TARTALOM. KOCSIS PÉTER Bevezetés B. HRABAL előtt

Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Alapítva: 1956. október

LII. évfolyam, 3. szám

2007. március

TARTALOM KOCSIS PÉTER Bevezetés ............................................................................................................................. 127 B. HRABAL előtt K. J. ERBEN Álmok (Svoboda Róbert fordítása) .......................................................................... JAN NERUDA A zálogházból (Holka László fordítása) ................................................................. JAKUB DEML Elfeledett fény (Balázs Andrea fordítása) ............................................................. IGNÁT HERRMANN Párka (Hódos Mária fordítása) .................................................................................. LADISLAV KLÍMA Valóságos esemény, amely Posztmortáliában történt (G. Kovács László fordítása) ........................................................................................ VLADIMÍR HOLAN Lehalászott halastó (Hódos Mária fordítása) ....................................................... JAROSLAV HAŠEK Jandák állambiztonsági nyomozó néhány jelentése – Első jelentés ........ Helyhatósági választások (Holka László fordításai) ......................................... RICHARD WEINER Az egyensúly (Hódos Mária fordítása) ................................................................... FRANZ KAFKA Egy küzdelem leírása (Tandori Dezső fordítása) ..............................................

130 135 146 159

162 167 170 173 180 188

J. TOPOL után EDGAR DUTKA A mamájuk (Barna Ottilia fordítása) ....................................................................... JAN BALABÁN A komcsikocsma (Koloszár Péter fordítása) ........................................................ ANNA ZONOVÁ Lise – Jozef (Koloszár Péter fordítása) ................................................................... IVAN JERGL Ma szép napunk lesz (Barna Ottilia fordítása) ................................................... EMIL HAKL Sétarepülések a tenger felett (Barna Ottilia fordítása) ................................... PETRA HŮLOVÁ Homályos üvegen át (Barna Ottilia fordítása) ....................................................

217 221 228 240 245 248

KÜLFÖLDI SZERZŐINK .................................................................................................... 261 Látogasson el web-lapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu

A Nagyvilág támogatója:

a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma – Nemzeti Kulturális Alap

KOCSIS PÉTER

Bevezetés Rendhagyó válogatást tart kezében a Kedves Olvasó: a cseh próza múltbéli és jövőbeni gyöngyszemeiből válogat benne két generációjának egy-egy vezéralakja, Bohumil Hrabal és Jáchym Topol. A Bohumil Hrabal bemutatja... című kis kötet 1967-ben jelent meg Prágában, és a Hrabal által „elődjeiként” megnevezett kilenc cseh szerző darabjainak véletlenszerű, ám mégis hrabalian tudatos kollázsát az akkor már híres cseh író maga magyarázza meg előszavában. Mint Hrabal könyveinek szenvedélyes gyűjtője és olvasója, régóta tervezem e remek kis kötet megjelentetését, ám addig telt-múlt az idő, mígnem az elképzeléshez újabb ötlet társult: így ültünk össze egy cseh kiskocsmában Jáchym Topollal (akinek legtöbb írása magyarul is olvasható), hogy Hrabal nyomdokain haladva az azóta eltelt időszak prózaterméséből válogassunk. Ám a sörök között olvasva az eredeti elképzelés jelentősen módosult: az irodalom és általában a kultúra hanyatlását – na jó, helyben topogását – emlegetve rájöttünk, hogy kevesebbel kell megelégednünk; hogy a mai állapotok nem teszik lehetővé annak megítélését, vajon a kortársak közül kik állják majd ki biztosan az idők próbáját. Így hát a „B. Hrabal előtt” fejezet mellett egy másik, ugyancsak szubjektív válogatás került kötetünkbe, melynek leghelyesebb a „J. Topol után” címet adni. Jáchym Topollal ugyanis olyan áttekintést igyekeztünk összeállítani a magyar olvasók számára a mai cseh prózából, amely méltón tükrözi a jelenlegi állapotokat, annak minden pillanatnyiságával. Kötetünk tehát amolyan csöndes tisztelgés a modern cseh próza jelenlegi és – reményeink szerint – leendő klasszikusai előtt, generációk közötti koccintgatás, vagy ha úgy tetszik, szubjektív séta a tizenkilencedik, huszadik és huszonegyedik századi cseh próza képviselőinek társaságában. Semmiképpen sem akartunk egyfajta átfogó antológiát létrehozni, ellenkezőleg: a gyakran hangoztatott objektivitás csalóka ígéretével szemben minket éppen a szubjektív és alkalmi válogatás lehetősége csábított. Ha egy évvel vagy egy nappal később döntünk a szereplőkről, nyilván változott volna valamicskét a névsor, de hát alighanem így volt ezzel Hrabal is.

127

Prága. Linhartském tér (1870)

B. HRABAL ELÕTT

K. J. ERBEN

Álmok (1) Június 26-án, vasárnap, hajnali 6 1/4 órakor, midőn, a Polg. törvénykönyvet olvasva, könyvvel a kezemben elaludtam. (I) Sötét álom. Valami sűrű ködszerűség gomolyogva terjengett a lábam alatt egy szűk és mély szakadékban, amelyből azonban hirtelen, mint a villám, kitörtek a Květoslav által gúnyosan kiejtett szavak: „Még, bizony, nem E...-nének híjják!” „Ha, ha, ha, ha...” – harsant fel, mintha kilencven torokból egyszerre szólt volna, a más szerencséjét siratóénekkel temetni hivatott hang, majd visszhanggá válva, kilencven sziklaszirten apró szilánkokra törve, szertelebbent a néma levegőben. Újra csend honolt mindenütt, és a lelkem szorongott. „Tehát mégsem vagy méltó a bizalmamra!” – felkiáltok, mintha felocsúdtam volna, Bohumírra gondolva, mert csak ő pletykálhatta el Květoslavnak ezeket a szavakat, melyeket nemrég a bizalom és barátság hétpecsétje alatt őrzött titokként kitárt lelkű állapotomban elpanaszoltam neki. Csakis ő árulhatott el engem – éspedig talán pusztán azon célt követve, hogy pocakja kellemesen beleremeghessen az elkövetett csínybe. (II) Ž...kában találom magam, a nyugati kaputól a tér jobb oldalán haladva. Valami iratköteget vittem a kezemben, elmém pedig szórakozott volt és nyugtalan, mintha valami, prágai jelenlétemet nyomatékosan követelő kötelességnek fordítottam volna hátat. N...lý úr házának küszöbére érve, habozni kezdtem, vajon belépjeke M...-né lakásába, vagy halasszam ezt el némileg alkalmasabb időpontra; mert a reggeli ég szomorkásnak, a levegő pedig kebelszorítónak tűnt. De mintha valami e világon túli ösztön hajtott volna, melyre hiába próbáltam magyarázatot találni, mégis belépek az előszobába, és csak amikor már ott vagyok, állapítom meg, hogy csupán házi öltözék van rajtam, s ráadásul ingujjban vagyok. Miközben sem beljebb menni, sem visszafordulni nem merek, látom, hogy a szobából, az üvegajtón keresztül már észrevettek engem; ezért elszántan, ugyanakkor valami épkézláb kifogáson gondolkodva, kopogtatok. De senki sem válaszol. Így hát újra kopogtatok, az ablaknyílást fürkészve, s ily módon a háziak közül keresve valakit, és – – –. Ám a szobából egy idegen nőszemély lép elő, ránézésre amolyan cselédforma, mintegy negyvenéves lehet, magas, sovány testalkatú, és a kezében lévő kulccsal egyetlen szó nélkül kinyitja a szobaajtóval éppen átellenben álló

130

szekrényféleséget, amelyből egy újabb kulcscsomót vesz elő, és az én kérdésemre: „mit csinál B...... kisasszony és hogy van?” – durva hangon és olyan modorban felel, mintha már várt volna rám, hogy valami nagyon fontosat mutasson nekem: „Kövessen csak, kövessen engem az úr!” Belépek hát utána a szobába, körülnézek, de senkit sem láttam, kivéve az ablak melletti széken ülő újabb, ugyancsak idegen és rendkívül szennyezett öltözetű nőszemélyt. Az asztal, a zongora, az üvegedényeket tároló szekrények – minden egyéb úgy maradt, ahogyan korábban is nemegyszer láttam volt. Ekkor ismeretlen kalauznőm, hozzám fordulván és kezével, egyetlen szó nélkül jelt adván nekem, elindult a szoba jobb oldalán lévő ajtóhoz. Ezek a személyek, valamint az irántam tanúsított magatartásuk, a csend, amely mintegy holtában rátelepedett mindenre, továbbá a hirtelen gondolatként belém nyilallt emléke annak a levélnek, amelyben B...... kisasszony tudatta velem a betegségét – mindez, akár a holdfény szikrája, átdöfte a lelkemet, és oly erőteljesen megrázott, hogy teljes erőmből: „az örök Isten szerelmére, mi történt itt!!” felkiáltva, hirtelen – az iménti ijedtségtől még mindig egész testemben remegve, felébredtem. De még ekkor is visszhangoztak – mint sűrű erdőben a tovatűnő mennydörgés utolsó, sötétlő robaja – lelkemben azok a szerencsétlen szavak – gyötrő álmom egyedüli okozói –: „Még, bizony, nem E...-nének híják!” (2) Nem tudom, milyen oknál fogva, de kénytelen voltam egy ismerősnek tűnő erdőben meglehetősen meredek úton felfelé kapaszkodni. Az út mentén, az igen gyér csoportot alkotó vörösfenyők között egy nőszemély ül, úgy negyvenéves lehet, kicsi, kövér, orcája széles, pirospozsgás, már-már tűzként égő, kendővel a fején és piros csíkos szoknyában. Látszott rajta, hogy mindenórás terhes. „Aranyos uraságom! Könyörüljön rajtam, férjhez kell mennem, csekélyke adományt kérek, a hozományra valót.” Midőn benyúlok a zsebembe, arra készülve, hogy tíz vagy húsz fillért adok neki, s így hamar lerázom, följebb az úton zörgést és hangos lármát hallok, mintha egy majom nyerítve visítozna, és a zaj irányába fordítva a fejemet, látok egy az úton felfelé kezét-lábát egyaránt használva ugrándozó, szaladva távolodó, némileg majomszerű, ám mégis emberhez hasonlatos lényt, kinek a hosszú, hajlékony végtagjait rongyok takarják. Megijedve e látványtól és hinni nem akarva szememnek, hogy valóban a Sioni lakodalom című Týl-elbeszélés törpéjét tárják elém, sokkal inkább valami latorságra gyanakodva, annyit szólok csak, hogy: „Nem jó itt lenni!”, s azon nyomban fordulok is vissza. „De ne féljen uraságod”, kiáltja utánam a nő, „ez a fiam, cigánykerekeket hány és egyik ínyével a másikat kocogtatja.” Az álom megszakadt, én pedig az iménti hegy csúcsán találtam magam, a városszéli tutajosok módjára viselkedő, hangoskodó ismerős alakok népes társaságában. Hátrafordulva látom, hogy a hegyre vezető út mellett tarka koldusnépség üldögél, s az előbbi terhes nőt is köztük véltem látni. Így aztán a zsebembe nyúlva, két garast hajítok neki, de amint újra feléje fordulok, hogy jobban megnézzem magamnak, észreveszem tévedésemet, azt ugyanis, hogy más-

131

valakit ajándékoztam meg, ez a személy azonban máris szalasztott egy fiút lefelé, venni valamit ennek a két garasnak az árán. Elszégyelltem magam, amiért olyan asszonynak adtam alamizsnát, aki nem kérte, de a nő ügyet sem vetett a két garasomra, olyan közömbösen fogadta, mintha valaki görbe szöget talált volna az úton. Így hát vissza, a társaság felé fordulva, látom, hogy mindenki már menni készül és nagyban keresi a kalapját. Én is keresem a kalapomat, melyet előzőleg egy szögre akasztottam volt, de másét látom a helyén. Közben a társaság tagjai nagyobbrészt távoztak, csak néhányan maradtak, akik ugyanúgy jártak a kalapjukkal, mint én. Midőn szólongatom őket, idegen kalappal a kezemben, keresve, kinél van az enyém, hirtelen mellém ugrik valaki, kezemből kikapja a kalapját, s egy másikat nyújt át helyette, éppúgy idegent, de még az előzőnél is rosszabbat. És rögtön a távozók után szaladt. Mivel kopott szürke kalpag maradt a kezemben, amely ráadásul nem is illett a fejemre, akarva-akaratlanul kénytelen voltam követni a társaságot egy ismert közeli kocsmába, hogy helyrehozassék a tévedés. Egy hasadékszerű mély völgy egyik oldalán találom magam, melyen egy keskeny híd ívelt át. Egy puffadt ajkú és orcájú, dagadt és erősen pattanásos arcú dudás ül ott a hídfőnél, és én némi hasonlóságot véltem felfedezni közte és az iménti terhes némber között. Dülledt szemét forgatva, vállrángatásokkal a dudát nyomogatva, iszonytató nótákat játszott, mintha a pokoltáncot adta volna elő az Ördög Róbertből, kétoldalt pedig két fiú állt mellette, szintén dudások, és kontráztak neki. Félve haladtam el mellettük, és láttam, hogy utánam fordultak, hasonlóképpen, mint az a dudás, aki a Štvanice-szigeten időnként dudálva, az arra járók után forgolódva, szakadatlanul hajbókolva adományért könyörög. Átkeltem a hídon. A túlsó parton egy alacsony domb tetején egy közönséges kocsmai kerti pavilonra, teteje alatt pedig tülekedő embersokaságra leszek figyelmes. Törvényt ülnek, azt mondták. A padon, rögtön a szélén két fiatal zsidó ült, két hosszúkás sápadt arc, két nagy szempár, hosszú fekete, fénylő tincsekben a vállukig és azon is túl, a talárukra aláomló, tekergő haj. Széles karimájú lapos fekete kalapban, mélyen a derekuk alá tekert övvel átkötött fekete talárban komoly méltóságot sugároztak, miként az a törvényszéki tárgyaláson ülő zsidó rabbikhoz illik. Én meg elhaladok mellettük, majd jobbra a kocsma felé kanyarodva, a már jócskán zajongva vigadó társaságomhoz igyekezve, még be sem léptem az ajtón, de máris hallottam egy akkor ismerősnek tűnő dalt énekelni, a szövegét is jól értettem: „Törvényt ülnek odakint – sej haj, sej haj! Törvényt ülnek odakint; de az minket nem érint. Sört ide, sört ide, hé, pincér! Hallod-é stb.” Kinyitom az ajtót, hát kottából énekelnek, az asztalok körül állva és ülve. Szeretnék segíteni nekik énekelni, de látok egy illetőt, egy asztalost, aki, fejét a kezével fogva, összevissza tántorog a helyiségben. Részeg volt, mint a csap, sápadt és duzzadt, és ellenkezve valakivel, aki kergette, teli torokból ordította: „És akkor is ösmerem! akkor is ösmerem!” – hangoskodik az asztalos – „apáca vót, megszökött a zárdábul – biz’ a, a zárdábul – ” „Tudod-é bizonyítani?” kiabál az őt üldöző alak, „bizonyítsd be!” – „Be is bizonyítom, be én azonnal –” „Vigyük ki őket a bíróság elé”, esik nekik az egész társaság, „a bíróság elé! kifelé, kifelé!!” – én meg ettől a zajtól és ricsajtól felébredtem.

132

(3) LUCIFER DALA Egy sötét, szűk és nyirkos barlang; velem együtt több személy is állt benne, köztük mintha apámat is láttam volna. A bejárattól nem messze álltunk. Kint ködös és hűvös idő járt. De meggyúlt a tűz, amely furcsa dolgokkal táplálva, vörös lángon égett és mindent megemésztett. Hirtelen én is felkapok egy zöld, fűzfalevélre emlékeztető hosszú levelek és piros szamócák borította ágacskát, és ráteszem a tűzre. És abban a pillanatban megváltozik a helyszín, mintha egy ismerős, ám az emlékeimben őrzött képhez viszonyítva kissé meredekebb hegyoldalt látnék, a tűz pedig odafent, a lanka peremén ég. Nappal volt. A szél lefelé a lejtőn, rézsút a hegyoldal jobb oldala felé terelte a füstöt és a lángot, én meg csak egyedül állok fent a tűz fölött, a lángokba bámulva és a szél által ingerelt láng zúgolódását hallgatva. Lassanként halk, ámbár fölöttébb kellemes, harmonikus hangokat sikerül kihallanom eme zúgásból, majd amint egyre jobban és figyelmesebben hallgatózom, a szökdécselő lángok suhogása különféle, előttem ismeretlen, de a gyönyörűnél is gyönyörűbben szóló hangszerek mennyei zenéjévé áll össze. Lemegyek tehát a hegy lábához, a szél vonulását követve, hogy jobban halljam a zenét. De ekkor odafentről, a lángokból rekedt és rikácsoló hangon (grell) szólal meg egy ének, és nem is tudom, miért jutott eszembe, hogy úgy szól, mintha maga a pokol hercege danolászna. Rövid dal volt; én azonban csak az elejét jegyeztem meg: (Tempo a la marcia) Ó, a soha meg nem szólalt hangjaim, az e világon elsők – utolsók. És továbbra is ott állva, elhűlve elmélkedve e dal sátáni értelmén, megpillantom magam mellett az anyámat, aki, úgy tűnt nekem, igen szigorúan rám akar valamit parancsolni; én viszont könyörögve kértem, most még hagyjon. Ekkor felcsendült a dal folytatása: Ó, ez a dal nekem szól, neked meg éjfélkor! Mire én azonnal felébredek. Ébren fekszem egy darabig, az iménti álmon gondolkodva és összehasonlítva az álmot egy népballada töredékével, amely a következőképpen hangzik: Készülj, leány, eredj, készülj, ne késlekedj, itt az idő, az óra, hogy együtt keljünk útra! mmVárjatok, ti urak, fekete vitézek! míg nektek dalolok, édesapámnak szólok, amikor a Domonkos-rendi kolostor tornyán tizenkettőt üt az óra, majd Prága, ezen nagy kiterjedésű város valamennyi toronyórája ugyanezt teszi. Az iszonytól kivert a hideg veríték.

133

Újra elaludtam. Prága egy magas rangú valakit és egy sosem látott valamit várt. Így hát utakat építettek, furcsa utakat, amelyek, amint hallottam, Mníšekig vezettek, és ezeken mindenféle népek hatalmas tömege elibe szaladt. Én is kimegyek H.-val, és látom, hogy az úton, mintegy háromlépésnyi távolságra egymástól, furcsa viseletű férfiak állnak, hosszú vesszőkkel a kezükben, akik valamilyen szavakat, mintha jelszót mondanának egymásnak, erősen hado – – – SVOBODA RÓBERT fordítása

A Szent Adalbert templom Prágában (1905)

JAN NERUDA

A zálogházból I A prágai Újváros távolabb eső részén a bérházak közül kirí egy roppant tömegű épület, kapuja fölött osztrák sas. Homlokzatán, száz fénytelen, kiirthatatlan porral belepett ablak húzódik két sorban, emeletről emeletre tornyosulva fel, óriásként telepedve rá az egész környékre. Zálogház az, a mi prágai „lombardfiókunk”, az „amt”, ahogyan a nép nevezi. Az azonnali segítségnyújtás háza azok részére, kiknek máskülönben vagy hirtelen szorultságukban, vagy állandósult szükségből mindörökre búcsút kellene venniük a számukra drága tárgyaktól, olyan humánus intézmény, mely a szegénynépet megóvja attól, hogy tárgyait fillérekért elvesztegesse a zsidóknak. Naponta emberek ezrei tartanak ide, szapora léptekkel bemennek, szapora léptekkel távoznak, akkora a sürgés-forgás, mint egy kaptár előtt! S miként a párizsi temetőkhöz közeledvén egyre komorabb színekre váltanak a „marbriers” (azazhogy sírkövesek) műhelyei, s a temető közvetlen szomszédságát a kegyeleti koszorúkat árusítók és a koporsókészítők üzletei jelzik, ugyanígy itt a közeli szatócsboltok vannak beborítva különféle dobozokkal, amolyan koporsókkal, melyekben a kisebb zálogtárgyak fognak szunnyadni egészen a feltámadásig – vagyis az árverésig. S ha belépsz, tüdődet megüli a doh, orrod megtelik a verejtékes ágynemű csípős szagával. Ez mindama méznek a taszító illata, mit a szegény méhek itt felhalmoznak. Kiváltképp szorgosak ők a lakbérfizetés idején, a jeles napok előtt, és farsangkor; itt mindent átvesznek, mi nem túlságosan terebélyes, sodorja azt ide akár nyomor, akár könnyelműség – csak tükröket nem fogadnak, holott bennük épp ama könnyelműséget lehetne viszontlátni. Habár – hiszen az épület maga is egy hatalmas tükör! Felettébb furcsa, már-már okító célzatú a sorsnak némely fintora! Midőn egykor felkerestem a Quartier Latin zálogházi fiókját, mely valaha a grisette-ek kaszárnyájaként szolgált; mosolyogtam, mikor meglátogattam a „Monte di Pieta`”-t, a velencei zálogházat, a büszke Cornaro Katalin ékes palotáját, kinek tulajdonosát szépsége a ciprusi trónig emelte, gondolkodóba estem – s közben éppenséggel Prágában is van gondolkodni- és mosolyognivaló, hisz a prágai zálogház azelőtt a „vigadóban” székelt, ma pedig egy volt színházban – méghozzá a hajdani cseh játékszínben! A prágai zálogházat 1745-ben alapították. Eme humánus intézményt persze nem Prágában találták fel, bizonyos Barnabás nevű minorita szerzetes gondolta ki, méghozzá az „itáliai Nürnbergben”, miként a kis Perugiát emlegették. Majd Lombardia-szerte elterjedt, s a guelfek és ghibellinek küzdelmeinek idején kivándorolt a nagyvilágba, első megállója éppenséggel a valódi Nürnberg lett. S jóllehet nem nálunk találták fel, ám tökéletesítése, szerény eszközök révén elis-

135

merésre méltóan magas szintre emelése mégiscsak mifelénk történt. Aki látta más városok hasonló intézményeit, kalapot emel Prága előtt. Mi korábban egészségtelen, sötét, penészvirágos akol, minden tekintetben veszedelmes hely volt, tolvajok számára remek terepet kínáló termekkel, beomlással fenyegető mennyezettel, annak helyén ma világos palota áll, tágas termekkel, a felújított, tiszta épület minden szeglete biztonságos. Korábban az ügyintézés nehézkes, maradi, renyhe volt – ma játszi könnyedségű az átvétel, példás a rend, az összes emeleten távíró kopog, minden részleghez beszélőcső vezet, a zálogba adott tárgyakat a raktárakhoz emelők és egyéb gépek hozzák-viszik. Korábban éjjeli egy óráig elhúzódott a munka, s a várakozók kénytelenek voltak gyertyát venni és meggyújtani, a rendőrség feltartóztatta a hazafelé „gyanús” batyukkal igyekvőket – ma a mégoly nagy munkák sem tartanak tovább a téli szürkület órájánál. Korábban állandósult a pénzínség, örökös hajsza, sietség egészen az idejekorán megtartott árverésekig – most tüneményes gyorsasággal elővarázsolódó pénz, a közönség ütemesen megkapja járandóságát, a kisebb kölcsönök akár a zálog értékét is meghaladhatják, bizonyos mértékű kárpótlás kapható a megrongálódott holmikért, humánus módon emlékeztetnek a kamatokra, elvesztésre, miegyébre. A prágai igazgató fellépése olyan férfiúé, kikből más hivatalokban is szívesen látnánk, az ő tevékenysége nem „hivatali” rutin, inkább tevékeny humanitásból áll a közönség iránt. Amiért is olyasmi történt vele, mi korántsem az osztrák hivatalnokokat fenyegeti: az emberek őszintén úgy emlegetik, mint „a szegények atyját”. Hívatlan vendégként éppen valami „ruhanemű” átvételét szemléltem, midőn belépett az igazgató, s én gyors pillantást vetettem a közönségre: a legtöbb jelenlévő ismerte, az arcokon mosoly áradt szét, a tekintetekben üdvözlés csillogott – meghitt melegség! S őneki menten elegendő alkalma támadt, hogy hatalmával közbelépjen: engedélyezte, hogy egy öregasszonynak a pamutkendőért egy aranyat adjanak, egy szegény asszonynak egy molyrágta keszkenőért két aranyat, egy másik nőnek a kikiáltó kalapácsa alól mentette ki már veszni hitt holmiját és így tovább. Persze – az átszervezést akadályok nehezítették, a megkérgesedett bürokratikus vadhajtások lenyesése éles ollót igényel. Így például a beosztottak körében nem aratott tetszést, amikor az igazgató engedélyezte a betérőknek, hogy kalapjukat és sapkájukat ne vessék le; jobb úgymond, ha azok, kiknek keze tele van beadandó tárgyakkal, nem vesződnek még a fejfedővel is, hiszen a tolvaj eközben még kényelmesebben átvizsgálhatná zsebeiket – no de hol marad így a kötelező tiszteletadás? Csakhogy az igazgató keményen összeszorította az olló szárait, a kinövések javát lenyeste, csak egy-két szőrcsonk maradt, úgymint: a cseh nyelvet üggyel-bajjal beszélő hivatalnok, kinek szavát alig érteni, avagy a jobbára német nyelven írott zálogcédulák, holott az „ügyfelek” szinte kivétel nélkül csehek, a cédulára firkantott rövidítésekről nem is beszélve, miket az írnok egy perc múltán már maga sem tud elolvasni stb.

136

II Mi embert látott már az agg, köhögős kapuőr átsuhanni a bejárat és a szemközti kifőzde között! A kapualj oszlopai mellett, a főlépcsőn éppoly számosan haladnak fel és le, mint Jákob lajtorjáján – jóllehet nem kimondott angyalok. Hacsak nem kétes hírű angyalok, kiknek tekintete a merészség miatt gyanús, kiknek szemébe sötétedés után a Na príkope utcán nem szívesen néznénk; frizurájuk zilált, nyakukba gyűrődött sáljuk maga a könnyelműség, öltözékük nyilván ideiglenes jelmez, semmi több. Emitt tisztes, szegény teremtések, amott reszketeg, magukat alig vonszoló vénasszonyok, ismét máshol tisztiszolgák és így tovább és így tovább. Emez oszlop tövében egy férfi épp magára ölti frissen kiváltott kabátját; a ruhadarab a sok fektetéstől csupa gyűrődés, ezért felesége kezével simítgatja férje hátán a ráncokat, a kabátszárnyakat húzogatja és morog. Mellettük két leányzó a megjegyzéseket böngészi, mik a zálogcédula hátoldalán találhatók, olyan hamisítatlan buzgalommal olvasnak, ahogyan az olvasmányokat szokás az iskolai szöveggyűjteményből. Egy fiatal, csinos varrónő két karja közt kifeszít egy téli köpönyeget, minek kiváltásáért oly sokat spórolt: a fény felé tartja, vajon a molyok nem tettek-e kárt az ő kincsében, amely körül bizonyosan egész nyáron át forogtak gondolatai, majd megvizsgálja fazonját, tisztázandó, mennyire mehetett ki a divatból, s arca bosszús marad. Két lányka pajkosan kacarászva fut le a lépcsőn. Batyuval ereszkednek alá, nem kaptak annak tartalmáért semmit, mégis vidámak. „Nézd, most meg fenyeget!” rángatja egyik a másikát, s mindketten visszanéznek az odafönt álló gyakornokra, kit az ő bájaik csalogattak ki, majd a lánykák még egyszer felkacagnak, azzal kiszaladnak az épületből. A lépcsőn egy cseléd kisasszonyának fekete, arannyal kivarrt „baslik”-ját méregeti, amely tavaly divatot teremtett, majd nyomban elvonult megérdemelt pihenőjére. Ellejt mellettünk egy asszonyság – arcát félrefordítja –; hol is láthattuk már ezt az arcot!? Egyszerű ruhája minden bizonnyal csupán zálogházi jelmez – fejünket törjük, de csak nem tudjuk kikerekíteni az ismerősnek tűnő képet. Lépteimet a „nagy” termek felé veszem. Az első teremben találok vagy száz, két csoportra osztott embert. Csavaros vaskorlátok között szoronganak, amely a sort szigorúan tereli a sárgára festett deszkákból ácsolt válaszfalhoz, azon ablakok, s mindegyik fölött feliratok. Egyesek a pénztár felé nyomulnak, hol a kamatokat rendezik, s a régi helyett új zálogcédulákat adnak ki, mások a felé a pénztár felé tartanak, hol a ruhaneműk díját fizetik. Itt kézhez kapnak egy elismervényt, azzal átmennek a szomszédos terembe, ott hosszú lócákat állítottak fel, hogy kivárják, mikor szólítják név szerint őket, olyankor egy hosszú asztalhoz fáradnak, azon kiterítik batyuik tartalmát, a holmikat egyesével egybevetik a zálogcédulára írottakkal, a cédulát tűre tűzik, a zálogot elengedik. Mindez nem tart sokáig. A kifizetett cédulák egy fémkosárba kerülnek, azt valami dróton szemvillanás alatt felröppenti valahová a harmadik emeletre, ott a raktáros a hosszú, fából ácsolt katakombák mélyéről előveszi a zálogtárgyakat, s azok egy zsákban már villámgyorsan le is száguldottak a deszkákkal szegélyezett, tágas nyíláson. Egyik zsákot a másik után ürítik ki – ám ekkor váratlan szünet áll be, a

137

kiadás vagy negyedórára megakad – lévén, hogy megérkezett a kisoldali fióküzletből az „omnibusz” – amott, a prágai Kisoldalon az ügyfelek még hosszabb várakozásra vannak ítélve, úgyhogy mindenekelőtt az ő zálogtárgyaikat kell útnak indítani. Igaz, a summáért, mibe az „omnibusz” egy esztendőben kerül, akár ott, a Moldva túlpartján is lehetne bérelni egy raktárat, s már találtak is egy alkalmas helyiséget, csakhogy azt ingyen át kellett engedni – méghozzá a német tornászegylet tagjainak. Őket a császári és királyi hatóság meglátása szerint valami egészen másfajta fából faragták, mint a zálogház ügyfélkörét, amivel mi magunk végeredményben egyet is értünk. Majd ismét megnyílik a raktár „bőségszaruja”, az egyik zsákot követi a másik, majd újabb elakadás következik be. Egy asszony váltig állítja, hogy az ő csomagjában volt még egy ilyen selyemkendő. „Nem lehet, hogy egyszerre több tárgyat tetszett beadni?” – kérdi a hivatalnok. – „Dehogynem, úgy volt.” – „Akkor a kendő egy másik csomagba került, és tévedni tetszik.” – „Ugyan már, és sohasem tévedek!” – „Egytől egyig mind a maga holmija volt?” – „Bizony ám.” – „Nincsen magánál véletlenül az összes cédula?” – „Nincsen!” – A távírógép zakatolni kezd, a legközelebbi sorszámokat viselő csomagok feltorlódnak, már a következőből kibukik a kendő, az asszony tévedett, egyelőre anélkül kénytelen távozni. Hacsak nem szalad haza a másik céduláért, és nem váltja ki azt is. Kisvártatva újabb fennakadás adódik; egy „zálogosnő” okozta, ki egyszerre több reá bízott zálogtárggyal érkezett, ám a tulajdonosok neveit összekeverte. „Ha bármilyen kár származna ebből – mondja kevélyen a »zálogosnő« –, bátran írják a számlámra!” Igen, valóban jótét lélek ez az asszony, kinek nyomában a cselédek egymás után hordják be a zálogházba a csomagokat, neki minden oka megvan a kevélységre! Avatatlan szem meg sem látja érdemeit, ő nem hordja fenn az orrát, mint P., a zsidó zálogos, ki már csupán a cselédjét küldi; nem, ő maga jár ide a reá bízott holmival, de már két háza van, holott tíz éve néhány rongyon kívül nem volt semmije sem. Ám neki kiadta az esze, hogy az álszemérem nem oly bolond dolog, hogy ne lehetne utána tíz százalékot beszedni. Igen, tíz százalékot, hisz már Boieldieu megmondta: „Semmi sem került olyan drága pénzembe, mint az álszemérem!” Számára a szeméremnek ez a fajtája naponta legalább nyolcvan zálogtárgyat fial, s előfordultak napok, amikor a háztulajdonos hölgynek háromszáz is volt belőlük! Főállásban ilyen „uzsorás” hölgyből, ahogyan a népnyelv nevezi őket, avagy „bizományosból”, ahogyan (korántsem álságos szeméremből) a hivatalos szóhasználat emlegeti őket, hat van, mellettük még pár másodállású dolgozik, de ők is főállásúak lesznek, ha a világ szemérmeskedik még egy kicsit. Ha tíz százalék jut a zálogháznak és tíz a bizományosnak, úgy százból már húsz oda lett – örvendezz, szegénynép, és kételkedj! Gondolkodtak már, miként lehetne ezt orvosolni, de semmi mást nem tudtak tenni, mint hogy a többi ügyfélre való tekintettel a bizományosok csak déli egy óra után léphetnek be az épületbe, amitől a százalékok persze mit sem változtak. Felvetették, hogy bevezetik a „hivatalos bizományosok” intézményét, kétszázalékos jutalékosi díjjal – csakhogy akkor a zálogosok esetleg magánszemélyként hordanák a zálogházba az ékszereket, márpedig az intézménynek úgy kell az a tíz százalék, mint egy falat kenyér! Ilyen az, amikor az államnak nincs pénze az emberségre!

138

III A lépcsőtől jobbra: „Ékszerek átvétele és kifizetése”. Odabent a berendezés olyan, mint mindenhol másutt, a válaszfal deszkája sárgára mázolva, benne néhány tolóablak, mellettük vaskorlát. Ily módon, minthogy az ügyfeleknek nincs mit aláírniuk, sehol nem látni a többi részlegben megszokott kezdetleges íróasztalokat, sem a kiszáradt tintatartókat, a „közönség nagyobb kényelmét szolgáló”, ámde a nyelükig lefaragott tollakat. A vaskorlátok közötti sorban az emberek párosával állnak, kettőnél többen nem szoronganak egymás mellett, nincs tolakodás. Azok, kik „ékszereket” adnak be, viszonylag kevesen vannak, habár az „ékszerek” közé tartoznak a képek, papírvágó kések, a pisztolyok és vadászpuskák, az asztali és faliórák és sok más hasonló. Felülök a válaszfal padkájára, onnan figyelem, miként tűnik fel egyik arc a másik után a becsüs ablakában, akárcsak egy képkeretben. A becsüs átveszi a tárgyakat, egyenként értékeli ezeket, az ezüstöt mérlegre helyezi, az aranyat próbakövön ellenőrzi, a briliánsokat nagyító alatt vizsgálja, és diktál. Mellette nyomban kitöltenek egy űrlapot, mit a zálogtárgyhoz mellékelnek, majd egy másikat, mit az ügyfél a szomszédos ablaknál a pénzzel együtt megkap. A raktáros még egyszer átnézi a dobozok tartalmát, miken rendesen ilyen feliratok díszelegnek: „a tablettából naponta háromszor kell bevenni”, avagy „a por az orvos előírása szerint adagolandó”, elárulván, miért is következett be a látogatás a zálogházban. Majd a gyűjtemény egy zsákba, az egy fiókba kerül, majd amott a sarokban azon a szűk nyíláson át a raktárba. Úgyszintén onnan veszik elő ama tárgyakat, miket kiváltottak, s a szomszédos teremben készülnek kiadni. Van még egy asztal, egy másik becsüsé, ki semmi mást nem tesz, mint hogy felülvizsgálja a régebbi zálogtárgyakat, mérlegelve, mennyivel csökkent vajon az értékük. Épp befut egy rendőrségi átirat, miszerint az éjjel valahol eltulajdonítottak fél tucat ezüstkanalat, melyek súlyosak, s monogrammal meg vannak jelölve. Mindenki figyelmesen olvassa, igyekszik emlékezetébe vésni. Azzal folytatódik a munka. Az ablakban megjelenik egy kadét. Hetyke, felhőtlen mosoly, mint ki azt készül mondani: Teljesen természetes – másként nem is lehet –, hosszú még az élet, van idő a huncutságokra! Kezében egy aranymedalion – a kadétok mindig medalionokat csapnak zálogba! Elfelejtette kivenni belőle a hajtincset, most sebtiben megteszi. – Egy medalion, arany – két arany – milyen néven? – X. Y. Z. – Azzal X. Y. Z. felkapja a két aranyat, közéjük teszi a tincset, és távozik. Megjelenik egy asszony. Dobozában gyöngysor és gyűrű. – Egyszeres gyöngysor, egy kisméretű aranygyűrű – két arany! – Kérem tisztelettel, én ezekért mindig hármat szoktam kapni! – Hármat? Annyit éppenséggel még adhatunk – három arany! Milyen néven? Feltűnik egy hölgy. Harmincesztendős lehet, megkezdte vénkisasszonyi éveit, de ezt még nem ismeri be. A frizurája szerény, ruhája tiszta. Arckifejezése

139

bizonytalan, ajkán ama furcsa, vegyes mosoly, mely könnyednek kíván látszani, arról biztosítandó a világot, hogy csak úgy mellékesen jár itt, csak valami kellemetlen, véletlen esemény sodorta be ide, ugyanakkor kíméletért eseng, s a lehető legjobb díjszabásért – hozzá hamar, hamar, de mielőbb! Kávéskanalakat adott be – a pénztártól elmenőben hangosan felsóhajt. Neve „Mária” volt. Komor férfiú következik – az urak ide mindig leplezetlenül mogorva ábrázattal érkeznek. – Ezüst ankeróra – nem működik – domború üveglappal – egy arany! – Lánccal együtt? – A lánc nem valódi arany. – De hát én valódiként vásároltam! – Arról én nem tehetek – egy arany – Milyen névre? – Egy aranyért nem hagyom itt. – Akkor parancsoljon. Tessék? – fordul a becsüs a hozzá érkező raktároshoz. – A faliórának, amit átvettünk, hiányoznak a kerekei! – Teringettét – és tényleg! Becsapott bennünket! Csak a húrt hagyta benne, szándékosan úgy rendezte, hogy kilátszódjék, én meg azt hittem, minden rendben van – ebben a hajszában! Egyébként két arany – egyet még kapok az árverésen – de mit segít az! Következő? Idős, nehézkes asszony, nyilván nem ismerős errefelé. Szép női ékszereket kínál. – Aranylánc – hat dukát, női ankeróra, aranyból, egy tű opálkővel, két gyűrű remek drágakövekkel – negyven arany – milyen néven? Az asszony elveszi a cédulát, és távozni készül. – A pénzt nem tetszett elvenni! – A pénzt is itt adják? Végre egy hely, ahol nem csapnak be! Egy leányzó zsebórával – Rézből van! Nem fogadjuk el! A leányzó „minden mindegy” mosollyal átbújik a korlát alatt, hiszen a másik ablaknál nincs dolga. Egy cseléd nagy dobozzal. A becsüs elmosolyodik, s futó pillantást vetve rá, minden további nélkül menten sorolja: „Csákó aranyszegéllyel, arany vállrojt, arany kardhüvely – N. N. – tíz arany.” Tegnap tartott ugyanis díszszemlét a helyőrségi gyalogság! Egy zsidó egész zsák ezüst evőeszközzel. Hosszas becslés, hosszadalmas, speciális diktálás, majd lélekszakadva jön egy fiatal hivatalnok és a becsüs felé bólogat. – Itt az a bizonyos hölgy, aki magánál tett zálogba egy hamis dukátot! – Akinek a neve is hamis volt? Akit a rendőrség sem talált? – Igen, az – most váltja ki! – Micsoda? Kiváltja! Megálljunk egy pillanatra! A becsüs becsukja az ablakot és a hivatalnokkal a harmadik terem felé robog. Ott az egyik ablaknál egy vidéki öregasszony áll, kezében egy marék bankóval. Észre sem veszi, hogy tíz szempár fürkészi. – Tényleg fizet! – suttogja a becsüs.

140

– Pedig olyan tisztességesnek látszik! Az öregasszony kifizette kamatostul a díjat, ekkor a másik terem felé irányítják, hogy venné fel ott a zálogtárgyat. Az öregasszony ott várakozik, a becsüs mintegy véletlenül odaáll mellé. Néhány perc múlva megjelenik a raktáros a kiváltott zálogtárgyakkal, közöttük az öregasszony dobozával. Azt utoljára hagyja. Végül felnyitja a dobozt, és megkérdi: „Gyöngysor – egy nagy aranypénz –, rendben?” – Igenis, kérem tisztelettel, nagyon fog örülni a lányom! – Talán nem is tetszik tudni, hogy az ott nem egy nagy osztrák dukát – szögezi le a becsüs – az csak egy aranyozott ezüstpénz! Az öregasszony megijed. – Hát az teljességgel lehetetlen! A lányom Jílovéban vásárolta! – Becsapták, néném, hamis pénzt adtak el neki! – Tényleg? – sóhajt az öregasszony. – Hát akkor, kérem szépen, én is könnyen becsaphattam volna valakit! – azzal szomorkásan távozik, fejét csóválja eme világ álnokságán. IV Foglaljunk helyet egy pillanatra a legnagyobb terem válaszfalánál, ott, ahol a ruhaneműek átvétele zajlik. A ruhákhoz tartoznak még a varrógépek, a vasalók, a rézmozsarak, a réztálak és vasedények, a klarinétok és trombiták, miegyéb. Itt két becsüs dolgozik, van munkájuk egész nap. Odakünn, a válaszfal mögött százával a vaskorlátok közé szorítva tolonganak az ügyfelek, itt aztán akad rendeznivalója az épületben teremről teremre árnyként kúszó rendőrbiztosnak! A legénységi állomány eme tagját nem váltja másik, itt minden áldott nap ő teljesít szolgálatot, minthogy felettesei meggyőződtek róla, hogy erélyesen, s hangoskodás nélkül tud rendet tartani – ritka tulajdonsága ez a cs. és kir. rendőrbiztosoknak! A zálogba vétel szaporán zajlik. Minden becsüsnek két, egymásra merőlegesen álló asztal áll rendelkezésére, melyek az ügyfelekkel két ablak közbeiktatásával érintkeznek. A becsüs átveszi, kiteríti, értékeli a zálogtárgyat, a díj összegét a fedezetéül szolgáló tárgy megjelölésével együtt lediktálja a két gyakornoknak, kik a szomszédos ablaknál tüstént kiadják az igazolást (jutalékuk: egy krajcár), aminek bemutatására a pénztáros két lépéssel odébb kifizeti az összeget. Fél órára leülök, fél óráig talán csak kibírom, annak ellenére, hogy némely batyu kibontásakor pelyhek szabadulnak ki, és valóságos felhő borul a környezetre. Fél óra alatt igen sok arc tűnik fel a becsüs ablaka mögött! Most valami cseléd került sorra. Ő maga patyolatfehér ruhában van, egy női selyemköntöst hozott. A becsüs kifordítja, a fény felé tartja, és diktál: „Női selyemköntös – két arany –, milyen néven?” – Na de kérem tisztelettel, két arany, amikor a köntös vadonatúj – tizenötbe került! – Miféle módi ez a rengeteg betoldás, miért nincs ez tisztességes anyagból, megfelel a két arany? – azzal a becsüs adná is vissza a köntöst.

141

– Hát jó, csak nem megyek el üres kézzel! – egyezik bele a leányzó. A következő hölgy már kibontotta a batyuját. – Nyári pantalló és két zakó – egy arany –, milyen néven? Egy vénkisasszony következik. Kalapját harminc éve nevezhették modernnek, homlokára üveggyöngyökkel ékesített, selymes tincsek omlanak, libabőrös karja „elegánsan” félig csupasz. Kiterít egy kopott selyemruhát, színe az a szürkéből zöldbe játszó, változékony tünemény, mit az „Eau de Nil” harminc esztendő múltán manapság ismét divatba kezd hozni. Egész viselkedéséből nyilvánvaló, hogy a vénkisasszonyt ez a ruha már jó párszor kisegítette. – Két huzat keresztsávolyból, hozzá négy rőf szövet, szintén keresztsávoly – két arany! – Könyörgök, legyen három! – Lehetne akár tíz is, ha tehetném – de nem áll módomban! – De hát háromért nem érdemes ide beadni! – Az árverésen annyit sem kapnék érte! – Ennyiért nem hagyom itt, bennem van, kérem, tartás – valahogy majdcsak törlesztek. – Akkor most jó lesz a két arany? Fiatalúr. Zsebéből előkap egy selyemkendőt, átnyújtja a becsüsnek. – Értéktelen! – hozza meg az a döntést, azzal a kendő visszavándorol a zsebbe. Szemrevaló kisasszony, fülig pirultan közeledik. A becsüs kinyitja az óriási dobozt, elővesz belőle egy apró selyemkabátkát. „Egy arany!” A gyakornok szíves örömest viszontlátná még a csinos orcát, ám az már el is tűnt a válaszfal mögött, csak az apró, rózsaszín kacsó nyújtja át a krajcárt. Ez finoman megszorítja, az gyorsan elrántja kacsóját. Újfent egy cseléd. „Hat kendő, egy szoknya – egy arany! Azt az abroszt visszaveheti, nem elég ahhoz, hogy kikerekedjék egy másik arany!” Nyúzott, számunkra régről ismerős női arc. Ő az, ki 1848-ban egy bizonyos ezredes szeretője lett, később egy kereskedőé, majd úgy ismertük, mint „egy idős úr házvezetőnőjét”. Annak idején kendője selyem volt, később orléans, ám ezúttal hajadonfőtt jött, kopottas ruhában. Napernyőt adna be. „Túlságosan is piszkos – értéktelen!” Kintornás a párjával. Behozták a verklijüket, fából tákolt állványával együtt. Meglehet, hogy még a szomszédos ház udvarán is beindították, s ha majd kiváltják, talán ismét ott folytatják. „Tíz arany!” Leányzó jön egy kesztyűvarró „masinával”. „Egy arany!” Újabb két lányka, viháncolnak. Szakadatlanul piszkálják egymást, lökdösődnek, szemükben pajkos szikrák. Batyujukban valami régi ruha. „Értéktelen!” A lánykák kuncogva elszakadnak. Anyóka egy hatalmas tangóharmonikával. Kipróbálja a becsüs is, a segédje is, sőt átjön a másik becsüs segédje, ő is megvizsgálja. Ítéletük: „Értéktelen – nem lehet megszólaltatni!” Igen ám, de az anyóka süket, fel nem foghatja, mi a baj. Amikor végre-valahára megérti, és reszkető kezével a harmonikáért nyúl, szemében oly sok a tehetetlen bánat, ajkait pedig olyan gyenge, ám annál mélyebbről jövő sóhaj hagyja el, hogy… Zsidó fiatalember, kezdő bizományos. Vagy

142

négy batyuval érkezik, tartalmukat furán kevergeti, egyesével kerekíti ki az aranyakat. Ahol hibádzik egy kevés – nosza, hozzátesz egy férfi alsónadrágot, a fekete alsóhoz egy ibolyakék zakót, a pikéből varrott zakóhoz egy női bőrtáskát. „Milyen néven?” Még mindig „Müller”. Időközben a másik becsüsnél elapadt a tömeg, s egy bizományosnő a korlát alatt átcsúsztat néhány csomagot. Munkája egy óránál is tovább tart majd. A zacisnő nagy lelki nyugalommal egymás után üríti ki a csomagokat, miközben almát rágcsál. Az első becsüsnél azonban csak nem szűnik a tolongás. Átveszi, kicsomagolja, felméri a tárgyakat, majd vagy ő maga, vagy a segédje visszacsomagolják a holmit ama ügyességgel, mely az összes csomagoknál jellemzi őket, egészen a legeslegutolsó csücsökig, amire a megfelelő cédulát tűvel ráerősítik. Ezenközben mögöttünk a pénztáros egyhangúan szólítja a neveket, sorolja az összegeket, egyhangúan surrog és zörög a nagy kerék, mely ott a terem végében sorra emeli fel a zsákokba szórt zálogtárgyakat, hogy a terhet eljuttassa a raktárba. – Három pár női cipő – két arany –, milyen néven? – Klarinét, tokkal együtt – négy arany –, milyen néven? – Szoknya, zeke, kilenc ruha, egy felöltő – egy arany –, milyen néven? V Kicsiny az a bizonyos árverési terem, de oly eleven, akár egy hangyaboly, olyan a zsongás benne, mint egy zsibvásáron. Hosszú, négyszögletes ez a terem, a végét úgy alakították ki, mint afféle amfiteátrumot, ott a pódium a kikiáltóknak, annak két szélén alacsony deszkalapokkal látták el az elkülönítés végett. Minden egyes hónapban lejár vagy 6000 zálogtárgy határideje, ezeket értékelik az egész hónap folyamán. S ha nem is járt le zálogtárgyad határideje, ha három hónapig elhevert a zálogházban, te magad is benevezheted árverésre – sokat ugyan nem kereshetsz vele, hiszen azok, kik itt vásárolnak, érthető módon úgyszintén nyereségre vágynak. A humánum itt megszűnik, semmissé teszi a kikiáltó kalapácsütése. A vásárolni vagy licitálni vágyó közönség hónapról hónapra, napról napra ugyanaz. Ismerik egymást, egyik a másikát nem bántja – hacsak nem akkor, ha valakik kettesben túlságosan is előzékenyek egymáshoz, s egy harmadik ezt észreveszi, közéjük ékelődik, s a célt rohamozva a barátság minden fonalát elmetszi, hogy azután egy pillanat múlva ismét összekösse. Az is igaz, hogy véget vetettek az egykori „habrusznak”, miként a zsidó argó az árverési hiénák összeesküvéseit mondja, s a legalpáribb bennfenteskedőket magának a helytartónak a rendelete távolította el; ezzel együtt mégis mindenki ismeri a többieket, tudnak róla, mi érdekli a másikat, s az egyszerű „Engedjék át nekem, rendben?” általában megteszi, s ha valaki netán mégis saját érdeklődési körén kívül vásárol valamit, úgy egybegyűlnek egy bizonyos vendéglő hátsó termében, s elvégzik a következő, az igazi árverést. Olyannyira jól ismerik egymást, hogy tudnak a másik magánéleti viszonyairól is. Mindenkinek megvan a maga törzshelye, mit ki-ki tiszteletben tart –

143

kezdve azzal az apró, köpcös kereskedővel, kinek oly áthatóan harsogó a hangja, s ki mindig az asztal végén ül, mint egy manó, lábát lógázva, folytatva a férfiak és asszonyok soraival, kik közt ott az a hölgyemény, aki csakis olyasmit vesz, mi a „színházi nőknek” való – egészen az asztal túlsó szélén megtelepedett koros zsidóig, kinek tar koponyáján dudor éktelenkedik, s ki kezén húsz rézgyűrűt visel, szívében pedig olthatatlan rajongást táplál „Filippo” iránt, kinek sanzonjait a Struccban soha nem mulasztja el meghallgatni. Otthonosan viselkednek itt, harisnyát kötnek, mindig ugyanakkor költik el a kifőzdéből hozatott levest, ismét máskor virslit esznek, mit sörrel öblítenek le; szakasztott úgy beszélgetnek, mintha otthon lennének, gyakorta oly őszintén, hogy a kikiáltó kalapácsának bizony idejébe telik, míg egyáltalán „saját szavát” tudja hallatni. És jaj annak az „idegen méhecskének”, aki ide bemerészkedik! Mihelyt belép, máris szempárok tucatjai vizslatják, ha kinyitja a száját, máris megindul a versenyfutás, és a „méhecske” örülhet, ha nem hagyja hátra mindazt a mézet, mit magával hozott. A szolga egymás után bontja fel a csomagokat, a kikiáltás a gyakornok dolga. Most egy takaros selyemruha van soron. – Ha harc, hát legyen harc! – rikkantja a köpcös, kezét dörgöli, lábával úgy kalimpál, akár a harang nyelve házasságkötésekkor. – Négy arany! – kiáltja a gyakornok, és elsőként éppen előtte teríti szét a ruhát. – Négy arany – négy arany meg még tíz krajcár, meg még tíz, még tíz, és még tíz! – ordítja a köpcös szédítő sietséggel, közben a ruhát vizsgálja, az endlizést ellenőrzi, a hónaljait tapogatja, és hasonló matatást végez. – Meg öt! – kiáltja a hölgyemény. – Mutassa! – Még öt, meg még egyszer öt! – hallatszik a harsány hang. – Akkor toldjuk meg tízzel! – mennydörög egy érces basszus a terem túlsó végéből. – Ide vele, hadd látom – mi tart olyan soká –, mutassák már! – Négy arany, hatvanöt krajcár – jelenti be a gyakornok. – Még egyszer megnézem! – üvölti a köpcös. A hölgyemény felemeli a mutatóujját, a jelet a gyakornok azonnal elérti. – Négy arany hetven krajcár! – Öt arany meg tíz, meg tíz, meg még egyszer tíz – így a köpcös. – Ötös! – szólal meg ismét a basszus. – Még öt! Meg még öt! – hallatszik mindenfelől hosszabb szünet után. Utoljára a hölgyemény emelte fel némán az ujját, a gyakornok közli: hét arany – senki többet! A hölgyemény magabiztosan kinyilvánítja: „Nem bizony!” – a kalapács lesújt –, a hivatalnok megkérdi: „Ki fizet?” – a hölgyemény kinyitja jókora erszényét és azt mormolja: „Megéri, az ott nagyon fente rá a fogát! – Mehetek a bálba!” Kinyitnak egy másik csomagot. Apró női köpeny, a molyok erősen kikezdték már, a kikiáltási ára ezért mindösszesen ötven krajcár! A köpeny villámgyorsan kézről kézre vándorol, mindenki megvetően továbbtaszítja. – Megadom az ötvenet! – szólal meg nagy nehezen a basszus. – Ötöt teszek hozzá! – veti oda vigyorogva a köpcös.

144

– Még öt! Öttel emelem! – hallatszik innen is, onnan is, mintha tréfálnának. – Ötöt neki! – További ötöt adok! – egyszeriben elérik az egy aranyat. A köpcös mondta ki először a végzetes „Egy aranyat!”, most méregeti a köpenyt és komolyan közli: – Többet is megér – nem hagyom elvinni! – Egy arany! Senki többet? – A basszus gazdájának arcizma sem rezdül, a köpcös hatalmas feszültséggel néz felé – azzal koppan a kalapács. – Hát – légy vele boldog! – vélekedik a basszus mint ki jókívánságot közöl. – Jól behúztak a csőbe! – sóhajt fel a köpcös. – Josua alaposan beugratott, egy egész aranyat kiadtam egy molyfészekért! – azzal a földhöz csapja a köpenyt. Zakójának belső zsebéből lusta mozdulattal előveszi erszényét. Újabb csomag. Egy férfiköntös, hat női ing, négy huzat – minden nyomban elkel két aranyért. További tételek. Néhány esernyő és napernyők. Késő ősz lévén az esernyők ára felszökik, a napernyők úgy hozzávetőlegesen a becsüs által megállapított ár körül kelnek el, mihez hozzájönnek a kamatok és az árverés költségei. Teljes garnitúra fémedény, tálakkal, valamint sárgaréz gyertyatartók, egy francia vasaló. Mindegyik csillog-villog a tisztaságtól. – Remek háziasszony lehetett a tulajdonosa – így szól az egybehangzó vélekedés. Ismét bádogedények következnek, kanalak, egy beöntéshez használatos nagyobb cső, szenteltvíztartó, egy feszület. Itt 1848 előtt zsidók egyáltalán nem vásárolhattak feszületet, most pedig úgy nézegetik, forgatják, vásárolják, mint bárki más – jelentékeny haladás ez! A bádogedények a feszülettel együtt ezúttal is zsidó gazdára lelnek. – Hagyjátok meg neki, szüksége van rá! – így a köpcös. – A beöntővel meg érdemes lemenni Dalmáciába, ott jó ára van neki! – mondja valaki más. Újabb tétel. A szolga nagy óvatosan és valaminő undorral átad egy csomagot a gyakornoknak, ki szintúgy óvatosan, ki sem bontva a magasba emeli. – Aha, egy bizományos, ki fojtogat! – kiáltja az egyik. – Hisz ez él, nézzék csak: bólogat a fejével! – rikkantja egy másik. – Gyapjútakaró – enyhén molyrágta – tíz krajcár – senkit nem érdekel? – Csak nem fogok dupla adag virslit enni? Megadom érte a tízet! – Senki többet? – Ugyan már! De kéretik sürgősen kipenderíteni innét, nehogy pórul járjunk! – Fel kéne darabolni! – Nem, adjuk el madáreledelnek! Féregként! Általános kacagás, taps, kiabálás, ujjongás – dolgozik a kalapács –, a hús-vér bizományost már ki is penderítették az ajtón, a kikiáltó visszatért, üdvözlésére még egyszer felharsan a nevetés – majd ismét csend támad. (1869) HOLKA LÁSZLÓ fordítása

145

JAKUB DEML

Elfeledett fény

Sajnálom, hogy nem voltam nő legalább. Ha nő lettem volna, beleszerettem volna Jakub Demlbe. Ha viszont Jakub Deml nő lett volna, biztos, hogy szülészasszisztensnek megy, és nem kíván soha jobbat. Ezt sejti ugyan a csehszlovák irodalomkritika, miként a disznó sejti a primitív parasztlatrinát, imádva a friss szart ... látja, sejti, sejti, látja, és az interpretáció teljes mértékben disznó, sertés, nem francia, nem germán, sertés. Mit lehet tenni? Meghalunk. Járt már Nizzában a karnevál idején? Látta azt a gyönyörű csacsit, amelyik úgy visít, mint egy nyikorgó öreg kút, és ellentmondva a természet minden törvényének, a szent Bonaventura csalogányaként halálozik el, kiköpött tüdővel? Még hogy szükség van holmi Robert Madrra vagy Konnersreuthra! A hívő embernek semmi szüksége sem csodás vérzésre, sem szerkesztőségre, sem semmiféle stigmára... elég neki a saját őrülete. Mondok én magának valamit, Bohuslav Ptáček úr, mert maga költő, és mert nem biztos, hogy találkozunk még valaha. Ha lenne kellő mennyiségű pénzem, egyértelműen közölhetném önnel, hogy 24 órán belül viszontlátjuk egymást. Bohuslav Ptáček úr, odaugranék önhöz egy repülővel, a repülőnek Tasovban kellene startolnia, a házam lugasának tetejéről. Én arról a lugasról komplett regényt tudnék írni magának, olyan gyönyörűt, hogy szépségén elámulnának az ellenséges nyelven olvasók is, mivelhogy tele a zsebem – tudja? És mivelhogy van szemem... Ez Isten legkíméletlenebb ajándéka. Jézusom, szánd meg nyomorúságomat, hadd fejezzem be mondanivalómat, mielőtt repülőm mindent felperzselve landol, és a legeszelősebb találmány vázának összeggabalyodott drótjai közt rábukkannak elszenesedett testünkre. Tudniillik az én testemre meg az önére, mivelhogy költők vagyunk. Ne féljen, jól tudok konzerválni, Pavla Kytlicová személyesen tanított meg gyümölcsöt befőzni, no nem mintha szándékában állt volna, csakhogy én ellestem tőle: neki sem a sárgabarackja, sem a cseresznyéje, sem a szilvája, de még a vargányagombája sem romlott meg soha. És tudja, miért? Mert Pavla Kytlicová igen pontosan meg tudta különböztetni a loretói litániák invokációit: Legszemérmetesebb Szűzanyám! Legtisztább Szűzanyám! Patyolat Szűzanyám! A teniszezők, futballisták és cserkészek nyelvében mindez egybemosódik, azóta tudniillik, amióta a klasszikus filológiát elvetették: pontosan azóta a saját kedvesével sem tud szót érteni az ember. Egy fiatalember egy leányzóval táncolt, és tánc közben azt súgta neki: Kisasszony. Kegyed az ideálom! Mire a leányzó: Hallgasson, maga disznó! Hegyi lány volt, tehát a földim, és előfizetett vagy a Csillag vagy a Moravanka képes újságra, és a hirdetések között ezzel a felirattal

146

ajánlottak valami óvszert. Nekünk, költőknek sanyarú a helyzetünk, amióta akarva-akaratlanul le kellett mondanunk az ideáljainkról. Őrültek! Hisz tudjátok, hogy kezdődik! Tegnap este egy haldokló asszonynál voltam. Látogatóba ment hozzá a fivére, és hogy kissé földerítse, Lujza Kovaříkról mesélt, aki negyven évvel ezelőtt pásztorként szolgált nála. Tasovban a legnagyobb ünnep június 29-e volt, Szent Péter-Pál napja. Ma már „fabatkát sem ér” ahogy mifelénk mondták a világháború előtt, de akkoriban, negyven évvel ezelőtt a „tasovi vásá” igen nagy esemény volt: a „kisvárosban” egyebek mellett „vikszelt véres hurkát” árultak, marhabélbe töltve, tudj’ isten miféle vérből, mert abban a vérben még dara se volt, nem volt semmi, csak talán egy kis só meg kömény, és ettől olyan fénylő és fekete lett, mint a csizma, fix und fertig, sütéssel együtt két krajcárba került. Az Oslava folyónál, a tasovi egyházközségben lakott egy Španhel nevezetű polgár, nyilvánvalóan egzaltált figura, és kissé hasonlatos Jakub Demlhez. Javában állt a „tasovi vásá” amikor azt mondja ez a Španhel: „Fijúk, láttyátok itt eszt a rénes forintot?” És mutatott a legényeknek egy ezüstös aranyat. Akkoriban, negyven évvel ezelőtt nagy pénz volt az. „Láttyátok itt eszt a rénes forintot? Én itten rejáállok ezze a lábomma, és aki kiszedi alolla, eviheti!” A legények megpróbálták megszerezni a rénes forintot, Španhel azonban jobbjában egy furkósbotot markolva úgy hesegette el lábától a fiúkat, mint a légycsapóval a legyet. Valamennyien feladták a reményt, sok ütés esett. Igen ám, de a Kovářikék Lujza fia nem kímélte sem a fejét, sem a hátát, és végül csak elragadta az ezüst „rajnait” Španhel lába alól. És markában tartva az ezüstpénzt, nekiszaladt a zabmezőnek, merthogy a kertek alatt történt mindez. Az a drágalátos Španhel pedig utána vetette magát, mert a fogadást bizony nem gondolta komolyan. A fiúnak sikerült egérutat nyernie, és mivel a ropogós kifli volt az „ideálja”, megállt az abrakos kosár előtt, ahol a kiflit árulták, és felfalta az összeset, amit csak talált. Amikor mind a kilencet bekebelezte, az asszony, aki árusította, kinyitott még egy csomagot, és biztatta: „Van még itten bővibe, egyen csak!” A Kovářikék Lujza fia azonban odébbállt, hogy más gyönyörökre is áldozzon: vett egy kis lókolbászt, cseresznyét és szódát, marcipánt és savanyó oborkát, és végül addig ringlispílezett, amíg az ezüstös aranyat mind elköltötte. Az éjszaka után beköszöntött június 30-a. Ezen a napon Tasovban még a krumpli is elfagyhat. A gazda Lujzához ment, hogy felébressze, de Lujza csak nem akart felkelni, csak nem tért észhez. Barátja, František, a mentségére magyarázatként közölte: „Lujza elő-hátú becsinát, nem is annyira a riglispíltő, mint inkább az ezüst rajnaitó!” Bizony könnyű ilyesmit mesélni a nővér halálos ágyánál, utána azonban sokkal keservesebb. A zsidónak talán nem is olyan nehéz zsidónak lennie, hogy meggyőzze a többi zsidót, a pogánynak talán nem is olyan nehéz pogánynak lennie, mint amilyen nehéz és bajos a komédiásnak, hogy komédiásnak kell lennie olyankor, amikor a szíve gyűlölet és megvetés közt őrlődik. A tehetetlenség ereje maga alá gyűri az ész és az értelem erejét. Ha egy temető mellett visz az utad éjfélkor, vagy egy rengeteg erdőn át, ré-

147

miszt a csönd. Ha azonban dalba fogsz, vagy fütyülsz, hogy ne halljad a csöndet, magadra vonod a rablók és gyilkosok figyelmét: melyik jobb, avagy rosszabb? Amint látja, B. M. P. úr, egyelőre tréfálkozom, jól vagyok, olyan jól, ahogy sosem voltam egész életemben. Ne aggódjon, mindent megmagyarázok önnek, még azt is, miként igyekezett Szűz Mária és tartotta vissza a szülést, mert „a fogadóban nem volt hely”. Én bizony sokkalta jobb helyzetben vagyok, mivel most már csupán fogadóban lelem a helyem! B. M. P. uram, én úgy szülhetek, mint a nyúl, mint a patkány. Rendelkezésemre áll valamennyi városi kloáka, és akna alatti kanális. Legédesebbek mégis a cseh arisztokrácia és katolikus prelátus árnyékszékei, ott egy magunkfajta gyermekágyas asszony mégiscsak finomabb falatokra lelhet. Kétségtelen azonban, hogy a katolikus szenátorok klozetje sem megvetendő, sem a közéleti embereké, akik különben is nagyon a szívükön viselik a nemzet erkölcsét, a szüzek érintetlenségét, az aktuális koalíciók és a wertheimek szentségét. Tegnap meglátogattam a kórházban azt a halálosan beteg parasztasszonyt. Tudnia kell, Bohuslav Ptáček úr, kiről van szó. Ő az a negyvenéves parasztasszony, aki tizenkét évvel ezelőtt a szeretőm volt. Ma már egyáltalán nem szép, és szívemben semmit sem érzek iránta. Amikor tegnap délután megérkeztem hozzá a körzeti kórházba, a tüdőbetegek pavilonjának 43-as szobájába, hirtelen felült az ágyán, és köhécselve vért hányt. Dőlt belőle a vér, mint kútból a víz. Látásom nem derítette fel különösebben. Tekintete zavaros volt, és jó állapotban maradt fehér fogaihoz fekete vércsomók tapadtak. De nem fejeztem be, amit a kedves Náměštek nad Oslavou-i Richard Tenora dékán barátomról írtam önnek. Ez a tiszteletre méltó úr, akinek két fivére is tagja a brünni egyháztanácsnak, tehát e tiszteletre méltó család eme tagja született szerénységével nem árulta el nekem, nem közölte velem a vonat érkezésekor, hogy kit vár – én pedig kedves prágai vendégemet, Brtvová asszonyt bekísértem egészen a kupéjába, majd Skautíkkal betértünk barátunk, Ondřej Knoll boltjába. Amikor már jó ideje otthonosan üldögéltünk nála, látom ám, hogy Richard Tenora dékán barátom egy fiatal, elegáns, fekete hajú méltóságos urat, és vele egy nem túl fiatal, ám szemmel láthatóan igen jó neveltetésű, bájos hölgyet (már amennyiben a katolikus papok közt engedélyezett a női bájak emlegetése) kísér el a pályaudvarról. És mit tesz Isten: Ondřej Knoll barátom üzletébe belép az öreg dr. Dreuschuch egészségügyi tanácsos, s mint régi ismerősének, kezet nyújt, és közli velem: Tenora dékán úrnak ma rendkívüli vendége érkezett, egy lovan’i jezsuita professzor, holnap Třebíčbe kísérem, hogy megtekintse a Szent Prokop-bazilikát... Miért kell nekem ilyesmiről tudnom? És dr. Dreuschuch egészségügyi tanácsos úr miért nem tudott egyáltalán semmit az ifjú, fekete hajú, minden bizonnyal tanult lovan’i jezsuita professzort Náměštˇ-be kísérő arisztokrata dámáról? Hát természetes talán, hogy arisztokrata dámák Mitgepäck járkálnak az ifjú, göndör, fekete hajú, kiművelt jezsuitákkal? A fiatal, azaz negyvenéves parasztasszony kórházban haldoklik. Tizenhárom évvel ezelőtt amikor legelőször láttam, azt mondtam Pavla Kytlicovának: „Ha szabad lenne megházasodnom, és elvennék valakit, csakis ő lenne az!” Mindig

148

is vonzódtam tudniillik a földműveléshez. Akkoriban félénk, egészséges és szép volt, és nagyon belemerült a munkába. Tegnapelőtt tűz ütött ki nálunk. Éjféltájt lehetett, felébredtem (nyitott ablaknál alszom ugyanis, és minden csillagpislákolásra felébredek), láttam, hogy világos a hálószobám, kiugrottam az ágyból, keleten vörös fény lángolt, úgy röpködtek az izzó szikrák, mint egy tűzhányóból, vörös füstfelhők világítottak, a havlicei domb mögül hömpölyögtek elő, tűztől piroslott az ég, ami iszonytató a csillagfényben. Felöltöztem, áram nem volt, és elindultam az én haldokló parasztasszonyomhoz. Éjfél után két órakor. Megörült a jövetelemnek, nem számított rám. Köhögött, köhögése rohamszerű volt, a halál közeledtét jelezte. Két idősebb gyermeke és apósa a tűznél serénykedett. Az uráról nem tudok semmit, kétségtelenül ő is a tűznél lehetett. Talán sértő, de nem tudok róla semmit. Nem akarok róla semmit sem tudni, engem, mint ismeretes, csak a nők érdekelnek. Így azután parasztasszony szeretőmnél töltöttem egy kis időt, haldoklott. Szirénáztak a tűzoltók, az emberek ide-oda rohangáltak, a gyerekek is a tűz körül nyüzsögtek, éjfél után két órakor, mind, aki ébren volt, mind, aki felébredt, a tűz köré gyülekezett... a tűz ropogása behallatszott hozzánk, a szobába, útközben találkoztam a „vérvörös tűzoltókkal”... a haldokló parasztasszony ágya mellett pedig végtelen ürességet éreztem: láttam és megéltem. „Ugye én már elpatkolok?” Ezt a terminust egy német nem érti. Gyógyszert adtam neki, ettől kissé megnyugodott... lassan két hete járok hozzá, ehhez a szerelmemhez, parasztasszony szeretőmhöz, barátom húgához, és nem segíthetek rajta. Nemrég az apját láttam el, róla még írok önnek, azt mondta nekem a halálakor: „A világ a világ mögött rejtőzik... tisztelendő uram, csak KEND ért meg engem!” E díjazást és kritikát százszor többre értékelem, mint a Cseh Akadémia tagságát, aminek hál’ Istennek sosem adom meg magam. Idén mérhetetlen mennyiségű gomba termett, még az én kedves Medřicémben is kap egy koronáért egy kiló vargányát, miként azt zsidó barátom, Weiss úr jelentette nekem. A „biboldó mosó”, ahogy mondta nekem magáról annak indoklására, hogy kollégák vagyunk, ő mint marhakereskedő, de azért Weiss úr olyan becsületes, tisztességes és kedves, hogy egy héttel ezelőtt azt mondam neki: „Weiss úr, magának meg kellene keresztelkednie!” Jól ismer engem ez a Weiss úr, ő az egyetlen ember egész Velké Meziříčiben, aki tudja, hogy sose mondom el azt, amit tudok. Ez a Weiss úr, marhakereskedő és zsidó templomszolga, mindig németül szólít meg, már ebből is látszik, hogy Meziříčiben mindenki között ő ért meg a legjobban. Látja, Weiss úr, mi ketten rímelünk egymásra: maga Weiss, én pedig fehér holló vagyok a feketék között. Ha sok a gomba, következő évben nagy lesz az ínség. Idén a csehszlovák vargányák közt megjelent egy vadonatúj fajta, amelyet T. G. Masaryk a Lin-féle osztályozás szerint Származtatott Értelmiséginek nevezett el. Olyan értelmiségi ez, aki ugyan nem olvassa könyveimet, illetve leveleimet, mégis „határozott véleménye” van róluk. Egyszer elárultam Otokar Březinának, hogy egy asztalossegéd rajong értem, hogy meg szokott látogatni, a könyveimet olvassa, és folyton azokból idéz, és

149

boldog, ha a társaságomban lehet, és hogy ez számomra is kellemes. Otokar Březina erre azt felelte nekem, hogy a szerelemhez nincs szükség azonos műveltségre. Az asztalossegéd csak általános iskolát végzett. Otokar Březina azon a véleményen volt, hogy a szerelemhez azonos származásra sincs szükség, vagyis pl. egy gróf úr egész jól szeretheti a szolgálónőjét, a főhercegnő pedig pl. a sofőrjét. Ez persze már az én értelmezésem, mivel meggyőződésem, hogy alapvető különbség van Jakub Deml és például Richelieu bíboros, vagy a tanult lovan’i jezsuita között. Ez utóbbival kapcsolatban kétségbe vonjuk, hogy képes lenne pl. teljes komolysággal megkérni a zürichi éjszakai expresszen a kíséretében utazó nemes hölgyet, hogy ajándékozza neki meztelen testén viselt rózsaszínű kombinéját. Mondom, teljes komolysággal, tehát valahogy úgy, ahogy a fronton haldokló katona vágyik anyja utolsó pillantására. Milyen lehetett a tekintete? Tudja, hogy képes lennék eltalálni? Hogy miért? Az a negyvenéves parasztasszony, akit meglátogattam a kórházban, és akiből ömlik a fekete vér, és halál vár rá, az a parasztasszony, akiről tizenhárom évvel ezelőtt azt mondtam Pavla Kytlicová asszonynak, hogy feleségül venném, ha megnősülhetnék (magától értetődően Pavla Kytlicová asszony szavaimat azon melegében továbbította a családnak és a lánynak, aki azután még jobban került engem) – az a hozzám képest fiatal lány két évvel ezelőtt igen megrémített: éppen misére indultam, amikor a kapu mögül szívszaggató kiáltást hallottam. Kirontottam az udvarra, és mit látok? A járdán ott áll az anya, körülötte a gyerekei, és mindenki hangosan panaszkodik, sír, kiabál. A parasztasszony térde fölé tűrte a szoknyáját, lábából ömlik a vér, ő meg ott áll és panaszkodik, és körülötte ott állnak a gyerekei, és hangosan sírnak. Mindenki hangosan sír, mindenki dermedten áll, és a nő lábszárán öklömnyi lyuk tátong, és dől belőle a vér... „Mi az, mi történt?”, kérdeztem. A parasztasszony elmondta, hogy a handlé eljött a malacokért, és össze akarta fogni a malacokat, hogy átadja neki, de a malacok visítottak, a koca kirohant, és rárontott, kitépte a lábszárát, majdnem agyontaposta stb. Hamar bekötöztem, és gyerünk az autóba, gyerünk a kórházba. Legfőbb ideje volt, de az a drága asszony vonakodott, ellenkezett: „Nincs itthon az uram, mit szól majd, hogy az engedélye nélkül bementem a spitálba?” „Egy nagy szart szól, gyerünk, menjen már”, mondtam neki, a kedvesemnek, búcsúzóul. Hát, az eset után nem jött rendbe, egy disznó miatt hal meg, akárcsak én. Ez villant át az agyamon: az én disznóm a jóhírem. B. M. P. úr, van még egy kis türelme? Kérjen meg egyszer, hogy meséljek önnek a kedves parasztasszonyról, aki a kórházban haldoklik... kérjen meg, hogy elmeséljem, ahogy tűz ütött ki Tasovban, és elhagyatott, üres hálószobámat Březina lakásában teljesen bevilágították a lángok, éjfél után két óra körül, és ahogy felkeltem, nem volt áram, és ahogy felöltöztem és lementem, és az ablakból leszóltam a futkosó szomszédoknak, hogy merre és mi ég, és ahogy nem a tűzhöz mentem, hanem a haldokló asszonyhoz, akit tizenhárom évvel ezelőtt oly igen szerettem volna szeretőül, és aki most ott feküdt előttem, megfosztva minden szépségtől, annyi szülés után, oly szolgai munka után, megfosztva utolsó bájától is... és ahogy gyógyszert adtam neki, és vonaglott a fájdalomtól az ágy előtt térdelve a puszta földön, legyek,

150

rendetlenség kosz közepette... és én voltam egyetlen társa eme borzalmas nyomorúságban, és köhögött, száraz köhögés volt, a szíve ingerelte, a szívét a tüdeje nyomta, a tüdejét pedig duzzadt, megnagyobbodott mája, és megfeszült a köhögéstől, kidagadt a szeme, képtelen volt levegőhöz jutni, hirtelen felegyenesedett, két kézzel a fejéhez kapott, szegény, annyira kétségbeesett, én meg nyugtatgattam, hogy mindjárt hatni fog a gyógyszer, és jobban lesz... és teljesen egyedül voltunk, mert az apósa tűzoltóként a balesethez rohant, a férje valahol kint járt, Mařenka és Jiří, a két legidősebb gyereke pedig a kíváncsiságtól hajtva szintén a tűzhöz futott, a legkisebbek mélyen aludtak, mit sem tudva sem az anyjukról, sem a tűzről, sem Jakub Demlről, de mégiscsak: Jarmilka, ő oly nemes lelkű... még csak kilencéves a kislány, Jarmilka, de mit segít az rajtam, ha huszonnégy lesz is, én pedig már nem leszek sehol? Ó, ha a nemzet fel óhajtana kérni arra, hogy szabad legyen megírnom azt a rettenetes éjszakát, amikor a csillagok alatt, a szülőhelyemen az ég véresen fénylett, és amikor megirigyeltem Zezulkát, hogy neki meg szabad halnia...! B. M. P. úr, szülőföldem poétája, nem tudom, van-e még türelme tovább kísérni gyermekkorom tájain, ha egyszer nekem lépten-nyomon meg kell állnom, a lába felmondta a szolgálatot, és az én drágalátos, csókolgatnivaló lábam is elárult, elhagyott, megszégyenített és megtagadott engem, én pedig mély hálával és megértéssel vágytam combjait csókolni – drágalátos lábak! No de éjjel háromkor végre csak elindultak az én parasztasszonyommal a kórházba, négy óra múlva ott lesznek... és fénylenek a csillagok, azok a csillagok, akiknek jobban hittem mint a saját anyámnak, mint Pavla Kytlicovának, mint az Istennek: és ezek a csillagok megtagadtak, elárultak, elhagytak engem, és ráadásul meg is szégyenítettek. Isten a tanúm, sur mon Dieu, ilyen megvetésre nem szolgáltam rá. B. M. P. úr, látja, tréfálok csupán. Hisz végső soron az istállómester és a sofőr sem csókolja másképp a combokat mint a pap, aki előtt ott fekszik a földön a krucifix. Amikor az én haldokló parasztasszonyomtól (nem volt bátorságom azt mondani neki, hogy sokkal jobb lenne, ha meghalna, és nem kellene ezt a mocskos disznó életet élnie!) ...senkinek sincs bátorsága a szemembe mondani, hogy sokkal jobb lenne, ha hirtelen és azonnal meghalnék, mint hogy ilyen mocskos disznó életet éljek... amikor az én haldokló, hozzám hasonlóan vért köpő parasztasszonyomtól Anežka Nožičkovához mentem Kočičinába, így hívják tudniillik Třebíč külvárosát... Anežka Nožičková nem volt otthon, de az emberek úgy szeretik, mint saját magukat, egy külváros lakói felismerik a saját emberüket és szeretik, de én nem lakom semmiféle városrészben, mégis eltettek nekem egy nagy, ötliteres uborkásüvegben cseresznyét, és az egészet leöntötték szesszel, spiritusszal szóval tiszta alkohollal, néhány hétig az ablakom alatt állt a napon, de már nem áll ott, mert a tiszta spirituszt elkezdtem inni, és megittam az egészet. Karel Veselý barátom, az Iparbank pénztárosa Karlovy Varyban, a világ legkedvesebb embere, mert imádja Dalmáciát és a tengert, akárcsak én, és mert imádja a lányát, Maryont, aki a szeretőm lesz, ha majd a sírban fekszem, mert hiszem, hogy az élet örök, és tudom, hogy a sírból feltámad valamennyi comb, köztük az a kettő is, amit csókolni vágytam, és az Isten nekem ítéli, mivel-

151

hogy igazságos, és örök boldogságom rejlik e combokban, és örök időkre hagyja, hogy csókolgassam, legfelül, egészen a tövüknél, mert költő vagyok, mert katolikus pap vagyok és elátkozott ember. Az én parasztasszonyomat éppen meghozták a kórházból, és látom, hogy elhozták vele a szőlőt, sárgabarackot és piskótát is, amit tegnapelőtt ajándékoztam neki. Meg vannak számlálva az órái. Rám pillantott jobb szemével, de be is csukta, olyan gyenge volt. Még felismert, de a nevemet már képtelen volt kimondani, ajkai már alig emlékeztek, így hát legalább ötször megismételte: Uram, uram, uram, uram, uram, de tisztségemről az ajkai teljesen megfeledkeztek. Én is. Add, Istenem, hogy mindenki megbocsásson nekem. Ich verzeihe Ihnen, Herr B. M. P., vom Herzen, aber die Wunden sind zu tief und fürchterlich, auf dass ich vergessen kann. Nem való ilyet mondani, als dass? Nožičková asszonyért pedig el kellett mennem a mezőre megkeresni, krumplit szedtek. Kočičina készséges, amúgy vadidegen emberei azonnal érte küldtek, sőt az egyik kupecsegéd oda is vezetett hozzá. Útközben találkoztunk vele a patak mentén, karján Pavlinkával, Staník pedig mellette bandukolt. Amikor végre magunkra maradtunk a lakásban, elmesélte, mit álmodott Pavla Kytlicováról. Valami ünnepség volt, rengeteg emberrel, és volt ott egy hosszú, szakadt lánc, és azt összekötötték. És amikor összekötötték, egy férfi érkezett: „Olyan volt, mintha ön lett volna, tiszteletes uram, de mégsem ön volt”, ahogy Nožičková asszony mondta, az a férfi kövér volt és alacsony, és amint Pavla asszony meglátta, azonnal hátat fordított neki dühösen, majd visszafordult, és közölte: „Látni se akarom, menjünk innen! És Nožičková asszony azt is elmesélte nekem, hogy átkarolta Pavla derekát (Nožičková asszony ezt rajtam demonstrálta), és ahogy mentek, Pavla asszony hozzá simult (sich anschimegen), és a vállára hajtotta a fejét, így mentek, és azt a kis undorító alakot otthagyták. Nožičkovának más álmában is megjelent Pavla, az ágya fölé emelkedett éjszaka, fényesen, mint egy angyal, „és amikor már felébredtem, akkor is tudtam, hogy ott van”, így mondta Nožičková asszony. B. M. P. úr, amennyiben hirtelen elhaláloznék, kérem önt, közölje barátaimmal, hogy halálomat a mérhetetlen alkoholfogyasztás okozta. Nem szeretném, ha holmi legendák keringenének rólam. Boncolásra nincs szükség, lehet adni a szavamra. A szerelmem kihunyóban. Ma éjszaka ismét nála voltam, sűrű vért köhögött fel és fuldoklott tőle. Egyébként viszonylag magánál volt. Meglátogatta Tasov másik végéből egy asszony, de a véres roham annyira kimerítette, hogy elaludt, férje pedig halkan megszólalt: „Szeréntem úgy reggelig húzza.” Kezemmel intettem, mutatóujjamat a szám elé tettem, így akartam figyelmeztetni, hogy maradjon csöndben. A haldoklók ugyanis gyakran úgy tesznek, mintha aludnának, hogy megtudják magukról a meztelen igazságot. Úgy harminc évvel ezelőtt olvastam vagy Balzactól vagy Flaubert-től egy gyönyörű középkori novellát: egy csinos, tizenhat éves apród isteníti férjezett úrnőjét. A dáma elszenderedik bársonyszékében. A dáma már alszik. Az apród közeledik hozzá, az alvó szépségben gyönyörködik. A dáma egyre csak alszik. Az apród szemérmesen megérinti a bokáját. Az apród felsóhajt, és megcsókolja a kecses bokát. Mintha

152

bíbor pillangó lebbenne a La France rózsára. De amint hozzáér, az apród riadtan hátrahőköl. A dámának csukva a szeme, és azt suttogja: „Ne félj, fiú, alszom!” Minden várakozás ellenére a haldokló parasztasszony kinyitotta a szemét, az urához fordult, és megkérdezte: „Mit montá?” – Ugyan, semmit, csak a nénének magyarázom, hogy hónap ómát szedünk! – De te aszontad, hogy szerénted úgy reggelig húzom! Nem is tudom, már mit felelt erre az óvatlan férfi. Éjszaka volt már. A gyerekek rég aludtak. František, Mařenka, Jiřík, Jarmilka és Stanislav. – Zezulová asszony, idehozzam önnek az Úr Testét? – Hát aztat akarják, hogy mán a deszkán feküdjek? Különös, hogy népünk ilyen csodálatosan azonosítja az Urat a halállal. Elmagyaráztam a haldokló nőnek, hogy csak jó éjszakát akartam kívánni neki. Tegnapelőtt gyönyörű vers volt a fejemben, a címe az volt: „Igazság”. Annyi versszakból állt, ahányféle igazam van az Igazságról. Igaza van a nappalnak és éjszakának. Igaza van a betegnek és az egészségesnek. Igaza van a gyereknek és a felnőttnek. Igaza van a férfinak és a nőnek. Igaza van az élőnek és a haldoklónak. Igaza van a szeretőnek és a gyűlölködőnek. Igaza van boldognak és boldogtalannak. Szépen rímekbe szedtem az egészet: a lányok igazát, az anyák igazát, az özvegyek igazát, az elváltak igazát, a pap igazát, a parasztasszony igazát, a grófnő igazát, a kocsis igazát, a varrónő igazát, a könyvművész igazát, a diák igazát, aki kisfiút ölt, és beledobta a folyóba, a negyvenöt éves beteg, ideges, arrogáns házvezetőnő igazát, aki goromba pokrócnak tartja kenyéradóját, a kutya igazát, a csóka igazát, a liliom igazát, a víz, a disznó, Tomáš Bat’a, a csehszlovák püspökök és a Lacrimae Christi igazát. A lázam lement már, most ráz a hideg, gyapjúpulóvert kellett felvennem. Köhögök. Mumus a fekhelyem alatt forgolódik, morog, és a testét csipkedő bolhákat ugatja, akik éjszaka a haldokló parasztasszony ágya alatt találtak rá. Mindannyian másképp vakarózunk, morgunk és ugatunk: nem rosszakaratból, csak lelki vakságból, mert a bolhának fogalma sincs arról, hogy morgunk, vakkantunk, saját farkunk körül forgunk körbe-körbe. A bolha túl kicsi ahhoz, hogy belemélyesszük a fogunkat. Ez nekünk, kutyáknak teljesen felfoghatatlan misztérium. De tegnap éjjel tíz körül rosszul voltam, bevettem húsz csepp Stabilactrum Valerianae Dra Fragnert, kimentem a kertbe a ház elé, Mumusnak panaszkodtam, aki azt javasolta, menjek a Liškáék kocsmájába, akkor elmúlik. Elmentem hát, esett rendesen, a felhők mögött sejteni lehetett a hold fényét, mindenki aludt már, egy kunyhóban, egy házban sem volt már világos, végtelen csönd volt, én meg Mumussal a faluba megyek, Zezuláéknál még világos van, mindkét utcai ablak tárva, kitártam a kaput is, a hatalmas disznó fogadott bennünket, nem aludt még, tavaly kiharapta gazdasszonya fél lábszárát... Mumus erről semmit sem tudott, így hát megkerültük a vén disznót, és bementünk a szobába. Aztán bementünk a városkába, fényt láttam Prokešék konyhájában, betértünk a kocsmájukba, megkérdezték, mit óhajtunk, én szódát akartam, de nem volt, állítólag a haldokló Zezulkának vitték... szomorú konyha volt, hamarosan kimentem Mumussal, a csillagok alatt álltunk... mi legyen most? Bementünk egy

153

másik kocsmába, az őrmester főpincér és egy részeg volt bent, tiszteletteljesen leültünk hozzájuk, a részeg a halálról és a gyónásról beszélt, hogy mielőtt meghal, gyóntassam meg, az őrmester főpincér kizökkentette, egy koronáért vettem Mumusnak egy kis kolbászt, mire a főpincér azt mondta, túl sokba van nekem ez a kutya... aztán megjöttek az urak az esti közgyűlésről, mi pedig Mumussal kimentünk az utcára, de féltem ettől az éjszakától, postamester bátyám felé vettük hát az irányt, egy emeletes háza van, a lenti ablakok már sötéten álltak, a fentiek világosan és kitárva, szólt a rádió... én felkiáltottam: Herr Postmeister, halló... senki nem hallotta meg, senki nem jelent meg, lent már bezártak, és később kialudt a fény a bátyám ablakában. Nincs hová menni. Nincs hová menni. Nincs hová menni. Így aztán Mumussal visszatértünk a haldokló parasztasszonyhoz... Aztán éjféltájt hazamentünk, senki nem simogatott meg, senki nem vigasztalt, senki nem várt minket. És elállt az eső, és világított a hold, és nem tudtunk aludni. Éjszakai félelem. Éjszakai rémület. Sok évvel ezelőtt estéről estére láttam a kocsmában egy férfit, aki nemrég nősült: hatvanéves volt, a mennyasszony huszonnégy. Odaszólok a kocsmárosnak: „Mondja csak, alig két hete, hogy ez az úr megnősült, olyan szép, ifjú a felesége, hogy ülhet ilyen sokáig a kocsmában?” A kocsmáros erre azt felelte: „Fél az éjszakától, itt várja ki, hogy a felesége elaludjon. Az ember hatvan, az asszony huszonnégy.” De vannak virágok, amik csak éjszaka nyílnak és illatoznak. És vannak pillangók, amik csak éjszaka szálldosnak és vigadnak. Ilyen a halálfejes lepke. És bánatos Oenotherája. Más az apáca igaza, és más a dzsidás kapitány igaza, más a bárónő igaza, és más a bárónő katonájának igaza, vagyis azé a béresé, aki a jószágot kíséri. Más Silvestr M. Brait igaza, és más P. Emilián Soukupé, más Josef Florian igaza, és más Jaroslav Duriché, más Otokar Březina igaza, és más Sáblík gyártulajdonos úr igaza, más Harrach gróf igaza, és más Richard Tenora dékán úré, aki úgy tegez engem, mint a cigánylány a tetvét... és a legszomorúbb, Jakub Deml igaza. Húgom, jer ide egy szóra! Bontsd ki a harisnyakötőd, leesett a harisnyád. Ilyen kék? Van éjszakai igazság és van nappali. Igaza van a napnak és igaza a sötétnek. Igazsága van az életnek és a halálnak. Az éjszaka és a halál igaza szerint nem szabad megcsókolnom a combodat. Egy délben te magad mondtad: a festő és a szobrász meztelen modell szerint alkotja meg művét. Miért feledkezel meg erről? És miért kínzol emiatt? És azt mondtad: Mindent szabad látni, de csak elfedve. Ezt mondtad. Hallottam. És azt hiszed, ha nincs leírva, elfelejtem?

154

Felületesnek, könnyelműnek tartasz; jól van! Jól van! De hogy lehet ez, ha mindenre emlékszem, amit láttam és hallottam? Minden, amit láttam, minden, amit hallottam, dalolt. Dalolt, dalolt, nem az éjszaka dalát, amikor nehéz álom zuhan az emberre, és félelemben tartja, és az ember reszket, és velőtrázón átjárja a rémület. A nappal dala volt, amikor a zeniten ragyog a nap, valamennyi virág kitárja a kelyhét, hogy magába fogadja a világ áldását, ahogy magába fogadta az éjszaka áldását. Zezulová asszony haldoklik. Látomása lehet, mert azt mondja: „Ki vette el a gyöngyét?” – Igen, Zezulová asszony, én vettem el tőle, és most mindenki kiabál, hogy tolvaj vagyok, rabló vagyok. Mit szól ehhez? És a haldokló azt felelte: – Ön az egyetlen, akinek joga volt elvennie! Otokar Březina hangsúlyozta nekem, a gyereknek annál jobb, minél tovább buta, tudatlan és tanulatlan marad. Húgom, ki tette így tönkre? Mert nem én! Alig negyvenéves, és úgy viselkedik, mint egy kilencvenéves öregasszony! Ahogy kegyed Jakub Demllel viselkedik, úgy nem lehet viselkedni az Istennel. Ez éjszakai viselkedés, és miért kell kegyednek folyton az éjszakára és a halálra gondolnia? És miért mond nekem olyan csúfságot, hogy kegyed teste a férgek étke? Tudom, kegyed őszintén gondolja, de ez így bizony goromba. A keresztény erkölcs szerint az asszonynak, még ha ellenére van is, a férje kedvében kell járnia, ha úgy adódik, az arcát festeni, ajkát rúzsozni... Elfelejtette már, mit mondtam kegyednek? Annyi éve már... ugye, hogy múlik az idő?... Csakhogy nem felejtettem el egyetlen szót sem, kegyed pedig elégetheti mind a százezer szót: én azokat kegyednek mind leírom újra, éjfélkor, amikor nehéz álom zuhan az emberre, és félelemben tartja, és az ember reszket, és velőtrázón átjárja a rémület; azt mondtam én kegyednek akkor: „Nem kell, hogy szeressen, ha nem tud szeretni, de tegyen úgy, mintha szeretne!” Zezulová asszony ismét fekete vércsomókat köp, arcát a kín eltorzítja, felső ajka és orra előrenyúlik, kilátszanak a fogai, köztük fekete vér tapad. – Hány óra? – kérdezi. – Tizenegy. – Nappal vagy éjszaka? – Éjszaka, Zezulová asszony. Felsóhajt, milyen késő van már, így legalább közelebb a reggel, mert az éjszaka a legrémesebb. Nekem is. Csakhogy én a reggeltől is elborzadok. Nincs miben hinni, nincs mit remélni, nincs mit szeretni. Mindent feláldoztunk, végül a szívünket is, és szartak ránk. A szar meleg még, s ez jólesik ilyen hideg, csillagos éjszakán, mert mégiscsak melegíti valami emberi az embert. Ha az ember fájdalmában beszél, az őrült Lear király útját járva szól. Tökfej, azzal fog gyanúsítani, hogy gyűlölöm Jaroslav Durychot vagy a prágai érseket, pedig én csak szégyenkezem miattuk titokban. A gyerekek az ablak előtt üvöltöznek: Brok, Brok! Ez a kutya gazdasszonyá-

155

nak betegségétől (már amennyiben egy parasztasszony kinyithatja otthon a száját) ganz und gar desorientiert. Egy biciklicsengő szól. A koca kiront az utcára a malacaival, és most befelé hajtják: a gyerekek üvöltöznek, verekednek, egyikük már sír, a kutya dühösen ugat, a bicikli csönget, egy férfi káromkodik, a haldokló asszony szobájának falán hangosan párzanak a legyek, a rovarok nemi aktusának zaja az orsó zümmögéséhez hasonlatos, ám oly gyakran és morálisan oly illetlenül, oly nyilvánosan történik ugyanis, mintha ember nem is létezne, természetes undor tehát előszeretettel ad okot a jogos felháborodásra. Ha az emberi coitust ekkora lárma és üdvrivalgás kísérné, hogy zsongana az utca, és micsoda szárnyakra lenne szükség! A négyéves František felkapja a légycsapót, és úgy operál fegyverével, hogy maga a haldokló anya kéri, hagyja abba. „Tiszteletes uram, vajon tudja-e, hogy a fírjem vírt köhök?”, kérdi tőlem halálra ítélt betegem. Elcsodálkoztam rajta, azonnal mindent megértettem, de amit tudok, megtartom magamnak. Ha Zezula vért köhögne, a péterhegyi kilátó is vért köhögne az asszonynak. Látszik azonban, hogy Zezulának van szíve, ha már így próbálja nyugtatni beteg feleségét. Az asszony később előttem megkérdezte tőle: „Na, vírt köhöksz míg?” A férfi nem számított erre a kérdésre, és azt felelte, hogy már nem köhög; egy fél perce kimiskárolt galamb sem mondhatta volna ezt megtörtebben. Az utolsó éjszakán, mielőtt Zezulka meghalt volna, ott jártam nála. Láttam, hogy szenved, a mellkasát nyomta a köhögés, nem tudta kiadni magából, alig beszélt már, csak suttogott, talán meghűlt az éjszaka, ötlött fel bennem, hisz nyitva állt az ablaka, az éjszaka hideg volt, és hazafelé menet a szívemig hatolt a Göncölszekér dermesztő hidege. Pavla Kytlicová akárhányszor meghűltem és köhögtem, disznóhájjal vagy olivaolajjal kenegette a mellkasomat, mézes tapaszt tett rá, hideg borogatást, a tetejére pedig gyapjúsálat. Be kellett zörgetnem a kocsmába, már bezártak, de amint meghallották a hangomat, készségesen kinyitottak. Ettem a vacsorámat és ittam, ittam. Aztán bezárt a kocsma, aztán a kihalt falun át haldokló szerelmemhez, Zezulkához mentem... a kutya dühösen megugatott, olyan ostoba, annyira nem intelligens kutya, sötétvörös az egész állat, még a szeme is vörös, még a pofája is vörös, az egész undorító állat, nem is kutya, tudja, inkább majom, amit a fahéj megtermékenyített a kávéfa szárával, ez a kutya határozottan szuka, valószínűleg félvér, és olyan hülye, hogy Arne Novákot olvashatna, de háromszor annyi idő múlva székelne... ez a kutya úgy szeret engem, mint Júdás Krisztust: teljes két hete járok a haldokló parasztasszony után, és ez a kutya mindig úgy nekem ugrik, és olyan pimasz ugatással fogad, hogy felriasztja az egész utcát, nekem meg vigyáznom kell a nadrágomra. Sind es Rosen, gelbe Rosen? Teljesen meg voltam győződve arról hogy sárga volt. Azon az éjszakán eszembe jutott, hogyan segíthetnék Marie Zezulová asszonyon, kérdezés nélkül elvettem egy kis disznóhájat, és bekentem a mellét, hogy megkönnyebbüljön. Addig a pillanatig a férje a díványon aludt, horkolt, de amint disznóhájjal kezdtem kenegetni a felesége mellét, felriadt, és felült a díványon.

156

A jó katolikus, a jó férj. Feleségének halálhörgése és halálos rohamai nem ébresztették fel, de a halk kenegetéstől azonnal felébredt. A jó katolikus! A jó férj! Fizetem az összes orvost, az összes kórházat, az összes gyógyszert, és még hájjal se kenegethetem a mellét. Amikor kivettem a papírból a disznóhájat, hogy bekenjem a mellkasát, betegem belekarmolt a hájba, mutatóujját a szájába dugta és lenyalta. Azt mondtam neki: „Zezulová asszony, ez a háj csak kenegetni jó, holnap reggel jobbat hozok kegyednek, azt megeheti, az jó, van benne töpörtyű is! Nem törődött velem, ismét belemélyedt a hájba. Biztos vagyok benne, hogy a háj fogyasztásában látta utolsó menedékét, és rémülettel gondolok arra, hogy mit művelt a disznóhájjal a halála előtti napon Pavla Kytlicová. Zezulka is teljesen ki volt éhezve, és kérdésemre, hogy mit enne, azt felelte, hogy csak húst. Húst, húst...! Kedden is nála voltam, közvetlenül mise előtt és után. Borzasztóan rosszul volt. Feküdni már egyáltalán nem tudott, csak ült, de az is nehezére esett. És ahogy beszélgetek vele, egyszer csak felkiált: „Rosszul vagyok, meghalok!” Megfogom a fejét, átölelem, a mellemnek támasztom, jobb kezemmel megáldom. Becsukódott a szeme, az arca halálosan elsápadt, homlokán hideg verejték, egész teste erőtlenül a mellemre hanyatlott, Zezula úr szentelt gyertyát gyújt, az égő gyertyával körbejárjuk a kedves asszonyt, Zezula úr elküld a gyerekekért az iskolába... mindez úgy öt percig tart. Zezulová asszony egyszer csak kinyitja a szemét, jobb kezével a szódás pohárért nyúl. Eloltom a gyertyát. Azt mondja Zezulová asszony: „Itt vót szent Terízke!” Mire én: „Na látja, hogy nincs magára hagyva! Itt van a doktorné asszony is (Pavla Kytlicová) kegyeddel, és gondoskodik kegyedről!” Kicsit később azt mondja rá: „Tuggya tisztelendő atyám, hogy tisztára magamon kívű vótam?” Éppen három napra rá meghalt. Fájdalmai nem voltak már, csak a gyöngeség, a nehéz légzés... De akkor kedden, amikor elment az orvos, az asszony még így szólt hozzám: „Ha ebbő kikecmergek, ebújok valahová, hogy senki se lásson!” Drága Zezulová asszony, hát én hová bújjak? Tudom én, hogy értem halt meg, és tudom, hogy Pavla asszonyhoz ment összekötni és egyesíteni a szétszakított láncot, előkészíteni a halálomat. Marie Zezulová, kegyed már az öröklété. Kegyed csak ma ismer meg engem, kérem önt: számítok önre! Ez kibírhatatlan! Képzelje csak, én egyetlen jó szót sem kapok! A nénje rászól: „Mařenka, menny haza, ne kóborujj, anyuskád haadoklik, mennyé hozzá!” Mařenka azt feleli: „Nyajja ki a seggemet!” Mařenka tizenhárom éves, polgáriba jár. Senki el ne ítélje Mařenkát, mert azt Jakub Demlt ítéli el. Az, amit Mařenka a nénjének mondott, talán nem is az anyjára vonatkozott, hanem a nénjére, vagy talán az apjára: Wie die Alten sungen, so zwitschern die Jungen. Első pillantásra, első hallomásra cinikusan hangzik „Nyalja ki a seggem!” Egészégügyileg azonban igencsak indokolt – az értelme:

157

„Hagyjatok már, könyörgök, az Istenért, hagyjatok már engem mindannyian békén!” Mařena azt mondja: Nyalja ki a seggemet. Jakub Deml azt mondja: Nem gondolok semmi másra csak azokra a jó kis combokra, egészen a tövüknél. Tő, gyökér, radix. Jiří Wolkernak és Jaroslav Durychnak igaza van: szent és nemes nők manapság csak a varrónők, gyári munkások és cselédek között találhatók. Zezulkát most szombaton temették. Kerek négy órán át haldoklott. Jelen voltam. Segítettem neki meghalni. Nem beszélt már, de az utolsó pillanatig teljes öntudatán volt. Tulajdonképpen megfulladt, úgy mint Pavla Kytlicová: mint egy kis galamb. Arckifejezése annyira megváltozott, hogy meglepődtem. Hol az apját, hol az anyját, hol valamennyi rokonát láttam benne. És megadatott, hogy lássam a szemét és az arcát, amikor a férjétől és gyermekeitől búcsúzott. Soha addig nem láttam ilyen szépnek, mert tekintetében mint egy fénypontban, összegyűlt minden fájdalom és minden szeretet: mint a napnak, mielőtt végleg nyugodni tér, még felragyog valamennyi sugara. Ajkai már nem formálhattak szavakat, mégis milyen beszédes volt! Aznap, Szent Vencel napja előtti csütörtökön halt meg délután négy órakor, és szombaton eltemettük. Meleg, napos idő volt, Pavla Kytlicová sírja fölött, a vörösfenyő tetején a seregélyek cintányérként csapták össze a szárnyukat, és boldogan harsogva énekeltek. És vasárnap reggel, amikor visszatértem a temetőből, és mindenki a reggeli misére ment, megyek a teljesen kiürült utcán, elmegyek a ház előtt, ahonnan huszonnégy órával ezelőtt kivitték a megboldogult Marie Zezulovát. És a ház kapuján kijön a barna kutya, várom, hogy megugat, mint mindig, hogy meg akar harapni, mint mindig, de a kutya nem ugat, a kutya nem ront rám, a kutya csak kérdőn néz rám, a kutya jön utánam. Hazamegyek, a kutya folyton mögöttem. A patak előtt megfordulok, és azt mondom neki: „Kicsi Brok, sajnállak, de velem nem lesz jobb. Emlékezetembe vésem mai szereteted és bizalmad: most már te magad is láthatod és elismerheted, hogy nem voltam fölösleges személy a házatokban, és a halálról én tudnék neked igazán mondani valamit – de hogy mást nem követsz, csak engem, ez számomra minden idők legszomorúbb bizonyítéka. Most látom csak, hogy Te is szép vagy, a Te lelked is szenved... Neked legalább itt vagyok én, én mégis mérhetetlenül többet szenvedek, nincs senkim.” Brok megértett, és visszafordult. BALÁZS ANDREA fordítása

158

IGNÁT HERRMANN

Párka

Ketten voltak a trafikban. A hideget árasztó viaszosvászonnal behúzott öreg pamlagon, amelyen még a legnagyobb nyári hőségben is meg lehet fázni, ült egy vénkisasszony ódivatú öltözetben. A hölgyek nagy hévvel beszélgettek, s ebből az én megjelenésem sem zökkentette ki őket. Hosszasan válogattam a szivarok között és hallgattam őket, nem mertem belenézni az ijesztően rémes trafikosnő sárga képébe. – Igen, hol is hagytam abba, Tóni kisasszony? – zörgött a hangja – Hol is hagytam abba? Ja igen, Sustrsic hadnagy úrnál. Istenem, Tóni kisasszony, azt ismernie kellett volna! Ugyanabba a kompániába járt, amelyikbe az apám, a százados. Akkoriban az én megboldogult apám már az őrnagyi rang várományosa volt, anyámnak meg volt pénze, én meg tizennyolc éves voltam, Sustrsic olyan volt nekik, mint egy szűz. Rám gondolt – persze a protekció miatt is –, ugye apám százados volt és leendő őrnagy… A kilincs kattant egyet és a trafikba belépett egy férfi, aki virzsínia szivart kért. Odavágott neki a pultra egy dobozt, akár az előbb nekem. A férfi kiválasztott kettőt, fizetett és elment. – Ezt ismeri? – csörrent föl a trafikosnő fejével az eltávozott felé biccentve. – Ez az a tönkrement serfőző, akinek volt egy tízezer aranyat érő csigagyűjteménye. De el is bukott – sört kellett volna főznie, nem pedig csigákat rakosgatni spirituszba! Ez után az együtt érző megjegyzés után folytatta: – Ez a Sustrsic gondolt rám. Tizennyolc voltam – kaucióm is volt –, fiatal is voltam. Hiszen meg is mutattam magának az akkori időkben készült fényképemet. Egyszer csak megjelent Sustrsic teljes parádéban… A kilincs másodszor is kattant, belépett a trafikba egy vevő és kért fél lat tubákot. Gyorsan kiszolgálta és az tiszteletteljes „kezét csókolommal” távozott. Nem tudtam befejezni a válogatást. Épphogy becsukódott az ajtó, a trafikosnő élesen, bírálón a távozó után szólt: – Észrevette ezt az embert, Tóni kisasszony? Most persze azt mondja, hogy kezét csókolom! – mert nyugdíjban van. De látnia kellett volna a gazembert, amikor még szolgálatban volt hivatalvezetőként – Hogy mit szekírozott minket. Most meg csak azt nézi, hogy egy kicsit többet mutasson a mérleg… Majd dicsekvőn, nagy hangon folytatta: – Egyszer csak megjelent Sustrsic teljes parádéban. Tudtam, hogy mi fog következni: jött megkérni a kezemet. Én tizennyolc voltam, nem siettem. Anyukám szintén nem. Volt pénze, birtoka – anyukám von volt, Tóni kisasszony, von. Mutattam már önnek ezt a családfát? Anyukám von Trunthahn volt. – Szegény

159

Sustrsic, alig bírta kidadogni amiért jött. Nekem meg nem volt hozzá elég eszem – később sokszor visszaidéztem, de akkor már mindennek vége volt. Anyám azt mondta neki, hogy még van időm, hogy nem siettet engem, hogy jöjjön vissza egy év múlva … És Sustrsic teljes blamázsban elment… Válogattam, válogattam, anélkül, hogy tudtam volna választani. Örömmel végighallgattam volna a történetet. Már egy halom szivar hevert előttem. Éreztem, ahogy a csúf trafikosnő tekintete időnként villámgyorsan végigmér. Ekkor ismét kattant a kilincs, és belépett egy cingár, külsőleg kopottas férfi. Vett egy virzsínia szivart. Alighogy kitette a lábát az üzletből a trafikosnő odavágta: – Ezzel vigyázzál! Ez egy titkosrendőr! Jobban is állhatna, volt egy háza itt mellettem az utcában, egy vegyeskereskedése, de egy színésznő miatt tönkrement. Most bűnözőkre vadászik ötven krajcárjával… És folytatta, ahol abbahagyta: – Anyám azt mondta Sustrsicnak: hadnagy úr, várjon egy évet. Róza ráér, fiatal és addig ön is viheti főhadnagyig. Tudja, hogy Haubitz – az én apám neve – leendő őrnagy. Sustrsic elment, sajnáltam őt. Nem kellett volna ezt tennie anyámnak, de összezavarta őt Hybs főhadnagy, aki szintén udvarolt nekem. De azt viszont én nem akartam. Idősebb volt, nagyon kopaszodott, kártyázott – és a lányok, hányat elhagyott! Az valami borzalom volt, Tóni kisasszony! Abból azért nem csináltam volna gondot, de az egyik lány megtartotta tőle a gyereket, és én akkor döntöttem. Hogyha csak úgy lett volna, de a lány pénzt is akart tőle. Hogy aztán az én hozományomból fizessen, nem? Lump volt. Egy év múlva be is csukták kártyaadósság miatt. Akkoriban másképpen volt… Koppant az ajtó – fiatal, sápadt, harminc év körüli férfi lépett be. Szerényen rövidet kért, kiválasztott négyet, letett egy tízest és indult, közben rágyújtott. Lépései még visszhangzottak az utcában, amikor Haubitz százados lánya rákezdett: – Ez is egy jó kis lovag. Volt egy barátnője – a fiú gazdag házból való, apjának két bérháza is volt –, egyszer csak elhagyta a lányt. Persze ha egyedül hagyta volna, de a lányt már fölcsinálta. Az eltartást kért tőle, ő meg megesküdött, hogy nem ő volt. A rendőrségre került az ügy, és négy hónapot ült, nyolc hete szabadult. Most már elvenné, hogy ne kelljen fizetni, de a lány anyja nem akar bűnöző vőt. Ezek aztán az esetek… Melegem volt. Végre választottam annyi kubai szivart, amennyi belefért a zsebembe, de hogy még egy pillanatot maradhassak, kértem virzsínia szivart. Isteni szerencse, hogy nem ismer. Engem is hasonlóan kísérne ki. De azért szívesen maradnék még Tóni kisasszonynál is tovább. Ő azonban tökéletesen meg akarta ismerni Haubitz lányának történetét – bár már legalább tízszer hallhatta – és úgy ült ott, mint akit odavarrtak. A rettenetes trafikosnő folytatta, miközben odaadta nekem a virzsínia szivart: – Hybset becsukták – Sustrsic pedig nem jött többé. Most csak úgy mondom, Tóni kisasszony, de akkoriban bizony ez megviselt. Kisírtam a szemem, kértem anyámat, hogy írjon Sustrsicnak, utána fenyegetőztem, hogy vízbe fojtom magam, de anyám hajthatatlan volt. Aztán egyszer azt mondja: Róza, ma lehet, hogy eljön Sustrsic – akkor már főhadnagy volt –, írtam neki, hozd rendbe magad.

160

Rendbe hoztam magam, anyám elküldött vacsoráért a vendéglőbe és vártunk. – Sustrsic nem jött. Így téptem le a ruhámat a testemről – így… a trafikosnő hadonászott a kezével, mintha tépkedne –, de hát mit segített az nekem? Nem volt sem vőlegény, sem esküvő. Egy hónap múlva a fatert nyugdíjazták. Az erődben valamiféle összeesküvés volt és azt rákenték a faterra. Még jó, hogy nem csukták be. Anya otthagyta, elment tőle és – és én hajadon maradtam. Sustrsic később őrnagy lett – kisírhattam a szemem –, de vége volt. Viszont iparoshoz nem mehettem mint tiszt lánya… – Igen, igen, Róza kisasszony – bólogatott Tóni kisasszony. – Igen, igen! A magáéhoz hasonlóan volt velem is… Már eleget tudtam, kifizettem a szivarokat, belegyömöszöltem a zsebembe és kifelé indultam. Szerencse, hogy engem nem ismer. Rajtam nem köszörüli a nyelvét. Bár ebben nem voltam biztos, kilépve nem csuktam be teljesen az ajtót és beálltam a kapu árnyékába. Belülről kihallatszott Róza kisasszony rekedt, rosszindulatú hangja: – Istennek hála, hogy itt volt, Tóni kisasszony! Ez nyilvánvalóan trafikokban lop szivarokat! Ezért válogatott ennyi ideig! Nem vettem le róla a szemem! Ki van tiltva Prágából! Egyszer be akart jönni, de meglátott egy rendőrt, aki újságot vett. Látnia kellett volna, hogy húzott el a sarok mögé. Figyeltem, nehogy hamis bankókkal fizessen… Ezek csinálják, a zizkoviak… Tovább-botorkáltam, mint egy bűnöző. Mégiscsak tudott rólam valamit…! HÓDOS MÁRIA fordítása

A Františka Josefa I. híd (1900). A mai Štefanik betonhíd helyén állt.

LADISLAV KLÍMA

Valóságos esemény, amely Posztmortáliában történt Éjfélkor Genor azt álmodta, hogy már reggel van, s ő belépett a dolgozószobájába, ahol ideje nagy részét lábujjai piszkálgatásával – hátvakarással –, orrtúrással töltötte. Belépett – s mit pillantott meg? A falon már vöröses napfény ült: zavaros volt, csendes és baljóslatú... „Takarodsz kifelé, te kurva!”, kiáltotta felé ijedten és bőszülten. A fény azonban nem engedelmeskedett, mi több: nevetett, s valaminő kísérteties módon egyre mélyebbre hatolt lelki valójába. Genor, akár egy őrült, már ököllel támadt volna rá, de a fény változatlanul ott terpeszkedett a helyén – Genornak pedig már hideg veríték patakzott a homlokán, s mintha minden sarokból röhögést hallott volna... Fölegyenesedett – és észhez tért! „Szóval te így?” – ordította; „Na, majd mindjárt meglátjuk, lesz-e még kedved nevetni!” Ezt mondván a függönyhöz rohant – s ekkor hirtelen az ablak mellett függő kalitkára esett a tekintete. Mi tűnt a szemébe? A kendermag- és ürülékrétegen egy sárga kismadár feküdt a hátán, lábacskái az ég felé mutattak. „A mindenit”, szólt Genor, „mindig ácsorogni láttam ezeken a vékony lábacskákon – és most úgy hever itt, mint egy szűz, karmai pedig a levegőt markolják!... Mi az ördögöt jelentsen ez? ... Hohó! Hát persze! Bizonyára fájnak a lábai, nem csoda, hogy pihenni akar!” Alighogy befejezte mondatát, szomorúság és rémület tört rá, amely az utolsó szavakból áradt – feje fölött pedig titokzatos sóhaj hallatszott... Genor felzokogott: úgy sírt, mint egy gyermek, de maga sem tudta, miért... E pillanatban észrevette, hogy a kis kanári mellkasa meg-megrándul, mintha a ravasz madárka csak visszatartaná a lélegzetét... A hullámzó mozgás egyre erősödött – csoda, hogy a test nem pattant szét –, s a kis szörnyeteg egyszer csak köhécselni kezdett – aztán vihogni – s végül énekelni a kegyetlen gúny legmagasabb hangjain, kimondhatatlanul kísértetiesen. Genor lábai érzéketlenné váltak, haja égnek állt – a kanári pedig kidugta a ketrecből a lábát – mozdulata gyors volt, akár egy lövés – s karmait máris Genor szemébe vágta, behatolt a szemüregébe, s egy oroszlán erejével húzta a fejét a kalitkához. Aztán a fej a földre került, a kis sárga test fölmagasodott – szörnyű pillanat volt – és ekkor – szúrd és vágd! Az iszonyú csőr úgy törte szét Genor koponyáját, mint egy magot, s úgy vájkált az agyában, ahogy a disznó túrja a ganéjt. – Genor fölébredt: fölült és hörgött. Aztán megtapogatta a fejét: az égnek meredő vörös sörték közti verejtékcseppek már tócsává folytak össze; miután rájött, hogy a feje nincs összetörve, s meglátta a fekete ablakban foszforeszkáló csillagokat, visszafeküdt és újra elaludt. Most már nem álmodott semmit, s így történt, hogy a nap egyszer csak megvilágította az alvó arcát. A fény arra kényszerítette, hogy forduljon meg. Még félálomban volt, de az első gondolatok már megjelentek: „Vajon mi lesz ma ebédre? – Eh, legyen bár-

162

mi is, szart se fog érni az egész! Az isten szerelmére, megint az ő hányadékait kell majd zabálnom? Sebaj! A kerítésről ráugrottam egy két hete döglött kutyának a hasára, kiokádta, ami benne volt, én pedig megkóstoltam – lelkemre mondom, jobb volt, mint azok a szarok, amiket ő kotyvaszt... Akkor még járt-kelt – a fene essen belé! Majdnem elfelejtettem, hogy már két hónapja döglődik, és én főzök! Úgy éltem, mint Prücsök úr,1 teljesen a múltban – és nagyobb joggal, mint ez az uracska, merthogy az »empirikus valóság« nem létezik, csak az eszme és az illúzió valóságos. – Mikor fog már megdögleni?– az áldóját! éljen!” Nyerítve a padlóra ugrott, kutyához méltó ábrázata ragyogott az örömtől. – Tegnap annyira rosszul volt, hogy ezt mondtam magamban: „Csoda lesz, ha kibírja reggelig!” Már biztosan meggebedt! éljen! Nem is történhetett másképp! Mennyi arzént meg ciánkálit adtam be neki – ötven bálna is felfordult volna tőlük –, csakhogy egy nőnél ez mind kevés! De eljön a pillanat, amikor a szar sem gőzölög többé! S ezzel fürgén kiment a folyosóra; csak egy szutykos inget húzott magára. Nemtelen lelkű ifjú volt, a külseje pedig taszító; ábrázata föltűnően hasonlított a kutyáéra vagy a patkányéra; orrát teljesen fölfalta a rák, fogatlan pofájából pedig állig érő zöld nyelv lógott ki, melyről szünet nélkül csöpögött a genny: a gömbölyded és egy ötkoronás nagyságát elérő góc valahol a nyelvtőnél volt, durva szemcsés anyagból tevődött össze, és szakadatlanul s bőségesen termelte azt a sárgás és rózsaszínű átlátszó matériát, amely ahhoz volt hasonlatos, ami egyik-másik ember füléből csöpög, de a torták zselatinjára is emlékeztetett; az egyik fele kifolyt a pofáján, a másik fele visszaszivárgott a gyomrába; hogyha Genor takarékos lett volna, akkor mindig csukva tartja a pofáját – s ily módon, afféle szerves perpetuum mobileként, semmit sem kellett volna ennie. Agyürege oly parányi volt, hogy három gyűszűnyi agyvelő is alig fért bele. Karjai a bokájáig értek. Jobb lábfeje keskeny volt és egy méter hosszú, bal lábfeje normális hosszúságú, de fél méter széles. Hasa egy elképesztő kicsúcsosodásban végződött, s olyan hatalmas volt, hogy amikor Genor egyenesen állt, csak hosszú lábfeje körmeit látta. Feneke nem két félből tevődött össze, hanem egy gömböt alkotott, melynek középpontjában szégyentelenül piroslott látványosan csücsörödő segglyuka: olyan volt, mintha csókolni szeretne. Lassan, előregörnyedve bicegett a folyosón, kecskeszemeit meresztgetve; néha olyan mozdulatott tett a behajlított kezeivel, mint a madár a szárnyaival, amikor az öregek etetik; blö-lölö, mondogatta, mint az ördög a bábszínházban. A falakat halvány fény világította meg – egy nagy csillagé. Kísérteties alkony volt, csendes és nyomasztó, s nemcsak itt benn, de kinn is; álomszerűen, szokatlanul vibrált minden, titokzatos nyomás nehezedett a földre, mintha a magasságból száz másik, boldogabb világ nyomása nehezedett volna a tájra. Szeretője, Gena hálószobájához érve megállt. Mohón fülelt. Csend volt... „Ó, hát elpatkolt, elpatkolt végre! Én vagyok itt az úr. E pillanatban rettentő, titokzatos félelem fogta el. Az ajtó mögül vérfagyasztó hang hallatszott, olyan, mint 1 Utalás Svatopluk Čech (1846–1908) cseh költő és prózaíró Prücsök úr kalandos kirándulása a XV. századba (Nový epochální výlet pana Broučka tenkoráte do XV. století, 1888) c. szatirikus elbeszéléssorozatának múltba révedő, korlátolt főszereplőjére. (A ford.)

163

amikor felhúzzák az órát... Aztán elhalt – majd újra megszólalt – és egyre erősebbé, egyre rémületesebbé vált. „Ez meg mi?”, nyögött fel. „Még mindig nem adta be a kulcsot? Vagy valaki más van itt? Nem, ez az ő hörgése... De mi ez a félelem?” Végre gépiesen lenyomta a kilincset. Iszonyatos bűz csapta meg – s ugyanakkor megpillantotta a vöröses napfényt, amely zavaros volt és csendes, s ott ült az ágy fölött a falon. Körülnézett – nem volt itt senki. Csendesen az ágyhoz lépett. A párnák és a vánkosok szörnyen mocskosak voltak: vastag ürülékréteg borította őket, anyagukból egy falatnyi sem látszott a rájuk rakódott matéria és a többi disznóság alatt. E szennyhalom közepén egy fej hevert, bár kérdéses volt, annak lehet-e nevezni. Ahol nem borította ürülék, csupa fekély volt. Az alsó állkapocs már elrothadt; csak a szemek utaltak emberi lényre: mereven bámultak valamit. Semmi sem moccant, a borzalmas szájból azonban kísérteties, nem emberi hangok bugyogtak – egyszer gyengébben, máskor erősebben, görcsösen, mintha egy küzdelem hangjai volnának. Genor bambán meredt Genára. Titokzatos borzadály járta át, melyet valami rejtett, még csak bekövetkező dolog keltett benne. A nap fénye lassan, csendesen haladt a szennyes arc felé. A bugyogást erőlködve kipréselt, kongó hangok váltották fel – s mintha artikuláltabbak lettek volna –, s végül rémítő, tompán konduló szavak hallatszottak: „Ó, minő kéj! minő kéj! micsoda fény! sosem látott, andalító! Lehetséges, hogy ilyen boldogság létezzék a világban? ilyen isteni könnyedség! Csoda, ahogy minden teher lehullott rólam – ó! miért is cipeltem oly sokáig ezt a súlyt?” – Ah! Már agonizál, hehehe! – eszmélt rá Genor. – Most fog megdögleni – éljen! Bizonyára már az eget kémleli – uram istenem, juttasd oda, én is ezt kívánom neki, csak tűnjön el innen. – Vajon mi történt velem? Mivé lettem? Nem látok – s mégis végtelen fény ragyogását érzem magam körül – már másképp látok, titokzatosan; nem hallok – és szertelen szimfóniák zúgnak a lelkemben, eggyé válva vele; nem tapintok semmit – de egész lényem az édességet ízleli – egy nyelvvé változott át egészen! nincsenek gondolataim, gyönyörré változtam át, salaktalan gyönyörré! Ó, bárcsak örökké ezt érezném! – Megkönnyebbültél hát, kedves Genám? Jól van ez így, jól van. Tudtam, hogy így lesz, már sokkal jobban nézel ki, teljesen egészségesnek látszol, s frissnek, mint a reggel virágzásnak induló rózsabimbó. Csak az kell, hogy többet egyél; hozok neked ennivalót, jó? – Fény – édes fény – lenge fény mindenütt – mindenütt!... De nem – mégsem – ott – ott lenn mintha sötét foltot látnék. Vagy nem is folt? Csak ránehezedik valami a végtelen, szárnyaló gyönyörre, amit érzek? Igen – igen – érzem, hogy magához húz, lejjebb húz – könnyedén – de fenyegetően – magához láncol – nem akar elengedni – – valami undorító, tisztátalan dolog. – De ez nem is lehet másképp, kedves Gena, nem lehetsz egyik pillanatról a másikra teljesen egészséges... De estére már fürge leszel, akár egy halacska – csak alaposan jól kell laknod. Hozok neked meleg tejecskét, csinálok gyorsan egy kis metéltet és jól megzsírozom, hogy szép szart kapjál!

164

– Édes fény – benned akarok meghalni. – No de – mi húzott le magához ilyen kíméletlenül a mélybe – Huh – az az undorító fekete folt megnőtt – el szeretnék repülni előle – magasabbra – magasabbra – félek – és a fényem oly zavarossá válik... A szavak elapadtak: bugyogás hallatszott helyettük, amely fokozatosan halkult... Genort ismét borzadály fogta el – Végre abbamaradt a hörgés... Az iszonyat nőttön-nőtt – mintha valami feketeség suhant volna el fölötte, miközben körülötte minden összeszűkülni látszott és elcsendesedett – mintha pókháló vonta volna be a dolgokat – A napfény már az ágy fölött járt – és a halálra rémült Genornak úgy tűnt, hogy Gena megszólalt. – Ha eléri a fejét, valami szörnyű történik majd, robbanás fog bekövetkezni – mondta magában – s minden pillanatban rávetheti magát... – S hirtelen fejvesztett kiáltozással futásnak eredt, s nem csendesedett el, míg nem állt meg a házat körülvevő kertben. Kis ideig még zihált, majd fölnézett a hálószoba ablakára. Nem látott semmi gyanúsat; a kert pedig a madarak énekétől és a legyek zümmögésétől volt hangos. A nap sárga lett és tisztább fényt árasztott, s Genor megpihent: – Úgy tűnik nekem – mondta, és vidáman elnevette magát –, hogy bolond vagyok. A végét járja, ennyi az egész. S lehetséges, hogy épp kimúlt... Vajon nem száll-e az ágak között a lelkecskéje? – Nem – nos, ez magától értetődő: a lelke szarból volt, és a földbe fog fúródni. Ah, ezt is megértem végre – életem leggyönyörűségesebb napja tündököl ma! S örömében nagyokat ordítva útnak indult, már amennyire különös lábfejei lehetővé tették a járást. A friss szél időnként föllebentette szutykos ingét, megmutatva a kacagó madaraknak Genor csücsörödő segglyukát. Csaknem egy kilométert tett meg, mire a kert végébe ért... Buja rétek tárultak szeme elé, mindenütt kis patakok és tavacskák csillámlottak... Csak úgy hemzsegtek errefelé az állatok: kecske- és juhnyájak, házi- és vadnyulak, tyúkok, kacsák stb; távolabb dombok emelkedtek, tetejükön összeért a föld és az ég. Genor épp arrafelé irányította a lépteit, szemközt haladva a nappal. A rétek egy kilométernél is hosszabban nyúltak el; s minél előbbre jutott Genor, annál gyérebb lett a fű; annál nagyobb lett a hőség, annál feltűnőbben növekedett a nap. A földet végül sziklás talaj váltotta fel, amely a magasba vitt... Az ifjú a nagy hőség ellenére mind magasabbra és magasabbra hágott, szemben a nappal. Végül arra a helyre ért, ahol az égbolt találkozott a dombtetővel. Félig átlátszó kőből volt ez a boltozat, olyan keményből, mint a gyémánt. A nap, a hold és a csillagok csupán nyílások voltak rajta; s hogy fényesek voltak, arra csak a mögöttük elterülő tájak hol gyengébb, hol erősebb megvilágításából lehetett következtetni... Sok érdekes és tanulságos dolgot mondhatnánk el e vidék csillagászati, meteorológiai stb. vonatkozásairól, hogyha érdekelne bennünket egy ember ruházatának a leírása, a látható világ azonban nem több a lélek rongyánál: a psziché maga a természet, s ha valaha valaki ért valamit, akkor az illető pszichológus volt, semmi más; a természettudomány csak a felszínes emberkék eufemizmusa.

165

Az ég boltozata a csigánál alig gyorsabban emelkedni kezdett. „Te disznó!”, rikácsolta Genor, és rugdosta a boltozatot és nyerített és ugrált: „Micsoda ló vagyok, micsoda ló vagyok!” Számtalanszor megpróbálta áttörni a követ – de a kapa már az első ütések után mindig összetört! Sehol sem nyílt kijárat ebből a gömbölyű, egyórányi átmérőjű börtönből, amelyre titokzatos világok sokaságának a nyomása nehezedett, s amelyet változatlanul ürülékszag járt át – fogoly volt. G. KOVÁCS LÁSZLÓ fordítása

Kávéház az Arany Sárkányhoz a Karlově utcában (1920)

VLADIMÍR HOLAN

Lehalászott halastó

Éppen akkor érkeztem, amikor a népet (a fegyvertár, a templom és a nyilvános koldusok között sakkban tartva) szétkergették. Mivel ráértem, megkérdeztem, mi is történt. Megtudtam, hogy a halgazdasági felügyelő úgy megvert egy fiút, hogy „leverte a veséjét”, tegnap meg valakit meglőtt, akiből a kórházban „szedték ki a söréteket”. Ma már láttam itt a merev és kíváncsi csendőröket, akiknek szemei szerfölötti éberséget fejeztek ki, így palástolva azok megkopott fényét. A talpnyalók egy késhegynyi hízelgést és „hogyan fogjunk hozzá” tanácsot osztogattak. Mások az ijedségtől meghátráltak, vagy a félelemből fakadó neheztelés tódult föl bennük, amely életre kelti az alakoskodást, mert megérezték, hogy ha ez az uniformisba bújtatott szobor megindulna feléjük, nem állna meg, csak esetleg bennük. A megalázottság összenyomta a sapkákat és a leheleteket, amelyek könnyedén megteltek volna a lázadás harci kürtjének hangjával. Egyes arcokon megjelent a gyűlölet árnyéka. Mások azt a pillanatot fürkészték mikor lehetne mégis megérinteni a halakat övező fény pattogó pikkelyességét. De e csillogó töredékeken az óhaj megdermedt és hogy valahogy elrejtsék, belevetették magukat a félelmek szörnyűséges vetkőztetésébe, egészen a zabolátlanságig ismételve azt… A csendőrök rám mosolyogtak (amikor ezek az emberek nevetnek, rájössz, hogy jobb odébbállnod; helytelen lenne azt írnom, hogy nem tudtam, miért mosolyogtak rám). Ezt kihasználva egy nő a melle alá csúsztatta kezét. Ez a ferdeségében megfagyott mozdulat – egy volt azon elhamarkodott elmozdulások közül, amelyek előkészületet igényeltek volna, mert a fáradtság elérkezésénél tovább kell tartania – az egész testet egy oly durva pózba hajlította, hogy csakis valami durva, például egy hirtelen elrobogó autóbusz tudná a ruha vállát visszahozni az elrejtett selymes nőiségbe. A gyorsan, némi hevességgel összegyűrt kendő – ezzel palástolva a mozdulat lobbanékonyságát – hozzányomódott melléhez és összeszorította fagyosságát, összhangban a csörömpölő arcbőrrel… A lábikra üvege készült továbbönteni a lépést, de ekkor szerencsétlenül, néhány sihederből kitört a kuncogás, ami olyan pózba kényszerítette fejüket – ahogy félig lehunyt szempillákkal néhány pillanatig kibírjuk a fodrászműhelyben, hajvágás közben –, mintha függőón irányítaná őket. Az őrök – az erősebb jogán – az áldozatot már átkutatták sötét rosszindulatukkal és oda is léptek a nőhöz. Alattomos tekintetük magyarázataként felhúzták kanócszerű szemöldöküket, megfodrozva ezzel arcuk olajos simaságát. Párás leheletük elkeveredett a megkopasztott, szinte lila levegővel és az közülük, amelyiknek neve – ahogy Práchenskóban énekelték – szekrényhátú, egy szajha, egy kurva fia, elkezdte a nő kihallgatását… A nő rekedtsége nem megfázás-

167

ból vagy beszédhibából fakadt, inkább abból, hogy felindultságának minden hulláma berántotta a gondolati láncolatok mögé. Mint kedvese kezét, szinte örömmel torkához szorítja kendőjét. A gyümölcsöt körülölelő szeptember végi zsugorodó napfényhez hasonlatosan, amelynek már csupán kilométerei vannak hátra édességéből, határozott meg néhány pillanatot egy idegen katonakéz, amíg a melléhez közeledett… – Ah, bácsikám – mondta a nő. Nem látom, mi késztetne arra, hogy ámítsam magam, hiszen ez maga a szőrös harag volt, amely felismerte a fickó buja vérében található zoomorf jeleket és ki is használta azokat. Amit utána észleltem – jaj! –, az maga a szégyen, az ismétlődő felháborodás és csábítás volt, túl gyakran ismétlődő ahhoz, hogy kitörölhessem az emlékezetemből. Ahogy az emberek leporolják magukat térdepelés után, úgy porolta le a többség magáról az ellenállást, amikor a gáton feltűnt (a zúzmarás cserjék mögött, amelyek azt az érzést keltették, mintha egy sófőzdében lettünk volna) a tó tulajdonosának hitvese. Egyszerre óvatos, meghunyászkodó, magánvéleménnyel bíró csönd lett. Családja nem volt ősi család, így hiba lenne őseit azon hűbérurak közé sorolni, akik lépésről lépésre a király sarkában voltak, amikor az az illemhelyre tartott és vitték a markukban a lágy, finoman illatozó szénaköteget… Nem ismerte ezeket a rokonsági ágakat, amelyek kölcsönösen félreértve keresték egymást a lelkében. De a rokokó malmocskái által beporozva, szép volt és egyike azoknak, akik, amikor befejezik a levest és a szolga elviszi a tányért, alatta szerelmes levelet, szonettet találnak. Emlékeznek kitől? Ezt az emléket csak a benyomás mélységétől függően érzékeli, milyen mélyen fekszik ez vagy az a lesüllyedt arc, feltételezve persze, hogy a benyomás nem volt felszínes. Haját ujjaival eligazítja a halántéka mentén, nem tudni, sápadtsága áthatol, vagy beleolvad… Évekkel később (már a vezeklés idején, hegyes harisnyakötőben, mint de Montespan asszony) valahol a komódban megőrizték a fogazottan körülrágcsált levelek felét, amelyeket már csak kakastaréjokkal lehetne kiegészíteni. De megértették a határtalanul rajongó szeretőt (mert nem tartoznak a Villa Borghese-i pínea ágai felett sóhajtozó kisasszonyok közé), hiszen a természet, amely körülvette határaival, eltorlaszolta előle az utat és a bepillantást is saját maga határaiba… Meghallgatta az intéző jelentését. – Mindent láttam – vágott a szavába. Hajának folyama (nem szükséges hangsúlyozni, hogy nem csupán a jelenlegi rozsda alapján ítélem meg – valamikor vasból volt a haja) malomkerékszerű fejére hullott, arra a kerékre, amely bizony mindent az együttérzés magvaiból őröl. Viszont saját széke volt a templomban. És imádkozott, közben el-elszunyókálva fokozatosan beleveszett az imába, mint az elalvó madárnak tűnik el a lába, csőre, majd a feje a tollaiban. Éber állapotában is ott lakozott ajkain az isten. Egyszer viszont nem értette gyóntatójának megjegyzését (aki az egész világmindenségre gondolt ezzel): – És mert a maga dicsőséges lámpái kormoznak, lehúzza Istent, mint egy kanócot és panaszkodik, hogy szürkület van…

168

Hiába, amikor őt néztem, nagyothalló, ide-oda vándorló, szürke, hirtelen szúrós pupilláit, nehogy levágja egy ember kezét és egy almafa fele termését, magam elé képzeltem az elíziumi mezőkön várakozó Goriot apót, az őrült szívével – hátha megpillantja a hintókat és talán lányai mosolyát is, mentve, úgy tűnik irgalmatlanul mentve azt, ami szétzúzódott volna a vágyból a megértésen. Most itt az őrhelyen teát készítettek neki, és amíg a csésze fölött az ujjait melengette, zárkózottságát megoldotta egy gombocska. Egyébként be kell vallanom, hogy egyszerű ünnepi ruhája, amely olyannyira beleillett e szegényes tájba, hasonlatos volt egy bemélyedéshez, amelyet fölkeltében egy bús izomzatú mitológiai gigász hagyott maga után kőben, lenyomatként… De amikor később meghallottam közönséges és dölyfös hangját, amelyhez hamarosan csatlakozott férje hatalmaskodó és jóllakott hangja és amikor e nehezen megragadható, sikamlós burzsoá páros pimaszul és kihívóan vizsgálta a nő és a hal fentebb leírt esetét – elfogott a remegés. Próbáltam legyőzni magamban a dühöt és a vágyat, hogy odalépjek e minden hájjal megkent párhoz, és üssek és üssek. Ebben csak a bűztől való undorom akadályozott meg. Mert ahogy egy közmondásunk mondja: „Minden bölcs ember döntse el mit tenne, ha szarral kellene megküzdenie: ha te győzöd le őt, abból mi hasznod származik, ha viszont ő győz le téged, akkor azonnal a fürdőbe kell menned.” Megelégszem itt annyival, hogy a Sambo nevű piros füzetembe beleírom a teljes fogást: 70 mázsa ponty, 8 mázsa csuka. Persze többre számítottak. HÓDOS MÁRIA fordítása

A Josefov negyed házai (1903)

JAROSLAV HAŠEK

Jandák állambiztonsági nyomozó néhány jelentése – Első jelentés Méltóságos uram, Hajsman úr! Engedelmével jelentem, hogy a tegnapi nappal megkezdtem a Josef Poupe nevezetű egyén tevékenysége és kapcsolatai utáni követést és nyomozást, ki a 3. számú ügyosztály útmutatásai értelmében több éve az állam biztonságára nézve veszélyes üzelmeket folytat, és ezenközben Radlicében lakik a 48. szám alatt, ugyanakkor magas testalkatú, arca kerek, ám anyajegy nélküli, nyírott angol bajuszt visel, szeme színe kék, haja és szakálla barna, orra és kiejtése szabályos. Miután azt az utasítást kaptam, hogy helyszíni kihallgatással a gyanús egyén, Josef Poupe figyelmét nehogy felkeltsem aziránt, hogy személyét követésnek vetem alá, a szemközti járdán várakoztam, míg az illető, kire a személyleírás ráillik, ki nem jön a 48. számú ház alól, Radlicében a főutcára, így őrségemet hajnali három órakor megkezdtem. Fél nyolc után a vizsgált személy megjelent a ház kapualjában, ahonnan kilépve óvatosan körülnézett minden irányban, miközben magam úgy tettem, mint ki cigarettára gyújt, s látván, hogy átjön az én oldalamra, gyorsan átmentem az utca túlsó oldalának járdájára, oly módon, hogy vele egyenes vonalban maradjak, szemem le nem véve róla, ezenközben megfigyeltem környezetével fenntartott kapcsolatait, amelyek azonban nem voltak tapasztalhatók. Azzal a szándékkal, hogy meggyőződjem róla, vajon Josef Poupe nem használ-e másmilyen nevet, magamhoz intettem egy feltehetőleg iskolába igyekvő iskolás fiút, adtam neki egy koronát, és felkértem, hogy ő, a serdülő iskolás, eredjen a szóban forgó illetőhöz, ki a másik járdán haladt előre, s tudakolja meg, vajon nem Josef Poupének hívják-e, amit az iskolás fiú meg is tett, s miután az általam követett személytől kapott egy nyaklevest, gyorsan eliszkolt, anélkül hogy az eredményről tájékoztatott volna. Ezzel együtt ez a fellépés világosan és egyértelműen arról árulkodik, hogy saját nevének kiejtése olyan helyeken, amelyekről nyilván úgy véli, hogy ott senki sem ismeri, őbenne a hidegvér elvesztését okozza, bizonyos fokú izgalmi állapotba hozza, amiről az is tanúskodott, hogy néhányszor idegesen kiköpött maga mögé és tovább lépkedett a Santoska irányába, onnan pedig a gázmű mellett az Andelhez, ahol felszállt a 14. számú villamosjárat viszonylatára. Magam a kocsi peronján állván szemmel tudtam tartani minden cselekményét, egész viselkedését. Jobb zsebéből elővett egy pénztárcát, benne rekesszel a postai bélyegeknek, ami kiterjedt levelezési kapcsolataira utal, majd habozás nélkül kért egy jegyet. A tolongás következtében nem tudtam megállapítani a pénztárca tartalmát. Megfigyeltem azonban, hogy szándékosan

170

kerülte a beszélgetést utastársaival, egész úton egy szót sem szólt, és szokatlanul passzív magatartást tanúsított egészen a tartományi bíróságnál lévő megállóig, ahol is leszállt, átszelte a vágányokat, befordult a Lazarská utcába, ahol velem egyidejűleg bement a Tumovka kávéházba és leült egy asztalhoz a márkás gyári kályha mellett, ahol lett volna számomra is hely, úgyhogy alkalmasint beszédbe elegyedhettem volna vele, ettől azonban eltekintettem, nehogy felébresszem a gyanakvását. Cserébe viszont annál biztonságosabban megfigyelhettem, mit művel, különösen pedig megállapíthattam, miféle folyóiratokat és újságokat kéret magához, és vajon fog-e készíteni kivonatokat és jegyzeteket a politikai lapokból, amelyek eligazítanák afelől, milyen irányban fejtse ki veszélyes üzelmeit. Körmönfontsága okán egyáltalán nem politikai lapokat igényelt, hanem a Szűcsök Szócsövét, az Ingatlanpiaci és Hirdetési Értesítőt, a Hostimilt, az Édesipari Érdekek Szemléjét. Ezt követően elővett a zsebéből egy fekete bőrtokba foglalt jegyzettömböt, rajta ezüsttel kivert Z. K. monogrammal, ami nagyfokú ravaszságáról tanúskodik, lévén, hogy az ő neve Josef Poupe. Közvetlenül mellette ültem, így sikerült betekintenem néhány jegyzetébe, miket a lapokból merített. Remegő kézzel a következőket írta fel magának: „Téli kötött ingek, férfi és női fehérneműk, gyermekruhák, mako és bézs pruszlikok, harisnyák, fonalak és lábszárvédők, sapkák, sálak, kanavász, oxford, zefír, kalikó, struxnadrágok, női flanelingek.” A többit már nem láttam, mert valamiképpen elfedte kezével jegyzeteit, s amikor még mélyebben hajolt asztala fölé, már nem állt módomban megtekinteni, mit ír a továbbiakban, csupán egy jegyzet kezdő sora ötlött a szemembe: „Mindenféle rüh embernél, állatnál egyaránt gyorsan gyógyítható új, márkás gépünk segítségével.” Napnál világosabb, hogy ezeket a feljegyzéseket előre feltett szándékkal készítette, tehát a továbbiakban ebben a tekintetben is érdemes követni ezt a nyomot. Kiadásai 5 korona 80 hallérra rúgtak, amiben benne foglaltatik az illemhely gondozónőjének fizetett díj is, ahova egy citromos tea elfogyasztása után távozott, amihez megevett egy darab fonott kalácsot és egy szelet tortát. Úgy tűnik, hogy a kávéházban elfogyasztott reggeli kávéjával kapcsolatos 5-6 koronás kiadásai mindennapos reggeli kiadásai részét képezik, ami arra utal, hogy reggeli órákban történő kávéházi tartózkodásai során havonta 150–180 koronát költ el. A kávéházban zsebéből elővett egy alpakka cigarettatárcát, amelyet egyszerű minták díszítettek, és rágyújtott egy saját sodrású, szokatlanul vékony cigarettára, amit a mellékletben mellékelek. A számla rendezését követően azonnal vette a kalapját és kiment, miközben én vele egyidejűleg fizettem és azonnal a nyomába eredtem, amint a Lazarská utcán a Spálená utcáig ment, ahol is megállt a Szív könyvescég boltja előtt. A könyvesboltba belépve megvásárolt egy brosúrát a személyi jövedelemadóról, amelyet én is megvettem vele egy időben, hogy ne veszítsem szem elől, és megtudjam, mit készül olvasni annak érdekében, hogy legyen üzelmeihez alapanyaga. Az általa választott brosúra ékes bizonyíték erre. Minthogy nem volt apróm, kénytelen voltam megvárni, míg felváltják a húszkoronás bankjegyet, amely tranzakció folyamán az általam követett férfi már előttem távozott, úgyhogy lehetősége nyílott rá,

171

hogy eltűnjék, vagy az Opatovická utcában, vagy pedig úgy, hogy átkelt a másik oldalra és egy másik utcán a Vladislavová utcába jutott, ahonnan viszont vagy a polgári kör épületében lévő átjárón a Jungmannová útra, vagy pedig a Charvátová utcán át a Národní útra kerülhetett. Az sem kizárt, hogy egyenesen továbbment a Spálená utcán, azután vagy balra vagy jobbra kanyarodott, és a Národní úton a Perstynre tartott, ahonnan akár a Betlémské térre, majd több utcán végighaladva a Masaryk pályaudvarra mehetett, akár a Skorepkán az Uhelný trh-re és a kis utcákon át a Karlova utcára, ahonnan vagy a Károly hídon keresztül a Hradzsinra és a Kisoldalra juthatott, de nem kizárt, hogy a Karlova utcából jobbra fordult az Óvárosi térre, ahonnan ismét csak vagy a Mikulásská útra, vagy a Celetná utcára térhetett rá, ez utóbbiról pedig a Hybernská utcába, ahonnan jobbra kanyarodva a Jindrisská és a Havlíckovo tér érintésével elérhette a Szt. Jindrich-templomot, ahol is könnyedén felszállhatott a 14. számú villamosjárat viszonylatára, és kényelmesen visszatérhetett Radlicébe a lakásába, ahonnan holnap ismét követni fogom. HOLKA LÁSZLÓ fordítása

A Kaprova utca (1906)

JAROSLAV HAŠEK

Helyhatósági választások És mikor halljátok fúni a déli szelet, ezt mondjátok: Hőség lesz; és úgy lesz. LUKÁCS EVANGYÉLIOMA, 12.

I Léteznek bizonyos dolgok, események, történések és jelenségek, amelyek hallatlanul üdítő hatást gyakorolnak. Az öröm egyfajta alkotóelemei ezek. Nélkülük az emberi élet szánalmasan egyhangú lenne. Az emberiség szomjúhozza a küzdelmet, hogy az ember szíve ne legyen oly sivár, akár a Szahara. Síkság, lankák, semmi szórakozás, merő homok meg teve. Ezért eszelte ki az emberiség az önkormányzati választásokat. Képzeljünk el tehát egy járási központot, ahol a következő politikai pártok tevékenykednek: A NÉP MEGMENTŐINEK PÁRTJA A HALADÓ NEMZETI SZEMHATÁR PÁRTJA NÉPI MINIMALISTÁK NEMZETI MAXIMALISTÁK SZABADELVŰEK DEMOKRATIKUS PÁRTJA A HALADÓ DEMOKRATÁK SZABADELVŰ PÁRTJA NÉPI SZOCIÁLIS HALADÁSELVŰEK A REALISTA, SZOCIÁLISAN ÉRZÉKENY AGRÁRIUSOK PÁRTJA A VIDÉKI DEMOKRATÁK PÁRTJA VENCELSZMANNISTÁK Ami ez utóbbi politikai pártot illeti, azt beszámíthatatlan állapotban hozta létre Augustin Vencelszmann helyi polgár, kemény magját pedig a Rózsához címzett szállóban székelő tekecsapat, a „Kugligolyhó” asztaltársaság alkotta. Augustin Vencelszmann úr eredetileg a nép megmentőinek pártjához tartozott, oda, ahova Chaura úr is, aki mindazonáltal elárulta a pártegységet azzal, hogy egyszeriben harminc hallérral olcsóbban kezdte árulni az ingnek való shirtinget, mint Vencelszmann úr. A város lakossága nagyon jól emlékszik, hogy ezt követően kezdtek feltünedezni a kocsmai vécékben a feliratok: „Chaura egy tolvaj!” Vencelszmann úr még ahhoz sem vette a fáradságot, hogy legalább egy kicsit megváltoztassa a kézírását, mely óvatlanságért bíróság által becsületsértésben elmarasztaltatott, s rovott múltú egyénként az önkormányzati képviselő-testületből kizáratott és ezáltal szakadárrá lett. A szakadár nem jár messze attól, hogy saját pártot alapítson. Ez a vencelszmannisták genezise.

173

Ama városban az önkormányzati választásokat az elöljáró lemondása nyomán írták ki, ő a nemzeti haladó szemhatár feje volt. A szerencsétlen ember demagógiát fejtett ki, és elsíbolta a városgazdálkodás ékkövét alkotó gőzekét. Azonkívül azzal vádolták, hogy ebzárlat idején a város terhére látta el a kutyáját szájkosárral, mely tételt a postai kiadások közé könyvelt el. Vele együtt buktak nem csupán azok a képviselő-testületi tagok, akik a nemzeti haladás szemhatárának tagjai voltak, de az egész blokk, amelybe beletartoztak a szabadelvűek demokratikus pártjának tagjai is, mely tömörülés képviselői azt követően mondtak le mandátumukról, hogy a szociális haladók azzal a rettenetes váddal illették őket, hogy a blokk tagjai, amikor kirándulást szerveztek a helyi halastóhoz, abból nemcsak kifogták az összes keszeget, de emellett még felfalták a tenyészhalakat is, márpedig az utánpótlást a városi illetékek terhére szerezték be. Mindezt azzal dokumentálták, hogy a nemzeti maximalisták vezére megfulladt, olyan mohón igyekezett lenyelni egy tenyészetből származó, rántott pontyot. A koalíció összeomlott. A fejek úgy hullottak egymás után, akár a barkák a nyárfáról. Mindenfelől áradt a bűz. Így történt, hogy egy szép napon, amikor egy városból érkezett polgár megkérdezte a Korona Szálló főpincérét, hogy ki az a kancsal és vörös úr, aki már a harmadik adag pacalt fogyasztja, azt a választ kapta: „Az a kancsal és vörös pasas a vendégkönyvbe kormánymegbízottként írta be magát. Már értesítettük a csendőrséget, azok el is indultak, hogy megokmányolják.” Ám senki sem lehet próféta a saját hazájában. Reggel maga a járási főszolgabíró kereste fel a kancsal és vörös urat, és kiderült, hogy a természetnek ez a fura fintora valóban kormánymegbízott. Mi több, az is megállapítást nyert, hogy mindennek a tetejébe még pacalon él, amaz elmélet alapján, hogy a pacal pepszint tartalmaz. A természet fintora tehát pacalt evett, és a szálló ablakán át a szélnek eresztett önkormányzati képviselő-testületet nézte, eszmecserébe merülve a járási főszolgabíróval, miközben minden második szava ez volt: „Van hozzá pouvoir-om!” A torzszülött kiírta a községi választásokat. Jogosultságok megállapítása, választási apparátus, személyazonosságok ellenőrzése, a választási törvény kitételeinek pontosítása, a legkülönfélébb kellemetlenségek, holtaknak feltámadása sírjaikból, hogy reklamálják helyhatósági választási jogukat. Jelöltek listája. Politikai pártok egymás közti tanácskozásai. Pofonok a holdfényben, az éj leple alatt, amikor a hold ontja sápadt fényét, és amikor fojtogatnak valakit, mert egy realista, szociálisan érzékeny agrárius azt találta mondani a nép egyik megmentőjének, hogy csak a húsosfazék érdekli őket. Pofont váltanak a népi szociális haladáselvűek és a népi minimalisták. Ama csendes éjek egyikén a haladó nemzeti szemhatárost szájon kapta egy nemzeti maximalista, akit viszont lesántított egy szabadelvűen haladó demokrata, valahol egy utcasarok mögötti zugban. Az csupán afféle előjáték volt, amikor az utcákon feltűntek a hivatalos hirdetmények az új választások kiírásáról. Az utcasarkokra ragasztva csaknem mindegyik párt közzétette híveihez egyszerűen megfogalmazott belépési nyilatko-

174

zatát; ezekben a nyilatkozatokban egészen közönséges frázisokkal hangsúlyozta, hogy nekilát a részvételnek az itteni város helyhatósági választásain, s hogy mindenkinek tudatában kell lennie: nyerni kötelező. Azután megjelent a Nucice Hangjában, a szabadelvű haladó demokraták eme szócsövében egy cikk, amellyel elszabadult a pokol. A cikk éle a népi szociális haladáselvűek vezére, Junes ellen irányult, az alábbi címmel: „Az erkölcsi züllés mércéje”. Ígéretesen kezdődött: Városunkban az egyik legnyomorúságosabb párt a népi szociális haladáselvűek pártja. Sokáig haboztunk leírni a „legnyomorúságosabb” szót, ám vezetőjének, Junes úrnak kimondottan szégyentelen, képmutató, alávaló és erkölcstelen magatartása arról győzött meg bennünket, hogy Junes úrnak ezzel a tömegével nem bánhatunk kesztyűs kézzel. Szerkesztőségünkbe tegnap nem sokkal lapzárta előtt belépett egy ifjú leány, s szemében sírással küszködve közölte velünk, hogy Junes úr kicsalogatta őt egy sétára a városon túlra, a Szt. Lőrinchez, ahol is a Pazar Kilátónál házasság ígérete mellett elcsábította. Mi több, Junes úr azzal hitegette (Rémülj meg, ó, világ!), hogy elöljárónévá teszi. Amikor azután az említett leány apja a múlt csütörtöki napon délután öt órakor felszólította Junes urat, hogy tűzze ki az esküvő napját, az erkölcstelen alak vulgárisan kihajította az ajtón, miközben a kirúgott atya után azt ordította Junes úr, hogy esze ágában sincs összeházasodni valami lotyóval, akinek a tisztessége rögtön az első séta során kétségessé válik. Ebből áll tehát a népi szociális haladáselvűek minden erkölcse. Az embernek égnek áll a haja, ha arra gondol, hogy ennek a pártnak a városi tanácsban kettő, a pénzügyi bizottságban három tagja foglalt helyet, és ezeknek hozzáférésük volt a város pénztárához. Ma már azon sem csodálkozunk, mire jutott a város gazdálkodása, hiszen ugyanez a párt az illetékek számlájára tapasztalatlan ifjú leányokkal orgiákat rendezett valahol a Pazar Kilátó környékén. Megkapja, Junes úr, az elöljárói címet – csakhogy a börtöncellában! A városi tanács volt tagjának, Pipich úrnak a csalásairól következő számunkban közlünk terjedelmes cikket; magától értetődik, hogy Pipich úr szintén népi szociális haladáselvű, amilyen a hírhedt községi szélhámos és hamiskártyás Knízek bűnöző is volt, ugyanő lókupec és az ismert Tajtékon túl bordélyház tulajdonosának sógora, aki állítólag szintén jelöltként sorakozik fel a párt programja mögé!... Ezzel a cikkel a Nucice Hangja dicsőségesen áttörte a blokádot, mire a népi szociális haladáselvűek Községi Érdekek című orgánuma menten különkiadás megjelentetésével válaszolt. Első oldalán vastag betűkkel lehozta a megtámadott Junes úr nyilatkozatát, amely méltóságteljesen kezdődik: A gyászos hírű Nucice Hangja legutóbbi számában ősz fejemre sarat dobált a notórius hazudozó és alkoholista, Papík szerkesztő úr. Ez az illető, ki kerül minden tisztességes munkát, valami olyan bizarr dolgot állított rólam a nyilvánosság előtt, amit abban az esetben, ha nem önkormányzati választásokról lenne szó, egy elbutult elme agyszüleményének tartanék, és szerzőjét egyszerűen a tébolydába vezettetném. Az adott esetben azonban, amikor elvi jelentő-

175

ségű küzdelem kezd kibontakozni bizonyos választási pártok között, Papík urat nem határozhatjuk meg őrültként, hanem a legnagyobb kaliberű gazemberként, rosszindulatú becsületsértőként és garázda alakként kell azonosítanunk. Aki ismeri ősz hajamat, márpedig azokból sok akad, nagyon jól tudja, hogy több mint negyven éve házasember vagyok, s szükségtelen ismételnem, hogy múltam éppoly hófehér, mint a fejem. A városban és a környékén minden apró gyermek ismer engem, és most életem alkonyán jön egy ilyen csirkefogó, akit már számtalan kihágása miatt megbüntettek, és azt állítja a szemembe, hogy élemedett koromban valakit elcsábítottam. Hát ez nem megy, uraim! Választási küzdelmünknek bizonyos erkölcsi színvonalon kell mozognia, és én a pártom nevében, a népi szociális haladáselvűek nevében felszólítom a szabadelvű haladó demokrata párt végrehajtó bizottságát, hogy azonnali hatállyal vesse ki kebeléből – megmondom úgy, ahogy van – ezt a nyamvadt gazfickót, ezt a kapcabetyár, semmirekellő, becsületsértő Papíkot. A magam részéről kijelentem, hogy már fel is jelentettem ezt a közönséges egyént, s hogy a legközelebbi esküdtszéki ülésszak során kellőképpen értékelve lesz ennek a hitvány alaknak az erkölcsi züllöttsége. Josef Junes palatáblák, kátránypapír és cementformák Éjjel két óra is elmúlt. Odafönn, Vencelszmann úr házában még ég a fény. Az asztal mögött virraszt Vencelszmann úr, és röplapot fogalmaz, az összes párt ellen. Időnként átszól a hálószobába a feleségéhez: „Hogy is volt azzal a nemzeti maximalistával? Tényekre van szükségem! Most akkor lopott ecetesszenciát a Horínekéktől? Hogy a cselédjük unokatestvére volt az? Sebaj, náluk történt, és kész. De nagyra vannak magukkal ezek a nemzeti maximalisták!” Vencelszmann úr folytatja az írást, s egy perc múlva ismét áthallatszik hangja a szomszéd helyiségbe: „Hogy is volt az, Márinkám, azzal a vidéki demokratával?” A Koronához címzett szállóban a kormánybiztos pacalt rág… II Egyvalami tipikus jelenség volt. Jelöltjeit a plakátokon mindegyik párt ismert és elismert, dolgos embernek nevezte, kinek megválasztása nem csupán a városra nézve lesz üdvözítő, hanem a választókra nézvést is, amennyiben a képviselő-testületbe olyan személyeket delegálnak, kiknek a közösség java a fontos, nem pedig személyes becsvágyuk kielégítése. Röviden, mindegyikük földre szállt angyal, talpig becsületes ember volt, akik előtt csalás és ármány ismeretlen fogalmak. Ám ekkor következett az általános gyónás. Mind a tíz párt röplapokat bocsátott ki, s ezek feltárták és leleplezték az ellenjelöltek lelkiismeretét. Szép kis dolgok kerültek napvilágra, tulajdonképpen minden politikai párt vezetői kivétel nélkül olyan remek társaságot alkottak, amely bármely börtönnek díszére vált volna – lett légyen szó akár a Pankrác, akár a Mírová, vagy éppen a Bory fegyintézetről.

176

A polgárok nem győztek csodálkozni rajta, miféle hóhányók intézték a legutóbbi időkig a város ügyeit. Minden párt küldött a többi pártnak – azaz vezetőiknek – névtelen, fenyegető tartalmú leveleket. Így a nemzeti haladó szemhatáristák a következőket írják a szabadelvű haladó demokraták elnökének: „Nagyon vigyázz, nehogy a választások végkimenetele beleálljon a seggedbe – ha ez sikerül neked, úgy az üleped épen marad, és fogsz tudni ülni rajta.” A megtámadott névtelen levélben válaszol a nemzeti haladó szemhatáristáknak: „Franta, időben figyelmeztetlek, vonulj vissza! Az ilyen szélhámos, hantás bitangokat ki kell iktatni a közéletből! – Add meg magad, Franta, máskülönben jól följelentelek, és máris Kutná Horában találod magadat!” A szabadelvűek demokratikus pártja a maximalistáknak a következő anonim levelet küldi: „Janota úr! Reméljük, hogy levelünk kézhezvétele után bejelenti lemondását pártja elnökségének, különben egy jó barátja nyilvánosságra hozza, hogyan is volt az a városi szegényeknek kiutalt burgonyával! Baráti üdvözlettel: J. M.” A népi minimalisták vezére igencsak tömör névtelen levelet kapott: „Te tolvaj! Nehogy elmenj a választási gyűlésre, mert megkérdezem tőled, hova lett a városi közellátás céljára eladott cukor vételára!” A szabadelvű demokraták vezérének ez a levél okozott kellemes meglepetést: „Mélyen tisztelt uram! Évek óta kitartó híve vagyok, ezért nagyon bántanak pártja egyik tagjának, Semerák úrnak a tisztességtelen eljárásai, akit a jelöltlistán az első helyen tetszett feltüntetni. Ez az úr nemcsak az Ön, hanem az Ön becses neje bizalmával is visszaélt. Tetten értem az Ön hitvesét in flagranti a Semerák úrral a markovi ligetben. Csodálkozom, hogy otthon nem vette észre, mennyire gyűrött szoknyában tér haza a felesége a sétáról. Az lesz a legmegfelelőbb eljárás, ha az ilyen párttagot a nyilvánosság előtt felpofozza. Úgy tud a legegyszerűbben meggyőződni arról, hogy nem hazudok, ha megkérdi hitvesét, miért nem nő fű azon a tisztáson ott a Markovban. Kívánok Önnek átütő sikert pártja megtisztításában és maradok odaadó híve – na vajon: Kicsoda?” A népmegmentők pártvezérének felesége ajánlott levelet kapott: „Kindlová asszony! Amikor kegyed reggel templomba megy, a férje iskolás lányokkal hancúrozik az alagsorban, és mielőtt észbe kapott volna, máris megtámadta az az ocsmány betegség. Mondja meg neki, inkább ne is vállalja a jelöltséget, mert az egyik apa fel fogja jelenteni. Egyelőre üdvözlöm, és várja a folytatást, maga gyertyát tartó boldogtalan!” Talán ugyanekkor Vencelszmann úr a szobájában rohangált fel-alá azzal a nyílt levéllel, amelyet portódíjjal kézbesítettek neki: „Te üzérvezér! Most aztán izélheted az üzelmeid, pedig az üzletelés a véredben van, hiszen évekkel ezelőtt Alsó-Ausztriában űzted a seftjeidet, ahol koldulásért ültél, aztán ide hajtottak Nedouchovba, te ganaj! Foglalkozz a tekebábuiddal, a politikába ne ártsad magad bele. Te disznó. Annyit értesz a politikához, mint tyúk az ábécéhez. Csak azt lesed, kit lophatnál meg, te közönséges üzér!” Nem kerülte el a jelenség a vidéki demokraták vezetőjét sem. A realista, szociálisan érzékeny agrárpártiak közül egy férfiú azt írta neki: „Pohodyék Pepícekje!

177

Ugye bosszant, hogy a Matica központi iskolájának pénztárában, amit a háború előtt Harculék kocsmájában eldugtál, csak néhány fitying volt? Egy héttel korábban kellett volna elmenned oda, akkor több mint egy százas volt nálunk. Akkor megint berúgtál volna, emlékszel, hogy a háború idején rothadt krumplit árultál nekünk? Most végre ütött az igazság órája. Csomagolj szépen össze és húzz el innen, lehetőleg külföldre, keresd máshol boldogulásodat! Valaki, aki nagyon is jól ismer téged, és te is őt!” Ismétlem, hogy ez egy hatalmas, a legapróbb részletekig kidolgozott gyónás volt. A névtelen levelek apránként kezdtek nyilvánosságra kerülni, mivel mindenki, akit megtámadtak, röplapot tett közzé, amelyben ostorozta az útszéli szóhasználatot, a választási küzdelem hangvételét. A nyomda tele volt munkával, túlóráztak, s az egyik legfontosabb személyiséggé a korrektor lépett elő, akit lépten-nyomon megállított valaki, és megérdeklődte tőle: „Ma nem olvasott rólam valamit, Benke úr? Ne is mondja, hogy nem, látom a szemén. Sokra jutottunk ezzel a választási küzdelemmel!” Az egész várost teleragasztották plakátokkal, mindenhol hatalmas fehér betűk hirdették: „Nyilatkozat!” A legbékésebb nyilatkozat ilyen értelmű volt: „A leghatározottabban visszautasítom politikai ellenlábasaimnak azt az állítását, miszerint 1913-ban feleségemet, Maria Drtinovát, szül. Chaloupkovát 25 000 koronára biztosítottam volna, és hogy őt haszonlesésből kifolyólag augusztus 19-én este 7 óra tájt a tó vizébe fojtottam volna. Ezennel kijelentem, hogy sohasem voltam házas, soha senki nevére biztosítást nem kötöttem, s az említett napon a prágai tartományi büntetőbíróság őrizetében tartózkodtam a rendőrjárőrökön elkövetett nyilvános erőszaktétel miatt, röviddel azután, hogy Prágába érkeztem a Hradzsin megtekintésére. Stepán Drtina, kézimunka-előnyomó.” Azt, hogy mi mindennel lehetett vádolni bárkit, arról egy további kétségbeesett nyilatkozat tanúskodik, amelyet bizonyos Krísta tett, aki tanúkkal igazolja, hogy az északnyugati vasútvonalon sohasem szedett fel talpfákat, amiket ezt követően nem adott el a kincstárnak, miként azt sem engedte meg magának, hogy a pilseni országút mentén ellopja a távíródrótot. Ezek a nyilatkozatok további nyilatkozatokat fialtak, némelyik eléggé részletesen kidolgozott volt, de mindegyikük cáfolta és kiegészítette a korábbi nyilatkozatokat. Az ellennyilatkozatok hozzávetőlegesen az alábbihoz hasonló tartalommal jelentek meg: „Mérhetetlenül csodálkozunk Harcuba úr arcátlanságán és merészségén, amiért állításaink nyomán arra vetemedett, hogy napvilágra hozza a maga Védekezését. Ezért mi csupán arra emlékeztetjük, hogy a szóban forgó esemény tizennyolc évvel ezelőtt történt Cáslavban, ahol ennek a jómadárnak abban az időben rövidáruboltja volt, amelyet augusztus 12-én, keddről szerdára virradó éjjel felgyújtott, miután előzetesen megemelte a biztosítását. A tűzeset előtti héten nem akadt olyan nap, hogy a boltból éjszaka mindenféle árut el ne vitt volna, így pontosan emlékeztetjük rá, hogy vasárnap kanavászt vitt haza, hétfőn dunyhahuzatokat, kedden damasztot, szerdán oxfordot, csütörtökön

178

zefírt, pénteken selymet, továbbá törülközőket, zsebkendőket és törlőruhákat, szombaton ágyneműt, hétfőn egy vég gyapjúszövetet és egy darab vásznat, hétfőn cérnát, hogy azután a keddről szerdára virradó éjjel felgyújtsa az üres pultokat. Csakhogy, Harcuba úr, az nem járja, hogy a Védekezésében csak úgy lebecsületsértőzzön minket, magas lóról beszéljen hozzánk, miközben mi nagyon is tekintettel voltunk magára, és egészen béketűrő módon egyszerűen csak gyújtogatóként emlegettük a személyét. Igaz, hogy előre tudjuk, miszerint rinocéroszbőre van, és még egyszer ki fogja adni a maga Védekezését. Majd meglátja, mennyire érettek a választópolgárok. A választóknak tudniuk kell, hogy amennyiben a Harcuba névvel ellátott szavazólapot adják le, úgy egy gyújtogatót választanak képviselőjükké, aki kis híján egész Cáslavot lángba borította.” Harcuba úr van olyan merész, hogy új Védekezést ad ki, és a sarkokon elhelyezett hirdetőtáblákra rakja: „Egyszerűen megállapítom, hogy tizennyolc éve valóban megfordultam Cáslavban, de semmilyen rövidárubolttal nem rendelkeztem, lévén, hogy parafaüzemem volt Klásterec nad Ohríban, ennélfogva a raktáramban sem kanavász, sem más szövet nem volt fellelhető. Gondolom, ez bőven elegendő, nem is annyira a személyem tisztázása végett, mert arra semmi szükségem, hanem annak érdekében, hogy elítéljék a politikai hazugok és semmirekellők jól ismert pártját.” Persze hogy nem volt elegendő. Még nagyobb étvággyal rontottak rá, s már másnap teleragasztották az utcákat a következő plakátokkal: HARCUBA ÚR BEISMERŐ VALLOMÁSA! EGY POLITIKAI HULLA GYÓNÁSA! HOLKA LÁSZLÓ fordítása

A Sanytrová utca (ma Jan Palach tér) a Josefov negyedben (1911)

RICHARD WEINER

Az egyensúly

Mitől reszketnek? Miért félnek, talán mert lezuhanhatok? Semmi rossz nem történhet velem egészen addig, amíg az agyam, amely szakadatlanul dolgozik, tiszta és az enyém marad. Látják, ez egy létra. Könnyű, bár elég nehézkesnek tűnik. Erős bambuszrudakból áll, alul és fölül sárgaréz pántokkal és én nagyon szeretem, mivel a legapróbb részletekig ismerem, érhálózatának felépítésétől egészen rugalmasságáig. Azért is szeretem, mert olyan gyönyörű az aránytalanság a látszólagos esetlegesség és a könnyed rugalmasság között, s ez különbözteti meg a bambuszt az összes többi fától. Uralom a létrát. Látnak engem fönt, amint különböző testtartásokat veszek föl: itt a kezemen állok a legfölső foknak támaszkodva; majd balról feszülök neki a fokoknak, míg a jobb lábam messze a levegőben lóg; most az állam alatti izmaim segítségével függeszkedem, majd váratlanul átlendülök az egyik oldalról a másikra, tehát önök, akik eddig az arcomat látták, most a hátamat látják és fordítva. – Tekintsenek az apámra! Egy ágyon pihen, fejét kissé megemeli az átvarrt kemény tollpárna. A lába és a teste derékszöget zár be; a talpán egyensúlyozza azt az idomtalan, ugyanakkor célszerűen felépített létrát, amelyen én végzem a testgyakorlatokat és átlendüléseket. Vallják be, hogy ez különleges látvány, mintha az apám, a létra és én egységet alkotnánk az egészben és egy másfajta rend szabályai igazgatnának bennünket, mint amely egyébként a világot igazgatja. Önök nyilvánvalóan úgy képzelik el, ahogy én mondom. Ellenkező esetben, önök, látva az egyensúlyozás ilyen érthetetlen figuráit, egy tébolyult ember állapotába kerülnének: olyan történéseket és alakzatokat látva, amelyekről tudják, hogy azokat ugyanolyan fatalizmus irányítja, mint amely az őrültet is irányítja; csakhogy ez a fatalizmus számára nem az elképedést kiváltó történés után válik nyilvánvalóvá, hiszen képtelen felfogni kikutathatatlan genezisét. Ez a téboly. Önök is megőrülnének, ha valamiféle kegyetlen kísértés arra kényszerítené önöket, hogy cselekedeteimet, vagy cselekedeteiket megmagyarázzák. Maga a kegyelem, hogy lehetőséget kaptak produkcióm értelmét más szférákban keresni. Így önök megmenekültek az érzékek kikerülhetetlen összezavarodottságától. De várjunk csak! Hogy is van ez az én létraprodukcióm! Programomnak ez a száma csupán ironizálja az egyensúlyi állapotról alkotott elképzeléseiket, amikor az apám jobb vállán balanszírozott magas, rugalmas rúdon hajtom végre a mutatványt (szinte a rúd csúcsán), teljes súlyommal éppen arra az oldalra nehezedve, amely – önöknek úgy tűnik – már túlságosan is túl van terhelve aszimmetriával! Még nincs itt az ideje annak, hogy elmondjam, milyen belső folyamatok teszik lehetővé az önök számára valódi csodának tűnő mutatványunkat. Igen, belső

180

folyamatokról beszélek, hiszen vezethetne-e nevezetes eredményeinkhez a csupán mechanikus ügyesség és a megszokásból fakadó fásultság? Ha művészetünk ennyire a felszínhez tapadna, akkor nem irigykednének ránk. De önök irigykednek ránk, még inkább mint más művészekre, hiszen az ösztöneik súgják, hogy az én „zászlórúd” figurám számomra nagyobb mámor, mint csupán a tökéletes egyensúly megteremtéséből fakadó egyszerű elégtétel. Tudatuk legmélyén, ott, ahol az érvelés születik, mint a varázsital – ismeretlen füvekből –, azokban a mélységekben, ahol a bizonyosság lakozik, kiterebélyesedett az irigység, s abban a pillanatban, amikor lábam a levegőben csapdos, mint az egyensúly bántó kihívója, tudatom a tágasság és hamisítatlanság egységének olyan magasságaiba jut fel, amelyről önök csak lázálmaikban fantáziálhatnak, de nem mint megvalósult dologról, inkább mint egy olyan pontról, amely irányába minden erejükkel törekedniük kell. Mindenek fölött vagyok ebben a pillanatban, és ha lelépek és járok – látszólag úgy, mint önök –, alszom, úgy tűnik, ugyanúgy mint önök, és ha életfunkcióim teljesen emberiek is, mégis mindig kívülálló maradok, hiszen olyan éteri és súlytalan közeg különböztet meg, mint az a tudat, hogy a csoda részese voltam… Igen, igazuk van, csodát szeretnének. Ez a csoda, én vagyok a varázsló. Nem muszáj hinni benne, nem tudom önöket meggyőzni, de megtörténhet. Jó, ha így vélekednek. Az önök üdvösségére és javára válik. Azért irigykednek ránk annyira, mert mi folyamatosan a csodákban élünk. Mi annyira mások vagyunk, mint a többi művész! Az ő alkotásuk vagy teljesen szellemi, vagy teljesen érzéki. Vagy csak szellemit alkotnak, vagy csak érzékit. Alkotásuk produktuma is teljes egészében a szellem csemegéje, vagy az érzékeké. Minden pontosan kategóriákban meghatározva, semmi sem tör át transzcendentálisan egyik fázisból a másikba. Ránk azonban önök másképpen néznek és a munkánk is más. Úgy tűnik, hogy az anyag és annak törvényszerűségei a hivatásunk, abból építkezünk, abból merítünk. Igen ám, munkánk végeredménye tényleg, mintha fizikai tételek bizonyítása lenne, de átterjed a nem fizikai szférába. Mindenki láthatja, hogy számunkra a tétel nem csupán a hasznosság szépségével bír, inkább esztétikai szépséggel; mindenki észleli, hogy ténykedésünk – melyet anyagszerűen fejezünk ki – érdeme a materiális és a szellemi, meg érzéki szenzációt serkentő mérlegelések harmóniájának összege; mindannyian érzik az akaraterőnk alá rendelt, tökéletesen fegyelmezett izomzatunk iránti csodálatot, amelyet ismét a megfontolt hasznosság vezérel, és nem más ez, mint az istenítésnek csak egy durva, fóliaszerűsége, s így üdvözlik önök azt az egyensúlyt, amely észleléseinkben, gondolatainkban, értelmezéseinkben rendet teremtett. Bár inkább csak sejtik, mintsem tudják és ezért az önök irigysége is – amely éppen e sejtésből fakad – inkább sejtett, mint tudatos és istenítésbe átformált, ami nem más, mint az elérhetetlen csodálása. Milyen gyakran, ó, cirkuszunk vendégei, milyen gyakran érzem, abban a pillanatban, amikor apám létráján, vagy rúdján egy bátor (önök azt mondják nyaktörő) pózban eljutottam az igyekezet és a lehetséges tökéletes azonosulásához, milyen gyakran érzem, hogy tulajdonképpen bűnös vagyok önök előtt, mert nekem több van, mint önöknek és adnom kellene az én többletemből. Elkáp-

181

ráztat az engem körülölelő és elmagányosító gondolatok, érzelmek harmonikus kavargása, s úgy tűnik, szinte látom, hogy kezüket felém nyújtják, de nem tapsra, inkább váltságdíjért, vagy a szükségben való támogatásért könyörögnek. Igen, érzem, valamivel meg kellene váltanom szuverén helyzetem hatalmát, mindenhatóságomban az önök segítségére sietni, hogy legalább gyönyöröm sejtelmessége az önök labilitásába behatolhasson és legalább egy – talán csalóka – pillanatra felvillantsa az állhatatosság tudatát. Elfog a szomorúság, mivel nem tehetek önökért semmit. Én vagyok ez a többlet, ez nem adható át, hozzám van láncolva, csakis az enyém, s önök talán érezték is szegénységüket az én gazdagságom mellett, de akkor sem lennének gazdagabbak, ha egy részét önöknek tudnám adni. Mi, önök és én olyanok vagyunk mint két párhuzamos vonal, amelyek ugyan tudhatnak egymásról, de nincs köztük semmiféle kapcsolat. Gondoljanak a csodára. Szeretnék segíteni önöknek, nehogy kikerüljenek a természetfölötti elképzelések szférájából. Ez az egyetlen, amit önökért tehetek. Az igazat megvallva, a tőlem telhető leghasznosabb dolgot végzem, amikor az önök és az én képzeletvilágom között a lehető legjobban elmélyítem a szakadékot. Annál jobb, annál jobb önöknek, minél jobban hisznek a természetfölöttiben, s minél messzebb kerülök én a hallomásoktól és szóbeszédektől. De mi lenne, ha megpróbálnám lefordítani az enyémet a magukéba? Bár ezzel a felismerhetetlenségig denaturálnám és elszürkíteném magát az élményt, fényűzésemet, de lehetséges, hogy önökre ez az átfordítás még forró líraiságként hatna, csakhogy elhitetné önökkel, hogy sikerült kitörniük létük akaratlan labilitásából a tökéletes egyensúly könnyed szárnyalásának szférájába. Csakis az önök egyensúlya; de hát ki méri a saját boldogságát más mértékkel, mint amely számára a norma? Megpróbáljam? Lám, míg apám lábikrái nem idegesen, hanem szépen, ritmusosan rángatóznak, ezt önök nem láthatják, én elfoglaltam helyemet a létra legfelsőbb fokán. Éppen megragadom a létra oldalát és testemből meredek lejtőt alkotva, mindkét tenyeremet az oldaldeszkákra helyezve, lassan fölfelé emelem a lábam, de olyannyira lassan, hogy úgy tűnik, mintha egy hajszálnyira szeretném megközelíteni azt a határt, amikor kifordult testem megbillen és lezuhan. De mi sosem megyünk el a legvégsőbb határig. Csak önöknek tűnik olybá, hogy már nincs tovább az eltökéltségben; mi azonban alaposan számoltunk további lehetőségek egész sorával. A csoportunk keltette labilis egyensúly érzése a valóságban szilárdan rögzített és teljesen biztonságos, méghozzá azért, mert az egyetértés fonala fut az én tekintetemből apám tekintetébe és fordítva. Ez a legerősebb kötél a szilárdság végtelenül hatalmas együtthatójában. Mi teremti ezt az egyetértést? Amikor tekintetünk a megfeszült izmokról, a fa érrendszerének rezgéseiről beszél, amelyet csak mi veszünk észre, az akaraterő bizonyosságáról, vagy lankadásáról (ami a partner gyengülő, vagy erősödő energetikai töltésével automatikusan kiegyensúlyozódik), a létra teljesítményéről, apám támasztékának lazulásáról szól, akkor ezekről a dolgokról konvencionálisan, valahogy mechanikusan, automatikusan és megszokásból beszélünk. A mi egyetértésünk szilárdabb, mélységes szimpátiában gyökerezik. Kettőnk között nem lehet és nincs is a produkció e pillanatában félreértés, szinte egyetlen lénnyé

182

válunk, szenvedélyeink, élvezeteink, gyöngédségünk azonos. Teljes összhangban olvadunk eggyé. Meggyőződésem, hogy ő ugyanazzal foglalkozik, amivel én és ő ugyanezt tudja rólam is. Ez a meggyőződés valamiféle különleges állapotra ad lehetőséget, arra, hogy fantáziánk büntetlenül túlszárnyalhasson a manézs és a pillanat rabszolgaságának határain. Ó! Önök azt feltételezik, hogy e veszélyes pillanatban életünk a teljesítmény hétköznapi célszerűségének korlátjai közé szorul, holott mi valójában ekkor élünk legintenzívebben és legszárnyalóbban. Szeretnénk ezt kívánni másnak is. Vagyis ahogy már elmondtam: nem az átélt dolgok kvalitásáról van szó, inkább arról, hogy szó szerint ugyanazt éljük át. Erről mindketten meg vagyunk győződve ezért az önök számára legveszélyesebbnek tűnő pillanatban tökéletesen elrejtőzünk a rossz elől és a legszabadabbak vagyunk. A legszebben virágzunk. Mintha rekapituláltuk volna életünk folyását. Döbbenjenek meg! Hiszen mindketten ugyanazt az életet éltük, így megfegyelmezett bennünket a művészetünk, felülemelt az egyének különbözőségén. Azonosan élünk, mivel estéről estére kénytelenek vagyunk mindent egyformán érezni. Önök azt mondják, hogy ez rabszolgaság, a személyes szabadság megtagadása? Viszont micsoda korlátlan szabadsággal sétálhatunk élményeink tágas kötelén büntetlenül, távol innen, távol a manézstól, távol önöktől, távol az önök sokaságának gondolatától is. Rekapitulálunk, nem, átéljük, nem, meghódítjuk minden dolog lényegét, hisz az idő rövid és édes és mindig újból és újból végig akarjuk járni az egészet, attól a pillanattól, amikor a sors egy emberré forrasztott össze bennünket apámmal, addig a pillanatig, amikor rólam – bár én teljes biztonságban vagyok – önök szorongva feltételezik, hogy csakis egy hajszálon múlik és lezuhanok, összetöröm magam, vagy tán meg is halok. Úgy nézünk bele egymás szemébe, hogy az olyan, mintha egymás kezét fognánk, a táncosokhoz hasonlóan, akik így, egy körben élesen elhajolhatnak a függőlegestől; egyik a másikának teszi lehetővé azzal, hogy ő maga már megcsinálta. Nézem és hallom a magasban, ahogy tekintete vidáman énekli: – Kioto! – De még mielőtt az ő szemének szikrája kipattant, ő már hallja az én szikrámat, amely mesél nevetve: – Igen, apám, tudom. Öt évvel ezelőtt. Akkor próbáltuk először. Nevetségesen kicsi voltam, szandálban, rövid selyemkabátban és a város szélén gyakoroltunk, előhúztad a létrát cölöpökön álló kicsi házunk alól. Anyám rizst mosott, a kishúgom pedig fehér hamut szórt a kert földjéből, kezecskéjével tapasztott kis dombocskára, amivel a Fudjijama hófödte csúcsát akarta megcsinálni. A rizsföldről iderepült egy hatalmas szitakötő és nekiütközött az orrodnak. Ez annyira megcsiklandozott téged, hogy elvesztetted az egyensúlyodat – és én leestem. Szerencse, hogy az akkori létránk csak két fokból állt. Ma rosszabbul végződne. Amíg a szemem hallgat és én a koppenhágai cirkuszban történtekre gondolok, látom beszélni az ő szemét: – Koppenhágában – mondja – azért a te hibád volt. Nem szoktad még meg a fő figuránk alatt a tapsot; különben is ez volt az első nyilvános szereplésünk. De esés közben egy csodálatos tigrisbukfencet végeztél, és én is gyorsan észbe kaptam a pillanatnyi kábaság után és elkaptam a létrát, amely különben alaposan összezúzott volna. De Lelie esete volt a legkegyetlenebb.

183

– Amelyik elájult a függöny mögött és elzárta az artisták folyosóját – folytatom, még mielőtt megláthattam apám szemében a nevet. – Le kellett mondania a számot, amely a miénk után következett volna. Lelie! – Emlékszel még – mondja apám tekintete, tekintete ebben a pillanatban, apai és baráti –, emlékszel még a berlini Lehrts pályaudvaron történtekre? – Ó – válaszolom –, a jegypénztár ablakánál állt, a sor végén és hol jobbra, hol balra hajolt, hogy engem jobban lásson. Én láttam őt, a fejemet sem kellett elfordítani. Az ördögbe! Szorította a korlátot – mögötte összezsúfolódtak az utasok –, majd elengedte, tenyerét csúsztatgatta rajta. Majd, amikor te léptél az ablakhoz, közelebb szaladt, hogy hallja az állomás nevét, ahová a jegyet kéred. Később, amikor már Koppenhága felé robogtunk a vonaton bevallotta, hogy ő eredetileg Královecbe akart utazni. Hagyta elveszni a pénzt. Apám, én olyan szép voltam? – Mivel te nagyon csinos fiatalember vagy – ütközik bele hangtalan beszédembe kedves tekintete. – És most mégis máshol van és ez számtalan álmatlan éjszakát okozott. – De ez nem azért van így, mert elhagyott téged – elhagyhatott téged valójában? – Eljött érte a vőlegénye, a Busch cirkusz bohóca. – Mi már csak ilyen ázsiaiak vagyunk. – Szeretett téged. – Szerettem őt. – Férjhez ment, és van már két gyereke. – Ezért kellett a műlovaglás helyett a kígyótornászást választania. – Fekete háttérrel, magnéziumvilágítással. – Állandó szerződése van, havi háromezer márkát keres. – Mi többet keresünk. – És mindig távol vagyunk a hazánktól. De sosincs honvágyunk, hiszen gyakran, nap mint nap – mint ahogy most is, apám – szinte teljesen körülölel bennünket. Látod e pillanatban kertünket a lécezett pavilonokkal; a szél meg-megemeli a lazán odafogott, könnyű gyékényeket. Kiotóból, a kikötőből döngenek a kalapácsok, vijjognak a szirénák, hallani a ledobott ládák zajos huppanásait és a riksák csoszogó mozgását. S e zajok fölött az összefolyó és egymás melletti emberi hangok. Kertünk felett húzódik az elektromos távvezeték, idővel a város körül – az ipari elővárosok irányába –, villamos fog itt közlekedni. A pavilonból kilép anyám, atlaszkimonóban, haja magasra kontyozva, számos hosszú tűvel megtűzve. A postás elé siet, aki átadja levelünket. Visszafelé elolvassa a szeretett címet, festett ajka keskeny és boldog, és még mielőtt föllépett volna az ajtóhoz vezető két lépcsőfokon, mintegy akaratlanul fölemelte a fejét és észrevette az őszibarackfa ágának árnyékrajzát a vékony gyékényen. – És föllépve ezt mondta a húgodnak: Levél jött tőlük Angliából. Igen látom – folytatja apám – no de ilyet, nem igaz? És látom, ahogy lassan felegyenesedik, a kezére áll: A jedi parlament előtt rengeteg ember, a császárt várják, aki a nemzetgyűlés megnyitására érkezik. A rendőrség halkan és határozottan vigyáz a rendre. A téren leállították a forgalmat. A miniszterek európai járműveken és európai excellenciás uniformisokban érkeznek! A nézősereg is európai módon

184

sorakozik, kivéve néhány nőt, akik mintha szégyellnék ruházatukat. De nem, egyáltalán nem szégyellik, egyszerűen csak olyan benyomást keltenek, mint egy vörös rajz a szürke kretonon. Riksák állnak szigorúan egyenes vonalban a park kerítésének támasztva, s mindegyik mellett egy-egy férfi széles, csúcsos szalmakalapban. Itt-ott leng egy zászló. Sorba állítva várakoznak a villamoskocsik. Minden olyan itt, mint Manchesterben, de ez Jedo és nem csalhat meg minket a látszat, Japánban vagyunk. – Hogyne, persze, látom – nevetek (megint lehajolok, a produkció a vége felé közeledik) –, ez Japán, a hazánk, ott vagyunk estéről estére, hiszen együtt és egyformán látjuk még a munkanap apró részleteit is. Így beszélgetünk még számos más dologról is a legnagyobb egyetértésben és összhangban. Komoly és tréfás dolgokról, eseményekről, amelyek meghatározták egybekötött életünk folyását, jelentéktelen parányi történésekről, amelyek mint színes (vékony) beleszőtt cérnaszálak, látszatra semmit sem jelentenek, de összességük az általunk átélt napok természetét jelenti. Sosem kerüljük el egymást. Tudja, mikor gondolok arra a fiúcskára, akit megóvtam egy balesettől a londoni hídon; mikor a Szuezbe tartó Batavia gőzösön történt komikus esetekre, köztük arra a sovány professzorra, aki a desszert után fájdalmában a főpincértől kapott citromos vizet itta; arra az ádeni kocsmai szerelmes éjszakára, amiért majdnem az életemmel fizettem egy fiatal, féltékeny angol hajóstiszt miatt; mikor a kétségbeesetten táviratozó impresszárióra, aki elől megszöktünk Alexandriában. Meg tudom fejteni, mikor villan át rajta az a pillanat, amikor vállamra téve kezét, erősen a szemembe nézve, bensőséges hangon apai intelemben részesített; ez karrierünk legelején volt, a külvárosi chicagói cirkusz bejárata előtt. Nagyon csillagos volt az éjszaka és a felhőkarcolók fénye szinte reflektorként világított meg bennünket. Ezt mondta akkor: – Az egyensúlyt jobban kell szeretned, mint magát az életet. Meg kell próbálnod önmagáért szeretni, mint az elérhető legtöbbet. Ez azt jelenti, ahhoz, hogy az ekvilibrisztika mestere legyél, arra kell törekedned, hogy minden szempontból tökéletes férfi légy. A mi művészetünk mindenekfölötti. Akkor még nem értettem teljesen a szavak mögé bújtatott bölcsességet. Még csak tizenöt éves voltam. De azóta nem telt el nap, hogy szemével ne ismételte volna el, elnyúlva a kibélelt deszkán, lába engedelmesen megfeszítve és idegesen vibrálva, felsőkarja férfiasan a mellén összekulcsolva, amíg én matematikai pontossággal, ami szokásommá vált, végeztem a dolgom magasan a létrán, szabadon, egyre megfontoltabban és egyre büszkébben, tekintetemmel követve – némiképp összeszorított szájjal, s így még kicicomázhattam magam az akrobaták konvencionális mosolyával is – minden mozdulatát, hogy ha szükséges, reprodukálhassam, vagy kiegyensúlyozzam. Így tanultuk meg kölcsönösen megérteni egymást. Egyre világosabbá vált számomra szavainak értelme; mintha a nézőtér előtt egyik organtinfüggönyt feszítenék föl a másik után. Ezenkívül példát mutatott hallgatag, zárkózott, tudatos és megalkuvást nem tűrő életével. Egyik este világosan megértettem mindent. Sosem mondtam el neki szavakkal, hogy megértettem és ő sem, hogy tudja. Elegendő volt számunkra szemünk párbeszéde, ahol az egyik megismerhette magát a másikban.

185

Attól kezdve szinte egyetlen személyiség vagyunk. Semmi sem választhat el egymástól; nem lehet közöttünk személyes félreértés, hiszen együtt és egyformán teszünk és értelmezünk mindent, ez az egyensúly – hogy lehet erre szert tenni és hogyan lehet legyőzni. Csoda? Igen, higgyék el, én azt mondom, csoda. De nem csupán este élek, itt önök előtt a manézsban (még ha, tudom, ezt gondolják is!), és nem csupán létrám ötletes felépítése és produkcióim hallatlan pontossága lelkesít, bár megvallom a szerszámom és a gyakorlatsorom minden másnál sokkalta érdekesebb. Már tudják, hogy szeretek. De ezenkívül rajzolok, szobrászkodom, hegyet mászok, evezek, érdekel Japán, a hazám és minden más, általam beutazott ország politikája, vannak nemzetgazdasági és filozófiai ismereteim, kiismerem magam a gépészet és az építészet területén, és minden nagy irodalom értelmét fölfogom, eszem és alszom. Ne nevessenek, mert ezzel elárulják tudatlanságukat; bár mosolyuk meg sem érint engem. Az a fontos, hogy én ezt mind úgy teszem, figyelem és tudom, mintha szeretném. Elragadtatásom forrásai kiapadhatatlanok. Bármit észreveszek, bármit meghallok, bármit megérinthetnek az ujjaim, minden elvisz engem a rajongásig, hiszen minden a létrámhoz, a művészetemhez visz. Az helyez engem önök fölé, hogy én mindent át tudok transzformálni, a művészetet meg tudom szabadítani a dolgok és történések iránti közönyétől. Talán csoda, ha izmaim megfeszítésével, apám lábikráinak remegésével és létrán való hajlongásommal elérem, hogy a támaszték nélküli létrán biztonságosabban álljak, mint önök a ledöngölt malátacefrén. Ez talán csoda… Elégedjenek meg irigységükben annyival, hogy megosztom önökkel bizonyosságomat. De az nem megy csodaszámba, hogy fel tudok lobbanni a világon bármi iránt, az egész világmindenség iránt. Ez az én jól megérdemelt jutalmam, ez az én akaraterőm gyümölcse. És ha én meglátom a maga fejlődésében a drámát ott, ahol önök kiguvadó szemmel csak bámulnak és embrionális állapotúnak hiszik a helyzetet, ezt mondhatom: az én művem, az én fölényem, az én győzelmem, az én tettem. Apámmal nap mint nap – szinte szokásként, de attól még nem kevésbé előkelően – ideges feszültségben egymás szemeit kutatjuk, látom a kontrasztokat és azok sötét, hirtelen kiegyenlítődését mindenben, amire csak ránézek – a felszín alatt és a testekben. Alárendelve gondolkodásomat és akaratomat a pontos matematikai törvények parancsszavának, kilépek az utca forgatagába, a kiindulóponthoz igazítom elmémet és átgondolva, megformálva véleményemet, megfontoltan a kiindulópont irányába fordulok, mint egy hajó, amelynek irányát a meder mélyén futó lánc diktálja. Nem térhetek el, nem ábrándozhatok. Nem ábrándozom, ezért látok költőien. És mivel költői a látásmódom, ezért találok rá a lelkesedésre. Áldott egyensúly! Ő teszi, hogy be vagyok zárva egy társaságba és hasonlatos vagyok egy jégbe szúrt karóhoz. Nem szorong, amikor a jég repedezik. Tulajdonságai közé tartozik, hogy akkor is tovább él, amikor a szilárd folyékonnyá változik. Nem süllyed el. Én is teljes nyugalommal nézem a társaságot – amely-

186

ből magam is vagyok; kitartok magam mellett, még ha meg is repedezik körülöttem, elfolyik és magával viszi a szilárd talajt. Én egyensúly vagyok, önmagamban. Csoda? Hagyják a hazugságokat. Csakis én, csakis én, csakis én! Mi van abban, ha ezt kiabálom önöknek! Mi van abban, ha egyik este, engem nézve pánikba esnek, önkéntelenül is megérzik fölényemet és büntetlen büszkeségemet! Mi van abban, ha megőrülnek a féltékenységtől és a zűrzavartól! Én önök nélkül is tovább létezem, hiszen én vagyok a testi egyensúly. A zűrzavar engem nem zavar, alapjaimat nem ássa alá az önök szétesése. Önöktől független, s alapjaim egyek felépítésemmel. A szívem nem gonosz és nem is jó. Az elmélkedés vezet engem és a szívemmel ugyanúgy elmélkedem, mint a fejemmel. Véleményemet mindkét oldalról a szükségszerűség állkapcsai szorítják, s úgy húzzák-vonják a fogók, mintha a csodaláda utolsó szegecséről lenne szó. Az én várakozásomat sosem lehet felülmúlni, vagy meghiúsítani. Ezért lelkesedem, nem fakuló, derűs lelkesedéssel, hasonlóan ahhoz a számolóhoz, akit föllelkesít egy egyenlet megoldása, holott előre feltételezte, hogy így lesz. Igen, a feltételezéseim – még az eredményt megelőzve – mindig helyesek. De természetesen itt van a végeredmény is. Csupán egyetlen zavar, egy kicsi hiba, és végem van. Mint ahogy a létrán való legkisebb bizonytalanság is kettétörné a gerincemet. Nem iszonyodom ettől a végtől. Az is az én alkotásom, igaz, az én tévedésem. Egyetlenegyszer hibázva – nem leszek. Hát akkor nem leszek. HÓDOS MÁRIA fordítása

Rakpart és víztorony a Šitka-malom közelében (1907)

FRANZ KAFKA

Egy küzdelem leírása És a sok kiöltözött nép Ténfereg a kavicsúton, Fölöttük a magas ég, mely Messze-ívelt dombsoroktól Dombos messzeségig ível.

1 Tizenkét óra felé némelyek már felálltak, meghajoltak, kezet ráztak, azt mondták, nagyon kellemes volt, majd a szélesre tárt ajtón elindultak az előszobába a kabátjukért. A háziasszony a szoba közepén állt, élénken hajlongott, miközben szoknyája ékes ráncai kecsesen ringatóztak. Ott ültem az egyik kis asztalnál – három vékony, feszes lábon állt az asztal –, éppen a harmadik kupica benediktinert kortyolgattam, és ivás közben megszemléltem kis süteménykészletemet is, melyet magam válogattam s raktam szépen egymásra, mert ízlett. Akkor egyszerre csak odajött hozzám újdonsült ismerősöm, és szórakozásomat egy kissé révülten szemlélve, mosolygott, s így szólt: – Bocsássa meg, hogy idetolakszom, de mindeddig a kis barátnőmmel üldögéltem kettesben az egyik mellékszobában. Fél tizenegy óta, vagyis egyáltalán nemrég. Bocsássa meg, hogy csak úgy elmesélem magának. Hiszen alig ismerjük egymást. Ugyebár a lépcsőházban találkoztunk ma este, és váltottunk pár udvarias szót, és most máris a kis barátnőmről mesélek, de kérem – okvetlenül – meg kell bocsátania nekem, a boldogság egyszerűen nem fér belém, nem tehetek róla. S mert egyébként sincs itt senki más ismerősöm, akivel mégis bizalmasabban... Így szólt. Én azonban szomorúan pillantottam rá – egy falat püspökkenyér volt épp a számban, s nem ízlett valami különösképpen –, és csinos, kissé nekitüzesedett arcába felnézve így szóltam: – Nagyon örülök, hogy bizalmat ébresztek önben, elszomorít viszont, hogy mindezt elmesélte. Hiszen – ha nem lenne olyan feldúlt – éreznie kellene önnek is, mennyire nem helyénvaló, ha egy magányosan üldögélő, pálinkát kortyolgató ismeretlennek a szerelmes kis barátnőnkről kezdünk mesélni. Ahogy ezt elmondtam, újdonsült ismerősöm hirtelen nekifohászkodással lezöttyent mellém, hanyatt dőlt, és lelógatta karját. Majd könyökben behajlítva hátratolta, és elkezdett magában meglehetős fennhangon beszélni: – Ott ültünk – kettesben a szobában – Annácska meg én, és csókolgattam – csókolgattam – igen – a száját, a fülét, a vállát. Néhány úr a közelben felfigyelt, és élénkebb társalgás reményében már közeledett is ásítozva felénk. Ezért azután felálltam, s így szóltam fennhangon:

188

– No jó, ha akarja, magával megyek, kész őrültség így felmászni most a Laurentius-hegyre, hiszen az idő hűvöses még, s mivel egy kis hó is esett, az út odakint akár a korcsolyapálya. No de ha akarja, elkísérem. Először bámulva nézett rám, eltátotta száját, csillogott vastag, piros, nedves ajka. De aztán megpillantotta az urakat, akik csaknem ott álltak már mellettünk, elnevette magát, felállt, és azt mondta: – Ugyan, jó is lesz a hideg, a ruhánk átfűlt, csupa füst, meg aztán, ha nem ittam is különösen sokat, talán kicsit bódult vagyok, igen, búcsúzzunk el és menjünk. Odamentünk hát a háziasszonyhoz, s amikor ismerősöm kezet csókolt neki, a nő így szólt: – Nem, én örülök, hogy az arca ma ilyen boldog, hiszen máskor mindig annyira komoly és unott. – E szavak kedvessége megindította ismerősömet, úgyhogy még egyszer kezet csókolt; a háziasszony elmosolyodott. Az előszobában ott állt egy cselédlány, akkor láttuk először. Ránk segítette a kabátot, majd fogott egy kis kézilámpást, hogy világítson nekünk a lépcsőn. Igen, szép volt ez a lány. A nyaka meztelen, csak az álla alatt takarta fekete selyemkendő, könnyedén öltözött teste hajladozott, és ki-kiegyenesedett újra meg újra, ahogy ott ment előttünk a lépcsőn, és mélyre tartotta a lámpát. Arca piroslott, kétségtelenül a bortól, és az ajkai szétnyíltak. A lépcső alján letette a lámpát egy lépcsőfokra, kissé imbolyogva odalépett ismerősömhöz, átölelte, megcsókolta, és nem is eresztette el. Csak amikor valami aprópénzt nyomtam a markába, engedte le álmosan a karját, majd a kis kaput lassan kinyitva kibocsátott minket az éjszakába. Az egyenletesen megvilágított, üres utca felett jókora hold ragyogott a könnyű felhőzet miatt tágasabbnak tetsző égen. A földet hó borította finoman. Csúszott a lábunk, csak tipegni lehetett. Alighogy kiértünk a szabadba, féktelen és leplezetlen vidámság kerített hatalmába. Vígan emelgettem a lábam, megroppantottam ízületeimet, végigrikkantottam egy nevet az üres utcán, mintha épp egy barátom tűnt volna el a sarkon, nagy erővel fölhajítottam a levegőbe a kalapom, majd virtuskodva elkaptam. Ismerősöm azonban közönyösen ballagott mellettem. Fejét leszegte. Nem szólt egy szót sem. Ezen elcsodálkoztam, hiszen úgy számítottam, szétveti majd az öröm, hogy elcipeltem a társaságból. Elcsendesedtem. Éppen bátorítóan hátba vertem, amikor egyszerre csak elszégyellem magam, és ügyetlenül visszahúztam a kezem. Mivel a kezemre nem volt szükségem, kabátom zsebébe süllyesztettem. Mentünk hát némán. Figyeltem lépteink kopogását, és nem értettem, miért nem sikerül soha egyszerre lépnem ismerősömmel. Ez egy kicsit felingerelt. Szépen fénylett a hold, mindent tisztán megvilágított. Itt-ott kihajolt valaki az ablakból, és megnézett minket. A Ferdinánd utcába érve azon kaptam ismerősömet, hogy valami dalocskát dúdol; halkan ugyan, de én hallottam. Úgy találtam, sértő a dolog. Miért nem szól hozzám? Ha meg nincs szüksége rám, miért nem hagyott békén? Bosszúsan gondoltam vissza a finom édességre: miatta hagytam ott az asztalon. Eszembe jutott az italom is, és egy kicsit felvidultam, mondhatni, gőg járt át. Kezem

189

csípőre tettem, s azt képzeltem, egyedül sétálok. Társaságban voltam, megmentettem egy hálátlan fiatalembert a megszégyenüléstől, most meg itt sétálgatok holdfényben. Napközben hivatal, este társaság, éjszaka az utcán, és mindent csak mértékkel. Természetességében szinte korlátlanul szabad életmód! Ismerősöm azonban ott jött még egyre mögöttem, sőt szaporázni kezdte a lépést, amikor észrevettem, hogy lemarad, s úgy tett, mintha egészen természetes lenne így a dolog. Fontolgattam azonban, nem az lenne-e a legjobb, ha bekanyarodnék egy mellékutcába, hiszen valójában semmi sem kötelez efféle közös sétára. Hazamehetnék egyedül, senki sem akadályozhatna benne. Szobámban meggyújtanám az állólámpát – ott áll vaslábon az íróasztalomon –, letelepednék karosszékembe, alattam a foszladozó keleti szőnyeg. Amikor itt tartottam, gyengeség tört rám, mint mindig, ha arra kell gondolnom, lakásom vár elkerülhetetlenül, várnak a festett falak között a magányos órák, padlóm, mely a hátsó falon függő aranykeretes tükörben verődik vissza ferdén. A lábam elfáradt, és már elhatároztam, mindenképpen hazamegyek és lefekszem, amikor is kétségem támadt, vajon távozóban kell-e köszönnöm ismerősömnek vagy sem. Ahhoz azonban félénk voltam, hogy köszönés nélkül hagyjam ott, túlságosan gyenge viszont, hogy fennhangon elköszönjek, így hát megálltam, nekitámaszkodtam egy holdsütötte házfalnak, és vártam. Ismerősöm vidám léptekkel közeledett felém, kissé aggodalmasan is talán. Széles mozdulatokat tett, hunyorított, karját vízszintesen kinyújtotta, fekete keménykalapos fejével hevesen felém bökött, mintha azt akarná bizonyítani, milyen remekül érti a tréfát, amelyet mulattatására űzök itt. Tanácstalanul azt mondtam ekkor halkan: – Szép esténk van. – És erőltetetten nevettem. Azt felelte: – No persze, és látta, hogy a szobalány is megcsókolt? – Nem tudtam szólni, sírás szorongatta a torkom, megpróbáltam hát trombitálni, mint a postakürt, úgy zengtem, csak hogy néma ne legyek. Ismerősöm elébb befogta a fülét, majd barátilag, hálásan szorította meg jobbomat. A kezem igencsak hideg lehetett, mert nyomban elengedte, és így szólt: – Milyen hideg a keze, a szobalány szája melegebb volt, ó, hogyne. – Megértően bólintottam. Miközben állhatatosságért fohászkodtam a Jóistenhez, ekképp szóltam: – Igen, igaza van, most hazamegyünk, késő van, és holnap hivatalba kell mennem; s ott, gondolja meg, ha lehet is aludni, az nem az igazi. Jól mondja, hazamegyünk. – És nyújtottam a kezem, mintha végérvényesen el lenne intézve a dolog. Ismerősöm azonban mosolyogva viszonozta szavaimat: – Igen, igaza van, egy ilyen éjszakát nem szabad ágyban átaludni. Gondolja meg, hány boldog gondolatot fojt meg a takaró, ha egyedül alszunk az ágyban, s hány boldogtalan álmot melenget. – És örömében, hogy ilyesmi egyáltalán eszébe jutott, megragadta kabátomat a mellemen – magasabbra nem ért fel –, és erőteljesen, szeszélyes kedvvel megrázott; majd összecsippentette szemét, s azt mondta bizalmasan: – Tudja, milyen maga? Maga nevetséges, így van. – Azzal továbbindult, én pedig észre se vettem, hogy követem; annyira lekötöttek a szavai. Először megörültem, mert úgy látszott, ismerősöm olyasmit tételez rólam, ami bennem ugyan nincs meg, de benne tiszteletet kelt azáltal, hogy feltételezi. Az ef-

190

féle viszony boldoggá tesz. Jó tehát, hogy nem mentem haza, ismerősöm nagyon értékes a számomra, talán éppen ő szerez majd nekem tekintélyt az emberek előtt, s törnöm sem kell magam érte! Szeretettel néztem. Gondolatban már veszedelmektől védelmeztem különösen vetélytársak és féltékeny férfiak ellen. Életét drágábbnak éreztem a magaménál. Arcát szépnek láttam, büszke voltam rá, hogy sikere van a nőknél, s egy kicsit mintha részese lettem volna a csókoknak, amelyeket ma este a két lánytól kapott. Ó, vidám este volt ez! Holnap ismerősöm elbeszélget majd Anna kisasszonnyal; hétköznapi dolgokról elébb, természetes is, de egyszer csak így majd: Tegnap éjszaka olyan emberrel voltam együtt, kedves Annácska, amilyet te még nem láttál. A külseje – hogy is írjam le –, olyan az egész ember, mint egy imbolygó pózna, kissé ügyetlenül felszúrva rá egy sárgás bőrű, sűrű, fekete hajjal benőtt koponya. Testén sok, elég apró, élénk színű, sárgás szövetdarab lifegett, amelyek tegnap teljesen beborították, szélcsend volt ugyanis, rásimultak. Félénken lépdelt mellettem. Te, drága Annácskám, te kis csókművész, tudom, nevettél meg féltél volna is egy kicsit, én azonban, hiszen a lelkemet majd szétvetette irántad érzett szerelmem, örültem jelenlétének. Boldogtalan talán, azért hallgat olyan makacsul, de mellette szüntelen boldog nyugtalanság minden perc. Földig nyomott szinte a boldogságom terhe tegnap, és mégis csaknem elfelejtettelek. Úgy tetszett, mintha lapos mellkasának lélegzetvételére a csillagos ég kemény íve emelkedne-süllyedne. Széttöredezett a láthatár, és felgyúlt felhők alatt szemmel láthatóan végtelenbe nyúltak a tájak, minket-boldogítóan. Egek, hogy szeretlek, Annácska, a csókod édesebb nekem minden tájnál. Ne beszéljünk többet arról az emberről, szeressük egymást. Amikor aztán lassú léptekkel kiértünk a rakpartra, irigyeltem ugyan ismerősömet a csókokért, egyszersmind azonban örömmel nyugtáztam azt is, milyen belső megszégyenülést kell éreznie miattam, mármint ahogy engem lát. Ekképpen gondoltam hát. Gondolataim azonban összekavarodtak, mert a Moldvára és a túlparti városrészre sötétség borult. Néhány fénypont villogott csak, játszva a rámeredő szemmel. Ott álltunk a korlátnál. Felhúztam a kesztyűmet, mert hideg jött a víz felől; aztán minden ok nélkül felsóhajtottam, ahogy éji folyóknál szokás, és indultam volna tovább. Ismerősöm azonban bámulta csak a vizet, és meg se moccant. Majd közelebb lépett a korláthoz, rákönyökölt a vasára, homlokát tenyerébe hajtotta. Ostobaság, gondoltam. Fáztam, feltűrtem kabátom gallérját. Ismerősöm nyújtózkodott, és kifeszített karján nyugvó felsőtestét előredöntötte a korláton át. Szégyenkezve próbáltam szólni, hogy ásításomat elnyomjam: – Nemde, érdekes, hogy éppen éjszaka van módunk teljességgel elmerülni emlékeinkben. Most például a következőkre emlékezem. Ott ültem egyszer, este, egy folyóparti padon, kitekert testtel. Karom a fapad támláján, fejem a karomon, néztem a szemközti part felhőforma hegyeit, hegedű törékeny hangját hallgattam, a strandszállóban játszott valaki. Mindkét parton vonatok tolattak olykorolykor, felfénylő füsttel. – Így beszéltem, és közben görcsös igyekezettel próbáltam szerelmi históriákat kitalálni, különleges eseteket; nem hiányozhat egy kis durvaság, egy kis erőszak sem. De alig hozakodtam elő az első szavakkal, ismerősöm közönyösen és meg-

191

lepetten, hogy még ott lát – így éreztem legalábbis –, felém fordult, és azt mondta: – Látja, így van ez mindig. Amikor ma lementem a lépcsőn, hogy az estély előtt sétáljak még egy kicsit, elcsodálkoztam, hogy jár a kezem ide-oda, fehér kézelőimben, méghozzá milyen szokatlanul vígan. És kalandra vártam. Így van ez mindig – mondta, indulóban már, csak úgy mellesleg, apró megfigyelésként. Engem azonban nagyon meghatott vele, és fájdalmasan arra gondoltam, nem kellemetlen-e neki magas alakom, nem látszik-e mellettem parányinak. S hogy ez így lehetett, kínzott, bár éjszaka volt, és jóformán senkivel sem találkoztunk, olyannyira kínzott, hogy begörbítettem a hátam, míg a kezem a térdemet nem súrolta járás közben. Hogy azonban ismerősömnek fel ne tűnjön igyekezetem, lassanként, nagyon óvatosan változtattam csak testtartásomon, és megpróbáltam elterelni a figyelmét: megjegyzéseket tettem a sziget fáiról, a híd lámpáinak tükröződéséről a folyóban. Ő azonban hirtelen felém fordult, s azt mondta elnézően: – De hát miért jön így? Egészen összegörnyed, és majdnem akkora csak, mint én! Mivel ilyen jóakaratúan mondta, így feleltem: – Meglehet. Ám nekem kellemes ez a testtartás. Tudja, eléggé gyenge vagyok, és nehezemre esne testemet egyenesen tartani. Nem csekélység az, nagyon hosszú vagyok. Valamelyest bizalmatlanul azt mondta: – Szeszély az egész. Hiszen még az imént is milyen egyenesen járt, ha jól emlékszem, és a társaságban is egész elviselhetően tartotta magát. Még táncolt is, vagy nem? Nem? Nohát, mindenesetre egyenesen járt, és most is kiegyenesedhetne. Állhatatosan, kezem elhárító mozdulatával válaszoltam: – Igen, igen, egyenes derékkal jártam. Ön azonban lebecsül. Tudom, mi az illem, azért megyek hajlott háttal. Neki viszont nem volt ilyen egyszerű a kérdés, boldogságában megzavarodva nem értette szavaim összefüggését, hanem csak azt mondta: Nohát, ahogy akarja – és felnézett a malom-torony órájára, amelyen néhány perc híja volt az egy órának. Én azonban így szóltam magamban: – De szívtelen ez az ember! Milyen jellemző, milyen félreérthetetlen a közönye alázatos szavaim iránt! Boldog, és kész; és a boldogok mindig így tesznek: természetesnek veszik, ami körülöttük történik. Boldogságuk fényes összefüggést teremt. S ha most a vízbe ugranék, vagy görcsben fetrengenék itt a lába előtt a kövön, az árkádok alatt, pompásan beleillenék úgy is a boldogságába. Igen, ha kedve szottyanna rá történetesen – a boldog ember, semmi kétség, mindig veszedelmes –, még agyon is ütne, mint egy útonálló. Biztos! és mert gyáva vagyok, rémületemben ordítani se mernék. Uramisten! – Félve pillantottam körül. Egy távoli, négyszögletes, fekete ablakú kávézó előtt rendőr haladt át az úttesten. Kardja akadályozta kissé a járását, kezébe is vette, mindjárt szebben járt. S amikor – annyira messze nem voltunk mégsem – ujjongó hangját meghallottam, biztosra vettem nyomban, hogy ő se mentene meg, ha ismerősöm agyon akarna ütni. Most azonban azt is tudtam, mit kell tennem, hiszen épp a rémségek bekö-

192

vetkezte előtt áraszt el a legnagyobb eltökéltség. El kell futnom. Milyen egyszerű. Most, ahogy befordulnánk balra a Károly hídra, beugorhatom jobbra a Károly utcába. Zegzugos utca, sötét kapualjakkal és borozókkal, amelyek nyitva vannak még; kétségbeesésre tehát semmi ok. Ahogy a rakpart végén kiléptünk a boltív alól, égnek emelt karral vágtattam be az utcába; amikor azonban épp a templom egyik kis ajtajához értem, elvágódtam: nem vettem észre a lépcsőt. Puffanás. A legközelebbi lámpa messze, ott hevertem a sötétben. Egy szemközti borozóból egy kövér nőszemély jött ki füstös kis lámpával, hogy megnézze, mi történik az utcán. A zongorázás abbamaradt, és egy férfi kitárta az imént még csak félig nyitott ajtót. Köpött egy káprázatosat az egyik lépcsőfokra, megcsiklandozta a nőt két melle közt, azt mondta, nem történt semmi különös. Mire is mindketten visszamentek, és az ajtó újra becsukódott. Ahogy megpróbáltam feltápászkodni, megint elestem. – Jeges az út – szóltam; fájdalmat éreztem a térdemben. De örültem, hogy a borozóbeliek nem vettek észre, és úgy véltem, a legkényelmesebb megoldás: hajnalig itt maradni. Ismerősöm közben, egymagában, egészen a hídig jutott, búcsúmat észre sem véve, mert csak nagy sokára jött oda hozzám. Nem láttam, hogy csodálkozna, ahogy részvéttel fölébem hajolt, és puha kézzel megsimogatott. Föl-le huzigálta kezét az arccsontomon, majd két vaskos ujját szűk homlokomra tette: – Megütötte magát, nemde? Jeges az út, vigyázni kell – fáj a feje? Nem? Ó, a térde, vagy úgy. – Éneklő hanglejtéssel szólt, mintha történetet mesélne, méghozzá nagyon kellemes történetet valami nagyon távoli térdfájásról. Karját is mozdította, ám eszébe sem jutott, hogy felsegítsen. Jobb tenyerembe támasztottam a fejem – könyököm egy kockakövön –, és így szóltam gyorsan, hogy el ne felejtsem: – Tulajdonképpen nem tudom, miért futottam jobbra. Ennek a templomnak az árkádjai alatt azonban – nem tudom, mi a templom neve, ó, bocsásson meg – egy macskát láttam átszaladni. Kis, világos szőrű macskát. Azért is vettem észre. Nem, ó, nem is az volt, bocsásson meg, de épp elég erőfeszítést igényel, hogy napközben uralkodjunk magunkon. Hiszen azért alszunk, hogy fáradtságunkban erőt gyűjtsünk, ha viszont nem alszunk, gyakorta történnek céltalan dolgok velünk, udvariatlanság lenne azonban kísérőink részéről, ha hangosan bámuldoznának rajta. Ismerősöm zsebre vágta kezét, és az üres hídon járatta végig tekintetét, majd a Szent Ferenc-templomon, végül felnézett az égre: felhőtlen volt. Mivel nem figyelt rám, azt mondta aggódva: – Nohát, miért nem szól már, kedvesem; rosszul érzi magát – nohát, miért nem kel fel tulajdonképpen –, hiszen hideg van itt, még meghűl, különben is, a Laurentius-hegyre indultunk. – Persze – mondtam –, bocsásson meg – s felkeltem egyedül, igaz, nagy fájdalmak közepette. Imbolyogtam, jó erősen rá kellett szegeznem tekintetem IV. Károly szobrára, hogy álláspontomat megszilárdítsam. De a holdfény ügyetlenkedett, és még IV. Károly szobrát is mozgásba hozta. Csodálkoztam a dolgon, s lábamba erő szállt; féltem, IV. Károly felbukik, ha magam megnyugtató egyensúlyba nem kerülök. Később látnom kellett, igyekezetem hasztalan volt, mert IV. Károly így is ledőlt, épp amikor arra gondoltam, szeret egy szép, fehér ruhás lány.

193

Hasztalanságokat művelek, mulasztok is sokat. Milyen boldogító ötlet volt ez – ez a lány! És kedves a holdtól, hogy rám is ragyog, és szerénységből már beálltam volna a híd tornyának árkádja alá, amikor beláttam, mi sem természetesebb, mint hogy a hold mindenre ragyog. Ezért aztán örömmel tártam ki karom, hogy teljes egészében élvezzem a holdat. Akkor eszembe jutott a vers: Ugráltam utcák során, mint részeg paripa, a légben dobrokolva – és megkönnyebbültem, ahogy úszómozdulatokkal minden fájdalom és nehézség nélkül vitt előre hanyagul lebegő karom. Fejem belesimult a hűs levegőbe, és a fehér ruhás lány szerelme bánatos elragadtatásba ringatott, mert úgy éreztem, mintha úszva távolodnék szerelmemtől és környezetének felhőforma hegyeitől. És még emlékeztem, hogy valaha talán gyűlöltem egy boldog ismerősömet, aki talán mellettem megy most, és örültem, hogy emlékezetem ilyen jól működik, s még a mellékes, dolgokat is megőrzi. Mert az emlékezetnek sok őriznivalója van. Így történt, hogy egyszerre valamennyi csillag nevét tudtam, holott soha meg nem tanultam. Igen, furcsa nevek voltak ezek, nehezen megjegyezhetők, én azonban tudtam mindet, s mindet pontosan. Mutatóujjamat magasba emeltem, és sorra megneveztem mindet, hangosan. – Nem jutottam azonban messze a csillag-megnevezgetéssel, mert úsznom kellett tovább, ha nem akartam nagyon mélyre visszasüllyedni. De hogy később azt ne mondhassa valaki, a kövezeten igazán a bolond is tud úszni, említésre sem érdemes, egy karcsapással felemelkedtem a korlát fölé, és úszva megkerültem, valahány szentnek szobra csak utamba akadt. Az ötödiknél jártam, fölényes csapásokkal úsztam a kövezet fölött, amikor ismerősöm megfogta a kezem Ott álltam újra az úton lenn, és fájt a térdem. Elfelejtettem a csillagok nevét, és a kedves kislányról azt tudtam csak, hogy fehér a ruhája, arra azonban nem emlékeztem már, mi okom lehetett szerelmében hinni. Nagy, ekképpen megalapozott harag támadt bennem emlékezetem ellen, és félelem, hogy a lányt elveszíthetem. Így hát minden erőmet megfeszítve szüntelenül ezt ismételgettem: „Fehér ruha, fehér ruha” – hogy legalább ezzel az egy jellel megőrizzem magamnak a lányt. De ez mit sem segített. Ismerősöm egyre közelebb férkőzött hozzám szavaival, és abban a pillanatban, amikor szavait már értettem is, fehér csillogás szökdelt végig a hídkorlát mentén, átsuhant a tornyon, és beugrott a sötét mellékutcába. – Örökké szerettem – mondta ismerősöm Szent Ludmilla szobrára mutatva – ennek az angyalnak a kezét, itt balra. Kecsessége határtalan, és megfeszülő ujjai reszketnek. De ma estétől kezdve közömbösek nekem ezek az ujjak, elmondhatom, olyan kezet csókolhattam. – S akkor átkarolt, megcsókolta ruhámat, és fejét odaszorította testemhez. Azt mondtam: – Igen, igen. Nem kétlem – és közben ujjaimmal, amennyire engedte, a lábszárába csíptem. De észre se vette. Így szóltam ekkor magamhoz: – Miért mászkálsz ezzel az emberrel? Nem szereted és nem is gyűlölöd, hiszen a boldogságát egy lány jelenti mindössze, és még csak az sem biztos, hogy fehér

194

ruhás az a lány. Vagyis közömbös neked ez az ember – ismételd el –, közömbös. De veszélytelen is, mint kiderült. Hát menj vele tovább, föl a Laurentius-hegyre, ha már úton vagy ezen a szép éjszakán, hagyd beszélni, és mulass közben a magad módján, mert – halkan mondd – védekezésül így a legalkalmasabb. II Mulatságok, avagy bizonysága annak, hogy élni lehetetlen 1. Lovaglás És már ugrottam is meglepő ügyesen ismerősöm nyakába, s öklömet bordái közé nyomva könnyű ügetésre serkentettem. Amikor azonban még egy kicsit akaratosan toporzékolt, sőt meg is állt, csizmámmal több ízben megsarkantyúztam, hogy némiképp felélénkítsem. Sikerült, így aztán elég hamar megérkeztünk egy jókora, de még nem teljesen kész táj belvidékére, ahol már esteledett. Az országút, amelyen lovagoltam, köves volt, és jócskán meredek is, de épp ez tetszett nekem, ezért hát tettem róla, hogy még kövesebb és meredekebb legyen. Valahányszor ismerősöm megbotlott, hajánál fogva a magasba rántottam, s ha sóhajtott, fejbe öklöztem. Éreztem közben, milyen jót tesz ez a kis esti lovaglás, ilyen vígan, és hogy még vadabb legyen a vágta, gondom volt rá, hogy erős ellenszél ostorozzon minket hosszú, kiadós lökésekkel. Most még a föl-le zötykölődést is eltúloztam ismerősöm széles vállán, s miközben jól megkapaszkodtam két kézzel a nyakában, hátrahajtottam a fejem, és a sokféle felhőalakzatot néztem, melyek nehézkesen sodródtak a szélben, ernyedtebben, mint én. Nevettem, beleborzongtam túláradó kedvembe. Kabátom két szárnya kiterült, erőt adott. Két kezemet pedig erőteljesen összeszorítottam, s úgy tettem, mintha nem tudnám, hogy fojtogatom ismerősömet. Az ég felé azonban, amelyet már-már eltakartak az út mentén általam sebtében növesztett fák girbegurba ágai, így kiáltottam, a lovaglástól felhevülten: – No, de nekem más dolgom is van ám, mint hogy örökké szerelmes fecsegést hallgassak! Miért jött oda hozzám ez a fecsegő szerelmes? Mind boldogok, és különösen azok, ha mások is tudják róluk. Azt hiszik, volt egy boldog estéjük, és ez már elég, hogy eljövendő életüknek örvendjenek. Ismerősöm ekkor felbukott, s ahogy megvizsgáltam, kiderült, súlyosan megsérült a térde. Mivel hasznomra immár nem lehetett, otthagytam a kövön, és lefüttyentettem pár keselyűt a magasból; komoly csőrrel, engedelmesen telepedtek rá, hogy őrizzék. 2. Séta Könnyű szívvel indultam tovább. Mivel azonban, gyalogos lévén, aggasztott a meredek út kaptatója, gondom volt rá, hogy egyre síkabb legyen, s a messzeségben völgynek lejtsen.

195

A kövek eltünedeztek kedvemre, a szél lecsendesedett, belesimult az estébe. Jó ütemben lépkedtem, s mert hegynek le, magasba emeltem a fejem, kihúztam magam, karom összefontam a tarkómon. Kedvelem a fenyőerdőt, abban haladtam tehát, s mert szívesen nézek fel szótlanul a csillagos égre, lassan feljöttek a kedvemért a tágas-messzi égen a csillagok: szép nyugodtan, ahogy szoktak. Alig láttam pár felhőfoszlányt, ott vitte őket a magasban fújó szél. Elég messze, utam végében, valószínűleg egy folyó túlsó partján, magas hegyről gondolkodtam, amelynek teteje bozótosan vált el az égtől. Jól láttam még a legmagasabb ágak legparányibb elágazását-mozgását is. Bármily megszokott volt is, úgy megörültem ennek a látványnak, hogy akár egy kis madár e messzi, busa bokrok ágán himbálózva, elfelejtettem felhozni a holdat, amely már a hegy mögött várakozott, valószínűleg bosszúsan a késedelemért. Akkor azonban a holdfelkeltét megelőző hűs visszfény terjengeni kezdett a hegyen, s egyszerre magától előbukkant a hold az egyik nyughatatlan bokor mögül. Én mindenesetre másfelé néztem már, s hogy hirtelen visszafordultam, s láttam, ott világít csaknem teljesen kikerekedve szemközt velem, zavart tekintettel álltam meg, lejtős utam ugyanis mintha egyenesen ebbe az ijesztő holdba futott volna. Kisvártatva azonban hozzászoktam, s józanul figyeltem, hogyan válik egyre keservesebbé a felkelte, míg végül jókora utat megtettünk már egymással szemközt, és kellemes álmosság kerített hatalmába, azt hiszem, a nap fáradalmai következtében, amelyekre persze nem emlékeztem már. Hunyt szemmel mentem egy darabig, azzal tartva ébren magam csupán, hogy rendszeres időközökben összevertem a tenyerem. Később azonban, amikor az út mintha ki akart volna csusszanni a lábam alól, és mint én, olyan fáradtan tünedezett minden, izgatottan kapaszkodni kezdtem az út jobb oldalán magasba szökő meredeken, hogy még idejében elérjem a kusza fenyőerdő magas fáit, amelyek közt megalhatok. Jó is volt sietnem. A csillagok halványodtak már, s a hold mintha áramló vízbe hanyatlana, gyengécskén az égbe süllyedt. A hegy is beleolvadt az éjbe, az országút szorongatóan ott végződött épp, ahol a meredek felé fordultam, és az erdő belsejéből hallottam a zuhanó fák közeledő zaját. Lefekhettem volna akár nyomban a mohára aludni, de mert a hangyáktól félek, egy fa törzse köré kulcsoltam a lábam, és felmásztam, a fa szél nélkül is imbolygott már, végighevertem egy ágon, fejemet a törzsnek döntöttem, és gyorsan elaludtam, miközben egy kedvemre-pattant mókuska kihomorított farokkal ült s himbálózott a remegő ághegyen. Mélyen aludtam, mint a kő, álomtalanul. Hold nyugta, nap kelte fel nem ébresztett. S még ébredőben is egyre nyugtattam magam, mondván: – Épp eleget fáradtál tegnap, ne sajnáld magadtól az alvást – és elaludtam. De ha nem álmodtam is, nem mondhatom, hogy ne zavarta volna valami szüntelen az éjszakámat. Mert mindvégig hallottam, hogy valaki halkan beszél mellettem. A szavakat alig tudtam kivenni, legfeljebb ilyesmit: „a folyóparti pad”, „felhőforma hegyek”, „vonatok felfénylő füstje”, máskülönben a hangsúlyukat érzékeltem csak, és emlékszem, hogy álmomban még dörzsölgettem is a kezem; örültem, hogy nem kell felismernem a szavakat, hiszen alszom.

196

Éjfél előtt nagyon vidám, sértő volt a hang. Beleborzongtam, mert azt hittem, odalent fűrészeli valaki a fát, amely már amúgy is imbolygott az imént. Éjfél után komolyodott a hang, visszahúzódott, mondatai között szünetet tartott, úgy, mintha kérdésekre válaszolna, amelyeket fel sem tettem. Akkor kellemesebb érzés fogott el végre, és kinyújtózni se féltem. Reggel felé a hang egyre barátságosabban szólt. A beszélő fekvőhelye egyáltalán nem érződött biztosabbnak a magaménál, mert, mint most már észrevettem, a szomszéd ágakról szólt hozzám. Felbátorodtam, háttal fordultam felé. Ettől nyilván elszomorodhatott, mert abbahagyta a beszédet, és olyan hosszasan hallgatott, hogy csak délelőtt, mikor már elszoktam a zajától, keltett fel könnyű sóhajjal. Felhős eget pillantottam meg, nem a fejem fölött, hanem körülöttem. A felhők olyan súlyosak voltak, hogy lecsüngtek mélyen, egészen a mohára, nekiverődtek a fáknak, szétszakadoztak az ághegyeken. Volt, amelyik egy időre a földre pottyant, vagy beékelődött a fák közé, míg erősebb szél nem jött, tovasodorva őket. Legtöbbjükön fenyőtobozokat, letört ágakat, kéményeket, döglött állatokat, zászlórongyokat, szélkakasokat fedeztem fel, s még mindenfélét, amit valahol messze lebegve sodorhattak magukkal. Ott guggoltam aprón az ágamon, és arra ügyeltem, hogy az engem is fenyegető felhőket eltaszigáljam, vagy, ha nagyon szélesek, kitérjek előlük. Ez azonban igen nehéz feladatnak bizonyult, hiszen félig aludtam még, és nyugtalanított a sóhajtozás is, amelyet gyakran hallani véltem. Bámulva láttam azonban, hogy minél inkább megbizonyosodom életemről, annál tágabbra feszül az ég, míg végül, utolsó ásításom után, felismertem: a most esőfelhő-borította esti tájat. Megrémített körkilátásom e gyorsan támadt bővülése. Eltöprengtem, miért jöttem erre a vidékre, amelynek utait sem ismerem. Úgy tetszett, mintha álmomban eltévedtem volna itt, és felébredve döbbenek helyzetem rémségére. Akkor szerencsére egy madár hangját hallottam az erdőből, és megnyugtatóan ráeszméltem, hogy félig-meddig mégiscsak kedvtelésből jöttem ide. – Életed egyhangúságban telt – szóltam hangosan, hogy meggyőzzem róla magam –, ideje volt valahová elvetődnöd végre. Örülhetsz, derűs vidék ez. Süt a nap. És sütött a nap, és az esőfelhők fehérek lettek, könnyűek és kicsinyek a kék égen. Fénylettek és bodorultak. Folyót pillantottam meg a völgyben. – Igen, egyhangú volt, megérdemled ezt a mulatságot – folytattam, mintha kényszerítenének –, de hát nem került-e veszélybe ez is? – S akkor, rettentő közelről, valakinek a sóhajtását hallottam. Gyorsan le akartam mászni, de az ág ugyanúgy remegett, mint a kezem, hát csak lezuhantam mereven a magasból. Alig ütöttem meg magam, fájdalmat sem éreztem, csak olyan gyengeséget és boldogtalanságot, hogy az erdő földjébe fúrtam arcomat, mert nem lett volna erőm elviselni azt a látványt, amelyet körülöttem a földi dolgok nyújtanak. Meg voltam győződve róla, hogy minden mozdulat, minden gondolat kényszeredett, s ezért óvakodnom kell tőlük. Viszont a világ legtermészetesebb dolga, hogy itt fekszem a fűben, karom magam mellé szorítva, arcom elrejtve. És elhitettem magammal, hogy voltaképpen örülök

197

ennek a magától értetődő helyzetnek, hiszen mennyi görcsös erőfeszítésembe, lépésembe, szavamba kerülne különben, hogy elérjem. De nem fekhettem sokáig így: sírni hallottam valakit. Közel hozzám; bosszantott is jócskán. Olyannyira, hogy eltöprengtem, ki sírhat, de alig töprengtem el, vad félelemben olyan féktelenül hemperegni kezdtem, hogy fenyőtűkkel borítva legörögtem a meredek lejtőn, le az út porába. S bár porlepte szememmel mindent úgy láttam csupán, mintha csak képzelném, nyomban futásnak eredtem az úton, menekültem minden kísértetember elől. Lihegve futottam, vad zavaromban elveszítettem önuralmamat. Láttam, hogyan emelkednek messze előreugró térdcsontú lábaim, megállni azonban nem tudtam, mert a karom ide-oda lengett, mintha roppant örömteli dolgok történnének velem, s a fejem is billegett. Ennek ellenére hideg józansággal és kétségbeesetten próbáltam menekülésre gondolni. S akkor eszembe jutott a folyó, melynek ott kell lennie a közelben, és örömömre meg is pillantottam nyomban egy keskeny utat, mely oldalt kanyarodott, és néhány ugrással eljuttatott, rétek között, a partra. Széles volt a folyó, zajos kis hullámai csillogtak a fényben. A túlparton is folytatódtak a rétek, majd bozótos váltotta fel őket, mely mögött nagy messze világos gyümölcsfa-sorokat láttam, zöld lombok felé vezettek. Megörültem e látványnak, lefeküdtem, és azt gondoltam, befogom fülem, hogy e rettegett sírást ne halljam; itt elégedett lehetnék. Hiszen olyan magányos, szép hely ez. Nem kell sok merészség, hogy itt éljünk. Persze, itt is gyötörnünk kell majd magunkat, mint másutt, de legalább szépen mozognunk nem kell. Az itt nem lenne szükséges. Hiszen csak hegyek vannak, meg egy nagy folyó, és még van annyi eszem, hogy élettelennek tartsam őket. Igen, ha este egyedül botorkálok majd a kaptatós mezei utakon, nem leszek elhagyatottabb, mint a hegy, csak épp hogy én érzem. De azt hiszem, ez is elmúlik. Így játszottam eljövendő életemmel, és makacsul felejteni próbáltam. Hunyorogva néztem fel közben az égre, amely ugyancsak boldog színben játszott. Már régóta nem láttam ilyennek, meghatottan emlékeztem olyan napokra, amikor – ritkán – azt hittem, ilyennek látom. Elvettem a kezem fülemről, kinyújtottam, és a fűbe ejtettem karom. Messziről gyengén felcsukló sírást hallottam. Szél támadt, tömérdek száraz levél kavargott s röppent fel sustorogva – az imént nem is vettem észre őket. A gyümölcsfákról éretlen gyümölcsök pottyantak eszelősmód a földre. Egy hegy mögött rút felhők vonultak fel. A folyó hullámai megcsikordultak, visszahúzódtak a szél elől. Gyorsan felálltam. Fájt a szívem, mert most lehetetlennek látszott, hogy szenvedéseimtől megszabadulhassak. Már meg akartam fordulni éppen, hogy elhagyjam e vidéket, és visszatérjek korábbi életmódomhoz, amikor ez a gondolatom támadt: – Milyen különös, hogy manapság is ilyen körülményesen visznek át még előkelő személyiségeket a folyón. Nem lehet más magyarázata, mint valamiféle régi szokás. – Csodálkozva ingattam a fejem.

198

3. A kövér a) Szózat a tájhoz A túlparti bozótból négy férfi törtetett elő, fa hordszék a vállukon. A hordszéken keleties tartásban irdatlan kövér férfi ült. Bár úttalan utakon hozták a bozótban, nem hajtogatta félre a tüskés ágakat, nyugodtan hatolt közébük moccanatlan teste. Ráncba tűrődő hája olyan gondosan eligazítva terült el körülötte, hogy bár az egész hordszéket beborította, és körben akár valami sárgás szőnyeg rojtja, lelógott, mégsem zavarta. Kopasz koponyája apró volt, sárgásan fénylett. Arcán együgyű kifejezés ült, mint amikor valaki töpreng, de nem is gondol rá, hogy eltitkolja. Szemét olykor lehunyta: ha megint kinyitotta, eltorzult az álla. – A táj zavarja gondolataimat – mondta halkan –, megingatja elhatározásaimat, akár a függőhidakat a haragos ár. A táj szép, azt akarja tehát, hogy nézzék. – Lehunyom a szemem, és azt mondom: Te folyó menti zöld hegy, te, aki köveket görgetsz a vízbe, szép vagy. – De a hegy nem elégedett, azt akarja, hogy rányissam a szemem. – Ha azonban lehunyom a szemem, így is szólhatok: Hegy, nem szeretlek, mert a felhőkre emlékeztetsz, az alkonypírra és a meredek égre, és ez mind olyasmi, aminek a láttán szinte sírok, hiszen mind elérhetetlenek annak, aki efféle kis gyaloghintón viteti magát. Míg azonban ilyesmit mutatsz nekem, fondorlatos hegy, eltakarod előlem a messzeséget, amely felvidítana pedig, hiszen elérhető dolgokat mutat szépen, áttekinthetően. Ezért nem szeretlek, vízparti hegy, nem, nem szeretlek. – De az ilyesfajta beszéd éppúgy közömbös lenne számára, mint előbbi szavaim, ha hunyt szemmel szólanék. Másképp sosem elégedetlen. – S nem kell-e vajon barátságát megtartanunk, hogy egyáltalán őszinte maradjon irántunk, Ő, aki oly szeszélyes kedvteléssel gondol agyunk kásájára? Mert még lecsapna rá cikcakkos árnyékával, szörnyűségesen csupasz falakkal szökkenne elébem némán, és gyaloghintóm hordozói botladoznának az út apró kövein. – De nemcsak a hegy ilyen hiú, erőszakos és bosszúvágyó ám, hanem minden egyéb is. Így tágra meresztett szemmel – ó, fájnak, fájnak szemeim! – egyre csak ezt kell ismételgetnem: – Igen, hegy, szép vagy, és gyönyörűségem telik nyugati lejtőd erdeiben. Veled is elégedett vagyok, virág, és rózsaszíned megörvendezteti lelkem. Te, rét füve, magas vagy már és erős, és hűsítesz engem. Te meg, ismeretlen fajta bokor, oly váratlanul döfsz, hogy felszökkennek tőle a gondolatok. Láttodon azonban, folyó, annyira örvendezem, hogy átvitetem magam simulékony hullámaidon. Miután vagy tízszer elmondta fennhangon mind e dicséretet, alázatos hajlongás közepette, lehorgasztotta fejét, és hunyt szemmel így szólt: – Most azonban kérlek, hegy, virág, fú, bokrok és folyó, adjatok egy kis teret, hogy lélegezhessem.

199

Készséges nagy mozgás támadt erre a környező hegyek között, elhúzódtak az úszó ködök mögé. A fasorok kitartottak ugyan szilárdan, és őrizték nagyjából az út szélességét, de mihamar elúsztak. Az égen a nap elé átfénylő szegélyű nyirkos felhő került, árnyékában a föld mélyebbre süllyedt, s a dolgok elveszítették szép körvonalaikat. A gyaloghintó hordozóinak lépteit jól hallottam ezen a parton is, arcuk sötét négyszögében azonban mit sem tudtam megkülönböztetni. Azt láttam csupán, ahogy fejük oldalra billen, s a hátuk meggörbed, nyilván a rendkívüli teher alatt. Gondban voltam miattuk, észrevettem ugyanis, hogy fáradtak. Ezért aztán izgalommal néztem, hogyan gázolnak a parti fűbe, hogyan lépnek még akkor is, egyszerre a nedves homokon, míg végre be nem süppedtek az iszapos nádasba, ahol is a két hátsó hordozó még mélyebben meggörnyedt, hogy a gyaloghintó vízszintes helyzetben maradjon. Két kezem görcsösen egymásba fonódott. Most minden lépésnél magasba kellett emelniök a lábukat, testük izzadságtól csillogott e változékony délután hűs levegőjén. A kövér nyugodtan ült, két keze a combján; a nád hosszú hegye mind végigsöpört rajta, ahogy az első két teherhordozó után hirtelen felegyenesedtek a szálak. A gyaloghintó hordozóinak mozdulatai egyre szabálytalanabbá váltak, ahogy közeledtek a vízhez. Terhük úgy imbolygott néha, mintha már a hullámok himbálnák. Kis pocsétákat kellett átugrálniok vagy kikerülniök a nád között, hiszen mély lehetett bármelyik. Hirtelen vadkacsák csaptak fel kiáltozva, és meredeken az esőfelhőnek vették útjukat. Láttam, a kövér ember vonásai egy pillanatra megrándulnak; nagyon nyugtalan volt az arca. Felálltam, és nagy bakugrásokkal elindultam lefelé a köves parton, amely a víztől elválasztott. Nem bántam, hogy vállalkozásom veszedelmes, csak arra gondoltam, hogy segítsek a kövérnek, ha hordozói kidőlnének alóla. Futottam lóhalálában, úgyhogy meg se tudtam állni a vízparton, belegázoltam a folyó felfröcskölő vizébe, és csak akkor fékeztem végre, amikor a víz már a térdemig ért. Odaát azonban a szolgák nagy érdeklődéssel a víz fölé emelték már a gyaloghintót, s miközben fél kézzel egyensúlyozták magukat a nyugtalan árban, négy szőrös kar a terhet emelte magasba, jól lehetett látni szokatlanul feszülő izmaikat. A víz először csak az állukig, majd a szájukig ért, a teherhordozók feje hátracsuklott, s a hordszék rúdjai a vállakra zökkentek. A víz már orrlikukba csapott, de még akkor is iparkodtak, bár a folyó közepén sem jártak még. Akkor egy lapos hullám elborította az első két fejet, és a négy férfi némán megfulladt, vad kezekkel lefelé húzva a gyaloghintót. Őrjöngve felörvénylett nyomukban a víz. Most a nagy felhő szegélye mögül előtört az alacsonyan járó alkonyi nap, dicsfénybe borítva a látóhatár peremén dombot, hegyeket, míg a folyó és a felhő alatti táj félhomályban maradt. A kövér lassan az áradó víz folyásának irányába fordult, a víz pedig sodorta, akár valami világos fából készült istenszobrot, amelyet az emberek meguntak, s a folyóba vetettek. Ott úszott az esőfelhő tükörképén. Hosszúkás felhők húzták,

200

kis töppedtek taszították, úgyhogy nagy felbolydulás támadt, amelynek nyomait még a térdemhez és a parti kövekhez csapódó víz is jelezte. Gyorsan felmásztam megint a rézsű tetejére, hogy fönn a folyóparton követhessem a kövér embert, akit őszintén szerettem. S talán megtudhatok valamit e látszólag biztonságos vidék veszedelmeiről is. Így aztán egy keskeny homokösvényen mentem – hozzá kellett szoknom elébb keskenységéhez – zsebre vágott kézzel, arcom jobb felé, a folyónak fordítva, úgyhogy állam csaknem a vállam gödrébe ágyazódott. A parti köveken fecskék üldögéltek. A kövér így szólt: – Kedves uram, ott a parton, meg se kísérelje megmentésemet. A víz meg a szél bosszúja ez; elvesztem, semmi kétség. Igen, bosszú, mert gyakran támadtuk mind e dolgokat, én és barátom, az imádkozó, miközben triangulumunk csengett, cintányérjaink ragyogtak, a harsonák diadalmasan messze zengtek, és szökkenve fénylettek a dobok. Hasán kis sirály repült át kiterjesztett szárnnyal, anélkül, hogy sebességét bármi is csökkentette volna. A kövér tovább mesélt: b) A beszélgetés kezdete az imádkozóval Valamikor régen mindennap elmentem egy bizonyos templomba, ahol egy lány, akibe szerelmes lettem, esténként fél órát imádkozott térden állva, s ezalatt kedvemre nézhettem. Amikor egy nap a lány nem jött, s akaratlanul is az imádkozókra tévedt figyelmem, feltűnt egy fiatalember, aki sovány teste teljes hosszában végigterült a földön. Időnként nagy erővel meglendítette és sóhaj kíséretében a kövön fekvő tenyerébe vágta a fejét. A templomban csak néhány vénasszony tartózkodott, kendős fejüket olykorolykor oldalt fordították, hogy lássák az imádkozót. Figyelmük láthatóan boldoggá tette a fiatalembert, mert minden egyes jámbor indulatkitörése előtt körbepillantott, vajon elegen nézik-e. Szokatlannak találtam a dolgot, el is határoztam, megszólítom, ha kijön a templomból, és kifaggatom, miért imádkozik ekképpen. Meg aztán bosszús is voltam, hogy a lány nem jött. De a fiatalember csak egy óra múlva állt fel, gondosan keresztet vetett, és szögletes mozdulatokkal megindult a szenteltvíztartó felé. Félúton álltam a szenteltvíztartó meg az ajtó között, és tudtam, hogy nem engedem ki magyarázat nélkül. Már el is torzult a szám, mint mindig, ha eltökélten megszólalni készülök. Jobb lábammal előreléptem, ránehezedtem, miközben bal lábam hanyagul, ujjheggyel érte csak a földet; ez is biztonságot ad nekem. Nos, meglehet, ez az ember lesett már a szeme sarkából, amikor szenteltvizet hintett arcába, talán korábban is aggódva nézett, mert most váratlanul az ajtó felé iramodott, s nyomban kinn termett. Az üvegajtó becsapódott. S ahogy a nyomában én is kiléptem az utcára, nem leltem őt sehol, hiszen nyíl arrafelé néhány keskeny mellékutca, és a forgalom eléggé élénk volt.

201

A következő napokban nem jött a fiatalember, jött azonban a lány. Fekete ruhát viselt, vállán áttetsző csipke – alatta az inge szegélyének félholdja –, a csipke alsó szegélyétől jól szabott selyemgallér csüngött alá. S mert a lány eljött, megfeledkeztem a fiatalemberről, és még akkor sem törődtem vele, amikor később rendszeresen eljárt újra a templomba, és megszokott módján imádkozott. De mindig nagy sietve haladt el előttem, és elfordította arcát. Talán mert mindig csak mozogva tudtam elképzelni őt, még ha állt is, úgy éreztem, mintha lopakodna. Egyszer egy kicsit hosszasabban elidőztem szobámban. Elmentem azért a templomba, de a lányt már nem találtam ott, és haza akartam indulni. Ám ott feküdt megint a fiatalember. Eszembe jutott a régi ügy, és kíváncsi lettem. Lábujjhegyen a kijárathoz osontam, adtam az ott ülő koldusnak néhány garast, és odalapultam én is mellé, a kitárt ajtószárny rejtekébe. Vagy félóra hosszat ültem ott, s talán ravasz arcot vágtam közben. Jól éreztem magam rejtekemen, elhatároztam, máskor is eljövök. Hogy azonban már második órája várakoztam, egyszerre értelmetlenségnek találtam, hogy egy imádkozó miatt itt kuksolok. Ennek ellenére dühösen hagytam, hogy még egy órát futkossanak ruhámon a pókok; közben az utolsó templomlátogatók is előjöttek, erősen lélegezve, a sötétből. S aztán jött ő is. Óvatosan lépdelt, lábával mindig megtapogatta előbb a helyet, ahova lép. Felálltam, egyenesen előreléptem jó nagyot, és megragadtam a fiatalember gallérját. – Jó estét – mondta, és én a gallérjánál fogva letuszkoltam a lépcsőn a kivilágított térre. Amikor leértünk, szilárdnak igazán nem mondható hangon így szólt: Jó estét, kedves uram, kérem, ne haragudjon legodaadóbb szolgájára. – Igen, igen – mondtam –, szeretnék egyet s mást kérdezni öntől, uram, a múltkor elillant előlem, ez most aligha sikerülhet. – Önben részvét él irántam, és bizonyára megengedi, uram, hogy hazamenjek. Sajnálatra méltó vagyok, ez az igazság. – Nem – próbáltam az előttünk elhaladó villamos zaját túlkiabálni –, nem engedem el. Éppen az ilyen históriák tetszenek nekem. Ön szerencsés fogás. Gratulálok magamnak önhöz. Mire így szólt: – Ó, istenem. Szíve élénk, feje kőtömb. Szerencsés fogásnak nevez engem, ó, de boldog lehet akkor ön? Hiszen az én szerencsétlenségem ingatag szerencsétlenség, tűhegyen imbolygó szerencsétlenség, és ha hozzáérnek, a kérdezőre dől. Jó éjt, uram. – Jó – mondtam, és erősen fogtam a jobbját –, ha nem válaszol nekem, nyomban kiabálni kezdek itt az utcán. És az üzletből távozó boltilányok meg a kedveseik, akik várnak már rájuk örömmel, összeszaladnak körülöttünk, mert azt hiszik, egy konflisló esett el vagy valami efféle. S akkor megmutatom önt az embereknek. Mire sírva kezdte csókolgatni hol az egyik, hol a másik kezemet. – Elmondok önnek mindent, amit csak akar, de kérem, menjünk be inkább abba a mellékutcába ott. – Bólintottam, és elindultunk.

202

A fiatalember azonban nem elégedett meg az utcácska sötétjével, melyen csak egymástól messze lengő lámpák sárga fénye szivárgott át, hanem bevitt egy régi ház alacsony kapualjába, ott álltunk meg egy lámpa alatt, amely a falépcsőről lógott csepegve. Ismerősöm elővett egy zsebkendőt, leterítette az egyik lépcsőfokra, és így szólt: – Kérem, üljön le inkább, uram, úgy alkalmasabban kérdezgethet, és én is jobban tudok majd válaszolni. Csak ne kínozzon. Leültem hát, és összehúzott szemmel néztem fel rá, mondván: – Nohát, szép kis őrült maga, mondhatom! Ugyan már, hogyan viselkedik ott a templomban! Milyen nevetséges dolog, s a nézőknek mily kellemetlen! Így legyen valaki ájtatos, hogy önt kell néznie közben! A falhoz lapult, csak fejét mozgatta szabadon a levegőben. – Ne bosszankodjék, kérem – miért is emésztené magát olyasmin, amihez semmi köze. Én magam bosszankodom, ha ügyetlen a viselkedésem, ám, ha valaki másé az, örülök. Hát ne bosszankodjék, ha kijelentem, imádkozásom célja az, hogy az emberek nézzenek. – Mit beszél – kiáltottam kissé hangosan is ebben az alacsony kapualjban, de aztán féltem halkabbra fogni a hangom –, csakugyan, mit beszél itt! Igen, most már sejtem, sőt, mihelyt először megláttam önt, sejtettem már, milyen állapotban lehet. Van bizonyos tapasztalatom a dologban, és nem tréfának szánom, ha azt mondom: egyfajta tengeribetegség ez az öné, szilárd földön. S e betegség lényege nem egyéb, mint hogy ön a dolgok igazi nevét elfelejti, és nagy hirtelen mindenféle más nevet zúdít reájuk. Csak gyorsan, csak gyorsan! De alighogy elrohan tőlük, már el is felejtette a nevüket megint. A réti jegenye, amelyet „Bábel tornyá”-nak nevezett, mert nem tudta vagy nem akarta tudomásul venni, hogy jegenye, névtelenül ingadozik újra, és most így kellene elneveznie: „A részeg Noé.” Megdöbbentem egy kicsit, amikor azt felelte erre: – Boldog vagyok, hogy nem értettem meg, amit mondott. Izgatottan válaszoltam hát, sietve: – Az, hogy boldog miatta, bizonysága, hogy igenis megértette. – Persze hogy azt bizonyítottam, nagyságos uram, de hát ön is furcsán beszélt. Kezemet egy magasabban levő lépcsőfokra tettem, hátradőltem, és e támadhatatlan testtartásban, mely a birkózók végső menedéke, azt mondtam: – Mulatságos módon próbálja menteni magát, saját állapotát másoknál is feltételezi. Erre felbátorodott. Összekulcsolta két kezét, hogy ily módon teste egységét megteremtse, s némi ellenkezéssel így szólt: – Nem, nem mindenkivel kapcsolatban teszek így, például önnel sem, hiszen nincs módomban. De örülnék, ha módomban lenne, mert akkor nem lenne szükségem többé arra, hogy a templombeliek rám figyeljenek. Tudja-e, miért van rá szükségem? Tanácstalanul néztem. Persze hogy nem tudtam, és nem hiszem, hogy egyáltalán kíváncsi lettem volna rá. Hiszen nem is akartam idejönni, mondtam magamban akkor, ez az ember azonban idekényszerített, hogy meghallgassam. Így

203

hát elég lett volna a fejem megcsóválni csupán, hogy lássa, nem tudom; csakhogy mozdítani se tudtam a fejem. A fiatalember meg csak állt szemközt velem, és mosolygott. Aztán térdre ereszkedett, és álmos fintorral mesélni kezdett: – Sohasem volt olyan idő, amikor meggyőzhettem volna magamat az életem felől. A környező dolgokat ugyanis olyan esendő képzetek révén érzékelem, hogy azt kell hinnem mindig, valaha élő, most azonban elmúlófélben levő dolgokról van szó. Drága uram, mindig kínzó vágy élt bennem, hogy a dolgokat olyannak lássam, amilyenek azelőtt lehetnek, mielőtt előttem megmutatkoznak. Hiszen a dolgok bizonyára szépek és nyugodtak. Így kell lennie, mert gyakran hallom, hogy az emberek ilyen értelemben szólnak róluk. Mivel hallgattam, és csak arcom önkéntelen rángása jelezte, milyen kényelmetlenül érzem magam, ismerősöm megkérdezte: – Nem hiszi, hogy az emberek így beszélnek? Úgy éreztem, most bólintanom kellene, nem tudtam azonban bólintani. – Csakugyan nem hiszi? Ó, figyeljen csak ide; amikor kisgyerekkoromban egyszer, rövid délutáni alvás után, kinyitottam a szemem, még öntudatlanul hallottam, hogy anyám a legtermészetesebb hangon így szólt le az erkélyről: „Mit csinál, kedvesem? Ebben a hőségben.” S a kertből egy asszony válaszolt: „Ozsonnázgatok csak a zöldben.” Csak úgy mellesleg mondták mindezt, nem is különösebben érthetően, mintha eleve számítani lehetne úgyis e szavakra. Azt hittem, ez most kérdés. Benyúltam hát a nadrágom hátsó zsebébe, és úgy tettem, mintha keresnék valamit. Pedig nem kerestem semmit, csak tekintetemet akartam máshová fordítani, jelezvén, hogy érdekel a társalgás. S közben megjegyeztem, milyen furcsa eset, nem is értem. Hozzátettem, nem hiszem, hogy megtörtént, s hogy csak valamiféle általam fel nem fogható célból találta ki ismerősöm. S lehunytam a szemem, mert fájt. – Ó, de hát ez nagyszerű, hogy egy véleményen van velem, és önzetlenségből tartóztatott fel, hogy mindezt el is mondhassa. – Nemde, miért is szégyellném magam – vagy miért szégyellnénk magunkat –, hogy nem járok egyenesen, súlyos léptekkel, nem kopogok a kövezeten botommal, nem súrolom ruhámmal a mellettem zajosan elhaladókat. Nem kellene-e inkább dacosan felpanaszolnom, hogy szögletes vállú árnyként ugrándozom e házak mentén, eltünedezve olykor a kirakatüvegekben? – Micsoda napok a napjaim! Miért épül olyan gyarlón minden, hogy néha magas házak beomlanak, anélkül, hogy bármi külső okát lelnénk? Felmászom olyankor a romhalmazra, és bárkivel találkozom, megkérdezem: „Hát ez meg hogy történhetett? Városunkban! Egy új ház. Ez ma már az ötödik. Gondolja meg.” És senki sem tud felelni. – Gyakran esnek össze emberek is az utcán, és ottmaradnak holtan. Olyankor a boltosok mind kinyitják áruval teleaggatott ajtajukat, fürgén előbillegnek, beviszik a halottat valamelyik házba, aztán a szemük-szájuk mosolyog már, ahogy kijönnek, és így beszélnek: „Jó napot. – Fakó az ég. – Sok fejkendőm fogy. – Igen, a háború.” Beszökdelek a házba, s miután többször félve felemeltem már

204

begörbített ujjú kezem, kopogok végre a házmester kis ablakán. „Jóember, mondom barátságosan, egy halottat hoztak be ide magához. Kérem, mutassa meg.” S amikor a fejét csóválja csak, mintha nem tudná, mit is tegyen, így szólok határozott hangon: „Barátom. Titkosrendőr vagyok. Mutassa meg azonnal a halottat.” „Halottat? – kérdi erre, csaknem sértetten. – Nincs itt semmiféle halott. Ez tisztességes ház, kérem.” Köszönök, megyek. – Utána azonban, amikor át kell mennem egy nagy téren, elfelejtek mindent. Átkelésem nehézsége megzavar, és gyakran kérdem is magamban: Ha már ilyen nagyra törően ekkora tereket csinálnak, miért nem csinálnak kőkorlátot is, hogy átvezetne a téren? Ma délnyugati szél fúj. Ott kavarog a téren is. A városháztorony hegye kis köröket ír le. Miért nem gondoskodnak róla, hogy nyugalom legyen a nagy tolongásban? S ez a lárma! Zörög minden ablaktábla, és a lámpaoszlopok úgy hajladoznak, akár a bambuszrudak. Az oszlopon a Szűz Mária köpenye dagadozik, cibálja a szél. Hát senki sem látja? Az urak-hölgyek, akik a köveken kellene hogy lépkedjenek, lebegnek. Ha a szél lélegzetvételnyi szünetet tart, megállnak, szólnak egymáshoz pár szót, üdvözlésül meghajolnak, ám ha a szél újra fúj, nem tudnak ellenállni, egy ütemre emelgetik a lábukat valamennyien. Bár jól meg kell fogniok kalapjukat, szemük vidáman csillog, mintha enyhe lenne az idő. Én félek csak. Amire is mindeme bántalmaztatásaim ellenére így szóltam: Azt a történetet, melyet az imént mesélt a kedves édesanyjáról meg a kertbeli asszonyról, egyáltalán nem tartom különösnek. Nemcsak, mert sok hasonló históriát hallottam s éltem meg magam is, némelyekben pedig részem is volt ráadásul. De hát ez a dolog olyan természetes. Nem gondolja-e, ha én vagyok ott az erkélyen, nem mondhattam volna-e ugyanazt, s a kertből nem felelhettem volna-e hasonlóképpen? Egészen egyszerű eset. Hogy ezt mondtam, örvendezni látszott. Megjegyezte, nagyon jólöltözöttnek talál, a nyakkendőm különösen tetszik neki. S milyen finom a bőröm. És a vallomások akkor a legvilágosabbak, ha visszavonjuk őket. c) Az imádkozó története Akkor leült mellém, mert összehúztam magam egy kicsit, helyet csináltam neki, fejem oldalra billentve. Ennek ellenére nem kerülte el a figyelmemet, hogy ő is meglehetős zavartan ült ott, megpróbált egy kis távolságot tartani kettőnk között, és elég keservesen szólalt csak meg: – Micsoda napok a napjaim! Tegnap este társaságban voltam. Épp e szavakkal hajoltam meg egy ifjú hölgy előtt, gázlámpafényben: „Igazán örülök, hogy közeledik a tél” – épp e szavakkal hajoltam meg, amikor kénytelen voltam felfigyelni arra, hogy a jobb combom forgóban kiugrott. Térdkalácsom is lazább lett valamelyest. Leültem hát, s mert mindig megpróbálok bizonyos áttekintést megőrizni szavaim felett, azt mondtam: „Hiszen a tél sokkal pihentetőbb; egész viselkedésünk felszabadul, nem kell úgy megerőltetni magunkat szavainkkal. Ugye, kedves kisasszony? Remélem, igazam van e kérdésben.” Amiközben is a jobb lábam igen-

205

csak kellemetlenkedett. Először ugyanis úgy véltem, egészen szétesett, és csak lassan tudtam rendbe hozni így-úgy, nyomkodással és célszerű rántásokkal. Akkor a lány, aki együttérzésből szintén leült, halkan így szólt: „Nem, ön egyáltalán nem imponál nekem, ugyanis ...” „Várjon csak, mondtam elégedetten és várakozással, öt percet sem kell arra pazarolnia, kedves kisasszony, hogy velem beszélget. Egyen csak nyugodtan, miközben társalgunk, nagyon kérem.” Azzal kinyújtottam karom, levettem egy dús szőlőfürtöt a szárnyas bronzfiúcska emelte tálról, rövid ideig a levegőben tartottam, majd letettem egy kis kék szegélyű tányérra, amelyet alkalmasint nem minden kecs nélkül nyújtottam át a lánynak. „Ön egyáltalán nem imponál nekem, mondotta, amit beszél, mind unalmas és érthetetlen, de attól még korántsem igaz. Azt hiszem ugyanis, uram – miért nevez engem szüntelenül kedves kisasszonynak –, azt hiszem, ön csak azért nem törődik bele az igazságba, mert az túlságosan megerőltető. Egek, most lett ám csak jókedvem. „Igen, kisasszony, kisasszony, mondtam szinte kiáltva, mennyire igaza van! Kedves kisasszony, érti, micsoda felemelő öröm, ha így megértenek valakit, anélkül, hogy különösképpen törekedett volna rá!” „Az igazság ugyanis túlságosan megerőltető önre nézve, uram, mert hogyan is fest ön! Teste egész hosszában selyempapírból vágták ki, sárga selyempapírból, úgy árnyképszerűen, és ha jár, hallatszik a zizegése. Valamint az is igazságtalanság, ha valakit felháborít az ön tartása vagy véleménye, hiszen önnek mindig a szobában épp uralkodó huzat szerint kell hajladoznia.” „Ezt nem értem. Hiszen itt álldogál néhány ember a szobában. Karjuk a székek karfáján, vagy a zongorára támaszkodnak, vagy épp poharat emelnek az ajkukhoz tétovázva, vagy félénken oldalognak át a mellékszobába, s miután jobb vállukat beverték a szekrény sarkába, fellélegezve gondolják a nyitott ablaknál: »Az ott a Vénusz, az Esthajnalcsillag.« Én viszont itt vagyok ebben a társaságban. Ha van is ebben valami összefüggés, nem értem. De még csak azt sem tudom, van-e összefüggés? És látja, kedves kisasszony, mind a jelenlevők közül, akik homályosságuknak megfelelően oly különösféleképpen, mondhatni oly nevetségesen viselkednek, úgy látszik, csak én vagyok méltó arra, hogy egyenes szót halljak magamról. S hogy még ezt is valami kellemesség töltse meg, a kisasszony gúnyosan beszél, úgyhogy láthatóan marad is még valami, akárcsak a kiégett ház főfalainak esetében. A pillantásnak most már semmi sem állhat útjában, nappal a nagy ablaknyílásokon az ég fellegeit látni, éjjel a csillagokat. De a felhőket még szürke kövek csorbítják gyakran, a csillagok természetellenes képeket alkotnak. Mi lenne, ha hálából mindezért elárulnám önnek, hogy egyszer még minden ember, aki élni akar, ilyennek látszik, mint én; sárga selyempapírból kivágva, árnyképszerűen amiképpen ön megjegyezte , és járás közben hallatszik zizegésük. Nem lesznek másmilyenek, mint most, csak épp ilyennek látszanak majd. Még ön is, kedves ..... Akkor rájöttem, hogy a lány már nem ül mellettem. Alkalmasint nyomban utolsó szavai után távozott, mert most messze tőlem, az ablaknál állt, körülötte három magas fehér galléros, nevetve társalgó fiatalember.

206

Boldogan ittam meg ezek után egy pohár bort, és átballagtam a zongoristához, aki egészen magába merülve játszott egy szomorú darabot, és bólogatott közben. A füléhez hajoltam óvatosan, hogy meg ne ijesszem, és a zeneszám dallamára azt mondtam halkan: „Lenne olyan kedves, tisztelt uram, átengedni most nekem a zongorát, kedvem támadt ugyanis boldognak lenni.” Mivel nem hallgatott szavaimra, egy darabig zavartan álltam, utána azonban félénkségemet leküzdve sorra jártam a vendégeket, közölvén: „Ma zongorázni fogok. Igen.” Szemmel láthatóan mind tisztában voltak vele, hogy nem tudok zongorázni, ám barátságosan rám nevettek beszélgetésük kellemes megszakítását nyugtázandó. Valójában csak akkor figyeltek fel, amikor így szóltam fennhangon a zongoristához: „Lenne olyan kedves, tisztelt uram, átengedni most nekem a zongorát. Kedvem támadt ugyanis boldognak lenni. Diadalomról van szó.” A zongorista abbahagyta ugyan a játékot, barna ülőkéjét azonban nem hagyta ott, és úgy látszott, meg sem értett. Sóhajtott, hosszú ujjaival eltakarta arcát. Némi részvét támadt már bennem, szerettem volna újra bátorítani: játsszon, amikor a háziasszony egy kis csoport kíséretében odaérkezett. „Mulatságos ötlet”, mondták, és hangosan nevettek, mintha valami természetellenes dologra készülődnék. A lány is odajött, megvetően nézett rám, és így szólt: – „Kérem, hadd játsszon, nagyságos asszonyom. Talán ő is hozzá akar járulni valamivel a jó hangulathoz. Ami dicséretes. Kérem, nagyságos asszonyom.” Mind fennhangon örvendeztek, nyilván azt hitték, amiképpen én is, hogy e szavakban irónia bujkál. Csak a zongorista némult el. Fejét lehorgasztotta, és bal keze mutatóujját végighúzta az ülőke fáján, mintha homokba rajzolgatna. Reszkettem, s hogy leplezzem ezt, nadrágzsebembe süllyesztettem a kezem. Beszélni se tudtam már rendesen, hiszen az egész arcom sírt volna legszívesebben. Ezért úgy kellett megválogatnom szavaimat, hogy a jelenlevők okvetlen nevetségesnek találják azt a gondolatot, hogy sírni akarok netán. „Nagyságos asszonyom, mondtam, most játszanom kell ...”, mivel az okát elfelejtettem, hirtelen oda is ültem a zongorához. Akkor újra megértettem a helyzetemet. A zongorista felállt, finom érzéssel átlépett az ülőkén, mert eltorlaszoltam az útját. „Oltsák el, kérem, a fényt, csak sötétben tudok játszani.” Felegyenesedtem. Akkor két úr megragadta az ülőkét, és elvitt jó messzire a zongorától az ebédlőasztalhoz, egy dalt fütyörésztek, engem pedig meghintáztattak közben. Minden arc tetszést sugárzott, s a kisasszony így szólt: „Látja, nagyságos asszonyom, milyen kedvesen játszott. Tudtam. Pedig ön úgy félt.” Megértettem, meg is köszöntem, eléggé jól sikerült meghajlással. Limonádét töltöttek nekem, s egy rózsás ajkú kisasszony tartotta poharam, míg ittam. A háziasszony ezüsttálcán habos süteményt nyújtott felém, s egy hófehér ruhás lány a számba dugta az édességet. Tömérdek-szőke hajú, telt alakú kisasszony egy szőlőfürtöt nyújtott fejem fölé, és épp csak csippentgetnem kellett róla, miközben ő eltávolodó szemembe nézett.

207

Mivel ilyen kedvesek voltak hozzám valamennyien, csodálkoztam, hogy egy emberként visszatartanak, mikor újra a zongorához akartam ülni. „No, most már elég”, mondta a házigazda, akit addig észre se vettem. Kiment, majd nyomban vissza is tért valami szörnyűséges cilinderrel és egy virágos, rézszínű felöltővel. „Tessék, a holmija.” Nem az én holmim volt ugyan, de nem akartam azzal fárasztani, hogy utánanézzen még egyszer. Maga a házigazda segítette fel a kabátot, mely jól illett rám, szorosan simult vékony testemhez. Egy jóságos tekintetű hölgy aztán csaknem lehajolva gombolta végig rajtam a felöltőt. „Hát isten önnel, mondta a háziasszony, és lássuk hamar újra. Mindig szívesen látjuk, tudnia kell.” Akkor az egész társaság meghajolt, mintha másképp nem is lehetne. Én is megpróbáltam, de szűk volt a kabát. Vettem hát kalapom, és alighanem eléggé félszegen, kívül kerültem az ajtón. Ahogy azonban apró léptekkel kiléptem a ház kapuján, egyszerre rám tört a holdas-csillagos-boltozatos ég, és a tér városházastól, Mária-oszlopostól, templomostól. Nyugodtan kimentem az árnyékból a holdfényre, kigomboltam felöltőmet, és melegedtem egy kicsit, majd kezem felemelve elcsitítottam a susogó éjszakát, és így kezdtem töprengeni: „Mire véljem, hogy úgy tetszett, mintha valóságosak lennétek? El akarjátok hitetni velem, hogy nem vagyok valóságos, ahogy itt állok a zöld aszfalton, nevetségesen? De hát régen volt az már, amikor valóságos voltál, égbolt, te meg, te tér, soha nem is voltál valóságos. Kétségtelen persze, hogy még most is fölényben vagytok velem szemben, de csak akkor, ha nyugton hagylak benneteket. Hála istennek, hold, nem vagy hold többé, de talán hanyagságomban nevezlek holdnak, hold-nevű. Miért nem vagy már olyan jókedvű, ha azt mondom rád: furcsa színű, elfeledett lampion? És miért, hogy szinte visszahúzódsz, ha Mária-oszlopnak nevezlek, és nem ismerem el fenyegető tartásodat, Mária-oszlop, ha sárga fényt hintő holdnak hívlak? Úgy látom, csakugyan nem tesz jót nektek, ha valaki elgondolkozik rajtatok; bátorságtok s egészségtek csorbát szenved. Uramisten, az csak az igazán üdvös dolog, ha a töprengő ember a részegtöl tanul! Miért csendesedett el minden? Azt hiszem, szél sem fúj már. És a kis házak, amelyek gyakorta mintha kerekeken gördülnének a téren át, szilárdan odadöngölődnek helyükre – csend van – csend van –, már a vékony, fekete vonal se látszik, mely máskor elválasztja őket a földtől.” És futásnak eredtem. Akadálytalanul háromszor körbefutottam a nagy teret, s mert nem találkoztam részeggel, anélkül, hogy sebességemet csökkentettem volna, a Károly utca felé vettem utam. Árnyam gyakran nálam kisebbre zsugorodva futott mellettem a falon, akár valami fal és utcaszint közötti szurdokban.

208

Elhaladván a tűzoltóság épülete előtt, a körút felől lármát hallottam, s ahogy bekanyarodtam, láttam, a kút rácsozatánál egy részeg áll, karját vízszintesen kinyújtja, fapapucsos lábával rúgkapál. Megálltam elébb, hogy ne ziháljak annyira, majd odamentem hozzá, levettem cilinderemet, és bemutatkoztam: „Jó estét, finom nemes úr, huszonhárom éves vagyok, de nevem. még nincs. Ön azonban bizonyára bámulatra méltó, sőt énekelhető névvel jön Párizs nagy városából. A ballépegető francia udvar egészen természetes illata lengi körül lényét. Festett szemével bizonyára látta ama nagyúri hölgyeket, akik ott állnak már a magas, fényes teraszon, keskeny derekuk gúnyosan ingadozik, miközben a lépcsőn kiterített, festett uszályuk vége még a kert homokját söpri. Nemde, az egyenletesen elosztott hosszú póznákon lakáj ok kúsznak a magasba szürke, kihívó szabású frakkban és fehér nadrágban, lábuk a pózna köré kulcsolva, felsőtestük azonban gyakran hátra vagy oldalt hajlik, hiszen vastag köteleken hatalmas szürke vásznakat kell a földről felemelniök s a magasban kifeszíteniök, lévén, hogy a nagyúri hölgy ködös reggelre áhítozik.” Mivel a kútrácsnál álló ember böffentett egyet, csaknem rémülten kérdeztem: „Hát valóban igaz, hogy ön Párizsból jön, a kavargó Párizsból, ó, ama repeső jégesőből?” Amikor pedig újra böffentett, így szóltam: „Látom, nagy megtiszteltetés ér.” És gyors mozdulatokkal begomboltam felöltőmet, és közben hódolatteljesen és félve szóltam ekképpen: „Tudom, nem tart méltónak válaszára, de életem könnybe fúlna, ha ma nem kérdezném önt így. Kérem, ékes öltözetű úr, igaz-e mindaz, amit meséltek nekem? Csakugyan élnek Párizsban emberek, akik kizárólag díszes ruhákból állnak, s vannak-e ott házak, melyek homlokzatukkal már véget is érnek, valamint igaze, hogy nyári napokon az ég futó kék a város felett, épp csak hozzápréselődött, fehér, szív alakú felhőcskék szépítik? És van-e vásártérnyi panoptikum, amelyben csupáncsak fák állnak, rajtuk kis táblák a leghíresebb hősök, bűnözők és szeretők nevével? S még e hír! E nyilvánvalóan hazug híresztelés! Nemde, Párizs utcái hirtelenelágazók, és nyugtalanok? Nincs mindig minden rendben, hogyan is lehetne! Baleset történik olykor, összefutnak az emberek, jönnek a mellékutcákból, jönnek a kövezetet alig-alig érintő nagyvárosias léptekkel; bár mind kíváncsi, de fél a csalódástól is; szaporán lélegeznek, előrenyújtogatják apró fejüket. Ha azonban egymáshoz érnek, mélyen meghajolva kérnek bocsánatot: »Nagyon sajnálom – nem akartam – olyan nagy a tolongás, kérem, bocsásson meg – nagyon ügyetlen voltam, beismerem. A nevem – a nevem Jerôme Faroche, fűszerkereskedésem van a rue de Cabotinen – szabadjon meghívnom holnap ebédre – a feleségem is nagyon örülne.« Így beszélnek, miközben pedig egyetlen kábulat az utca, és a kémények füstje leszorul a házak közé. Mégis így van mindez. És az is előfordulhat-e, hogy valamelyik előkelő negyed körútján két kocsi áll meg? A

209

szolgák nagy komolyan kinyitják az ajtókat. Nyolc nemes szibériai farkaskutya szökken elő, ugrándozva-csaholva rohannak az úttesten. S hát nem kiderül, hogy piperkőc párizsi ficsúr mind – álöltözetben?” Emberem szeme csaknem lecsukódott. Miközben hallgattam, ő két kézzel a szájába nyúlt, rántott egyet az alsó állkapcsán. Ruhája csupa mocsok volt. Talán valami kocsmából hajították ki, és még nem eszmélt fel egészen. Talán nem volt épp sem éj, se nappal, hanem az a kis nyugodt szünet a kettő között, amikor a fejünk anélkül, hogy észrevennénk, lebiccen, és anélkül, hogy észrevennénk, minden megáll, mert nem nézzük, majd eltűnik. Ahogy ott maradunk előrehajló testtel, egyedül, aztán körülnézünk, de nem látunk immár semmit, a levegő ellenállása sem érződik, legbelül azonban ott van bennünk az emlék, hogy tőlünk bizonyos távolságra házak állnak, tetőkkel és szerencsére szögletes kéményekkel, melyeken a sötétség a házba áramlik, a padláson át a különböző fajta szobákba. És még szerencse, hogy holnap nappal lesz, amikor, bármily hihetetlen is, mindent látni lehet majd. Akkor a részeg hirtelen felrántotta szemöldökét, úgyhogy közöttük s szeme közt fény csillant, és akadozva a következőket mondotta: „Hát az úgy van ám – hogy most álmos vagyok ám, megyek hát, alszok. Van tudniillik egy sógorom a Vencel téren ahhoz megyek, mert ott lakom, mert ott van az ágyam – hát megyek. – Csak azt nem tudom tudniillik, hogy hívják, és hol lakik – mintha ezt elfelejtettem volna – de nem baj, hiszen azt se tudom, van-e csakugyan sógorom. – Most megyek tudniillik. Gondolja, megtalálom?” Mire gondolkodás nélkül azt feleltem: „Egészen biztos. Ön azonban külhonból jön, és történetesen nélkülözni kénytelen szolgáit. Engedje meg, hogy kalauzoljam.” Nem felelt. Karomat nyújtottam, hogy belekapaszkodjon. d) A kövér és az imádkozó beszélgetése folytatódik Én azonban egy ideje egyre bátorságot igyekeztem önteni magamba. Testem dörzsölgettem, s így szóltam magamhoz: „Ideje, hogy mondj valamit. Hiszen zavarban vagy már. Félsz netalán? Várj csak! Ismered az efféle helyzeteket. Gondold meg jól, ne siesd el! Környezeted is megvár. Akárcsak a múlt héten, abban a társaságban, olyan ez. Valaki felolvas egy kéziratot. Kérésére egy oldalt magam írtam le. Ahogy az általa leírt oldalak alatti szöveget olvasom, megrémülök. Tarthatatlan a helyzet. Az emberek áthajolnak rajta az asztal mindhárom oldaláról. Sírva esküdözöm, nem az én írásom. De miért kellene a maihoz hasonlítania? Hiszen csak a te hibád, ha egyoldalú a beszélgetés. Minden oly nyugodt. Igyekezz egy kicsit, barátocskám! Valami kifogást csak lelsz. Azt mondhatod: »Álmos vagyok. Fáj a fejem. Agyő.« Gyorsan hát, gyorsan. Vétesd észre magad! Hát ez meg mi? Újra akadályok és akadályok? Mire emlékszel? Emlékszem egy fennsíkra, mely mint a föld pajzsa szegeződött szembe a nagy éggel. Hegyről láttam, és be akartam járni. Énekelni kezdtem.”

210

Kiszáradt ajkam nem akart engedelmeskedni, mikor így szóltam: – Hát nem lehetne másképp élni? – Nem – felelte mosolyogva. – De miért imádkozik esténként a templomban – kérdeztem akkor, miközben minden, amit addig mintegy álomban támogattam, összedőlt, közte s köztem. – Nem, miért is kellene erről beszélnünk. Este senki sem felelős önmagáért, ha magányosan él. Fél egy s mástól. Hogy testi mivolta elillan talán, hogy az emberek csakugyan olyanok, amilyennek a szürkületben látszanak, hogy nem szabadna bot nélkül járni, s hogy jó lenne talán bemenni a templomba és üvöltve imádkozni, hogy nézzenek minket, és testet öltsünk. Mivel ekképp szólt, s aztán elhallgatott, előhúztam zsebemből piros zsebkendőmet, és meggörnyedve sírtam. Felállt, megcsókolt, s azt mondta: – Miért sírsz? Nagy vagy, szeretlek, hosszú kezed van, mely csaknem kedved szerint viselkedik; miért nem örülsz neki? Viselj mindig sötét színű kabátujjszegélyt, ezt tanácsolom neked. Nem, hát így hízelgek neked, és mégis sírsz? Az élet nehézségeit pedig olyan józanul viseled. – Voltaképpen használhatatlan hadigépeket készítünk, tornyokat, falakat, selyemfüggönyöket, és sokat bámuldozhatnánk mindezen, ha ráérnénk. És lebegünk, és nem esünk le, verdesünk, ha rútabbak vagyunk is a denevéreknél. És már-már abban sem akadályozhat meg minket senki, hogy egy nap így szóljunk: „Ó, istenem, szép nap van ma”, hiszen berendezkedtünk földünkön, és megegyezés szerint élünk. Olyanok vagyunk ugyanis, mint a fatörzsek a hóban. Hiszen látszat szerint olyannyira csak a felszínt érintik, mintha egy kis lökéssel odébb lehetne tolni őket. És mégsem lehet, mégsem, mert szilárdan kötődnek a földhöz. De látod, még ez is csak látszat. Töprengésem fojtotta el csak sírásomat: – Éjszaka van, és senki sem vetheti holnap a szememre, amit most mondok, hiszen álmomban is mondhattam. Majd azt mondtam: – Igen, ez az, de miről is beszéltünk? Az ég fényeiről nem beszélhettünk, hiszen egy ház lépcsőházának mélyén állunk. Nem – de hát nem beszélhettünk volna-e mégis erről, nem vagyunk-e ugyanis beszédünk során tökéletesen függetlenek? Hiszen sem célra, sem igazságra nem törünk, csak tréfára és mulatságra. De azért újra elmesélhetné a kertbeli asszony történetét. Milyen bámulatra méltó, milyen okos asszony! Példája szerint kell viselkednünk. Hogy megkedveltem! Valamint az is jó, hogy önnel találkoztam, s hogy ekképpen elcsíptem önt. Nagy élvezet volt a számomra, hogy beszélgethettünk. Hallottam egyet s mást, ami eddig – talán szándékosan – ismeretlen volt nekem, örvendek. Társam elégedettnek látszott. Bár mindig feszélyez, ha emberi testhez kell hozzáérnem, mégis meg kellett ölelnem. Majd kiléptünk a folyosóról a szabad ég alá. Barátom elfújt pár foszladozó felhőt, így a megszakítatlan mennysíkon megpillanthattuk a csillagokat. Barátom gondterhelten lépkedett.

211

4. A kövér elmerül Akkor hirtelen minden felgyorsult, és a messzeségbe hullt. A folyó vizét zuhatag rántotta a mélybe, a víz megpróbált egyensúlyozni még, ott ingadozott egy kicsit a széthasogatott szakadék szélen, de aztán nagy tömbökben, fröcskölve zúdult alá. A kövér nem mesélhetett tovább, meg kellett fordulnia, eltűnt a sebes-zajos vízesésben. Én, aki annyi mulatságot megéltem már, ott álltam, s végignéztem a partról. „Mit is tehet tüdőnk – kiáltottam, kiabáltam egyre –, ha gyorsan lélegzik, önmagát fojtja meg, megfojtják belső mérgek; ha lassan lélegzik, megfullad a lélegezhetetlen levegőtől, a felzúdult elemektől. Ha azonban a kellő ütemet kezdi keresni, már e keresésbe belepusztul.” Eközben a folyó partjai mértéktelenül kiszélesedtek, és tenyeremmel mégis egy távolodó-parányi útjelző tábla vasát érintettem. Ezt nem értettem egészen. Hiszen kicsi voltam, kisebb jóformán, mint az átlag, és egy igen-igen gyorsan rezgő fehér csipkebogyóbokor fölébem magasodott. Láttam jól, hiszen egy pillanattal azelőtt közel volt hozzám. Ám ennek ellenére tévedtem, karom ugyanis olyan nagy volt, mint az országos eső felhője, csak gyorsabb éppen. Nem tudom, miért akarta szétnyomni szegény fejem. Hiszen a fejem olyan kicsi volt, akár egy hangyatojás, csak valamelyest sérült, ezért nem teljesen gömbölyű. Könyörögve forgattam ide-oda, megtörténhetett volna ugyanis, hogy szemem kifejezése észrevétlen marad, oly apró volt szemem is. De a lábam, igen, képtelen lábam ott hevert az erdőborította hegyen, és árnyékot vetett a falusias völgyre. Növekedett, növekedett! Már kilógott a tája-nincs térbe, hosszúsága rég meghaladta már azt a határt, ameddig a szemem ellát. De nem, erről szó sincs – hiszen kicsi vagyok! Erre járók, kérlek benneteket, mondjátok meg nekem, mekkora vagyok, mérjétek meg ezt a kart, ezt a lábat. III Akkor hát – hogyan is mondta ismerősöm, akivel együtt távoztunk a társaságból, s most ott ment mellettem szép nyugodtan a Laurentius-hegy útján? – álljon meg végre egy kicsit, hogy tisztába jöjjek a dologgal. Tudja, némi elintéznivalóm van. Olyan fárasztó mindez – ez a kétségtelenül hideg és holdvilágos éj, a nyughatatlan szél, mely olykor mintha még azoknak az akácoknak a helyét is megváltoztatná. A kertészház árnyéka a holdfényben rávetült a kissé domború útra; kevéske hó díszítette. Ahogy megpillantottam az ajtó melletti padot, felemelt kézzel mutattam rá, mert nem volt bennem bátorság, és szemrehányásokat vártam, bal kezem a mellemre tettem hát. Ismerősöm kelletlenül ült le, szép ruhájával nem is törődött, és bámulatba

212

ejtett, ahogy könyökét csípőjéhez szorította, és egymásba kulcsolt ujjaira döntötte homlokát. – Igen, most ezt szeretném mondani. Tudja, rendezett életet élek, semmi kivetnivaló benne, minden pontosan úgy történik, ahogy szükséges és illik. A balszerencse, melyhez abban a társaságban, ahol forgok, hozzászokik az ember, nem kímélt, környezetem és a magam legnagyobb megelégedésére, és az általános szerencse sem türtőztette magát; én magam szűkebb körben emlegethettem némiképp. Jó, soha nem voltam még szerelmes. Ezt sajnáltam olykor, de a kifejezéssel éltem persze, ha szükségesnek bizonyult. Most viszont azt kell mondanom: Igen, szerelmes vagyok, és szerelmem feldúl. Tüzes szerető vagyok, amilyenről a lányok álmodoznak. De vajon nem kellett volna elgondolkoznom azon, hogy éppen e hajdani hiány hozott kivételes és vidám, különösen vidám fordulatot életembe? – Csak nyugalom, nyugalom – mondtam részvétlenül, csak magamra gondolva közben. – Az ön kedvese, mint hallani módomban volt, szép. – Igen, szép. Ahogy ott ültem mellette, egyre csak azt gondoltam: Micsoda merészség – és én oly bátor vagyok – teszek egy kis tengeri utat – bort iszom gallonszámra. De ha szerelmesen nevet, nem látszanak a fogai, ahogy várni lehetne, hanem csak a sötét, keskeny ívű szájnyílás látszik. Ez alattomos és vénasszonyos benyomást kelt, még ha hátrahajtja is a fejét nevetés közben. – Nem tagadhatom – szóltam felsóhajtva –, valószínűleg én is láttam ezt, hiszen nyilván feltűnő. De nemcsak erről van szó. Egyáltalán: a lányszépség! Gyakorta, ha szép testekre boruló sok-ráncos, fodros, díszesfityegős ruhákat látok, arra gondolok, hogy nem maradnak így, meggyűrődnek kivasalhatatlanul, por lepi őket, az ékítményekből eltávolíthatatlanul, s hogy senki sem akar olyan szomorú és nevetséges látványt nyújtani, hogy mindennap ugyanazt a drága ruhát öltse fel kora reggel, s hordja estélig. Ám látok lányokat, akik ugyancsak szépek, sok kis izgató izom és forgó, és feszes bőr, és tömérdek könnyű haj valamennyi, és mégis mindennap ebben a természetadta álruhában járnak-kelnek, mindig ugyanazt az arcot döntik tenyerükbe, kettőztetik tükrükkel. Csak olykor este, ha nagy későn hazatérnek valami mulatságról, látszik elnyűttnek, puffadtnak ez az arc, amelyet immáron mindenki megnézett, s amely alig viselhető ezután. – Útközben azonban több ízben is megkérdeztem önt, szépnek találja-e szerelmesemet, ön azonban mindig elfordult, s válasz nélkül hagyott. Mondja kérem, valami rossz szándék vezérli? Miért nem vigasztal meg? Lábamat az árnyékba fúrtam, és így szóltam figyelmesen: – Ön nem szorul vigaszra. Hiszen szeretik. S közben a szám elé tartottam kék szőlőfürtmintás zsebkendőmet, hogy meg ne fázzam. Ismerősöm most felém fordult, kövér arcát a pad alacsony támlájának döntve: – Tudja, általánosságban szólva, van még időm, hirtelen befejezhetném ezt a kezdődő szerelmet valami gyalázatos tettel, hűtlenséggel, vagy azzal, hogy messzi országba utazom. Mert csakugyan súlyos kétségeim támadtak, engedjek-e felindult érzelmeimnek? Nincs itt szilárd pont, ki tudna irányokat, időtartamokat pontosan megjelölni. Ha bemegyek egy borozóba, azzal a szándékkal, hogy

213

berúgok, tudhatom, ma este részeg leszek; de ez az én esetem! Egy hét múlva kirándulunk egy ismerős családdal, hát nem elég viharzás lesz ez a szívnek két hétre? Ennek az estének csókjai elálmosítanak, hogy így nyerjek teret féktelen álmokhoz. Ám ellenszegülök az álmosságnak, éji sétára megyek, s mi történik: állandóan mozgásban vagyok, arcom széllökés szerint hideg s meleg, és szüntelenül meg kell érintenem egy rózsaszín szalagot a zsebemben, súlyos félelmeket érzek, nem merek azonban egyiknek se a végére járni, és még önt is elviselem, uram, holott egyébként bizonyára nem társalogtam volna önnel ilyen hosszasan. Nagyon fáztam, és az ég is világosodott már valamelyest: – Nem segíthet itt semmiféle gyalázat, sem hűtlenség, se messzi utazás. Meg kell ölnie magát – mondtam, és mosolyogtam közben. Szemközt velünk a fasor másik szélén két bokor állt, e bokrok mögött volt odalent a város, valamelyest még kivilágítva. – Jó – kiáltotta, és kemény kis öklével a padra ütött, de aztán nyomban le is engedte kezét. – Ön viszont él. Ön nem öli meg magát. Önt senki sem szereti. Semmit sem ér el. A következő pillanatának nem ura. S akkor még így beszél velem, közönséges fráter. Szeretni nem tud, félelmen kívül semmi fel nem dúlja. Nézzen ide, nézze a mellkasomat. Gyorsan kigombolta kabátját, mellényét és ingét. Valóban szép széles mellkasa volt. Mesélni kezdtem: – Igen, efféle dacosság gyakran jellemzi állapotainkat. Idén nyáron egy faluban jártam például, a falu folyóparton feküdt. Jól emlékszem még. Gyakran ültem kificamított testtartással egy folyóparti padon. Volt ott egy fürdőszálló is. Gyakran hallatszott hegedűszó. Életerős fiatal emberek beszélgettek a kerti asztaloknál, sör mellett, vadászatról, kalandokról. És a túl parton olyan felhőforma hegyek húzódtak. Itt most felálltam, vértelen, félrehúzott szájjal, a pad mögötti gyepre léptem, letördeltem pár havas ágacskát is, majd ismerősöm füléhez hajolva így szóltam: – Vőlegény vagyok, bevallom. Ismerősöm nem csodálkozott, hogy felálltam: – Ön vőlegény? Csakugyan gyengének látszott, ahogy ott ült, épp csak a pad támlája tartotta. Akkor levette kalapját, és láttam a haját: illatosan és jólfésülten borítja gömbölyded fejét, élesen lekerekített vonalban ér véget a nyakán, már ahogy ez akkor télen divatos volt. Örültem, hogy ilyen okosan megfeleltem neki. „Igen – szóltam magamban –, társaságban hogy fickándozik könnyed nyakkal-karral. Kellemesen társalogva végigvezet egy hölgyet a termen, és egyáltalán nem nyugtalanítja, hogy odakint esik az eső, vagy hogy amott valami félszeg alak áll, vagy egyéb siralom adódik. Nem, ő egyképp kecsesen hajol meg hölgye előtt így is, úgy is. De most, lám, ül.” Ismerősöm batisztkendővel végigtörölte homlokát. – Kérem – mondta –, tegye kezét egy kicsit a homlokomra. Kérem. – S mert nem tettem meg nyomban, összekulcsolta kezét. Mintha gondunk mindent elsötétítene, ültünk odafönn a hegyen, akár egy kis szobában, bár már észlelhettük az imént a reggel fényét és szelét. Közel voltunk, bár egyáltalán nem kedveltük egymást, de nem távolodhattunk túlságo-

214

san messzire, mert ott voltak a pontosan és szigorúan emelt falak. De viselkedhettünk nevetségesen, minden emberi méltóságot levetve, nem kellett ugyanis szégyellnünk magunkat a fejünk felett levő ágak és a szemközti fák előtt. Ismerősöm akkor habozás nélkül előhúzott zsebéből egy kést, töprengve kinyitotta, majd mintha játékból tenné, beledöfte bal felkarjába, és ott is hagyta. Dőlni kezdett a vére. Kerek arca elfehéredett. Kihúztam a kést, szétvágtam télikabátja és frakkja ujját, feltéptem az ingét. Majd futva nekivágtam az útnak, le, azután föl, nem találok-e valakit, aki segíthetne. Majdnem minden faág élesen kirajzolódott, mozdulatlanul. Akkor megszívtam a mély sebet. Hirtelen eszembe jutott a kis kertészlak. Fölrohantam a lépcsőn, amely a ház bal oldalán levő gyepes dombra vezetett, gyorsan végigvizsgáltam ajtót-ablakot, és vadul toporzékolva csengettem, bár nyomban megállapítottam, hogy az épület lakatlan. Aztán újra megvizsgáltam a sebet, amelyből vékony sugárban csorgott a vér. Megnedvesítettem a hóban ismerősöm kendőjét, ügyetlenül bekötöttem vele a karját. – Te kedves, te kedves – mondtam –, miattam sebesítetted meg magad. Szépséges vagy, jó szándékot sugárzol, sétálni mehetsz fényes nappal, amikor sok gondosan öltözött embert láthatunk közel s távol, asztalok közt vagy dombok útjain. Gondolj arra, tavasszal elmegyünk a fáskertbe, nem, nem mi megyünk, ez már sajnos igaz, hanem te meg Annácskád utaztok majd vígan szökellve. Ó, igen, higgy nekem, kérlek, és a nap a leggyönyörűségesebben mutogat benneteket mindenki szemének. Ó, zene szól már, hallani messzi lovakat, minek félni, kiáltozás hangzik már, verkli nyekereg a fasorban. – Uram Isten – mondta, felállt, rám támaszkodott, és elindultunk –, mindez nem segít. Még csak nem is örülök neki. Megbocsásson. Késő van már? Korán reggel esetleg valami dolgom van. Uram Isten. Közel a falhoz lámpás égett odafönn, és a fatörzsek árnyát az útra s a fehér hóra vetette, míg a koronák ágbogának árnya mintegy összetöredezve hevert a hegy oldalán. TANDORI DEZSŐ fordítása

A Kampa sziget

J. TOPOL UTÁN

EDGAR DUTKA

A mamájuk   

Nem beszéltünk túl sokat. Vártunk. Vasárnaponként már legalább századszor mindig süt a nap. Ebéd után már éget is egy kicsit. Jurával az akác alatt ücsörögtünk, és a sarkot bámultuk. A fűben üldögéltünk és beszélgettünk. Sabina nem ücsörgött velünk. Sabina körülöttünk szaladgált. Sabina még kis pisis. Nem is jár még iskolába. A sarkot bámultuk, de változatlanul semmi. A mi utcánk zsákutca, mert csak a gyermekotthonunk és a kolostor van benne, meg az országútnál a sarkon, a Gazdasági Szövetkezettel szemben a szegényház. Egyébként az utcánkban a kidőlt kerítéseken, a törött lámpaburájú faoszlopokon, egy kivénhedt akácsoron és a folyó melletti szeméttelepig vezető járdán kívül semmi sincs. Viszont mindent benő a bozót. Soha senki sem jár erre, mert az utcánk sehova nem vezet. Tehát így üldögéltünk az akác alatt, és bámultuk a sarkot. – Már jön – mondta Jura. A sarkon feltűnt Tutela és még valaki. Rögtön tudtam, hogy a mamájuk az, pedig soha életemben nem láttam. És egyből világos volt az is, hogy miért van szegényházban. Azért van szegényházban, mert szörnyen lassan jár. Úgy jöttek, mintha álltak volna. Mint két csiga. – Ő a mamánk, látod? – mondta Jura. – A mamánk sokat tudna mesélni a háborúról. – Hol volt a háborúban? – kérdeztem. – Itt – felelte. – Hát az semmi – mondtam. – Ha nem volt valahol a háborúban, akkor az semmi. – Tutela a mamájával még nem tartott az első kerítésnél sem. Továbbra is úgy haladtak, mintha egy helyben álltak volna. – De hát a háborúban be volt zárva, mint ahogy én is és Tutela is – mondta Jura. – És Sabina? – kérdeztem. – Sabina neeem. Sabina egy hónapra rá született csak. Mi viszont mindannyian be voltunk zárva. Aztán becsapódott egy bomba a házunkba. De erre már nem nagyon emlékszem – mondta Jura. – Majd a mamánk mesél erről is. És egyfolytában arrafelé bámult, ahonnan Tutela és a mamája jöttek. – És miért voltatok bezárva? – kérdeztem. – Mert vijjogtak a szirénák – mondta. – Egyedül voltunk, a fater a háborúban szolgált. De már erre sem emlékszem túlságosan. – És nem jött haza? – kérdeztem. – Nem – válaszolta, miközben úgy tett, mint akit nem érdekel a dolog. Nem mondtam semmit. Az én apukám sem tért vissza a háborúból. Még min-

217

dig azt a két alakot bámultuk. Tutela és a mama még csak a második oszlopnál, a törött, rozsdás kapunál tartottak. És álltak. A mamájuk az oszlopnak támaszkodott, nehogy eldőljön. Fején kendőt viselt, és gyapjúsál volt rajta, mintha tél lenne. Tutela aztán óvatosan megint belé karolt, és lassan továbbindultak. Mondom, mint két csiga. – Nem tehetünk róla, hogy ilyen gebék vagyunk – mondta Jura. – Akkoriban majdnem felkopott az állunk. Tutela szerint még a füvet is megettük. – Nekünk meg a háború alatt egy srapnel áttörte az udvaron a betontetőt, ahol az összes kompótunk volt – mondtam. – Ez mind semmi. Nekünk egyenesen a házunkra dobták a bombát – mondta Jura. – Csak egy lyuk maradt utána a földön. A kertben, a burgonyatárolóban húztuk meg magunkat. De mikor az is égni kezdett, a folyó felé menekültünk. És a híd alatt laktunk. Erre sem emlékszem túlságosan. De a mamánk majd mindent elmesél neked. – És azt követően is a híd alatt laktatok? – kérdeztem. – Dehogy. A szomszédok átengedték nekünk az istállójukat. Sabina a híd alatt született – mondta Jura –, aztán jöttek a ruszkik. – Ez mind semmi. Nálunk is jártak – mondtam. – Legalább egyméteres uborkákat hoztak. – Nekünk meg adtak egy babakocsit Sabinának. Tutela mesélte, hogy harmonikáztak is. De aztán a németek lelőtték őket. Utána meg a ruszkik szarrá lőtték az összes németet – mondta Jura. – Hogyhogy szarrá? – kérdeztem. – Totál szarrá – mondta Jura. – Már nem nagyon emlékszem. Majd a mamánk mindent elmesél. Ő mindenre emlékszik. Az istálló leégett, úgyhogy az erdőbe menekültünk. Elrejtőzni. – Ne hazudj – mondtam. – Nem hazudok – válaszolta. – Mondom, hogy a mamánk mindenre jól emlékszik. Megkérdezheted tőle. Fogadjunk! Na, mibe fogadunk? – Semmibe – mondtam. De azért majd úgyis megkérdezem tőle, gondoltam magamban. Néztük őket. Még mindig előttük állt az út egy része. Ennyi idő alatt már vagy milliószor elértem volna a sarokra és vissza. De hát mondom, hogy úgy vonszolták magukat, mint a csigák. – Sabina! – kiáltotta Jura. Sabina az úton játszott, és olyan koszos volt a keze, mint egy malacnak. Ő még buta, mint a szar, mert még kicsi. Még iskolába se jár. – Jön a mama. Látod a mamát? – kérdezte Jura. Sabinának fogalma sem volta róla, hogy már jön a mamája. Egy pillanatig nézelődött, de aztán úgy tett, mintha nem érdekelné a dolog, és mintha mi sem történt volna, tovább játszott. Utána viszont egyszer csak meglátta, kiabálni kezdett, és elébe szaladt. A mama lecövekelt, és várta, hogy Sabina odaérjen hozzá. Puszit viszont egyáltalán nem tudott neki adni, mert túl gyenge volt ahhoz, hogy felemelje. Mindehhez még össze is görnyedt, és ha Tutela nem tartotta volna, biztos összeesik. Most legalább láttam, hogy a mamájuk úgy néz ki, mintha leg-

218

alább százötven éves lenne. Az arcán a bőr olyan volt, mint egy csupasz, kipurcant verébfiókáé, aki kiesett a fészekből, és már teljesen elkékült. Egyszóval nála öregebb vénasszonyt még soha életemben nem láttam. Azt is észrevettem, hogy remeg, mint a nyárfalevél. – Miért remeg így a mamátok? – kérdeztem. – Elszakadtak az idegei – válaszolta Jura. – Mitől szakadtak el az idegei? – kérdeztem. Jurának azonban gőze sem volt. Én se tudtam, mitől szakadhatnak el az ember idegei. Mit kell ahhoz csinálni, hogy elszakadjanak azok az idegek? – Megkérdezzük tőle – mondta. Ez tényleg érdekelne, gondoltam magamban. Meg az is, hogy mik történtek a háború alatt. Klassz lenne tudni. – Oké – mondtam –, kérdezd meg tőle, hogy mitől szakadtak el az idegei. És mondd, hogy meséljen nekünk a háborúról. Hogy mindent tudni akarunk. – De hát mondom, hogy megkérdezem – válaszolta Jura. – Jó napot, mama – köszönt Jura, amikor azok ketten végre odaslattyogtak hozzánk. – Jó napot – tette hangosabban még egyszer hozzá, és adott egy puszit a mamának. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha elmosolyodott volna. Ahogy mondtam, csont és bőr volt a vénasszony. Ilyen mamát nem szeretnék magamnak. – Mama, ugye ma mesélsz majd nekünk? – kérdezte tőle Jura. Szörnyen vártam már, hogy abbahagyja a remegést, és végre mindent elmondjon. Ő azonban továbbra sem szólalt meg. Csak rángott a feje, a keze, meg mindene. – Mama, mesélj Bennek a háborúról – kérte Jura. Szörnyen furdalta az oldalamat a kíváncsiság, ő azonban nem szólt egy árva szót sem. – Mama, kérlek – könyörgött Jura, és megfogta a kezét. A mama másik kezét Juráéra tette, azaz csak tette volna, mert továbbra is remegett, és úgy kocogtatta, mintha azt akarta volna mondani, hogy figyeljen. Már tűkön ültem. A mamájuk rám nézett, remegett az álla, de úgy tűnt, mintha mosolyogna. – I-i-i-i-i-i-i-i-i-i-g-g-g-g... – nyökögte alig hallhatóan, kísérteties hangon. Teljesen berezeltem tőle. – I-i-i-i-i-i-i-i-i-i-g-g-g-g... – nyökögte ismét. Képtelen volt rendesen beszélni, vagy mi a csoda. – Tudod, a háborúról – mondta Jura. A mamájuk azonban továbbra is csak nézett ránk, remegett, mint a kocsonya, és nem szólt egy szót sem. Egyetlen árva szót sem. Csak idiótán vigyorgott, és Sabina fejét simogatta. Azaz nem is simogatta. Tenyerével dobolt rajta, ahogy remegett a keze. Aztán hirtelen nedves lett a szeme, mintha sírna. Könnyek azonban egyáltalán nem folytak belőle. Egyszerűen csak nedves lett. Tutela ezalatt hozott egy széket az Otthonból, hogy a mama kiülhessen a napra. De hiába ült le, továbbra is remegett, mint a kocsonya. És csak azért sem kezdett bele. Ott trónolt a napon, és csak nézett minket, és valahányszor meg akart minket simogatni, vagy mi a fene, egy picit megemelte a kezét, ami azon nyomban visszaesett az ölébe.

219

Egész délután ott ültünk körülötte a fűben. Még mindig arra vártam, hogy belekezd. Hogy megtudunk valamit a háborúról. Még mindig azt gondoltam, hogy egyszer csak felhagy azzal a hülye remegéssel. Hogy egyszerűen csak nem tudja, honnan kezdje. Tutela is mondta, hogy a mamájuk tudna mit mesélni a háborúról. Hogy irtó sokat tud róla, ő azonban meg se nyikkant. Úgyhogy csak ültünk ott, és bámultunk rá, de semmi. Már annyit se mondott, hogy i-i-i-i-i. Úgyhogy a háborúról semmit nem tudtunk meg. Az égvilágon semmit. Nagyon furcsa a mamájuk, gondoltam magamban. Mintha derogálna neki, hogy egy kicsit meséljen. Legalább egy kicsit! Ő azonban meg se mukkant. Csak trónolt azon a széken, és továbbra is hülyén remegett. Mint amikor reggelente belerúgunk a fába, hogy hulljanak belőle a cserebogarak. Amikor meg véletlenül valamit nyökögött azon az elhaló hangján, szart sem értettünk belőle. BARNA OTTILIA fordítása

A Malá utca

JAN BALABÁN

A komcsikocsma

Leoš biztos volt benne, hogy már semmi sem történhet, hogy a rosszon már túl van, hogy előző életével együtt az is elpusztult, és ő már rendben van. Fontos rendben lenni, nem félni a másnaptól, a következő éjszakától. Hogy nyugodtan vehessek egy üveg drága magyar bort, akár Egri bikavért is, és megihassam csak úgy egyedül vagy egy nővel, akit másnap reggel mosollyal az arcomon kísérek ki rendezett életemből. Mosollyal és semmi mással, többet nem kínálhatok, de amit adtam, az is bőségesen elég. Egy éjszaka alatt lazán háromszor-négyszer is. Széles ágyat vett hozzá. Repülőteret hosszú nekifutásokra és meredek felszállásokra. Attól függ, mivel repülsz, mondogatta magában. Én mindennel, ultralightokkal és B–52-esekkel is. Egyik se gond. De legjobban az F–16-osokat szeretem, a fiatal rakétákat, velük mindent megtehetsz, náluk nincs lehetetlen. Voltak pillanatok, amikor Leoš legszívesebben vállon veregette volna magát, milyen jól boldogul. Általános iskolai történelemtanárból feldolgozta magát az egyetemi katedrára, és ez még messze nem minden. A munkába menet, mint mindennap, lent a lépcsőházban megállt a postaládánál. Gyakorlott szeme valami fehérlőt szúrt ki. A szürke pléh kerek lyukain át bekukucskált a ládába, egy levél volt benne. Nagy ügy, rendszeresen kapott leveleket, konferenciameghívókat, könyvtári figyelmeztetőket, de úgy tűnt, ez más. Kézzel címezték. Igen, kézzel. Hátrébb lépett a levélszekrénytől. Benne hagyom, mit csináljak most vele. Csak nem fogom egész nap hurcolászni. Csak nagyon sokára jutott el a levélig. Később, amikor végre képes volt értékelni az épp ekkor kezdődő nap eseményeit, rájött, hogy igazából minden azért történt, mert meg akarta úszni a levélszekrényben várakozó levelet. Talán a kézzel írt betűk ívei és görbületei, valami megijeszthette a postaláda homályában. Az utolsó szeminárium után semmi kedve nem volt hazamenni. Na és aztán, átsétálok a parkon, nem kell sehová sietnem. A park végén megállt A Halotthoz nevű kocsmánál. Azért hívták így, mert a park eredetileg a városi temető volt, és a kocsma helyén hullaház állt. Leülök, iszom egy sört, elolvasom az újságot, talán lesz is ott valaki. „Felujitás mijatt zálva” – hirdette egy cetli az ajtón, és bent az üvegtábla mögött serény vietnamiak ázsiai büfévé alakították át a Halottat. Akkor most hová? Tanácstalanul nézett körbe a barátságtalanul nyirkos parkban. Mi van innen a legközelebb? Legközelebb az a kocsma volt, ahol még sose járt. Rendes ember oda be nem tette a lábát, de még rendes iszákos sem. Vendéglő a Cseresznyéshez volt a neve, de komcsikocsmának is hívták, mert valóban a párt ingatlana volt. Leoš már a hely puszta létét is olyan abszurdnak tartot-

221

ta, hogy igazából tudomást sem vett róla. Több ilyen dolog is van, mondta a hidegtől és a nyugtalanságtól most már egész testében reszketve, teljesen elgémberedve. A nyugtalanságot a ládában lapuló levél gondolata keltette benne. Csak mert valami lehetetlennek tűnik, még nem szűnik meg létezni. A kocsma a park szélén volt egy villában. Fent a pártlap szerkesztősége, lent italkimérés. Mint a régi szép időkben, még a győzedelmes február előtt. Az asztaloknál pár tata meg nyanya, akik talán még emlékeznek a derék Gottwald elvtársra, aki úgy meg tudta táncoltatni az osztályellenséget, és egy csoport látszólag rendes fiatal. Leošnak végigfutott a hátán a hideg. Érezte, hogy nem volt jó ötlet épp ide jönni. Végignézett a férfiakon és nőkön, akik Eizenstein Patyomkin páncélosának egyik képkockája vagy inkább annak reprodukciója alatt ültek, és dühítette, hogy hirtelen kedve támadt odamenni hozzájuk, szóba elegyedni velük, leülni közéjük. Komplexusos hülyék, nyugtatgatta magát, de megint beugrott neki valami, mint a postaládánál. Cirill betűkkel a „hülye”, a „pitomec” szó. Oroszul azt jelenti, hogy gyámgyerek. Kolonija bezprizornih od imenyi Gorkovo. Azok voltak a nagy idők, amikor az új kor napfényében csillogott Szemjonovics Makarenko övén a csat, és a lumpokat vintovkák elé állították. Közösségi nevelés. Tényleg vágyakozhatnak olyasmi után, amit nem is éltek meg? Tényleg annyira mélyen bennük, a csontvelejükben, a génjeikben van a faterjuk, hogy maguk sem tudják, miért, de valami húzza őket a gyűléstermekbe, amelyeket gonosz vénemberek és paranoiás vezérek képmásai díszítenek? Ugyanakkor pontosan tudta, hogy amit a német „fater” szó mögé bújtatott és szokott mindig bújtatni, az a legdurvább orosz szót, a matyot takarta – Job tvoju maty, rogyinu. Leült egy asztalhoz a helyiség sarkában, és a fekete-fehér vagy inkább barnafehér képeket nézte a falakon, és érezte, hogy nincs jól. Olyan ironikus következtetésekkel igyekezett óvni magát, hogy ez a kocsma valójában a jelenkori demokrácia bizonyítéka, már azzal is, hogy a képeken ábrázoltak egyetlen kommunista rezsimben sem tűrnék meg egymást. Kölcsönösen kivégeztetnék egymást. Talán csak Trockij hiányzik. Az egyetlen igazi forradalmár. Trockij a permanens forradalmával a kommunista mitológiában a nyughatatlan eretnek szerepét játssza, mint Husz János vagy Jeanne d’Arc az egyházban, Jeanne d’Arcot szintén csak az isteni ügy érdekelte, muszáj volt kivégezni. El Che Guevara portréja haladt el mellette egy hórihorgas, kócos, fiatal fickón. Meghalt Bolíviában, de a szelleme tovább lépdel. Leoš nem tudott nevetni ezen, pedig szeretett volna. Még akkor, az úgynevezett forradalom idején sem tudott nevetni, amikor a barátai vörös nyakkendővel a nyakukban mindenféle vicces kommunizmusbúcsúztató temetéseket szerveztek. Leoš azt gondolta, hogy az egészről komolyan kellene beszélni, és nem úttörőszoknyában szaladgálni és szőrös lábakat mutogatni. Nem is tudta, hogy komor gondolatai közepette hogyan kezdett el keményen inni. Minden sör mellé rendelt egy nagy vodkát, magába roskadt, és érezte, ahogy felnyílik benne a boríték, amelyet öt éven át annyira igyekezett lepecsételve tartani.

222

Akkor öt éve tényleg azt hitte, hogy vége. A krematóriumban, amikor erőlködött, hogy könnyeket préseljen ki a szeméből. Ha meghal az ember anyja, sírni illik, hát sírt ő is. Dolgozott a síráson. Aztán önmagától meghatódva tényleg sírva fakadt, mert a koporsó, a pléhurna fölött végre volt mersze kimondani, hogy ezt nem lett volna szabad kívánnia. Hogy csak úgy itt maradjon az anyja nélkül, és azt csinálhasson, amihez kedve van. A kórházi ágynál olvasta ki anyja haragos tekintetéből, a hirtelen elgyengült kéz szaggatott mozgásából. Kihunyó, de az utolsó pillanatig égető rosszallás, amelyet csak a kemence lángjai tüntettek el az arcáról. Az emberkemence. Anyuka. Magába döntötte a vodkát, és rémülten állapította meg, hogy Jeanne d’Arc alakja magasodik előtte, brutálisan megnyírva, de bátor szívvel, egy cölöphöz kötözve. A nő, aki nem bocsát meg, mert tudja, hogy rajta sem könyörülnek. Így nézett az anyja az apjára, amikor nem épült fel az agyvérzésből. Így nézett a tévére, amikor megbukott a Husák-rendszer. Egy magányos kommunista az opportunista senkiházik között. És a senkiházik közül a legnagyobb áruló – a saját fia. Mit tudnak maguk a kommunistákról? Sosem éltek közöttük. Csak hajbókoltak előttük, nyalták a seggüket, a hátuk mögött meg kigúnyolták őket, mint Heydrich nevető bestiái, lächelnde Bestien. A maguk anyja sosem vitte magukat kézen fogva meggyőződéssel népgyűlésre vagy május elsejei felvonulásra. Maguknak nem kellett hogy otthon tíz világnyelven meglegyen az Internacionálé, mondjuk mongolul, a kurva életbe! Maguknak nem kellett szovjet pionírokkal levelezni és várni a képeslapjukat, az isten bassza meg! – Igen, kérek még egy nagyot. Kiverni otthon a takaró alatt, a repülőtéren részegen is ki tudom. Egy éjjel lazán háromszor-négyszer is. Ugyan, Leošnak, Leókának nem gond. Naná hogy Brezsnyev után Leoš, Leonyid. Nem Leopold császár vagyok, sem első, sem második, a kurva életbe! Nincs jó császári szívem. Nincs se jó szívem, se rossz, semmilyen szívem nincs. Az obskúrus pub balos közönsége kedélyesen fordult oda, hogy mit motyog az itala fölött az ismeretlen férfi. Fogalma sem volt, hogy jutott haza. Az átkozott levél természetesen nem tűnt el a postaládából, csodák nincsenek. Ott világított, mint valami radioaktív anyag, amelyet jobb nagy ívben kikerülni, de ehhez nincs elég nagy ív. Kinyitotta a ládát, és kihúzta a levelet. Félig lehunyt, részeg szemmel önkéntelenül is megvizsgálta az írást a borítékon. Nem, ez lehetetlen. Ennek véget kell vetni. Kiment a ház elé, felnyitotta a kukát, és az undortól félrefordított fejjel darabokra tépte a levelet. Aztán lecsapta a fedelet. Remélem, holnap még azelőtt elviszik, hogy felébredek. De azon az éjszakán még nem jöhetett a befejezés. A boríték hirtelen felnyílt, és Leoš tudta, hogy széttépése csak fokozná az előtörni akaró üzenet fájdalmát. Érezte, hogy az ingatag építmény, amelyet anyja halála után akkora igyekezettel húzott fel, roskadozik. A szabadsága, a történelmi perspektívája, a diáklányai, a szakdolgozatíró lányai, a külföldi, hollandiai, skóciai útjai csak játékszerek, az egész csak játszótér, homokba beszúrt, gyökértelen virágok, amelyeket mind-

223

össze botkerítés véd. Így építkezett Leoš a kis útra, az útra, amelyen nemsokára csorda dübörög végig, igazi csorda. Nem tehénkefigurák lesznek, amelyeket egy gyengéd gyermekkéz tol. Tehenek lesznek, amelyeket az egységes tenyésztés egyetlen ezerfejű tehénné változtatott, és ez a történelmi szükségszerűség villanydrótjai között hajtott élőlény minden kertecskét eltapos, amelyet olyan naiv fiúk építettek az útjába, mint én. Leoš a spájzban matatott egy üveg bor után. Ezt a bor nem csillapítja. Ehhez egy egész tengert kell kiönteni, többet is egy tengernél, egy Bajkál-tónyi vodkát, le kell részegedni, mint Oroszországban. Mint azok a kétségbeesett jakutok meg szamojédek, varázslatok és sámánok nélkül, hullarészegen a kiürült konzervdobozok között. Idült alkoholisták bádogkalyibákban, ahová a forradalmi hatalom utalta őket. Ez már sok. Leoš keresztbefonta a karját, és erősen magához préselte, hogy megállítsa fejében a nekivadult szófolyamot. Már nem tudott mit tenni, a következő lépés valószínűleg már csak az ablak lett volna. Lefeküdt az ágyra. Alig hunyta le a szemét, már hallotta a fojtott zihálást. Nem volt teljesen emberi hang. Gyakran csinálta ezt vele gyerekkorában. Amikor még fiatal fiú volt, aki azonban a kádban már felfedezte teste lehetőségeit. Folyton ezt csinálta vele. Együtt aludtak hárman a szűk hálószobában. Leoš ágyát odaállították a szülők hitvesi ágyának lábához. Nem tudta, miért nem alhat a nappaliban vagy a konyhában. Nem mert előhozakodni vele. Úgysem engedné meg. Így akarta, és így is volt. Kommunista volt, és tudta, mi jó az embereknek. Ezért hát nem szégyellte férjét, Leoš apját éjjel a nagy melleire húzni, a combjai közé zárni, magába rántani. Azok a sóhajok, az a nyikorgás. Amikor Leoš egyszer átnézett az ágytámla fölött, csak a hegyként remegő nagy dunyhát látta. Hetes fokozat a Richter-skálán. Valahol ott kellett hogy legyen az apja is, aki előtte mindig azt suttogta: ne, ne, itt a gyerek. Az anyja kérlelhetetlen volt. Ezt olvasta ki apja szeméből. Kérlelhetetlen. Apja elkezdett fonnyadni, és az egészet mintha az anyja irányította volna, a fogyást, a sápadást, a törékenységet. Annyira hasonlítottak egymásra Leošsal. Egyik éjjel (Leoš ekkor már tizennégy éves volt, és pontosan tudta, mit csinálnak a szülei, a barátja mutatott neki ilyen fényképeket egy német újságban, Leošnak zsongott tőle a feje, és tele volt dühvel és elszántsággal, hogy szarik mindenkire, és valami rosszat csinál), amikor újra kezdődött a rángatózás és a lihegés, kikelt az ágyból, és elindult az ajtó felé. Ki akart menni. Bezárkózni a vécébe, ha lett volna benne kulcs. Elszökni otthonról, ha lett volna kulcsa. Két lépés után meghallotta anyja hangját. Nem suttogott, telt, parancsoló hangon mondta: „Hová mész!” Megállt, mint a szög, amikor ütést kap a fejére, és belemegy a fába. – A konyhába – próbált meg válaszolni. – Nem mész sehová, be az ágyba, de azonnal – kiáltotta az anyja. És az apja? Az apja meg sem mukkant. Csak ott volt. A nagy nőstény medve szoros ölelésében vergődő jakut, szamojéd. (Csak most döbbent rá Leoš, milyen fontos volt, hogy valahol ott volt az apja, hogy egyáltalán volt, gyenge és törékeny, de mégiscsak volt.) Szófogadóan visszabújt az ágyba, és várta, hogy a

224

rengő hegy lecsillapodjon. Feküdt a sötét árnyékban, és kétségbeesetten igyekezett semmire sem gondolni, megszűnni létezni. És sikerült. Akkor éjjel rájött, hogy nemcsak a szemét, de az agyát is be tudja csukni. És be is csukta minden éjjel. De ma, ma éjjel minden kinyílt. Elnyúlva feküdt a repülőtéren, amellyel a régi hitvesi ágyat helyettesítette, úgy lihegett, mint közösüléskor, és teljes nyugalommal gondolt mindenre. Hitte, hogy végre felnőtt, és teljesen megfeledkezett a levélről, amelynek foszlányait a kukások a többi szeméttel együtt épp akkor borították a kocsi belsejébe. Az elkövetkező néhány nap teljes nyugalomban telt. Leoš kiheverte a komcsikocsmabeli privát tivornyát követő csúnya másnaposságot, és inkább került mindent és mindenkit. A diáklányokat és a szakdolgozatíró lányokat békén hagyta. Sőt ostoba kifogásokkal lemondta a konzultációkat is, hogy semmi se zavarja újonnan elnyert tudatát. Kószált az utcákon, teázott vagy kávézott a kocsmákban, és hirtelen újnak látta a meghitten ismert város minden zugát. Végre rájött, mi is van vele, de nem akart semmiféle diagnózist felállítani, még ha bőven kínálkoztak is. Sejtette, hogy valami még jön, és nem akarta elriasztani. Péntek este nem ment sehová, csak úgy átfutott egy szabad szellemű tanulmányt arról, hogy a sztálinizmus meghonosodása Oroszországban valójában segített a nácizmus németországi elfogadásában. Ebben van valami. A bolsevizmustól megrettent emberek szőrével gyógyították a kutyaharapást. Az egész huszadik század értelmezhető volna így. Valaki csöngetett. Ezen meglepődött. Nem volt hívatlan vendégekhez szokva. Talán a szomszéd. Úgy nyitott ajtót, ahogy volt, melegítőben és egy régi csíkos trikóban. Egy nő állt előtte. Ilyen nőt még sosem látott. Kicsi, ránézésre energikus, negyven körüli. Olyan molett fajta. Fekete, enyhén talán festett haját franciásan erőteljes alsó állkapcsáig vágatta. Öltözéke modern, de visszafogott, ahogy a menedzser- és az orvosnők járnak. A szeme sötét, mély, kicsit vad. – Elena vagyok – mondta köszönés helyett. – A vezetéknevem nem mond neked semmit, meg sem írtam. A levél. A zárt, kibontatlan, széttépett levél hirtelen visszatért. A betűknek az az övéihez hasonló görbülete. Leoš azt hitte, talán megtébolyodott, és magának küldött levelet. És a szeme is. Az is olyan volt, mint az övé, mintha tükörbe nézett volna. Elena mintha mulatott volna Leoš ijedelmén. Invitálás nélkül belépett az előszobába. – Nem kaptad meg a levelem? – Nem, mert izé... – Hát akkor biztos meg vagy lepődve – mondta Elena, és úgy nézett Leošra, mint egy kisfiúra. – Akkor rögtön elmagyarázom – folytatta ismét tárgyilagosan. – Elena vagyok, anyai oldalról a nővéred. – Ez valami tévedés – hebegte Leoš ostobán, jóllehet Elena egyetlen pillantása kizárta bárminemű tévedés lehetőségét. Csak az az elegancia és nyíltság,

225

amellyel Elena kezet nyújtott neki, csak az nem volt az anyjáé, de a szorítása ugyanolyan erős volt, mint az övé. – Nem tudtam, hogy van egy nővérem. Őszintén szólva még nem tértem magamhoz a hírtől, elnézést – mondta Leoš, és elengedte Elena kezét, amelyet természetellenesen sokáig szorított. – Senki sem tudott róla – magyarázta Elena. – Mindenki elől eltitkolt – tette hozzá váratlan keménységgel. – Apám és a nagyanyám neveltek. – Azt sem tudtam, hogy anyám egyszer már férjnél volt. – Nem volt. – Akkor hogy lehet? – Leoš érezte, hogy teljesen bolondot csinál magából. – Hát csak úgy. Az emberek néha nem olyanok, mint amilyennek látszanak, Leo. Az előszobában fogunk ácsorogni? – Nem, parancsoljon befáradni. Ide a konyhába, a szobában rendetlenség van, ide tessék, foglaljon helyet. – Egyedül élsz? – kérdezte az asztalhoz telepedve Elena. – Igen, egyedül. – Én is, már megint egyedül. Főzöl egy kávét? – Persze, kávé, kávé. Lázasan készítette a két kávét, mintha a reszkető kiskanalak enyhíthetnék hirtelen támadt feldúltságát. Ez a hirtelen lelkesedés. Elképzelhetetlen. Anya porcelánja csörömpölt a kezében. – Tudom, biztos olyan ez neked, mint derült égből a villámcsapás – mondta Elena megértően. Biztos orvos, gondolta Leoš. Orvos vagy menedzser, orvos, menedzser, orvos, menedzser, orvos, ismételgette magában. – Igazából nem is ismertem anyánkat, csak apám halála után, amikor nem maradt senkim a világon, kezdtem el nyomozni utána, és a nyomozásom hozzád vezetett. Elena elmosolyodott, és Leošnak úgy tűnt, hogy valójában ismernie kell Elenát, a nővérét, a nővérkéjét. – Szóval – Leoš az asztalra tette a kávét, és végre nekidurálta magát egy rendes mondatnak –, szóval anya eldobta magát. – Igen, eldobott gyerek vagyok – nevetett Elena –, de ne magázz már, hisz testvérek vagyunk. Az apámnál hagyott, és eltűnt. Eleinte abban a hitben éltem, hogy meghalt, apám semmit sem mondott róla. Amikor aztán idősebb lettem, apám azt mondta, hogy elhagyott minket, hogy tévedés volt az egész. Nem beszélt róla szépen. Az volt az érzésem, hogy fél tőle. Bocsáss meg, neked biztos mások a tapasztalataid. Én kiskoromban a nagymamámat szólítottam anyunak. – Tapasztalat, tapasztalat. Öt éve halt meg, épp most jutott eszembe az egész, erre felbukkansz te. Iszunk egy kis bort? Leoš hozott a spájzból egy üveg Medvevért. – Jó fajta – nevetett Elena, és koccintottak. – Anyánkra? – Inkább magunkra – javasolta Leoš félénken. Aztán beszélgettek néhány órát, úgy, ahogy kettejükön kívül más ember nem

226

tudott volna a földön. Történeteik egymásba fonódtak. Minden ellenkezőleg volt, és minden helyes volt. El is fogyott Leoš teljes borkészlete. Elena, Elena – Leošt teljesen meglepték az élete határain túli tények. A történelmi szükségszerűség villanyvezetékein túl szabad vidék terült el. Elena, aki orvosnő anya szemével és heves gesztusaival, szerencsére semmit sem tud anyáról. Elena a kórházi termekben zöld orvosi ruhában pontos műszerekkel valóra váltja anya óriási jóságpotenciálját, amelyről az idős nőnek sejtelme sem volt. Leoš tudta, hogy kicsit locsog, de locsogni volt kedve. Nevetni akart, és csapkodni a combját. Nevettek a nővérével, ahogy Leoš még soha nem nevetett, az életnek bele a képébe, Elenának a szemébe. – Én egyetlen pasival sem bírom sokáig, valami hajt, valószínűleg tőle örökölhettem. – Én meg még nem találtam olyan nőt, akivel szeretnék együtt élni. – És egyáltalán kerested? Tekintete veszélyesen mélyen hatolt Leošba, de már nincs veszély, már nem kell semmit sem lepecsételni. – Nem, igazából nem vágytam senkire. Elena nem akart ott aludni. Ott a szobája a szállodában, és egyébként is. – Azért túlzásba vinni sem kell a rokonosdit. Valahol mégiscsak idegenek vagyunk – nevetett Elena. Leoš elkísérte, és a szálloda előtt búcsúzóul hirtelen átölelte. Érezte, hogy egy nőt ölel, az egyetlen nőt a világon. Érezte, ahogy Elena hozzásimul. Ebben a pillanatban a világon mindenfélét akart ajánlani Elenának. Elvégre senki sem tudja, hogy testvérek. Lehetne, mindent szabad volna. Csak pár másodpercig tartott. Aztán Elena óvatosan, de határozottan kibontakozott az öleléséből. – Ne félj – mondta Leošnak búcsúzóul –, most már nem veszítjük el egymást. KOLOSZÁR PÉTER fordítása

A Vězeňská utca

ANNA ZONOVÁ

Lise

Egész éjjel nem tudtam aludni. Megint lőttek. A Libaván, a katonai területen. De ez most nem háború. – Vaktölténnyel lőnek – mondta Kulaj, amikor megkérdeztem, mi folyik. – Katonai gyakorlótér. Sose gondoltam volna, hogy egy napon ott találom magamat, ahol néhány évvel korábban René katonai önkénteseket képzett ki Izraelnek. Csodálkoztam, miért keveredik újabb harcokba, és vállal ismét kockázatot. Az én Reném már csak ilyen volt – mindent a haladásért és a békéért. Elég sok probléma volt a zsidókkal, akik túlélték a háborút, és visszatértek. Ki kellett telepítenünk őket, mert hát mit kezdtünk volna azokkal, akiket még mindig gyötörnek a lágerbeli élményeik. Elpusztították az egész családjukat. Sehol sem sikerül gyökeret verniük. – Ez a megoldás – mondogatta René. Később felrótták neki – a segítséget. – Hogy máshogy akarsz megszabadulni az olyanoktól, akik senkinek sem kellenek – magyarázta nekem René. – Egy harci egységet mindig könnyű áthelyezni. A kitelepítést megindokolni sokkal nehezebb. Ezt értettem. Hisz René is közéjük tartozott. A háború minket is kimerített, de a vágy valami jobb iránt új erőt adott. Nekik meg csak a traumáik voltak, és a különös, érthetetlen túlérzékenységük. – Ilyenekkel nem lehet új társadalmat építeni – tudta René. Az önkéntesek áthelyezését később a bűnlajstromához írták. Mivel szerintük ellenszolgáltatás fejében küldte őket a hazájukba. Micsoda értelmetlenség. Elvégre itt a hazájuk, ahol születtek, és mindent aprólékosan ismernek. Csakhogy a többségük az átélt borzalmak után elbizonytalanodott. Valahogy nem voltak biztosak a hazájukban. Tartottuk a kapcsolatot Reniérékkel. A báttyal és a nővérrel. Még a háború előttről ismertük a családjukat. Akkor teljesen elkötelezettjei voltak az ügyünknek. És most, a sok borzalom után hirtelen semmi, mintha közömbössé váltak volna. Franz Reniér olyan furán halkan beszélt. Johana meg sem szólalt. Pedig Franz kitűnő újságíró volt. Német. Irodalmi kritikái a Német Lapokban mindig szenvedélyes vitát kavartak. Közönnyel sosem fogadták őket. Most azt állította, hogy mivel igazából sosem volt és maradt német, az újságírásról sem lehet szó. Hát ilyesmiket beszélt. Fájdalmasan gőgös arcot vágtak, amikor René az új jövőről beszélt. – Elvesztették a hitet, a mi hitünket – mondta René, amikor elmentek. – Kockázatos érintkezni velük.

228

Mindketten elutaztak az önkéntesekkel, így a kockázat megszűnt. Egy időre, mint később megállapítottuk. Reniér azt mondta, hogy Izraelben megpróbál nem sírni, és nem tudja, jobb vagy rosszabb lesz ott, mint itt. – Azt mondta, itt, nem azt, hogy a hazában – hívta fel a figyelmem René. Természetesen csak miután elmentek. Előttük inkább megértést színleltünk. – Hát így beszél egy forradalmár? – értettünk egyet Renével. A leveleikre nem válaszoltunk. – Mindegyik alapos ellenőrzésen megy át – mondta René. Ott volt, úgyhogy tudta, miről beszél. Azt is tudtam, hogy minden rendelkezés titkos, és hogy a legfontosabbakat, a legfőbbeket csak szóban adják ki. Nehogy megkaparintsa az ellenség. A háborús harcaink alatt is így volt. Ha például az ellenség – mindenekelőtt a belső, abból pedig mindig bőven van mindenütt – megkaparintaná az adatokat, hogy a város megszállásakor abszolút veszteségekre számítunk, felhasználná ellenünk. Mondják meg, hogy néznénk ki akkor. Senkinek sem lehet megindokolni a lényeges és fő célt. Azért mindent fel kell áldozni. A történetírók mégis öröktől fogva csak a vezetők és parancsnokok nevét jegyezték fel, győzteseknél és veszteseknél egyaránt. A veszteségeket csak számokban tüntetik fel. Így az egészből kivesznek az érzelmek és az egyéni sorsok, magyarázta René. A történelem egyszerűen a mi oldalunkon áll. Mindig a győztesek oldalán áll, végig, amíg az értelmezését befolyásolhatják és irányíthatják. Még vissza Reniérékhez. Képzeljék, a lágerben – mint közölte velünk – visszatért ősei hitére. Ezt végképp nem tudtuk elfogadni Renével. Már csak azért sem, mert René épp nagyszabású akciót készített elő a vallási fanatikusok eltávolítására. Pontosabban azokéra, akik nem akartak hinni nekünk, és új módon élni. Hogy jobb legyen nekik, azt készítettük elő számukra. Most ezekhez a tévelygőkhöz csatlakozott Reniér is. Pedig a háború előtt ő látott talán a legtisztábban. Zsinagógába vagy húsz-huszonöt éve be nem tette a lábát. A háború alatt természetesen lebombázták az épületet. – Nem fogjuk újjáépíteni – mondta helyesen René. Támogatni az eltévelyedetteket, még mit nem, gondoltam én is. Reniér nyakig volt a dologban, és nem adott semmiféle magyarázatot. Tulajdonképpen nem is vitatkozott Renével. René az összes vallási fanatikust a hegyekbe telepíttette. – Hogy lehűljenek – mondta nevetve. Néhányukkal szoktam itt találkozni. Természetesen nem abban az öltözetben vannak, amelyben annyira különlegesnek és felettünk állónak érezték magukat. – A rendi nővérek a gazdaságban dolgoznak – ezt a hírt Vidmuchová hozta. – Rendes nők – tartotta fontosnak hozzátenni. – Egyik sem áruló. – Az áruló alatt engem érthetett. – Még az alázatukban és a mosolyukban is lázadás van. – Ezt már René mondta. Nincs okom kételkedni ebben. – Az ellenséget nem tudod megváltoztatni, meg kell törni és el kell távolítani. – Ezt mindig is tudtam.

229

René elmesélte, milyen ősziesen tarkák voltak az apácák, amikor összegyűjtötték őket itt, a hegyekben. Fekete, fehér, barna, lila. Színben illeszkedtek a természethez – mondta René. Addig csak Klarissza-rendieket ismertem, fekete ruhájuk, fekete vagy fehér fátyluk, madzagövük volt. Vilém Dakar, aki Franciaországból jött a hadseregünkbe, és részt vett a legkeményebb csatákban is, szintén megmutatta, ahogy mondta, hölgyismerőse fotóit. A szárnyas nővérét. A szárnyas főkötő alapján. Ha jól emlékszem, szürke ruhája volt köténnyel. Népviselet benyomását keltette. Dakar azt állította, hogy Páli Szent Vince irgalmas nővéreihez tartozik. Dakar kapcsolatai kimondottan gyanúsak, ebben egyetértettünk Renével. Ráadásul Nyugatról jött. – Az ilyet biztosabb eltávolítani – mondta René közvetlenül a háború után. Dakar csak ma jutott eszembe, az eltévelyedés kapcsán. – Nálunk nincsenek szürke nővérek – felelte René, amikor megkérdeztem, nem látta-e Dakar apácáját is a kitelepítettek között. – Apácaruhában nem dolgoznak a gazdaságban. Még ha a telep vezetőjének egyfolytában rózsafüzéreket kell is elvenni tőlük. Nem tudom, honnan szerzik őket egyfolytában – ezt már Božena mondta. A nővére a farmon dolgozik. – A téves nézetek kigyomlálásakor legjobb a ruházattal kezdeni. Különben folyton úgy éreznék, hogy valahogy összetartoznak – zárta a dolgot annak idején René. Még edényből is az övékét kell használnom. Németet. Ugyanis csak az az egy ünnepi készletem maradt, amelyet anya mentett meg. A többi porcelánt, az evőeszközöket és a teljes konyhafelszerelést nem engedték elhoznom. Vajon ki használhatja most? Nem voltak valami gazdagok, akik itt laktak, csak átlagos berendezés maradt utánuk. Durván megmunkált asztal és székek. Rendes szekrényeik sem voltak, csak kézzel összetákolt almáriumok. Evőeszközből és tányérból a legolcsóbb. Lehet, hogy a kertben elástak valamennyi ezüstöt, vagy elrejtették a házban, jut néha eszembe. De nem keresem. Rudolfnak meg a barátainak is megtiltottam, ahogy ők nevezik, a kincskeresést. A padlást átkutattam. De csak a kéményajtó mögé és a gerendák alá néztem be, közvetlenül a padló fölött. Semmi, nem találtam az égvilágon semmit. Pedig a faluban valóságos legendák keringenek a megtalált kincsekről. Gyémánt nyakláncok, brossok, több kilogramm arany, márkás étkészletek és ezüst evőeszközök. De hát honnan kerülnének elő ilyesmik egy ilyen nyomorúságos faluban. Egyszerűen nem hiszek ezekben a kitalációkban. Az egyetlen rendesebb ház az orvos villája. Mármint helyi viszonylatban, a prágai épületekkel összehasonlítva egy jobb viskó. Tudtommal értékesebb dologként is csak egy oszlopos órát találtak a villában. Semmi többet. Milyen gazdagság keletkezhetett ilyen árvaságban. Rudolf és Martička legszívesebben a díszített poharakból isznak. Masszív üvegpoharak ornamentumokkal és műarany betűkkel. Az egyiken Bräutigam felirat van, a másikon Braut. Rudolf ért németül, de Martičkának le kellett fordítanom. – Vőlegény és menyasszony – mondom neki.

230

Nem elégszik meg a válasszal: – Esküvő volt itt? Mesélj – tapsikol apró kezével, mintha épp esküvőn lenne. Először meghökkentett, az ellenségek esküvőjének gondolata. Egy gyereknek nem lehet elmagyarázni, hogy a menyasszony és a vőlegény is birtokba akarják venni a világot, és az eszközökkel nem törődnek. – Hosszú fátyla volt, a fején korona – meséltem Martičkának. – Korona, mint egy hercegnőnek? – mutatott a fejemre. – Hasonló – bólintottam. – Rózsacsokrot a vőlegénytől kapott, mint én apukától. – Fehéret? – Nem, rózsaszínt – javítottam ki. – Az szerencsét hoz. Az itteni menyasszony biztosan nem kapott rózsát, honnan vettek volna. Egy mezei virágokból összeállított csokor szintén bájos lehet, ismertem el, és folytattam az esküvővel. – A lakodalmon a ti díszített poharaitokból ittak. – Most már Rudolfek is hallgatott minket. Biztos kíváncsi volt, mi mindent találok még ki. – Én vagyok a menyasszony, és te a vőlegény – dirigálta azonnal Martička. – Fogd meg a poharad. Rudolf magabiztosan nyúlt a Bräutigam után. Pedig tudom, hogy én mindig épp ezt a két német szót kevertem össze. A hosszabbat gondoltam mindig a menyasszonynak, és a rövidebbet a vőlegénynek. Rudolfnak ez nem okoz nehézséget. Csipketeát öntöttem a poharukba. Koccintottak. Rudolf homlokon csókolta Martičkát. Ő ezt a szájára adott cuppanós csókkal viszonozta. – Hű – nevette el magát Martička. Rudolf letörölte a még nedves csókot, és fintorgott Martičkára. Ki-be húzkodta a nyelvét a szája szegletében. A gyerekekre jellemző hisztérikus kacagásig ingerelte Martičkát. – Elég legyen – kellett csillapítanom Martičkát, mert az ilyen hancúrozás után rosszul alszik. Rudolfot elküldtem a vödörrel vízért. Martička kiitta a teát, és már nem kérdezősködött. Egyedül feküdtem, és nem éreztem jól magam. Ebben közrejátszhatott a gondolat is a ház lakóinak esküvőjéről, ahová telepítettek. – Vajon mit csinál ma a násznép? – jutott még eszembe. Nem foglalkozhatom ostobaságokkal, igyekeztem ezúttal én megnyugtatni magamat. Renére gondoltam, hogy ő hogy csinálná. Elalvás előtt vagy kora reggel. Az eltávozottak után maradt dunyhák közt. Huzatuk rózsa-fehér, otthon varrt, fehér foltozással. Természetesen mindent kétszer kifőztem. Bár a huzat és a többi fehérnemű tiszta volt. Nem, azt nem. Csak nem akartam érintkezni azok testének a lenyomatával, akik előttünk voltak itt. A díszesebb huzatokat biztosan magukkal vitték. Vagy inkább nem. A damaszt nehéz, és a személyenként megengedett ötven kilóba a szükséges dolgokon kívül legfeljebb egy-két garnitúra férne. Én a lakásomból még a szükséges holmikat sem tudtam elhozni. Akkor ők miért vitték volna. De azért a sajátomban jobban aludnék.

231

A vászonzsákokban szárított csipkebogyót hagytak. Teának. Már az utolsó zsák is csak negyedig van, mert egyfolytában főzzük a teát. Főként megfázás ellen jó, ráadásul itt semmilyen minőségi teát nem kapni. Szombaton Rudolffal és Martičkával friss csipkebogyót gyűjtöttünk. Csak három bokrot szedtünk le. Mégis véresre szúrták a kezem. Vajon mennyi időbe telhetett teleszedni azt a három zsákot, jutott eszembe. De lehet, hogy egy népesebb család lakott itt, vagy úgy vették valakitől. Rajtunk kívül itt csak Rohlenék szednek csipkét. Ők nem szükségből, mint én, hanem kóros takarékoskodásból. – Mindenben takarékoskodnak – mondogatta Marková. Mit tudnak az itteni szegények összespórolni, és miből? Mit számít nekik száz koronával több? Nem jutnak innen sehová. Legfeljebb a szomszéd városba vagy inkább faluba. De ott sincs mire költeni. És az itteni ínség nem is volna képes tisztelni és élvezni semmi luxust. Vagy bundában, nyaklánccal a nyakukban akarnak a gyárba járni?

Jozef Hát Čonkát is megverték. Meg az anyját és az apját is. A „megverték” nem pontos. Inkább megégették őket. Éjjel valaki egy benzinnel teli üveget dobott a lakásukba. Aztán meg fenyőforgácsot. Ilyen fenyőforgáccsal gyújtottunk tábortüzet. Ha a gyerekekkel tüzet raktunk a Döglött kecskén. A volt tűzhányón. Már nem működik. Csak egy kráter maradt utána, meg gombafelhő alakzatban tufa. Hogy miért hívják Döglött kecskének, nem tudom. De gondolom. Čonka megint zölden jött a lőrétől. Mint akkor. A körhinta után. – Disznó – mondta nálunk otthon bevezetésképpen, és csúnyán nézett. Inkább kitakarodtam vele. – Hogy ne fokozzuk még tovább a rasszizmust – ezt apa mondta, amikor szólt, hogy húzzunk kifelé. – Tényleg nem magukat öntötték le? – kérdezték Čonkáékat a kórházban. – Azoktól a tüzektől, amiket raknak – korholta állítólag még a nővérke is. Kedvesnek tűnt, amíg ki nem nyitotta a száját. – Azért így is megdugnám, még ha hülye liba is – mondta Čonka arra, hogy ilyen nevetségessé tette a családját. – A rendőrség szart se derít ki – ebben igaza volt Čonkának. Apa is mondja. A szerencsétlen balesetről aztán az Előrében olvastam. Az csak nálunk jelenik meg. Egyébként nem írtak róla. – Mit akarsz írni róla? – ezt Čonka mondta. Rendesen be volt pipulva. De ki ne lett volna. Itt még vagy egy hónapig csámcsogtak ezen, mielőtt más, fontosabb témák jöttek. A gazdaság vezetője, Balaj kikezdett Herodesovával. Csakhogy az messze nem volt olyan érdekes. Vele ugyanis boldog-boldogtalan kikezd. – Ez a rasszizmus valamiért kielégíti őket – nem tudom, miért pont Herodesováról jutott ez apu eszébe. – Kiket? – ezt megkérdeztem tőle. – A buzikat – vicceskedett megint apa. Mit akart ezzel mondani?

232

Igaz, hogy Čonkáék semmit sem kaptak. – A ház biztosítéka égett le – mondta Čonka. – A fickó szerint, aki a biztosítási szerződést írta, nem vagyunk biztosítva. Csak az előző tulajdonost biztosította. És hol vége van Lancošnak... – ezt szintén Čonka mondta. Čonka apja szidta a biztosítóst, mint a bokrot. Az meg elment panaszt tenni a tanácsházára. Így az öreg Čonka írásbeli figyelmeztetést kapott. Az illetlen viselkedéséért. – A rendes viselkedés fontos – mondogatja folyton anya. Csak nem tudom, ki tudnék-e tartani. Ezt a fejmosást Palastól, Táncoštól és Valitól kapta. – A legnagyobb tolvajoktól – ezt apa mondta. – A börtönben is mindig azt hiszi a börtöntöltelék, hogy jobb, mint a többiek körülötte – ezt szintén apa mondta. Tudja, miről beszél, volt benn a kötelek miatt. Akkor miért ne nevelné az a három gazember Čonkát? Ezt gondoltam. Apa azt is mondta, hogy legtöbbre azok tartották magukat, akik sikkasztásért ültek. – Az intelligencia intelligencia – ezt is apu mondta. – Bűnjelek nélküli lopás. – Alighanem igaza van. Megkérdezem Rudolfot, mit szól. A lopásokhoz meg Čonkához. Arnoldnak a változatosság kedvéért az anyja égett meg. Bronzbarna akart lenni, ahogy valamelyik lapban látta. A Vlastában vagy a Květyben, gondolom. – Soha előtte nem próbálta – ezt Arnold mondta, amikor kikísértük a vonathoz, amivel a kórházba ment. Reggel kilenctől napozott a folyónál. Ilyen korán még nem éget a nap. – Tíz óra húsz perc – mérte le Arnold pontosan. Ezt nem hiszem el, honnan tudhatta, hogy megég az anyja. Csak próbál villogni, mert ilyen még tényleg nem volt itt. Állítólag az egész teste kenőcsös kötésben van. – Amíg nem regenerálódik a bőre – ezt Arnold mondta. – Lehet, hogy új bőrt ültetnek át neki – ezt apa mondta. – Disznót. – A sörtékkel együtt? – kérdezte Terezka. Ezen nevettem. Mit meg nem tesznek a nők a szépségükért. Csakhogy Arnold anyját valami más hajtotta, mint a test szépsége. Hogy micsoda? Erre nem jöttem rá. – Rajta már semmi se segít – kommentálta apa. Igaza van, ilyen kövér nővel az életben egyszer, maximum kétszer találkozik az ember. Még a keze is eláll a testétől. Vízszintesen. A zsírtól, ami a derekától a hónaljáig, nála inkább kráterekig húzódik. Amióta csak ismerem, ugyanabban a ruhában jár. Már amennyiben ruhának nevezhető az a két vállnál és deréknál összevarrt téglalap. – Manapság bármit fel lehet venni – ezt anyu mondta. – Még khakiszínt is? – ezt Tereza kérdezte.

233

Arnold anyjának lóg a hasa, és lefolyik előre. Ha olyan volnék, mint Arnold, félnék, hogy anyám előrezuhan. – Inkább hátra – mondta Čonka. A ruha alapján azt gondoltam volna, hogy nem foglalkozik a testével. És tessék. Szerette volna, hogy szép barna és fényes legyen. Mint egy mulatté. Az nagyon tetszett volna nekem. Hogy fürdőruhát vett-e, azt nem kérdeztem meg Arnoldtól. Minek szomorítani, ha az anyja kötésben fekszik. Ha majd mindennek vége lesz, megkérdezem.

Lise Tudom, hogy Markovának kicsit pontatlanul beszéltem Lotékról. De mi köze volna egy egyszerű pékfeleségnek a mi kapcsolatainkhoz. René már a háború alatt is bizalmatlan volt Lottal és a feleségével szemben. Moszkvában, ahová azért költöztünk, hogy harcolhassunk a gonosz ellen, Lot csak rövid időre jelent meg. Állítólag azért, hogy információkat adjon át franciaországi és spanyolországi barátoktól. Csakhogy milyen barátaink lehettek ott, mondta René is. Aztán Lot megint eltűnt. Előbb az USA-ba, ahonnan állítólag közönséges kommunistaként kitoloncolták Mexikóba. – Nehogy felforgassa az Államokat – mondta később, és közben nevetett. – Nem tudom, hogy nevethet valaki ilyen komoly dolgokon – mondta René. Mintha a forradalmunk valami esztrádműsor lenne. Talán láttak már nevető harcost? Amúgy is gyanítottuk, hogy Lot leginkább a művészete miatt ment Mexikóba, mert a grafikát sosem adta fel. Sosem kötelezte el magát igazán az ügyünk mellett. – A grafikáival bármelyik országban élhetett – tette hozzá René. – Meghasonlott személyiségekre nincs szükségünk. – Ebben egyetértettem vele. Ráadásul tudtuk, hogy már a háború előtt voltak kiállításai a tengerentúlon, és ünnepelték, legalábbis így tájékoztatott minket Gazda. Gazdának az volt a feladata, hogy ellenőrizze mindannyiunk erkölcsét, hogy senki se tévelyedjen el, amikor a háború után majd át kell vennünk a vezetést az országban. A Lotot dicsőítő cikkek a burzsoá nagykövettől cseppet sem voltak jó ajánlások. Lot ugyanakkor azt magyarázta nekünk, hogy épp forradalmi okokból készít grafikát, és művészete a tömegeknek szól. Ellentétben a drága képekkel, amiket bárki megvehet. Dürer és Daumier példájával próbált védekezni. De mi köze a német parasztháborúnak és a francia forradalomnak a mi harcunkhoz? – Elitkedő – mondta René –, már a nevek alapján is, akikkel példálózik. Ha legalább megmaradt volna a plakátok mellett, amelyekre valóban szükségünk volt, de nem bírt meglenni a magas művészet meg a kiállítások nélkül... Mintha legalábbis Miró lenne, akiről egyfolytában szónokolt. Miró állítólag már sok évvel a háború előtt értette a kor borzalmát. – Nekem Miró ízléstelennek tűnik – mondta a meggyőzhetetlen René.

234

Csatlakoznom kellett. Tényleg, én sem vagyok képes látni a fasizmus fenyegetését mindenféle részekre szedett alakokban. – Még vagina és fa... – el sem tudom mondani, mennyire elszörnyedt René a Férfi és nő ürülékhalom előtt című kép reprodukciója előtt. Ugyanakkor akkor éjjel szenvedélyesebb volt, máshogy, mint előtte. Furán fogdosott is, az egyes testrészeimet. Még jó, hogy előtte leoltottuk a villanyt. Nem tudom, milyen arcot vágtam volna közben. Lot egyszerűen látta magát Miróban. – Nem tudom, nem ferde hajlamú-e – mondta René. Renének az ország sem tetszett, ahol Loték letelepedtek. Rendben, mondhatjuk, hogy Mexikó még a háború kitörése előtt fellépett a fasiszták ellen. De milyen gyökereink lehettek ott? – Egyházi – mondta René, és a jezsuita rendre gondolt. Biztos maradt belőlük valami a több évszázad ellenére is. René viszonyát az egyházhoz ismertem. – Nem tudni, nem voltak-e Lotéknak ismerőseik egyházi körökből – mondta René. Bebizonyítania nem sikerült, de Lot letartóztatásához ez nem is volt lényeges. – Áruló – mondta René, és neki az égvilágon mindent elhittem. – Ráadásul gyanús, amikor egy ország kihirdeti, hogy minden menekültet, mindenkit, akit fenyeget a háború, befogad. – Egyet kellett értenem Renével. Egy rendes ország előbb mindenkit lenyomoz, nincs igazam? És akkor még itt volt Lot gesztusa, amikor a fasiszták felégették a községünket. Loték azonnal átkeresztelték a nevére a mexikói falujukat. – Hogy bekerüljenek az újságba – mondták a barátok és René. Mintha valami nagy tettet hajtottak volna végre. Látnotok kellett volna, milyen plakátot készített az egészhez – véres kukoricamező, egyetlen vörös csillag nélkül. A plakáthoz, amelyet küldött nekünk, magyarázó levelet is csatolt – hogy hogyan használt a felület megvilágítását szolgáló pléhformához lyukasztót. A helyi cipésztől kérte. „A forradalom munkása és szolgálója vagyok” – írta még. – Ugyan, kit szolgál ez? – Renét nem lehetett megenyhíteni. – Hát termesztenek nálunk kukoricát? – csóválták a fejüket az elvtársak. Lot természetesen csak azt akarta, hogy elterjedjen róla, micsoda harcos. A háború után a tűz helyszínén rózsát ültettünk. Renét zavarták a tüskék, azt állította, mégpedig joggal, hogy Krisztus töviskoronáját juttathatják az emberek eszébe. – De hát mit akarsz ilyen helyeken ültetni, talán őszirózsát? – nevetett Renén Balcar. – Egy hónap múlva trágya lesz az egészből. – Balcar mindig plebejus módon és közönségesen fejezte ki magát, de a rózsát beerőltette a jelképeink közé. – A jelkép fontos, lényegesebb, mint az ideológia – mondogatta René, de csak előttem. Értettem őt, pontosan tudtam, mire gondol. A képet, amit a szemeddel látsz, egy életre megjegyzed, és ha eleget sulykolják, eggyé is válsz vele.

235

– René – simogattam meg az arcát. Mindig felnéztem rá, és csodáltam az intellektusát. Ráadásul Loték egy évvel minden után, a háború után visszatértek. Állítólag nem ment könnyen nekik, mondta akkoriban Lot. – Mi legyen velük? – kérdezgette René. De vissza kellett engednie őket. – Ez után nem kerülhetnénk az emberek színe elé – mondta. – Túl nagy nyilvánosságot kaptak a falu átnevezése miatt. Lot meg főleg a grafikával. Észrevétlenül csak az ismeretlenek maradnak. – És hű, mennyi van belőlük – viccelődött René. – Ismeretlenekből. Visszatérése után Lot nem kevesebbet állított, mint hogy Mexikó és az országunk egyforma – katlan hegykoszorúval. – Miért nem maradtatok? – kérdezte őket nevetve René. Lot megrökönyödött, de aztán ő is elnevette magát. Elgondolkoztam ezen a koszorún is. Talán Lot valami mást akart ezzel közölni. Nála nem lepett volna meg – jelenthette volna a korlátozott teret vagy a halált. Az is meggyőződésem, hogy Loték elsősorban azért választották Mexikót, hogy kitűnjenek a elmaradott országban és környezetben. Ugyanúgy, mint Habsburg Miksa Charlotte-tal. Őket is leginkább a trón érdekelte. Mindegy, melyik országban. A fő az volt, hogy parádézhassanak. Ám ha Lotné azt hitte, hogy a férjét is agyonlövik, mint Miksát, tévedett. – Lelőni, kész – mondta René már az első letartóztatottaknál is. – Az ellenségnek dicstelen halált kell halnia, semmi mást nem érdemel. Az ilyennek még a kötél is jutalom. És festményre sem került Lot, ha Lotné esetleg erről álmodott is. Sajnos a fényképekről, amelyeket az újságokban tettek közzé különféle évfordulók és események alkalmából, René is eltűnt. A feje és a teste helyén üresség maradt. Mintha soha ott sem lett volna. Még a kinyújtott keze sem. Miksáról legalább festmény készült, így fennmaradt az örökkévalóságnak. Manet persze azért jobban megfestette volna, egyenesebb derékkal és elszántsággal a szemében. Legalábbis így képzelem a hősi halált. De a művészek természetesen máshogy látják. A festő a környezet megfestésével sem sokat bíbelődött. Csak az emberalakok érdekelték. Csakhogy Miksa nem volt hős. Lot letartóztatása után René elhozta néhány grafikáját. Kint is jól el lehetett adni őket.

Jozef „Különösen nemi aktus alkalmával nem szabad az ujjat a végbélnyílásba dugni.” És egyéb tudnivalók, Miloš Kocman sorolta őket, amikor be akartunk lépni a Jehova tanúihoz. Rudolfnak volt velük kapcsolata. Akkor mesélt az egészről, amikor elmentem hozzájuk látogatóba. A városba. Nem az eredeti lakásukba, de a város ugyanaz volt, ezt Rudolftól tudom. Az egészben leginkább a titkosság és a tiltottság tetszett. Nem volt szabad semmit sem mondanunk az anyjának, sem Martának.

236

– Még mindig figyelnek minket – mondta Rudolf, amikor kimentünk a lakásból az utcára. Hogy ne tudjanak esetleg lehallgatni. – Anya azt állítja, szemmel tartanak minket. Szerintem nem – folytatta Rudolf. – De előfordulhat. A biztonság kedvéért egész úton forgolódtunk, nem követnek, nem figyelnek-e minket. Feltűnés nélkül. Természetesen. A Jehova tanúi nálunk be vannak tiltva, ezért csábított minket. – És kezdünk megvilágosodni az életben – ezt Rudolf mondta. Kocman az ujjakkal kezdte. Nem tudom, miért. Kezdésnek ez eléggé elvette a kedvem. Egyelőre nem tervezem. Az intim érintkezést. Bár tudom, hogy Kornel már lefeküdt Ivonával. Legalábbis ezt állította, vagy csak hencegett. Ez a legvalószínűbb. Aztán Kocman Russellről beszélt, meg a komoly bibliakutatók nemzetközi szövetségének első kongresszusáról. Ez már érdekesebb volt. Csakhogy azt mondta, hogy nem használhatunk drogokat, alkoholt és mást sem. – Tojáslikőrt lehet? – kérdeztem aztán Rudolftól. Arról nem szívesen mondtam volna le. Anyu karácsonykor mindig csinál. Nagyon finom. – Ha csatlakozunk, nem lesz karácsony. Más felesleges ünnepek sem – ezt Rudolf mondta. Eléggé elcsodálkoztam. Egyelőre képtelen voltam elképzelni. Disznósajtot, véres hurkát és általában semmilyen vérből készült ételt sem szabad ennem, Miloš Kocman azokat is letiltotta. – Nem tudtam, hogy elsőre ilyen izé – ezt Rudolf mondta, pedig ő már tudott ezt-azt a Jehova tanúiról. Másodszorra vagy harmadszorra volt Kocmannál. Talán azért kezdte Kocman rögtön az ujjakkal. Azt hitte, már a hálójában vagyunk, és nincs értelme totojázni. Tiszta és rendes ruhában járjunk. Talán észrevette a nadrágom. A nagyapámé volt. – Jobb, mint a tréningnadrág – ezt anya mondta, hogy ne vernyákoljak. Még jó, hogy nem vagyok nő. Akkor illendően hosszú szoknyában kellene járnom, ezt is Kocman mondta. – Az illendően hosszú szoknya a vádli közepéig ér, nem a térd fölé, mint a szajháké – mondta Kocman. Ezen elnevettem magam, és néztem, mit csinál Rudolf. Csak felemelte a jobb vállát, aztán leengedte. Az anyja, Lise ugyanis pont a térde fölé érő szoknyát hord, megfigyeltem. Közben pedig nem is szajha, annak híre menne köztünk, és Rudolf is megmondaná. – Egyszerűen kényelmesebb benne a járás – mondta Rudolf. – Párizsban is térd fölé érőt hordanak – tette még hozzá. – Oda készül? – kérdeztem ostobán. Legalábbis annak alapján, hogy Rudolf megütögette a homlokát. Éjszaka még beszéltünk erről. Hogy a győzködés és a tiltások miért az öltözködésnél és a nemi kapcsolatnál kezdődnek, fejezte ki magát szakszerűen Rudolf. – Az önfegyelem miatt – mondom neki. – Beledumálnak mindenbe, és korlátozzák a magánéleted. Hogy lelkiismeret-furdalásod legyen meg ilyenek.

237

– Még mindig jobb, ha az öltözködésbe dumálnak bele, mint ha teljesen meztelennek kéne lenni. – Hogyhogy meztelennek? – kérdeztem. – Mint amikor ki akarnak nyírni vagy agyon akarnak verni, és előtte levetkőztetnek – magyarázta Rudolf. – Miért csinálnák ezt? – értetlenkedtem. – Az ősi mozdulat miatt. Hogy eltakard az ágyékod, a nők a mellüket is. Rudolf valószínűleg kezd meghibbanni, gondoltam. Miket hord itt össze mozdulatokról? Méghozzá ősiekről. Talán az apja miatt. Felakasztották. Lehet, hogy meztelenül akasztották fel? Nem mertem rákérdezni. Pedig megtehettem volna. Alkalom lett volna bőven. Rudolf valószínűleg sokat gondolkozott ezen. Azok alapján, amiket néha mondott. Addig nem tudtam, mi a különbség a professzionális és az amatőr akasztás között. – A profik süllyesztős akasztófára akasztanak – ezt Rudolf mondta. – Azonnal megroppan a nyakad, és nem szenvedsz. – Az amatőrök kézzel fojtanak meg? – próbáltam viccelődni, és elkezdtem nyúlkálni Rudolf után. – Ne hülyéskedj – mondta Rudolf, és eltolta a kezem. Elkezdett reszketni az álla, ami általában akkor fordul elő, mielőtt feldühödne. Úgyhogy inkább hagytam. – Nálunk süllyesztő nélkül akasztanak. A kötél a csigán megy keresztül. Minden sokkal tovább tart. Több jut a haldoklásból. – Ezt olvastad valahol? – kíváncsiskodtam. – Nem, megkérdeztem az apám, amikor bevezette – de most Rudolf bőgni kezdett. Erre nem számítottam. Azt hittem, elég erős, ha egyszer ilyesmiket hoz szóba. Mert én ugyan nem élveztem. Nem szeretem a morbid beszélgetéseket. Biztos el kellett mondania valakinek. – Talán volt neki süllyesztő – nem tudtam, mi mást mondhatnék. – Minden javul. Vagy fatuskón állt, mint egy cowboyfilmben láttam. Rögtön megroppan a nyakad. – Hát, lehet – szipogott Rudolf. Tudtuk mindketten, milyen nehéz. Már a gondolat is, hogy volt-e tuskó, hogy emberségesen viselkedtek-e a gyilkosok, hogy kirúgták-e alóla. Ha sejtette volna Rudolf apja, milyen vég vár rá, biztos nem spórolt volna a süllyesztőn. Erre gondoltam. Az egésztől nagyon fáradt voltam. Eléggé meglepett, hogy a mennyben száznegyvennégyezer fős jehovista elit fog uralkodni. Amikor itt mindennek vége lesz. Rögtön az jutott eszembe, hogy elég nyögvenyelős lenne ennyi emberrel. Itt lent pár ember irányít, de ők sem tudnak dűlőre jutni egymással, folyton áll a bál. Hát mi lesz, ha ennyien fognak irányítani, és majd mind előnyöket akar. Az uralkodásból származó előnyöket. Kocmant nem kérdeztem meg. Már így is gyanús voltam neki. Úgy értem, a nagyapám nadrágjával. Legközelebb nem mentem el. Rudolf sem.

238

A mi utunk máshová vezet, írta egy levélben. Pontosan nem tudtam, hogy hová. De ami az absztinenciát, az öltözködést és a lányokkal való kapcsolatot illeti, abban világosan láttam. Egyelőre nem az én problémám volt, amelyet meg kellett volna oldanom. Anya végül bevette derékban a nadrágot, úgyhogy majdnem olyan volt, mintha az enyém lenne. Azt is furcsálltam, hogy a jehovisták nem akarnak segíteni a nyugdíjasoknak és az elhagyott árváknak. Erről meg is kérdeztem Kocmant. Közvetlenül azután ajánlkoztam fel, hogy valami szolgálatról kezdett beszélni. – Járhatnék az öregek otthonába takarítani és vigasztalni az embereket. – Kellően humoros és segítőkész vagyok hozzá, gondoltam. De ő nem akarta. – Azok, akik nem tartoznak közénk, az ördög hatalmába kerültek – ezt Kocman mondta. Kornel és Olin különböző dolgokat meséltek Klemprová nagymamáról, de hogy nem került az ördög hatalmába, abban biztos vagyok. A mi nagyanyánk szintén nem. Szerencsére nincs az öregek otthonában. – Nem nagyon tetszik – mondtam Rudolfnak. – Az öregek otthona – ezt Rudolf mondta. – Úgy általában Kocman. – Többet nem beszéltünk róla. KOLOSZÁR PÉTER fordítása

Károly utca

IVAN JERGL

Ma szép napunk lesz

Mint általában, most is az a fénylő kis téglalap ébresztette, ami hajnalhasadás után tűnik fel az ágya mellett a falon. Bal kezét lassan a mellkasára húzta. A jobbal kitapintotta karórájának szíját, ami felcsúszott valahova egészen a könyökéig, és visszaevickélt vele vékony csuklójához. Orra elmosódott sziluettjén keresztül felismerte a számlapot. Még csak négy harminc. Néma öröm kerítette hatalmába. Mindenki alszik még a környezetében. Az öltözködésre temérdek ideje marad. Kitekintett az ablakon, és egy pillanatra be kellett hunynia káprázó szemét. Az újszülött napcsemete az erdőbe villámgyorsan felszívódó sötétség utolsó homályos fátylainak vánkosán kéjelgett. Végül fakírként megállapodott a fenyőfák tetején, és próbaképp sugarakat szórt a zenit irányába. Ha majd valamelyikkel megkapaszkodik, húzódzkodni kezd felfelé, és délig meg sem áll. Egykoron ő is így helyezkedett. Az ágy támlájához kötött zsinórnál fogva felhúzta magát. Csodás idő lesz. Egészen biztos, hogy elmegy a halastóhoz. Esetlenül áthengergőzött az oldalára, és megpróbált feltápászkodni a jobb könyökére. Gondolhatta volna. Elsőre sose sikerül. Pedig már hány hónapja kel ekképpen! Hintázni kezdett. Egyszer, kétszer és még egyszer, egészen addig, míg fel nem tornázta magát ülő helyzetbe. Prüszkölt egyet, és míg kipihente az emberfeletti erőfeszítés okozta fáradalmakat, tekintetével a közös szobát pásztázta. Mint egyetlen korán kelő, csíkos cölöpként meredezett a takarók és a párnák fehér síkságából. Mindenki annyit durmol, amennyi neki jólesik, elmélkedett, és legyőzhetetlen vágyat érzett, hogy visszahuppanjon a párnára. A gyönyörteljes félénkség érzésével odavágódni, mintha hátrafelé az erkély korlátján kizuhanna az utca mélységes forgatagába. Minden este így hajtotta álomra a fejét. Csak egyszer becsülte fel rosszul a távolságot, akkor az ágy élében eltörte a nyakszirtjét. Elutasítóan csóválta a fejét a jó meleg vánkosra gondolván, és vacogva ásított egyet. „Izomsorvadással tornáznia kell az embernek.” Ó, mennyire szörnyen odavolt ezért a megállapításért! Kedvetlenül pizsamája legalsó gombjához tuszkolta a kezét, és kigombolta. Nem értette, miért hever az egyik papucsa a szemben lévő ágy előtt három egymáshoz nem tartozó másik papuccsal együtt. Rögtön eszébe jutott azonban a szokásos esti csatározás, és óvatosan, nehogy elveszítse egyensúlyát, az ágyak közötti utcácska fölé hajolt. Hát persze, kölcsönvették egymásét. Már csak az álla alatti gomb volt hátra. Az utolsó, a legnehezebb, a rövid, kemény lábra frissen felvarrt. Dühös volt magára, mert este elfelejtette mondani, hogy azt ne gombolják be. Isten tudja, sikerül-e ujjával átevickélni a gallérról

240

a fülcimpájára, majd egyik hajszálból a másikba kapaszkodva eljutni a tarkó fölé, és lehúzni a pizsamafelsőt a fején keresztül. Fejébe vette, hogy sikerülnie kell. Csak három próbálkozása van. Csak három. És ha lecsúszik a keze? Akkor...? Nem tudta, mivel rémissze meg magát annyira, hogy sikerrel járjon. Nem, ha nem sikerül, az egész napja el van szúrva. Semmiben nem leli majd örömét. Útban imádott halastava felé összecsukódik majd a lábtartó, ő meg… kiesik a kocsiból. Egyszer átélte már ezt, és a mai napig pontosan fel tudja magában idézni azt a tehetetlen rémületet, amikor a félkarú Karel által tolva, maximális sebességnél kirepült a kocsiból, és majd egy méteren keresztül súrolta arcával a kavicsos utat. Sose sikerült kinyújtania legyengült karját, hogy megvédje magát. Még egyszer felnyújtotta jobb kezét, olyan magasra emelte, amennyire csak tudta, és alátámasztotta reszkető bal kezével. Ujjai a pizsama hajtókáján lassú menetelésbe kezdtek. Végre mutatóujja alatt kitapintotta a gombot. Csak félig csúszott be a lyukba, aztán megakadt. Haragra gerjedt, de visszafogta magát, és minden erejével még egyszer nekiveselkedett a finom gyöngyház korongnak. Dühösen megrázta az öklét, és jobb keze ismét az ölében pihent. Majd még kétszer. És aztán? Kinézett az ablakon, és megállapította, hogy a nap már nincs a fenyőfákra tűzve, hanem már két-három centivel felettük jár, az ég pedig tündöklően kék... Ismét hatalmába kerítette az ébredés után rátörő, izgatóan gyönyörteljes érzés. Semmi kedve nem volt holmi gyöngyház gombocskára gondolni. Elképzelte, ahogy könnyű, erős lábakon futásnak ered a halastó felé. Már nem zavarták az erdei ösvényen a gyökerek és farönkök sem, amiken menet közben a kocsi lábtartója nem minden veszély nélkül meg-megakadt. Mindenkinél előbb ért a kikötőbe, és lefoglalta a legjobb kajakot, azt, amelyik nem eresztett. Sikerült még megszereznie az utolsó ép dupla evezőt, és egy pillanat múlva már a túlparton volt. Nem kellett türelmetlenül várnia, hogy berakják az öblös kis kompba, és nekitámasszák hátát az ülőkének, nehogy véletlenül beleforduljon a zöldes vízbe. Az erdő csendjéből egy valahova igyekvő moped búgása bontakozott ki. Gábinka, a szakácsnő. Pillantásával átrepült a szobán. Most már egészen biztosan sikerül. Látta maga előtt, ahogy a gomb, mintha mi sem történt volna, szépen átcsusszan a lyukon. Máskülönben... máskülönben meghal. Súlyos fenyegetőzés, olyan gyakran fordult azonban hozzá segítségért, hogy majdnem jelentését vesztette. Meghalni. Szürke, fagyos kifejezés. Az égszínkék ablakra tekintett, és megmerevedett. A szokásos mozdulattal a biztonság kedvéért hármat kopogott az ágy fémvázán. Másodszor is kitapintotta a dacos gombot. Majd hirtelen felemelkedett a szomszéd ágyon a paplan, és Honza kitapogatta a mankóit. Annyira hirtelen történt mindez, hogy összerezzent a rémülettől, és már csak egy kísérlete maradt. Most azonban egyáltalán nem gondoskodott róla. A félálomban lévő ember egy mozdulattal az álla alá nyúlt, levetette a pizsamafelsőt, és felhúzott egy nyári inget. A mankók megkoppantak a folyosón, kattant a retesz a vécéajtón, és a folyosóról a nyitott ajtón keresztül beáramlott a nyári hajnalok hűvös levegője. Huzat. Gyűlölte a huzatot. Senkire sincs tekintettel az a bunkó. Egykoron, amikor még járt, derékban hátrafelé meghajolva, mintha épp hídba készülne lemen-

241

ni, szóval akkoriban, amikor még járt, átsiklott a szoba küszöbén, és a csukott ajtó kilincsének támaszkodott. Az ideális egyensúly állapotában balanszírozott, így hosszabbat is léphetett anélkül, hogy fennállt volna annak a veszélye, hogy a lépés után zsákként a földre zuhanjon. Valaki azonban a folyosó másik végén kinyitotta a folyosóajtót, és bejött. Az ajtó a huzat következtében visszairamodott a szobába. A kilincs első megérintésének állhatatosságától odaszegezve tisztelettudóan vele tartott, mígnem arccal a gondosan felsúrolt parkettára zuhant. Nem sokkal később megszűntek a félelmei: rokkantkocsiba kényszerült. Villámgyorsan eltűnt arca az ingben. Zöldesszürkés félhomály uralkodott benne. Remélte, hogy még mielőtt Honza visszatér, sikerül áthúznia a fején. Miközben keze a gallér felé menetelt, kellemetlen, meleg lehelettel lélegezte tele az ingbelsőt, és türelmetlenül várta, hogy lecsússzon a vállára. Ebben a pillanatban azonban, mintegy büntetésképpen azért, mert némiképp elhanyagolta az egyensúlyhelyzet fizikai törvényszerűségeit, történt valami. Elvesztette egyensúlyát, és a fent kétkarú, zöld ingpolipban végződő, meztelen felsőteste a vékony térdei közötti mély terpeszbe veszett. Még felkiáltani sem volt ideje. Szája csak abban a pillanatban nyílt ki, amikor előbukkant az ingből, és belefúródott a száraz takaróhuzatba. Ahogy hirtelenjében sebes mozgásba lendült, azt gondolta, hogy azzal a lendülettel ugyanolyan gyorsan vissza is tud billenni, még mielőtt vélt ereje elszáll. Húrként megfeszült, és úgy érezte, már-már kiemelkedik, elég egy szikrányi erőfeszítés, és a takaró fullasztó levegője semmivé lesz. Ez azonban puszta szándék maradt csupán, a régi érzések csalóka emlékezete, amikor még hát- és hasizmai elvégezték a maguk feladatát. Nem akart hinni a szemének, segítségül hívta a kezét, de tehetetlenül egyre mélyebbre süllyedt. Tudatára ébredt, hogy nem kap levegőt, és segítséget sem tud hívni. A vastag takaró mindennemű hangot elnyel. Mindenki hajnali álomban szendereg. Gyorsan felmérte, hogy egyedül nem képes felegyenesedni, így csak arra koncentrált, hogy legalább egy kis rést vájjon, ahol levegőhöz juthat, hogy kibírja a lázmérős nővér érkeztéig, vagy Honza visszatértéig. Megpróbálta elfordítani a fejét, koponyája azonban masszívan beékelődött két térde közé. Az esés következtében felgyorsult pulzusa eleinte lecsillapodni látszott, most azonban dübörögve beindult, és egyre szaporábban vert. Úgy érezte, hogy a szíve kiugrott a mellkasából, megakadt a torkában, szétáramlott a fejében, majd szörnyűséges ricsaj kíséretében fájdalmasan bevette magát minden egyes érbe és erecskébe. Rémülten elkiáltotta magát, ám a takaróhuzat még jobban hozzátapadt a szájához és az orrlyukához. Fulladozott. Csak szabadon lévő tehetetlen ujjai fúródtak az ágyneműbe. * Inggallérja hirtelen belefúródott a nyakába. Felhúzták. – Mi a fenét szerencsétlenkedsz, Čoud? – Öltözök – nyögte nagy erőfeszítések árán, ahogy levegőhöz jutott.

242

Majd Honza keze jártasan a hóna alá csúszott, a nadrágot felhúzták a térde fölé, a szandál csatjai bekattantak. – Máskor ne marháskodj, inkább várj meg. Már a kocsiban ült teljesen felöltözve, míg a nővér beágyazott. Túlságosan könnyelműen, meggondolatlanul mozog. Megtámasztotta a kezét, az ujjai a zsebe felé masíroztak, ahol a tollat tartotta, kihalászták, majd visszatértek az eredeti helyzetükbe. A karórája szíjára ezeket a nyomtatott betűket írta: EEAFG. Este emlékezni a felső gombra. Aztán egy csapásra megfeledkezett mindenről. Eltolták a reggelihez. Az ebédlőt keresztbe-kasul átjárta a napfény. A fák között vakítóan ragyogott a halastó víztükre. Gyönyörű nap állt előtte. * Elmondhatom, hogy ma már egészen magabiztosan mozgok. Szinte semmi rettegést nem érzek az emberek előtt. Csak elvétve áll el a lélegzetem, és jövök zavarba, amikor valaki érdeklődést tanúsítva vagy kíváncsian végigmér. Amikor nyakamba szedem a lábam, azaz inkább a kocsi kerekét, mindig úgy parkolok le, hogy a járdaszegély átlépéséhez ne legyen szükségem segítségre. Csak olyan helyekre járok, ahol korlát van a lépcső mellett, vagy lift. Jóllehet a városom nem bővelkedik ilyen helyekben, eddig még nem látogattam el mindenhova. Szívesen járok moziba. Mindig ugyanabba. Ismerem a terepet. Tudom például, hogy rögtön a terem előtti küszöb után üreges a padló, és nagyon óvatosan kell felemelnem a jobb lábam, hogy ne botoljak meg, mint legelőször. Bemegyek, leülök a kényelmes, ám némiképp alacsony székbe, és zsebre dugom a kezem. Mindannyiszor elrejtem őket, jóllehet mindig azt mondogatom magamban, hogy ennek nincs jelentősége. Néhányszor azonban megtörtént, hogy szomszédom a vetítővászon által megvilágított kezemet nézte. Nem érzem ilyenkor jól magam, és egyikünk sem tudja követni a történetet. Széthúzzák a függönyt, és valahol a fal és a mennyezet üregeiben megszólalnak a hangfalak. A széles sávú vásznon testhez álló, fekete nadrágban és kereszttel a napbarnított mellkasán hirtelen megjelenik a színes, fiatal Alain Delon. Míg esetlen, enyhén teltkarcsú testem a székben pihen, eggyé válok a fiatal hős izomzatával. Érzem, ahogy a szíj alatt nyom a pisztoly, látom eltökélt arckifejezésem, és érzékelem a gyengéd hódító pillantást a nők jelenlétében. Hagyom, hogy elragadjon magával a modern lélekvándorlás. A történet véget ér. A fény a barnás lambériához szorítja a félhomályt, és a ventilátor csattogó kopoltyúin át a késő este hűvös levegője áramlik szét a teremben. Mindig úgy távozom, hogy ne keltsek túl nagy feltűnést. Nem tolakodom az elsők között, de nem is utolsóként baktatok. Ma azonban teljesen egyedül vergődöm a magányos székek között, és szorongva figyelem, ahogy a fénylő vörös KIJÁRAT felirat alatt elhaladnak az utolsó nézők – egy pattanásos kiskatona és egy szörnyen vékony, szemüveges

243

lány. Egy pillanatra enyhe megelégedettség lesz úrrá rajtam, gondolván, hogy én arcra szemrevalóbb vagyok, ám ezt háttérbe szorítja testem egyéb részeinek észlelése. Érzem, ahogy a hátam mögött sugdolózva egymás felé közelednek a jegyszedők. Itt-ott felmordul a csendben egy-egy utólagosan felhajtott szék, amitől még idegesebben szedem a lábam. Egy idősebb férfi félhangosan panaszkodik, és nyögdécselve lehajol egy papírfecniért. Valamiért közel érzem magamhoz. Nem tudom, talán a bizonytalanság a mozdulataiban. Végre kiértem a sorokhoz vezető kis folyosóra. A hátam mögül, valahonnan a terem közepéből hirtelen egy őszintén felháborodott fiatal női hangot hallani: milyen malacok az emberek! A lány hangjában van valami valóságos, olyannyira, hogy mohón megfordulok. Egy kis vörös lépdel a folyosón. Haja össze van hátul fogva egyszerűen, mint mikor a fiatalasszony hazaér, és elkezd takarítani. Hihetetlenül kedves, ám abban a pillanatban szigorú arc. Megingok, és lejjebb lépek egy fokkal. Megmerevedett csípőm a lépcső jobb oldalán többnyire szolgál valami meglepetéssel, úgyhogy csak rimánkodom, nehogy a cipőm orrával beakadjak a szögletes fallépcsőket szegélyező fényes perembe. A lány, befejezve őrjáratát, elhalad mellettem. Semleges álláspontra próbálok helyezkedni, mivel nem szeretném kiprovokálni a segítségét. Majd folytatom utam: jobb könyékkel a faburkolatnak támaszkodni, bal láb előre, a cipő orrával kitapintani a következő lépcsőfokot, egy kis megingás, egy merev lépés és ismét egy akadállyal kevesebb. – Nincs szüksége segítségre? – hallom, a lány pedig felfelé rohan. Vártam erre. Mindig, mikor szorult helyzetben vagyok, számítok valami ilyesmire, hogy amennyiben a helyzet megengedi, később méltóságteljesen elutasíthassam. Ha azonban senki nem figyel fel rám, dühöngök, hogy mennyire közönyösek az emberek. A lányból nem süt az a hamis, elmaszkírozott figyelmesség, amivel az emberek többnyire hozzám jönnek. Belülről, természetes, spontán reakcióként tör elő belőle. Nem várja meg, míg válaszolok. Figyelmesen a lábam elé néz, és erősen tart lebarnult karjaival. Érzem, hogy túlsúlyban van, úgyhogy készségesen meghunyászkodom. Akaratlanul felemeli az ingujjamat. Mosolygó, kék szemének közvetlen közelében feltűnik a kezem – a patám. Tehetetlenül elvörösödöm, és kiver a veríték, mintha én cipelnék irgalmatlan súlyokat. Lehelete néhányszor átfut a csuklómon, és én zavartan tudatára ébredek, hogy egészen szívesen hagyom, hogy támogassanak. Először életemben hagyom magam egy lány által vezetni! Az utolsó lépcsőfokot is magunk mögött tudjuk. Kirántom magam a karjaiból. – Sík területen már boldogulok magam is, köszönöm. – Hűvös hangon, amellyel a kifizetett alkalmazottat kísérem ki a bérszámfejtőtől, hozzáteszem: – Viszontlátásra. Kezének bársonyos érintését érezve kiballagok a kijáraton. Szép. Mit szép! Gyönyörű! BARNA OTTILIA fordítása

244

EMIL HAKL

Sétarepülések a tenger felett

Az autóban ültünk lépésben haladva a kátyús országúton, én és egy ismerősöm. Az autóban ültünk, könyökünk kilógott a nyitott ablakon, vontatottan beszélgettünk követve az aszfaltszerpentin előreláthatatlan kanyarulatait, amely alatt ott feküdt a szürke, lustán hömpölygő tenger. Az erdő szélén, egy panzióban laktunk száz méterre a tengerparttól. Velünk voltak a feleségek is, ők azonban idejük nagy részét a strandon töltötték, miközben mi lassú, hallgatag útjainkat jártuk a törpefenyőkkel borított tájon. Az egyik kanyar után feltárult előttünk egy mező, ahol három, nap által kiszívott repülőgép kotlott vékony lábacskákon, két feslőszárnyas egyfedeles és egy lepattogzott, öblös kétfedeles. Rögtön az országút mellett egy düledezett bádogbódé állt titáni táblára írt felirattal: LOTY WIDOKOWE NAD MORZE.1 A bódé előtti széken egy napbarnított, köpcös pasas punnyadt, nyakában egy egész aranylánckészlet. Ránk integetett. Az ismerősöm megállt, kiszálltunk és kinyújtóztattuk elgémberedett tagjainkat. – I kdzie jest moźno kupić takiego pięknego fordeczka?2 – kérdezte egyből az ürge. – Prágában – vallotta be a haverom, merthogy az ő autójáról volt szó. – Praga, azt ismerni, jó sör! – mondta a pasas, majd felállt, és a hűtőszekrényből három Żywiec feliratú dobozos sört vett elő. – És hol lehet ilyen csinos repülőre szert tenni? – kérdeztem. – Az Aeroklubban, ezek az én gépeim! Nyugdíjas vagyok, így keresem meg a betevő falatra valót. Repülök. A pasi nem nézett ki negyvennél többnek. – Maga nyugdíjas? – kérdezte az ismerősöm. – Igen. Hangsebességnél gyorsabb gépekkel repültem, uram, tizenöt éven át a légierőnél! Tizenöt év MIG 21-en, most meg mi lett belőlem? Kávédarálóban utaztatok öreglányokat, hogy lássák a tengert... – bökött ujjával a szétterpeszkedő, aprócska gépre. – Ez egy wilga, nem? – jegyeztem meg. – Wilga – helyeselt a pasas –, az ott meg egy andula, csak elszállt a motorja. Úgyhogy csak a wilgával repülök. A bódé mellett egy porlepte kutya hentergőzött, nyalogatta magát, és figyelt bennünket. Kicsit arrébb a bogáncsosban sötétzöld összenyomott pléhlemez fénylett. Felkeltette az érdeklődésemet. Közelebb mentem, és próbáltam meg1 2

Sétarepülések a tenger felett – lengyel (a ford.). Hol lehet ilyen csinos Fordra szert tenni? – lengyel (a ford.).

245

fejteni, mi a fene lehet az. Német repülési instrukciós feliratok és egy dupla kerekű, első futómű képe bontakozott ki előttem. Egy tűzokádó sárkány lenyesett lábaként kandikált elő a szemétdombból. – És ez micsoda? – kérdeztem. – Ez egy német F4-es Phantom, a Luftwaffe gépe volt. – És hogy került ide? – Lelőtték! Bumm, és már lent is volt! Á, dehogyis, csak vicceltem – veregette a vállunkat, – egy évvel ezelőtt egy tengerészeti hadgyakorlat során a tengerbe zuhant, a mieink meg kihalászták. A tenger felett repültek vele, amikor kigyulladt. A németek meg? Uccu neki, egy-kettő katapultáltak! A németek mindent túlélnek! De mi lengyelek is! – Mi csehek is, csak épp másként, mint maguk, meg mint a németek – mondtam. – Ó, azzal tisztában vagyunk! – kontrázott az ürge. – Tudják-e például, kérem tisztelettel, miért nem voltak maguknál Csehországban a háború alatt partizánok? – Nem. – Mert a németektől nem kaptak rá engedélyt! Ha, ha, ha, na semmi, csak vicceltem, fiatalurak... De hát elvétve nálunk is akadt egy-kettő, jutott eszembe, inkább azonban nem szóltam semmit, hanem fogtam magam, és közelebbről szemügyre vettem a Phantom maradványait. A leggyönyörűbb darab minden kétséget kizárólag a két rozsdás barrellel kitámasztott páncélüveg szélvédő volt. Letérdeltem, és az üvegén keresztül a tájat néztem. A farkaskutya hozzám lopakodott, és a tarkómra lihegett. A kezemet nyalogatta. Büdös volt a szája. Az ürge és az ismerősöm mindeközben egymást próbálták túllicitálni az élettel való kicseszés művészetének teóriájában. Mindehhez a harmadik Żywiecüket fogyasztották. Körbejártam a bódét, hogy elvégezhessem a dolgom. A tető árnyékában egy vén, kopasz kecske állt, és a bogáncsost cibálta. Nyakában egy masszív aranylánc lógott. Megvakargattam púpos, érdes hátát, és ellenőriztem a csípőjét. Bélyegző volt rajta. Az állat a szemembe nézett, és durva pofájával a száraz gallyakat próbálta feldolgozni. – Ne haragudjon, de mi van azzal a kecskével ott hátul? – kérdeztem visszatérve a férfit. – Miért lóg aranylánc a nyakában? – Mert, kérem tisztelettel, megengedhetem magamnak! – válaszolta harciasan az ürge. – Van rá pénzem! Eleget keresek! – Aha – mondtam. – Az úr nem hisz nekem? – kérdezte a férfi. – De hiszek – válaszoltam. – Szóval nem hiszel? Akkor elmesélek valamit az úrnak. Látja az úr ezt a kutyát? Bólintottam. – Na, ennek a kutyának Hamburgban, tudja az úr, mi fán terem az a Hamburg? Szóval, ennek a kutyának Hamburgban volt egy kurvája! Ez a kutya rendszeresen kefélt egy kurvával. És tudja az úr, ki vette neki?! Egy egész órára befizettem! – csapott a pilóta tenyerével a barrelre, hogy az csak úgy döngött. – Az

246

a német csaj egy kutyával kefélt! Nem akaródzott nekije, de muszáj volt! És miért volt muszáj? Mert a pénz, az pénz! A pénz, az pénz, értik? – Világos – adtunk neki igazat. – Hát persze! Még egy sört? Igyatok csak, fiúk... Tulajdonképpen mit csináltok errefelé? – Kirándulunk. – Itt? Hisz itt semmi sincs! – Épp ez tetszik nekünk – mondtuk. – Mit tetszik ezen nektek, csajok errefelé nincsenek, a zene sem szól, menjetek a városba táncolni! – Persze, persze, néhány nap múlva Gdańsk felé vesszük az irányt. – Gdańsk szép város... Gdańskot a háború után felgyújtották a ruszkik, tudtátok? Nem ám a németek, hanem a ruszkik, hogy felszámolják a konkurenciát! Apám a negyvenes években az oroszoknál gürcölt egy munkatáborban. Túlélte, mivel volt ott egy felügyelő, aki védőszárnyai alá vette. Hogy miért? Mert imádott sakkozni, az apám meg lengyel sakkbajnok volt! Úgyhogy mindig kivitte a bunkerbe, ahol együtt játszottak, miközben a szomszédban valami szerencsétlen óbégatott, akit csővel vertek. Au, te rohadék! – csapott a nyakára egy jóllakott bögöly után. – Egyébként voltak ennél szörnyűbb táborok is, ebben épp a fegyvergyárnak dolgoztak, úgyhogy még valahogy eltartották őket, néha ugyan eltűnt egy-két ember, nem tudni, hova, hogy vajon Szibériába penderítették, netán az erdőben lőtték agyon őket, vagy esetleg még valami ennél is rosszabb történt velük, de ezt leszámítva állítólag el lehetett viselni... Na, és a háború végeztével apám azon szerencsések közé tartozott, akik hazatérhettek. Az a felügyelő pedig jött, hogy elbúcsúzzon tőle, és a következőket mondta: „Mégis mit gondoltok, ti marhák, miért volt olyan jó dolgotok az egész háború alatt? Mit gondoltok, mit zabáltatok? Honnan a francból szereztünk volna nektek húst? Az elvtársaitokat zabáltátok! Lengyelekkel tömtétek a fejeteket! Az egész háború alatt belőlük főztünk nektek levest!” Ismét bólintottunk. – Az apám meg csak bámult rá elképedve, és nem tudta, hogy helyben elgyapálja-e a pasit vagy inkább köszönetet mondjon neki. Úgyhogy nem csinált semmit, egyszerűen otthagyta... – fejezte be az ürge, majd szélirányba fordult, és egy hatalmas arany öngyújtóval rágyújtott egy cigarettára. Csendes, hőségtől bágyadt tájon keresztül vezetett vissza utunk. A szerpentineken lejutottunk a völgybe. Durva, vakolatlan téglákból emelt panziónk egy fenyőerdő szélén feküdt, és leginkább egy nap által kiszárított tehéntetemhez hasonlított. „A strandon vagyunk, keressetek meg! Aki bújt, aki nem... H. És R.”, hevert az üzenet a szobaasztalon. A résnyire nyitott ablakon az alkonyat hűvös levegője áramlott a szobába. Valahol a közelben elrikoltotta magát egy madár. Bezártuk az ajtót, kinyitottunk egy üveg zubrovkát, és a lehető leglassabb tempóban, a ritkás fenyőerdőn át vezető homokos ösvényen a strand felé vettük az irányt. BARNA OTTILIA fordítása

PETRA HU° LOVÁ

Homályos üvegen át

Anyám szerint a boldogság elménk egy állapota. Ezt is azon a tanfolyamon tanulta. Hogyan nézzük az életet mindig a jobbik oldaláról. Nem gondolom, hogy ezek az általuk körbe-körbe ismételgetett mantrák túlságosan különböznének egyes pszichopharmakológiai nyugtatószerektől. Anyám azonban megélte a magáét, úgyhogy nem szólok egy szót sem. Alig vonszolta már magát, haja kihullott, a tekintete pedig mintha valami alagútból nézne, ennek ellenére, mikor nagy nehézségek árán elcaplatott hozzám, mindig rám erőszakolt némi pénzt. Nem tagadom, sosem utasítottam vissza. Másrészről sose jutott volna magamtól eszembe, hogy kérjek tőle. Annyira azért nem állok rosszul. Még mindig vannak dolgok, amik tartják bennem a lelket. Pillanatok, amik néha kapucniként rejtegetik a körülöttünk lévő kellemetlenségeket. Az igazi találkozások pillanatai. Amikor két, távolból kilőtt nyílvessző a hegyénél fogva ütközik össze a levegőben, és minden megmerevedik néhány másodpercre. Nem a nőkre gondolok. Velük csak egy másodperc erejéig tűnik úgy. Mint a tónál, amikor követ hajítunk bele, és azt gondoljuk, a közepét látjuk. Ide-oda tántorogtam a zűrzavar közepette, és ő csak annyit mondott, hogy titokzatos vagyok, és egyfolytában a nyakamon lógott. Későn jártam haza, és ő azt kérdezte, milyen tulajdonságai idegesítenek. Amikor meg ittam, azt gondolta, valami problémám van, és meg akarta velem beszélni a dolgot. Egy-két ilyen párbeszédünk segített valamit anélkül, hogy úgy éreztem volna, érti, amit mondani akarok. Persze én meg soha nem neveztem nevén a dolgot. Azt, hogy szerettem volna, ha lesz belőlem valaki, de nem lett, és soha nem is lesz. Hogy minden napnak megvan a maga késsel vájt rovátkája az asztalomon, és boldog vagyok, hogy szinte a felét már magam mögött tudhatom. Nevetséges az egész, a női vigasztalás pedig kifejezetten idegesít. A legtöbbjük ugyanis így képzeli. Mármint, hogy a suttogásnak bármiféle köze van a megértéshez. Hogy helyesen megválasztott kérdésekkel és megértő bólogatással szíjat készíthetnek, ami aztán bebiztosítja őket. Rosszul vagyok, ha valaki terítőn keresztül csiszolja a követ. Én soha nem voltam ilyen. Szégyelltem magam azért a megkönnyebbülésért, amit éreztem, amikor átláttam rajta. Ebben anyám volt igazán profi. Ki is erőszakolta magának a dolgot. És most szépen mindannyian megöleljük egymást. Például karácsonykor. Fa alatt papírba csomagolt kacatok, halszálka, és már helyben is vagyunk. Koccintottunk a pezsgővel, és anyám ünnepélyes hangon kijelenti, mennyire boldog, hogy így együtt vagyunk, megkerüli az asztalt, és arcon csókolja apámat. Ekkor mindenki arra vár, hogy én is felálljak, megöleljem anyámat, amit mindig meg is teszek, majd apámra tekintsek, aki lábaival az asztal alatt a papucsa után matat, hogy felkeljen, és ugyanígy tegyen.

248

Utoljára a kórház folyosóján öleltem így magamhoz. Ott ültünk mind a hárman egymás mellett, és az eredményeire vártunk. Hallgatásba merültem, apám átfogta anyám vállát. Mindig magam elé képzeltem, vajon mit mondanak egymásnak az emberek ilyen helyzetben. Anyám egy gyűrött női magazint lapozgatott, ami ott hevert a váróteremben, apámat meg a munkahelyéről hívták telefonon. Néha felhívták így, munkaügyben, jóllehet már nyugdíjas volt. Mindannyiszor erőre kapott. Egyetértően bólintott, és szabad kezével a széket kopogtatta. Akkor ott a folyosón először hagyta csak úgy a semmibe csörögni a telefont. Néha hatalmába kerít az érzés, hogy az egész élet nem más, mint egyetlen hosszú várakozás néhány fontos dologra. Amikor ott ültünk a váróteremben, úgy éreztem, mintha az egyik ilyen ott lenne azon a kövezeten, karnyújtásnyira tőlünk. Még annak ellenére is, hogy apám egyfolytában maga elé bámult, anyám keresztrejtvényt fejtett, én pedig megállás nélkül a szemközti ajtón kifüggesztett rendelési időt tanulmányoztam. Mígnem kijött az orvos, megrázta anyám kezét, apám meg a kórház területén lévő virágárusnál két szegfűt vett anyámnak. Egy hétre rá kezdődtek anyám összejövetelei. A tanfolyamról hazafelé menet néha benézett hozzám. Mikor először csöngetett így be, épp Marie-nek segítettem az egyik szekrényét levinni a lépcsőn. Ha nem lett volna hová mennie, nem ment volna sehova. Nyilván én is másként viselkedtem volna. De mindketten tudtuk, hogy az ő lakása üres, és hogy én meg olyan vagyok, amilyen. Ha másmilyen lennék, legalább Jakub miatt megpróbálnám összekapni magam. Megosztva viseltük gondját. Állítólag a barátnőinek is dicsekedett ezzel. Mintha ez bármit is jelentene. Hát igen. Jakub az egyetlen, ami itt marad utánam. Mikor valamit kerestem az előszobában, ráakadtam a narancssárga kesztyűre, amit Marie ott felejtett. Kicsi, egyujjas, gumira felfűzött kesztyű a kabátok alatt. Rögtön megszagoltam. A homokozótól illatozott, ahova jártunk. Felemeltem a telefont, néhány másodpercig kezemben tartottam a kagylót, aztán leraktam. Jakub miatt soha. Mikor együtt vagyunk, és ő arról a férfiról mesél, akivel Marie éppen él, úgy teszek, mintha figyelnék, ám nem hallom, mit mond. Néha felteszek egy-két kérdést, de közben csikorognak a fogaim. Így edzem magam. Megpróbálok közönyös lenni. Mint amikor a nők a lábszőreiket tépkedik. Néhány hét után állítólag már nem is fáj. Ha azt mondanám, van valakim, egyből világosan látna. Lehet, hogy ezt kellett volna tennem. Hogy tudja, miért sír, és hogy ne kelljen annyit veszekednünk. Néhány nővel ugyan összeszűrtem a levet, ám egyik miatt sem hagytam volna el. Külön kezeltem őket, mint a legtöbb férfiismerősöm. Gyorsan letudott dolgok, amik nem számítanak. A lehetőség kihasználása. Épp ellenkezőleg, utána mindig kedvesen tértem haza, és mindent elintéztem, amit akart. Nem vagyok gép. Értelmes emberek szerintem ebben meg tudnak állapodni. Semmi kémkedés, semmi vallomás. Az esetek nagy többségében egyébként is hamar megfeledkeztem a dologról. Egybeolvadó arcok, alig érezhető érintések, aztán villámgyors befejezés, és sipirc mielőbb a friss levegőre. Marie szerintem az egésznek néha túlságosan is nagy jelentőséget tulajdonít. Adott esetben napo-

249

kig eszembe sem jut, hogy megtörtént. Egyszerűen nem érdekel. Marie volt az, aki mindig várt valamire. Azt gondolta, hogy amint ágyba bújik, máris ledobom magamról az alsógatyámat. Hogy mindent elintézhetek, és ennek még örüljek is. Szinte az összes általam ismert nő ilyen volt. Fenik a fogukat valamire, ugyanakkor megjátsszák a közönyöset. Azt mondják, nem, és csodálkoznak, ha az ember komolyan veszi őket. Lehet, hogy ez összefüggésben van az ivással. Az alkohol állítólag összeszűkíti az ereket. Nem mintha ez bármikor is olyan fontos lett volna számomra. Mindig sokat olvastam. És sok időt töltöttem semmittevéssel. Valami iránt mindig fellelkesültem, majd az is elmúlt. Klip-klap, mint a ruhacsipesz. Volt idő, amikor például ébredés után minden reggel lefényképeztem magam. Már láttam is a képeket együtt egy hófehér táblán, felülről halogénlámpákkal megvilágítva. Kis fotók százai, ezrei. Mindig az ötlet a fontos. Régebben mindennap kitaláltam valamit. Bölcsességekkel teleírt papírrepülőket dobálni ki az ablakból, melltartókkal teli szárítókötelet feszíteni az utcára. Végül azonban mindig meggondoltam magam. Egyik sem volt az igazi. Még mindig várok. Hogy majd magától meglep. Mint apámat évekkel ezelőtt az észak-koreai elvtársak. Kicsi voltam, csak elmondásból ismerem a történetet. Egy vacak papírra nyomott, reprodukciókkal teli, csillogó könyv maradt nálunk utánuk. Gyűlések, napfelkelték a gabonatábla felett, piknikező dolgozók a fűben és ujjongó párok arcképei. Apámat úgy egy hónapon át hetente elvitték valahova vacsorázni, aztán itt hagyták ezt a könyvet. Kiskoromban mindig ezt nézegettem, amikor beteg voltam. Soha nem láttam aztán még csak hasonlót sem. Széles betonbulvárok, ötsávos utcák, autók, emberek és áruházak nélkül, több oldalon keresztül. Kisgyerekként sokat sétáltam arra. Lázas betegen azokon a széles utakon szaladtam, és minden komor felhőkarcoló tetejére fellifteztem. Ez volt az én városom. Egyszer a szobámban elkészítettem papírból. Az épületek hallgatag dobozai és jómagam. Anyám minden vendégnek megmutatta. Akkor fordult meg a fejemben, hogy apám valószínűleg anyám elől menekült mindig a kis kamrájába. Kollégáival váltogatták ugyan egymást az éjszakai műszakra, a legtöbbet azonban ő volt bent. Legalábbis a falon lógó gyűrött papír szerint, ami mellett ott himbálózott egy zsinórra fűzött toll. Gyerekként büszke voltam, hisz egyetlen név sem szerepelt rajta olyan gyakorisággal, mint az övé. Apám időnként hagyta, hogy én írjam be az oszlopba a nevét. Mint amikor tizennégy éves koromban vezetni engedett a zsákutcában. Vagy amikor este néha ki kellett mennie a laboratóriumból, és engem ott hagyott egyedül. Ezt figyeld, és ha elkezdene villogni, szaladj utánam. Megpaskolta a fejem, és már ott se volt. Nem apám laboratóriuma volt a pincében az egyetlen. Rögtön a szomszédban egy másik férfi kamrácskája állt, akihez apám gyakran beugrott. Anyám őt ki nem állhatta, így hozzánk nem járhatott, úgyhogy én csak abban az örökké rajta lévő, soha le nem cserélt, szürke köntösben emlékszem rá. Vannak emberek, akik egyből saját alakjukba születnek. Elképzelhetetlen, hogy másként nézzenek ki. Például, hogy Josef levegye a köntösét, és villamossal hazamenjen, mint apám. Vagy hogy ne legyen tokája, és izzadt, sárgásszürkés haja ne lógjon a vállára. Netán hogy kint bárki is várjon rá. Apám dohányozni járt hozzá. Ha

250

apám laboratóriuma Verne regényeinek kozmikus gépházaira emlékeztetett, Josef összkomfortos föld alatti lakással rendelkezett. Valahogy így élhet a NewYork-i metróalagutak elitje. Laboratóriumának egyik sarka egy kompletten berendezett nappali volt. Pléddel letakart almásdobozokon álló televízió, egy elnyűtt dívány, egy kis műanyag borítású asztalka horgászszékekkel, a földön meg egy levágott, zöld szőnyegdarab. Lakályos volt, és ha néha bekapcsolta a rádiót, még mintha a nedves falakon ablak is lett volna, és a villogó mérőműszereket mintha csak megőrzésre hagyta volna ott valaki. Josef mindannyiszor ott volt. Mikor apámmal este bekopogtunk, mindig papírba csomagolt kenőmájast, felvágottat és kiflit vett elő a fogason lógó nejlonszatyrából. Aztán elkapott hatalmas mancsával, és kissé felemelt, mintha a súlyomat mérné. Néhány kalória csak a hasznodra válhat, mondta, kezembe nyomott egy kiflit, odatolta a kis széket, és aztán többet tudomást sem vettek rólam apámmal. Néha egész éjszakákat átbeszélgettek dohányfüstbe burkolózva. Azt gondolom, Josef volt apám legjobb barátja. Anyám tudta, hogy neki is kell mindig pluszban csomagolnia valamit, egy paradicsomot vagy egy almát, amit soha nem vett volna magának. Apám időnként kávét is vitt neki este abból, amit aznap útközben a közértben választottunk, és még ott helyben meg is daráltuk. Amikor apámat a munkából keresték telefonon, többnyire Josef hívta. Apám ilyenkor általában rágyújtott, és egy szempillantás alatt kint termett az erkélyen. Odabent nem dohányozhatott. Gyakran jelenik meg róla ez a kép a fejemben. Ahogy az erkély korlátjának támaszkodik. A kertbe néz, én azonban csak egy hátat látok a lebegő függöny mögött. Összességében heteket állhatott úgy ott, a mindig új és azon nyomban kiégetett műanyag tálkába hamuzva. Anyám néha felcsattant, hogy büdösek lesznek a kiteregetett ruhák, és hogy apám a kertbe is járhatna az egészségét károsítani, ő azonban soha nem ment máshova, csak az erkélyre. Akaraterő kérdése az egész, mondogatta ilyenkor anyám. Egyszerűen csak el kell határoznod, hogy a következőre nem gyújtasz rá, és kész. Apám erre nem mondott semmit. Aztán néhány perc múlva megint huzat süvített keresztül a szobán, megnyikordult az ajtó, és máris a függöny mögött állt, és a távolba bámult. Anyámnak számtalan megjegyzése volt olyan dolgokra, amik őt soha nem érintették. Gyakran vagdalkozott az akaraterővel. Sosem értettem egészen pontosan, mire is gondol. Hogy lehet ennyire biztos a dolgában. Mit küzdött ő le bármikor is? Betegséget, jól van, csakúgy, mint sokan mások. Ki az, aki a betegséget választaná? Anyám mindig ugyanolyan volt. Hajjal, haj nélkül, mindig ugyanazok a bölcselkedő mondatok. Mint a csiga csigaház nélkül, mint az üres tavalyi dióhéj, mint az üreges tölgy. Az az ő aktakukac józan paraszti esze. Nekem végül is édes mindegy. Csak mikor eszembe jutnak a kettejükkel abban a házban eltöltött évek, az hívja újból elő belőlem ezeket a gondolatokat. Már a munkahelyi kis zuga, az az egy négyzetméternyi falfelület is, ahová az asztalát tolta, az is tele volt ragasztva családi fényképekkel. Természetesen egy esküvői, aztán én, bepólyált csecsemőként, kikandikáló fejjel, megint én az általános iskolában, kettő apámról és róla, amit még egyszer régen karácsonykor anyám kérésére a fa előtt készítettem róluk. Anyám egy ezüst karácsonyfadíszt

251

tart a kezében, amit az objektívbe mutat. Apám úgy áll ott, mintha valaki ráparancsolt volna, hogy így ni, állj szépen ide, ami tulajdonképpen így is volt. A fényképek mellett volt a falon egy táblácskája, ahova – az ő szavaival élve – újságokból kivágott érdekességeket tűzött. Sikeresen kettéválasztott sziámi ikrek, egy fuldokló életét megmentő fóka, vagy egy újonnan felfedezett bogár képe. Ezek érdekelték. Mindig kifüggesztett még egy valamilyen könyvből gyöngybetűkkel kimásolt idézetet is. Születésnapjára kapta tőlünk ezeket a könyveket. Mindig garantált sikerre számíthattunk. Kedvencei az Idézetek a szerelemről és a házasságról és a Híres emberek legszebb gondolatai az életről és a halálról címet viselték. Mikor tanácstalan volt, ezekben biztos talált magának valamit. Hiábavaló volt szembeszállni vele. A meggyőződését, hogy ő mindig mindenre tud valami gyógymódot, nem sok minden ingatta meg. Hát még, amikor ezt a terápián is mondták. Az a nő, aki az egészet tartotta, egy időben olyan hatással volt rá, mint senki más. Amikor anyám egyszer a terápia után beállított hozzám, fekete szemüveget viselt. Mindig hordott egyet magánál a retiküljében. Állítása szerint a nap ellen, leggyakrabban azonban munkába menet viselte, amikor reggel veszekedtek apámmal. Rögtön világos volt számomra, hogy valaki valami megjegyzést mert tenni rá. Mit válaszolnál, Ondřej, ha valaki megkérdezné tőled, hogy szerinted engem mi érdekel, nyögte ki végre, amikor helyet foglalt, és a szemüveget, mint egy értelmét vesztett hajpántot, feltolta kopasz fejére. Virágok, agyafúrt keresztrejtvények, egy-két dokumentumfilm, amit a kettesen adnak, és megneveztem még néhány hozzá közel álló embert. Ha ma valaki ugyanezt kérdezné tőlem, a virágok és a keresztrejtvények helyett könyveket és cédéket mondanék, egyébként helyben vagyunk. Ha legalább lenne bennem valami a meggyőződéséből is. Nem tudom, hogy mondjam. Az erő, ami nem tud magáról, nehezen leírható. Még csak nem is okos. Olyan, mint egy öblös tehénkolomp. Lehet, hogy ezt hallotta meg akkoriban apám. Minden más előtt pedig befogta a fülét. Ebben mindig profi volt. Hogy skatulyákra ossza az agyát. Anyám többnyire megelégedett, ha bólogattak neki. Azt gondolom, sosem érdekelte igazán, mi jár valójában apám fejében. Ha az nem vele vagy velem, Marie-val vagy nagyanyámmal függött össze, mintha nem érte volna meg a fáradságot. Itt megállt, és soha nem ment tovább. Az egész világot bezárta ebbe a pár emberbe. És biztos hozzátett volna még valami általa gyártott szentenciát is. A vízcseppen belüli világról és a szeretteiről, hát mi másról kellene az embernek gondoskodnia. Megközelíthetetlen volt, és ez apámnak ugyanúgy az idegeire kellett hogy menjen, mint nekem. Ha a nőkben van valami közös, akkor ez az. Az érdeklődés hiánya a dolgok iránt, ami közvetlenül nem érinti őket. Tyúkokként görgetik azokat az ő golyócskáikat, amiket úgy óvnak mindentől. Én, a férjem és a gyerekeim. Többségük épp csak bekukkant e mögé a háromszög mögé, anélkül, hogy túl sokat mondana nekik a dolog, aztán gazdag lelki életről beszélnek. A világért sem akarok igazságtalan lenni, csak a tapasztalat beszél belőlem. Lehet, hogy csak nem volt szerencsém. Marie is ilyen volt. Annak ellenére, hogy szerettem, és pillanatokra még most is visszatér ez az érzés. Mikor sötét van, kint esik, és részeg vagyok.

252

Ilyenkor aztán másnap néha ki sem mászom az ágyból. Egyszerűen nem kelek fel. A reggelek a legrosszabbak. Meg az ablak mögött a darazsakkal teli utca. Csak kávét főzök, amit aztán a paplan alatt fogyasztok el. Az ágyneműhuzaton egyre szaporodnak a világosbarna karikák, és az ágy mellett jó néhány bögre hever kávézaccal az alján. Az orrom hegyéig magamra húzom a takarót, és azon gondolkodom, mihez is tudnék kezdeni. Nézem a kezemet, hogyan ragadja meg az ágy mellett heverő könyvek egyikét. Olvasok néhány órát, aztán ugyanaz a kéz megint visszarakja ugyanoda. A szőnyegen árnyak táncolnak, felettük pedig több sávban fénylőn nyüzsög a por. Pillantásom a polcon lévő könyvek gerincére ugrik, és betűzöm a regények címét, amiket már olvastam, és azokét is, amiket nem. Az asztalon tányér, még a tegnapi spagetti maradékával. Épp landolni készül rajta az első délelőtti légy. Hozzá hasonlóan én is gyengének érzem magam ezekben a pillanatokban. Talán még a kagylóig sem tudnék kinyúlni, ha valaki telefonálna. A legtöbb ismerősöm azonban úgyse hív. Ez idő tájt épp első szombat reggeli sörüket gurítják le a közeli éttermek egyikében. A helyeket és a hozzájuk tartozó embereket egyből fel tudom sorolni. Nina, aki Grúziából jött, és minden pénzét Londonban tanuló fiának küldi, Václav, aki veri a feleségét, aztán arcát tenyerébe temetve zokog, Sofie, aki mindenkinek odaadja magát egy üveg italért és Michal, aki szentül hiszi, hogy Sofie számára ő az igazi. Ha nem vagyok ott, azt majdnem mindegyikük észreveszi. Amikor megjelenek, újra beavatnak történetük minden rejtelmébe. Mindegyiknek van egy a tarsolyában, amit a végtelenségig képes ismételni. Ismerem ezeket a reggeleket. A ház felett sápadt rózsaszín felhőfoszlányok vánszorognak, és én valahol valakivel, akit előző nap még nem ismertem, az átbeszélgetett éjszaka után könnyűnek érzem magam, mint a madár. Mintha átszakítanám az aranykék tengerpartra néző, papírral beragasztott ablakot. A homok örökké vízitatta sávjában karácsonyi péksüteményként hentereg ide-oda a törékeny kagylócskákkal teli tenger. A nyomokat leradírozó nedves homok. Mintha havas fennsíkba dörgölném a szemem, és az összes kristály csillogna. Ezekben a pillanatokban elég, ha az ember hagyja, hogy a szél összeborzolja a haját. A ládákba rejtett világ feltárul, mint nagypénteken a sziklák. Aztán durván, még abban a minutumban bezárul az ablak. Mint mikor a hölgy a postán öt perccel tovább tart nyitva. Egy rántás, és vége. Hazafelé tartok, fejemben nyílás tátong, mint mikor az utcán csákánnyal ássák a gázvezetéket. A végtelenségig ismétlődik. Állandóan visszatér az érzés, hogy látok magam előtt valamilyen utat, amin elindulhatnék. Valami int felém. Mindannyiszor szívdobogást kapok. Újra és újra. Aztán elillan. Mint a gyors repülőgép zoom, ami azonnal képes a városból egyetlen kőre ráélesíteni. Egy újabb rám osztott nap. Homályos ködben kezdődő és végződő sokaság. És én várom, hogy ismét kiderüljön. Lehet, hogy ez nálunk családi hagyomány. Mi mindannyian egy kicsit várunk valamire. Apám minden kétséget kizáróan arra, hogy végre előléptessék. Amióta az eszemet tudom, mindig a kis kamrájában dolgozott, soha másutt. Ő és Josef, miközben a további két lyukban gyakran váltották egymást a nála sokkal fiatalabb ar-

253

cok. Csak egy nő dolgozott ott hosszabb ideig. Már nem tudom felidézni az arcát. Csak lágy, fertőtlenítőszertől szagló kezeit, amik néhányszor megsimogatták a fejem. No meg a nevetését. Félhangos és elfojtott. Ő is éjszakázott. Nevetgéltek, amikor elalvófélben voltam. Aztán becsapódott mögötte az ajtó, és eltűnt valahol a felsőbb emeleteken, ahova apámat sose hívták. Apám csak mesélt róluk. Emberek, aki elnyűtt köpenyek helyett jó szabású öltönyökben jártak, tisztaságtól fénylő folyosók és napfénnyel teli irodák. Apámnál a munkában sose találkoztunk ilyen emberekkel. Tulajdonképpen a három egymást követő kapuban ülő portást, és lent Josefet leszámítva csak elvétve futottunk össze mással. Anyám egy időben mindig rákérdezett apámnál az előléptetésre. Úgy is mondhatnám, hogy sok, gyerekkoromban, kettejük között lezajló párbeszéd szólt erről. Ő maga többször váltott munkahelyet. A jól ismert kis birodalma az asztallal, különböző irodákban. Azt gondolom, soha nem volt igazán fontos számára, amit ezeknél a vállalatoknál csinált. Soha nem volt olyan munkája, ami érdekelte. Mintha eszébe se jutott volna. Nem hiszem, hogy a nők, akikkel egy irodában ült, így gondolkodtak. Minél hamarabb hazaindulni, hogy elkerüljük a sorokat, ez a lényeg. Na és persze kitérni a problémák elől. A naptárában gondosan bekarikázta, kinek mikor van a születésnapja, és az ünnepeltnek mindig vett virágot. A munka befejeztével letakarta porfogóval a gépet, és szerintem abban a pillanatban kiesett a fejéből az egész addigi nap. Ez a nő más dolgokra várt. Mindig azt mondta, hogy a jól beosztott idő a legfontosabb. A hétvégéken, amennyire vissza tudok emlékezni, úgy rohangászott a lakásban, mint egy mérgezett egér. A mosogatóban elöblített néhány tányért, a zacskóból elcsent egy csokis bonbont, megigazította a terítőt, felhívta a barátnőjét, lemosta a gáztűzhelyt, belelapozott az újság vasárnapi mellékletébe, felrázta a díványon lévő párnákat, és ez így ment megállás nélkül, egészen estig. Agya, mint egy mogyoró. És mindig talált magának valami újabb tennivalót. Kicserélni a vázában a vizet, a szekrényen lévő virágok alatt letörölni a port, benézni az ágy mögé, hogy nem esett-e be a körömolló. Nehogy véletlenül megakadjon a gépezet, mikor egy pillanatra kikapcsolják. Én is hasonlóképpen élek, ám nem ugyanígy. Számolom az ablakból a fekete kabátos embereket, a falon keresztül mások párbeszédét hallgatom, és mint az oldalast falom a betűket. Mégis megfogódzkodom valamiben. A falon lévő nyirkos kapaszkodóban, a turisták Braille-jeleiben. Legalábbis sokáig ez volt az érzésem. Amíg mondhattam, hogy egy, kettő, netán öt év múlva, és még mindig nem múltam el harminc. Amíg a könyvjelzőkről és a katalógusokról nem fiatalabb arcok köszöntek vissza. Amíg még az volt az érzésem, hogy a túlpart felé úszok, ahol aztán majd minden a kezdetét veszi. Lehet, hogy félúton feladtam. Vagy egész idő alatt behunyt szemmel álmodoztam a pokrócon. Marie szememre vetette, hogy önző vagyok. Másként azonban nem megy, ha az embernek van valami célja. Nem marad más hátra, mint kijelölni a széleken a többieknek valami helyet. Ott, ahol még maradt. És ott kell őket tartani, még ha üvöltenek is. Marie nyilván azt gondolta, van esélye, hogy a legfontosabbá váljon számomra. Hogyha igazán ügyes lesz, meg fog győzni, és együtt toldozzukfoldozzuk majd az édes otthoni fészket. Én meg éreztem, ahogy indaként kör-

254

betekeredik rajtam. Mint a falat mállasztó borostyán. Miközben a kezdet kezdetén mindent nyíltan megmondtam neki. Hogy nem hagyom magára a gyerekkel, és hogy együtt is elmegyünk majd időnként valahova. Ezt be is tartottam, és ő minderre rá is bólintott. Másnap aztán ismét fejemre vágott a serpenyővel. Állítólag hogy végre világosság gyúljon az agyamban. Aztán berohant a szobába, talán hogy kisírja magát. A felhőkarcolók között meghúzódó udvart jelentette számomra. Ennek ellenére gyakran ellátogattam hozzá. Ölembe vettem a fejét, és hagytam az ujjaim között átsiklani mézszerű, hosszú haját. Szakadék, amin mindig gyorsan keresztülvetettünk egy pallót. Valószínűleg a végtelenségig lehet ezt csinálni. Tulajdonképpen élveztem ezeket az újból fel-fellángoló, testiséggel teli kibéküléseket. Csakhogy aztán megint jött az elvárásaival. Mint egy bevásárlólista. Miközben én szinte semmit nem kértem tőle. Csak annyit, hogy ne akarjon azzá válni, amivé soha nem válhat. Fiatalabb koromban azt gondoltam, hogy a hosszú utak segíthetnek. Összecsomagoltam egy-két dolgot, és a hegyekbe mentem kirándulni, vagy jegyet vettem egy távolba tartó vonatra. Mindig szívesen beszélgettem ismeretlen emberekkel. A vagonok közti kis dohányzófolyosón pár óra alatt mindig megismerkedtem valakivel, aki figyelmes hallgatásomért cserébe megengedte, hogy nála töltsem az éjszakát. A városok, ahol senki sem ismert, tisztító erejűnek tűntek számomra, mint a mentolos cukorkák. Mint amikor kanállal felkavarjuk csészénkben a zaccot, vagy mikor a jégtörő hajó éktelen csikorgások közepette utat vág magának a fagyott jégmezőn. Megint éreztem belül a csíráját valaminek, amiről azt gondoltam, én magam vagyok. Az ilyen útjaim során alkoholra sem volt szükségem. Más volt a világ, valahogy jobb, teljesen magától. Elég volt távol lenni és elhagyatottnak érezni magam, abban a pillanatban láttam magam előtt az óriási lehetőségeket, és hogy valójában mennyi minden rejlik bennem. Mi mindent lélegzek be, hallok és látok egyidejűleg, és hogyan állnak bennem össze a színek, az illatok és a hangok egyetlen mágikus eleggyé. A dolgok, akár a hindu hercegnők, fátyol mögé bújtak, és én legszívesebben mindet lelepleztem és megcsókoltam volna. A magány akkor erőt adott. Erőt, teli mámorral és csak az eltökéltek, a hatalmasok előtt megmutatkozó drágakövekkel. Hajó, amit én kormányoztam, és hagytam, hogy magával ragadjon. Aztán már ez sem működött. Úgy éreztem magam, mintha kiutasítottak volna a templomból. Mintha fehér bottal botorkálnék a limlomok között. A dolgok mintha parancsszóra kihunytak volna, a színek szétfolytak, a hangokból meg csak dallamtalan hangzavar maradt, bármerre jártam is. Ahelyett, hogy szárnyakat kölcsönzött volna, ketrecként zuhant rám a magány. Összegörnyedek. Amíg kint föl nem villan valami, nincs értelme megmozdulni. A szürkeségek között bolyongani, és az utcákon agyonnyomva belélegezni idegen emberek leheletét. Így előfordul, hogy hetekig ki sem teszem otthonról a lábam. Behúzott függöny, nehogy megzavarjon a hamis fény, és minél kevesebb mozgás, ez a kiindulási pont. Számolom a lépteimet. Néha csak százat-kétszázat teszek meg naponta. De még így is mintha homokzsákot cipelnék a vállamon. Néha a kávéval teli kancsót sem tudom felemelni. Következésképpen a forralóból egyenesen kis csészékbe öntöm inkább a vizet. Egyet, kettőt,

255

hármat is letudok egy csapásra, és máris frissnek érzem magam. Leülök, fejemet a falnak támasztom, és hallgatom az agyam zúgását. Úgy érzem ilyenkor magam a saját fejemben, mintha vasúti híd alatt állnék. A végeérhetetlen tehervonatok zakatolása, mint hosszú estéim segélykiáltásai. Ezt is ivással szoktam tompítani. Ilyenkor mintha ismét ráakadnék valamire abból, amit azokon az útjaimon éltem meg. A megdermedés röpke pillanata a vad körforgás közepette. A gyöngyöt magába foglaló kagylóra, a madarak szárnyain lévő szemre, vagy a számozatlan oldalakból álló nyitott könyv legyezőjére hasonlító dolgok közepette. Ha képes vagyok kivárni, ezekért a pillanatokért megéri. Mint a hegymászó, aki megcsúszott, újra kezemben tartom a kötelem. A valahol általam sejtett szálak még mindig ott lebegnek előttem a szélben. Nem mindenkinek adatik ez meg. Én azonban mások számára láthatatlan zászlócskák mentén haladtam gyerekkoromtól fogva. Még valamikor nagyon régen észrevettem valamit a hasadékon keresztül, és azóta próbálok oda eljutni. Biztos vannak, akik azt gondolják, hogy otthon csak lógatom a lábam, ez azonban nem igaz. Meg nem értés azok részéről, akik vakon születtek, és féltékenység a többiek részéről, akik hozzám hasonlóan sejtenek valamit, de nincs elég erejük, úgyhogy már az elején feladják. Csak el kell határoznia magát az embernek. Bezárni az aktákat a fiókba, a mosogatóban hagyni a zsíros edényeket, és belülről rugdosni az ajtót, míg az magától ki nem nyílik. Nem szabad hagyni, hogy megállítsanak, és markolóval kell mindent eltakarítani, ami az utunkban áll. Amikor néha megpróbáltam munkát találni, és sehol nem akartak alkalmazni, mindig ezt ismételgettem magamban. Hogy ezzel nem én, hanem ők veszítenek sokat. Egyébként meg akinek minden úgy megy, mint a karikacsapás, csak a saját koporsóját ácsolgatja. Én, ha ezzel bárkinek is örömet szerzek, gond nélkül kikapcsoltatom a telefonomat. Fűtenem sem kell mindenáron, kabátok garmadája lóg a fogasomon. Ha valakinek ez kell, hát legyen. Aki az ujjai között lesni szeretne, tegye azt. Mikor Jakub megszületett, Marie megkérdezte, hogy nem tudnám-e egyfajta hobbiként felfogni a dolgot. Gyengéden homlokomhoz ütötte az övét, ahogy azt a kicsivel is csinálta, és hasával hozzám dörgölődzött. Vállon ragadtam, és úgy megráztam, hogy felkiáltott. Jakub születése előtt még megértett, bármi ilyesmiről volt szó. Sőt még azt is mondta, hogy ő is hasonlóképpen érez. Hogy a pénz soha nem volt annyira fontos neki, és hogy olyannak szeret, amilyen vagyok az összes ötletemmel együtt. Aztán hipp-hopp, máris éreztem, hogy eljön majd, aminek el kell jönnie. Már nem látta a dolgokat, amikről néhány hónappal azelőtt beszélgettünk. Az elmosódó határokat, ahol felszívódnak a színek. Félrerakta őket, mint a szemüveget, amire ráültek, és mindig ideges lett, amikor belekezdtem. Pedig én csak azt akartam elkerülni, hogy parkettából rakott tűzön sütögessük a szójalepényt. Nem voltam az új ruhái ellen, csakúgy, mint ahogy az egész szekrényt megtöltő retikülhadserege sem zavart. A szórakozni járás iránti szükségletével is hősiesen harcoltam, mint egy oroszlán, és nagy munkámba került, hogy ne vegyek róluk tudomást. Ő meg ahelyett, hogy értékelte volna, mintha egy női revolvert rántott volna

256

elő a táskájából. Akkor ment el először Jakubbal. Néhány nap elteltével sírva könyörögte vissza magát, de ezzel sem tudta kitörölni belőlem, amit azt megelőzően mondott. Mindig egyedül kellett volna maradnod. Szó szerint ezt vágta a fejemhez, amint éppen puszit akartam neki adni útravalóul. Pedig, ha valaki számára tényleg fontosak az emberek, akkor az én vagyok. Kevesen hallgattak végig ennyi emberi történetet, kevesen láttak ennyi teleköpdösött vagont belülről vagy a buszablakból ennyi falut, amit nem is jelölnek a térképek. Nyaranta mást sem tettem éveken át, mint hogy valahova zötykölődtem. Ráadásul ezek az emberek maguktól keresték a társaságomat, mert már távolról megismerszik az olyan, aki képes végighallgatni mások történetét. Nehezen nyíló bimbókként tárulkoztak ki, és én órákat töltöttem velük, sőt néha, ha akarták, még tanácsokat is osztogattam. Bántotta, hogy nem hatott meg a sírása. Én személy szerint nem nagyon értettem, honnan az a rengeteg könny. Sok mindennel szemben képes vagyok megértő lenni, de ugyanezt elvárom a másiktól is. Valaki sír, valaki meg egyszerűen egyedül szeretne lenni. Mindketten csak azt teszik, amit tenniük kell. Az egyetlen dolgot, amit az adott pillanatban megoldásnak vélnek. Mégis ugyanúgy megöleltem, amikor hazajött, tenyerembe zártam a kezét, mintha mi sem történt volna, és türelmesen magyarázni kezdtem. Még fel is írtuk egy darab papírra. Mi a teendő, amikor én este az utcán szeretnék lődörögni, ő pedig nem akar egyedül otthon ülni. Jakubot elpateroltuk az anyámhoz, Marie pedig elment a barátnőjéhez. Működött. Én akartam így. Egész addig, amíg fárasztani nem kezdett az egész. A befejezés miatt, azt gondolom, mindenki úgy tartja, én vagyok a hibás. Mint ahogy ezt az emberek mindig mondják is magukban. A nő elsírja magát, és a férfi abban a pillanatban inkvizítorrá válik. Anyám is megkedvelte Marie-t, még talán anyám anyja is, bár nála semmiben sem lehetett biztos az ember. Néha ellátogattam hozzá. Hatalmas lakásban élt, ahonnan fokozatosan mindenki elmenekült. Látom, ahogy azokban a helyiségekben járkál. A kezét tördelte, hogy nem tudja hova rakni a könyveket. Tele volt velük az egész lakás. Vastag kígyókként húzódtak egymás felett a teli polcok. Mindig éppen olvasott valamit. Nem olyanokat, mint anyám, és nem is olyan lexikonszerűségeket, mint apám. Olyasmiket, amik engem is mindig érdekeltek. Úgy tizenkét-tizenhárom éves koromban, mikor anyámmal meglátogattuk, búcsúzáskor az előszobából mindig odaszaladtam azokhoz a polcokhoz. Nem is volt időm, hogy elolvassam a címeket. A rengeteg felirattól káprázott a szemem, és cipőben és pulóverben mindjárt izzadni kezdtem. Gyorsan megragadtam egyet, ami nem franciául volt és elég vékony ahhoz, hogy a pulóverem alá gyömöszöljem. Természetesen hamar fény derült az egészre. Aztán már ő maga adta nekem a könyveket. A legjobbakat. Vastag regényeket, amiknek a címét mindenki ismeri, de kevesen olvassák végig őket. Csak túl kellett élni a könyv átadását megelőző közvetlen perceket. Míg felsorolja az összes kiadást, fordítót, és évszámokban elmondja a szerző életrajzát. Az agyamra ment. Enélkül azonban egyetlen könyvet sem volt hajlandó átnyújtani csontos keze. Számára ez jelentett mindent. Talán soha nem is foglalkozott semmi mással. A

257

nő, akit nevetséges lett volna nagyinak szólítani. Ő maga se szerette, én meg ha egy-egy utamról lapot küldtem neki, mindig csak a nevét írtam a papírra. Ezt a titulust másoknak tartogatják. Az osztálytársaim szülei süteményt sütő és zoknit horgoló anyukáinak. Ez az öreglány soha nem mutatott semmi érdeklődést a kelt tészta iránt. Szerintem irántam sem. Az ismeretterjesztő előadásairól egyszerűen nem volt képes lemondani. Állva beszélt, miközben inas ujjaival azt asztalra nehezedett. A könyv mellette feküdt, és addig nem nyúlhattam hozzá, amíg ő maga át nem adta nekem. Mindegyiket gondosan becsomagolta újságpapírba, a borítót pedig feltűnő helyre támasztotta. A nő, akinek anyám a nyomába sem ért. Mégsem jártam szívesen hozzá. Az asztalra folyton tejeskávét és közértben vásárolt sütit készített, amit az orra előtt el kellett fogyasztanom. Ő soha nem evett előttem, és a hűtőszekrényében vajon kívül soha semmi nem volt. Magam előtt látom szemrehányó pillantását. Hogy megjövök, teletömöm a bendőm, fogom a könyvet, és irány haza. Mikor elmentem, mindig lekísért a kapuig. Hosszú, fakó köntösében, amit erre az útra mindig magára kapott, szótlanul állt mellettem a liftben, és a kapu előtt kezet nyújtott. A vége felé már alig ért a vállamig, és hideg keze apró volt, mint a madarak szárnya. Azon kevés emberek egyike, akit meg akartam ismerni az életben, és ez nem igazán sikerült. Néha egy kicsit beszélgettünk is. Darabonként, szétvágott bekezdések formájában időnként magáról is ejtett pár szót. Mindig feloldódott, amikor fiatalkoráról mesélhetett. Arról a pár évről, amikor a jövő még egy Nap felé vezető autópályához volt hasonlatos. Két-három év, ami úgy táplálta az összes utánuk következőt, mint a kis műanyag pohár a hosszú, sápatag virágot. Erről az ágról minden családtagom megélte legalább a nyolcvanat. Falusi házakhoz hasonlóan lassanként széteső, testbe zárt ép elme. Évről évre egyre töpörödöttebb és konokabb lett. Az utolsó éveiben ugyanakkor mintha kinyílt volna előttem. Sámlira állt, és hosszú részleteket idézett mindenféle könyvekből. Egyiknek a végére ért, és rögtön ahhoz kapcsolódva mondta a következőt. Örömmel hallgattam. Erélyes, karmesterre emlékeztető kézmozdulatai miatt, és amiatt, amit ezekben a pillanatokban kettőnk között éreztem. Ami néha két egymásnak idegen ember között is felvillan. Meghittség, amire valójában egyikük sem vágyott. Olyasfajta közelséget, aminek semmi köze nem volt a testiséghez, de egy ideig kitartott, csak egyszer éltem át. Tonynak hívták, és egész tavasszal együtt jártunk a parkba. Tonyval megvágtuk a csuklónkat, és mint a legrosszabb westernfilmben, összefont kezünk felett örök barátságot esküdtünk. Mindent ő irányított. Róttuk az utcákat, és ahol mondta, ittunk, és kapualjakba jártunk a lányokkal. Hazatérvén még éjszaka gyakran papírra firkantottam valamit, majd másnap gyertya fölött elégettem. Csak úgy repdestek a szobában a fekete pernyék, és én meggyőződéssel telve vártam a nagy dolgokra. Tonyval ezeket alaposan megvitattuk. Mivel jó kezdeni, és melyek azok a könyvek, amik arról szakavatottan írnak. Mindketten saját hálónkat szövögettük, és vártuk, hogy belerepüljön valami. Siettünk valahova. Gyorsan ettünk, gyorsan aludtunk, gyorsan váltogattuk a lányokat. Szétkenődnek előttem ezek a hónapok. Néhány év telt csak el azóta, külsőre nem is nagyon változtam. Hé, fiatalember. Még most is előfordul, hogy egy idős ember így szól utánam az utcán. Nem is tudom, mi lehet a többi-

258

ekkel. Tony hat évvel ezelőtt elment Spanyolországba, és nem jött vissza. Nyilván egy barlangban végezte, és reggeltől estig a napon heverészve rázza a rumbacsörgőjét. Én akkor éppen nem tudtam vele menni. Megígértem, hogy eladom azokat a kacatokat, amik nagyanyám lakásában voltak, és fogalma sem volt róla senkinek, mihez kezdhetnénk vele. A bútorokat elvittem a bazárba, aztán meg a papírok és a fotók felett görnyedtem, amikből albumot akartunk készíteni. Az idős asszonyokat mindig két lábon járó ősi krónikának képzeltem. Mindig vártam, hogy föllapozhassam, és lekaparhassam a régi családi históriákra rakódott hordalékot, mint amikor egy egykoronással levakarjuk a kaparós sorsjegy szürke sávját. Ez az asszony azonban csak magának beszélt, vissza a saját fejébe. Arra számítottam, hogy kitárja előttem ráncos tenyerét, és mint a fák évgyűrűiből, úgy olvasom majd ki belőlük a múltat. Ezek a kezek azonban ökölbe szorultak, magukba zárva az eseményeket, mint a tüskés burok a gesztenyét. A régi képek százaiból egyébként elég kettőt-hármat megőrizni. Így nézett ki fiatalon, és így idősen. Ennyi. A fiókjában őrzött papírok koruk szerint öltöttek különböző színeket. A barnástól a világossárgáig, mint egy színskála. Sokat közülük már nem lehetett elolvasni, na és akkor mi van. Képeslapok, amik már akkor unalmasak voltak, amikor bedobták őket a levélszekrénybe. Aztán ezernyi számla, telefirkált papírok és különböző kiadóktól érkező nyers levelek. Semmi idegen által írt levélköteg. Mint ahogy ilyet családom egyik tagjánál sem találna az ember. Túlságosan rendezettek vagyunk mi az ilyesmihez. Belenéztem nagyanyám azon szövegeibe, amiket elutasítottak. Azt gondoltam, ott majd ráakadok valamire. Együtt lélegezve az oldalakkal a korból, amikor – ahogy azt mondogatta – senki nem akarta már őt itt. Reméltem, hogy végre áttöröm magam a falon, és bejutok oda, ahol minden szétnyílik, mint az értékes szőnyeg. Az utolsó betűig elolvastam, és összekötöttem. Azóta a szekrényemben van. Szeretném kidobni, de képtelen vagyok rá. Apró ujjai visszatartják a kezem. Egy hónappal ezelőtt ünnepelte apám és anyám a harmincadik házassági évfordulóját. Anyám porszívót kapott gyöngysorral, apám anyámtól egy kétsoros öltönyt. Olyan rokonok jöttek össze nálunk, akiket évek óta nem láttam. A gratulációk között erről beszéltek. Hogy mégsem kellene egy zacskóban, a szekrényben veszni hagyni. Aztán mindenki mindenkivel koccintott nagyanyám egészségére, és anyám próbaporszívózásba kezdett. Az utóbbi időben összeszokott pár látszatát keltik apámmal. Nem arra gondolok, hogy mások előtt milyenek. Amikor időről időre ellátogatok hozzájuk, akkor látom. Ezek olyan dolgok, amiket nehezen lehet tettetni. Előttem meg aztán végképp felesleges lenne. Több százszor fültanúja voltam már a civódásaiknak. Mintha mindketten pontosan tudnák, mi a feladatuk, és arra gondosan oda is figyelnének. Nem a mosogatásra és a villanykörték kicserélésére gondolok. Inkább, hogy nem vágnak egymás szavába, és tekintettel vannak a másikra. Egyiket sem tudnám szívesen a nyakamon, úgyhogy boldog vagyok, hogy egymásra támaszkodnak. Mindenkinek, aki képes erre, valahogy így kellene befe-

259

jeznie. Nem a papucsra és a porrongyra gondolok, hanem hogy tisztában legyünk a szerepünkkel. Mint a bárányokat őrző pásztor, nem szabad megfeledkeznünk a kötelességeinkről. Anyám biztos odalenne ezekért a hasonlatokért. Együtt táncolni ezt a rövidke kis táncot anélkül, hogy egymás lábára lépnénk. Néha az az érzésem, hogy csak rosszul olvastam nagyanyám írásait, hogy vissza kellene hívnom Marie-t, mert nála jobbat úgyse találok, és hogy az se lenne rossz, ha találnék magamnak valami munkát. Fakardokkal harcolnak egymással bennem a seregek, és sugdolóznak a hangok. Aztán megint látom magam előtt Marie sírását, és a falakkal elválasztott fülkéket a számítógépekkel. Ne hagyd, hogy elcsábítsanak, mondom magamban, egyszer még megmutatod nekik. BARNA OTTILIA fordítása

Az Arany Sárkány kávéház napjainkban

KÜLFÖLDI SZERZŐINK

JAN BALABÁN író 1961-ben született Šumperk városában, de szüleivel már fiatalon átköltöztek Ostrava iparvárosba, ahol ma is él. A helyi bölcsészettudományi karon cseh és angol nyelv szakon végzett, alkalmazott tolmácsként dolgozik, valamint rendszeresen ír és publikál. Novelláskötetei: Středověk (1995), Boží lano (1998), Prázdniny (1998), Možná že odcházíme (2004, Magnesia Litera díj, az Év Könyve díj), Jsme tady (2006). Regényei: Černý beran (2000), Kudy šel anděl (2003). Forgatókönyv-íróként is dolgozik. Fivéreivel adja ki az Obrácená strana c. havonta megjelenő irodalmi folyóiratot. JAKUB DEML (1878–1961) cseh költő, író. Naplójegyzeteket, vitacikkeket, emlékiratokat, irodalmi leveleket, elbeszéléseket és verseket írt; műveit Šlépeje (Lábnyomok) címen 1917-től 1941-ig egy 26 kötetes almanachsorozatban adta ki. A katolikus költészet különös, vonzó, eredeti képviselője volt. Főként a prózaversek mesteri művelője. Merész képalkotása, az álom és valóság elemeinek egybeötvözése miatt a cseh szürrealizmus előfutárának tartják. EDGAR DUTKA 1941-ben született, író, rendező, animációs filmek forgatókönyvírója és dramaturgja, valamint egyetemi tanár. Édesanyja politikai fogoly volt, ezért gyermekkorának egy részét gyermekvárosban töltötte. Ez a témája első novella-gyűjteményének is, melyeknek anyaga még a hatvanas években született (U útulku 5, 2003). Ausztráliai élményeit

dolgozza fel második könyve, amely 2004ben hatalmas meglepetés és siker volt a csehországi könyvpiacon (Slečno, ras přichází, 2004). Szakmai cikkeket is publikál. K. J. ERBEN (1811–1870) cseh költő, író, történész. Fr. Palacký munkatársaként történeti és néprajzi kutatással foglalkozott. Kiadta az 1845-nrm J. Jungmann gondozásában megjelent terjedelmes cseh irodalmi szöveggyűjtemény folytatását (Výbor ze starši české literaury, II. díl – 1856–1868, Szemelvények a régebbi cseh irodalomból, 2. rész), valamint 3 kötetben Husz János összegyűjtött cseh nyelvű iratait (Sebrané spisy Jana Husi, 1865–1868, Husz János összegyűjtött írásai). A 2200 dalt tartalmazó Prostonárodni české písne a řicadla (1864, Cseh népdalok és szólások) c. gyűjteménye, részint a dalok nagy száma, részint a rendkívüli irodalmi, zenei és néprajzi anyag kitűnő összeállítása és jegyzetapparátusa miatt máig is az egyik legértékesebb ilyen tárgyú gyűjtemény. Legismertebb műve költői alkotás, a Kytice povesti národních (1853, Virágcsokor népregékből), a cseh költészet egyik becses alkotása. EMIL HAKL kirakatrendező, raktáros, gépész, reklámszöveg-író, szerkesztő és irodalmár. Eredeti nevén Jan Beneš. Publikál folyóiratokban, valamint megjelentek verseskötetei (Rozpojená slova, 1991 és Zkušební trylky z Marsu, 2000), novellái (Konec světa, 2001) és regénye (Intim-

261

ní schránka Sabriny Black, 2002). 2003ban megjelent novellájáért (O rodičích a dětech, Szülőkról és gyermekekről) Magnesia Litera-díjat kapott. Utolsó megjelent kötetéből (O létajících objektech) található egy novella válogatásunkban. JAROSLAV HAŠEK (1883–1923) világhírű cseh író, a Švejk szerzője. Utoljára Kocsma és irodalom c. különszámunkban (2004/9. ) közöltünk tőle. IGNÁT HERRMANN (1854-1935) cseh író, szerkesztő. Szépprózai műveiben javarészt a prágai kisembereket ábrázolta realisztikusan, finom humorral. U snedeného krámu (1891, A megevett bolt) c. regénye a cseh naturalizmus talán legjobb műve.

IVAN JERGL író 1941-ben született Brno városában, ma is ott él. Gazdasági középiskolát és állami nyelviskolát végzett, számos helyen dolgozott, elsősorban szociális területeken. Jelenleg közgazdász. Témái között előtérben áll a testi fogyatékosok problematikája, ő maga is gyermekkorától fogva közéjük tartozik. Saját meséit és fordításait (latin-amerikai és spanyol irodalomból) különféle folyóiratokban és újságokban publikálja, és társszerzője egy 2004-ben megjelent antológiának, amelyben testi fogyatékos szerzők szerepelnek. FRANZ KAFKA (1883–1924) osztrák prózaíró, Prágában született. A XX. század közepének szinte minden jelentősebb epikusára hatott.

VLADIMÍR HOLAN (1905–1980) cseh költő, szerkesztő. Hazájában 1949-től kultúrpolitikai okok miatt nem publikálhatott. A Nagyvilág 1965-ben Székely Magda, 1983-ban Tőzsér Árpád fordításában közölte verseit.

LADISLAV KLÍMA (1878–1928) a két világháború közötti cseh filozófia és irodalom minden bizonyosságot és az értékek relativitását hirdető nagy rebellise. Kocsma és irodalom c. különszámunkban (2004/9) közöltük utoljára.

BOHUMIL HRABAL (1914–1997) világhírű cseh író, számos irodalmi elismerést kapott. Utoljára 2006/6. számunkban közöltük írásait.

JAN NERUDA (1834–1891) cseh író, költő, publicista. Költőként 1854-ben jelentkezett, még erősen Erben hatása alatt álló versével. Későbbi verseiben, amelyek kötetekben jelentek meg, a népköltészethez nyúl vissza, tematikája a haza és a nemzet sorsa. Prózája egyenértékű lírájával. Elbeszélései személyes élményeiből táplálkoznak s rendszerint tragikus vagy groteszk emberi sorsok vagy csak epizódok együtt érzően megelevenített rövid krónikái. Máig legkedveltebb elbeszéléskötete a Moldvaparti históriák. Neruda a cseh irodalmi tárca, azaz az elbeszélés és az újságírás határán mozgó műfaj első igazi művelője. Kétezernél több tárcát írt s ezek egy része éppen úgy szépirodalmi műnek tekinthető, mint K. Čapek mint-

PETRA HŮLOVÁ 1979-ben született Prágában, tanulmányait az ottani Károly Egyetem mongolisztika-kulturológia szakán végezte. 2000-ben jelent meg a Nagymamám emlékezete c. első kötete, amely elnyerte az Év Legjobb Könyve-díjat hazájában, valamint a Magnesia Litera-díjat 2003-ban, mint Az Év Felfedezettje. Azóta évente megjelenik egy-egy rövidebb kisregénye (Přes matný sklo, Umělohmotný třípokoj, Cirkus Les Mémoires), melyek közül kettőt már magyarul is kiadtak.

262

egy fél évszázaddal később keletkezett számos tárcája, de sok olyan is akad közöttük, amely esszének is beillik. JÁCHYM TOPOL (1962) Prágában született, 1989-ig fizikai munkából élt. 1985től a Revolver Revue szamizdat lap szerkesztője volt, a „bársonyos forradalom” után a Respekt c. lap munkatársa lett, jelenleg főiskolai tanár. Regényei közül magyarul is olvasható a Nővérem (1998), az Angyal (2000), az Éjszaka (2004). Utoljára Kocsma és irodalom c. különszámunkban (2004/9.)közöltük egy írását. RICHARD WEINER (1884–1937) cseh író, költő. 1913-ban, majd ’14-ben megjelent versesköteteiből nem volt sejthető, hogy későbbi fejlődése során Weiner a cseh irodalom legbonyolultabb, legnehezebben érthető egyénisége lesz. A fordulatot a háború idézte elő, ekkor kezdte el vizsgálni az emberi lét értelmét, de elmél-

kedése során nem az értelemre és nem a tudatra támaszkodott, mert sem ebben, sem abban nem bízott: a válaszokat a tudattalanban, az irracionalitásban, a metafizikában kereste. Ehhez a filozófiai alapálláshoz alkalmazta alkotómódszereit is, a rejtélyes, többnyire megfejthetetlen jelképeket, az automatikus képzettársítást, a misztikumot, a metafizikai távlatokba mutató utalásokat, de stiláris eszközeit is. ANNA ZONOVÁ író 1962 április 24-én született Nižný Komárnikban. Építészetet tanult Brnóban, jelenleg múzeumi kurátor Moravský Berounban. Alkalmanként publikál, cikkeket, írásokat, elsősorban a mai képzőművészet tárgykörében, olyan irodalmi-képzőművészeti lapokban is, mint a Literární noviny, a Host vagy az Ateliér... 2001-ben jelent meg első kötete a Petrov Kiadó gondozásában (Červené botičky).

Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Főszerkesztő: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztő: Hernád Imre

Szerkesztőség: H-1146 Budapest, Hermina út 57–59. Telefon/fax: (36-1) 363-0621 E-mail: [email protected] A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelős kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Szmrecsányi Mária Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztők. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Előfizethető a postai kézbesítőknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444; [email protected] Előfizetési díj egy évre 6000 Ft, fél évre 3000 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6.

ISSN 547-1613 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve.

Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-42