Tartalom ELŐSZÓ...................................................................................................9 Első fejezet: A DEMOKRÁCIA NAGY MENETELÉSE.........13 Második fejezet: MIÉRT JÓ A DEMOKRÁCIA?.......................27 A demokratikus béke............................................................................33 Korrupció................................................................................................39 Gazdasági fejlődés..................................................................................44 Oktatás, innováció, technológiai fejlődés.........................................51 Politikai stabilitás...................................................................................60 Védelem a katasztrofális politikai tévedésektől...............................70 Védelem a zsarnokságtól.......................................................................87 Harmadik fejezet: A DEMOKRÁCIA FÉLTÉTELEI..............115 Az alternatív rendszerek bukása.......................................................116 Fejlett gazdaság, erős középosztály, szabad piac............................136 Erős közösségek és civil társadalom.................................................141 Jogállam; a kisebbségek, az egyén és a magántulajdon védelme...............................................80 Demokraták..........................................................................................164 Bizonyos fokú etnikai és kulturális homogenitás...........................94 Negyedik fejezet: A DEMOKRÁCIA MA.................................167 Bibliográfia............................................................................................112
Első fejezet:
A demokrácia nagy menetelése „I am now free human.” Graffiti a líbiai Bengáziban a diktátor Kadhafi bukása után
Ez a könyv olyan időszakban íródott, amikor a demokrácia 1990ben kezdődött „nagy menetelése”, vagy ahogy a politológus Samuel Huntington nevezte, „harmadik hulláma” világszerte megtörni látszott. A Freedom House nevű amerikai demokráciafigyelő intézet 2011-es jelentése szerint a megelőző évben immár ötödik éve visszaszorulóban volt világszerte a szabadság, az emberi jogok és a demokrácia ügye. A szervezet negyvenéves fennállása alatt ez a leghosszabb időszak, amikor a demokrácia folyamatosan hátrálni kényszerült. Az éves jelentés három csoportba osztja a világ országait: szabad (87), részben szabad (60), nem szabad (47). Értékeli a vizsgált országok választási rendszerét, a bíróságok és a szakszervezetek függetlenségét és más egyebeket, és ezek alapján eldönti, melyik csoportba kerüljön az ország. A 2011-es jelentés ezeket a tényezőket vizsgálva megállapította: nemcsak, hogy megszaporodtak az autoriter hatalmak a Földön, de sokkal magabiztosabbak is. Az Economist Intelligence Unit már 2008-ban azt írta, hogy „több évtizedes demokratizálódás után a demokrácia terjedése megállt”. A 2010-es jelentésnek egyenesen az volt a címe, hogy „Visszaszorulóban a demokrácia”.
Ezekkel a jelentésekkel persze óvatosan kell bánni. A negatív trendet könnyedén a feje tetejére állíthatják a 2011 elején megkezdődött közel-keleti forradalmak, az Arab Tavasz. Egyiptomban megbukott Hoszni Mubarak húszéves diktatúrája. Líbiában polgárháború vetett véget Muammar Kadhafi negyvenkét évig tartó őrült zsarnokságának. Tunéziában viszonylag simán lezajlott a forradalom, és amikor ezt a bevezetőt írom, már demokratikus kormánya van az országnak, méghozzá egy rendben lebonyolított szabad választás után. Hosszú ellenállás után lemondott hatalmáról a jemeni elnök is. Szíriában két éve tart a felkelés a Ba’ath párt – valójában egy családi-etnikai klikk – korrupt gengszteruralma ellen. Oroszországban a nyilvánvalóan elcsalt 2011-es parlamenti választások után emberek tízezrei vonultak az utcára, hogy tiltakozzanak Vlagyimir Putyin otromba „menedzselt demokráciája” – valójában nyílt önkényuralma – ellen. Az arab világ többi részében persze továbbra is többé-kevésbé szilárdan állnak az autoriter politikai rendszerek, és most még nem látni azt sem, hogy pontosan mi lesz a líbiai és egyiptomi átmenet vége. De azzal együtt, hogy a trend talán nem olyan egyértelmű, mint a Freedom House jelentéséből látszik, kétségtelen, hogy más időket élünk, mint 1989-90-ben és az azt követő években, amikor a berlini fal ledöntése, a Szovjetunió összeomlása, majd a dél-afrikai apartheid vége sokakat meggyőzött arról, hogy a demokrácia teljes és végleges diadalt aratott a világon. Ma már senki nem mondana olyat, mint Francis Fukuyama, az amerikai gondolkodó, aki 1989 februárjában kijelentette, hogy a liberális demokrácia sikerével elérkezett a történelem vége, és az emberiség politikai fejlődése elérte logikus végpontját. Igaz, Fukuyama nem úgy értette, hogy a történelmi események láncolata véget ért; mindössze annyit állított, hogy a demokrácia megnyerte az ideák harcát. De kijelentése mégis egy olyasfajta optimizmust tükrözött a demokrácia kilátásaival kapcsolatban, amit ma már kevésbé érzékelni.
13
Fukuyama tézise akkor nem tűnt sem ellentmondásosnak, sem túlzásnak, hiszen rengeteg országban szűnt meg szinte egyszerre a diktatúra, az egypártrendszer. A Szovjetunió összeomlásával a demokrácia – és szoros szövetségese, a szabadpiaci kapitalizmus – tűnt az egyetlen használható politikai és gazdasági rendszernek. A kelet-európai szatellitállamok demokratizálódtak. Bedobták a törülközőt a latin-amerikai katonai diktatúrák és a délkelet-ázsiai autoriter államok többsége is. A Tiananmen téri eseményekkel még Kína, a kommunizmus utolsó jelentős bástyája is megdőlni látszott egy pillanatra. Az autokratikus rendszerek nyilvánvaló csődöt mondottak: nemcsak, hogy elnyomták az embereket, megfosztva őket legalapvetőbb szabadságjogaiktól, sőt, nemritkán még az életüktől is, de irányításuk alatt a gazdaság sem tudott versenyt tartani a Nyugattal, nem tudtak jólétet biztosítani polgáraik számára. Senki nem tudott tehát valódi alternatívát nyújtani, és a politikai elnyomás alól felszabadult országok különösebb vita és bizonytalankodás nélkül vezették be a demokratikus modellt, még olyan helyeken is, ahol azelőtt nem sok hagyománya volt az ilyesminek. A demokrácia ideája győzedelmeskedni látszott. Az áttörés nemcsak pillanatnyi volt, hanem egy hosszabb történelmi trend újabb lépcsőfoka. Fukuyama rámutatott, hogy 1790-ben még csak három parlamentáris demokrácia volt a világon: Nagy-Britannia, az Egyesült Államok és Svájc (persze a mai értelemben ezek nem voltak igazi demokráciák, de az alapvető intézményekkel már rendelkeztek). 1848-ban már hat demokrácia volt, 1900-ban 13, 1960-ban 36, 1990-ben pedig 61.2 A demokrácia előretörése időnként persze meg-megakadt, de a trend egy irányba mutat. 1990 csak egy újabb lépés volt előre. A Freedom House szerint 2009-ben már 89 demokrácia volt a világon, vagyis az összes ország majdnem fele. 2
Fukuyama: The End of History and the Last Man. Penguin, 1992
14
Fukuyama tézise kifejezte kora meggyőződését. „Az egész világon kézzelfogható az érzés, hogy a demokrácia az emberiség kiválasztott politikai szerveződési formája” – lelkesedett 1994-ben Al Gore, az Egyesült Államok alelnöke, aki annak a Bill Clintonnak volt az alelnöke, akinek kormányzása sok tekintetben megtestesítette ezeknek az éveknek az optimizmusát.3 Manmohan Singh, az indiai szabadpiaci reformok atyja, akinek India jelentős részben köszönheti, hogy az elmúlt években gazdasági nagyhatalommá vált, ezt mondta: „A liberális demokrácia napjaink természetes politikai rendje. Minden más rendszer [...] valamilyen mértékig aberráció.”4 Még a volt Szovjetunióban is, ami évtizedeken át a demokrácia ellenpárját és egyetlen kihívóját testesítette meg, nyugati szakértők jelentek meg, hogy ellássák tanácsokkal volt ellenfeleiket, hogyan kell a politikát és a gazdaságot liberális, demokratikus és szabadpiaci alapokon újraszervezni. Manapság nem sok nyoma van ennek az optimizmusnak és hitnek. A Nyugat 2008-as gazdasági válsága sokak szemében megkérdőjelezte nemcsak a domináns gazdasági modell, a szabadpiaci kapitalizmus érvényességét, de bizonyos fokig a válságot látszólag megoldani képtelen politikai rendszerét, a demokráciáét is. Olaszországban és Görögországban technokrata vezetők váltották a választott kormányokat, és ez még akkor is a demokratikus politika csődjét jelzi bizonyos fokig, ha az alkotmányos és parlamentáris kereteket nem rúgták fel. Az Egyesült Államok az elmúlt pár évben szinte kormányozhatatlanná vált: a politika megosztottsága miatt már a költségvetés elfogadása is minden alkalommal olyan huzavonává válik, ami újra és újra az állam leállásával fenyeget. A nyugati világot Strobe Talbott: The Great Experiment: The Story of Ancient Empires, Modern States, and the Quest for a Global Nation. Simon & Schuster, 2008. In: Gideon Rachman: Zero-Sum Future. Simon & Schuster, 2011. 102. oldal 4 C. Raja Mohan: Balancing Interests and Values: India’s Struggle with Democracy Promotion. Washington Quarterly 30, 3, 2007 nyara 3
15
lekötik gazdasági problémái: az adósságválság, a lassú növekedés és a magas munkanélküliség. Magabiztossága megbicsaklott, ideái már nem uralják annyira a világ közgondolkodását, mint néhány évvel ezelőtt. A liberális demokráciával szembeni fenntartások szembeötlőek Magyarországon is. A miniszterelnök a Nyugat alkonyáról és „keleti szélről” beszél. Azt mondja, hogy a politikát nem két nagy pártnak kell meghatároznia, mert az „állandó értékvitákkal, megosztó, kicsinyes és fölösleges társadalmi következményeket generál”. Ehelyett olyan rendszert akar látni, amelyben létrejön egy „nagy kormányzó párt, egy nagy centrális politikai erőtér, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza – és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli”.5 A Jobbik még ennél is nyíltabban és határozottabban kérdőjelezi meg a parlamentáris demokráciát. Egy korábbi miniszterelnököt azon kapnak, hogy beismeri: nemcsak a választásokon, de kormányzása alatt is végig hazudott, ő mégsem ismeri fel, hogy politikai és erkölcsi hitelét vesztve aligha kormányozhat tovább. És ezek még csak a politikusok. Aki Magyarországon valaha is megpróbálkozott azzal, hogy a körülötte lévőket megkérdezze arról, hogy mit gondol erről a dologról, az tudja, hogy már a puszta szó – demokrácia – is hajlamos cinikus legyintést vagy nevetést kiváltani sok emberből. Ez persze bizonyos fokig érthető: az elmúlt húsz év kormányzása sok tekintetben csalódás volt. Nem meglepő, hogy sokak számára csak sehova nem vezető vitákat, tehetetlenkedést, pártos handabandázást és korrupciót idéz ez a szó. Épp ahogy Arthur Koestler mondta az 1940-es összeomlás előtti Franciaországról: Orbán Viktor: Megőrizni a létezés magyar minőségét. http://www.fidesz.hu/index. php?Cikk=146046 5
16
„a meggyőződés, hogy a politika egy nagy csalás, hogy képviselőnek vagy miniszternek lenni csak arról szól, hogy az ember megszerezze a nagy dohányt, hogy minden politikai vélemény és elv értéke csak értékesítésétől függ, és hogy ilyen körülmények közt az egyetlen józan dolog, amit az ember tehet, az követni Candide tanácsát, és elfoglalni magunkat a saját kis kertünkben.”6 A politikai intézményekbe és egymásba vetett hit nagyon alacsony Magyarországon, bár talán csak annyira, mint a többi kelet-európai országban.7 Mindez megkönnyítette, hogy a 2010-ben hatalomra került kormány jelentős átalakításokat eszközöljön az alkotmányos rendben, minden eddiginél nagyobb hatalmat összpontosítson a kormánytöbbség kezében, és meggyengítse a parlamentet, a bíróságokat és az állam más független intézményeit, méghozzá különösebben társadalmi ellenállás nélkül. A 2010-es kormány láthatólag úgy véli, hogy a demokratikus pluralizmus – elsősorban az államhatalom megosztása és a független intézmények – a kormányzás hatékonyságának kárára megy. Hogy jobb eredményeket lehetne elérni egy központosítottabb berendezkedéssel, ahol a kormány hatalmát kevesebb fék és ellensúly korlátozza, ahol a többség valóban azt csinálhat, amit akar. Talán igen. De ez a könyv részletesen amellett fog érvelni, hogy egy demokratának mindig egészséges gyanakvást kell mutatnia a hatalommal szemben, különösen akkor, amikor az többet és még többet akar; hogy a demokrácia egyedül olyan társadalomban működhet jól – működhet egyáltalán –, ahol erősen érvényesülnek a hatalommegosztás és az egyéni szabadságjogok elvei; ahol a többség és a nevében eljáró kormány potenciálisan veszélyes túlhatalmát független intézmények korlátozzák; ahol a demokrácia nem csak annyit jelent, hogy négyévente választhatunk egy párt és egy másik Arthur Koestler: Scum of the Earth. Eland, 2006. 23-24. oldal Gicz Johanna, Sik Endre: Bizalom, társadalmi tőke, intézményi kötődés. Tárki Európai Társadalmi Jelentés 2009. http://www.tarki.hu/hu/research/gazdkult/ gazdkult_gici_sik.pdf 6 7
17
közül; hogy a választási győzelem nem jelenti azt, hogy a győztes azt csinál, amit akar; hogy a demokratikus pluralizmus valójában egyáltalán nem kell, hogy útjában álljon a határozott politizálásnak, éppen ellenkezőleg, segítheti azt; és hogy az autokratikus kormányzásból csak még több korrupció, instabilitás és elnyomás következik. Mindeközben úgy látszik, hogy a világ új felemelkedő hatalma, Kína jól elboldogul a maga autoriter berendezkedésével is. A Kínai Kommunista Párt a leglátványosabb cáfolata Fukuyama állításának, legalábbis látszólag: összességében sikeresen alakította át a kőkorszaki kínai gazdaságot a 21. század globális, turbókapitalista modelljére anélkül, hogy nagyon engedett volna a politikai kontrollból. Anélkül, hogy feladná a hatalmat, elhozva a kapitalizmussal a demokráciát is (ahogyan például a kelet-európai kommunista pártok tették). Azóta is töretlenül növekszik, miközben a Nyugat vezetői csak vitatkoznak, és nem tudnak mit kezdeni az állandósuló munkanélküliséggel, a magas államadóssággal és a lassú gazdasági növekedéssel. A kínai középosztály rácáfolni látszik arra a magabiztos nyugati feltételezésre, hogy bizonyos gazdasági fejlettségi szint felett automatikusan elérkezik a demokrácia; hogy a meggazdagodott polgárság, amely megszokta, hogy a gazdasági életben és vagyonosodása révén a magánéletben is sok lehetőség közül választhat, előbb-utóbb követelni fogja, hogy a politikai életben is választhasson. Kínában ennek egyelőre kevés jelét látni, akár azért, mert a kínai középosztály elégedett azzal, ahogyan a pekingi bürokraták irányítják a dolgokat, akár azért, mert tudatukban bizonyára élénken él az elmúlt évtizedek emléke, azok minden véres felfordulásával együtt. A kínai rezsim erős legitimációs forrást talált a nacionalizmusban is, különösen annak Nyugat- és japánellenes manifesztációiban. Egyszóval Kína köszöni, jól megvan autokráciaként is. (A valóság ennél persze bonyolultabb, ahogy erre még többször is vissza fogunk térni a későbbiekben.) Ami Oroszországot illeti, bár messze nem mennek olyan jól a dolgok, mint Kínában, a kísérletnek a demokráciával rég vége.
18
