Tartalom
III. évfolyam 5. f i á m , 1976. május
A Magyar Ú t t ö r ő k Szövetségének Irodalmi, művészeti, kulturális folyóirata. A 10—14 évesek lapja. Főszerkesztő: DEME LÁSZLÓ Főszerkesztő-helyettes: SIMÁI M I H Á L Y Szerkesztik: Baka István, Dobcsányl Ferenc, Grezsa Ferenc, Lengyel Balázs, Madácsy László, Szepesi Attila, Tandi Lajos
Ára: 4 , -
Ft
C S O Ó R I S Á N D O R V E R S E I (1) NÉMETH LÁSZLÓ B E R Z S E N Y I R Ő L (3) BERZSENYI DÁNIEL: N A P O L E O N H O Z (4) NÉMETH LÁSZLÓ: HA MOSLT LENNÉK F I A T A L (5) TÓTH ENDRE: C I R K U S Z A F A L U B A N (6) V E R E S S M I K L Ó S : B O H Ó C (7) T Ó T H BÉLA: T Ö R Ö K M A L O M — 2 (8) VIKTOR SZOSZNORA: HA NINCS HOLD A Z É G E N (12) ZELK ZOLTÁN: E G Y F A L U S I F U T B A L L P Á L Y A (13) BENCE JÁNOS: A K I S F I Ú ÉS A S Z A R K A (14) RADNÓTI MIKLÓS: H A S O N L A T O K (17) H O R G A S B É L A : T É B L Á B O L Á S (18) KISS D É N E S H Á R O M V E R S E (21) L Á Z Á R E R V I N : T Á R S A S J Á T É K (22) CSERI PÉTER: A KINCSKERESŐ L Á Z Á R E R V I N N É L (24) A PEGAZUS ÖRS N A P L Ó J Á B A N A G Y L Á S Z L Ó : M Á J U S F Á K (26) ÉDES A N Y A N Y E L V Ü N K DOBCSÁNYI FERENC: M E S E ÉS V A L Ó S Á G (27) KÖNYVEK KÖZÖTT LIPTÁK G Á B O R : AMIRŐL A VIZEK BESZÉLNEK ( K O V Á C S A N D R Á S ) (30) S Z A B Ó L Ő R I N C : O L V A S Á S (31) REJTVÉNYFEJTŐK KLUBJA SÁRÁNÉ LUKÁTSY SAROLTA: „BARÁTKERESŐ" I R O D A L M I T Ú R A (32) SEBŐ FERENC— CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY: TARTÓZKODÓ SZERELEM ( B O R Í T Ó 3) RÉSZLET BENJÁMIN LÁSZLÓ BÉKE CÍMŰ VERSÉBŐL ( B O R Í T Ó 4) Májusi számunk illusztrációit M O L N Á R G A B R I E L L A készítette
Csoóri Sándor versei
Anyám
fekete
rózsa
Anyámnak fáj a feje nem iszik feketét. Anyámnak fáj a feje nem szed be porokat: szótlanabb sápadtsággal feji meg a tehenét szótlanabb sápadtsággal söpröget, mosogat. Anyámra durván szólnak jöttment idegenek? Anyám az ijedtségtől dadog és bereked. Sötét kendőjét vonván, magányát húzná össze: ne bántsa többé senki, félelmét ne tetőzze. Anyám utakon lépdel, s nem jut el sehova. Szegénység csillagától sebes a homloka: vállára még az orgonavirág is úgy szakad, mintha csak teher volna, jószagú kárhozat. Nyár van égen és földön, zene szól, muzsika, anyám csönd-sivatagján el kell pusztulnia. Gépek, gyártmányok zengnek csodáktól szélütötten, de egy se futna hozzá: „segítek, azért jöttem". Anyámnak fáj a feje anyámnak fáj a Semmi. Anyám fekete rózsa, nem tud kiszínesedni. E g y éjjel földre roskad, megtört lesz, majd kicsi Bejön egy madár érte, s csőrében elviszi
Tavasz a szőlőhegyen
Verik, verik a karót, visszhangzik a hegy, csóka csikog, tolla hull, virágzik a meggy. Meggyfa szeplős levelén zománcos bogár, szalma-dárdával böködi két tökmag-huszár. Zöld-homályú mélyúton magam ballagok, fejem fölött gyöngyzúgású fácánkakasok.
Fintorgások a tükör előtt Nem vagyok én török, Havat eszem, fabimbót, mégis zúzok, török, áfonyával sült rigót, néha tányért, néha mákot, sok-sok sárgarépát nyersen néha pedig térdkalácsot. hogy a füttyöm ércesedjen. Örült spanyol se vagyok, Kecskedudám ha volna, mégha Rosszcsont mondja is rína, nyögne, dummogna, Ha a rántott békacomb jó, hónom alatt a hasa, jó a tücsök combja is. dagadozna, lappogna. Képem kerek görögdinnye, irigyli is Görög Imre, mert az övé tarisznya, fél is tőle a macska.
Németh László Berzsenyiről*
A
z az évtized, melyben Berzsenyi kibontakozott, újabb történetünknek tán legsötétebb szaka. Amikor Sopronból mint kicsapott diák hazakerült, a Martinovics-per bírái már ráborították Magyarországra a félelem némaságát. Amikor első igazi verseit - köztük A magyarokhoz című ódát - megírta, Kazinczy és Verseghy még külföldi börtönökben számolták a napokat. A Vérmezőn nemcsak néhány messze látó magyar feje hullott le, a gyönyörűen megzsendülő magyar felvilágosodás egész vetését letaposták. 1795 előtt csupa zsongás, készülődés, még az irodalomban is az egész nemzeti életet átfogó tervek, reménységek - Kármán tanulmánya a nemzet csinosodásáról, Batsányi verse a francia forradalomról-; 1795 után dermedt hallgatás; az emberek a tulajdon fejükben is ott érzik a rendőrkém szemét; a nemzeti érzés és a haladás reménye ijedten bújik a nyelvművelés meghagyott ügyébe. Nagy reményű fiatal írókban nem volt ilyen nagy soha a veszteség. Kármán, Dayka, Szabó László meghaltak, Verseghy, Kazinczy börtönben, Batsányi száműzetésben; az íróvilág óvatosan gyülekezik egy-egy megmaradt másodrendű csillag, Debrecenben Földi, Pesten Virág Benedek körül. Berzsenyi természetében sok minden volt, ami miatt a visszaesés a rendi gondolkodásba nála teljesebb lehetett, mint sok kortársában. Ifjúságában ő a maga fizikai erejével s nem a kíváncsiságával vívódott. Rossz tanuló és jó verekedő, az anyátlan egykét a szigorú, sztoikus apa is magányra és harcra tanította. S ahogy családja nem volt, a szellemi család keltető melege s ellentmondásra ingerlő példája sem vette munkába, mint a Debrecen vagy Sárospatak körül felnőtt literátort. A Jénát járt Kis János még hosszú évtizedek múltán is elborzad az emléken - az ifjú Berzsenyi olvasás után elszaggatta a könyveket. Az ilyen embernek bizonyára könnyebb volt elzárkóznia az elől, amit nem ismert; magányából, tudatlan gyerekfelesége mellől gyanakvással nézhette, amit a pallérozott élet, társaságok és páholyok kiérleltek - s a könyvszagú haladással szemben szívesen hivatkozott arra, amit magában is bírt: erőre, állandóságra, nemességre. Míg Csokonaiban, Fazekasban, Kölcseyben az elnyomás inkább csak visszatartotta, álútra szorította a felvilágosodás erőit, Kazinczyban pedig egyszerűen álcázásra kényszerítette - Berzsenyiben még inkább, mint Kisfaludy Sándorban az egyéni természet hozzáadódott a kor természetéhez, a börtönsors a börtönállamhoz. S bizony nem csoda, hogy a pesti írók, amikor 1815-ben a várva várt költőben a régi szabású somogyi nemest megismerték, mélységesen csalódtak. Pedig milyen nagy iskolán esett át akkor már Berzsenyi, s hol volt attól a mord, zárkózott földesúrtól, akivel Kis János, a dömöki lelkész hirtelen eldugott írásait a fiókból előhúzatta . . . * Berzsenyi Dániel, a nagy magyar költő kétszáz éve; Németh László, a kiváló író hetvenöt esztendeje született. összeállításunkkal munkásságukra emlékezünk. 3
Berzsenyi ifjúsága azonban épp ezen a ponton lesz igen-igen tanulságossá. Mert ez a maradi ember, ha költészetét nézzük, mégis a leghaladóbb költő mindazok közt, akik a század első évtizedében levegőt szívtak. A romantika árama, ami majd Vörösmartyt a magasba emeli, aminek a hátán a nagy világosítók, Kossuth, Eötvös, Petőfi, mint egyre magasabbra csapó hullámok érkeznek meg, senkiből sem tör elő oly hatalmas sugárban, mint ebből a rendi Diogenészből. Az 1800-as években senkiben sem folyt akkora forradalom, mint ebben az elmaradt emberben. Széchenyi - az első igazi forradalmár - azonnal ráismer majd.
Berzsenyi Dániel Napoleonhoz
Nem te valál győző, hanem a kor lelke: szabadság, Melynek zászlóit hordta dicső sereged. A népek fényes csalatásba merülve imádtak, S a szent emberiség sorsa kezedbe került. Ámde te azt tündér kényednek alája vetetted, S isteni pálmádat váltja töviskoszorú. Amely kéz felemelt, az ver most porba viszontag; Benned az emberiség ügye boszulva vagyon.
4
Németh László Ha most lennék fiatal
Az, hogy mint rendezem be az életem, függ attól, hogy mit gondolok az életről általában. Nos, én már nem gondolkozhatnék róla úgy, mint a régi jó keresztény, hogy ez a föld csak a próbatétel helye, s az élet a földöntúli élet nehéz, de örök üdvre képesítő, nagy vizsgája. De úgy sem, mint sok mai ember, hogy a föld az élvezetek kertje, amelybe egy kis munkával, vagy ha okosabbak vagyunk, kellő helyezkedéssel, kell belépést szerezni. Én a Mindenségből indulnék ki. Mi ez a csodálatos rendet mutató s értelmetlenségével néha mégis kétségbeejtő, óriási gépezet? Előírt pályán rohanó tűzgolyók, a köréjük szegődött anyag bolygónyi csomóival, amelyek egyikén a földet ellepő penészrétegben nekem is a megbillent egyensúlyit, az orrabukást új nemzedékekbe továbblökő élet kapkodását kell végeznem a halál ellen? Vagy lehet ezt másképp is látni, a lehetőségek óriási mezejének; nem azt, ami megvalósult, hanem ami ott lappang benne? A vegyipar munkása könnyen megértheti, mire gondolok. Hol volt az a sok százezernyi szerves és szervetlen anyag, melyet a kémia és technológia idézett fel az utolsó században? Nyilván ott volt a világban addig is, csak előhívatlanul. így szunnyadt benne az élet is, amíg - talán csak bolygónk kedvező viszonyai közt, de lehet, hogy mint egy óriási karácsonyfa ághegyein, az Ür távoli pontjain - felgyulladt, hogy a formák végtelen változatain, valahol a harmadkor közepén kipattantsa az emberi tudatot. Az, hogy én magam is egy ilyen tudat gazdája vagyok, bár sokszor kényelmetlen, mégis csodálatos dolog. Hány milliárd tonna anyagnak nem jut csak egy idegsejt sem, s bennem ott van ez a valami, amelyben a tetszhalott lény, a világ mintegy magára eszmél, s szövetségest keres, hogy egyre új lehetőségeket vethessen fel. Én persze nem jelentkeztem erre a munkára, s néha szívesen visszadobnám a meghívót, de ha már ember vagyok, s az életösztön úgyis rábeszél, hadd éljek azzal, amit e meghívó jelent. Az ember azzal, hogy él, átmegy az életkorok tájain, s postakocsija vagy TU-ja ablakából áttekintést nyer a világ kisebb-nagyobb darabjáról; utazik tehát. Az utazásban az a szép, hogy figyelmünk, míg az úton vagyunk, éberebb, mint máskor. A soha nem látott táj üde színekben csillog, a szokatlan környezet újra föladja az elkopott kérdéseket: hogy is élnek hát, milyen kapcsolatban vannak az emberek egymással. Az ifjúkor első esztendeiben az ember állapota természetszerűleg hasonlít az utaséra. Hisz ő is új tájakra ér, hogy mást ne mondjunk: a felnőtt munka s szerelem tájaira. S benne is ott van valami fürkész érdeklődés, hogy az emberek titkait megértse, a társadalmi viszonylatoknak a mélyére lásson. El kell-e kopnia ennek a figyelemnek? Lehet-e úgy élni, hogy tompulás helyett inkább élesedjék? Én azt hiszem (s tán tapasztalásból is tudom), hogy lehet. S hogy erre ma is megvan, sőt több a lehetőség, mint az én
fiatalkoromban, 5.
Három kordé zörög a főutcán végig, izgatott gyermekek zajongva kísérik.
- Nem komédia ez: valódi művészet! Meg is invitálja rá a közönséget.
Itt a Világcirkusz! Megjött valahára! Kicsődül a falu a zenebonára.
Majd a szereplőket mutatja be sorra, akik tündökölnek a fényes műsorba'.
Árva cerkófmajom gubbaszt a ketrecbe', láncait unottan csörgeti a medve.
Először álmosan két bohóc lép elő, utánuk Ottokár, a híres kardnyelő.
Ütik már a dobot, fújják a trombitát, eszüket veszítve vonítnak a kutyák.
Pythia, a jósnő, merengve, kövéren, sárga, kócos haját bogozgatja éppen.
Most az igazgató fennszóval jelenti: - Ilyen világcsodát nem látott itt senki!
Majd Kamilla táncol csipetnyi nadrágba', háborgó nénikék nézik fejcsóválva.
Nekik tapsolt London, Bukarest és Moszkva, de őket a honvágy mégis hazahozta.
Végül itt látható Tom, az atom-ember, esténként szétrobban, mégis ép lesz reggel.
- S ez csak a kóstoló, este jön a java! Aki kételkedik: győződjön meg maga! 6
-
Veress Miklós Bohóc
Nem álltam kézen nem bukfenceztem a porban szimfóniát sem játszottam kukoricahegedűn saját lábamban nem botlottam nem sírtam tele vizeskannát hogy megöntözzem a nézőket vele nem ugrottam ha csattant az ostor inkább csípje a lábam lyukas kalapom sohasem volt hogy fejemből szakozzanak ki a tapsifülesek nem aggattam csengőket füleimre s bevallom őszintén nem mertem volna felmászni a trapézra hogy halálugrással kalimpálva a hálóban kössek ki végül de egy napon sírva mentem a porondra egyedül és hahotára tágult az a száj Beleugrottam
Tóth Béla
Török malom 2.
Nem megy az idő malma odafönn sem üres járatban. Murádka a délutáni alvás helyett idejét toporzékolva tölti, követeli, hogy immár kész malmában Deli szolgájával játsszon, és megtanulja, hogy nagyapja holnapi jelenlétében már maga uralja az okos szerkezetet. Nagyon is nyomós, határozott kívánságát a megriadt dajkák hogy is tagadhatnák meg, hiszen a világsajgatásra született szultánpalánta úgy ordítozik, a legvitézebb unokaőrző is enged kívánságának. Menjen a malomba! Hanem a malom sokbetétes, kétfelé nyíló szárnya olyan aprólékos gonddal bereteszelve, hogy azon egy pókfiú be nem juthat. Hol van úszta Deli? A szeráji palota kertje visszhangzik Deli szertekiáltott nevétől. Kérdik az asztaloslegény társaktól, kérdik Szofi Szokolitól, kérdik az utolsó szeráji kukta legénytől. Hanem Deliről senki ember fia nem tud. Mintha a föld nyelte volna el. Nem hiába esik a török bölcsesség szólásai között afféle példázatos beszéd, hogy a fa kicsi korában is híven megmutatja, majd nagy korában hová is veti az árnyékát. De ez igaz. Rendezett Murádka olyan ijesztő kavarodást, kísérete és udvarának száz lakájlelkű szolgája ezerfelé futott tőle. Deli, Deli! - kiáltozták a minarettek tornyaiból. Parancshirdetők kiáltozták minden utcán és tereken, a tenger partján Deli Marangoz nevét. Sztambulra párás délutáni nap sütött. Vele félelmetes csönd települt a házakra, amilyet csak az ijedelem parancsolhat. Deliről nem tudott, nem hallott senki. A helyőrségi basa, de a letartóztatásokat végző katonák sem tudták a nevemet, hiszen az ő parancsuk csak az volt, tartóztassák le, aki a postagalamb jelzése szerint éppen most töri föl úszta Kizilbas házát a szeráj titkos terveiért. Murádka közvetlen környezetének felelős emberei futnak a sztambuli imámhoz, mert már csak ő lehet bölcs a halandó fejek megoltalmazásában. Abban bizonyosak voltak, ha megjön a szultán az örökké kikészített bőrzsákokba varródnak a figyelmetlenek, s úgy potyognak a Boszporusz vizébe, ahogy őszi fáról hullik a levél. Egy fohász nem esik utánuk. De hát az imám sem láthat le a börtönök mélységes fenekére. Még hogyha láthatna is. Honnan is tudhatná, hogy az a politúrtól vöröslő körmű asztaloslegény Deli névre hallgat? Á m bölcsen, amint szakmájához illik is, megkérdi a riadt Murádka környezetétől, hogy a lakásán keresték-e a fiút? Észbe kapnak a beijedt méltóságok, kengyelfutót küldenek Kizilbas házához, kik sietnek annyira, papucsbocskoruk talpa is füstöt vet a sebes vágtában. Kérdezik aztán a nehezen mozduló baba Trombitástól, ki éppen Zulejka fiúvá öltöztetésével foglalatoskodik, hogy Deli merre található? Érti Trombitás, hogyne értené, s erősen kifakadva teszi a szemrehányást a piros bugyogós csauszoknak - Ti kérdezitek tőlem, ti vittétek el megvasalva, gaz ivadékok! Hová vittétek? - A Hiszárba! Futottak a Hiszár agához, úgy tűnt, olyan sebesen, lángot vet rajtuk a piros pantalló. Hoznak is engem fölfelé a vállukon. K i is alig hiszem, hogy nem a legtöbb török mesékben szereplő dzsinnsereg kapott a hátára, s visz egyenest a játékmalom ajtójába. 8
Murádka tapsol örömében. Az előtte kegyelemért térdre borult kíséret dühös szemmel villog rám, az átkozott asztaloslegényre, ki miatt ilyen gyalázatra kénytelenednek. - Nyisd az ajtót, Delikém, indítsunk, jaj, de sokat vártam. Molnárkodjunk, nagyapám előtt tudni akarom már a mesteri fogásokat. Bár nálam volt a malom kulcsa, befelé lógott a nadrágom korcába, megfontoltan kiterveltem, hogy szökésem megszervezésére még haza kell futnom. Mondom is rögvest: - A kulcs a házban van, haza kell érte fussak. - Nosza, a legfutósabban kocogó harci tevét ám, Deli alá - kiáltja Murádka - , türelmem fogytán, s aztán fejek potyognak! - Türelmed bőven megtérül, olyan meglepetéssel szolgál Deli, milyet a szeráji kert még nem látott, mióta innét irányítják az iszlám világot! - Nagyon várlak, Deli! Trappol velem a kétpúpú harci teve olyan vágtában, hogy a partoldalak tiszta útjain szétfutnak a kóbor kutyák is ijedtükben. Zulejka, baba Trombitás segítségével asztaloslegénnyé penderedve várta az általam megígért jelet, ami jöttömmel be is következett. - Első kérdésem Zulejkám, aranyom, lennél-e asszonyom? Hitesem, örömben, bánatban egyformán? - Szavaim nélkül is, első találkozásunk óta tekintetemből tudhatod, hogy igen, igen! - Veszélyekkel teli útra indulunk, de még ma a végire jutunk! Baba Trombitással menjetek a malom alatti unokahajóhoz, Zsizsa társam ott van, fölereszt benneteket. A többi az én dolgom. Annyi időm sem maradt, hogy a szépséges igent mondó Zulejkára akár egy futó mosolyt eresszek, mivel nem akartam Murádka várakoztatásával eltökélt terveimet veszélyeztetni. Megy a kétpúpú harci teve, mintha éppen szárnya nőtt volna, szélnél sebesebben. Lepattanok Murád előtt a tevéről, egy rántással nyitom ki a malom kapuját. Ráteszem a szultánfi kezét a szerkezetmegindító fogantyúra, s magyarázok: - Ezt meghúzod, megindul, ezt megnyomod, őröl. Murádkát örömében adakozási kedve szállja meg, két szütyő aranyat parancsol nekem!
Én folytatom az okítást. - Ha fölfelé húzod a fényezett kart, muzsikál, ha sarkaddal nyomod a nyomintót, darál. Ha jobb lábbal nyomod a billentyűt, rostál. Mivel Murádnál nem akadt több pénz, hamarjában a holnap kezdődő kitüntetésekről beszél nekem, örömében. - Reggel szeráji asztalossá tesz téged nagyapám. Palotában lakhatsz, ágyam mellett hálhatsz, arany kaftánban járhatsz, rózsalevéllel illatosított forrásvizet ihatsz. Nékem megígérte nagyapám, együtt kaplak meg a malommal. Örökre. Beláthatod, egy percig nem tudok meglenni nélküled. Te vagy a legcsudálatosabb ember. Nekem hetvenhétszer végig lúdbőrzött a hátam. De nem az örömtől. - És szolgáid lesznek és palotám mellett palotás szobád. Murádka tízszer is elpróbálta a szerkezetek beindítását, megállítását, és nékem úgy tűnt, soha nem telik be vele, pedig az idő, s vele a szultán hajója erősen közelít felénk. Éreztem, ég a bocskorom talpa. Jószerével a szultán és Kizilbas hajója immár közelítheti a fővárost, hanem annak bevárása teljes csődbe viszi a szökésről kitervelt elképzeléseimet. Amikor legkisebb jelét észrevettem Murádkán, hogy apadozik érdeklődése a szerkentyűk bezzentyűi iránt, a malomajtón át jól látható felvitorlázott játéknaszádra mutattam. Murádka persze belegyönyöröclik a minden porcikájáig hűen elkészített nagyszerű hajócskába. Az oda támasztott aranyhídon fölsétál rá, kíséretét az én tanácsomra elparancsolva maga mellől. A hajón ne maradjon más, mint Murádka, baba Trombitás, ki a kerékdobon tipró szamarak legfőbb mindentudója és a hajócsinálónak öltözött, fő-fő asztaloslegény, Zulejka a mérőrúddal! A fejüket a nyakukon tudták legszívesebben Murádka fényes kísérői, szívesen egyeznek a hajókázásba, hiszen addig is kicsit megszabadulnak a türelmetlen szultánunoka toporzékoló kitöréseitől. S elindul a hajó. Murádka mint cövek áll a kormányzórúd mellett, baba Trombitás noszogatja a két fehér szamárcsikót, a lapátkerekek megindulnak, a hajó elválik a műfolyó bal partjától. Taps csattan, csókokat intenek a távolodó hajócska után. Ott állok Murádka mellett. A szerkezetek kezelését apró gondossággal mutatom meg neki, hiszen a jövő világ kormányosa tanulja immár a kormányzás tudományát. - Ha gyorsabban akarunk menni, két módon tudjuk fokozni a sebességet: vagy úgy, hogy a vitorlák huzatait teljesen szétfeszítjük, a szellőcske beledagad a vásznakba, s röpít bennünket, ahogy a fecskék repülik a vizet. Más módon, a szamarak alatti taposó dob lejtőjét állítjuk meredekebbre, amivel lépteiket szaporázhatjuk. Gyorsabban forog a kerék. A hajón a szultánunokának járó három árbocra tűzött lófarkas lobogók lengedeznek, miközben suhanunk olyan kedélyes társalkodások között, mintha csak mi állnánk és a Boszporusz partjai szaladnának a hátunk mögé. A Hiszár erődvár előtt haladtunkban váratlanul megdördülnek az ágyúk, rettenetes zajuk végighömpölyög a Boszporusz összeszűkülő hegyfalai között. Félelemre nincs ok; szultáni hajó közelít, annak üdvözlésére dörögnek az ágyúk. Legalábbis én ezt mondom Murádkának. Hanem azonnal megszólalnak a Márvány-tenger felőli ágyúk is, és én tudom, hogy a szultán érkező hajójának szól az üdvlövöldözés, nem nekünk. Egész sorozatokat lőnek, a Boszporuszon úgy visszhangzik, ahogy a villámlást követő égzengés. Én azt is tudtam, hogy a szeráji kikötőhöz érkező szultánt a rövidke üdvözlések és szertartásos csókváltások után, leginkább Murádka holléte érdekli majd. 10
Hanem addig a legsebesebb vágtára fogjuk a jó kedvű, kerékhajtó csacsikat, elérjük az előttünk tükröződő nyílt Fekete-tengert. A szultáni kíséret és a közvetlen tanácsadó basatársaság hamarosan arra tesz majd indítványt, hogy azonnal Murádka hajója után siessenek. Először, hogy a szultán mihamarébb keblére ölelhesse kedves unokáját. Továbbá, Kizilbas tanácsára, ha a letartóztatásból szabadult Deli szökési szándékkal hajókázik az unokával, rövidesen utolérjék. A szultáni hajón egy órányit mászhatott előrébb az arab napóra mutatója, a tanácskozásnak vége szakadt, és megindultak a hajó után. De akkorára mi már messze evickéltünk a tenger legtéresebb vizein, ahol százig való halász- és őrhajók horgonyoztak, mozogtak. Azok legénysége mélyen meghajolva tisztelgett a szultáni lobogók alatt úszó csodálatos szerkezet előtt. Murádka önfeledten kacarászva tartotta a kormányaidat. Ha vargabetűkbe eresztette a hajót, én szelíden kiigazítottam az utat. - Csak egyenesen, Murádka! Mindig az egyenes út a legrövidebb. A z én gondolatomban pedig a legegyenesebb út a Duna-deltához vezetett. Az irányt tudtuk a nap állásából s a partok közelségéből. S ha én nem tudtam volna, tudta biz azt baba Trombitás, hiszen ő látta meg, hogy a Boszporusz szájából a Fekete-tengerbe mozdult a császári gálya. És fogyott a két hajó közötti távolság, ahogy egyre elfogyatkozott a tenger fölötti világosság. A nap tüzes labdája lefelé szállt, a tenger folyékony arannyá vált. A szultán hajója tétovázva érdeklődött a köteleken ringó árbocos hajók legénységétől, látták-e az unokahajót? - Láttuk, láttuk, szélnél is, fecskénél is sebesebben a víz fölött repülni, hogy azt utói más nem éri, csak az ágyúgolyó. - Az ám! - ugrott fejébe az esze a szultáni tanácsosnak. - Hiszen az ágyúk! - Az kellene, hogy a dióhéjnyi lélekvesztőn ringatózó unokámra lőjetek, de valamennyien elsüllyedtek. Okosabbat nem tudtok? - Fényes tekintetű szultánunk, a tenger menti őrséget környes-körül föllármáztattam, ha bárhol szárazra lépnek, elfogásuk biztos! (F oly tatjuk..) 11
Viktor Szosznora
A pitypangok belebújtak hófehér szkafanderekbe, a pitypangok belefújtak aranyozott kürtjeikbe. Előmásztak a giliszták, morcosak, akár a talpfák, de a pitypangok kivonták kardjukat és mind leszúrták. Póksuhancok - huligánok belekötnek a legyekbe, öklét rázza - nézd a mákot! virágokkal verekedne.
12
Ha nincs holdazégen
És az almák barikádja reszkess, uborka-brigád! készen állt a vad csatára. Bab dobolta: rajta hát! Barázdák közt botladozva (ösvény erre nem vezet) mentem s néztem én szorongva holdja-nincs, sötét eget. Ki rabolta el a holdat? Ki inti le e vidéket, hol megveszve a sötéttől dulakodnak a növények! Fordította: BAKA
ISTVÁN
Zelkfalusi Zoltán Egy futballpályán Hogy csalt a bíró . . . S balszerencse . . . S ha az a kapufa bemegy . . . De lesz tavasz még, lesz vasárnap s a világ is beléremeg, A gesztenyelombok mögé bújt kis futballpályán, délelőtt, iskolásgyerekek rugdalják a labdát, a kapu előtt.
nemcsak a háló . . . Benn a labda! Napként ragyog majd az a gól! Ragyog szemünk! és a ruhákon az olaj és a téglapor!
Engedjétek, hadd rúgjak én is egy tizenegyest legalább . . . hadd panaszlom jó büszkeséggel: eltaláltam a kapufát. . .
Óh, futball, futball! Negyven éve kísérsz, bármerre is megyek te sem hagysz öregedni engem, lelkemben fülel a gyerek.
Pedig de szépen szállt a labda . . . s vele boldog tekintetem óh hányszor múlt egy kapufán, egy arasznyin csak, a győzelem . . .
Fülel. Fölugrik. Az egekre dobja sipkáját. Gólt kiált. Mert ily szomjú a győzelemre mert van miért fizess, világ!
De vesztesen, de úgy is szép volt a vasárnapi alkonyat szárnyai alatt összebújni Ferit, Sanyit, a társakat
Mert lehet Orth, vagy kis Takács, vagy Puskás a neve - egyremegy: őt látom a szatmári pályán, ő tör kapura, Pomacsek,
tudni köröttem. S tudni azt, hogy ha győzelem, ha vereség, a mi szívünkben csak a hűség hajtja új ágát, levelét.
a győztes gólt mindig ő rúgja! Egem, földem: kamaszkorom Ma faluszéli fák tövében, holnap városi grundokon
Mi el nem hagyjuk csapatunkat, vagyunk az örök drukkerek új tavaszt, vasárnapot várva virrasztja szívünk a telet.
rúgom a labdát gyerekekkel, kik nem a szürkülő hajat: szívünket látják, a halálig izzó, pirosló parazsat.
Roppan a hó a Hegyi úton. A fák, a lég, s fönn, az egek mind-mind üvegből. Este van már. Jönnek az inasgyerekek.
S mikor ama végső sípszóra a pályáról majd lemegyek, ha csapzottan is, ha lihegve, de mégis, mint a győztesek!
Jönnek boltból, műhelyből, gyárból, vár rájuk, mi sosem elég, anyai szó, fecsegő kályha, gőzölgő krumplifőzelék. De ráfagy a zsír a kanálra, mert oly nagyon kell a beszéd, az őszi vasárnapok íze: Hogy is volt az a vereség . . .?
Bence János A kisfiú és a szarka
I
Beke Gáspár nagyon megörült annak a szarkának, amit a Hörcsőben fogott. Szénáért mentek Lajos bácsival, s a madár ott ugrált riadtan a fűzfák tövében, a rücskös ágú kecskerágóbokrok alján. Szárnyát csapkodva próbálta elérni a fák alsó ágait, de még csak akkor kezdhette az ismerkedést a repülés tudományával, mert fél métert emelkedett mindössze a levegőbe, aztán visszazuhant a földre. Ott fogta meg végül Beke Gáspár a bokrok között, Lapult a fűben, s csőrével csapdosott feléje, aztán amikor már fogta, hangosan sírva a lábával védekezett, s karmolásai nyomán a kisfiú kezefején kiserkent a vér. De Gáspár nem engedte el. Szárnya alá nyúlt, s eltartotta magától. Boldogan nézte. Szabad kezével a madár fejét simogatta, s nem zavarta az sem, hogy egy másik szarka - talán anyja a rabul ejtettnek - idegesen ugrálva ágról ágra, siránkozva csörög a fán. Fél kézzel a vastag rudazókötélbe kapaszkodva felmászott a megpakolt szekérre, hanyattfeküdt az illatos szénán. A Szarkáját nézte, s arra gondolt, meg fogja mutatni Áginak. Otthon a nagyanyja el akarta vele dobatni. - Elviszi a csirkéket - mondta. Gáspár nem hallgatott rá. Lehozta a padlásról a borsórostát, s alátette a szarkát, aztán leült mellé a földre, s összeszurkált, vékony lábát vakargatva nézte az ide-oda csapdosó madarat. Később átszaladt Párdihoz. - Egy szarka, az is valami? - mondta először fitymálódva Párdi, s koszos klottgatyájához dörzsölgetve izzadt tenyerét, nagyokat köpött maga elé, hegyesen, inert ahhoz igazán értett. - Veszedelmes állat - vélekedett Párdi, amikor a rosta mellett ültek mindketten a földön - , beröpül a nyitott ablakon, s ellop minden fényeset, meg ehhez hasonlót. Egy gróf azon gazdagodott meg, hogy szarkafészkeket szedett ki egész életében. A végén kastélya lett. - Sezlonyos Mihály azt mondta, fel kell vágni a nyelvét, s meg lehet tanítani beszélni. - Szerintem már tud is. Szarkanyelven. Az a gróf is értette, mit beszélnek a szarkák. A madár Gáspár ágya alatt aludt. A kisfiú éjszaka felébredt, leszállt a földre, benyúlt a rosta alá, s megtapogatta a csendesen pihenő szarkát. Kint dörgött, szakadt az eső, s a villámok kékes fénnyel világították meg a szobát.
14
Éppen zsíros kenyérrel reggeliztette, amikor megjelent Párdi, faluszerte hires búgócsigáinak egyikével a hóna alatt. - Odaadom a szarkádért - mondta Gáspárnak. A fiú hallani sem akart a cseréről. Kellett neki az a madár. Úgy érezte, örökké arra vágyott, hogy végre egy szarkája legyen. Délután levitte a kert végébe, a diófa alá ült, s beszélgetni próbált vele. Közben folyton arra gondolt, meg kéne mutatni Áginak, hisz jóval értékesebb lehet, mint például egy búgócsiga. Elég sokáig tartott, míg rábeszélte magát az indulásra. Mikor összegyűjtötte a bátorságát, felvitte a madarat, s betette a rosta alá. Megszokásból egy kicsit feküdt a fűben Ágiék kerítése mellett, aztán felegyenesedett. Senki sem látta, s ő sem látott senkit. Ettől bátrabbnak érezte magát. Szorosan a drót mellé lépett. A kislány ott ült a meggyfa alá terített pokrócon. Mikor meglátta Gáspárt, felállt, közelebb lépett hozzá: - Mit akarsz? - Van egy kis szarkám. - Honnan? - Fogtam. Állítólag beszélni is tud. Elhozzam? - Ne — mondta Ági. - Lehet, hogy félek tőle. - Nem bánt az senkit. - Előbb majd megnézem nálatok. . . . - Biztos nem fog félni tőle - gondolta Gáspár. Hazafelé ballagott a mogyoróbokrok között. Lehajolt, egy színes cserepet talált. A z egyik fa törzsét kezdte vakarni vele. Aztán felijesztett egy ágvégen himbálódzó cinegét. Mikor kiért a réten kitaposott gyalogútra, klottnadrágja szárán kifényesítette a színes cserepet, tartotta egy darabig a tenyerében, majd elhajította, s mosolyogva nézte, mint hasítja a levegőt a nyári fényben villódzó porceláncserép. - Egyáltalán nem kell attól a szarkától félni - mondta magában. - Mire eljön, beszélni is megtanítom. - Ági ágiágiá-giá - ismételgette magas fejhangon, mintha a szarka mondaná, aztán trappolni kezdett a fák sűrűjébe fúródó gyalogúton.
Mire hazaért, a szarka eltűnt. Ott volt a rosta, a kő is, amit rárakott, csak a madár nem volt sehol. Elkeseredetten kereste mindenütt, aztán eszébe jutott Párdi. - Igen, csak ő vihette el! Szaladt hozzájuk. Zárva volt a kapu, bemászni pedig nem mert a kutyájuk miatt. Éjszaka alig aludt. Az sem vigasztalta meg, hogy Sezlonyos Mihály fapisztolyt csinált neki, s még szöget is vert a cső végébe, az volt a célgömb. Gáspárt nem érdekelte, a szarkát akarta. Biztos volt benne, hogy Párdi vitte el. Másnap egész délelőtt Párdiék kertje alatt hasalt, de csak két nap múlva tudta visszaszerezni a madarat. A meggyfa alatt vette észre, Ágiéknál. A kislány és Párdi önfeledten játszottak vele, madzagot kötöttek a lábára, s úgy röptették. Gáspár keserves haragot érzett, s kegyetlenül becsapottnak érezte magát, ugyanakkor tudta, vissza kell azt a madarat szerezni. A meggyfa a disznóólhoz állt legközelebb. Onnan tud csak észrevétlenül előugrani, és felkapni a szarkát. A disznóól az udvar túlsó oldalán feküdt; hogy mögéje rejtőzhessen, meg kellett kerülnie Ágiék kertjét, aztán bemászni Meszingerék udvarába, akiknek egy hatalmas kutyájuk volt. Gáspár kúszva indult el. Félt. Az első kerítésen simán átjutott, de a másodikra, Meszingerék rozsdás szögesdrót kerítésére, felakadt, éppen amikor ugrott lefelé, s a drót egyik tüskéje végigrepesztette a lába fejét. Először sírni szeretett volna, aztán arra gondolt, mindegy. Vérző lábbal átmászott a harmadik kerítésen, s hasoncsúszva a disznóól mögé rejtőzött. Ott kifújta magát, s közben saját lihegésén túl szüntelenül hallotta Ági és Párdi nevetését, a szarka szárnycsattogását. A deszkák közti résen lesett. Megvárta, míg Ági átadja a madzagot a fiúnak. A kislánytól nem akarta elvenni a szarkát, pedig egyszerűbb lett volna. Hátulról ugrott Párdi nyakába, lerántotta a földre, kikapta kezéből a madzagot, s vérző lábbal Ágiék nyitott kapuján kiszaladt az utcára. Otthon rosta alá tette a szarkát, de nem érzett örömet, inkább szomorú volt, s egyre kevésbé érdekelte a madár. Éjszaka begyulladt a lába, reggel az anyja orvoshoz vitte. A szemüveges doktor összevarrta a sebet, és tetanuszinjekciót adott neki. Gáspár szisszenés nélkül tűrte. Néhány napig esett, de aztán egy reggelre kitisztult az ég, s a még fel nem száradt esőcseppek jókedvűen csillogtak a fák friss levelein. Gáspár maga sem tudta, hogy el akarja-e engedni a szarkát, vagy csak arra kíváncsi, tud-e már repülni. Fölrakta a diófa alsó ágára, és elfordult. Mikor visszanézett, a madár máinem volt ott. Fenn ült a fa csúcsán, a fiú számára elérhetetlen magasságban, a tollát borzolva erőt gyűjtött, majd felröppent, s pillanatok alatt eltűnt az összeboruló ágak zöld tengerében. - Meghalt - gondolta Beke Gáspár, s szomorú volt. Sajnálta az elröppent madarat. Aztán fogta a beomlott lövészárokban talált gyalogsági ásóját, s a ház végében, a sárból tapasztott kemence mellett, megásta az elröppent szarka sírját, szabályos sírdombot formált, s a végébe keresztet állított. Mikor elkészült, felmászott a kemencére, és szomorúan nézte a sírt. Ági biciklivel jött. - Meg akarom nézni a szarkád - mondta a kemencén kuporgó kisfiúnak. Gáspár ránézett, várt egy pillanatig, aztán így szólt: - Megdöglött. . . Menj haza. 16
Radnóti Miklós Hasonlatok Olyan vagy, mint egy suttogó faág, ha rámhajolsz, s rejtelmes ízű vagy, olyan vagy, mint a mák, s akár a folyton gyűrűző idő, oly izgató vagy, s olyan megnyugtató, mint sír felett a kő, olyan vagy, mint egy vélem nőtt barát s nem ismerem ma sem egészen még nehéz hajadnak illatát, és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj csavargó, nyurga füst és néha félek tőled én, ha villámszínű vagy, s mint napsütötte égiháború: sötétarany, ha megharagszol, ép olyan vagy, mint az ú, mélyhangú, hosszan zengő és sötét, s ilyenkor én mosolyból fényes hurkokat rajzolgatok köréd.
Horgas Béla Téblábolás Nos, a szavak elröppennek, ez igaz, de nem szállhatnak ki a világból; ez is igaz. Ha kedvem támad, még láthatom is egyiket-másikat: itt téblábolnak körülöttem. Ha kedvem támad,, hát alakot adok a TÉBLÁBOL szónak., egyszerűt vagy cifrát, feketét vagy fehéret, édeset vagy sósat: akármilyet. Ez a Téblábol aztán csak az enyém lesz, senki másé, és még költenem sem kell rá, hiszen nem úgy ruházom föl alakkal, hogy elmegyek az áritházba, és még úgy sem, hogy leirom vagy kimondom, nem, ó nem. Ha már papírt és ceruzát fogok, akkor legfeljebb lerajzolom, vagy ha írásra vetemedek, akkor azt írom le, hogy miféle alak ez a Téblábol. Mulatságos figura, annyi bizonyos. Imbolyog a két bal lábán, nem állom meg, hogy el ne mosolyodjak. Akár meg is szólíthatom, csak kissé föl kell emelni a hangomat, mert Téblábol bizony vénecske már, jól benne jár az apókorban, és az utóbbi esztendőben megromlott a hallása. - Téblábol apó, hej, hej! Jónapot, kedves Téblábol apó, mi újság? Téblábol görnyedten áll előttem, szeretne fölegyenesedni, de nem tud, mert rálépett a szakállára, és a cipőfűzője meg a szakálla szála összegubancolódott és most fogva tartja szegényt. Téblábol tehát görnyed, és míg bogozza a fűzőjét meg a szakállát, azt mondja, hogy csak ne csúfoljam, mert megjárom. - De kedves Téblábol. - nyugtatom az öreget -, akarnálak, akkor el sem képzeltelek volna . . .
hova gondolsz?
Ha
csúfolni
Téblábol tovább rángatja a szakállát, és most már rám se néz, úgy veti oda, hogy az EGYÁLTALÁN NEM BIZTOS. Látom már, hogy nem győzhetem meg az öreget, hát szó nélkül továbbállok, de aztán eszembe jut, hogy Téblábolnak voltaképpen igaza van. Vagy mondjuk azt, hogy van valami igazság a dörmögésében . . . 18
Fölruházhattam volna csúfondáros külsővel is, de föl ám! Adhattam volna rá gonosz alakot! Vagy félelmeteset! Félelmeteset. . . ? Nem, nem! Egy Téblábol, az én Téblábolom nem lehet se gonosz, se félelmes! Nem nőnek szarvai, nincs kardja, puskája, de van két bal lába, vagy talán nem is kettő, hanem négy vagy még annál is több. A szám igazán mellékes. csak mindegyik bal láb legyen, hogy Téblábol kedvére bukdácsolhasson körülöttem. alakkal felruházott szavam. Vagy mégsem? Van nála öregebb? Távolibb? Egy szó, egy magánhangzó talán? Vagy akár egész mondat? Valami elmosódó, ködszerű alak, egy föl-fölerősödő hang, valami bizonytalan, édesbe és keserűbe hajló íz a nyelvem hegyén? Meglehet. . . Nyelvem hegyén egy nyelvemlék: egy korai, távoli, egy föl sem igen tud szállani, egy keserű sóska levele, egy édes, egy alig elég az emlékezéshez, egy mit is mondhatnék vele, vissza oly messziről intő Egy? Vagy kettő? Téblábol persze magányos, mint bármelyik ős, akarom mondani, hős, és társakat keres, kapcsolatokat. Lám, lám, milyen lelkesen kutat, hogy buzog benne a kedvesség . . . Bemutathatnám valakinek . . . Elkísérném valami társaságba . . . Hívhatnék hozzá vendégeket. . . Szólhatnék régi barátaimnak . . . 19
A keserű sóska levelének talán. . . Vagy a magánhangzóknak! Azokkal igazán jóban vagyok. Persze nehéz, nehéz. Tudom én, hogy nehézA magánhangzók élete sem csupa gyönyörűség. Ha azt olvasom vagy hallom, hogy SZUROK A vagy ZÖLD Ü vagy KÉK O, nos, én résztvevően bólogatok, hogy igaz, igaz, de a napnak huszonnégy órája van és éjjel, ugyebár éjjel az Ü csak foszforeszkál ezüstösen, az O pedig horkol színtelenül és ostobán. Mit kezdene Téblábol ezzel « sok megbízhatatlan, csapodár, a zűr-zavaros kapcsolatokban megfáradt, magának való alakkal? És a mássalhangzók? Meg kellene kérdeznem a mássalhangzókat, hátha kaphatók egy kis játékra Téblábol érdekében. Talán a t vagy a b hajlandó az együttműködésre. Ok már amúgy is elkötelezték magukat Téblábolnak. Vagy az 1 hangzóval próbálkozzak inkább? Az 1 szíve lágyabb talán - lehet, hogy lágyabb. Hol volt, hol nem volt, volt valahol, élt valahol valami 1, valami lágy, lila, lebegő, aláhulló levelek és lobogó szelek, sálak, kalapok, alakok, lábak, szárnyak között iramló \, lassan táncoló, léghajón elutazó, tengeralattjárón megérkező 1, valami lámpa-láng, világosság-világ, valami boldog bolondosság, 1 mint lovas, labda, tánc, 1 mint lavina, láz, leány, mint legenda, Léda, legelő, mint lék, len, láp, lepény és Lipót, lágy 1, lágy ágy, bölcső, végtelen elem, 1, hallgatom-I, látom-I, lankák lakója, álom. Utazz el kedves Téblábolom a lágy I-ek hazájába, Boldogkőváraljára, utazz elvásárolj térképeket, köss szárnyakat, talpad alá kereket, vedd nyakadba a világot. Adok melléd két útitársat, hogy ne unatkozz, ne légy egyedül; odaképzelek melléd két lágy-léptű figurái: Naplopót és Lókötőt. Mehetnél vonattal is, válthatnál jegyet, de jobb lesz talán gyalogosan. És ne hidd, hogy mindez csak mese, álom, játék, mert Boldogkőváralja, vagyis a neve, ott olvasható a nagy helységnévtárban, a nem is tudom hányadik oldalon. És ha nem lenne ott, hát akkor is.. . Én még sohasem voltam Boldogkőváralján, de a nevét, azt régóta ismerem. S a neve után úgy gondolom, hogy ott nő a keserű sóska levele, onnan valók a legeslegrégibb nyelvemlékek, legalább is az én emlékeim. Boldogkőváralja, Boldogkőváralja - ezt mondogatom magamban, ha szomorú vagyok, és erősen elhatározom, hogy egyszer mégis elutazom oda, el én.
KISS
Ragok regék
DÉNES
HÁROM
Ragyogjatok régi regék rokkant ragok görbe mesék
VERSE
Koros regét ígéretet regős igric regéigetek
Tere-fere Fut az út, fut az út, útba nem áll alagút, mindenünnen hazajut! Fut az út, fut az út, betérül a térre. Térül-fordul, megtorpan. A téren már több út van. Odaszaladt mindegyik egy kis tereferére! . . .
Pillangók Pille, illó pillangó. Libegő, lebegő, szirmot hajt a levegő. Röpköd, rebben, száll a szélben, virágszirmos pillanat. Mintha apró csillagocska lobogtatna lángokat. Piheg-billeg, libeg-lebeg, szárnya-szirma messze száll. Kint a réten a napfényben pillangókat nyit a nyár. Pille, illó pillangó. Libegő, lebegő, virágzik a levegő!
Ragok ragok arany rögök rakosgatok aranyrögöt Régi regét rikkantgatok öreg ragot ragozgatok Regősök ne görnyedjetek régi garral regéljetek • Rokkant regék ne rágjatok regölősök kurjantsatok Ragyogjatok arany ragok régi regék ríkassatok
Lázár Ervin
Társasjáték
A férfi krétaszín arccal görbed a heverő szélén, kezét a gyomrára szorítja. Nyöszörög. Szeme alá két sötét árkot mélyít a fájdalom, ajkát összepréseli. Fáj a gyomra. Az előszobából berregés hallatszik. Utasszállító repülőgép, traktor vagy tűzoltóautó - gondolja a férfi. D e aztán rájön, hogy tűzoltóautó nem lehet, mert akkor szirénázna. A kilincs vadul megnyikkan, csattog. Az az egyén, akarom mondani, géperejű jármű, aki rángatja, nyilván alig éri fel. Végre kitárul az ajtó, s egy megejtően kopasz gyerek berreg be a kilincs alatt. - Szervusz, kipi-kopinger - nyögi a férfi - , minek ennyi gáz? - Követ szállítok - mondja a kopasz (ezek szerint dömper), egyben abba is hagyja a berregést, s úgy tetszik, a dömperséget is. Közelebb lép, mutatóujjával a férfi gyomrára bök. - Megint itt van? Gyűrött arccal bólint. - Mit csinál? - Terpeszkedik. - Rá is gyújtott? - Rá. Mindketten elképzelik a Fájdalmat, ahogy pöffeszkedik odabe. Nagy, lancmók pasas a Fájdalom, fekete, szétálló sörényű, és két hegyes szemfog lóg ki a szájából. Elégedetten fújja a füstöt. - És Tropkó úr? - kérdezi a gyerek - már beküldted? Tropkó urat, akinek egyébként Troparin a becsületes neve, nemigen szereti beküldeni a férfi. Azt szeretné, ha a Fájdalom magától eltakarodna. - Még nem - mondja - , de most már itt az ideje. Egy üvegcséből kiráz egy szemet, lenyeli. - Bent van? - kérdezi suttogva a gyerek. - Bent. - Mit csinál? - Még csak nézelődik. - A Fájdalom észrevette már? - Észre. - Mérgelődik? - De még mennyire - mondja a férfi, és a tenyerét jó erősen a gyomrára szorítja. A nyalka, rokonszenves arcú Tropkó úr bent áll hát a helyszínen, a böhöm Fájdalom gyanakodva föltápászkodik. - Már kergeti? - kérdezi a gyerek. - Nem - nyögi a férfi - , még csak beszélgetnek. - Azt kérdezi a Fájdalom, hogy mit akar már megint a Tropkó úr, igaz? így a gyerek. - Azt. - É s Tropkó úr mit válaszol? - Hogy lesz szíves, Fájdalom úr, elkotródni.
- Kotródik? - Nem, azt mondja, nem jókedvéből jár ide, hanem az én érdekemben. - A te érdekedben? - Igen, mert itt egy fekély - mutatja, hol és ez egyre csak nőni fog, ha zsírosat eszem és vedelek. - Mit ha vedelsz? - Pálinkát. - É s Tropkó úr? - Nem vitatkozik, felgyűrte az inge ujját. A gyerek szeme felvillan. - Leken neki egyet? - Remélem - nyög a férfi. - Jobb kézzel is, meg bal kézzel is? - Jaj! - Mi az? - Verekszenek. - Gyerünk, Tropkó úr, húzz be neki! - lelkesedik a gyerek. A férfi arcán simulnak a ráncok. Hanyatt fekszik. - Már fogja a nyakát? - Fogja. - Tropkó úr jó erős, igaz? - Ühüm. - Még nem kergette ki egészen? - Egészen még nem, de mindjárt kint lesz. - Állj az ablakhoz - súgja a gyerek. - Minek? - Hogyha kijön a Fájdalom, essen le az emeletről. Majd jól összetöri magát. A férfi az ablakhoz áll, arcába kezd visszatérni a szín. - Most - mondja —, most kinn van. - Hess, hess, ronda Fájdalom - kiabál a gyerek, és kezével az ablak felé legyez - , sose gyere vissza! Puff - a Fájdalom nagyot nyekken a járdán.
Lázár Ervinnél ..Egy kis ismerősöm nem tudta kimondani a Miska macska Így született
nevét.
Mikkamakka."
- Mitől fáradhat el egy kutyaól? - Például attól, hogy belülről nagyon nyomja a kutya. Könnyű volt ilyen frappánsan felelnie Lázár Ervinnek a kérdésemre, hiszen a kérdést is az ő egyik művéből vettem. A kérdés is, a válasz is méltó ahhoz az íróhoz (aki megalkotta az esténként hét szólamban éneklő hétfejű tündér alakját és Bruckner Szigfridét, a fogfájós oroszlánét), az íróhoz, aki olyan neveket talál ki, mint Lahcrtiolainen Dzsongolbalszurjáné és ilyen verseket tud: Szerda ablakában csütörtök ül és ordít csütörtökül Lázár Ervin meg lázárul beszél. Egyik elbeszélésében olvastam ezt a mondatot: „Ha három lábon gyábokarsz." - Ez mit jelent? - Mégse mondhatom azt, hogy három lábon mész, ugyan ki megy három lábon? A Rettenetes Pakuk madár például háromkerekű. Ügy érzem, az ilyen figurákhoz ilyen szavak illenek. - Hogy lehet ilyeneket kitalálni, ki hallott már kerekes madárról? A madárnak is lába van és csak kettő. - Sohasem látott még kisgyereket, aki három kerékre szerelt, falapon ülő festett madarat húz maga után? Ilyen madár él a Négyszögletű Kerek Erdőben is. Csak sokkal nagyobb. - így már más, hiszen ott él Ló Szerafin, Aromo, Nagy Zoárd, Vacskamati meg Mikkamakka. Szép és érdekes nevet viselnek a Négyszögletű Kerek Erdő [illetve az írói fantázia) lakói. - Sokat töröm a fejem, hogy alakjaim jelleméhez illő neveket találjak. Máskor meg a név teremti az alakot, hordozza a jellemet. Egy kis ismerősöm például még nem tudta kimondani a Miska macska nevét. így született Mikkamakka. - Szereti a
gyerekeket?
- Hát persze. Jó nekem, mert ők is szeretnek. Amikor Pécsett éltem, nagyon összebarátkoztam egy kisfiúval. Az utcán ismerkedtünk meg, behívott az udvarukba és megtisztelt azzal, hogy megmutatta nekem az oroszlánjait. A fészerben éltek, és bekukucskálhattam az ajtó hasadékán. Végül már minden nap beszélgettünk. Cserébe én meséltem neki a tigrisemről. - A fehér tigrisről van szó, ugye? Ő hogy született? - Egyszer sorba kellett állnom a boltban. Sokan voltunk, ingerült hangulat uralkodott. Valaki nagyon csúnyán, nagyon durván szólt az eladóra. Akkor hirtelen eszembe jutott, mi lenne, ha volna egy tigrisem. Nem, nem bántaná ezt az 24
embert, csak ránézne, amolyan igazi tigrispillantással. Nem harapná le a fejét, csak nézné, hogy elhallgatna az mindjárt! Hogy megrémülne, milyen kedves lenne hirtelen! Ezt az ötletet igyekeztem végigvinni A fehér tigris című regényemben, alkalmazva az élet sok viszonylatára. - Müveiből kiderül, hogy „ért az állatok nyelvén". Hol, hogyan tett szert erre a képességre? - Rácegrespusztán születtem, volt alkalmam megismerkedni az állatokkal. Ott igazán a természetben élhettem. - Rácegrespusztát ismerjük Illyés Gyula könyvéből, a Puszták népéből. Az Ön élményei is hasonlóak? - Két Rácegrespuszta van, alsó és felső. Az én szülőhelyem körülbelül három kilométerre van Illyésétől. A két puszta más-más birtokhoz tartozott. Én szerencsésebb helyzetben voltam, mint Illyés Gyula, hiszen apám egy középbirtokos intézője volt. Nem voltunk persze gazdagok, de tisztesen éltünk. A puszta egyébként szűk és zárt világ, példa erre, hogy bár még félszáz kilométerre sem laktunk a Dunától, én mégis csak tizenéves koromban láttam először. Addig a folyót a Sió jelentette számomra. - Könyveiből, elbeszéléseiből úgy érzem, mintha rokona lenne Fekete Istvánnak. Ismerte, szerette őt? - Személyesen nem ismertem, de nagyon szeretem a könyveit. Bizonyára tanultam tőle, hatott rám. Nagyszerű írónak tartom. - Kérem, mesélje el egy állatélményéti - Már külön éltem a szüleimtől, mikor egyszer levelet kaptam az édesanyámtól, amelyben többek között megírta, hogy nagyon vigyázzak, mikor legközelebb hazamegyek, mert két új kutyájuk van, igencsak vadak, senki idegent nem engednek a házba, és hát szét ne tépjenek, mint ismeretlent. Nemsokára utaztam is, a vonattól még gyalogolnom kellett, éjféltájt érkeztem hát meg. Gondolkodtam erősen, felébresszem-e szüleimet éjnek idején? Összeszedtem a bátorságomat és zörgetés nélkül bementem a kapun. S mi történt erre? Az új, a vad kutyák, akiktől mindenki félt, kedvesen, farkcsóválva fogadtak. Talán megérezték, hogy én is a házhoz tartozom. - Utoljára a kislányról kérdezem, aki mindenkit szeretett. Miért mondja Brunella a tigrisnek: „Örülök, hogy találkoztam veled, szeretlek, tigris." Miért szereti még a Rettenetes Háromkerekű Pakuk-madarat is? Miért írja egy másik elbeszélésében: „A szeretet széppé tesz"? - Mert szeretet nélkül nem lehet élni. Mert a szeretet ragyogó dolgok és tettek sorozata, mert tényleg széppé teszi az embert. - Fel. kell tennem még egy kérdést. nyeri, ezzel a versével:
Az erdei
szavalóversenyt
Dömdödöm
Dömdödöm, Dömdödöm, dömdö-dömdö-dömdödöm. Társai először nem értik a verset, de Mikkamakka „lefordítja nekik": megmagyarázza: „a vers azt jelenti, Dömdödöm mindnyájunkat nagyon szeret." Ha a szeretet tényleg ennyire komoly dolog, és Dömdödömöt babérkoszorúval jutalmazzák verséért, akkor Bruckner Szigfrid miért tesz ilyen komolytalan megjegyzést: „Majd kölcsönadhatod a krumplifőzelékembe."? - Azért, mert a szeretet és humor nem ellentétesek. Összetartoznak, mint a krumplifőzelék és a babérlevél. CSERI PÉTER 25
Nagy László Májusfák Hajnalban állnak már vitézül, szökik az égről a felhő, haragos fejükön vigyázva szalagot ingat a szellő. Ünnepi ruhádat vedd elő, danolhatsz, fütyülhetsz békén, rögökön kapavas ne csengjen, gyáron se füstöl a kémény. Mióta a mezők nyugodtak, s nem ragyog fű között töltény, azóta viruló ünnep ez, minekünk eleven törvény. Pernyévé égett a papíros, amire tilalmat írtak, májusfát magasat állítunk, szegfűink szabadon nyílnak. Májusfák suhogják magasan az ember szabadult kedvét, tövükben a táncot ne járják sarkantyús csizmájú medvék.
Édes anyanyelvünk
Mese és valóság Helynévmagyarázó
gyermekmondák
Igazán örülünk, hogy legújabb pályázatunk, melyet „Helyneveink nyomában'' címmel hirdettünk, oly kedvező visszhangra talált. Több mint száz pályamű érkezett be hozzánk, s ez mindenképpen rekordnak számít a Kincskereső pályázatainak történetében. A hízelgő számadat mellett azonban többet mond az a lelkes ügyszeretet, amely átsugárzik munkátokon. A z egyik legkisebb pályázó, Rozner Edit őszinte vallomása a legbeszédesebb példa erre: „A pályázatra - tudom nem a legjobbat küldöm be, de még csak ötödikes vagyok.. Ha nem is nyerek, de nagyon szeretek, játszani." Ugyancsak az alkotás öröme hozta lázba az Előszállási József Attila Úttörőcsapat irodalmi szakkörének tagjait, akik teljes létszámmal - összesen húszan - vettek részt pályázatunkon. E z már önmagában is dicséretet érdemlő, nagyszerű közösségi megnyilvánulás volt részükről! De valamennyien, akik csak megpróbálkoztatok a helynévmagyarázó mondaírással, valóban nemes és alkotó játékra vállalkoztatok, amikor a szülőföld, a hazai táj egy-egy valóságos helynevének mesébe illő magyarázatát adtátok. A monda szépsége, varázsa éppen abban a kettősségben rejlik, hogy benne a valóság és a mese sajátos módon keveredik. Persze a mondában a képzelet nem úgy szárnyalhat, mint a mesében, kordában tartja a valóságnak az az eleme' - a mi esetünkben maga a helynév - , amelynek értelmezésére, magyarázatára a monda, illetve a monda írója vállalkozott. Az elbírálás egyik lényeges szempontjaként ezért azt vettük alapul, hogy ki hogyan alakította, formálta a történetet, a mesét. Ha az célratörően és összefogottan szolgálta a választott helynév minél találóbb magyarázatát, nyilván előnyben részesítettük azokkal a pályázókkal szemben, akik feladatukat csaknem kizárólag a fordulatokban gazdag esemény-részletezésben és bonyolításban látták, megfeledkezve szinte a helynév magyarázatáról. Természetes, hogy azt sem hagyhattuk figyelmen kívül, hogy ki mit használt fel a történet, a meseszövés anyagául, s azt milyen mondanivaló szolgálatába állította. Voltak, akik személyes élményvilágukra támaszkodtak. Mások felejthetetlen szépségű olvasmányélményükből (János vitéz, Kuckó király stb.) merítettek. Igen sokan idézték meg a kedvelt népmesék világát. És így tovább. Vagyis értékeltük azt is, kinek mennyire sikerült egyéni, eredeti történetet kerekítenie helynévmagyarázó mondájában úgy, hogy az valamiféle figyelemre méltó gondolat, tartalom hordozójává is váljon. 27
Számításba vettük továbbá a nyelvi megformáltságot is. Elsősorban a kifejezésmód természetességét, tisztaságát, könnyedségét, választékosságát, megjelenítő erejét tartottuk szem előtt. Hadd jegyezzük meg, hogy jóleső érzéssel tapasztaltuk sokak dolgozatában a népmesék nyelvformáló hatását, az egyszerűségre, a tömörségre, a kifejező szemléletességre törekvést. Mindezek figyelembevételével végeztük el a beküldött pályamunkák értékelését, rangsorolását. Örömmel mondhatjuk, hogy akadtak szép számmal kiemelkedő, tartalomban és formában egyaránt figyelmet keltő alkotások. Ilyennek minősítettük az említett követelmények, elvárások szinte maradéktalan megoldásáért: Fazekas Olga (Kötegyán) Gyöngyfa, Sobor Katalin (Sopronkövesd) Halimba, Kovács Leila (Sopronkövesd) Jánosfutás, Csató Anikó (Debrecen) Bakonysárkány, Erdős Rozália (Bársonyos) Csaholc című mondját, amelyeket most be is mutatunk Nektek.
Valahol a Dunántúl déli részén, szelíd, dombok lábánál van egy falu, Gyöngyfának hívják. Lakói régen nagyon szegények voltak, földesuruk pedig igen gonoszJobbágyait gyakran meg is botoztatta. Így járt egy Dalos Palkó nevezetű legény is. Palkó, mivel mással nem tudta bosszantani a földesurát, verés közben is énekeit. Felbőszült erre az úr. - Majd elveszem én a jókedvedet, gazember! - ordította. Szegény Dalos Palkót három nap, három éjjel kikötve tartotta. Palkó ereje egyre fogyott. Jajgatni ugyan nem jajgatott, de már énekelni se tudott. A sok szenvedés könnyet csalt a szemébe, ami leszivárgott a föld mélyébe. Mikor kötelékét kioldották, egy lépést se tudott tenni. Egy hétre meg is halt. A falu népe szépen eltemette, megsiratta. Talán el is felejtette volna, ha csoda nem történik. Hogy mikor, pontosan már senki sem emlékezik rá, kinőtt a földbö!
A Bakony környékén, egy furcsa nevű faluban sok gyerek élt. Nagyon szerettek játszani. Legkedvesebb játékuk az öreg diófára kötött hinta volt. Sorba álltak előtte a gyerekek, s boldog volt az, akire rákerült a sor, s magasan szállhatott a kék ég felé, túl a diófa zöld lombjain. Egyik délután egy pöttömnyi kislány állt nagy kérő szemekkel a hinta előtt, s kérte a többieket, hogy hadd üljön fel ő is rá. A nagyobb és hangosabb gyerekek eleinte durván félrelökték, nevettek is rajta, mit akar ez a kis prücsök. De a kislány addig-addig könyörgött, míg meglágyult a szívük a hintázóknak, s megengedték, hogy hintázzon. A kislány boldogan kapaszkodott a két kötélbe, ráült az egy szál deszkára, s máris 28
egy soha nem látott fa. Napról napra növekedett. Egy szép májusi reggelen gyönyörű fürtös virágok borították minden ágát. Az emberek gyönyörködve nézegették. Az igazi csoda csak ezután történt. A hófehér virágokból igazgyöngyök lettek! Éjjel, mikor mindenki aludt, egy-egy gyöngyszem útra kelt, s mindig oda, ahol a legnagyobb volt a szükség. Megtudta ezt a földesúr is, hisz az emberek nem jártak hozzá könyörögni, nem is alázták meg magukat, még a kalapjukat se vették le, ha meglátták. Kiderítette, hogy a fa segíti őket. Meg is kerestette szolgáival, s őrizetbe vette. A termését akarta leszedni, de a fa többé nem termett. Ezért mérgében ki akarta vágatni a fát, de az első fejszecsapástól az üveggé vált. Ágai letöredeztek, s csak a helye maradt meg. Azóta sok idő telt el. Ma már senki se tudja, nem is hiszi, hogy volt gyöngyfa a faluban. De az igaz, hogy a falut mai napig is Gyöngyfának nevezik.
szállt a hinta fel-fel, egyre magasabbra. félt, sőt boldogan kacagott, majd énekelni kezdett :
Nem
Limba, limba, kicsi hinta, Szállj velem egyre magasabbra, Felhők fölé, kék ég felé. Haj, himba, haj himba, haj hinta! A gyerekek bámulva nézték a repülő kislányt, aki olyan csodálatosan dalolt, hogy odacsalogatta a szomszéd falu gyerekeit is. Azok jó gyerekszokás szerint csúfolódni kezdtek: Nézd a himbások, halimbások! Limba, halimba, halimba! Rajta is maradt ezután a gyerekeken, hogy halimbások, a falun meg, ahol ez történt, a név: Halimba.
Kovács Leila: Jánosfutás
Élt egyszer az ország közepén, egy faluban egy János nevű legény. Erinek a Jánosnak vitája támadt a barátjával, Péterrel. Elhatározták, hogy futással döntik el igazukat. A falu közepéről indultak el, pontosan délben. A nép mind ott tolongott a templom mellett, a két versenyző körül, akiket hangos szóval biztatgattak. A falu bírája fújta meg a sipot az indulásra. Futott a két legény, ahogy csak bírt. Mikor a falu utolsó házához értek, nagy ugatással kiugrott egy hatalmas kutya, és János után vetette magát.
Péter annyira megijedt a váratlan támadástól, hogy visszafordult, majd egy dinnyehéjra lépve, végighasalt a földön a nép nagy hahotája közben. János csak rohant, szive a torkában dobogott, nem is vette észre, hogy Péter elmaradt mellöle, s már a kutya sem fut utána. Ügy fogták meg a szomszéd falu határában. Végül tehát János került ki győztesen. Erre a bíró János futásnak nevezte el a falut, s azóta is így hívják.
Csató Anikó: Bakonysárkány Mit gondoltok, mióta van a térképen Bakonysárkány? Hát az már igen régóta. De jobb, ha elmondom, hogyan keletkezett ez a település. Egyszer régen, nagyon régen a Bakony hegyei között élt egy nagy, erős, tizenkét fejű sárkány. Az itt élő emberek nagyon féltek tőle. Össze is jöttek a falu bírái, hogy mit tegyenek a sárkánnyal. Elhatározták, hogy kidoboltatják, aki elbánik a sárkánnyal, az jutalmat kap. Jelentkezett is egy bátor szegénylegény. Nagyon örültek neki az atyafiak, s küldték is rögtön az erdőbe. De azért ő nem sietett annyira, előbb egy hatalmas vesszőkast font. Mikor elkészült vele, elindult a sárkány Erdős Rozália: Csaholc Egyszer régen, hogy melyik király idejében, azt már nem jegyezték fel, ellenség közeledett a Tiszahát felé. Nosza mindjárt futárt menesztettek a királyhoz. Igen ám, de hamarjában csak a sereg fele gyűlt össze. Nem volt idő várni, indultak az ellenség elé. Útközben találkoztak egy cigánnyal, aki jól ismerte a vidéket. Velük tartott. Mikor esteledett, jó táborhelyre vezette a sereget. Majd az est csendjében elindult kikémlelni az ellenség táborát.
keresésére. Miután megtalálta, felmászott előle egy fára. Mikor a sárkány a fa alá ért, a legény rádobta a kast. A sárkány ugyancsak ficánkolt, és már majdnem kiszabadult. De a legény sem volt rest! Lemászott a fáról, és gúzsba kötötte a sárkányt. Majd elővette kardját, s levágta mind a tizenkét fejét. Micsoda öröm volt a faluban, amikor megtudták, hogy a legény megszabadította őket a sárkánytól! A hír még a királyhoz is eljutott, aki földet ajándékozott a bátor legénynek azzal a kikötéssel, hogy alapítson falut, és a település neve a sárkány emlékére Bakonysárkány legyen. Hát azóta van a térképen Bakonysárkány.
Már az őröket is megpillantotta, amikor észrevette, hogy jön utána a kutyája. Nyomban rászólt: - Nem csaholsz! - és a szót megtoldotta egy jókora ütéssel. A kémlelés sikerrel járt, a magyarok fényes győzelmet arattak. A király azzal jutalmazta a cigányt, hogy azon a helyen letelepítette egész rokonságával, és a települést elnevezte Csaholcnak. A cigánynemzetséggel mi lett, senki sem tudja, de a falu máig is megmaradt.
A z öt első helyezett - akiknek szép mondájában bizonyára T i is gyönyörködtetek - névre szóló meghívást kap a Kincskereső Zánkai Üttörőtáborába. A további helyezettek - Baumgartner Erzsébet Úrkútról, Bereczki Zilia Sopronkövesdről, Szili Rita Győrből, Németh Erika Rábapatonáról, Nagy Ilona Előszállásról, Gilbert Erzsébet Lippóról - egy évig kapják jutalmul a Kincskeresőt. Ezen kívül dicsérő oklevéllel jutalmazzuk a következő pályázók munkáját, akik ha nem is minden tekintetben, de alapjában véve mégis szép és igényes írással rukkoltak elő, így: Szőr Attila Borgátáról, Sarankó Márta Szombathelyről, Szakács Ildikó Előszállásról, Horváth Mária Sopronkövesdről, Frast Antal Tengelicről, Maráz Rita Sopronkövesdről, Kovács Katalin Úrkútról és Péter Orsolya Miskolcról. Most már nem maradt más hátra, mint hogy szívből gratuláljunk a nyerteseknek, s egyúttal köszönetet mondjunk minden pályázónknak irodalomszeretetre valló érdeklődésükért és ügybuzgalmukért. DOBCSÁNYI FERENC 29
KÖNYVEK
K
Ö
Z
Ö
T
T
Regék, mondák, történetek
,,Magosan repül a daru, nagyokat is kurjongat, Szárnyaiból, tollaiból bokrétákat hullajtgat. Szedjed babám, szedjed, - kalapom mellé tűzzed, Hogy engemet a csárdában arról megismerjenek." Ezt a népdalt a Berettyó melletti Földesen gyűjtötték, változatai több helyről is előkerültek. A múlt századi szabályozások előtt a Tisza és mellékfolyói (a Berettyó is) nagyobb legények voltak, a tavaszi áradások idején megyényi határrészeket jártak meg, végtelen mocsarat tápláltak. Ezekben éltek a lápok ma már jórészt ritka halai és madarai: a bölömbikák, darvak, kócsagok, bíbicek, és a belőlük élő rétes emberek: a halászok, pákászok, darvászok, madarászok. A darvakat leginkább a tollukért keresték; nehéz volt elejteni az éber, őrt állító madarakat, kincset is ért a szárnyatolluk. Jellegzetes, foltos, kékesszürke színükkel más állatot is megneveztek: Nem loptam én életembe, / Csak egy csikót Debrecenbe, / Csak egy csikót meg öt tinót, / Mind a hat daruszőrű vót. Nem30
csak a népköltészetben találkozunk velük, nagy íróink, költőink műveiben is föl-föltűnnek. Balassi Bálint így fejezi be egyik versét: Sok háborúimban, bujdosó voltomban, midőn darvakat láték / Szép rendben repülni s ég felé halanni, hol szép Júlia laknék, / El-felfohászkodváti s utánuk kiáltván tőlük én így izenék. Lipták Gábor Amiről a vizek beszélnek című új könyvének több darabja ebbe a múlttá vált, már csak följegyzésekből ismert különös világba vezet vissza bennünket. Megismerjük belőlük a mocsarak kialakulását, a betyárok, darvászok életét, a madarak szokásait, a láp sokszor évekig tartó föld alatti égését, az akkor élő emberek sorsát. Valamennyi történet a néprajzban vagy a történelemben gyökerezik, és a vizekhez, tavakhoz, folyókhoz kötődik, a messzebbi-közelebbi múltban játszódik. Cselekményük egyszerű, könnyen áttekinthető, a szereplők többnyire két táborba rendeződnek. A bajbajutottak - legtöbbször a véletlen segítségével - végül is megmenekülnek, mindig ,,jó" a befejezés. Ezt az egyoldalúságot azonban ellensúlyozza az, hogy a változó korok hangulatait jól érzékelteti a könyv, emellett szinte észrevétlenül történelmet, néprajzot tanulunk, megtudjuk például, hogy betyár szavunk nem is olyan régi, a mai értelemben először 1865-ben írták le. Az első darab a török korba visz, az utolsók a múlt században játszódnak. Elfeledett, régi szavakkal, kifejezésekkel barátkozhatunk meg: felkúszott a vörös kakas a csárda tetejére - azt a csárdát fölgyújtották a betyárok, ahol áruló akadt, szinte megjeleníti a félelmet és a tüzet a szemléletes kép. A török hódoltság alatt vassal élték a pusztákat a debreceinek; ilyen múltat idéző, jóízű szavak: botos legények, tőzsérek, nótárius, fóliáns . . . A mélyebben érdeklődők haszonnal forgathatják a kötet végén található jegyzeteket. Lipták Gábor hetedik ifjúsági könyvét Szántó Piroskának illusztrációnál többet nyújtó rajzai gazdagítják. KOVÁCS ANDRÁS
Olvasás
Szabó Lőrinc Mint a csillagokat a távcsövek, úgy húztam körém, s egyre közelebb, könyveken át a Világ Tényeit: éj-nap olvastam. Mindent! Hajnalig, kis lámpa mellett, s függönyözve a konyhánk ajtaját. Boldogság, sohanem-álmodott, töltött be: Nemcsak én vagyok (ha vagyok, bolond! Mint a fény mihelyt szabad, oly határtalanúl tágult a lelkem, nőtt, már messze túl kíváncsiságban s reményeiben iskolán s minden hasznon: Végtelen nyílt elém, hisz most eszközt, szárnyakat kaptam, repülni, s törni zárakat: az Irodalmat: születő, arany lángok zsúfoltak, gyerekmód ugyan, de úgy, ahogy az első távcsövek tömték új csillagokkal az eget.
31
REJTVÉNYFEJTŐK KLUBJA
"Barátkereső" irodalmi túra Ismeritek a barátság szép érzését, néhány igaz barátság történetét. Ti is olvastátok különböző regényekben. Most azonban a barátok nem találják egymást, eltévedtek. Segítsünk nekik, hogy ki-ki megtalálja az igazi barátját! Ladó Gyula Lajos Boka János Boda Feri Takács Tibor Tom Sawyer Baradlay Ödön Robinson
Péntek Huckleberry Finn Pondoray Béla Ramiroff Leonin Nemecsek Ernő Virág Bálint Csuka Gyuri
Megfejtésül a helyes párosítást kell beküldeni, s mindegyikhez annak a könyvnek pontos címét, szerzőjét, amelyben szerepelnek a barátok. SÁRÁNÉ
LUKÁTSY
SAROLTA
Áprilisi számunk helyes megfejtése: Arkagyij G a j d a r : Csuk és G e k , M a r k T w a i n (tehát nem Mikszáth K á l m á n ) : Koldus és királyfi, Tamási Á r o n : Szirom és boly, T a m k ó Sirató K á r o l y : Pinty és ponty, Petőfi Sándor: Tigris és hiéna, John Steinbeck: E g e r e k és emberek, L e v Tolsztoj: Háború és béke, William Shakespeare: Romeo és Júlia, Simon István: Szőlő és gesztenye, Tamási Á r o n : Bölcső és bagoly. A megfejtéseket nyílt levelezőlapon 1976. május 20-ig küldjétek be a Kincskereső szerkesztősége címére: 6701 Szeged, postafiók 453. A levelezőlapra írjátok r á : „Rejtvényfejtők klubja." A helyes megfejtők között könyvjutalmat sorsolunk ki.
K I N C S K E R E S Ő , a Magyar Úttörők Szövetségének irodalmi, művészeti, kulturális folyóirata. Főszerkesztő: D E M E L Á S Z L Ó . Kiadja
a Csongrád
megyei
Lapkiadó
Vállalat.
Felelős
kiadó:
K O V Á C S L Á S Z L Ó . Megjelenik egy évben 10 alkalommal. Szerkesztőség: 6720 Szeged, Vörösmarty u. 3. Telefon: 15—726. Postafiók: 453. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető az iskolai terjesztőknél, a postahivataloknál, kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben, a Posta Központi Hírlap Irodánál ( K H I 1900 Budapest, József nádor tér 1. sz.) közvetlen vagy postautalványon, valamint átutalással a K H I 215—96162 pénzforgalmi jelzőszámra. Egyes szám ára 4 forint. Előfizetési díj egész évre 40 forint. Kéziratot, rajzot nem őrzünk meg és nem adunk vissza. Indexszám: 25 476.75-3149 — Szegedi Nyomda Felelős vezető: Vincze György. 32
T A R T ó z k O D ó Kérelem
Tavasz van, milyen szép tavasz van, de jó futkosni a szabadban, a fű magas, sűrű a lomb, száll a gyermekek nevetése. Tavasz, vidámság —ez a béke!
