Világirodalmi folyóirat Alapítva: 1956. október
LV. évfolyam, 9. szám
2010. szeptember
TARTALOM Az éneklô villamos Mai román irodalom Összeállította: Florin Bican, a bukaresti Román Kulturális Intézet munkatársa Szerkesztette Lakatos Mihály
TUDOREL URIAN Európai írók, akik román nyelven írnak (Balázs Imre József fordítása) .......................................................................... ADELA GRECEANU Kvázi kisasszony (Fekete Vince fordítása) .................................................. DOINA RUS ² TI Cristian (László Noémi fordítása) ................................................................... ADELA GRECEANU A piros zoknis menyasszony (Lakatos Mihály fordítása) ..................... LUCIAN DAN TEODOROVICI Néhány kilométerrel visszafelé (Demény Péter fordítása).................. DAN LUNGU Hogyan felejtsünk el egy nôt (Lakatos Mihály fordítása)..................... PETRE BARBU Fásultak (Balázs Imre József fordítása) ........................................................ RADU PARASCHIVESCU A vasúti bunkó (Lakatos Mihály fordítása) .................................................
NV10-09.indd 1
801 810 814 817 822 831 839 851
2010.09.03. 15:45:13
DOINA IOANID Félidô (Lövétei Lázár László fordítása) ......................................................... ANA MARIA SANDU Lány a vagonházból (Vallasek Júlia fordítása)........................................... GABRIEL CHIFU Halálom jegyzôkönyve (Karácsonyi Zsolt fordítása) ............................. DOINA RUS ² TI A gyôztes (László Noémi fordítása) ............................................................... ION MANOLESCU Város a városban (Szonda Szabolcs fordítása) .......................................... T O. BOBE Vukli (Fekete Vince fordítása) .......................................................................... LUCIAN DAN TEODOROVICI Az éneklô villamos (Demény Péter fordítása) .......................................... DOINA IOANID Utóirat (Lövétei Lázár László fordítása)........................................................ SZERZÔINK ..................................................................................................................
857 862 874 890 896 904 912 929 932
E számunk megjelenését a bukaresti ROMANIAN CULTURAL INSTITUTE
(Román Kulturális Intézet) támogatta
Látogasson el honlapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu
A Nagyvilág támogatója:
Nemzeti Kulturális Alap
NV10-09.indd 2
2010.09.03. 15:45:23
TUDOREL URIAN
Európai írók, akik román nyelven írnak
A Ceaus ²escu-rendszer két évtizeddel ezelôtt megszûnt, és a román társadalmat átláthatatlan köd borítja. Fél évszázadnyi – enyhe kifejezéssel – autoriter hatalomgyakorlás után, majd a kezdetek kirobbanó energiákat hordozó pillanatait követôen mindenki úgy boldogult, ahogy szerencséje és inspirációja engedte. Legtöbben egyszerûen kifordították a régi értékrendet, mint egy kesztyût. Mindaz, ami a kommunisták szerint fehér volt, egyik pillanatról a másikra fekete lett. Azok a dolgok, amelyekrôl a régi rendszer elítélôen szólt, visszanyerték hitelüket. A volt kommunista párt aktivistái harcos antikommunistákká lettek. A pártkörökhöz tartozó, fordulékony intézményvezetôk, akik hozzáférhettek a Román Kommunista Párt, a Kommunista Ifjak Szövetsége vagy a Romániai Kommunista Diákok Szervezeteinek Szövetsége vagyonához, vagy azok a „szakértô” patrióták, akik a volt Szekuritáté cégeit igazgatták, nem finnyáskodtak sokat, és a kapitalizmus úttörôivé, az átmeneti évek milliárdosaivá vedlettek át. A tudományos szocializmus és a politikai gazdaságtan exprofesszorai hirtelen megingathatatlan érvekkel kezdtek a politikai pluralizmus és a piacgazdaság elônyeirôl beszélni diákjaiknak. A tévébemondók háromszínû szalagot kötöttek a karjukra, komor arcot öltöttek, és elmagyarázták a meglepett tévénézôknek, hogy a „hôn szeretett és tisztelt Nicolae Ceaus ²escu elvtárs és Elena Ceaus ²escu elvtársnô” idôközben „förtelmessé” és „balvégzetûvé” váltak. Az új demokrácia lehetôvé tette, hogy a diákok kirúgassák tanáraikat (egyeseket egyszerûen azért, mert túl szigorúak voltak), a sajtócenzúra megszûnt, az informálódási lehetôségek megsokszorozódtak, az egyetlen országos adó napi kétórás tévémûsorát pedig gyorsan elfeledte mindenki, ahogy megjelent a kábeltévé névre hallgató új csoda. 801
NV10-09.indd 3
2010.09.03. 15:45:24
A változás szele persze nem kerülte el az irodalmat sem – különösen a regényben éreztette hatását. Az 1989 elôtti román irodalomban a regény volt a király. Komoly információhordozó szerepe volt, betöltötte a sajtóhírek szerepét (egy olyan kemény cenzúrát alkalmazó országban, mint Románia, a regényekbôl lehetett megtudni azokat a dolgokat, amelyek a rádióban és tévében beolvasott hivatalos közleményekbôl kimaradtak), és egyáltalán nem mellékes szórakoztató funkcióval rendelkezett (miközben tévémûsor gyakorlatilag nem létezett, a mozifilmek gügyék voltak, az igazán jó minôségû színielôadások pedig csak kevesek számára voltak láthatóak a nagyobb bukaresti színháztermekben és elvétve egy-egy vidéki színpadon). A kommunizmus bukása után az irodalmi élet játékszabályai gyökeresen átalakultak. Az „áthallásos” regényeknek már nem volt tétjük, hiszen a sajtó most már valóban betöltötte a maga funkcióját, és bármely információhoz könnyedén hozzá lehetett jutni. A szórakoztató funkciót is jelentôsen visszaszorította a videóipar, az egyre változatosabb mozimûsor, az egyre merészebb színházi kínálat, de a szubkulturális termékek (pornómagazinok, horrorfilmek, képesújságok) széles körû elterjedése is. Késôbb, a személyi számítógépek megjelenésével az irodalomnak újabb konkurenciával kellett számolnia: a multimédiás mûfajokkal. Másfelôl az emberek életmódja is radikális változásokon ment át az elmúlt években. A kommunizmus idején a munkahely-változtatás utópia volt, de legalábbis óriási kaland. Normális esetben az, akinek volt valamilyen munkahelye, tudta, hogy az adott intézményben idôvel elôléptetések várnak rá, és a folyamat végén ott a nyugdíj. Ma egyetlen alkalmazott sem indulhat ki abból az illúzióból, hogy az éppen aktuális munkahelyérôl megy majd nyugdíjba. Épp ezért egyesek egyszerre több munkát vállalnak, hogy félretehessenek némi pénzt nehezebb idôkre, mások átképezik magukat, és jövedelmezôbb vagy jobb távlatokkal kecsegtetô szakmákat tanulnak. Mások a stressz áldozataivá válnak attól való félelmükben, hogy elveszítik az állásukat, és családjuk az utcára kerül. Nyilvánvaló, hogy a hétköznapi élet nyüzsgésében egyre kevesebben vannak, akikben megvan az a belsô nyugalom és biztonságérzet, ami szükséges ahhoz, hogy valaki elmerüljön egy irodalmi mû világában. És még az ô figyelmük is megoszlik, hiszen választhatnak a román szerzôk mûvei, illetve a legértékesebb világirodalmi mûvek fordításai között – beleértve az összes, irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett szerzôt is. A félreértések elkerülése végett jelezni szeretném, hogy azokat a változásokat, amelyek az átmeneti idôszak román társadalmában bekövetkeztek (és itt elsôsorban a kulturális szférával kapcsolatos változásokra gondolok), 802
NV10-09.indd 4
2010.09.03. 15:45:24
nem tekintem elítélendônek. Szükséges és természetes, hogy létezzen egy szabad sajtó (amelynek akár libertinus szélsôségei is vannak), és egy olyan kulturális kínálat, amely tartalmazza az ágazat csúcsteljesítményeit a világkultúrából, és tartalmazza az underground típusú kulturális termékeket is. Minden mûnek megvan a maga csillaga, az égbolt pedig eléggé nagy ahhoz, hogy mindegyiknek helye legyen rajta. Korlátozni valamelyik ágazatot (vagy, ami még rosszabb, betiltani) annak érdekében, hogy több hely jusson másvalaminek, azt gondolom, nem felel meg a demokratikus játékszabályoknak. Tetszik nekünk vagy sem, alkalmazkodnunk kell az új társadalmi paradigmához. Milyen funkciót tölt be tehát jelen körülmények között a romániai irodalom? Az információközvetítô funkciót átvette a sajtó. A szórakoztató funkciót igen nehéz igazolni és beazonosítani az éles versenyhelyzetben, amelyben a show-biznisz és az igencsak változatos média áll nyerésre, és amely mindenfajta ízlésnek kínál kikapcsolódási lehetôséget, mindenfajta árfekvésben. Végül az esztétikai funkció is állandó nyomásnak van kitéve, a világirodalmi fordításoknak köszönhetôen. Ha mindehhez hozzászámítjuk a lakosság 1989 utáni elszegényedését és a biztonságérzet hiányát, amely egyre szélesebb társadalmi rétegekre jellemzô (különösen a jelenlegi gazdasági válság kirobbanása óta), máris lehet némi elképzelésünk arról, milyen lehetôségek kínálkoznak a kortárs román írók számára, hogy hallassák a hangjukat egy olyan közegben, amely, lássuk be, nem igazán kedvez az irodalomnak. És mégis... mintegy évtizednyi elbizonytalanodás és mindenféle kísérletek után mintha a normalitás ideje következett volna el a román irodalomban. Egyre több rendszerváltás után fellépett író jelenléte válik érzékelhetôvé az irodalmi életben: számukra nem léteznek a korábbi idôszak íróinak tabui és gátlásai, olvasottságuk naprakész, európai uniós kutatói és alkotói ösztöndíjak kedvezményezettjei. Véleményük, álláspontjuk egyre többet nyom a latban a könyvkiadók és az irodalmi sajtó világában, és ez természetes is, hiszen könyveiket mára a világ legjelentôsebb kiadói jelentetik meg. Azok a román szerzôk, akik ebben a Nagyvilág-számban együtt mutatkoznak be, egyetlen kivétellel (Gabriel Chifura gondolok), a rendszerváltás után jelentették meg elsô köteteiket. A román kritika abba a „kilencvenes nemzedékbe” sorolja ôket, amely végrehajtotta az átmenetet a nyolcvanas nemzedék (Mircea Ca ¢rta ¢rescu, Alexandru Mus ²ina, Florin Iaru, Ioan Gros ²an stb.) textualizmusa és az ezredfordulós nemzedék (Marius Ianus ², Ioana Baetica, Elena Vla ¢da ¢reanu, Oana Ca ¢ta ¢lina Ninu), mondjuk így, frakturizmusa között. 803
NV10-09.indd 5
2010.09.03. 15:45:24
Az 1969-es születésû T. O. Bobe a Ceaus ²escu-rendszer összeomlása idején éppen húszéves volt, és már akkor egyértelmû irodalmi érdeklôdéssel rendelkezett. A finom hangulatiság, a kulturális utalások, az intertextualitás, az irónia és önirónia, tehát a „nyolcvanas” poiétika jó néhány alapeleme megtalálható hosszúverseiben, amelyek próza és vers határvidékén helyezkednek el. A gyors változások közepette Gica ¢, „a világ legnagyobb borbélya”, eszközeinek gyûrûjében biztos igazodási pontot jelent a közelmúlt külvárosi környezetében. Szakmájában abszolút tekintély, és az egész városnegyedben élô legendának számít. Azok a minôségi retróslágerek, amelyek létezésének hangulati alapját biztosítják (Ella Fitzgerald, Édith Piaf, Joe Dassin), egyfajta várfalként veszik körül és védelmezik ôt. Gica ¢ bá valamennyire a kifinomult Alfredóra, az idôs mozigépészre emlékeztet Giuseppe Tornatore Cinema Paradiso címû filmjébôl. Ahogy Marius Chivu jegyzi meg találóan kritikájában, ebben a versben „a mesterkéltségbôl nem hiányzik az erôs érzelem, a giccs emberivé válik, a festôi környezet boldogtalanságot takar, a nevetségesség mögött fölsejlik a dráma”. Közvetett módon az egész vers a nyolcvanas évek irodalmának szóló hommage, azoknak a törekvéseknek a felidézése, amelyek során az akkori írógeneráció az élet banalitását próbálta meg érzékeltetni. Doina Ioanid, aki 1968-ban született, viszonylag késôn, harmincéves korában debütált egy antológiában, amelyet Mircea Ca ¢rta ¢rescu állított össze (Ferestre 98, azaz 98-as ablakok). Elsô önálló kötete, a Duduca de mart¸ipan (A marcipán kisasszony) két évvel késôbb jelenik meg. Köteteiben prózaverseket közöl – ez viszonylag ritka a mai román irodalomban. Az egymást követô kötetekbôl a szerzô adott életkorára jellemzô problémakatalógus rajzolódik ki. Ezek a prózaversek, amelyek többnyire nem haladják meg a féloldalnyi terjedelmet, mintha egy egzisztenciális napló részletei lennének. Mindaz, ami elsô látásra redundánsnak vagy akár unalmasnak tûnik, a mûvészi megformáltság színvonala révén átbillen valami másba. Bár formájukat tekintve prózában íródnak, a szövegekben erôs poétikai töltet érzékelhetô. Ennek a moll hangnemben íródó egzisztenciális költészetnek egyik vállalt mintája Mircea Iva ¢ncescu munkássága. A szebeni születésû Adela Greceanu (Adela Maria Duþu, sz. 1975) igen látványosan bukkant fel a román irodalom színpadán. 1998-ban a munkásságával sok vitát kavaró kritikus, Marin Mincu, terjedelmes kritikai antológiát tett közzé Poezia româna ¢ actuala ¢. De la Adela Greceanu la Leonid Dimov (A kortárs román költészet Adela Greceanutól Leonid Dimovig) címmel. Sokakat zavart, hogy az antológia címében egy olyan fiatal szerzô neve szerepelt, akirôl akkoriban nem sokat lehetett tudni. Mindössze néhány hónap804
NV10-09.indd 6
2010.09.03. 15:45:24
pal korábban debütált egy olyan verseskönyvvel, amelynek a nyolcvanas nemzedék ízlésére valló címe (Titlul volumului meu, care ma ¢ preocupa ¢ atât de mult / A kötetem címe, amely olyannyira foglalkoztat) nem ígért túl sokat. Az antológia megjelenése után természetesen a szerzô költészete gyorsan reflektorfénybe került. A visszhang vegyes volt, akadtak jóindulatúbb és erôsen kritikus vélemények is, de egy biztos: a szerzô neve gyorsan ismertté vált. A Domnis²oara Cvasi (Kvázi kisasszony) címû újabb kötete nyomán egy új terminus honosodott meg a román irodalomkritikában: a kváziirodalom. Ez a szövegek egy olyan, bizonytalan hovatartozású csoportját jelöli, amelyek a közvetlen átélés egyszerû rögzítése és a szépirodalom határvidékén helyezkednek el. Adela Greceanu Flaubert nyomdokain haladva nyugodtan állíthatná: Kvázi Kisasszony én vagyok! Bár elsô látásra úgy tetszik, radikális regiszterbeli változást hoz a szerzô pályáján, a Mireasa cu ²sosete ros²ii (A piros zoknis menyasszony) címû regény valójában a versbeszéd meghosszabbítása, új eszközökkel. A könyv két különálló részbôl tevôdik össze (az elsô egy esküvôjére készülôdô menyasszony reális vagy fiktív élményeit, tapasztalatait rögzíti, a második rész naplóformát követ), és a regény, mint ahogy Adela Greceanu munkái általában, határokat feszeget. Octavian Soviany egyik kritikája szerint a szerzô mûvei „vers és próza, fikció és élet, vers és naplójegyzet” találkozási pontján helyezhetôk el. Úgy tûnik, európai szinten Adela Greceanu írásmódja sikeres – mûveit máris több nyelvre fordították le. Lucian Dan Teodorovici (sz. 1975) a fiatal generáció egyik legelismertebb prózaírója és forgatókönyvírója. Azoknak az epizódoknak a forgatókönyve, amelyek a Celelalte poves²ti de dragoste (A többi szerelmi történet) címû kötetben jelentek meg (és amelyekbôl kettô a Nagyvilágban is olvasható), nagymértékben hasonló logikát követ. Ennek ellenére egyikrôl sem mondható el, hogy érdektelen volna. Ellenkezôleg: mindegyik intelligenciáról, érzékenységrôl és erôs elbeszélô tehetségrôl tanúskodik. Az elbeszélô figura, aki alapvetôen optimista és racionális lény, és tökéletesen képes alkalmazkodni az új évezred által megkövetelt életformához, éppen teljességgel banális élethelyzetben van, amikor közbejön valamilyen zavaró elem, és kibillenti ôt magabiztosságából. Olyan kérdéseket kell feltennie, amelyekre normális körülmények között nem gondolt volna, fôleg az adott élethelyzetben. A fordulópontokon a történet egyfajta alkonyzónába kerül át, ahol a kommunikációs akadályok, a gyanakvás, a nehezen elviselhetô megaláztatás és félelem elidegeníti a fôszereplôt önmagától és a többiektôl, beleértve családtagjait is. Az elbeszélés szenvtelensége, a stílus természetes hangneme, illetve az ismétlôdô életrajzi elemek megteremtik a kapcsolatot a könyv 805
NV10-09.indd 7
2010.09.03. 15:45:24
szövegei között, és nagyfokú hitelességet kölcsönöznek az elbeszélô figurájának. Lucian Dan Teodorovici szövegeiben nagy árnyalatgazdagsággal jelennek meg a lélektani határhelyzetek, az egzisztenciális dilemmák és a kiúttalanság állapotába került emberi sorsok. Dan Lungu (sz. 1969), aki szakmáját tekintve szociológus, Filip Florian mellett alighanem a legtöbbet fordított román szerzô jelen pillanatban. Regénye, a Cum sa ¢ uiþi o femeie (Hogyan felejtsünk el egy nôt) egy örök érvényû történetet mesél el. Andit, az újságírót teljesen váratlanul elhagyja barátnôje, Marga, akivel másfél évet élt együtt. A szokványos házi teendôk egész rendszere omlik ezáltal össze, és az egzisztenciális szorongás mármár elviselhetetlenné válik, ahogy az újságíró egyre inkább belátja, a nô nem fog visszatérni. Az, ami eleinte egyszerû viccnek tûnt, bizonyossággá válik, ami annál is inkább meglepô, mivel semmi nem jelezte elôre. Hogyan felejtsünk el tehát egy nôt? És mire számíthatunk a posztmodernség kellôs közepén egy olyan regénytôl, amely címével Ion Minulescu költészetének románcos hangulatait idézi? Érzelmi drámára? Vagy humoros regényre, Radu Paraschivescu modorában? Nagy vonalakban ezek lennének a fôbb opciók, amelyekkel számolhatunk. De ha a regényírót Dan Lungunak hívják, további lehetôségek is felmerülnek. Az író azt teszi ebben a regényében is, amihez a legjobban ért: kitûnô körképet fest a posztkommunista romániai társadalom (túlságosan is) hosszú átmeneti korszakáról. Az érzelmi dráma csupán ürügye a kortárs médiavilág és a színes emberi viszonyok terepén tett igencsak realista nézôpontú írói kirándulásoknak. A szereplô megfordul az átmeneti évek újgazdagjai között, megzsarolt, korrupt és illúziótlan újságírók között, egy elmegyógyintézet ápoltjainak körében, de a pünkösdista egyház tagjai közt is. Mint Dan Lungu minden regénye, a Hogyan felejtsünk el egy nôt is letehetetlen mû: egy szuszra kell végigolvasni. És bár nem remekmû, az a fajta színvonalas, saját ígéreteit beteljesítô munka, amely az igazán jelentôs írók életmûvében szokott felbukkanni. Ion Manolescu (sz. 1968) olyan író, akit mindeddig rangján alul kezelt a kritika. Bár könyveit általában jól, olykor lelkesen fogadták, a neve igencsak ritkán bukkan fel a kortárs román prózáról szóló átfogó tanulmányokban. Regénye, a Derapaj (Kisiklás) egyfajta ötvözetét nyújtja Mircea Ca ¢rta ¢rescu prózájának és Dan Brown összeesküvés-elméletekre épülô cselekményszövésének, a háttér pedig egy teljesen naprakész technológiai univerzum, amilyennel a Mátrixban is találkozhatunk. Nyilvánvaló, hogy ez felkeltheti egy szélesebb olvasóközönség figyelmét is, a regény tökéletesen megragadja azt, „ami a levegôben van”, anélkül, hogy lebecsülné a múlt egyfajta nosz806
NV10-09.indd 8
2010.09.03. 15:45:24
talgikus megidézését. Ion Manolescu könyvének legfontosabb erénye azonban kétségkívül a stílus: már az elsô soroktól leköti olvasóját, jól adagolja az érzelmeket anélkül, hogy melodramatikussá válna, és minden szónak jól körvonalazott szerepe van a mondat-építményekben. A regény 650 oldalas, de mindvégig érdekfeszítô olvasmány. Az egyetlen szerzô az összeállításban, aki már 1989 elôtt is köteteket publikált, a költô és prózaíró Gabriel Chifu (sz. 1954). 1976-ban jelent meg elsô verseskönyve Sa ¢las² în inima ¢ (Szívbéli otthon) címmel. Elsô prózakötetét 1987-ben publikálta (Unde se odihnesc vulturii / Ahol a sasok megpihennek). Elsô pillantásra Chifu regénye, a Relatare despre moartea mea (Beszámoló saját halálomról) olyan kombinációnak tûnik, amelyben találkozik Dumitru Þepeneag fondorlatos narrációs technikája (a Hotel Europa regényciklusból vagy a La Belle Roumanie címû újabb regénybôl) Jack Kerouac Úton címû könyvével. Egy térben és idôben igencsak kiterjedt regényvilágban (amelyben az „aranykorszak” Romániája ugyanúgy feltûnik, mint napjaink Kanadája vagy az egyesült Európa fontosabb fôvárosai) az író végrehajtja a bravúrt, hogy mindössze 233 oldalba sûrít egy olyan anyagot, amelybôl öt-hat különbözô fajta regényt lehetett volna írni: egy detektívtörténetet (amelyben Anne Wellington/Ana-Cristina Sta ¢nescu titokzatos levelezôpartnere után nyomozhatunk), egy egzisztenciális regényt (amely elbizonytalanodásról, szabadságvágyról, énkeresésrôl szól, és a már említett Ana-Cristina a fôhôse, de végsô soron az összes többi szereplôt hasonló problémák foglalkoztatják), egy kudarc és illúzióvesztés regényét (amely a könyv elején közölt naplórészletekre épülhetne), egy utazásregényt vagy egy metafizikus-parabolikus történetet (amely a fôhôsnô regény végén végrehajtandó „feladatát” állítaná középpontba), egy szövegközpontú, francia új regény-típusú könyvet (amely másképpen használná a szövegbeli stílusok, hangok, narratív technikák sokféleségét). És mégis, ha kissé eltávolodunk tôle, és mindazt lehántjuk róla, ami fölöslegesnek tûnik, a Beszámoló saját halálomról úgy marad meg olvasói emlékezetünkben, mint egy autentikus regény, amelynek középpontjában az utóbbi évek román prózájának egyik legemlékezetesebb nôalakja áll: AnaCristina Sta ¢nescu (Anne Wellington). A nemzedéki vitáktól távol, magányos irodalmi portyázóként bukkan fel elôttünk Petre Barbu (sz. 1962). Ô a kilencvenes évek elején igencsak sajátos regényekkel debütált. A galaþi származású író saját, a kommunizmus idején fontos ipari központnak számító városáról ír tragikomikus hangnemben, arról, ahogyan az acélmunkáscsaládok életének drámája kibontakozik az 1989-es változások után. A szülôk és gyermekek értékrendje között szakadék tátong, az öregeknek fogalmuk sincs, merre tart a társadalom, teljes 807
NV10-09.indd 9
2010.09.03. 15:45:24
életfilozófiájuk romokban hever. A könyvek hangulata a glasznosztykorszak szovjet filmjeit idézi vagy Emir Kusturica hiperrealista filmjeit. Itt már semmi nem függ össze semmivel, a családtagok mélységesen lenézik egymást, és a szegénység mellett csupán az tartja ôket együtt, hogy félnek véglegesen szakítani azzal az életformával, amelyet örökre adottnak gondoltak. Sanda Cordos ² Románia tabutlanításának programját olvassa ki Petre Barbu prózájából. Egy olyan Romániát látunk itt, amelyik nincs agyonkozmetikázva, ideológiáktól mentes, és az átlagember hétköznapjai felôl mutatkozik meg. Bár születési évét tekintve a nyolcvanasok közé tartozna, Doina Rus ²ti (sz. 1959) a rendszerváltás után közel tíz évvel tûnt fel az irodalmi életben. Mára az egyik legjelentôsebb prózaíróként tartják számon. Cristian címû remek elbeszélése egyfajta poétikus meditáció az emberi létezésrôl. Egy meg nem hallott kiáltás, a vágy, hogy hamarabb érj oda ahhoz, akivel találkoznod kell, a rossz idôzítés, és… semmi sem érvényes már abból az életbôl, amely egy perccel korábban még a tiéd volt. Madi meghal egy ostoba autóbalesetben, Cristian megpróbálja folytatni saját életét, családot alapít, de nem tudja elhessegetni életébôl az árnyékot és a kínzó kérdést: Mi lett volna, ha?... Doina Rus¸ti vérbeli prózaíróként nem analizál, csak leír – mikroszkopikus pontossággal követi a tudat rezdüléseit. Ha van olyan író, akinek megvannak az eszközei az emberi lélekre való ráhangolódáshoz, akkor Doina Rus¸ti az. Ana Maria Sandu (sz. 1974.) ugyancsak Mircea Ca ¢rta ¢rescu köpenyébôl bújt elô. Regénye, a Fata din casa vagon (A vagonlakó lány) egy vidéki nô boldogtalanságának szimfóniája, amely három hangra és három nézôpontra íródott: a gyermek Ileana reményeinek és csodavárásainak történetére, az Ileana Ina nevû lányának hangjára, aki édesanyja nyomorult életérôl számol be iszákos és agresszív férje oldalán, illetve a középiskolás, kamasz Ileana hangjára, aki egy costines¸ti-i táborban majdani férjével találkozik. Az egymásba illeszkedô perspektívák, amelyekbôl kirajzolódik a nôi sors, hitelessé teszik a figurát, erôt kölcsönöznek a narrációnak. Mircea Ca ¢rta ¢rescu, a könyv elôszavának írója szerint a regény legerôsebb pontja „az a felidézô erô, amely a szereplôk emlékeinek, vágyainak poétikus megjelenítésébôl fakad, és amelyek végsô soron ugyanannak a nôi hangnak a kivetülései”. Egészen más jellegû Radu Paraschivescu (sz. 1960) írásmódja. Bár a téma, a könyv címe és a szerzô elôélete (David Lodge regényeinek román fordítójáról van szó) egyaránt azt vetítik elôre, hogy a Ghidul nesimt¸itului (Az arcátlanság kézikönyve) egy komikus mû lesz, mégsem errôl van szó. Mûfaját nehéz lenne meghatározni – valahol a próza és a(z anti)kézikönyv között helyezkedik el –, a könyv legalább annyira horrorélményt nyújt, mint amenynyire komikusat. Ha egy regényben találkoznánk azokkal a példákkal, ame808
NV10-09.indd 10
2010.09.03. 15:45:25
lyek itt tízparancsolat-szerûen irányítják az arcátlanok társasági életét, akkor jókat derülnénk rajta, ahogy a jó minôségû humoron általában. Ahogy I. L. Caragiale a karcolataiban, Paraschivescu mindent átérez és mindent lát, az a természetes hangnem pedig, amellyel kertelés nélkül kimondja a dolgokat, sûrûn megnevettet. Mégis, a tudományos tanulmány hangnemét idézô paródia az arcátlanok viselkedésérôl visszafogja a kirobbanó nevetést. Talán a megjelenített tények mennyisége, a sûrítettség miatt van, hogy az ember lélegzet után kapkod, miközben olvas. Mintha egy kötéltáncos-mutatványt néznénk, amely felemészti az energiáit annak is, aki a kötélen lépeget, és annak is, aki nézi ôt. Lehet, hogy a téma túlságosan közel áll hozzánk, lehet, hogy túl kevés a fikciós áttétel, hiszen lépten-nyomon az az érzésünk, hogy a szereplôk és történetek a saját hétköznapjaink rémálmaiból származnak. A könyv elôszavában Andrei Ples ²u arról beszél, hogy „az arcátlanság vizsgálata végsô soron »az új ember« színképelemzésével egyenértékû”. Az elhülyítés igencsak hatékony programja, amelyet a kommunisták dolgoztak ki, látványosan fordult termôre az átmenet éveinek antropológiai mutánsai ban, akik kiválóan alkalmasak arra, hogy pokollá tegyék a körülöttük élôk hétköznapjait. A szocialista etika és méltányosság csúcsterméke, a faragatlan és alkalmazkodásra bármikor képes „új ember” készen áll arra, hogy az egyesült Európa polgárainak sorába lépjen. BALÁZS IMRE JÓZSEF fordítása
809
NV10-09.indd 11
2010.09.03. 15:45:25
ADELA GRECEANU
Kvázi kisasszony
Mindenféle pihékbôl, szöszmöszökbôl készítettem modelleket. Zavart, hogy nem egyszínû, hanem meglehetôsen tarka volt az abrosz, és ezért a modelljeim nem tûntek ki rajta eléggé. Kedvenceim a könnyen lehúzható címkék voltak. A lehetô legapróbb darabokra téptem ôket, majd elôkészítettem, aztán nekiálltam pihéket keresni a szônyegen. Bármilyeneket. A pihékbôl apró galacsinokat gyúrtam, és amikor már elég volt belôlük, akkor összekombináltam ôket az apró papírdarabkákkal. Ezeket az apró szemétkéket aztán párhuzamos sorokba rendeztem, a lehetô legegyenesebb és egymáshoz egészen közeli sorokba, sohase kör alakba. A legtöbbet azzal fáradoztam, hogy megtartsam a tökéletesen egyenes vonalakat. Félve dolgoztam, hogy rajtakaphatsz megint. Ezért siettem. És te éppen ekkor léptél be. Ránéztél a soraimra. Én szófogadóan ültem a széken. Már nem dolgoztam. Tudtam, hogy megharagítottalak. – Haragszol, amikor ezt játszom, igaz? Összegyûjtötted a szöszmöszöket az egyik tenyeredbe, és bedobtad a szemétbe. Majd kézen fogtál és elvittél lefeküdni. Nem akartalak megharagítani. Nagyon ragaszkodtam hozzád. A hallgatás azonban félelemmel tölt el. Miért nem beszéltél velem? Másokkal vajon beszélsz? És hová mész el reggel, és néha délután is? Emberekkel találkozol. Velük vajon beszélsz? Éreztem, hogy a hallgatásom megnô és betölti a szobát. Az ajtó be volt zárva. Te sehol se voltál. Sötétedett. Visszatértem a szobába, és meggyújtottam a villanyt. * Bevontam zölddel a széket. Már rég foltos volt, találtam egy hasonló színû régi szoknyát és ráhúztam. Azóta ez az én székem. Mielôtt ráültem volna, valami zaj megzavarta a gondolataimat. A széken megjelent egy folt, amelyet csak másnap vettem észre. Nem ültem le többé a székre, hanem kivittem a napfényre. Harmadnap, ahelyett hogy eltûnt, és helyette csak egy elmosódott, homályos kontúr maradt volna, a folt még jobban kiütközött. Két napig rá se néztem. Hatodik nap véletlenül rátévedt a tekintetem, és észrevettem, ahogy lassan megmozdul a folt, mint valami 810
NV10-09.indd 12
2010.09.03. 15:45:25
ragacsos folyadékban, és hogy már egészen tisztán kivehetô alakja van. A hetedik napon a folt szûkölni kezdett. * Tízéves kislány vagyok. Egyedül vagyok otthon. Áthívom a szomszéd fiút papás-mamást játszani. Levetkôzünk és letusolunk. Aztán kimegyünk, és belehempergünk a homokba, míg az egész testünk meg nem telik a napfényben csillogó aranyló szálacskákkal. Ó, hogy ragyogunk! Bemegyünk a lakásba, majd a pokrócból és négy székbôl készített házacskánkba. Bent sötétség van és szûkös a hely. Ô már-már unatkozik. Akkor az a mentô ötletem támad, hogy szülök egy gyereket. Boldogok vagyunk, elhatározzuk, hogy nevet adunk neki, ám ô fenntartja magának, hogy neki jutott elsônek eszébe ez a dolog. „Jó, mondom, a te ötleted volt. De nem kell az ötleted. Úgyis én fogom megszülni!” Beleegyezik. De még sokáig büszkélkedett az ötletével. „Aranyszôke hajú gyerekünk lesz”, mondja. Le kell mosnunk magunkról a homokot, és fel kell öltöznünk – közeledik az idô, amikor érkeznek a szüleim. Majd holnap folytatjuk a játékot. Ma ismét itthon nálam találkozunk. Azt szeretné, ha a pokrócból és székekbôl összeeszkábált házban szülnék, és megmutatnám neki, hogyan is történik a dolog. – Nézd, mit hoztam! – mondja. – Mi ez? – Egy darab hús. – Minek? – kérdezem csodálkozva. – Hogy megszüljed! Nevetni kezdek: – Nem így szülnek. Hiszen neked errôl fogalmad sincs! Odadobom a húst a kutyának. Megharagszik. Azt hiszi, hogy „szülni” anynyi, mint húspotyolóval natúrszeletnek kipotyolni egy darab húst. Mondom neki, hogy csak legyen türelme, mert mindjárt szülni fogok, de ezért be kell mennem a fürdôbe. „A fürdôbe?” csodálkozik, és be akar jönni velem. Azt mondom neki, hogy ehhez egyedül kell lennem. Erôszakoskodik, hogy mutassam meg, hogyan szülnek. Azt mondom, hogy ez titok, ez egy csoda. Erre a szóra, hogy „csoda”, megadja magát. Bezárkózom a fürdôbe, és nem jut eszembe semmi. Nincs semmi ötletem, hogy hogyan is oldom meg ezt a dolgot. Ô alig várja már, hogy megszüljek. Miközben a kád szélén ülök és lógatom a lábamat, észreveszem az ajtóküszöböt, amelyrôl az idôk folyamán lekopott a barna festék. Eszembe jut, hogy amióta észrevettem azt a foltot, ahányszor csak a fürdôbe megyek, mindig átugrom, nem akarok rálépni. 811
NV10-09.indd 13
2010.09.03. 15:45:25
Így született meg: rá gondolva. Kijövök a fürdôbôl diadalmasan, és mondom neki, hogy nevet is találtam a gyereknek: Tündér húgocska. – Hol van? – kérdezi. Megmutatom a helyet a küszöbön, ahol lekopott a festék. – Nézd, hogy ragyog! Te tudtad, hogy egy aranyszôke gyerek lesz! A foltnak faszíne volt. * A csend helye a falon. Bonyolult galériákat ásott benne, amíg át nem hatolt egy repedésen a szobánkba. A nevetésének repedés formája volt. * Van egy barátom, akit Udónak hívnak. Kertjeinket egy drótkerítés választja el egymástól. Amikor találkozni akarunk, vagy én kiáltok neki, hogy: „Udo, gyere a kerítésheeeez!”, vagy ô kiált át nekem. Egy alkalommal felfedeztem egy nyílást a kerítésen, amelyet kitágítottam, hogy átkúszhassunk rajta. Apa észrevette, és megjavította a kerítést. Mi újra kitágítottuk, apa újra megjavította, és megint és megint. Szülinapomra az anyukája könyveket hoz a kerítéshez és megkérdezi: – Megvan ez a könyv neked? – Igen, megvan. – És ez? – Ez nincs. És elküldi Udóval ajándékba azt a könyvet, amelyik nincs meg nekem. Az egyetlen nap az évbôl, amikor találkozunk, az a születésünk napja. Udo autóbuszost játszik. Van egy rollere, amelyikkel a Szeben–Medgyes szakaszt járja az autóbusz-megállókkal telerakott kertjükben. Egyik nap Udo a 11-es, más napon az áthúzott 11-es… Én otthon ülök, és ételt készítek. Szôlôlevélbe töltött káposzta mészhabarcs töltelékkel – vízzel kevert föld. Néha sárgarépát is teszek bele. Egyik nap a rózsaszín rúzst keresem, amit nemrég fedeztem fel az egyik fiókban. Olyan az illata, mint a romlott margarinnak a kamrában. Kifestem az ajkamat, teszek kicsit az arcomra is belôle, és felveszem a kedvenc szoknyámat, a pörgôset. Eszembe jut anyám tûsarkú cipôje, amelyet nem szokott felvenni, mert szorítja a lábát. Felveszem, és a tükörbe nézek. Akkor hallom hogy: „Adila! Gyere a kerítésheeez!” Megyek. – Nézd, hogy pörög a szoknyám! – És megpördülök elôtte. – Gyere, házasodjunk össze! – mondom neki. – Jól van mondja. 812
NV10-09.indd 14
2010.09.03. 15:45:25
– De elôbb ajándékot kell adnod nekem. Az elromlott biciklijének egyik kerekét akarja adni, de nem fér át a kerítés nyílásán. Tágítunk rajta picit. A kerék így sem fér át. – Menj odébb – mondja, és átdobja a kereket a kerítésen. De az fennakad valahol egészen fenn, és nem érjük el. – Nem baj – mondjuk –, a kerék lesz a Nap. Adj valami mást. Egy fémtányért ad nekem. Felemelem, és látom benne a napot. – Ki van lyukasztva, de jó lesz a töltött káposztának. Tudod, ahhoz, hogy összeházasodjunk, egymásba kell karolnunk – mondom neki. Behajtjuk a karunkat, mintha egymásba karolnánk, és elindulunk a kerítés mellett hosszan, ki-ki a maga oldalán. Figyelmesen lépegetünk, hogy ne kerüljön egyikünk sem a másik elé. A kertek végébe érünk. – Itt a templom – mondom neki. És azt látjuk, hogy a kertjeink végében a kerítésen egy nagy lyuk tátong, amelyiken könnyedén átmehetnénk, nem csak így, egymást átszuszakolva, mint az általunk megnagyobbított lyukon. Figyelmesen átnézünk rajta. Egy pillanatig mozdulatlanul állunk… Aztán megkérdezi: – Kész? És én válaszolok: – Kész. És leveszem a csupa sár tûsarkú cipômet. * Ma megint megharagudtam. Amikor megharagszom, nem beszélgetek. Bementem szokás szerint a hálószobába és elnyúltam a nagyágyon. Hûvös van a magas és széles szobában. Az összenyitott ablaktáblák között fénysávok törnek be. Kihúzódom az ágy szélére, és mutatóujjamat végighúzom a padlón. Csík marad utána. „Szép”, mondom magamnak. Ezt elmesélem majd neki is. De nem – most éppen haragszom rá. Egy idô óta este nem tudok elaludni, ha nem nyomom a hasamat az ágy hideg lapjának. Befurakodom a paplan alá, lehúzom kicsit a derékban gumis nadrágomat, ujjaimmal belekapaszkodom a síkos deszkába, és felhúzom magam, amíg a fényes deszka meg nem érinti a hasamat. A hely hamar felmelegedik, és gyomrommal egy még érintetlen, hideg helyet keresek. Így kúszom végig a teljes ágylapot, amíg csak azt nem érzem, hogy hogyan dobog a hasamban a szívem. Elmondanám neki mindezeket, de odakint nagyon meleg lehet, a porba húzott csíkok felmásztak a falakra, és nem akarnak lemászni onnan. FEKETE VINCE fordítása
NV10-09.indd 15
2010.09.03. 15:45:25
DOINA RUŞTI
Cristian
A lány az út túloldaláról látta meg a tömegben valószerûtlenül hosszú lábán sietô fiút, az egyetem szürke oldalára felfutó árnyékával, és a berregô motorhanggal versenyt sikítva a kígyózó autók között nekilódult: Cristiaaan! A sarki könyvesboltban kellett volna találkozniuk. A fiú arrafelé loholt, de Madinak elfogyott a türelme, tudatni akarta vele, hogy már a túlsó járdáról meglátta. Amint a lelkének az elsô pinceklubban történt találkozás pillanatától oly kedves magas alak és a meggyszínû vászondarab takarta fej kiváltotta felismerés végigcikázott rajta, nem gondolkodott, csak egyszerûen nekiiramodott. A fényes májusi ég alatt az Egyetem téri útkeresztezôdésben ragyogó, színes fémtokba csomagoltan duruzsoltak a gépek, közöttük fürgén haladt a fekete autó, mint valami fekete macska vagy fekete bárány. A keresztezôdésbe észrevétlenül tért be az elefántszerû autó, mialatt síkos hangok lebegtek a sugárút fölött – nyolc vékony, ropogós hang, mint megannyi fagylalttölcsér. A járókelôk feje fölött virító, meggyszínû pántra figyelô Madi tüdejébôl szakadtak fel ezek a hangok. A fiú nevét kiáltotta, és nagyon remélte, hogy az visszanéz, még akkor is remélte, amikor rájött, hogy az autó fekete orra nekigázolt, mint valami gumibábunak. Agyán átvillant saját halálhíre, míg a fiú neve tovább úszott a járdán lévô meggyszínû folt irányába. Madi egy pillanatra megpillantotta az eget, de továbbra is a nyúlánk, sietôs alakot próbálta megkeresni, utolsó leheletével is arra koncentrálva, hogy kiáltása utolérje a fiút. És amíg látványosan levegôbe emelt teste a porzó aszfalt felé tartott, a nyolc hang fürgén, vidáman távolodott az autók felett, gyöngéden meggörbítve az útszéli vezetékeket, internetkábeleket, televíziós, elektromos, telefonos huzalokat, ezeket a kiismerhetetlen, megannyi utassal tömött útvesztôket, ahol mindenki éppen olyan pontosan tudta, merre tart, mint ez a nyolc egymásba fogózó, gyöngyözô, szabadságában lelkesen világító hang. 814
NV10-09.indd 16
2010.09.03. 15:45:26
Cristian idôben érkezett a könyvesboltba, ahol Madira várva a polcokon sorakozó könyvek gerincét böngészte: Az ókori Egyiptom története, A modern ember bûnei, Élni és mesélni, szótárak, zsebkönyvek, piros, fehér, narancsszínû gerincek; majd amikor látta, hogy a lány nem jön, elôbb rácsörgött, aztán felhívta. A lány telefonja a mozgólépcsô aljában hevert, itt talált rá, a második csengôhangra, Saridon, aki két mozdulattal bô nadrágja zsebébe süllyesztette a fekete tárgyat és az Obor piac felé vette útját, hogy az égbôl pottyant portékától sürgôsen megszabaduljon. Így esett, hogy Cristian csak este tudta meg, hogy Madi meghalt. Hónapokon át töprengett azon, miként menthette volna meg, tízesével gyártotta a módozatokat, melyek révén a túlsó járdán megállíthatta volna a lányt. Madi lelkének szerves része volt, nélküle villámgyorsan összetöpörödött minden. Cristian tarkóján versenyt doboltak a repülô percek, ô maga szerencsétlenül, kedv és kíváncsiság nélkül araszolt a tanácsra, vigaszra, dorgálásra kész világban, ahol amúgy is fölöslegesen fogyasztotta a levegôt. Szomorúsága évekig tartott. Az észrevétlenül felnövô fiú csendes, lomha férfivá vált. Szülei minden követ megmozgattak, hogy a Fogyasztóvédelemnél jó álláshoz juttassák. Nem felügyelô, nem is valami felelôs alkalmazott lett belôle, hanem fordító. Az élelmiszerek címkéinek fordítását bízták rá. Kényelmes életet élt. Kevés szavú és udvarias volt, önmagára igényes férfinak tûnt, mert anyja sok idôt áldozott arra, hogy a szék támláján minden reggel tiszta, vasalt ruha feküdjön, amire Cristian rendszerint rá sem nézett. Rég lemondott már a márkás ingekrôl, divatos cipôkrôl. Amit anyja odakészített, azt magára húzta. Rutinos mozdulatai között csendesen folydogált élete, folydogáltak formátlan gondolatai, nem a tápláló fajtából, hanem a megromlott maradékok egymásra dobált kupacából valók. Egy napon, ahogy apátiába süllyedve sétált, beleszeretett egy nôbe. A nô azzal csalogatta elô odújából, hogy úgy nézett rá, mintha a tudomány valami új, forradalmi csodáját látná benne. Cristian megnôsült, gyerekei születtek, veszôdött velük, üdülôjegyekért küzdött, erôfeszítést tett, hogy szép bútordarabokat, hûtôszekrényt, televíziót, végül plazmatévét is vásároljon. Az évek apró sikerek, a gyerekek megvalósításaihoz fûzött remények közepette szálltak. Fiatalsága már eszébe sem jutott, Madi halála pedig az áttetszô felhôktôl nedves, távoli égen rekedt pont maradt. Egy bizonyos napig. Pontosabban, egy bizonyos estéig. A tévé elôtt, a fotelben ült, idônként feleségére pillantva a Midsomer Murders sorozatot nézte. Az asszony szemüveggel az orrán, zöld takaróba burkolózva feküdt ott, biztonságot sugárzott, mint egy kedves, régi aktatás815
NV10-09.indd 17
2010.09.03. 15:45:26
ka. Aztán a film teljesen magával ragadta: valaki sötét erdôben bóklászott, a gyilkos árnyékból figyelte. Csend volt, teljes feszültség. Cristian a következô lépést próbálta kitalálni, amikor az ablakon bejelentés nélkül beözönlött a nyolc tévelygô hang. Átlátszóak és síkosak voltak, apró jégfiolák a fotel elôtti szônyegen, és ruganyosan állt össze belôlük a jól ismert hang: Cristiaaan! Nézte az utolsó elôtti, vibráló hang sokszorozódását, és hirtelen rávetült egy másik idô árnyéka. A semmibôl érkezett nyolc hang, nevének szeme elôtt, a fotel és a televízió között megelevenedô része, nyolc életcsepp volt. Feleségére pillantva azonnal látta, hogy ô is részese az elôadásnak, hogy a puha szônyegen táncoló vékony hangok elvarázsolták és megrémítették. A zaj elült, a nyolc hangocska mozgása azonban nem, keringtek, mint a pitypang ernyôi. A fotelben mozdulatlanná dermedt férfi orra alatt zizegtek: a szerelmes nô haldokló lelkébôl kipattant fényorsók. Cristian könnyedén fölállt, a vékony vízcsobogásra emlékeztetô hang nyomában gondolkodás, tervek és óvintézkedések nélkül az elôszobába ment, kinyitotta a fürdôszoba ajtaját, és megtorpant a vakító fényben. Így, vakon tett néhány lépést, aztán meglátta a zsúfolt járdát és lelke örömmel telt meg. Nyár volt, a kék égen vékony, fehér felhôk úsztak. Ott tornyosult elôtte az egyetem. A nyolc vidám hang egymást lökdösve távolodott és piros-zöld színû árnyalatokban villogott a fényben. A hangok a sugárút, az autók fölött szálltak, a fiú a járdaszegélyen állva figyelte, nehogy szem elôl tévessze ôket. Az út túloldaláról egy lány integetett neki. Már épp lelépett volna a járdáról, amikor a fiú ijedten felemelte két kezét. Zsigerei mélyébôl, mint valami rejtett cipzár, távoli, szomorú félelem emelkedett fel. Intésére a lány megtorpant, fekete frufruja alatt szélesen elmosolyodott és irányt váltott, jelezve neki is, hogy induljon fölfelé. Cristian egy ideig keresgélte még a szikrázó hangokat, aztán rájött, hogy elolvadtak a meleg májusi légben. Megfordult, hogy a túlsó járdán álló lányt kövesse, de hirtelen egész bensôjét elöntötte a szabadság mámora. Szeretett volna a járdaszegélyen ülve cigarettázni, utcákon tekeregni, orrában a többi ember nyers illatával. LÁSZLÓ NOÉMI fordítása
NV10-09.indd 18
2010.09.03. 15:45:26
ADELA GRECEANU
A piros zoknis menyasszony
Régóta nem játszottam Stack Attacket. Három napja érkeztem vissza otthonról, a csomagjaim felbontatlanul hevernek. Babaházy boldog. Csak a bôröndön hajlandó elaludni. A kenyér megpenészedett. A hûtôt legalább két hónapja nem olvasztottam le. Lekapartam a penészt egy késsel a héjról, és kentem három szelet baromfipástétomos kenyeret. Felnyitottam egy ecetes uborkás üveget, kivettem két darabot, vékony csíkokra vágtam, az egészet rápakoltam egy tányérra, és elterültem az ablak melletti hintaszékben, hogy megnézzem a tûzijátékot. Babaházy a kanapé mögé rejtôzött. Csak két óra körül merészkedett elô, amikor már rég megszûntek a pukkanások. Fél ötig, amíg leolvadt a hûtô, kimostam a fürdôszobai mosdókagylót, és Stack Attacket játszottam a mobilomon. És nem csak egyet. Ünnepeltem. Az újévi jókívánságokkal érkezô SMS-ek, amelyekre egyébként nem válaszoltam, eléggé megzavartak. Az elsô menet Stack Attacket Adamnak ajánlottam. Adammal angolul beszéltem. Olyan nyelven, mely sem az övé, sem az enyém nem volt. Adam ebben az évben tölti be a hatvanhét évet. Lengyelországban most hideg van. A Balti-tenger széle befagyott. Adammal való megismerkedésem után egy évig, mialatt az egyetlen neki küldött levelemre vártam a válaszát, a munkahelyi számítógépemen bookmarkot tartottam Gdañsk város térképén. Akkortájt nem volt sem laptopom, sem internetem otthon. Hetente legalább egyszer, annak örömére, hogy végeztem a munkámmal, megajándékoztam magam: megnyitottam az interactive city map of Gdañskot és rákerestem a Piastowska 89-re, hadd lássam Adam utcáját, amint szinte belefut a Balti-tengerbe. Ráklikkeltem a Satellite opcióra, és láttam a Piastowska utca mentén 817
NV10-09.indd 19
2010.09.03. 15:45:26
felsorakozott fákat, a Piastowska utcában parkoló autókat és a Piastowska utcai házak tetejét. Egyre csak növeltem a kép méretét, és amikor már éppen Adamig jutottam volna: We are sorry, but we don’t have imagery at this zoom level for this region. És akkor egy fokozatot visszaléptem, elfogadtam a méretet, mert csak ilyen távolságból láthattam a fák kopár ágait, az autókat és az épületek tetejét, s talán Adam Piastowska utcai házát is. Lehetetlen volt közelebb jutni, we are sorry. Ez a térkép is olyan, mint az angol nyelv. Gdañsk város térképén mindig hideg volt, a látkép mûholdról készült. A Stack Attacken 5835 pontot értem el. Megcsörrent a vezetékes telefon. Boldog új esztendôt kívánnak. Minden álmom valóra válását. Miután leteszem, megállapítom, hogy elveszítettem a játszmát, mert elfelejtettem szüneteltetni. Kihúzom a telefont a falból, a fürdôbe megyek és átöblítem a múlt évben beáztatott ruhákat. Alaposan kicsavarom és felterítem ôket a két mûanyag rúdra, amelyrôl a zuhanyfülke függönyei csüngnek alá. A narancssárga törülközô nem fér fel. Ráterítem a forró fûtôtestre a szobában. Babaházy azonnal rátelepedik. A szerelô, aki felszerelte nálam a WC-t és kicserélte a csöveket, azt mondta, nem szerencsés dolog, ha a tömbház vízgyûjtô vezetéke a fürdôszobádon halad át. Mert mindig hallani fogod, mit mûvelnek a szomszédok. A fenti lakók maximumra tekerték a zenét. Körülbelül egy óra múlva valaki porszívózni kezdett a lépcsôfordulóban. A második menet Stack Attacket erbannak ajánlottam. S¸erban, az ô lecsúszott fôúri ábrázatával, nagyon ritkán jut eszembe. És nem azért, mert mindössze négy alkalommal találkoztunk – három júliusi estén és egyszer télen. Adammal csak két, beszélgetésekkel, sétálásokkal és Campari orange-dzsel – noha ô inkább a sör–virsli párosra szavazott volna – tarkított napot töltöttem (az elválásunk elôtti napon meg is jegyezte: I’m so glad tomorrow I will be back in Poland, I miss a lot my sausages and my beer…), mégis egy teljes évig sóhajtoztam utána. Ez idô alatt Adam semmi életjelt nem adott magáról. Nem tudom, S¸erban miért jelentett oly keveset számomra. Emlékszem, csak tátottam a számat, amikor ama két genetikaóra közben, amelyeket nekem tartott, olyan mondatok buktak ki a száján, mint: Kurvára kellemetlen tud lenni, ha kiugrasz az ablakon és csak a medencecsontodat s néhány bordádat tudod összetörni. Egy nagy szerelem kedvéért otthagyta a feleségét és a fiát, de a nagy szerelme ezt le se tojta. Egyik este több mint 90 percet kellett térdelnem elôtte, mialatt becsôrölt egy háromnegyedes vodkát, s közben Olaszország elveszítette az Európa-bajnokság döntôjét. Idônként engem is megkínált egy-egy korttyal. Nem utasítottam el, nehogy azt higgye, 818
NV10-09.indd 20
2010.09.03. 15:45:26
hogy kényeskedô nyafka vagyok. Amíg a hosszabbításban bele nem gyalogoltak bakancsaikkal Toldo képébe, a franciák nem tudták belôni a gyôztes gólt. De éppen csak megnyalintottam az üveg száját, nem ittam sokat. A 103. percben Trezeguet a reflexeiben meggyengült Toldo kapujába rúgta a labdát, s véget vetett a játéknak. 2–1 Franciaország javára. Rotterdam, 2000. július 2. Túl öreg vagyok hozzád, mondta S¸erban. Öreg és beteg. Gyere, fôzök valamit neked. És sonkás spagettit készített paradicsomos szósszal. Egyik cigarettát a másikról gyújtotta. A ház tele volt hamuzókkal: volt belôlük a konyhában, a fürdôszobában, a könyvespolcokon, az ágy mellett. Minden hamuzóban két-három csikk. Miután ettünk, meg kellett hallgatnom a szívének legkedvesebb zenét: Bach I. gordonkaversenyének prelûdjét, Pablo Casals elôadásában. Emlékszem, sokáig vágytam erre a prelûdre. Akkortájt a munkahelyemen sem volt internet. Abbahagytam a Stack Attack-et (5235 pontig jutottam), és rákerestem a neten a prelûdre. Éppen Pablo Casals elôadásában leltem rá. Nem hallgattam végig, noha az egész csak két perc harminc másodpercig tart. Maldinit kezdtem keresni a Google-ön. Paolo Maldini 38 évesen még mindig a legjobb jobbhátvéd volt, amikor Olaszország 2006-ban visszavágott, és amikor nemcsak hogy legyôzte Franciaországot, de megnyerte a világbajnoki címet is. A végeredmény 6-4 lett, büntetôrúgások után. A nyolcadik emeleti lépcsôfordulóban kinyílik egy ajtó és egy nô torkaszakadtából kiabálni kezd: Alexandraaa, add vissza a telefonomat! Lábdobogás a lépcsôkön, majd ismét Alexandraaa, add vissza a telefonomat! Folytatódik a lábdobogás a lépcsôkön és az egyre halkabb Alexandraaa, add vissza... Alexandraaa, add... Alexandraaa... S¸erban iránti szerelmemnek Paul néhány hónapnyi távollét után bekövetkezett visszatérése vetett véget. Amiként Adam utáni sóhajtozásom is akkor szûnt meg, amikor szerelmes lettem Alexandruba. Így tehát azt mondhatom, hogy nálam egy szerelem akkor szûnik meg, amikor helyére lép egy másik. A maguk módján mindannyian megmentôim voltak. Paul is gyakran hallgatott Bachot. Azt hittem, én is kedvelem, és hogy illik hozzám. De valószínûleg csak azért kedveltem, mert ôhozzájuk kötôdött. S¸erban azon az estén, amikor egy háromnegyedes üveg vodkát magába döntött, bevallotta, hogy annak idején ô is csellózott. Emlékszem, könyörögtem, hogy nekem is játsszon valamit. Korábban, amikor meghallgattam Bach I. gordonkaversenyének prelûdjét, mindössze annyi melegséget éreztem, mint amikor egy aprópénzt belepottyantasz egy koldus tenyerébe. Folytattam a játékot. 6355 pontot értem el. Az ezt követô Stack Attack-meneteket önmagamnak ajánlottam. 819
NV10-09.indd 21
2010.09.03. 15:45:26
Egyik kedvesem sincs már velem, de egyikük sem ment el végleg. Ami most bennem történik, valószínûleg évekig fog tartani, és nem más, mint az ô hosszúra nyúlt távozásuk. Néha szememre vetik, hogy túl sokat foglalkozom önmagammal. Amikor fél öt körül ágyba bújtam, Babaházy odahozta a halhatatlan szürkét a párnámra. Felkeltem, a halhatatlan szürkét feltettem a legfelsô könyvespolcra, Babaházy pedig rátelepedett a bezárt bôröndre és mosakodni kezdett. Az út túloldalán, a temetôben, piros mécsesek égtek. Távolabb két, apró, színes égôkkel felcicomázott daru. Piros, zöld, sárga. Egy pohár bort akartam tölteni magamnak, de az üveg üres volt. Ezen az éjszakán hóvihar tombolt. A daruk színes égôi már alig látszottak. Reggel hétkor még nem virradt. De nem is volt teljesen sötét. Mint Gdañsk város térképén, a mûholdas felvételen. A szemközti temetô fáin az ágak hét órakor kopárak voltak, szürkék, mint a gdañski Piastowska utca fái. A nyolcadik emeletrôl olyan a látkép, mintha mûholdról néznéd. Noha kedd van, ma nem kell munkába mennem. Déltájt, az egyik szomszédos garzonlakásból az Ave Maria hangjai szûrôdtek ki. Egy másikból Vivalditól A tél. Úgy döntöttem, póréhagymás palacsintát készítek. Jól beburkolóztam és elmentem a piacra. A kutya sem járt arra. A közeli üzletek is zárva voltak. Január hatodikáig. Az útkeresztezôdésben összekoccant két autó. A sugárúti cukrászdát nyitva találtam. Vettem egy doboz mignont, gyümölcstortát, kávékrémes eklerfánkot és karamellbevonatos sütiket. Egy kisebb boltot is kinyitottak, ott vásároltam csirkemájat, vajat, juhsajtot, egy doboz macskakaját és egy palack száraz vörösbort. A májat, jól bevajazva, beletettem egy hôálló edénybe, sót és feketeborsot szórtam rá, lefödtem, betettem a sütôbe, és töltöttem magamnak egy pohár bort. A tömbház elôtti sétányon megállt egy mikrobusz. Két férfi hólapátokkal addig kotorta a havat, míg a mikrobusz be nem fért a temetô kapuján. Négyen szálltak ki belôle, majd kivettek egy koporsót is. Hogyan férhetett el a mikrobuszban? Nem sikerült rájönnöm, hogy nô vagy férfi fekszik-e a koporsóban. Vitték néhány méternyit, aztán valószínûleg egy sírba helyezték – nem láthattam a harangláb miatt –, majd néhány perc múltán beültek az autóba és elmentek, mielôtt a hó befedte volna a nyomaikat. Harangozás és pap nélkül. Olyasvalaki lehetett, aki többre jutott a medencecsont és néhány borda összetörésénél. Amikor Zizi nagynénit temettük, rettenetesen zokogtam, kezemben a halottas kalácsos tálcával. Sírtam, mert a koporsó fejénél csak hárman álltunk: én, egy szomszédasszony és egy constant¸ai barátnô. Féltem, nehogy elejtsem 820
NV10-09.indd 22
2010.09.03. 15:45:27
a tálcát. Folyton ez a két szó kattogott az agyamban: „a koporsó fejénél”. A vállam meg-megrázkódott, de egy hang sem hallatszott, kivéve a szipogásomat. Az jutott eszembe, ha sokan lennének Zizi nagynéni temetésén, nem szégyellném a zokogásomat. Pablo Casals ma egész nap Bach I. gordonkaversenyének prelûdjét muzsikálta a fejemben. Este hét körül valaki egy temetôn túli tömbházból két petárdát lôtt ki. Noha szerda van, ma sem kell munkába mennem. A neten rátaláltam egy lány képére. Fogalmam sincs, kicsoda. De nem tudtam levenni a tekintetem markáns pofacsontjairól, tömpe orráról és fôként kék szemérôl. Kerek arcáról, mészfehér arcbôrérôl, sem túl vékony, sem túl vastag ajkáról, fénylô, fekete, lófarokba kötött hajáról. Kinagyítottam a képet, amennyire lehetett, majd beállítottam képernyôháttérnek, sôt mi több, letöltöttem és sokáig dolgoztam rajta photoshoppal. Növeltem a kontrasztot, kivágtam az alakját, és addig nagyítottam, míg betöltötte a képernyôt. Elég szemcsés volt. A fekete szemkihúzó felsô vonala felfelé, a szemöldök felé irányuló ívben végzôdött, és vastagabb volt, mint az a fekete karika, amely körülvette a kék íriszt. De ez a kinagyítás nem tett jót az alakjának. Visszatértem a neten talált változathoz, és rájöttem, hogy ebben a lányban van egy alig észrevehetô ázsiai vonás. A fürdôbe mentem és a fekete szemfestékkel a felsô szempilláimra két felkunkorodó farkincájú vonalat húztam. Azon kívül, hogy hangsúlyossá tették a tekintetemet és kiemelték kissé horgas orromat, az arcomon nyoma sem volt ázsiai vonásnak. Piros rúzst kentem az ajkamra is, és visszatértem a laptophoz. Addig bámultam a lány arcát, míg odakinn jócskán besötétedett, de képtelen voltam rájönni, mi kölcsönzi neki azt az ázsiai vonást. Csak tizenegy óra környékén döbbentem rá, hogy a lány a képen tökéletes hasonmása Alexandru szeretôjének. Vajon miért nem ôhozzá ment aludni, amikor elvesztette a kulcsait? Töröltem az átdolgozott kép összes változatát, de az oldalt bookmarkként megtartottam, Babaházyt pedig visszatettem háttérnek. Fogmosáskor ugyanúgy összerezzentem, mint amikor beszállván a halottas kocsiba, Zizi nagynéni fejéhez, felfedeztem, hogy pirosra festették az ajkát. Éppen az övét, aki soha életében nem sminkelte magát. LAKATOS MIHÁLY fordítása
821
NV10-09.indd 23
2010.09.03. 15:45:27
LUCIAN DAN TEODOROVICI
Néhány kilométerrel visszafelé
Londonból jöttem haza egy repülôvel, amelyik két órát késett. Lekéstem a ias¸i-i csatlakozást, a következô meg estefelé volt. A repülôtársaság elnézést kért, és felajánlott egy szendvicset, de semmi kedvem nem volt enni. Más lehetôség után néztem inkább. A sofôr, akit találtam, éppen valami könyveket rakott be a furgonjába. – Be kell raknom ezeket a könyveket – mondta már abban a pillanatban, ahogy egymás tenyerébe csaptunk. Én meg segítettem berakni, mert azt ígérte, elvisz Ias¸i-ig egy nyomorúságos összegért. A kocsija is nyomorúságos volt, vagy húszéves járgány, de nem találtam más sofôrt. – Egy kiadónál dolgozom – mondta még, miközben én a könyveket szedegettem össze, mert a csomag szétszakadt a kezemben. Bukarestben nyomtatták, neki meg Ias¸i-ba kellett vinnie ôket. – Így csináljuk, mi visszük ki ôket a furgonkáinkkal. Nincsenek terjesztôhálózatok, csak ez az állami. Na de, az a káosz, ami ott van… Jó, néha-néha még megkérjük ôket is, nincs mit csinálni. De legalább a nagyobb városokban betömködjük a lyukakat, amiket ôk hagynak a boltokban. Hülyék, vazze. Szerintem a helyzet az, hogy: egyes könyveket megvesznek, másokat nem, de nekem úgyis ki kell vinnem ôket, nem? Bólintottam, hogy igen, persze, a könyveket ki kell vinni, akár veszik ôket, akár nem, a sofôr pedig elégedettnek tûnt, bár ôszintén szólva fogalmam sem volt, hogy is áll ez a dolog a könyvek terjesztésével. – Egy kis jatt idônként nekem is leesik – mondta, amikor elindultunk. És rám mutatott. – Ha nem lenne néha egy kis feketefuvar, bizony isten éhen halnánk. Volt vagy százhúsz kiló, nehéz volt elképzelni, hogy éhen hal, de látszott, hogy megy a dolog a fusizással, habár keveset kért egy négyszáz kilométeres útra. Akárhogy is, miután ezt elmondta, valamiképpen elnézést is kérve, amiért el kell vennie a pénzemet, elôrehajolt egy hangszóró felé, a készülék a kor822
NV10-09.indd 24
2010.09.03. 15:45:27
mánytól balra helyezkedett el, ahonnan valami recsegés hallatszott. Aztán egy hang szüremkedett át a recsegésen, egy hang, amelyik pontosan ezt mondta: – Figyejjé, haver, radar van Urziceniben, egy piros Daciában. Ezután egy másik, madárszerûbb hang hallatszott, ugyancsak a hangszóróból: – Kösz, haver. Hogy basznám seggbe az anyjukat, me’ ezeknek az elég sem elég! – Mit csinájj, haver – hallatszott ismét az elsô hang –, ezek is csak milicisták, vazze… Aztán hahotázás szûrôdött ki a recsegések mögül: – Hülyék, mint a farkam. Az én sofôröm is kacagni kezdett és felém kacsintott: – Haverok – magyarázta. – Kamionosok. Ez a kamionosok hullámhossza, én is rákapcsolódtam. Bólogattam, mintha érteném. És tovább hallgattam. De a sofôr be akarta bizonyítani, hogy ô is a kamionosok kasztjának tagja, akkor is, ha csak egy furgont vezet, s ráhajolt a kormányra, megnyomott valamit és azt mondta: – Figyejjé, haver, épp most indultam Bukarestbôl, nyomom Urziceni felé. Odáig minden rendben? – Igen, haver – hallatszott az elôbbi hang. – Csak az ottani radarra vigyázz. Hallod, egy piros Daciában van. – Kösz, haver – válaszolta a sofôr, aztán ismét rám kacsintott. – Nyomathassuk – mondta ezúttal nekem. – Vajegy félórát megyünk Urziceniig. Ha akarom, még kevesebbet. Hallotta, szabad a pálya. Megint bólintottam. Egyetértôen, persze. És egy percig csend volt. Még a hangszóróbeli hangok sem zavartak bele abba az egy percbe. Minthogyha mindannyian csendre vágytak volna, mint én, pedig nyilván nem így volt. És egy perc múlva, mintha csak azt szerette volna hangsúlyozni, hogy nem így van, a sofôr megkérdezte: – És? Elôfordulhat, hogy elég tanácstalannak tûntem e kérdés hallatán. És valószínû, hogy észrevette a tanácstalanságomat, mert valahogy elégedetlenül cuppantott az ajkával, aztán folytatta: – London. Azt mondta, onnan jön. Nagyon esik? Úgy hallottam. – Igen – válaszoltam. – Szóval esik? – Esik. Ismét cuppantott: – De olykor azért süt a nap, nem? 823
NV10-09.indd 25
2010.09.03. 15:45:27
– Ühüm – feleltem. Néhány másodpercig úgy tûnt, kizárólag arra figyel, hogy megy az autója, mert a motor felôl valami zaj, egy pukkanás hallatszott. Aztán, hogy a zaj nem ismétlôdött meg, megnyugodott és megint felém fordult: – Oszt hallja-e, há’ mér közlekednek azok fordítva az utcán? Vagyis, tudja, az a dolog a jobb oldali kormánnyal. Hol van a kutya elásva? Nem tudtam, hogy hol van elásva a kutya, ezért hát bevallottam, menynyire kívülálló vagyok a kérdésben. És egy kicsit zavart, mikor elkaptam a tekintetét. Talán kételkedni kezdett, hogy Londonból jövök? El kellett volna mesélnem, hogy sétáltam a Sohóban órákon keresztül abban az istenverte esôben, anélkül, hogy bármi érdekelt volna azon kívül, hogy a Sohóban vagyok? Hogy ettem egy sausage of the dayt egy Fouberts Place-i giccses pubban, amit úgy hívtak, Shakespeare’s Head, miközben folyton azt kérdezgettem magamtól, mi a fenének másztam én fel arra az emeletre, amelyiknek az ablakából egy gipsz- vagy mûanyag Shakespeare nézett le az utcára? Hogy vettem meg a Covent Gardenben azt a pólót, amire az volt írva, „Some idiot went to London and all I got was this lousy T-shirt” és hogy dobtam késôbb egy Notting Hill Gate-i kukába, mert rájöttem, hogy tulajdonképpen senkinek nem ajándékozhatom oda? Elmesélhettem volna mindezt. S elmesélhettem volna azt is, hogy álltam meg egy szuvenírbolt elôtt a Piccadilly Circusbean, ahol olyan gömböket láttam, amikben elkezd hullani a hó, ha elfordítod ôket. És akartam vásárolni egyet, mert a menyasszonyom olyan gömböket gyûjtött, amiken külföldi városnevek állnak. De mielôtt megvettem volna, a tekintetemmel egy piros telefonfülkét kerestem, fel akartam hívni, hogy megkérdezzem, Tower Bridge-es gömböt szeretne vagy Big Ben-est, aztán elmosolyodtam és mindkettôt megvettem, bár a menyasszonyom soha nem akart két gömböt ugyanabból a városból. De mert régóta szeretett volna Londonba utazni, és abban a pillanatban én voltam ott, gondoltam, mindkettôt megvehetem. Vagy éppen hármat, négyet. Végül mégis kettôt vásároltam, nem fukarságból, hanem mert annál a bódénál nem volt olyan gömb, amelyben más turisztikai látványosság állt volna. Még arra is megkérhettem volna a sofôrt, álljon meg, hadd vegyem ki a csomagtartóból a táskámat, nyissam ki és mutassam meg a két gömböt. És nem csak a gömböket, megmutathattam volna egy csomó dolgot, amit Londonban vettem, amiket belegyömöszöltem a táskámba. De aztán pár pillanatnyi tétovázás után úgy éreztem, nem kell megmutatnom ôket. – Figyejj, haver, jön valaki Bîrladtól Buzãu felé? Van vajegy radar? Nem ismertem fel a hangot, másvalaki volt, egy olyan kamionos, aki addig nem beszélt az én sofôröm hangszórójából. De, bár nem ismertem fel, 824
NV10-09.indd 26
2010.09.03. 15:45:27
az a hang döbbentett rá, hogy elég sok idô eltelt, amióta a sofôr nem szólt hozzám. Talán mert kételkedett benne, hogy valóban Londonból jövök, vagy megérezte, hogy csöndre van szükségem. Akkor azonban elôrehajolt, és ismét hallottam beszélni. – Nem, haver, én már elhagytam Buzãut, és még vagy ötven kilométerem van Bîrladig. Eddig semmi, szabad a pálya. Engem is érdekelne, mi van tovább. Van valaki arrafelé? – Elvitt az ördög mindenkit – mondta a hang a hangszóróban és felröhögött. – Vigyázzá, miket beszélsz, haver – hallatszott akkor egy másik hang. – Mi van, hé, amiért ti Bîrladba mentek, azt hiszitek, mindenki arra megy? Ezt a hangot felismertem. Az volt, amelyik másodikként szólt a hangszóróba, a csipogó. – Haver – szólalt meg ismét a másik hang –, én éppen most jövök kifelé Bîrladból, Buzãu irányába. Úgyhogy velem mellétrafáltál. – Nekem van még ötven kilométerem Bîrladig – mondta az én sofôröm. – Ne hôbörögj, haver, me’ fasza gyerek vagyok. Bîrladig szabad a pálya, menj a faszomba! Mindkettôtöknek szabad. Egy fia rendôr sincs a láthatáron. – Kösz, haver – mondta a sofôröm. – Nyomatom ezerrel! Me’ beledöglök, annyi dolgom van Ias¸i-ban… – Ias¸i-ba mész, haver? – hallatszott a másik hang, a nem csipogó. – Há’ hová a bánatba? Csütörtök van, vazze. Nem tudod, hogy ha csütörtök, akkor Ias¸i? Könyvek és könyvek, vazze… – Hagyd má’ azokat a kibaszott könyveket, haver – csipogott a madárszerû a hangszóróba. Ki a faszom olvas még? – Ki olvas, ki olvas… Mit gondolsz, mindenki olyan hülye, mint te? – Me’ te aztán nagyon okos vagy! Figyejj, hogy viszed ôket, nem azt jelenti, hogy érted is, ami bennük van… A madárszerû is röhögött, a sofôröm is, aztán ismét csönd ereszkedett a fülkére. És abban a csöndben észrevettem azt a furcsa, valahogy haragos pillantást, amit rám vetett. – Maga aztán elaludt, hallja-e – mondta. – Gondolom, fáradt. Fárasztó London, ugye? Egyfolytában esik… – Ühüm, esik – mormoltam. – Mindjárt Bîrladban leszünk – mondta és ujjával elôremutatott, bár ott semmiféle Bîrlad nem látszott. Éppen ellenkezôleg, egy elég nyamvadt falucska látszott csak. – De elôbb megállunk – folytatta –, tudok itt egy helyet, ahol jó kávét adnak. És… szóval, kell mást is. Mosolyogtam, ô meg rám kacsintott. Semmi bajom nem volt a megállással. Az ô dolga. Akárhogy is, még a délelôtt folyamán hazaérek, és ez jó. Vagy 825
NV10-09.indd 27
2010.09.03. 15:45:28
legalábbis jobb, mintha estére érkeznék meg, ahogy akkor értem volna, ha megeszem a repülôtársaság szendvicsét, és repülôvel utazom. Megittam a kávét és elszívtam három cigit, miközben elment a mosdóba. Aztán visszatért és úgy tûnt, már nem haragszik rám. Arra gondoltam, korábban sem haragudott, csak a gyomra kavargott, ezért volt mogorva. Vagy talán csak nekem tûnt úgy, nem tudom. Valójában az ilyesmiben senki nem lehet biztos. Egy pillantás sokat elárulhat, nagyon sokat. De be is csaphat. – Te nem akarsz? – tegezett le elég vidáman a sofôr. – Mit? – Mit, mit, hát a budira menni?! – mondta valahogy zavartan. – Azt hiszed, megállok még Ias¸i-ig? Komolyan mondom. Menj, és végezd el a dolgodat, me’ nem állok meg többször. A mûanyag poharat egy kukába dobtam és a mosdóba mentem. Nem nagyon volt amiért, de megijedtem a gondolattól, hogy talán késôbb kell majd, a sofôr meg nagyon határozottnak tûnt. Apró mosdó volt, kétszer két négyzetméternyi helyiség, s bent a takarító állt egy felmosóronggyal. A török vécé fölé hajolt és morogva súrolta. Álltam az ajtóban és nem csináltam semmit, úgyhogy felpaprikázódott. – Elegem van – mondta. – Még azt se hagyjátok, hogy elvégezzem a munkámat! Egyik pisil, másik szarik. És nem tudjátok lehúzni a vizet? Nekem kell lehúznom a szart!… Kiment, én meg nem válaszoltam semmit. Csak azt láttam az ajtó nyílásában, hogy jobb kezével leveszi a sapkát a kezérôl és a bal könyökéhez csapkodja. Egyszer, kétszer. Aztán már hallottam is, amit mond. – De mikó kérek én is egy fillért, nem, me’ elég drága. Elég drága, na hallod! Az anyjuk istenit! Drága! De rám, aki lehúzom a szarotokat, nem gondoltok… Gondoltam, úgyhogy amikor kijöttem, a kezébe nyomtam egy bankót. Tulajdonképpen semmit nem kellett volna adnom, mert miután meghallottam a dohogását, elmúlt minden ingerem. És nagyon hamar ki is jöttem. De valahogy megesett a szívem rajta. A sofôr egy dallamot fütyörészett, aztán mintegy tíz perc múlva ismét rám nézett. – És semmit nem akarsz mesélni Londonról, hm? Mi a fene van ott? Én csak egyszer voltam kint, amióta megnyíltak a határok, akkor is a moldáviai testvéreknél, csencseltem egy kicsit – mondta, és alig észrevehetôen elvigyorodott, csak úgy, a szája sarkával. – Az embernek meg kell élni valamibôl, nem? Bólintottam, hogy igen. – Hát aztán máshol is voltál még? 826
NV10-09.indd 28
2010.09.03. 15:45:28
Ismét bólintottam, hogy igen. – Hol? – Többfelé – mondtam. – Párizsban? – Párizsban is… Füttyentett megbecsülése jeléül, és rám nézett, mint az elôbb. Mesélhettem volna ezt-azt Párizsról. De nem éreztem úgy, hogy kellene. – És? – kérdezte. Ingattam a fejem. Ezúttal nem igenlôen, csak úgy, céltalanul. – Nem esik úgy, mint Londonban, nem? – Nem – válaszoltam. – Ritkábban esik. – Hallottam – mondta ô. – Há’ Londonban mért esik úgy? Az idôjárás a hibás, mi? – Ühüm – bólintottam. – Igen – mondta. – Hát, nálunk is eléggé megváltozott az idôjárás. Me’ ezek kivágják az erdôket. Nem tudtam, kell-e még valamit mondanom, úgyhogy megint egyetértôen bólintottam. – Angliában van elég erdôjük, nem? – tette hozzá. – Nem tudom – vontam meg a vállam. – Én csak Londonban voltam. Londonban nincsenek erdôk. – Kell legyen erdôjük – mondta. – De mégis esik az esô rájuk… És kacsintott, én meg mosolyogtam. – Hallod – folytatta rögtön –, de Londonban legalább parkok biztos vannak, nem? Azt hiszem, nagyok, mi? – Nemigen – válaszoltam. – Bár valójában azt hiszem, nagyok, igen. Nem tudom. Ismét bizalmatlanul nézett rám, és én ismét zavarban voltam. De tudtam, ha elkezdek mesélni a Green Parkról, újra és újra kérdezni fog. Aztán meg, ôszintén szólva, a Green Park nem is varázsolt el annyira. Eszembe is jutott, miközben ott sétáltam, hogy ha a menyasszonyom velem lenne, poénkodnék a Green Park rovására. Gondolatban poénkodtam is, hogy ha én kimegyek a szüleimnél az erkélyre, mely egy parkra nyílik, szebb panoráma tárul elém, mint a királynô elé, ha kinéz a maga Buckinghamjébôl. De aztán rettentôen hülyének tûnt ez a poén, fôleg, mert közben mellém telepedett néhány mókus. És ott ültem a mókusokkal egy vagy két óráig is talán. Hihetetlenek voltak. Nagy, ezüstösbarna mókusok, olyan farokkal, amilyent csak a gyerekkönyvekben láttam. Mások, mint azok a mókusok, amelyek a mi erkélyünkre jöttek: azok barnák voltak, kisebbek és ijedôsebbek. A menyasszonyom rég827
NV10-09.indd 29
2010.09.03. 15:45:28
óta szerette volna megsimogatni valamelyiket, de – noha még ama néhány alkalommal is, amikor nálunk járt, látott egypárat, amint a ház elôtti diófáról lemásztak az erkélyünkre – soha nem engedte meg egyikôjük sem, hogy megérintse. A Green Park mókusai a kezembôl ettek. A királynô meg nem is tudta, éppen így gondoltam, nem is tudta a királynô, hogy milyen szerencsés, amiért ilyen mókusai vannak. Szépek voltak. A Hyde Parkról sem mesélhettem a sofôrnek, mert az is nagyon hosszú történet lett volna. Ott a hattyúkat érinthette meg az ember. Melléd jöttek és megsimogathattad ôket. Annyira nyugodtak voltak, hogy hosszú percekig álltam közöttük, amíg észrevettem egy turistát, egy arabot, aki lefotózott ott, a hattyúk között. Rámosolyogtam, ô is rám mosolygott. Megkérdezte, honnan jöttem, én meg azt válaszoltam, Romániából. Úgy látszott, nem hallott róla, megkérdezte, hát én hallottam-e az övérôl. Kuvait, mondta. Hallottam eleget. Azt válaszoltam, hallottam és Szaddám Huszein egy disznó, ô meg azt mondta, igazam van, de az amerikaiak se különbek. Ebben is egyetértettem vele. Aztán mégis meglepôdött, hogy hallottam a hazájáról. Azt mondta, körülbelül akkora, mint a Hyde Park, ha nem kisebb, én meg mosolyogtam. Ô is elmosolyodott és megkért, hogy fényképezzem le. Aztán elbúcsúztunk egymástól. Akárhogy is, ha ô azt mondta, hogy a hazája körülbelül akkora, mint a Hyde Park, az azt jelenti, a Hyde Park elég nagy. Így gondolkoztam, miközben viszszakanyarodtam a kérdéshez, amit a sofôr elég hosszú ideje feltett nekem. De neki nem mondtam semmit. Ô sem kérdezett semmit. És még a kollégáival sem beszélt a rádióadón keresztül, csak egyszer, Bîrlad és Vaslui között. Valójában éppen egy olyan kamionoshoz beszélt, akit megelôzött. – Figyejj, haver – mondta a sofôr a mûszerbe –, me’ éppen most mentem el melletted egy fehér furgonnal, és láttam, hogy füstöl valami a hátsó kereked mellett. Húzz a francba jobbra! Visszanéztem, és én is észrevettem a kamion hátánál egy kis füstcsíkot. Nem tûnt olyan nagy dolognak, sôt arra gondoltam, talán egyszerûen a kipufogócsô füstje. És megkérdeztem a sofôrömet, mert úgy éreztem, meg kell kérdeznem, vajon nem viccelt-e a másikkal. Ô meg értetlenkedve, boszszúsan nézett rám. – Hogy a fenébe viccelj ilyesmivel? Aztán a hangszóróból ez hallatszott: – A kurva anyját! Köszi, haver! Aztán ismét a madárszerû hang: – Mi van, haver, kipukkadt a gumija? – Nem, nem. Nem tudom, mi van vele… Megállt, hagyjad, me’ megoldja ô. De te micsinálsz, haver, nem érkeztél meg még? 828
NV10-09.indd 30
2010.09.03. 15:45:28
– Hogy érkeztem volna? Én nem Ias¸i-ba megyek. Suceavába megyek. – Akkó’ mér mentél Bîrladon keresztül? – Há’ me’ le kellett tennem valamit Poieniben. A menyem valami függönyt küldött az anyatársamnak. Micsináljak, el kellett hoznom a függönyöket. Hogy raknám bele… – Mit, haver? És kibe, a menyedbe? – tört ki a röhögés a sofôrömbôl. – Hé, figyejjé… Az anyatársamba! Menjen a fenébe függönyöstül-mindenestül. – Há’ mi van, nem szereted az apatársadékat? – De igen, az apatársamat igen. Jó fiú, valamikor együtt ittunk. De abbahagyta. Az anyatársamat nem szeretem, me’ egy szuka, vazze. – Há’ mér nem iszik már, haver? – Ki, az apatárs? Májrák, haver. Már nincs sok hátra neki. – Ó, hagyd a picsába ezt az életet is – mondta a sofôröm. Aztán hallgatott egy ideig, sóhajtott és hozzátette: – Minden jót, haver! – Köszi, haver – válaszolta a madárszerû hang a hangszóróból. – Minden jót neked is! És nem beszélgettek tovább. Vártam egy ideig, de a hangszóró csak recsegett. Néhány perc múlva a sofôr elkezdett fütyörészni. Elég szomorú dallamot fütyült, végül is, bár hamisan. De volt benne valami szomorúság, néhány ütem olyan megrázóvá tette. S amint elhagytuk Vasluit, többé nem fütyült. Hallgatott. Mikor már csak tizenöt kilométer volt Ias¸i-ig, ismét hozzám fordult. – Na – mondta –, tegnap Londonban voltál, ma Ias¸i-ban vagy. – Igen – válaszoltam –, így van. – Hm – mondta a fejét ingatva. – Itt legalább ritkábban esik – mondta néhány másodperc múlva. – Esik itt is azért. – Igen, de Londonban naponta esik, nem? – Hát esik, esik – válaszoltam. – Úgy olvastam – mondta ô. Aztán egy felfordult kocsi mellett hajtott el. Betört a teteje, az egész fülke össze volt nyomva. S a kocsi mellett két rendôr csak. Senki más. Valószínûleg egy mentôautó is járhatott ott valamivel azelôtt, de már elment. Most már csak az a két rendôr állt a felborult autó mellett. – Láttad? – kérdezte a sofôr. – Spanyol rendszáma volt. Nem válaszoltam. – Senki nem úszta meg – mondta ô. – Ahogy a kocsi kinézett, mind tropára mentek. Semmi esélyük nem volt, nem gondolod? Megvontam a vállam. Én is úgy gondoltam. De ô hosszan nézett 829
NV10-09.indd 31
2010.09.03. 15:45:28
rám, mert megvontam a vállam, és nem válaszoltam neki. Valószínûleg nemtörôdömnek nézett. Nem voltam az, nem is lehettem. És fôleg azért nem lehettem, mert egy hónappal azelôtt, hogy Londonba utaztam volna, a menyasszonyomnak is volt egy balesete ezen az úton. Bukarestbôl jött, ahol valami személyes ügyeket kellett elintéznie, éppen azért, mert aztán Londonba kellett volna utaznunk. Az ô kocsija is felborult, mint az a spanyol rendszámú kocsi, és a menyasszonyomnak valóban semmi esélye nem volt. Csak annyi volt a különbség, hogy ez nem itt történt, hanem elôbb, néhány kilométerrel visszafelé. Én meg azon igyekeztem, hogy ne ismerjem fel azt a helyet, mikor elmentünk mellette, igyekeztem egészen másra gondolni. És amíg meg nem láttam ezt a spanyol rendszámú kocsit, nagyrészt sikerült is. Csakhogy az agy nem ellenôrizhetô úgy, mint egy számítógép. Láttam egyszer egy dokumentumfilmet, amelyik összehasonlította az agyat a számítógéppel. És volt elég hasonlóság. De sok különbség is. Többek közt az, hogy míg a számítógép esetében az információhoz egy címen keresztül lehet hozzáférni, ami a kezelô számára biztosítja az ellenôrzést, addig az agy esetében az információt a tartalom révén érjük el. Olyan ez, mintha keresnél egy szót a neten és letöltôdnének olyan oldalak, amelyek azt a szót tartalmazzák, de az általános információ egészen más. Mintha beütnéd például a „szeretet” szót, és megjelenne egy oldal a kertészkedésrôl, ahová azért jutottál, mert valahol azt írja: a kertész szeretettel gondozza uborkáit. Szóval, ilyesmi. A sofôrre néztem. Mogorván vezetett, a közömbösségem valószínûleg feldühítette. És úgy éreztem, beszélnem kell hozzá, mondanom kell valamit. – Hallja-e – mondtam –, kíváncsi vagyok: honnan van ez a készülék? – és az ujjammal a kormány balján levô készülék felé mutattam. Felemelte jobb kezét a kormányról, és meglengette az utálat jeléül. Vagy talán annak jeléül, hogy nem érdekes már. És tovább vezetett anélkül, hogy levette volna szemét az útról. Én meg azon töprengtem, vajon hogyan vehetném rá, hogy folytassa a beszélgetést, de semmi értelmes nem jutott eszembe. Aztán meg, néhány perc múlva lemondtam arról, hogy kibékítsem. Már nem is volt nagy jelentôsége, nagyon kevés volt már hazáig. A messzeségben már látszott a város. DEMÉNY PÉTER fordítása
830
NV10-09.indd 32
2010.09.03. 15:45:28
DAN LUNGU
Hogyan felejtsünk el egy nôt
Luanával más volt a helyzet. Mindketten egytemisták voltunk, és egy bárban csíptem fel. Idôközben még láttuk Párizst – vagy Amerikát, ha úgy tetszik – néhányszor, de ôt elsôsorban nem ez érdekelte. Férfias típus volt, néha versenyt ittunk. A magunk módján boldogok voltunk. Istenem, mennyit vedeltünk együtt, libabôrös leszek, ha csak eszembe jut! Ittunk kollégiumi szobákban, ótvaros kocsmákban, ittunk sétatéri padon, tóparton, autóbuszon, fa tetején, sôt egyszer egy markológép kanalában is. Egy idô után meggyôzte az ôseit, hogy nem lakhat tovább kollégiumban, mert az ottani körülmények hátráltatják a tanulásban, mire azok garzonlakást béreltek neki, ahol aztán tébolyult ivászatokat rendeztünk. Egymás elôtti szégyenérzetünk teljesen megszûnt. A nyaklótlan alkoholizálás és fôként a másnaposságok különös bensôségességet varázsoltak körénk. Eleinte úgy éreztem magam vele, mint középiskolai pajtásaimmal, akikkel fel-felhörpintettünk sutyiban egyegy pohárka likôrt, aztán az év vége felé olyanok voltunk, mint két viharvert veterán, akik már számtalan szörnyûséget éltek át együtt. Persze, leginkább az utolsó idôszakban kötôdtünk egymáshoz, amikor gyakorlatilag hármasban laktunk egy fedél alatt: én, ô és az alkohol. A piás üveg sohasem hiányozhatott. Az volt a mi alapélelmiszerünk. Egy üveg sör ugyanannyi kalóriát tartalmaz, mint egy kenyér, biztattuk egymást viccelôdve. Vagy mint négy tojás, ha jól emlékszem. Kemencényi kenyeret emésztettünk el, egy emberéletre elegendô tojást faltunk fel. Kéz a kézben mentünk csôdbe, de csodálatosan éreztük magunkat. Istenem, mennyire vigyáztunk egymásra! Éjszakánként, a gyomromban rajzszegekkel, az elsô öklendezésfoszlányra felugrottam és tartottam neki a mosdótálat. Nyugtatólag veregettem a hátát és korty söröket adtam, hogy kiöblítse a száját. Ô sem maradt adósom. Reggelente hidegvizes borogatásokat rakott a homlokomra és sós kávét készített. Néha az ágynemût is kimosta. Ecetes uborkát vásárolt. Felbontotta az otthonról érkezô marhahúskonzerveket. Én vodkát töltöttem a poharakba, ugyannyit mindkettôbe, 831
NV10-09.indd 33
2010.09.03. 15:45:28
milliméternyi pontossággal, ô a söröket cserélgette a fagyasztóban, mert egyszerre nem fért be valamennyi. Én leszaladtam mustárért, ô megfôzte a virslit. Már-már a tekintetünkbôl értettük egymást. A szex, noha éltünk vele, nem volt fontos. Legtöbbször nem is emlékeztünk rá, mi történhetett, hogy egymás mellett ébredünk az ágyban, meztelenül. „A múlt éjjel igazi vadállat voltál”, mondtam ilyenkor, zörgô nyelvvel. „Azért te sem hagytad magad”, válaszolta kedveskedve, s a szeme sarkából az üvegeket vizslatta, hátha maradt egy korty valamelyiknek az alján. Nem részletezem azokat a kínos pillanatokat, amelyekben részünk volt az állati ivászatok miatt, sem a szagokat, amelyekkel kölcsönösen megleptük egymást. A leltár túlságosan undorító volna. Még szerencse, hogy egy év után szakítottunk. Meggyôzôdésem, hogy közönséges alkoholista házaspár lett volna belôlünk. Abban az évben kínnal-bajjal csúsztam át a vizsgáimon. Ô meg sem próbálta, így az apja elvitte az egyetemrôl. Elege lett abból, hogy az ablakon szórja ki a pénzt. Egy ideig még e-maileztünk. De az alkohol jótékony melege nélkül a kapcsolatunk unalomba fulladt. Éppen ezért Margát és az ô életmódját megismervén, leesett az állam. Úgy rémlik, három nappal azután, hogy összefutottunk egy bulin, különös jelenet részesévé váltam. Egy picit ahhoz hasonlított, erre most jövök rá, mint amikor autista és taktikus módon elfogyasztunk egy fagylaltot. Az egész abban a garzonban történt, amelyben akkortájt laktam, nem abban, amelyben filmszakadtáig ittunk Luanával. Ez szerényebb és bizonyos szempontból periferikusabb volt. Közel másfél évet töltöttünk ott Margával, noha akkor, amikor összejöttünk, már éppen el akartam költözni. Nem bírtam a költségeket, pedig az albérleti díj jócskán a piaci ár alatt volt. Úgy gondolom, a tulajdonos abból az egyszerû ténybôl kifolyólag nem emelte, hogy volt türelmem meghallgatni a zagyvaságait és elviseltem apró rigolyáit. Kizárólag Marga megjelenésének köszönhetô, hogy elhalasztottam a költözést. Ez azzal járt, hogy kénytelen voltam kölcsönért folyamodni a barátaimhoz. Mégsem költözhettem az újdonsült meteoritommal, merthogy ténylegesen a derült égbôl hullt alá, egy nôtleneknek fenntartott kollégiumba, amiként azt korábban terveztem. Ama emlékezetes buli éjszakáját követôen rendszeresen kezdtünk randizni, sôt hosszú órákat töltöttünk együtt. Egy hét múltán hozzám költözött anélkül, hogy feladta volna azt a kétszobás albérletet, amelyben egyik barátnôjével lakott. Aztán eltelt három nap, s amint mondottam, dél körül megjelent egy klassz bôröndöcskével, amelybe az én egész ruhakészletem belefért volna. Azt hittem, meg akar lepni azzal, hogy elhozta a ruháit. Annak jeleként, hogy jövôink eggyé olvadtak. Óvatosan az asztalra helyezte, majd dumcsizni kezdtünk. Hetet-havat összehordtunk, bár Tudor neve egyszer sem hangzott el. Váratlanul vetkôzni kezdett. Anélkül, hogy a társalgásunkat megszakította volna. 832
NV10-09.indd 34
2010.09.03. 15:45:29
Mint minden normális embernek, az én vérem is úgy kezdett pörögni, mint egy forma egyes verda. És volt is rá okom! Ama pillanatig ilyen távolságból nem láttam még meztelen testét, addig csak részletekben cserkésztem be a bôrét, ott cirógattam ahol értem, hancúrozásaink is félhomályban történtek. Ismertem már nyálának mentolos ízét, kényeztettem illatos fülcimpáját, s kedvenc dezodorja illatát is felfedeztem rajta, de meztelen testének teljes látványát még nem nyílt alkalmam élvezni. Ahogy a ruhák egyenként hullottak le róla, mint az elektronikus póker vetkôzôs változatában, úgy kerültem egyre közelebb a lélegeztetôgéphez. Bombázó volt! Egy igazi dögös csaj, ahogy a szerkesztôségben mondanák. Teljesen frankó tetôtôl talpig, s a talpától a feje búbjáig. Fel is tettem magamnak a kérdést, hogy miként szállhatott le egy ilyen példány az én koszos albérletembe, lehet, eltévesztette a lakónegyedet. Jó magasra nôtt, majdnem mint én, bôre mint a viasz. Ugyanaz a homokszín egyenletesen elsimítva az egész testén. A mellei hegyesen álltak, a bimbók mint két villanykapcsoló. Ha a szobában jött-ment, a csontjai úgy táncoltak a bôre alatt, mintha valamiféle dallamra járták volna. Eddig csak tévében láttam ehhez hasonlót. Luana, noha gyakran kívánatosnak tûnt, rajzfilmfigura volt ahhoz képest, amit most láttam. És nem üvegfelületen vagy krétapapíron, hanem az én lerobbant albérletemben, csak ki kellett érte nyújtanom a kezem, és megfoghattam a pulzusát. Enyhe túlzással azt mondhatnám, addig nem is tudtam kivel feküdtem le. Azelôtt is láttam, hogy szép, de hogy ilyen veszedelmesen gyönyörû, nem sejtettem. Nyilván idôvel hozzászoktam a bájaihoz, de akkor ott úgy meresztettem a szemem, mint egy idióta. Ô csöndesen beszélt tovább, miközben gondosan a szék támlájára helyezte a blúzocskáját, majd lusta mozdulattal egymásba illesztette a melltartó kupáit. A pillanatnyi bénultságot követôen, amikor a szívverésem is újra elindult, közelebb léptem és átöleltem a derekát. „Még nincs itt az ideje, Andi”, mondta nyugodt hangon, s a fürdôbe indult. Hallottam amint elindul a zuhany, és elszörnyedve jutott eszembe az én liliputi és ütött-kopott fürdôkádam, az összefércelt zuhany, amely sziszegve köpköd minden irányba, mint egy fogatlan vénember. Aztán körbejárattam a tekintetem a szobában, és hirtelen úgy éreztem, azonnal neki kell állnom rendet rakni. Letettem róla, ostobaságnak véltem, minekutána Marga igen pontosan látta, hogy micsoda kupi van az odúmban. Ha jól belegondolok, mind a fürdô állapota miatt érzett szégyenkezésem, mind az azt követô nekibuzdulás idegenek voltak a természetemtôl, és csak az ô jelenléte által kiváltott bódulat tette lehetôvé, hogy egyáltalán felmerüljenek. Valójában ez hódolat volt. Hódolat, mely bennem nem tudatosodott, neki pedig fogalma sem volt róla. Céltalanul ténferegtem egy kicsit még a lakásban, behoztam egy pohár vizet a konyhából, majd visszavittem. Miközben arra vártam, hogy 833
NV10-09.indd 35
2010.09.03. 15:45:29
az a rohadt zuhanyrózsa hallgasson már el egyszer, hogy leteperhessem. A fürdôbe is utána mentem volna, de ott olyan szûk volt a hely, hogy ketten nem fértünk volna el. A fenekem kint maradt volna. Szó mi szó, robbantam szét a türelmetlenségtôl. Vizsgálgattam magam az elôszobai nagy tükörben. Széthúztam az ajkaimat és szemügyre vettem a fogaimat. Néhányszor belecsattogtattam velük a levegôbe. Ostoba módon meghuzigáltam a fülem. Megtapogattam a vállamon lévô szemölcsöt. Minden rendben volt. A tréninggatya kivételével. Mely nem elég hogy még rajtam volt, de egy illetlen dudor is éktelenkedett rajta hastájékon. Kitört belôlem a röhögés, és néhány mozdulattal megpróbáltam elsimítani a dolgot. Hiába. Éppen háttal álltam, amikor Marga kijött a fürdôbôl. Mielôtt rávethettem volna magam, már ott állt a szobában, az asztal mellett. Elcsíptem hátulról és a vállára tettem a kezem, de ô éppen felemelte a bôröndöcskéjét. „Igencsak sietôs ez neked, Andicskám!”, mondta. Azzal feltelepedett az ágyra, s maga mellé vette a bôröndkéjét. Gyönyörködve nyitotta ki, mint egy karácsonyi ajándékot. Nem, nem egy bugyi került elô belôle, miként vártam, hanem egy teljesen új világ tárult fel elôttem: különféle színû csinos kis dobozkák; apró, közepes és nagy tubusok; görbe vagy kacsacsôrhegyû ollócskák; kisebb-nagyobb színes üvegcsék; csatok, bolyhos gumik és golyócskák; két közönséges és egy a nyelén dugasszal ellátott fésû; különbözô méretû körömreszelôkbôl álló készlet; mûanyag dobozkák; ecsetek és ecsetecskék; egy nyeles, mályvaszínû rámába ékelt tükör; egy kefe és még ki tudja, hány apró holmi, amelyek most eszembe sem jutnak. Más szóval, egy igazi patika. Kezdetnek tüzetesen szemügyre vette valamennyit, miközben rendszerezte is ôket. Egyesek balra kerültek, mások jobbra. Aztán a bôröndöcske fedelébôl lenyitott egy álfedelet, amelyre a túloldalon több tucat rúzst tûztek, mint valami tölténytárba. Bonyolult számítások után, melyek redôket vontak a homlokára, kiválasztott öt darabot, maga elé helyezte ôket, a bôröndön túlra. Aztán csücsörített, és eltûnôdött. Rokonszenves mókusábrázata volt. Mellbimbói összezsugorodtak és megkeményedtek. Viszonylag gyorsan dûlôre jutott. Vett egy darab vattát, amelyet átitatott az egyik mûanyag dobozkában lévô folyadékkal, acetonnal – miként a késôbbiekben rájöttem –, és tisztogatni kezdte a körömlakkot a körmén, amit egyáltalán nem értettem: hiszen nagyon jól állt neki és teljesen jó állapotban volt. „Miért rontod el?”, kérdeztem suttogva. „Ó, meguntam ezt a színt... Narancssárgára fogom festeni, úgy hiszem”, válaszolta bánatosan. Még váltottunk néhány szót, de ahogy haladt elôre a körmök sikálásával – elôbb a kezén, aztán a lábán – a társalgás lankadni kezdett, majd teljesen elhalt. Margát magával ragadta a pepecselés, amelyet szemmel láthatóan örömmel végzett. Önmaga fölé 834
NV10-09.indd 36
2010.09.03. 15:45:29
hajolt, figyelmesen szemügyre vett minden részletet, minden ecsetvonást. Nyelvét kidugta a fogai között, s néha kiszakadt belôle egy-egy önelégült „úúúgy na!” Számára én valószínûleg a láthatáron túl voltam, az is lehet, az északi sarkkörön. Úgyhogy leültem egy székre, és újságot kezdtem lapozgatni. A szabadidôalsóm teljesen rendben volt. Mindössze egy apró félreértés okozott némi zavart valamivel késôbb, amikor Marga végzett az új, nagy meglepetésemre ibolyaszínû lakk felkenésével, és csapkodni kezdett a kezeivel, mint egy rémült madár. A zavart az okozta, hogy azt hittem, Marga minden dolgával végzett. Jó nagy pofára esés volt. Az új körömlakk megszáradása után következett a bekrémezés. A cikkeket ekkor már átfutottam, az apróhirdetési oldalak következtek, de egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy a gyászjelentésekig is eljutok majd. Mindezek ellenére el kell ismernem, hogy a krémezés figyelemre méltó ceremóniával jár. Igen nagy kár, hogy nem tulajdonítottam neki már attól a naptól kezdve az ôt megilletô jelentôséget, de másfél év alatt bôségesen volt idôm helyrehozni a hibámat. Akkor csak fejtôl lefelé követtem a szertartást, elszalasztván a szemekre – amelyekre egy narancssárga tubuskából finom mozdulattal egy akkora krémcsíkot kell kinyomni, mint egy verébürülék, majd körkörösen bemasszírozni a szemgolyó környékébe; egy abszolút speciális, szarkaláb elleni krémrôl van szó –, valamint a homlokra, pofacsontra és állra fordított mûveleti fázisokat. De azon a napon láttam az ujjait, amint végtelen odaadással mozognak kecsesen elôrenyújtott nyakán, elidôznek minden egyes sejten, fôként az olyan helyeken, ahol a ráncok megjelenésének veszélye fokozottan fennáll. Nyilván a krém hatása nagyjából egyenlô a nullával, amint késôbb megtudtam, ha aztán nem alszol egész éjszaka egy pici, henger alakú párnán, mely inkább a nyakad, mint a fejed alatt van, és amely kissé megemelt állapotban tartja a nyakat. Aztán a kezek aláereszkedtek a testére, simogatták a vállait, buzgón masszírozták a melleit – felül is, alul is –, egyenletesen elsimítva és belemasszírozva a krémet a hasába és farpofáiba is. Teljesen elmerült ebben a foglalatosságban, az arcára kiült elégedett mosoly mély kielégültségrôl árulkodott. Nem lepett volna meg, ha feszülten hallgatózván, az élvezés diszkrét nyögdécselései ütötték volna meg a fülemet. A combok és lábszárak következtek, melyek számára hosszú és egyenes mozdulatokat tartogatott, az utolsó negyedórát pedig a lábfejeire fordította, az ôt megilletô figyelemben részesítvén minden egyes lábujjacskát. Majd csak ezt követôen kegyeskedett rám is vetni egy bársonyos pillantást. Akkor már rég letettem lerohanási tervemrôl. Számára sem volt sürgôs a dolog, mert – miközben mozdulatlanul üldögélt, hogy a krém jótékony hatása alapos munkát végzehessen 835
NV10-09.indd 37
2010.09.03. 15:45:29
a pórusaiban – elôadta a nôi szépséggel kapcsolatos külön bejáratú teóriáját. Miszerint a nô legszentebb kötelessége, hogy szép legyen. Ehhez minden eszközt fel kell használnia, amelyet a haladás és az emberi ész e célra rendelkezésére bocsáthat. Nem, szó sincs róla, hogy ez önzô gesztus lenne. A nônek a mellette lévô férfi, a szerelme kedvéért kell minél szebbnek lennie. A szerelem tanúbizonyságaként. Egyáltalán nem értett egyet azokkal, akik csak azért ápolták a testüket, hogy az megjelenhessen folyóiratokban, a képernyôn, vagy a sztriptízrúdnál. Tulajdon partnerén kívül más haszonélvezô szóba sem jöhet. Tehát csak én, gondoltam, és dagadt a keblem a kitüntetés édes terhe alatt. Így értettem meg, hogy nem szabad megzavarni ôt ezekben a pillanatokban, mert énértem fáradozik. Dumcsiztunk még egy ideig, mert a bôre lassan, de alaposan szívta magába a táplálékot, és végül ágyba bújtunk, mert már késôre járt. Mindketten boldogan aludtunk el. * Nyilván, mindezen események teljesen más alakot öltöttek az agyamban akkor, amikor kevéssel az eltûnése után ráleltem arra a szurokgalacsinra, mely még ôrizte a fogai nyomát. A galacsinra az alig néhány könyvvel megterhelt polcon bukkantam rá, egy angolból fordított újságírói kézikönyv mellett, amelynek fergeteges humora volt, ha olvasása közben arra gondoltál, hogy miként is történhettek a dolgok valójában. Éppen igyekeztem egy kis rendet rakni a Marga távozása után huszonhat négyzetméteres hamuzóvá alakult albérletemben, amelyben a csikkek a legváratlanabb helyekrôl kerültek elô, az éjjeli lámpa ernyôjébôl – a franc tudja, hogy kerülhettek oda! –, vagy egy könyv lapjai közül, amikor rábukkantam a bizarr emléktárgyra. Voronet¸ben történt: miután elnyalta a fagylaltját, miközben én titokban szárazakat nyeltem, elindultunk vaktában a település utcáin, melyekbôl, szó mi szó, nem volt túl sok. Mindenfélérôl traccsoltunk, amikor hirtelen beszaladt egy helybéli gazda udvarára, amelyen különféle építési anyagok álltak halomban. Egy kátrányos hordót fedezett fel közöttük. Gondosan ápolt körmeivel kikínlódott belôle egy vastag kátránydarabkát, majd gyôzedelmesen visszatért hozzám. Nagy, gyermeki boldogság kerítette hatalmába. Szájába vette és derekasan rágcsálni kezdte reggelente és esténként alaposan fehérre sikált fogaival. „Gyerekkoromban azt mondtam rá, hogy rágógumi”, magyarázta lelkesen. „Csak titokban rághattam, mert apám megtiltotta, azt mondta, mérgezô... De nekem ízlett, és azt mondtam, olyan íze van, mint az amerikai narancsnak.” Csak a vonaton, miután jó néhány órán át majszolta, vette ki a szájából és
836
NV10-09.indd 38
2010.09.03. 15:45:29
csúsztatta a zsebébe. Egy ideig az ékszeres dobozában ôrizgette. Ma sem tudom, hogy került a könyvespolcra. Újólag felidéztem, bármiféle nosztalgia nélkül, a hamis ékszer eredetének történetét, mely máskor meghatottságot váltott volna ki belôlem. De akkor úgy néztem rá csupán, mint egy finnyás és önzô teremtés mûvére. Már nem emlékszem pontosan, hogy éppen abban a pillanatban, vagy a rá következô napok némelyikén döbbentem-e rá, hogy Margáról egyetlen csak hozzá köthetô illat sem maradt az emlékezetemben. Kétségtelen, felismertem volna az általa használt parfümöket, az izzadság elleni dezodor édeskés illatát, vagy a szájvíz aromáját, de az ô saját, személyes illatát képtelen lettem volna beazonosítani. Akkor megpróbálkoztam az izzadságszagával. Semmi. Izzadságcsöppjeinek kesernyés vegyszer-, és természetesen jojobaíze volt. El is képzeltem ôt egy láthatatlan, testhez tapadó krémruhába fûzve, amilyent a science-fiction filmek hôsnôi viselnek. Marga is egyike volt azon érzéki és vakmerô lényeknek, amelyeket mûvileg hoznak létre egy laboratóriumban. Még a romlott fogai sem bûzlöttek. Tisztára mûanyag lény volt. A lábának olyan szaga volt, amilyenre beprogramozták. Valószínûleg tömjénre. Andreával egyszerûbb volt a helyzet, az ô bôrének leginkább kalácsillata volt; olyan kalácsé, amelyet gazdagon megtöltöttek diós kakaóval. Ezért valahányszor kikelt az ágyból, ösztönösen össze akartam seperni a morzsákat a tenyeremmel. Luanának erôteljes penészes dohányíze volt, és meggyôzôdésem, hogy az én szagom akkortájt a romlott krumpliéval vetekedett. De Marga? Hiába szimatoltam kitágult orrlyukakkal a levegôbe, hátha valami csak-csak felidézi... Semmi! És mégis, Marga? Marga földön kívüli lény volt, és egy távoli bolygóról érkezett. A bôrén keresztül táplálkozott. A tápanyagok a kozmetikai krémekbe voltak elrejtve. Ezért nem volt illata. A vitaminokat és ásványi anyagokat krémekkel adagolták, hogy ne legyen feltûnô. Furfangos fônökei lehettek. Klassz kis bôröndöcskéje valójában egy titkos fogantyús laboratórium volt. Egy hordozható konyha készülékekkel, amelyek hozták-vitték az információkat. Az összes tartozék közül a dugaszos fésû volt a leggyanúsabb. Ez a nô, ez a mesterséges lény titkokat akart kicsalni a földiekbôl. S mivel valamiféle nevet is kellett viselnie, Margának hívták. De nem ez volt az igazi neve. Az valószínûleg egészen másként csengett, sok W-vel és X-szel, sôt elképzelhetô, hogy Q is volt benne. Hogy miféle titkokért jött, nem tudni. A titok, amit meg akart tudni, titok maradt. Ahhoz, hogy küldetését teljesíthesse, szüksége volt egy forrásra. Akitôl kicsikarhatja az információkat. Vagyis egy félnótásra. Hogy beférkôzzön a földiek bizalmába, a nôt ez utóbbiak ízlése szerint alkották meg, miután alaposan tanulmányozták az internetes pornóoldalakat. A kémnô kezdet837
NV10-09.indd 39
2010.09.03. 15:45:29
ben Tudort szemelte ki magának. De Tudor tökfilkó volt, aki azt sem tudta, melyik világon él. Fogalma sem volt semmiféle titokról. Így aztán a forrást le kellett cserélni. A fônökök, bosszankodva, hogy ennyi drága idôt el kell fecsérelniük, belementek. Merthogy a titok sürgôs is volt egyúttal. Így talált rá egy másik félnótásra, akit Andinak hívtak. Andi egy szakadt újságíró volt, aki csak korlátozottan fért hozzá információkhoz. Ezért a kémnô varázsolt egyet és bejuttatta a lap oknyomozó osztályára. Ezt követôen kevésbé volt szakadt. Rengeteg információt szívott magába a munkahelyén, amelyeket aztán a kémnô éjszakánként kifacsart belôle a lepedôre. Az adatok kicsikarása nehezen ment, de a nô azért tette a dolgát. A legtöbb gondot a szag okozta, amúgy elég kellemes elfoglaltság volt. A földi lény szaga nem hasonlított a kozmetikumokéhoz. Emberbûz áradt belôle. Ami egy mûvi lény számára igencsak undorító. Bírta, ameddig bírhatta, s amikor már nem, jelentette a feljebbvalóinak. Részletesen elmagyarázta a helyzetet. Akkor a fônökei, orrukat befogva, igazat adtak neki. És megengedték, hogy lezárja a küldetését anélkül, hogy minden titkot kicsikarhatott volna belôle. De az alábbi üzenetet küldték neki: „Légy kedves azzal a rohadékkal, és ne hagyd faképnél. Írj legalább egy cetlit neki. Adás befejezve.” Ô ezt válaszolta: „Nem kedves, nagyon kedves voltam hozzá, és ezt az üzenetet hagytam neki: »Rettenetes emberszagod van. Elegem van belôled. Gyûlöllek!« Adás befejezve.” „Ez nem lesz jó így, te lány! A fickó le fog leplezni, nem hülye. Légy körmönfontabb. Adás befejezve.” „Ó, a francba... Kicseréltem a szöveget: »Kedves Andi, egy napon majd meg fogod érteni...« Adás befejezve.” „Na látod, okos lány vagy te, ha akarod. Ez így kitûnô. Ezért kapsz plusz két bónusz életet tôlünk. Szeretettel várunk! Adás befejezve.” A fenti párbeszédet követôen a kémnô kinyitotta bôröndöcskéjét és bekente magát egy speciális krémmel. Húsz másodperc sem telt bele, s hatalmas, szemet gyönyörködtetô szárnyai nôttek. Óvatosan felállt az ablak párkányára, ügyelve arra, hogy elkerülje az elnyomott csikkeket, és elröppent az ô távoli bolygója felé. Nyilván a bôröndöcskéjét is magával vitte. Bizonyára valamelyik szárnya alá rejtette. Éreztem, hogy el kell röhögnöm magam. Hogy el kell tipornom az emlékét. Nevetségessé kell tennem. De fennhangon, mások elôtt ezt soha nem tettem volna meg. Ez az én személyes leszámolásom volt vele. Jobban mondva, a szellemével. Meg aztán, legalább így viccesen, magyarázatot kellett gyártanom erre a fura felszívódásra. LAKATOS MIHÁLY fordítása
838
NV10-09.indd 40
2010.09.03. 15:45:30
PETRE BARBU
Fásultak
A Komplexum kilencvenhét kilométert tett meg, amikor észrevettem, hogy már csak negyven dollár maradt a zsebemben. Fél év keresetét pancsoltam el. Maria is elköltötte az összes pénzét, de ôt ez nem érdekelte. A francba ezzel a nyomorult élettel! Kellett néhány nap, amíg megértettem, igazából mi is történik a Komplexumban. A patkó alakú épület, amelyet a hatvanas években húztak fel, és amelyik az élelmiszerboltnak, szabóságnak, fodrászatnak, patikának, valamint a kommunizmus utolsó éveiben folyton ott kígyózó hússoroknak és túrósoroknak adott otthont, teljesen bepörgött. Benne rejtegettem eddigi életem kudarcát és tehetetlenségeit, most pedig ez az épület, amelyiknek nem volt egyebe, csak egy emelete, elárult engem. Éppen a júniusi kegyetlen napfényben haladt elôre rendíthetetlenül a nagy búzaföldeken és kendermezôkön, és mágnesként vonzott magához mindenféle dolgokat és népeket: a külföldi turisták sátrait és autóit, a környékbeli parasztok kíváncsiságát, az újságírók falkáit, akik mind szenzációs hírekre vadásztak, a harmadosztályú house&dance zenekarok lelkesedését, akik minden este ott akartak koncertezni, négy ivóvizes ciszternát és azokat a kerekes bódékat, amelyekbôl a Coca-Cola, a Tuborg, a McDonald’s és konkurenseik árulták az üdítôiket, söreiket és fasírtjaikat, a mosdatlan és undorító ingyenélôket (mintha Mariának s nekem lett volna valami foglalkozásunk!), a zsibárusokat, az ihletforrás után kutató lecsúszott mûvészeket, a cigányokat, akik a külföldi turisták zsebére pályáztak, és néhány tudós koponyát, akik makacsul próbálták megfejteni az épület elôrehaladásának rejtélyét. Nagyjából kétezer ember, több száz autó és néhány tucat szekér kavargott a Komplexum körül. Nemcsak egy épület, hanem egy kisebbfajta város vándorútja volt ez. Személyi igazolványt vagy tartózkodási engedélyt itt senkitôl se kértek. Mindenki ott aludt, 839
NV10-09.indd 41
2010.09.03. 15:45:30
ahol akart, egyedül a Sebastian mûhelyében nem lehetett aludni, mert az el volt barikádozva. Mindenki azt evett, amit akart, fôleg hogy a környékbeliek friss gyümölcsöt és zöldséget hordtak oda folyton, mint a piacra. Nyár eleje volt és jó idô – sokan aludtak sátrakban, barakkokban és kerekes bódékban. Kevesen voltunk, akik a Komplexum belsejében kerestünk magunknak alvóhelyet, bent nem nagyon volt meg az intimitás lehetôsége. Néhány párocskára a turisták és gyerekeik épp szeretkezés közben nyitottak rá. Én és Maria a nagy hûtôszekrényben rendezkedtünk be, minket nem zavart senki. Bár a Komplexumot gyéren lakták, a szemét elborította az Élelmiszerboltot, a Szövetkezetet, és a kefekötô mûhelyt is fenyegette. Beszereztem egy talicskát és egy lapátot, s nekiálltam úgy-ahogy kitakarítani az épületet. A Szövetkezet bolthelyiségében, amelyikben fénykorában, a hetvenes években úgy virágzott a bútorkereskedés, most elviselhetetlen volt a bûz. Orrom elé nedves zsebkendôt kötöttem, és szélsebesen lapátoltam. – Mostantól kilométerekben számoljuk az idô múlását – mondta Adrian Dura, miután részvétet nyilvánított az anyám halála miatt. Alig hittem a szememnek, amikor szembejött velem a patkó alakú épület udvarán. Most nem azt a fekete öltönyt viselte, amit korábban, a Román Jelenkor-történeti Intézet kutatójaként, hanem egy sárga kezeslábast. Kicsit hajlottabb lett a háta, s a feje most még láthatóbban reszketett. Ennek ellenére az arca frissen volt borotválva, s a munkaruha alatt a fehér inge teljesen tiszta volt. – Tudom, hogy nem a haszon tart téged a Komplexumban, hanem a szerelem. De engedd meg, hogy ragaszkodásod iránti csodálatomat egy szimbolikus összeggel fejezzem ki: kilométerenként kapsz két dollárt, s hozzáteszek még egy kis bónuszt is a mostanig megtett távért, rendben? Szóval minden kilométer után ígért Dura két dollárt, hogy tisztán tartsam a Komplexumot. – Mikor fizetsz? – A végén. – Mikor van vége? – Akkor, amikor úgy érzed, már nincs benned szerelem. Ezt jól elszúrtad, professzorkám! – gondoltam. Ha megáll a Komplexum, megkapom a pénzemet, bónuszostul. Egy-egy pillantással nyugtáztuk, hogy megegyeztünk – az ô tekintete fáradt volt, az enyém mohó. Arra kért, hogy mindig legalább ötvenméternyire vigyem a szemetet a Komplexumtól. Aztán ki-ki a saját dolgai után látott, s a „jelenkor-történeti” vitáinkra fátylat borítottunk – azok felidézése semmiképp sem segítette volna a takarítási munkálatokat. Kicsit sajnáltam persze Durát, amikor észrevettem, hogy két 840
NV10-09.indd 42
2010.09.03. 15:45:30
porcelánfoga hiányzik elölrôl, de nem éreztem úgy, hogy bocsánatot kellene kérnem: megérdemelte, hogy behúzzak egyet neki. A Komplexum tehát a megperzselôdött földsávon kívül most már szemétkupacokat is hagyott maga után. Felfedeztem közben, hogy a vén Dura volt az is, aki megszervezte, hogy a négy ivóvizes ciszterna sohase ürüljön ki. Ô fizette a sofôröket, akik a közeli falvakban megtöltötték a tartályokat, és ugyancsak ô verte le saját kezûleg azokat a cölöpöket is, amelyek jelezték, hogy hány kilométert tett meg a Komplexum. Hiába, értelmes ember! Maria lebiggyesztette a száját, amikor látta, hogy szemetet lapátolok a talicskába. „Ki fizet téged ezért, az a nyamvadt fickó?” Á, nem, ez hazafias munka, civil kezdeményezés, forradalmi lendület és lelki odaadás, szóval ingyenmunka, grátisz! Érted? Tedd csak rá a kezed te is a lapátra, s látni fogod, milyen az ingyenmeló! „Áruló!”, mondta erre, aztán vállat vont, hogy úgy látszik, ilyen az ô szeretôje, Duna-csatornás brigádvezetôi hajlamokkal. Hagyta, hogy gyûjtögessem a szemetet, én pedig hagytam, hogy a külföldiekkel s a vacak együttesek koncertjeinek megszervezésével fecsérelje az idejét. Muie1 és Loredana nem tûntek meglepettnek, amikor látták, hogy a mindenféle szarral teli talicskát tologatom: „Látom, visszazökkentél a kerékvágásba, faszikám!”, mondta az újságíró, aki pontosan tudta, hogy éltem addig. Ideges volt. A CNN-nel kötött együttmûködési megállapodása lejárt, mert a Komplexum sima elôrehaladása s az errôl szóló beszámolók már nem voltak érdekesek az amerikaiak számára. Keresett valamennyi pénzt, de ô inkább hírnévre vágyott volna. Loredana folyton nyaggatta, hogy menjenek már haza a városba, a gyerekeket a nagyszülôk gondjaira bízták, s itt már nem volt mirôl tudósítani. Igazából attól félt, nehogy a szopós macák, akik folyton ott mászkáltak a Komplexum tetején, leszólítsák a férjét, s valami vad kalandba rángassák bele. Közben az újságíró meg azzal gyanúsította a feleségét, hogy már le is feküdt egy némettel az egyik kerekes bódéban. Pfúj, Muie! De Mihai Lunescut nem olyan fából faragták, hogy a letargiája öt kilométernél többet tartson. Látta, hogy a hírekre már nem vevô senki, úgyhogy áttért az entertainmentre, buli és csípôriszálás live, hogy raknám bele! Meghívta a Holograf-tagokat, akik beiktattak egy kis kitérôt az országos turnéjukba, hogy láthassák a Komplexumot. Beültette ôket a Szövetkezet ergonomikus székeibe, Loredana lefilmezte ôket, ahogy az épület mozgásával kapcsolatos élményeikrôl mesélnek, meg arról, hogy mi van a legújabb albummal s a jövôbeli tervekkel, aztán elküldték a kazettát egy bukaresti tévéadóhoz, és máris csengett a Muie mobilja, s jött a szerzôdésajánlat. Ez volt Muie produ1
A román argóban „felláció” jelentéssel használják. Eredeti jelentése: száj.
841
NV10-09.indd 43
2010.09.03. 15:45:30
ceri debütálása – egy szórakoztató mûsor kivitelezését kínálták neki, amelyik a ZaklatóShow címet viselte. (Muie ragaszkodott volna a Muie Show címhez, de a bukaresti fônökök nem mentek ebbe bele.) A tévé küldött neki egy alternatív áramgenerátort, egy hangosítóberendezést és három reflektort. Így történt, hogy Mihai Lunescu, a kétes fickó, aki saját anyját is eladja, ha kell, egyik pillanatról a másikra tisztes mûsorigazgatóvá alakult át. Félt átugrani vásárolni a szomszéd városba, nehogy valaki azalatt kitúrja ôt a helyébôl, úgyhogy az újdonsült producer kölcsönkérte Dura fekete öltönyét és vasalt ingét, az egyik olasz turistától pedig vásárolt egy kék színû nyakkendôt piros csíkokkal. Attól kezdve Muie minden este, három órán keresztül a hazai show-business valamelyik sztárjával beszélgetett. Általában ezzel a kérdéssel indított: „Hogy érzed magad nálunk?”, a sztár pedig azt mondta erre: „Minden OK, nagyon érdekes itt!” Ennek örültem, mert én sikáltam mindig tisztára a Szövetkezet helyiségét, törölgettem a székeket, segítettem Loredanának a kábeleket ide-oda húzni, beállítani a reflektorokat és a hangosítást. Mikor túljutottak a bevezetô kérdésen, Muie megkérdezte a meghívottól, hogy van úgy általában, hogy mennek a dolgai, odatette, hogy énekeljen vagy táncoljon, hogy vicceket mondjon és gyermekkori emlékeket idézgessen. Aztán szépen belemerültek mindenféle pletykákba, poénkodásba, apró gonoszkodásokba – az egész afféle laza, vakációs hangulatban zajlott. Szóval, itt a zaklatás is OK volt. Muie maga mögött hagyta az egykori Muie Show görcsös igyekvését, a ZaklatóShow afféle mondén felszínességet nyújtott inkább. És közben, a háromórás live adás ideje alatt egy tût sem lehetett volna leejteni a Szövetkezet helyiségében, az emberek már jóval a mûsor kezdete elôtt begyûltek, és ott ültek mindenféle zsámolyokon, szônyegeken és matracokon, a legtöbben persze állva nézték végig. Loredana, aki egy személyben volt hangosító és vágó-rendezô, egyszersmind arra is felügyelt, hogy a nézôk ne okozzanak galibát. Lassan elfelejtette a házukat, s a gyerekeket. Legalább kétszáz ember nézte a mûsort minden este a Szövetkezet elôtt, két kivetítôn, anélkül, hogy különösebben érdekelte volna ôket az épület elôrehaladása. A huszadik megtett kilométer után a ZaklatóShow nemcsak a nyár legnézettebb szórakoztató mûsorává lett, hanem a tetôn zajló house és funky partikat is háttérbe szorította. Maria, a tetôtéri bulik szervezôje beismerte vereségét. Egy kicsit várt, hogy az irigysége csillapodjon, aztán felajánlotta Muiénak, hogy a Vivaldi Négy évszakja alapján összeállít a ZaklatóShow számára egy balettjelenetet, hogy legyen az egész kicsit kúlabb. Így történt, hogy Maria is fellépett a ZaklatóShowban, hatalmas füttykoncert kíséretében. Nagy bukás volt. Menynyire más volt az egész, amikor még a Komplexum tetején, a jégen táncolt! Sírt egy kicsit a táncos lábú hattyú, de Muie gyorsan kitalálta, hogy ezután 842
NV10-09.indd 44
2010.09.03. 15:45:30
intse majd be ô a tapsokat mûsor közben, úgy három dollárért esténként. Ettôl megvigasztalódott. Mielôtt kitört volna a járvány, Muie mindenféle hírességeket zaklatott a mûsorában: színészeket, énekeseket, popzenésznek álcázott lotyókat, manelistákat,2 táncosokat, Playboy-nyuszikat, divattervezôket, sztriptíztáncosokat, manökeneket, focistákat, népzenészeket, épp aktuális sztárokkal járó üzletembereket, rendezôket, pornószínésznôket, impresszáriókat, szóval szép kis bagázs gyûlt össze. Keményebbnél keményebb autókkal bukkantak fel a Komplexumnál, Toyota Land Cruisertôl felfelé. Egy üzletember helikopterrel ereszkedett le a Komplexum tetejére. Egy teljes napig tartott, amíg összeszedtem a sok szemetet, amit a propeller szétszórt a környéken. Minél közelebb ért a Komplexum Bukaresthez, annál jobban igyekeztek a sztárok, hogy bekerüljenek a ZaklatóShow-ba, a mûsor pedig sorra döntötte a nézettségi csúcsokat a bukaresti fônökök nagy örömére. A politikusok is elkezdtek telefonálgatni Muiénak, egyik-másik igen barátságosan, hogy Muie kedves, nem hívnál-e meg engem is egy zaklatásra. Az exújságíró udvariasan utasítgatta ôket sorra vissza, hogy ez entertainment, itt nincs mit keresnie a politikának, aztán meg a bukaresti fônököket hívta, hogy ôt kurvára nem érdekli, és hogy lemond, ha valami politikust akarnak benyomni az ô mûsorába. Lehet, hogy ezeknek a telefonbeszélgetéseknek a híre eljutott a román köztelevízióhoz is, másképp nem nagyon lehetne magyarázni azt, hogy egy nap a tévéelnök maga volt a vonalban, ugyanaz, aki évekkel korábban nem vette fel Muiét a tévéhez. MUIE!, üvöltötte Muie a telefonba, és tudtam, ez azt jelenti: Mihai Lunescu végre megbosszulhatta magát a Román Televízión. Úgy húsz kilométerrel a mûsor kezdete után eluntam az egészet, és nem igyekeztem már mindenáron ott lenni a Szövetkezetben. Elnyúltam a matracon a hûtôszekrényben, kezemmel a tarkóm alatt, és a panellakásomra gondoltam, a konyhaablakra, a Templomra, s igyekeztem felidézni a túrósorokat, az emberek örömét, amikor befutott a friss csirkehússzállítmány, anyám diadalmas bevonulásait, amikor sikerült egy-egy liter repceolajat zsákmányolnia, a tûzoltósisakot s a vizes tömlôt, az ôrjöngôkkel való öszszecsapásokat, a segélyeket, amelyek az Uniótól jöttek, vagy mindegy is, honnan. Aztán eszembe jutott Daniel, Octavian és Horia, és félni kezdtem, nehogy valamelyikük szelleme kísérteni kezdjen. Mintha álmon keresztül szûrôdött volna át a tapsvihar, amelyik a Zaklatás végét jelezte. Éjfél után Maria is megérkezett, elnyúlt mellettem, és úgy aludtunk, mint két bôrönd az állomáson, a csomagmegôrzôben. Reggel frissen támadtam le a Szövetkezetet, lapáttal és talicskával. 2
Román lakodalmas rock.
843
NV10-09.indd 45
2010.09.03. 15:45:31
Egyik este, miközben még javában zajlott a Zaklatás, Dura kopogtatott a hûtôszekrény ajtaján. Azt hittem, megállt a Komplexum, és fizetni jött. De nem, csak arra kért az öreg, hogy menjek vele az Élelmiszerbolt végébe, oda, ahol valamikor a tésztás polcok voltak. Az elemlámpáját a megbontott, foghíjas falra irányította. – Lopják a Komplexum faldarabjait. – A külföldi turisták, hogy mennének a francba! – Nem, ezek nem a külföldiek, hanem csempészek, akik hatalmas árat kérnek egy-egy kicsi darabért. Rajta kéne kapni ôket! A fal teljes hosszán bontásnyomok voltak, másnap végignéztem, mi a helyzet. Voltak téglák, amiket egészben szedtek ki, nem törôdve semmivel. Ha így megy tovább a téglabiznisz, a fal nemsokára összeomlik, mondta a professzor. Következô éjjel tehát lesben álltunk, hárman zsúfolódtunk be a hûtôszekrénybe. Elôször Maria el akarta kergetni az öreget, de valahogy sikerült megnyugtatnom, a Komplexum ügyéért küzdünk, mondtam neki. A harc a Párt ügyéért rég lejárt, morogta kedvetlenül, aztán összegömbölyödve elaludt. Mi eredménytelenül ôrködtünk. Végül a harmadik éjszakán hangokat hallottunk. Halkan kimásztunk a hûtôszekrénybôl, Mariát hagytuk aludni, mi pedig a fal felé lopakodtunk, én a lapáttal a kezemben, Dura elemlámpával fölfegyverkezve. Négy alak térdelt a fal mellett, kalapáccsal csapkodták a falat. A professzor, elfuserált stratégához illôen rögtön felgyújtotta a lámpáját. – Fel a kezekkel! Adjátok meg magatokat! A négy alak felemelkedett. Azt hittük, valami ijedôs fickók lesznek, akik erre gyorsan elhúzzák a csíkot. Pechünk volt. Ezek nemhogy nem futottak el, de látva, hogy ôk vannak többen, magasra emelt kalapácsokkal indultak felénk – te, ezek szétverik a fejünket! Erre végül is nem került sor, de mi sem tudtunk elmenekülni, hátulról kezelésbe vett minket három másik hozzájuk hasonló fickó. Egyszer-kétszer fejbe rúgták a professzort, nekem sikerült egyiket fejbe vernem a lapáttal (hol volt már a szennylét fröcskölô tömlô?), de valaki olyan erôvel csapott térden, hogy a földre zuhantam, kész, vége, Tache, gondoltam, jön a hôsi halál ezekért a vacak téglákért! – Rendôrség, fel a kezekkel! – kiáltotta valaki. A téglacsempészek ettôl sem ijedtek meg túlzottan, s kitört egy Chuck Norris-filmekbe illô verekedés. De honnan került ide rendôrség? Az öreget odébb vonszoltam, mert nagyon bedurvult a közelharc az alig kivehetô árnyak között, akikrôl nem nagyon lehetett megállapítani, melyikük csempész és melyikük rendôr. A verekedés zajára felébredtek azok is, akik a Komplexum körül laktak, s az Élelmiszerboltot hirtelen sok-sok zseblámpa világította meg. Dura ájultan hevert, én bicegtem, és Mariát szólongattam. A balhé 844
NV10-09.indd 46
2010.09.03. 15:45:31
a csempészek elfogásával végzôdött, de a gyôztesek nem rendôrök voltak, hanem négy fiatalember… Az ôrjöngôk! A Teodora-féle négy veszett fickó! – Az én alkalmazottaim – mondta Grigore Postolache, és a vért törölgette az arcáról egy törülközôvel. – Ôrzô-védô céget nyitottam. Postolachét annak idején kirúgták a rendôrségtôl. Hogy miért? Súlyos szakmai vétségek miatt, néhány nyomozás lefolytatásában felbukkant hiányosságok miatt, az általa tanúsított küzdôszellem és felelôsségérzet elégtelensége miatt… Lószart! Nem akartam a nagyfiúk szája íze szerint játszani, beszállni a maffiájukba, azért rúgtak ki! – Csóró ágrólszakadt voltam – mondta fogcsikorgatva Postolache. – Most a magam ura vagyok, s ha valakit törvénytelenségen kapok, kitaposom a belét! Az exfelügyelô a városban hagyta a feleségét és három gyermekét, lakásrészletestül és hûtôszekrényestül, s igazán lelkesen verte szét a téglacsempészek csapatát. Fontos küldetése volt: a Komplexum ôrzése és védése. Muie rögtön megkérdezte: ki a lófasz fizet téged, a kormány? Az orosz maffia? Az amerikaiak? A zsidók? Postolache, amennyi gyûlölet és frusztráció tombolt benne, biztos péppé verte volna most ôt is, ha nem lett volna épp a legnézettebb tévémûsor vezetôje, de inkább csak annyit mondott némi fenyegetéssel a szemében: – Tudom, ki adta a lóvét a Muie Show-hoz. – Csak nem Teodora? – ugrottam oda én is. – Ô fizetett, hogy az ô érdekei szerint menjenek a dolgok? Engem meg odatettél hazudozós beszélôgépnek? S aztán az ellenségeitôl is bezsebelted a pénzt, hogy ôt is bekend szarral? Halljuk csak, Muie, ki adta a lóvét? – Hagyjál már a lófaszba, nem látod, hogy le vagyok fáradva, mint állat? – Most úgy affektált, mint a sztárok, akiket esténként zaklatott. Muie és Postolache otthagytak, anélkül, hogy bármi kiderült volna. Az egyik a Zaklatásaival foglalta le magát, a másik a Komplexum védelmének megszervezésével. Az exrendôr vezényletével az ôrjöngôk folyton ott járôröztek az épületben, fekete munkaruhákkal és gumibotokkal felszerelkezve. Jó gyerekek voltak végül is, kettejükkel, akiknek még érettségije is volt, szóba elegyedtem, felidéztük a szennylével lefolytatott csatáinkat, túl voltak már rajta, úgyhogy nagyokat röhögtünk az egészen, mint valami gyerekek, akik együtt lôtték be sorra az ablakokat csúzlival. Az a fickó, amelyik annak idején kis híján ripityára törte a kezemet egy baseballütôvel, bocsánatot kért, s azt is mondta, hatalmas szerencsém volt – ha Maria kicsit késlekedik még a szennylézuhataggal, a kezemnek annyi, az volt az utasítás Teodorától, hogy csak semmi érzelgôsség. Amikor rákérdeztem, hogy mit is keresett a halasmedence fölötti függôhídon, csak nézett rám s vállat vont, te 845
NV10-09.indd 47
2010.09.03. 15:45:31
részeg vagy, mondta. Emlékeztek Mariára is, amikor partiba akarták dobni, az meg a szennylevet nyomta a pofájukba, még most is jön, hogy hányjak, ha rágondolok, röhögött az egyik fickó. És ki fizet titeket, hogy a Komplexumot ôrizzétek, csak nem Teodora? Csak kacagtak, elég volt a szennylébôl, s Postolachéra mutattak, hogy ô a fônök. Az Élelmiszerbolt falát közben kijavította néhány szobafestô, akiket Dura fogadott fel. A professzor jó húsz kilométeren át feküdt egy svéd turista lakókocsijában: nem egyezett bele, hogy kórházba vigyék, bár csak hetven kilométerre voltunk Bukaresttôl. Ezalatt nekem kellett leverni a cölöpöket, amelyek a Komplexum által megtett távot jelezték. Aztán az öreg visszatért addigi foglalatosságaihoz, néhány kapoccsal a homlokán. Úgy tett, mintha jobban érezné magát. Bizonytalanul mozgott, s a feje most még jobban reszketett. A járvány a százkilencvenharmadik kilométernél érte utol a Komplexumot. Elôször csak annyit kezdtek mondogatni az emberek, hogy egy egyetemista valamelyik barakkban lázasan fekszik, s nem marad meg benne semmi étel, befüvezhetett vagy mi. Aztán ugyanazok a tünetek érték utol az egyik kétgyermekes francia családot – talán valami romlott ételt ettek? Egyetlen kilométer leforgása alatt a láz s a hányás utolért egy teljes cigány családot (ezek nem nagyon mosakodnak), egy fiatal párocskát Ausztráliából, egy geológust, két Tuborg-árust és néhány parasztot, akik paradicsomot árultak, s azzal követték a Komplexumot. A dolog akkor fordult igazán komolyra, amikor egy fotómodell a ZaklatóShow alatt ájult el. A lány egyszerûen lefordult a székrôl, gyorsan egy bukaresti kórházba szállították, de ott már nem tudtak segíteni rajta, borzalmas kínok között halt meg. Másnap reggel az egyetemistát és az ausztráliai párocskát találták holtan. A francia család egy közeli falu rendelôjében pusztult el. A sajtó felkapta a hírt: Járvány a Komplexumban! Muiét hívták Bukarestbôl, hogy le kell állni a ZaklatóShow-val, amíg a helyzet nem tisztázódik. Muie megpróbált újra újságíróvá átvedleni, odatette a feleségét, hogy hívja fel a CNN-t azzal, hogy bármikor készen áll egy helyszíni bejelentkezésre. Az amerikaiak köszönték, de már leadták a hírt. Még a közszolgálati televíziót is felhívta, de a becenevéhez méltó választ kapott, elküldték a francba. Adrian Dura megpróbált friss vizet hozatni a ciszternákba, de a sofôrök megtagadták az engedelmességet. Befutott egy csapatnyi orvos, de túl kevesen voltak a betegek hatalmas számához képest. Egy helikopter gyógyszereket hozott. A külföldi turisták szélsebesen elpucoltak az autóikkal. A McDonald’s, a Coca-Cola, a Tuborg meg a konkurencia kerekes bódéi egy pillanat alatt eltûntek. A parasztok is elmenekültek, paradicsom- és krumplihegyeket hagyva hátra maguk után. Vagy öt mentôautó futott be aztán, és magukkal vitték a legkritikusabb állapotban 846
NV10-09.indd 48
2010.09.03. 15:45:31
lévôket. Akik maradtak, azoknak is láza volt, hánytak, fulladásérzetük volt, fájtak a csontjaik, és teljesen le voltak gyengülve, beszélni se nagyon tudtak. Egy idô után a távolból erôs motorzúgás hallatszott, Muie azt kiabálta, Jön a karantén! A Komplexumot néhány perc alatt TAB3-ok meg állig fölfegyverzett katonák vették körül. – Aki szökni próbál, lelôjük! – figyelmeztetett a parancsnok. Körülbelül százan maradtunk a vesztegzáron belül. Maria szökni akart, alagutat ásunk a TAB-ok alatt!, mondta, Muie is lelkesedett, hogy igen, igen, mint A nagy szökés címû filmben, de elrejtettem a lapátomat, s ez kicsit lelohasztotta a lelkesedésüket. Loredana idegösszeomlást kapott, s egy katonai sátorban ápolták, külön felügyelet alatt. A közlekedés teljesen leállt a Komplexumban. Ökovécéket és zuhanyozókat szereltek fel. A szemetet elvitték és elégették, távol az épülettôl. A tisztaságot most a katonaság felügyelte. A ciszternákat két inox víztartályra cserélték. A betegeket szigorúan ôrzött sátrakban különítették el. Aki egészségesnek tûnt, azt a Szövetkezetnél szállásolták el. Ide tábori ágyakat hoztak, asztalokat, székeket és spanyolfalakat, hogy valamelyest biztosítsák az intimitást, mint egy kórházban. Külön szállásuk volt a nôknek, férfiaknak és a családosoknak. Mi Mariával egy ágyban aludtunk, azt hazudtuk, hogy férj és feleség vagyunk. Muie ugyancsak az idegösszeomlás szélén állt, de neki nem az volt a baja, mint Loredanának, hogy nem láthatja a gyerekeit, hanem hogy nem tudja végezni a dolgát: a régi Citroënben berendezett tudósítókocsit a katonák elkobozták. Több hisztériás roham után a tábornok parancsba adta Muie elkülönítését egy különlegesen felszerelt sátorban – egyfajta ôrizetbe vétel volt ez igazából. Dura és Postolache ágyszomszédok lettek. A profeszszornak nem engedték, hogy továbbra is cölöpökkel jelölje az elôrehaladás mértékét, úgyhogy egy üres cigisdobozra jegyezgette a megtett távot. Az egyik ôrjöngônek sikerült megszöknie, és bár országos körözési parancsot adtak ki ellene, nem bukkantak a nyomára. Három másik társa a Szövetkezet egyik sarkában húzta meg magát. Kaszárnyai kosztot kaptunk: krumplit és paszulyt. A katonaorvosok minden reggel megvizsgáltak, s vitaminokat osztogattak nekünk. A cigi ára felment, egy dollárért adták-vették darabját, az alkohol pedig halvány emlékké vált. Az a száz kilométer, amíg tartott a vesztegzár, dögunalom volt. Maria egy idô után teljesen elunta a beszámolóimat az egykori tragédiákról, halálesetekrôl és egyéb sötét dolgokról, amik körülöttem történtek, nem nagyon volt más választása, mint végighallgatni ezeket, de aztán inkább táncórákat kezdett tartani nekem, keringôztünk, tangóztunk és diszkóztunk, 3
Páncélozott, kétéltû harckocsi.
847
NV10-09.indd 49
2010.09.03. 15:45:31
késôbb angolul próbált tanítani, de semmi nem ragadt rám. Énekórákkal is próbálkozott, de hamar rájött, hogy nincs semmi zenei hallásom. Úgy éltünk ott, mint két szerelmes, mindenféle semmiségekrôl beszélgettünk, Dura bá szeme láttára csókolóztunk, és késô éjjel szeretkeztünk, horkolások és nyögések kórusától kísérve. – És ha meghalok a járványban, mit csinálsz majd, Tache? – kérdezte Maria suttogva, miközben szorosan átölelt egy éjjel. Hallgattam, hogy zihál, egész nap táncolt és ugrabugrált. – Én megölöm magam, ha te meghalsz – mondta ez a kis csenevész nôszemély. Az összezárt emberek egész nap a járványról beszéltek, hogy az idegenek meg a cigányok miatt robbant ki, hogy egy újabb fajta AIDS, hogy egy olyan vírus, amelyiket az Európai Unió vagy az amerikaiak szabadítottak el, sajnálták, hogy eljöttek messzi földrôl Komplexum-nézôbe, sírtak az otthon maradt rokonok és barátok után, sakkoztak és tábláztak orrvérzésig, ezt a két fajta játékot engedélyezte a hadsereg. Egyszer-kétszer verekedés tört ki a férfiak között, akik a nôi hálóterem körül ólálkodtak. Az ôrjöngôk ilyenkor még a katonák elôtt közbeléptek, s lecsendesítették a forrongó érzelmeket. Grigore és Dura egész nap a politikáról meg a történelemrôl vitatkoztak, meg az emberiséget foglalkoztató kérdésekrôl általában, nem nagyon érdekelte ôket a kaszárnyai világ, amelyik körülvett bennünket. A professzor lefogyott, Postolache viszont úgy hízott, mint egy rendôrségi koszton tartott disznó. A járvány még végzett vagy két tucat emberrel a vesztegzáron belül is. Aztán eljött a pillanat, amikor a katonaorvosok ügyködése ellenére már mindenki elpusztult, aki a betegség tüneteit produkálta, a többiek meg nem mutatták semmi jelét a láznak vagy a hányingernek. Akkor kezdték mondogatni, hogy most már biztosan kiengednek minket. Volt, aki üvöltözött a tábornokkal, hogy mi a francért tart még ott minket, nem látja, hogy mindenki él és virul? De a Komplexum megtett még jó néhány kilométert az után is, amíg egy éjjel a Szövetkezet helyiségében felgyúlt egy elemlámpa: – Addig járjatok, amíg van világosságotok, nehogy elborítson benneteket a sötétség.4 Sebastian Obae hangja szólalt meg, és úgy visszhangzott a teremben, mint a mennydörgés. A katonák csendben vonultak el a Komplexum elôl, fölösleges motorberregtetés nélkül. Jó húzás volt. Sebastiant pedig, aki a jó hírt hozta, baráti ölelések és magasztaló szavak borították el. „Mi a lófaszt keresel itt?”, kérdezte tôle Muie, Sebastian pedig fennkölten válaszolta: Fényt! 4
János evangéliuma, 12:35.
848
NV10-09.indd 50
2010.09.03. 15:45:31
Csak nevettem ezen, mint valami igazán jó viccen, aztán jobbról-balról megcsókoltam. Jó cimbora volt, régi iskolatársam. A kórházból úgy engedték el, hogy fél veséjét otthagyta: tönkrelyuggatták a vesekövek. Most sovány volt a mérnök úr, mint egy agár, alig néhány seszínû hajszála maradt a tarkóján s a fülek környékén, de a tekintete határozott volt és optimista. Nem egyedül érkezett: négy alkalmazottját is magával hozta. Az egyik nyugdíjas alkalmazott idôközben elhalálozott egy infarktus következtében. Próbált fiatalokat felvenni, de eredménytelenül. Nagy fizetést akarnak, s nem hisznek Istenben, panaszolta. A mûhelyben megtalálta azt az ötszáz fogkefét, amelyeket a bukaresti díler lopott el tôle. Úgy látszik, Teodora beváltotta az ígéretét, amit akkor tett neki, amikor kórházba szállította ôt. Miközben a járvány túlélôi sietôsen készültek elhagyni a Komplexumot könnyek és egymásra borulások, lakcímek és telefonszámok csereberéje közepette, Sebastian és a négy nyugdíjas kitakarították a mûhelyt, kijavították az elektromos hálózatot, és rákapcsolták a ZaklatóShow-tól maradt generátorra, elosztogatták az ötszáz fogkefét a katonák között, akiknek a sátrai most már a Komplexumtól néhány kilométerrel odébb voltak, új cégtáblát szereltek fel a mûhely ajtaja fölé, és telefonálgatni kezdtek: bükkfát, mûanyagot, disznósörtét, olajat, alkatrészeket rendeltek, aztán beindították az esztergát és a számítógépes vezérlésû öntési folyamatot. Öt kilométer után piacra is dobták az elsô fogkeféket az OBAE márka javított kiadásából. Az üzleti vállalkozás teljes kudarc volt – a Komplexumban már csak néhány ember lézengett: Dura, aki a cölöpökkel foglalkozott, térképen követte az épület útvonalát, és az inoxtartályok rendszeres újratöltésére is gondja volt, Muie, aki zavaros fejjel járkált fel és alá a Komplexum körül, mert Loredana hazatért a gyerekekhez a Citroënnel, Postolache és az ôrjöngôk, akik az ôrséget biztosították, én magam, aki újra a szemetet gyûjtögettem, miután végeztem az ökovécék és a zuhanyozók beszerelésével a Szövetkezet helyiségébe. És persze Maria, aki a katonaság által hátrahagyott krumpli- és paszulytartalékokat felhasználva pocsékabbnál pocsékabb ebédeket fôzött, majd pihenésképpen nudista módra napozott az épület tetején. Sebastian nem adta fel, és elküldte az embereit, hogy próbálkozzanak a közeli falvakban, hátha ott megveszik a fogkeféket. Nagyon kevés fogyott, mert bármennyire is igyekeztek titkolni a nyugdíjasok, hol készülnek a fogkefék, a falubeliek tudták, hogy a járvány sújtotta Komplexumból származnak, és alig vettek belôlük. Közben Sebastian az egykori könyvesboltban egy kis kápolnát rendezett be oltárral, feszülettel, gyertyatartókkal és egy Boldogasszonyt ábrázoló ikonnal – mindent a legközelebbi templomnál szerzett be. Sokat járt a környékbeli falvakban, amíg végül talált egy papot, aki egy doboz OBAE fogkeféért cse849
NV10-09.indd 51
2010.09.03. 15:45:31
rébe hajlandó volt megszentelni a kápolnát. Egy újabb tucat fogkeféért egy amatôr festô vállalta, hogy a kelet felé esô falra odapingálja Szent György képét. A mérnök úr és a négy nyugdíjas minden reggel imádkoztak a kápolnában, és csak utána láttak munkához. A berendezés alapján nem nagyon lehetett eldönteni, hogy ortodox vagy katolikus kápolna-e. Mindenesetre én is imádkoztam ott néhányszor a Komplexum elôrehaladásáért, a szüleim lelki üdvösségéért, és a saját életemért. Néha Maria is csatlakozott hozzám. A háromszázhuszadik kilométer tájékán már nem nagyon bírtunk magunkkal, az unalom teljesen ránk telepedett. Az a rohadt járvány az oka az egésznek, mérgelôdött Muie. Csinálni kellene valamit, hogy a közvélemény megint felfigyeljen ránk. De mit? Lófaszt! vont vállat az újságíró. A professzor nyugtatgatta, hogy az emberek érdektelensége nem ad okot aggodalomra, a fontos az, hogy tovább haladjunk elôre (és hogy addig is ne kelljen nekem egy vasat se fizetned – gondoltam, miközben a szemetestalicskát tologattam), és hamarosan fel kell készülnünk a nagy kihívásra: véget ér a síkság, és kezdôdik a dombvidék a Kárpátok tövében. De az unalom csak nem hagyott békén: Postolache és Dura most már állandóan veszekedtek, és egyre durvábban sértegették egymást: hogy korrupt, mûveletlen, gyáva milicista az egyik, meg hogy szarevô és hogy zsidóbérenc amerikai alapítványok szolgája a másik, s az ô szájuk íze szerint akarja újraírni Románia történelmét. Az ôrjöngôk egyre többet leskelôdtek Maria körül, aki továbbra is meztelenül napozott a tetôn. Vad veszekedéseink voltak, azzal fenyegettem, hogy jól elverem, ha nem hagyja abba. Aztán újra beköltöztem a hûtôszekrénybe, csináljon, amit akar. Két nap után már ott volt ô is. Muie deprimált volt, bármilyen nô jó lett volna már neki, s ezért közel állt ahhoz, hogy az ôrjöngôk ellássák a baját. Csak az ôrködôk és Sebastian viselték jól ezt a dögunalmat. A háromszázötvenedik kilométernél éppen Mariával napoztam a tetôn. A mellei olyan feszesek voltak a sok nudistáskodástól, mint valami kugligolyók. Lentrôl, az Élelmiszerbolt ajtajától idegen hangok szûrôdtek fel hozzánk: mint valami madárcsicsergés. Maria kihajolt a mellvéden, aztán lelkesen integetni kezdett: „Hello! Welcome!” Legalább húzd vissza a trikódat, te girhes! – Megjöttek a turisták! – mondta izgatottan Maria. – Most mi legyen? Mi lenne, süttetjük a hasunkat a nappal, semmi közünk hozzájuk. – De Tache, ne csináld, egy kicsit szóval tartjuk ôket, s elszedjük a pénzüket, ennyi az egész! BALÁZS IMRE JÓZSEF fordítása
850
NV10-09.indd 52
2010.09.03. 15:45:32
RADU PARASCHIVESCU
A vasúti bunkó
Mindazok számára, akik hajlamosak azt hinni, hogy az országban grasszáló bunkósággal kizárólag az utcákon, az országutakon és az autópályákon találkozhatnak, van egy rossz hírem: ez a veszély a vasúton is fenyegeti ôket. A vasúti bunkó más kottából játszik, mint közúti haverja, de a hatás általában ugyanaz: környezete rossz kedvre hangolása. A bunkó e válfajának érvényesülési esélyei nagyságrendekkel jobbak, merthogy az idô neki dolgozik. Ha az autóbusszal való utazás néha egy negyedóráig tart, a vonattal kettô és tíz óra közötti idôtartamú zötyögés is összejöhet. Ráadásul az áldozat menekülési lehetôségei gyakorlatilag egyenlôek a nullával. A troliról, a villamosról, vagy a metróról leszállhatsz és megvárhatod a következôt (igaz, senki nem szavatol érte, hogy azzal nem érkezik egy másik bunkó). De ha egyszer felszálltál a vonatra, ki vagy szolgáltatva a melletted, a szemközt vagy a rézsút ülônek. És nem kell ásznak lenned valószínûség-számításból ahhoz, hogy rájöjj: elképzelhetetlen, hogy épen és sértetlenül eljuss a célállomásra. A vasúti bunkó leggyakoribb és egyben legplasztikusabb nyitánya a cipô levetése. Ez a mûvelet nem megelôzi, hanem helyettesíti a fülkében utazó esetleges utastársak üdvözlését. Nyilván, ostobaság és nevetséges dolog elvárni, hogy jó napot kívánj olyanoknak, akik már érkezésed elôtt befészkelték magukat a helyükre. Uram bocsá’, hogyan is szólíthatnál meg valakit, akit addig még életedben nem láttál? Viszont a cipô levetése egy bensôséges formája a jég megtörésének, kézenfekvô trükk, amely egybôl baráti, családias hangulatot teremt. Az efféle viselkedés szakértôi azt ajánlják, hogy az ülôhely elfoglalása és a cipô lehúzása közti idôszegmens, ha lehet, ne lépje túl a tíz percet. Elrendezed a csomagjaidat valahol a fejed fölött, elôveszed azt az újság851
NV10-09.indd 53
2010.09.03. 15:45:32
vagy keresztrejtvényköteget, amely leszállásig gondoskodik intellektuális komfortérzetedrôl, átfutod a címeket, bemutatsz néhány csontropogtató nyújtózkodást, ezzel a magadévá teszel valamicskét a szemközt ülô életterébôl, majd a tettek mezejére lépsz. Miközben közömbösen szemléled a tájat, mely a vonat sebességének megfelelôen változtatja körvonalait, szó szerint megszabadulsz a lábbelidtôl. Semmi szükség hirtelen hajlongásokra, vagy egyéb fáradságos mozdulatokra. Mindennek komótosan, magától értetôdôen, elragadóan és kérlelhetetlenül kell megtörténnie. A bal cipô orra gyöngéden, ugyanakkor határozottan elôretolja a jobb cipô sarkát, míg csak a láb ki nem szabadul a meg nem érdemelt szorításból. Ezután rövid szünet következik, mialatt nem mulasztasz el egy kis zoknin belüli lábujjmozgatást, hogy a következô fázisra már magukhoz térjenek a bénult zsibbadtságból. Aztán megismétled a mûveletet úgy, hogy a bizonytalan színû zoknival biztatólag ösztökéled a még ki nem ürített cipô sarkát. Normális körülmények közt az egész nem tarthat tovább harminc másodpercnél. Amint a második mûveletet is befejezted, újólag végrehajtasz egy bokalazító gyakorlatot, csupán a szimmetria kedvéért. Ebben az esetben is gondosan ügyelni kell a részletekre. A vonatbeli cipôlevetés rituáléja sokat veszít jelentôségébôl, ha nincs kellôképpen elôkészítve. Semmi értelme a cipôlehúzásnak, ha zoknijaid tiszták, netán épek. A vasúti bunkó van annyira rátarti, hogy nem mulaszt el egy olyan aktust, amelynek rendes körülmények közt azonnali következményei vannak. Az elôadás megrökönyödött tanúinak nemcsak látniuk, érezniük is kell, hogy levetetted a cipôdet. A hülye is tudja tehát, hogy az utastársak elé tárt zokninak szakadtnak, lyukasnak kell lennie, a szagának pedig egy olyan kaszárnyai hálóra kell emlékeztetnie, melynek lakói három napja nem jutottak mosdóvízhez. Kifejezetten ajánlott a frottírzoknik használata, melyek gyorsabban büdösödnek, mint a többi, fôként nyáron. Ha különös borzongások kiváltása a cél, további – számunkra és a körülöttünk ülô ingerült lények számára is kifizetôdô – részletekkel is pepecselhetünk. Például nem árt, ha a zokni lyukán egy olyan nagylábujj kandikál ki, amelyrôl hetek óta nem vágtuk le a körmöt, s amely ezt egy vastag feketés-zöldes köröm alatti csíkkal hálálta meg. Ez majd arra utal, hogy szem elôtt tartjuk a szabványt, és következetesen alkalmazzuk az elôírásokat. Egy bunkónak, aki nem törôdik ezekkel a látszólag jelentéktelen részletekkel, még sokat kell fejlôdnie. A cipô kiválasztása ehhez az eljáráshoz önmagában is gondos elôkészítést igényel. Ha végzetes hatást akarsz gyakorolni a többiekre, ne válaszd a középutat. Ne áltasd magad azzal a naiv elgondolással, hogy bármilyen cipôt húzhatsz, az eredmény ugyanaz lesz. Ez ostobaság, az ostobaságnak pedig 852
NV10-09.indd 54
2010.09.03. 15:45:32
nagy ára van. Egy hamisítatlan bôrcipô, legyen az rendes vagy fordított bôr, könnyen túljárhat az eszeden. Egyszer csak azt veszed észre, hogy hiába vetetted le a cipôdet, utastársaid orrcimpája nem kezd remegni, az orra nem dugul el, és úgy általában semmi jelét nem adják annak, hogy észlelték volna a tettedet. Hát nem lenne kár érte? Fölöslegesen robotoltál, és – ami ennél is súlyosabb – jóvátehetelenül kompromittálódtál a többiek szemében, akik ennél jóval többet vártak tôled. Biztosra akarsz menni? Akkor mindenképp a mûbôrbôl készült sportcipôk környékén kell keresgélned. Kombinációjuk egy száznapos zoknival felejthetetlen élményeket tud biztosítani. Majd meglátod, hogy még a kalauz sem – akit pedig annyi és annyi elôre nem látható helyzetre felkészítettek – fog arra vetemedni, hogy egy ilyen fülke ajtaját kitárja, és farkasszemet nézzen egy efféle biológiai csapdával. Tekintve, hogy a bunkók is csak emberek, noha néhányan ezt sietve igyekeznének cáfolni, az ô esetükben is megfigyelhetô bizonyosfajta tipológiai hierarchia. Például a félénk bunkó, aki még nem bízik teljességgel a fegyvereiben és eszközeiben, a széke alá rejti a lábát. Nincs mit tenni, ezt enyhítô körülményként kell figyelembe vennünk. A fickó valószínûleg még kezdô, és nem volt ideje kellô dózisban felhalmozni a pofátlanságot és ordenáréságot. Idôre van szüksége, hogy egy pici jártasságot szerezzen benne. Amenynyiben nem siettetjük, és esetleg egy hivatásos mentor is a szárnyai alá veszi, rövid idôn belül pótolni fogja hiányosságait, és biztosak lehetünk benne, hogy ezt a viselkedése is tükrözni fogja. A hivatásos bunkó abban különbözik tôle, hogy ô már birtokában van egy extrovertált személyiség kifinomult nemtörôdömségének. Nála a cipôlehúzást a legtermészetesebb módon követi a lábak elôrenyújtása a szemközti utas széke alá. A mozdulatnak légiesnek és magától értetôdônek kell lennie, annak jeleként, hogy utastársunk egy olyan fószer, akinek e területen nincs szüksége korrepetálásra. Külön kategóriát képvisel az a bunkó, akinek a vérében van a kihívás ösztöne. Lételeme a lendületes improvizáció, ugyanakkor szondázni is akarja látókörébe került áldozata lelkivilágát. Haláli pontossággal betartja a cipôlehúzás rituáléját, majd felpockolja a lábát a szemközti ülésre, mindössze néhány centire az ott ülô utastárstól. Ha az utastárs nô, a bunkó találékonysága magasabb fokozatba kapcsol. Merthogy abban az esetben az egyik lába (esetleg éppen a lyukas zoknis) a hölgy jobb oldalán pihen meg, míg a másik (melynek a zoknijából, nicsak, most vesszük észre, egy repedt sarok kandikál ki) a balján. Így aztán a sorsüldözött ülôhely tulajdonosának az a benyomása támad, hogy – bármiféle elôzetes figyelmeztetés nélkül – az Óriáspolip bolyhos változata remake-jének a kellôs közepébe pottyant. Ezt követôen aztán színre lépnek a következmények. A megrökönyödés 853
NV10-09.indd 55
2010.09.03. 15:45:32
elsô másodpercei után a bunkó utastársai kibocsátják az elsô életjeleket. Az elkínzott orrcimpák összeszûkülnek, az orrok kaotikus fintorgásba fognak, a szájak hervadtan magukba zuhannak, a szemek bizalmatlanul kidüllednek, a szemöldökök kérdô ívben elhajlanak. A kis fülke gyanakvó némaságba dermed, mivel senki nem akarja vállalni az elsô megjegyzés ódiumát. Ez a bunkó másik erôssége: noha kisebbségben van, fesztelen könnyedséggel szorítja háttérbe a többséget anélkül, hogy ez utóbbinak ereje lenne a visszavágásra. Legyenek bár férfiak vagy nôk, az utasok azt a benyomást keltik, mintha áldozatául estek volna egy elháríthatatlan kórnak: a ragacsos és mérgezô szagokat kibocsátó szövetek okozta orrsövényferdülésnek. A jelenlévôket ugyanazon döbbent kíváncsiság keríti hatalmába. Mi a magyarázata az effajta viselkedésnek? Miért engedi meg magának ez az ember formájú görény, hogy semmibe vegye mások egészségét? És miért a Fennvalóért találta méltóságán alulinak, hogy vonatra szállás elôtt elvégezze az igazán idôszerû mosakodási rituálét? Micsoda naivitás! Csak egy amatôr képes belebonyolódni olyan kérdések hálójába, melyek nem vezetnek sehová. A bunkó egy másik alapvetô jellemzôje, hogy kivonja magát a jó illem jelentette feladatok terhe alól, és ami érvényes a buszos bunkóra, ugyanúgy érvényes a kategória vasúti képviselôjére is. Vérében van a felháborítás bacilusa. A bunkó pontosan azt teszi, amit te nem szeretnél, és amikor nem szeretnéd. Van egy hatodik érzéke, mely jelzi számára, hogy mikor minek kell történnie, és tudja, hogy az ösztönei soha nem hagyják cserben. Környezetében az érvek elhervadnak, a kimondásra készülô gondolat rádermed az ajkakra, a meddô értetlenkedés egy olyan vakond buzgalmával tör utat magának, mely járatait csak általa tudott tervek alapján vájja. Amikor a szaglószervi szennyezés az utasokat már ájulás elôtti állapotba hozta, az ablak melletti egyén kétségbeesett lépésre szánja el magát. Egy szippantás gyógyerejû levegô reményében belecsimpaszkodik az ablak fogantyújába. Ilyenkor rendszerint két eshetôséggel számolhat. Vagy az ablakról derül ki, hogy beszorult a járatába és elmozdíthatatlan, vagy maga a bunkó fojtja el csírájában a mûveletet, ezúttal is – mint annyi más esetben – a huzatra való hivatkozással. Ha befogod az orrodat és fintorogsz, értésére próbálván adni, hogy bûz van, ugyancsak egy mozdulattal válaszol. Kezét a füléhez emeli, amelyben abban a pillanatban fedezel fel egy fehér valamit, ami elzárja a dobhártyához vezetô utat. Az pedig nem más, mint egy fülvédô célzattal behelyezett aprócska vattatampon. Merthogy a bunkó ráadásul hipochonder is, így a ráció hangjának esélye sincs célba érni. A fülkében a dögletes bûz már a halálos dózis szintjét ostromolja, de a bunkó 854
NV10-09.indd 56
2010.09.03. 15:45:32
nem könyörül. „Mi van, haver, csak nem azt akarod, hogy huzatot kapjak?”, förmed rád, ha a tiszta levegô jótékony hatásait próbálod ecsetelni. „Á, szóval urizálunk, mi? Finnyáskodunk? Hát akkor, öregem, fizesd ki az összes jegyet a fülkében, s addig tarthatod nyitva az ablakot, amíg a séród bírja.” Fölösleges felhívnod a bunkó figyelmét a logikai ficamra, és elmagyaráznod, hogy ha ô nincs a képben, nem lenne szükség arra a masszív léghuzatra. A bunkó egyértelmûen megnyerte a partit. A többi utas, sorsába beletörôdve és zsebkendôbe burkolt orral, fájdalmas együttérzéssel nézi a vitéz forradalmárt, aki válaszcsapással próbálkozott, s igyekszik elvonatkoztatni a bûztôl. A bunkó pedig elégedetten lát neki az elsô adag keresztrejtvénynek, mert tudja, hogy szentül betartotta a tízparancsolat kilencedik pontját. Emlékeznek még rá? „Gyôzd meg a többieket, hogy alkalmazkodjanak a te értékmentes rendszeredhez. Engedmények nélkül.” Nyilván, a fülkében uralkodó hômérséklet függvényében, egyéni ruházatkönnyítô eljárások is szóba jöhetnek. Például, semmi sem akadályozhatja meg a bunkót inge levetésében. Az, hogy tizenöt centire tôle egy a felháborodástól fuldokló hölgy ül, nem zavarja. Ellenkezôleg. A bunkót csak felspannolja a többiek megrökönyödése. Ebben az esetben, az ingtôl való megszabadulás lehetôvé teszi a nézô számára, hogy közvetlenül hozzáférjen egy olyan öltözékhez, amely mély nyomokat hagyott a román férfi mentalitásában. A lyukacsos atlétatrikóról van szó, a kecses kis ruhadarabról, amely a hasi domborulatot egyfajta átlyuggatott tokba foglalja, melynek a lyukain hol egy ki nem nyomott pattanás, hol egy rebellis szôrszál, hol egy diszkrét, mazsolányi és kecskebogyó színû anyajegy türemkedik át. A lyukacsos atléta sokkal több, mint egy magára valamit is adó férfi kedvenc kiegészítôje. Összetéveszthetetlen szövete legitimációs eszközzé lépteti elô. Akinek megadatik ilyet viselni, az férfi a szó legnemesebb értelmében, és nem holmi tökkelütött fataró, bizonytalan nemi identitással. S mivel az alsónemû igen gyakran kifejezi viselôje személyiségét, biztos lehetsz benne, hogy a lyukacsos atléta gazdája jól meghatározott ízlés, letisztult vélemények és e harmonikus környezettel összefüggô magatartás birtokosa. Egy másik mozdulat, amihez a vasúti bunkó szinte rutinszerûen folyamodik, a fülpiszkálás. Ámde, figyelem, ha adsz a mundérra, akkor ezt a felderítési szertartást nem akkor végzed, amikor a vonat éppen berohant egy alagútba, s a többiek nem látják. Az effajta kutatás lényege éppen hogy nyilvános természetében rejlik. A melletted ülôknek érezniük kell, hogy ez a dolog ôértük történik. A bunkó ugyanis nagylelkû, ragaszkodik ahhoz, hogy közkinccsé tegye saját felfedezéseit, hogy mások is hibátlanul élvezhessék azok báját és zamatát. Ha esetleg ellenállást is fontolgatnál, néhány 855
NV10-09.indd 57
2010.09.03. 15:45:33
pillanat alatt be kell látnod, hogy nincs kiút. Túl erôteljes a nappali fény, a bunkó manôverei pedig túl világosak ahhoz, hogy titokban mentességet élvezhess. S mivelhogy így állnak a dolgok, tekintetedet, akaratod ellenére, mágnesként vonzza a fülpiszkálási szertartás beteljesedésének helyszíne. Ha belevaló és rutinos bunkó vagy, már az elsô pillanatban tisztában vagy azzal, hogy tested felfedezésének folyamata nem mehet végbe akárhogyan. Világos célok hasonló eszközöket igényelnek. Csak egy szerencsétlen kutyaütô képes arra, hogy a zsebébôl vattába burkolt végû pálcikát húzzon elô, mely az utolsó patikában is kapható, banális és érzelmi hatás tekintetében pedig nulla. Az optimális eszköz egy ilyen mûvelethez a bunkó kisujja, amely, természetesen, imponáló, négy-öt centi hosszúra növelt körömben végzôdik. (Az egyelôre még gyakornok bunkó esetében a kisujj kívülrôl szorosan rátapad a mellette lévôre, melyen akkora pecsétgyûrû díszeleg, mint egy szappantartó.) Majd csak e kritérium teljesítése után mehet végbe a kézfej mélységû beavatkozás a maga teljességében úgy, hogy a remélt hatást váltsa ki. Az ujj határozottan behatol a fülkagylóba, meghosszabbított szarurétegével a mélybe fúr, miközben szikemetszés-pontosságú spirális mozgást végez, mintegy harminc-negyven másodpercig. Ezt az ujj kiemelése, majd a szakember szemével elvégzett vizsgálata követi. A fülzsír-termést bizonyos távolságtartással, féken tartott kíváncsisággal illik szemlélni, azzal a rovartudóséval, aki az egyenlítôi dzsungel buja növényzetében éppen egy ritka lepkefaj egyik példányát fedezte fel. Nagyon fontos, hogy ne fordíts hátat a többieknek és ne tartsd meg önzô módon magadnak a végtermék kimondhatatlan, mágikus kisugárzását. Utastársaiadnak joguk van látni, mit találtál. Ôk azok, akik elôzôleg szemmel csüggtek az általad bemutatott vetkezôshow-n, ne okozz csalódást nekik. Ne foszd meg ôket egy ilyen apró élvezettôl ezen a hosszú úton. Következésképpen a jobb füled lágy mélységeibôl frissen kiemelt ujjadat tedd közszemlére, mint egy kifogástalan kristálykészletet, amelyen megpróbálsz akár egy tûhegynyi hibát is találni. Maradj így pár másodpercig, hogy minden fülketársadnak alkalma nyíljék egy kis gyümölcsözô szemlélôdésre. Majd szedd ki a fülzsírt a körmöd alól, akkurátusan gyúrj egy galacsint belôle, a végterméket pedig, ha lehet, dobd az átellenben ülô hölgy cipôjére, aki amúgy is, már a fülkébe való belépésed pillanatától, gyilkos gondolatokat forgat a fejében. Ha a közjáték véget ért, tarts egy rövid pihenôt, majd láss ismét munkához. Lehetetlen, hogy ne maradt volna valami a kalapács, üllô és kengyel felé vezetô utat felügyelô mélyedésekben. LAKATOS MIHÁLY fordítása
856
NV10-09.indd 58
2010.09.03. 15:45:33
DOINA IOANID
Félidô
Mennyi szesz és mennyi epe kell, hogy át tudjak evickélni a mindennapokon, hogy át tudjak menni az utcán, hogy beszélni tudjak! S mennyi türelem kell, hogy elviseljem azokat, akik elômbe állnak, mondván, hogy a szenvedés felemelô, hogy a betegség csak egy próbatétel, amely arra hivatott, hogy megváltson bennünket – mondom, hogy föl ne lökjem, meg ne rázzam ôket, mint Krisztus a vargát, a világ minden türelmére szükségem van. Vagy talán attól félek, hogy be fognak zárni valahová, ahol bûvös anyajegyeim se védenek már meg. * Nem akarok elhízott élharcos lenni, nem akarok hozzászokni a nagyvárosok ritmusához, nem akarok felhôkarcolókon mászkálni, s címlaplány se akarok lenni. Lehet, hogy nem tudom még pontosan, mit is akarok. Csak akkor világosodik ki elôttem a kép, amikor visszafogom a lélegzetemet, hogy hallhassam a tiédet. Ilyenkor tiszta minden, mint a frissen mosott, deres hegycsúcson kiterített ruha. * Megbabonázva bámulom a kövér, cigarettafüstbe és önelégültségbe burkolózó hölgyet. Szóval ilyen egy háziasított élôlény, ilyen egy boldog pocsolya, amelynek felszínét semmiféle fuvalom nem borzolhatja föl. Nagyon szeretnék hasonlítani rá, legalábbis néha-néha. * Fenyôtûvel, fakéreggel, fûrészkorpával, aztán pedig termôfölddel és homokkal csutakoltam le magam. Véresre dörzsöltem a bôrömet, hogy min857
NV10-09.indd 59
2010.09.03. 15:45:33
dent elfelejtsek, amit eddig tanultam. Így végre megtudom, mire is vágyom igazából, mert ez a véres húscafat, amivé lettem, már nem tud hazudni. Ahogy a savas esôben bolyongó üvöltés se. * De jó lenne kávébarna, csillogó tekegolyóvá változni! Egy tekegolyónak nincs szüksége mesterséges paradicsomra, nem kínozza ôt se gyomorgörcs, se fejfájás. Ô csak gurul és gurul és még mindig csak gurul. * Folyton azt mondják nekem, hogy ne fárasszam magam, ne kínlódjak, ne veteszkedjek és semmiképp ne hisztizzek, mert úgyse tudom megváltoztatni a világ folyását. Így csak a bôröm fog fölhólyagosodni, mondják, amíg úgy nem nézek ki majd, mint egy hülye, fôzött rák. Igen ám, de én eléggé megátalkodott nôszemély vagyok! * Van egy nyakláncom. Vasútállomásokon, aszfaltutak kavicságyából, elhagyatott kôbányákból, saját cipômbôl, sörkertek szökôkútjaiból, barátaim szatyrából gyûjtöttem hozzá a köveket. Éjféltájban nyakamba akasztom ezt a súlyos ékszert, s kilopózom a lakásból. Kétrét görnyedve, csörömpölve járom az utcákat, a kirakatok próbababái pedig csodálkozva néznek rám. * Fehér hotel. Virágvázák lebegnek az asztalterítôk fölött, de a hotel lakóit a Techirgiol-tó összes sója se tudná felszínen tartani. Körmök vájnak a tarkóba, miközben egy kirúzsozott, ondolált hajú banya, vörösbort töltve a poharamba, osztja nekem az észt: c’est la vie, ma fille. Mi lenne, ha a lánya lennék, kérdem magamtól. A város minden rózsáját leszakítanám, hogy virágsziromba temethessem. Miközben érzem, hogy se templomunk festett szentje, se a barokk parkokban kocogó korán kelôk tiszta lelkiismerete, se élre vasalt, a tévé alatt katonásan összehajtogatott nadrágjaim rendje nem menthet meg. A pincérnô viszont egyre jobban hasonlít anyámra. * Fáj a bal vállam. S ahogy telnek a napok, egyre jobban fáj, minden ok nélkül. Talán a fogadalom súlya nehezedik rá, amit a kamasz lány tett az érett nônek, mielôtt alámerült volna egy teljesen idegen testbe: lehozom neked a napot és a
NV10-09.indd 60
2010.09.03. 15:45:33
holdat, boszorkányszombatot rendezek a tiszteletedre, kapsz tôlem toronyórát láncostul, azt a hegyet pedig a zsebkendômnek a négy sarkában is elhordom. * Senyvedô hús vagyok. Érints meg, mintha nem ismernél még, mintha ujjad még nem tudná lerajzolni ágyékom körvonalát! Érints meg, mintha még soha nem feszítetted volna szét a lábamat, érints meg, mintha ez lenne az utolsó nap a földön! Ébresszen föl a lihegésed, ûzze el végre az álmomat. * Újabban mindenki afelôl érdeklôdik, hogy mit csináltam mostanában, mit fogok csinálni ezután, én pedig hirtelenjében úgy teszek, mintha mindenféle magasztos célok lebegnének a szemem elôtt, holott jól tudom, hogy teljesen fölöslegesen erôlködöm. Mert már csak a szomorúság él bennem. Ô viszi a testemet ide-oda, ô tölt néha egy-egy italt a poharamba, ô öltöztet föl és ô lökdös ki a világba. Már csak ôrá számíthatok, erre a züllött szomorúságra, ô az, aki még áruba bocsát engem, de ô az is, aki mindig visszavásárol. Kedves szomorúságom, te elcseszett rétestészta! Belôled születnek meg a napjaim. * Hálás vagyok ezért a tavaszi, hegyek között, a világ zajától távol töltött napért. Süt a nap, ilyenkor nincs mûíze semminek, s egyéjszakás hercegnôk sincsenek itt. A Cenk felôl érkezô nyirkos földszagot belélegzi a tüdô, aztán szétteríti az egész testben. Holnapra virágoskert lesz belôlem. Esetleg paradicsomágyás. * Végül minden cserbenhagy, a bôr, az emlékezet, még a türkizkék, kinyúlt pulóver is. Eresz alatt, a fal árnyékában élek, napló nélkül, tervek nélkül, minden határozott elképzelés nélkül. Együtt élek a múló nappal. * Hé, kisasszony, te meg mit keresel itt, a borsízû szôkék, izomagyú férfiak, guminôk és koraérett gyerkôcök világában? Miért sétálgatsz poros utcáikon, mint egy leforrázott veréb? Csak nem hiszel még mindig a születésed elôtt tett ígéretekben? * Hullámként húzódtál vissza tôlem, de én még most is, ölelkezésünk után is ôrzöm tested melegét. Egy blues szelíd ritmusára pulzáló nap világít bennem. 859
NV10-09.indd 61
2010.09.03. 15:45:33
Talán a Songs of birds zümmög a fülemben. Most nincs semmi, se gyûlölet, se félelem, se szánalom, se vágy. Csak a napfényben fürdô partszakasz. * Belépek a zuhanyzófülkébe, de nem nyúlok a csaphoz. Döbbenten bámulom a lefolyó rácsát. A sötétség fölfelé kúszik a csöveken, és elborítja a talpamat. * Ha sötét van, tartsd csukva a szemed, mondta Maia. Butaságnak hangzik, de nem az. A szemhéjak alatti sötétség sosem olyan fekete és hideg, mint a kinti sötét. Ezért fogják le mindig a holtak szemét. * Anyának mindenféle furcsa történetei vannak. Égnek áll a hajad tôlük. Vajon anya is fél, miközben elôadja ôket? Egyszer például Mãrioaráról, legkisebb húgáról mesélt: elvitték Cernicán is túlra, a bolondokházába, ahol a bolhák szinte elevenen falták föl, koszos zoknija alatt csupa seb volt a lába. Senki nem szereti a bolondokat, se a bolhák, se a takarítónôk, se az ápolónôk, se az orvosok. Fejemre húztam a takarót, lábamat jól bebugyoláltam a pokrócba. De még mindig láttam nagynénémet, ahogy a temetôt járja, a kereszteket csókolgatja és a holtakhoz könyörög, hogy vegyék már magukhoz ôt is. Odakiáltottam neki a takaró alól, hogy imádkozzék jobban, nehogy még jobban megbolonduljon. Imádkozz, Mãrioara, nehogy még jobban megbolondulj! * Aztán saját halottamként elsirattam a gyûlöletet is, amit azok iránt éreztem, akik disznók elé dobják a gyerekeiket, a gyûlöletet a Barbie babák és a középszerû hiénák iránt. Elsirattam még ezt is, ezt a vakító fényû, erôs illatokkal terhes, ôszinteségtôl megszépült gyûlöletet is. Ha gyûlölsz, az azt jelenti, hogy érdekel még valami, hogy épp megfelelô a súlyod az élethez, nem vagy túl könnyû, nem vagy üres belû fánk, ahonnan a hazugságok származnak. Most viszont mihez kezdjek? Most, amikor végre kezdtem megérteni valamit az életbôl. Vagy megöregedtem volna? Elfáradtam volna? Mihez kezdek gyûlölet nélkül? Mihez kezdek ezzel a koldusszegény, esdeklô szánalommal? *
860
NV10-09.indd 62
2010.09.03. 15:45:33
Szülj egy gyereket, hogy végre te is a megnyugvás ösvényére léphess. Anya táncra fog perdülni örömében, az egész világmindenség megnyílik majd elôtted. Szülj egy gyereket, s meg fogsz szabadulni minden nyavalyától, a betegség is széles ívben elkerül majd, az idô se fog kísértetként bolyongani üres belsôdben. Szülj egy gyereket, s rögtön átlátszóvá válik a világ. De ha én nem akarok gyereket szülni? Ki mondta, hogy én meg akarok békélni a világgal? Hátha én szeplôként akarom hordani a nyavalyáimat? * Egyeseknek ott van a cigaretta, a füst pedig beléjük költözött, mint egy házba. Mások isznak vagy fikuszt ápolnak. Megint mások mindenféle egyleteket hívnak életre, Amerikába költöznek, vagy éppen Afganisztánba. Addig mesterkednek, amíg nem érzik már, hogy hány darabból is varrták össze ôket, s hogy a varrás mentén bizony reped a szövet. Én meg elhatároztam, hogy szempillákat fogok gyûjteni. Berakom ôket egy elefántcsont szelencébe, s amikor nyûgös leszek, szépen elnézegetem ôket. S ha ennek se lesz semmi hatása, akkor majd kitalálok valami egyebet. * Nyáron arra ébredek, hogy már az ôszre várok, ôsszel meg a télre, ésígytovább, mintha bármi is megváltozhatna egy új évszak beköszöntével. S ahelyett, hogy a nyelvemet köszörülném, ahogy mondani szokás, én inkább denevérként lógok a plafonon. LÖVÉTEI LÁZÁR LÁSZLÓ fordítása
861
NV10-09.indd 63
2010.09.03. 15:45:34
ANA MARIA SANDU
Lány a vagonházból
– Már megint ittál! Semmirekellô vagy, az árokban fogod végezni. A férfi hallgat, néha megpróbálkozik egy-egy tréfával, de az asszonyra az sosem hat. Inkább bemegy a lányok szobájába, megsimogatja Laura fejét, aztán elüldögél Ileana ágya szélén. Belekezd egy mesébe, amelynek a kislány a hôsnôje. Az belealszik, s álmában tovább szökdécsel egy fodros ruhácskában. Zöld szemû, fekete hajú babát tart a karjában, sok-sok pipacsról, milliónyi pipacsról álmodik, elborítják a mezôt, ô pedig ott lebeg felette. Mint egy pihe, egy madár, egy krokodil. Ahogy ott hever a keskeny, fakeretes ágyon, amelyben most én is alszom, apró termetû, angolkóros angyalhoz hasonlít. Biztos megint fagyos utcákon járkál, báli ruhájában lebeg, igazából az évzáró ünnepélyre készült, csak kicsit átalakították, sokfodros, fehér. És addig táncol, amíg elvásik a húsvétra kapott lakkcipôje talpa. Akármilyen nagyszerû érzés is az anyag suhogása és melege a combján, a cipôk elszaggatásán Ileana sosem tudta túltenni magát. Felriad, hirtelen felül. Lábán hideg, lakkozott a bôr. A nagyapa cipészmûhelyében készült lábbelik által hagyott ezernyi bôrkeményedés nyoma a bôrébe vésôdött, ugyanazt álmodta, mint azon az éjszakán, amikor meghalt az apja. Hosszú, jó néhány éve tartó álomról van szó, mely mindegyre magával ragadja, megôrjíti, gúzsba köti, majd elengedi, olyan erôvel, amelyre csak egy igazi jojó képes. Ileana akkor élt igazán, amikor olyan kiscsaj volt, mint én. Egyik reggel megpróbálta a szemhéjára festeni az álmából magával hozott jeleket. Ostoba ábra lett belôle, néhány egyenes vonal, és pár kerek, foszforeszkáló pikkely. Egy ideig így járt-kelt a lakásban, hirtelen lehunyta 862
NV10-09.indd 64
2010.09.03. 15:45:34
a szemét és ijesztgette Laurát, nagymamát pedig halálra idegesítette a firkálásaival. Egy idô után ez abbamaradt, többé nem tudta megismételni az akkori rajzokat, noha számtalanszor kértem, hogy legalább próbálja meg. Próbáljon visszaemlékezni, mint ahogy azt tette egy-egy régen énekelt dal valamely szakaszával is. Csak egy-két szóra emlékeztem belôlük, mint „iskolatáska”, „plüssszív”, „pötty”, mire ô gondolkodik egy cseppet, aztán dúdolni kezdi pontosan azt a dalt, amelyikre egy perccel korábban magam is gondoltam. Mintha csak nekem kitalált bábuk lennének, hadd játsszunk egy kicsit. Aztán egyikünk sem emlékszik rá. Anya lassan kinyitja a szekrényt, óvatosan kivesz belôle egy pár fehér, csatos, kerekített orrú cipôt. Azt hiszem, legalább százszor megmutatta már, ugyanazzal a meghatottsággal, ugyanazokkal a félszeg mozdulatokkal. Nézem gondozott kezét, amint ide-oda forgatja a lábbeliket, hosszú körmei egy pillanat alatt felszívódnak, tudom, hogy már semmit nem kell kérdeznem. Nem tudja elhinni, hogy felnôtt, képtelen megszokni a gondolatot, hogy ezek valóban az utolsó cipôk, amelyeket az édesapja az ô számára készített. – Ha sokáig nézem ôket, a tenyeremben érzem a fejét, és ismét órákon át fésülgethetem. Minden boldogsága belefért abba a koszos szatyorba, amelyben narancsot hordott neki az apja. Sosem veszítette el, eleshetett, akkor is maga után vonszolta kerítéseken, falakon át hazáig. Még egy este, huh, de jó, hogy hazaért, s felöltözötten meg tépetten bár, de ott alhat a másik szobában. Még mindig jobb, mint az utcán. Amikor elôször látta így, éppen az iskolából jött az osztálytársnôivel. Mindent megtett, hogy azok fel ne ismerjék, emeletes marhaságokat hordott össze, s így sikeresen túljutottak az akadályon. A gyerekcsoport számára az ô apja csak egy árokban alvó nyomorult részeg volt. Se neve, se örömei, bármikor elütheti egy autó, kirabolhatják, megverhetik. Miután még ment egy darabot, annyira megrémült, hogy az apja ott hal meg az utcán, mint egy kutya, hogy hangosan zokogni kezdett. Hogy mehetett el mellette úgy, mintha csak egy rongycsomó lett volna? Nem állt meg, egy pillanatra szégyellte, hogy így néz ki. Mégis, születése óta az a rongyos senki volt élete legnagyobb kincse. Ahogy ott feküdt arccal a földön, még sápadtabbnak tûnt, zakója gallérjáról lassan az ingére csorgott a nyál. Reggel, amikor munkába indult tiszta ruhát vett, és figyelmeztették, 863
NV10-09.indd 65
2010.09.03. 15:45:34
nehogy úgy jöjjön haza, mint egy koszos disznó. Még jó, hogy nem hugyozta le magát, mint más férfiak, akiket Ileana az utcán elterülve látott. Nem utálta volna meg így sem, de ô másnap szörnyen szégyenkezett volna, egy ideig képtelen lett volna a szemébe nézni. Bár vette volna akkor a karjába, s rohant volna vele a világ végéig! Amíg kifogy belôle a szusz. Az apja betegségébôl hangok maradtak Ileanának, sok füst a kórházban is matrac alatt rejtegetett cigarettáktól, és a vakrémület, hogy el fogja ôt veszíteni anélkül, hogy észrevenné. Szerette volna tudni, hogyan fog történni, szeretett volna ott lenni akkor, amikor beteg tüdején kiszárad az utolsó milliméternyi bôr. Úgy gondolta, szét fog pattanni, mint egy vízhólyag, olyanszerû belsôségeket szórva szerteszét, mint amilyeneket a tyúkból szedünk ki. De mindez nem számított, apja halálát a bádogdobozkában kell majd megôriznie olyan holmik társaságában, mint egy rózsaszín szalag, egy autóbuszjegy, egy gesztenye és egy fekete fésû. Attól az estétôl kezdve, amelyen a szüleim megismerkedtek, addig, amíg elutaztak a tengerre, eltelt egy kis idô. Amikor felszálltak a constant¸ai gyorsra, mindkettôjüknek megvolt a maga rövid, szépen becsomagolt története. Huszonkét év telt el azóta, hogy beálltak jegyet venni a sorba. Ileana ma is rajong a zöld, rücskös kartonokért, a sarkuktól fogva beragasztva megôrizte ôket a meggyszín borítós füzetében. Néha megálltunk az utazási iroda pénztáránál, és bámultam a gépet, amellyel a dauerolt hajú nô rányomtatta a jegyekre a dátumot. Úgy tettünk, mintha egy bizonyos vonat felôl érdeklôdnénk, csak hogy lássuk, amint még egyszer kinyitja a fémajtós szekrényt. Mindegyre azt tudakoltam Ileanától, vajon hány jegy fér oda, de ô megszorította a kezem, az ajkát harapdálta, és én tudtam, hogy hallgatnom kell. A cérnagombolyagok összekeveredtek a fejemben, mindegyik vezetett valahová, s az épületbôl kilépve vasúti sínekké változtak. Kisebb-nagyobb állomások, álmatlanságtól piros szemû emberek, pakkok, az üléseket borító barna viaszosvászon csípôs lábszaga, zsíros ételcsomagok, mindezeket már azelôtt ismertem, hogy bár egyszer is vonatra ültem volna. Ileana sem utazott sokat vonaton, de azt mesélte, hogy azon a néhány éjszakán, amelyen utazott, a legbonyolultabb álmai voltak. Még nem járt iskolába, amikor elôször jutott ki az állomásra. Leült a padra, elôbb persze kisimította a ruhácskáját, és a vonatkattogás ritmusára lógatni kezdte a lábát. Néhány pillanatra a szeme sarkából elkaphatta a mozgó házikókat,
864
NV10-09.indd 66
2010.09.03. 15:45:34
embereket, akik mintegy bûvészmutatványként tûntek elô a vászonfüggönyök mögül. Nem láthatta a teljes arcukat: egy orr, egy fül, pár fog, egy kéz ujjai, aztán a színes cédulákat néhányszor megkeverte fejben, mintha ez a játék segített volna neki felkapaszkodni minden egyes nyitott ablakra, és egyre többet látni. Felröppent a padról, és belekapaszkodott az ablak fémrácsába. Ruháját felduzzasztotta a szél, behunyta a szemét, és vég nélkül lóghatott a kilincsen anélkül, hogy arra gondolt volna, hova kerül, vagy hogy valaki megpróbálhatja lesöpörni ôt onnan. Anya meséi agyam legrejtettebb barázdáiba is leszivárogtak, ma is arra riadok, hogy valaki figyel a fülke ablakán túlról. Félek, hogy ha elalszom, az a duzzadó ruhájú, barna kislány bármelyik pillanatban lezuhanhat, lecsusszanhat anélkül, hogy észrevenném, aztán csak hallom, ahogy puffan, és soha többé nem találok rá. Ileana az anyám, gyerekkori barátnôm, a lány, aki kitalálta az „autó elé vetôdôs” játékot. Nem beszéltem senkinek azokról az apró bizsergésekrôl, amelyeket akkor éreztem, amikor kézen fogva átszaladtunk az utcán. Megvártuk, amíg a jelzôlámpa a gyalogosok számára pirosra vált, és rendszerint a legnagyobb sebességgel érkezô autót lestük. Az elsô lépés olyan volt, mint egy álomban, a „rajta” jelszó valahol a hátunk mögött lebegett. Messze elmaradt mögöttünk, mi pedig az aszfalt fölött lépkedtünk. A levegô poros lett és nehéz, mindig annyira kiszáradt a szám, mintha parafa dugót tömtem volna bele. Nagyjából a szélvédô szintjén lehettünk, amikor lábaink egyszerre koppantak az úttesten. Szerettem volna megôrizni azt az ugrást, meg voltam gyôzôdve arról, hogy én vagyok a legnagyobb és legbátrabb baletttáncosnô. Olyan erôsen ragyogtam, hogy akár szilánkokra is hullhattak volna az autó üvegablakai. Mindig menekülésszerûen távoztunk a helyszínrôl, nem történt semmi, de sietnünk kellett, mert az ôrület vékony hártyája bármelyik pillanatban elolvadhatott. Anya aztán úgy nevetett, mint egy eszelôs, és többé nem beszélt a dologról. Egyre kérdezgette, mit éreztem, nekem fájt a csuklóm a szorítástól, és arra gondoltam, hogy egy napon vállból leszakad a karom, és szétlapulok az átkelôn, mint egy palacsinta, meggylekvár helyett néhány csepp vér fog szivárogni belôlem. Féltem ettôl az ôrült játéktól, ha megmondtam volna S¸tefannak, mire tanított Ileana, azt hiszem, nagy cirkuszt csapott volna, mindenestül felfalt volna mindkettônket. A szüleim kötözni való bolondok voltak, sürgôsen el kellett volna küldeni ôket kezelésre. Ehelyett hagyták, hogy nehezítsük egymás életét, hogy tegyünk úgy, mintha normálisak lennénk, aztán suttyomban esténként verekedjünk, reggel pedig ki-ki a maga sarkába húzódva vegye számba a sérü865
NV10-09.indd 67
2010.09.03. 15:45:34
léseit. Hogy a legnagyobb borzalmakat köpjük egymás arcába. Összevissza átkozódtam, eleinte nem is nagyon értettem, mit beszélek, de így levezettem a feszültséget, nôttem, és erôsebb lettem, mint ôk. Megengedem a meleg vizet. Majd gyorsan elzárom. Medencecsontjaimmal nekitámaszkodom a kagyló szélének. Hat tányért és három poharat kell elmosnom. Leveszem ôket az asztalról, aztán a táv felénél meggondolom magam, és visszateszem. Ezúttal másként rendezem el. A konyha falait nézem, tele vannak gyermekkoromban felaggatott feliratokkal. Reghina, a nagymamám, azt az elképzelést hozta magával Erdélybôl, hogy a bibliai idézetekkel és angyalkákkal kihímzett vászondarabok majd segítenek minket az életben. Mindez a nyári vakációban történt, rögtön azután, hogy apa meghalt. Igazából sosem szedtem össze magam, mert nagyon igazságtalannak éreztem. Ezért próbáltam megfulladni, ártani magamnak, befejezni ezt az egész komédiát. Hogy megtaláljam ôt, és hogy végleg megszabaduljak anya szájától. Ha nincs Dudut¸a, most nem ülnék itt a faszéken, az asztalon maradt dögöket bámulva. Ha az ember túl sokáig hagyja ôket mosatlanul, a szennyes edények jobban bûzlenek, mint a hullák. Most ôt várom. Régóta nem találkoztunk. De ismer valakit, aki talán tudna segíteni rajtam. Amióta S¸tefannal vagyok, nem tud semmit rólam, a mostani énemrôl. „Megváltoztál”, csak ennyit volt képes mondani, s máris ugyanazon akváriumokban úsztak a szemei. A kollégiumból jöttem haza, a barna útitáskával. Nem csomagoltam ki, otthagytam a szoba közepén, s mindegyre belebotlom. Kikerülöm, és ettôl úgy érzem, még vannak reflexeim. Még akarok élni. Tizenhét éves vagyok, az 5-ös számú ipari szakközépiskola XI. B osztályának tanulója. Nem tudom, mit akarok, naponta többször is rám tör a sírás. Fôleg esténként, amikor lehunyt szemmel gondolkodom mindenfélén. Nemigen tudom, mihez kezdhetnék ezekkel a vászonbábukkal: a tíz, kilenc, nyolc évvel ezelôtti Ileanákkal. Zavarosak és puhák, mint az idei Ileana, mint a tíz vagy huszonkét évvel ez utáni. Nyár elején elutaztam a tengerre. Véletlenül, egy buli után, ahol megismertem S¸tefant, és rémesen berúgtunk. Ô nagyon rosszul volt, egész este hányt, de nem haragudtam rá. Másnap megkerestek Dinuval a gimnáziumban. Határozottnak tûnt: – Kész, le akarom vezekelni a bûneimet. Kalandot ajánlok. Utazzunk el, csak mi, kettesben. A pénz nem gond, majd a szüleim adnak. Hátulról világította meg a nap, gesztikulált. Tudtam, hogy pókerezni szokott, ezért alaposan szemügyre vettem a kezét. Nem tudom, mirôl jutott eszembe egy pár fehér gumikesztyû. Igent mondtam. 866
NV10-09.indd 68
2010.09.03. 15:45:34
Halálra rémítettem az árva kislányról szóló történeteimmel. Néha, amikor iszom, elôjön. Mindenféle zöldséget hordok össze, felsorakoztatom, aztán elengedem ôket. Felkapaszkodnak a szemközti emberre, leköpdösik, beborítják, darabonként felfalják. Aztán megrémülök, és hagyom, hogy sodorjon az ár. Már nem érzek semmit, rettenetes melegem van, és visszatérek ugyanoda, ahonnan elindultam. Csúszkál a lábam a ¸s us¸it¸ai földön. Igyekszem kapaszkodni, nehogy elessem, de elmerülök. És végre jól érzem magam. Hosszú idô után. A víz a nyakamig ér, az állam fölé megy, és legkisebb jelét sem adom annak, hogy föl akarnék állni. Lehunyom a szemem, és várok. És amikor elôször feküdtem le egy sráccal, azt hittem, megszabadulok magamtól, kiürülök, és másnaptól más ember leszek. Jobb és gondtalanabb. Mialatt az a srác a fenekét rázza, és a fényszórók fényében látom, hogy két pattanás van rajta, apa felkel a kórházi ágyról, és a fejemre teszi felfúvódott tüdejét. Rózsaszín idegek közt lélegzem, nehezen találok rá vékony lábaimra. A kavicsos homokból összegyûjtöm a röhejesen apró nyomokat, és a nadrágzsebembe rejtem. Húsos ujjaival Dudut¸a megcibálja a hajamat, úgy fáj, hogy majd kiszökik a szemem, de nem mondhatok neki semmit. Hosszú hajcsomók barázdálják az arcom és a lélegzetem. Karmolás karmolás után, hülyeség hülyeség után, pechre pech. Mindig sokat sírtam, de most már képtelen vagyok rá. Megkövült az agyam, az apró, kerek magocskák, amelyekkel zsonglôrködtem, képeket rajzoltam, mind elolvadtak, egymáshoz tapadtak. Egyre inkább nehezemre esik kilépni ebbôl a sötét szobából, amely folyton csak tágul, és sosem érek el az ajtóig. Felhúzom a térdeimet, de mintha egy gumi tartana a maga kénye-kedve szerint. Egy sarokba repít, a falhoz szorítom a fejem, és megkóstolom a meszet. A fal elolvad, kesernyés krém marad a nyelvem hegyén. Zárják már el a jobb fülembe ordító hangosbemondót: „– Ileana ne azt tegye, hanem ezt! Ileana hibázott, ideje megfizetnie! Ileana beteg, a francba, hagyjátok már békén!” Már túl vagyok a hôsies szakaszon, meg azon, amikor ököllel vertem a fejem. Az ágy tetején kuporgok, összevissza firkálok a meggyszínû füzetekbe, és legfôképpen szabadulni szeretnék. De fogalmam nincs, hogyan. Könnyebb volt a jövendôbeli gyermekemre gondolni, kislány lesz feltétlenül, Ina, mint egy lakásra, amelynek ajtaja a kínai zárral becsattan a hátam mögött. Klaccs-klaccs, kétszer egymás után. És nem szabad sikoltanom, nehogy meghallják a szomszédok. 867
NV10-09.indd 69
2010.09.03. 15:45:35
Lélegzenem sem szabad, és meghalnom sem, mert akkor börtönbe zárják a nôt, aki segít nekem. És Dudut¸a, a drága, sosem bocsátaná meg, ha megtenném vele ezt a disznóságot. .................................................................................................................................................. Aztán mindennap írtam, reméltem, hogy így megszabadulok mindentôl, amit átéltem. Hogy majd továbbléphetek. Délután S¸tefannal találkozom, megkérem, keressen valakit, aki megveszi ezt a nyavalyás gyûrût. Nagyon gyenge és fáradt vagyok, holnapig még rengeteg gondolatot kell elviselnem. Ha ezerért el tudja adni, a dolog pénzügyi része, mondjuk, rendben van, és tôle már nem kell kérnem semmit. Megkérdeztem Dudut¸ától, hogy csinálják a kaparásokat, vagyis mi történik velem holnap ilyenkor. – Ha az elsô hónapokban lennél, szondával is lehetne. – Azt hiszed, tudom, mi az? – Egy vékony, kétvégû csô, az egyik vége üres, a másik be van tömve, ezt egyenesen a méhbe helyezik, és ott hagyják huszonnégy órán keresztül. Ott tartják, ameddig el nem kezd folyni a vér. Ha nem indul el egy rendes vérzés, fiziológiás oldatot is be kell vezetni a csövön. És amikor az egésznek vége, feltétlenül szükség van egy antibiotikuminjekcióra… Nehéz volt elhinnem, hogy gyermekkori barátnôm ennyi mindent tud a kínzóeszközökrôl. Elmagyarázta, hogy lehet megszabadulni a terhességtôl, én pedig olyan szomorúan meresztgettem a szemem, hogy ha rám nézett volna, mindketten elbôgjük magunkat. És soha többé nem hagyjuk abba. – Beszéltem Mures¸an doktorral, a lakására megyünk. Felfektet a konyhaasztalra, elôvesz egy kanálnyél formájú eszközt, aztán megint azt csinálhatsz, amit akarsz. Mire Dudut¸a a technikai részletekhez ért, már reszkettem: – Jobb, ha nem rémítelek halálra. Ragaszkodtam hozzá, feltétlenül tudni akartam, mi vár rám: – Mondjad na, mit számít már? – Aztán addig csapkod a kanállal, ameddig szét nem megy a magzat a méhben… Az összetört kövek észbontó zaja már ott dobolt a fülemben. Mindenhonnan finom hússzilánkok pattantak elô, ösztönösen eltakartam a szemem. Ina elfáradt, engedelmesen fekszik a fészkében, nem tudja, mi vár rá. Holnap ilyenkor cseppenként folyik bele egy kicsorbult zománcú tálba. Megpróbál majd elbújni. Szabadulni a gumikesztyûs kezektôl. Ígértem neki bizonyos dolgokat, és most már nem fogom megtartani a szavam. A 868
NV10-09.indd 70
2010.09.03. 15:45:35
narancssárga csôrû pingvint belepi a por, s ott ülhet az idôk végezetéig a Sadoveanu könyvesbolt kirakatában, kifestôkönyvek és mûanyag iskolatáskák között, senki nem fogja megvenni. S¸tefannal a Modern Szálló elôtt találkoztunk, bementünk az elôtérbe, nem bírta levenni rólam a szemét. Folyton ölelgetett, és azt kérdezgette: – Nincs szükséged valamire? Ileana, mondd, mivel segíthetek! Enyhe konyakszagot árasztott, éppen csak annyira, hogy eszembe jusson, mit csinál, amikor részeg. Mintha még nôtt is volna valamennyit, és még mindig nagyon szerettem. Annyi mindent képzeltem kettônkrôl, milyenek leszünk tíz, húsz év múlva, más okra már nem is volt szükségem. Szerettem volna megkérdezni: – Mit meséljek Ináról? Azt hiszed, hibáztunk? A csere így zajlott le: odaadtam a rubintos gyûrût, ô pedig a kezembe csúsztatta a pénzt. Nem számoltam meg, de elégnek kell lennie az abortuszra. Gyalog indultam hazafelé a S¸tefantól kapott százasokkal a zsebemben. Amikor bementem a lépcsôházba, már sötétedett, a szomszédok kiültek a padokra. Köszöntem, és az járt a fejemben, hogy pletykálnak majd rólam, mihelyst bezáródik mögöttem a vaskapu. A szavaik nem érhetnek el hozzám, mondhatnak, amit akarnak. A nadrágom zsebébe dugom a kezem, és megsimogatom a hasam. Nem látni semmit, de tudom, hogy valaki, aki átmenetileg ott lakik, lefekvéshez készülôdik. Kinyitom az ajtót, egyenesen a szobámba megyek. Tiszta ruhát, fehérnemût veszek elô, hogy átöltözzem a fürdôszobában. A házból a legkisebb nesz sem hallatszik, a lámpák mind le vannak oltva. A fürdôszobánkban ugyanolyan párától felpattogzott a festék, mint gyerekkoromban. Egy darab madzaggal felkötve lóg a tükör a falon. Az egyik sarokban egy csomó fekete pötty tûnt elô, mintha hiányomban egy légycsapat járt volna ott. Semmit nem végeztem el abból, amit anya reggel mondott: nem mostam fel a bejárati lépcsôket, nem mosogattam el. A krumplihoz, amit ott hagyott a konyhaszekrény mellett, hogy pucoljam meg, hozzá se nyúltam. Új életemtôl már csak néhány óra választ el. Forró víz csorog a kádba, mindent belep a pára. INA, írom a tükörre, és várom, hogy feleljen valaki, ahogy a mesékben. Hiába. Isten a kádban felejt, amíg össze nem ráncosodik a bôröm. Rémes. Aztán felöltözöm és bebújok az ágyba. Becsukom a füzetet és a párna alá rejtem. Amikor kint megvirrad, megkönnyebbülten szusszanok fel. Még fél nap, mialatt nem tudom, mihez foghatnék. Dudut¸a azt mondta: 869
NV10-09.indd 71
2010.09.03. 15:45:35
– Légy készen, fél ötkor jelenésünk van a doktor lakásán. Valahol a Fenyô utcában lakik. Húsz perc, annyi az út odáig, ha nem sietünk. Már csak annyit kell tennem, hogy követem Dudut¸át, figyelek, hogy ne botoljak meg az utcán, udvarias Jó napot kívánokkal köszönjek, amikor belépünk azokhoz az idegenekhez a lakásba. Remélem, gyorsan munkához látnak, nem kérdezôsködik senki: – De hát mi történt, Ileana, mert így hívnak, nem? Hogy juthattál ide, amikor a korodbeli lányok egész más dolgokkal foglalkoznak? Egész úton arra gondolok, milyen szép lenne, ha S¸tefan és Dinu ott ülnének egy-egy sörösüveggel a parki vendéglô teraszán. Ott dumálnának, én arra járnék, esetleg hallgatnám ôket egy kicsit, megkérném, mondjanak egy-egy viccet. Nekem ajánlva… – Még egy kicsi, Ileana, azt hiszem, ez az a tömbház. Várj, nézzem meg a lakók névsorát, nehogy elhibázzuk. Képzeld el, mi lenne, ha máshova lyukadnánk ki? „Igen”, motyogom, és várok, ameddig ujját végigviszi a kék golyóstollal teleírt papírlapon. – Na, tessék, itt van, megtaláltam… Mures¸an Adrian, 18-as lakrész. Valahol fent lesz, talán a negyedik emeleten. Szorosan egymás nyomában megyünk, Dudut¸a egyre csak beszél, gyûrött szoknyája rám nehezül. Érzem kerek combjait, izzadságszagát, és tudom, hogy már nem gondolhatom meg magam. Az elsô emelet egy szárítókonyhában ér véget, a vastag üvegablak mögött egy biciklit pillantok meg. Vajon miért zárták le ekkora lakattal? Izzadt tenyeremmel megérintem az ablakot a kormány mellett, de nincs idô, sietnem kell. Két lépcsôt lépek át egyszerre, megbotlom. Szerencsére a ház lakói virágcserepeket tettek az emeletek közé, megkapaszkodom az egyik fémtartójában. A csattanás viszszafordítja Dudut¸át, talpra segít, visszateszi a virágot. Zöld kockás szoknyám elôreindul, felemel. Sárga ajtó elôtt állunk meg, mellette kisebb virágoknak való fémállvány trónol. Ott állunk az ajtókeret két oldalán, próbálunk bátorságot gyûjteni. – Öt perc múlva négy. De hamar ideértünk! A pénzt is odaadtam Dudut¸ának, hogy ezt a részét is ô intézze, most már csak egyszerûen be kell mennünk. Két lépés, és kész. Dudut¸a hozzám lép, tenyerébe veszi az arcomat, hátrasimítja a hajam, és homlokon csókol, olyan forró az ajka! Még jól magamhoz sem térek, nyílik az ajtó, és ott állok egy ledôléssel fenyegetô fogashoz lapulva. A szandálomon keresztül úgy érzem, a parkettát utánzó linoleumpadlóról nemrég moshattak fel valami ragadós dolgot, ami nem jött le teljesen. Dudut¸a eltûnt az ajtóból, hallom a hangját, 870
NV10-09.indd 72
2010.09.03. 15:45:35
igyekszem utolérni. Csak az arcélét láttam annak a nônek, aki ajtót nyitott, de megjegyeztem, hogy térd alá érô, rövid ujjú pamutköntöst viselt. Együtt mentek el, nekem csak annyi jutott: – Maradj itt, ülj le a díványra, ameddig elôkészítjük az asztalt és a mûszereket! Halkan megy a tévé, a férfi a képernyôn csak az ajkait mozgatja. Egyedül vagyok egy bútorokkal telezsúfolt ebédlôben, szeretnék az ablakhoz menni. A szoba közepén az asztal és a négy támlás szék arra késztetnek, hogy egy pillanat alatt meggondoljam magam. Az ablakok amúgy is egy nagy, zárt erkélyre nyílnak. És nincs egy csepp levegô. Amikor beléptek a szobába, álltam. Dudut¸a kézen fogott: – Gyere, be kell mennünk a konyhába, hívott a doktor. A kék köntöst viselô nô követ bennünket: – Szegény teremtés! Tudd meg, elôször rossz, aztán belejössz. Mi a fenét csináljunk, fialjunk mint a nyulak, ahogy ezek az agyatlanok szeretnék? Miféle nyulak? Istenem, legyen már vége! Hallom Dudut¸a anyás hangját, és összerázkódom: – Milyen jó, hogy segítenek, Vali néni. Tudom, hogy Adrian bácsinak igaza van, ha korábban szól, talán könnyebb lett volna. De hát megijedt… – Ugyan, drágám, mindennap beállít ide egy-egy kétségbeesett nô, hogy segítsünk rajta. Mindegyiknek nem tudjuk elintézni, de hát bár az ismerôsöknek… Te is tudod anyádtól, hogy megy ez. Mi lesz azzal az egészségügyi fôiskolával, gondolkodtál rajta? A nyitott, függönyös ajtón keresztül megláttam Mures¸an urat: ôszes, kék ingben, barna nadrágban. Háttal állt, valamit tett a gáztûzhely égôjére. – Gyere már, Vali, mozgás, mert itt ér az éjszaka! Mi a fenét csinálsz? A nô megpördült mint a búgócsiga, egymásra rakta a hokedliket, egy csomag vatta meg egy adag rongy után matatott a szekrényben. Az orvos tovább ôrizte a lángot, de mivel mind elhallgattunk, felém fordult: – Hadd lám, mi van itt… Mondd csak, miért vártál ennyit, mint egy tehén? Ha láttad, hogy nem jön meg, nem futott át azon a szép kis fejeden, hogy rövidesen az orrodig fog érni a hasad… Képtelen voltam elkapni a szavait, minden egyes szót értettem, de képtelen voltam összekötni ôket. Szétestem, már semmi nem kötötte a karomat a vállamhoz, lábamat a csípômhöz. – Adrian bácsi, kérlek… Megígértem Ileanának, hogy segítünk rajta, hiszen ismerjük egymást, most meg… – Ide figyelj, Dudut¸a, ismerlek én téged a születésed óta! Maholnap te is szétteszed itt a lábadat. Hogy mit rád nem rakok majd akkor… Mit ne mondjak, amikor a kezembe kerültök, mindannyiótokat elkap az érzékenykedés! 871
NV10-09.indd 73
2010.09.03. 15:45:35
Hát mit gondolsz, nekem talán nem reszket a horgasinam, hogy ezek értem jönnek és bezsuppolnak? Vali intett, hogy ne törôdjünk vele. Dudut¸a tágra nyílt szemmel bámult rám, idônként hatalmas könnycseppeket hullajtott, s mivel egymáshoz simulva, ugyanannak a falnak támaszkodva álltunk, hallottam, ahogy koppannak a linóleumon. Minden ízemben reszkettem, amikor Vali asszony karon ragadott és az asztalhoz vezetett. – Gyere, vetkôzz le, húzd fel a ruhád, mássz fel! Sôt jobb, ha leveted, nehogy összepiszkolódjon. Dudut¸a, eridj a fürdôszobába, hozz egy törülközôt, takarjuk be a lányt, ne fázzon. Felmászom a konyhaasztalra, ezeknek az ismeretlen embereknek a lakásában, és a hideg viaszosvászonra szorítom a fenekemet. Nem tudom, hogy feküdjem, de majd ôk megmondják. Dudut¸a hoz egy törülközôt, és deréktól felfelé betakar. A lábaim mintha egyetlen szál cérnán fityegnének, megszorítja a kezem, és azt mondja: – Szorítsd a fogad közé a törülközôt, nehogy kínodban elharapd a nyelvedet. Így még üvölthetsz is, ha már nem bírod. – Ne adja az ördög, hogy valami kihallatszódjon innen, mert így hagylak, félig elintézve, s azzal ámen… Valaki felemeli a lábaimat, a férfi megmondja, hogyan fordítsa ôket, hogy jobban lásson. Egy asztali lámpa világít középen. Ez az egyetlen meleg tárgy az egész helyiségben. Beleharapok a törülközô szélébe, és elôször gondolok arra, hogy most tényleg meg fogok halni, és a pokol minden kínja oda vezet. Az orvos a hasamba nyomta a kezét, addig nyomja, amíg eláll a lélegzetem. Valihoz beszél, valamit kér a tûzhelyrôl. Várnom kell, és számolnom, amilyen gyorsan csak tudok. Deréktól lefelé szakadék nyílt, a bôröm kezdi feladni. Csíp, szeretném egyszer s mindenkorra kihányni a beleimet. Nem tehetem, mind kirángatták ôket belôlem, és végigteregették az asztalon. Egyre mélyebbre kaparásznak egy éles, hegyes fogú reszelôvel. Az apró húsgomolyag felé igyekeznek, amelyet addig kell aprítaniuk, ameddig leválik, és belepottyan a lábamhoz tett lavórba. Az eszem nem mozdul tovább, lélegzem, és akkorát harapok, amekkorát csak bírok a puha rongyból, amelylyel letakartak, de késôn veszem észre, hogy mégis nyögök. Kitört belôlem, s mintha álomban hallom a férfit, ahogy rámordul a mellette álló nôkre: – Ezek a kis vakarékok mintha tudnák, mit csinálunk velük, nézd meg ez is, hogy védené magát, hogy vinné el az ördög… Még csak-csak érzékelek valamit, de két kampó szorít, kitépik a szerveimet. Elönt a víz, képtelen vagyok uralkodni magamon, a fájdalom elnyújtva tör ki belôlem, friss vérszagba burkolózva. A fülemben evôeszközök és 872
NV10-09.indd 74
2010.09.03. 15:45:35
erôsen összerázott szilánkok zaja. Elkapta az elsô húscafatot, de nem tudja kitépni, még egyet ránt rajta. Amikor kinyitottam a szemem, az orvos úgy káromkodott, mint a záporesô, Vali pedig pofozott. Ecetes rongy volt az orromon, és hatalmas tócsa a lábamnál. Beleléphetett, mindenütt ott voltak a papucsa nyomai. Megpróbáltam felkelni, de hiába. – Na, tessék, már csak ez hiányzott, ez a produkció! Gyerünk, vigyétek innen, mára elegem volt. Még két ilyen, és felhagyok ezzel a sporttal. Lehúztak az asztalról és elráncigáltak a fürdôszobáig. Elsiklottam Mure an mellett, aki szôrös kezét szappanozta a konyhai csap alatt. Darabokra vágott, ez a két nô pedig megpróbált összerakni. Vali nekitámasztott háttal a fürdôkádnak, és megengedte a vizet. Megnedvesített egy szivacsot, és nekilátott lemosni a combomra száradt bronzos hártyát. Dudut¸a a tenyerével vizet merített, s miközben az arcomba szórta, hisztérikusan azt kiabálta a fülembe: – Semmi baj, semmi baj, vége, elmúlt... VALLASEK JÚLIA fordítása
873
NV10-09.indd 75
2010.09.03. 15:45:35
GABRIEL CHIFU
Halálom jegyzôkönyve A SZÖKÉS Ugyanaz történt, mint amikor kiszökött az országból. Egyetlen másodperc alatt szánta rá magát, hogy döntsön ebben az élet-halál kérdésben. Alapos elôkészületek nélkül cselekedett, és nem tervezett elôre. Hajnalban történt, a bankett után. Abban az órában még jól nézett ki a város, álmosan, hallgatagon, szinte teljesen üres utcákkal, az est hûvösétôl felfrissült, még beszívható levegôvel. Lázongó csapatuk (vidáman, spiccesen, gondtalanul, mert befejezték a fôiskolát és éppen különbözô falvakba, városokba készültek, ahová a haza és a párt hívta ôket!...) vagyis: Dora, Mona, Albert, Cornel, az ô akkori szerelme, és persze ô is, Ana is, tehát Ôk törték meg harsányan a város tökéletes, szinte elképzelhetetlenül mély csöndjét; olybá tûntek Bukarest utcáin, mint egy ide-oda mozgó piros pont a hihetetlenül nagy és fehér lapon. Cornel pezsgô helyett egy üveg habzóbort nyitott ki, kézrôl kézre járt, amíg megszédültek mindannyian. Úgy néztek ki, mintha nem örülnének igazán a sikeres vizsgának, és azért isznak, hogy jelezzék, mennyire csesznek az egészre, mindenre, ami következik, mert az országban nem volt semmi esélyük, a helyzet teljesen leromlott, Ceaus¸escu megbolondult egészen, és a környezetében, csak hogy a kedvébe járjanak, még ráraktak egy lapáttal, úgy viselkedtek, mint akik tízszer bolondabbak nála. Akkor valaki, talán Mona, azon a sólyom-ûzte-veréb hangján, így kiáltott: Emberek, mit szólnátok egy tengeri fürdéshez?!... Cornel, a megkésett kamasz, aki csak a felnôttesebb arc kedvéért eresztett szakállat, nagyot nézett: De hiszen Bukarestben nincs tenger! Ana-Cristina korholó pillantást vetett rá: aranyos, szép szál, intelligens, de átlátható, gondolkodása túlságosan is terre-a`-terre. Ezért nem volt esélye a kettejük közti kapcsolatnak. Ana-Cristina tudta, hogy nem maradnak együtt, hiába is kéri annyira Cornel, nem marad, mert halálra unná magát. Mennyi idôt vesztegetett el, amíg rábírta a szeretkezésre és az orális szexre, meg az
874
NV10-09.indd 76
2010.09.03. 15:45:36
összes szabadosságra, ami csak nô és férfi között megtörténhet, miközben a srác a szerelemrôl beszélt és mindenáron várni akart az esküvô utánig. Ana-Cristina nevetett, azzal az észveszejtôen dallamos, remek nevetéssel, ami már-már testet öltött, mint egy erdôk mélyén vibráló tiszta lény, s amely azonnal alázatos rabszolgájává alakította a férfiakat, akiket valósággal meghipnotizált ez a nevetés, és azok az áttetszô nyári trikók alatt jól látható, élénk, friss, erôs vonalakkal körvonalazott mellek, melyek formája valami nem e világi eredetre utalt, akárcsak az érett datolyaként fénylô, hódító szemek. Elvarázsolta ôket monumentális fenekével is, ami úgy domborodott elô, mint sík vidék közepén váratlanul felbukkanó domboldal, elbûvölte ôket hosszú combjával és keskeny bokájával – miközben eltévedt ôzikének tûnt a közönyös dâmbovit¸ai tájban. Így tehát Ana-Cristina nevetett, és kedélyesen csipkelôdött, hogy Cornelnek szinte semmi fantáziája nincs: Cornel, édesem, vannak vonatok, éppen oda, a tengerig visznek bennünket, ráadásul van egy Északi pályaudvar, ahol fel is szállhatsz a vonatokra és minden gond megoldva...! A többiek megtapsolták, és el is fogadták Ana-Cristina ötletét. Dora, aki nem nagyon bírta az italt, igyekezett megfelelni az elvárásoknak, ivott az üvegbôl, mert ha nem tesz eleget a követelményeknek – faképnél hagyják seperc alatt. A habos folyadék végigfröccsent szeplôs arcán, vicces és provokatív volt így. Kapott is Alberttôl: Pazarlod a jó kis habost, ha tudnád menynyit kínlódtam, amíg beszereztem... Meg volt beszélve. Costines¸ti-re mennek, hogy ússzanak a tengerben. Két óra múlva találkoznak az állomáson. Ennyi idô alatt mindenki hazatér a fürdôruháért, meg ami kell. Ana-Cristina javasolta, hogy induljanak a ballagási díszruhában, de a többiek nem egyeztek bele. Albert egészen közel lakott Ana-Cristinához. Szalmaszôke sváb volt, semmitmondó arccal, szemüveggel. De az arc jellegtelensége éles elmét és erôs jellemet takart. Ana-Cristina és Albert ugyanarra a villamosra szállt fel. Egymás mellett ültek a piros mûanyag székeken, az akkor még szinte teljesen üres villamoson. Albert elkomorodott, ahogy az ég szokott néha hirtelen, viharos, nyári napokon. Mi van veled?, kérdezte kutakodva a lány, aki észrevette, nem is volt nehéz, az átrendezôdô arcvonásokat. Ahelyett, hogy Costines¸ti-re mennénk, nem indulunk inkább Orsova felé, hogy fürödjünk a Dunában? Ana-Crisitna szemöldöke értetlenül emelkedett meg (Ó, igen, a szemöldök, az ovális arc, az egyenes orr, a szimmetriákkal és gömbölyûségekkel 875
NV10-09.indd 77
2010.09.03. 15:45:36
megrajzolt húsos ajkak, ezek is a lány varázslatos testének a részei voltak, és ôk is azonnal rabláncra verték a férfiakat!...): Nem értem, mi az, hogy Orsova? – mondta ô. Orsovánál, pontosított a srác, átússzuk a Dunát, sokan csinálták már. Szabaduljunk ki ebbôl a szarból. I-háá, kiáltott fel a lány. Semmi több. A homályos értelmû felkiáltás volt az egyetlen hozzáfûzött kommentár. De a nagydarab Albert úgy vette, hogy meggyôzte a lányt, és nem feszegette a témát. Csendben haladtak tovább. Közben a villamos lassan benépesült. Minden felszálló férfiban ugyanaz a reakció zajlott le, amikor meglátta a lányt: elnémult (le se tudta venni róla a szemét), leesett az álla. Albertet szórakoztatta ez a mûsor. Azt hiszem, mindegyik engem szid magában, mert úgy látják, én vagyok az a szerencsés, akinek ekkora kincs jutott, biztosan azt fontolgatják, miként is tehette ilyen ízes falatra a mancsát ez a csóró – mondta halk, monoton hangon Albert. Ana-Cristina belékarolt, sikeres bóknak könyvelte el a fiú mondatát és szinte jósnôi homállyal válaszolt: Talán nem tévednek. Leszálltak a villamosról, már nem volt sok hazáig, amikor Albert számára egyértelmûvé vált, hogy Ana-Cristina rövid mondata, Talán nem tévednek, mit is jelent. A lány arra kérte, hogy kövesse és várja meg, amíg összecsomagol. Albert értetlenül nézett rá. A lány pedig jónak látta, ha elmondja: Ebben az órában a mama misén van, senki sincs itthon. (Mert jaj, szegény Ana-Cristina, összeszorított fogakkal tûrte a fájdalmat gyerekkorában, mert kislányként is csak anyja volt. Nem ismerte az apját, az apa ismeretlen, aki a nagy hiányzónak számított mindig is, az anyja pedig semmiképpen se volt hajlandó elmondani, ki az. Talán az egész élete sem volt más, mint küzdelem, hogy megtudja ki az apja, hogy valamiféleképpen kitöltse a hiányát...) A lakás áporodott levegôjét régi tárgyak illata itatta át: régi könyvek, régi függönyök, régi bútorok, minden régi volt a házban. Ana-Cristina megölelte Albertet, aztán lassan eltolta magától és zuhanyozni küldte. Én is jövök azonnal, tette hozzá a lány. Albert hirtelen zavarba jött. És Cornel? Cornelnek semmi köze ehhez. Ez az én ajándékom számodra, a közeledés jele, így mondom el, hogy a Dunában akarok úszni, nem Costines¸ti-en. Menj. Ana-Cristina betartotta a szavát és fénylôn, anyaszült meztelenül jelent meg a fürdôben. Albert egyadta hab volt, a lány mosolyogva akasztotta le helyérôl a zuhanyrózsát, és az elég gyengén csordogáló vízzel lemosta a habot a legényrôl, akinek hirtelen megkeményedett a farka, de a lány csak mosolygott tovább, térdre ereszkedett és megjegyezte: Gyönyörû hímtagod 876
NV10-09.indd 78
2010.09.03. 15:45:36
van, nem gondoltam volna, aztán kinyitotta a száját, és magától értetôdôn és finoman vette birtokba a férfiasság e végtagját, miközben ritmikusan és bársonyosan jártak elôre-hátra ajkai. A megbeszélt idôpontra mindenki megjelent az Északi pályaudvaron, a Tájékoztató Iroda elôtt. Ana-Cristina derûsen jelentette be, hogy Albert és ô nem Costines¸ti-re mennek, hanem Orsovára, hogy fürödjenek a Dunában. Cornelnek tátva maradt a szája. Milyen elszállt ötlet pattant ki megint Ana agyából? Hamarosan rájöttek, hogy azok ketten komolyan beszélnek. Különváltak: az egyik oldalon Mona, Dora és Cornel, akik elmentek, vagy tán el se mentek Costines¸ti-re, a másik oldalon ô és Albert – készen arra, hogy saját útjukat járják. Ana-Cristina nem szerelemmel, csak szeretettel ölelte meg Cornelt, mint egy testvért, és ugyanolyan testvérien nyomott puszit az arcára. Legyen szerencséd, mondta a lány. Aztán Alberttel együtt szállt fel a Temesvár felé tartó gyorsra. A másik három szédülten állt a peronon, azt hitték hallucinálnak. Ana-Cristina és Albert nem szállt le Orsován, hanem elmentek Temesvárig. Ott élt Albert nagybátyja, akit, ha úgy adódik, megkérhetnek: hozza ôket össze egy vezetôvel. Mert állítólag vannak alakok, akik ilyen veszélyes dolgokkal foglalkoznak, ha pénzt, sok pénzt adsz nekik, és éjszaka átvisznek a határon, az általuk ismert rejtekutakon... (Honnan volna nekem, ráadásul sok pénzem?! – kérdezte Ana-Cristina kétkedôn. Nem kell lennie nálad, van nekem, ha nem is pénzem, de egy smaragdos aranymedálom, a nagyanyám hagyta rám, Isten nyugosztalja, tisztázta a helyzetet Albert.) Tényleg megtalálták Albert Hans nevû nagybátyját, akinek nem német vagy sváb, inkább görög képe volt, barna hajjal, horgas orral, úgy nézett ki mint egy varjú, aki éppen akkor öltött emberi formát. – Mein Got! Mein Got!, aggodalmaskodott a nagybácsi, amikor meghallotta, milyen ötlet pattant ki a szegény gyerekek fejébôl. Ez nagyon veszélyes!, kiáltotta. De aztán éppen ô kezdett el másként beszélni, mondván: Tulajdonképpen igazatok van, fiatalok vagytok, elôttetek a jövô, itt pedig, ebben a szarban (Ana-Cristina észrevette, hogy a temesvári nagybácsi ugyanazzal a kifejezéssel jellemezte az ország helyzetét, mint Albert – szar...) nincs mit tenni, tulajdonképpen most, amikor jó erôben vagytok, most kell kockáztatni, aztán kész, szabadság lesz, úgy éltek, mint az emberek, nem mint valami szerencsétlen vakondok, családot alapíthattok ti is (Albert menyasszonyaként mutatta be Ana-Cristinát), gyerekek, ház, udvar, virágok, olasz csempés fürdôszoba, nyaralás az Azúrparton vagy Görögországban, élet, igazi élet, nem kínlódás, mint itt, ezzel az agyamenttel... 877
NV10-09.indd 79
2010.09.03. 15:45:36
Hans bácsi egy fickóhoz, egy megbízható emberhez vezette ôket, Vladához, aki szerb volt, és úgy tûnt, csempedarabokból rakták össze az arcát. Kezet ráztak: éjszaka, pontosan tizenkettôkor találkozunk a színház elôtt. Úgy is lett. A megbeszélt idôpontban Vlada hallgatagon és elszántan bukkant elô egy oszlopsor árnyékából, mindkettejükkel kezet fogott, csodálkozott, hogy a lány ruhája egyáltalán nem odaillô, mert csak egy nyári szoknyácska volt rajta, mintha csak bálba menne, ez megkattant rendesen, gondolta magában, de nem tette szóvá, nem az ô dolga volt, neki csak az a feladata, hogy elvigye ôket egy adott pontig és megkapja a fizetséget érte. Egy mellékutcába vezette ôket, ahol egy piros Dacia várt rájuk. Mindhárman beszálltak az ócskaságba és elindultak Moravit¸a felé. Körülbelül két és fél óra múltán értek el egy erdôbe, ahol Vlada a fák közé rejtette az autót, és a mezôn mentek tovább, egy kukoricáson keresztül. A kukorica levelei Ana-Cristina arcába csaptak. Sohasem rajongott a kukorica éles leveleiért, mintha nem is növényi rostokból állna, mintha kiélezett pengék volnának, pergamen vagy vékony acél akár. A tábla végén Vlada megállt. Ennyi, idáig szólt a megállapodás, ahol látjátok a pislákoló fényt, az már Szerbia, mutatott egy tôlük ötven-hatvan méterre álló házra. Albert a vezetônek adta a nagyanyjától örökölt smaragdos medált, majd elváltak egymástól. A szerb visszafordult, és eltûnt a kukoricatáblában. Ketten maradtak. Féltek. Hallották egy tücsök süketítô és rémisztô ciripelését. Aztán egy bagoly is megszólalt: iszonytató volt a hangja. Végül mély, nyomasztó csend ereszkedett mindenre, mint egy halotti lepel, amit a mellkasodra helyeznek és eltakar mindörökre. A szerbiai házig csak egy tenyérnyi nyílt terepen kellett áthaladni. Suttogva döntöttek arról, hogy kúszva mennek tovább a környéket elborító füvek és gazok között. Lassan, óvatosan, négykézláb haladtak elôre, már nem volt sok hátra, azt hitték megúszták, amikor hirtelen egyszerre több tüdôbôl is ugyanaz a kiáltás tört elô: Állj, állj vagy lövök! Aztán nyögések, ütések, lábdobogás és zseblámpákkal felszerelt katonák vették körül ôket, feléjük irányítva fegyverük csövét. Ana-Cristinát megcsapta a tömény izzadságszag, hallotta sípoló lélegzésüket, saját dobogó szívét a sötétben, látta a rókaképû parasztok üveges tekintetét, akik ugyanúgy rettegtek, mert az új helyzet meghaladta ôket, de készen álltak, hogy nem hagyják magukat, és ha muszáj, meghúzzák a ravaszt. A katonák megbilincselték és a kaszárnyába vitték ôket. Áram is volt ott. És akkor látták meg Ana-Cristinát, kiguvadt a szemük, mint a békáknak, leesett az álluk, mert megértették, kit is tartóztattak le, milyen csodálatos, észbontó nôt, ôt, abban a lenge, nyári szoknyácskában, amit szétszabdaltak az ágak, és sár meg fûfoltok virítottak rajta, és így még szebb volt, mint általában. Datolyabarna szemei úgy fény878
NV10-09.indd 80
2010.09.03. 15:45:36
lettek mintha nem ott volna, nem félemet tükröztek, csak teljesen lenézô közönyt, lesz, ami lesz, nem törôdik velük, se azzal hogy mi lesz, nem érdekli semmi. Körbevették, csak a fiatal nôre figyeltek a tejfölösszájú rekruták, és bakancsukból halálos bûz szivárgott elô. A színehagyott legény fabatkát sem ért, és egyáltalán nem érdekelte ôket. Húztak kettôt-hármat a hátára a puskatussal, egy pincébe lökték és bezárták oda. De Ana-Cristinát megkérdezték hogy hívják, felajánlották, hogy fürödjön meg, cigarettával is kínálták. Elutasította. Gore, a káplár, félrevonta Milut, a szakaszvezetôt, a csapat vezérét, és azt javasolta: Rakom belé a faszomat, bátyuskám, én ilyen nôt még filmekben sem láttam. Postázzuk körbe, mert ilyen lehetôségünk nem lesz még egyszer az életben. Korrekt, ez a helyzet, igaza van Gorénak, megérné, hogy mind megbasszuk, gondolta Milu, a szakaszvezetô, de mi lesz aztán?... Ô nem felejtette el, hogy csak pár hete van hátra a katonaságból, és aztán szabadul, még valamelyik beköpi, minek épp a végén elbaltázni a dolgot, mint a cigány a híd elôtt?... Nem úgy, hé, Gore, nem szabályos, és megkeményítette a hangját, hogy értsék ki a fônök. Jelentjük a felettesünknek. Aztán az özönvíz elôtti tábori telefonra tette a kezét, megforgatta az ebonitkallantyút és a mikrofonba dörögte: Erôt, egészséget parancsnok e’vtás, jelentem. Jelentett, és hamarosan meg is jelent a parancsnok elvtárs. Szürke, vizenyôsen csillogó ezüstszürke szeme volt, a pupillája mint két összepréselt higanydarab, mely valahogyan a szemgödrében kötött ki. Ana-Cristina megfigyelte, hogy arcbôre finom, a szája sarkában pedig apró, ironikus mosoly bujkál. Entellektüeleknek nézett ki, jóvágású férfi volt, ha az utcán pillantja meg, azt hitte volna, hogy fizikaprofesszor vagy zenész, és nem is nézte volna ki belôle, hogy határôrtiszt, aki a haza határmezsgyéit védi a külsô és belsô ellenségtôl. A parancsnok tetôtôl talpig végigmérte. Leült egy székre, a szúette régi íróasztal mögé, ôt pedig állni hagyta. Aztán csak hallgatott perceken át: hol ôt nézte, hol pedig, minden értelem nélkül, az elôtte fekvô fehér papírlapokat. A katonák is mozdulatlanul álltak, még levegôt se nagyon vettek, nehogy megharagítsák a fônököt. Nagy késôre a tiszt mégis szólásra bírta magát: Kisasszon’, nyilatkoznod kell. Szünet, aztán odaszólt a szakaszvezetônek: Milu, vedd a csapatodat és menjetek felderítésre. Én itt maradok, hogy kihallgassam az elvtársnôt. Micsoda kihallgatás következett! Talán könnyebb dolga lett volna a csapatnyi kiskatonával, mint ezzel, mert a sima álarc igazi megszállottat takart. Kínozta három napon és három éjszakán át. Aztán, a lány minden várakozása ellenére, elengedte. Albertet letartóztatták, visszaküldték az országba,
879
NV10-09.indd 81
2010.09.03. 15:45:36
szegényt, ki tudja, azzal is mi lett, ôt pedig megszabadította a fizikusnak vagy zenésznek látszó tiszt. Megszabadította, de milyen áron! Anne Wellington a Forma 1 Hotelben szállt meg, akárcsak a szereplôje. Egy egész hetet töltött ott bezárkózva. N. úr feljegyzéseire alapozva és mindegyre a Párizs-térképet figyelve, elölrôl kezdte az egészet: megpróbálta minél pontosabban végigkövetni ez utóbbi útvonalát. Olyan nô volt, aki élete során nem rettent vissza a vad kalandoktól. És ma már nem tudta felrázni szinte semmi, szinte mindent látott, kipróbált, átélt. Persze, ez a macska-egér játék, ez az ingadozás egyrészt egy igaz történet ígérete, mely magában foglalja egy ember életét, másrészt egy csupán szavakból felépülô vegytiszta színjáték okozta csalódás között, mégiscsak magával ragadta, vért pumpált az ereibe, és a szíve tényleg erôsebben vert. Fô foglalkozása, élete tétje lett, hogy megtalálja az internetes levelek szerzôjét, hogy meggyôzôdjön róla, ki is ô tulajdonképpen, milyen a valóságban és milyen tervei vannak, túl az álarcos játékokon. Amikor számot vetett az életével, megértette, és be is vallotta magának: az erôs, sikeres nô álarca alatt legalább két területen kudarcot vallott. Mint értelmiségi, akinek írói hivatását, ha volt egyáltalán, teljesen belepte a por. Adam Wellington egyetlen mozdulattal változtatta át luxusbabává, az ô élô, csodálatos és páratlan luxusbabájává, kifinomult és tökéletes szexgéppé, az örök ifjúság elixírjévé, és ô minden ellenkezés nélkül nyugodott bele (sôt úgy tûnt, tetszik neki, hogy vágyott erre a szerepre!...), ô volt az, aki koros élettársa elébe ment, igyekezett eggyé olvadni a férfi által elképzelt modellel, hagyta, hogy magával ragadja a kényelem-jólét-öröm-ragyogás-pompa, elmerült a luxusban, és elvesztette önmagát, ahogy önmagát felejtve merült el a Földközi-tenger dermesztô tisztaságában, valahányszor Adam elvitte antibes-i villájába. A késôbbiekben biztosított „szabadsága” (azok a kiruccanások más férfiakkal, amelyekbe Adam hallgatólagosan beleegyezett) is csak álnok módszer volt, hogy a férfi uralma alatt tartsa, hogy magához kösse, amikor férfiasságának ereje már lankadóban volt. És az intellektusával, azzal mi történt ennyi idô alatt, a szelleme, mely egykor, az egyetemi évek alatt, oly sokat ígért, az a szellem nem tiltakozott semmiképpen, nem lázadt fel, nem követelte a jussát, a táplálékot, visszahúzódott, egész egyszerûen megadta magát? Nem, nem, de a táplálék, amit Anne saját elméjének felajánlott, nem a számára szükséges táplálék volt, csak szurrogátum. Keserû szurrogátum: Anne nem alkotásra használta minden intelligenciáját, ahogy naivan remélte valaha, hanem arra, hogy elrejtse származását, hogy tökéletesen viselkedjen új identitásával az új világban, hogy ne érzékeljen 880
NV10-09.indd 82
2010.09.03. 15:45:37
különbséget senki közte és a többiek között, akik Adam úri világához tartoztak, semmiféle hangsúlybeli különbséget, amikor angolul vagy franciául beszél, és ne ejtsen egyetlen nyelvi vagy viselkedési hibát se, jól használja az evôeszközöket az elegáns ebédeken, legyen hibátlan az öltözéke és a beszéde a jótékonysági esteken, ahol Adam a hozzá hasonlókkal találkozott, akik régi, több évszázadra visszavezethetô családfákkal bírtak. Ezekért a semmiségekért, hogy fönntartsa ezt a baszottságot, elhasználta szelleme minden harmatát. Hülyeség volt, nagy hülyeség, állapította meg most. Tulajdonképpen, egyetlen mondatban fogalmazva, áldását adta egy gicscses életmódra, a giccs, a teljesen hétköznapi giccs áldozata volt. Mint ahogy hatalmas hülyeség volt, amikor elfutott román múltja elôl, hülyeség volt a vágy, hogy elrejtse nevét és megszabaduljon egykori énjétôl, mint valami elhasznált ruhától, amelyben számtalan megaláztatást élt át. (Mindig ezzel a hasonlattal élt, amikor a szülôhazájával és az akkori énjével való viszonyát akarta kifejezni!...) Ez a boldogtalan kísérlet volt a másik nagy kudarca. Most már tisztán látta, hogy román gyökerei nem tûntek el, ahogy ô képzelte, és ez nem is lett volna lehetséges. Csak eltemetôdtek egy idôre, ennyi, de ott voltak a mélyben és egyre erôsebbekké váltak. Most pedig a felszínre törtek, úgy jelentek meg életében, mint egy hatalmas fa, ami lassacskán mindent jelent. Az, ahogy rögeszmésen figyelte a román férfi internetes történetet – ez is a román múltjához való visszatérést jelentette, aminek már nem tudott és nem is akart ellenállni. A Párizsban, a rejtélyes személy utasításai szerint eltöltött hét után, Anne Wellington visszatért Torontóba, készen arra, hogy tovább keresse N. urat, az ô bizarr internetes barátját. A férfi megtalálása egyet jelentett számára a saját énjével való találkozással, amelytôl annyira hülyén vált el, amikor elhagyta az országot. ADRIAN FORNEA BESZÁMOLÓJA, ÜGYFELÉNEK, ANNE WELLINGTONNAK Tisztelt Anne Wellington asszony! Pontosan hat hónap múltán, készen állok, hogy bemutassam az N. úrral, alias Naumescu úrral kapcsolatos nyomozásom végkövetkeztetéseit. Már a kezdetek kezdetétôl, ha nem is tûnik elegánsnak, némiképp nyersen, de meg kell szabadítanom néhány illúziójától: nem, Tiberiu Naumescu 881
NV10-09.indd 83
2010.09.03. 15:45:37
neve alatt nem az rejtôzik, akit a kezdetek kezdetén sejtetett nekem, vagy akit e név mögött szeretett volna látni. Az adott személy nem is az a tanár, akibe ön szerelmes volt a középiskolában. Az életútja, miután útjaik elváltak, teljesen kiábrándító: elvált a feleségétôl és elhagyta a várost egy diáklánnyal történt kalandja miatt, és késôbb, miután tanár lett egy galat¸i középiskolában, kalandja volt egy másik diáklánnyal, ezért kénytelen volt elhagyni a pályát; jelenleg fordító egy az ország északi részében mûködô vegyesvállalatnál, és komoly gondjai vannak az alkohollal. Sajnálatos módon Tiberiu Naumescu nem is az ön édesapja (ha gondolja, minden honorárium nélkül, elkezdhetem az édesapja kiléte után való kutatást; fáradságos munka lesz, mert nagyon kevés hozzá közel álló lehet még életben, de biztosíthatom, hogy meggyôzô eredményre jutunk!). És akkor kicsoda Naumescu úr? Naumescu úr tényleg létezik, ráadásul próza- és esszéíró, aki mozgássérült és kerekes székkel közlekedik. Csak annyit kell hozzátennem, hogy ez a személy, ahogy ezt mindketten sejtettük, bonyolultabb fajta, több rétege van. Leginkább a maszkok egymást követô rétegeivel lehetne leírni, amelyeket el kell távolítani sorra, hogy az igazi archoz érjünk. (Valójában már nem is lehet tudni, hogy ezen felvett arcok, maszkok között még létezik-e egy igazi arc vagy minden cinkelés, színlelés, hamisítás...) Megpróbálom összefoglalni, amit felfedeztem. Az elsô álarc az, amit ön „N. úrnak” nevezett, a Párizsban maradt román, a szereplô, aki az e-mailban küldött történetben is szerepel. Ô tényleg fiktív szereplô csupán, Naumescu csak közvetett módon írja le benne önmagát, elég homályosan, meglehetôs szabadsággal alakítva át saját élményeit. Ezek az e-mailen érkezett epizódok egy fikció részei, egy regényé, amely a „Beszámoló saját halálomról” címet viseli, egyfajta irodalmi testamentum, amit Naumescu úr befejezett, átadott egy kiadónak, és hamarosan meg is jelenik nyomtatásban. Ha érdekli, amint megjelenik a könyv, beszerzek egy példányt. A pontosság kedvéért: Naumescu úr meglátogatta Párizst, tolókocsiban, egy jótékonysági szervezet segítségével, de egy évvel korábban, mint ahogy ô az eseményeket leírta. Feltételezhetô, hogy az utazás alkalmával összegyûjtött néhány adatot felhasználta a prózájában, és ezek adják a mellbevágó hitelesség érzetét. Amennyire sikerült megértenem, a magányról és a kudarcról szól ez a próza. Másfajta magány, másfajta kudarc, mint az övé. Vagy talán ugyanaz. És most megengedek magamnak egy kitérôt, egy másik értelmezési lehetôséget is: talán az interneten elküldött történet csapda volt, talán újra akart játszani egy jelenetet magával, megsejtettem, létezik, valahol 882
NV10-09.indd 84
2010.09.03. 15:45:37
a múltban egy jelenet, amelyben ô és ön együtt szerepelnek, visszavágót akart, nyerni akart ismét, fensôbbségesen, finoman, a mesélés és saját elméjének erejével, ha már elsô alkalommal csak erôszakkal tudta legyûrni önt. Talán. Honnan vette a késôbb egymásra vetített olyannyira pontos részleteket? Mint jeleztem, egy korábbi párizsi út alkalmával gyûjtötte ôket. Dokumentálódott, komolyan felkészült az önnel való második találkozásra, megteremtette a hihetôség aprólékos álruháját. Azt hiszem, és megengedem magamnak, hogy elôhozakodjam egy hipotézissel: az is célja volt, hogy színvonalas prózát írjon, miközben magát is közelebb akarta csalogatni, rákényszerítve, hogy kövesse, és végül felfedezze ôt, hogy elképesztô módon ismét szemtôl szembe álljanak. De ne vágjunk a dolgok elébe, mert, ismétlem, sejtettem mindezt. A második álarc Tiberiu Naumescu maga, próza- és esszéíró, aki valóságos személy. És akkor miért álarc ez is? Igyekszem megmagyarázni. Próbáltam a nyomára bukkanni a Sinaia panzióban hagyott cím alapján. A szörényvári lakás üres volt, és a városban senki sem ismerte igazán. A szomszédok azt mondták, hogy a lakás valami bukarestié, aki nyugalmazott tanár, egy mozgássérült úr, aki kénytelen tolószékkel járni. 1999-ben vette azt a lakást, de azóta csak kétszer-háromszor járt ott. Ami az 1999-es évet illeti. Fontos dátum, ahogy odaértem, mintha falhoz csapódtam volna. Naumescu teljesen egyszerû, banális személyiség, a külvilágnak csak szerényes és diszkréten ad le jelzéseket, de mindez csak mostanság van így, egészen az 1999-es évig visszamenôleg. Minden vele kapcsolatos információt ebbôl az idôszakból szereztem be. Azelôttrôl – semmi, de semmi. Mintha nem is létezett volna. Tiberiu Naumescu vigyázott, hogy lebontson minden hidat, ami közte és az adott évet megelôzô múltja között volt. Teljesen kétségbeestem, és nem tudtam átlépni ezt a határt. Egy palló, ami a mostani és az 1999 elôtti énjét összekötötte, mégis épen maradt. (Ma már világos számomra, hogy ô akarta így, ezt a pallót szántszándékkal hagyta meg, hogy az igazán figyelmes és hozzáértô kutató mégiscsak rábukkanhasson!...) És ez a palló éppen a leánya neve. Miként azt már tudja, Tiberiu Naumescunak két gyermeke van: különös, hogy mindkettônek van testi hibája, a fiú – süketnéma, a lány pedig, aki annyira megrázóan énekelt Sinaia utcáin – vak. Nos, a lány más családnevet visel: Golam. Ez a híd segített, hogy kijussak a zsákutcából, és felfedezzem az 1999 elôtti Naumescut. Abban az idôben Corneliu Golamnak hívták. Ismét felfedtem életének egy részletét, az 1990 és 1999 közötti idôszakból. Olyan álarcra leltem, ami nagyon elütött a korábban megismert maszktól: ezekben az években üzletember volt. A Golex cég tulajdonosa, számtalan különös tevékenységi körrel, a 883
NV10-09.indd 85
2010.09.03. 15:45:37
tévé- és rádióadóktól egészen a bútorgyártásig, a kiskereskedelemtôl a modellügynökségig és import-export ügyletekig. De a cég nem volt különösen aktív. Látszólag legalábbis. Miért tekintem második mérföldkônek az 1990-es évet? Mert Corneliu Golam akkor lépett ki a katonaság kötelékébôl. 1990-ig katonatiszt volt, ôrnagyi rangban, egy határôregység parancsnokaként. Újabb álarc ez is! Igen, nem tévedés, ez is, még ez is csak álarc. Ugyanis még diákkorában beszervezte a titkosszolgálat, és aztán már nem volt menekvés. Határôrtiszt volt, de a titkosszolgálat beépített embere is (még egy álarc!). Valószínûleg ez volt a dráma kezdete, a konfliktus csomópontja, az esemény, ami örökre megrontotta ôt. Sokat ígérô, nagyon okos gyermek volt, az irodalom iránti homályos hajlamokkal, amelyektôl lám, nem is vált meg soha és valamiképpen meg is valósította ôket. De szegény családból származott. Az apja (géplakatos volt, keményen dolgozott, mégis szegénysorban élt, italba oldotta keserûségét és aztán minden este a pénz miatt veszekedett feleségével...) katonaiskolába adta. A hiperérzékeny és éleselméjû Corneliu gyûlölte a kaszárnyai életet. Kezdetben ébren volt egész éjszaka, elnyúlt a hálótermi ágyon, körülötte ötven idióta kamasszal, akik aludtak mint a bunda, és ô nem tudta lehunyni a szemét. Blaga-verssorokat mormolt és keservesen sírt, mert sehogy sem tudott belenyugodni sorsába. Aztán beszervezték. Elkezdôdött a kompromisszumok végeláthatatlan sora. Kezdett átalakulni. Kedvezményezett volt, mert a titkosszolgálathoz tartozott, és vágott az esze. A kedvezmények egyre csak gyarapodtak. Játékba lendült, tulajdonképpen mindent kigúnyolt, így állt bosszút azon az úton, amelyre buta és alkoholista apja dobta. Mindegyre áthágta a szabályokat és már nem tett különbséget jó és rossz között. Ha már a rossz oldalra vetették, miért ne kerüljenek ugyanoda mások is?!... Gonosz ügyei voltak, miután elkövették vele azt a mérhetetlen gonoszságot, hogy abba a szerencsétlen iskolába küldték, ahol beszervezte, elrabolta a titkosszolgálat! Ha elrontották az életét, mit számított már a többi? Jöjjön el a gonosz birodalma! A gonoszság pedig olyan, mint a hólabda: növekszik, lavina lesz belôle, nem lehet megállítani. Elég csak közeledni hozzá, elkövetni egy szemernyi gonoszságot és a gonosz hatalmába kerít, nem szabadulhatsz az uralma alól. Ez történt Corneliu Golammal. Álarc álarcot követett, és a gonoszság egyre nagyobb méreteket öltött, annak minden árnyalatával, az ötletszerû elôadásként jelentkezô gonosztól, egészen a gyûlöletteli, tudatos gonoszságig. A gonoszság, az álság, a szörnyûségek mestere lett, a gonosz egyik forrásává vált. 1990 után kétségbeesett kísérletet tett, hogy mentse, ami még menthetô. Otthagyta a katonaságot. De nem szabadult meg a többiektôl, a láthatatla884
NV10-09.indd 86
2010.09.03. 15:45:37
noktól, a szolgálattól, amellyel szövetséget kötött. A velük kötött szerzôdés meghatározatlan idôre szólt, örökre. Odatették, hogy nyisson egy céget, ahová vederszámra ömlött a pénz. Mennyi fekete pénz fordult meg, menynyi aljasság zajlott le ott, benzinnel üzérkedtek Szerbiában, fegyvereket adtak el. Golam volt a kirakatember (iszonytatóan zavarta ez a szerep!), de mások használták a számlákat és töltötték tele zsebeiket. Akárhogy is, hagytak neki eleget. Már az apróbb morzsák is dollárok millióit jelentették. Corneliu Golam úgy vigasztalódott, ahogy tudott. Gazdagon, távol attól a szegénységtôl, ami a szülei és végsô soron az ô életét is tönkretette, vigasztalódott és bosszút állt mindazért, amit elvesztett, átadva magát a kéjnek, a legnagyobbnak, amit csak ismert – a gonoszság kéjesen perverz labirintusának. Tisztán látta, hogy az életében már semmit sem lehet helyrehozni, hogy végérvényesen félresiklott, érezte, hogy a mocsok mindent beborít és mérhetetlen elégedettséggel töltötte el, ha kezét könyökig belemárthatta és oda fröcskölhette, ahová akarta, elsôsorban ártatlan lényekre. Akárhogy volt, azok bemártották az összes ocsmány dologba ’90 után. Ott találjuk az Egyetem téren, Marosvásárhelyen, a bányászjárásoknál, mindenütt. Mindenhol a háttérbôl mozgatja a szálakat, a sötét táborhoz áll és felettesei elôtt számtalanszor kitünteti magát, amikor elvállalja a legmocskosabb ügyeket is. Ezek alatt az évek alatt azt kutatja, hogy milyen mélyre ereszkedhet alá. Erôszakot követett el és tetszett neki, gyilkolt és tetszett neki. Az ilyen embertelen tettek után a tükörbe nézett és meglepetve, meg hihetetlen elégedettséggel tapasztalta, hogy kívülrôl nem látható semmi a benne lakozó mocsokból. Arcán ugyanolyan finomak, vonzóak maradtak a vonások, mint a gyilkosság elôtt, szeme ugyanolyan derûvel és ugyanolyan elbûvölô fémes szürkében ragyogott, és a mondatok, amelyeket íróként írt le, egyáltalán nem indultak romlásnak, nem jeleztek semmit az undorból és az aljasságból, ellenkezôleg, mintha erôsebbek és kifejezôbbek lettek volna. Ez az irodalmi kaméleonság rafinált örömöket szerzett neki, mert semmiben sem különbözött a hétköznapi emberektôl, ha ránéz, senki sem találhatja ki, kicsoda ô, milyen ô valójában. Két gyermeke van két különbözô kapcsolatból, mindkét nô gyanús körülmények között halt meg, végezetül megállapítást nyer, hogy öngyilkosok lettek, de én kétlem, bár sajnos az én gyanúm nem igazolható, nem támasztják alá bizonyítékok... 1999-ben részt vett az utolsó bányászjárásban. Akkor, amikor már nem látszott semmi esély, hogy kikecmeregjen a kelepcébôl – a szabadulás nagyon különös úton történt. Lábsebet kapott annál a bizonyos Olt-hídnál lezajlott tûzpárbajban. Lebénult. És azok hazaengedték, nem volt mit kezdjenek vele, elhajították, mint egy elromlott játékot. Az életét is kioltották volna, hogy 885
NV10-09.indd 87
2010.09.03. 15:45:37
annak rendje s módja szerint tisztítsák meg a helyét, minek is hordjon tovább egy ilyen roncsot a föld?!... De ô már felkészült egy ilyen lehetôségre, ô is adatokat gyûjtött róluk, csúnya dolgokat, melyek a sajtóba kerülve pusztulást okoznak azoknak is. Így jött létre az üzlet, a törékeny egyensúly: ha azok nem szekálják, ô sem zavarja ôket. Életben maradt. A nevét megváltoztatta. De az új név nem segített, nem mosta ki, nem újította meg memóriáját, nem tudott felejteni és megszabadulni az átélt, megvalósított gazemberségektôl. A „szabadulás” túl késôn érkezett, biztos volt benne. Tiberiu Naumescu nyugalmazott tanárrá alakult át, tolószékkel járt, és végre írói énje is napvilágra ért, kéziratokat küldött a lapoknak, a kiadóknak, publikálni kezdett. De a negyven-ötven évig tartó kitérô hosszú, túlságosan is hosszú volt. Rögtön megértette, hogy késô, késô visszatérni arra az útra, amelyet még a kezdet kezdetén akart magának. Azt is megértette, hogy írói képességei pontosan behatárolhatók, nincs rá mód, hogy meghaladja ôket, nincs rá idô, nincs energia, nem emelkedhet csak egy adott szintig, nincs ahogyan elôrébb lépjen. Akkor, elsô ifjúsága idején, talán nem érzékelte, nem tudatosította volna a határait, és azt, hogy az uralmuk alatt áll. De most, miután átment annyi mindenen, nem hazudott önmagának és kétgarasos reményei sem voltak. Ami még jobban elkeserítette sötétben lakozó szívét. Bevallom, izgatott engem ez a személy, minél többet tudtam meg róla, annál inkább. Talán a profizmus hiányának tûnhet, hogy saját helyzetemet, a rám bízott nyomozás közben átélt érzéseimet is leírom, de engedélyt kérek erre a túlságosan vallomásos, túlságosan is átérzett beszámolóra. Beleéltem magamat az ügybe, a lelkemet is kitettem érte, miközben azon voltam, hogy mégis éber maradjak, ne veszítsem el tisztánlátásomat, elmerültem az eseményekben és a szereplôvel is azonosultam. Gyakran elôfordult, hogy annyira megközelítettem, mint egy biológus, aki valami állatkát figyel a mikroszkóp alatt; egyre csak nézi, tanulmányozza, szemléli minden oldaláról, lenyûgözve annak bizarr, még sosem látott mûködésétôl, amíg már kívülrôl fújja az egészet, mindent tud róla, vele álmodik. Igen, oda jutottam, hogy álmodjak ezzel a szörnyeteggel, akit N. úrnak, Tiberiu Naumescunak vagy Corneliu Golamnak nevezünk. Rögeszmémmé vált, belakta képzeletemet, és türelmetlenül vágytam rá, hogy a maga hús-vér formájában is lássam, hogy szembenézzek vele, hogy egymásra meredjünk, érezzem annak a lénynek a fáradt és szaggatott lélegzését, aki az út végére ért, akit saját múltja üldözött, a múltja, ami tele volt mocsokkal, sötétséggel, ami már-már utolérte, hogy szétzúzza és a földdel tegye egyenlôvé létrehozóját. Mielôtt folytatnám kutatási eredményeim taglalását, visszaélek az ön türelmével és engedékenységével, és arra kérem, szakítsunk idôt a szereplô 886
NV10-09.indd 88
2010.09.03. 15:45:38
kapcsán még egy összegzésre. Amikor gyermek voltam, elolvastam Kolumbusz Kristóf életrajzát, egy ’44 elôtt kiadott ronggyá olvasott könyvet, amit nem tudom, hogyan ôrzött meg apám, egy német nevû szerzô írta, Jacob Wassermann, és Ion Sân-Giorgiu fordította le. A könyv egészen lenyûgözött a számtalan Kolumbuszról szóló adattal, nem megfelelô a pillanat, hogy ezeknél elidôzzek. De meg kell mondanom, hogy abban a könyvecskében van egy mondat (amit ki tudja, kicsoda húzott alá, valaki, aki még elôttem olvasta a könyvet, egy kéklô ceruzacsíkkal, mint más mondatokat is egyébként...), egy mondat, amit éveken át ismételgettem, mely többször is eszembe jutott az évek során. A mondat Kolumbuszra vonatkozott, és így hangzott: „Sohasem tudta kicsoda, csak azt tudta, ki akar lenni.” Ezek a szavak illenek a mi emberünkre is, némiképp rá alkalmazva – elmagyarázom. Az ô zuhanása akkor kezdôdött, amikor gyerekként, kamaszkorában beíratták a kadétiskolába. Abban a pillanatban ô pontosan tudta mi akar lenni: költô, író, és elutasította a valós helyzetet, hogy az legyen, ami, elutasította az uniformist és a kaszárnyaszellemet. Biztos vagyok benne, hogy a különbség, ami aközött volt, ami lenni szeretett volna, és amire kényszerítették – ez a drámai epizód szabadított el minden gonoszságot. A fiatal kadét igen hamar rájött, hogy végérvényesen eltávolodik attól, ami lenni akar, míg ami éppen volt és amivé lenni készült, ezek önmaga elvesztését jelentették: sorsszerûen került át a rossz oldalra, és tudta, hogy ettôl a stigmától nincs módja megszabadulni. Nem volt más választása. Az egyetlen lehetôség, ami még a keze ügyében maradt, az volt, hogy alakuljon át a gonosz ügynökévé és kutassa a véksôkig a gonoszban rejlô élvezeteket. Ezért akartam mindenképpen találkozni vele. És eljutottam hozzá. Visszavonultan élt a Bánság egyik városában. Egy este csöngettem a teljesen szokványos tömbházban rejlô ajtónál. (Más neve volt, más álarca, de már nem számít...) Kinyitotta, egy pillanatra meglepôdött, amikor velem találta szembe magát. Látszott, hogy mást várt, valószínûleg önt. De gyorsan visszanyerte önuralmát. Megértette: ha eljutottam hozzá, akkor az ön küldönce vagyok. És megértette, hogy ha megtaláltam, akkor mindent tudok róla. Vagy majdnem mindent. Talán hiányzik néhány részlet, hogy a puzzle teljes legyen. Derûsen emelte rám a tekintetét, így jelezve, hogy kérdezzek, hogy kész válaszolni mindenre. Mondani csak ennyit mondott: „Milyen rövid az e világi utazás, milyen könnyedén tönkremegy az emberi gépezet, milyen hamar elromlik, elavul” (pontosan emlékszem, hogy megdöbbentett a „tönkremegy” kifejezés használata, ami az ô megjelenítésében az emberi szervezetet egy közönséges géphez közelítette, mely a mechanika és a fizika szigorú szabályaira hallgat...). 887
NV10-09.indd 89
2010.09.03. 15:45:38
Nem kérdeztem semmit, egyedül is ki tudtam egészíteni a képet, annyi információ került a birtokomba, hogy már a markomban volt. Arra kért, foglaljak helyet egy széken. Leültem. Kellemetlenül érintette a hallgatásom, hogy nem volt egyetlen tisztázatlan részlet sem, hogy semmi se érdekelt vele kapcsolatban. Nagyon zavarta, hogy nem vádolom vadul, és nem vágom az arcába az összes szörnyûséget, amit megtudtam róla. Zavarta. Másként képzelte el ezt a jelenetet. Valószínûleg önnel szemben, és nem velem. És nem így: szótlanul, csendben, derûsen. Amikor gyermek voltam, apám arra kért, hogy igyekezzek szeretni az embereket, mint önmagamat. Igyekeztem. De nem mindenkivel ment. Az egyik Sinescu volt, egy alak a szülôvárosomból, aki gyógyíthatatlanul utált engem. Jöttek mások is. De a legnagyobbat ezzel a Tiberiu Naumescu vagy Corneliu Golam, vagy ki tudja, milyen nevû úrral hibáztam. Az igazság az, hogy miközben ott ültem elôtte anélkül, hogy bármit is észrevegyen arcomon az érzelmeimbôl, én nemcsak hogy nem szerettem, de gyûlöltem, már rég elítéltem magamban, visszavonhatatlanul. Az ügy, amivel ön megbízott megváltoztatta az életemet. Jelentésembôl minden bizonnyal megértette, valójában kicsoda is Corneliu Golam, és milyen körülmények között keresztezte az ön sorsa az övét. ’80 és ’90 között határôrtiszt volt a nyugati határnál! Úgy gondolom, nem kell sokat idôznöm ennél az epizódnál, amelyet ön átélt... (Akárhogy is, e jelentéshez csatolok két fényképet róla, egy mostanit és egyet az adott idôszakból, hogy ellenôrizze a feltevéseit.) Még egyszer felteszem a kérdést: miért küldte el önnek e-mailben azt a szöveget, részleteket a regényébôl, ami egyelôre a Halálom jegyzôkönyve címet viseli? Mondhatnánk azt, hogy felébredt benne a nosztalgia, a sajnálkozás, a lelkiismeret-furdalás és újra akarta írni a múltat, a találkozást önnel, feltételezhetjük, hogy ön akkor nagyon tetszett neki, azt is feltételezhetjük, hogy a maga módján szerette önt, és most, amikor érezte a közelgô véget, meglobogtatta a zsebkendôjét, jelzett magának!... De nem, amennyire én tudom nem ez az oka, egy szokványos elme cselekedne így, nem ô. És akkor miért? Talán mert fáradtan, életuntan és tudván tudva, hogy kudarcot vallott, kitûzte a pillanatot, amikor mindennek véget vet, és játékos iróniával, eszeveszett tisztánlátással, kiválasztotta a kezet, ami kiteszi a pontot az ôrült történet végére. Inkább ez lehetett. Talán ördögien és mérhetetlen intelligenciával, még akart játszani egyet, hogy terheljen valaki mást az ô borzalmas története, hogy rakja át más vállára az általa elkövetett gonoszságok súlyát. Mert ha tudatod valakivel, milyen gonoszság rejlik benned, az a gonosz gyakorlatilag nem pusztul el, továbbadod annak a személynek, és a gonosz, ha
888
NV10-09.indd 90
2010.09.03. 15:45:38
más, ha mások is ismerik, örökkévaló lesz. Igen, igen, valószínûleg ez volt a szándéka. És sikerült is neki. Az én vállamra rakta a gonoszt, az ô történetét. Különösen akkor, ha az, aki megkapja ezt a terhet egy istenfélô ember, aki a jó néhány alapelvét szegezi szembe a gonosszal, valaki, aki már kiskorában megtanulta szeretni felebarátait, mint önmagát, különösen egy ilyen esetben a hatás, amit az átadott súly gyakorol, mindenképpen hatalmas, kiszámíthatatlan, mint ahogy beláthatatlanok az átadás következményei és annak a reakciói is, aki telítôdik ezzel a gonoszról szóló történettel. Az, aki ily módon veszi át a terhet, bármilyen reakcióra képes, nemde, még arra is, hogy megállásra próbálja késztetni a gonoszt? Például átfuthat az agyán, hogy meg kellene bütykölni Tiberiu Naumescu vagy Corneliu Golam tolószékének egyik kerekét, és este, amikor ô lakását elhagyva, a finom felépítésû szerkezetben elindul a közeli közért felé, hogy ásványvizet, kenyeret, vagy még ki tudja, mit vásároljon magának, a kerék hirtelen saját útra térjen, és a szék úgy boruljon fel, hogy a magatehetetlen nyugdíjas egy gépkocsi kerekei alá kerüljön. Vagy annak, aki egyáltalán nem érdemelte meg ezt a rosszat, olyan gondolata is támadhat, hogy amikor a deréktól lefele béna nyugdíjas, késô éjszaka, útban hazafelé, tolószékében ülve áthalad a vashídon, a szinte teljesen kiszáradt folyó felett, akkor ô az éj leple alatt, amikor senki se látja: taszít egyet rajta, hogy a másikat a mocskos, undorító szagú mocsárba merülve érje utol a végzete... Bármelyikünknek kötelessége, hogy megállítsa a gonoszt. De megállíthatod-e úgy, hogy közben magad is gonoszat cselekszel, például azzal, hogy megölsz valakit? Nem, nem, neked nem kell az ítélôbíró és a hóhér székébe ülnöd. És ha mégis olyan helyzetbe kerülsz, hogy neked jut az a szerep, hogy kiirtsd a gonoszt, a gonosz által lakott testtel együtt, az vajon nem azt jelenti, hogy te magad is legyôzettél, hogy bûnt követtél el és tebenned is ott lakozik az a gonosz, amely ellen harcolsz éppen? Egy ilyen cselekedet vajon nem változtat-e örökre életed folyásán, nem lesz-e belôled, a tiszta, derûs egyénbôl is súlyos bûnökkel terhelt valaki, akit éjszakánként rémálmok kínoznak? De igen, különösen, ha még gyermekkorodban, apád kérésére, azt a célt tûzted ki magadnak, hogy szeresd felebarátodat, miként tenmagadat. KARÁCSONYI ZSOLT fordítása
889
NV10-09.indd 91
2010.09.03. 15:45:38
DOINA RUŞTI
A gyôztes
Lucian Pistol boldogtalansága egy közönséges keddi napon kezdôdött, amikor éppen szokásos, nem túl jó, nem is túl rossz kedvében kilépett irodája ajtaján. A baljóslatú idô kemény szívében szilánkokra tört a pillanat. Lucicã fél keze a sárga kilincsen, másik keze a benne jólesôen átmelegedett kulccsal babrált, amikor fülébe jutott az irodákat a bejárattól elválasztó, fehér boltív alatt lebegô, félénk hang: – Lucian Pistol urat keresem. Egybôl meghallotta. Megtorpant. Nem akart kilépni, látni szerette volna a portást, amint odajön, hogy kihívja. Nem is az érdekelte, ki, miért keresi. A megjelenés pillanata számított: ahogyan szürke öltönyben, aranyló kulccsal a kézben kilép a boltív alól. Eszébe ötlött egy réges-régi nap, amikor ugyanazon boltív alól elragadó hivatalnok bukkant elô. Ô maga földbe gyökerezve állt a portásfülke mellett, mint a virágzó barackfa. De miután senki sem közeledett és telefoncsörgést sem hallott, úgy döntött, a dolgok elébe vág. Egy-kettô a tágas elôcsarnokban termett, ahol az újságot böngészô portástól nem messze, kezében sárga borítékkal, küldöncféle alak várakozott. – Mi történt? – kérdezte létezô legmélyebb hangján, orrán csücsülô szemüvegét igazgatva. Portástól, küldönctôl semmi válasz. – Úgy hallom, keresnek. Valaki Lucian Pistol urat keresi. – Most csörögtem rá – szólt a portás, állával a vendégek kedvéért a fülke párkányára tolt telefonra bökve. – Dehogy csörgött! Hova csörgött volna? Ott ül újságjába temetkezve, ahelyett, hogy a dolgát végezné! Lucicã meglehetôsen felhergelôdött és már dagadt benne a tízperces szónoklat, hadd tanuljon tisztességet ez a nagy marha, hadd lássa, kivel áll szemben, amúgy is új, egy hónapja sincs, hogy ide került. – Már bocsánat, felügyelô úr – szólt közbe a portás a szürke lencsékre szegzett szemmel –, újonnan jöttem, Lucian Pistol úron kívül senkit sem ismerek, de azt elmondhatom: egy perce sincs, hogy beszéltem vele.
890
NV10-09.indd 92
2010.09.03. 15:45:38
Ez már több volt a soknál. Szóval ez is egy ilyen újgenerációs pimasz, aki hülyének nézi az embert. – Ne mondja! Tényleg? Az egész minisztériumból egyedül Lucian Pistolt ismeri? Nocsak! Micsoda malôr! – riposztozott Lucicã, torka mélyébôl nevetésre emlékeztetô, gurgulázó hangot hallatva. Már nekikészült, hogy ennek a ki tudja, miféle úton-módon minisztériumi portássá lett faragatlan fráternek a kegyelemdöfést megadja, amikor az, mintegy parancsszóra fölvidulva, a háta mögül közeledô valamihez fordult. – Á! Nézze csak, itt van már! Tiszteletem, Pistol úr! Az illetô elment mellette, és Lucicã akaratlanul végignézte, ahogyan a küldönctôl elveszi a sárga borítékot, és vékony, vidám hangon azt mondja: – Köszönöm Antonie asszonynak az iratokat. Amikor pedig szembefordult, Lucicã semmi kis suhancot látott, a hosszú hajú, fontoskodó, mihaszna fajtából, olyat, akit rendszerint figyelemre sem méltat. – Ki maga és mióta veszi át maga az én postám? Ki hatalmazta föl rá? Van valami engedélye, vagy ilyesmi? A hosszú hajú magasra húzott szemöldökkel, mosolyogva kezet nyújtott: – Lucian Pistol vagyok, uram. Van valami probléma? – Maga? Én vagyok Lucian Pistol. Húsz éve dolgozom itt – hadarta Lucicã, s már mesélte volna élete minden apró, büszke pillanatát: tetemes idejû munkaviszonyát, zsebkendônyi irodáját, amit senkivel sem kell megosztania, de legfôképpen ritkaságszámba menô szakterületét, a kommunista statisztikák értelmezését. Csakhogy a nagy felsorolás bennrekedt. – Ó! Micsoda ritka véletlen! Két Lucian Pistol ugyanabban a minisztériumban! Örvendek, uram, én az utolsó emeleti Pistol vagyok, azaz a szóvivô. És maga? Szóval szóvivô! Még csak ez hiányzott! Egy ilyen kis senkiházi, az utolsó emeleten! És amíg elvörösödve, remegô hangon elôadta, hogy ô itt régi hivatalnok, agyán átsuhant a gondolat, hogy a kölyök valószínûleg valakinek a fia. De kié? Más Pistolt nem ismert. Hacsak vissza nem élt a névazonossággal. Ez az! Már látta is pimasz ábrázatát a miniszter irodájában. Lucian Pistol vagyok, uram. A földszinti Pistol rokona? Talán nem adott egyértelmû választ, diszkréten úgy intézte, hogy megértsék: van közük egymáshoz. És ha a miniszter azt gondolta, az ô fiáról van szó? Hát persze hogy azt gondolta! Biztosan már az egész minisztériumban úgy tudják: felnôtt fia van. Igazság szerint senkivel sem váltott szót. Általában el sem hagyta az irodáját. Csak a statisztikus osztályvezetôvel állt néha szóba, de azzal sem beszélt sokat. Az elsô találkozás keserû, epés áradatként zúdult rá. Meglopottnak, ki891
NV10-09.indd 93
2010.09.03. 15:45:38
semmizettnek érezte magát. Még panaszkodnia sem volt kinek. De legalább a mérgét kiadta. Néhány nap múlva ismét történt valami. A patikából jövet összefutott a Adéllal, a titkárnôvel, aki a forradalom elôtt a minisztériumban dolgozott. Tisztességtudó lány volt, mindig megkérdezte, hány cukorral issza a kávét. Elsô pillanatban örült a találkozásnak, fôként, hogy a lány azonnal ráismert: – Nocsak! Tíz éve múlt, hogy láttuk egymást. Lucicã úr, a statisztikus! A teljes nevére már nem is emlékszem. Tudor úr, ugye? – Nem. Tudor a szomszéd irodában dolgozott – mosolygott engedékenyen Lucicã, az asszony fémcsatos cipôbôl kidagadó lábfejére sandítva. – Én Pistol vagyok. Lucian Pistol. – Hûha! Hogy erre eddig nem jöttem rá! Ugyanúgy hívják, mint az újságírót! – Miféle újságírót? – Van egy újságíró. – Adél, táskája vállszíját igazgatva, a szürke szemüveglencsékbôl megpróbálta kitalálni: Lucicã rá néz-e vagy sem. – Regényt is írt, A miniszter kesztyûje, talán olvasta... – Nem olvasok makulatúrát! – De hát ez egy nagyszerû regény! – fortyant fel az asszony. – Több díjat is kapott. – Úgy látszik, mindenkit Lucian Pistolnak hívnak. Pár napja pont a minisztériumban láttam egy ilyen marhát. A nevemet kihasználva beprotezsáltatta magát. – Hát nem a szóvivô az? Lucian Pistol! Hosszú hajú fiú, kicsit Eminescura emlékeztet? Hát ez az! Akirôl az imént beszéltem! Ô kell hogy legyen! Újságíró, író, a minisztériumban dolgozik! Ô az! Ezt követôen a helyzet napról napra romlott. Már ki sem léphetett irodája ajtaján anélkül, hogy valaki meg ne kérdezte volna tôle, tényleg úgy hívják-e, mint Pistolt, a szóvivôt. Ha otthon bekapcsolta a tévét, biztosan éppen az illetôrôl volt szó, errôl a mindenhova befurakodott, mindenki által ismert tejfölösszájúról, aki már a takarítónô tiszteletét is kivívta: – Micsoda véletlen, Lucicã uram! Pont úgy hívják magát is, mint Pistol urat! Ez már több volt a soknál. Valahogy véget kellett vetnie az egésznek, ameddig módja volt rá. Egy reggel kihallgatásra jelentkezett a miniszternél, aki nagy meglepetésére azonnal fogadta. Még föl is emelkedett, a fehér ablak elôtt tornyosulva. – Lépjen be, Pistol úr! Jöjjön közelebb. Mialatt Lucicã kimért léptekkel a fényesre vikszelt íróasztalhoz közeledett, a miniszter nyájasan folytatta: 892
NV10-09.indd 94
2010.09.03. 15:45:38
– Micsoda egybeesés! Most látom, maga is Lucian Pistol, mint a szóvivônk! Lucicã megigazította orrán a szemüveget és beletúrt ôszülô hajába: – Emiatt vagyok itt, miniszter úr. – Hallgatom. A miniszter intett, hogy helyet foglalhat, és maga is visszaereszkedett íróasztala mögé, miközben Lucicã belefogott a fiatal Lucian Pistolról szóló mondókájába. – Talán azt gondolta, rokonom! – Dehogyis, isten ôrizz! Ôszintén szólva ma hallom elôször, hogy maga létezik! * A miniszterrel történt találkozás után Lucicã egy hónapig ki sem dugta orrát az irodából. Képzeletben annyit morzsolgatta, gyûrögette ellensége ábrázatát, hogy már álmában is azt látta. Így érkezett el, egy hosszú hétvége után, szeptember huszonkettedike. A legtávolabbi sarok mögül leskelôdve fél órán át várt rá a lépcsôházban. Fegyverét, egy átlátszó mûanyaggal megerôsített ruhaszárító kötelet, már napok óta készenlétben tartotta. Ezt elég lesz a nyaka köré vetni, majd keresztben jól meghúzni. Hosszú hónapok óta erre a percre várt, erre az álomcseppre, ami lehûti majd elégedetlenségtôl égô életét. A fiatal Lucian Pistol szokás szerint este kilenckor került haza. Mosolyogva közeledett, füle körül lebegô fürtökkel. Egészen tisztán látta, káposztalevélszerû, élénkzöld felöltôbe burkolózva közeledett. Alig lépett kettôt a felvonó fele, a kötél már a nyakán feszült. Miközben mohón húzta a kötél keresztbe vetett két végét, Lucicã végignézte a szorítást enyhíteni igyekvô ujjak hasztalan küzdelmét. Miután a megfojtott test puhán eldôlt, Lucicã a kijárathoz sietett. De nem bírt csak úgy lelépni. Visszafordult, és jót rúgott a lift elôtti pepita kövön elomló hajjal keretezett ábrázatba. A felszabadulás gesztusa volt ez, ami csak a szeptemberi éjszakába kilépve tudatosult benne. Az utcát gördülô luxusautó zenéje árasztotta el, ô pedig jólesô érzéssel nyújtóztatta ujjait a ballonkabát puha zsebében. Boldog volt, mintha valami jó filmet nézett volna meg. Csakhogy a halállal a fiatal Pistol még jobban beleékelôdött Lucicã látóterébe. Hónapokon át egyébrôl sem folyt a szó, mint a legtehetségesebb, legígéretesebb író erôszakos haláláról. Az újságok, a televízióadók úgy emlegették Lucian Pistol nevét, mintha elveszett testvérüket siratták volna benne. Pár hét alatt A miniszter kesztyûjét szétkapkodták a könyvesboltokból. Lucicã elégedetten vette tudomásul az imposztor halálát. Valahányszor 893
NV10-09.indd 95
2010.09.03. 15:45:39
a tévében feltûnt, csatornát váltott és a fehér kaviccsal döngölt cementen heverô testre gondolt. Néha maga elé képzelte a testen lakmározó kövér kukacokat, és életkedve magasra szállt, mint luftballon a nyári légben. Egy napon újságíró kopogott a földszinti iroda ajtaján. – Lucian Pistol felügyelô? – kérdezte az újságíró, és belevágott: a Lámpás folyóirat riportere vagyok. Rendkívül izgatott állapotban Lucicã alig bírta dadogás nélkül elmagyarázni: nem vagyok a halott rokona, a halott író rokona, akarom mondani, mindössze kollégák voltunk. Az újságíró elkomorult arca láttán Lucicã suttogóra fogta: – Végül is, most már, így, négyszemközt, elmondhatom, hogy szegrôlvégrôl rokonok voltunk, de nem szerettem volna, ha kiderül, én régóta felügyelôsködöm itt, és akár hiszi, akár nem, még soha senkit nem protezsáltam be, nem éltem vissza... Mindig korrektül jártam el. – Ezt annyi beleéléssel mondta, hogy saját korrektségének gondolatára hirtelen pehelykönnyûnek érezte magát. Az újságíró nem látszott kételkedni, így Lucicã két füle lassan felmelegedett és hihetetlen mesélési vágy tört rá. Kerek egy órát ültek a Viki nyárikertben. A nagy, színes fényképpel megspékelt interjú megjelenése után egyre többen keresték fel. Hol egy újság, hol egy televízió. Lucicã ismét virult. Ô volt, aki ezt a jóravaló, de útbaigazításra váró fiút, ezt a Lucian Pistolt felfedezte. Kiskora óta ismerte. Hol mint távoli rokon, hol mint a véletlen névrokonság okán örökbe fogadott, nevelt gyermek tûnt fel. Végsô soron, mit takargatta volna, ô volt a sajnálatosan elhunyt író minden kis rezzenésének titkos mentora. Ha nincs az élô Lucian Pistol, az elhunyt nagyon hamar kihullt volna a köztudatból. Miután a lapok érdeklôdése alábbhagyott, Lucicã a nagy, az utolérhetetlen halott emlékére klubot alapított. Addig törte magát, amíg egy székhelyet és egy lapot is összehozott. Eldöntötte: legyen szeptember huszonkettedike az örök emlékezés napja. Idôvel gyûlölete is megfakult, néha már-már gyöngédséggel gondolt a szürke felvonó elôtt heverô testre. Lucicã minden pillanatát egykori ellenségének szentelte. Neve alatt portált szerkesztett az interneten, cikkezett róla, és mivel munkája lassanként ismertté vált, a nagy irodalomkedvelô pártfogásában bízva egyre több fiatal író tömörült köré. Szürke szemüvege, megértô, jóságos mosolya egyre több fényképrôl köszönt vissza. Még az írónak szentelt szájton is ugyanez a fénykép szerepelt, végül senki sem tudta már, hogyan is néz ki a rajongott író. Özönlöttek a fiatalok, egyre fiatalabbak, lelkesen dicsôítették a hôst, A miniszter kesztyûjét, 894
NV10-09.indd 96
2010.09.03. 15:45:39
ami egyhangúlag a legforradalmibb könyvnek számított. Nyilván senki sem olvasta. A szentek könyvei nem olvasni valók. A kezdô írók hôsévé avanzsált vén Pistol jóságos arcával észrevétlenül átitatott agyú, új generáció regénye volt ez. Halála után húsz évvel már szinte senki sem emlékezett arra, hogyan is nézett ki a Kesztyûk eredeti szerzôje. Még tíz év és Lucian Pistol rajongóinak fele szentül hitte, hogy a könyvet a szürke szemüveges öregúr írta. Ô volt az agy, ô mosolygott az újságok lapjairól, a televíziók képernyôirôl. Ô volt a versantológiák szerzôje, az új irodalom építômestere. Egy nyári napon Lucian Pistol eltávozott az élôk sorából, és nagy pompával eltemették a Bellu temetô íróknak fenntartott sétányán. A kiadóknak eszükbe jutott A miniszter kesztyûje: – Nini, milyen fiatal volt harminc évvel ezelôtt! Nézd csak! Az elsô kiadáson az áll, hogy hetvenötben született! – Lári-fári! Ki gondozta ezt a könyvet? – Valami harminc évvel ezelôtti tökkelütött! Úgyhogy az ünnepi kiadás hátlapjára egyszer s mindenkorra ama Lucicã elégedett, örömteli ábrázata került, akivel végre-valahára igazságot tett az élet. LÁSZLÓ NOÉMI fordítása
895
NV10-09.indd 97
2010.09.03. 15:45:39
ION MANOLESCU
Város a városban
Maria élete valamiféle kavargó nagyszerûséget sugárzott. A múlt, bár igyekezett elfeledni, folyton utolérte és elborította gondolatait, mint napfogyatkozás foltjai a fényt. Soha nem mesélt el mindent sem a szüleirôl, sem az évek és utcák keresztezôdéseiben álldogáló szeretôirôl, de szándékosan naplólapokat hagyott szerteszét a lakásban, hadd olvasgathassam a feljegyzéseit. Féligazságokat szûrtem ki belôlük, ezek aztán pontosra mért kitalációkkal elegyedtek, amelyeket agyam lázasan és pontatlanul gondolt tovább. A jelenetek feloldódtak az érzelmek maró és ellentmondásoktól szagló keverékében, hogy aztán valós formákban és testekben álljanak össze ismét, a pillanat izgalmával telítetten: a Boeing hosszúkás orra, amint a magasba emelkedik az Otopeni reptérrôl és magával viszi az anya csomagjait, meg egy emlék hologramját; az égô gyertyából csepegô, a nyakon és a vállon végigpergô viaszcseppek, miközben egy barna, cigányképû férfi durván meghágja ôt; a kés egy másik férfi éjjeliszekrényén; a fekete, „depeche”-es bakancsok, vastag talppal, fémmel borított orral; a „3 Fenyô” menedékház mögötti hótakaró meztelen fenékkel érzékelt hûvössége; a „Bucures¸tii Noi”1 sugárút villamosai, amint rák módjára végigollóznak a reggeli légen; a Pajura lakónegyed rózsáktól, tököktôl és napraforgóktól dagadó kiskertjei; a 66-os tömbház mindennapi kávészíne; a konyhából kihallatszó, bors- és tárkonyillatú veszekedések; az apa hálószobájának párnázott ajtaja, amelyen nem hallszik át a sikongás, és amelybôl a retina csupán egy hatalmas meggyszínû foltot ôriz; a politikusok gyerekeinek autói, amint rá várnak az utcasarkon; a „Primãverii”2 egyik villájának a
1
Bucures¸tii Noi: bukaresti városrész a Szabad Sajtó Háza mögött, a Pajura negyedben. Primãverii: 1990 elôtt Nicolae Ceau escu kommunista diktátor rezidenciájának helyet adó, a rendszerváltás után is fölöttébb módos személyiségeknek otthont nyújtó villanegyed Bukarest központi zónájában. 2
896
NV10-09.indd 98
2010.09.03. 15:45:39
fiókjában talált ezüstszínû kínai golyók; a bãneasai3 mulatságok, lesötétített szobákban dörömbölô zenével, miközben egyetlen ágy sem marad üresen; egy szôrös férfikar szorítása, amint rátapad nyaki ütôerére a gyönyörrobbanás teljében; a pálinkaszagú hányás párája. Így alakultak a dolgok körülötte, és így az emberek is. Tiszta Dosztojevszkij, leszámítva a hitet. Maria családja sok szempontból olyanszerû volt, mint az én eszem: erôs, széthúzó, és két kontinensen elszóródott. Valahonnan az amerikai Nagy Tavak környékérôl energikus, ellentmondást nem tûrô anya osztogatta a parancsokat és havonta a túléléshez szükséges anyagiakat. Nagy ámulatomra Maria sorsának alakulása nem érintette sem a „Bucures¸tii Noi” valamelyik nagymenôjének szalonját, sem egy 735-ös hátsó ülését, és luxusdiszkók nikkelezett táncrúdja köré sem simult. Az idevágó határozatok a messzi távolban születtek, East Lansing és Farmington tartományok határvidékén, egy kis boltban, amely ötvenmérföldes körzetben minden halandót ellátott. Ott mûködött a „Victoria’s Secret” fehérnemûk, a „Hershey’s” édességek és a Swarowski-kristályokkal (vagy – az egyetemen szerzett osztályzatoktól függôen – csupán cirkóniummal) díszített gyûrûk vezérlôtornya. A család, a csokoládék és a pénztárcák interkontinentális egyesítésére mindaddig nem kerülhetett sor, amíg Maria be nem fejezte tanulmányait, illetve – fôként – állást nem talál magának. Így festettek a dolgok a földi és az agyi félteke bal oldalán. A másik oldal a Pajura negyedben ôrködött, egy tömbházban, amely elôtt sütôrostély állt, és amelynek lépcsôje alatt két herélt kutya bóbiskolt. Dinu úr gondját viselte az elsô emeleti lakásnak, a lakóközösség ügyeinek, és lánya, illetve a két kutya kombinált jólétének. A lakás eléggé mutatós volt (Maria sokáig nem engedett be oda), enyhe ellentétben az ô eleganciájával és stílusával, amelyek mintha egy másik világból származtak volna. A három szoba szelídnek és vendégszeretônek tûnt, bár csak az egyik, az utolsó lopta be magát úgy igazán a szívembe: fehér volt, friss és zord, apró, egyszemélyes ággyal a sarokban, a falon katolikus kereszttel. Bizalommal töltötte el a szemlélôt, aki nem is gondolta volna, hogy ott ilyen meg olyan dolgok történhetnek (mennyire elcsodálkoztam, amikor Maria szavaiból rájöttem, hogy a helyzet épp az ellenkezôje ennek!). Nem csináltunk soha semmit abban a szobában, még csak nem is csókolóztunk. Dinu úr is csak engedéllyel léphetett be oda, és csak akkor, amikor Maria otthon volt. A tömbház igazgatása sokoldalú és kényes mûveletnek bizonyult. Dinu 3 Bãneasa: a román fôváros egyik repülôtere körüli, rohamosan fejlôdô, újgazdagok által is preferált lakónegyed.
897
NV10-09.indd 99
2010.09.03. 15:45:39
úr elôrelátóan beíratta a lakóközösséget a Tömbházlakók Egyesületébe, mely felügyelte a rezsiköltség-táblázatok kifüggesztését, vigyázott a belsô rendre és több mûszakban ôrizte az A, B és C lépcsôházak lakóinak javait. A Tömbházlakóknak internetes honlapjuk is volt (www.tle.ro), és idônként tájékoztató anyagokat jelentettek meg a hirdetôhelyeken és a központi sajtóban. Így festett a történések látható vetülete. A rossz nyelvek szerint a Tömbházlakók csak úgy hemzsegtek mindegyik lakónegyedben, minden egyes lépcsôházban. Sem a kommunista nyugdíjasok, sem a két háború közti építôk nem sejtették, kikkel van dolguk. És ami még ennél is rosszabb: különös mendemondák keltek szárnyra és keringtek városszerte arról, hogy a fiúk nem is a renddel és az ügyintézéssel foglalatoskodnak, hanem épp ellenkezôleg. Lényegében, ha az ember figyelmesen körülnézett, rájöhetett a turpisságra. A Tömbházlakók szántszándékkal rongáltak, hogy senki ne lehessen nyugodt a közelükben: kicsavarozták a gyûjtôcsatornák fedelét, összeszurkálták a tömítéseket, átvágták a hidegvíz-vezetékeket, leszerelték a pincékben a könyökcsöveket, meglyuggatták a víznyomás-emelôket, eltömítették a lefolyókat, tönkretették a fôvezetékekre csatlakozó berendezéseket. Folytonos feszültségben tartottak mindenkit, minduntalan tennivalót adtak a többieknek, mint valami idegbajosoknak. Miután egy hétig küzdöttél velük, holtfáradt voltál, elôzékeny és koffeintôl tocsogó. A legnagyobb szenvedést az okozta, amikor tavasszal kidobták a szürkésen málladozó, maradék savanyú káposztát a hordókból az utcai lefolyókba: az egész utca áporodott páclétôl bûzlött. Kapcsolataik alig sejthetô messzeségekbe nyúltak. Azt beszélték róluk, hogy ôk helyezték el a robbanószerkezetet a Moszkva– Tbiliszi fôvonalon is, a tél kellôs közepén: szépen égett a gáz Grúziában, narancsszínû felhôkkel. A Tömbházlakók nem önmagukban ténykedtek. Kéz a kézben mûködtek a polgármesteri hivatallal, miközben puhatolóztak, közvetítettek, jelentettek. Mi több, egyes lakók vegyes csapatokat véltek látni, amint helikopterrel röpködnek a lakónegyedek fölött, igen alacsonyan: így azonosították be a szabad telkeket, majd térképre vitték a beépítendô tereket. Mindenki úgy érezte, szemmel tartják, megfigyelik, mint a NASA Mapping the Earth programjában. A beépítetlen telkek, törvénytelenül felhúzott garázsok és a tavak, illetve a jégpályák körüli zónák után szinte semmi sem maradt érintetlenül. A Herãstrãu parkot bedarálták, az IOR4 körülit felparcellázták, a Bordei-kertet kivették a közterületek közül és visszaszolgáltat4
IOR: Román Optikai Vállalat.
898
NV10-09.indd 100
2010.09.03. 15:45:39
ták tulajdonosának, a Carul parkot átengedték a Patriarkátusnak, aztán jó pénzért eladták néhány beruházónak. Már megpillantani sem lehetett a tavakat, nemhogy beljebb kerülni: a szokatlanul magasra húzott, zöld kerítések a mögöttük zajló masszív tarolást leplezték. Arról szólt a fáma, hogy az utolsó pillanatban még négy villamosdepót azonosítottak be, köztük a lakóhelyem mellettit is: ez volt az elsô ilyen bukaresti létesítmény, 1920-ban kezdte el a mûködését, a kommunisták ’49-ben rátették a kezüket és az „Ilie Pintilie” nevet adták neki, aztán teletömték munkásokkal, süllyesztett hegesztôaljzatokkal és kóbor kutyákkal. A központi fekvésû, értékes telkek épp a kocsiszín-hálózat alatt feküdtek; ha leválasztották volna a fém- és téglaréteget, elôbukkant volna a föld. Csak épp eszébe kellett jusson valakinek. Ki is találták, hogy a depókat lerombolják, a síneket és a hegesztôaljzatokat betemetik, a csarnokokat lebontják; a szomszédomban lévôvel kezdik, mert az a központban, épp a kormányhivatal mellett van. Az elegyengetett teleknégyzetre aztán aszfaltot és bitument öntenek, egyik végétôl a másikig. Az ily módon nyert friss területre pedig – tetszés szerint – luxuslakóparkot, bevásárlóközpontot vagy néhány, különbözô magasságú irodaházat húznának fel. Az üzlet komoly pénzre ment, csupán maga a telek ötvenmillió dollárt ért (egyesek szerint hetvenet is). Úgyhogy repült onnan minden, a villamosok, a szürke betonkerítés (amelyet naponta megmásztak a munkások a kocsma felé igyekeztükben), a II. Károly király idején ültetett nyárfák, és persze a kóbor kutyák is. A polgármester olyan fesztelenül cserélgette a városrészeket, mintha legóelemek lennének: odaadta a Bordei-t egy szélhámosnak, aztán úgy döntött, vissza kell szereznie, cserébe a Victoria depó felét kínálta fel. Az örmény templomra rányomorított egy irdatlan irodaépületet, a Szent József mellé pedig jóváhagyott egy modern, gépies buildinget, mint amilyen az Aviatorilor téri cyborg: 19 emelet, 75 méter magasan. A projektet, ironikusan, Cathedral Plazzának nevezték el. A Cret¸ulescuról5 az hírlett, hogy elrejtik egy felhôkarcoló mögé, hogy civilizáltnak tûnjék, mint New Yorkban. Valamiért a begyében voltak a templomok: nagy szeleteket hasított ki a kertjükbôl és acél-üvegszál kockákat telepített rájuk. Ha megharagudott rád, képes volt az ablakod elôtt is építôtelepet nyitni. A központban még rosszabb volt a helyzet. A Palota teret három kisebb térre készültek feldarabolni, ezeket pedig irodákkal, parkolókkal és bevásárlóközpontokkal telezsúfolni. A tét lélegzetállító volt: lényegében a város utolsó szabad területérôl volt szó. Közepére két harmincméteres tornyot 5 Cret¸ulescu (Kretzulescu) – a XVIII. század elején épített, sajátos stílusú kis ortodox templom Bukarest központjában.
899
NV10-09.indd 101
2010.09.03. 15:45:40
terveztek, hogy eltakarják az Atheneumot, a Királyi Palotát és az Egyetemi Könyvtárat. Repültek hát onnan a szobrok és emlékmûvek is, talapzatostul: a Brãtianu, az öntvényfa, a „rúdra szúrt fasírt”.6 Egy szempillantás alatt eltûnt az egész díszlet. Mindegyik reggel más- és másképpen kezdôdött, akárcsak egy idegbeteg álma. A változások napi rendszerességgel követték egymást, a memória nem gyôzte számon tartani, senki nem volt képes rögzíteni a történteket. A várost muszáj volt elhagyni, lakói számára ajánlott volt menet közben kiszállni belôle, amíg még nem késô. Ami nem sikerült Ceaus¸escunak, befejezték ezek. Bukarestet szétmorzsolták, letaglózták. Az emberek egyenként tûntek el az összképbôl, az épületek szintén. A parkocskák nem léteztek többé, beépítetlen telkek még annyira sem. Ha meg akartad volna mutatni valakinek gyermekkorod színhelyeit, nem leltél volna rájuk. Udvarok, átjárók, házak közti távolságok zsugorodtak össze a hatalmas nyomás alatt. Ahol már nem akadt hely vízszintesen, felkapaszkodtak függôlegesen, öt emelettel licitálva rá a szomszéd villájára. A betonkeverôk fáradhatatlanul ontották az anyagot, bármikor, bárhol, minden centiméternyi teret betöltve. Az utcák egymáshoz ragadtak a teherautók kavarta porfelhôkben; amikor esni kezdett, az ember úgy érezte, hétvégi kiránduláson van Balote ti-en vagy Sãfticán.7 Az iskolai futballpályák helyére valami ôrültek ...sportcsarnokokat emeltek; a termeket szép kis összegekért cégeknek adták ki órabérbe. Ahol a kis lakónegyedek véget értek, hirtelen egy úttest kanyarodott elô, szinte a semmibôl. A Buzes¸ti negyedet el kellett törölni a föld színérôl, Basarabot ki kellett sajátítani, Curtea-Vechét haszonbérbe kellett adni (Maria rémületére, aki az ablakából láthatta, amint alumíniummal veszik körül Negru Vodã templomát). A várost kizökkentették a helyérôl, majd megsemmisítették, levakarták Európa térképérôl. Ploie ti-hez és Giurgiuhoz8 tapadva engedett be magába, hogy már azt sem tudtad, hová érkezel. Nem is láttál egyebet, csak a kotrógépeket és a neonfényben fürdô, „VILÁGVÁROSI ZÓNA” feliratú pannókat. Nyáron a cement remegett a ritkás, benzingôzhöz hasonlóan áttetszô levegôben. A mûveletek módszeresen zajlottak, hivatalnokok egész hada gondoskodott errôl, élükön a polgármesterrel: szelíd, jóindulatú embernek tûnt, polgármestersége elôtt paradicsomot termesztett az egyik szomszédos megyében, Videle városában. Hisztérikusnak kellett lenned ahhoz, hogy szerethesd ezeket a helyeket, öntudatlannak ahhoz, hogy a lakosait elviseld. 6 Az 1989-es romániai forradalom hôseinek tiszteletére állított, koncepciója miatt sokat bírált emlékmû (lásd itt: http://www.panoramio.com/photo/10002293). 7 Balotes¸ti, Sãftica: Bukarest környéki települések, turisztikai célpontok. 8 Ploies¸ti, Giurgiu: megyeszékhely városok Bukaresttôl 60–65 kilométerre.
900
NV10-09.indd 102
2010.09.03. 15:45:40
Amikor elôször mentem fel Maria blokkjába, az épület bejárati ajtaján golyóstollal aláhúzott szövegû hirdetés függött, amelyrôl Dinu úr máig állítja, hogy nem ô írta, és amely megjelent az Evenimentul zilei napilapban is: „Egy ôrült minden éjszaka betör feszítôvassal a mosodákba, pincékbe, sôt erkélyekre is. Kellene 4-5 ember, gondoljunk ki egy tervet, és kapjuk el a fickót. Mire a rendôrség kiérkezik, szögre akasztjuk a bôrét! Keressétek a 66-os th. gondnokát.” Nehezen lehetett volna megtudni, ki is ez az ôrült és hogyan is festenek a „mosodák”, egyvalami azonban bizonyosnak tûnt: a „66-os th.”-ban garázdálkodó tettes nem menekülhet a beharangozott büntetés elôl. 1989 decemberében a Tömbházlakók felváltva ôrködtek a bejáratoknál, egyesek közülük pajszerrel, mások puliszkakeverôvel vagy emelôvassal a kezükben, sôt Fet¸eanu úr vadászpuskával érkezett, egy ládából szedte elô, az ágy alól. Az ellenség ennek dacára nem jelent meg. Azt is mesélték a Tömbházlakókról, hogy amikor minden más módszerük csôdöt mondott, nagystílû, gengszteri akciókra váltottak: szándékosan szabadon bocsátották városszerte a kóbor kutyákat (ha a sintérek összegyûjtötték ôket, a Tömbházlakók jelentkeztek a menhelyen, azt állítva, ôk a tulajdonosok, aztán visszaengedték az ebeket az utcákra); mellényükön különös betûjeleket (RADET; DISTRIGAZ; RENEL9) viselô beavatkozási csoportokat béreltek fel, akik teherautókról ugráltak le, és éjszakánként különbözô helyeken törték fel az aszfaltot, aztán elhúztak onnan, hatalmas gödröket hagyva maguk mögött; megrongálták a vízórákat (hogy a szomszédok ne tudják, melyikük mennyit fogyasztott, és végül ölre menjenek); elrontották a közlekedési lámpák jelzôrendszerét (23 óra után mindegyik pislogó sárgára állt át); lefizették a szemeteseket, hogy éjszaka vigyék el a kukákat (robajlott az egész utca, amikor a legédesebb lett volna az álom); reggelente próbálták ki az autók kipufogóját (a gázolajjal mûködô fekete Aro-motor, illetve az 1300-as Daciáé volt a kedvencük, mely szürkés, fullasztó füstöt bocsátott ki) vagy kisütötték a teljes lakónegyedeket ellátó áramszolgáltató berendezéseket (különösen a Drumul Taberei negyedre járt rá a rúd, ahol a fô transzformátor egészen véletlenül épp a Bajnokok Ligájának mérkôzései alatt égett ki rendszeresen). Egyesek szerint a Tömbházlakók ténykedéseit a Szekuritáté10 felügyelte, akárcsak a „forradalom” idején a sztorit az állami tévéadóval és a terroristákkal, hogy mindenkit szüntelenül lefoglaljanak, mintha egy folyamatos pol9 10
Víz-, gáz- és áramszolgáltató társaságok elnevezése. Szekuritáté (Securitate): a Ceaus¸escu-rendszer titkosrendôrségének elnevezése.
901
NV10-09.indd 103
2010.09.03. 15:45:40
gárháború dúlna, az idegeké és az állóképességé. Hamar elhasználódott az ember, miközben nem látott maga körül mást, csak a folyton elölrôl kezdett mindennapi küzdelmet: maga az élet, örök átmenetbe – mint valami végtelen lövészárokba – rekedve. Az igazi, sok pénzt mozgató dolgok, amelyeket nemhogy kimondani, de még elgondolni sem lehetett, a háttérben, a kíváncsi szemek elôl rejtve zajlottak; de akár kétlépésnyire is történhettek volna, senkinek nem lett volna ereje beleszólni. Hegyek, gyárak, állomások, egész lakónegyedek keltek el: kerület kerület után, darabonként. A Szekuritáté vezényelte le az összes ügyletet, jövedelmezôen, kapitalista módra, hangtalanul. A többit a Tömbházlakók intézték, mint valami kis civil hadsereg, amelyet a panelekben, a városban és még távolabb, vidéken élô balfácánok ellen vetettek harcba. Miután ellenfeleiket felôrölték és erôtlenné gyötörték, azok képlékennyé váltak, így sokkal könnyebb volt dolgozni velük; az Egyesület akár alkalmazhatta is ôket, néhányan közülük kifejezetten kérték ezt, kábán a tettvágytól. Ami pedig a kutyákat illeti, mind Dinu úr, mind a szomszédok (legfôképpen a mámikák, akik naphosszat a konyhaablak mögül leselkedtek, éjszaka pedig elszenderedtek a tévé elôtt) emberségesen táplálták mindegyiket. A Pajura negyed nyögött a rengeteg rögtönzött kutyamenhelytôl. Nem akadt olyan lépcsôalj, bokor vagy elhagyatott autó, amelybôl ne tört volna elô figyelmeztetô morgás. Aki nem ott lakott, lecövekelt a sarkon, a trolimegállóban; este tizenegy után, amikor már az utolsó jármû is elment, senki nem felelt a vakmerô látogató biztonságáért. A reggeli posta furgonnal érkezett, a küldeményeket nemes egyszerûséggel kidobták az ablakon a lépcsôkre vagy egyenesen az utcasarokra, onnan aztán mindenki elvihette, ami az övé volt. Rollerezésrôl vagy biciklizésrôl szó sem lehetett, tízméterenként leszedték volna gatyádat. A Pajura-lakók elszántan védték sajátos környezetüket. Valahányszor – fölöttébb ritkán – a sintérek bemerészkedtek a negyedbe, a szomszédok lehurrogták vagy elpáholták ôket. A legtalálékonyabb lakók ilyenkor gyorsan bezárták a hét-nyolc kutyának falazó tömbházak ajtaját. Amikor aztán elmúlt a veszély, ismét kiengedték ôket az utcára. Ritkán történt meg, hogy valamelyik kutyát elvigyék, és ha a pórul járt állat (amelyik a razzia idején aludt, vagy egyedül ment ki sétálni a sugárútra) hiányzott a délutáni névsorolvasáson, akcióba lépett a nehéztüzérség. A Tömbházlakók által felügyelt, gyanús elnevezésû alapítványokat („Kuszu-Kuszu”, „4 Lábú”, „Házikót mindenkinek”) egész jogászhadsereggel szerelték fel, amely helyben legyártott egy felmentô bírósági határozatot, a peches párát pedig huszonnégy órán belül hazahozták. Ilyenkor interjút adtak a tévéknek, bemutatták a kamera elôtt a csapzott állatot (ami nem volt valami ihletett lépés, mert az ide-oda 902
NV10-09.indd 104
2010.09.03. 15:45:40
hurcolt áldozat a megpróbáltatások után akkorra már valóban harapós kedvében volt), iratcsomókból származó adatok és ítéletszámok röpködtek a levegôben. A lakónegyed testületileg ôrködött a kutyaszabadság és –kényelem tiszteletben tartása fölött. Ebbôl következôen Döncike és Cukorfalat – akiknél ebben a kiherélés óhatatlan mellékhatásai is közrejátszottak – rövid idô alatt alapos méret- és súlytöbbletre tettek szert, hogy az ember már mindenütt beléjük botlott: a lépcsôn, a lépcsô alján, a lábtörlôn, az emeletek között, a pincében, a bejáratnál; sôt egy éjszaka a liftben léptem rá Cukorfalatra. Döncikével, azzal a sárgásfekete döggel kapcsolatban, amelyiknek a bundáját négy bolha- és egy hangyageneráció népesítette be, úgy döntöttünk, hogy elraboljuk, majd a negyed különbözô pontjain plakátokat ragasztunk ki rettegô pofikájával, sállal körbetekert orrocskájával, és váltságdíj-kéréssel alatta: szép összegre tehettünk volna szert ezzel! Igazából azonban Döncike és Cukorfalat érinthetetlenek voltak. Hálátlan és gyáva ugatásuk mindenhonnan felhangzott, mint valami riasztórendszer. Amikor leszállt a sötétség, úgy érezted magad, mint a The Thing-ben: megszólalt teljes hangerôvel a vészjelzô, és félô volt, hogy szakadt nadrággal távozol a helyszínrôl. SZONDA SZABOLCS fordítása
903
NV10-09.indd 105
2010.09.03. 15:45:40
T. O. BOBE
Vukli1 GICÃ BÁCSI. ÁLTALÁNOS BEMUTATÁS Gicã bácsi a legnagyobb fodrász a világon. Egy méter hatvankét centi magas és ötvennyolc kiló. Nála nyiratkoztak a leggyorsabb szélsôk és a legeredményesebb csatárok. Nála borotválkoztak a legkövérebb tenorok. Az ô fodrászatában játszották a leghosszabb sakkpartikat. (Az egyik, épp nyolcvanhárom évvel ezelôtt kezdôdött, még az elsô Gicã idejében, és apáról fiúra öröklôdve még most is tart.) Gicã bácsi a leggyorsabb fodrász a világon. Övé a plasztikus nyírás gyorsasági rekordja, és ô a tarkómasszás háromszoros olimpiai bajnoka. De az ô igazi specialitása a borotválás. Egyetlen hosszan elnyújtott mozdulattal, mintegy zárójelbe fogva az állat, bármilyen szakállt leborotvál úgy, ahogy csak az igazán nagy mûvészek képesek egy portrét megrajzolni. Ez az ô egyfajta kézjegye, amelyet jól látható helyen, egy bekeretezett grafikonban tart. A MUNKATERMELÉKENYSÉG BEMUTATÁSA Gicã bácsinak hat falitükre, hat mosdókagylója, hat fodrászszéke van és egyetlen alkalmazottja sincs. A fodrászszalonja mindig tömve, és a székek is mindig foglaltak. Gicã bácsi egyenként odalép mindenikhez, és az idôt stoppolva lép sorra egyet-egyet. Így nyír és borotvál: reggeltôl estig szimultánban, és megnyeri mindenik mérkôzését. Tanulmányozta eddig a világ összes lehetséges olló-nyitányát, megtanulta ellenôrzése alatt tartani az öszszes fejtetôt, a hajsirüléseknek legjobban kitett helyet, és végül, amikor a tábla már majdnem üresen marad, mindig sikerül úgy elrendeznie a bábokat, hogy minden kliense elégedetten, legyôzetve, de felemelt fejjel távozzék.
1
Göndör hajfürt.
904
NV10-09.indd 106
2010.09.03. 15:45:40
GICÃ BÁCSIRÓL, AZ ÔRÜLTSÉGRÔL ÉS VASILESCU DORELRÔL Vannak, akik Einsteinnek képzelik magukat, és bolondok. Mások Napóleonnak, és még bolondabbak. Megint mások azt hiszik, üvegbôl vannak, és vigyáznak, hogy el ne törjenek, és mások azt, hogy papírból, és vigyáznak, nehogy lángra kapjanak. Gicã bácsi a legnagyobb fodrász a világon. Egyesek orvosoknak képzelik, mások feltalálóknak, és megint mások ezredeseknek magukat. És gondjuk van arra, hogy nyakukon tartsák a sztetoszkópot, zsebükben a csavarhúzót, s hogy megjelölt térképeket fogjanak a hónuk alatt. Ritkán van, aki Vasilescu Dorelnek képzeli magát. Egyesek Szókratésznek képzelik magukat, és bolondok. Mások tizennegyedik Lajosnak, és még bolondabbak. De Gicã bácsi a legnagyobb fodrász a világon, és ô ezt képzeli – hogy ô a legnagyobb fodrász. Hat székben szimultán nyír és borotvál, és nem téved sohasem. Szeme fürge, keze gyors. Híres és pontos. Van, aki Vasilescu Dorelnek képzeli magát, és ô nem ilyen. Kelekótyán jár, és nem tudja, mi tesz az, hogy: Vasilescu. Gicã bácsi a legnagyobb fodrász a világon. Egyesek Eminescunak képzelik magukat, és egyesek Madame de Pompadournak. Egyesek akácfának, és felemelt ágaikkal állnak a kertben, a tejfölösszájúakra várva. Ha akácfa vagy, tudod mi a dolgod. Ha zokni vagy, keresel magadnak egy lábat, hogy együtt izzadjatok. 905
NV10-09.indd 107
2010.09.03. 15:45:41
Ha te vagy a Magna Charta Libertatum, félrehúzol a napról, hogy ki ne száradj, és vigyázz, hogy meg ne telepedjenek rajtad a pincék penészei. Ha te vagy Mihai Viteazu, lovon ülsz mindig, kezedben egy égre emelt bárddal. De mitévô vagy akkor, ha te vagy Vasilescu Dorel, és Vasilescu Dorelnek is képzeled magad? Gicã bácsi a legnagyobb fodrász a világon. Hozzá a legnagyobb tenorok jönnek és a legnagyobb focisták. És tudják magukról, hogy ôk a legnagyobb tenorok, és idônként kiveszik a zsebkendôjüket, hogy megtörüljék a homlokukat. És tudják magukról, hogy ôk a legnagyobb focisták, és a mûanyag borítású padon várakozván, idônként újrakötik a cipôfûzôiket. Közöttük Vasilescu Dorelnek egészen hosszú keze van. És tördeli, és a zsebébe csúsztatja. Senki nem tudja, hogy ô Vasilescu. És hogy Dorel. Gicã bácsi egyik széktôl a másikig járva, magabiztosan nyír és borotvál. Fejet mos, és masszíroz. Egyesek Jurij Gagarinnak képzelik magukat, és bolondok. Mások Jézus Krisztusnak, és még bolondabbak. Gicã bácsi írt egy könyvet, a címe: Fodrászok könyvecskéje. Ô a legnagyobb fodrász a világon. Vasilescu Dorel hamuszürke öltönyben, sorára várva ül egy futballista és egy tenor között. Gicã bácsi egyik széktôl a másikig rohangálva bütüzi a halántékfürtöket, és eltünteti a tarkóról a rebellis szálakat.
906
NV10-09.indd 108
2010.09.03. 15:45:41
MIÉRT NEM ROHAD A HAJ Mert kijár neki, hogy hagyjon maga után valamit az ember, egy annyira ôszinte dolgot, hogy ne tûnjön az egyáltalán megmódoltnak, olyat, amelyik a legeslegbensejébôl fakad, és felborzolódik egy-egy lenge félelem- vagy szerelmi fuvallatra. És mert a faggyú-szigetecskék, amelyekbôl táplálkozik, nem egyebek magányosság-buborékoknál, amelyek remegve emelkednek fel a futballista vagy a tenor lelkébôl. Mert, Gicã bácsi halála után, a haj nô még egy kicsit, így is bizonyítván az önállóságát, és egyben rámutatván arra is, hogy az ô párhuzamos élete picit más, eltér, akár egy mûholdas közvetítés hangja a kép közvetítésétôl. ANATÓMIALECKE A bicepsz fontos izom. Az igazi férfiak a bicepszükrôl ismerszenek meg. A tricepsz úgyszintén fontos izom, a deltoid izmoknak pedig kijár, hogy még egy plusz köteget formázzanak. A hátgerinc tartja egyenesen a vállakat. A mellizmok az ingeket dagasztják, a hasizmok pedig, egymástól külön árkokkal elválasztva, felfogják a tekinteteket. Gicã bácsi legfejlettebb izmai a rekeszizmok. Mert megfeszülnek bármely lenge félelemvagy szerelmi fuvallatra. Mert összerándulnak, amikor egy szemüveget látnak, vagy amikor Hanoi a nadrágjához dörgölôzik, vagy amikor a cigaretta parazsa már közel ég a szûrôhöz. A bicepsz fontos izom. De Gicã bácsi a legnagyobb gondokat a tarkóján pajkosan lengedezô hajszálacskák csúcsai fölé emelte. A vállai enyhén elôreesettek, gyöngédségének megfoghatatlan terhét pedig rég szétzúzták az elfogyasztott jókora darab sovány húsok. Gicã bácsi leghatékonyabb fegyvere a lúdbôr. Ezzel védekezett a fémszekrény vasa ellen, ezzel gyôzte le a narancsok lyukacsos héját, ezzel tudta kezelni a magány képzeletbeli birodalmát. A tricepsz sokat ér, a mellizmok pedig az ingeket dagasztják. Ám reggel, miután elmennek a futballisták és a tenorok feleségei, Gicã bácsi simogatja a mûbôr bevonatot, és a fésûjén dalolja a Lucy int he Skywith Diamonds számot. A rekeszizmok elcsúsznak a gyalogok között, hozzádörgölôznek a lovacskákhoz, megütik a bástyácskákat, amelyek ettôl elkezdenek pörögni. Így születik az elektromosság. És egyik ágacskájából kibontakozván, a horizonton kristályosodni kezd a fény. 907
NV10-09.indd 109
2010.09.03. 15:45:41
GICÃ BÁCSI ÉDITH PIAF NYOMDOKAIN Rien de rien, non, je ne regrette rien. Sem a reggelek, melyeken a kedvenc székemen, az ajtótól a negyediken ülve a kávémat iszom, sem a kezem mesteri készsége, sem a szemem fürgesége, sem a biztos gesztus, amellyel a levegôben kifeszítem és egyet csattintok, amint kirázom a fehér állkendôket. Rien de rien. Nem sajnálom a múltat, eltökéltségemet, hogy a végsôkig kitanuljak egy mesterséget (és nem akármilyent), hallgatagságomat, alázatomat, fogcsikorgatásomat a mindig készséges kacagás mögött, a fájdalmamat. Rien. Je ne regrette rien de rien. „Az egyhangúság, az üresség, a semmi újnak nem várása.” A szerelem? Egy általuk kitalált szó. A futballisták által. A tenorok által. Rien de rien, non, je ne regrette rien. A negyedik széken ülök, magányomba takarózva, akár egy öreg féreg, amelyik nem tud kimászni már, hogy egyszer még repülhessen, a hajgubacsból. És nem is akar. Je ne regrette rien. A legnagyobb fodrász vagyok a világon. Térden állva kellene könyörögnötök, hogy megnyírjalak. Meg kéne csókolnotok a puha kezeimet, és szobrot emelnetek nekem, a Gyôzelem Tér nevét cseréljétek a Fodrászat Terére, és kereszteljétek a sugárutakat is különbözô hajviseletek nevére. Szôjetek szônyegeket a hajból, amit eddig levágtam, s terítsétek ki a reptereken! Megparancsolom! A folyók forrásaiba csak borotvaszappant tegyetek, és az egész világon mindenütt csak hab folyjon! 908
NV10-09.indd 110
2010.09.03. 15:45:41
Mit tudtok ti? A csillagok szétspriccelt samponcseppek, amikor a hajatokat mosom. Szerencsétlenek! A hajnalok az én borotvám fényvillanásai, és nem ragyognának így, ha nem fényezném az idô csupa feketelyuk szíján. A legnagyobb fodrász vagyok a világon. És nem sajnálok semmit. Rien de rien. Gicã lészen az én nevem, és az én kezeim borotválják a fényt az Isten ábrázatán, és az én ollóm lészen az, amely a székeimbe hatosával ültetve nyesdesi az angyalok szárnyait. A legnagyobb fodrász vagyok a világon. És nem sajnálok semmit. És nem ordítok a fodrászatom magányában. És amit ti láttok, szerencsétlenek, nem az én könnyeim, hanem a tiszta élet magvai, amelyek robbanni fognak és végtelenbe terülnek majd a más univerzumok állkendôi. Rien de rien, non, je ne regrette rien. SZILVESZTER. AZ ÉVSZAKOK CIKLUSBÓL Gicã bácsi Ella Fitzgerald It’s only a papermoon dalát hallgatja, és a legjobb ollójával kartonorrokat vág, csillogó papírból papírcsákót készít, a szoba egyik sarkától a másikig lelógó, fonott girlandokat aggat, meggyújtja a fenyôn a gyertyákat, a fûtôtestre teszi a tûzijátékokat, még egyszer eligazítja a szívecskékbe meg Télapókba meg fenyôcskékbe meg rénszarvasokba meg az óriásira kiterjedô hópelyhekbe csomagolt dobozok alját. Szmokingban van, csokornyakkendôjén mályvaszínû pillangók, zoknija lila. A pezsgô hômérséklete 4 °C. A kolindálók meg a background fekete fiújainak a hangja hallatszik. Miután minden a helyére került, Gicã bácsi az asztalfôre ül, még arról is megfeledkezik, hogy cipôt húzzon, és szemét az óráról le nem véve várja, hogy egymás fölé kerüljön a kis- és a nagymutató. A lába felôl, az újságra száradni kitett héjakból, narancs illata árad. Ella Fitzgerald énekli a How happy I would be, if you believed in me dalt. 909
NV10-09.indd 111
2010.09.03. 15:45:41
GICÃ BÁCSI ÉS AZ ALÁSZÁLLÁS Megnyírtam elôbb egy embert, aztán egy másikat, és megint egy másikat. Aztán megborotváltam egy embert, aztán megnyírtam megint, és megmostam a fejét, és megint megnyírtam, és megint megborotváltam. Idôvel elkezdtem masszírozni is. A mesterségem elsô hete nehezen telt, a második még nehezebben. A harmadik héten nyírtam és borotváltam és fejet mostam. És a negyediken ugyanúgy. És az ötödiken is. Én lettem a legnagyobb fodrász a világon. Megnyírtam elôbb egy futballistát, aztán egy másikat. És megmasszíroztam egy egész lakónegyedet, és az egész országot, és az egész világot. Festettem szemöldököt, igazítottam bajuszokat, és kivágtam orrból a szôrt. Megnyírtam elôbb egy embert, aztán egy másikat, és megint egy másikat. Nap mint nap. Kivágtam a szôrt a fülbôl, megigazítottam a halántékfürtöket. Miért? A napjaim ugyanolyanok, és az éjszakáim is ugyanolyanok, és az egész életem egy fodrászat, amelyikben behajtom a füleket, hogy kikerekítsem mögöttük az ollóval, és az egész életem egy tükör, amelyben látom magam, amint egy kliens orrát fogom, hogy a bajuszát levágjam. Egész vagyonom szépen elfér egy toalettasztalon, és minden szerelmemet összeseprik majd együtt a levágott hajjal. Miért? Megnyírtam egy embert, aztán egy másikat, és megint egy másikat. A legnagyobb fodrász vagyok. És nyírom tovább az embereket, és borotválom, és hintôport szórok a tarkójukra. És masszírozok. 910
NV10-09.indd 112
2010.09.03. 15:45:41
Nemsokára meghalok. Nem félek a haláltól. Arra gondolok csupán, hogy miképp viselem majd el azt a hajhegyet, amely nemsokára majd fölém tornyosul. Vajon mennyire könnyû kell legyen az egész világ haja, hogy azt egyetlen fodrász elbírhassa? Mennyi hab kell vajon, hogy a világ összes állát megpuhítsa? Meg fogok halni. És nem a haláltól félek, csak az ô fodrászatától. Attól a helytôl, ahol majd meg kell nyírnom elôbb egy embert, aztán egy másikat, és megint egy másikat. Nem a haláltól félek. És ha a halálon túl is vannak tenorok és futballisták? Megnyírtam egy embert, és még egyet, és még egyet, és még egyet. És szemem feketéjével belepillantva a tükör feketéjébe, látom fehér köpenyben a halált, amint felsô zsebébôl egy fésû kikandikál. Egy méter hatvankét centi magas és ötvennyolc kiló. Ideje van bôven, és a háta mögött, az ajtón, amelyiken azt írja: FODRÁSZAT, belép elôbb egy ember, aztán egy másik, és aztán még egy másik. GICÃ BÁCSI UTOLSÓ KÍVÁNSÁGA Még egészen fiatalon (vagy negyvenéves lehetett) Gicã bácsi elkészítette a végrendeletét. Utolsó kívánsága ez volt: Miután meghalok, el ne temessetek, se el ne égessetek. A legjobb, ha kitömtök. De ne szalmával, hanem hajjal. Úgy tömjetek ki hajjal, ahogy az járja. És helyezzetek el valahová, egy fodrászat sarkába, fehér köpenyben, egy ollóval az egyik kezemben és a borotvával a másikban. A köpenyem felsô zsebébe egy fésût tegyetek. Ne féljetek, mert nem fog megijedni tôlem senki. Aki ismert, az tudja, hogy jó ember vagyok, aki nem ismert, az azt hiszi majd, hogy csak egy reklámbábu. Ne felejtsetek el néha-néha leporolni. És, ha lehet, idônként fel is újítani. Akárcsak Lenint. Értitek? Nem akarom, hogy földbe dugjatok. Tömjetek meg hajjal! És ott álljak a közelben. És a fésû a felsô zsebemben ne legyen csontból. Azt akarom, hogy mûanyag legyen, és a fogai, ha hozzáér egy-egy kliens, majd mélabúsan daloljanak. FEKETE VINCE fordítása
NV10-09.indd 113
2010.09.03. 15:45:42
LUCIAN DAN TEODOROVICI
Az éneklô villamos
Csak úgy ültem a kerítésen. Azon a kerítésen, amelyik a tömbház zöld területét vette körül. Mellettem a barátnôm ült, aki szép volt és akit ráadásul mindannyian okosnak tartottak. Egyik nap valamelyikünk mondott valamit a Rejtelmes történetrôl, mi mind röhögtünk, elôször is azért, mert aki említette, okosnak képzelte magát, aztán meg, mert egyikünk sem olvasta, ô meg azt mondta nekünk: „Olyan hülyék vagytok! Mi van ezen nevetnivaló?” Csakhogy ô sem olvasta, úgyhogy végül rajta is röhögtünk. Vagyis csak a többiek röhögtek, mert én nagyon belészerettem és nem mertem volna. Tizennyolc éves voltam akkoriban és addig csak két lánnyal csókolóztam, már úgy, ahogy kell. Most meg, a barátnômmel, sokkal többre jutottunk, mert egyszer, amikor valahogy kettesben maradtunk, levetkôztettem és megôrjítettük egymást. És akkor azt mondta, hogy bár még szûz, velem meg fog esni a dolog, mert nyilvánvaló, hogy szeret. Úgy érti, nemsokára, nem most, mert még nem jött tisztába mindennel, ami azt akarta jelenteni, hogy még nincs eléggé felkészülve. Akárhogy is, már eddig is többet értem el, mint akárkivel addig. Egy napra rá, hogy a Rejtelmes történetrôl beszélgettünk, vagy egy félórán keresztül beszélt az Oroszlánok Földjérôl, azaz Moldváról, egy olyan országról, amelyben mindenféle furcsa állatok éltek, aztán mondott valamit a Sasok Földjérôl is, azaz Havasalföldrôl, ahol szabadon járt-kelt a varangymadár és a rúkmadár1, olyan állatok, amikrôl soha életünkben nem hallottunk, de mondott valamit még a Halak Császárságáról is, amelyik úgymond az Oszmán Birodalmat jelképezte. Szóval untatott rendesen, a többiek arra a következtetésre jutottak, hogy a barátnôm szerepelni akar, mert láss csudát, egyetlen éjszaka alatt elolvasta az egész vaskos könyvet, de aztán ránk nézett és azt mondta: „Álljatok csak meg, van ott egy »Mu1 Az idézett mû: Dimitrie Cantemir Istoria ieroglificã (Rejtelmes történet) címû, 1703 és 1705 között írt szatirikus regénye. Mivel a könyvnek nincs teljes, kanonizált magyar fordítása, a részleteket saját, Láng Zsolt (Bestiárium Transsylvaniae) ihlette fordításaimban közlöm. A szerzô a kor személyiségeit jelölte velük: a varangymadár Constantin asztalnok, a rúkmadár pedig Mihai hadvezér – a fordító megjegyzése.
912
NV10-09.indd 114
2010.09.03. 15:45:42
tató a különleges számokról és szavakról«, figyeljetek csak, mit találtam”, amitôl aztán a többiek az égre néztek, majd vádlón rám, hogy minek hoztam közéjük ezt az entellektüel nyavalyást. Csakhogy ô elkezdett lefordítani különbözô szavakat, vagyis nem lefordította ôket, hanem megadta a szótári jelentésüket, ahogy Cantemir is megadta. Hogy például ügyvéd az, aki „perelésért pénzt facsar ki belôled”. Aztán meg pontosan idézte, hogy írta le a könyv az Etnát: „Egy szicíliai hegy neve, amely magától gyullad ki s úgy ég.” Mind röhögtünk, amikor elmagyarázta, mi is egy bolygó: „eltévedt csillag, amely a többivel szemben sétál”. Ez elég is volt, mert a barátnôm megjegyezte azt is, hogyan magyarázta el a mû a piramisokat: „az egyiptomi fáraók nagy összegekbôl felépített sírja, amilyent már nem tudnak csinálni”, vagy a demokráciát: „olyan uralkodás, amelyikben nincs megválasztott vezetés, amelyikkel az ország tanácskozásra mehet”. És amikor a végére ért, mindegyik azt mondta, hát igen, tényleg okos és vagány, hogy a bandánkhoz tartozik. De azon az estén csak terpesztettem a seggemet a korláton, mellettem a barátnôm, a többiek még nem jöttek, csak egy alacsony fószer, akinek mindig elfelejtettem a nevét, mert nemigen figyelt rá senki, és az Üveges, aki teljesen az ellentéte volt, magas csávó, az egyik szeme valahogy, nem tudom, miért, kicsüngött az üregébôl és hegyes volt a homloka. Iszonyúan nézett ki az Üveges, az ô nevét se tudtam, csak ezt a csúfnevét, amit azért kapott, mert rettentô sokat ivott, én is láttam. Egyenesen a vodkásüvegbôl ivott és egyetlen korttyal majdnem a fél üveget kiitta. Talán azért is nevezték Üvegesnek, mert kidülledt a szeme, ki tudja, mert kezdetben sokan a bandánkból azt hitték, üvegbôl van. Én mégis úgy hallottam, a csúfneve az üvegek százaitól vagy ahogy ô mondta, ezreitôl származik. Egy szó, mint száz, nem tudtuk a nevét, de féltünk tôle. Huszonvalahány éves volt, sôt egyesek szerint a harminchoz közelített, erôs volt, borjúfejû, kegyetlen, folyton káromkodott, mint a záporesô, három csomag cigit szívott el naponta, olykor krákogott és nagyokat köpött, szóval borzalmas volt. Azért tartozott a bandánkhoz, mert ráragadt egyikünkre, aki gitárral mászkált. Szeretett zenét hallgatni és arról mesélni, hogy törte be az egyiknek a fejét, hogy belezte ki a másikat, hogy törte ki egy rendôr nyakát és így tovább. És folyton azt mondogatta, amíg a barátai vagyunk, ne törôdjünk semmivel, mert ô elbánik mindenkivel, aki belénk köt, de Isten ne adja, hogy ne legyünk a barátai. És ahogy ott ültünk a korláton és az alacsony tag, akinek nem tudtam a nevét, azt mesélte, hogy egyszer a nagyapja elaludt, miközben lehozott egy zsák búzát a vállán a padlásról, a barátnômet elfogta a beszélhetnék. Hogy ô egyszer beleszeretett egy villamosba, amelyik énekelt. Nem is tudom, mi jött 913
NV10-09.indd 115
2010.09.03. 15:45:42
rá, mert az alacsony srác valami egészen másról beszélt, aminek nem volt köze a barátnôm történetéhez a villamossal vagy az énekkel. Azt mondta: – Esküszöm, tee! Nagyapám elaludt a padlásra vivô létrán egy zsákkal a vállán, ami teli volt kukoricával, egy vagy ötvenkilós zsákkal. De nem halt meg, nem lett semmi baja. Így találta meg anyám. Aludt a létrán, horkolt, de sehogy sem engedte el a kukoricás zsákot. – A kurva anyját, vazze! – mondta akkor Üveges. – Nagyapám a cseresznyefáról esett le, pont a szülinapján, május 29-én, pont a fejére, vagy nyolc méterrôl. Aztán idegesen felállt, egy kicsit megdörzsölte a fejét, aztán azt mondta: „A kurva anyját, azt hiszem, fájni fog a fejem!” És beleköpött a tenyerébe és visszamászott arra a cseresznyefára. És egyáltalán nem fájt a feje. Dögöljek meg, ha nem! Így dumálgattunk, azt hiszem, nekem is volt egy sztorim a nagyapámmal, de akkor, éppen amikor a nagyszüleimrôl beszéltem, a barátnôm elkezdett arról beszélni, hogy ô egyszer belészeretett egy villamosba. Úgy hangzott ez a mondat, mint a nyavalya, nem értettem, mi köze van az eddigiekhez, Üveges a barátnômet fixírozta azzal a kilógó szemével, a másik, az alacsony, a fejét vakarta, ô meg folytatta a mondókáját. – Szenvedélyesen belészerettem, nem viccelek. Egy nap jöttem haza a városból, valamiért, már nem emlékszem, miért, olyan depis voltam és a homlokomat a villamos ablakához nyomtam. Semmire sem gondoltam, csak ültem ott a halántékomat az ablakhoz támasztva. Aztán behunytam a szemem. És a villamos elkezdett énekelni nekem. Komolyan mondom, énekelni kezdett! Vagyis mind tisztábban hallottam az énekét. Kinyitottam a szemem és körülnéztem. Éppen egy templom mellett mentünk el, és szóltak a harangok, és az utasok keresztet vetettek, egyik a másik után, közel érezték magukat Istenhez, de tulajdonképpen egyikük sem érezte, amit az a villamos nyújtott nekik. Láttam az arcukon, hogy fogalmuk sincs, azzal vannak elfoglalva, hogy jóban legyenek Istennel, hogy ne legyenek közömbösek a harangok zenéje iránt. Akkor Üveges a járdára köpött, én meg intettem a barátnômnek, hogy nincs értelme tovább mesélnie. Csakhogy ô nem hagyta abba, sôt még roszszabbul folytatta. Azt mondta: – És én egyáltalán nem éreztem úgy, hogy keresztet kell vetnem, mert hirtelen egy Whitman-sor jutott eszembe, emlékszel? – kérdezte tôlem. Honnan tudtam volna, melyik sorra gondolt? Megvontam a vállam. – Walt Whitman – mondta. – Ja, róla hallottam… Fogalmam se lett volna ki ô, de a barátnôm egész nap a Doorst és más 914
NV10-09.indd 116
2010.09.03. 15:45:42
ilyeneket hallgatott és egy adott pillanatban egy egész elméletet fejtett ki Jim Morrisonról és errôl a Whitmanrôl, isten bizony nem tudom már, mi volt a közük egymáshoz, de valahogy megjegyeztem a nevét. – Igen. És ahelyett, hogy keresztet vetettem volna, Whitmanre gondoltam és arra a versre: „I find letters from God dropped in the street, and every one is signed by God’s name”, mondta. Akkor Üveges megint kiköpött és azt mondta: – Mi a faszomat jelent ez? Talán nem lett volna nagy ügy, hogy ô nem tudta, mit jelentenek ezek a sorok, ha a barátnôm nem valamiféle utálkozással nézett volna rá és nem mondta volna a következôket: – Hé, mit csináljak én, ha te hülye vagy és nem értesz angolul? Ez egy nagyon fasza vers – mondta, aztán hozzám fordult: – Érted? A villamos nekem dalolt, a harangok mindenkinek, nekem meg nem jött, hogy keresztet vessek, inkább Whitmanre gondoltam… De én csak azért hallottam, amit mond, mert muszáj volt hallanom, amúgy Üveges gesztusaira figyeltem. Aki lassan felemelkedett a korlátról, ahol addig ült, elhúzta a nagyujján levô körmét a sárga fogain, aztán lecövekelt elôttünk, nagyujját körülbelül a szememmel egy irányba emelte és felülrôl a körmére nézett. Aztán a nadrágjába törülte a kezét és azt mondta: – Figyejjé, faszikám, vedd a kurvádat és tûnj el, amíg tízig számolok. És ne lássam a pofádat egy ideig, értem? Nem is nézett a barátnômre, csak rám. És eléggé úgy nézett, hogy inkább ösztönösen szót fogadjak és a barátnômet kézen fogva felemelkedjek. De ô nem állt fel. Sôt kissé csodálkozva megkérdezte, mit csinálok. – Szerintem menjünk – mondtam. – Miért? – kérdezte. – Hát – vontam meg a vállam. – Hát mi? – értetlenkedett. – Szerintem menjünk – mondtam ismét. – Nem értem – rázta meg a fejét. – Nem állhatunk a tömbház elôtt? Az övé talán? És akkor Üveges, még mindig elég nyugodtan, azt mondta neki: – Hallod, kurva, a kurva anyádat! Szarok az éneklô villamosodra! Ne csináld! A barátnôm felállt. – Mit ne csináljak? – kérdezte, és egyenesen a kidülledt szemébe nézett. Üveges leeresztette a szemhéját, felemelte a nagyujját, a szájához vitte és vagy két fogát megtisztította. Aztán még mindig elég nyugodtan azt mondta: 915
NV10-09.indd 117
2010.09.03. 15:45:42
– Én nem ütök meg nôket. De aszondom: gondold meg! Szarrá verem ezt a faszt ott melletted, hogy a szemétlapáttal szeded össze. Kôvé dermedtem. A barátnôm azt mondta: – Azt hiszed, fél tôled? Majd meghaltam a félelemtôl. – Höhöhö – röhögött Üveges. A barátnôm rám nézett: – Mi van veled? Kurvának nevezett, nem hallottad? Olyan arcot vágtam, amelybôl azt reméltem, megérti, hogy könyörögve kérem, felejtse el az egészet. – Rohadt kurva – mondta Üveges. – De még kúrni se jó – tette hozzá. – Tessék? – Még kúrni se jó! – Ez meg mit jelentsen? – Ha hülye vagy és nem tudsz angolul – mondta Üveges. – Te vagy hülye! – emelte fel a hangját a barátnôm. – Semmit nem mondtál angolul… – Gyere, menjünk – mondtam és megfogtam a kezét. Csakhogy Üveges felém fordult, nyakon ragadott és a kidülledt szemét az arcomhoz közelítette. – Figyejjé, faszikám – mondta néhány elég hosszúra nyúlt másodperc után. Aztán körülnézett és megint a szemembe: – Ma este, ahogy besötétedik, találkozunk a dombnál, értem? Hogy „a dombnál”, ez valami általános dolognak tûnik, de számunkra, a mi bandánk számára pontos helyet jelölt: azt az utat neveztük így, amely a város melletti domb felé vitt, pontosabban „a dombnál” azt jelentette: annak az útnak az elején. – Há’ mér? – kérdeztem. Üveges ismét körülnézett. Vagy tíz méterrel odébb emberek sétáltak, a közeli élelmiszerüzletben elég sokan voltak, a tömbházak között egy sugárút sarka is látszott. – Én leszarom. Én itt is kiverem a fogad, me’ tán nem félek a balhétól. De látom, most be vagy szarva és úriember vagyok: hagylak este nyolcig. Felkészülsz, ahogy tudsz és eljössz, értem? Me’ ha nem, szétverlek téged is, az öregeidet is és kinyírom a kurvádat is, értem? Bólintottam, hogy igen. Egyáltalán nem voltam jól, semmilyen bátor gesztust nem tettem beleegyezésem jeléül. De valahogy úgy kérdezte, hogy „értem”, hogy nem tudtál mást tenni, mint igenlôen bólogatni. 916
NV10-09.indd 118
2010.09.03. 15:45:42
Aztán ismét a járdára köpött, hátat fordított és elment. Néhány métert ment, aztán fütyülni kezdett. Visszaültem a korlátra, a barátnôm is visszaült. Pár másodperc múlva felé fordultam és azt kérdeztem: – Muszáj volt ezt csinálnod? – Én nem vagyok gyáva – válaszolta. Nagyot sóhajtottam. Aztán, ahogy ott ültem a korláton, rájöttem, hogy az alacsony fószer már nem volt ott mellettünk. És csak akkor jutott eszembe, hogy már régen elment, már akkor, amikor a barátnôm azt mondta Üvegesnek: „Hé, mit csináljak én, ha te hülye vagy és nem értesz angolul?” Láttam, hogy amikor Üveges felemelkedett, ô is feláll, valahogy szánakozva rám néz és behúzza a csíkot a lépcsôházba. De abban a pillanatban nem voltam megfelelô állapotban ahhoz, hogy megkérdezzem, miért teszi ezt. Tudtam, hol lakik Üveges, méghozzá elég egyszerû okból. Néhány hónappal azelôtt az egész negyed megtudta, hol lakik, mert az apja kiállt a párkányra s azt kiabálta, hogy leveti magát onnan. Igaz, akkor nem tudtuk, hogy ô az apja, csak szájtátni mentünk oda, s hallgattuk az ôrültet, aki az ablakkeretbe fogódzott, káromkodott, mint a záporesô, köpködött a harmadikról, és azzal fenyegetôdzött, hogy ha mégis meggondolja magát és nem lesz öngyilkos, akkor mindannyiunkat feldarabol és párolt hagymával megpirít. Mi röhögtünk, fogadást kötöttünk, olyan szomszédok is akadtak, akik próbálták meggyôzni az ôrültet a harmadikról, aztán hirtelen egy üvöltést hallottunk. „Már megin’ kezded, te nyomorult?!” Aztán Üvegest láttuk, amint felénk tart s elôbb azt hittük, valamelyikünkhöz szól, de aztán észrevettük, hogy az emeleten lévôre néz. Miután elviharzott a lent bámészkodók mellett, bement a lépcsôházba és egy perc múlva már az ablakban jelent meg, annak a lába mellett, aki le akarta vetni magát. Mindannyiunk számára világos volt, hogy az öngyilkos, miután Üveges megragadta és behúzta a szobába, nem töltött nagyon kellemes perceket Üveges mellett. A nyitott ablakon keresztül jó pár percig rettentô kiáltásokat, káromkodásokat, csapkodást hallottunk. Végül becsukódott az ablak, de közben az összegyûlt szomszédoktól megtudtuk, hogy Üveges annak az embernek a fia volt, hogy a szegény gyermeknek kellett vigyáznia a szerencsétlen apjára, aki súlyos alkoholista. És a szomszédok egyhangúlag abban reménykedtek, hogy a fiú nemcsak lehordja, hanem egy istenes verést is ad neki, nem másért, de még Isten sem veszi zokon, ha egy fiú megveri az apját, amikor az apa egy ilyen söpredék. Szóval, ezek voltak a következtetések, és nem sokkal azután, hogy az ablak becsukódott, a szomszédok szétszéledtek, a bandánk meg kelle917
NV10-09.indd 119
2010.09.03. 15:45:43
mesebb tennivalók után nézett, például elfoglaltunk egy asztalt a bárban és egy-egy pohár rövid társaságában megbeszéltük az aznap este történteket. Tudtam hát, hol lakik Üveges, és abban a pillanatban támadt az ötletem, amikor felhívott a barátnôm, és azt mondta: – Hallod-e, én is eljövök ma este. Korábban egy haverom is felhívott a bandából és nagyjából ugyanazt mondta, sôt talán ugyanazokkal a szavakkal, s hozzátette, hogy úgyis eljön a többi srác is. Megkérdeztem tôle, honnan tud a dologról és így kikövetkeztethettem, hová tûnt az alacsony srác a bandánkból abban a pillanatban, amikor Üveges lecövekelt velem szemben, ott, a korlátnál, amely a zöld részt vette körül. A lépcsôházba szaladt és a nyitott ajtón keresztül az egész beszélgetést kihallgatta. Nyilván, ugyancsak ô szólt a többieknek a verésrôl, amely a halállal egyenlô s amelyet nyolckor a dombnál kapok majd. – De hát mit keresnél te ott? – kérdeztem kissé idegesen a barátnômet. Tulajdonképpen nagyon dühös voltam, de erre csak késôbb jöttem rá, amikor világosan megértettem, hogy nem tudom meggyôzni, maradjon otthon. – Csak nem akarod, hogy ilyen nehéz percekben magadra hagyjalak? – válaszolta. Kérleltem, aztán még a hangomat is felemeltem, pedig máskor nem merészeltem volna rákiáltani. A beszélgetés végéig abban reménykedtem, hogy meg tudom gyôzni, ne jöjjön. Az nem izgatott, hogy a többiek látják, hogy ver meg Üveges, számukra a lehetô legtermészetesebb lett volna a verekedés kimenetele, de nem akartam, hogy a barátnôm is ott legyen a megaláztatásomkor. Szó, ami szó, már elterveztem, hogyan kerülhetném el a verést: gondoltam, amilyen szépen csak lehet, megkérem Üvegest, bocsásson meg, megmondom, tisztában vagyok vele, hogy ronggyá ver, világossá teszem elôtte, hogy a fogaimhoz jobban ragaszkodom, mint a hiúságomhoz. És azt reméltem, ad nekem még egy esélyt. Készen álltam rá, hogy megígérjem, soha többé nem viszem arrafelé a barátnômet, ô meg éppen azt mondta a kagylóba, hogy semmi pénzért nem hagyja ki ezt a percet, a verekedésünket, én meg lassan ismét megteltem rémülettel. Mire letettem a kagylót, már döntöttem. Úgyhogy délután öt órakor annak a lakásnak az ajtaja elôtt reszkettem, amelyikben Üveges lakott, jobb kezemben egy üveg Russkayával, amit a szüleimtôl kölcsönöztem, és kutattam magamban a bátorság után, amelynek hatására a bal kezemmel megnyomom a csengôt. Végül is megtettem és csak amikor meghallottam a közeledô lépteket, akkor gondolkodtam el azon, Üveges talán nincs is itthon, az ajtóban az apja jelenik meg, az öngyilkos. És ahogy ezen töprengtem, hirtelen elöntött a remény, rájöttem, hogy éppenséggel szeretném, 918
NV10-09.indd 120
2010.09.03. 15:45:43
ha az apja lenne, bár én Üvegeshez jöttem és vele kellett megbeszélnem a dolgot. Csakhogy az ajtó kinyílt és a küszöbön trikóban és rövidnadrágban éppen az jelent meg, akit kerestem, úgyhogy megmerevedtem. Az üveget felé nyújtottam, de nem tudtam mondani semmi különöset, noha azt hiszem, mégiscsak motyogtam valamit. És egy idô után hallottam is, hogy megszólal, valami ilyesmit mondott: – Hé, faszikám, te tényleg meguntad az életedet, ugye? De amikor meghallottam, amit mond, megláttam a kidülledt szemét is, vagyis az irányt, ahová tekintett. És az irány jó volt, a Russkaya felé tartott, úgyhogy picit bátorságra kaptam. – Szeretnék beszélni veled – mondtam. – Ezt hoztam… Továbbra is az üveget nézte és nem mondott semmit. – Több ilyenem is van – úgy éreztem, ezt kötelességem hozzátenni. – Nálad? – kérdezte végül. – Nem – válaszoltam. – Otthon. De máskor… azaz… tudnék még hozni. Határozatlanul álldogált az ajtóban, de mintha már nem lett volna annyira mogorva, nagyon figyelmesen néztem az arcát és láttam, ahogy a szög, amelyet a szemöldöke és az orra alkotott, egyre tágul. Aztán már nem tudtam követni a szög tágulását, mert Üveges hátat fordított nekem és a válla fölött visszaszólt: – Gyere be már, a faszomba… Beléptem. Becsuktam az ajtót magam mögött és követtem a konyhába. Leült egy székre, rámutatott egy másikra, hogy üljek le én is és amikor én is leültem, az asztalra tettem a russkayás palackot. Üveges a fogát szívta, aztán megvetôen lebiggyesztette a száját és azt mondta: – Na mi az? Beszartál, mi? Ismét motyogtam valamit, még én sem értettem, ugyan mit is. Felállt, elôvett két poharat a kagylóból és az asztalra tette ôket. Alig mosta el ôket, éppen csak meglötybölte a vízben, de ôszintén szólva nem a poharak izgattak engem. Kinyitotta a russkayás palackot és töltött. Aztán gyorsan kiitta az övét, majd ismét töltött magának. – Szeretnéd, ha nem kalapálnálak el, mi? – kérdezte aztán. – Hát, szeretném – válaszoltam. – Vagyis, nem azt, hogy ne kalapálj el, hanem… Nem tudom. – Te barom – mondta röhögve –, azt hiszed, én ki akartalak belezni? Nem akartalak. Nem megmondtam: a testvéreim vagytok, vigyázzatok, mit csináltok, és én is vigyázok rátok. Így mondtam vagy nem így mondtam? Nem válaszoltam. 919
NV10-09.indd 121
2010.09.03. 15:45:43
– Hé, mi a kurva anyád? – emelte fel a hangját. – Így mondtam vagy nem így mondtam?! – Mondtad – bólintottam gyorsan. – S akkor mér hagyod, tee, hogy az a kurva lehülyézzen?! – ordított tovább. A következô pillanatban lépéseket hallottam, és az ajtóban megjelent az apja, az öngyilkos. A szeme bedagadt a sok alvástól, az arca eltorzult. – Mi a faszomat akarsz te is? – üvöltött rá is Üveges. – Nem látod, hogy dolgom van? De az apja csak nézte a vodkásüveget. Üveges felállt, elvette a poharamat, amelybôl még nem is ihattam és az apjának nyújtotta. – Itt van, vigyed! Menj el, me’ dolgom van! Többet nem kapsz, tudd meg – mondta csendesebben… Az öreg elvette a poharat, mereven nézte, röhögött és kiment a konyhából anélkül, hogy egy szót is szólt volna. Üveges, miután kivett egy bögrét a kagylóból, s azt is átlötybölte, visszaült az asztalhoz. Megitta a vodkát a poharából, felém lökte, aztán töltött az üvegbôl a bögrébe. Aztán nekem is töltött abba a pohárba, amelyikbôl néhány perce még ô ivott. – És mi a faszomat akarsz most? – hallottam. – Elsôsorban elnézést szeretnék kérni azért, amit a barátnôm mondott. Aztán… – Hé, te hülye vagy – szakított félbe. – Az csaj? Dögöljek meg, ha nem vagy hülye! Mi van, szereted? – Nem – mondtam. – Csak megbaszod? Megvontam a vállam és mosolyra kínoztam az ajkam. – Na, és ha csak megbaszod, akkor mér’ hagyod, hogy így viselkedjen a testvéreiddel? Addig még csak eszembe sem jutott, hogy Üveges a testvérem lenne, de abban a pillanatban nagyon jól jött ez a szó. – Hát azért akartam, hogy beszéljünk. Mert nem értek egyet vele. – Tee, mi a kurva anyád! Ne elôttem ne érts egyet, hanem elôtte, értem? Bólintottam, hogy igen. – Te nem hallottad, milyen szarságokat mond? Éneklô villamos, na hallod. Ezek olyan kreténségek, amiket az ájult kurvák mondanak. Jön itt a költôkkel. Figyejjé, ezek veszélyesek, tôlem tudjad. Meghülyítenek. Hogy a versek, hogy az éneklô villamosok, mingyá’ beveri a fejedbe, hogy olyan, aki920
NV10-09.indd 122
2010.09.03. 15:45:43
nek fasza érzelmei vannak. De amikó arról van szó, hogy valamit csinájjon érted, hogy megmutassa azokat az érzelmeket, mingyá’ a seggét fordítja feléd! Ismerem én az ilyeneket, a hülye meséikkel, phû! – Ô nem éppen olyan – szedtem össze a bátorságomat. Igaz, figyeltem én Üvegesre és a véleményére, abban a pillanatban éppenséggel nagyon is figyeltem, de valahogy mégis szégyelltem magam, amiért hagytam, hogy így beszéljen a barátnômrôl. Mégiscsak szerettem és tisztában voltam ezzel. És azzal is, hogy ô is szeret, mondta is, meg is mutatta azon a napon, amikor mindketten levetkôztünk és… Szóval úgy éreztem, a magam módján ellent kell mondanom Üvegesnek. – Te, ne légy marha – mondta ô. Aztán felhajtotta, ami a bögréjében volt és mindjárt újratöltött a russkayás üvegbôl. Ránéztem az üvegre, a fél vodka még benne volt, én meg még egy kortyot sem tudtam inni. De nem bántam. Valahogy, nem tudom, miért, féltem attól, hogy igyak. Arra gondoltam, ha a számhoz viszem a poharat, Üveges felidegeskedik, mert valamiképpen azt jelentette volna, hogy én is barátként kezelem ôt. Csak egy baráttal ülsz ilyen lazán és vodkázol, nem? Én meg még nem tudtam, vajon barátom-e már vagy sem, noha néhány perccel ezelôtt a „testvérek” szót használta s ez rendkívül jólesett azok között a körülmények között. Ennek ellenére csak forgattam a poharat és nem merészeltem a számhoz vinni. – Kibaszott élet – mondta aztán Üveges. – Me’ csak kurvákat kaptam. Ennek valamiképpen köze volt ugyan ahhoz, amit korábban mondott, de rájöttem, hogy a logikája kissé megingott, az ital megtette hatását. És nem tudtam, csak akkor gondoltam rá, vajon örülnöm kellene-e. Láttam már részegen Üvegest, általában barátságosabbá vált velünk, átkarolt és azt mondogatta, hogy az egész Párizzsal összebunyózik, a kurva anyját, ha valaki abból a geci Párizsból belénk köt. Olyankor jó fej volt, másfelôl azonban csak akkor láttam berúgva, ha többen voltunk a bandából, nem tudhattam, vajon most, amikor csak velem iszik s amúgy is be van ígérve egy bunyó valamivel késôbbre, hogyan fog reagálni. Féltem, de valami azt súgta, hogy mégiscsak jobb így. Valamivel jobb. – Hány éves vagy, faszikám? – vetette oda. – Tizennyolc – mondtam. – Ojjé. Én huszonöt vagyok – mondta és jól megnézett a kidülledt szemével. – Megbasztam egypár nôt életemben – tette hozzá kis szünet után. – De figyejjé csak, egyik sem jött ilyen szövegekkel, hogy a villamosok sírnak. – Énekelnek – javítottam ki. – Mi? 921
NV10-09.indd 123
2010.09.03. 15:45:43
– A barátnôm azt mondta, hogy énekelt neki egy villamos, nem hogy sírt… Felállt az asztaltól. Felülrôl rám nézett. – Te, te nem jössz nekem ilyesmivel, ugye? Csak nem hiszed, amit ô mondott, a faszomba! – Nem, természetesen nem – mondtam gyorsan. – Nagy egy hülye vagy – csóválta a fejét elégedetlenül. – Figyejj, megmondom, micsinálunk: még van vagy két óránk a bunyóig. Azt mondom, menjünk villamosozni! Mutassam meg, kisfaszom, hogy még a faszom sem énekel bennük! Amikor befejezte a javaslatát, mellém jött, szinte barátian meglegyintette a tarkómat és azt mondta: – Majd meglátod. Csakhogy én már egyáltalán nem figyeltem erre, nekem leblokkolt az agyam, amikor néhány másodperccel korábban azt hallottam: „még van vagy két óránk a bunyóig”. És ott megállt az agyam, a többi szó valahogy értelmetlenül ment át rajta, nem érdekeltek. Aztán, miután éreztem azt a kattanást, amelyik visszaállította az agyam, nem tudtam mást tenni, mint hogy felhajtsam az elôttem levô poharat, és próbáljak nem megfulladni tôle. Miután ezen a próbálkozáson is túl voltam, Üveges felé fordultam, de ô kiment a konyhából. Aztán újra bejött, tréninget vett a trikójára és azt mondta: – Gyere már, vazze, mi a faszomat csinálsz? Meddig várjak rád? – De hát hova megyünk? – kérdeztem. – Hogy mutassam meg, hogy a villamosok nem énekelnek. Csak az ájult picsák hisznek mást. Aztán szélesre tárta az ajtót és én felálltam a székrôl és kimentem a lakásból anélkül, hogy bármit is mondtam volna. Már a második villamosban ültünk. Nem tudtam, mit csináljak. Arra gondoltam, bármit mondanék, úgyis megharagudna. De számomra az a vodkásüveg békéltetô ajándék volt, én úgy vittem. Nem értettem, mi hiba történt a közöttünk való kommunikációban. Miért akart még mindig megverni? Még nem merészeltem egyenesen megkérdezni tôle. Ôszintén szólva nem is lett volna alkalmam rá, mert Üveges idônként koncentrált, az ujját a szája elé tette, bár én hallgattam úgyis és azt mondta: – Pszt… Aztán néhány másodperc múlva rám nézett és azt mondta: – Na mondjad, kisfaszom! Ez neked ének? Tagadam-tagadam, tödömtödöm… Úgy hangzik, mint egy dal? – Nem – válaszoltam. 922
NV10-09.indd 124
2010.09.03. 15:45:43
– Na látod. Azannya a kurvájának! Én meg hallgattam. A második villamoson ugyanez történt. Már vagy háromszor odatett, hogy hallgassam: elôször, amikor a villamos rendesen ment, aztán, amikor gyorsított, harmadszor meg, amikor egy kanyart vett be. Minden alkalommal igazat adtam neki: fel sem merült, hogy valami dallam hallatszott volna. Aztán a villamos fékezett egy megállóban, én meg mély levegôt vettem és azt mondtam: – Figyelj csak, te Üveges… – Mire figyeljek? A villamos áll, vazze! Mit hallgassak én most? – Nem, nem – javítottam ki magam –, mást akartam én mondani. Otthon azt mondtad… Vagyis, nem tudom, talán én értettem félre, de nekem úgy tûnt. Azt mondtad, bunyózunk este? – Persze – bólintott. – Mi van, nem úgy beszéltük meg? – Én arra gondoltam… – mondtam. – Te! – jött közelebb hozzám. Egymással szemben ültünk. Üveges elôrehajolt egy picit, hogy kidülledt szemével közelebb kerüljön az arcomhoz. Aztán nyomott egyet a fejemre. A villamos továbbgördült. Üveges hátraengedte magát és nevetni kezdett. – Egy nagy hülye vagy! – mondta. Hallgattam. Az az igazság, hogy kissé hülyén éreztem magam. Nem tudtam, mit gondoljak. Szégyelltem magam, hogy rosszul értettem, féltem is, valósággal iszonyodtam attól, hogy a barátnôm is ott lesz, és elôtte is megaláz. – Mi a faszt akarsz, vazze? – kérdezte. – Te vagány csávó vagy, de én nem hagyhatom annyiban. Már a többiek is tudják, már mondták is, hogy ôk is eljönnek. Azt akarod, hogy ne verjelek szét este és csináljak segget a számból? Hát igen, mihelyt nekem is mondták, rá kellett volna jönnöm, hogy neki is mondták, hogy ott lesznek. – Az a baj – mondtam – hogy nem csak a srácok jönnek. A barátnôm is jön… Megint röhögni kezdett. – Tudtam én. Azér’ mondtam, hogy hülye vagy. Be vagy szarva, hogy le fogsz égni a kurvád elôtt. Megfogott, hülyéje! Verseket karattyolt és beszartál, hogy micsoda nô, istenem. – Jó csaj, hidd el. Hamar eljár a szája, de jó csaj – mondtam. Csak bámult ki az ablakon. Aztán rám nézett. – Figyejjé, te látod, mekkora vagyok, nem? Kétszer akkora vagyok, mint te. Bemosok neked egyet és kiesik a fogad, nem? – De – mondtam. 923
NV10-09.indd 125
2010.09.03. 15:45:44
– Igen – mondta. – Tudod, mit hiszek én: hogy ennek a te barátnôdnek nagyon jó a hallása, remek a füle. Én nem hallok ilyen jól. Figyejjé, itt ülök veled és azt hallgatom, hogy énekel ez a villamos, de nem énekel a faszomnak se. Egyik se. Még megyünk vagy tízzel és meglátod, kibaszottul nem énekel egyik se! Ez mit jelent? Megmondom, kisfaszom: hogy egyikünknek sincs hallásunk. Nincs fülünk. De a kurvádnak jó a füle. Tudod, mije nincsen a kurvádnak? Na mongyad, tudod? Megvontam a vállam. -– Szeme, vazze! Szerintem vak, faszikám! – Miért? – Hogyhogy miért, vazze? Te látod, milyen vagyok, ô meg nem látja? Ô nem tudja, hogy ha behúzok egyet neked, kiesik a fogad? Nem tudtam, mit mondjak. Nem mintha nagyon elgondolkodtatott volna. Hanem mert továbbra is nagyon határozottnak látszott, hogy megmutatja ô nekem. És nem értettem, mi értelme van ennek a beszélgetésnek, ha egyszer úgyis szétver. Az órámra pillantottam, még ötven perc volt nyolcig. Aztán megint Üvegesre néztem. Felállt. Rájöttem, hogy megálló közeledik és le akar szállni, én is felálltam hát. A villamos ajtói kinyíltak, mindketten leszálltunk. Sötétedett. Kissé hideg volt, ô is fázott, mert felhúzta a cipzárt a tréningjén. Körülnézett. – Kint vagyunk a picsába’. A kurva anyját! Ott kell felülnünk – mutatott a túloldalra, ahol a másik irányba vivô megálló állt. – Késô van – tette hozzá –, oda kell érnünk, mi a fasz. Átmentünk a másik megállóba, elég hamar jött egy villamos, egymás mellé ültünk. Csak vagy két megálló után fordult hozzám. – Nézd csak – mondta. – Be vagy szarva, mi? Bólintottam. Kissé szégyenkezve beismertem, hogy nem érzem jól magam. – Nekem – mondta – nincs mit tennem. Most már nem tudlak kihúzni a szarból. De gyengébbeket ütök majd. És hagyom, hogy te is behúzz nekem egyet. Nem tudtam elhinni. Ránéztem, úgy látszott, komolyan beszél, mert mogorva volt és még csak rám se nézett, hanem ki az ablakon. Aztán hirtelen rám nézett. – De nehogy többet húzz be, a faszomba, me’ kihúzod a gyufát! Értem? Gyorsan bólintottam, persze, értem. – Hát ez van. S aztán akkó ezzel maradsz, hogy megvertelek, de te is behúztál egyet. – Köszönöm – motyogtam. 924
NV10-09.indd 126
2010.09.03. 15:45:44
– Haggyá’ má’! Érdekel is engem ez a bunyó, vazze! Néhány megálló után mindketten leszálltunk és más-más utakon a dombhoz mentünk. Egypár fiú már összegyûlt. Én nyolc elôtt tíz perccel találkoztam a barátnômmel egy közeli bár elôtt. – Félsz? – kérdezte, amikor meglátott. – Nem – válaszoltam s még mosolyogtam is egy kicsit. – Mi az, azt hiszed, nem verekedtem eddig? – Egy kicsit bánom, ami történt – mondta ô. – Arra gondoltam, én rántottalak bele a slamasztikába, és nem szeretném, ha bajod esne. – Hagyd csak – mondtam. – Hagyd a fenébe! Ez van, úgy verekszem, ahogy tudok. Talán sikerül behúznom neki néhányat. Aztán arra gondoltam, hogy túlzok. Néhányat mondtam, pedig csak egyben egyeztünk meg. Nahát, te hülye, te még várakozásokat is keltesz, gondoltam magamban. Majd arra vár, hogy többet húzz be neki, mikor neked csak egyet szabad behúznod. Feldühödtem, fôleg, mert megint elkapott a félsz, amikor rájöttem, mit mondtam. Csakhogy nem gondolhattam erre, mert a bártól a dombig még száz méter se volt, vagy talán annyi csupán, úgyhogy hamar odaértünk, s megláttam a fiúkat. Aztán nem hallottam egyebet, mint hogy tök hülye vagyok, hogy Üvegessel kezdtem ki, hogy remélik, öszsze tudják szedni majd a beleimet, hogy a helyükre nyomhassák ôket, hogy a fogorvos drága, de legalább a családom költségvetésében lesz egy lyuk és más ilyeneket. Bátorításokat. Aztán csend lett, mert megjelent Üveges. Ahogy elment mellettem, megkapta a vállamat, hogy azt hittem, nyomban összeesem. Aztán köpött egy nagyot. Aztán egy fintorral az arcán levetette a ruháját. Arra gondoltam, fázni fog így, trikóban, de jól tette, mert a holdfényben jóval félelmetesebbnek látszott. És láttam a többiek arcán, hogy ôk is megijedtek, pedig nem nekik kellett verekedni. A barátnôm fogta a karomat, én meg finoman arrébb toltam. Közelebb mentem Üvegeshez. Ôszintén szólva, abban a pillanatban, ahogy közeledtem hozzá, azon zajzliztam, milyen pozíciót vegyek fel. Üveges köpött még egyet, kissé lehajolt, a jobb öklét az állához emelte, a balt meg leeresztette a hasáig. Én is így tettem, de nem éreztem, hogy jól csinálnám. És arra gondoltam, talán Üveges balkezes, úgyhogy gyorsan pozíciót váltottam, felemeltem a bal kezemet és leengedtem a jobbot. Üveges röhögött és harmadszor is kiköpött. – Hé, kisfaszom – mondta –, még balettezel sokat? Gyere már! Abban a pillanatban felé ütöttem; arra gondoltam, ha nem is találom el, 925
NV10-09.indd 127
2010.09.03. 15:45:44
legalább látják a többiek, hogy én kezdtem. Ha meg eltalálom, semmi gond, egy ütéshez jogom volt. Nem találtam el. Arra ébredtem, hogy mindenfelôl ökölcsapások érnek, mintha vagy húszan rontottak volna rám, nem egyvalaki. De elviselhetô csapások voltak, vagyis egyik sem okozott olyan fájdalmat, amilyentôl én féltem. Mégis elestem, azt hiszem, megbotlottam valamiben. Aztán hallottam a srácokat, ahogy Üvegest biztatják, húzzál be neki, Üveges, adjál neki, verd szét a pofáját. Egy pillanatig azt hittem, mindennek vége. Miközben próbáltam felállni, eszembe jutott, hogy Üveges majdnem mind megitta a vodkát, aztán meg, hogy ezek a buzdítások megôrjíthetik, szükségét érzi talán, hogy megfeleljen nekik. Az arca is fokozta félelmemet, mert úgy látszott, valósággal megveszett. Leeresztett karral állt elôttem, félelmetesen bámult, a szája majdnem habzott. Felém indult, a karomat az arcomhoz emeltem, de láttam, amint elmegy mellettem és a srácok felé tart. – Ti dögök! – üvöltötte. – Mi a faszomat biztattok engem, azt hiszitek, szükségem van rátok?! Pofa be! – ordította. – Me’ agyonváglak, a kurva anyátok! Mindannyian elhallgattak, ô meg felém fordult. Elôtte azonban sikerült a barátnômre néznem. Egy fának támaszkodott, amiben semmi csodálatos nincsen, de nekem nem tetszett, ahogy ott állt. Egyáltalán nem. Valahogy együtt érzôbbnek szerettem volna látni, izgatottságában dörzsölje a kezét, takarja el a szemét, ördög tudja, mit akartam. De így nem tetszett, egyáltalán nem tetszett. De hát Üveges felém fordult és nem volt idôm tovább nézni ôt. Üvegesre pillantottam. Hátat fordított a többieknek, még mindig az a félelmetes kifejezés ült az arcán, de amikor közelebb jött, láttam, hogy rám kacsint a kidülledt szemével, hogy éppenséggel mosolyog egy kicsit és int a fejével. És megértettem, hogy itt az idô, meg kell ütnöm, úgyhogy felgyorsultam. És vadul megütöttem, pont az állát kaptam el, jobbról. Egy másodpercig megdermedt, úgy tûnt, nem várta ezt az ütést, pedig ô kacsintott rám. Aztán valahogy színpadiasan az arcához emelte a kezét és káromkodásban tört ki, elmondott mindennek, úgyhogy megint megijedtem. – Kiverte a fogamat a kibaszott rohadékja! – hallottam. És más ilyeneket. Az egész csak néhány másodpercig tartott, aztán elvette a kezét a szájától, én meg kôvé dermedtem. Még a hold szûrt fényében is láthattam, hogy folyik a vér a szájából, a foga piros, még a kezén is folyt a vér, a karján. Láttam, ahogy rám emeli az öklét és akkor, mert soha életemben nem éreztem még ilyen félelmet, rájöttem, hogy most már nem játszik, én is ütni kezdtem. Ütöttem a gyomrát, a mellét, bizonyára az arcába is sikerült ütnöm néhányszor, már én sem tudom, mert behunyt szemmel ütöttem. 926
NV10-09.indd 128
2010.09.03. 15:45:44
Aztán éreztem, ahogy a levegôbe emelkedem, majd leestem és elgurultam, Üveges meg rajtam. Együtt gurultunk néhány métert a lejtôn. Mikor megálltunk, ô volt felül, egyik keze a nyakamon, a másikkal meg a gyomrom tájékát ütötte, valahol oldalt. De semmiféle fájdalmat nem éreztem. Ô mégis tovább ütött, tovább káromkodott, mintha megôrült volna. Mikor megint felemelte az öklét, horzsolást láttam rajta és teljesen tárgyilagosan, mint egy kívülálló, arra gondoltam, vajon nem a bordáimon horzsolta fel, amelyek valószínûleg átdöfték a bôrömet és kilógnak. Mindegy volt már nekem, nem tudom, miért, csak azt tudom, hogy arra gondoltam, nem tartottam be az egyezségünket, túl sokszor megütöttem, úgyhogy igaza van, ha szétver. Ô meg tovább ütött. Aztán hirtelen abbahagyta a káromkodást és a foga között azt mondta: – Te mi a faszomat csinálsz? Ordítsá’ már, me’ ha nem, mind rájönnek! Egy pillanatig azon tûnôdtem, mit akar mondani, normális esetben bárki, aki annyit kapott volna, ordított volna, de engem nem érdekelt semmi. Aztán egyszerre csak megéreztem, hogy valami keményen ülök és az ütések azon a kemény valamin keresztül érnek, nem közvetlenül. És egy kicsit elfordítottam a fejem és észrevettem azt a lécet, ami alólam lógott ki és amit Üveges olyan vadul ütlegelt. Akkor észbe kaptam és néhány másodpercnyi döbbenet után ordítani kezdtem. Ütemesen, minden ütés után. Addigaddig, amíg meghallottam a barátnôm hangját, aki fentrôl azt mondogatta Üvegesnek, hagyjon már békén végre. És nemcsak ô mondta ezt, a srácok is valami hasonlót mondtak. Úgyhogy megállt és mindkét kezét a mellemre tette és nagyokat fújtatott. A szájából ömlött a vér, rájöttem, hogy csupa vér vagyok, de még mindig túlságosan meg voltam döbbenve attól a fordulattól, amit a verekedés vett ahhoz, hogy letörüljem magam. – De hát többször megütöttelek – súgtam neki. – Haggyá’ má’, me’ nem halok meg ennyitôl. Aztán felállt. – Menj a csajodhoz – mondta még mindig halkan. – De vigyázzá’, másodszor ne csináljon ilyent, me’ másodszor nem ez lesz a vége. Értem? – Igen – válaszoltam. – Nem fog többször elôfordulni. Aztán Üveges elindult felfelé és amikor felért, akkor én is felálltam. Közben a barátnôm és két fiú lejött hozzám. Semmim se fájt vagy hát több testrészem is fájt, de elviselhetô módon, mert csak a gurulástól fájt ez-az. Különben semmi. De nehézkesen álltam fel, a hátamat fogva, sántikálva mentem oda, ahol a többi srác állt. Láttam Üvegest hátulról, amint a bárhoz vezetô ösvényen ment. Vissza se nézett. Aztán a fiúk elkezdtek beszélni. Azt mondták, olcsón megúsztam, 927
NV10-09.indd 129
2010.09.03. 15:45:44
de hogy tiszta ôrült vagyok, gratuláltak, hogy én is behúztam néhányat. Voltak aggodalmaskodók, akik azt kérdezték, tudok-e járni, aztán egyikük azt mondta, ünnepelnünk kell, s ezen az estén ôk fizetnének. De nekem semmi kedvem nem volt. Nagyon elszomorodtam, és nem volt kedvem. Úgyhogy azt mondtam nekik, nincs kedvem. Haza akartam menni és haza is mentem. És csak a barátnôm maradt mellettem. Váltottunk néhány szót, amíg a tömbházhoz értünk. Azt mondta, minden olyan szürreális volt, és én egyetértettem vele. Hogy nem hiszi el, hogy még van olyan, aki ilyesmit csinál, hogy az egész olyan volt, mint egy párbaj egykor, egy nôért. Útközben megállt, és egy utcai lámpa alatt megcsókolt. Megkérdezte, hallottam-e Puskinról, akit d’Anthes ölt meg párbajban, én meg azt válaszoltam, hallottam. Puskinról persze hallottam, de fogalmam sem volt, ki az a d’Anthes, elôször hallottam ezt a nevet és mégis azt mondtam, tudom, ki az. Aztán azt mondta, ezen az estén én voltam Puskin, Üveges meg d’Anthes, aki egy olcsó kis nôcsábász volt, valahogy olyan, mint Üveges. Csakhogy volt egy különbség, folytatta, hogy mi nem egy nôért verekedtünk, hogy Puskin azt hitte, d’Anthes a felesége szeretôje, itt azonban szó sem lehet ilyesmirôl. És rettentôen elhúzta a száját, azt mondta, inkább megcsókolna egy békát, mint Üvegest, mert a béka talán királyfivá változna. Nevetett és várta, hogy nevessek én is, de nem tettem, mert nem volt kedvem nevetni. Aztán láttam, hogy a tömbházunk elé értünk, azt mondtam hát: – Holnap látjuk egymást. És akkor ô is azt mondta: – Holnap látjuk egymást. Aztán bementem a lépcsôházba és hívtam a liftet. Akkoriban az ötödiken laktunk és bár olykor gyalog mentem fel, hogy megôrizzem a kondimat, azon az estén, mert rendkívül fáradt voltam, csak álltam, és nyugodtan megvártam a liftet. DEMÉNY PÉTER fordítása
928
NV10-09.indd 130
2010.09.03. 15:45:44
DOINA IOANID
Utóirat
Ma ismét ellátogattam egy olyan városnegyedbe, ahová semmi szín alatt nem szeretnék költözni. Elôtte órákon át kerestem az alkalomhoz illô pulóvert. Azt hiszem, túl finnyás vagyok. Úszom a hóban, nálamnál kevésbé szeszélyes emberek mellett, valahol a Bartolomeu negyedben, a világ végén. Pedig mennyivel jobb lenne tehervonattal utazni! Ki tudja, talán az a vonat kisiklana valahol, s egyenesen Tahitin kötnénk ki. * Hamuszürke napok a tömbház homlokzatára ragadva. Téged már alig veszlek észre. Elrejtve élsz a bôröd és férfiformáid mögött. Fogalmam sincs már, hogy nézel ki. Valami pengeéles dologra volna szükségem, hogy ismét eljuthassak hozzád: egy kurtizán mosolyára például, vagy egy másik nô praktikáira, miniszoknyára vagy tinilánycopfra, talán némi arcfesték sem ártana. Irtó szomorú dolog csak egy nônek lenni. * Már délután van, s minden igyekezetem hiábavalónak bizonyult. Ahelyett, hogy egy tökéletesen kifestett kamasz lány magabiztosságával, a szempillafesték függönye mögül néznék rád, mint egy modern Szalomé, ahelyett, hogy fölcicomázott török hastáncosnôként kacsintanék rád, csak a szememet sírtam vörösre. Mégis arra kérlek, hogy ne nevess rajtam. * Ezen az unalmas estén, amikor még a halál is csendesen, léghajóként suhan tova, késeket, konzervnyitót, meg egy kicsorbult bicskát szedek elô a konyhaasztal fiókjából, és élesre fenem ôket. Élesre fenem ôket a tenyeremen. * Posztószobám ablakából elég keveset látni a világból, és a levegô is csak módjával hatol be ide. Összepréselt ajkaimon már se a szavak, se a sóhajok
929
NV10-09.indd 131
2010.09.03. 15:45:44
nem jutnak át. Hogy történhetett meg, hogy gyapjúpuha kezekkel, gomolyatesttel, teljesen elzsibbadva tértem magamhoz a plüss-fotelemben? * Szaladj minél messzebbre, mindegy, hogy hová. Szaladj minél messzebbre, te szófogadó, néma, kicsavart kezû, rongyokkal kitömött dundi játék baba, szaladj minél messzebbre. Már nô az elsô tejfogad! * Amikor találkoztunk, még jóval innen a 25. életévemen, hôsnô is lehettem volna! (Páncélingem is volt akkoriban, volt bizony!) Aztán egy téli estén elbúcsúztam volna tôled, magam után vonszolva a fegyvereimet. Ehelyett minden melletted töltött nappal kevesebb lett a bátorságom, amíg megértettem, hogy a gyávaság a szerelem egyik formája. S akkor nagyon megsajnáltam a hôsnôket. * Ha te nem lennél, sántikálva járnék, bambán lézengenék a világban, mint egy vakondok. Ha te nem lennél, széttörnének a dolgok, mihelyt megérintem ôket. Ha te nem lennél, ízetlen volna a kenyér, s a jóságnak se lenne semmi értelme. Ha te nem lennél, a mesebeli boszorka rögtön a karmai közé kaparintana. * Hálószobánkban, ahol testünk szaga beleivódott a falakba, türelmesen összegyûjtöd a pókokat, és tenyeredben elhozod nekem ôket. Barátkozz meg velük, mondod. Ezek is szorgos, bájos házipókok, mint te. Gyerünk már, mondod, mindig a férgeken kell kezdeni! * Tegnap este, miközben holdfény csorgott meggyörnyedt hátamra, miközben teknôsbékaként vonszoltam magam, megragadtad a vállamat, s úgy megráztál, hogy kocogtak a fogaim. Egyszer majd kézen foglak és megtanítalak elesni, megtanítalak csípni és harapni, ígérted nekem. Soha nem hittem volna, hogy ilyen könnyû megtanulni ezeket a dolgokat – mintha csak homokot ráznál ki a szandálból. * Annak ellenére, hogy csak egy gyenge nô vagyok (szerencsétlenebb, mint egy kolorádóbogár), annak ellenére, hogy ez a világ egyáltalán nem 930
NV10-09.indd 132
2010.09.03. 15:45:45
tökéletes, és az emberek sem azok, akiknek mutatják magukat, mégis eljutottam hozzád. Íme, idegenvezetô nélkül is eljutottam hozzád. * S miközben a mindennapok háborgó vizében sodródom, megpillantalak téged valahol a víz felszínén. Jó tudni, hogy sápadt arcomon és testemen túl (amelybôl az este már apró darabokat harapott ki) – van egy erô, amivel magad felé húzol, amivel legyôzöd a félelmet bennem, s úgy hatolsz belém, mint egy régi horgony. LÖVÉTEI LÁZÁR LÁSZLÓ fordítása
931
NV10-09.indd 133
2010.09.03. 15:45:45
SZERZÔINK
PETRE BARBU (sz. 1962-ben Galat¸ion), író, újságíró – 1988-ban fejezte be tanulmányait a Galat¸i Tudományegyetem Gépészmérnöki Karán. Jelenleg a Forbes Romania üzleti magazin felelôs szerkesztôje. Elsô, rövidprózákat tartalmazó kötete Tricoul portocaliu fãrã numãr de concurs (Narancssárga mez, sorszám nélkül) (Cartea Româneascã, 1993) címmel jelent meg. További kötetei: Dumnezeu binecuvânteazã America (Isten áldd meg Amerikát), (Nemira kiadó, 1995); Ultima tresãrire a submarinului legionar (A legionárius tengeralattjáró utolsó moccanása), (Nemira kiadó, 1998); Blazare (Fásultak) (Polirom kiadó, 2005). Több színpadi mû szerzôje. T. O. BOBE (sz. 1969-ben Constant¸án), költô prózaíró – 1995-ben fejezte be tanulmányait a Bukaresti Tudományegyetem Bölcsészkarán. A bukaresti Teatrul Mic (Kis Színház) irodalmi titkára volt, majd szerkesztô és forgatókönyvíró a román közszolgálati televíziónál. Jelenleg szabadúszó író. 2000-ben a berlini Akademie der Künste, 2003-ban és 2004ben Stuttgartban az Akademie Schloss Solitude ösztöndíjasa, 2006-ban pedig ProHelvetia ösztöndíjas. Vali Florescuval közösen írt forgatókönyveiért (Getting Together, Morgan ReCollection) 2001-ben Trans Europe Script díjat kapott. Mûvei: Bucla (Vukli, versek) (Univers kiadó, 1999), Darul lui Mos¸ Crãciun (Télapó ajándéka, regény) (Humanitas kiadó, 2003), Cum mi-am petrecut vacant¸a de varã (Hogyan telt a nyári vakációm, regény) (Polirom kiadó, 2004). GABRIEL CHIFU (sz. 1954-ben Calafaton), költô, regényíró – 1979-ben fejezte
be tanulmányait a Craiovai Tudományegyetem Automatizálás és Számítógépek Karán. 1985-tôl kezdôdôen a Romániai Írók Szövetsége Craiován megjelenô Ramuri (Ágak) c. havilapjának szerkesztôje, majd 1991-tôl fôszerkesztôje. A Román PEN Club tagja. 2005-tôl a Romániai Írók Szövetségének titkára, az igazgatótanács tagja. Írásait számos nyelvre (angol, francia, olasz, görög, kínai stb.) lefordították. Közel húsz verseskötete és regénye jelent meg. Fôbb mûvei: Sãlas¸ în inimã (Szállás a szívben, versek) (Eminescu kiadó, 1976); elnyerte a Romániai Írók Szövetségének debütálási díját, Maratonul învins¸ilor (Vesztesek maratonja, regény) (Cartea Româneascã Kiadó, 1997) – elnyerte a Romániai Írók Szövetségének prózadíját, La marginea lui Dumnezeu (Isten margójára, versek) (Cartea Româneascã kiadó, 1998); elnyerte a Romániai Írók Szövetségének költészeti díját, Relatare despre moartea mea sau Eseu despre singurãtate (Halálom jegyzôkönyve avagy Esszé a magányról, regény) (Polirom kiadó, 2007) stb. ADELA GRECEANU (sz. 1975-ben Nagyszebenben), költô, prózaíró, szerkesztô – 1998-ban fejezte be tanulmányait a nagyszebeni Lucian Blaga Tudományegyetem Újságírói Karán, tagja a Romániai Írók Szövetségének és a Román PEN Clubnak. Jelenleg a Román Kulturális Rádió irodalmi szerkesztôje. Mûvei: Titlul volumului meu, care mã preocupã atît de mult… (A kötetem címe, mely annyira foglalkoztat, versek) (Eminescu kiadó, Bukarest, 1997), Domnis¸oara Cvasi (Kvázi kisasszony, versek) (Vinea kiadó, Bukarest, 2001), Înt¸elegerea drept în inimã (A szíven ütô megértés, versek) (Paralela 45 kiadó, 2004), Mireasa cu ¸sosete ros¸ii (A piros zoknis
932
NV10-09.indd 134
2010.09.03. 15:45:45
menyasszony, regény) (Polirom kiadó, Ias ¸i, 2008). Írásait német, angol, svéd, albán, macedón, szerb, szlovén és magyar nyelvre is lefordították. DOINA IOANID (sz. 1968-ban Bukarestben), költô, mûfordító – 1995-ben fejezte be tanulmányait a Bukaresti Tudományegyetem Bölcsészkarán, ugyanitt 1998-ban magiszteri fokozatot szerzett. Jelenleg szerkesztôségi fôtitkár a bukaresti Observator cultural c. folyóiratnál. Mûvei: Duduca de mart¸ipan (Marcipán kisaszszony, versek) (Univers kiadó, 2000), E vremea sã port¸i cercei (Itt az ideje, hogy fülbevalót viselj, versek) (Aula kiadó, 2001), Cartea burt¸ilor ¸si a singurãtãt¸ii, (A hasak és a magány könyve, versek) (Pontica kiadó, 2003), Poeme de trecere (Halotti versek) (Vinea kiadó, 2005). DAN LUNGU (sz. 1969-ben Botos ¸aniban), prózaíró – 1995-ben fejezte be tanulmányait a ias¸i Alexandru Ioan Cuza Tudományegyetem Filozófia Karán, szociológia–politológia szakon. Több külföldi egyetemen – többek közt a Sorbonne-on – is folytatott posztgraduális tanulmányokat. Jelenleg Ias¸i-ban él, elôadótanár az Alexandru Ioan Cuza Tudományegyetem Szociológia Karán. Az új generáció legtöbbet méltatott és fordított tagja. Raiul gãinilor c. regényének francia fordítása négy hónapon keresztül a Jacqueline Chambon kiadó toplistájának élmezônyében foglalt helyet, német kiadását 2007 decemberében a hónap könyvének választották Németországban. Fôbb mûvei: Raiul gãinilor. Fals roman de zvonuri ¸si mistere (A tyúkok paradicsoma. Hamis regény mondákból és misztériumjátékokból) (Polirom kiadó, 2004), Bãiet¸i de gas¸cã (Fiúk a bandából, rövidpróza) (Polirom kiadó, 2005), Sînt o babã comunistã! (magyar kiadás: „Egy komcsi nyanya vagyok!”, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2008, fordította: Koszta Gabriella) (Polirom Kiadó, 2007), Cum sã uit¸i o femeie (Hogyan felejtsünk el egy nôt, regény) (Polirom kiadó, 2009)
ION MANOLESCU (sz. 1968-ban Bukarestben), próza- és esszéíró, irodalomteoretikus – 1991-ben fejezte be tanulmányait a Bukaresti Tudományegyetem Bölcsészkarán, ugyanott szerzett doktori címet 2001-ben. Jelenleg egyetemi elôadótanár a Bölcsészkaron. Több irodalomelméleti és történelmi mû szerzôje és társszerzôje. A Romániai Hivatásos Írók Egyesületének (ASPRO) tagja. Szépirodalmi mûvei: Întîmplãri din orãs¸elul nostru (Történetek kis városunkból, elbeszélések) (Cartea Româneascã kiadó, 1993); Alexandru (regény, Univers kiadó, 1998); Derapaj (Kisiklás, regény) (Polirom kiadó, 2006). RADU PARASCHIVESCU (sz. 1960ban Bukarestben), író, mûfordító, újságíró – Tanulmányait a Bukaresti Tudományegyetem Bölcsészkarán végezte. Jelenleg a Humanitas könyvkiadó felelôs szerkesztôje. Több regényt, sportesszé-, és egy ironikus esszékötetet is írt, Ghidul nesimt¸itului (Az arcátlanság kézikönyve) címmel, amely két év alatt ötvenezer példányban kelt el. Az „önkéntelen román humor”-antológiasorozat szerkesztôje. Több mint hatvan kötet fordítója, az angol, amerikai, kanadai és francia irodalom körébôl. 2005-ben elnyerte az év legjobb sportkönyvéért járó „Ioan Chirilã Díjat”. Fôbb mûvei: Efemeriada (Efemeriáda, regény) (Libra kiadó 2000), Ghidul nesimt¸itului (Az arcátlanság kézikönyve, rövidpróza) (Humanitas könyvkiadó, 2006), Balul fantomelor (Kísértetek bálja, regény) (Humanitas könyvkiadó, 2009). DOINA RUS¸TI (sz. 1959), prózaíró – a ias¸i-i Alexandru Ioan Cuza Tudományegyetem Bölcsészkarán végezte tanulmányait, majd doktori fokozatot szerzett, jelenleg a bukaresti Média Tudományegyetem Filmmûvészeti Karának elôadótanára, számos egyetemi tankönyv, tudományos mû szerzôje. Mûvei: Omulet¸ul ros¸u (A piros emberke, regény) (Vremea Kiadó, 2004), Zogru (regény, Polirom kiadó, 2006) –
933
NV10-09.indd 135
2010.09.03. 15:45:45
elnyerte a Bukaresti Íróegyesület Díját), Fantoma din moarã (A malom kísértete, regény) (Polirom kiadó, 2008) – elnyerte a Romániai Írók Szövetségének 2008. évi prózadíját. ANA MARIA SANDU (sz. 1974-ben Târgu Jiuban), prózaíró, újságíró – 1998ban fejezte be tanulmányait a Bukaresti Tudományegyetem Bölcsészkarán, majd ugyanott szerzett magiszteri fokozatot. Jelenleg az online zene-filmmagazin szerkesztôje (www.rekino.ro). Mûvei: Din amintirile unui Chelbasan (Tojásfej emlékei, epikus költemény) (Paralela 45 kiadó, 2003), Fata din casa vagon (Lány a vagonházból, regény) (Polirom kiadó, 2006). Számos nemzetközi könyvvásár résztvevôje, cikkei, esszéi olyan neves folyóiratokban jelennek meg, mint a Dilema, Vineri, Observator cultural, aLtitudini, Noua literaturã, Republik stb. LUCIAN DAN TEODOROVICI (sz. 1975-ben a Suceava megyei Rãdãut¸i-ban), próza- és forgatókönyvíró. 2002 és 2006 között a Polirom Kiadó fôszerkesztôje, jelenleg ez utóbbi kiadó prózasorozatának koordinátora és a ias¸i-i Suplimentul de culturã hetilap felelôs szerkesztôje. Több mûvét angol, francia, német és magyar nyelvre is lefordították. Fôbb mûvei: Cu put¸in timp înaintea coborîrii extrateres¸trilor printre noi (Kevéssel azelôtt, hogy a földönkívüliek közénk ereszkedtek, regény) (OuTopos kiadó, 1999, Polirom kiadó, 2005), Lumea vãzutã printr-o gaurã de mãrimea unei ¸t igãri
marijuana (A világ egy füves cigaretta nagyságú lyukon át szemlélve, elbeszélések) (Fundat¸ia „Constantin Brâncus¸i” kiadó, 2000), Circul nostru vã prezintã (Cirkuszunk bemutatja, regény) (Polirom kiadó, 2002; magyar fordítás – L’Harmattan kiadó, 2009), Atunci i-am ars douã palme (Akkor lekevertem neki két pofont, elbeszélések) (Polirom kiadó, 2004), Celelalte poves¸ti de dragoste (Egyéb szerelmi történetek, modulrendszerû regény) (Polirom kiadó, 2009). TUDOREL URIAN (sz. 1969-ben Temesváron), kritikus, irodalomtörténész – 1984-ben fejezte be egyetemi tanulmányait a Temesvári Tudományegyetem Bölcsészkarán. 1989–1992 között a bukaresti Cuvântul (A szó) c. folyóirat szerkesztôje, 1995–1999 között fôszerkesztôje, majd 1999–2002 között kiadói igazgatója. 1990-tôl a Szabad Európa Rádió munkatársa. 2002-tôl a România literarã (Irodalmi Románia) c. folyóirat könyvrovatának szerkesztôje, 2008-tól a román kulturális minisztérium sajtókapcsolatokért felelôs tanácsosa. Fôbb mûvei: Proza româneascã a anilor ’90, (A ’90-es évek román prózája) (Albatros kiadó, 2000) – elnyerte a Romániai Írók Szövetségének debütálási díját, és a Román Hivatásos Írók Egyesületének díját, Platon pe Internet (Platon az Interneten), (Dacia könyvkiadó, 2003), Cealaltã literaturã (A másik irodalom) (S¸tiint¸a kiadó, Chis¸inãu, 2007). 2009-ben elnyerte a „Serile de la Brãdiceni” (Brãdiceni esték) országos irodalmi fesztivál kritika-díját.
934
NV10-09.indd 136
2010.09.03. 15:45:45
KEDVES OLVASÓINK! TISZTELT ELÔFIZETÔINK! Ha szeretik és igénylik a világirodalmat, ha tetszik a lapunk, lépjenek be a Nagyvilág Baráti Társaságba! Egy lapszám ára 600 Ft Az egy évre szóló előfizetés 7200 Ft A NAGYVILÁG BARÁTI TÁRSASÁG tagdíja egy évre 6000 Ft, diákoknak 3000 Ft
A BARÁTI TÁRSASÁG TAGJAI INGYEN KAPJÁK A NAGYVILÁGOT!
A tagdíjat kiadónk számlájára kérjük befizetni (fél évig a régi csekket is elfogadjuk): ÚJ VILÁG ALAPÍTVÁNY Magyarországi Volksbank 14100103-42578549-01000003 Kérésre csekket küldünk! Rózsaszínű postautalványon a következő címre kérjük a befizetést: ÚJ VILÁG ALAPÍTVÁNY 1146 Budapest, Hermina út 57–59. Kedves olvasóink, tisztelet előfizetőink! Aki el szeretne jönni a rendezvényeinkre, kérjük, küldje el postai vagy e-mail-címét:
[email protected] – Nagyvilág, 1146 Budapest, Hermina út 57–59. Minden kedves érdeklődőnek küldünk meghívót.
NV10-09.indd 137
2010.09.03. 15:45:45
Világirodalmi folyóirat
Fôszerkesztô: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Körtvélyessy Klára, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztô: Hernád Imre
Szerkesztôség: H-1146 Budapest, Hermina út 57–59. Telefon/fax: (36-1) 363-0621 E-mail:
[email protected] Számlaszámunk: Új Világ Alapítvány 14100103-42578549-01000003 A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelôs kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Szmrecsányi Mária Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztôk. Elôfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Elôfizethetô a postai kézbesítôknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444;
[email protected] Elôfizetési díj egy évre 7200 Ft, fél évre 3600 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6. Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elôzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve. Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-42
NV10-09.indd 138
2010.09.03. 15:45:46
