Társadalmi stratégiák a pozsonyi városlakók körében ( )

TÓTH ÁRPÁD

Társadalmi stratégiák a pozsonyi városlakók körében (1783–1848) Egy kutatás távlatai és eddigi eredményei

V. Ferdinánd magyar királlyá koronázása. Kőnyomat. Metszette Franz Wolf

Pozsony város 18. század végi és 19. század eleji történelmének szemlé− leti preferenciáktól függően több megközelítése is elképzelhető. Ezért – annak fényében, amit a várostörténet−írás felfogásbeli sokszínűségéről és módszertani gazdagságáról kötetünk bevezető tanulmányai írtak 1 – elsőként röviden áttekintek néhány, fontosabbnak tűnő nézőpontot. Ez− után ezekhez képest vázolom fel saját hosszabb távú kutatási céljaimat, amit legtömörebben úgy lehetne megfogalmazni, hogy a városi társada− lom mint közösség belső viszonyainak, illetve a városlakók társadalmi stratégiáinak rekonstrukciójára törekszem egy kritikus periódusban, a fő− városi jogállás fokozatos elvesztésének időszakában. A tanulmány leg− nagyobb részében tíz elkülönített, noha egymáshoz szervesen kapcsoló− dó téma közül néhány területen elért eddigi eredményeimet foglalom össze.

1

Lásd kötetünkben Bácskai Vera és Gyáni Gábor tanulmányát. A téma szakirodal− mához lásd még: Gyáni Gábor: Mai várostörténetírásunk: teljesítmény és irány− zatok. Századvég 1997, tavasz, 55–68; Bácskai Vera: Várostörténet. In Bódy Zsombor – Ö. Kovács József (szerk.) Bevezetés a társadalomtörténetbe. Hagyo− mányok, irányzatok, módszerek. Budapest, 2003, 243–257.

269 268

Társadalmi stratégiák a pozsonyi városlakók körében (1783–1848)

Pozsony korabeli történetének alternatív megközelítései A vizsgált időszakban Pozsony fejlődési lehetőségét és irányát több kö− rülmény befolyásolta. A kívülről ható tényezők közül talán legfonto− sabb a környező városhálózat átrendeződése. Ennek vizsgálata azt mu− tatja, hogy a változások leginkább gazdaságtörténeti fejleményekre ve− zethetők vissza. Az egyik a közeli Bécs rohamos ipari növekedése, mely elszívó hatásával a környékbeli középvárosok vonzerejének csökkené− sét hozta.2 A másik, Magyarország viszonylatán belül, Pest mint orszá− gos kereskedelmi központ kiemelkedése.3 Ezek a folyamatok már ko− rábban megindultak, mint hogy II. József meghozta a város sorsának alakulását előnytelenül érintő döntéseit – 1783−ban a kormányszékek átköltöztetését rendelte el Budára, 1784−ben pedig az addig Pozsony− ban őrzött koronát szállíttatta át Bécsbe. Mégis, az uralkodói határoza− tokkal Pozsony országos politikai központ szerepét súlyos csapás érte – a Magyar Királyi Kamarának a 16. század közepe óta otthont adó város ettől kezdve csupán a rendszertelenül ülésező országgyűlések (1802−től 1848−ig), továbbá a még azoknál is ritkább, esetlegesebb és várostörté− neti szempontból csekély jelentőségű koronázások színhelye maradt. A városhálózat szintjén tehát ez a kor Pozsony fokozatos térvesztésé− nek időszaka. Az már egy másik kérdés, hogy a jozefinus kort megelőzően mennyi− ben indokolt a várost fővárosnak tekinteni. Ezzel kapcsolatban kételye− ket ébreszthet, hogy bár Pozsony volt a Magyar Kamara és (megszerve− zésétől, 1723−tól kezdve) a fő közigazgatási kormányszék, a Helytartó− tanács székhelye, a jelentős országos politikai döntések nem itt, hanem a bécsi székhelyű királyi udvarban születtek. Pozsony kiemelkedő sze− repe Albert herceg, magyarországi helytartó hivatali időszakára (1764– 2

3

Ezt az összefüggést már a kortársak is felismerték: Ballus, Paul von: Beschreibung der kön. Freistadt Pressburg und ihrer Umgebungen. Pressburg, 1822, 213–214; Bécs urbanizációjára: Bruckmüller, Ernst: Sozialgeschichte Österreichs. Mün− chen, 1985, 302–305. A szakirodalomból újabban BácskaiVera: Pest−Buda története 1686–1873. In Bácskai Vera – Gyáni Gábor – Kubinyi András: Budapest története a kezdetektől 1945−ig. Budapest, 2000, 87; Pest kereskedelmi forgalmának növekedésére: Nagy Lajos: Budapest története a török kiűzésétől a márciusi forradalomig. In Buda− pest története III, 1975, 118, 124–125, 309–312.

270

1780) korlátozódott, amikor az itt székelő hercegi párt (lányát és vejét) sűrűn meglátogató Mária Terézia királynő bőkezűen támogatta a város fejlesztését, szépítését. Ennek a rövid virágkornak – mely jellegében és a város nagyságrendjénél fogva némileg emlékeztet a kisebb német feje− delmi székvárosok (Residenzstädte) történetére – eddig főként a kultu− rális aspektusaira irányultak kutatások, s nem a városi lakosság összeté− telére például, avagy akár a népesedési helyzetre. Ha Pozsony országos központi szerepének leértékelődése tényként is szögezhető le, az a kérdés továbbra is nyitott, hogy mennyiben és milyen értelemben tekinthető a város regionális központnak a 19. szá− zad első felében. Erre vonatkozólag nincsen pillanatnyilag egyértelmű válasz, az eddigi eredmények ellentmondásosak. Az 1828−as országos összeírás elemzése azt mutatta ki, hogy magas szintű – Pest−Buda után a második leggazdagabb – intézményi ellátottságával közel sem áll össz− hangban a város piackörzetének csekély népességszáma. A Ludovicus Nagy egykorú adatai alapján (és a közigazgatásilag különálló Váraljá− val együttesen) számolt Pozsony népessége 37 180 fő volt. Az adó− összeírás adatai szerint viszont a helyben lakókon kívül csupán mint− egy 87 000 fős népességű terület lakossága piacozott Pozsonyban (míg Pest−Buda esetében ez a szám megközelíti a hatszázezret, de a Kelet− Felvidék központjának, Kassának a piackörzete is 163 000 főt szám− lált). Ez a népesség ráadásul Pozsonyt további tíz piacközponttal meg− osztva látogatta. Másfelől a városi gazdaság szerkezetének ellentmon− dásos voltát jelzi, hogy miközben Pozsony kézművessége magyarországi viszonylatban rendkívül specializáltnak számított (mesterei 108 külön− böző szakmát űztek, ezzel az itteni kézművesipar volt a második leg− differenciáltabb az országban), ehhez közepes nagyságú kereskedelmi áruforgalom járult.4 Pozsony sajátos regionális szerepét egy más szem− pontból világítja meg a városállomány ún. rank−size eljárással történő vizsgálata. Ez azt mutatta ki, hogy a 18. századi Magyarországon né− pességszáma alapján egyetlen város tekinthető regionális szinten fővá− rosnak: a század végi Pozsony, a Felvidék városállományához viszo− nyítva. Ez a népességszám azonban a teljes országterület – a 2000 fős

4

Bácskai Vera – Nagy Lajos: Piackörzetek, piacközpontok és városok Magyaror− szágon 1828−ban. Budapest, 1984. A hivatkozott adatok forrásai rendre: 350, 46, 331, 138.

271

Tóth Árpád

küszöböt elért településekkel azonosított – városaihoz mérten már nem minősíthető kiugrónak.5 A városrendszer elemzése mellett egy másik lehetséges nézőpont a – Gyáni Gábor tanulmányában is fejtegetett – „urbánus minőség” vizsgá− lata. Bár valójában ez a megközelítés is az összehasonlítás által nyer értelmet – szigorúan véve a más városokhoz hasonló, a „rurális települé− sektől” pedig elütő tulajdonságok megléte esetén beszélhetünk urba− nitásról –, bizonyos fizikai, társadalmi vagy kulturális adottságok akkor is Pozsony városiasságát valószínűsítik, ha nem áll rendelkezésre kellő mennyiségű, összehasonlításra alkalmas esettanulmány. Ilyen ismérv lehet például a többszintes házak megléte, illetve az egy épületre jutó családok száma. Ebben a tekintetben II. József népszámlálása idején Pozsony (épületenként mintegy 5 család átlagos sűrűséggel) magasan országos első volt.6 De ezekhez az ismérvekhez köthető a polgári átala− kulás folyamatában mutatott teljesítmény is, így a kulturális élet tarka− sága (a nyomdák száma, a hazai sajtótörténetben játszott úttörő szerep, az állandó kőszínház megléte stb.), a két kiadásban is kinyomtatott város− ismertető könyv egy a város közéletében szerepet vállaló borkereskedő tollából, melyek szintén Pozsony városias voltát bizonyítják.7 Ilyen is− mérv lehet továbbá a népesség felekezeti, rendi és foglalkozási tagoltsá− ga, illetve az e csoportok közötti aránylag gyakori interakció, keveredés (melynek például a vegyes házasságok vagy a különféle egyesületek a ke− retei). A városias életmódhoz kapcsolódó térhasználati szokások elter− jesztését célozta a szórakozást szolgáló nyilvános terek (a Sétatér vagy 5

6

7

A rank−size elemzés azt vizsgálja, hogy egy adott terület városai népességszá− muk szerint hogyan rendeződnek el (milyen alakú függvényt formálnak). Po− zsony esetében azt figyelték meg a kutatók, hogy II. József népszámlálása idején a város népessége meghaladta azt a szintet, mely a térség többi városának népes− ségszámából kiindulva, a lineáris regressziós egyenes alapján várható lenne. Czoch Gábor – Fazekas Csaba – Szabó [Sonkoly] Gábor – Zsinka László: Magyaror− szág városodása a 18. században. Sic itur ad astra 1991, 1, 51–53. Az 1787−es népszámlálás adatai szerint Pozsonyban átlagosan 4,9 család, ill. 19,3 személy jutott egy−egy házra, míg a (szabad királyi) városokra számított országos átlag 1,6, ill. 7,1 volt, és az ebben a vonatkozásban a Pozsonyt követő Sopronban 3,7, ill. 15,4, Pesten pedig csupán 2,5, ill. 11,3 volt a két érték. Thirring Gusztáv: Magyarország népessége II. József korában. Budapest, 1938, 120. Ballus 1823. Szerzőjének megbecsültségét jelzi, hogy 1827−ben a választott pol− gárság elnökének (szószólójának) tisztségére, majd 1839−ben tanácsnoknak is megválasztották.

272


a ligetfalui park) kialakítása. Mindezeket a fejleményeket azonban ed− dig szisztematikusan nem vizsgálták. Az eddig említettekhez képest határozottan több kutatói érdeklődés irányult a város etnikai történetére. Igaz, a kevert nemzetiségi összetétel önmagában nem szükségszerűen függ össze a városfejlődéssel, ám a két jelenség között több kapcsolódási pont is megragadható. Itt nem csupán Eva Kowalská összegző megállapítására utalok, aki rámutatott, hogy (más tényezők mellett) az etnikai−vallási sokszínűség teremtett kedvező kö− rülményeket a szlovák nemzeti mozgalom kibontakozásához.8 Etnikai szempontból a vizsgálható, ám eddig kellően nem kutatott kérdések közé tartozik például, hogy az egyes nemzetiségi csoportok (németek, ma− gyarok, szlovákok) hol helyezkedtek el a városi társadalom hierarchiá− ján belül. Érdekes lenne tudni, hogy lakóhelyileg mennyire szegregá− lódtak az etnikai csoportok, és hogy ez a jelenség idővel csökkent−e vagy nőtt. Az is vizsgálható, hogy milyen az egyes etnikumok közötti viszony mikroszinten: mutatkozik−e rendies elkülönülés az etnikumok mentén a kapcsolatok hálózatában, vagy a kapcsolatok az egyik etnikai csoport− ból átnyúlnak a másikba (például a családi kapcsolatokban). Egyáltalán: milyen ismérvei voltak az etnikai identitásnak (nyelvhasználat, egyház− községhez tartozás), és mennyire számított elfogadottnak a hagyomá− nyos hungarus azonosságtudat, illetve a modern típusú nemzeti identi− tás a nem magyar származású városlakók között a polgári forradalom előestéjén?

A mikrotörténeti nézőpont A szlovák történetírás eddig elsősorban a szlovák nemzeti mozgalom kibontakozása szempontjából vizsgálta az 1848 előtti évtizedek po− zsonyi történelmét. Ezzel szemben én két eltérő szinten megfogalma− zott kérdésre keresek választ. Egyrészt a mikrotörténet−írás felfogását követve arra vagyok kíváncsi, hogy a városi társadalom egyes csoport− jai hogyan reagáltak arra a történeti kihívásra, hogy városuk fejlődése stagnál, és a városhierarchiában leértékelődik. Másrészt, ennek értel− mezése céljából Pozsony városiasságának sajátságait igyekszem fel− 8

Kowalská, Eva: Pozsony, a történelmi Magyarország fővárosa. Az utolsó idő− szak. Limes 1996, 1–2, 17.

273

Tóth Árpád

tárni, az urbánus karakter általános jegyei mellett az egyediségre is fi− gyelmet fordítva. A mikrotörténeti jellegű célkitűzéssel Giovanni Levi példáját köve− tem, aki egy piemonti falu lakosságának magatartását vizsgálta, abból kiindulva, hogy a helyi társadalom működését az érintettek mindennapi cselekvéseinek minél teljesebb körű, intenzív feldolgozása révén lehet legeredményesebben rekonstruálni. Levi megfigyelése szerint e falusi− ak cselekedeteikkel mintegy „válaszolnak” a településük életét befolyá− soló „külső” változásokra (az állam centralizáló törekvéseire, a földes− urak terjeszkedéseire stb.), mérlegelve a döntési helyzetekben felmerülő választási helyzeteket, egyensúlyozva a veszélyesnek megélt tendenci− ák között, és fenntartani igyekezve a korábbi állapotokat és személyes státuszokat.9 Pozsony esetében elvben többféle reakció is szóba jöhet, amivel a vá− roslakók megkísérelnek kitörni rosszabbodó helyzetükből. Egyéni straté− giaként megkísérelhetik elhagyni a várost, illetve olyan családi hálózato− kat kiépíteni, melyek egyre lazábban kötődnek Pozsonyhoz. Romló anyagi körülményeiken igyekezhetnek úrrá lenni azzal, hogy a családi tradíció− hoz tartozó polgári, kézműves mesterségek (jellegzetesen ilyen például a szűcsöké, a mészárosoké, a szappanfőzőké és a pékeké10 a pozsonyi német evangélikus patriciátus körében) helyett ígéretesebbnek látszó (pél− dául úri vagy honorácior) foglalkozásokra taníttatják fiaikat, lányaikat ilyen státuszú férfiakkal házasítják össze, illetve kapcsolataikban is e ré− tegek felé tájékozódnak. Értéküket fokozatosan elvesztő vagyontárgya− iktól próbálhatnak megszabadulni, és tartósabb javakra cserélni. Erre le− het példa a háztulajdonlás. A reformkori országgyűlések idején ugyanis a követek számára kötelezően lefoglalták a belvárosi házak lakásainak 9 10

Levi, Giovanni: Egy falusi ördögűző és a hatalom. Budapest, 2000. A hagyományos struktúrák századokon keresztül érvényesülő hatását mutatja, hogy a késő középkori Pozsony társadalmát vizsgáló Szende Katalin a kézműves végrendelkezők foglalkozási megoszlását vizsgálva szintén a mészáros, pék, tí− már és szűcs szakmákat találta leggyakoribbnak, megelőzve például a posztó− nyírókat, kovácsokat, ötvösöket, ónöntőket, kádárokat (Szende Katalin: Otthon a városban. Társadalom és anyagi kultúra a középkori Sopronban, Pozsonyban és Eperjesen. Budapest, 2004, 88). Ez a lista többé−kevésbé megfelel a 19. szá− zad eleji evangélikus választott polgárság megoszlásának. Lásd Tóth Árpád: „A polgárok józanabb része…” Pozsony választott polgárai, 1790–1848. Archon− tológia és prozopográfia. FONS 2004, 2, 242. (A továbbiakban: Tóth 2004/a.)

274


jelentős részét,11 és a házbirtokosoknak még kártérítést sem fizettek. Így a bérháztulajdonlás, mely más városokban a házbérjövedelem révén je− lentős befektetési forma volt, Pozsonyban inkább veszteséget okozott. Végül, elszegényedésüknek esetleg születéskorlátozással is megpróbál− hattak gátat szabni. Kollektív stratégiaként pedig a (rendi) politikai intéz− ményrendszer befolyásolása kínálkozhatott számukra – helyzetük jobbra fordítása érdekében kérvényeket fogalmazhattak a városi szintű problé− mák megoldása érdekében, befolyásos politikusokra próbálhattak hatni. Azt, hogy a felsorolt lehetséges stratégiák közül melyeket és milyen mértékben alkalmazták a pozsonyiak, az adatok bősége miatt csak hosszú kutatás eredményeként lehet megválaszolni. (A Levi által vizsgált né− hány száz fős faluval szemben Pozsony állandó lakosságát – a Váralja nélkül – 30−35 000 fősre becsüljük a reformkorban.) Ezért célszerű egy− részt a város egésze helyett bizonyos csoportok kutatására nagyobb súlyt fektetni (eddig elsősorban az evangélikus polgárságra gyűjtöttem adato− kat), másrészt az operacionalizálás során konkrét vizsgálati területeket megfogalmazni. Az utóbbiak kapcsán érzékelhető lesz, hogy e szem− pontok nagy része éppen az említett „urbánus minőség” tényezőivel esik egybe, vagyis a kutatás két szintje szorosan összefügg. Ezek – röviden vázolva – a következők: 1. A be− és elvándorlás, mely a város vonzerejének (és megtartóerejé− nek) változását, egyúttal a befogadókészség mértékét jelezheti. Míg a bevándoroltak származáshelyéről és a bevándorlás mértékéről aránylag átfogó kép rajzolható főként a házassági anyakönyvek, másrészt a polgárfelvételi listák és a halotti anyakönyvek segítségé− vel, addig az elvándorlásra nézve csak a városból „eltűnt” szemé− lyek alapján vonhatunk le következtetéseket. 2. A népesedés jelenségei. A demográfiai magatartásnak elsősorban az olyan „modern” elemeit keresem, melyeket a városi életkörülmé− nyekkel szoktak összefüggésbe hozni: így a termékenység „kultúra−

11

1832−ben például csak a mágnások és a megyei követek számára a belváros 233 házából 60−ban foglaltak szállást – igaz, az ilyen esetek egy részében a rokon főurak találtak szállást maguknak a főnemesek városi palotáiban. A városi köve− teket jobbára a külvárosi házakban szállásolták el, de számos megyei ablegatusnak is ott jutott hely. (Az 1832−ik évi December’ 16−ik napjára Pozsony Szabad Kirá− lyi Városába Országgyűlésre egybegyűlt Magyarország Rendeinek ’s Karainak Név− és Lakás−lajstroma. Ragaszték az 1833−ik évi Honni Vezérhez. Pest, 1833.)

275

Tóth Árpád

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

276

függő” korlátozását a késői házasságkötéssel, az illegitimitás (há− zasságon kívüli születés) magas arányát, a felekezeti és társadalmi (rendi, illetve foglalkozási) exogámiát. Az utóbbi jelenségek a szo− kásos magyarázat szerint a közösségi szabályok gyengülését jelzik. A pályaválasztási és kiházasítási stratégiákban a „diverzifikáció” mér− téke – tehát a gyermekek eltérő foglalkozások (státuszok) felé való irányítása. Ezt a kérdéskört a családrekonstrukciós módszer segítsé− gével lehet tanulmányozni. A magasabb fokú iskoláztatás gyakorlata, elterjedtsége, és az ezzel kapcsolatos elképzelések – a társadalmi mobilitás képzete, az úri és honorácior foglalkozások felé való törekvés. A hagyományos – „régi”, rendi értelemben vett – polgári státusz megítélésének változásai. Kik körében és mennyire volt vonzó a pol− gári cím megszerzése? Másfelől hogyan viszonyult a polgári cím megítéléshez az ebben a kérdésben illetékes városi tanács: mennyire teszi kötelezővé bizonyos foglalkozások esetében, illetve mennyire nagyvonalú az ilyen kérelmekről hozott döntésnél? A város hatalmi szerkezetének sajátosságai – mennyire nyitott vagy éppen oligarchikus, milyen mértékben rekrutálódik a város patríci− us−polgári családjaiból? A városi tanács és a választott polgárság mennyire ismeri fel a város problémáit, és mennyire aktív ezek ke− zelésében? A város társadalmi hierarchiája – mennyire esett egybe a rendi pozí− ciók szerinti hierarchia a vagyoni rangsorral, és mennyire volt lehetsé− ges az újonnan érkezőknek a magasabb pozíciókba jutni. A hatalmi− pozicionális és a vagyoni sorrend mellett rekonstruálható egy a váro− si közösségen belüli presztízs szerinti hierarchia is, ami olyan „puha” adatokon keresztül mérhető, mint például a keresztszülői és házas− sági tanúzási felkérés, vagy hogy kit melyik pap (az apát−plébános vagy valamelyik segédlelkész) búcsúztatott a gyászszertartáson. Ehhez kapcsolódóan, elvontabb szinten: milyen volt a helyi, rész− ben informális kapcsolatháló szerkezete Pozsonyban? Mennyire ívelt át a rendi, felekezeti, etnikai csoportok felett? Az egyesületek, a ma− gán karitatív segélyezés és a hálózatok más formái mennyire segí− tették elő a városi társadalom fokozott integrálódását? Léteztek−e társadalmi hálózatok a városok között? Ha igen, milyen földrajzi távolságot öleltek fel, és milyen célokra s milyen alkal− makkor használták ezeket? Az evangélikus polgárság esetében jól


látszik ebben a tekintetben Sopron folyamatosan kimagasló „part− ner” szerepe, Pest felértékelődése, de például Bécs, valamint Türingia és az erdélyi, valamint a szepességi városok is sajátos szerepet kap− nak a pozsonyi polgárcsaládok életében. 10. Végül, a város – akár a hatóság, akár a lakosság szintjén – mennyi− ben igyekezett és tudott élni az országgyűlések és a főként ezzel összefüggő, magas színvonalú kereslet kínálta lehetősséggel? Meny− nyire jelentek meg a Pozsonyba érkező idegeneket megcélzó, diva− tos és igényesebb szolgáltatások, a korszerű vállalkozási formák? És most lássunk néhány példát, mely révén a város társadalmának stra− tégiái, egyben Pozsonynak a városhálózaton belüli helyzetéből fakadó sajátosságai is illusztrálhatók.

Az iskoláztatás mint társadalmi stratégia12 A magasabb (tehát közép− és felső−) fokú oktatást nyújtó intézmények meglétét már Bácskai Vera és Nagy Lajos is városképző tényezőként fogta fel Magyarország piackörzet−hálózatát elemző vizsgálatában, mi− vel ezek az iskolák viszonylag széles beiskolázási körzetből vonzottak diákokat. Pozsony a 19. század első felében – természetesen az egyete− mi város Pest után – Magyarország legdifferenciáltabb szerkezetű isko− lavárosa volt: a hatosztályos nagygimnázium és a királyi jogakadémia az állami oktatási rendszeren belül (vagyis döntően a katolikus diákság számára), evangélikus líceuma pedig a protestánsoknak kínált bölcsé− szeti és jogi oktatást. Az utóbbiban emellett teológiai képzés is folyt, akárcsak a rabbiképző intézményben (jeshivában). Ezek mindegyike országos hírű, magas színvonalúnak számító iskola volt. Közülük a még a 17. században alapított és Bél Mátyás időszakában országos hírűvé emelkedett líceum ekkoriban újabb virágzását élte, az evangélikusok fő

12

Ez a rész döntően az alábbi tanulmány egyes megállapításainak összegzése: Tóth Árpád: Iskoláztatás a reformkori Pozsonyban. Az egykori főváros felsőbb isko− lái mint a városlakók társadalmi stratégiáinak eszközei. In Feitl István – Sipos András (szerk.) Iskolák, diákok, oktatáspolitika a 19–20. században. Budapest, 2004, 9–23. A kérdéskör szakirodalmához lásd Sasfi Csaba: A gimnáziumi diák− ság társadalmi összetétele a Dunántúlon a 19. század első felében. PhD érteke− zés, Eötvös Loránd Tudomány, Budapest, 2004.

277

Tóth Árpád

hazai tanintézetének számított (Haupt−Lehranstalt – írta 1829−ben a sta− tisztikus Csaplovits János), ahol a szlovák nemzeti mozgalom számos későbbi vezetője, továbbá a magyar protestáns nemesi elit nagy része tanult; a nagy tekintélyű ortodox rabbi, Chatam Szófér nevével fémjel− zett jeshiva pedig európai hírű intézmény volt. Ezek az iskolák ráadásul bizonyos mértékig átjárható iskolai piaccá kapcsolódtak össze – noha a középiskolai szinten csekély mértékű a protestánsok „áthallgatása” a ka− tolikus intézményekbe, fordítva pedig ugyanezt egyenesen tiltották, a jogi képzés szintjén már elterjedt, hogy a protestáns hallgatók az ügyvéd− vizsgát megelőzően a királyi jogakadémiát látogatták. Emellett az is megfigyelhető, hogy az egyre nagyobb arányban beiratkozó izraelita diákok gyakran felváltva jártak a gimnáziumba és a líceum ennek meg− felelő tagozataiba, az egymást követő tanévek során egyszer az egyik, másszor a másik középiskolába iratkozva. Ezt – a toleráns közegen kí− vül – az is lehetővé tette, hogy az állami oktatáspolitikával szemben a pro− testáns egyházak által tanúsított tartózkodás ellenére a két tanterv szer− kezete nagy mértékben hasonlított egymásra. A korabeli normáknak megfelelően a magasabb fokú oktatás immár nem minősült a nemesség kiváltságának, így aztán nem meglepő, hogy mindkét középiskolában igen magas volt a polgári származású diákok aránya (ez elsősorban a helyi családok fiaira érvényes, de a közeli kisvá− rosokból is sokan érkeztek tanulni Pozsonyba).13 Az iskolai anyaköny− vek és a rekonstruált polgárcsaládok elemzése nyomán az is látszik, hogy a középiskolák alsó osztályaiba a kézműves− és kereskedőcsaládok több− sége beíratta valamelyik fiát. Különbség mutatkozik viszont abban, hogy ott hány osztályt végeztek el – a tömeges és specializálatlan mestersé− gek (például szabók, vargák, csizmadiák) esetében az a jellemző, hogy egyetlen fiút taníttattak a szülők, őt is csupán egy−két évig. Ezzel szem− ben a kereskedők között, továbbá az igényesebb keresletet kiszolgáló, specializált vagy egyszerűen csak hagyományosan magasabb presztízsű mesterséget űző kézművesek (például szűcsök, pékek, szappanfőzők) körében az a szokás terjedt el, hogy a szükséges életkort elért összes fiút beíratták a középiskolába, és – nyilván a család nagyságától és anyagi erejétől függően – közülük egy−kettő végig is járta azt, míg testvérei az első osztályok befejezése után kimaradtak. (Különösen jól látszik ez az 13

Tóth Árpád: A középiskoláztatás stratégiái. A pozsonyi középiskolák társada− lomtörténete a XIX. század első felében. Korall 3–4, 2001, tavasz–nyár, 70–103.

278


evangélikusoknál, ahol az iskolai anyakönyvet a 18. század második negyede óta vezették – itt egyes patríciuscsaládokban már az 1750−es években is megfigyelhető ez a gyakorlat.14) A városi társadalom foglal− kozási hierarchiája többé−kevésbé leképeződik tehát az iskoláztatásban – „lent”, a szőlőműves lakosságtól kezdve, akik zöme az (anyanyelven oktató) elemi iskola második vagy harmadik osztályában fejezi be tanul− mányait, „fent” egészen a honoráciorokig, akik körében norma a közép− iskola utáni további tanulás. Ezzel kapcsolatban több meglepő jelenség is megfigyelhető: a szúró− próbaszerű vizsgálatok azt mutatják, hogy nem (az érdemjegyek alapján megítélhető) iskolai eredmények alapján dőlt el, hogy a fiúk közül me− lyik hány évig tanult. Másfelől az egy−két évre beiratkozott polgári szár− mazású diákok tíz−húsz évvel később rendre mint az apjuk foglalkozását követő, többnyire polgári címet szerzett mesterek vagy kereskedők tűn− nek fel, márpedig ehhez a pályához szigorúan véve aligha volt szükség latin nyelvű középiskolai tanulmányokra. Bár a jelenség magyarázatát keresve csupán találgathatunk, valószínűsíthető, hogy nem a tananyag− ba foglalt ismeretek, hanem a középiskolában elsajátítható viselkedési normák és az ott megszerezhető kapcsolatok (például a diáktárs „úri gyerekek” ismeretsége) jelentették azt a motivációt, ami a polgárcsalá− dok számára vonzóvá tette a gimnáziumot és a líceumot. A helyi iskolarendszer „keresleti” oldalának vizsgálata azt mutatja tehát, hogy a városi társadalom középső és felső csoportjai éltek a kínál− kozó lehetőséggel. Ritkábban a társadalmi mobilitás céljából iskoláztat− ták hosszan fiaikat (a kivételek közül kiemelkedő példa Dobrovits Mi− hály ügyvéd, későbbi polgármester és bíró esete, aki szőlőművescsalád− ban született, illetve Scharitzer György ügyvédé és tanácsnoké, akinek pozsonyi lakatosmester volt az apja). Az ilyen, a társadalmi mobilitás tekintetében sikeres életutak arányát azért nehéz megítélni, mert a fel− sőfokú végzettséget szerzettek közül nyilván sokan elhagyták a várost, részint mert az itteni szűk piacon nem találtak maguknak megélhetést, 14

Prixner Kristóf feketepék például az 1750–1760−as években hét fiát is beíratta a líceum középiskolai szintjének kezdetét jelentő, a latin nyelvtanra összpontosí− tó, 10−12 évesek által látogatott „grammatikai” osztályába. Közülük egy még a költészeti és szónoklattani osztályt is elvégezte (ez volt a középiskola legfelső tagozata), két másikat viszont pékként, illetve szappanfőzőként később a válasz− tott polgárság tagjává választottak meg.

279

Tóth Árpád

részint mert tudásuk máshol is alkalmazható volt. Ennél gyakrabban vi− szont családi és személyes státuszuk áttételesebb megerősítésére hasz− nálták a felsőbb iskolákat (az úri normák megismerését és elsajátítását szolgálhatták gyermekeik számára).

A népesedési viszonyok városias sajátosságai A lakosság demográfiai magatartásának vizsgálata ellentmondásos képet fest Pozsony városfejlődéséről. Mivel a 19. század első felében éves rend− szerességgel végrehajtott összeírások összesítéseire eddig nem sikerült rábukkanni, a katolikus egyházmegyék által éves rendszerességgel kiadott, népességi adatokat is tartalmazó címtárak (schematismusok) pedig Pozsony− ra nézve különösen hiteltelenek – mivel korszakunkban többnyire mecha− nikusan az előző évi adatokat vezették át bennük15 –, a kutatás számára fokozottan jelentősek az egyházi anyakönyvek, illetve a feldolgozásukból származó népmozgalmi adatok. Ezek részint az alapsorok trendjeinek össze− állítására alkalmasak, részint finomabb elemzéseket is lehetővé tesznek (például bizonyos társadalmi normák és gyakorlatok megvizsgálását). A tanulmány elején Pozsonynak a magyarországi városhálózaton be− lüli helyzetével kapcsolatban felvetett kérdések megválaszolásához alap− vetőnek tűnik annak megvizsgálása, hogy hogyan változott, nőtt vagy csökkent a város népessége. Fokozza a kérdés jelentőségét az a demog− ráfiai megfigyelés, miszerint Magyarországra általában nem jellemző a nyugat−európai kutatások alapján megfogalmazott urban graveyard té− tel, mely szerint a preindusztriális városokban a kedvezőtlen életkörül− mények miatt a születésszámot meghaladja a halandóság, így a növeke− dés motorja a tömeges bevándorlás (pontosabban ennek többlete az el− vándorláshoz képest).16 Mivel Pozsonyból bevándorlási adatokkal csak 15

16

Schematismus venerabilis cleri archi−dioecesis Strigoniensis (változó címen). Jól mutatja a forrástípus megbízhatatlanságát, hogy e kiadványok szerint 1823 és 1847 között a Szent Márton egyházközség pozsonyi területén tartózkodó római katolikusok száma csupán hét évben változott az előző esztendőhöz képest, az ugyanitt élő evangélikusoké és a váraljai zsidóké pedig csak kétszer. Faragó Tamás: Városi halandóság Magyarországon a 18–20. században. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve XXX−XXXI. Miskolc, 1993, 181–203.

280


közvetett formában rendelkezünk, az elvándorlásról pedig legfeljebb szórványos ismereteink vannak, elsődlegesen a természetes szaporodás kérdését kell megvizsgálnunk.17 A három nagy egyházközség18 összesített adatai azt mutatják, hogy néhány kritikus évtől (1806, 1809–1811, 1826, 1828–1832, 1836, 1847, 1849) eltekintve a keresztelések száma Pozsonyban is meghaladta a te− metésekét. Az eddig feldolgozott, 1794 és 1849 közötti periódusban az előbbiek száma összességében közel 12%−kal volt magasabb az utóbbi− aknál. Pozsonyra is érvényesnek látszik azonban Faragó Tamás megfi− gyelése, aki szerint a magyar városokban a pozitív előjelű természetes szaporodás nem a modern kor meghatározó népesedési változása, az ún. demográfiai átmenet kezdetét jelzi, mivel itt nem a halandóság – a javu− ló higiénés állapotokkal összefüggő – csökkenése, hanem a továbbra is magas termékenység okozza a népességszám növekedését. Az 1820−as évek közepén, Ludovicus Nagy statisztikai munkájának adatai alapján ezer lakosra 40 születés és 33,8 halálozás jutott, ami a demográfiai át− menetet megelőző nagyságú érték.19 Jóllehet ezek a számok a hazai vi− szonylatban igen alacsonynak mondhatók, mivel az 1820−as évekre a na− gyobb városokban 51−52 ezrelék születési, és 43 ezrelék körüli halálo− zási arányszámot becsül a szakirodalom, másfelől viszont a váraljai zsidó lakosság népmozgalmi adatait nem ismerjük, pedig Nagy népességszá−

17

18

19

Az itt közlendő adatok egy része a megjelenés alatt álló Tóth Árpád: Járvány, éhínség és háborús pusztítás egy középvárosban. Pozsony, 1790–1849. (Törté− neti Demográfiai Évkönyv 2005) című tanulmányból származik. (A továbbiak− ban: Tóth 2005/a.) Pozsonyban négy keresztény egyházközség működött ekkoriban: a Belvároson kívül, a szabad királyi város határán túl, a Váraljára (Schlossgrund és Zucker− mandl) és Ligetfalura (Engerau, ma: Petržalka) is kiterjedő Szent Márton katoli− kus egyház; a virágvölgyi (Blumental) katolikus eklézsia; a német, végül a szlo− vák–magyar evangélikus egyházközség. Az utóbbi anyakönyvei azonban való− színűleg hiányosak – például az 1820–1830−as években jellemzően legfeljebb egy−egy temetést regisztráltak évente –, ezért a vizsgálatokból ezt a gyülekezetet kihagytam. A német evangélikus egyház szintén túlnyúlt a jogi értelemben vett város határán, a Szent Márton egyházközségnél már ismertetett településeken kívül Főrévre (Oberufer) és – 1835−ös önállósulásáig – Récse mezővárosra (Rat− zersdorf) is kiterjedt. Faragó 1993, 183.

281

Tóth Árpád

ma őket is tartalmazza, így emiatt a fenti pozsonyi arányszámokat szá− mottevően, akár 10 %−kal is felfelé kell korrigálni.20 Az adatok egy lassan gyarapodó népesség képét vetítik elénk. A növe− kedés különösen mérsékeltnek tűnik akkor, ha bizonyos magyarországi középvárosok megfelelő adataival hasonlítjuk őket össze.21 A tendenci− ákat tekintve a születésszám az évtizedek múltával némileg növekedett, a századforduló körüli években regisztrált 1250−1300−ról a forradalom előtti évek 1400−1500 körüli értékre, bár a változás nem egyenes vona− lú. Ennél hektikusabban alakult a halandóság, mely 1831−ban a 2000 temetést is megközelítette, és az 1809−es, négy hónapig tartó francia meg− szállást követő néhány évben is kimagasló értékű volt, az 1820−as évek elejére viszont 1000 körülire esett vissza. Általános tapasztalat, hogy a premodern világban a népesedés alapvető eseményei közül az ember a halálozást volt képes legkevésbé befolyásol− ni, szabályozni. Az azonban figyelmet érdemel, hogy a korabeli pozsonyi népesség halandóságában milyen csekély szerepet játszottak a halandó− sági válságok. A demográfia a halandósági válság (másként: halandósá− gi katasztrófa) fogalmát az adott évet megelőző évtized átlagos halálozá− sához viszonyított növekedéssel határozza meg, az érték kétszeresénél nagyobb arányú halálozást hozó éveket tekintve „átlagos halandósági válságnak”22. E definíció szerint Pozsony a vizsgált évtizedekben nem 20

21

22

Nagy, Ludovicus: Notitiae politico−geographico−statisticae Inclyti Regni Hun− gariae Partiumque eidem adnexarum. Buda, 1828. Nagy 1828−ban publikált adatai B. Lukács Ágnes kutatásai szerint 1825−re érvényesek, ezért a számított értékek erre az évre vonatkoznak. B. Lukács Ágnes: Adalékok az 1820−as évek halandó− sági viszonyaihoz Magyarországon. Történeti Statisztikai Évkönyv 1965–66. Bu− dapest, 1966, 241–261. Mivel a városi népesség nagyságára vonatkozó adatok szórványosak, ráadásul egy részük nem tartalmazza a Váralja lakosságát, vala− mint a város nem nemes népességét, a fenti számítást csak néhány évre lehet elvégezni. A városi népességszámra vonatkozó adatokat közlő további munkák: Ballus 1823; Pozsony és környéke. Pozsony, 1865. 135–136; Thirring Gusztáv: Népösszeírási adatok és adatforrások a nem nemes népességről a XIX. század első feléből. Történeti Statisztikai Közlemények 1959, 132–184. Sajtó alá ren− dezte Thirring Lajos; Faragó 1993, 189, 194. II. József népszámlálása és 1850 között Pest népessége több mint négyszeresére nőtt, Szeged 131, Kassa 58, Buda 43, Miskolc viszont csupán 13 százalékkal gyarapodott, Debrecen népessége pedig stagnált. Faragó Tamás: A város népes− sége. In uő (szerk.) Miskolc története I/1. 170–1847−ig. Miskolc, 2000, 254. Benda Gyula: A halálozás és a halandóság Keszthelyen. Történeti Demográfiai

282


élt át halandósági válságot, hiszen még a legsúlyosabb években is csak az előző évtized átlagát 50%−kal meghaladó halálozást találunk (1831− ben 64%, 1806−ban 56%). Ez részint a magyarországi viszonylatban fej− lettnek mondható helyi közegészségügyi állapotokkal magyarázható, Po− zsonyban ugyanis az ún. polgárkórházon kívül két szerzetesrend – a fér− fiak számára az irgalmas rend, a nők részére pedig az Erzsébet−apácarend – is tartott fenn kórházat. Ezek, ha nem is a gyógyításban – a kórházak döntően a szegény betegek szociális ellátását szolgáló intézményként működtek a 19. század második felét megelőzően –, de legalább a fertő− ző betegek elkülönítésében hatékony szerepet játszhattak. A város tiszti− orvosainak szervezői aktivitása szintén sokat számíthatott, a 18. század végén tevékenykedett Huszty Zakariás Teofil például a himlővel szem− beni védekezés tekintélyes szakemberének tekinthető.23 A halandósági válságok elmaradásának azonban – az előzőekkel össze− függésben – az is oka lehet, hogy a városban pusztító súlyosabb járvá− nyok időtartama egyszer sem haladta meg a 3−4 hónapot. Például 1831− ben a kolera – a város népességének több mint felét kitevő – Szent Márton− egyházközségben augusztus 25−től kezdve szedte áldozatait, és november 29−én regisztrálták az utolsó kolerás halálozást (az ideiglenesen létreho− zott kolerakórházban utoljára november 3−án halt meg „epemirígylázban” beteg). 1832−ben visszatért ugyan a járvány a városba, de csak alig több mint egy hónapig (augusztus 12. és szeptember 19. között) pusztított, 37 ember halálát okozva. A szabadságharc időszakának kolerajárványa ide− jén (1848. október 30. és december 30. között, majd szórványos előfor− dulások után 1849. május 7. és augusztus 7. között) 132 fő halt meg kolerában ugyanabban az egyházközségben. Mivel a többi járványos betegség – a többször is jelentkező tífusz (hagymáz), vérhas, skarlát vagy a korunkban már csekély szerepet játszó himlő – hatása is inkább jel− lemzően néhány hónapra tehető, ezért a halandósági válság fenti definí− cióját érdemes az éves átlagok helyett a havi középértékekre alkalmaz− ni. Ha eszerint vizsgáljuk a 19. század első felének pozsonyi halálozása− it, immár a három egyházközség egészét tekintve, akkor 1831.

23

Évkönyv, 2000. Budapest, 2000, 152–153. Saját vizsgálatomban az eredeti kép− lettől némileg eltérve az előző évtized átlagának és az adott évi halálozásnak a hányadosát számítottam ki. Dukai Zólyom Norbert: Pozsonyi himlőjárványok és himlőhalálozások a 18. szá− zad végén. Történeti Statisztikai Tanulmányok 3. Budapest, 1977, 329.

283

Tóth Árpád

szeptemberén és októberén kívül (amikor az előző évtized átlagát 3−4− szer múlta felül a halottak száma) csupán hét hónap24 éri el az évtizedes halálozás megkétszereződésével azonosított halandósági válság küszöb− értékét. Az eddig bemutatott demográfiai jellemzők és összefüggések bizonyít− ják Pozsony városias vonásait, ám csak néhány vonatkozásban függe− nek össze a lakosság tudatos magatartásával (például abban, hogy a ko− rabeli leírások szerint a pozsonyi tehetősek már a 18. század végén Bécsbe vitték gyermekeiket, hogy ott megkapják a himlőoltást). Más sajátossá− gok vizsgálata során viszont közvetlenül egyéni (vagy családfői) dönté− sekből vonhatunk le következtetéseket. A történeti demográfia egyik sűrűn hivatkozott, alapvető tétele, az ún. Hajnal−tézis szerint Európa északnyugati és délkeleti része között, az ún. Szentpétervár–Trieszt tengely két oldalán jelentős különbség mutat− kozik a termékenységet meghatározó két tényező – a nők életkora első házasságkötésükkor és a nupcialitás (tehát az életük folyamán házasság− ra lépő nők teljes népességhez viszonyított aránya) – tekintetében. A vizs− gálatok szerint míg az atlanti országokban a nők átlagosan 23−24 évesen mentek először férjhez, illetve számottevő arányuk hajadon maradt, ad− dig Keleten ennél 5−6 évvel korábban, és a házasodás ott általánosnak tekinthető.25 Mivel mindkét tényező egyéni döntésektől és társadalmi normáktól függ, eredményét tekintve pedig jelentősen befolyásolja a meg− születő gyermekek számát, könnyen belátható, hogy ha Pozsonyt e kér− dések szempontjából megvizsgáljuk, az eredmény a városi lakosság magatartására enged következtetni. A házasodási életkor tekintetében a házassági anyakönyvekre támasz− kodhatunk, amelyek ugyan a házasulók által bemondott adatokat tartal− mazzák, így pontosságukkal kapcsolatban kétely merülhet fel, mégis a rendelkezésre álló legalkalmasabb forrásnak tekinthetők. A német evan− gélikus gyülekezetben, melynek házassági anyakönyveit eddig feldol− goztam, 1804 óta regisztrálták rendszeresen a házasulókat – a nem hely− ben kötött, ám a matriculába mégis bevezetett házasságok, valamint né− 24

25

1806. április, 1811. július és augusztus, 1822. július, 1826. szeptember, valamint 1849. június és augusztus. Faragó Tamás 1999, 55; Gyáni Gábor – Kövér György: Magyarország társada− lomtörténete a reformkortól a második világháborúig. Budapest, 2001, 44.

284


hány további eset kivételével. Az 1804 és 1849 között 3475 házasság közül 2429 esetében ismerjük a menyasszony és/vagy a vőlegény élet− korát. Az adatok azt mutatják, hogy a nők először átlagosan 22−23 éves korukban mentek férjhez, és az évenként számított átlag a korszak során enyhe emelkedést mutat, kivéve az 1809. évi francia megszállás körüli esztendőket és az 1830−as évtizedet, amikor csökkent az átlagos életkor (1809−ben 20,8 volt). A vőlegényeknél szintén az életkor lassú emelke− dése figyelhető meg, ám az ő esetükben 26,5 és 29,4 között mozog az érték. Mindez azt mutatja, hogy a pozsonyi evangélikusok körében élt a magyarországi viszonylatban későinek számító, az eddigi kutatások szerint az északnyugati határszél német közösségeire, illetve a „nagyobb városokra” jellemző viszonylag késői házasságkötés szokása.26 Arra a kérdésre, hogy a pozsonyi evangélikusoknál a regionális és etnikai sajátosság vagy inkább az urbanitás a fő magyarázó ok, az egyes társadalmi csoportok szerinti differenciálás adna választ. A városi társa− dalom tagolódásának vizsgálatához és az egyes házasulók e csoportok− ba történő besorolásához számos szempontot szükséges egyidejűleg fi− gyelembe venni, amihez még további adatgyűjtés szükséges. A német evangélikus egyháztagok két jellegzetes, őstermelésből élő csoportjá− nak különválasztása azonban világos tendenciát jelez. Az először háza− sodó nők közül 774−en mentek férjhez pozsonyi szőlőműveshez, 239 esetben pedig a pozsonyi gyülekezethez tartozó, Récsén, Ligetfalun és Főréven lakó, Mitnachbarnak („szomszédnak”) minősített – jellemzően agrártermelésből élő – vőlegényhez. A számítások szerint az előbbiek körében 21,6, az utóbbiaknál 21,9 volt a nők átlagos első házasodási életkora, míg a teljes populációban ez az érték 22,9. Ez a különbség azt jelzi, hogy a kézművességből vagy kereskedésből élő, valamint a cse− kély számú honorácior és úri státuszú városlakókhoz képest az ősterme− lők első házasodási életkora mérhetően alacsonyabb volt, viszont a ko− rabeli Magyarország más településeihez viszonyítva így is magasnak mondható. Vagyis a németes hagyományhoz kapcsolódó normát a váro− siasabb rétegek esetében vélhetően tetézték további – talán a magasabb státuszhoz, a férfiak iskoláztatásához kapcsolódó vagy a kézművesek képzési idejével összefüggő – tényezők. 26

Tóth Árpád: A pozsonyi német evangélikus egyházközségben 1780–1848 között vezetett házassági anyakönyvek vizsgálatának első eredményei. Sic itur ad astra 2004, 4, 50–52. (A továbbiakban: Tóth 2004/b.)

285

Tóth Árpád

Kevesebbet tudunk a pozsonyi népesség házasodási arányáról. Mivel az összeírásokból a felnőtt lakosság korcsoportonkénti és családi állapot szerinti bontását tartalmazó összesítések nem készültek, maguk az össze− írások pedig nem maradtak ránk, leginkább a halotti anyakönyvek elem− zése útján közelíthetjük meg ezt a kérdést. Az 1790 és 1849 között Po− zsonyban eltemetett mintegy 70 000 személy adatainak teljes körű rögzí− tésére még nem került sor, azonban bizonyos évek feldolgozása jelzés értékű eredményekkel szolgálhat. Elsőként a legnagyobb arányú halálo− zást hozó esztendő – egyben az első hazai kolerajárvány éve –, 1831 halálozásait vizsgáltam meg a Szent Márton−egyház anyakönyvében. Az 1401 elhunyt személy közül 831 tekinthető a korabeli felfogás szerint felnőttnek, amennyiben őket nem valaki gyermekeként határozta meg a forrás, hanem vagy családfőként, vagy annak feleségeként, illetve öz− vegyeként. Ezen belül a férfiak 31,8%−a volt nőtlen, a nőknek pedig 9,7%−a hajadon. Mindkét értéket magasnak tekinthetjük, ha az érintettek átlagos életkorát vesszük figyelembe (32,1, illetve 35,2), ami a nők ese− tében igen közel esik a szülőképesség határának tekintett 40 éves korhoz, és jóval meghaladja az átlagos házasodási életkort. Vagyis az ő esetük− ben feltehetően nem a halál jelentette a házasság elmaradásának okát. Bár a kolerajárvány körülményei akár rendkívüli esetnek is feltüntethe− tik az 1831−es évet – mivel a kolera alapvetően a felnőtt lakosságot, illet− ve a városban kevésbé meggyökerezett, ezáltal rosszabb házasodási esé− lyekkel jellemezhető népességet pusztította27 –, a nem szélsőségesen rossz halandóságú 1804–1806 évek halálozásainak vizsgálata a német evangé− likus egyházban hasonló eredményekre vezet. Ott a három év alatt 909− en haltak meg, közöttük a felnőttek aránya jóval elmarad az 1831−es ka− tolikus adatoktól (34,6%), a hajadonként elhunyt nők aránya azonban 8,9%, átlagos életkoruk pedig 53 év. További hasonlóság a két csoport között, hogy a férjezetlen nők nagyobb részét bevándorlónak, alkalmi munkából élőnek és/vagy szegénynek tüntetik fel a források – a katoli−

27

Az 1831−es járvány idején a Szent Márton egyházközségben anyakönyvezett, kolerában elhunyt kereken 300 fő átlagos életkora 39,7 év volt. Közülük csu− pán ketten voltak csecsemők, további 29−en kisgyerekek (1–5 év között). Fog− lalkozásukat tekintve legtöbben napszámosok voltak (102 férfi és 16 nő). Mel− lettük a 25 kézműveslegény ugyancsak az átmeneti népességet képviseli, és a 25 szőlőműves is a város társadalmi hierarchiájának az aljához tartozott (Tóth 2005/a.)

286


kusoknál például 20−an napszámosnők, 8−an cselédek, 2−en szakácsnők voltak, egy elhunytat pedig egyenesen koldusként (mendica) jelöltek meg. A fentiek alapján megkockáztatható a feltevés, hogy Pozsonyban a vizs− gált időszakban nem jelentéktelen a házasságot nem kötő nők aránya. Ez azonban valószínűleg nem valamilyen tudatos, a termékenység korláto− zását célzó igyekezettel magyarázható, hanem a házassági piacon előny− telen helyzetben lévő, átmeneti népességgel függ össze. Ez a szempont átvezet a bevándorlás, befogadás és elzárkózás kér− désköréhez. Már a halandóság városi sajátosságait vizsgáló Allan Sharlin megfogalmazta azt a distinkciót, hogy a kora újkori európai városokban – többek közt demográfiai mutatói szempontjából is – élesen elvált egy− mástól a meggyökeresedett, honos lakosság és az átmenetileg ott tartóz− kodó népesség.28 Kérdés, hogy Pozsonyba milyen mértékű és társadalmi összetételű volt a bevándorlás, s hogy ott mennyire voltak képesek in− tegrálódni a bevándorlók. Az eddig feldolgozott részleges adatok szerint ellentmondásos a kép. A két nagy felekezet közül az evangélikusok társadalma volt zártabb (a keresztelések száma összességében stagnált a vizsgált hat évtized során, ellentétben a két katolikus egyházközség gyenge növekedésé− vel, és a legkevésbé mobil réteg, az őstermelő foglalkozásúak többsége közülük került ki), ám még az ő körükben is igen magas a Pozsonyban élő, de nem helyi születésű vőlegények aránya (1780–1848 között 37,6% az első házasságot kötők esetében). Ehhez azt is vegyük hozzá, hogy a pozsonyi német evangélikus menyasszonyok több mint negyede olyan férfihoz ment hozzá, aki nem is volt pozsonyi illetőségű.29 Márpedig a házasságot kötők valószínűleg a városi társadalom viszonylag stabil helyzetű tagjai közül kerülhettek ki, akárcsak a városban polgárjogot szerzettek. Az utóbbiaknak a század első felében mintegy a fele volt pozsonyi születésű (1802 és 1849 között 1540 az ebben az időszakban felvett 2968 polgár közül), ám a két keresztény egyházhoz tartozók adatainak összehasonlítása azt mutatja, hogy az evangélikus polgárság jóval belterjesebb volt, hiszen körükben 62% a helyben született (és 53%, akinek már az apja is polgár címmel rendelkezett a városban), míg a népesebb és főként kézműves foglalkozású katolikus polgárság nagyobb része, 54%−a volt bevándorló (és csak 35% a pozsonyi pol− 28 29

Lásd Faragó Tamás ismertetését: Faragó 1993, 182. Tóth 2004/b, 44–45.

287

Tóth Árpád

gárfiú).30 Ennek mértékét akkor tudjuk jobban megítélni, ha más egyko− rú magyar városok hasonló adataival hasonlítjuk össze. Eszerint Kassa polgársága nagyobb mértékben volt nyitott, hiszen a helyben születettek aránya ott csak 1800 után érte el a 40%−ot, majd az 1840−es években az összes felvett polgár felét. Ha viszont a néhány dunántúli város polgár− ságának származáshely szerinti megoszlását összehasonlító vizsgálat eredményeihez mérjük Pozsonyt, akkor aránylag befogadónak mutatko− zik a város, ugyanis három szabad királyi város, Fehérvár, Sopron és Kőszeg polgárfelvételi politikája alapvetően a helyi születésűeknek ked− vezett (az előbbi városban az 1840−es évekre a 70%−ot is elérte arányuk, a középsőben 68−ról 60%−ra csökkent, az utóbbiban pedig 50−60% kö− zött ingadozott). Ezzel szemben a vizsgálatba bevont két mezőváros, Kanizsa és Szombathely esetében ez az érték 30−40% körüli.31 A beilleszkedés tekintetében talán az lehetett az elérhető legtávolabbi cél, ha sikerült a régi polgárság élethossziglan választott vezető testüle− tébe, az ún. választott polgárságba bekerülni; még akkor is, ha ez a szer− vezet tényleges hatalmi jogosítványokkal nem rendelkezett, a tagjai közé kerülés inkább presztízst biztosított, mint valóságos befolyást. Az evan− gélikus választott polgárság összetételének elemzése azt mutatja, hogy az idegenek számára még ez sem számított irreális célkitűzésnek, hiszen az 1800 és 1820 között megválasztottak 60, az 1820 és 1848 között pe− dig a testületbe kerültek 47%−a nem helyben született. Megválasztásuk ráadásul esetenként alig tíz évvel a polgárjog megszerzése után történt, mint a Pressburger Zeitungot is kiadó Weber Simon Péter nyomdász, későbbi városi tanácsnok esetében.32 30

31

32

Tóth Árpád: A megőrzött presztízs. Pozsony rendi polgársága a XIX. század első felében. In Bódy Zsombor – Mátay Mónika – Tóth Árpád (szerk.) A mesterség iskolája. Tanulmányok Bácskai Vera 70. születésnapjára. Budapest, 2000 151– 175; Tóth Árpád: Polgárfelvételi stratégiák és a polgári cím vonzereje Pozsony− ban a 19. század első felében. Urbs. Várostörténeti Évkönyv, Budapest, 2005. (megjelenés előtt); továbbá közzététel alatt áll a Hajnal István Kör és a TÁRKI közös „Társadalomtörténeti Adatarchívumában” az újonnan felvett polgárok ada− tait tartalmazó elektronikus adatbázis. Czoch Gábor: A kassai polgárság származási és foglalkozási összetétele a Liber neocivium alapján (1781–1848). In K. Horváth Zsolt – Lugosi András – Sohajda Ferenc (szerk.) Léptékváltó társadalomtörténet. Tanulmányok a 60 éves Benda Gyula tiszteletére. Budapest, 2003, 148, 154; Bácskai Vera: Bevándorlás és befogadás a dunántúli városokban a 19. század első felében. Korall 11–12, 2003. május, 105. Tóth 2004/a, 243, 271.

288


A skála túlsó végén, a város társadalmába legkevésbé betagozódot− takról jóval kevesebbet tudni. Mivel a kórházakba jellemzően a szegé− nyebb, rosszabb kapcsolatokkal rendelkező betegek kerültek, kézenfek− vő az ispotályokba felvett személyeket megvizsgálni. Az irgalmas rendi− ek kórházában elhunyt férfiak összetétele azt mutatja, hogy közöttük igen kevés volt a helyi – például az 1847−ben elhunyt 215 fő közül alig harmin− can voltak „itteni születésűek”, míg Morvaországból 54−en, Csehország− ból 22−en, a szűken vett Ausztriából pedig 21−en származtak, és e férfiak többsége napszámosként vagy mesterjog nélküli kézművesként élt.33 Természetesen azt nem tudhatjuk, hogy a Habsburg Birodalom örö− kös tartományaiból vagy éppen távoli területekről – a források tanúsága szerint például a Würtembergi Királyságból, Türingiából vagy a lengyel tengerpart térségéből – Pozsonyba került, itt megélhetést kereső mig− ránsok mekkora része kényszerült hosszabb−rövidebb idő után tovább vándorolni. Néhány példa azonban azt mutatja, hogy nem csak a nap− számos munkából élők, hanem még a pozsonyi polgárságba integráló− dott családok fiai közül is egyesek elhagyták a várost a 19. század első felében. A legkirívóbb feltehetően az 1818−ban a választott polgárságba bekerült Martiny János Ádám dohánykereskedő esete, akiről az 1839−es tisztújításkor azt írták, hogy „már sok éve áttette lakhelyét” Heves me− gyébe, ezért törölték a testület tagjai közül.34 Az eset azért érdekes, mert a nemesített polgárcsaládból származó Martiny felmenői nemzedékek óta vaskereskedésből éltek a térségben (apja költözött Bazinból Pozsony− ba), János Ádám választott polgári rangja alapján ítélve nyilvánvalóan családfő volt, és a dohánykereskedés Ballus Pál említett könyve szerint jövedelmező üzletnek számított, így elköltözése legalábbis meglepő. Az elvándorlás egy másik típusa az volt, amikor a polgárcsaládok nem elsőszülött fiai más városokban – az evangélikusok főleg a Türelmi Rendelet nyomán újonnan létrehozott egyházközségekben – igyekeztek letelepedni. Bár a jelenségre nézve nincs átfogó tudásunk, a reformkor− ban legdinamikusabban növekvő magyarországi lutheránus közösség, vagyis a pesti esetében meg tudjuk ítélni ennek mértékét. A nem hely− ben született pesti evangélikus polgárok származáshelyei között a leg− 33

34

Státny Oblastný Archív Bratislava [Pozsonyi Állami Területi Levéltár], Zbierka cirk. matrík, R. kat. farský úrad Sv. Martin, M. č. 227. Archív Mesta Bratislavy [Pozsony Város Levéltára], Mesto Bratislava, 2.a. (Pro− tocolla magistratuales) 109. (1839), N. 3970. (p. 373.).

289

Tóth Árpád

gyakrabban (20 esetben) Pozsony nevével találkozunk, ráadásul jellem− zően tekintélyes patríciuscsaládok (például a nagykereskedő Birnstingel, Freyburg, Royko, Zechmeister vagy a szűcs Thekusch és Würtzler famí− liák) fiaival. Aligha kétséges, hogy ilyenkor családi szintű (tehát nem egyéni) döntések születtek,35 és hogy a felsorolt famíliák egymás számá− ra mintát szolgáltattak. Annak eldöntéséhez azonban, hogy a patrícius− családok szemében a pesti ág alapítása csupán egy újabb kínálkozó lehe− tőség megragadását jelentette−e vagy ennél többet, a pozícióját vesztő Pozsony elhagyásának előkészítését, még további kutatások szüksége− sek. Az azonban figyelmet érdemel, hogy a felsorolt családok közül több is eltűnt Pozsonyból (a Birnstingelek pozsonyi üzlete például csődbe ment) vagy megváltoztatta státuszát (a Würtzler család orvosnak tanult fia, Gottfried lányát a Moson megyei alispánhoz adta feleségül, ezzel megpecsételve csatlakozását az „úri társadalomhoz”, más esetekben pe− dig a korábban felekezetileg következetesen homogén evangélikus csa− ládok katolikusokkal házasodtak, így távolodva el a családi tradíciótól). Az iskolahasználati szokások, a családalapítással vagy a vándorlással kapcsolatos kérdések vizsgálata is azt bizonyítja, hogy Pozsony társa− dalma előtt döntési helyzetek álltak, és hogy sokan éltek is a kitörést kínáló esélyekkel. A kutatás mostani fázisában természetesen nyilván− valóan értelmetlen lenne az összkép megfogalmazásával kísérletezni. Remélhető azonban, hogy a későbbiekben sikerül majd a városi társada− lom különféle csoportjainak stratégiáit rekonstruálni, és képet nyerhe− tünk arról, hogy a polgári átalakulás kezdeti szakaszában hogyan, mi− lyen értékeket és célokat követve szerveződött az egyik legurbanizál− tabb és legpolgárosultabb város társadalma.

CZOCH GÁBOR

Pozsony és a „városi kérdés” a reformkorban

A reformkori politikai küzdelmekben a teljes jogú városnak elismert, va− gyis a szabad királyi városi címmel rendelkező települések helyzetének problémakörét, illetve az ezzel kapcsolatos vitákat a kortársak röviden „városi kérdésként” emlegették.1 Ez lényegében három fontos területet foglalt magában: a városok belső adminisztrációjának, vagyis a városi hatalomgyakorlás átalakításának ügyét, a városok felsőbb állami ellen− őrzésének, vagyis a központi hatalomhoz fűződő viszonyuk szabályozá− sának módját, végül a városok részére biztosítandó országgyűlési szava− zatok számának, vagyis országos politikai befolyásuk meghatározásá− nak kérdését. A jelen tanulmány egy Pozsonyt érintő vita felidézésével e „városi kérdés” néhány általánosabb vonatkozására kíván rávilágítani. A Pozsony körül kirobbant konfliktus az 1843–44. évi országgyűlésen a városok tárgyában kidolgozott, igen részletes, több mint négyszáz parag− rafusból álló törvénytervezet vitájához kapcsolódik. Ezt a törvényterve− zetet, amely végül az udvar ellenállása, illetve az alsó− és a felsőtábla kö− 1

35

Például a Koburgból bevándorolt Freyburg Keresztély Fülöp pozsonyi nagyke− reskedő Pestre települt fia már ott vette el a ruszti származású, pozsonyi Birnstingel János György lányát. A két család között Pozsonyban még nem volt rokoni kap− csolat, Pesten viszont a sógorok közös vágottáru−kereskedő céget alapítottak (Voj− disek, Joseph: Adressbuch der königlichen freyen Stadt Pesth. Pesth, 1822).

290

A kérdéssel foglalkozó szakirodalomból lásd pl. Bánk Ernő: A szabad királyi városok kérdése az 1843/44. országgyűlésen. Budapest, 1914; Csizmadia An− dor: A magyar városi jog. Reformtörekvések a magyar városi közigazgatásban. Kolozsvár, 1943; Czoch Gábor: A polgárság nemzeti hovatartozásának kérdése Magyarországon a 19. század közepén. In Fedinec Csilla (szerk.) Nemzet a tár− sadalomban. Budapest, 2004, 49–65; Gárdonyi Albert: A szab. kir. városok az 1848 előtti törvényhozásban. Városi Szemle 1926, 103–126; Szőcs Sebestyén: A városi kérdés az 1832–36. évi országgyűlésen. Budapest, 1996; Takács Sán− dor: A városi követek küzdelme a személyes szavazati jogért. Budapesti Szemle 1932, 66–91 és 198–237; A korszak magyarországi városi fejlődésének legújabb átfogó ismertetését nyújtja összefoglalásában Bácskai Vera: Városok Magyaror− szágon az iparosodás előtt. Budapest, 2002, 83–162.

291

Társadalmi stratégiák a pozsonyi városlakók körében ( )

Recommend Documents