Társadalmi és gazdasági fejlődés a 20. század elejéig

Társadalmi és gazdasági fejlődés a 20. század elejéig

15

Társadalmi és gazdasági fejlődés a 20. század elejéig A Mátyusföld megnevezés kialakulása A Mátyusföld elnevezés alatt ma általában a Galántai és a Vágsellyei járás, valamint részben a Szenci járás települései által meghatározott területet értjük. A tájegység meghatározása nem teljesen egyértelmű, hiszen vannak, akik ezen elnevezés alatt szélesebb területet értenek. Az eddig feltárt történelmi forrásokban Mátyusföld mint régió első ízben „terrae Mathei”, vagyis „Mátyás földje” formában szerepel 1384-ben.

16


A 15. század elején, 1402-ben már mint „comitatus de Mathywsfewlde”, avagy „districtus Mathywsfewld” van feltüntetve, ami meghatározott, egybetartozó, az önigazgatás valamilyen formájával rendelkező területet jelenthet. A fogalom ilyen formájában még 1481 és 1482-ben fordul elő. Érdekes, hogy a középkori források hasonlóan használják a „districtus de Challokoz” elnevezést, ami azt engedi sejtetni, hogy Pozsony megye két közigazgatási egységéről lehet szó. A 16. századra a Mátyusföld megnevezés alatt értelmezett tájegység összeszűkült, az 1545-ös tizedjegyzék már csak Pozsony megyei falvakat ért rajta: Mathvsfelde kerületben Dejtétől a Kis-Dunáig és a Kis-Kárpátoktól a Vág folyóig. Több 16. századi forrás értelmezi a Mátyusföldet ilyen értelemben. Míg a 16–19. században a Mátyusföld fogalom területi meghatározás volt, a 20. században a Csehszlovák állam megalakulása után új jelentést kapott. A fogalmat leginkább a Kis-Duna és a Vág között elterülő tájegységre értjük. A 15. század elején, 1402-ben már mint magyarlakta területekre értelmezték. A török hódoltság és következményei A tatárdúlást követően (1241–42) az újraéledt terület nehezen ocsúdott fel a megpróbáltatásokból. Az elszenvedett pusztítások után fokozatosan kiépült az új falurendszer, mely a Mohács előtti időszakban jelentős fejlettséggel bírt. Mátyusföld lakói a természeti adottságoknak megfelelően főleg földműveléssel foglalkoztak, de a mezővárosokban és a falvakban már jelen voltak a kézművesek. A falusi közösségek mellett már 1526 előtt létrejöttek a városok is. Ezek közül Szered-Sempte, Vágsellye, Szenc bírt nagyobb jelentőséggel. Rajtuk kívül 16–18. században a mátyusföldi települések közül a mezővárosok közé tartoztak: Galánta, Vágsellye, Farkasd, Szentábrahám, Diószeg. A mezőváros elnevezéssel különböztették meg a fallal körülvett városokat a „mezőben levő” településektől, melyeket a latin források „oppidum”ként jelöltek. Kibontakozásukat, fejlődésüket nagyban meggátolták a török háborúk. A törökök a mohácsi csata után meglehetősen korán, már 1529-ben, amikor Bécs ellen vonultak, komoly pusztítást végeztek Mátyusföld több településén. A csapatok egy része ugyanis a Vág partján haladt Nagyszombat irányába. A károk pontosan nem ismertek, de egy 1533-as adóösszeírás szerint több településen építettek házakat, ami új betelepülésre enged következtetni. Több településre (pl. Vágsellyére is) 1536 előtt, de később is új betelepülők érkeztek. Vágsellyén az uralkodó, I. Ferdinánd vízi hadainak egy részét, a naszádosokat telepítette le és adott nekik 1548-ban jelentős kiváltságokat. A törökök a 16. század folyamán többször is veszélyeztették a régiót. Különösen nagy pusztítást végeztek 1599 októberében, majd az 1638–1639-es portyázásuk során okoztak komoly károkat. A települések ekkor annyira lepusztultak, hogy nem tudták fizetni az adókat sem, a legtöbb esetben emiatt pár évre adómentességet kaptak. Mátyusföld a törökök állandó fennhatósága alá 1663-tól került, amikor azok elfoglalták Érsekújvárt. A régióban kiépítették saját közigazgatásukat és a településeket adófizetésre kötelezték. II. Lipót, hogy megtörje a törökök terjeszkedését, 1665-ben új erődrendszert építtetett. Ennek a része volt a vágsellyei katonai erőd is, amelyet a Vág partján készítettek el palánkból, vagyis fából és földből. Az erődöt nem a török, hanem a Vág áradása pusztította el, így ezután a vágsellyei kastélyt alakították át erőddé. Galántán az Érsekújvár ostroma 1663-ban Esterházy kastély szintén védelmi szerepet töltött be. Az épületet mély árokkal vették körül, de egyben a mezővárost is körülkerítették, hasonlóan, mint Vágsellye egy részét is, és külön védelmi szabályzatot foganatosítottak. A törökök azonban


17

ennek ellenére hatalmas pusztítást végeztek. Több település teljesen elpusztult, pl. Taksony is, míg sok településen a lakosok száma nagymértékben visszaesett. Vágsellyén a 300 házból 30, Pereden a 150 házból 40, Királyfán pedig a 100 házból 20 maradt épen. A török támadások 1685-ben értek véget, amikor Érsekújvár felszabadult. A régió ismét az osztrák császár uralma került. A török veszély mellett, illetve azzal egyidőben nagy pusztítást okoztak a vidéken a rendi felkelések hadi eseményei. 1604-ben Bocskai István felkelői foglalják el Vágsellyét, míg 1680-ban Thököly Imre seregei teszik ugyanezt. Sajnos, továbbra is jelentős hadak maradtak a falvakban, ami nehezítette a fejlődést. Több faluban, pl. Pusztafödémesen, de mindkét Mácsédon is, pestisjárvány tört ki, ami megtizedelte a lakosságot. A török adószedők összeírásaiból kiderül, hogy az itteni lakosság jobbára földműveléssel, állattenyésztéssel, méhészkedéssel foglalatoskodott. Az uralkodó az egyes földesurak kérésére igyekezett kiváltságokkal újraéleszteni a gazdaságot. A mezővárosokba és falvakba új lakók érkeztek. Ekkor jelentős mértékben változott a régió nemzetiségi összetétele, ugyanis több településre Magyarország északibb területeiről hoztak telepeseket, hiszen ott a török nem pusztított. Ez különösen érvényes Vágsellyére és a vágsellyei uradalomhoz tartozó falvakra, de a nyitrai püspök és az esztergomi érsek birtokaira is. Mindkét birtokosnak voltak északabbra fekvő települései. Nem kizárt, hogy ekkor több horvát család is érkezett a régióba, főleg Nagyszombat környékéről, hiszen oda már a 16. században a török megszállás elől menekülő délszláv népességből jelentős horvát betelepítés történt. A Rákóczi - féle szabadságharc A 18. század elején Mátyusföld ismét katonai összecsapások színtere lett. A II. Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharc idején a Vág és a Kis-Duna köze ismét stratégiai fontossággal bírt. Már 1703 decemberében a semptei vár lett Bercsényi Miklós főhadiszállása. 1704 áprilisában Diószeg mellett épült ki nagyobb kuruc tábor. A császári hadak májusi ellentámadása során Mátyusföld egy része a császári csapatok kezébe jutott, de a szomolányi csata után ismét Rákóczi hadai uralták a térséget. Az 1704. december 26-i nagyszombati csata után ugyan előrenyomultak a labancok, de már 1705 kora tavaszán ismét visszafoglalták a régiót a szabadságharc csapatai. 1705 augusztásában Galánta - Kajal térségében volt nagyobb kuruc tábor, majd ez Szered irányába tolódott el. Komolyabb osztrák visszavágásra a térségben 1706 márciusában került sor Stahremberg Quido vezetésével. Június folyamán elfoglalták Vágsellyét is, de nem tudták a térséget megtartani, mivel 1707 tavaszán már Somogyi Ferenc csapatai voltak Vágsellyén, Deákin és Pereden is. Nagyobb osztrák ellentámadásra 1707 októberében került sor, amikor a labancok elfoglalták Vágsellyét, Szeredet és Galántát is. A kurucok csak 1708 márciusában szerezték vissza a régiót Vak Bottyán vezetésével. Galánta egy II. Rákóczi Ferenc része a harcok során leégett. A kuruc sikerek a trencséni csatavesztéssel 1708. augusztus 3-án véget értek, ettől fogva már csak helyenként és rövid időre tudták a Vág mentét megszerezni. Miután 1710. szeptember 24-én hosszú ellenállás után kénytelenek voltak Érsekújvárt feladni, a kuruc csapatok végleg kivonultak Mátyusföldről. A harcok okozta veszteségeken kívül a katonaság jelenléte is gazdasági nehézségeket okozott a térségben, hiszen a katonák beszállásolása, élelemmel és abrakkal való ellátása az amúgy is sokat szenvedett falvaknak komoly megpróbáltatást jelentett. Ezt súlyosbította még az 1709–1712 között pusztító pestisjárvány. Mátyusföldre, a földek megművelésére újabb telepeseket kellett hozni. A 18. század során már nemcsak belső telepítés folyt, de a német fejedelemségekből is érkeztek új telepesek 1786–1787-ben, nemcsak Diószegre, de pl. Mocsonokra és a nyitrai püspök más birtokaira is.

18

Társadalmi és gazdasági fejlődés a 20. század elejéig Települések a 18. században

A régión belül az elmúlt századokban szabad királyi város nem alakult ki. Mezővárosi szabadalmakkal csak Galánta, Vágsellye, Szenc, Diószeg, Szered, Farkasd, Sempte, Ábrahám, Nagyfödémes és Felsőszeli rendelkezett. A települések zömét a jobbágyfalvak alkották. Mátyusföld településein a 18. század első felében új fejlődés indult. A század második felére eltűntek a puszta jobbágytelkek, és első ízben igyekezett a központi hatalom egyesíteni a jobbágykötelességeket. Mária Terézia rendeletének értelmében megindult a jobbágykötelességek feltérképezése és azok egyenlővé tétele. Egy-egy jobbágytelek nagyságát 13-22 holdban állapították meg. Hozzá 6-8 kaszáló nagyságú rét tartozott. A jobbágytelek házból, hozzá tartozó udvarból, kertből és szérűből állt, valamint a határban szántóból és rétből. Az egésztelkes jobbágyok átlag 52 gyalognapot dolgoztak, kötelesek voltak uruknak fuvarozni és a szokásos adón kívül természetbeli juttatással is tartoztak, átlag két csirkét és kappant, valamint vajat és tojást szolgáltattak és 30 jobbágytelek után egy tehenet. Némelyik jobbágytelepülésnek más természetbeli kötelességei voltak, a negyediek pl. halat szolgáltattak, köztük vizát is, hozzá zöldséget, főleg káposztát és hagymát. A 19. század első felére a jobbágytelkek már erősen felaprózódtak, ezért egyre nehezebben biztosították a megélhetést. A jobb életkörülmények reményében több mátyusföldi településről Krassó megyébe települtek a lakosok. Az odatelepülők bizonyos időre ugyanis adókedvezményt kaptak, felmentették őket a katonai adók alól is, és egy-egy új ház építéséhez ingyen kaptak fát és egyéb kedvezményeket. Régiónkból 800-1000 ember vándorolt ki két hullámban. Peredről 31 család, Királyrévből 5 család, a semptei uradalom falvaiból - Nádszegről 100 ember, Taksonyról 4 család, Felsőszeliből 9 család, Ábrahámról 2 család, Kajalról és Tósnyárasdról 37 személy, Deákiról 120 személy indult el, hogy jobb körülményeket biztosítson családjának. A 16. század végén fokozatosan teret kaptak azok a családok, amelyek a későbbiek folyamán az arisztokrácia körében élvonalbelieknek számítottak, és hosszú időre, egészen a 20. század elejéig döntő szerepet játszottak a térség életében. Ilyenek a Pálffyak, akik esetében Pálffy Miklósnak a pozsonyi vár főkapitányává, majd a megye főispánjává (1580) való kinevezését határkőként értelmezhetjük. A galántai Esterházyak a 15. században a Bessenyey család főágának kihalása révén, s egyben házasságkötés útján jutottak nagyobb birtokhoz (1590). Később, a Thurzók kihalása után a semptei uradalom megszerzésével Mátyusföld legnagyobb birtokosaivá váltak. A megyei birtokos nemesség alkotta általában azt a réteget, akik közül a megye hivatalnoki és egyéb tisztjét ellátó személyek kikerültek. Bár ezeket a tiszteket megyei tisztújító általános közgyűléseken végzett választások útján foglalták el, megválasztásuk legnagyobb esélyével mégis ők rendelkeztek. Mindez természetesnek is mondható, hiszen lakhelyük szűkebb-tágabb környékén, a helyi kisnemességgel összehasonlítva vitathatatlanul nagyobb gazdasági potenciállal és az ebből származó befolyással, tekintéllyel bírtak. A főrendieken és a birtokos nemeseken kívül csakúgy, mint másutt, Mátyusföldön is tekintélyes számú kisnemesi réteggel találkozunk. Ezek fő jellemzői a jobbágytartást nélkülöző, egytelkes nemesi szabad birtokon való személyes paraszti gazdálkodástól, a jobbágytelkeken való gazdálkodáson, valamint nincstelen, címeres levelükkel tarsolyukban birtokos nemeseknél, vagy akár jobb módú parasztoknál való szolgálat-teljesítésen keresztül mezővárosokban, nagyobb falvakban gyakorolt kézművességig terjedhettek. A Werbőczi Tripartituma által deklarált nemesi egyenlőség a 17. század derekára valójában már erősen megkopott, ami gazdasági vonatkozásokon túl az előjogok érvényesítésének terén is megmutatkozott. A jobbágytalan nemesekre az 1595-ös országgyűlés adót vetett ki, amit a jobbágyok által fizetett rovásadótól megkülönböztetve taksának neveztek. A kuriális nemesi telkekből gyakran egész településrendek jöttek létre. Szabadon választott elöljáróságuk (esküdtek), valamint a közösség végrehajtó hatalmát képviselő hadnagy és a tizedesek a falu belső közigazgatását és elsőfokú ítélkezését végezték. Fellebbviteli bíróságuk a megyei törvényszék volt. Mátyusföld települései közül például 1735-ben ilyennek számított Pusztafödémes, Réte, Magyarbél, Kosút. A 17. és 18. század folyamán aránylag nagyszámú kisnemes közössége volt Szencnek és Galántának is. A 19. században a teljes mértékben jobbágyokéhoz hasonló életmódot folytató vidéki kisnemesség az elkövetkező fél évszázad alatt jogállását tekintve beleolvadt a parasztságba.


19

Uradalmak, kézművesek Jó termőföldjei révén a vidék évszázadokon át a feudális nagybirtokok területe volt. A mezőgazdaság termékfeleslege a piaci szempontból kedvező fekvésű városok, mezővárosok – Nagyszombat, Galánta, Szered, Szenc, Vágsellye piacára került. A 19. század első felében a földesúrtól való függés egyre inkább a fejlődés fékezőjévé vált. Megindult ugyan a háromnyomásos vetésforgó használata, a sellyei uradalom földjein már a 19. század első felében termesztettek pillangós növényeket, ami a terméshozamot növelte, de az elavult birtokrendszer már változásra szorult. A jobbágyfalvakon kívül a kisnemesi falvakban is egyre több Az Esterházy család címere probléma volt, hiszen a felaprózódott nemesi telkek sem tudták a megélhetést biztosítani a kisnemesek számára. Gyakran történtek elszántások, viták, amelyek megoldására a helyi bírók, mivel nem a nemesek képviselői voltak, nem voltak hivatottak dönteni. A nemesi kiváltságok már akadályozták az egyes települések nagyobb fejlődését. A régió legnagyobb gazdasági egységét a semptei uradalom alkotta. A 17. század közepétől az Esterházy család tulajdona volt. Az uradalomba a 18. század hetvenes éveiben már több mint 50 település tartozott. A mátyusföldi települések közül Sempte, Szered, Sopornya, Ábrahám, Kismácséd, Nagymácséd, Taksony, Felsőszeli, Hidaskürt, Vizkelet, Nyék, Vezekény, Tallós, Nádszeg, Úrföld, de Szenc is hozzátartozott. Már a középkortól külön gazdasági egységet képviselt. Saját, az uradalom központjában kiépült céhekkel is rendelkezett. Az uradalom területén élő kézművesekről az első ismert feljegyzés 1423-ból való, ekkor már képviselve volt több mesterség, a forrás kovácsot, Szered címere szabót, bognárt, tímárt, posztóművest és mészárost említ. A legrégibb fennmaradt céhalapszabályzatuk a takácsoknak volt, ezeket Thurzó Szaniszló adta ki 1614-ben a semptei, a szeredi, és a Szered-Újvárosban lakozó kézműveseknek. Az eredeti céhszabályzatot 1663-ban Esterházy Ferenc kibővítette. Ekkor kerültek az alapszabályzatba a vallási hovatartozásra vonatkozó szigorított előírások. Ennek értelmében csak római katolikus felekezetű mesterek lehettek a céh tagjai. A legrégibb céhek közé a semptei uradalomban a vargák céhe tartozott. Céhartikulusaikat Thurzó Mihály adta ki 1631-ben. A céh létrejöttekor mintegy 15 mester volt a tagja, a 19. század első felében 13 varga volt Szeredben. A század végére, Taksony címere néhány évvel a céhek hivatalos megszüntetése után Szeredben mintegy 50 varga volt. A szeredi céhszabályzatok szolgáltak később például a galántai varga céh tagjainak, akik 1724-ben vették át őket. A legmagasabb létszámú céhet a csizmadiák céhe alkotta. Céhszabályzatukat Esterházy Miklós adta ki 1644-ben ugyancsak Sempte, Szered és Szered-Újváros részére. A 19. század első felében Szeredben 18 csizmadia volt. A 19. század végén csak Szeredben 118 csizmadiát tartott számon a statisztikai kimutatás. A szabó céh artikulusa 1636- ból származik. Hasonlóan az előbbiekhez Sempte, Szered és Szered Újváros mestereinek szól. A céh tagjainak száma megalakulásakor 10-15 között mozgott. A semptei uradalomban meglehetősen későn alkottak céhet a szíjgyártók, akik hasonlóan más településekhez itt is a pajzsgyártókkal, nyereggyártókkal és kopjagyártókkal alkottak céhet. A nagyszombati céhartikulusokat vették át 1713-ban. Míg az első artikulus latinul íródott, már két év múlva az Esterházy Ferenc által kiadottak magyar nyelven készültek. A mezőgazdasági termelés elengedhetetlen eszköze az eke volt. Ennek és más szerszámok gyártása a kovács munkája volt. A semptei uradalomban közös kovács, lakatos és bognár céhet hoztak létre. Céhszabályzatukat Esterházy Ferenc adta ki 1661-ben. Alapul ez alkalommal a nagyszombati illetve somorjai céh szabályzata szolgát, ugyanis ez esetben a nagyszombati céhszabályzat a somorjai átvevésével készült. Azon kérdésre, hogy miért éppen ennek a csallőközi városnak a céhszabályzata képezte a nagyszombati illetve a semptei céh alapját, az általuk gyártott szekerek és kocsik milyenségében kell keresnünk. A somorjai szekerek, a somorjai céh termékei elsősorban a Mátyusföldön voltak használatosak. Ezek a szekerek ugyanis sík területre készültek. A szeredi céh tagjai között a 19. század első felében rétei, pusztafödémesi, cíferi és egyéb mestereket találunk, tehát ekkor már tagjai voltak az uradalmon kívüliek is. A mindennapi élet elengedhetetlen kellékeit gyártották a fazekasok is. Nemcsak edények készítésével

20


foglalkoztak, de az ő feladatuk volt a kályhák készítése is. A semptei uradalom fazekascéhe számára Esterházy Ferenc adott ki céhartikulusokat. Ezúttal csak a semptei és szeredi mesterek számára. Az artikulusok alapjául a pápai mesterek artikulusai szolgáltak. A ruházat elengedhetetlen kellékeit készítették a szűcsök és a gombkötők, akik céhszabályzatukat Nagyszombatból vették át. A mészárosok a legmódosabb és a semptei uradalom egyik legjelentősebb kézművesei voltak. Céhszabályzatukat Lipót császár 1702-ben adta ki Esterházy József közbenjárására. A céhszabályzat kikötötte, hogy csak saját házzal rendelkező legényből lehet mészárosmester. A mészárosmesterek főleg marhahúst árultak, de emellett halat és más húsokat is. A semptei uradalmon kívül a 19. század első felében jelentős gazdasági erőt képviselt a vágsellyei uradalom is. Vágsellyén kívül Pered, Hosszúfalu, Királyfa és Királyrév volt a része. A 18. század hetvenes éveitől a Királyi Kamara tulajdona volt, amely a vallás és egyetemi alapnak adta használatra. Hasonlóan a semptei uradalomhoz, ebben az uradalomban is már korán alakultak céhek. Az első ismert céhet Vágsellyén a szabók hozták létre, céhartikulusaik 1584-ből ismertek. A szabók száma meglepően magas volt a városban. 1600-ban 50 körül mozgott. A szabók felsőruhákat készítettek, nemcsak az egyszerű lakosoknak, de egyházi és katonai személyeknek is. A szabó céh jelentősége Vágsellyén és környékén a 17. században, a háborús időkben csökkent, de ekkor is önálló céhet tartottak fenn. Vágsellyén már a 16. században több varga is élt. Ezt legjobban az bizonyítja, hogy már a 16. században volt „Vargák tere” elnevezés a városban. A vargák már 1660 előtt önálló céhet alkottak a mezővárosban. Egyszerű cipőket, bocskort, sarut, bőrkapcát készítettek. Fennmaradt céhszabályzatukat 1717-ből ismerjük. A kabátokat, subákat és minden állatbőrrel bélelt ruhadarabot a szűcsök készítették. A vágsellyei szűcsök céhszabályzata 1629-ből származik, és Pázmány Péter adta ki. A céh tagja kezdetben csak az lehetett, aki a város polgára volt, később a 18. században a céhnek a sellyei uradalmon kívüli mester is tagja lehetett, de a céhmester vagy annak helyettese mindig sellyei kellett hogy legyen. A szűcsökön kívül nem volt szabad más mesternek bőrrel bélelnie az egyes ruhadarabokat, még a kesztyűket és süvegeket sem. A mindennapi élet számára készítették termékeiket a takácsok is. Az ő munkájuk volt a szövés, vagyis a len és kender vászonná alakítása. Nemcsak ruhakészítésre felhasználandó sima vásznat és hímes szőtteseket készítettek, de zsáknak, ponyvának való durvább szöveteket is. A takácsok száma, hasonlóan a szabóékhoz, a 16. században magasabb lehetett mint később. A sellyei takács céh artikulusai 1626- ból ismertek. A legelterjedtebb kézművesek közé sorolhatjuk a csizmadiákat. Ellentétben a takácsokkal, ők a gazdagabb kézművesek közé tartoztak. A vágsellyei csizmadia céh legrégibb céhszabályzatát 1696-ból ismerjük. A csizmadiák nemcsak bőrcsizmákat készítettek, de sarkas papucsot és szárral ellátott cipőt, bakancsot is. Elterjedt kézművesek voltak a kovácsok, lakatgyártók, csiszárok és nyereggyártók is. Vágsellyén és környékén már a 17.században céhet alkottak. Közös céhük artikulusai 1611-ből származnak. Később, a 19. században a közös céhbe a kovácsok, lakatosok, bognárok, asztalosok és pintérek tömörültek. E céh bejegyzései 1830-tól maradtak meg. A céhszabályzatoknak megfelelően nemcsak sellyei, de a szélesebb régió kézművesei is tagjai voltak, így vecsei, peredi, tornóci, szímői, nádszegi, zsigárdi, királyrévi, farkasdi, hosszúfalui, taksonyi, szelőcei, alsó- és felsőszeli, kajali, tardoskeddi, hidaskürti mesterek. 1851 után pedig az említetteken kívül udvardi, mocsonoki, aponyi, felsőelefánti, kamocsai mestereket is találunk a céh tagjai között. A vágsellyei molnár céh számára az első ismert céhartikulusokat 1646-ban kérték ki a sellyei és a királyfai molnárok. Az ő dolguk volt a hajómalmok kezelése. Vágsellyén és környékén nem a másutt megszokott állómalmok, hanem a hajómalmok voltak elterjedve. Ezeket tavasszal bocsájtották a Vágra és a tél beállta előtt partra vonták. A céhartikulusok pontosan megszabták nemcsak a céh belső életének szabályait, de a malmok elhelyezésének, felszerelésének módját is. A jelentős birtokegységek közül meg kell említeni még az esztergomi érsekség birtokát. Ebbe Vága és Zsigárd tartozott. Az érsekség megőrizte birtokait a jobbágyság eltörléséig (1853). Deáki a 19. században is a pannonhalmi apátság birtoka maradt, Tornócon a Hunyadiak, Szelőcén és Farkasdon a Károlyiak rendelkeztek nagyobb birtokokkal. A 19. századra a Zichy család is birtokokat


21

szerzett a Mátyusföldön, és jelentős birtokai voltak a Pálffy családnak is, közülük Nagyfödémes, Szenckirályfa és Alsószeli jelentett nagyobb gazdasági egységet. Az egyes települések azonban a 19. század elején már az elavult birtokrendszer miatt kevésbé fejlődtek. A terület agrárjellegét mutatja – a településszerkezeten belül – a majorsági települések nagy száma.

Majorsági települések hálózata

Magyarország gazdasági fejlődésének szükségességét egyre inkább tudatosították azok, akik a meglévő feudális rend megváltoztatását akarták. Kedvező feltételeket erre az 1848. március 15-én kirobbant forradalom teremtett. A reformkor történései és az 1848-49-es szabadságharc csatái A pozsonyi országgyűlésen elfogadott új törvények – főleg a jobbágyság eltörlése –, valamint a pesti események, nagy viszhangra találtak Mátyusföldön is. A forradalmi eszmékhez való csatlakozás jeleként a községházákra háromszinű nemzeti lobogókat tűztek. Még 1848 tavaszán megindult a nemzetőrségek szervezése. A régió településein a szabadság, testvériség, egyenlőség jelszavait hangoztatva gyűltek össze az emberek, és próbálták az új törvény végrehajtását elindítani. Mivel a törvényt nem egyformán magyarázták, voltak települések, ahol a földesúr kocsmáját foglalták le pl. Zsigárdon, mivel úgy vélték, hogy a pálinka-, a bor- és a sörkimérés joga is átszállt a közösségekre. Farkasdon a földesúr juhait nem engedték ki a közös legelőkre, Deákin az egyháznak köteles munkák egy részét tagadták meg. A Pozsony megyei alispán jelentéseiből tudjuk, hogy Szeredben és a környék más falvaiban már márciusban voltak zsidóellenes megnyilvánulások, zsidó birtokok elleni támadások. Galánta lakossága ettől tartva felfegyverkezett, és így óvta meg a mezőváros biztonságát. 1848. június 19-én Galántán és június 24-én Vágvecsén sor került az első országgyűlési választásokra,

22


az új választási törvény értelmében. Első ízben kaptak választójogot a nem nemesek, vagyis a választási jog bizonyos vagyonhoz, illetve műveltséghez volt már csak kötve. Galántán Sebestyén László plébánost választották meg országgyűlési képviselőnek, Vágvecsén azonban, mivel a választások során nagy verekedésre került sor a két szembenálló választótábor között, új választásokat kellett kiírni, erre augusztus 12-én került sor, és Rudnyánszky János nyerte meg. A szabadságharc katonai eseményei 1849 tavaszán érintették közvetlenül a mátyusföldi településeket. Ismét stratégiai jelentőséggel bírt ugyanis a Vág és a Kis-Duna által határolt terület. Pozsonyt már 1848 decemberében elfoglalták az osztrák császári csapatok, és fokozatosan osztrák kézre jutott a Mátyusföld is. Katonai összetűzésre a régióban első ízben 1848 december 13-án került sor, amikor Guyon Richárd honvéd serege ütküzött meg Farkashidánál az osztrákokkal. 1849. május 1-jén Sempte és Vágszerdahely között voltak harci cselekmények, melynek során Vágszerdahelyen 14 lakóház leégett. Az 1849. június 9-én és 15-én a patai erdőben lezajlott csatában 140 honvéd katona esett el. A katonai csapatok állandó Az 1849-es patai emlékmű jelenléte a harcokon kívül is hatalmas megterhelést jelentett a lakosok számára. A katonaság ráadásul behozta a régióba a kolera járványt is, ami nagy áldozatokat szedett. A Mátyusföld legvéresebb csatái – a zsigárdi és a peredi ütközetek – 1849. június 16-tól 22-ig zajlottak. A június 16-i zsigárdi csatában Aszódpuszta és Seregakol között a Kis-Dunán vert hídon (amelynek helyét azóta is Kossuth-hídnak nevezik a helyiek) az éj leple alatt a Feketevíz bal partján vonultak fölfelé a zászlóaljak (a II. hadosztály) alakulatai Szelicsárdán (a mai Alsóhatáron) keresztül Királyrévig, ahol a nagy számban ott tartózkodó osztrákokat kellett kiverniük a faluból, hogy Zsigárd és Alsószeli irányába haladhassanak. Nagy áldozatok árán elfoglalták a Feketevíz hídfőállását, illetve Királyrévet, majd Zsigárd előtt, még a délelőtt folyamán szembetalálták magukat Pott császári ezredes zászlóaljaival, ágyúival. Asbóth ezredes gyalogsága, valamint a lovasság heves támadás következtében az osztrákokat előbb be a faluba, majd néhány órával később onnan kiszorítva, Peredig üldözték. Így a csata eddigi része a II. hadtest győzelmével zárult. Ekkor Asbóth pihenőt rendelt el. A császáriak koradélután Alsószeli irányából nagyszámú erősítést kaptak, s a túlerő láttán Asbóth visszavonulást parancsolt. Az osztrákok azonban beérték őket, így a magyar seregnek fel kellett vennie a harcot. Véres, nagy emberveszteséggel végződő, védekező csatára kényszerítették Asbóth katonáit. A negyedi híd építésétől a segítségükre siető Rakovszky Samu őrnagy csapatait – már későn érkezve – a Zsigárdot ismét elfoglaló erős osztrák ellenállás fogadta, ami őket is visszavonulásra késztette Farkasdra. Asbóth estére Királyréven keresztül visszavonult seregével Aszódpusztára, hogy rendezve soraikat, újabb csatára készüljön. A június 20-i első peredi csata során kora hajnalban indult meg Asbóth serege Aszódpusztáról Királyrév irányába. 4–5 óra között értek a falu határába. Ezzel egyidőben a Negyeden állomásozó Rakovszky őrnagy is Zsigárd alá érkezett egységeivel. Együtt kellett volna a támadást megkezdeniük, de Görgey Artúr vezérkari tábornok megjelenésére várva, órákat késve, a felszálló hajnali köd már veszélyeztette a magyar alakulatok mozgásait, ezért Asbóth a támadást reggel hét órakor megindította. Királyrév visszafoglalásáért ismét véres csatát kellett folytatnia a császáriak két lovasezredével, akiket sikerült Alsószelibe visszaszorítaniuk. Ezt követően Pered és Zsigárd térségében vívott heves csatát Pott osztrák ezredes seregeivel. Görgey tábornok csak koradélután jelent meg táborkarával a helyszínen. Látva néhány magyar zászlóalj bizonytalankodását, valamint hiányolva a III. hadtest beavatkozását, amely csak az ő parancsára jött át a Vág bal partjáról – Pott seregeit visszaszorítva Deákiba – Pereden még aznap szigorú, számonkérő intézkedésbe kezdett: leváltotta Knézich Károlyt a III. hadosztály éléről, és helyébe Leiningen-Westerburg Károly ezredest nevezte ki. A II. hadtest katonáinak megrökönyödésére, leváltotta Asbóth Lajos ezredest is, és helyébe Kászonyi József huszárezredest nevezte ki. A leváltott Asbóthtal együtt több magasrangú tiszt is beadta lemondását. Görgey a győztes csata után a Pereden székelő haditanácsban kidolgozta a másnapra szóló parancstervet. Ebben már két hadosztály (a II. és a III.) bevetését tervezte, és


23

24


számított az I. hadosztálynak Nagysándor József tábornok irányításával az ellenség hátbatámadásával Szered, Vága, Kajal irányából. Másnapi terveibe bevonta Klapka tábornok seregeit is, akik párhuzamosan a mátyusföldi hadmozdulatokkal, Csallóközben tartóztatták fel, Vásárút és Nádszeg vonzáskörzetében az osztrákokat, és feladatuk volt az aszódpusztai – seregakoli hídfőállás védelme. A június 21-i második peredi ütközetre az előző napi győzelem után került sor. Az előző napi igényes harcokban kifáradva, a II. hadosztály Királyrévet megszállva Alsószeli és Pered között, a III. hadosztály Peredet megszállva, a falu és a Vág folyó között táborozott. Így várták a másnapi ütközetet. Az osztrákok segítségére még 20-án délután megérkeztek a több mint tízezer katonát számláló cári seregek, és megszállták Hidaskürt, valamint Taksony térségét. Az ellenség csapatainak a létszáma így megkétszereződve, felülmúlta a mintegy tizenhétezer fős két magyar hadosztály létszámát, akik a SzeliDudvág folyótól a Vágig terjedő csatamezőn helyezkedtek el. A csata délelőtt tíz órakor mindkét szárnyon teljes szélességében megkezdődött. Az oszrák és a cári seregek célja az volt, hogy Alsószeli–Királyrév irányában bekerítsék, elvágva a visszavonulás útját , és a Vágba szorítsák a magyar seregeket. Erős ágyútűz mellett a megindult orosz dzsidás (lovas) ezred A június 21-i csata helyszíne Panjutin altábornagy vezetésével Királyrév elfoglalására törekedett, ádáz csatát vívva az őket megtámadó Pikéthy ezredes huszárszázadaival, aki a kemény összecsapásokban a túlerő miatt visszavonult Pered mögé. Az ellenség elfoglalta Királyrévet. Közben a III. magyar hadtest Leiningen-Westerburg Károly vezetésével Pered határában s a falu északi részein küzdött az ellenséggel, amely a magyar csapatokat véres küzdelemben kiszorította a faluból. Görgey vezérkari tábornok előbb Királyrévnél, majd Pered alatt osztotta a parancsokat, és a jobb szárnyat visszavonva, Zsigárd előtt újra csatasorba rendezte katonáit. A délutáni órákban, Rakovszky Samu őrnagy vezetésével, véres utcai harcok árán a magyarok visszafoglalták Királyrévet, így szabaddá téve a fontos utat a visszavonulásra Szelicsárda, Seregakol felé. Közben Kászonyi ezredes lovassága sikeres támadást hajtott végre Királyrév és Pered között. Görgey a délutáni órákban is hiába várta az ellenség hátbatámadását Szered irányából az I. hadtest által (a semptei hidat a Vágon az ellenség felrobbantotta), ezért visszavonulásra szánta el magát. A III. hadtest a negyedi hídon, a II. hadtest Királyréven keresztül a Feketevíz bal partján, Seregakolnál átkelt az ott megépített hídon, majd mindkét hidat felrobbantották. A visszavonuló sereget még Királyrév határában az orosz dzsidások megtámadták; a hely azóta a Vérkő A peredi csata emlékműve nevet viseli. A júniusi harcok a honvédek vereségével értek véget, sikerült azonban Királyrév visszaszerzésével a visszavonulási útvonalat biztosítani a honvéd csapatok számára. Az osztrákok győzelmüket a szabadságharcban először itt beavatkozó cári sereg segítségének köszönhetik. A magyar haderő veszteségeit, mely közel háromezer honvéd hősi halálát okozta, a kisebb létszámban, valamint a hadosztályok nem kellő összehangolásában kereshetjük. A peredi csata után valószinűvé vált, hogy a honvéd csapatok a túlerővel szemben már nem tudnak sikereket elérni. A Mátyusföldön a császár megtorlásai már a világosi fegyverletétel előtt megkezdődtek. A régió nagy mártírját, Mészáros Dávid katolikus papot a pozsonyi rögtönítélő bíróság még július 14-én halálra itélte, és az ítéletet azonnal végrehajtották.

Társadalmi és gazdasági fejlődés a 20. század elejéig

Recommend Documents