MUNKAERÕPIAC, FOGLALKOZTATÁS, MAKROÖKONÓMIAI ÖSSZEFÜGGÉSEK Az Európai Unióhoz történő csatlakozás munkaerő-piaci következményei Vajon az Európai Unió bővítése elősegíti-e majd az újonnan csatlakozott országok életszínvonalának jelentős emelkedését? E kérdésre keresi a választ az elemzés az 1995–2000 közötti időszak adataiból kiindulva, vizsgálva a reális, illetve a nominális konvergencia következményeit, áttekintve a bérköltségek, a munkatermelékenység, a foglalkoztatás szerkezete, a gazdasági növekedés és az infláció alakulását. Az EU bővítésének sikere ugyanis meghatározó módon e változók, mint a konvergenciafolyamat alapvető aspektusainak függvénye. Tárgyszavak: EU; foglalkoztatottság; termelékenység; konvergencia; munkaerőpiac; bérköltség; gazdaságpolitika.
Bevezetés Mind az EU, mind a csatlakozó országok számára jelentős fejlemény az Európai Unió taglétszámának Magyarország, Csehország, Szlovákia, Lengyelország, Szlovénia, Észtország, Lettország, Litvánia, Ciprus, Málta 2004. május 1-jén történt belépésével 15-ről 25-re, majd várhatóan 2007-től további –3 taggal – Bulgáriával, Romániával és esetleg Törökországgal (amely meg sem kezdte még a teljes jogú taggá válás feltételét képező hivatalos csatlakozási tárgyalásait az Unióval) – történő kibővítése. Az akció eredménye attól függ, sikerül-e általa az új tagországokban és az egyelőre változatlanul tagjelöltekben tartósan növelni az életszínvonalat. Ehhez a megfelelő munkakörülmények megteremtése mellett biztosított teljes foglalkoztatottságnak, a most belépett országok és a tagjelöltek gazdaságpolitikájának, illetve az EU-val folytatott csatlakozási tárgyalásaik alapvető célkitűzésévé kell válnia. A gazda-
ság-, a szociális, a kereskedelempolitikának, valamint a munkaerőpiaccal kapcsolatos irányelveknek olyan koherens egység létrehozására törekedve kell konvergálniuk, ami ötvözi a teljes foglalkoztatottságot, a szociális védőhálót, a munka alapvető normáit és a társadalmi párbeszédet. Ezeknek együttesen kell az EU bővítése és a további csatlakozások alappillérét alkotniuk. A munkáltatók és a foglalkoztatottak szervezeteinek különböző szinteken aktív szerepet kell játszaniuk a tisztességes munkalehetőségek megteremtését célzó erőfeszítések azonos irányba terelése érdekében. Az EU-csatlakozásnak fel kell gyorsítania a gazdasági növekedés ütemét és növelnie kell a reáljövedelmeket szerkezetkiigazítás és reformok végrehajtása által. E folyamatok nélkül nem sikerülhet valóságos, reális konvergenciát előidézni az újonnan csatlakozottakra jellemző és az EU-ban érvényesülő jövedelemszintek és szociális védőhálók között. Ugyanakkor az új tagokról feltételezhető, hogy ún. nominális konvergenciát, vagyis nem inflatorikus növekedést is sikerül megvalósítaniuk a maastrichti konvergencia kritériumoknak megfelelően, amelyek idővel feljogosítják őket arra, hogy a Gazdasági és Monetáris Unió (EMU), illetve az euró-zóna tagjaivá válhassanak. Reális konvergencián az egy főre jutó GDP (és a bérek) színvonalának az EU-ban jellemzőhöz történő olyan közeledése értendő, amikor fennáll annak kockázata, hogy költségvetési, monetáris téren vagy az árakat illetően nem sikerül megfelelni a maastrichti kritériumokban előírt követelményeknek. A nominális konvergencia viszont az említett kritériumok szigorú megtartását jelenti, amikor sikerül közelíteni az EU inflációs, költségvetési és államháztartási deficit stb. mutatóihoz, bár veszélyeztetve ezzel a gazdasági növekedést. A reális és a nominális konvergencia eltérő hatást gyakorol a foglalkoztatásra és a szociális védőhálóra, és kompatibilitásuk foka bizonytalan. Gazdasági és társadalmi okokból a foglalkoztatás, a munka termelékenysége és a szociális védőháló a konvergenciafolyamat lényegbevágóan fontos aspektusai. A most csatlakozók és a még csak tagjelöltek versenyképessége közvetlenül függ a termelékenység tartós fokozódásától. Ez olyan intézkedésegyüttes bevezetését teszi szükségessé, ami nem a bizonytalanságot és az alacsony béreket, hanem a stabilitást, az együttműködést és a szakképzést helyezi előtérbe. Az olyan politikai irányvonalaknak, amelyek együttesen kezelik a foglalkoztatottak jogait, a foglalkoztatottságot magát, a szociális védelmet és a társadalmi párbeszédet, vagyis előnyben részesítik a tisztességes munkakörülmények biztosítását, több esélyük van arra, hogy a munkatermelékenység tartós növekedése számára kedvező környezetet segítsenek megteremteni.
Az EU bővítése – általános megállapítások Az EU-csatlakozás elveit és feltételeit még 1993-ban az Európai Tanács Koppenhágában tartott ülésén határozták meg, majd 2000-ben Nizzában, 2001-ben Göteborgban, 2002-ben ismét Koppenhágában pontosították. Az új tagokkal szemben alapvető elvárás, hogy adják tanúbizonyságát arra való képességüknek: teljességgel vállalják a csatlakozással szükségképpen együtt járó felelősséget, alkalmazkodnak a politikai, a gazdasági és a monetáris Unió céljaihoz. Törvényeiket és jogszabályaikat harmonizálniuk kell az EU-éival az Unió Szerződésében előirányzott valamennyi területen. Az EU politikai célkitűzéseinek tiszteletben tartásán túlmenően a csatlakozás a belépők számára jövedelemszintjük és életszínvonaluk a jelenlegi tagokéihoz történő közelítésének eszköze. 2000-ben az akkor tagjelölt 13 ország egy lakosra jutó (súlyozott) átlagjövedelme az EU 15 tagországa átlagának 34,9%-a volt, ami mögött jelentős diszparitások húzódtak meg: Bulgáriát illetően ez az adat 30% alatti, Szlovéniát és Ciprust tekintve több mint 70% volt. E jövedelemszintbeli eltérés sokkal jelentősebb az EU korábbi bővítési fordulói idején tapasztaltaknál: amikor 1981-ben Görögország, 1986-ban Spanyolország és Portugália lett a Közösség tagja, egy főre jutó GDP-jük átlagosan az EU egészére akkor jellemző szint 65,6%-ának felelt meg. A most csatlakozott 10 és a 3 tagjelölt ország demográfiai súlya messze felülmúlja gazdasági jelentőségét. Összesített GDP-jük az EU 15 tagja kumulált azonos adatához képest 2000-ben mindössze 15,5%-ot tett ki, míg aktív korú összlakosságuk lélekszáma a 15-tagú EU-énak 47,9%-át (Törökország nélkül 30,1%-át) reprezentálta. A csatlakozás nyilvánvaló előnyökkel jár. Ezek: az intézmények nagyobb stabilitása, a tranzakciós költségek csökkenése, a kereskedelmi kapcsolatok megszilárdulása, olyan környezet teremtése, ami vonzó főként a külföldi beruházások számára, a gazdasági növekedés gyorsulásának, egyúttal a társadalmi fejlődés előmozdítása, ami az újonnan csatlakozottak számára lehetőséget nyújt életszínvonaluk gyors emelésére és az EU átlagához közelítésére. A gyors ütemben bekövetkező konvergencia csakis jótékony hatással lehet a foglalkoztatásra, a munkakörülményekre és a szociális gondoskodásra. A csatlakozásnak azonban vannak veszélyei is, amelyeket nem szabad alábecsülni. Az EU-csatlakozás gazdasági és kereskedelmi unióba történő belépést jelent, amelyen belül biztosított az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a munkaerő szabad áramlása. A gyakorlatban a munkaerő mozgási szabadsága jelenleg mégis viták tárgyát képezi, illetve szi-
gorúan korlátozott. Ráadásul az egyes tagországok ágazatonként eltérő hosszúságú átmeneti időszakokat határozhatnak meg a munkaerő minden korlátozástól mentes mozgásának engedélyezéséig olyan szektorokban, amelyekben a csatlakozó országoknak nyilvánvaló komparatív előnyük van (pl. agrárgazdaság, vaskohászat). E területekre vonatkozóan kétoldalú tárgyalásokon rögzítik az aktuálisan engedélyezett létszámkvótákat. Ez is kihat a foglalkoztatásra és a szociális védelemre. A csatlakozóknak át kell emelniük nemzeti jogrendszerükbe a közösségi joganyagban szereplő európai jogi normákat, előírásokat, az ún. közösségi vívmányokat (acquis communautaire), amelyek felölelik a gazdasági, a szociális, a környezeti és a jogszabályrendszer egészét. E normarendszer tartalmazza a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) által a munkát illetően meghatározott irányelveket és alapjogokat, továbbá számos, ugyancsak e Szervezet normái által szabályozott szempontot. Az EU-csatlakozás nem vonja magával automatikusan az EMU-ba történő belépést. Az újonnan csatlakozottaknak ugyanazt a folyamatot kell majd végigjárniuk, ami az EMU létrehozásához vezetett, nekik is meg kell tehát felelniük – próbaidő során – a maastrichti kritériumoknak. Mielőtt valamely EU-tagország az EMU tagjává válna, képesnek kell lennie magas fokú nominális konvergenciát felmutatnia és fenntartania az euró-övezetben érvényes normák tekintetében, főként az árstabilitást illetően, és eleinte elvárás, hogy az ERM II árfolyam-mechanizmus keretében a közös európai jegybank és az adott ország központi bankja ±15%-os ingadozási sávon belül alakíthassa a nemzeti valuta árfolyamát. Az ERM II-ben adott, az euró-zónához csatlakozni szándékozó EUtagországnak legalább két évet kell eltöltenie, mielőtt az EMU tagjává válhat.
A reálértelemben bekövetkező konvergencia hatásai a foglalkoztatásra és a munkaerőre A gazdasági és monetáris unió egyik meghatározója az integráció motorját és egyben következményét is jelentő kereskedelmi kapcsolatok mind szorosabbá válása. Az EU-ba 2004. május 1-jén belépett és a 3 újabb tagjelölt exportjának több mint fele (2000-ben átlagosan 51,7%-a) az Unióban talál magának felvevőpiacot (a legalacsonyabb arány 33,5%kal Máltára, a legmagasabb 76,5%-kal Észtországra jellemző), és importjuk 55,5%-a származik az EU-ból (az Európai Bizottság 2001. évi adatai szerint). Az ezen országok többségében 1989-ben kezdetét vett
strukturális reformok keretében a kereskedelmi árucsere-forgalomban és a tőkemozgásokban végbement liberalizáció hatására kereskedelmi téren felgyorsult az integráció elmélyülése. Nem kétséges, hogy a csatlakozási tárgyalások előrehaladtával és lezárásuk közeledtével e folyamat felerősödött: egyfelől a csatlakozás megtörténtére számítva a tagjelölt országokban feltűntek a kevésbé kockázatos környezetet előnyben részesítő beruházások, másfelől a csatlakozás perspektívájába helyezve vonzóbbá vált kereskedelmi téren az integráció. Az EU piacának földrajzi közelsége, a viszonylag alacsony bérköltségek és a munkaerő képzettségének színvonala a külföldi működőtőke számára e térségben komoly vonzerőt jelentő érvek voltak és maradtak. Munkaerőköltség A csatlakozó országok és az EU közti kereskedelmi integráció elmélyítését szorgalmazó egyik érv előtérbe állítja a termelési tényezők igénybevételének költségeiben mutatkozó különbséget, amint azt pl. a bérköltségekben a két országcsoport között mutatkozó eltérés is jelzi. Az ILO adatai szerint a ’90-es évek végén a tagjelölt országok feldolgozóiparában kimutatott bérköltségek átlaga nem egészen 10%-át képezte az EU azon tagországáénak, ahol azok a legmagasabbak voltak, vagyis Németország adatának, miközben a szélső értékek az 1998. évi adatok tanúbizonysága szerint 4% és 22% voltak. A feldolgozóipari órabérköltségek az amerikai Munkaügyi Statisztikai Hivatal számításai szerint 1999-ben átlagosan 20,17, 2000-ben 18,33 dollárt tettek ki. 2000-ben az órabérköltség pl. Portugáliában 4,75, Írországban 12,5, Belgiumban 21,11 dollár volt. Az integráció mélyülésével a bérköltségekben mutatkozó eltéréseknek progreszszív módon meg kell szűnniük. A közül a 10 ország közül, amelyekről öszszehasonlítható adatok állnak rendelkezésre (Észtország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Lengyelország, Szlovákia, Csehország, Szlovénia, Románia, Törökország) 8-ban a reálbérek (a gazdaság egészében) 1995–2000 között évi átlagban 3,9%-kal nőttek, és emelkedésük üteme különféle, az EU-val mind szorosabbá váló integrációval is számoló okokból tartósnak ígérkezik. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a induló bérszint igen alacsony volt és 1990-94 során sok tagjelölt országban tovább csökkent. Lehetetlen megjósolni, mennyi időre lesz szükség a munkaerő költségeinek felzárkózásához – feltéve, hogy erre egykor valóban sor kerül majd –, miközben nem elhanyagolható, hogy az EU eddigi 15 tagországa között több mint 20 évnyi szoros integráció ellenére továbbra is jelentős eltérések maradtak fenn e téren.
Munkatermelékenység A tagjelölt országok többségében főként 1995 óta meglepően jó eredmények születtek. 2000-re a termelékenység átlagosan 33,3%-kal, azaz évi átlagban 5,9%-kal nőtt (Észtország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Szlovénia, Románia, Bulgária adatait összesítve). Észtország, Magyarország, Lettország, Lengyelország és Szlovákia különösen jó eredményekkel büszkélkedhet. Legyen szó a munkatermelékenység színvonaláról vagy az egy foglalkoztatott által (a feldolgozóiparban) előállított hozzáadott értékről, a tagjelöltek által elért szint az EU 15 tagjának 1998-ban – főként, de nem kizárólagosan – a külföldi tőkével működő cégekre jellemző átlagos színvonala 28 és 82%-a között alakult (az ENSZ EGB 2001. évi adatai). A tagjelöltek közül 10-ben a munka termelékenységének évi átlagos növekedési üteme tehát többnyire számottevő mértékben felülmúlta az EU hasonló átlagát. Ez világosan mutatja, hogy ezek az országok erőteljes utolérési folyamatba kezdtek, amelyben a külföldi beruházások fontos katalizátor szerepet töltenek be az új technológia, a termelési technika és a korszerű vezetési módszerek transzfere tekintetében. A munka termelékenységének növekedése nagyrészt a kiigazításnak és a szerkezetátalakításnak tulajdonítható, mégpedig olyan mértékben, amennyire progresszív módon alkalmazkodnak a vállalatok a korszerű termelésszervezés és gyártási technológiák követelményeihez. A szóban forgó országokban így egyszerre következett be a munkatermelékenység szintjének növekedése és a feldolgozóipari foglalkoztatottság csökkenése. A kihívást az jelenti, miként lehetséges az egy foglalkoztatottra jutó termelési érték magas szintjének megőrzése mellett fenntartani, sőt emelni a foglalkoztatottság színvonalát. A foglalkoztatottság ágazatonkénti megoszlása fontos eligazítást ad e téren. A foglalkoztatottak összlétszámán belül valamennyi vizsgált országban az utóbbi években jelentős maradt a feldolgozóipar részesedése, és Törökország kivételével 18%-nál nem alacsonyabb. A foglalkoztatottság túlságosan gyors csökkenése ebben az ágazatban nem kívánatos. Bérköltség Az a vonzerő, amit a főként az EU-ban székhellyel rendelkező cégek külföldi működőtőke beruházásaira a csatlakozó országok jelentenek, nemcsak a nominálbérek relatív olcsóságában, hanem inkább az egységnyi termékre jutó alacsony bérköltségekben leli magyarázatát. Az
egységnyi termékre jutó bérköltség a nominálbér (ez a munkáltató által fizetett munkabérköltséget jelző változó) és a munkatermelékenység vagy az egy foglalkoztatott által előállított hozam viszonyszámaként definiálható. Az egységnyi termékre jutó bérköltségek tehát a nominálbérnek a munkatermelékenységhez viszonyított alakulását tükrözik. Az egységnyi bérköltségek csökkenése (emelkedése) az adott ország feldolgozóipara versenyképességének növekedését (csökkenését) jelzi. Az egységnyi termékre jutó bérköltségek emelkedése annak következménye, hogy a munka termelékenységének alakulása nem követi a nominálbérek növekedésének ütemét vagy megfordítva: annak tulajdonítható, hogy a béremelések megelőlegezik a termelékenység várható alakulását. Bulgária és Románia kivételével, ahol a magas infláció következtében drasztikusan emelkedtek az egységnyi bérköltségek, a többi 8 országban 1995 és 2000 között e költségek rendszeresen nőttek, átlagosan 41%-kal, azaz évi átlagban 7,1%-kal. Ezt alapvetően az magyarázza, hogy a nominálbérek a termelékenységnél gyorsabban nőttek, amit részben az magyaráz, hogy a bérek induló szintje igen alacsony volt, és jelenleg reál értelemben utolérési folyamat tanúi lehetünk. Mindenesetre az egységnyi termékre jutó bérköltségek mérsékelt emelkedése, ami azzal a következménnyel jár, hogy a nominálbérek növekedése megközelítőleg megfelel az élőmunka termelékenysége növekedésének, lényegbevágó annak a komparatív előnynek a megőrzéséhez, amivel a költségeket illetően a csatlakozó országok feldolgozóipara ma még rendelkezik. Csakis az ezt szem előtt tartva gazdálkodni képes országok tarthatják ugyanis fenn termelékenységük vonzó színvonalát, és őrizhetik meg a beruházások és az export olyan szintjét, ami a globális gazdasági növekedés magas ütemének eléréséhez szükséges. Foglalkoztatás Szerkezetében változásokra csak akkor kell számítani, amikor az országok nyitnak a nemzetközi kereskedelem irányába és a termelési tényezők relatív bősége függvényében specializálódnak. Ezek hatására általános irányzatként a mezőgazdaság és az ipar részarányának kb. 20% körüli szintre történő módosulása és a szolgáltatások részarányának növekedése tapasztalható. Valamennyi csatlakozó országban folyamatban van a foglalkoztatás szerkezetének teljes átalakulása, amit a csatlakozás tendenciájában valószínűleg felgyorsít. Az országok többségében valóban a várakozásoknak megfelelő változások figyelhetők meg: a foglalkoztatás csökkenése az ún. primer és a másodlagos szektorok-
ban, amit ellensúlyoz a tercier, azaz a szolgáltatási szektorban munkát találók számarányának növekedése. Az e téren tapasztalt diszparitások mértéke mégis meglepő: Bulgáriában, Litvániában, Lengyelországban, Romániában és Törökországban napjainkban is jellemző az agrárszektorban munkát találók viszonylag jelentős részaránya, bár nem kétséges, hogy idővel e téren a felsorolt gazdaságokban is az általánosan jellemzőnek tekinthető változás következik majd be. Ennek fő meghatározója a szerkezeti változás üteme. A foglalkoztatottság ágazatonkénti megoszlása módosulásának annak függvényében kell bekövetkeznie, amilyen mértékben az álláslehetőségek növelésére képes ágazatok felszívják a hanyatló tevékenységekből felszabadult munkaerőt. Rendkívül gyorsütemű változás a munkanélküliség túlzottan magas szintjét idézheti elő. A munkaerő-piaci szerkezetkiigazítás túlságosan lassú üteme viszont arra késztetheti a munkaerőt, hogy kevéssé termelékeny foglalkozási ágakban, szakmákban maradjon alkalmazásban, számottevően fékezve ezzel a termelékenység fokozódását. Az agrárszektort külön vizsgálva kijelenthető: a most belépett és a tagjelölt országok minden bizonnyal jelentősen növelik majd a művelés alá vont mezőgazdasági területek és az agrárágazatban foglalkoztatott munkaerő termelékenységét, méghozzá abban a mértékben, amennyire a mezőgazdaság képes megtartani a munkaerőt és ott, ahol az agrárágazatban feleslegessé váló munkaerőt más szektorok képesek foglalkoztatni. Valószínű, hogy az életkor és a szakképzettség jelentette problémák miatt az agrárágazatból felszabaduló munkaerőnek nehézségei támadnak majd a nem agrárjellegű tevékenységek követelményeihez való alkalmazkodása során. E tekintetben nem szabadna figyelmen kívül hagyni azokat a lehetőségeket, amelyeket a vidék nem mezőgazdasági jellegű tevékenységek formájában számukra felkínál. Annak érdekében, hogy e fejlemények regionális szinten megfelelő ütemben következzenek be, az államnak, a hatóságoknak közbe kell avatkozniuk. Az állami beruházásoknak egyértelműen fontos szerepet kell játszaniuk olyan vonzó körülmények, feltételek kialakításában, amelyek lehetőséget teremtenek a magántőke megfelelő szerkezetben megvalósuló és kiegyensúlyozott módon megoszló beruházási tevékenysége számára. Ha az egyik ágazatban vagy termelési ágban megszűnő munkalehetőségeket másutt keletkező munkahelyek pótolni képesek, az a foglalkoztatottságra pozitív hatást gyakorol. A vállalatok méret szerinti megoszlása további fontos kritérium, amiből egyértelműen következik a kis- és a középméretű vállalkozások (kkv) anyagi támogatásának jelentősége. E célra azért kell anyagi eszközöket áldozni, hogy a kkv-k alapítására olyan körzetekben
és ágazatokban kerüljön sor, amelyek új munkaalkalmak teremtésére képesek. Oktatás–képzés Ha a csatlakozó országok fenn kívánják tartani termelékenységük gyors növekedési ütemét, akkor folyamatosan anyagi erőforrásokkal kell támogatniuk, befektetésekkel ösztönözniük a munkaerő kvalifikáltságának javítását. A szerkezetváltás jelentős tényezője, mert a magas fokú szakképzettség a gyors változásokhoz történő alkalmazkodás záloga. A csatlakozó országokban a munkaerő iskolázottságának általános színvonala (amit a tanulásra fordított évek számának átlagával mérnek) viszonylag magas, még az EU-éval összehasonlítva is. Ez szilárd alap a szakképzettség színvonalának javítására fordítandó anyagi támogatás számára. Az oktatás-képzés finanszírozásával kapcsolatban többnyire két kérdés vetődik fel: – elsőként az, hogy sok országban a munkaerő továbbképzése – történjék az a munkahelyen vagy szervezett oktatás formájában – anyagi források híján a jövőben már nem finanszírozható; – másodsorban: a szakoktatással foglalkozó tanintézetek nagy számban elavult vagy egyre kevésbé igényelt szakmai ismereteket, technikákat oktatnak. Tekintettel a technológiai fejlődés gyors ütemére, aminek az utolérési folyamatba teljes erővel bekapcsolódó csatlakozó országokban feltehetőleg még erőltetettebbé kell válnia, alapvetően fontos, hogy az egyes felzárkózó gazdaságok elegendő mennyiségben rendelkezzenek jól felkészült, megfelelő szakképzettségű munkaerővel. A vállalatokat segíteni kell abbeli törekvésükben, hogy pénzt fektessenek be alkalmazottaik szakmai továbbképzésébe. Az sem kerülhető meg, hogy a közintézmények törekedjenek számot vetni a gyors átalakulást végrehajtó gazdaság – a munkaerő szakképzettségét illető – igényeivel, ezért adjanak hiteles tájékoztatást a képzettségek típusa, jellege tekintetében a munkaerőpiac igényeiben tapasztalható legfrissebb irányzatokról. Nem kétséges, hogy az aktív, azaz a munkaképes korú népesség jelentős szegmensét képező olyan munkavállalókat, akik kénytelenek állást változtatni, rá kell bírni, hogy átképezzék magukat, bővítsék szakmai ismereteiket és emeljék kvalifikáltságuk szintjét, illetve alkalmazkodjanak a teljesen új munkakörök követelményeihez és a megváltozott technológiai környezethez. A szakmai képzés és továbbképzés mindenképpen olyan terület, aminek fejlesztésére a csatlakozó országoknak és magának az
EU-nak is az eddiginél több forrást kell áldoznia és a korábbinál nagyobb számú programot kell a gyakorlatba átültetnie. Munkanélküliség Igen kedvező, ha a munkaerőpiacon megfelelő egyensúly alakul ki a szakmai képzettségek különféle típusainak kereslete és kínálata között. A gyors szerkezetváltás időszakában azonban problémák keletkeznek, amelyek kihatnak a munkanélküliségi ráta alakulására, azon belül a hoszszú időn át állásnélküliek magas részarányát vonva maguk után. A 10 vizsgált országban a munkanélküli férfiak és nők majdnem fele több mint egy éve nem talál magának állást. Érdemes megvizsgálni, milyen mértékben következménye a hosszú távú munkanélküliség a munkaerő iránti általánosan gyenge keresletnek, az állást keresők szakmai képzettsége és a vállalatok a munkaerő kvalifikáltsága iránti igényei közötti meg nem felelésnek vagy a társadalmi juttatások, a munkanélküli segélyezés olyan színvonalának, ami már akadályát képezi az újbóli elhelyezkedésnek. Az átlagbérek alacsony színvonalára tekintettel feltehetőleg igen szerény a különbség a munkanélküli-segély és az alacsonyan képzett munkaerő bérszínvonala között, ami nem ösztönöz álláskeresésre. Általános szabály, hogy minél hosszabb ideig munkanélküli az adott munkaképes korú személy, annál inkább fennáll a veszélye annak, hogy szakképzettsége elavulttá válik. Minden csatlakozó országnak prioritásként kell tehát kezelnie a hosszú távú munkanélküliség határozott visszaszorítását. A régóta munkanélküliek számára a szakképzést, az aktív szakmai orientációt és az elhelyezkedési lehetőségekről nyújtott tájékoztatást ötvöző politika több európai országban igen hatékonynak bizonyult. Egyes, átmenetet végrehajtó országok tapasztalata viszont arra int, hogy az említett intézkedések gyakran nem elégségesek. A hosszú ideje munka nélkül lévőknek ezért időszaki munkákat is el kell fogadniuk (közmunkákat vagy az állam által szubvencionált állásokat), folyamatos szakképzésben kell részesülniük és rendszeresen igénybe kell venniük a munkaerő átcsoportosítási szolgáltatásokat. Demográfiai változások A csatlakozó országok többségében gyorsan növekszik a lakosság, és így a munkaerő átlagéletkora, azaz az összlakosságon belül a 65 éven felüliek részaránya, ami kettős következménnyel jár a munkaerőpiacra nézve. Különösen a 45 évesnél idősebbek a munkapiacra történő
visszavezetéséről kell gondoskodni, hogy ne szoruljanak ki onnan kvalifikáltságuk idő előtti elavulása miatt. A hosszú szolgálati idő során megszerzett gyakorlati tapasztalatuk értékes ütőkártya, amit a vállalatoknak teljes mértékben ki kell használniuk. Ennek érvényre juttatása érdekében megfelelő ösztönző rendszert kell életbe léptetni. Egyúttal fontos, hogy a fiatalok szakképesítése megfeleljen a gazdaság igényeinek, ami megköveteli, hogy az oktatási és a szakképzési programok állandó jelleggel alkalmazkodjanak e szükségletekhez.
Gazdasági növekedés 1995-ben a csatlakozó országok többsége a GDP gyors növekedésének szakaszába lépett. 2001-ben csak Bulgária és Románia nem érte el vagy haladta meg GDP-je 1995. évi színvonalát. Az eredetileg vizsgált 13 (10 most csatlakozott és 3 tagjelölt) ország közül pozitív eredményt felmutatott 11 átlagos gazdasági növekedési üteme 1995-2001 között 25,6%-ot tett ki, ami évi átlagban 4,7%-nak felel meg. Ez jelentősen meghaladja az euró-zóna országainak évi átlagban 2,7%-os GDP-növekedési rátáját. Ha a 2%-pontos növekedési ütemkülönbség megfelelően hosszú ideig fennmaradna, akkor a csatlakozók fokozatosan behoznák az EU-hoz képest mutatkozó elmaradásukat. A jelenlegi feltételezésekkel számolva 53 évre lenne szükség ahhoz, hogy a most csatlakozott, illetve a tagjelölt összesen 13 ország egy főre jutó átlagos GDP-je utolérje az EU átlagát. Az egy főre jutó GDP adataiban meglévő különbség tehát feltétlenül óvatosságra int. E különbség igazolja a konvergencia tekintetében a növekedéselméletek empirikus eredményét, azaz: minél szerényebb az egy főre jutó GDP reálértékének induló szintje, annál magasabb várható növekedési üteme. Mindenesetre e konvergencia egy sor jellemzőtől és politikától függ, amelyeket illetően általános az egyetértés. A gyors gazdasági növekedés általános vélekedés szerint az emberi és a fizikai erőforrások, illetve tőke jelentős növelését, a kutatás-fejlesztés ösztönzését szolgáló intézkedéseket, infrastrukturális beruházásokat, megfelelő szabályozási keretet (a magántulajdon, a pénzügyi rendszerek vagy a munkaerő alkalmazása tekintetében) és a nemzeti jövedelem elfogadható elosztását feltételezi. Fontos követelmény, hogy a szükséges politikai irányvonalakat az egyes országok sajátosságainak figyelembe vételével dolgozzák ki, és hogy azok olyan környezet megteremtését részesítsék előnyben, ami kedvez a felsorolt tényezők pozitív hatásai – a gyors növekedési folyamat beindítása és fenntartása érdekében történő – kibontakozásának. Nem elegendő a növekedés gyors ütemének előidézéséhez – amint az egy
friss tapasztalati tényből levonható –, ha egy ország pusztán csökkenti a vámkorlátokat és arra ösztönzi a külföldi befektetőket, hogy fektessenek be a közelmúltban privatizált aktíváiba. A gazdasági növekedés aktív gazdasági és szociális politikák együttes megvalósítását teszi szükségessé. Lényeges szempont a növekedésnek a foglalkoztatásra gyakorolt hatása is. Csak két országban (Magyarországon és Szlovéniában) haladta meg 1999–2000 folyamán a férfiak és a nők foglalkoztatottságának szintje az 1995. évit (Törökországot az 1999-ben kezdetét vett gazdasági válság miatt e tekintetben nem vizsgálták). Lettországban, Máltán és Szlovákiában 1995-höz képest a nők foglalkoztatásának kismérvű emelkedése figyelhető meg. A vizsgált valamennyi most csatlakozott vagy tagjelölt ország egyszerű átlagát tekintve kiderül, hogy a foglalkoztatás sem nem nőtt, sem nem csökkent. Könnyen észrevehető tehát, hogy az országok többségében a gazdasági reálnövekedés üteme (egyelőre) nem vonta maga után a foglalkoztatás tényleges, reálértelemben kimutatható növekedését. Ezt magyarázhatja a strukturális reform, az ipari szerkezetváltás és a piacgazdaság követelményeihez való alkalmazkodás. Ahhoz, hogy a csatlakozó országok adekvát módon oszthassák fel a növekedés eredményeit, olyan rendszert kellene alkalmazniuk, ami lehetőséget teremt a reálbérek és a foglalkoztatás párhuzamos növekedésére. Ez előfeltétele a munkanélküliség visszaszorításának és annak, hogy minél többen részesülhessenek a gazdasági téren mutatkozó gyarapodás gyümölcseiből. Ezért nagyobb figyelmet kell fordítani a növekedés szerkezetére, nevezetesen arra, hogy az minél több álláslehetőség teremtésével járjon együtt. Ehhez a gazdaság-, a foglalkoztatási és a munkaerő-piaci politika jobb hatásfokkal megvalósuló integrációjára van szükség. A munkanélküliség 1995 és 1999/2000 között egyes csatlakozó országokban csökkent, másokban nőtt. Továbbra is magas Bulgáriában, Észtországban, Lettországban, Litvániában, Lengyelországban és Szlovákiában, rátája átlagosan 15,8% (2000. évi adat), miközben Ciprus, Magyarország, Málta, Románia, Szlovénia, a Csehország és Törökország átlaga 6,2%. Figyelmet érdemel, hogy miután a munkanélküliség 1995–97 között már csökkenésnek indult, 1998 óta ismét emelkedő tendenciát mutat. 2000-ben (11 ország átlagát tekintve) 11,7%-on állt, szemben az EU 15 tagjának 8,4%-os azonos mutatójával.
A nominális konvergencia következményei a foglalkoztatásra és a munkaerőre A csatlakozók és az EU közti nominális konvergencián az az időszak értendő, amelynek során az újonnan belépők alkalmazkodnak a
Maastrichti Szerződésben megfogalmazott nominális kritériumokhoz és progresszív módon teljesítik EMU-taggá válásuk feltételeit. Ilyen értelemben a nominális konvergencia közvetett kapcsolatban áll az EUcsatlakozással. A nominális konvergencia és a maastrichti kritériumoknak fokozódó mértékben való megfelelés fő elemei az árstabilitás és alacsony inflációs ráta felmutatása. A nominális konvergencia alapvető kérdése: vajon a rendelkezésre álló munkaerő felszívásához kellően magas GDP-növekedési ütem összeegyeztethető-e stabil és alacsony inflációs rátával. A csatlakozó országok többségében az utóbbi 5 évben az infláció üteme érzékelhető módon csökkent. 2001-ben a fogyasztói árakon mért infláció éves szinten 7 országban 6% alatt maradt, 4-ben pedig 610% között alakult. Csak Romániában és Törökországban volt kétszámjegyű az áremelkedések évi üteme. E két ország nélkül a térségben a fogyasztói áremelkedések átlaga 2001-ben 5,3%-ot tett ki, ami alig több mint kétszerese az EU átlagának. A kérdés az, vajon a inflációs tendencia jelenleg elviselhető-e a recesszióban lévő csatlakozó országokban. Ha az áremelkedések üteme magas, pl. évi 20% feletti, akkor a bérpolitika elsősorban arra törekszik, hogy megőrizze a bérek vásárlóerejét. Ez tapasztalható Romániában. Ha az infláció nem különösebben magas, vagyis 10% alatti, akkor a reálbérek növekedése irányzatában a legdinamikusabb ágazatokban, általában a feldolgozóiparban, alkalmazkodik a munka termelékenységének növekedési üteméhez. Az ilyen béremelési gyakorlat elkerülhetetlenül átterjed a gazdaság többi részére is, ami a bérek révén növeli az inflációs tendenciát. Azokban az országokban, amelyek elkötelezték magukat a gazdaságilag élenjáró országok teljesítményeinek utolérési folyamata mellett, jelentős termelékenységbeli és bérdifferenciák tapasztalhatóak a nemzetközi kereskedelem számára nyitott ágazatok (a nemzetközi árucsereforgalom tárgyát képező javak és szolgáltatások előállítói) és az annak hatásaitól védett szektorok (a nemzetközi árucserében részt nem vevő áruk és szolgáltatások előállítói) között. Az ún. Balassa–Samuelson hatás következtében a nyitott ágazatok termelékenységének gyorsütemű növekedése mind a nyitott, mind a védett szektorokban magas béremeléseket idéz elő a gazdaság egészében jelentkező bérkiegyenlítődési hatás következtében. A védett ágazatok termelékenységének sokkal szerényebb ütemű növekedése inflációs feszültségek kiváltó okává válik, ami az árfolyam reál felértékelődéséhez vezet. A nemzeti valuta e reál felértékelődése vagy a nominális árfolyam átértékelésével közömbösíthető (feltéve, hogy az adott ország kellő rugalmasságot tanúsít ahhoz, hogy alkalmazkodjon hozzá), vagy az infláció növekedésével ellensú-
lyozható. E megoldások azonban beleütköznek az EU konvergencia kritériumaiba, amelyek az inflációs rátáknak az EU-ban kialakult szinthez igazodását és a nemzeti valuta nominálárfolyamának stabilitását irányozzák elő. A rendelkezésre álló adatok szerint a csatlakozó országok 1995–2000 között átlagosan 21%-os reálárfolyam felértékelődést voltak kénytelenek elkönyvelni. Tekintettel az egy főre jutó GDP mutatójában az EU és a most csatlakozottak, illetve a tagjelöltek között meglévő jelentős különbségre, a reálárfolyam további felértékelődésére lehet számítani, mivel az újonnan csatlakozók gyors gazdasági növekedésbe kezdenek e differencia leküzdése érdekében. A csatlakozók ezért kettős problémával találják magukat szembe: – annak jelentőségével, amit a nominális konvergencia hordoz magában az EMU jövendő tagjai számára, valamint – az egységnyi termékre jutó és devizában kifejezett bérköltségeik emelkedésével, ami szertefoszlathatja a külföldi beruházási kilátásokat. Írország esete jól példázza az ún. Balassa–Samuelson hatást. 2001 elején az EU Gazdasági és Pénzügyi Tanácsa megkongatta a vészharangot, mert Írország pro-ciklikus gazdaságpolitikát folytatott feszült belső munkaerőpiaccal és az infláció hirtelen növekedésével jellemezhető általános gazdasági–pénzügyi környezetben. A ’90-es években Írország által folyamatosan felmutatott gyorsütemű gazdasági növekedés ugyanis feszültséget okozott a rendelkezésére álló munkaerő-kínálatban, ami felszította a bérköveteléseket. Ám mint EMU-tag, az ország intervenciós eszközként csakis a költségvetési és a jövedelempolitika alkalmazásához folyamodhat. Lehetséges megoldásként kínálkozhat a foglalkoztatottság, a munkaerő aktivitásának fokozása a nők és az idősek foglalkoztatottságának növelése, vagy külföldi munkaerő igénybevétele által. A most és a később csatlakozó országok ugyanilyen helyzetbe kerülhetnek. Megszorító költségvetés politikai orientációt követhetnek, vagy növelhetik a munkaerő kínálatát. Ez a makrogazdasági és a munkaerőpiaci politika szoros integrációjának, valamint kölcsönhatásaik jó példája. Az EGB (ENSZ) úgy becsüli, hogy a reálárfolyam feltehetőleg évi 3%-os felértékelődésére kerül majd sor. Mások ezzel nem értenek egyet, azt bizonygatván, hogy a csatlakozó országokban az inflációs tendencia igen szerény, mivel a reálértékben mért infláció sokkal inkább kötődik a strukturális reformokhoz és az olyan külső sokkhatásokhoz, mint pl. a világpiaci olajárak emelkedése. Az Európai Központi Bank szerint a reálértelemben bekövetkező és a nominális konvergenciát párhuzamosan kellene megvalósítani. A mo-
netáris és az árfolyampolitikának arra kellene törekednie, hogy alátámassza a nominális és a reál konvergenciát. Konkrétan arra kell irányt venni, hogy a gazdasági növekedés üteme összeegyeztethető legyen a maastrichti kritériumokkal, amelyek lehetőséget teremtenek a csatlakozók számára, hogy teljesíthessék az EMU-tagság megkövetelte feltételeket. Az ECB azzal érvel, hogy a fenntartható, nem inflatorikus növekedés elérésének legbiztosabb útja: megfelelni a nominális konvergencia követelményeinek. Nem arról van szó, hogy a reálértelemben bekövetkező konvergencia kizárná a nominális konvergenciát vagy megfordítva. Az igazi kérdés az, hogyan biztosítható a kettő közti lehető legnagyobb fokú koherencia. Meg kell vizsgálni mindkettő explicit költségeit. A gyors gazdasági növekedés kétségkívül inflációs feszültségeket gerjeszt, amelyek negatív következményekkel járnak a jövőbeni növekedésre. A nominális konvergencia viszont deflációs monetáris és költségvetési politikák révén fékezheti a növekedést, ezáltal hátráltathatja a reálértelemben bekövetkező konvergenciát. Minden egyes csatlakozó országnak meg kell tehát határoznia gazdasági növekedésének azt az ütemét, amit elfogadható inflációs célkitűzéssel összeegyeztethetőnek ítél. Bármilyen megoldást válasszanak is, fontos, hogy ne tévesszék szem elől e politikáknak a foglalkoztatásra és a munkaerőpiacra gyakorolt hatásait. A csatlakozók és az EU közti kereskedelmi integráció szükségképpen kihat a foglalkoztatás színvonalára és szerkezetére – regionális és ágazati értelemben egyaránt, illetve annak a kis-, a középméretű és a nagyvállalatok közti megoszlására. Végül közelebbről meg kell vizsgálni azt is, milyen hatással lesz a belső megtakarítások mobilizálása és a beruházási aktivitás a gazdasági növekedés meggyorsítására, mert az egyes országok – nagyságuktól függően – nem kizárólag az EU-csatlakozásra és a kereskedelmi integrációra mint növekedési forrásra támaszkodnak. Összeállította: Nagy Károlyné Egger, P.: Les répercussions sur la main-d’oeuvre de l’adhésion á l’Union européenne. = Problèmes Économiques, 2004. 2841. sz. jan. 28. p. 22–32. Revue internationale du travail, 142. k. 1. sz. 2003.
[email protected] Sur les aspects théoriques et pratiques de l’effet Balassa-Samuelson. = CEE/ONU, p. 54–59, 2000. és 2001.
EGYÉB IRODALOM Németh E.: EU-csatlakozás a statisztikák tükrében. = Európai Tükör, 9. k. 2. sz. 2004. máj. p. 124–129. Gajduschek Gy.: A köztisztviselők EU-val kapcsolatos attitűdjei és felkészültsége. = Európai Tükör, 9. k. 2. sz. 2004. máj. p. 98–113. Nagy J.: Magyarország bekapcsolódása az EU foglalkoztatási stratégiájába. = Munkaügyi Szemle, 47. k. 12. sz. 2003. p. 27–30. Janovics L.: Európai Uniós szemináriumok a csatlakozó és a jelölt országok számára. = Munkaügyi Szemle, 48. k. 4. sz. 2004. p. 33–35. Azonos jogok illetik meg az Unióban dolgozókat. = Világgazdaság, 2003. júl. 29. p. 69. 2004: Európa, belül tágasabb (Munkaügyi Tanácsok Országos Konferenciája Szegeden). = Munkaügyi Szemle, 47. k. 12. sz. 2003. p. 39–41.
