HORUS H OR U S
Táplálkozás és alkoholfogyasztás Bizáncban Józsa László dr.
dővíz” meleg vízzel hígított fűszeres-mézes bor volt. Megemlíti, hogy az uralkodó saját asztaláról küldött számára egy juhcímert2, amely nem ízlett a püspöknek, mert „meg volt rakva bőségesen vöröshagymával, fokhagymával és póréhagymával, leöntve sós hallével”, ráadásul úszott a zsírban. Korábbi követsége alatt megcsodálta az ételek díszítését, a tálalások módozatait, de semmit nem írt a feltálaltakról. Liudprand jóval kevesebbet szól a palotán kívüli arisztokraták étkezéséről. A sertéshúst, szárnyasokat, sajtot, tojást, hüvelyeseket, zöldségeket (káposzta, zeller stb.), gabonaféléket, illetve ezekből készült ételeket természetesnek veszi. Michael Psellos Chronographia-jában olvasható [3, 4], hogy VIII. Konstantin császár (uralkodott 1025–1028) maga is szívesen beállt a konyhába, kiváló fűszeres szószokat készített, értett az aroma és színezőanyagok használatához. A tartományokban élő főurak konyhája hírből sem ilyen változatos. Meszaritész [5], a XIII. századi tudós szerzetes útközben betért egy gazdag kastélyába, ahol kenyeret, sült húst, szárított halat tálaltak vacsorára, természetesen sok-sok borral együtt. A bőséges, kalóriadús táplálkozás nemcsak a felsőbb osztályok tagjai, hanem a szénhidrátdús eleséget fogyasztó szegények között is gyakorta kövérséget eredményezett. Ismerünk olyan véleményt, amely szerint az elhízás népegészségügyi gondot jelentett a birodalom egész fennállása alatt [6]. Sajnos, a szerzők meg sem kísérlik a kóros kövérség gyakoriságát megbecsülni. A művészeti alkotások között alig van, amely kövér személyeket ábrázol, s az elhízásuk is mérsékelt fokú.
A középkor leghosszabban fennálló (330–1453) országa, a Keletrómai Birodalom (amely sohasem nevezte magát Bizáncnak, ez a megjelölés csak a felvilágosodás korában keletkezett) a világhódító Római Birodalom utódjának tekintette önmagát. Állampolgárai romaios nak (rómainak) jelölték állampolgárságukat, annak ellenére, hogy többségük görög anyanyelvű volt. Az ókori Büzantion, a jelentéktelen kikötővároska helyén épít tette fel új fővárosát Nagy Konstantin császár, amelynek felavatása i. sz. 330-ban történt. A válságba sodródott ókori Római Birodalom kezdetben két társcsászár uralma alatt állott, később a nyugati rész a barbár támadások következtében összeomlott. Nem így a keleti országrész, amely saját történetét fővárosának felavatásától, 330-tól számította. A IV. századtól a gazdasági, kulturális és politikai élet súlypontja keletre helyeződött át. A Keletrómai Birodalom részben átvette a rómaiak által meghódított ázsiai és afrikai tartományokat, részben újabb országokat csatolt területéhez. Bizáncban korán kialakult a társadalmi rétegződés, a kormánytisztviselők, a földtulajdonos és pénzarisztokrácia, a főpapság jelentették a legfelsőbb, a rabszolgák (mert ez az intézmény megmaradt az országban) a legalsó osztályt. Nem voltak merev határok, még az írástudatlan lovászból is lehetett császár.
Az arisztokrácia táplálkozása A társadalmi, gazdasági különbségeknek megfelelően az étkezésben, a táplálékok minőségében és összetételében is óriási eltérések voltak a birodalomban. A fővárosi nemesek, katonai és pénzarisztokrácia tagjai bőségesen étkeztek, minden nap került asztalukra sertés-, marha-, birkahús, gyakran ettek vadételt [1]. A császári asztal menüjét és étkezési rendjét Liudprand1 (második bizánci útjáról készült beszámolójában) „utálatosnak és undorítónak” találja [2]. Nincs ínyére az olívaolajjal történő zsírozás, a fűszerek (számára) szokatlan íze, és idegenkedett a garumnak nevezett (rothadt halbélből sós vízzel készített) mártástól, amivel mindenféle pecsenyéjüket le locsolták. Niképhorosz császár (uralkodott 963–969) étkeiről állítja: „… tápláléka fokhagyma, vöröshagyma és póréhagyma, itala fürdővíz”. Fürdővíznek mondja az Itáliában is ismeretes, calda-nak nevezett italt, amelyet Konstantinápolyban is gyakran fogyasztottak. Ez a „für DOI: 10.1556/OH.2013.HO2430
6.indd 232
Néptáplálkozás Theodorosz Prodromosz [7, 8] egyik versében tételesen felsorolta a drága, csak kiváltságosok által megfizethető ételeket: rák, tokhal, puttonyhal stb. és a néptáp láléknak számító olcsókat, a halikrát, sózott tonhalat, szardíniát, babot, pirított babot, sajtot, kenyeret, olívabogyót. Tej fogyasztásáról csak elvétve szerezhetünk tudomást, a tejtermékek közül viszont a különféle sajtok, vaj a szegények részére is megfizethető. A part menti lakosság többsége a vizek állatait (hal, polip, kagyló stb.) fogyasztotta, amelyek tartósított formában (füstölt, sózott hal, ikra stb.) a tengertől távolabbi területekre is el232
2013
■
154. évfolyam, 6. szám
■
232–237.
2013.01.15. 11:43:19
H OR U S
jutottak. A (kifogást követő) két napon belül el nem adott halat sózással, szárítással, ecetes pácolással konzerválták. A halászatot szigorú rendeletek szabályozták. A fővárost a Márvány- és Égei-tenger, kisebb részben a Fekete-tenger zsákmányából látták el. Az olcsó, hitványnak tekintett „vörös halakat” (tonhal, makréla stb.) nem sokra becsülték, annak ellenére, hogy a népesség nagy többsége ezeket fogyasztotta. Több költeményben azt állították, hogy a „szemét halak” emészthetetlenek, szélgörcsöt és székrekedést okoznak [9]. A jobbnak tartott és drága halak közé sorolták a szardíniát, tokhalat, kardhalat, puttonyhalat stb. [10]. Az Eparchoszi Könyv (Bölcs Leó császár [uralkodott 886–912] törvénykönyve) részletesen foglalkozik a halászattal, halfeldolgozással, -kereskedelemmel [11, 12]. Megszüntette a halpiacokat (57. novella), és meghatározta, hogy a halárusok minimálisan (mai mérce szerint) 350 méternyire lehettek egymástól [12]. Fejlett állattenyésztésük3 ellenére a népesség nagy része ritkán evett húst, elsősorban disznó vagy egy-egy kecske, juh levágásakor [13]. Kádár és mtsa [14] szerint a parasztportákon három-öt sertést neveltek évente (ami nem sok egy körülbelül 30 fős nagycsaládnak). Baromfihúst (tyúk, kacsa, liba, gyöngytyúk) bőven állítottak elő, tojástermelésük tetemes, fogyasztása bőséges. Nemcsak a tyúk, hanem a kacsa, liba, vadmadarak tojá sait is ették [14], ez azért érdemel említést, mert az utóbbiak (főként a kacsa) tojása gyakran szalmonellával fertőzött, s elindítója lehetett a nyári hasmenés- vagy vérhasjárványoknak. Bourbou és mtsa [15] a csontok kollagénjének nitrogén és szén stabil izotópjait vizsgálták a Heraklion város (Kréta) mellett talált, közép-bizánci korból származó temető anyagában. Férfiak és nők tápláltsági viszonyai között nem találtak eltérést. A két év körüli kisdedek csontozatában kissé csökkent δ-15-nit rogén-tartalmat mutattak ki, amit azzal magyaráznak, hogy ez idő tájban történhetett az elválasztás, s a gyermekek (az anyatej után) még nem kaptak teljes értékű fehérjét. A δ-15-N-izotóp-értékek a későbbiekben emelkedtek, az ifjúkorukban elhunytak csontjaiban hasonlók, mint a felnőttekében. Úgy tűnik, tájanként eltérően táplálkoztak mind a gyermekek, mind a felnőttek. Anatóliában gyakori volt a vashiányos (és más, B12-, folsavstb. hiányos) vérszegénység mindkét nemű felnőttek körében [16]. Ezzel szemben Bourbou és mtsai [17] szerint a görög lakosság lényegében azonos összetételű ételeket fogyasztott, függetlenül attól, hogy part menti vagy attól távol élők voltak. Energiaszükségletüket alapvetően a gabonákból ké szített ételekkel elégítették ki. A gabonafélék jelentőségét mutatja, hogy alig évszázaddal a városalapítás után, 425-ben kilencven liszt- és gabonakereskedés, valamint több mint százhúsz pékség működött Konstantinápolyban [18]. Ugyanebben az időben mindössze három húspiac, négy halpiac és hat zöldségpiac látta el a mintegy félmilliónyi lakosságot. Fő táplálékuk az árpa- vagy búzakenyér, tészták. A gabonaalapú táplálkozás mellett jelenORVOSI HETILAP
6.indd 233
tős szerepet kaptak a zöldségek, az olívaolaj és a bor. Főztjeik növényiek, száraz és friss hüvelyesek (bab, borsó, lencse), továbbá répa, káposzta, árpa, köles, uborka, hagyma, vadon termő zöldfélék és gyümölcsök [12, 18]. Theophanész szerzetes Khronographia című művében [19] a 752-ben keletkezett éhínségről számolt be. A néptáplálékok (árpa, hüvelyesek, csillagfürt4, olaj és bor) árának soha nem tapasztalt magas árán sopánkodik. Sok gyümölcsöt ettek, elsősorban nyersen vagy szárítva, kisebb mértékben mézzel konzerválva vagy főzötten [20]. Leggyakrabban szőlő, dinnye, datolya, füge, alma, gránátalma került asztalukra [21]. Sertészsírt, faggyút nem használtak, ám ismerték és időnként fogyasztották a szalonnát, zsírozásra a faolaj (olívaolaj) szolgált. Nyers növényekből olajjal készített salátát gyakran ettek [21, 22]. Étkeik konzerválásához, főzéshez sok (tengeri) sót használtak, fűszereik közül a kapor, hagyma, kakukkfű, petrezselyem, babér, mustár, olcsó, mindennapos, az importból származó fahéj, bors, gyömbér stb. meglehetősen drága. Minden ételüket bőven fűszerezték, sózták. Kevés (mézzel készült) édességet fogyaszthattak, erre utal, hogy a fogszuvasodás nem gyakori az archeológiai leletekben. Nemcsak a szegények kedvelt csemegéje volt az „édes bab”, amiről (a nevén kívül) semmit nem tu dunk. A népesség nagy részének táplálkozása kalorikusan valószínűleg kielégítő, vitaminokban bővelkedett, viszont (egyes területeken) fehérjeszegény, sok sót és ásványi anyagot tartalmazott [22]. Egyedülálló Bourbou és Richards véleménye [14], akik szerint a krétaiak asztalára bőségesen került állati fehérje. Keveset tudunk a csecsemők és kisgyermekek táplá lásáról [23]. Világra jöttük után két-három napig vízzel hígított, (felfőzött) mézet csepegtettek a szájukba, s csak ha ezt a periódust túlélték, akkor tették emlőre őket. A szoptatás minimum két, de sokkal inkább három évig tartott. Ritkán mesterséges táplálásra kényszerültek. Ilyenkor mézzel vagy kamillafőzettel hígított kecsketejet adtak a kisdedeknek. Kétéves korukig kizárólag anya tejjel táplálták a kisdedeket, ezt követően növényi eledellel egészítették ki kosztjukat, s valószínűleg csak háromnégy éves koruk után kaptak állati fehérjét. Schultz [24] az anatóliai temetőkben nyugvó csecsemők és kisgyermekek között gyakorinak találta a vérszegénységet és a C-vitamin-hiányos állapotot, ezzel szemben D-vitaminhiányt jelző angolkór (rachitis) csak elvétve fordult elő.
Étkezési szokások Röviden az étkezési szokásokról. Bizáncban és a nagy városokban a lakosság többsége naponta kétszer evett, reggel 10–11 óra és este 5–6 óra között. A nép alsó ré tegeinek étkezéséről alig van adatunk [26]. A közép- és felső osztályok tagjai nem siették el az étkezést, ha tehették, órákig ültek az asztal mellett [22], miközben akrobaták, bohócok vagy felolvasók szórakoztatták a társaságot. Kevés levest, többféle sültet, szószokat, mártásokat 233
2013 ■ 154. évfolyam, 6. szám
2013.01.15. 11:43:19
H OR U S
minden régiójában ősidők óta fejlett szőlőkultúra létezett. A X. században összeállított mezőgazdasági „lexikon”, a Geoponika összesen húsz könyvet tartalmaz. Legterjedelmesebb része a borkultúrát tárgyalja, öt könyv kizárólag a szőlő- és bortermelést, valamint a borkészítés receptjeit ismerteti, mintegy 166 fejezetben [31]. A birodalomban igen nagy mennyiségű bort állítottak elő, az ezredforduló körüli éves bortermelésüket 20 000 000 hektoliterre teszik [32]. Étkezés közben és után (még a legszegényebbek is) bort fogyasztottak, általában, görög szokás szerint vízzel hígítva [30, 33]. A bor:víz arány 1:2, 3:2 vagy 5:3 volt. Ismerték és kedvelték a gyantás bort, a recinát, de számtalan édes és száraz (általában) vörösbort készítettek és ittak. Fogyasztották gyakran ivóvíz helyett is a vízszegény területeken, vagy ahol megfelelő ivóvíz nem állt rendelkezésre; a napi folyadékbevitelt 1,5–2 liter bor szolgáltatta. Theodorosz Prodromosz [8] leírta a szomszédságában lakó varga étkezését. Reggelije után megivott négy színültig töltött nagy kupa bort, ebédjét követően egy kupa édes bort. Persze nemcsak étkezések, lakomák közben ittak, hanem (ahogyan napjainkban is szokásos) kocsmákban, házaknál, megragadva minden alkalmat az alkoholizálásra. A kommersz borok közül többfajta vörösbort és a re cinát meglehetősen olcsón mérték, s ezek számítottak kedvenceknek. Volt olyan időszak, amikor a városi sze gények nem csak ingyen gabonát kaptak, hanem bort is az államtól [34]. Ám nemcsak hazai termelésű borokat fogyasztottak, hanem Ciprusról, Szíriából, Palesztinából és Észak-Afrikából is nagy mennyiségű bort importáltak, miután ezek a területek elszakadtak a birodalomtól. Amint lenni szokott, sokan nem tudtak mértéket tartani, császár és apáca, hadvezér és rabszolga egyaránt iszákossá, később alkoholistává vált. Az absztinencia ismeretlen Bizáncban [30]. Nemcsak a parasztok és nagybirtokosok, hanem a kolostorok (apácazárdák) is jelentős mennyiségű bort állítottak elő. Alkoholtartalmukat (mai mérce szerint) 10–12 fokosra teszik (körülbelül ugyanannyira, mint korunk asztali borai). A (fehér)borok tartósításához szurkot, viaszt, gipszet használtak, ezekkel készült a ma is igen népszerű recina [35]. A görögök által akkoriban is kedvelt (napjainkban szintén előszeretettel fogyasztott) recina ellen kifakadt a csá szárnál követségbe járó Cremonai Liudprand püspök (X. század): „Viszontagságainkhoz hozzájárult még, hogy a fenyőszurokkal, mézgával és gyantával kevert görög bor számunkra ihatatlan volt.” (A püspök nem tudta a re cinakészítés pontos receptjét, mert akkoriban még gipszet is kevertek hozzá.) Máshol így kesereg: „A küldöttség itala jó bor helyett sós lé volt” [2]. II. Niképhorosz Phókasz (uralkodott 963–969) császár asztalánál a re cinától rendszeresen berúgtak a meghívottak, amint arról Liudprand értesít. Az uralkodó szerint „A harcosok vitézsége a részegség” – jegyzi meg a követ. Ebből arra is lehet következtetni, hogy a hadsereg tagjainak a csata előtt jelentős mennyiségű itallal „fokozták” a bátorságát.
fogyasztottak, édesség, gyümölcs nem minden nap került az asztalukra. Az étkezéseket zöld saláta fogyasztá sával fejezték be. Egyetlen bizánci szakácskönyv, Nicho las Tselementes összeállítása [26] maradt fenn, amely egyes ételek elkészítési módjait és összetevőit is tartalmazza. Ebből értesülünk, hogy a napjainkban is ismert „modern” görög ételek (és ételnevek) akkoriban is megvoltak, noha alkotórészeik különböztek a maiaktól. A szakácskönyv említi a muszakát (marhahús, juhsajt, tökszeletek olajos szaftban megfőzve), dolmadeszt (sült csirkehús szőlőlevélbe tekerve), iuvarelakiát (vagdalt, fűszerezett juhhúsgombócok kenyértésztába burkolva, megsütve), kakáviát (halból, polipból, más tengeri puhatestűekből készített fűszeres leves), keftedesz (vagdalt marhahús és növényi részekből készült labdacsok, olajban kisütve), pasztfelit (mézes narancsvirág-kivonatban főzött szezám- és pisztáciamagvak). Kedvelt ételeik az üstökben szétfőzött vesepecsenye, darált babbal főzött füstölt sertéshús, fokhagymás mártás, csípős mártások. Az étkezéseken nem feltétlenül tálaltak fel főtt (sült) ételeket, gyakorta „hideg konyhai” termékeket (hideg sültek, szárított vagy ecetes halkonzervek stb.) ettek. Liudprand első konstantinápolyi útja alkalmával részt vehetett a császár karácsonyi lakomáján, az úgynevezett tizenkilenc asztalos teremben. Ilyenkor a meghívottak asztalát nem a „hétköznapi” ezüst étkészlettel, hanem aranytányérokkal és evőeszközökkel terítették. A részt vevők nem ülve, hanem elheveredve ettek. A lakoma végén gyümölcsöket szolgáltak fel, mégpedig a mennyezetről aranyozott kötélen lebocsátott kosarakban, illetve a bíborterítővel fedett felszolgálókocsiról speciális emelőszerkezettel juttatták a nehéz tálakat a vendégek elé. A tudósításból kiderül, hogy ismerték és használták az asztalkendőt. Kevesen tudják, hogy az evőeszköz villa bizánci „találmány”, étkezéshez a X-XI. századtól használták. Amikor egy bizánci hercegnő Velencében aranyvillával evett, valóságos néplázadást tört ki, annyira idegenkedtek az újtól, a szokatlantól, ami Bizáncban természetesnek számított [27].
Alkoholizmus A bor (és más szeszes italok) előállítása és fogyasztása a történelem előtti időkben vette kezdetét. Az ókori magas kultúrákban már (és évezredeken át azóta is) egyéni és társadalmi gondot okozott a mértéktelen alkohol fogyasztás [28, 29]. A legkorábbi írásos emlékeink is beszámolnak az ittasságról, annak következményeiről. Ismerjük a görögök és rómaiak ivási szokásait, s a két nagy kultúra „örökségeként” a középkor legnagyobb birodalmában, Bizáncban is a társadalom valamennyi ré tegének tagjai között akadtak (nem is kis számban) alkoholisták [30]. Legnagyobb kiterjedése idején (i. sz. VI. század) a Keletrómai Birodalom Hispániától Észak-Afrikán át Mezopotámiáig és a Kaukázusig terjedt, magába foglalta Itáliát, a Balkánt, Kis-Ázsiát. Kevés kivétellel 2013 ■ 154. évfolyam, 6. szám
6.indd 234
234
ORVOSI HETILAP
2013.01.15. 11:43:19
H OR U S
írt: „Többet esznek a disznóknál és többet isznak az elefántoknál. Aztán amikor magukhoz térnek a súlyos részegségből, az isteni misztériumok tudóiként jövendőt mondanak.” Még a zárdákban is, heti két alkalom (szerda és péntek) kivételével, nem volt szabályozva a „fejadag”. A kolostorokban büntetésszámba ment a borital meg vonása. Ránk maradt egy, az előkelő hölgyek részére létrehozott zárda alapítóokmánya [41]. Ebben az elöljárók között második helyen (közvetlenül a főnöknő után) említik a zárda pohárnokát, akinek feladata a borkészletek nyilvántartása, gondoskodni az utánpótlásról és kimérni az apácák részére a boritalt. A kolostorban a rendes napokon (hétfő, kedd, csütörtök, szombat, vasárnap) mindenki annyit ihatott, amennyit akart. Böjti időszakban egy nagymérő (kb. 1,5 liter) az apácák napi fejadagja, illetve szerdánként „csak” kismérőnyi (kb. 7,5 deci liter) bort kaptak. Ha valamelyik nővér megszegte a regulákat, káromkodott stb., büntetése étel- és bormegvonás. Valószínűleg több mint másfél liter bort ittak meg a szororok a „rendes napokon”, mert csak a böjtben korlátozták italfogyasztásukat 1,5 literre. Úgy tűnik, sem az egyház [30], sem a hatalom, sem pedig az egészségügyi apparátus nem tudott gátat vetni a részegeskedésnek. Az orvosok az iszákosság lélekromboló hatásán kívül tisztában voltak az alkohol okozta szervi bántalmakkal (májzsugorodás, hasvízkór stb.) is. A páciensek rossz orvosnak tartották, aki el akarta tiltani őket az ivástól. Csak becsléseket ismerünk az iszákosok és alkoholisták számáról, arányáról. A rendszeresen részeges kedők a lakosság 18–20%-át tehették ki, s mintegy fele ennyi krónikus alkoholistával számolhatunk [30, 32]. Az ismeretlen szerző intelme: „Kerüld a népes dáridót, részeg tivornyát!” – pusztába kiáltott szó maradt. A bor azonban nemcsak élvezeti cikk, hanem fontos gyógyszer és antiszeptikum is volt. Sebfertőtlenítésre, borogatásra, sok orvosság elkészítéséhez vivőanyagként alkalmazták. Valamennyi patika többféle bort tartott, s ezzel végezték a gyógynövények hatóanyagának kivonását. Számos pirulát borban kellett bevenni vagy fel oldani [42, 43, 44]. A birodalom fontos kiviteli cikke a bor, amelynek exportja az arab (török) hódítások után jelentősen csökkent. A sörnek, bár ismerték és elő is állították, nem akadt akkora fogyasztóköre, mint a bornak. Árpalé-készítési ismereteiket valószínűleg Egyiptomból szerezték, s amíg a Nílus-parti ország a birodalomhoz tartozott (i. sz. 640-ig), ott a sör a legkedveltebb, bort ritkán ittak, a sör viszont mindennapos italuk, még a legszegényebbeknek, a rabszolgáknak is [45]. A vikingek megjelenésével (X. század) Konstantinápolyban is ismertté vált a méhsör, amit szívesen fogyasztottak, bár részegeskedésről nincs tudomásunk. A tömény alkoholt, az „égetett” szeszes italokat kez detben nem ismerték, miután az arabok kitalálták készítésük módját, valószínűleg a birodalomban is főztek gyümölcs- és borpárlatot, ezekről azonban semmi adat nem maradt ránk.
Történeti munkák adják hírül, hogy sok császár volt alkoholfüggő vagy alkoholista. A részeg III. Mikhaélt (uralkodott 842–867) a trónra ült utódja, I. Baszileosz szúrta le 867 szeptemberében. VIII. Konstantin (uralkodott 1025–1028) és fia, III. Romanosz Argürosz (uralkodott 1028–1043) szinte csak az élvezeteknek, bornak éltek. Az ifjú Romanosz törzsvendége volt számos kocsmának, ott ismerte meg az egyik bormérő leányát, aki előbb szeretője, majd Theophano néven császárné lett. Egy ismeretlen, XII. századi szerző Andronikosz Komnénosz társcsászárról írta: „Nagy hirtelen a kocsmaajtaján kitör Az ólomszürke arcú, vad, garázda úr, Mogorva, durva kétszínű kaméleon, Beront, s a részeg szót, mint szalmát csépeli” (Karsay Orsolya fordítása) Prokopiosz (VI. század) ad hírt az arisztokraták egyik dorbézolásáról, amely végül csoportos szexorgiába csapott át [36]. Azt is elmondja, hogy Theodora császárnő sem vetette meg az italt. IV. Mikhaél kegyencét a tör ténetíró tudós, Psellos (XI. század) „részeges bohócnak” mondja, mivel ritkán volt józan [4]. Az arisztokrácia tagjai közül alig akadt, aki naponta ne öntött volna fel a garatra. Jól jellemzi a birodalom lakóinak közhangulatát Julianosz (VI. század) epigrammája [37]: „Mámorba haltál meg Anakreon, – Édesen éltem, Légy csak színjózan, s úgyis elér a halál. (Csehy Zoltán fordítása) Leon Philoszophosz (X. század) „A jó bor és rossz orvos” című verse arról szól, hogy hiába próbálná az orvos be tegét eltiltani vagy legalábbis mérsékelni borfogyasztását, az elutasítja [38]. Igaz, a kórházakban is rendszeresen ittak a betegek, a napi „fejadagjuk” körülbelül 1 liter lehetett. Azokban a gyógyintézetekben, ahol nem szolgáltak fel bort, külön aprópénzt adtak az ápoltaknak, akik abból beszerezhették italszükségletüket. Az irodalmi, történeti, sőt a hagiográfiás irodalomban se szeri, se száma a részegségről, alkoholizmusról szóló írásoknak [29, 30]. Hiába intette apa a fiát, orvos a betegét, barát a barátot, a társadalom minden rétegében mindennapos jelenség lehetett, amit egy ismeretlen szerző epigram mája így fejezett ki: Megint kiitta korsaját, Megint elitta józan eszét!
(Karsay Orsolya fordítása)
Az állandó italozásban a nők is részt vettek. Bíborban született Konstantin Cherszón városában lezajlott orgia tragikus kimeneteléről emlékezett meg [39], amelyben férfiak, előkelő hölgyek egyaránt lerészegedtek. A papok és a szerzetesek sem mentesek az italozástól. Niképho rosz Grégorász [40] 1342-ben látogatta meg az Athosz hegyi „szerzetes köztársaságot”. A barátokról ekképpen ORVOSI HETILAP
6.indd 235
235
2013 ■ 154. évfolyam, 6. szám
2013.01.15. 11:43:19
H OR U S
Jegyzetek
[12] Koder, J.: Gemüse in Byzanz. Die Versorgung Konstantinapels mit Frischgemüse im Lichte der Geoponika. Österreichische Akademie der Wissenschaft. Wien, 1993. [13] Kazsdan, A. P., Litvarin, G. G.: Short history of the Byzantine Empire. [Bizánc rövid története.] Gondolat Kiadó, Budapest, 1961. [Hungarian] [14] Kádár, Z., Tóth, A.: The unicornis and other animals in Byzantium. [Az egyszarvú és egyéb állatfajták Bizáncban.] Typotex Kiadó, Budapest, 2000, 93–100. [Hungarian] [15] Bourbou, C., Richards, M. P.: The Middle Byzantine menu: paleodietary information from isotopic analysis of humans and fauna from Kastella, Crete. Int. J. Osteoarcheol., 2006, 17, 63–72. [16] Paine, R. R., Vargiu, R., Coppa, A., et al.: A health assessment of high statur Christian burials recovered from the Roman-Byzantine archeological site of Elalussa Sebaste, Turkey. Homo, 2007, 58, 173–190. [17] Bourbou, C., Fuller, B. T., Garvie-Lok, S. J., et al.: Reconstructing the diets of Greek Byzantine populations (6th–15th centuries AD) using carbon and nitrogen stable isotope ratios. Am. J. Phys. Anthropol., 2011, 146, 569–581. [18] Mango, M. M.: The commercial map of Constantinople. Dumbarton Oaks Papers, 2000, 54, 189–208. [19] Theophanész: Chronography. In: Hadzisz, D. (ed.): Mirror of the Byzantine literature. [Khronographia, In: Hadzisz, D. (ed.): A Bizánci Birodalom kistükre.] Európa Kiadó, Budapest, 1974, 106, 110. [Hungarian]. [20] Apicius: De re cocquinaria. (Translated to French and published by Andree, J.: L’art culinaire.) Aix, 1965. [21] Liacouras, C. L.: The Food of Greece. Avenel, Thessaloniki, 1979. [22] Tinnefield, E.: Zur kulinarischen Qualität byzantinischer Speisefische, In: Studies in the Mediterranean World Past and Present, Tokyo, 1988, 2, 155–176.. [23] Józsa L.: Childbirth and baby care portrayed on the Byzantine sacral artworks. [A szülés és csecsemőgondozás ábrázolása bizánci szakrális alkotásokon.] Orv. Hetil., 2007, 148, 2483–2490. [Hungarian] [24] Schultz, M.: Results of osteologic studies of medieval pediatric skeletons reference to the population of Anatolia. Anthropol. Anz., 1989, 47, 39–50. [25] Talbot, R. V.: Everyday Life in Byzantium. Dorset, Washington, 1967. [26] Tselementes, N.: Greek Cookery. Divry, Inc.: New York, 1977. [27] Rentschler, M.: Cremonai Liudprand.. In: Classen, P.: Western Europe and Byzance. [A nyugat és Bizánc a 8–10. században.] Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, Budapest, 2006. [Hungarian] [28] Keller, M.: A Historical overview of alcohol and alcoholism. Cancer Res., 1979, 39 (7 Pt 2), 2822–2829. [29] Efron, V.: The sermon of St. Basil the Great, on how it is seemly to refrain from drunkenness. (Original 12th century). Q. J. Stud. Alcohol, 1943, 3, 663–667. [30] Louvaris, A. N. J.: Fast and abstinence in Byzantium. Byzantina Australiensia, 2005, 15, 178–190. [31] Littlewood, A., Maguire, H., Wolschke-Bulmahn, J.: Byzantine Garden Culture. Dumbarton Oaks Research Library and Collection, Washington, 2002. [32] Kislinger, E.: Retsina e balnea: consumo e commercio del vino a Bisanzio. In: Homo Edens: Storia del vino. Milano, 1994, 77–84. [33] Haussig, H. W.: A History of Byzantine Civilization. Praeger, New York, 1971. [34] Józsa, L.: The social policy in Byzantinum. (A historical study). [A szociális ellátás rendszere a Bizánci Birodalomban. (Történeti visszapillantás.)] Esély, 2007, 18, 63–76. [Hungarian] [35] Bréhier, L.: Les institutions de l’empire byzantin. [A bizánci birodalom intézményei.] Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, Budapest, 2003, 349, 195. [Hungarian]
1. Liudprand (920–972) előkelő család sarja, apja Hugó longobárd király bizalmasa, aki 934-ben Konstantinápolyba küldi követként. Liudprand szintén Hugó szolgálatába lépett, amikor I. Berengár legyőzi, akkor átáll a győzteshez. Berengár 949-ben követségbe küldi Bizáncba, ám amikor hazaér, kegyvesztetté válik. Ekkor Frankfurtba menekül és Nagy Ottó császár szolgálatába lép. Az uralkodó érdemei elismeréséül Cremona püspöki székét adományozta neki. 968-ban immár a császár követeként ismét Konstantinápolyba megy. Első útjáról az Antapodosis (Megfizetés) című művében számol be és I. Berengárnak akar megfizetni. Második útjáról a Legatio (Küldetés) című könyvében ír. Nemcsak a korabeli Európa uralkodóiról, a bizánci élményeiről és szenvedéseiről szól műveiben. Írásai fontos, egyedüli források a magyarok IX–X. századi kalandozásairól, rablóhadjáratairól. Év és hely szerint tárgyalja, hol és mikor jelentek meg, nemcsak Itáliában és német földön, hanem Ibériában, Thesszalonikében, és a Konstantinápoly elleni támadá sokat is részletezi. Ismerteti a magyarok szokásait, harcmodorát, kegyetlenkedéseiket. Mindhárom fennmaradt könyve (t. i. az említettek és a Nagy Ottó császár uralkodásáról szóló Liber de Otto rege) magyar fordításban is olvasható [2]. 2. A „címer” őznek, szarvasnak, vaddisznónak, juhnak sült hátrésze. 3. Ioannész Kantakuzénosz háborús vesztesége 1347 és 1357 között állítólag 2500 ló, 1000 pár igavonó ökör, 70 000 juh, 50 000 sertés, sok száz szamár, öszvér, teve [15]. 4. A csillagfürt (fügebab, farkasbab, lupinusz) Európa nagy részén csak takarmánynövényként ismert. A hüvelyesek családjába tar tozó csillagfürt termése a Bizánci Birodalomban éhségtápláléknak, a legszegényebbek étkének számított.
Irodalom [1] Angold, M.: The Byzantine aristocracy IX to XIII. centuries. Univ. Press. Oxford, 1984. [2] Liudprand: Antapodosis and Legatio. In: Classen, P. (ed.): Western Europe and Byzance. [Nyugat és Bizánc a 8–10. században.] Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, Budapest, 2006. [Hunga rian] [3] Psellos, M: Chronographia. (Renauld, E.: Paris, 1926. Reprint, 1967.) [4] Psellos, M.: Chronography. (Dispatch of kaiser Romanos III.) In: Hadzisz, D. (ed): Mirror of the Byzantine literature. [Khronographia, (III. Romanosz császár meggyilkolása) In: Hadzisz, D. (ed.): A Bizánci irodalom kistükre.] Európa Kiadó, Budapest, 1974, 151–152. [Hungarian]. [5] Meszaritész, N.: Mirror of the Byzantine literature. In: Hadzisz, D. (ed.): Mirror of the Byzantine literature. [A Bizánci Birodalom kistükre. In: Hadzisz, D. (ed.): A Bizánci Birodalom kis tükre.] Európa Kiadó, Budapest, 1974, 420–421. [Hungarian] [6] Polychronopoulos, E., Eftychiades, A., Panagiotakos, B., et al.: Obesity in byzantine and in modern era from a public health pers pective. Centr. Eur. J. Public Health, 2004, 12, 228–230. [7] Prodromosz, T: Historische Gedichte. Hörandner W. Österreichische Akademie der Wissenschaft. Wien, 1974. [8] Prodromosz, T.: Against to abbots. In: Hadzisz D. (ed): Mirror of the Byzantine literature. [Az apáturak ellen. In.: Hadzisz, D. (ed.): A Bizánci Birodalom kistükre.] Európa Kiadó, Budapest, 1974, 529–531. [Hungarian] [9] Hessling, D. C., Pernot, H.: Poemes prodromiques en grec vulgaria. Amsterdam, 1910, 3, 52–57. [10] Maniatis, G. C.: The organizational setup and functioning of the fishmarket in tenth century Constantinople. Dumbarton Oaks Papers, 2000, 54, 13–45. [11] Koder, J. (ed.): Das Eparchenbuch Leons des Wiesen. Österreichische Akademie der Wissenschaft. Wien, 1991. 2013 ■ 154. évfolyam, 6. szám
6.indd 236
236
ORVOSI HETILAP
2013.01.15. 11:43:19
H OR U S [36] Prokopios: Historia arcana. [Titkos történet.] Helikon Kiadó, Budapest, 1984. [Hungarian] [37] Csehy, Z.: Three persons in one bed. Greek and Latin erotic poems. [Hárman az ágyban. Görög és latin erotikus versek.] Kalligram Kiadó, Pozsony, 2000. [Hungarian] [38] Philoszophosz: Delicious wine and the bad doctor. In: Hadrisz, D. (ed.): Mirror of the Byzantine literature. [A jó bor és a rossz orvos. In: Hadzisz, D. (ed.): A Bizánci Birodalom kistükre.] Európa Kiadó, Budapest, 1974, 364. [Hungarian] [39] Bíborbanszületett Konstantin: Govern of the Empire. [A Birodalom kormányzása.] (Fordította: Moravcsik, G.) Lucidus Kiadó, Budapest, 2003, 248–250. [Hungarian] [40] Grégorasz Nicophorosz: cit.: Herrin, J.: Byzantium. The suprising life of Medieval Empire. Penguin Books, London, 2007, 286. [41] Constantinides-Hero, T. J.: Byzantine monastic foundation do cuments: Kecharitomene Irena Dokaina Empress. Dumbarton Oaks Library, 2000, 648–724.
ORVOSI HETILAP
6.indd 237
[42] Benezet, J. P.: Wine and alcohol in apothecaries shops during the Middle Ages in Southern countries. Rev. Hist. Pharm., 2001, 49, 477–488. [43] Józsa, L.: Drugs and pharmaceutics in Byzantium [Gyógyszerek és gyógyszerészet Bizáncban.] Gyógyszereink, 2004, 48, 101– 110. [Hungarian] [44] Józsa, L.: Pharmacies in the Byzantine Empire. [Patikák Bizánc ban.] Lege Artis Medicinae, 2009, 19, 167–168. [Hungarian] [45] Dzino, D.: Beer, Wine and Ammianus Marcellinus. Byzantine Australiensia, 2005, 15, 130–146.
(Józsa László dr., Csernely, Táncsics u. 9., 3648 e-mail:
[email protected])
237
2013 ■ 154. évfolyam, 6. szám
2013.01.15. 11:43:19
