Tanulmányok a tengerirıl. I. I. A tengeri elnevezéseirıl. A legtöbb európai nemzet a tengerit „török búza” néven ismeri, mely körülménybıl tévesen azt következtették, hogy a törökök útján terjedt el Európa keleti részeibıl nyugat felé. Különösen fölemlitendı, - mire elıttem egy iró sem fektetett súlyt, - hogy a török búza elnevezés legelıbb nyugati Európa nemzeteinél s oly idıben használtatott, midın a délkeleti részek még nem ismerték, vagy legalább nem mívelték a tengerit. Ez valószinüvé teszi Heymius, Gotthingen és Dumeril állitását, hogy az elnevezés onnan eredt, hogy a tengericsı a takarólevelekbıl aláomló bibeszálakkal török fövegre emlékeztet. Részemrıl azonban ezen elnevezést arra vezetném vissza, hogy a nyugati nemzetek „indiai” vagy „török” néven általában tengerentúlról, messzirıl jött tárgyakat jeleznek. 1) A török búza elnevezéssel él az angol, svéd, dán, német-alföldi stb. A tengeri neve u. i. angolul: turkey corn, svédül: turkiskt korn, dánul:
1
) Így az amerikai származásu pulyka az angoloknál „turkey cock”, a németeknél „Kalekuthahn” nevet visel.
tyrkisk koro, németül: türkischer Weizen; némely helyütt, péld. Karinthiában és Dél- Tirolban röviden: Türken, hollandul: turksch korn. Hasonlóképen északi Francziaországban: blé de turquie, blé turquet, Portugáliában: milho da turkia, Olaszországban: grano de turco, formento turco, Lombardiában: sorgo turco a neve. Sıt az arabok is durrah turkynak mondják a tengerit; míg a görög: arabositi, arab gabonának nevezi.
Az indiai származásra utal az amerikai és angol: indian corn, spanyol: trigo de Indias, portugál: milho da Indias. Maїs (mi két szótagban ejtendı ki!) a tengerinek Haytibeli neve, mely átment a Linné 2) adta systematikus névbe: Zea mays; az angol, spanyol, portugál maiz és német maisba. Dél-Európában igen gyakran használt a kukuruz 3) név, melynek formája törökre vall, bár maga a szó nem az. A török és arnauta „mysir”-nek mondja a tengerit, minek jelentısége: ami Egyptomból származik. A magyar leggyakrabban a kukoricza szót, veszprémiesen: kukericza használja, csakúgy mint a délnémet, kinél a spanisch és Wälschkorn elnevezéseket háttérbe szoritotta. Hasonlót tapasztalunk az oroszoknál is, kiknél a tureskoi chljeb elnevezést a kukuruza szó háttérbe kezdi szoritani. A cseh „kukurica” nevet, a horvát és szerb kukuruz-t használ. Általában a Balkán-félszigeten és Görögországban is a tengerinövényt kukuruz (Makedoniában mumuruz) néven illetik, míg a csövet nem ritkán rövidítve „kuruz”-nak mondják. A tengerinek egyéb elnevezései: Dél-Francziaországban: millaral, millargo, millargon; Lombardiában: melgone; Egyptomban: Durah châmy; Arábiában: Durah rumy. Amerikában a következı elnevezésekkel találkozunk: New-York régi lakóinál: jaeskong; Georgiában: simili somindra; Canada és Karolinában: Cacarami; Virginiában: pagatowr; a Missisippi mentén: evachim neasch; Braziliában: anati, milho; Peruban: zara, cara; Chiliben: cua, gua; Mexikóban: tlaolli, maїze; az Antillákon: maїs; a botokudoknál: jitrirun; a guaraniknál: abati; az omaguasoknál: ahoati. Az ázsiai népek közül a perzsák: hildeh, a tatárok: müssur dari, a kalmukok: erduds, sisinek néven ismerik a tengerit. Kelet-Indiában: tannie; Chinában: boo kusa, leam; Cochinchinában: cay bap, sureixo; Japánban: sjo kusa, tomorokoshi; az ind archipelagusban: djakung, makkee; Natalban: meali a tengeri neve. Van a magyarnak a tengeri számára még egy külön elnevezése: málé. A málé szó a zsidó, syr és chald nyelven annyit jelent, hogy bıség, teljesség, ami eléggé találó a tengerire nézve. Hogy származott el a málé név nyelvünkbe, adatok hiányában ezúttal el nem dönthetjük, csak annyit tudunk, hogy Diószegi és Fazekas uraimék 4) nagyon elvetették a sulykot, írván ím’ a következıképen: „Tengerimálé (Zea mays) Európában az Amerika feltalálásától lett ismeretessé. Magyarországon pedig kétségkivül a törökök által jött a Málé szigetekrıl (Ins. Maldivae v. Maledive) s onnan vehette málé elnevezését!” Ezen szónyomozási kitérések után, melyek azonban a késıbb elmondandók kellı megértésére mellızhetlenek voltak, térjünk át buvárlatunk fıtárgyára. II. A tengeri ıshazája. Mint a hét görög város - Smyrna, Rhodos, Kolophon, Salamis, Jos, Argos és Athen hajdanán egyaránt maguknak vindikálták a dicsıséget, hogy Homer ott született; úgy két világrész szállott síkra a dicsıségért, hogy a tengerinek hazája.
2
) A görög „zein” a.m. élni. A réga zea vagy zeia azonban a tönköly (Triticum spelta) volt. ) Katona azt mondta, hogy Guanaháni szigetén a benszülöttek „Kukoruz”-nak nevezték a tengerit; hasonló alapos állitás, mint az Engel-é, ki azt írta, hogy a magyarok „Kukorego”-nak hívják! 4 ) „Magyar Füvészkönyv.” Debreczen, 1807. 3
Míg azonban a hét görög város külön-külön követelt dicsısége egész Hellast megilleti, addig a tengeri származása tárgyában megindult vita kétségen fölül Amerikának itéli oda ez áldásos növényt. A laikus - látszólag jogosan - itt fölvethetné a kérdést: De hogyan is merülhet föl e tárgyban vita? Akár Amerika, akár Ázsia legyen a tengeri ıshazája, akár mind a kettı - mi hasznot vagy épülést meritünk e kérdés eldöntésébıl?! Ám a tudomány nem oly rideg gyakorlati szempontból indul; neki a való nem eszköz, hanem czél. Bármily jelentéktelennek látszó legyen is valamely buvárkodásnak eredménye, az igazságnak földeritése vagy a valónak csak megközelitése is lélekemelı eredmény. Ki kérdené akkor, hogy: „mi haszon belıle?” Megkiséreltem a rendelkezésemre álló anyagból meggyızıdést szerezni: valjon Amerika fölfedezése elıtt csakugyan ismeretlen volt-e a tengeri az ó-világ részeiben? és buvárlatom eredményeképen azon meggyızıdésre jutottam, hogy ıshazájául csakis Amerika tekinthetı! Hiszen azért jut is, marad is az ó-világnak Ceres lisztes adományaiból. Így Észak-Európa autochton kenyérgabonája a zab, Észak-Azsiát a búza és árpa, Dél-Ázsiát a rizs és köles, Észak-Afrikát a czirok illeti meg. 5) Ám halljuk az érveket, melyek a mellett harczolnak, hogy a tengeri ıshazája kizárólag Amerika; másrészt derítsük fel a körülményeket és okokat, melyek befolytak ama téves vélekedés terjesztésére, mintha a tengeri már régi idıktıl fogva Ázsiában is termesztetett volna. Tény, mit tudtommal senki tagadásba nem vett, hogy Amerika fölfedezése elıtt Európában se nem ismerték, se nem termesztették a tengerit; nem a görögök, nem a rómaiak; nem késıbb a gallusok, germánok, szlávok, magyarok. S hiába fordulunk Egyptomba, földmívelési ismereteink ezen bölcsıjéhez. Legszorgosabb kutatásaink sem vezethetnek ott a tengeri nyomára, holott emlékeiben a búza és árpa több fajára, tönkölyre stb. ismerhetünk. Nearchus, Nagy Sándor hajóhadának admirálja, nem sorolja fel a tengerit azon termények közt, melyeket a hóditó útban az Indus mentén leltek. Nem emliti a tengerit a görög történetíró Herodot, nem Diodorus Sikulos, kiknek Egyptomot illetıleg annyi becses adatot köszönhetünk. Sem Arián, sem Columella, sem a XIII. században Egyptomban járt arab tudós, Ebn Baithar, nem emlékeznek a tengerirıl; nem emliti Jean de Cuba 1491-ben megjelent „Ortus sanitatis”-ában, végül Prosper Albinnak a XVI. század végén napvilágot látott „De plantis aegypti” 6) czimü müvében sem lelünk nyomára. Képzelhetı-e, hogy e lelkiismeretes buvárok figyelmét eme gyönyörü, a pálmára hasonlitó növény oly teljesen kikerülhette volna, hogy szóval se említsék, ha valahol ráakadtak volna? Ily bizonyitékkal szemben Rifaud állitását, hogy 1819-ben egy thebai mumiában tengeriszemet lelt, szándékos mystificatiónak kell vennünk. A középkori irók földrajzi ismeretekben általában nem a legerısebbek. İk hagyományosan minden a tengerentúlon jöttet Indiákból származottnak mondtak, valamint a németek a külföldit „wälsch” vagy „türkisch” elnevezéssel illették. E körülmény zavarba ejtette a késıbbi irókat és nevelte a hajlandóságot a tengerinél ázsiai származást föltételezni. E föltevésre különben már Herodot, Theophrastus 7) és Plinius 8) megjegyzései okot szolgáltattak. Herodot péld. azt mondja a babyloni búzáról, hogy levelei négyujjnyi szélesek; Theophrastus Eresius olajbogyónagyságu baktriai búzaszemekrıl emlékezik stb. 5
) Csak az egy Ausztráliáról feledkeztek meg e tekintetben a jóltevı istenek, s ennek gabona helyett osztalyrészül csak egy szereny páfrány (Pteris esculenta) jutott. 6 ) Megjelent Velenczében 1592-ben. Ujabb kiadása „Historiae naturalis aegypti” czimen 1735-ben 7 ) Liber VIII., caput 4. 8 ) Plinii: „Hist.nat.” Liber XVIII., c. 7.
Ezen adatok s a tengeri, máskép török búzának, maig szokásos elnevezései alapján dr. Fraas 9) a tengeri ázsiai származása mellett kardoskodott, még pedig nem is úttörıként, mert Tabernaemontanus már a XVI. században hasonló vélekedést táplált. Ezzel szemben Link 10) Theophrastus állitását egyszerüen túlzásnak veszi; Heuzé G. 11) pedig indiai czirokot (Holcus indicum) lát a baktriai búzában. 12) Végül akadtak olyanok is, mint Herbelot, ki azt állitotta, hogy Mirkhond perzsa tudós († 1498) a tengerit már emlitette volt. Bonafous a hivatolt mőnek a párisi nemzeti könyvtárban levı szövegében utána lapozgatván, azonban azt találta, hogy idézett helyen Mirkhond csakis a - kölesrıl emlékezett. Az elsı ázsiai iró, ki bebizonyíthatólag a tengerirıl értekezik: Li-chi-Tchin, kinek „PhenThsao-Kangmu” czimü müvében a tengeri ábrázolva is van. Ezen ábrát Bonafous a tengerirıl írt magánrajzába átvette. Eszerint 1578-ban Chináhan ismerték a tengerit; ez azonban mitsem bizonyít ott eredetileg honos volta mellett, mert történelmi tény, hogy a portugálok Jávában 1496-ban, Chinában pedig 1516-ban kikötöttek s ekkor valószinüleg magukkal hozták a tengerit is. Nyomós érv állitásunk mellett az is, hogy a tengerinek nincsen sanscrit neve, de chinai és japáni nyelven sincs eredeti elnevezése. A chinai „ya-chu-chu” vagy „yu-my”-nek mondja. Az elsı elnevezés értelme „gabonavesekı”-bıl, az utóbbié „vesekıhöz hasonló rizs”. A japáni pedig „nanbam-kibi” külföldi gabonának nevezi; azonkivül ott még „Sjo kusa” és „Tomorokoshi” neveket visel. Ha még hozzátesszük, hogy Chinában,13) valamint egész Kelet-Indiában a tengeritermesztés aránylag csekélyterjedelmü és Kelet-Indiában fıleg csak az angol gyarmatokban (Luchnow, Burma, Pegu) jelentısebb; hogy Japánban is csak kevés tengeri termesztetik 14) s ez itt csak fıleg fızeléknek tekintetik: csak akadékos elme fog azon balvéleményhez ragaszkodni, hogy a tengeri Ázsia ısrégi honosa. Tekintsünk ezek után Amerikába. Mi más jelentıségü itt a tengeri! Vonatkozással ez áldásos növényre, mely a rizs után a legtöbb embert táplálja a föld kerekségén, azt szokták mondani: nem vész senki éhen - Amerikában! A tengeri ott a megtisztelı „corn” nevet viseli. A népek pedig „gabona” névvel csak a legjelentısebb gabonanemüket illetik. Így az észak-német a rozsot mondja „corn”-nak, a délnémet a tönkölyt, a skót a zabot. A magyar gabonának mondja a búzát, helyenkint a rozsot is, de sohasem a zabot. E magyarázó eltérés után tárgyunkra visszatérve, ki kell emelni, hogy nemcsak mainap nagyjelentıségü Amerikában a tengeritermesztés, de már elsı fölfedezıi nagyterjedelmü mívelésével találkoztak Hispaniolában, valamint mindenütt, hol a mezıgazdaságot őzték s az éghajlat mívelését megengedte. Columbus egyik kortársa, Pietro Martyre d’Anghiera, „De rebus oceanicis et novo orbe” czimü 1536-ban Párisban megjelent müvében elbeszéli, hogy Columbus elsı útjában 1492. deczember 6-án Hayti szigetére érkezvén, itt virágzó tengeritermesztés talált; Cubában pedig tengerivel s egy gumóval (burgonya vagy batát) jól tartották. 9
„Klima und Pflanzenwelt.” Landshut, 1847, 312. 1. és „Geschichte der Landwirthschaft”, Prága, 1852, 430. 1. „Geschichte der Landbau- und Forstwissenschaft.” München, 1865, 35. 1. 10 „Urwelt und Alterthum.” Berlin, 1821, I. k., 217. 1. 11 „Journal d’agriculture pratique.” 1871. 12 Tudvalevıleg a czirok Ázsia és Afrikában, hol Durrah néven e1ıkelı gabonanövény, sokkal nagyobb és teltebb szemü, mint nálunk. Használata annyira hasonló a kukoriczáéhoz, hogy péld.pattogatják és „kakas” képében fogyasztják. 13 Chinában a nagy síkságon a tengeritermesztés mainap is fıleg csak közegvetésül szokásos. Legkiterjedtebb termelése az északi tartományokban, nevezetesen Honan, a déliek közt Ki-Yángsiban. „Fachmännische Berichte der österr.-ung. Expedition nach Siam, China und Japan.” Stuttgart, 1852. Függelék, 94. 1. 14 Heine: „Die Expedition in die Seen von China, Japan und Ocholsk”.
Nemkülönben Mexikó és Peru fölfedezıi is ez országokban a tengerinek ısrégi idıkre visszavezethetı mívelésére bukkantak.15) Jeléül egyrészt a gabonafélék ısrégi mívelésének és minden idıkben beismert áldásos voltuknak, a hitregék azok behozatalát és tenyésztését jótékony isteneknek vagy legalább istenies embereknek tulajdonitották: Így Egyptomban Isisnek, a görögnél Demeternek, a rómaiaknál Ceresnek, Kelet-Indiában Bráhmáhnak, Chinában Chinong császárnak stb. A mexikóiaknál pedig magának a tengerinek (Cintli, Citeutle istennıben) külön istensége volt. A mexikói indiánusoknál a tengerinek, mint a többi náluk honos növényeknek, 16) eredeti elnevezése van, t. i. „tlaolli”; míg a búzát, árpát, zabot, szılıt, almát, fügét stb. a spanyolból vett „trigo, sevada, avena, uva, manzana, figo” nevekkel illetik. Haytiban a tengerit - mint azt már fentebb emlitettük - Mahiznak nevezték. Cortez Nándor 1519-ben Cubáról hóditó útra kelt Mexikóba. Veracruzban kikötvén, csakhamar kénytelen volt a tabaskói Kacika szivességét igénybe venni, ki neki Solis 17) szerint 20 fiatal nıt bocsátott rendelkezésére, hogy útközben fris tengerikenyérben hiányt ne szenvedjenek. Cortez 1519. november 18-án bevonult az ország fıvárosába, kényszerítvén II. Montezuma fejedelmet V. Károly fenségét elismerni. Sahagun Bernát 18) ez alkalomból beszéli, hogy Montezuma Corteznek és katonáinak a baráti frigy megerısitéseül tengerilisztbıl készült és embervérrel dagasztott pogácsákat nyujtott át. Érdekes adat továbbá, hogy Cortez Tenochtitlanban „tengeri-mézzel” is megismerkedett; jeléül, hogy Dél-Amerika lakói a tengeriszár jelentékeny czukortartalmát szörp alakjában fogyasztották. A régi Mexikóban a tengeri naptári symbolum volt. A szent sirok tengeriszárral diszíttettek s e szokás fentartotta magát a mai napig, holott Mexikóban templomokban és kápolnákban szerte az oltárok virágokkal körülfont tengerivel vannak diszítve. 19) A tengeri hogy mily ısrégi míveleti növény Amerikában, bizonyítja azon tény is, hogy Darwin Peru partjain egy kavicstelepben tengericsöveket lelt 18 recens tengeri kagylófaj társaságában. Maga a kagylótelep legalább 85 lábnyira volt a mai tengerszine fölött.20) Midın Pizarro Ferencz, ki társaival 1525. nov. 14-én Peru meghóditására indult, Cuzcoban 1533-ban bevonult: a napszüzeknek fıfoglalkozása volt, tengerilisztbıl pogácsákat sütni egy örökké való láthatlan lény - Pachacamac istenség - számára, mely a nap képében imádás tárgya volt. A perui fejedelmek (inkák) áldozó kenyere (a „cancu”) szintén tengeribıl készült. A régi Peruban már a tengeri kikelése fényes ünnepélyre szolgáltatott alkalmat. Az ünnep neve „Cuscuy-Rajmi” volt; a májusban végbemenı tengeritörés pedig valódi országos örömünneppé vált. Az inkák nemzetségébıl származott papok a tengeri védistenének – „Zarapconapa” - áldoztak, miközben virágokkal ékitett ifjak és hajadonok az idei termésbıl szedett java tengericsöveket raktak a bálvány lábai elé. Ily alkalommal láma-vérrel kevert tengerinedvbıl elıállitott szeszes italt is fogyasztottak. Mily nagyra tartották a tengerit Peruban, kitünik abból is, hogy az inkák kertjeikben dísznövényül ültették s az mővészeiknek motivumul szolgált. Az ó-perui mőremekek közt a tengerinövénynek aranyból készült utánzásai a legsikerültebbek. 15
Antonio de Herera: „Historia general etc.” Madrid, 1601. Dec. 1., L. I., c. 14. A paradicsomalma (Solanum lycopersicum) „tomatl”, az Agave american a „maguej”, az Arachis hypogea „cacahuates” nevet visel. 17 Solis y Ribadeneyra: „Historia de la conquista di Mexico”. Madrid, 1684. 18 Bernardin du Sahagun: „Historia universal de nuevo Espana”. 1524. 19 Heller H. C.: „Der Mais in Mexico”. Oekonomische Neuigkeiten und Verhandlungen. 1847, 61. sz., 484. 1. 20 Darwin: „Geolog. Observations on South-America”. 1846, I., 49. 1. 16
Mint az ó-görög mővészek a korinthusi oszlopfejeknél az acanthus-levelet, Peruban Garcilasso de la Vega 21) - Peru egyik legrégibb történetírója – szerint királyi kertek (huertas de oro) oszlopzatos folyosóin tengerileveleket használtak diszitésül. Az inkáknak a napisten templomában elhelyezett mumiáiban, valamint Peru régi Katakombáiban tengeriszemeket találtak; sıt Tschudi oly sirokban is, melyek még az inkák dynastiája elıtti idıkrıl valók, két tengerifélét talált, melyek ma már Peruban ismeretlenek. Dr. Bibra 22) ily kiásatásoknál jobbadán csak pirosszemü tengerit látott, mely körülmény a peruiak vallási szertartásaikkal összefüggésbe hozható. Stevenson a Limától 40 mérföldre fekvı sírhelyeken (huacas) nagy mennyiségben lelt tengeriszemeket. A Vintó majorság melletti négyszögü gödrökben, melyek állitólag Huaina-Capac idejében 1420 körül) ásattak, szintén nagy tengerikészleteket leltek. Brazilia ıslakóiról (a tapúyak), melyek culturája még régibb, mint a perui, fenmaradt a hagyomány, hogy a tengerit halottaik összezuzott csontjaival fogyasztották. Mások e borzasztó szokást a délrıl utánuk nyomuló tupinambukra fogják. A VII. században északról Mexikóba bevándorolt toltekok a tengerimívelést állitólag dél felé terjesztették. Észak felé pedig - szerintem - fıleg az indián törzsek terjeszthették, kiknél a tengeri mily nagyjelentıségü volt, hitregéikbıl eléggé kitetszik. A susquehanna indián törzsrıl Bibra egy naiv regét beszél, melynek értelme szerint ezen áldásos növény egy istennı ajándéka, melylyel két törzsükbeli ifjút megajándékozott. Scholcraft az Odjibwas törzs egy allegóriáját meséli el, mely szerint egy ifju az erdıkbe ment bıjtölni s az élet urához könyörgött, hogy adna törzsének egy adományt, mely azt boldogitaná. Kimerülten hevert kunyhójában, ég felé forditott tekintettel, midın egy jó szellem zöldbe öltözött ifju képében, zöld tollal fején, leszállt hozzá s felszólitá, hogy birkózzék meg vele. Ez megtette kivánságát, pedig nagyon kimerültnek érezé magát. A szellem erre ezeket mondá: holnap lesz heted napja, hogy bıjtölsz, és hogy én veled utólszor fogok birkózni, te le fogsz gyızni és kivánságod teljesítve leend. Amint a földre vetettél, szedd le ruháimat és temess fris puha földbe, késıbb távolítsd el a gyomot s takarj egyszerkétszer fris földdel. Az ifju úgy tett, s íme a vadász zöld tollai kikeltek a földbıl és tengeri vált belıle. Elvitte szüleit a helyre, mire apja fölkiálta: ez „Mondamin” - a szellem gabonája, és nagy ünnepet ült e helyen. Utasok beszélik, hogy indián törzsek bolyongásaikban mindig bizonyos zöldes port hordoznak magukkal, mely nem egyéb pörkölt tengerinek angyelikagyökér és konyhasóval való keverékénél. Ebbıl egy-egy kanálnyi napi eleségül szolgálhat nekik! A „rejmosos” törzs, mely az új-granadai cordillerákban tanyáz, kizárólag tengeribıl él, fıleg „mayamoro”-val, mely a román „mamaligá”-val rokon eledel. Különben minden indián nagyon kedveli a fıtt tengerit, melyet a Nagy-Kúnságban a gyermeknyelv buzinak mond; míg az indián „gilote”, a spanyol „mazorca” névvel illeti. Több adatunk van, hogy az amerikai fehér telepítvényesek a tengeri mívelését az indián vadaktól tanulták. Így az angol társaságtól kiküldött telepítvényesek, kik Virginiában a JamesRiver mellett 1608-ban legelıbb mívelték a tengerit, termesztésmódját az indiánoktól tanulták el. 1609-ben Jamestown környékén már 30-40 ackert ültettek be tengerivel. A massachusetsbeli zarándok-atyákat fölkeresett Samoset és Squanto nevü indiánusok 1621-ben a fészektrágyázásnak egy sajátságos nemével ismertették meg a téritıket, t. i. a fészkesen ültetett vetımaghoz egy-egy döglött halat dugtak (alewives trágyázás). A zarándokok akkor 20 holdat vetettek be tengerivel, s vetésük jól sikerült. 1621-ben Winslow Ede és Hopkins Vilmos a namasketi (Middleboroughban) indiánokat látogatták meg, kik ıket örömmel fogadták és tengeribıl készült kenyérrel megvendégelték. 21 22
„Commentarios reales que tratan del origen de los Yncas.” 1609. „Die Getreidearten und das Brod.” Nürnberg, 1860. 72. 1.
Messze vezetne e helyütt a tengerinek Amerikában való terjedését nyomról nyomra követni. Elég hangzatos adat, hogy mívelési határa az idık folyamában a d. sz. 42-ik fokától az é. sz. 45-ik (sıt a Lorenzó folyam enyhébb völgyében az é. sz. 47-ik), Canadában közel az e. sz. 50-ik fokáig kiterjedt. III. A tengeri elterjedése az ó-világban. Columbus társai Amerikában tengerit találtak, mint ezt Anghiera nyomán már fentebb emlitettük. Haytiból Cubára, az Antillák e legnagyobbikára érkezve, a benszülöttek egyebek közt sült tengerivel is jól tartották; 23) mi több, a nyugati oceánnak útjokba ejtett mindenik szigetén virágzó tengeritermesztésre akadtak. Mi természetesebb tehát, hogy Columbus az ujonnan fölfedezett világrészbıl 1493-ban Spanyolországba térve, magával hozta a tengerit is; mi abból is kiviláglik, hogy e gabonanövényt az új hazában 1525-ben már a szántóföldön termesztették. De Cortez Nándor is Mexikóból 1529-ben visszajövet V. Károlynak többféle ajándékok között tengerit hozott volt. 24) Spanyol- és Portugálország tekintendık tehát a tengeritermesztés európai bölcsıinek. Oviedo 25) fölemliti, hogy ı a tengerit Andaluzia szántóföldein termeszteni látta, de ez azért még II. Fülöp idejében is csak kisebb területeken míveltetett. Innen legelıbb valószinüleg Sziciliába származott át, mely akkoriban Nápolylyal a spanyolok birtokában volt; innen DélFrancziaországba és Afrikába. Az Afrikában való elterjedés kérdésével legelıbb akarunk foglalkozni; mert ez hivatva van több, még kellıleg ki nem deritett körülményre világot vetni. Itt vissza kell emlékeznünk, hogy a mórok (mauro arabok) 1492-ben utolsó spanyol birtokuk - Granada - eleste után Boabdil fejedelmükkel Afrikába vonultak ugyan, de azért jórészük még visszamaradt Spanyolországban, elfogadva - legalább színleg - a kereszténységet. E csendes, szorgalmas és kivált a földmíveléssel elıszeretettel foglalkozó népség azonban nem maradt további bántalmak nélkül; kivált II. Fülöp alatt annyira zsaroltattak, hogy 1569/70-ben fölzendültek a spanyolok ellen; e zendülések III. Fülöp alatt ismétlıdvén, a XVII. század elejéig vagy 600.000 fıre menı „moriskok” kiüzettek az országból. Spanyolország velük legéletrevalóbb földmívelı-osztályát veszitette, míg a moriskok a földmívelés áldásait s többi közt a tengerimívelést átültették Afrikába. Hogy a tengerimívelés a rokon arabokhoz és még az afrikai néger törzsökhöz is a mórok útján terjedt el - adatok hiányában is bízvást elfogadhatjuk. Csak úgy érthetjük meg: miként terjedhetett el a tengerimívelés oly népek közt, ahová a legujabb fölfedezık elıtt soha talán európai lábnyom nem vezetett. 26) Prevost abbé a mult század elsı felében a tengerit Felsı-Guineában - Apolloniától a Volta folyóig mívelve - lelte. Magyar László 27) pedig e század közepe táján Benguelától egész Bihéig tett útjában mindenütt a tengerimívelés nyomára lelt; így Ombe, Kiszáma, Kakonda, Kakingi, Kiszendi, Kiakka, Mupinda, Ganda, Kapongo tartományokban. Hombo és Dramba fejedelmeitıl a nekik átküldött tributumért viszont ajándékul egy-egy kosárka tengerit kapott. Ha jól emlékszem, a dondei fejedelem neje tengeriliszttel (széma) ajándékozta meg. Bihében a tengeri mívelése az 23
Antonio de Herera: „Historia general etc.” Madrid, 1601. 1. dec., I. k., L. I., c. 14. Humboldt: „Ueber die politischen Zustände Neuspaniens”. Stuttgart, 1809-14. III. k., 330. 1. 25 Gonzalo Fernandez de Oviedo y Waldez: „Historia general e natural de las Indios occidentales Salamanca”. 1535. 26 „Histoire generale des voyages.” 1748. Nouvelle edition â la Haye. T. IV., p. 297. 27 „Délafrikai utazásai.” Pest, 1859. 24
asszonyok dolga. „Várj csak, még látni foglak, amint a kapával kezedben kukoriczát ültetsz!” körülbelül oly jelentıségü, mint nálunk a „kösd hátrább az agarakat!” Livingstone Dávid28) útleirásában szintén többhelyütt emlékszik róla, hogy vad törzsek mint a Makololok, Makalokák és Batokák - a tengerit mívelik; a Kiszámák kiterjedt kertjeikben kettısnyelü kapákkal munkálják stb. Észak-Afrika egész hosszában, a Középtenger mentén - kivált Algierban és Egyptomban virágzásban leljük a tengeritermesztést, melynek terjesztését illetıleg az araboknak valószinüleg sok érdemük van. A tengerimívelés Egyptomban némi ünnepélyességgel jár. A Nilus áradásakor az üres csatornában nilusi iszapból készült szobrot állitanak, melynek tetejébe néhány tengericsövet raknak. E szobor aztán a Nilus habjainak áldozatul esik. Görögés Törökországba a tengerit állítólag a velenczeiek hozták be; valószínőbb azonban, hogy a görögök az araboktól ismerték meg, mire a tengeri egyik görög elnevezése: arab búza (arabositi) utalni látszik. IV. A tengerimívelés Olaszországban és Francziaországban. (A XVI. és XVII. századbeli irók nyilatkozatai e növényrıl.)
Valószinü az eddig mondottak szerint, hogy a mórok és folytatva az arabok terjesztették a tengerit Afrikában és talán délkeleti Európában is; de határozottan téves Amoureux okoskodása, hogy a Nero idejében Thessaloniából (!) behozott tengerit a mórok Olasz- és Spanyolországban terjesztették. Megjegyzendı, - habár e körülménynek mindjárt nem nagy fontosságot tulajdonitunk is, - hogy Sziciliában, hová Amoureux szerint a mórok hozták volna be a tengerit, ez „blé de Rome” nevet visel! A tengeri Spanyolországból, hol maga a tunya spanyol nép nem valami kiterjedten mívelte, diadalmenetben terjedt tovább; e gyors terjedés annál szembetünıbb lesz, ha azt Amerika egy másik ajándéka és fıleg az északra nézve értékes tápnövényének: a burgonya oly fölötte lassu - sokhelyütt kényszerített - meghonosulásával egybehasonlítjuk. Olaszországban a tengerimívelés gyorsabban öltött nagyobb mérvet, mint magában Spanyolországban. Matthiolus 29) itt már a XVI. század elsı felében „formento Indiano” néven emliti. Rovigo félszigetére Gallo Ágost szerint 1560-ban hozatott, ahonnan a velenczei államokba és Lombardiába származott el. 1575-ben Milano táján nagyban termesztették a tengerit, mely az alsóbb néposztálynak kedvelt elesége vala már akkortájt is, mint ezt Matthiolus egy késıbbi müvébıl 30) látjuk, mely színes rajzban közli a tengerit, megemlékezvén annak „fekete” válfajtájáról is; és – mi itt reánk nézve legérdekesebb elmondja, hogy az olasz parasztok vajjal és sajttal „polenta” képében eszik.31)
28
Dr. D. Livingstone: „Missionsreise und Forschungen in Südafrika während eines sechzehnjährigen Aufenthaltes im Innern des Continentes”. Lipcse, 1858. 29 Dioscoride, Con gli suvi discorsi. Velencze, 1544. 30 Petr. Adr. Matthioli: „De plantis, de quibus scripsit in commentariis ad Diosc.” Velencze, 1571. A kezemnél lévı kiadásban p. 164. 31 Matthiolus a tengerit következıleg nevezi el: „Frumentum indicum”, Indis „maitz”, Italis „Grano, sive formento Indiano”, Germanis „Türkischen Korn”, Boemis „Turecken Zijto”. Genera czimen azt mondja: „Quatuor est generum, quae tantum granorum colore differunt. Est u. quod nigrum, quod rufum, quod album, quod q’; fuluum semen proferat”. Vires felirat alatt pedig következıket mond róla: „Farina utiliter miscetur cataplasmatis, que pus movent. Id quod etiam valentius praestat fermentum ex cade farma paratum. Ex ea quoque rura alpinus tractibus pultem, quam suo idiomate vocant Polenta, conficiunt, et addito butyro et caseo auidissime vorant. Est enim cibus non insuavis, sed crassum praebet alimentum.”
További adatok szerint Odorico Piloritól Bellunoba 1590-ben, Benedettotól Friaulba 1610 táján hozatott be. Olaszországból Dél-Németországba, Észak-Francziaországba és napkelet felé, nevezetesen Magyarországba terjedt el. A varasdi határırvidéken 1612-ben mívelték. Veronából a tengeri Roveredoba jutott, míg Milanoból a Svájczon át a Neckar és Rajna mentén terjedt el, hol mívelésével már a XVII. század elején találkozunk. Nem szabad továbbá azt sem felednünk, hogy hiteles történeti adatok szerint a velenczei köztársaság már 1610 körül igen kiterjedt kereskedést üzött tengerivel napkelet felé. Mellesleg legyen fölemlítve itt az is, hogy 1562 és ismételve 1595 táján megkisérelték (Turner szerint) a tengerit Angolországban is meghonositani - sikertelenül. Az elsı németországi iró, ki a tengerirıl emlékezik és „Welschen-Korn”, „Türken-Korn”nak nevezi: Bock (Tragus) Hieronymus,32) - azt írván róla: „Unser Germania wirt bald Felix Arabia heissen, dieweil wir so viI frembd’ gewächs von tag zu tag auss frembden Lande in unseren grund gewehnen, unter welchen das gross Welschkorn nit das geringest, ohn zweiffel erstmals von Kauffleuten auss warmen feissten Landen zu ung gefürt worden, dann es will guten grund haben und zumal kein frost oder Reiffen dulden, gleich wie die frembden Bonen etc. Das Welschkorn (dann also nennet man alle frende gewächs so zu uns kommen mit den namen Welsch) sollt billich gross Tipha heissen. Dieweil wir aber des namens auss der Schrift kein Zeugniss haben, wollen wir es Frumentum asiaticum tauffen.” Alább még: „Wir wollen jetz und unser frembd Korn Tipham magnam und Triticum magnum nennen, zu teutsch Türkisch korn biss wir anderst hören tauffen.” Fuchs Lénárt 33) „Turcicum frumentum” néven emliti a tengerit s azt állítja róla, hogy Ázsiából Görögországba, onnan Dél-Németországba hozatott. Tabernaemontanus, 34) Bock tanítványa, szintén egyike azoknak, kik okoskodásainak a tengeri leszármaztatása körüli zavart köszönjük. İ, mint utána Fraas, a tengeriben Theophrastus Onesikritus baktriai búzáját véli felismerni, - továbbá egy török és egy indiai fajt különböztet meg! Camerarius Joachim ellenben a Matthiolus német kiadásában (Frankfurt, 1585) azt mondja: „Dieses Korn wird unbillich türkisch genannt, denn es wächst nicht in Asien und in der Türkei, sondern in Indien” és saját müvei egyikében 35) a tengerit ekkép nevezi: „Triticum indicum”, „Frumentum indicum”, „Indis maitz”, „Indis grano indico”. Lonicerus „Kräuterbuch” -jában következıleg ír a tengerirıl: „Türkisch Korn”, „Frumentum indicum seu Turcicum”, „Türkisch oder Indisch Korn”, „Welschkorn”, vulgo „Triticum indicum”, „Triticum asiaticum”, „Typha magna”. „Wird von seiner Seltsamkeit wegen bei etlichen geziehet, ist aus Asia, als man sagt, zu uns gekommen, ein starkes Gewächs, der runde Stengel tregt oben Aehren, braun, gelb oder weiss. Die Frucht kompt unten zwischen den Stengeln und Blattern hart aneinander als ein Kolb gedrungen, oben mit gelben oder braun Zaseln. Das Korn ist dreieckigt, süss und Zähe am Geschmack wie der Weitzen, man möcht zur Noth auch Brot davon backen.” Lonicerus egyik ujabb, Augsburgban nyomatott (1783) kiadásában dr. Ehrhardt az ı „nöthige Zugabe”-jában egy árva szót sem főz Lonicerus fentebbi szavaihoz! 32
„Liber de stirpium historia. New Kräuterbuch.” Strassburg, 1539. Az én kiadásomban II. rész, 233. 1. Bock (1498-1554) elıbb tanitó, aztán a zweibrückeni herczegi kert felügyelıje volt, végül orvos Hornbachban, hol meghalt. 33 Leonhard Fuchs (1501-1565): „Historia stirpium”. Basel, 1542; németül egy évvel késıbb szintén ott: „New Kräuterbuch” czímmel. 34 Dr. Jacobi Theodori Tabernaemontani: „New vollkommen Kräuterbuch”. M. m. Frankfurt, 1588; több kiadást ért, a harmadikat Baselben 1687. Tabernaemontanus (Bergzabern) elıbb a speyeri püspök, késıbb János Kázmér pfalzi választó-fejedelem orvosa volt. 35 „Plantarum indigenarum exoticarum icones.” Frankfurt, 1591. Camerarius (1534-1598) norinbergi orvos volt.
Clusius, ki 1592-ben Garelus Jakabtól kapott egy tengericsövet, aki maga egy tengerésztıl szerezte volt: „Panicum americanum”-nak nevezi; (1601) rajzban is bemutatván 1½ láb hosszu csövét (Panici americani sesquipedalis spica), többi közt mondván: „Folia harundinacea e singulis articulis prodeunt, longa, lata, dura, Melicae foliis non valde Dissimilia est”. Egyike a XVII. század végén napvilágot látott gazdasági könyveknek, melyekben nyomára akadunk a tengerimívelésnek: Wolf Helmhard von Hohberg „Georgica Curiosa” oder „Adeliches Landleben”-je. 36) Elmondatik benne, hogy a tengeri Kelet-Indiából Törökországba s onnan Németországba jutott; hogy van fehérszinü, sárga, piros és tarka válfajtája. Jóminıségü talajban nagy termést ád; de inkább kerti dísznövény, mint mezei vetemény. A néhány napig vízben áztatott magvakat április és májusban szokás elvetni. A kenyere jókinézésü ugyan és táplál is, de száraz és nem szolgál jól az egészségnek, miért is a rozskenyér elsıbbséget érdemel. Francziaországban látszólag nem oly gyorsan terjedt a tengerimívelés, mint Olaszországban. II. Henrik idejében (1547-1559) ugyan már itt-ott mívelték, sıt Ruellius 37) emlegeti 1536-ban, hogy kertekben termelik; Champier azonban - Volz 38) szerint - 1560-ban mint csak közelebb behozott növényrıl emlékezik róla. A XVI. század végén még csak az ország déli részein - Bearn, Navarra, Guienne és Languedoc - termelték, bár egy adat szerint állitólag Luneville tájáig mívelték. Szerintem a tengeri Francziaországban két úton - elıbb a spanyol határokon, késıbb a Rajna felül - terjedt el. E körülmény egyszersmind megmagyarázza a déli és északi részekben különbözı elnevezéseit. Amennyiben összezavarták a tengeri viselt dolgait az ujabbkori franczia irók, époly helyesen emlékeznek róla a régibbek. Ruellius ugyan „Frumentorum turcicum asiaticum”-nak nevezi; de már Dalechamp azt mondja róla: „Az indiai gabona mainap helytelenül neveztetik török búzának, mert legelıbb Nyugat-Indiából hozatott hozzánk, nem Törökország és Ázsiából, mint Fuchs hiszi.” 39) Moulins János franczia iró is (1615) a tengerit „froment de l’Inde”-nek nevezi, Chabroeus pedig 1666-ban a „Stirpium icone”-ban „Triticum peruvianum”, „Frumentum indicum”, „Millium indicum” néven sorolja fel. A franczia irók fıleg csak e század elején emlegetik az ázsiai eredetét. Nevezetesen Michaud József, 40) ki szerint a keresztesek terjesztették el a nyugaton, amennyiben Monserrati Bonifacius, Konstantinápoly bevétele után 1204-ben Meliga néven Olaszországba küldte volna. Daru Péter Antal 41) gróf szintén ázsiai származása mellett kardoskodik. Elég sajátságosan Bonafous, a turini k. füvészkert igazgatója is, a Párisban és Turinban 1836-ban megjelent nagyobbszabásu 30 réztáblával diszitett müvében 42 e nézet felé hajlik. Okoskodásait azonban De Candolle 43) fényesen megczáfolta. Belgiumban és Német-Alföldön a tengeri meghonosulása nem sikerült, de azért a németalföldi régibb irók hallották hirét; így Dodonäus Rembert, 44) ki „Frumentum turcicum”-nak nevezi a tengerit; Lobelius, 45) ki „Millium indicum plinianum vel frumentum turcicum mais 36
Elsı kiadása 1687-ben, Nürnbergben, két vastag foliansban jelent meg. Johannes Ruellius: „De natura stirpium”. Paris, 1536. 38 Ez adat valóságát azonban azért is kétségbe vonom, mert Champier utolsó idevágó müve: „Hortus gallicus pro Gallis ni Gallia scriptus” Nancyban 1533-ban látott napvilágot. 39 Jac. Dalecampii: „Historia generalis plantarum”. Lyon, 1587. 40 „Histoire des croisades.” Paris, 1808. 41 „Histoire de la republique deVenise.” Paris, 1819. 42 Math. Bonafous: „Histoire naturelle, agricole et oeconomique du Mais”. 43 Alphonse de Candolle: „Geographie botanique”. 943. 1. 44 „Historia frumentorum." Antwerpen, 1549. 45 „Icomes stirpium.” 1581-1589. 37
occidentalium” néven emliti; végül Bauhin Gáspár, 46) ki „Frumentum indicum, mays dictum” néven emliti és termékenységét dicséri, azt mondván, hogy Peruban a 600-szoros, KeletIndiában az 1000-1200-szoros magot adja meg. Dr. Rodiczky Jenı.
46
Bauhinus: „Pinax theatri botanici”. Frankfurti, 1623.
