Óperencia
Esszék, tanulmányok, eszmefuttatások
2008. március
Tandíj: Fizessek? Ne fizessek? A tandíj témája sok problémát vonz maga után. Felmerülnek az esélyegyenlőség kérdései, politikai viták sokasága, a felsőoktatási rendszer hibái és persze az anyagi gondok. Egy egyetem vagy főiskola fenntartásához, működtetéséhez rengeteg pénzre van szükség. Ki finanszírozza ezt? Fizethet az állam, ami egyet jelent az adófizetőkkel. Ez ingyenes oktatást jelentene. Mehet a dolog állami támogatás nélkül, azaz fizethetnek a diákok vagy szüleik, ami viszont magas tandíjjal jár. Végül működhet a rendszer állami támogatással és a tanuló által fizetett felsőoktatási részhozzájárulással (fer), ami alacsonyabb tandíjat eredményez. Ma Magyarországon az utóbbi két változat érvényes. Ha valaki fizetős szakon van, de jól teljesít, átkerülhet az államilag támogatott részbe, azaz már csak felsőoktatási részhozzájárulást kell fizetnie. Ez fordítva is igaz, azaz ha valaki állami támogatást kap, de rosszul teljesít, akkor a következő szemeszterben teljes tandíjat köteles fizetni. Az intézmények a tandíjból befolyt összeg minimum 30, legfeljebb 50%-át kötelesek a legjobban teljesítők számára ösztöndíjként eljuttatni, tehát ők tandíjmentességet élveznek. A tandíj évente az alapképzéseken 105.000, a mesterképzéseken 150.000 forint, amin az egyetemek +/- 50%-kal változtathatnak. Az első évfolyamosoknak ezt még nem kell fizetniük. Jól működik ez a rendszer? Hiszen ha valaki szegényebb családból származik, sokkal nehezebb a dolga. Ahhoz, hogy ingyen tanuljon, kiemelkedően jól kell teljesítenie. Ha a család nem tud fizetni, megoldásként ott van még a diákhitel. Az esélye tehát mindenkinek megvan, hogy részt vegyen a felsőoktatásban, de ezek az esélyek nem egyenlőek. Ha nem kellene fizetni az oktatásért, akkor az adófizetők pénzét használnák fel erre a célra, ami valljuk be, más szempontból ugyan, de szintén nem fair. Miért Nagy Péter autószerelő fizesse Kovács Jolán jogi tanulmányait? Véleményem szerint lehetetlen a rendszert úgy alakítani, hogy az minden szempontból igazságos legyen. Az élet sajnos nem tud mindig igazságos lenni, sőt jobban belegondolva eléggé ritkán az. Véleményem szerint esélyegyenlőség nem létezik, hiszen az egyes ember esélye rengeteg tényező függvénye. Tehetség, nevelés, fiatalkori környezet… – ezek nem olyan dolgok, amiket az ember magának választ, mégis a sorsa függhet tőlük. Ennek ellenére mégis az igazságosságra kell törekedni, de az egyes megoldások más-más szemszögből nézve jelentősen különböznek. Magyarországon a felsőoktatásban részt vevők százalékaránya a társadalomra vetítve magasabb az európai átlagnál, az intézmények száma több, mint hetven, ami nevetséges egy ekkora országban. Ez azért nem jó, mert sokan vannak diplomával a zsebükben, munkát viszont nem találnak, mivel rengetegen rendelkeznek rajtuk kívül ugyanolyan képesítéssel. Ez az 4
Óperencia
Esszék, tanulmányok, eszmefuttatások
2008. március
alacsony színvonalú felsőoktatási intézményeknek, ,,kamuegyetemeknek“ és ,,kamufőiskoláknak“ köszönhető. Nem is értem, mi vesz rá valakit, hogy egy ilyen helyen tanuljon tovább, hiszen a diplomán kívül mást nem nagyon tudnak biztosítani. Néhány ezen intézmények közül rajta van a cégek feketelistáján, ami annyit tesz, hogy ha valaki ott tanult, sokszor szóba sem állnak vele. Az ezekben az iskolákban államilag támogatott szakon tanuló diákok ugyanúgy pénzbe kerülnek az államnak, mint a nívósabb egyetemeken lévők. Ha ezek az intézmények nem léteznének és ezáltal kevesebben vennének részt a felsőoktatásban, talán működhetne a tandíjmentes rendszer, mivel így sokkal kevesebb pénzébe kerülne az államnak. Szakmunkásokból egyébként is hiány van, véleményem szerint néhányan sokkal jobban tennék, ha elmennének fűtésszerelőnek, minthogy pénzügyet és számvitelt tanuljanak a Zsigmond Király Főiskolán, hiszen egy alacsony piaci értéket képviselő diplomával úgysem mennek semmire. Sokak szerint a felsőoktatás reformért kiált, de vajon tandíj szempontjából mi lenne az ideális megoldás? Mátyás László közgazdász szerint a bolognai folyamatot kellene követni, miszerint a felsőoktatás első három éve, az alapképzés (bachelor) a közoktatás része. Véleménye szerint ezt a három évet fiatalok minél szélesebb körének elérhetővé kell tenni, az egyetemeknek a szükséges pénzt pedig külső források alkalmazásával kellene megszerezniük, ami annyit tesz, hogy az oktatást mint szolgáltatást adják el, például képzések formájában különböző cégek részére. Az oktatás piacképes termékké válásához megfelelő infrastruktúra kell, amihez állami „feltőkésítésre“ lenne szükség. Miután az egyetemet felfejlesztették, azaz megfelelőek az infrastrukturális feltételek, könnyebben szert tehet a külső forrásokból származó jövedelemre. Az állami tőkéhez magánpénz is párosulhatna, mint ez Ausztráliában is történt. Az ottani feltőkésített egyetemeken a külföldi hallgatok száma 50% körül mozog, és az általuk befizetett pénzből folyik az összes diák képzése. Viszont ez a megoldás nem működne minden esetben, hiszen a nemzeti identitást jelentő kultúrképzést például nem lehet piacosítani. Ezeket a szakokat állami pénzből kellene finanszírozni, hiszen kevés cég fizetne magyarirodalom-kurzust alkalmazottjainak, és külföldiek is aligha jelentkeznének ezekre a szakokra. Mátyás véleménye szerint, ha már nem sokkal drágább külföldön tanulni, sok magyar diák el fog menni, hiszen sok európai egyetem diplomája magasabb piaci értékkel rendelkezik a hazaiakénál. Ha pedig valaki a külföldi diploma megszerzése után nem jön haza, akkor nem a magyar, hanem valamely külföldi társadalom hasznára válik léte. Egy hét egyetem (BME, Corvinus, DE, ELTE, PTE, SZTE, Semmelweis) gazdasági tanácsainak tagjaiból álló informális fórum képviselői által jegyzett, Bokros Lajos szerkesztette anyag más megoldást vél 5
Óperencia
Esszék, tanulmányok, eszmefuttatások
2008. március
helyesnek. Az oktatási intézmények – minden az intézményben tanuló diák után – egy bizonyos összeget kapnának, ezt hívják fejkvótának. A tanács szerint a fejkvóta a felsőoktatási intézmények esetében nemhogy felesleges, hanem egyenesen káros, hiszen ez minél több diák felvételére ösztönzi az egyetemeket és főiskolákat, a diákok mennyisége pedig a minőség romlásához vezet. Ráadásul a fejkvótás rendszer mindenki után jár, nem veszi figyelembe a szociális szempontokat. Tervük szerint mindenkinek fizetnie kellene, leszámítva a diákok 15-20%-át, akiket bizonyos szervezetek rászorulónak ítélnek. Véleményük szerint ,,a felsőoktatás egyáltalán nem állampolgári jogon járó és mindenki számára hozzáférhető közszolgáltatás, hanem valószínűleg csupán a társadalom és ezen belül a fiatal korosztályok kisebbik hányada számára célszerűen elérendő, hatalmas mértékű családi tehervállalással együtt járó, életre szóló nagybefektetés, aminek haszna – bár kétségkívül az egész társadalmat gazdagítja – mégis elsősorban egyénileg élvezhető, hiszen globalizálódó világunkban a tudástőke kamatoztatásának terepe nem csupán a szűk hazai munkaerőpiac, hanem az egész világ.“ Átvilágítanák az állami tulajdonú felsőoktatási intézményeket, és azokat, amelyek nem felelnek meg egy bizonyos színvonalnak, elsöpörnék a színről. A legjobb iskolák kiemelt támogatásban részesülnének, de a tanári kar bérét a tandíjból befolyt összegből kellene fedezni. De mit szóljak ehhez az egészhez én mint diák? Szerintem az oktatás mint szolgáltatás elfogadható dolog. A szüleim jelenleg is tandíjat fizetnek utánam, hogy egy olyan középiskolában tanulhassak, ahol német nyelven folyik az oktatás döntő része. Ez nyilvánvalóan plusz szolgáltatás egy átlag magyar középiskoláéhoz képest, hiszen nem sokan tanulnak meg egy nyelvet ilyen szinten, márpedig a nyelvtudás nagyon fontos dolog. Ráadásul más előnyei is vannak ennek a gimnáziumnak. Véleményem szerint a tanárok általában véve elégedettebbek az életükkel, mint a magyar iskolákban tanítók, ezáltal kiegyensúlyozottabb a légkör az órákon. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen megtehetem, hogy itt tanuljak. Annak ellenére, hogy amikor elkezdtem a tanulmányaimat, ebben az iskolában a tandíj mértéke elég barátságos volt, a ma fizetendő ennek már a többszöröse, ami korántsem mindenki számára elérhető. A tandíj motivációs tényező lehet a tanulásban, mivel ha a diák rendelkezik valami morális érzéssel, ösztönzi a tény, hogy a szülei a munkával megkeresett pénzt rá, a taníttatására fordítják. Ez személyes tapasztalatom, nekem is gyakran okoz lelkiismeret-furdalást a lustaságom. Viszont vannak olyanok, akikben egyáltalán nem keletkeznek ilyen érzések, és vannak olyan alapítványi iskolák, ahol tudomásom szerint a tandíj ellenében kapott plusz szolgáltatás nem az oktatás magasabb minőségi voltát jelenti, hanem inkább azt segíti elő, hogy a lusta, buta vagy lusta és buta diák 6
Óperencia
Esszék, tanulmányok, eszmefuttatások
2008. március
sikeresen befejezze a középiskolát. A tandíjnak tehát vannak negatív hatásai is. Például egy ,,fizetős suliban“ kevesebb az esély arra, hogy valakit – aki rossz hatással van a környezetére, magatartásával és hozzáállásával gátolja a többiek előrehaladását a tananyagban – eltanácsoljanak, hiszen ha az iskola anyagi helyzete esetleg nem túl fényes és minden egyes ,,tandíjforint“ számít, nem fognak elküldeni olyasvalakit, akitől rendszeresen pénzhez jutnak. A tandíjnak tehát megvannak a maga pozitív és negatív hatásai, de a felsőoktatásban véleményem szerint valamilyen formában mindenképpen szükség van rá. Hogy milyen formában, az hozzáértő szakemberek döntése kell, hogy legyen, magamat nem találom alkalmasnak a magyar felsőoktatási intézményrendszer megreformálására. Fel vagyok rá készülve, hogy a továbbtanulásom sok pénzbe fog kerülni; ha külföldre megyek, akkor nem is a tandíj miatt, de még többe, ezért kész vagyok valamilyen munkát is vállalni a tanulás mellett. Remélem, hogy ha helyesen cselekszem, a tanulásba fektetett energia és pénz egyszer megtérül majd. Nádor Dávid
*** Hosszú ideje vissza-visszatérő téma a médiában a tandíj kérdése, különösen most, a népszavazás időpontjához közeledve. Hazánkban ebben is – mint oly sok másban mostanában – nagyon különbözőek a vélemények. Más országokban az régóta nem is kérdés, hogy a felsőoktatásnak díja van még az állami egyetemeken is, nem is beszélve a magánintézményekről. Nálunk ez a szüleink és nagyszüleink idejében nem így volt, hiszen az előző rendszerben ez az oktatási forma is ingyenes volt, bár akkoriban sokkal kevesebben részesülhettek ebből a „jóból”, mint most. Ha vizsgálni akarjuk ezt a kérdést, már az is meglepő, hogy egyáltalán felmerülhet! Az természetes (majdnem) mindenki számára, hogy a boltokban fizetni kell az áruért, amit haza akarunk vinni. A buszon, villamoson jeggyel utazunk (kivéve persze a bliccelők), a benzinkútnál is pénzért mérik az üzemanyagot. A fodrász, a kozmetikus, a cipész mind-mind szolgáltat, és ennek díja van, amit mi ki is fizetünk. A szolgáltatás egy üzleti kapcsolat: van, aki elad, van, aki vesz. A tudatos vásárló persze pontosan szeretné tudni, hogy a pénzéért mit is kap, és ha az nem teljesül, jogosan tesz panaszt, kér kártérítést. A pénzünkért az élet minden területén folyamatosan egyfajta szolgáltatást várunk el, amit az adott intézménynek kötelessége lenne teljesíteni, hiszen elvileg ez lenne az ő érdeke is, hiszen verseny van, és ha az ügyfél elégedetlen, keres másik szolgáltatót, ő meg tönkre megy. De 7
Óperencia
Esszék, tanulmányok, eszmefuttatások
2008. március
persze csak elvileg, hiszen sok szolgáltató helyett nem tudunk másikat választani, mivelhogy ő van egyedül a piacon, vagy adminisztratív okok miatt őt kell választanunk és így tovább. A fő probléma a mostani társadalmunkban az, hogy a szolgáltatók még nem tanultak meg szolgáltatni, de a szolgáltatásért járó díjat beszedik. Végeredményben sok esetben a nagy semmiért. Viszont az ügyfelek sem tanultak meg öntudatosan viselkedni, megkövetelni a kifizetett szolgáltatási minőséget. Véleményem szerint mindez azért is van így, mert nincsen tisztán megfogalmazva és leírva, hogy mi a szolgáltató kötelessége, mit kell nyújtania a pénzünkért. Persze azt nekünk is pontosan kell tudnunk, hogy „azért” a pénzért mit várhatunk el. A sok régi időből itt maradt cég még mindig inkább úgy gondolkodik, mint egy hatóság, nem úgy, mint egy szolgáltató. Ezt mindenki naponta a saját bőrén érezheti, ha bemegy egy önkormányzati irodába vagy a postára, esetleg egy orvosi rendelőintézetbe, vagy bérletet akar venni a BKV-nál. A jegyet megvesszük, ugyanakkor a BKV koszos, a MÁV vonatai késnek a ragyogó napsütésben is, ráadásul hihetetlenül mocskosak, büdösek, és a „légkondicionált” vagonokban meg lehet sülni nyár közepén! Persze a hétköznapi ember többnyire nem csak azt nem tudja, hogy a szolgáltatásokért mit fizet, de azt sem igazán tudja pontosan, hogy például adót, közös költséget, tandíjat miért is kellene fizetnie. Az adóra visszatérve, egy svéd ismerősöm véleménye szerint az nagyon jó, ha egy országban magasak az adók. Hitetlenkedve néztem rá, mire megmagyarázta, hogy az állam a magas adókból új utakat épít majd, lesz világítás a legkisebb sikátorokban is, és jó iskolák lesznek, kiváló tanárokkal. Ezen el kellett gondolkoznom, hiszen nálunk ez nem teljesen így van. Nálunk, aki csak teheti, igyekszik kibújni a közteherviselés alól, azaz nem fizet adót, járulékot, ezt-azt. Igaz, amit befizet, arról sem nagyon tudja, hová kerül. De kanyarodjunk csak vissza a tandíjhoz! Alaptételként elmondhatjuk: sehol a világon, így nálunk sem kötelező senki számára felsőoktatási intézményben tanulni, sőt középiskolában sem. Az egyik megoldás, hogy minden marad a régiben, azaz a felsőoktatás továbbra is „ingyenes”. Az állam a befizetett adókból fenntartja valahogy, valamilyen meghatározhatatlan szinten az iskolákat, azokban a tanárok, professzorok oktatgatnak valahogy, állandó pénzhiánnyal küzdenek és állandó támogatást várnak el az államtól. A diák meg kap valamit, amit aztán vagy tud hasznosítani a nagybetűs életben, vagy nem. És persze nincs kin számon kérni az elmaradt órákat, a hónapokig ki nem javított dolgozatokat, a nem létező vagy használhatatlan, ősrégi jegyzeteket, a már szüleink idejében is korszerűtlen, elavult tananyagot, a képzetlen tanárokat, az ócska körülményeket, az eszközök, laborok hiányát. A másik megoldás a tandíj, ami arra való, hogy iskolánkat, illetve azt az intézményt, ahová fizetünk, használhatóbbá, kellemesebbé, élvezhetőbbé tegyék a pénzünk 8
Óperencia
Esszék, tanulmányok, eszmefuttatások
2008. március
ellenében. A mechanizmus roppant egyszerű: az ember befizet egy bizonyos, általában nem csekély összeget egy adott intézménybe, amiért elvárja, hogy a megfelelő oktatási színvonal mellett például legyen vécépapír a mellékhelyiségekben, legyen internet, esetleg WIFI, fel legyen szerelve az intézmény olyan dolgokkal, amik megkönnyítik az emberek munkáját. A minőségi szolgáltatásért ugyanis érdemes fizetni! Tehát egy oktatási intézménynek fizetünk egy előre meghatározott havi vagy félévi összeget azért, hogy tanítsanak bennünket. Mégpedig úgy és olyan eszközökkel, illetve arra, azt és olyan körülmények között, ahogyan azt előre pontosan definiált módon vállalja az iskola. Persze legyen lehetőségük a diákoknak ellenőrizni és betartatni a vállalásokat, és ez lehet a diák önkormányzatok egyik kiemelt feladata. Így tehát, elvileg, kellemes körülmények között tanulhatunk, hasznosítható ismereteket szerzünk magas szinten. Természetesen az iskola feladata a megfelelő oktatási szint biztosítása olyan áron is, hogy a rosszul teljesítő diákokat elengedi, lemondva ezzel az általuk fizetett tandíjról. Jó iskolába járni, jó eredménnyel végezni meghatározhatja egész életünket. A tandíjrendszer fő problémája, hogy nem tud gondoskodni a hátrányos helyzetű, de tehetséges fiatalokról. Ennek a kérdésnek a megoldása elsősorban az államra hárul (már ha a befizetett adóforintokból telik erre) egy jól kidolgozott, motiváló ösztöndíjrendszer keretében. Természetesen felmerülhet a kérdés, hogy egy gyermektelen, tanulni nem akaró dolgozó miért is támogassa mások tanulását a befizetett adójával, de ez is – a nálunk egyelőre sajnos gyenge lábakon álló – társadalmi kötelezettségvállalás része. Amerikai barátaink mesélték, hogy ott, ha valaki felismeri, hogy mennyire fontos a jó iskola elvégzése, az ott kapott diploma értéke, az már kisgyereke megszületésekor elkezdi spórolni a pénzt a taníttatására, mert bizony a Harvardra vagy a Yale-re bejutni és azt elvégezni nagyon sok pénz még az USA-ban is. „A gyerekek taníttatása minden évben egy jó autó ára! Minél nagyobb a gyerek, annál jobb az autó!” – mesélték. De ott az is általános, hogy a diákok szorgalmas tanulás mellett próbálnak hozzájárulni a saját költségeikhez, nagy többségük folyamatosan dolgozik az egyetem mellett is. Nagyon jó lenne természetesen az ingyenes oktatás, az ingyenes orvosi ellátás, az ingyenes utazás (és az ingyenes sör és öröklét!), de tisztában kell lennünk azzal, hogy az állam is csak erősen korlátozott lehetőségekkel rendelkezik; van, amire jut pénz, van, amire nem. Amennyiben viszont tandíjat kell fizetni – márpedig, mint láttuk, kell –, akkor a befizetett tandíj ellenértékeként megfelelő, jól definiált, mérhető és számon kérhető szolgáltatást lehessen kapni. Keszthelyi Bori 9
Óperencia
Esszék, tanulmányok, eszmefuttatások
2008. március
Milyen pólót vegyek? (Avagy tiltott önkényuralmi jelképek használata az iskolában) Nagyon meglepődtem. Felháborodtam. Kétségbeestem. És mások reakciói alapján mondhatom, nem csak én. A minap különös dologra hívta fel egyik kedves osztálytársam a figyelmemet. Álltunk kint a folyosón a korlátnál, és nem hittem a szememnek. Nem hittem el, hogy egy diák az Osztrák Iskolában hogyan viselhet olyan pólót, amin nem is egy tiltott önkényuralmi jelkép szerepel (egy ötágú csillag, nyilván a vörös csillagra való célzattal, és sarló-kalapács) egy igazán leleményes, cirill betűs felirat társaságában, aminek tudomásom szerinti jelentése: „Arass és verj szöget!”. Gyengébbek kedvéért: „Az önkényuralmi jelkép a magyar jog szerint olyan jelkép, amelynek használatát törvény tiltja. A Büntető Törvénykönyv önkényuralmi jelképnek tekinti a következőket: az ötágú vörös csillagot, a sarló-kalapácsot, az SS-jelvényt, a horogkeresztet, a nyilaskeresztet stb.” Tehát a fiatalember nemcsak iskolatársai bosszantására használhatja a fent említett ruhadarabot, hanem veszélybe is sodorhatja magát, hiszen a törvény az ilyen tiltott jelképek terjesztését, nyilvános helyen való használatát, közszemlére tételét nem feltétlenül csak pénzbírsággal büntetheti. Most, hogy tisztáztuk, mi mit is jelent, megjegyezném, hogy felháborítónak tartom, hogy egy ember ma Magyarországon viselhet olyan ruhadarabokat, amelyek diktatorikus rendszereket éltetnek. Felháborítónak tartom, hogy ha ma valaki Magyarországon egy nemzeti színű, piros-fehérzöld zászlót tart a kezében, és ha mondjuk ebben a zászlóban még egy címer is található, az embert rögtön antiszemita, fajgyűlölő, szélsőjobboldali lázadónak bélyegzik. Annyi „hasznos” dolgot tanultunk meg az amerikaiaktól… Azt, hogy minden ház kertjében zászlórúdon lobog a nemzeti zászlajuk, azt miért nem tanuljuk meg tőlük? Azt, hogy egy nemzetnek nem kell leköpnie saját zászlaját, amelyen a három szín az erőt, a hűséget és a reményt szimbolizálja, miért nem tanuljuk meg tőlük? Felháborítónak tartom, hogy egy olyan országban élünk, ahol egy ősi, dicsőséges jelképet, ami először Árpád-házi uralkodóink címerét díszítette, később a ma is elismert és használt címerünkben is megtalálható, el akarják törölni. Felháborítónak tartom, hogy ha egy emlékhelyen turulmadarat ábrázoló szobrot emelnek, azt rögtön le kell bontani, mert az szintén egy ősi magyar jelkép, amely tiszteletet, erényt, védelmet sugároz, csak vannak, akiket ilyenkor nem érdekel a történelem és szemet hunynak fölötte, a lényeg az, hogy „Romboljuk le, mert magyar!” felkiáltással rohannak neki. Ezzel szemben talán pont azok az emberek, akik a legjobban antiszemitáznak, hogyha meglátnak egy a történelmi Magyarország térképét 10
Óperencia
Esszék, tanulmányok, eszmefuttatások
2008. március
ábrázoló pólót, matricát (ha egyáltalán felismerik a történelmi Magyarország vonalait a különféle médiumok hazugságai és tudatos butítása ellenére), CCCP feliratú vagy Che Guevarát, az argentin születésű, később Fidel Castro által született kubainak titulált gerillavezér forradalmárt ábrázoló pólókban, pulóverekben járnak színházba, múzeumba, iskolába. Nevezett ruhadarabok a legtöbb embert a Lenin, Sztálin és társaik által vezetett szörnyűséges, véres szovjet diktatúrára, népirtásra emlékezteti, melynek több millió halottja volt. Nyilvánvalóan az ilyen emberek nagyszüleinek nem jutott ki a Gulágból, vagyis a „javító munkatáborokból”, biztos nem taposták bakanccsal az arcukat az ávósok, nem küldték őket „recski továbbképzésre”. Képzeljük el azt, hogy valaki Adolf Hitlert éltető pólóban érkezne az iskolába. Mit szólnánk hozzá? Biztos megveregetnénk a vállát, hogy igazad van, barátom, így kell öltözni, és mi is kérnénk tőle valamit? Hátha akad valami rejtett SS-karszalag vagy horogkeresztes pulóver, esetleg egy nyilas egyenruha, amúgy is hódít a retro… Érdekes helyzet lenne, nem igaz? De arra rögtön azt mondanánk, hogy hát azért a horogkereszt meg Hitler az már túlzás. Pedig mindegyik, mind az összes jelkép ugyanazt a szörnyűséget képviseli. Népek egymás ellen fordítását, sok százezer vagy inkább millió ember haláltáborokban való szenvedését, függetlenül attól, hogy melyik kisebbséghez, „nagyobbsághoz” tartozik. Igazából nem is a szegény, felelőtlen fiatal a hibás ezért, mert egy 14 éves gyerek általában nincs tisztában az ilyen dolgokkal. A szülő a felelős ezekért, a szülő felelőssége így elengedni a gyerekét iskolába, tehát a gyerek az ilyen öltözetével a saját családjáról is kiállít egy szegénységi bizonyítványt, ami szerintem nem vet jó fényt sem a családra, sem a csemetéjére. Vagy rendben van, viseljen mindenki kedve szerinti vagy politikai nézeteinek megfelelő pólót, ruhát. Mi lenne akkor? Tömegverekedés? Esetleg röpködnének az emberek lefelé a gangról, mert mások más pólóban éppen így fejeznék ki nemtetszésüket? Természetesen ha valaki a néhai Szovjetunió határainak vonalait vagy a honfoglalástól 1920-ig, több mint ezer éven át fennálló Magyarország térképét viseli ruháin, az ellen nincs, nem is lehet az embereknek kifogása. Ha valaki egyedi módon kíván állást foglalni bármi mellett, azért minimális intelligenciát illene belecsempészni a dologba, legfőképpen akkor, amikor úgyis nagyon divatos a „Politika nem való az iskolába!” meggyőződés, hiszen abban mindannyian egyetértünk, hogy ha mindenki kénye-kedve szerinti diktátort, tömeggyilkost vagy ezeknek az embereknek a terror alatt tartott rendszereit magasztaló ruhadarabokban járna iskolába, akkor csúnya vége is lehetne az egésznek. Gyapay Máté A szerkesztőség kíváncsian várja a cikkel kapcsolatos észrevételeket, véleményeket! 11
Óperencia
Esszék, tanulmányok, eszmefuttatások
2008. március
Barbie-babák, avagy merre tart a világ? „A ruha teszi az embert.” Ez a visszájára fordított mondás nagyon igaz, főleg a mai világban. Ha jól megnézzük, a barbiebaba-test és a platinaszőke haj a divatlisták vezetője. A lány csak akkor ér valamit, ha az alakja tökéletes, az arca hibátlanul szép és a viselkedése Paris Hiltonéhoz hasonló. A mai nőideál nagyon egyoldalú, és az ifjúsági rétegben ennek változására nem sok esélyt látok. A fiúknak (tisztelet a kivételnek, de te ne bízd el magad!) manapság csak az számít, hogy „trófeája” gyönyörű és jól nevelt legyen, akivel érdemes mutatkozni, és aki elbűvöli az irigykedő barátokat. A „jó” haverok „Húha!” megnyilvánulásai büszkeséggel töltik el a hímet, hogy igen, a barátnőjük elég szép hozzájuk. Akinek a csaja nem üti meg a szintet, annak gyorsan másik után kell néznie, nehogy veszítsen népszerűségéből. Az még nem is lenne akkora probléma, hogy a pasik csak a szépségre utaznak, ha minden lány Barbie lenne. Persze azok a srácok, akik nem tartoznak a menő, vagány, de legfőképpen helyes srácok közé, azoknak az értékrendjük is más (kivételek mindig vannak). Most pedig képzeljétek el, hogy milyen lenne a világ, ha csak kifogástalan alakú szőke cicamicák szaladgálnának… Nem is tudom: az elején biztos élveznék a pasik, de egy idő után nyilván irtó unalmas lenne, hogy minden nő ugyanolyan. Bár ha így megy tovább, 15-20 év múlva az anorexia és a divat mellett a barbiebaba-effektus is a nők listáinak élén áll majd. Kivételek azért mindig lesznek majd, és én talán őket sajnálom a legjobban. Belegondoltak-e már vajon a szépségre túlontúl nagy hangsúlyt fektető lányok és fiúk, hogy milyen lenne az életük vakon vagy nyomorékon? Nem nagyon hiszem. De abban biztos vagyok, hogy ha ilyen tragikus testi hibával lennének megáldva, az értékrendjük is más volna. Milyen lehet azoknak, akik tudják, hogy soha nem jön el az igazi, és az emberek soha nem fognak normális emberként tekinteni rájuk? Lehet, most sokan azt gondoljátok, hogy inkább meghalnátok, minthogy így éljetek, de valóban megérné eldobni az amúgy reménytelennek látszó életet? Mindenki maga dönt, de ha egyszer a halál mellett voksoltál, már soha nem térhetsz vissza, már nincs esélyed javítani. Ezzel csak annyit akarok mondani, hogy jól gondoljátok meg, miképp játsszátok ezt a játékot, amit Életnek hívunk. Nem a kinézet és a szépség a legfontosabb! Bármily furcsának is tűnik, vannak sokkal többet érő dolgok, mint a pénz vagy a szépség. Hiszen a szépség egyszer biztos elmúlik, a pénz könnyen elvész, de a belső értékek időtállóak. 12
Óperencia
Esszék, tanulmányok, eszmefuttatások
2008. március
Lehet, hogy a mostani Barbie-k 50 éves korukra ráncosak és csúnyák lesznek, és egyedül ülnek majd egy karosszékben és azon gondolkodnak, hol rontották így el. Bármilyen is vagy, lehet boldog életed, ha pillanatnyilag nem is tűnik annak. Ne veszítsd el a reményt, hiszen a boldogság mindenkinek kijár. Neked is! Kelemen Éva
Az élet legapróbb örömei Egy táska. Még a szezon elején néztem ki magamnak. Mivel az akkori iskolatáskámat nem igazán szerettem, gondoltam, mivel ez jó nagy, még talán suliba is egész nyugodtan hordhatom majd. Miután visszakalandoztak a gondolataim a jelenbe, úgy véltem, nem ártana megtekinteni az árát, mielőtt elkezdeném a szüleimet nyúvasztani, hogy márpedig nekem ilyen kell. Nem túl feltűnően a cédula felé nyúltam – mindeközben lopott pillantásokat vetve a bolt másik végében álló anyukámra –, és rápillantottam a feltüntetett öt számjegyű árra. Ennél a pontnál illedelmesen el is engedtem a kis papírcetlit. Eldöntöttem, hogy mivel ilyen csinos ára van, megvárom a leárazást, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Kár, hogy erre csak fél év múlva kerül sor… Mindegy, várunk! Persze rögtön elkezdtem győzködni a szüleimet, hogy nekem erre a táskára mennyire szükségem van, és hogy igenis ez a legpraktikusabb, sőt még csak nem is fehér! Ahogy telt-múlt az idő, többször is ellátogattam abba a boltba, persze csak szimplán nézelődni, vagy mert egyik barátnőm vonszolt el, hogy ne kelljen egyedül mennie. Akárhányszor került erre sor, ott volt az az átkozott táska is… Már komolyan kezdett idegesíteni, hogy a jól megszokott helyén látom és nem az ÉN szobám padlóján. :P Rájöttem, hogy régen nem szerettem volna ennyire bármit is… Aztán lassan elérkezett a szenteste. És láss csodát, megkaptam a táskát! Meg sok mást is, de messze ennek örültem a legjobban! (Gondolom, az eddig elmondottak után ez nem érte különösebben váratlanul az olvasót, engem azonban annál inkább.) Ráadásul aznap szakadt a hó, sőt éjfélkor még sétálni is elmentünk! Nagyon szeretem a havat, és már régen nem esett szentestén vagy karácsonykor, így azt hittem, jobb már nem is lehetne a karácsonyom. :) Karácsony második napján mindig ellátogatunk az unokatestvéremékhez, akikkel – bár elég kicsik még – soha nem unatkozom. 13
Óperencia
Esszék, tanulmányok, eszmefuttatások
2008. március
Ajándékosztáskor, mikor már mindenki adott is, kapott is, nagy bőszen bontogatom a kis csomagjaimat, nézegetem az ajándékaim, osztom a puszikat, beállok a közös képekre… Ekkor odarohan hozzám Zsófi, az idősebbik unokatestvérem. Csillogó szemekkel átnyújt egy saját kezűleg csomagolt, lapos kis tasakot: „Boldog karácsonyt, Zsuzsííí! Nagyon szeretlek!” És megölel. Szorgosan kinyitom ezt a csomagot is, de fokozott figyelemmel és kellő óvatossággal. Kikandikál belőle két darab szalvéta. „Tudom, hogy évek óta gyűjtöd már őket, ezért gondoltam, kapsz tőlem is!!! Tetszik?” J – kérdezi. Ekkor hirtelen valami olyan meglepett boldogság öntött el, hogy nem is tudtam mást mondani, csak hogy „Nagyon!”, és megöleltem meg rámosolyogtam. Lehet, hogy más ilyet észre sem venne, mert sok öröm éri az életben. Mivel azonban én nem nagyon hiszek az önzetlen őszinteségben, nagyon jól esett az, hogy van ember, aki sokszor csak azt lesi, hogy mi esne nekem jól. És most nagyon eltalálta! J Remélem, másnak is sok ilyen, hasonlóan szívmelengető élményben lesz még része… Baráth Zsuzsi
Gólya-hír Minap a Hargita Népe című erdélyi napilapot olvasgatva, egy pár sorba szorított híradáson akadt meg a szemem. Ez a nyúlfarknyi, de mégis kiemelt helyen lévő szöveg arról tudósított, hogy a Magyar Madártani Társaság megfigyelői szerint február 16-án, Magyarországon megjelent az első gólyapár, és megtalálva régi fészkét azonnal el is foglalta azt. Be kell vallanom, óriási örömmel töltött el a hír, hisz olvastán rengeteg kedves emlék és még több gondolat ötlött fel bennem. Azt, hogy ezek a madarak és a jöttükhöz fűződő események milyen fontos szerepet töltöttek be már eleink életében is, ékesen bizonyítják azok a népszokások és hagyományok, amelyeket a néprajzunk értékeit átmenteni próbáló gyűjtők rögzítettek, illetve megnyirbált hazánk egyes részein és Erdélyben még ma is honosak. Csak hogy néhányat említsek közülük: itt van mindjárt a fársángkor a télűző és tavaszköszöntő mulatságok idején, a fonóbéli játékok vagy a lakodalmak színjátékszerű megjelenítéseinek alkalmával előadott úgynevezett gólyaalakoskodás. Ilyenkor a legények fehér lepedőkbe öltözve, fekete pokrócokból szárnyakat kanyarintva, facsőrrel kelepelve kergetik, temetik el a telet, vagy éppen bő gyermekáldás felől biztosítják a jókedvű „násznépet”. Aztán létezik egy gólyás nevű tréfás és vaskos szövegek kíséretében járt páros táncunk is, mely származását tekintve 14
Óperencia
Esszék, tanulmányok, eszmefuttatások
2008. március
ugyan német, és egészen Ámerikáig eljutott, de tudomásom szerint ezzel a névvel csak mi illetjük, és ilyen „körítéssel” is csak a mi vidékünkön táncolják. A gólyaábrázolás feltűnik még a népi szőttesek és varrottasok motívumai között is, éppúgy, mint a hétköznapi használati tárgyak faragásain, a bútorok és edények festett díszítésein, de a mézeskalács figurák között is megtalálhatjuk őkelmét. Nem is kellene továbbszaporítsam a szót, hanem végre bátran kijelentem: mi magyarok igenis szeretjük a gólyát! Arra, hogy miért is foglal el ilyen előkelő helyet szívünkben ez a piros csőrét csattogtató, a vizes rétek füvében peckesen sétálgató fekete szárnyú madár, azt hiszem, roppant egyszerű a magyarázat. Egyrészről hírhozója a nélkülözések kísérte hideg teleket felváltó tavasznak, azaz az új életnek (lásd, egyesek még az újszülöttek leszállítását is a nyakukba próbálják varrni), másrészről pedig a magyar ember számára ez a kedves szárnyas társával, a fecskével együtt testesíti meg a szülőföldhöz való ragaszkodás és a szülői gondoskodás követendő mintapéldáját. Nem véletlen, hogy számos népdal és népmese hivatkozik eme jeles tulajdonságára. Erdélyben tett barangolásaim során többször tapasztaltam azt, hogy az ottani falvak magyar népe milyen szelíd szeretettel beszél a madártársadalom eme hűséges vándoráról. Talán ezt a szeretet meghálálva raknak évről évre fészket a zsindelytetős házak kéményein, a villanypóznákra szerelt szekérkerekeken, és bizony nem csekély létszámmal. Egy-egy falun áthaladva akár több tíz gólyacsaláddal is találkozhat a figyelmes szemlélő, sőt a Bucsint átszelő 13B jelű út melletti rét egy rövid 1-2 km-es szakaszán egyszerre 47 madarat számoltam meg egy alkalommal. De ha emlékeimben kutakodva mégis egy konkrét történettel akarnám alátámasztani az emberi szeretet e madarak felé irányuló voltát, akkor azt az általam igen sokat emlegetett, többek között barátságos természete és töretlen életvidámsága miatt igen nagyra becsült parajdi illetőségű Fábián Józsi bácsitól kölcsönvett egyik történettel tudnám minden kétséget kizáróan igazolni. Sajnos az ízes székely beszédet és magát a beszélgetés hangulatát írói tudásom szerény eszközeivel lehetetlen továbbítanom az olvasóközönség számára, így kénytelenek lesznek megelégedni a történet velejével és azzal, ahogy azt saját szavaimmal tolmácsolni igyekszem. Valahogy így: „Történt egyszer ugyanis, hogy az ősz beköszöntével egy gólyamadár szárnyának sérülése miatt nem tudta követni délre vonuló társait. Hűséges párja mellette maradt, és a végsőkig kitartva türelmesen várta, hátha mégis szárnyra tudnak kapni, és ily módon követni tudják a már régóta úton lévő csapatot. Az idő telt-múlt, csípős, hideg szelek kezdték borzolni a fák ágain himbálódzó sárgásvörös leveleket, hajnalonként hóharmat festette fehérre a rétek füvét, de a várva várt gyógyulás csak nem következett be. A parajdiak (ezek az idők próbálta szilaj székelyek) harmatos szemmel nézték a szerencsétlen árva madarakat. Gondolkodtak erősen, mit is 15
Óperencia
Esszék, tanulmányok, eszmefuttatások
2008. március
tehetnének, míg végül nagy elhatározásra jutottak: A madarakat bé kell fogni, és télire szállást kell biztosítani a számukra. Néhány ügyesebb fiatal legény pokrócokkal felszerelkezve a gólyák befogására indult, ami csak némi véráldozat árán sikerült nekik, ugyanis a fent említett madarak igen erős és hegyes csőrrel rendelkeznek (ennek azok a mezei pockok, bogarak és békák lehetnének a megmondhatói, akik bizonyos, rajtuk kívülálló okoknál fogva már nem tudnak erről hitelt érdemlően nyilatkozni), és ha úgy érzik, veszély fenyegeti őket, bizony nem restek azt használni. A befogott madarakat a faluba szállították, és egy közös használatú csűrbe zárták őket. Deszkákkal külön kis sarkot rekesztettek el nekik, amit illatos szénával gazdagon kibéleltek, hogy a téli hidegek idején se kelljen fázniuk az itt rekedt szárnyasoknak. A falu népe csodájára járt a madaraknak, mindenféle jóval halmozva el őket, s így azok nemsokára félelem nélkül és otthonosan sétálgattak ideiglenes lakhelyük döngölt földpadlóján. Valamelyik legény bicskájával ügyes sínt is faragott fából a törött szárny rögzítésére. (Tehette, mivel olyan dolog, amit a székely férfi egy erdőlő fejszével, bicskával nem tud kifaragni, az vagy nincs is, vagy nem is érdemes rá.) Repültek a napok, a hónapok, eltelt a kalácsillatú, csengettyűszós karácsony, véget értek a vidám farsangi bolondozások és közelgett a húsvét ünnepe. A gólyák megérezvén a tavaszi levegő fűszeres illatát, egyre nyugtalanabbul próbálgatták szárnyaikat immár börtönükké váló téli menedékükön. Aztán, mikor a tartósan meleget hozó napok beköszöntével messze délről megérkezett az első hazatérő gólya pár is, összegyűlt a falu apraja-nagyja és szép szavak, szapora könnyek kíséretében útjukra bocsátotta az egészséges és erőtől duzzadó madarakat.” Hát eddig tart a történet, gondolhatná a gyanútlan olvasó, de mivel a székely ember meglehetősen praktikus elme és köztudottan nem a bőbeszédűségéről híres, ezért ha végre szóra találná nyitni a száját, akkor úgy mondani is akar valamit. Józsi bácsi is úgy érezte, hogy a történet fonalának illenék valahogyan elvarrni a végét, esetleg valami olyan, mások számára is hasznos és mély tanulsággal összegezni az elmondottakat, ami okulásként szolgálhat az utókor és a figyelmes hallgatóság számára egyaránt. Ezért aztán hátratolva fején nem létező kalapját, mélyen a szemembe nézett, és hamiskás mosoly kíséretében a következő szavakkal gyarapította a kollektív emberi bölcsesség tárházának reá eső részét: „Ember, hogy mekkorákat tudtak azok a madarak piszkítani!” Kacsirek Ottó
16
