Tamasi Mihály: Erdei Ferenc időszerűsége Szerkesztői gondolatok a Politikai írások 2. kötete kapcsán Az Erdei Ferenc Társaság fontos feladatának tartja névadója szellemi hagyatékának ápolását. Összegyűjtött műveinek kiadása a rendszerváltozás idején megszakadt. Addig az Akadémiai Kiadó gondozásában 21 kötet jelent meg. Az összegyűjtött politikai írások anyaga három kötetet tett ki, ebből azonban csak az első kötet jelent meg. Most az Erdei Ferenc Társaság erőfeszítéseinek, más intézmények pénzügyi támogatásának eredményeképpen napvilágot látott a Politikai írások 2. kötete, amely két kötet anyagából ad válogatást. A szerkesztőbizottság megbízásából vállaltam a válogatást, a szerkesztés munkáját. Talán nem lesz érdektelen, ha közreadom szerkesztői elveimet és az Erdei-írások újraolvasása során támadt gondolataimat. Erdei Ferenc 1947 januárja és 1971, tehát halála közötti időszakban megjelent mintegy 150 politikai tárgyú írásából kellett válogatnom. Már az írások olvasása során tapasztaltam, hogy a szerzőnek sok kéziratban maradt cikke, előadásának szövege található, amelyek annak idején nem láttak napvilágot. Pedig ezekben sok olyan bátor, újszerű megállapítás olvasható, amelyek annak idején nem láttak napvilágot. Pedig ezekben sok olyan bátor, újszerű megállapítás olvasható, amelyek napjainkban is tanulsággal szolgálnak. Amikor végigolvastam ezeket a nem publikált írásokat, kiderült az is, hogy miért fektették el ezeket. Azért, mert sok olyan megállapítást tartalmaztak, amelyek nem feleltek meg a kommunista álláspontnak. Ezért legfőbb szerkesztői elgondolásom az volt, hogy a korábban nem publikált írások kerüljenek a kötetbe. Mintegy húsz írás tartozik ezek sorába, ami a kötetbe került 74 írásnak mintegy 20 százaléka. Legérdekesebb és legfontosabb a Demokrácia, népi demokrácia, szocializmus című előadás szövege, amely alapos tanulmány az akkori időszak legfontosabb politikai, ideológiai kérdéseiről. Ugyancsak hézagpótló két nem publikált parasztpárti, főtitkári jelentése, amely nemcsak a párt politikai tevékenységéről szól, hanem politikai és szociológiai elemzést is tartalmaz. Ugyancsak megdöbbenve tapasztaltam, hogy a parasztpárt történetével foglalkozó, tudományos alaposságú és a párt belső viszonyait legjobban feltáró tanulmánya mindezideig nem látott napvilágot, csak az új kötetben olvasható. Olyan, korábban nem publikált írások kerültek az új kötetbe, amelyek 1953-56 között, valamint a gazdaságirányítási reform előkészítése (1965-68) időszakában születtek, s azt bizonyítják, hogy szerzőjük elsőrendű feladatának tartotta az államszocialista rendszer reformok útján történő átalakítását, a magyar viszonyoknak megfelelő fejlesztését. Szocializmus szovjet vagy magyar módra? Erdei álláspontjának, törekvéseinek, ellentmondásos életútjának megértéséhez kulcsfontosságú 1947 januárjában született Demokrácia, népi demokrácia,
szocializmus című tanulmánya. A liberális polgári demokrácia túlhaladásának szükségességéről lényegében a marxista álláspontot fejtette ki. A népi demokráciáról már kissé más a véleménye, mint a kommunistáknak: „ népi demokrácia [...] a kapitalizmus és a feudalizmus uralkodó erőinek a fölszámolása, hogy a helyén igazi népuralom, a parasztságnak és a munkásságnak az uralma teremtődjék meg. [...] Vannak, akik azt mondják, hogy a népi demokrácia út a szocializmus felé. Ezt a szocialisták mondják. Vannak azonban, akik azt mondják, hogy a népi demokrácia maga a szocializmus kezdete. Ezt mondják a népi demokrácia ellenségei. Egyik sem helytálló beszéd. A népi demokrácia nem a szocializmus felé vezető út [...] Ha egyszer a szocializmus lesz a történelmi fejlődés útja, akkor ahhoz a népi demokrácia sem jobban, sem rosszabbul nem vezet, mint bármilyen más társadalmi rendszer vagy politikai rendszer. De nem is a szocializmus kezdete a népi demokrácia. A népi demokrácia nem szocialista rendszer, csak kapitalistaellenes politika.” (12.o.) Tehát azt hitte, hogy a népi demokrácia hosszú fejlődési szakaszt jelent, ami alapjában véve a harmadik utat képezte volna a kapitalizmus és a szocializmus között. Egy év múlva azonban már a szocializmus építése került napirendre az országban. Leginkább figyelemre méltó megállapítása a szocializmus formájára vonatkozott: „Majd valamikor a fejlődés során oda jut a világ és minden nemzet, hogy valamilyen formában módosítja a szocializmust.” Hogy milyen formában valósítja meg, tehát hogy a gyakorlatban milyen lesz a szocializmus, az egy további kérdés. Egy bizonyos, olyan lesz, és úgy valósul meg, ahogyan azt az illető társadalom akkori adott viszonyai megszabják. Tehát nincs recept arra, hogy milyen lesz majd egykor a szocialista társadalom. Ma csak a Szovjetunióban van szocialista rendszer. Arról most többé-kevésbé van már képünk, hogy milyen az a szocializmus. Azt is kell tudnunk, hogy ez a szocialista rendszer azért lett olyan, emilyen, mert a cári Oroszország viszonyaiból fejlődött ki. Kolhoz például azért lett ott a mezőgazdaságban, mert az orosz parasztság olyan fejletlen, külterjesen gazdálkodó parasztság volt, amit össze lehetett fogni közös üzemekbe. Ha ugyanolyan fejlett kisparasztság lett volna, mint például a miénk, kiépült tanyákkal, falusi udvarokkal, szóval fejlett kisgazdaságokkal, akkor lehetetlen lett volna kolhozba boronálni őket össze. Ugyanígy az élet többi területén is a Szovjetunió szocialista társadalma azért olyan nagyvonalú, azért olyan határozott az egyéni szempontok és törekvések ellenében, mert a cári Oroszország is olyan viszonyokat teremtett, amelyekben ez magától értetődő volt.” (14.o.) Ezt állítja tehát a szovjetunióbeli viszonyokról, amelyek élesen eltértek a kommunista állásponttól, Kritikusan elemzi a szovjet szocialista rendszer negatívumait. óvni akarja hazánkat a szovjet recept átvételétől. Ezért álláspontját
a következőkkel egészíti ki: „A legostobább beszéd azt állítani, hogy a szocializmusnak az a patentírozott formája, amely a Szovjetunióban van, és hogy Európa többi országaiban is, ha erre kerül a sor, ugyanolyan lesz a szocialista rendszer. Tökéletesen kizárt és lehetetlen ez. Ha Európa más országaiban is a szocializmus megvalósulására kerül a sor, az olyan lesz, amilyen az illető ország adott viszonyai, kialakult társadalmi és gazdasági helyzete szerint lehetséges lesz, tehát egészen bizonyos, hogy nem alakul Európa nyugati és középső országaiban kolhoz a mezőgazdaságban, és az is egészen bizonyos, hogy a politikai rendszer is sokkal változatosabb és szövevényesebb lesz.” (14.o.) Honnan táplálkozott Erdei ilyen határozott álláspontja a szocializmus középeurópai, magyar formája mellett? Az 1938-ban megjelent, ma már klasszikusnak számító Parasztok című művében még határozottabban fogalmazta meg a saját gazdasághoz és az önálló vállalkozás szabadságához ragaszkodó parasztság szocializmussal szembeni ellenkezést. Vagyis azt, hogy a parasztság és nyilvánvalóan a tulajdonos, a vállalkozásban érdekelt más társadalmi középrétegek sem tudják elfogadni a szocializmust. Ugyan a „nagy keleti parasztország”, vagyis a Szovjetunió szocialista rendszerét biztatónak ítélte, mégis végkövetkeztetése negatív volt: „... a nagy keleti parasztországban valóságosan is a szocialista társadalom kínálja a maga világát megoldásul a parasztkérdésekre. A parasztok türelmetlenebbjei és a földtelenek különösen kapnak ennek az új világnak az ígéretén, annál is inkább, mert parasztsorsuk leghitelesebb magyarázatát a szocialista világszemlélet adta. Ígéret és fölszabadulás a parasztnak az a társadalom, ahol mindenki munkás, és a termelőeszközök egyformán illetnek minden munkást, ahol nincsen uralkodó osztály, hanem csak állandó kiválasztás és ellenőrzés alatt álló vezetőcsoport [...] Mégis a parasztok nem tudnak igazi szocialisták lenni, s ha ilyen társadalomban kell élniök, állandó ellenkezéssel juttatják kifejezésre elégedetlenségüket [...] Ahol nem szocialista a felszíni társadalom, ott soha nem lesz egész tömegében szocialista harcos a parasztság, mert idegennek érzi a küzdelem célját, s ahol a szocialista államban él, ott is szüntelenül polgárias indokokkal ellenkezik az uralkodó rendszerrel, és hovatovább ellensége lesz annak.” (2001-2002.o.) Kolhoz vagy igazi szövetkezet? Révai József Marxizmus és népiesség című tanulmányában bírálta Erdei bizonyos nézeteit, de a parasztság – és más kisvállalkozó réteg – valamint a szocializmus közötti ellentéttel nem foglalkozott. Magától értetődőnek vette, hogy mindenre a Szovjetunió szocialista rendszere jelenti a megoldást. Erdei tehát 1947-ben is alapjában ragaszkodott a régi felismeréséhez a kisvállalkozók és a szocializmus viszonyáról, illetve némileg módosult az álláspontja, hogy a magyar viszonyoknak megfelelő formákat kell alkalmazni,
amelyek lehetővé teszik a parasztság, a kisvállalkozó rétegek és a szocializmus érdekeinek összeegyeztetését. Ez a meggyőződése határozta meg tehát álláspontját, munkásságának célját, későbbi magatartásának, életútjának értelmét. Alig néhány hónap elteltével már kezdődtek számára a megrázkódtatások. 1947 szeptemberében létrehozták a kommunista pártok Tájékoztató Irodáját, amely megállapította, hogy a világ két táborra szakadt, s megkezdődött a hidegháború. Kelet-Európa országaiban a kommunista pártok szovjet támogatással maguknak szerezték meg a hatalmat, s megkezdték a szocializmus építését. 1948. február 1-jén a parasztpárt szövetkezeti ankétján Nagy Imre – nem a saját –, hanem a kommunista párt álláspontját ismertetve elmondta, hogy a mezőgazdaság szétaprózottságát a földosztás is megnövelte, ezért a szövetkezeti mozgalmat úgy kell átalakítani, fejleszteni, hogy ezt a szétaprózottságok megszűntesse, vagyis termelési szövetkezeteket kell létrehozni. A kolhoz, a kollektív gazdaság kifejezést nem használta, de mindenki tudta, hogy a kommunisták a kolhozt tekintik példának és egyre inkább mintának is. A bevezető előadást és a zárszót Erdei tartotta (szövege olvasható a kötetben). Korábbi álláspontjából engedni kényszerült. A parasztságnak a szocializmussal szembeni ellenállását, idegenkedését a paraszti individualizmus fogalmába sűrítette össze, s ezt mondta: ”Itt van azonban a magyar nép individualizmusa. Az a paraszti individualizmus, amely úgy érzi, hogy nem lehet élni és gazdálkodni másként, mint csupán a maga elszigetelt, egyéni erejével, és az, >>aki bírja marja<< elve szerint, az távolról sem valami ősi néptermészet. Egészen egyszerűen a kapitalizmus korszakának lecsapódása. Nem félek tehát attól, hogy valami mélységes, kiszakíthatatlanul mélyen gyökerező individualizmus állana a magyar szövetkezeti mozgalom előrehaladásának útjában. Útjában áll, de nem leküzdhetetlenül, nem örökké valóan. Nem valami ősi, természeti erő ez, hanem egészen egyszerűen egy történelmi korszak lecsapódása, maradványa.” (126.o.) Noha hangsúlyozta bevezető előadásában a termelési típusú szövetkezetek létrehozásának szükségességét, mégis úgy vélte, hogy a kolhoz, a kollektív gazdaság típusa nem felel meg a magyar viszonyoknak. A kolhozok, a kollektív gazdaságok típusát így jellemezte: „Ezek már nem szövetkezetek, mivel nem a tagok magántulajdonán alapulnak, hanem a földnek, mint termelőeszköznek a társadalmi tulajdonán. Ezek a közös gazdaságok lényegében a köztulajdonban álló földek megművelésére alakult paraszti munkatársulások...” (118.o.) Haláláig harcolt a szövetkezeti elvek érvényesítéséért Erdei hangoztatta, hogy mindenfajta szövetkezet alapvető jellegzetessége a tagok magántulajdonának, sőt korlátozott mértékű, azaz háztáji gazdaságának megőrzése a termelési folyamatok egy részének vagy egészének közös
megszervezése mellett. Ezen álláspontja mellett a legnehezebb időkben is kitartott, s ennek az elvnek gyakorlati érvényesítése emelte a magyar mezőgazdaságot az 1970-80-as években – a fajlagos termelési mutatók tekintetében – a világ élvonalába. 1948 tavaszán, nyarán megpróbáltatásai szaporodtak. Megjelent Veres Péter A paraszti jövendő című könyve, amelyet szerzője a parasztpárt programjának szánt. Legfőbb megállapítása az volt, hogy a magyar parasztság nem akar kolhozt, sőt termelési szövetkezetet sem, mert a saját földje „a legnagyobb egyéni szabadságot” biztosítja számára. E mondat úgy hangozott, mintha Erdei 1938-ban megjelent Parasztok című művéből másolta volna ki, de amit Erdei az említett parasztpárti szövetkezeti ankéton visszavont, s burkoltan önkritikát gyakorolt. Erdei kénytelen volt vállalni a hálátlan feladatot: bírálta Veres Péter állítását. Ezt írta: „Veres Péter megalkotta a paraszti kisgazdaság időtlen legendáját”. Veres Péter azonban nem volt hajlandó önkritikára, és meg is kapta a kemény bírálatot Rákosi Mátyás 1948. augusztus 20-i, kecskeméti beszédében. Nemsokára „le is telt politikai szolgálata”, ahogyan később maga is jellemezte helyzetét, és visszavonult írónak. Bizonyára Erdeiben is felmerült a gondolat, hogy érdemes-e vállalnia az időnkénti megalázó kompromisszumokat, korábbi meggyőződésének feladását, vagy válassza Veres Péter gerinces eljárását. Tartson ki meggyőződése mellett és vonuljon vissza ő is a politikai élettől, folytassa 1945-ben megszakított tudományos tevékenységét? Számára azonban ez sem jelentett volna megoldást, hiszen tudományos tevékenységében is ugyanazokkal az agrár-közgazdasági, szövetkezetelméleti, szociológiai kérdésekkel kellett volna foglalkoznia, amelyekkel politikusként is foglalkozott. Ezért úgy vélte: talán mégis politikusként, közéleti szereplőként szolgálhatja leginkább a magyar nép ügyét, amikor minden lehetőséget kihasznál annak érdekében, hogy a gazdasági, társadalmi változások során olyan megoldások kereséséhez, megtaláláshoz járuljon hozzá, amelyek leginkább megfelelnek a magyar viszonyoknak. Ez az elhatározása, meggyőződése vezérelte minden állásfoglalását, egész életútját. 1948 nyarától a hatalmat megszerzett kommunista párt a szovjet kolhozt először követendő példának, majd mintának tekintette. Erdei ekkor is, később is szinte minden írásában – amelyek a kötetben olvashatók – a téeszek szövetkezeti jellegének érvényesítése, a parasztok magántulajdonának és saját, háztáji gazdaságának megtartása, fejlesztése mellett érvelt. Még a legnehezebb 50-es évek időszakában is sikerült elérnie, hogy a téeszbe kényszerített parasztok földje jogilag magántulajdonban maradt. A háztáji gazdaságok ellen mind az ötvenes, mind a hatvanas években időnként politikai támadást indítottak. A kötetben szereplő szinte minden írás arról szól, hogy a szerző milyen sokoldalú, meggyőző érveléssel állt ki a téeszek szövetkezeti jellegének erősítése, s egyre inkább a háztáji gazdaságok fejlesztése, korszerűsítése mellett. A kötet legtöbb írásának van időszerű mondanivalója, mert a szerző szokott alaposságával mindig sokoldalúan, nemzetközi összefüggéseiben és történeti
foglalkozott mind a mezőgazdaság, a parasztság, mind a szövetkezetek – magyar viszonyoknak megfelelő fejlesztésével. (Szeged 2004/2)
