Tamás Pál A BLAIRIZMUS ÉS HATÁSAI A MAGYAR REFORMOKRA „Tony, most hogy másodszor is győztünk, levehetjük ezeket az Új Labour göncöket és végre csinálhatjuk, amiben hiszünk.” – mondja 2001ben egy régi ismerőse a pártkonferencián a miniszterelnöknek. – A helyzet rosszabb, mint gondolod – válaszolja TB – én hiszek ebben a dologban.”
Egyszer Csu En Lajt a francia forradalom hatásairól kérdezték. Még túl korán van ahhoz, hogy megítélhessük - válaszolta. Valószínűleg a „blairizmusról”, mint a balközép megújításának összerendezett és exportálható csomagjáról is ma még korainak tűnne komolyabb ítéleteket fogalmazni. Azonban Gordon Brown akár maradéktalanul folytatja majd Blair programját, akár azt erősebben saját alakjára szabja, akár ebben több folyamatosságot enged, a programot mégis érdemes e ponton szemügyre venni. Mindez bennünket ráadásul most különösen azért érdekel, mert bár az Új Labor Európa szinte minden újabb szociáldemokrata reformerére többkevesebb hatással volt, lenyomatai Magyarországon mintha különösen erősnek tűnnének. A közvélekedés szerint ez meghatározó módon a magyar miniszterelnök személyes rokonszenveiből következik, de valamilyen mértékig elvben talán a reformfeladatok szerkezetéből is levezethetőek voltak „blairistának” hitt, vagy azokra emlékeztető megoldások. S mert Blair filozófiájában ugyan kevéssé volt explicit, de pragmatistán eszközeiben lényegében három cikluson keresztül meglepően összerendezett, talán érdemes kormányzásának tanulságairól most Budapesten is elgondolkozni. A Harmadik Út programok végül is inkább szociológiai, mint politikai projektnek tűnnek [FINLAYSON, 1999]. Hiszen elsősorban egy olyan új társadalomszerkezeti modellt írtak le, vagy inkább csak hipotézist rajzolnak fel, amely politikai erőtereket legfeljebb gerjeszthet. Történetünk szempontjából azonban mellékes, igaza van Giddensnek abban, hogy a globalizáció megsemmisítve, vagy végletesen lebontva a nemzetállamot, új helyzetet teremt, vagy mégsem [CALLINICOS, 2001]. Legfeljebb az lehet nekünk érdekes, hogy a Harmadik Út megközelítéseknek még leginkább elméleti változataikban is volt normatív elemük [LEGGETT, 2004]. A politikai reformok lehetőségeinek elgondolása számunkra most azonban fontosabbnak tűnik, mint a 90es évek „Harmadik Út” brosúráinak szembesítése későbbi történésekkel ott [vagy akár itt], hogy azután bemutathassuk, a konkrét kompromisszumok és lépéskényszerek a puha teóriákat különösen könnyen felülírják. S hogy így a politikában úgysincs más, mint a pillanat. KAPITULÁCIÓ, VAGY MEGÚJULÁS? Az Új Labour kísérletét az első pillanattól kezdve kísérik ideológiai ítéletek. A támogató-helyeslő, „harmadik útra” hivatkozó és az elutasító, vagy erősen kritikus radikális baloldali vélemények kiindulópontja lényegében azonos. A klasszikus baloldal mai formájában az ipari forradalom gyermeke s még inkább az ipari társadalom része volt. Azonban a nagyipar, a szervezett munkásság kultúrája, a nemzeti társadalmakon belül folyó érdekvédelem és az ezek közé rendeződött osztályszerkezet az utolsó harminc évben megszűnt, kiürült, vagy darabjai hullott. Közben a globalizáció a Jó és a Rossz küzdelméhez is új színpadokat teremtett. A brit kísérlet az egyik első válasz volt erre az alapvető átrendeződésre. A kritikusok is tudják, ha megőrizték józanságukat, hogy a klasszikus ipari társadalomba visszatérni lehetetlen. De úgy vélik, Blairék lényegében így is kapituláltak. „Rózsaszínbe” öltözött neoliberálisok, akik hogy politikai állásaikat fenntarthassák, gazdaság- és társadalomfejlesztési terveikben egyértelműen megadták magukat a nemzetközi 1
gazdaság erőközpontjainak [a „tőkének”] előtt. Lényegében „puha” thatcheristák, akik a konzervatív reformer bukása után - talán simábban, kevésbé koherensen, fájdalomdíjakkal a vesztesek számára működnek [lásd Perry Anderson híres fogalmazását, aki szerint az Új Labour ma a thatcheristák legkényelmesebb menedéke]. És lemondtak arról, hogy megkíséreljenek fontosabb darabokat visszaszerezni a „lentiek” korábban meglévő s oly nehezen kiharcolt autonómiáiból. Hogy végül is a „lent” és a „fent” az új rendben is megmaradt szembenállásában egyértelműen a „fent” oldalára álltak. Ezzel szemben itt az Új Labour hívei, minden esetleges kritikájukkal együtt is valódi újdonságokat látnak. S ezek lényege nem ideológiai minták exportja, a „progresszív kormányzás” szégyenlős gomblyukjelvénye, hanem egy igen eredeti reformcsomag lenne [lett volna]. Amely természetesen a brit körülmények között nem robbanthatta fel egyszerűen a Thatcher teremtette új államot és társadalmi környezetét. Hanem abból továbbépítkezve valóban nemcsak megkísérelt felrajzolni valamilyen politikai víziót, hanem számos elemében ahhoz cselekvési utakat, szakmai döntéseket, policyket is rendelt. E csomag néhány kulcseleme jól látható: a. megteremtette a reformcsapat politikai játékterét, ha kell választói rövidebb távú megfontolásaival, pártjában természetszerűen élő nosztalgiákkal szemben is. E programnak, kifele forgalmazható elmélete, persze nincs, de sokszólamúságából és hajlékonyságából azért más reformpolitikusok is nyerhetnek inspirációt. b. az 20. század közepi állami szerepeket valóban sokhelyütt visszafogja, de a társadalompolitikában nem a piacnak engedné át a terepet, hanem megpróbálja a civil világot helyzetbe hozni, ahol lehet annak funkciókat átadni. S ahhoz, hogy ez működhessen, igen határozott közösségfejlesztő programokat indít. Itt határozottan nem neo-liberális. c. Elviekben sem hiszi, hogy a jóléti államnak vége lenne, legfeljebb annak korábban kialakult szerkezetével, politizálási stílusával van baja. Reformjai nem megsemmisítik, hanem újraszabják, modernizálni akarják a brit jóléti államot. Ebben szintén nem neo-liberális. d. Érti, hogy a globalizálódó világban a „nemzeti” mozgástere csökken. De egyrészt ki akarja tapogatni, hol van mégis tér valamilyen aktivizmusra [mégha Irak kapcsán ez most a korábbi Blair kép összeomlásához s tulajdonképpen a Blair személyes kormányzati pályájának a tervezettnél korábbi megszakadásához is vezetett]. Ami azonban fontos, hogy a globalizáció valódi ellensúlyaként jelentős forrásokat, mandátumokat és cselekvési programokat összpontosít a helyi társadalmak szintereire. Sőt a helyi társadalom rekonstrukciója az Új Labour egyik központi elemévé válik. Tehát „nemzeti” mandátumú kormányként is hangsúlyozottan egyszerre globalista és lokalista. e. Végül a gazdaságpolitikában - ahol egyébként a legnehezebb a neoliberális elemek használatát letagadnia - az un. endogén növekedési elmélet híveként az állam szerepét elsősorban a tudásgazdaság megerősítésében, forrásbiztosításában, fejlődési perspektíváinak biztosításában látja. Ebben az értelemben itt is aktivista. Thatcherrel [vagy inkább annak árnyékával] szemben úgy véli, az állam szerepe a gazdaságfejlesztésben itt hosszabb távon is megmarad. Ennek azonban legfeljebb humanitárius és környezetpolitikai szabályzáson túl elsősorban a tudásiparon, -szolgáltatások támogatásában kell jelentkeznie. E területeken az állam nem maradhat szerény partjelző, vagy segélycsomagok kiosztója. f. Mindennek eladhatóságához, de a reformok előfeltételeként a politizálást is a tömegtársadalom körülményeihez kell igazítani. A médiaaktivizmus és a 2
politikai vezetés [ott elsősorban hosszú évekig elsősorban Blair] markáns személyes jelenléte a médiarendszer szinte valamennyi eladási pontján elengedhetetlen. Sőt valami ennél is többről van szó: a döntés, a szakpolitika és annak kommunikációja összeolvad. Nincsenek politikák, amelyeket azután később jól, vagy rosszabbul kommunikálunk. E két elem a nyilvánosság mára kialakult szerkezetében nem szétválasztható. Azonban a 80-90-es évek médiarendszere, s különösen abban is a kereskedelmi televíziózás visszafejlesztette az agórát, a nyilvános és mégsem individualizált megszólalás lehetőségét a „lentiek” számára. A hagyományos baloldal által is használható fórumok helyett maradt a tévé-távkapcsoló szabadsága. S blairizmus nem hitegette magát, de politikai törzsét sem a visszalépés, az e tekintetben elképzelhető visszarendeződés reményével. Számunkra elsősorban e reformcsomag összetétele, kivitelezettsége és adaptálhatósága nem-brit környezetben válik most érdekessé. Ó- ÉS ÚJ-LABOUR: AZ ÁTMENET NEHÉZSÉGEI A 90-es években az angol baloldalnak komoly brand-problémái [is] voltak. A közvélemény elfordulni látszott a thatcherista programtól. Visszatérésről a korábbi korszakba azonban szó sem lehetett. Új párt alapítását az angol politikai rendszer kizárta. A Labour, persze, ott volt és felhasználhatónak is tűnt. Kiépült szerkezetei, tagtömegei, jelenléte a városházakon, megrendült, de létező kapcsolatai a szakszervezetekkel ebben az időben inkább lehetőségeket, mint kötelezettséget jelentettek. A hagyománytól mereven elhatárolódni értelmetlennek tűnt. De valamilyen fordulópontot jelezni is elengedhetetlennek látszott. Így született, elsősorban választási projektként az „Új Labour” [TOYE, 2004]. A projekt majdani kormányzati stíluskövetelményei – akkor még ellenzékben - a politikusokat természetszerűen előre kevéssé, vagy egyáltalán nem foglalkoztatták. A társadalom átrendeződése az európai balközép pártok alapjait talán más politikai erőknél jobban kikezdte. Így, ha lábon akartak maradni, saját korábbi pozícióikhoz képest a többieknél hosszabb utat kellett végigjárniuk. Van, akinek tetszenek az eredmények, mások elkeserítőnek tartják azokat. Egyesek a „Harmadik Út” kísérleteket viszonylag egyszerűen megvalósíthatónak tartják. Mások inkább rosszul sikerült PR fogásként arról hallani sem akartak. A kontinentális Európa pártjaitól a britek több szempontból is eltérnek. Ezekről a reformok értelmezéséhez most három okból is érdemes beszélni. Először is. A brit balközép kétségtelenül más hasonló mozgalmakhoz képest sokkal jobban dokumentálta saját belső vitáit és a közbe jelentkező ideológiai elágazásokat. Másodszor. A brit tapasztalatot sokan az 1989 utáni Közép-Európában akár Blair, akár Thatcher vonatkozásában absztrakt ideológiaként zászlóra írhatónak tartották. Harmadszor. Blair mostani távozásával akkor is egy fontos korszak zárul le, ha az őt követő Gordon Brown az első időktől kezdve ugyanolyan kezdeményezője az „Új Labour” projektnek, mint a most leköszönő miniszterelnök. Tanulmányunk két megfontolásból született. Először is, be szeretnénk mutatni, hogy a balközép megújulásának, ha vannak is ideológiai elemei, az elsősorban nem értékváltásokhoz, hanem új policykhoz kötődnek. Jelezzük, itt vannak új ideológiai hangsúlyok, vagy elemkombinációk, ugyanakkor összefüggő nagy elméletekről szó sincs. Legfeljebb középszintűekről. Vannak azonban policy víziók, amelyek a változó körülmények között is állandónak tűnnek, használjanak megvalósításukhoz akár új, akár saját régi, sőt akár a politikai ellenfél korábbi eszköztárából kölcsönzött
3
megoldásokat. Az „Új Labour” e vonatkozásban legfontosabb tanulsága, hogy korábbi eszközök és új technikák kombinációival is lehet teljesen új célokat, jövővíziókat támogatni. Az újdonságot lényegében az utóbbiak jelentik, az eszközök legyenek látszólag régiek vagy újak, itt másodlagosak. Másodszor. Látható, hogy a valóban sikeres politika legfeljebb szándékaiban és céljaiban másolható, vagy válik rokoníthatóvá, de eszközeiben helyhez kötött. Célok átemelhetők a máshol hozzájuk tartozó eszközök nélkül. Vagy ha máshonnan származó eszközöket alkalmazunk, majdnem annyi energiánkba kerül azok illesztése új politikai környezetükbe, mint amennyibe az eredeti kidolgozása volt. Az „Új Labour” története számunkra így három elméleti problémát érint. A folyamatosság és az újrakezdés retorikáját. A neoliberális gazdaság és társadalompolitikával szemben alternatívaként megfogalmazódó új lehetőségek keresését. Végül a nagy pártok olyan belső koalícióinak sorsát, amelyben a belső balés jobboldal, vagy a szervezeti modernisták, és konzervatívok valamilyen csapatát kell egy elhúzódó, bonyolult reformfolyamat éveiben összetartani [MACINTYRE, 2000; HAY, 1999; BRIVATI-HEFFERMAN, 2000]. A továbbiakban „blairizmus” alatt az „Új Labour” projekt sajátosan mediatizált, legnagyobbrészt a miniszterelnökhöz kötött retorikájú változatát érteném. Míg a Harmadik Út gondolatkísérlet (rosszmájúan nevezhetném afféle szocdem popideológiának is), addig ez valós erőtérben zajló hús-vér politikai folyamat. Az utolsó évtizedekben a nyugat-európai balközép pártok talán legfontosabb szervezeti dilemmája a szakszervezeti kapcsolatok feloldásában, átprogramozásában ragadható meg [CRONIN, 2006]. A politikai szervezet és a mozgalmak közötti kapcsolatok már a 19. század végén igen fontosakká váltak, de legszervesebb szinkronizálásukra lényegében a II. Világháború utáni növekedés évtizedeiben került sor Európa szovjet ellenőrzéstől független felében úgy 1947-től kezdődően [MOSCHONAS, 2002]. Most nincs hely e tekintetben a német-osztrák, az északi és a brit modellek összevetésére. Beérjük annak jelzésével, hogy a háború utáni brit modell talán más európai szocdem formációknál tovább őrizte meg a párt függőségét a mozgalomtól. 1945 előtt sem itt, sem máshol Európában nem adatott meg a szakszervezeteknek – akár szerették volna, akár gondolatban elutasították – hogy partnerei lehessenek a kormányzó hatalomnak, a brit kompromisszumnak azonban úgy, ahogy azt az 1945 utáni munkáspárti kabinetek kialakították, e partneri kapcsolat már részét képezte. A kialakult gazdaságpolitikai társfelelősségtől komolyabban a szakszervezeteket a konzervatívok sem akarták megfosztani – egészen a 70-es évekig [TANNER-THANE-TIRATSOO, 2000], amikor a kibontakozó gazdasági válság amúgy is lenullázta az addigi politikát – minden keynesi megoldásával és egyeztető mechanizmusával együtt. A növekvő nyersanyag- és energiaköltségek szinte hirtelen viszonylagossá, tulajdonképpen védhetetlenné tették a szakszervezetek lényegében változatlan bérmaximalizáló programjait. A gazdaságirányítás korporatista megoldásait azonban eredetileg akkor sem egyszerűen leépíteni akarták. Inkább azt keresték, hogyan lehet e programokat a válság megoldásának szolgálatába állítani. A háború utáni kompromisszumot a főbb társadalmi erők között a hetvenes években az akkori kormányok eredetileg nem felmondani, hanem újratárgyalni szerették volna. Az eredmények, persze, mint mindig, vegyesek voltak. De ott, ahol akkor éppen szociáldemokraták kormányoztak, többnyire sikerült az egyezségeket a nélkül módosítani, hogy valamelyik fél fel akarta volna borítani az asztalt [RUSSELL, 2005]. A 80-as évektől a baloldali pártok és a szakszervezetek közötti kapcsolatok folyamatosan és mindenütt Európában gyengültek [CRONIN, 2006]. A kötődés 4
megmaradt természetesen, de egyre kevesebbet jelentett és a gazdasági és technológiai trendek sem kecsegtettek azzal, hogy a kapcsolat korábbi intenzitása a jövőben visszaállhat [MARTIN-ROSS, 1999]. A brit kötések azonban a többihez képest is erősebben felpuhultak. Mindeközben a szakszervezeti létszámok is az Európában máshol látottaknál gyorsabban csökkentek, s így igen nagymértékben csökkent e szervezetek ellenálló képessége is. A Labour legrégibb politikai modelljében (az 1900-as alapítást követően) még felvállalta a közös kormányzást a szakszervezetekkel. A század végére azonban a párt fokozatosan és végül már nyilvánosan felmondta ezt a különleges kapcsolatot, és a dolgozói érdekképviseleteket az egyik számba veendő partner szintjére fokozta vissza [CRONIN, 2006]. A 90-es évek közepének Új Labour programjaiban technikai értelemben itt két elem válik meghatározóvá: a.) Munkaerőpiaci aktivizálás képzésen, képességfejlesztésen és munkahelyi kezdeményezéseken keresztül (ezt hívták munkahelyi „New Deal”-nak). b.) A közszolgálatok fejlesztése azután, hogy reformálva lettek. Tehát a közszolgálatokat nem azért reformálták, hogy kevesebbet fordítsanak rájuk, hanem azért, hogy hatékonyabbak legyenek, és így a meginduló növekvő támogatást valóban hatékonyabban hasznosítsák. Vagy ahogy Gordon Brown, akkortájt gyakran hangoztatta „először reformálunk, és csak utána jönnek a források”. E „kínálati oldalt” élénkítő lépésekkel az átmenetet a szolgáltatások felé és az áttérést a régi iparokból az új iparok felé erősítették, s az így kialakuló posztindusztriálisnak hitt modellektől a szakszervezetek természetesen idegenkedtek. Hasonlóan szemben álltak az állami alkalmazottak különleges munkahelyi védelmének feloldásával. Formailag nem csak tagjaikat védték, mert úgy vélték, hogy ezzel a kormányzat tulajdonképpen a privatizációt, vagy a közszféra magán alvállalkozóinak szerepnövelését készíti elő. S ez nem támogatandó. Nagy-Britannia gazdasága a 90-es években számos – s egyáltalán nemcsak kormányzati bölcsességre visszavezethető okokból dinamikusan fejlődött [GRAY, 2004]. A kormány épp e momentumot tartotta döntőnek a közszolgáltatások jövőbeli szerkezetének kialakításánál. Hitte, hogy a források viszonylagos bősége növeli a reformok szabadsági fokát. A dráma, persze, mindenekelőtt abból következett, hogy a kontinentális modellektől eltérően, a Labour és a szakszervezetek között nem egyszerűen szoros kapcsolat volt, hanem azok szerepe a párt szinte valamennyi szervezeti színpadán meghatározó volt [RUSSELL, 2005]. Bizonyos értelemben a párt maga is a szakszervezetek „termékének” számított és az elterjedt baloldali felfogás szerint a párt a „munkásmozgalom” politikai, a szakszervezetek, pedig annak gazdasági szárnyát alkották. Egyes megfogalmazások szerint, a szakszervezetek voltak a párt tulajdonosai [CRONIN, 206]. A pártot ők alapították, ők tartották ma is el és táplálták akkor is, amikor az éppen kikerült a hatalomból. Ezen túl a szakszervezetek közvetlenül is ellenőrizték a párt döntéshozó testületeit, mégpedig nagyon is közvetlenül. A 90-es évek második feléig a pártkonferenciákon lényegében a szavazatok mintegy 90%-át, különböző szakszervezeti blokkok ellenőrizték. A párt szemében, pedig éppen ez a szakszervezeti jelenlét volt a hagyományos kapocs a törzsválasztók, vagyis a „munkások” felé. A szakszervezetek a párt irányító testületében: a National Executive Committee-ban (NEC-ben) is meghatározó súllyal rendelkeztek. A Labour politikai kultúráját is ez a máshol szokatlan intenzitású és kiterjedtségű szakszervezeti jelenlét határozta igen hosszú ideig meg. Ebben a munkások érdekeit jól elkülönülő, más társadalmi rétegekével szemben világosan megfogalmazható alapoknak vélték és miután őket „védeni” kellett, így az egész politikai filozófia sajátosan defenzívvé vált. Az akkori Labour baloldali kritikusai általában hangsúlyozták is, hogy így a pártból 5
kiveszett az érdeklődés, vagy az elkötelezettség bármifajta társadalmi átalakulás iránt. S ebben a pártban a lojalitás a hatékonyságnál fontosabb volt [DRUCKER, 1979]. A külső aktorokat ellenségesen, vagy legalább is bizalmatlanul kezelték és azok a vezetők, akik e keretekből ki akartak törni, nagyon hamar a peremen találták magukat. E politikai kultúra befelé fordult és csak nagyon kevés provokációt viselt el. Ezzel együtt is gyakori kormányzati szereplője volt az angol váltógazdaságnak. Ezért aligha védhetőek azok a nézetek, melyek szerint a Labour azért volt ilyen, mert sokáig vesztes, vagy a hatalmon kívüli volt. S hatalom nélkül egy pártnak romlik a politikai reakciókészsége, egyre nehézkesebben tud gyakorlatias reakciókkal valamilyen kihívásokra válaszolni. A pártok elven igazán a vereség állapotában tanulnak legjobban. E megállapítás a 60-70-es évek Labour-jére egyáltalán nem igaz [TOYE, 2004]. Persze, az egyébként is keveset volt hatalmon kívül, hiszen 1964-70 között a Wilson kormányban, majd 74-79 között ismét először Wilson, majd 76-tól Callaghan vezetésével kormányzott. Ezekben az években nemcsak együtt dolgoztak a szakszervezetekkel, hanem a kontinentális Európában bevált korporatív rendszert formálisan is bevezették. A szakszervezeti kapcsolat modernizációs programként azonban megbukott [CRONIN, 2006]. Pedig a 60-as években a szakszervezeteknek a technológiai innovációban, a 70-esekben, pedig a válság meghaladásában szántak különleges szerepet. Az 1970-74-es konzervatív kormányzás időszakában az állam és a szakszervezetek közötti kapcsolat gyorsan romlott. A két oldal közötti később Thatcher alatt szenvedélyessé váló szembenállás lényegében már ebben az időben elkezdődik. A konzervatívok számára egész Britannia elsősorban azért túl „szocialista”, mert abban feleslegesen nagy a befolyása a szakszervezeteknek. Ezek megtörése így a polgári politika legfőbb frontfeladatává válik. Ebből következően a Labour-nek elemi feladatává lesz – már amennyiben és ahol tudja – a szakszervezetek védelme az időnként drámaian felerősödő konzervatív kormányzati támadásokkal szemben. Egyébként sokan a 70-74 közötti konzervatív kormány bukásának legfőbb okát képtelenségében látják a sztrájkmozgalmak és egyáltalán a munkaügyi kapcsolatok kezelésére. Az 1979-es vereség, Thatcher hatalomra kerülése mindezek után nem valamilyen politika kudarca, hanem sokak számára a Labour általános díszfunkcionalitásának bizonyítéka volt. Thatcher szinte azonnal nekilátott a szakszervezetek közhatalmának megtöréséhez. A szembenállás az 1984-85-ös bányászsztrájkokban, sőt az azok körül kitapintható szélesebb politikai ellenállásban kulminált. De itt a konzervatívok győztek. S ők győztek ismét a 87-es választásokon, amik után most már egyértelműen nyilvánvalóvá vált, hogy a baloldal szervezetipártpolitikai megújulásának központi problémája itt a szakszervezeti mozgalom lesz. Amely közben tovább gyengül [TOYE, 2004]. Ebben szakmapolitikai, ágazati és munkaszervezeti változások legalább olyan fontos szerepet játszottak, mint a politikai erózió. A 70-es évek végén a munkások 53%-a, 1990-ben pedig csak 28%-a volt szakszervezeti tag. Igaz, a zuhanás a Labour kormányzat évei alatt megállt és ezen a szinten stagnál (2003-ban 29.1%). A szervezettség elsősorban a közszférában és az állami vállalatoknál magas, 2003-ban a versenyszférában csak 19% volt. Egyébként hasonló ütemben csökken azok száma is, akiknek alkalmazási feltételeit kollektív szerződések szabályozzák (a 70-es évek végén 70%, a 90-es évek végén már csak 45%, s végül 2003-ban 35.8%). [GRAY, 2004] Blairéktól hatalomra kerülésük után a bázis Thatcher szakszervezet-ellenes igazgatásának felszámolását várta [TAYLOR, 2000]. Azonban ez a nem hagyományos baloldalon kívül a társadalomban közben annyira népszerűvé vált, hogy Blairék lényegében nem is nagyon tudtak, vagy akartak hozzányúlni. S persze, az is nyilvánvaló volt, hogy nem lehet visszatérni a keynesi gazdaságpolitikához sem 6
[TOYE, 2004]. Mindenesetre, akár így volt, akár nem, az új kormány egyik irányban sem rekonstruált korábbi politikákat és bár a baloldali közvélemény ezt várta volna, amikor mégsem tette, igazán az nem nyitottak frontot a kormánnyal szemben. Így, amikor elindulnak a párt újabb belső szervezeti reformjai, a szakszervezetek tárgyalási pozíciói egyébként is igen gyengék. Ennél a pontnál nemcsak a pártvezetés autonómiájának növelése érdekében volt fontos a szakszervezeti kapcsolat újraszabályozása. A balközép kormányzat társadalmi bázisának kiszélesítése is olyan változásokat követelt, amelyek után a közvélemény elhihette, az új kormányzat össztársadalmi érdekeket is képes követni, s nem marad feltétlenül a szakszervezetek és hagyományos szavazóbázisa foglya. A párt „függetlenségének” megteremtése ily módon több lépésben történt [GRAY, 2004]. A 80-as évek elején és közepén a gazdasági szerkezetváltás és az ellenséges konzervatív kormány új felismeréseket követelt meg. 87-89-ben erre a Labour meg is kísérelt egy új koncepcióval reagálni (ez volt az un. Policy Review időszaka). Korábban a brit szakszervezeteknek kevés formális joguk, de igen kiterjedt informális privilégiumaik voltak. Az új pártelit a továbblépést ekkor még inkább az európai keretekből előbújó „szociális chartában” látta. Ebben egyrészt a dolgozók individuális jogait a kontinentális Európa mintájára kiterjesztették volna, másrészt a kollektív jogokat összébb kívánták húzni, de úgy, hogy a megmaradókhoz jogi biztosítékokat is rendeltek. 1989 után e vitákban tűnik aztán fel egy fiatal képviselő, Tony Blair is. 1993-ban, s ez az egész pártszervezeti reform fordulópontja volt, a Labour országos konferenciáján megváltoztatják a szavazás rendjét. A szakszervezeti képviseleti arányokat, amelyek hosszú ideig 90%-osak, de még 93ban is 70%-osak voltak, sikerül levinni 50%-ra [TOYE, 2004]. S a blokkokban szavazás helyett a küldötteknek megengedtek az egyéni szabad választást a döntésre felkínált alternatívák között. Ezzel alapvetően megváltoztak a párton belüli erőviszonyok. Elvben igazán ekkortól válik nemcsak elvi programmá, hanem gyakorlati lehetőséggé a pártreform is. Ekkor lép a színre az elkötelezett modernizálóknak az a csoportja, amely hamarosan az Új Labour projektjét megfogalmazza [GRAY, 2004, CRONIN, 2006]. Megtörik a jég. 1994 nyarán Blairt a párt vezetőjévé választják. Ekkor már a színen van Gordon Brown is. A New Labour nagyon óvatos a szakszervezeti elittel és Blair formálisan is megígéri, hangjukra különösen figyelni fog. 1994-95-ben kiveszik a pártprogramból a mitikus IV. Klauzulát, amely mindaddig - sok évtizeden át- megőrzött egyfajta absztrakt köztulajdont és kollektivizmust jövőképként a Labour ideológiájában. E ponttal kapcsolatban 1959 óta a párt fórumain folyamatosan folytak viták, de a belső baloldal e meghatározást a pártdokumentumokban még akkor is meg tudta őrizni, amikor az államszocializmus kelet-európai válfajai is megbuktak. 1997 májusában azután a választásokon elegánsan győz az Új Labour és az 1997-es pártkonferencián intézményi reformok egész sorát hirdetik meg, és „Partnerség a Hatalomban” címen új pártprogram is megjelenik [GRAY, 2004]. Az Új Labour kormányzása alatt a baloldali bázis, s így a szakszervezetek is, sok mindent kaptak, de nem azért, mert az új kormánytól mindezt markánsan követelték volna, hanem mert azt igazságosnak tartotta, ha a számára közeli, s lemaradt felet ismét valahogy felhozza. A munkaerőpiaci konfliktusok kezelése a Thatcher alattihoz képest ugyan sokkal kiegyensúlyozottabb lett, azonban mar itt nem a korábbiakhoz hasonlóan a központi bértárgyalásokat és a szakszervezetek jelenlétét tartották meghatározónak. Így lényegében újraszabták az egész klasszikus brit ipari kapcsolati rendszert. 2003-ban az országos pártkonferencián Bournemouth-ban, ahol egyébként Blairt nemcsak az iraki háborúért, hanem belpolitikájáért is erősen kritizálták balról, fontos szakszervezeti vezetők követelték a visszatérést a párt mozgalmi gyökereihez. 2004 7
júliusában Nemzeti Policy Fórum néven azután létre is jött politikusok és mozgalmárok valamilyen kerekasztala és ezek meg is fogalmaztak „Warwicki Egyezmény” címen egyfajta kompromisszumot. A meggyengült Blair kabinet sem ígért azonban sokat. Elkötelezettségek helyett különböző vegyes munkacsoportok felállításával kellett a civil oldalnak beérnie. Végül is nyilvánvalóan a pártelit számára elképzelhetetlen lenne a korábbi függőségek visszaállítása. A brit társadalom sok szempontból mára erősen amerikanizált és a különböző „európai szociális modellektől” mindmáig meglehetősen távoli maradt. 1997 óta, pedig az Új Labour azért bizonyította, hogy a szakszervezetek nélkül is képes valamilyen baloldali diskurzusra. REFORMTECHOLÓGIÁK Az Új Labour társadalomirányítási programjaiban jól látszik néhány kulcskifejezés: „közösség”, „partnerségi kapcsolatok”, az „integráció” és a „devolúció”. A policy vita itt nem éri be az állam alapvető szerepköreinek minimalizálásával (éppen ezért e program nem neoliberális). Különleges szerepeket ruház át onnan közelről nem túl pontosan definiált „közösségekre” és olyan leegyszerűsített részvételi programokra, amelyekben a helyi közvetlenül érdekelt csoportok bizonyos konzultációkon véleményüket partnerként is megfogalmazhatják. A közpolitika meghatározó elemévé itt egyértelműen a társadalmi kirekesztés feloldása és a szolidaritás valamilyen hagyományainak felélesztése lett. E programok mögött nemcsak szociáldemokrata, hanem konzervatív és össznemzeti szolidaritások nyomai, vagy részelemei is látszanak. A szolidaritások leginkább helyi közösségekben voltak rekonstruálhatók, ezért több program kiemelten foglalkozott helyi egyenlőtlenségekkel és helyi stratégiai partneri kapcsolatokkal. Ebben a kirekesztés elleni diskurzusban három kérdéskör kapcsán voltak komolyabb viták: a.) A célirányos jóléti támogatásokról és egyéni felelősség központú „új szociálpolitikáról”. b.) A különbségek és sokféleségek megengedett, vagy elfogadható mértékéről a kirekesztési/integrációs programokban. c.) Az „emberi beruházások” jelentőségéről peremre szorított csoportokban. Az első kormányzati ciklus félidejére készült el Blairék Fehér Könyve „A kormányzat modernizációja” címen (1999). Ez a társadalmi integrációt nevezte meg kiemelt feladatként és megvalósításában, ha nem is tekintette semmisnek az állam lehetőségeit, mégis a főszerepet a helyi tudásnak és kapcsolatnak szánta. E reformprogramot sokan azután így is kritizálták, mint túlontúl technokratát, amely a bizonytalanságokat és előre nem látható momentumokat tudatosan elfelejti. De létrejöttek új központosított kormányzati struktúrák is e problémakör kezelésére. Mindenekelőtt az államigazgatási ágazatokat keresztbe metsző funkcióval egy „társadalmi kirekesztés” részleg (Social Exclusion Unit), valamint az önkormányzatok és az államigazgatás különböző szintjein új programok egész sora indult: a közösségek Új Deal-je, a Lakóközösségek Megújulásának Nemzeti Stratégiája, szegénységellenes stratégiák és regionális fejlesztési ügynökségek is e program szolgálatába lettek állítva. Az egymást hol kiegészítő, hol részben átfedő programokban meghatározó maradt a helyi szint: a városi regeneráció kérdései és a betagozó helyi kormányzati programok. Az oktatás, az aktív munkaerő-politika és egészségügy területein a piaci és a közösségi együttműködési programok különböző vegyes csomagjai alakultak ily módon ki. Az állami szerepkör gyengítésével, illetve újraértelmezésével kapcsolatos programok elméleti alapjai természetesen hiányosak voltak. Folytak viták arról, hogy ez, illetve, 8
hogy mi is nevezhető Harmadik Útnak, és hogy a társadalmi kirekesztés, a hátrányok részleges közömbösítése és a társadalmi mozgósítás milyen együttesei lesznek itt igazán kívánatosak. Az elméleti viták nemesebbjei az állam képességeinek vizsgálata köré rendeződtek. Képességek alatt itt az állam és intézményei beavatkozási hatékonyságának korlátos voltát, pontosabban e korlátok konkrét meghatározását kellett volna érteni. Itt a vita igazán két pont körül forgott. Egyfelől, igen különbözők voltak a felfogások a közigazgatás hierarchiákat, piacokat és eliteket együtt kezelési képességéről. Másfelől, újraéledt a vita a közösségek olyan méreteiről és szerkezeteiről is, amelyek alkalmasak arra, hogy értelmezhető policyk terepévé váljanak. A 80-as években több közigazgatási reformhullám is végigfutott Nyugat-Európán. Igazán ezekből két elem emelkedett ki - a szolgáltatások egy részének piacosítása és a rendszeren belül az ipar- és vállalatirányításból ismert módszerek bevezetése. Az átszervezések sokszor az eddigi köz- és államigazgatás feldarabolásába torkollottak. A születő újabb egységeknek [a lehetőségekhez képest] világosan meghatározott céljaik, rögzített programjuk és teljesítménymérő kísérőelemeik voltak. A 90-es évekre e reformfilozófiák helyén, az igazgatáson belül is piaci versenyimitáló technikák jelentek meg. [DRYZEK, 2000]. Egyre kiterjedtebben értelmezték az egyébként már a 80-as években megjelenő NPMet [New Public Management]. A piaci és vállalatirányítási módszerek keverékének bevezetése általános decentralizációval keverve vált igen gyorsan a reformok alapmodelljévé. A Blair csapat egyik úttörője volt e próbálkozásoknak. Egyfajta managerizmus itt kifejezetten központi elemévé vált a Harmadik Utas közigazgatásnak. Különösen az igazgatási hatékonyság meghatározási kísérleteivel, majd ezekre épülő mérésekkel, illetve az igazgatáson belüli belső verseny lehetőségeivel bajlódtak sokat. A 80-90-es években e reformokkal párhuzamosan ugyanakkor csökkentek az állam és a társadalmi csoportok, illetve az állampolgárok érintkezési felületei. Az emberek ezekben az években a legkülönfélébb módokon elfordultak az államtól. Egyre kevesebbet vártak tőle, egyre kevesebbszer kívántak azzal kapcsolatba jutni, egyre kevesebb volt általában bizalmuk iránta. Nem állítjuk, hogy ez szervesen következett volna az igazgatás újféle racionalitásától. Sőt, ugyanilyen valószínűséggel állíthatnánk, hogy annak épp egyik meghatározó oka épp a reformok előtti időszak rossz állami hatékonysága volt. De azt is látható, hogy az államigazgatás menedzseriális értelmű javítása nem járt az állam iránti elveszett bizalom visszaszerzésével. S hogy ráadásul azok a részvételi technikák, amelyeket kifejezetten az igazgatás „társadalmi töltésének” erősítése érdekében vezettek be, bár valamilyen hatásfokkal kétségtelenül működnek, az állam iránti általános társadalmi bizalom helyreállításában sem voltak képesek később igazán szerepet játszani. Az Új Labour ezen államműködési és bizalmi válság kezelését az állam-polgár kapcsolatokban legalább részben a „közösség” [pontosabban a community - a magyarnál lényegesen tágasabb jelentésekkel] nagyobb szerephez juttatásával, vagy felértékelésével próbálta kivédeni [REDDDEL, 2004]. A politikai tevékenységet egyre nagyobb mértékbe, a helyi közösségekbe próbálták áthelyezni. A lokalitás így a labourista politikakoncepcióban, a 90-es években kiemelt szerephez jut. Bizonyos értelemben a civil szféra, a különböző kapcsolati hálózatok, a társadalmi tőke szerepének felerősödése, úgy tűnik egyfajta reakció a 80-90-es évek túlságosan is technicista reformelképzeléseivel szemben [ADAMS-HESS, 2001]. Ugyanakkor a 90es évek reformerei talán arra is itt rájönnek, hogy nem képesek az ország népességét a legkülönfélébb dimenziókban úgy integrálni, ahogyan az annak gazdasági biztonságához szükséges lenne. S ezzel egyidőben nyilvánvalóvá válnak a jóléti állam jelenlegi szerkezeti korlátai. A különböző közösségi szintek beemelése az állam és a 9
polgárok közötti kapcsolatrendszerbe részben e strukturális nehézség enyhítésére, vagy oldására is használható eszköznek tűnt. A brit modellben e „közösségek” bekapcsolására az államigazgatásba megerősödik, és igen gyorsan formális kormányzati elvvé is válik egyfajta „partnerségi” diskurzus. Ezek korlátai egyébként nagyon hamar kiderülnek. A kritikai irodalom egyébként épp a helyi partnerségeket minősíti az Új Labour projekt talán legfontosabb [megkérdőjelezhető?] neoliberális elemeinek. A később nálunk is közhelyszerűen ismetelt kritika, mely szerint itt az állam egyszerűen forráshiányos amatőröknek ad át és így leront fontos állami funkciókat, és így egyszerűen kibújik alkotmányos kötelezettségei alól, az Új Labour helyi hálóival kapcsolatban már nagyon korán megjelenik [GEDDES, 2001; REDDEL, 2004]. A Harmadik Út ideológusok e helyzetekre –pozitív értelemben - egyébként egy külön kifejezést, a „társadalomigazgatást” [social governance] is használnak, hangsúlyozva, hogy nem egyszerűen leépíteni akarják az államot, mint a neoliberálisok, hanem helyén a [helyi]társadalom azt kiváltó önigazgató funkcióinak felépítését is fontosnak tartják. A vita épp arról folyik, hogy ez mennyire sikerült nekik. E modellekben az állam és a civil világ közötti egyensúly kérdése válik különösen fontossá. Az aktív állam ebben az összefüggésben „közösségi eszköz”. Az államot nem nagynak, de erősnek szeretnék látni. A civil társadalom itt nem váltja ki teljesen az államot, sőt épp alkotmányos mandátumaival az állam teremt olyan kereteket, amelyeken belül azután a civil világ biztonságban működhet [DI PALMA, 1997]. A „társadalomigazgatás” alkotóelemeit az „aktív állam” fogja azután alkotni a mozgalmakkal és a puhán szervezett civil csoportokkal együtt. Itt a többszereplős és diszperz társadalomirányítási modelleknek valóban születnek rendezőelemeik. A piaci és hierarchikus modellekkel szemben e változatok a tárgyalásos problémamegoldást, horizontális kapcsolati hálókat és a szerves szervezeti formákat [AMIN-THOMAS, 1996, CONSIDINE, 2001] részesítik előnyben. Természetesen a hálózatokon belüli hatalmi viszonyokat esetenként különleges technikákkal kell kézben tartani. A „társadalomigazgatáshoz” - hogy az a hagyományos államot kiváltsa - persze a hálózatok nem lesznek elegendőek. Speciális intézményi együttesekre is szükség van, hogy a köz komplexitásait kezelni tudhassuk. S tulajdonképpen az Új Labour itt visszafogja, de nem mondja teljesen fel a brit politika hagyományos osztálykötödéseit sem. GAZDASÁGI VIZIÓ: ENDOGÉN NÖVEKEDÉS Az elterjedt kritikával és a rokonszenvező „na látjátok…” vélekedésekkel ellentétben az Új Labour nem maradt meg a neoliberális gazdaságpolitika átfestésénél, vagy ad hoc fejlődéskiigazítási lépések halmazánál. Gordon Brown már 1994-ben tud, beszél a poszt-neoklasszikus endogén növekedési elméletről. Sőt, korábban, úgy a 80-as évek végén annak megjelenése markáns és nyomon kísérhető fordulat a Labour gazdaságés társadalompolitikájában. 1997 után, pedig egyértelműen keretet jelent a gazdasággal kapcsolatos kormányzati stratégiához. Ez egyfelől aktivista, tehát az államnak határozott szerepet szán. Másrészt a gazdaság- és szociálpolitikát tudatosan összeépíti. Persze, arról itt sincs szó, hogy valamilyen elméletet közvetlenül „át lehetett volna” policy-kba emelni. De megerősítő sorvezetőként, vagy útikönyvként kétségtelenül használtak. A 70-es évek végéig meghatározó „keynesi konszenzushoz” az állami szerepekről a thatcheri reformok után egyszerűen nem lehetett visszatérni. A Labour reformerek már korán, valamikor a 90-es évek elején dokumentáltan kapcsolatba kerülnek egyetemi gazdaságteoretikusokkal [ebben akkor a Harvardon végzett Ed Balls, később a Kincstár vezető elemzője a kulcsember, később fontos Blair ismeretsége David Milibanddal, majd 1992-ben, amikor Clinton stábjánál vannak tanulmányúton 10
találkozásuk Summers-szel és Reich-hel]. Az endogén növekedéselmélet fontosabb képviselői közül akkor már többen az US kormányzati apparátusban dolgoztak. Az Új Labour vezérkar és az amerikaiak között több brit tanácsadó, mint Peter Mandelson, de Philip Gould és Jonathan Powell is tudatosan építették a kapcsolatokat [DOLOWITZ, 2004]. Azok rövid időn belül akkortájt egyébként sok baloldali labouristának annyira erősnek tűntek, hogy egyenesen a párt „Clintonozásáról” kezdtek panaszkodni. A fordulat itt egyébként valószínűleg Blair 1993 januári amerikai útja lehetett, amikor is az ott mintegy „megtalálta a nyelvet” reformelképzeléseihez [ROUTLEDGE, 1998; RENTOUL, 2001]. Az 1997-es Kiáltványban ezek expliciten is megjelennek. Az endogén növekedés elméletét alapszövegei [UZAWA, 1965; ROMER, 1986; LUCAS, 1988] egyébként modelljeikben bemutatják, hogy a humántőke és a technológiai fejlesztési befektetések lehetnek az aktorok legfontosabb hosszabbtávú gazdaságpolitikai lépései. A szabályozások nélküli piac a humán tőkébe alul-beruház. Az állam feladata e rövidlátás korrekciója. Mindenekelőtt az iskolarendszer állami támogatása és a felnőttképzés modernizációja jelenthetik az utat a készségpiacok újrarendezése felé. Az elmélet emellett hangsúlyozza egyes kínálati oldali beavatkozások hatását is a növekedésre. A hosszabbtávú állami aktivizmus a tudástermelő és –forgalmazó ágazatokba általában is segíti a beruházások növekedését a gazdaságban. Felismeréseik azóta gazdaságpolitikai közhellyé koptak. A hatalomra kerülő Labour elődeitől különböző eszközöket választott. Az első hetekben, ismét Thatchertől eltérően – biztosítják a Bank of England operációs függetlenségét. A kamatláb-politikában a közvetlen kormányzati beavatkozás így lehetetlenné válik. A fiskális politikában is más eszközöket kezdenek használni [a CSR-t, vagyis a Comprehensive Spendig Review-t a pénz átirányítására az endogén növekedési elmélet szerint fontos területekre, az „aranyszabályt” a kormány pénzfelvevő ambícióinak korlátozására és a „fenntartható beruházások szabályát”, amely a kormányt a gazdasági cikluson belüli konstans adósság/GDP hányad fenntartására kötelezné]. Mindeközben léteznek a kínálati oldali beavatkozási ambíciók. A korábbi neoliberális programokkal szemben céllá itt az éves egyensúlyok helyett a cikluson belüli kiegyensúlyozottság válik. A tudásgazdaság kereteiben az oktatás közvetlenül is gazdaságpolitikai ágazattá lesz. Már 1997-ben, az első kormányzati ciklus legelején megjelenik a folyamatos tanulási elem az oktatáspolitikában. Nemzeti Gyermekvédelmi Stratégia születik. 3-5 evesek szamara kötelező előképző programok indulnak. Programok egész sora kezdődik a kisebbségi, vagy másként hátrányban lévő diákok felzárkóztatására [elindul a Városok Kiválóságai Program a lecsúszott negyedekben, Oktatási Akció Zónák alakulnak a marginalizálódott területeken, megújítják a szakmunkásképzést]. Az állami aktivizmus a szociálpolitikát is a képességfejlesztés és a munkaerőpiaci mozgósítás szolgálatába állítja. Az első ilyen nemzeti próbálkozás a különböző New Deal programokkal 1998-as – a 6 hónapnál hosszabbabb munkanélküli 18-24 évesek foglalkoztatathatóságát próbálják növelni. Később hasonló programok indulnak a 25 évnél idősebbek, az 50 év felettiek, az egyedülálló szülők és a fizikailag/szellemileg korlátozottak számára is. Az adópolitika – legalább is a szerényebb jövedelműeknél családcentrikussá válik. E lépések később „endogén stratégiákba” állnak össze. Ezek elsősorban együttes adóés jóléti reformokkal peremre szorult közösségek visszaintegrációját szolgálják. Ilyen politikák koordinációjára szolgál a Miniszterelnökségen az említett Kirekesztéspolitikai Egység [Social Exlusion Unit] [DOLOWITZ, 2004]. A legnagyobb foglalkoztatáspolitikai problémákkal küzdő önkormányzatoknál helyi stratégiákat fejlesztő Alkalmazási Zónákat hívnak életre. A vállalatok külön forrásokhoz jutnak, ha 11
alacsonyabb jövedelmi és képzettségi osztályok számára igénybe vehető munkahelyeket hoznak létre. Ugyanakkor Thatcherék időszakához képest gyorsan nő az állam elkötelezettsége a kutatás-fejlesztésben. A Wellcome Trust-tel együtt 1 milliárd fontos PPP alapot hoznak létre a kutatások támogatására. Ezt más kisebb alapok, és programok egész hálózata veszi körül. Persze, nem állítjuk, hogy mindez összefüggő rendszert alkot, hogy a programok részben nem fedték át egymást, s hogy eszközeikben nincsenek közöttük belső ellentmondások. De vitathatatlan, hogy ezek nagyjából egy irányba mutatnak, s hogy ez az állami eszköztár összhangban áll a választott gazdaságfilozófiával. AZ ÚJ SZAKASZ TENNIVALÓI Az összes nehézséggel együtt az elmúlt évtized bebizonyította, hogy lehetséges a hatékonyság és a közjótermelés összeillesztése. Nincsenek hosszútávon állandó, könnyen működtethető kompromisszumok, de azok - lásd a brit példát folyamatosan újraköthetőek. A közintézményeknek a pluralitás és a sokféleség megőrzésének jegyében szolgáltatásaik egy részét a magánszférából kell vásárolniuk, de a hatékony lét realitás a szolgáltatás teljes privatizálása nélkül is. Így például, a BBC új működési rendje megengedi, sőt biztosítja ezt a vegyes jelenlétet. Hiszen ennek alternatíváját mindenki ismeri. A kereskedelmi televíziózásban megjelenő, vagyis a teljes szolgáltatás magánosításából következő kulturális üzeneteket nem kell külön bemutatni. Végül is fenntartható a közszolgáltatás. De nem azért, mert ez valamilyen tartalomtermelők, vagy szolgáltatók érdeke. Hanem azért mert van mögötte valamilyen együvé tartozási modell: nemzettagságok és más kollektív azonosságok hálózata. Ami itt alapvető, az a különbség a közszolgáltatásokat hatékonyabb, versenyformákban irányító „piaci liberalizmus” és a közszolgálatot felszámoló piaci liberalizmus között [GOODWIN, 1998]. A 8o-as évek óta a közszolgálatok [a média itt csak prototípusa szolgálatok szélesebb osztályának] állami felügyeleti rendje mindenütt - a prototípus brit rendszerben is változott- lebomlott, fellazult, elolvadt. De nem vált mássá a szolgáltató és közönsége közötti viszony. A szolgáltató felelős viselkedése, a szolidáris értékek jelentősége számára közben azért nem, vagy csak alig változott [DIAMOND, 2006]. A BBC működési modell tanulságai közintézmények egy szélesebb osztályára is értelmezhetőek. A belső elszámoltathatóság, a beszállító-felhasználó kapcsolatok közvetlenségének szabályozása, más állami szervek részére is modellek lehetnek. A hatékonyság és az érték nem ellentétesek. De a reformok eddigi szakaszait követően újragondolandóak az igazságosság kritériumai. Az utolsó néhány évben ismét úgy látszik, az [esély]egyenlőség romlása gyorsan lefojtja a mozgást a mai társadalmakban. De okos politikák itt is segíthetnek. Egy jó példa. A tandíjak bevezetése óta a brit felsőoktatás nyitottsága növekedett. A tandíjat a középosztály gyermekei fizetik. De annak egy részét visszaforgatják olyan programokba, amelyek növelik a peremről bekerülők esélyeit. S a modell működik. Még egy [fél]kudarc. Mindenki tudja, hogy a gyermekszegénység felszámolása a társadalmi mobilitás egyik-, hanem legfontosabb eszköze. S hogy az Új Labour régóta sokat beszél róla. De az is látható, hogy míg Skandináviában a gyermekszegénység 55 alatti, a brit 18%os. S aligha van elég pénz arra, hogy a kitűzött célt- megfelezni 2010re, felszámolni 2020-ra el lehet érni [GIDDENS, 2007]. A Labour kormányzás eddigi sikeres exportcikke voltak [hozzánk is] a PPP - a köz- és a magánszféra együttműködésének szerződéses rendszerei. 1997 óta 40 milliárd font értékben kötöttek így le közprojektek számára pénzt a PFI-kben [private finance Initiative]. Ennek mintegy fele egyébként a közlekedésfejlesztésbe áramlott. Ma 600 12
ilyen projekt fut. Az aktuális programok közül a legambiciózusabbak minden középiskolát modernizálni akarnak, és 100 új kórházat építenek. A PFI projektek egyébként sokkal nagyobb arányban készülnek el határidőre, mint a hagyományos költségvetésből finanszírozottak. Egy frissebb jelentés szerint, míg a régi finansziális rendben kivitelezetteknek csak 30%-a, addig a PFI projekteknek 76%- időben befejeződött [MILBURN et al, 2006]. Blair távozása után azonban Brown-nak gyakorlati problémákat is meg kell oldania. S történetünk szempontjából ezek érdekesebbek, mint az, hogy hogyan vonul ki Irakból, és hogyan osztják majd fel az EU-t egymás között Merkellel és Sárközyvel. A reformtechnológiák fő kérdései tehát a következők lehetnek: a. Alapkérdés: a folyamatosság és a változás valamilyen arányainak kikeverésében és fenntartásában. Egyszerre kell megnyugtatni nagyon sokakat, akik a Labourhoz kötődnek, hogy eddig pozíciók, értékeik, programjaik nincsenek veszélyben és bizalmat csepegtetni másokba - akik talán még többen vannak - hogy léteznek új gondolatok, lehetséges a könnyű újrakezdés egy olyan nehézsúlyú politikai vezető után is, mint amilyen Tony Blair volt. b. az új ötletek, persze, nagyon kellenek, de bizonyára majd óvatosnak kell majd velük lenni. Hiszen Brown eddig is a legszűkebb vezetés része volt. Miért nem jutottak azok eddig az eszébe? A média egyébként, feltehetően nem lesz túlságosan barátságos az új miniszterelnökkel. c. Ráadásul a közvélemény számára eddig Brown a Labour palettán sokszor Blairtől balra tűnt fel. Vagy inkább kulturálisan tűnt erősebben a régi Labour reprezentánsának. Most elvben a középosztályt meg kell nyugtatnia, hogy kulcskérdésekben nem enged – az eddigieknél jobban - a párttagságnak és nem tart demonstratíven balra. d. Mégis viszonylag könnyen ki lehet találni néhány új policyt, s ez Brown-nak kedvez. Hiszen az utolsó években markáns új programjai az Új Labournak nem igen voltak és mindenki Irakról meg Blair személyes felelősségéről vitatkozott. Most 2-3 kiválasztott szakpolitikában el lehetne jól indulni ismét [BROWEMURPHY, 2007]. e. Brown-nak és a Labournak abban is szerencséje volt, hogy sikerült a vezetés megosztása nélkül átadni/venni a hatalmat. David Miliband úgy döntött, hogy nem indul Blair helyéért s ezzel simává tette a folyamatot. Elegáns kulcsposztokkal őt nyilvánvalóan a jövőben is integrálni lehet a vezetésbe. KÖVETKEZTETESEK. A MAGYAR BLAIRIZMUSROL Az Új Labour meghatározó módon csapatmunka volt. Annak kidolgozásában Gordon Brown az első pillanattól részt vett. Igen jól, belülről ismeri azt a rendszert, amelyet most irányítani fog. Tegyen szinte akármit, az Új Labour egyáltalán nem bukott meg. De bennünket különben sem annak mozgástere, hanem a közép-európai baloldali reformmozgalmak blairista inspirációjú ágának sorsa érdekel. A magyar blairizmusnak, vagy legalább is annak, amit a magyar média annak nevez, az általunk vizsgált szerkezetek felől csak laza kapcsolata van az Új Labourral. Itt legalább három héjszerkezet tapintható ki. Az elsőn, a legkülső felületen vannak, persze, személyes szálak, látogatások, részvétel a „progresszív politizálás” korábbi fórumain, Giddens-fordítások, szervezeti márkanevek, például a Demos, egy befolyásos brit think tank nevének franchise-ja. Ebből azonban önmagában sok még nem következne. Egy második szinten, a személyes politizálás szintjén ott van maga a miniszterelnök. Politikai stílusával, retorikájával, médiafelfogásával. Tartalmi rokonságról talán kevésbé kell, s lehet itt beszélni, de a hazai elemző kétségtelenül könnyen bukkan formális hasonlóságra, vagy inkább összecsengő vélekedésekre, 13
megközelítésekre, ismerős hangsulyokra. A magyar média tulajdonképpen e stílusjegyeket nevezi – elismerőleg, vagy elutasítva azokat - helyi blairizmusnak. A harmadik s meghatározó szint a megoldandó társadalmi kérdések, s az azokra stratégiai válaszok világa. Ez a hazai vitából szinte természetesen kimarad. Vizsgálatunk ugyanakkor mindenekelőtt erre irányult. Először is. A magyar helyzet a 90-es évek legvégén természetesen csak igen távoli rokona annak a britnek, amelyben az Új Labour színre lépett. Az Orbán kormány kétségtelenül innovált, amikor megkísérelte felmondani az 1989 körüli rendszerváltási társadalmi paktumot. De nem volt határozott reformprogramja. S nemzeti etatizmusa még akkor is, ha a szocialistákkal szembenálló csoportokat hozott mindenütt helyzetbe, tartalmában, vagy ideológiailag tulajdonképpen nem állt olyan messze a klasszikus szocialista elképzelésektől. S különben sem volt igazán ideje arra, hogy működő modelljéből ábránduljanak ki a választók. Kulturális stílusa azonban sokakat komolyan megijesztett, s ez akkor hozta vissza a szocialistákat a hatalomba, amikor még ők sem izzadtak ki koherensebb reformprogramokat, s az Orbán-vízió sem állt össze olyan politikai rendszerré, amellyel komolyabban rendszerként kellett volna a következő kormánynak küzdenie. A brit helyzet alapjaiban más volt. Thatchernek volt ideje rendszert építeni. S az Új Labour nem két évvel a választási siker, hanem három évvel az előtt született. Ebből következően rá volt kényszerítve, már amennyire a brit politizálás miliőjében ez egyáltalán lehetséges volt, hogy szisztematikusan építkezzen, s hogy legalább részleteiben teoretikus is legyen. A magyar helyzetben ilyesmire sem idő, sok érintett szerint, pedig igazán tér sem adódott. Itt a hajót nyílt tengeren kellett [volna] átépíteni. Az operáció, persze, így is elkezdődött, de értelemszerűen nem rendszerként, vagy rendszerszerűen. Másodszor. Alapjaiban más jellegű a magyar szocialisták és a Labour legitimációja. A konzervatívok közül sokan a hagyományos Labourt, s mindenekelőtt az általa védetttámogatott szakszervezeteket tartották az ország modernizációja legfontosabb akadályainak. De abban senki sem kételkedett, hogy kiiktathatatlan részei a brit politikai kultúrának és hagyományrendszernek. Az MSZP ellenfeleitől e krediteket nem kapja meg. A brit elitek a vizsgált időszakban, talán némi korai thatcherista áthallást leszámítva nemzeti alapcélokban azért megegyeznek, a magyarok az utolsó tíz évben, pedig egyre határozottabban nem. A brit és a magyar párt belső szerkezete, támogatói világa azonban az igen eltérő történeti előzményektől függetlenül sok szempontból azért hasonlónak tűnik. A legfontosabb közös elem, hogy ugyan maga legszívesebben valami lazán értelmezett status quot szeretne, azt is elismeri, hogy ez már lehetetlen. S azt is tudja, hogy védelemre szorul, s ezt a védelmet leginkább a reformerektől kaphatja meg. De közben azért szeretné, hogy a modernizálók neki azért valamilyen „politikai műemlékvédelmi zónákat” közben azért mégis meghagynának. Biztonsághiányos, ezért talán kényszerből beleegyezik a reformokba, de azért közben azt reméli, hogy ebből, bár ezt neki senki sem ígéri, talán mindebből valami biztonságnövekedés is csak kijöhet majd. Harmadszor. A tudásgazdasági állami intézményrendszer magyarországi lekicsinyítése a magyarországi reformereket kikerülhetetlenül szembefordítja a középosztály igen nagy részével. Az un. véleményformáló, vagy humán, akadémiai stb. értelmiség nagyon nagymértékben állami intézményekhez kötődik, állami munkahelyeken dolgozik. A mienkhez hasonló gazdasági fejlettségi országokban még esélye sincs igazán annak, hogy magánfilantrópia, vagy nem-anyagi versenyszféra ezeket az értelmiségi csoportokat komolyabban belátható időn belül felszívja. Következésképpen szembenállásuk a reformkormányzattal – egyikük elsorvadásáig, vagy bukásáig - programozott. Az Új Labour erőtere, ha nem is teljesen, de azért más. 14
Negyedszer. A magyar reformok politikai környezete nem illeszkedik a Harmadik Út „lépjünk túl a jobb és baloldal korábbi ellentétein” vízióihoz. Lehet, hogy itt két etatista párt küzd egymással, amelynek választói érdekszerkezete kezd egymáshoz közelebb kerülni. De az ideológiai és stílusbeli különbségek a posztszocialista rendekben – látjuk - az érdekeknél sokkal erősebben szembefordítják egymással az aktorokat. A reformok - Blairéknél és itthon is feltételeznek bizonyos technokrata higgadtságot a felmerülő kérdések kezelésénél. A megoldások, persze, sosem annyira technokraták, mint amennyire azt a reformerek szeretnék. Érzelmek, politikai kliensek jelenléte, az ellenfelek védekezésének politikai köntöse egy fokig azt mindig átfűti. De a magyar reformok környezetében ez az átfűtöttség az európai mainstreamhez, így talán a brithez képest is akkora, hogy a technicizmust önmagában kudarcra ítéli. Ráadásul úgy tűnik, hogy a kelet-közép-európai politikai kultúrákban nem létezik egyoldalú ideológiai leszerelés. Elvben ugyan elképzelhető, hogy egy túlfűtött légkörben a szembenállást megelégelőket valamelyik térfélre épp annak ideológiai semlegessége vonzza. De a magyar középrétegek, a reformok törzsközönsége mintha e történeti pillanatban erre igen rossz vevő lenne. Ötödször. Itthon egyelőre nem sikerült a nemzeti ügynökségeket, mint független aktorokat úgy az átalakulás motorjaivá tenni, ahogy azzal az Új Labour viszonylag sikeresen próbálkozott. A minisztériumok ágazati szemléletét ott legalább egy szintig sikeresen felül lehetett írni egyrészt a regionalizmussal, másrészt az ügynökségek a policy reformok igazi hordozóivá váltak. A második Gyurcsány kormány szánt ugyan valamilyen hasonló szerepet két kulcsterepen a reformok menedzselésében és az európai programok felépítésénél önálló, miniszteriális rendbe nem integrált szerkezeteknek, platformoknak. Persze, korai még ezek sikeréről, kudarcáról beszélni. De az mindenesetre látszik, hogy az első évben nem sikerült nekik a minisztériumokkal szemben kikezdhetetlenül önállónak, kezdeményezőnek maradni. A magyar miniszteriális bürokrácia, a koalíciós megosztottság és a „súlyos pártpolitikus” miniszterek e kezdeti reményeket [vagy félelmeket] keresztülhúzták. Hatodszor. Az Új Labournak – úgy tűnik – sikerült kiépítenie azokat a szakmai fórumokat, ahol a reformviták nyilvánosan folyhatnak. A szűkebben vett igazgatási kérdések természetesen az illető ágazatok szakértelmisége elé kerülnek, de ott inkább technikai vitákra kerül már csak sor. A médianyilvánosság szolgálhatja a szélesebb társadalmi kommunikációt. De egy köztes térben a politikai –ideológiai műhelyvitákra ott van a Fábián Társaság, a Progressive Network, olyan Labour folyóiratok, mint a Renewal és a különböző belső Labour fórumok és vizsgálóbizottságok. Ezek együtt viszonylag kiterjedt hálózatot alkotnak, amelyben valóban folyik az új ötletek, programok valamilyen intellektuális ellenőrzése is. Az Új Labourt gyakran vádolják elitizmussal, felülről akarással, tartják technokratának. Ezt mind lehetséges, de a politikai konfrontáció körülményei között kialakuló magyar reformgyakorlattal szemben ez a brit változat maga a fundamentalista bázisdemokrácia. Hetedszer. A Labour nem romokat vett át. A brit gazdaság társadalmi környezete vonzza a beruházókat. A brit politika mozgástere Blairék hatalomra kerülésének idején is összehasonlíthatatlanul szélesebb a 2002-es, s különösen a 2006-os magyarétól. Természetesen, messze van attól, amiről történeti emlékeiben álmodhatott. De az EU-n belül talán autonómiája a legnagyobb. A magyar reformok igazi elméleti kihívása nem az államháztartási romokban, hanem a gazdaságipolitikai dependencia mértékében van. Kevés újabb mintánk van arra, hogy egy ennyire külső tényezőktől függő ország ne a „Washingtoni Konszenzus” neoliberális reformcsomagjával operáljon. Még akkor is, ha tudjuk, hogy annak eredményei egyre inkább megkérdőjeleződnek, vagy véletlenszerűek. A perifériának az utolsó másfél 15
évtizedben a nagy nemzetközi központokban szinte kizárólag neoliberális receptkönyveket ajánlottak. A távol-keletiek társadalmi stabilitását ugyanakkor a gyors növekedési szakaszban nem jóléti állami megoldásokkal biztosították. A latinamerikaiak végül is fellázadtak – akármi is lesz ennek az eredménye - a washingtoni konszenzussal szemben. Az európai szocdem modellek többségének a mienktől eltérőek a problémai. A kontinentális szociáldemokráciát, a németet és a franciát az utolsó években komolyabban és elméleti alapokon egyáltalán nem modernizáltak. A németek ugyan a godesbergi programon már túl vannak, a franciák meg ennek megfelelőjen sem. Az államszocialista újraelosztási és társadalmi biztonságot garantáló rendszer kritikájához, illetve mélyebb reformjához ezek nem sok fogódzót adnak. A brit, mint latjuk, elvben igen. A mélyebb tanulságok levonása azonban még előttünk van. A reformok sokszor csak utólag tűnnek koherenseknek, összerendezetteknek. Inkább véletlenekből, hirtelen megnyíló előnyomulási lehetőségekből, az ellenfelek előre nem látható gyengeségeinek kihasználásából állnak össze. Az Új Labour azonban azt mutatja, lehetségesek olyan kompromisszumok, amelyek valahol azért kirajzolnak egy olyan elvileg is összekapcsolható mezőt, amely –lehet, hogy csak a külső elemző számára - akár a reformok kemény magjának is tűnhet. És hogy ennek belső összerendezettsége – ha azokat jól becsomagoljuk, s nem engedjük rendszerbe összeállni - még egyes neoliberális eszközök alkalmazását is kibírja. IRODALOM ADAMS D- HESS M.: Community in public policy- fad or foundation? Australian Journal of Public Administration. 2001. vol. 60.2.13-23. AMIN A.-THOMAS D.: The negotiated economy –state and civil institutions in Danemark. Economy and Society. 1996. vol. 35.2. 255-281. BLAIR Tony: Leader”s Speech to the Labour Party Conference 2000. Brighton, 2000 BRIVATI B.-HEFFERMAN R.:The Labour Party. A Century History. Basingstoke, Macmillan, 2000 BROWN G. et al: Fabians hold leadership hustings. 2007 May 13. Transcript. London, Fabian Society, 2007 BROWN Gordon: Fair is Efficient- A Socialist Agenda for Fairness. Fabian Pamphlet 563. London, Fabian Society, 1994 BROWNE Matt- MURPHY Tim: Life after Blair? The Globe [Toronto]. May 17, 2007 CALLINICOS Alex: Against the Third Way. Cambridge, Polity, 2001 CONSIDINE M. Enterprising States- the Public Management of Welfare-to-Work. Cambridge, Cambridge University Press, 2001 CRONIN James E.: New Labour”s Escape from Class Politics. The Journal of the Historical Society. March 2006. vol.6.no.1. 47-68 DI PALMA G.: Markets, state, and citizenship in new democracies. In: Midlarsky M. [ed.] Inequality, democracy, and economic development. Cambridge, Cambridge University Press. 1997 DIAMOND Patrick. Conundrums of Reform Efficiency – Public Virtue and the Delivery of world-Class Public Services. London, Policy Network, 2006
16
DOLOWITZ David P.: Prosperity and Fairness? Can New Labour Bring Fairness to the 21ts Century by Following Dictates of Endogenous Growth? BJPIR 2004. vol.6. 213-230 DRUCKER H.W.:Doctrine and Ethos in the Labour Party. London, Allen & Unwin, 1979 DRYZEK J.S.: Deliberative Democracy and Beyond- Liberals, Critics and Contestations. Oxford University Press, 2000 FINLAYSON A.. Third way theory. Political Quarterly 70[3] 271-279 GARDINER Neil: The End of the Blair Era. Washington, D.C. Heritage Foundation Web Memo No.1449. May 10. 20007 www.heritage.org GEDDES M.-BENNINGTON J. [eds.]: Local Partnerships and Social Exclusion int he European Union. London, Routledge, 2001 GIDDENS Antony –DIAMOND Patrick: The New Egalitarianism. Cambridge, Polity Press, 2005 GIDDENS Antony: You need greater equality to achieve more social mobility. The Guardian. 24 May 2007 GOODWIN Peter. Television under the Tories- Broadcasting Policy 1979-97. London, BFI.1998 GRAY John: Blair’s project in retrospect. International Affairs. 2004. vol.80.no.1. 3948 HAY C.: The Political Economy of New Labour. Manchester, Manchester University Press, 1999 LEGGETT Will: Social Change, Values and Political Agency – The Case of the Third Way. Politics. 2004. vol.24[1], 12-19 LUCAS R.: On the mechanics of economic development. Journal of Monetary Economics. 1988. vol.22.no.1. 3-42 MACINTYRE David.: Mandelson and the Makinf of New Labour. London, Harper & Collins, 2000 MARTIN Andrew- ROSS George [eds.]: The Brave New World of European Labour. New York, Berghahn, 1999 MILBURN Alan et al: Private Investment for Public Success. London, Policy Network, 2006 MILLIBAND David [eds.]: Reinventing the Left. Oxford, Polity, 1994 MOSCHONAS Gerassimos: In the Name of Social Democracy- The Great Transformation, 1945 to the Present. London, Verso, 2002 REDDEL Tim: Third way Social Governance- Where is the State? Australian journal of Social Issues. Vol.39. no.2. May 2004 RENTOUL J.: Tony Blair. London, Time Warner, 2001 ROMER P.: Increasing returns and long-run growth. Journal of Political Economy. 1986. vol. 94. no. 5. 1002-1037 ROUTLEDGE P.:Gordon Brown. New York, Pocket Books, 1988
17
RUSSELL Meg:Building New Labour- The Politics of Party Organisation. London, Palgrave, 2005 TANNER Duncan – THANE Pat- TIRATSOO Nick [eds.]:Labour’s First Century. Cambridge, Cambridge University Press, 2000 TAYLOR Robert: The TUC- From the General Strike to the „New Unionism”. London, Palgrave, 2000 TOYE Richard: The Smallest Party In History? New Labour in Historical Perspective. Labour History Review, April 2004. vol.69. no.1. 83-103 UZAWA H.: Optimum technical change in an aggregate model of economic growth. 1965. vol.6.1. 18-31
A LABOUR MÉRLEG - SZÁMOKBAN [külön dobozba] Az utolsó 10 évben a brit gazdasági növekedés megelőzte az euro-zóna tagállamaiét. Blair 1997-ben kezdett kormányozni. Azóta a brit gazdaság 28%kal nőtt. A brit gazdaság a világon a 6. „legszabadabb” a Heritage Foundation rangsorában. Az OECD statisztikák szerint az egy főre jutó GDP Nagy-Britanniában ma magasabb, mint Német-, Francia-, vagy Olaszországban. Ugyanakkor a brit mutatók 1977-ben 46%kal voltak alacsonyabbak a nyugat-németeknél és 41%-kal a franciáknál. Egyes előreszámítások szerint 2030-ra a brit gazdaság elhagyja a németet s ezzel Európa legnagyobbja lesz. Az országban a foglalkoztatás 1993 óta 15%-kal nőtt [3.5 millió új munkahelyet létesítettek], a munkanélküliség pedig 10.5-ről 5%-ra csökkent. A munkaerő összlétszáma 2005-6-ban 450 ezerrel [1.6%-kal] nőtt, nagyobbrészt középés kelet-európai bevándorlóknak és munkavállalóknak köszönhetően. Nagy-Britannia 2006-ban – megelőzve az USA-t, a világ legfontosabb FDI célországa lett. Mindeközben a GDP állami felhasználási hányada nem csökkent, hanem kifejezetten növekedett. Például a 2000-es 37.5%-ról 2005-re 45.6%-ra [ezzel lényegében eltűnt a különbség e metszetben a britek és a kontinentális Európa között. 2006-ban a németeknél e mutató 46.1% és az egész Eurozónában pedig 47.3% volt]. [GARDIMER, 2007, 3]
18
