Takáts József: Modern magyar politikai eszmetörténet Politikai nyelvek a 19. század elején A 19. sz-ban kétszer újult meg a magyar politika szótára: 1830-40-es években és 1870-80-as években. 1830 előtt négy politikai nyelvet (beszédmódot) használtak: a republikanizmus, az ősi alkotmányra hivatkozás politikai nyelve, a felvilágosult kormányzás nyelve és a csinosodás nyelve. 1. A res publicán elsősorban nem az államformát értették, hanem magát az országot. A politikai közösség az akkori politikáról beszélők számára a populus volt, mely kifejezést ugyan „nép”-nek fordítjuk, azonban a nemesi nemzetet, a nemesek politikai közösségét értették rajta. Ennek a nyelvnek alapvető feltétele volt a latin nyelv és a retorika ismerete. Ebben a patria, a haza ügye mindig előbbre való, mint az egyes emberé, a pol közösség érdeke háttérbe kell szorítsa a magánérdeket vagy a családi érdekeket. A republikanizmus eszménye az a polgár, aki a köz javát figyelembe véve él, magánjavait, ha arra a hazának szüksége van, a haza rendelkezésére bocsátja, sőt nemcsak javait, de életét is. A legrosszabb, ha a pol közösség belső egysége megbomlik, ekkor nehéz ellenállni a zsarnoknak vagy a külső hódítónak. 2. 1848 előtt Magyarországon a törvénykezésben és jogszolgáltatásban a szokásjog számított a legerősebb jogforrásnak. Az „ősi alkotmányra” mint egységes egészre 1790 után kezdett rendszeresen hivatkozni a magyar pol elit. Pl. Wesselényi a Balítéletekben – nem új alkotmányt akar, hanem az alkotmány „kifejléséről” beszél. Az ősi alkotmány sértetlen öröklésének-továbbadásának elvéből az is következik, hogy a jelenbeli nemzedéknek joga sincs arra, hogy megváltoztassa az alkotmányt. 3. Ez a természetes jogok nyelvét beszéli – mindenki születésénél fogva egyenlő, természetes jogai vannak. A felvilágosult uralkodónak kell hatalmi szóval cselekednie a közjó érdekében – közboldogság elérése. Ehhez törvények, jó közigazgatás, képzett szakemberek, a nép felvilágosítása szükséges. 4. A csinos emberek egyszerre kifinomult viselkedésűek és műveltek. E politikai nyelv a republikanizmus ellenbeszédmódja: nem a férfias beszédmód kell, hanem kifinomult nőies. A „nemzet” fogalma itt nem a nemesi nemzet, hanem nyelvi-kulturális egység. A reformkori nemesi liberalizmus pl. a négy „nyelv” valamiféle szintézisének tűnik. De az 1880-as évektől kezdődően már nincs sok értelme bármelyiket is keresni. A reformkori liberalizmus 4 alapállítás a lib-ról: individualista (egyén elsőbbsége a közösséggel szemben); egalitárius (egyenlőségelvű); univerzalista (az emberi faj egységes); hisz a társadalmi intézmények javíthatóságában (haladás eszménye). Szabó Miklós 3-as felosztása: - klasszikus angolszász lib (csak az választható és választó, aki vagyoni értelemben független, vagyis cenzus – fokozatos kiterjesztés) - kontinentális lib (legfőbb ellenfél a feudális rendszer, jogállam szüksége – egységes törvénykönyv) - modern lib (demokratizmus kritikája: egyenlőségelvű; a szabadság és egyenlőség elvének összeegyeztethetetlensége és a demokratizmus politikai javaslatának bírálata. Szerintük a fő veszély, hogy a demokrácia könnyen diktatúrába torkollhat).
1
A magyar liberalizmus: A reformkori magyar lib a klasszikus alaptípusba tartozik. Államminimalizáló volt, elutasította a szokásjoghoz nem illeszkedő királyi rendeleteket. A laikus, választott igazgatás híve volt az állami bürokráciával szemben. A centralisták ugyanakkor a kontinentális lib jegyeivel is rendelkeztek – a vármegyerendszer megváltoztatása, a szakigazgatás bevezetése. Pl Szalay László átfogó törvénykönyv megírására és bevezetésére tett javaslatot. Később a magyar szabadelvűek (Tiszáék) is a kontinentálishoz hasonlítanak. A 19. sz-i magyar liberális hagyomány mindenekelőtt jogegyenlőségi jellegű volt. Modernizáló volt ez, méghozzá úgy, hogy közben nem volt etatista (államelvű). Közben természetesen nacionalisták is voltak (egybefonódott itt a két eszme), mivel aggódtak, hogy a fejlődés egyben eltörli a nemzeti jellemvonásokat. De miért változott így meg a nemesség gondolkodása a 18. század vége óta? A hátramaradottság élménye (jártak kint pl. Angliában, Hollandiában), továbbá természetesen a félelmek – a parasztlázadástól (ezért gyorsítja meg a folyamatot a kolerajárvány). A másik félelem az Orosz Birodalom terjeszkedéséhez s ennek lehetséges következményeihez kapcsolódott-pánszlávizmus veszélye (Wesselényi is ettől pánikol a Szózat a magyar és szláv nemzetiségi ügyében). Ha a népet bevonnák maguk mellé, akkor sokkal könnyebben megvédhetnék magukat a külső hatásoktól, s a nemzetiségeket is le lehetne ezzel csillapítani. Széchenyi: A modern magyar pol gondolkodás szinte vele kezdődik. Hatása olyan nagy volt, hogy még száz, lassan 200 év után is utalnak rá a politikában. Így végülis elérte célját, hogy a pangó magyar politikát felébressze. Ő az eredetmonda, akinek élete, sorsa összekapcsolódik a nemzet sorsával. De az ő eszméi sem egységes rendszert alkotnak, hanem függ a pol eseményektől, életkorától, stb. Életműve 4 szakaszra osztható: 1. Hitel előtti munkái 2. Az 1830-as évek nagy „trilógiája”, a Hitel, a Világ, a Stádium.- a liberális reformer 3. 1840-es évek művei, mint pl a Kelet népe – kissé konzervatív. 4. Döblingi évtized – pszichológiai jellegű magyarázatok a nemzet sorsáról. Reformkori liberalizmus változatai Az 1848-as liberális pol elit többsége bizonyosan nem új társadalmi szerződés létrehozására készült, inkább folytonosnak kívánta látni az ősi alkotmánnyal az 1848. áprilisi törvényeket. A Balítéletek is azt állítja, hogy a nemesek és nem nemesek éles jogi elválasztása nem fő vonása az alkotmánynak, ezért megváltoztatható. Az ember természetes jogaira való hivatkozáson kívül a másik alapvető érv az alkotmány megváltoztatása mellett a „korszellemre” való hivatkozás (itt a belga alkotmánynak nagy szerepe van). Viszont! Nagy vita a vármegyékkel kapcsolatban – Wesselényi, Deák, Kossuth szerint a fő bástya az önkény ellen, de a centristák szemében felszámolandó (Szalay László, Eötvös József, Csengery Antal, Trefort Ágoston). A másik nagy vita Széchenyi röpirata, a Kelet népe (1841) körül bontakozott ki, mely ugye Kossuth Pesti Hírlapbeli vezércikkei ellen íródott. Szeretjük Kossuthot, vagy nem? Tény, hogy az 1840-es években a francia politikai eszmék roppant népszerűekké váltak a magyar kulturális elit körében – szerintük 1789 elkerülhetetlen itt is, ha nincs változás. Konzervatív válaszok a liberális kihívásra Konz általában: Vonzódik a rendezett állapotokhoz és tart a rendezetlenektől. Fontos a tekintély (államé, intézményé, egy társadalmi csoporté vagy egy emberé). Általában a változás hívei, de a nagyon lassúé, különben az káoszt szül. A konzervativizmus mint
2
ideológia 1789-cel született meg, jó példa erre Edmund Burke félelme a forradalomtól. Az embert nem mint individuumot tekintik, hanem a közösség tagjaként, s elválaszthatatlan részként tartozik hozzá nemzete, annak szokásai, életformája és múltja. A konz-nak állandó eleme maradt a kapitalista világ kritikája. Magyar konzervatívizmus az 1840-es években Törekvésük az volt, hogy az ország átalakulása során megőrződjék az alkotmány arisztokratikus jellege. Úgy gondolták, hogy a liberálisok előjogokat eltörölni kívánó politikája népuralomhoz fog vezetni. A király iránti hűségen és a létező tekintélyek iránti elkötelezettségen kívül a hatékony kormányzás szükségének belátása tette a magyar konzervatívokat az 1840-es és 1860-as években aulikussá (udvarhűvé). Dessewffy Aurél pl. elutasítja az általános jogok elméletét, mert annak alapján minden létező törvényes állapot megkérdőjelezhető vagy éppen bitorlásnak minősülhetne. Elfogadták ők a jogi viszonyok átalakulásának gondolatát, azonban ezen átalakulást lassúnak, fokozatosnak, minden különérdeket figyelembe vevőnek szerették volna látni. Gyakran hivatkoztak a politikai fejlődés két eltérő esetére, Angliára és Franciaországra. Az 1850-es években, amikor Ferenc József császár rendelettel szüntette meg a magyar alkotmányosságot, s Magyarországot beolvasztotta az egységes birodalom központosított igazgatási rendszerébe, a konzervatívok többsége nem vállalt politikai szerepet, csoportjuk az abszolutista kormányzat ellenzékének számított. 1849 után Nem működött együtt az udvarral többségük. A régi konz utolsó jelentős szellemi teljesítményei az 1870-es években születtek, akárcsak az újkonzervativizmus első, Asbóth János írta magyar szövegei. A régi konz utolsó nagy gondolkodói Szécsen Antal és Kecskeméthy Aurél. A konzervatívok, akiknek jelentős szerepük volt a kiegyezés előkészítésében, 1867 után vagy visszavonultak a gyakorlati politikától, mint Szécsen, vagy a szabadelvű pártban politizáltak tovább, mint Somssich. A régi konzervatívok utolsó önálló politikai kísérlete, az 1875-ös pártalakítás, amely azt szerette volna elérni, hogy kialakuljon Mo-on is angol mintára a kétpárti parlamentarizmus a lib és a konz párt kormányzati váltógazdálkodásával, sikertelennek bizonyult. Ehelyett a kiegyezést elfogadó kormánypárt állt szemben az azt elutasító függetlenségi párttal. Kemény Zsigmond: Kemény már az 1840-es években elfogadta a feudális rendszer megszüntetésére és a jogegyenlőségre nézve a lib javaslatokat, ám az átalakulást a történeti alapból kiindulónak, fokozatosnak, s a különféle társadalmi érdekeket figyelembe vevőnek szerette volna látni. De ő Kossuthtal szemben a királlyal/Ausztriával való megegyezés útját kereső „béketáborba” tartozott. 1851-es Még egy szó a forradalom után c. röpirata a legjelentősebb műve. Ebben az udvar számára szerette volna bizonyítani, hogy nem a magyar nemzet jellemvonásainak következménye volt a forr, hanem azt egy zseniális, ám romboló erejű szónok, Kossuth Lajos „egyedül idézte fel”. A vele szembeállított politikus, akinek jelleme viszont nagyjából megfelel a nemzete jellemének, Deák Ferenc. (megfontolt, nyugis) Széchenyi is azért példaértékű, mert elfogadta és nem feszegette Magyarországnak az osztrák birodalomhoz tartozását, amellett, hogy azon belüli önállását hangsúlyozta. Másrészt pedig, mert irtózott az általános szavazati jogon alapuló demokrácia gondolatától. Harmadszor, mert ha gyökeres reformajavaslatokkal állt elő, azoknál mindig előbbrevalónak tekintette a nemzetiség szempontját.
3
A nacionalizmus politikai nyelvei a 19. században Elméletek a nacionalizmusról Nem a nemzetek létezésének következménye a nacionalizmus, hanem fordítva: a nacionalizmusok hozzák létre a nemzeteket. E jelenségről a 19. század előtt nem beszélhetünk, persze a közösségi hagyományok, jelképek, stb sokkal korábbiak. 1880 előtt a magyar nacionalisták szerint az egyén akaratán is múlik, mely nemzet tagja, hiszen képes lehet azonosulni olyan nemzettel is, amelybe nem született bele (pl Petőfi). Már a 19. század második felének liberális nacionalistái is úgy vélték, az volna szerencsés, ha ugyanannyi állam volna, ahány nemzet, s az államhatárok egybeesnének a nemzetek határaival. A nacionalizmus célja a nemzeti önrendelkezés. Gyakran beszéltek nemzetjellemről – a nemzetet egyetlen óriási egyénként képzelték el, akinek tulajdonságai vannak, világnézete, akarata. A nacionalizmusok létrejötte a modernitással van valamiféle kapcsolatban. Némelyek szerint a modernitás által lerombolt szilárd hitek helyébe lépett új, a társadalmat összetartó stabil hit, a nacionalizmus. Hozzá tartozik a hagyománytermelés is – költők, történészek, írók, nyelvészek időnként olyan történelmi folytonosságot találtak ki népük számára, amely igazolta egy-egy terület iránti igényüket. Eric Hobsbawm foglalkozott ezzel. A nacionalizmus republikánus-organicista alapnyelve A dicső múlt, főként az antik görögök és rómaiak ideálként való ábrázolása a 19. században Angliában és 1789 után Franciaországban jelent meg, majd nemsokára Magyarországon is. A magyar nemesi nemzet számára az ókori Spárta vagy Róma republikánus erényei jelentették a mintaképet (pl. Berzsenyi), másik pedig a Biblia, különösen az Ószövetség. Ekként a nac „alapszókincsének” két legfontosabb összetevője a 19. század elejétől a republikanizmus politikai nyelve és a keresztény vallásosság nyelvének bizonyos rétegei. A nemzet meghatározásában azonban változás történik az 1830-as években. Míg a korábbi évtizedek szokványos meghatározásaiban a nemzetnek az ősi alkotmány vagy a haza területe a legfontosabb ismérve, addig a 19. század első évtizedeitől kezdve egyre gyakrabban a nyelv válik azzá. A nacionáldarwinista és a historizáló változat A magyar nac nyelve az 1870-es években töltődött fel a biológiai fejlődés Charles Darwin általi leírásából vett fogalmakkal, érvekkel és elbeszélésmintákkal. A nacionáldarwinista szótár a nemzetek egymáshoz való viszonyát harcként, méghozzá természettörvényként adott „létharcként” láttatja, a nemzeteket pedig olyan természeti, biológiai leszármazási egységként, amik a történelmi fejlődés alapvető szereplői. Faj fogalmán itt kb mai etnikumfogalmunkat kell érteni. „Természetes kiválasztódás elve” – a gyenge elbukik, az erős marad fenn. A nacionáldarwinizmus az 1870-es évektől kezdve gyorsan szétterjedt a magyar politikai nyelvben, mind támogatói, mind ellenzői körében (utóbbi pl Imre Sándor). Arany János fia, László nem támogatta a gondolatot, hanem tényként kezelte – A hunok harca c. költeményében a hunok és germánok, majd a magyarok és németek örök harcáról ír. A fajhoz tartozás nem választás, hanem beleszületés kérdése, s e természeti kötődés determinálja az egyén elköteleződéseit és viselkedését, ezért az egyéni asszimiláció nem lehetséges.
4
E következtetést a kortársak vonakodtak levonni; a 19. századi magyar politikai és kulturális elit mindvégig asszimilációpárti maradt. A nacionáldarwinizmus mellett a 19. század utolsó harmadában a magyar pol elit használta a históriai nemzetkoncepciót is (Gergely András foglalkozott vele). Eszerint a Kárpátmedencében a történelem tanúsága szerint egyetlen nemzet rendelkezik államalkotó képességgel, a magyar; e területen egyedül a magyar vezetésű állam tudja biztosítani a más ajkú népek számára is a békét és nyugalmat. A magyar nemzeten belül pedig egyedül a nemesség, s utóda, az államot vezető történelmi osztály rendelkezik olyan, a történelem során felhalmozott tapasztalatokkal, amelyek szükségesek az állam irányításához. Az 1896. évi milleniumi ünnepségek is ennek jegyében szerveződtek. Bár volt a „Néprajzi Faluban” a nemzetiségeknek felállítva pár kunyhó, de a magyar nemesség históriai folytonosságát töretlennek mutatták be Árpádtól Ferenc Jóskáig. Nacionalista álláspontok 1849 után 1848 előtt a magyar elit többségét jellemezte az illúzió, hogy a jogkiterjesztés nagyban elősegíti majd a más ajkúak beolvadási hajlandóságát a magyar nemzetbe. 1848/49 ezt megcáfolta -» megváltoztak a lib elit nézetei. A nemzetiségi elitek Magyarország állami egységének fenntartása mellett nemzetiségi területi autonómiát kívántak, melynek határait etnikai-nyelvi szempontok szerint kellene meghúzni. Ezt a magyar pol elit majdnem egyöntetűen elutasította (bizonyos kivételnek tekinthető Teleki László, vagy Jászi Oszkár). Eötvös József: a nemzetiséghez tartozás jogát az egyéni szabadság körében kell biztosítani; elutasította a nemzetiségi területi autonómiák létrehozását, mint ahogy bármiféle kollektív nemeztiségi jog megadását is, s ugyanakkor úgy vélte, hogy az államnak nemzeti szempontból semlegesnek kell lennie e soknyelvű országban. Az 1868-as törvény is ezt tükrözi. Ez a mondhatni visszafogott gondolat az 1870-es évekre kezdett elkopni – egyre többen gondolták, hogy az államnak nemzetállamnak, a magyar nemzet szellemes kifejezőjének kell lennie, és veszélyes a magyar hegemóniát veszélyeztető liberális eszme. Eötvöst kritizálták pl Asbóth János, Beksics Gusztáv vagy Grünwald Béla. Szerintük a Kárpát-medencében a magyar a vezető nemzet, amely a békés fejlődés lehetőségét biztosítja az itt élő más ajkú népek számára is. + a híd-szerep kialakult: a magyar keleti nép, de a nyugati kultúra részese, ezért a Kelet népei közt terjeszti a Nyugat kultúráját (Kállay Béni ötlete). Sokan úgy látták, hogy a Habsburg-uralkodóház birodalma valójában azt a történelmi hivatást tölti be, melyet valaha a „régi magyar birodalom”: megvédi a németség és a szlávság közti területet egyiknek vagy másiknak, különösen Oroszországnak pánszláv terjeszkedésétől. Átrendeződő eszmei mező: a 19. század utolsó harmada A politikai szótár átrendeződése Az 1870-1880-as években jelentősen megváltozott a politika szótára, a liberalizmus népszerűségét és hatékonyságát vesztette. Ráadásul újabb eszmék jelentek meg, pl. agrárius politika vagy az antiszemitizmus. Az állam fogalma rendkívül megváltozott (mivel a kiegyezés óta irányítania kellett az elitnek az országot, nem csak ellenzékiként okoskodni): szinte a társadalom ellentéte lett. Utóbbi a magán-vagy osztályérdek, osztályönzés, konfliktus vagy osztályharc; az állam pedig a közérdek szerve, a rendezettség és racionalitás megtestesítője. Liberálisok, konzervatívok vagy radikálisok közt e téren alig volt különbség. Beksics Gusztáv szerint ráadásul
5
Magyarországon egy nyugati állam áll szemben egy keleti, fejlődésképtelen, elmaradott társadalommal, amely önerejéből nem képes megváltozni, csak a modernizáló állam beavatkozása folytán. Az állam a gazdasági és művelődési haladás egyszerre. Továbbá az állam a nemzeti célok megvalósításának szerve is (Grünwald Béla). Új motívum, hogy a társadalom alsó, szegény rétegeivel is foglalkoznak már. A szocializmus kérdésével már korábban is foglalkoztak, pl Kemény Zsigmond 1848 után vagy Eötvös József, azonban az 1871-es kommün után már nem pusztán elvi lehetőségnek, hanem létező veszélynek tűnt. A szocdem munkásmozgalom csak az 1890-es évek végére lett olyan erős, hogy tömeges tüntetéseket volt képes szervezni. (hiszen alig volt munkás korábban) A szocializmus így pejoratív kifejezés volt az elit szemében, azonban a szociális (az alsó rétegek felemelése) egyértelműen pozitív. A szerző szerint a politikai szótárat az akadémiai-egyetemi politikatudomány megjelenése és elválása a gyakorlati politikához kötődő gondolkodástól is átformálta. Ennek kutatása azonban még gyerekcipőben jár. Haladáselvű, etatista és nacionalista liberalizmus Kállay Béni (aki egy ideig közös pénzügyminiszter volt) terjedelmes előszava Millfordításának (A szabadságról) azért kivételes, mert azon kevés hazai 19. századi liberális írás egyike, amelyben a nacionalista látószög jelentéktelen szerepet játszik; az egyéni szabadság elsődleges, s az individualista demokrácia a politikai fejlődés kívánatos céljaként jelenik meg. Ez az amerikai demokratizmus ideálként való beállítása, mely még nyugaton is ritka volt. Ezzel szemben az etatistáknál 3 döntő érv az erős állam szükségessége mellett: az állam lehet a haladás, a közérdek és a nemzeti célok szerve (de ez nem a 20. századi erős állam, jóval softabb). Beksics Gusztáv – az újliberalizmus jellegzetes alakja, amelynek központi eszméje immár nem a jogegyenlőség, mint a reformkorban, hanem a haladás. A polgáriasodás (amely a reformkorban a jogkiterjesztést, a műveltség kiszélesítését jelentette, szval pozitív) ekkor már ambivalens: egyszerre kívánatos és félelmetes folyamat. Beksics polgáriasultnak szeretné látni a magyar társadalmat, ugyanakkor úgy véli, a nemzet pusztulásához vezethet, ha nem tud polgáriasulni. Ő a „szláv Mohácstól” félt – ha nem polgárosodunk, elnyelnek a szlávok. Schvarz Gyula – terjesszék ki a szavazati jogot, s ne vagyoni, hanem műveltségi cezust alkalmazzanak. Ő „művelődési államnak” nevezte azt az államtípust, amely a haladás érdekének megfelel. A jogegyenlőség létrehozásának egyik következő lépcsőjeként szorgalmazta az egyház és az iskolák elválasztását, a világi államnak szánva döntő szerepet az iskolahálózat működtetésében. Az újkonzervativizmus Ezen időszak legjelentősebb konzervatív gondolkodója, Asbóth János, sok évig volt a Szabadelvű Párt képviselője, amint a korszak legfontosabb konzervatív politikai csoportosulása, az agáriusoké is része volt a kormánypártnak. Első munkája a Magyar conservatív politika (1874) – magyar tory párt eszmei alapvetése. Újdonság benne pl. hogy átveszi francia és német szerzők kapitalizmuskritikáját. Eszerint a lib az új osztályuralmat, a nagypolgári osztály uralmát elleplező ideológia. Asbóthon már nem Edmund Burke érződik (mint anno még Dessewffyn vagy Somssichon), hanem Benjamin Disraeli – pl a konz nemzeti jellegét hangsúlyozza a liberálisok általános elveket követő eszméivel szemben. Pedig korábban a magyar konz nem volt nemzeti jellegű. Azonban nacionalizmusban végül nem tudta überelni a liberalistákat. Átvette a szociális
6
érzékenységet is Disraelitől – miért ne foghatna össze konzervatív a munkással és paraszttal? (gondolom a liberalista kapitalista disznyók ellen). Korunk uralkodó eszméi című 1895-ös akadémiai székfoglalója: egyszerre szembeszáll a régi ellenféllel, a liberalizmussal és az újjal, a szocializmussal. Hogyan lehet elkerülni a szociális forradalmat? Szociális reformmal. Újdonság, hogy XIII. Leó Rerum novarum-ját felhasználja: kereszténységgel szerepet vállalni a szociális kérdésben. Az agrárius csoport – nagybirtokosokból, arisztokratákból és hozzájuk kötődő gazdasági szakírókból állt. A régi arisztokraták riválisai ugyanis megjelentek (bankárok, gyárak, cégek tulajdonosai – gyakran zsidók), s ezért kezdték el a földhöz kötött társadalmi rétegek egymásra utaltságát kihangsúlyozni. Nagy szövetkezetszervezések – Károlyi Sándor. Egyéb eszmei változatok: radikalizmus, pozitivizmus Némelyek szerint a liberalizmus a 19. század első részében romantikus volt, az utolsó 3 évtizedben pedig pozitivista. Pozitivista: hitt abban, hogy a társadalom hasonló törvények szerint működik, mint a természet. Aki pozitivistának mondta magát, az nem a vallásban, hanem a természettudományokban látta a világ magyarázatának kulcsát, ezért ez inkább radikalista, mint liberális. György Aladár volt a kor legjelentősebb radikális gondolkodója. Imádta Marx Tőkéjét. Szerinte a radikalizmus a társadalom általános érdekét az egyéni szabadság elve elébe helyezi, még ez utóbbi csorbulása árán is. A vagyon egyenlő felosztására törekvő szocialista és kommunista törekvések előbb-utóbb bekövetkeznek – nehéz itt elkülöníteni a radikálist a szocitól.
7
