Tájváltozás a Mura mentén

Ember - Mura - Természet

Interreg III A Közösségi Kezdeményezés Szlovénia-Magyarország-Horvátország Szomszédsági Program ˝EMBER – MURA – TERMÉSZET˝

Tájváltozás a Mura mentén Tájtörténeti tanulmány

Szerkesztette: Fehér Emma (Fehér Holló Természetvédelmi Egyesület) Közreműködött: Gyarmati Krisztina (Pannon Táj- és Kertépítész Műhely) Sandra Kantar (Krizoveci Mezőgazdasági Főiskola) dr. Sisák István (Sitiung Bt.) Fehér Csaba Endre (Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóság) Lektorálta: Gyarmati Krisztina (Pannon Táj- és Kertépítész Műhely)

Címlapfotó: dr. Bódis Judit Fotó: Fehér Csaba Endre Kiadja: Pannon Agrártudományi Egyetem Georgikon Mezőgazdaságtudományi Kar Nyomdai munka:

Köszönetünket fejezzük ki a Zala Megyei Levéltár, a Thúry György Múzeum és a Letenyei Városi Könyvtár munkatársainak az adatgyűjtésben nyújtott segítségükért, továbbá a térségi általános iskolák tanulóinak és tanárainak a pályamunkák elkészítéséért. „A Projekt a Szlovénia – Magyarország – Horvátország szomszédsági programban, az Európai Unió és a Magyar Köztársaság finanszírozásával valósult meg.” 1


Ez a kiadvány az Interreg III A Közösségi Kezdeményezés SzlovéniaMagyarország-Horvátország Szomszédsági Programban, az ˝Ember – Mura – Természet˝ projekt keretében jött létre. Projektünk célja a hagyományos tájhasználat felelevenítése a Mura mindkét oldalán; a természet megőrzése és a lakosság helyi lehetőségeinek javítása érdekében. Feladatunk, hogy megismerjük a Mura-mente természeti, történelmi és néprajzi értékeit, eredményeinket ismertessük a felnőttekkel és az iskolásokkal is, hogy a fellelt értékeinket közösen megőrizzük. A program gazdája a Pannon Egyetem Georgikon Mezőgazdaságtudományi Kara, partnerei a Križevci Mezőgazdasági Főiskola, a Balatoni Nemzeti Park Igazgatóság, a Magyar Mezőgazdasági Múzeum Georgikon Majormúzeuma és a Fehér Holló Természetvédelmi Egyesület. A projekt helyszíne Magyarországon a Muraszemenyei Általános és Alapfokú Művészeti Iskola és a térség iskolái, míg Horvátországban a Križevci Mezőgazdasági Főiskola. A projekt során: • Élőhelyfelmérést és tájtörténeti kutatást végeztünk a Mura mente élővilága és a hagyományos tájhasználat megismerése céljából egy kiemelt mintaterületen, a Kerka torkolatától Letenyéig. • Pályázatot és vetélkedőt szerveztünk magyar és horvát diákoknak. • Élőhelyfelmérési és tájtörténeti tanulmányt valamint oktatási segédanyagot készítettünk magyar és horvát nyelven, kiadványainkat eljuttattuk minden érdekeltnek. • Eredményeinket és a gyerekek pályamunkáit vándorkiállítás formájában mutattuk be a Mura mente iskoláiban és honlapunkon is közzétettük. • Horvátországban bemutatópontot alakítottunk ki. • Kiadványainkban, honlapunkon és rendezvényeinken javaslatokat tettünk a Mura mente természeti gazdagságának és hagyományainak megőrzésére.

2


TARTALOM Bevezetés....................................................................................................................................3 Földrajzi adottságok ...............................................................................................................5 1.1. A táj földtörténete és domborzata....................................................................................5 1.2. A táj vízrajza....................................................................................................................5 1.2.1. A Mura .....................................................................................................................5 1.2.2. A Mura és a Mura mellékfolyóinak történelmi leírásai ...........................................6 1.2.3. A Mura mederváltozásai..........................................................................................8 Az Ember ..................................................................................................................................9 1.3. A Mura mentén élő társadalmak történelme....................................................................9 1.4. Demográfiai változások a vizsgált településeken..........................................................12 Táj és település........................................................................................................................13 1.5. A Mura mente tájhasznosításának változása.................................................................13 1.6. A település......................................................................................................................17 1.6.1. Településépítészet...................................................................................................17 1.6.2. Településszerkezet, településkép............................................................................21 1.7. Tájértékek és műemlékek a térségben............................................................................23 1.8. Tájsebek a Mura mentén................................................................................................25 Gazdálkodástörténet...............................................................................................................27 1.9. A birtok..........................................................................................................................27 1.9.1. A birtok területe......................................................................................................27 1.9.2. Birtokrendezés és határjárás....................................................................................28 1.10. Növénytermesztés........................................................................................................29 1.10.1. Földművelés ........................................................................................................29 1.10.2. Szőlőművelés .......................................................................................................30 1.11. Állattartás, rét- és legelőgazdálkodás...........................................................................31 1.12. Erdőgazdálkodás..........................................................................................................33 1.13. Gyűjtögetés..................................................................................................................35 1.13.1. Halászat és ártéri gazdálkodás..............................................................................35 1.13.2. Méhészet ..............................................................................................................36 Ipartörténet, bányászat, kézművesség ................................................................................37 1.13.3. Kenderfeldolgozás ...............................................................................................38 1.13.4. Aranymosás ..........................................................................................................39 1.13.5. Međimurska megye ipara......................................................................................40 Térségi kapcsolatok és az infrastruktúra fejlődése..............................................................41 Legendák, babonák, népszokások........................................................................................42 Mellékletek...............................................................................................................................44 1.14. Térképmelléklet...........................................................................................................44 1.15. A vizsgált települések részletes története.....................................................................48 3


1.15.1. Csörnyeföld település részei.................................................................................48 1.15.2. Kerkaszentkirály...................................................................................................49 1.15.3. Letenye..................................................................................................................51 1.15.4. Murarátka..............................................................................................................52 1.15.5. Muraszemenye település részei.............................................................................54 1.15.6. Szentmargitfalva...................................................................................................57 1.15.7. Csáktornya............................................................................................................58 Felhasznált irodalom...............................................................................................................59

4


Mura mentén

BEVEZETÉS Ez a tájtörténeti tanulmány a Mura és a Mura mentén élő ember múltjába kísér el minket, nyomon követve a természetes tájalakulás folyamatát és az ember tájalakító tevékenységek történetét. Részletesebben a Lendva torkolatától Letenyéig épült települések tájtörténetével, egyedi tájértékeivel foglalkozunk, bár egy-egy terület változásai nem vizsgálhatók kiemelten az őt körülvevő nagyobb tájegység történelmének nyomon követése nélkül.

A Mura mentén alkonyatkor lemegy a szép napsugár s reggel mikor újra fölkel rátok virít, messze száll. A környéki erdőkben csicsereg a sok madár szarvas és őz összejár, együtt kiabál. Ha benézel a városba sok épületet látsz, de fát, bokrot ennyit sose találsz.

Az idelátogató vendéget a jellegzetes folyó menti Ó környezet, szép természet büszkélkedhet veled tájkép ragadja meg először, a Mura kanyargó minden ember, (meanderező) medre és holtágai, a völgyben ki e Földön jár, kel. húzódó széles, művelt szántó- és gyep mozaikok, a lankák fölé emelkedő erdős dombhátak és a tájhoz Velük együtt én is aki itt él benned, alkalmazkodó települések. A tájképben érvényesül s ha nem visz másfelé a sors az is, hogy milyen tájsebek keletkeztek az elmúlt itt is fog maradni véled. évszázadokban: látható a mezőgazdaság Bedi Blanka 7.o. Letenye nagyüzemesítésének és az intenzív bányászati tevékenységnek következménye, valamint a legfrissebb mesterséges vonal: az autópálya. A tájkép tükör a régió tulajdonságairól, értékeiről és hiányosságairól. A táj az idők során folyamatosan változik, átalakul. Ezt egyrészt természetes folyamatok eredményezik, másrészt az ember tájalakító tevékenysége befolyásolja, amely az idő előrehaladásával egyre hangsúlyosabban érvényesül a tájképben. Az ember a természettel való együttélése során jelentősen alakította a tájat. Eleinte még kis mértékben avatkozott a tájképbe, küzdött az elemeknek való kiszolgáltatottság ellen, majd a civilizáció, a gazdálkodás technológiai fejlődésének előrehaladásával egyre nagyobb mértékben átformálta azt. Lecsapolta az árterületeket, kiirtotta az erdőket, felszántotta a réteket, ugyanakkor épületeket, utakat, ipari telepeket hozott létre. Így jött létre ember és természet kölcsönhatásában az a táj, amelynek kialakulása történelmi folyamatok eredménye. A tájképben ennek a dinamikus folyamatnak pillanatfelvételét láthatjuk, amelyben a jellemző tájelemek a táj történelméről mesélnek. A tájképet meghatározó természeti tájalkotó elemek közül a legszembetűnőbbek a terület domborzati és vízrajzi elemei. A sebes folyású Mura természetes mederalakulatai, néha lankás, gyakrabban igen meredek partja, holtágakkal, öblökkel, kiszögellésekkel tarkítva gyönyörű látványt nyújtanak. A folyó sokáig „egyeduralkodó” volt a tájban, az itteni emberek életét a vízjárás törvényszerűségeinek és szeszélyeinek megismerése, az ahhoz való alkalmazkodás és a folyó hasznosítási lehetőségei határozták meg. 5


A csendesebb folyású, olykor meredekről lezúduló patakok szintén fontos erőforrások amellett, hogy gazdagítják a tájképet. A folyó és a patakok völgye körüli termékeny sík fölé pedig erdőkkel fedett meredek domboldalak emelkednek, amelyek a települések körüli szőlőkultúra bölcsői. A Mura mentén kialakult árterületek növényzete és a dombhátak természetközeli erdői fontos tájképi és ökológiai értéket alkotnak. Az egykor gazdag erdősségek a domboldalak tetején még megmaradtak, többségük elegyes tölgyes, a patakpartok mentén galériaerdők és üde rétek húzódnak. A változatos élőhelyeken, különösen az ember által kevésbé bolygatott területeken védett növény- és állatfajok sokaságával találkozhatunk. A táj egyik legfontosabb szereplője az itt élő ember, akinek származása, történelme, azaz a táj demográfiai jellemzői és annak változásai meghatározzák a tájalakítás irányait. Az emberi jelenlét legkönnyebben a települések történeti vizsgálatán keresztül követhető nyomon. A települések elhelyezkedése, történelme, szerkezetének változása ma is meghatározó a tájképben. Az itt élők gazdálkodása a mai tájszerkezet kialakulásának bázisa. Ahhoz, hogy értelmezni tudjuk, hogy mit is látunk, amikor egy-egy kilátópontról kitekintünk, ismernünk kell többek között a gazdálkodás történetét: a művelésmód és a művelt területek elhelyezkedésének, kiterjedésének időbeli változását; a termesztett növények körét; a rét- és legelőgazdálkodás fejlődését, ezzel összefüggésben az állattartás arányának változását és intenzitását; az erdőgazdálkodás, a gyümölcs- és szőlőtermesztés történetét. A gazdálkodás történetének ismerete a tájtörténet értelmezéséhez nélkülözhetetlen. A kézművesség hagyományait már csak néhány mesterember, egy-egy épület, vagy dűlőnév örökíti tovább, ez a tevékenység a természetes anyagok felhasználásával kevésbé járult hozzá a tájváltozáshoz. Ehhez képest a kezdetben kis területekre szorítkozó, később az egyre modernebb és nagyobb teljesítményű technológiai fejlődés következtében kiterjedt ipari- és bányászati területek mély sebeket hoztak létre a tájban. A térszerkezeti kapcsolatok változásait nemcsak demográfiai, hanem történelmi események is befolyásolták, a folyó szerepétől vagy egy-egy központi helyzetű település (Letenye) fejlődésétől függően. Az infrastruktúra átalakítása és fejlesztése a tájtörténet fontos része, napjainkban gyakran kedvezőtlen hatású, mind esztétikai (tájképi), mind ökológiai szempontból (autópálya, nagyfeszültségű villamosvezetékek). Az egyedi tájértékek olyan védettség alatt nem álló értékes tájelemek, amelyek jelenléte az emberi tevékenységről tanúskodik, és amellett, hogy tájtörténeti információt hordoznak, díszítik, gazdagítják a tájképet. A műemlékek a múlt beszédes emlékei. Beosztásuk, építésmódjuk a régi idők emberének értékrendjéről, szép iránti tiszteletéről és gyakorlati gondolkodásáról mesél. Közülük talán a legszebbek a régi templomok, haranglábak, és kápolnák, amelyek kontúrja már messziről látható. Tegyünk közösen egy sétát, és pillantsunk be együtt a Mura táj történetébe!

6


FÖLDRAJZI ADOTTSÁGOK 1.1. A táj földtörténete és domborzata A földtörténet ó- és középkorában keletkezett kőzetek nem ezen a vidéken, hanem ettől a térségtől délre képződtek, és csak sokkal később, a földtörténeti középkor és harmadkor határán, egy ismeretlen nagyságú kontinens részeként úsztak a mai helyükre. Ebben az időszakban az Afrikai és Eurázsiai lemez összeütközésének hatására a keletkezett vályúba beömlött délnyugatról a tenger. Az ezt követő miocénban (25-15 millió évvel ezelőtt) hatalmas mennyiségű, sekélytengeri, illetve partközeli üledék képződött. A földtörténeti pliocén időszakban (15-2,5 millió év) az alpesi területekről további hordalék: homok és kavics mosódott be a völgyképző erők (szél, csapadék) hatására, az emelkedő felszín a tengert lassan öblökre tagolta, vize pedig kiédesült. A mai folyó őse, az Ős-Mura hatalmas hordaléklerakásokat és deltákat épített a felsőpannon tenger peremén, vidékünkön az Ős-Mura hordalékkúpjai pedig egyre magasabbra emelkedtek. A pliocén befejező szakaszában, 5,4 millió évvel ezelőtt a pannon tenger térségünkből eltűnt, a felszín pedig szárazulattá változott. Eközben, amint kelet-délkelet felé húzódott a tengerpart, nyomult a tenger után az Ős-Mura hordalékkúpja is, ami feltöltötte az egyenetlen, egykori tengerfelszínen keletkezett mélyedéseket és a keletkezett tómedencéket. A pannon tenger elvonulása után a mai Zalai-dombság teljes területe tökéletes síksággá változott. A jégkorszak elején, egy hegységképző mozgásfázis hatására a Mura folyásiránya néhány kilométerrel délebbre, a mai helyére terelődött. Elkezdődött a Zalai dombság lassú kiemelkedése, ezzel együtt a dombság völgyhálózata is ekkor kezdett kialakulni. A jeges és jégmentes időszakok váltakozása és a folyó hordalékszállító munkája alakította ki a Zalai-dombság mai, teraszosan tagolt arcát.

1.2. A táj vízrajza 1.2.1. A Mura A Mura név a honfoglalás előtti időből való, de hogy pontosan milyen nyelvi eredetű, még nem tisztázott. A rövid „u”-val hangzó magyar „Mura” szó nem lehet sem német, sem horvát, sem szlovén közvetítéssel hozzánk került név. A történelmi Magyarország területén több nagyobb tájegységet neveztek el a Muráról: a Muravidéket a mai Szlovéniai szakasza mentén, a Muraközt, a Dráva és a Mura közötti területet a mai Horvátországban és a Mura mentét, a Mura bal oldalán, a mai magyarországi szakasza mentén elterülő síkot. A Mura a Dráva leghosszabb mellékfolyója. Az ausztriai Salzburg tartományban lévő Hohe Tauern hegységben, 1898 m magasan ered. A folyón négy ország osztozik kisebb-nagyobb mértékben. Az osztrák „Felső-Mura” egy éles kanyar után délre a szlovén határ felé veszi az irányt, itt kelet-délkeletnek fordul és a szlovén, horvát és magyar határ mentén haladva Légrádnál ömlik a Drávába. Teljes hossza 454 km, melyből az „Alsó-Mura” mintegy 100 km hosszan képez határt az államok között. Magyarországra csak a legalsó, 45 km-es szakasz, annak is csak a bal

7


partja esik, ami a Lendva torkolatától a Drávába ömléséig alkot határzónát Magyarország és Horvátország között. Jelentősebb mellékfolyói a Murica és a Lendva-Kerka egyesült szakasza balról, jobbról pedig a Ščavnica és a Trnava, amelyet szabályozáskor a horvátok átirányítottak a Drávából a Murába. A Murán tavasszal és nyáron gyakori az áradás, mivel az Alpokban ekkortájt olvad el a hó, ami hirtelen vízhozam emelkedéssel jár. Az időszakos ár a folyó kanyargó medrét folyamatosan alakítja, új zátonyokat, partszakaszokat, szigeteket, holtágakat hoz létre. A folyó építő és romboló munkája folyamatosan formálta a táj képét, és kihatott a mellette élő emberek mindennapjaira is. 1.2.2. A Mura és a Mura mellékfolyóinak történelmi leírásai Póka Antal megyei első földmérő 1832-re készítette el Zala megye vízi leírását a Helytartótanács utasítására. A kézirat a Murával foglalkozik a legrészletesebben. E szerint (Bencze, 1983) a Mura Deklesin (Murahely) határában érte el Zala megye területét, s a „Mária Terézia Lineá”-nak nevezett, Magyarország és Stájerország közötti határszakasz közel 15 km-re után a harmincadvámos Ráckanizsa határában lépett be a megye belsejébe. Innen még mintegy 70 km-es kanyargós szakaszt tett meg, majd ömlött Légrád magasságában a Drávába. A középső folyását Derékmurának hívták, ez Szemenyénél végződött, azután kezdődött az alsó folyása. Alacsony vízálláskor átlagos szélességének 60 ölet (113,8 m), az összeszűkülő kanyarulatokban 35-40 ölet (66,4-75,9 m) mértek, mélységét pedig ugyanilyen helyeken 5-7 ill. 10-12 lábnak (1,6-2,2, ill. 3,2-3,8 m) találták. A folyó nagyon kanyargós volt és számos szigetet alkotott. Egy ilyen szigetről tanúskodik egy 1232-es határjárás, miszerint amikor Strochona eladta földje egy részét a Hahót cemensnek, átmentek a Murán egy szigetre, ahol a druzsina, a nagycsalád háza állt. A kavicsos medrű folyó – különösen áradások után – gyakran változtatta a főmedrét, bosszúságot okozva mind az utakon közlekedő, a folyón hidat kereső kereskedőket, mind pedig a vízi szállítást végző hajósokat. Előfordult ugyanis olyan eset, hogy – a magyarországi szakaszon egyetlen – rendkívüli fontosságú „muraszerdahelyi híd” szárazra került, mivel a folyó áradás után új, a hidat megkerülő ágyat vájt ki magának. De ugyanilyen váratlan helyzetek elé kerülhettek az áruszállító sajkások is, s ezt elkerülendő kimondták, hogy „…tartozik minden árvíznek elfolyása után a Fő Vigyázó Hajós minden előtte a felső vidékből valamely jószággal terhes sajka meg indíttatnék lefelé, a víz folyásának ágyát előbb tökélletessen megvizsgáltatni.” A 18.-19. század fordulója után megtett árvízvédelmi intézkedések a Murát is érintették. Erről a korabeli írás így tesz említést: „…a Muhra alsó vidékjei is az árvizek ostromlásaitól felmentettek, mivel az átmeczések elkészíttése előtt a középszerű part magasságokon fellül sok helyeken öt láb méllységgel is az árvizek töltések között megszorítva 10-12 napokig is a vidéket elborítva tartották, és azon akár minémű vetések, rétek vagy legelők találtatak, végső veszedelmeket értek. – Minthogy pedig a töltések gyakran keresztül szakasztatván, az át vízek illy idő szakaszban egész alsó vidéket szerteszét folyták. – Ellenben most a mint tapasztaltatott a legnagyobb árvíz, kiváltképpen mióta a Muhrának Dráva vízébe való rendes befolyása eszközöltetett, és a Dörnyei, vagy Kötteri, úgy nem külömben a Jegenyési Dráván levő tekervények meg ásottattak, az ár víz 6-od napra meg szokott szűnni, de többnyire az igen alacsony part helyeket ki vévén, a partyait sem halladja meg.” 8


Ebben az időben a Murának inkább a hosszú távú áruszállításban volt jelentős szerepe, a helyi áruszállítást a vízi közlekedés helyett inkább a partjai mentén haladó kereskedő utakon oldották meg. Két partja között élénk forgalom zajlott, így pl. Belezna község határában hajtották át a folyón a magyar szürke marhát Nyugat-Európa felé. A korabeli leírásban az alábbi vízfolyásokat nevezték meg az általunk vizsgált szakaszról: Lendva, Kerka, Vörcsögi patak (a Lendva-Kerka közös szakaszba torkolva), Kis Cserneci patak, Csehi patak, Szemenyei patak (a Csehi patakba torkolva), Rátkai patak és a Letenyei patak. A Kerka volt a Mura legnagyobb mellékvize. Vas megyében eredt és Dobrafölde határában, Ramocsától nem messze lépett Zala megye területére. Szentkirály határában egyesült a Lendva folyóval, majd a Murába ömlött. Neve a 12. század elején Karika alakban tűnt fel. Később több alakváltozatban is előfordult: Kareka, Karika, Kerka, Kereka. (Ezek az alakváltozatok azt mutatják, hogy nem lehet azonos eredetű a karintiai szlovén Krka német Gurk nevével, melynek régi alakjai Curca, Kurka, később Gurka.) Első említése 1116-ból származik, amikor Nagypáka határjárásában említenek egy patakot, amely egy berekből eredt és a Karkába ömlött. Az 1832-es vízi leírásban ezt olvashatjuk róla: „A Kerka ágya rendezetlen, tekervényes, iszapos és dűlt fákkal teljes, s a rajta levő malmok is a vizet az ő rendes folyásában annyira felfogják, hogy majd minden nagyobb eső után a körülötte levő vidékre kicsapna.”. Szölc 1257-es határjárásából kiolvashatjuk, hogy a Kerka folyását egyes helyeken mocsaras, lápos területek kísérték, mivel „a Kerkától indultak el és a Kerka berektől (de nemore Karka) mentek nyugat felé”. A középkori leírásokból tudjuk, hogy a zalai várnak volt egy Dabrony nevű földje, mely a Kerkatő mellett feküdt, vagyis ott, ahol a Kerka a Murába ömlött. A Máhomfa és Tótfalu vidékén egy Kerkaalja (Karkaalya, Karkalia, Karikaalya) nevű helység volt, a Bánfiak birtoka. A Kerka folyó kettéosztotta a hatalmas Bánfi-birtokokat Karikainnensőfélre és Karikatúlsófélre, s ezeknek külön tiszttartósága volt. A Kerkába ömlött a Lendva vize. A folyóval 1117-ből származó írásos forrásokban találkozunk Limpa alakban. 1236-ban egy Lindva nevű földet említenek a Lindva (Lyndva) vize és Palan, a későbbi Palina mellett. A folyót a 14. századig Lindvának hívták, aztán Lendvának, bár a 14.-15. százai emlékekben sokszor előtűnik a régebbi Lindva elnevezés. A folyónak, s a róla elnevezett településnek németül Limpach, szlovénul Landava, horvátul Lindava a neve. Lehetséges, hogy a magyar Lendva szó végső forrása a német „Linde” azaz hársfa. A múlt századi leírás szerint a Lendva (Lindvabach) Bleichenbergtől keletre eredt, a Murával párhuzamosan folyt, ivánci határában érte el Zala megyét és Felsőszemenyénél, közel a Kerkatőhöz ömlött a Kerkába. A Lendva is nagyon kacskaringós folyású volt. Az 1832-es vízi leírásban ezt olvashatjuk róla: „A Murától fogva Alsólendváig többnyire nagy erdőkben tekervényesen folyik, s az ágyában heverő számtalan fák és törzsökök miatt a víz az ő rendes folyásában gátoltatik.” A Lindva folyó is két ágra szakadt, ezt egy 1232-es leírásból tudjuk. A leírás szerint amikor Hahót egy földet vásárolt a Lyboa vize és a Mura között, a határjárásban érintették a Lindva folyót, majd elértek a másik Lindva folyóhoz. Nem messze a Lendva torkolatától ömlött a Kerkába a Csernec (Chernuch) patak. A kisvízfolyás a vörcsögi erdőben eredt, és Csernefölde–Kiscsernec mellett folyt a Kerkába. 1389-ben egy malmot említettek rajta Szemenye határában.

9


1.2.3.

A Mura mederváltozásai

A Mura-folyó ma is és az elmúlt évszázadokban is a térség meghatározó tájformáló eleme. A folyó egyszerre „ad” és „vesz el” életteret, a szeszélyes természetű vízzel való harmonikus együttélés tanulása, a megfelelő gazdálkodási, építkezési gyakorlat és életmód kialakítása alapvető feltétele a hosszú távú életben maradásnak, a térség fenntartható fejlődésének. A folyó meder- és vízhozam változásai alapvetően meghatározták az itt élők életkörülményeit, gazdálkodási lehetőségeit.

A Mura

A légifelvételeken világosan látszanak ennek a folyamatnak az állomásai, az elhagyott, részben vagy teljesen feltöltődött holtágak. Ezek még akkor is kivehetők, ha már régóta művelés alatt állnak, ugyanis a meder más vízgazdálkodású hordalékkal telik fel, mint a környező területek, ezért a kiszáradás üteme is más, és ez jól érzékelhető a magasból készített felvételeken. Ezeknek a holtágaknak jó része korábban keletkezett, mint amennyi időre a történeti térképek segítségével vissza tudunk tekinteni (a feldolgozáshoz használt első térkép 1784-ből való). A feldolgozott térképek összehasonlításából megállapítható, hogy a folyó a saját hordalékkúpján délről északra vándorolva foglalta el azt a területet, ahol ma is található. Medre folyamatosan változik, kanyarulatok keletkeznek, öblösödnek ki, és holtágak fűződnek le a víz romboló és építő munkája nyomán. Az északról határoló dombokba ütközve a Mura folyamatosan ostromolja azokat, újabb és újabb helyen „mar A Mura mederváltozásai bele” a dombok lábába és hordja el azok anyagát, hogy másutt zátonyokat építsen belőle és holtágakat, árteret töltsön fel. Ez így volt eddig és várhatóan így lesz ezután is, ami figyelmeztetés, de legalábbis feladat a 2005-

10


ös légifelvételen már látható autópálya fenntartóinak, hiszen az új út néhol egészen a folyó mellett fut. Persze nem csak a folyó elemi erejű mozgása, hanem az emberek védekező munkája is látható már a legelső térképeken is, akik gátakkal és védművekkel próbálták a lakóhelyüktől és földjeiktől távol tartani a vizet.

AZ EMBER 1.3. A Mura mentén élő társadalmak történelme A Murát körülölelő területet régészeti szempontból kevésbé vizsgálták egészen az 1970-es évekig. Ezt az erősen mocsarasodó vagy beerdősült részt emberi megtelepedésre kevésbé alkalmasnak találták. A későbbi ásatások, - különösen azok, amelyeket az M70 és M7 autóutak építése miatt kiviteleztek - bebizonyították, hogy az előzetes elképzelések ellenére szinte mindegyik korszakban lakott volt ez a vidék. A településeket leginkább a folyó völgye fölé magasodó dombok oldalába vagy a Murába ömlő patakok mentén építették. Újkőkori (Kr.e. 6000-4500) leleteket találtak Becsehelynél és a Muraszemenye – Aligvári mezőn, a Szentadorjáni (Hangyajárási) patak egykor szeszélyesen kanyargó partja mentén. Az újkőkor közepe táján honosodott meg a térségben a földművelő-állattartó letelepült életforma. A földfelszínre építették cölöpszerkezetes házaikat, azokat terménytároló vermekkel vették körül. Ezek egyikében elszenesedett gabonaszemeket is találtak. Az itt élők pattintott kőeszközöket és szerves anyagból (pl. kobaktökből) készített, majd később vonaldíszes kerámiaedényeket használtak. Rézkori (Kr.e. 4500-2500) leleteket találtak a Letenye – Egyeduta és a Letenye – Korongi tábla lelőhelyeken. A középső rézkori Balaton-Lasinja kultúrát a Balkán középső és északi vidékéről érkezett népcsoportok és a helyi későlengyel népesség alakította ki. Jellegzetességei ennek az időszaknak a rézékszerek és a rézből készített használati tárgyak, valamint a sajátos kerámiaedények. A késő rézkori badeni kultúra idején nagyállattartó, elsősorban szarvasmarhatenyésző és földművelő népek élhettek ezen a vidéken, jelenlétüket az előkerült, jellegzetesen díszített edénytöredékek igazolják. A bronzkorban (Kr.e. 2500-800) is lakott volt ez a vidék. A korai bronzkorban a déli eredetű Somogyvári-Vinkovci kultúra népe élt átmenetinek tűnő szállásán a Muraszemenye – Aligvári mezőn. 2003-ban, az M7-M70-es autópálya nyomvonalának régészeti feltárása közben középső bronzkori, a mészbetétes edények népének kultúrája idejéből származó leleteket találtak a Letenye – Korongi tábla lelőhelyen, amely újdonságnak számít, mert ennek a népnek a Kis-Balaton területétől nyugatabbra eddig semmilyen nyomát nem tudták felfedezni. A késő bronzkorban északról, északnyugatról több hullámban harcias népek támadtak az addig itt élőkre. A kultúra a vezető réteg temetkezési szokásáról kapta a nevét: Halomsíros kultúrának hívják őket, mivel egy-egy vezető sírja fölé hatalmas halmot hordtak össze az alattvalók. Ebből az időből származó település maradványait találták a Muraszemenye – Aligvári mező közelében. A település cölöpszerkezetű, tűzhelyekkel ellátott házakból állt. A talált szövőszéknehezékek és az orsógombok jelzik, hogy járatosak voltak a szövés és fonás mesterségében. Kimutattak 11


gabonatermesztésre utaló nyomokat is. Az állati csontmaradványok szarvasmarha, juh, kecske, sertés és ló tartásáról árulkodnak. A halomsíros kultúra jelenlétéről tanúskodnak a Muraszemenye – Vadalmás és a Letenye – Lapuleveles dűlő leletei is. A vaskorból (Kr.e. 800-12.) viszonylag kevés lelet maradt ránk. A kora vaskorban a Dunántúlról a mai Ausztria felől érkező népcsoportok foglalták el a területet hozzácsatolva a keleti Hallstatt kultúrához. Ebből az időből származik a Letenye – Egyeduta domb oldalán talált településrészlet. A rómaiak Kr.e. 15-ben csatolták a birodalomhoz a mai Dunántúl nyugati sávját és ezzel a rómaiak ellenőrzése alá került a Borostyánkő-út, az a híres kereskedőút, amely az Adria partjától Alsólendván, Zalalövőn, Sopronon keresztül vezetett egészen a Balti tengerig. Ez az út Alsólendvánál elágazott, a másikon a mai Óbudáig lehetett eljutni a Letenye –Becsvölgye – Fenékpuszta útvonalon. Jelentőségét mutatja, hogy ezen a nyomvonalon létesítették az első településeket is, amikről árulkodik a Letenye – Egyeduta és a Letenye – Korongi tábla lelőhely. A 4. század végétől hun seregek támadása indított el nagyarányú népvándorlásokat, amelyek teljesen átalakították az európai viszonyokat. 435-től hun uralom alá került az egész Dunántúl is. Attila 453-ban bekövetkezett halálával a hun uralom véget ért, a gepidák majd a keleti gótok, később egy másik germán törzs, a langobardok szállták meg a Dél-Dunántúlt. Az avarok a 6. század közepén jelentek meg a Dunántúlon. A 7. század elejéről származó településeken az avar tárgyi emlékek mellett szláv leleteket is találtak. A Mura környékén későbbi írásos források több helynevet is említenek, amelyekben a szláv dudleb törzs neve őrződött meg. A dudlebek valószínűleg betelepített hadifogolyként jelentek meg ezen a vidéken. A 9. század elején háborúk elől menekült délszávok is érkeztek a Muraközbe. A honfoglaló vezérek közül Zalában Letenye – Lapuleveles dűlő lelőhely Vérbulcsú vezér foglalt magának ( www.zmmi.hu) szálláshelyet. Bulcsú halála után Tar Szerénd kapta meg azt, ami aztán fiára, Koppányra szállt. Szent István 1009. évi oklevelében Kolon megyeként említi a területet, ami a mai Zala és Somogy megyék együttes területe, déli határai pedig messze túlnyúlnak a Dráván. Koppány lázadásának leverése után Kolon megye felbomlott és királyi birtokká vált. Az általunk vizsgált terület gazdagon lakott volt az Árpád-korban. A Letenye – Hergyó-földek lelőhelyen földfelszíni boronaházakból álló településrészt, a Letenye – Lapuleveles-dűlő lelőhelyen kovács-település műhelykörzetét, a Muraszemenye – Gály-patak lelőhelyen pedig egy kisebb kiterjedésű telepet és a Muraszemenye – Hosszú-dűlő és Muraszemenye – Aligvári-mező lelőhelyeken használati eszközöket tártak fel. A 12. század végétől indult az a gyakorlat, hogy Zalát gyakran csatolták hozzá a szomszédos Szlavóniát kormányzásra megkapó hercegek tartományához. Zalát II. András herceg, a későbbi II. András király után IV. Béla, majd annak öccse Kálmán, utána pedig fia, István kormányozta. 12


II. András szívesen adományozott birtokokat híveinek, így jutott a Hahót, az országba nyugatról bevándorolt, un. advena-nemzetség is földekhez. A nemzetség saját birtokait vásárlással is gyarapította, így lett az övék a 13. században több muraközi és Mura menti terület. A 14. század végére kihalt a Hahót család, birtokaik a családból származó Bánffyakra szálltak. Lendvai dombon épült váruk volt birodalmuk központja. A Muraközt Csáktornya központtal a Cilleiek helyébe lépő Ernuszt János, majd a Zrínyiek szerezték meg. Az 1549. évi országos összeírás szerint a megyében legtöbb portája Zrínyi Miklósnak (743) és Bánffy Istvánnak (494) volt. A Wesselényi-féle összeesküvés, majd Zrínyi Ádám halála (1691) után a Muraköz királyi birtok lett, és 1720-ban Althan Mihály gróf kapta meg. Az alsólendvai uradalmat Nádasdy Ferenctől kobozták el, amely 1712-ben Esterházy Pál tulajdonába került. A török csapatok 1600-ban foglalták el Kanizsát. A hódoltsági peremvidékké vált Mura mente elnéptelenedett, egyedül a Zrínyiek által erősen védett Muraköz őrizte meg jobbágyságát. Az 1683-tól kezdődő felszabadító háborúk során a felégetett föld taktikáját alkalmazták, a Zalától délre eső falvak maradék lakosságát is kiköltöztették, házaikat, földjeiket pedig felégették. Kanizsa 1690-es felszabadítása és az 1710-ben pusztító pestisjárvány (amelynek a lakosság 50-70%-a áldozatul esett) után a munkaerőhiányt belső migrációval, bevándorlással és szervezett betelepítéssel oldották meg. Jellemző volt, hogy a földesúr maga telepítette át jobbágyait a túlnépesedettekből az elnéptelenedettekbe, mint pl. a Muraközből a Mura mentére. Bevándorlással a térségbe szerbek, horvátok már a török korszak elejétől, 1520-30-as évektől érkeztek. A horvátok betelepítése a bécsi udvar és az új, idegen származású földesurak támogatása miatt a 18. század első felében folyamatos és erős maradt. Nyelvüket életmódjukkal, szokásaikkal együtt sokáig megőrizték, a Mura menti falvak (pl. Tótszentmárton, Tótszerdahely, Murakeresztúr) napjainkig viselik magukon horvát jellegüket. Német anyanyelvűek a 18. század vége felé jelentek meg az osztrák örökös tartományokból és német területről, de a betelepült németség jelentős része elmagyarosodott. A jobbágyság igen differenciált volt, némelyek értékes földdel, jó felszereléssel bírtak, mások egy telekkel (16-40 hold) vagy annak töredékével voltak kénytelenek beérni. A zselléreknek nem volt telkük, csak házuk, a legszegényebbeknek, a házatlan zselléreknek még az sem. A zselléresedés nem jelentett feltétlenül elszegényedést, zsellér volt az is, aki kézműiparból vagy városon kívüli szőlőjéből élt. A jobbágyok örökös jobbágyok és szabad költözésűek is lehettek, ez utóbbi közé azok tartoztak, akik elveszítették otthonaikat a török háborúkban. A jobbágyok különböző adónemekkel szolgálták földesurukat, a szabad költözésű jobbágyok megtehették, hogy ahhoz a földesúrhoz szegődtek el, ahol terheik elviselhetőbbek voltak. Az 1767-es úrbéri rendelet egységesítette a jobbágyterheket, de az úrbérrendezés lassan haladt, mert egyes falvak nehezen akarták elfogadni a számukra kedvezőtlen úrbáriumot. II. József 1785. évi jobbágyrendelete az örökös jobbágyság eltörléséről, majd az 1836-os úrbéri törvény javított némileg a helyzeten. A végső megoldást a jobbágyfelszabadításról szóló 1848-as törvény hozta, amelyben minden jobbágy szabaddá vált, de csak az vált földtulajdonossá, aki úrbéres földdel rendelkezett. A 19. század végén bekövetkező agrárválság rászorította a nagybirtokosokat az ipari növények, elsősorban a cukorrépa termesztésére. Ennek a nagyon munkaigényes növénynek a termesztése következtében alakult ki a summásság, a mezőgazdasági vándormunkásság (az egy-egy idényre szerződött munkavállalók rétegének kialakulása), akik elsősorban az országhatár menti falvakból kerültek ki. 13


Az I. világháború után, 1921-ben létrejött trianoni békeszerződés értelmében Jugoszláviához csatolták a teljes Muraközt, a Nagykanizsai járásból Légrádot és az Alsólendvai járásból 48 községet. Az új határ érvénybe lépésével számos térségi kapcsolat megszakadt, átalakult. Ennek a döntésnek a hatására vált a Mura határfolyóvá, majd a Titó-korszakban mindkét partja mentén széles, a lakosságtól elzárt határsávot alakítottak ki, amelynek hatása ma is tükröződik a folyópart jellegében. A II. világháború után megkezdődött a gazdaság erőszakos fejlesztése. 1951-től az ötéves terv előirányzatainak megemelése után hatalmas terhek nehezedtek a mezőgazdaságra. A kulákok és a dolgozó parasztok földjeit kitagosították, állami gazdaságok és termelőszövetkezetek jöttek létre. Az adót és a beszolgáltatandó termények mennyiségét megemelték. A célt a mezőgazdaság gépesítésével, az egynemű művelésű (monokultúrás) termőföldek területnövelésével, a kemikáliák széleskörű használatával, nagyüzemesítéssel érték el.

1.4. Demográfiai változások a vizsgált településeken Valamennyi falu népessége a II. világháború végéig nőtt, ezt követően azonban drasztikusan csökkenni kezdett. A gazdálkodás egyre kevésbé biztosította a megélhetést, viszont az újonnan létesített gyárakban szükség volt a munkaerőre. A földjüket elvesztett családok felnövekvő nemzedékének nagy része megélhetést keresve már beköltözött a városokba. (lsd. 44. o.) Szentmargitfalva a vizsgált települések között a legkisebb, nem csak lakosainak száma, hanem területe alapján is. Lakosságszámának változása jól példázza a fent említett folyamatokat. A 19. század végétől Szentmargitfalva a legsűrűbben lakott település. Népsűrűsége 1949-ben 70%kal volt magasabb, mint Letenyéé, a 20. század végére pedig az eredeti ötödére csökkent. A két világháború között Letenye népsűrűsége nagyobb arányban nőtt a falvakéhoz képest. A szocializmus idejében is sikerült Letenyének megőrizni, sőt, kis mértékben növelni lakosainak számát, miközben a területe is gyarapodott. A falvakból viszont nagy arányú elvándorlás mérhető a 20. század második felében. A kis településekről a lakosok távolabbi, nagyobb városokba költöztek el, a falvak öregedése napjainkig mérhető. Kerkaszentkirályra volt jellemző leginkább a többgenerációs együttélési forma, 1900-ban még átlagosan több mint 12 ember élt egy lakóházban. Ezt a sajátságát – bár csökkenő 14


mértékben – a település a 20. század második feléig megtartotta. Hasonlóan több generáció élt együtt Letenyén, Muraszemenyén és Csörnyeföldén is a 19. században. A 20. század első felétől Letenye intenzíven épült, a lakások száma 1949-ig 3,5-szeresére nőtt, a generációk külön költöztek. A fiatalok elköltözése a kistelepüléseken is jellemzővé vált a 20. század második felétől. A 21. század elejére a falvakban átlagosan ketten laknak egy lakásban, ami azt jelenti, hogy sok az egyedül maradt, idős ember.

TÁJ ÉS TELEPÜLÉS 1.5. A Mura mente tájhasznosításának változása Az emberi élet első nyomaival az újkőkor közepe táján találkozhatunk, ekkor honosodott meg a földművelő-állattartó letelepült életforma. Az itt élők cölöpszerkezetes házaikból, terménytároló vermekből álló telepei, később a bronzkori halomsíros kultúrának temetkezési emlékei távolból szemlélve észrevétlenek maradtak. Az emberi élet nyomát még elrejtő tájon hatalmas, összefüggő erdőségeket találtunk volna akkoriban, amelyek egészen a Mura árterületéig nyúltak. Ez az árterület azonban a kanyargó folyót követve sokkal szélesebb volt, mint ma. Az erdőségeket itt lápos és mocsaras területek, bokorfüzesek határolták. A szabályozatlan medrű Mura folyó mederés vízhozamváltozásai uralták az alacsonyfekvésű területek tájképét. Az első nagy tájalakító népről, a rómaiak itteni tevékenységéről kevés forrás tájékoztat. A Letenyén áthaladó kereskedelmi útvonal (Óbuda irányába) térségfejlesztő jelentősége mellett kétségkívül legnagyobb térségi örökségüket a gazdálkodásban, elsősorban a szőlőművelésben elért eredményeik jelentették. A rómaiak uralma alatt ezen a vidéken megjelentek a tájkép mai csírái. A középkorban meginduló organikus településhálózati fejlődés a mohácsi csatavesztésig töretlen volt az egész orszában. Ebben a térségben is számtalan település indult fejlődésnek, amelyek később, a török háborúk ideje alatt tűntek el, vagy a későbbi újratelepülés után olvadtak össze. Már a rómaiak idején fontos kereskedelmi szereppel bírt Letenye, amely megerősödött központi helyzetében. Ezt bizonyítja, hogy már a 14. században rendelkezett száraz vámmal, murai révvel és hetivásárral is. A 15. század végén pedig mezővárosként tűnik fel a forrásanyagokban, akárcsak Szemenye, ami hasonló kiváltságokhoz jutott ebben az időben. A középkor elején a tatárjárást követően megindult gyors fejlődés eredménye volt a gazdálkodás erősödése és az építőanyagokhoz szükséges fakitermelés mennyiségének növekedése. Ennek tájképben érvényesülő hatása azonban még kis mértékű, közel sem hasonlított a mai képhez. A települések zárványként ékelődtek be a mocsaras árterületekből kiemelkedő dombok, szárazulatok magaslataira, közöttük pedig földutak húzódtak. A tatár végigsöpört ugyan az országon, de hamar ki is vonult onnan, ezért a térség fejlődésében nem jelentett akkora nyomást, mint a török iga, akik 1600-ban szállták meg Kanizsát és közel egy évszázadig a vidéket. A török uralom alatt a térség lakói nemcsak az idegenek terheitől és a háborús veszteségektől szenvedtek, hanem a magyar király felé is adózniuk kellett, a kifizetetlen végvári katonák fosztogatásaikkal pedig állandó bizonytalanságban tartották a lakosságot. A terhek és fenyegetettség elől elvándorolt lakosság parlagon hagyta a földeket, a szőlőket. A gazdálkodás csökkenésével a táj fokozatosan elvesztette kultúrtáj jellegét, a török uralom alatt az egykor művelt területek jelentős része újra erdősülni kezdett, ismét visszahódította területeit a természet. 15


A törökök kiűzése, a háborús és háborút követő járványok veszteségei után a földesurak nagyarányú betelepítésbe fogtak, elsősorban saját jobbágyaik áthelyezésével és zsellérekkel igyekeztek újranépesíteni az elhagyott falvakat. A felhagyott, beerdősült területeket újra művelésbe kellett vonni. Az irtás éves és állandó munkája volt a parasztságnak, nemcsak az egykor művelt területek visszaállítása volt a cél, hanem új területek művelésbe vonása is. A

Murarátkától északra a Gulyavölgyben (ahogy a neve is mutatja) legelők voltak és egy igen keskeny sáv szántó is az erdő szegélyén. Három község: Alsószemenye (Kleine Szemenye), Felsőszemenye (Ober Szemenye) és Csernec (Kis Csernecz) térségében a falvaktól északra nagyobb kiterjedésű szántók húzódtak és ezek a cserneci csónakrévnél egészen a folyóig nyúltak. Az emberek átjártak a folyó déli oldalára is, ahol biztonságos távolságban szintén szántókat láthatunk a térképen, és emellett nagy kiterjedésű legelőket. Az irtásföldek az erdők vonalával érintkeztek. A

Murai holtág települések közelében mindenütt kertek zöldelltek.

Murarátkai szőlőhegy korabeli táj képéről tanúskodnak a vizsgált történeti térképlapok. Ezt a Mura szakaszt az első katonai felmérés során 1784-ben felvételezték, amikor a tájat még erdők uralták. Murarátka (Rath) és Letenye (Lettenye) között csak éppen az út mentén volt némi szántó, az is csak nagyon keskeny sávban. Ezen a szakaszon a Mura déli oldalát sűrű erdő borította, művelésnek nyomát sem látni. A folyó északi partját is erdők kísérik egészen az útig, vagy az út melletti keskeny szántókig.

pedig

A 18. században a Mura mente sűrűn lakott, aprófalvas jellegű volt, a hatalmas nagybirtokok közt néhány közép- és kisbirtokos és számtalan egy- vagy töredéktelkes kisnemes lakott. Letenye központi szerepét mutaja, hogy már a térképről jól kivehető a Murán működő hajómalom, a fogadó és a közeli majorság. A 17. századtól a

Hajómalom a Dunán 16


gazdálkodásban a nagybirtok, a majorság volt a meghatározó. A nagybirtokok erősödésével párhuzamosan nőtt a szőlőhegyek, a szőlőművelés jelentősége. A szőlőföld volt az egyetlen föld, amit zsellérként is szinte sajátjának tekinthetett a gazda. A többségében 17.-19. században épült szőlőhegyi présházpincék a terménytárolásra, -feldolgozásra és alkalmi szállásra egyaránt alkalmasak voltak, ezek az épületek ma is a tájkép értékes elemei közé tartoznak. Az erdőirtások mellett legfontosabb tájalakító tevékenység ebben az időben az árterületek mocsaras területeinek lecsapolása és a védművek építése volt. A 16.-17. században megindult csatornaépítési munkák a 19. század végére országszerte megváltoztatták a táj szerkezetét. A vizsgált első katonai felmérési térképen (1784) Letenye és a folyó között a korábbi medrek által szabdalt bozótos, ligetes legelőket látunk. (térképmelléklet 41. oldal) Alsószemenye, Felsőszemenye és Csernec térségére is jellemző volt a tájra a holtágak cserjés- és vízenyős szövevénye, aminek nyomai még a mai tájképben is felismerhetők. A déli oldal szántóit viszont már ezen a térképen is jól kivehető földtöltés védte az ártól. A második katonai felmérés térképén (1858) már látszanak a szabályos nyomvonalú csatornahálózatok, amelyek a Mura mindkét partjának vizenyős területeit érintették. Az ártéri gazdálkodásra utalnak a harmadik katonai felmérés térképein (1879) látható mesterségesen leválasztott holtágak, a fokok. A második katonai felmérés térképe (1858) jól mutatja, hogy milyen nagy arányú volt a termőterületek növekedése az első felméréshez képest (1784) az eltelt háromnegyed évszázad alatt. A 19. század fejlődését egyértelműen a nagybirtok határozta meg. A folyamatos művelésbe vonás, a gazdaságok növekedése következtében az erdők a dombokra húzódtak vissza az északi oldalon, és a déli oldalon is csak a folyótól távolabb találhatók. A Mura mentén csak a legvadabb, vízjárta területeken voltak erdők, vagy bozótos rétek. A korábbi erdők helyét jórészt legelők foglalták el, valamint igen nagy arányban szántók, gyakran a folyó közvetlen közelében is. Letenye mellett gyümölcsösöket látunk, és minden település körül megnőtt a kertek területe. Nem csoda, ha a népességösszeírásokban sok molnárral találkozhatunk: Letenyénél nyolc, Csernecig a folyón felfelé további hat hajómalmot jelöl a térkép. A reformkor a szőlőtermesztésben is változást hozott. A filoxéravész előtti állapotok kedvezőek voltak, a fejlesztés ösztönzőleg hatott a termelésre, azonban a filoxéra betörésével ez a fejlődés megtört. A korábban egységesen szőlővel művelt területek többsége teljesen elpusztult, parlagon maradt, a részbeni újratelepítés mellett a szőlőterületek közé keskeny parcellákon szántóterületek kúsztak. Így nyerte el máig jellemző, mozaikos szerkezetét a kistelepülések szőlőhegye. Újabb háromnegyed évszázaddal visz bennünket előre az időben az 1950-es légifelvételek alapján készített ortofotó. A folyó közelében ekkor már a másfél évszázaddal korábbi erdőknek nyoma sincs, de még az északi oldal dombjai is erősen „lekopaszodtak”. Mindkét parton csaknem a vízig húzódó nadrágszíj parcellák sokasága adta meg a táj arculatát. Fák és bokrok alig láthatók, csak a leginkább vadvízi területeken. A területet jelentős részben kaszálóként hasznosították, ennek ékes bizonyítékát adják a sűrűn sorjázó szénaboglyák, amelyek a felvételen tisztán kivehetők. Szántóból is sok volt a kis parcellák között. A talajborítás elégtelensége miatt komoly eróziós károk léptek föl, nagy eróziós barázdák és vízmosások láthatók a légifelvételen. Az első és második világháború a települések lassan megindult fejlődését újra és újra visszavetette, a Trianoni békediktátum pedig a vizsgált térségben új határvonalakat szabott. Az új határ a korábbi térségi kapcsolatokat átformálta, majd a Titó-korszakban a Mura folyó és a folyó mentén kijelölt határsáv megközelíthetetlenné vált. 17


Az 1983-as légifotót és a csaknem ezzel egyidős, 1984-ben felülvizsgált 1:25000-es térképet vizsgálva a déli oldalon nem sok változás látható, kis parcellák szépen művelt seregét láthatjuk. Az északi oldalon azonban szinte semmi sincs úgy, mint volt. Az 1945-ös földosztás és az ezt követően megalakított termelőszövetkezeti hálózat teljes mértékben átalakította a gazdálkodási rendszert, ezzel párhuzamosan pedig átformálta a tájképet. A korábbi parcellák nagyüzemi táblákká olvadtak össze; Muraszemenye és a szomszédos falvak térségében pedig elkezdődött a kavicsbányászat, megjelentek a bányatavak. Az 1930-1950-es évek településépítészeti politikája a sátortetős házak mintájára formálta át a településképet. A folyó mindkét oldalát érintette, hogy egyre inkább megpróbálták a Mura vadvízi jellegét megváltoztatni, a vizet gátak közé szorítani. Ez azzal is járt, hogy a gátak között a gazdálkodás egyre kevésbé volt vonzó, ezért ez a terület ismét becserjésedett, beerdősödött. A 2005-ös légifelvételen a megkezdődött folyamatok további erősödése látható. A folyó árterében a beerdősülés tovább erősödött, az északi dombokon és a déli oldal kis parcelláin is egyre több helyen jelentek meg fák és bokrok, tehát az emberek egy része felhagyott a mezőgazdasági műveléssel. A Magyarországon időközben lejátszódott földárveréses reprivatizáció ellenére a mezőgazdasági táj nagyüzemi jellege erősödött, a háztáji parcellák szinte teljesen eltűntek. Lényeges változás az autópálya megépülése is, ami jobbára egykori mezőgazdasági területeken fut. A bányatavak területe nőtt, új bányákat nyitottak az előző felvétel óta eltelt mintegy két évtized alatt. A térképek és légifelvételek markáns változásokat mutatnak az 1784-től 2005-ig eltelt 221 évben. Ahogy az itt lakók élete és munkája változott a generációk során, úgy változott a munkájuk által alakított táj képe is. 1950-ig a döntően kézi, majd gépi erőre épülő mezőgazdasági termelés érvényesült, aminek hatására a korábbi természetközeli táj mezőgazdasági kultúrtájjá alakult át. Ezt követően a mezőgazdaságilag művelt terület a Mura mindkét partján zsugorodni kezdett, egyre több terület erdősödött, bokrosodott be a folyótól távolabb is. A folyó gátak közé szorított árterében egyértelműen a természetes vegetáció vált uralkodóvá, előbb a magyar oldalon, majd kissé késve a horvát oldalon is. Magyarországon a kavicsbányászat, és a közlekedési infrastruktúra is egyre nagyobb helyet követelt a nagyüzemivé vált mezőgazdasági területekből, ezzel szemben Horvátországban megmaradt a kisüzemi mezőgazdasági szerkezet a gáton kívüli területeken.

1.6. A település 1.6.1. Településépítészet Házépítés és hagyományos anyaghasználat A Mura mentén a nagyarányú erdősültség kedvezett a fából történő építkezés széleskörű elterjedéséhez. A Mura környékén mindenütt favázas építkezés terjedt el a 19. században. A favázas szerkezetű házak az építés anyaga és a módja szerint csoportosíthatók:

18


1. Zsilipelt boronafalas ház – A boronák kb. 5 cm vastag bárdolt pallók, amiket a sarokgerendák vájataiba, zsilipeibe csúsztattak be. A pallókat ez után pelyvás sárral betapasztották, hogy jobban szigeteljen. A szőlőhegyeken lévő présházpincék és gazdasági épületek esetében a hagyományos épületek jobbára ilyen, zsilipelt boronafalakkal épültek. A településeken már ezeket is csak elvétve találni, kizárólag gazdasági épületek, tyúkólak, disznóólak (hidasok) esetében. 2. Karóvázas (karóközre épített), sárfalú talpas ház – Az 5-6 cm átmérőjű karók felső, hegyezett vége a sárgerendába fúrt lyukba illeszkedett, alsó végüket a talpfák szélesebb, vésett vájataiba feszítették be, egymástól 15 cm-re. A karókat kiékelték. Amikor az ajtóés ablaktokokat a helyére csapolták, kezdődött a tapasztás. Az agyagot szalmával összekeverték, tehenekkel vagy lovakkal megtiportatták és sárgombócokat formáltak belőlük. A sárgombócokat kézzel csapdosták a karók közé, így épült fel a házfal. 3. Karóvázas, sövényfalú ház – Az előző felépítéshez hasonló, azonban ennél a háztípusnál a karóközre épített favázat keresztben előbb vékony vesszővel fonták be, csak ez után tapasztották.

Magtár Muraszemenyén

Tapasztott boronafal A favázas házak alapja döngölt agyag, a mennyezet sokáig csak fejszézett (bárdolt) fenyőgerenda volt. A tető általában nyeregtető volt, ami az utca felé csaknem mindig csonkakontyban végződött. Alatta a ház padlástér előtti végoromfalát faragott, csipkézett szélű deszkákkal fedték, amit már jó előre és nagy gonddal készítettek el. A tető favázának elkészítése után rakták fel a zsúpot, amit rozsszalmából készítettek. A Muraközben jellemző oromzati kialakítás a két kis padlástéri ablak volt, közötte mélyedéssel, amelyben tűzoltóruhában ábrázolt Szent Flórián kis szobra állt. A népi hagyomány szerint ő védte meg a házat a tűzvésztől. A padlást több rétegben mindig simára sározták, az alsóbb rétegeket törekkel kevert sárral, a legfelsőbbet pelyvával. A falakat kívül-belül fehérre meszelték, esetleg kevés kék festéket is tettek a mészbe, hogy vakító fehérnek tűnjön. A talpfát, a sárgerendát és a pitvar járószintjét piros földdel meszelték be. Az alsószemenyei Táncsics utca 2. számú ház a dél-zalai népi építkezést jellemző füstöskonyhás talpas háza. Azért hívták füstöskonyhás háznak, mivel nem volt külön kéménye, a füst Füstöskonyhás talpas ház főzés közben a konyha ajtajának külön (www.lakaskultura.hu) nyitható, felső nyílásán távozott. Ezt az 19

Zsilipelt falú pince


1833-ban épült, e tájegységnek a legkorábbi, épen megmaradt épületét a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban állították ki. Az épület talpas-vázas szerkezetű, a kitöltő falazat változása az építési periódusokat mutatja: az első rész sövényfonással kitöltött, a hátsó pedig zsilipelt deszkafalazat. A boronafalazat mellett oldalt és elől L alakban körbefutó, oszlopos pitvar található. Az ablakok barokkosan keretezettek. A tetőszerkezete kissé előredőlő, csonkakontyolt, a ház zsúppal fedett, fahomlokzata faragással és festett virágmotívumokkal gazdagon díszített. A lakóház alapterülete 63,63 m2, belsejében szoba, füstös-konyha és kamra található. A kamrában ácsolt gabonatartó hombárok foglalnak helyet. A ház a középparaszti gazdasági szinten lévő Pál Vince tulajdona volt. Udvarán fonott kas, galambdúc, disznóól-tyúkól és istállós pajta állt. Az 1900-as években a favázas házakat már felváltották a tömésházak. A tervezett fal két oldalára egy-egy úgynevezett „igával” keretbe foglalt deszkát helyeztek, amit megtöltöttek egy réteg agyagos földdel. Ezt alaposan ledöngölték, merevítésnek venyigét raktak rá, majd újabb földréteget döngöltek a keretbe. Ha a deszkák tetejéig értek, megemelték a deszkakeretet és folytatták a munkát. Így növelték a fal magasságát. Az I. világháború után már csaknem mindenki téglát használt az építkezésekhez. Kezdetben még a hagyományos házakéhoz hasonló alaprajzúakat építettek, de a ’60-as évektől egyre inkább szakítottak a hagyománnyal és sokféle szerkezetű, tágasabb épületeket emeltek. Hagyományos gazdasági épületek

udvarelrendezés, Szénapajta

A muraközi falusi gazdaság a lakóházból (hiža), és több kisebb gazdasági épületből állt. A házak a múlt században gyakran kerítetlenek voltak, a telek formájától függően a gazdasági épületek elszórtan, vagy fésűs beépítettséggel helyezkedtek el a telken: az istálló (štala), pajta (škedenj), ólak, nyári konyha, kamra, kukoricagóré (kuružnjak), kút és műhely (klijet), ahol a szerszámokat tartották. Ezt egészítette ki még a konyhakert és a gyümölcsös, amely az udvar mögött helyezkedett el. Az istálló a telek vége felé állt, közel a pajtához, nagyságát a gazdaság állatállományához méretezték. A fatalpas, zsúpfedésű pajta általában keresztben zárta le az udvart. A pajta közepén helyezkedett el a szérű nevű rész, aminek keményre döngölt talaja volt a csépléshez, itt tartották a kocsit és a tartozékait. A szérű, vagy

Hidas

20


kocsiszín két oldalán helyezkedett el a pajtafia, itt tartották a szerszámokat. A disznókat a hidasban tartották. A hidas ól gerendatalpra épült, abba annyi függőleges oszlopot állítottak, ahány rekeszre osztották később. Az oszlopok vájataiba zsilipszerűen engedték be a deszkákat, az alját pedig vastag deszkával bélelték. Az etetővályú is beépített volt, eléje leereszthető táblát (leppentyű) erősítettek, amit felemelve kívülről Kukoricagóré tudták a takarmányt az állatoknak adni. A baromfit változatos módon helyezték el, hol a hidasban vagy ahhoz hasonló építményben, hol a kukoricagóré alján vagy önálló építményben. Sok udvarban volt galambdúc is, amelynek kialakítása szintén változatos volt. A nyári konyha külön bejáratú, közvetlenül a lakóház után következő helyiség volt. Ez volt a család legkedveltebb tartózkodási helye, itt főztek, ettek, beszélgettek, cserélték le a munkaruhájukat, készítették el az állatok ételét és itt aludt a család legöregebb tagja is. Nagycsaládos házaknál két nyári konyha is volt, ahogy rendszerint több kamrát is kialakítottak. Ezekben tartották az élelmiszert. Nagy előre-haladást jelentett a földpincék (zimjak) megjelenése. Nyáron itt tartották a melegre érzékeny, télen pedig a fagyérzékeny élelmiszereket. A kukoricakas két részből állt: az ácsolt keményfa rámából és az erős fűzfavesszőből vagy iszalagból fonott kasból. Lábazatát két hatalmas tölgyfarönk alkotta. A kast mindig mesteremberrel Kerekes kút fonatták. Egy udvaron több kukoricakas is állt, 80-100 mérő (40-50 q) csöves kukorica is belefért egybe. 1920 körül kezdett teret hódítani a kukoricagóré. Oldalát lécből készítette már maga a gazda, mivel a kasfonó mesterek kihaltak és megfogyatkozott a kashoz szükséges alapanyag is. A kutak mélysége a 19. század végén csak 3-4 méter volt, mivel magasan állt a talajvíz. Kézzel ásták, szája fölé fából szögletes deszkakávát emeltek és gyakran le is fedték azt. Az utcákon esetenként még ma is megtalálható kerekes kutakat 1900 körül építették. Ezek a kutak 8-10 m mélyek, falukat téglával bélelték. Szájuk fölé betonkávát építettek. 1.6.2. Településszerkezet, településkép A folyómeder mentén, a patakvölgyekben és a meredek hegyoldalakban meghúzódó falvak kellemes látványt nyújtanak. A Mura mellett fekvők (pl. Alsószemenye, Felsőszemenye) szerkezete eredetileg egyutcás, a patakvölgyekben fekvő települések beépítése valószínűleg fésűs volt. A síkvidéki Muraközre is leginkább a falu, mint települési forma, ezen belül a halmazfalvak 21


voltak jellemzőek. A lakóházak (hiže) földszintesek, hosszított alaprajzúak és az utcára merőleges vonalúak voltak. Ezek a szervesen a tájhoz alkalmazkodó települések középkori eredetűek. A középkorban szervesen fejlődött sűrű, aprófalvas településhálózat a török hódoltság ideje alatt átalakult. A települések lakosainak száma igen megfogyott, egy része teljesen elnéptelenedett, pusztává lett. A törökök elől elmenekült, de visszatérő lakosság és az újonnan érkező betelepülők a települések nagy többségénél a régi faluk helyét szállták meg, mert ott védve érezték magukat a Mura áradásaitól, ugyanakkor élvezhették a folyó és a közeli bővizű patak előnyeit. Más esetekben a volt falu közelében, de védettebb helyen húzódó dűlőutak mellé települtek, ahol kevésbé voltak kitéve a különféle fosztogató csapatok garázdálkodásainak. A 18. század első feléig az építkezések még alkalmi jellegűek voltak. Amíg a birtokviszonyok nem szilárdultak meg, mindenki ott építhette fel a házát, ahol a legalkalmasabbnak találta. Az újratelepülés során a letelepedni szándékozók először a házuk körül irtották ki a bozótot, a település területe körkörösen nőtt, így a házak szórt elhelyezkedésűek lettek, ami a kisebb, szegényebb településeken, így pl. Szentmargitfalván még mostanáig megmaradt. Az 1767-es úrbérrendezés után a földesurak engedélyhez kötötték az építkezést, megszabták annak helyét, az addig spontán szerveződő letelepedések irányítottá váltak. A Mura menti falvak településszerkezete a 19. század első felében végzett határrendezések során nyerte el ma is meghatározó formáját. A határrendezés során tagosítással egyesítették a parasztok szétszórtan elhelyezkedő töredékbirtokait, mérnökökkel megterveztetett és kimért, szabályos alaprajzú beépítéseket, utcahálózatot alakítottak ki, amelyet fésűs beépítés (az egyutcás településeknél) és/vagy szalagtelkes-utcás szerkezet jellemez. Az uradalmi majorságok általában falutól, várostól távol, külterületen épültek, a nagybirtok azon pontján, amely erre természeti adottságainál fogva legalkalmasabb volt. A majorság alkotta a nagybirtok üzemviteli, igazgatási központját és itt voltak a gazdálkodás folytatásához legszükségesebb munkások lakóhelyei is. Többnyire nagyobb épületcsoportból álltak. Ide tartoztak az adminisztratív épületek, nagyméretű istállók, magtárak, és a 4–8 családot is befogadó lakóházak. A majorságbeli épületek általában nem alkottak utcát. Kerítetlenül, szabadon álltak. Elrendeződésük néha egészen szabálytalan, máskor váltakozva párhuzamos és egymásra merőleges helyzetű volt. A 18. század derekán megnőtt a kereslet a gabona iránt az osztrák örökösödési háború következtében, ami a földesurakat a majorságok bővítésére ösztönözte. 1848 után az új vásárlással szerzett nagybirtokok kialakulása tovább fejlesztette a majorságokat. Letenyén az 1826-os tűzvész után egyenes vonalú, hálós utcaszerkezetet hoztak létre, ami szabályos alaprajzú, mértani beosztású településszerkezetet eredményezett. Az I. világháború előtti időszakra jellemző volt a lakótelkek sűrűbb beépítése. Az egyre szűkebbé vált telkeket szinte az udvar egész hosszában gazdasági épületekkel építették tele, az udvart keresztben csaknem mindig nagy tégla alakú pajta zárta le. A felszabadulás után a volt cselédek gyors egymásutánban húzták fel juttatott házhelyeiken apró házaikat, amik új utcák keletkezését eredményezték. Ez a folyamat jellemző pl. Letenyére ahol 587 házhelyet osztottak ki 1945 után. Az ’50-es ’60-as években intenzíven iparosodó település sok embernek adott munkalehetőséget, a szocializmus éveiben sorra épültek az elemes szerkezetű sor- és tömbházak is, melyek kedvezőtlenül befolyásolták a városképet.

22


A nagybirtokok 1945. évi felosztása a majorságokat felszámolta. A funkciójukat vesztett uradalmi majorságok egy részét szétszedték az építkező új gazdák. Ugyanakkor sok helyen megindult egy másik folyamat is: a faluvá alakulásuk. Ez a folyamat jellemző az általunk vizsgált területen Aligvárra, ami jelenleg Muraszemenye külterületéhez tartozik. Összességében a Mura mente településeinek arculata kettős. A településkép ugyan nagyrészt átalakult az ötvenes évek végére, de még számtalan hagyományos településképi elemet hordoz. A porták nagyrészt rendezettek, kevés a hivalkodó, túlzott méretű lakóház, az épületek többsége belesimul a tájba. A hagyományos településszerkezet ma is érvényesül, a népi építészeti stílusjegyeket elsősorban a gazdasági épületek őrizték meg. Harangláb Csernecen

1.7. Tájértékek és műemlékek a térségben A Mura mente egyedi tájértékekben gazdag. Az egyedi tájértékek olyan tájelemek, amelyek védettség (természetvédelmi vagy műemlékvédelmi oltalom) alatt nem állnak, de jelenlétük az emberi tevékenységhez kötődik. A térségben a legtöbb tájérték a településhez kapcsolódó, mint a vallási emlékek közül a feszületek, haranglábak és a kápolnák; vagy gazdálkodástörténeti, ipartörténeti szempontból jelentős, mint a termeléshez kötődő értékek (régi magtárépület, vagy a hamuzsírfőzés és szénégetés emlékei, vagy a szőlőhegyeken fennmaradt présházpincék); de kapcsolódhatnak fontos történelmi eseményekhez (emlékművek) vagy az egykori birtokrendezésekhez is (határjelek). Szintén az egyedi tájértékek között szerepelnek az olyan egyedi

Muraszemenyei kápolna

Pince a csörnyeföldi szőlőhegyen 23


természeti képződmények is, mint a magányos, koros fák (hagyásfák, koros gesztenyék), a források (Csíkós-kút Szentmargitfalván) vagy kilátópontokról feltáruló értékes tájképek.

Aligvári kőkereszt

A vallási emlékek többsége a 19. századból származik. Ebben az időben, a század végén a fuvarozás, a fejlett állattartás és az élénkülő kereskedelem következtében létrejött egy tehetősebb paraszti réteg. Ők megengedhették maguknak, hogy díszes kőkereszteket emeljenek a dűlőutak kereszteződéseibe. Ekkortájt emelték a falvak központjában a legtöbb kápolnát is. Akárcsak a magyarországi oldalon, a muraközi utak mellett is gyakorta találhatunk kőből készült emlékműveket, amelyen feszületek vagy kis szobrok állnak. A településhez kötődő vallási emlékek mellett „világi” eseményekről tanúskodnak az egykori csárdák, amelyek már többségükben csak a helyiek emlékezetében élnek. A régi csárdákban egykor betyárok mulatoztak. Ha égett itthon talpuk alatt a föld, erre szöktek át Horvátországba.

A termeléshez, gazdálkodáshoz kötődő emlékek talán leglátványosabb csoportját a szőlőhegyi présházpincék alkotják. Az emeletes présházpincék építési gyakorlata kiforrott formavilágú és stílusú, a 19. század végére kifejlődött paraszti-polgári építkezés keveréke volt. Tanulságos hagyományos építkezési módja, amely a szőlőhegyeken a többszintes épületeket, az úgynevezett „emeletes” pincéket a hegyoldalba „simította”. Az épületek a hegyoldal felől emeletes homlokzatot mutatnak, míg a hegyhát irányába – a lejtést kihasználva – a pince a föld alá süllyed, így a hegyháti homlokzat földszintes épület formáját mutatja. Ez a tájhoz alkalmazkodó, tájbaillő beépítési gyakorlat napjaink számára is példaértékű. A hagyományos présházpincék szép példája látható a letenyei Öreg-hegyen. A talpas, favázas, paticsfalú, téglalap alaprajzú épület szobából, présházból és szénaszárítóból áll. A koros présházpince nyeregtetős, két végén kontyolt, zsúpfedésű. Muraszemenyén termelési-, gazdálkodástörténeti emlék a Deák Ferenc utcában látható pajtaépület. A fa lábakon álló, téglalap alaprajzú, zsúpfedésű épület oszlopai között paticsfal látható, nyugati oldalán pedig istálló kapott helyet. Az egyedi tájértékek mellett fontos táj- és településképi értékek a műemlékek. A Mura térsége műemlékekben gazdag, annak ellenére, hogy az épített értékek nagy része a török háborúk ideje alatt jelentősen sérült vagy teljesen elpusztult. A térség műemlékei az alábbiak: Letenye Művelődési ház és könyvtár (Szapáry-Andrássy-kastély, Szabadság tér 4., hrsz. 1459) A kétszintes épületet az 1760-as években építtette a Szapáry család. 1830 körül gróf Andrássy Károly klasszicista stílusban átalakíttatta, majd a század második felében historizáló stílusban építették át. Az épület a település központjában szabadon áll, téglalap alaprajzú, egyemeletes és kontyolt nyeregtetős. Déli homlokzata előtt timpanonnal lezárt középrizalit, előtte oszloppárokra támaszkodó öntöttvas korlátos erkély található. Az épület délkeleti és délnyugati sarkához négyzetes alaprajzú, földszintes, lapos tetős toldalékok csatlakoznak, tetejükön falazott, sarkaikon vázadíszes mellvédű terasszal. A földszint kéttraktusos, középfolyosós elrendezésű, helyiségei csehsüveg boltozatúak. Az emeletre háromkarú, boltozatos főlépcsőház vezet, ahol 19. századi 24


historizáló díszítőfestés maradványai láthatók. 5,6 hektáros parkja védett, amit többszáz éves platán és kocsányos tölgy díszít.

Aranybárány-fogadó (Szabadság tér 1., hrsz. 395/3) Település központjában szabadon álló, „L” alaprajzú épület. Későbarokk, 1800 körül épült, egyemeletes, hat tengelyes épület, kosáríves kertkapuval és kocsiszínnel. Hosszabbik szárnyán csonkakontyolt, rövidebbik szárnyán kontyolt nyeregtetős. A hosszabbik szárny földszinti helyiségei boltozottak, a rövidebb szárny síkmennyezetes. Eredetileg egytraktusos, oldalfolyosós elrendezésű, részben átalakított épület. Szentháromság katolikus templom (Szabadság tér 13., hrsz.1290) 1765-ben építtette barokk stílusban Szapáry Péter. A templomot 1965-66-ban restaurálták. Az épület szabadon álló, egyhajós, poligonális szentélyzáródású, keleti homlokzati tornyos templom, szoborfülkéiben az eredetileg itt lévő apostolok szobrainak másolatai állnak (az eredetiek a kastélyban találhatók). A hajó, a szentély és a sekrestye csehsüveg boltozatos, a hajó bejárati oldalán karzat található. Órapárkányos, felette tagolt, karcsú toronysisakkal. Főoltára oszlopos, fent aranyszobrokkal díszített, baloldali mellékoltárán Mária kegyképe látható, Szent István és Szent László szobraival. Hajójának baloldali falán barokk festményen Istvánt ábrázolták, amint felajánlja a koronát Máriának. Muraszemenye Szent Bertalan plébániatemplom (Fő tér, hrsz. 1185) 1248-ban (más források szerint 1247-ben) a községben a ferencesek számára Hahót Mihály kolostort és a Boldogságos Szűz tiszteletére templomot építtetett. 1322-ben már plébániatemploma is szerepel a leírásokban. A reformáció idején 1556-ban beszüntették használatát, Bánffy László a kolostort várrá alakította át. 1698-ban a zágrábi vizitátor írta le a Mura által alámosott, düledező gótikus templomot. 1741-ben újraépült, boltozatot és cseréptetőt kapott, és a kora barokk ízlés szerint díszítették. 1966-ban tatarozták kívül és belül. Az épület szabadon álló, egyhajós, poligonális szentélyzáródású, homlokzat előtti nagyméretű tornyát hegyes sisak fedi, szentélye félkörös záródású. Hajója csehsüveg boltozatos, szentélye negyedgömb boltozatú, sekrestyéje keresztboltozatos. Külső falain és tornyán kvadrátos díszítés látható, belül festett kváderek, lizénék Szt. Bertalan templom díszítik. Főoltára, két mellékoltára 18. századi. A templomkertben 1854-ből származó kőfeszület látható Szűz Máriával, egy 1869-es obeliszk, valamint Jézus szíve és Mária szobrok a 20. század első feléből.

Magtár (Rákóczi u. 50., hrsz. 1263) Jellegzetes, szép épületét valószínűleg 1883-ban építették. A település szélén, fésűs beépítésben álló épület téglalap alaprajzú. Kétszintes, favázas, deszkaoromzatos épületét cserép héjazattal, nyeregtetővel fedték. A magtár alsó és felső szintjén a favázak között deszkaborítás látható, az 25


alsó szinten sártapasztással (vakolt és meszelt). A felső szint vakolatlan, nyílászárók nélküli, faváza zsilipelt szerkezetű. Fala az utcafronton téglabetétes, az alsó szint külső tapasztását felszegelt mogyoróvesszők tartják meg a zsilipdeszkákon. Az alsó szint két, gerendás famennyezettel fedett helyiségből áll. Az ablakok kis méretűek, ráccsal védettek, a padlásfeljáró az épület hátsó felében van. Nem a helyi építésmód szerint építették, valószínűleg nyugati, közvetlen hatás mutatkozik meg formavilágában. A Muraközben is sok műemlék templom és kápolna áll, főként a 18. és 19. századból. Külön érdemes megemlíteni a csáktornyai Szent Miklós ferences rendi kolostort és templomot, a Szent Juraj barokk templomot Prelog-ban és a Szent Jeronimus templomot Štrigovi-ban. Štrigoviban található a 15. századi Bánfi kastély, Pribislavci-ban pedig a Festetics kastély a 19. századból. Csáktornyán fontos településképi érték a Régi város, amelyben ma a Muraközi Múzeum került elhelyezésre. A Zrínyiek idején itt a kor egyik legértékesebb és legszebb könyvtára volt. Érdekesség hogy a Muraköz, egyben Horvátország legrégebbi írásos, arab számokkal írt dokumentumát a Mura melletti Szent Márton templomban őrzik.

1.8. Tájsebek a Mura mentén Amikor a Murát övező tájra tekintünk, mindannyiunk számára feltűnnek azok a nyílt felületek, tájsebek, amelyek egyértelműen eltérnek a táj hangulatától. Ilyen, napjainkban is szélesedő sebek a bányák tátongó mélyedései, vagy a magasfeszültségű távvezetékek szélesre tarolt nyiladékai. Amióta az ember állattartással és földműveléssel foglalkozik, a természetet egyre nagyobb mértékben alakítja át saját maga és háziállatai, termesztett növényei igényei szerint. Az állattartás elterjedésével egyre nagyobb legelőterületre volt szükség, a növények termesztése pedig szántóterületeket igényelt. Ez a folyamat a települések körüli erdők visszaszorulását eredményezte. Ezek voltak az első tájsebek. Az idő múlásával a művelés hagyományos ritmusa is állandósult: a gazdálkodás közvetlen természetre utaltságának következményeként harmonikus együttélés, érzékeny, egymásrautaltságra épülő rendszer jött létre, amit a hagyományos gazdálkodás tartott fenn. Ha az emberi jelenlét valamely ok folytán Kavicsbánya (fotó: Bátorfi Barnabás 6.o. Molnári) (háborúk, járványok) megszűnt, a természet e sebeket néhány évtized alatt begyógyította, a rétek, legelők, mezők újra erdősültek. Ez a megújuló, öngyógyító tulajdonság mindaddig folyamatosan, a hasznosítással párhuzamosan érvényesült, amíg a tájhasznosítás léptékében drasztikus változás nem következett be. Az ipari forradalom eredményezte a népesség olyan nagymértékű növekedését, mely az eredeti növénytakaró szinte teljes eltűnését, a táj gyökeres átalakulását eredményezte. Nem csak a szántóföldek, legelők, rétek aránya nőtt meg drasztikus mértékben az erdőterület rovására, hanem 26


megváltozott a termesztéstechnológia is, és egyre nagyobb felületen jelentek meg az ember által épített épületek, utak, hidak. Kezdetben ezekhez természetes anyagokat (fát, agyagot, vályogot) használtak, mely „emberléptékű” megjelenést és méreteket eredményezett. Ha az ilyen építményeket nem újították fel, néhány évtized alatt az építőanyagok a természetbe nyom nélkül beleolvadtak. Az organikusan fejlődő településformák a tájba simultak, és csakúgy, mint a gazdálkodás esetében, a táj szerves részévé váltak. Napjaink építkezési léptékével, építőanyagaival azonban nem ez a helyzet: emberi időléptékben ezek az anyagok egyáltalán nem, vagy nagyon lassan bomlanak el, az összefüggő betonrengetegek pedig maradandó nyomot hagynak a tájban. Az épületekhez használt agyagot és vályogot kezdetben az udvarokon ásott gödrökből és a dombvidéki szekérutak erózió okozta bevágódásából: a mélyutak, „horhosok” oldalaiból szedték ki. Majd a követ, kavicsot szolgáltató Horgászbódé bányák is egyre nagyobb kiterjedésben jelentek meg a tájban nagy felületű tájsebeket okozva. A Mura árterén, Alsó-Szemenyénél az 1950-es évek végén kezdtek nagyüzemi méretekben bányászni. Tófejre a cserépüzembe, Rédicsre és még egyéb helyekre hordták a kavicsot. A bányát az 1970-es években zárták be. Ez után nyitotta meg a felsőszemenyei bányákat a Termelőszövetkezet, majd üzemeltetésüket átvette a Drávakavics Részvénytársaság. Csernecen is folyik kavicsbányászat. Az utóbbi néhány évben és még e tanulmány írásakor is a kavics fő felvevőpiaca a gyorsforgalmi autóút- és autópálya-építés. Jelenleg tehát nagyüzemi méretekben, „futószalagon” készülnek a tájsebek, az autópályák nem csak a közlekedést gyorsítják fel, hanem a táj és a természet pusztulását és a tájszerkezet átalakulását is soha nem látott méretekben és ütemben okozzák. A felhagyott kavicsbánya-tavakat idővel visszafoglalná a természet, ha az ember nem akadályozná, hanem elősegítené ezt az öngyógyító folyamatot. Nagyon lehangoló a horgásztóvá alakított tavak partján szemétkupacokat és „bódévárosokat” látni. A települések villamosítása az 1950-es években kezdődött és ugyancsak nyomott hagyott a tájban. Az addig nyílt égboltú településképet pókháló módjára szőtték be a villanyvezetékek, majd ezekhez a telefonhálózat is csatlakozott. A települések határában a villamos áram nagy távolságokra történő szállítására hatalmas acél szerkezeteken, többszáz km hosszú légkábeleket telepítettek. További kedvezőtlen tájképi elemként jelennek meg a felhagyott mezőgazdasági telepek, iparterületek, a szőlőhegyeken megjelenő tájidegen épületek, illegális szemétlerakók, de a csatornává alakított patakok is. Az elhanyagolt tájértékek is lehetnek tájképet romboló hatásúak, bár néhány arányos régi építmény még romlásában is szebb, mint az arány- és szépérzék nélkül megtervezett, tájba illesztést nélkülöző, újonnan létrehozott ízléstelen épület. Feladatunknak kell éreznünk a tájsebek „begyógyítását”: a bányászati tevékenység korlátozását, az ipari területek gondozását. 27


GAZDÁLKODÁSTÖRTÉNET 1.9. A birtok 1.9.1. A birtok területe A parasztgazdaság méretét a feudalizmus századaiban a jobbágytelek, a földesúrtól szolgáltatások fejében használatra átengedett föld kiterjedése szabta meg. A telekszervezet Magyarországon a 13–14. században vált általánossá, fennállását csak az 1848-as jobbágyfelszabadítás szüntette meg. Eredetileg a telek akkora terület volt, amekkora egy jobbágycsalád megélhetéséhez kellett. Az idő során a jobbágytelkek elaprózódtak. A 18. század elején egy fél telekhez 14, egy negyedhez 8, egy nyolcadhoz pedig 5 hold szántó tartozott. A jobbágytelkeket két részre osztották, külső és belső telekre. A belső telek a paraszti gazdaságnak az a része, amely zárt falu belsejében, a rétektől és szántóktól elkülönítve feküdt. Itt volt a lakóház, gazdasági udvar, istállók, ólak, csűr (pajta), szérű, kert. A belső telek a birtokló parasztember számára lakó- és munkahelyet-, a parasztcsalád mindennapi életének legfontosabb színterét jelentette. Az 1767-es úrbérrendezés után az egésztelkes jobbágy belső telkét 2 pozsonyi mérő gabona (1 pozsonyi mérő körülbelül 62,5 dm3 gabonának felelt meg) elvetéséhez szükséges területben határozták meg. A belső telek mérete rendszerint 1200 négyszögöl, azaz 1 hold volt. Ha a belső telek a valóságban nem tett ki ennyit, külső földből lehetett pótolni. A külső telek a paraszti gazdálkodásnak a falu belterületén – valamikor kerítésén – kívüli része, amelyet szántók és a rétek jellemeztek. A külső teleknek a belsőtől való elválasztása nyilvánvalóan a külső teleknek hosszú ideig földközösségben, időnkénti újraosztással való birtoklásából ered. A telkek ilyen megosztását végleg csak Mária Terézia Urbáriuma számolta fel és általánossá tette a külső és belső telket egyaránt magában foglaló jobbágytelket. Az urbárium meghatározta az egész jobbágytelekhez tartozó külső telek nagyságát a föld minősége és a falutól való távolsága szerint különböző méretben, úgy 20 és 30 hold közötti szántóban. Habár az 1848-as jobbágyfelszabadítás után tagosítással egyesítették a jobbágyok szétszórt földdarabjainak egy részét és pontosan kimérték őket, az 1935-ös felmérés szerint a paraszti gazdaságok még mindig igen széttagoltak voltak. A felszabadulás után a paraszti gazdálkodás gyökeresen megváltozott. A társadalom törekvése arra, hogy az agrár-ipari országból ipari-agrár ország legyen, ezt a vidéket sem kímélte. Egyre többen mentek el dolgozni a lovászi olajkúthoz vagy a Letenyén épült újabb ipari vállalatokhoz. Azok, akik a felszabadulás után földekhez jutottak, nagy erővel indultak neki a művelésnek, ám a juttatott földek nem mindig voltak elegendőek egy egész család eltartásához. 1960-tól megalakultak a termelőszövetkezetek, ami tovább bontotta a hagyományos paraszti gazdaság szerkezetét. A termelőszövetkezetekbe a tagok nem csak földjeiket adták be, hanem az állatállományukat és felszerelésük nagy részét is. Általában a gépparkok létrehozásáig és a termelési módok modernizálásáig nagyon csekély volt a jövedelmük, ezért sokan az iparban próbáltak pénzkereseti forráshoz jutni. 1.9.2. Birtokrendezés és határjárás A mai gyakorlatnak megfelelő pontos határkijelölés nem tekint vissza hosszú múltra, hiszen alig több mint száz éves. Régebben csak egyes fontosabb pontokat jelöltek meg, amiket képzeletbeli vonalakkal kötöttek össze. Ezek a határjelek sokfélék lehettek. Birtokjelölésre szolgáltak 28


természetes formák, mint egyes sziklák, források, folyók, természetes határfák, de voltak olyanok is, amelyeket mesterségesen készítettek. Ezek közt leggyakoribbak a földből készített halmok, árkok és utak voltak. A követ is – tartós volta miatt – szívesen helyezték el határpontokon. Ahhoz, hogy a határjelek generációról generációra fennmaradjanak, évenként szertartásszerűen határjárásokat tartottak. Erre húsvétkor került sor, amire rendszerint sokan összegyűltek és a határjeleket hagyományos sorrendben, az egyházi és állami vezetés képviseletével járták sorra. A tömeg felvonult a határjelek mentén, a tanúk vallomása alapján véleményt nyilvánítottak a határ állásáról és elvégezték a határjelek újítását is. Egy 1733-ban kelt tanúkihallgatásból idézünk: ˝-Tudja-e nyilván vagy hallotta-e bizonyossan a tanú, minémő jelek által különbözesseek Csernyefölde és Szemenyei névő helységnek Határai, Csehi névű falunak Határaitul és merre légyenek azok? -˝…Szemenyei és Csernyeföldi Helységek Határjait Csehei határtul különböztetik az Jakabfai víz folyat, nap keletrül onnét nap nyugott felé menvén á Szekér út mellet lévő egy régi nagy árok, melynek á végében és fölötte vagyon egy két ágú Tölgy fa, ezen Tölgyfátul á Csehei ujj Szőlő fő allya uttya, mely actuis megh ismérszik, és az Mocsok Lik, azon Liktul nem messze lévő régi Szekérút, és azon Szekér utnak végében lévő föld hányás, mely Föld Hányás itt egyeznék meg á meg irt három Helységeknek határjai Maróczi pusztának Határjátul.˝ A határjeleket mára földhivatali térképek határvonalai váltották fel, a történeti határvonalakat jelző, máig fennmaradt határjelek pedig fontos kultúrtörténeti emlékek, egyedi tájértékek.

1.10. Növénytermesztés 1.10.1. Földművelés A 17.-18. században a Mura mente termőföldjei rosszabbak voltak az átlagosnál. A 18. századig a Mura mentére a kötött, két nyomásban történő gazdálkodás volt a jellemző. A kétnyomásos földművelés azt jelenti, hogy csak az egyik földrészt vetették be gabonával, a másikat fekete ugarként hagyták, amit legelőnek használtak. Évenként cserélték a vetett és ugaron hagyott földeket. A határ két egyenlő részre volt felosztva, minden gazdának szétszórtan voltak parcellái a különböző dűlőkben. Így mindenkinek jutott földrész a jobb és rosszabb minőségű földterülteken, mindenkit egyenlő mértékben sújtottak az elemi csapások, leginkább az áradások. A 19. században már a hármas vetésforgó terjedt el, ahol a szántó egyharmadába őszi gabonát – búzát, tönkölyt vagy rozst – vetettek, a második harmadba tavaszit – árpát, zabot –, a harmadik harmadba szálas takarmányt – lucernát, repcét – vagy kapás növényt, leginkább kukoricát termesztettek. A 17. század elejéig gabonafélék voltak kizárólagosan a szántóföldi termények. Kerti növényeket csak önellátásra termesztettek. Mind a hétféle gabonát termelték, de leginkább rozst és búzát (gyakran „kétszeres”-ben, azaz vegyesen), kisebb mennyiségben árpát, zabot és tönkölyt. Még kisebb területet tettek ki a köles- és hajdinaföldek. A kukorica a 1650-es években kezdett elterjedni délszláv közvetítéssel, az 1770-es évektől egyre jelentősebb takarmány és étkezési növény lett. A 18. századi Murarátkára is jellemző a nagyarányú kukoricatermesztés. A 20. század elejéig a horvát falvak fő terménye maradt a kukorica, ezzel hizlalták gazdaságaik jelentős háziállatát, a sertést és ezzel etették a baromfit is.

29


Kendert és lent is vetettek Szemenyén, Csörnyeföldön, Kerkaszentkirályon. A kender, a len, a köles és a cirok is a belső telek növénye volt. Ha a belső telek nem volt akkora, hogy ezeket a növényeket megteremje, akkor az úgynevezett veteményeskertekben, a lakóház melletti kerttől elkülönülten, de nem a nyomásban lévő szántóföldeken termelték őket. Egy-egy család annyi kendert és lent vetett, amennyit egy év alatt fel tudott dolgozni. A kenderföld mérete kb. 50-150 négyszögöl volt. A len jelentősége az évszázadok során alaposan lecsökkent, mivel sokkal munkaigényesebb, tápanyag-igényesebb volt a kenderhez képest. Kendert viszont a lakosság csaknem 25%-a termelt a termelőszövetkezetek 1960-as évi megalakulásáig. A dohány termesztése Letenye környékén terjedt el. A dohány már a 16. században ismertté vált hazánkban, terjesztésében a törököknek is szerepük volt. A 18. századtól szántóföldön is termelték, de mivel a dohánytermesztés különleges szakismeretet igényelt, csak egy foglalkozási réteg, egyes települések vagy körzetek vetették. A burgonya manapság már az egyik legfontosabb tápláléknövényünk, az ország megművelt területének körülbelül 5%-a burgonyaföld. A szántóföldeken a 18. században tűnt fel. Nagyobb mennyiségben a 19. században kezdték termelni, amikor az ínséges idők, a század végén bekövetkező agrárválság és a hatóságok rákényszeríttették a parasztságot. Ez az időszak rászorította a nagybirtokosokat az ipari növények, elsősorban a cukorrépa termesztésére. A napraforgó elterjedése még a burgonyánál is későbbi. A 18. század végétől kezdett ismertté válni olaja, de csak a 19. század vége felé került ki a szántóföldekre. Szegélynövényként vetették eleinte, nagy termete és gyors növekedése miatt szélfogónak is használhatták. Elsősorban a szegényparasztok növénye volt, akik a disznózsír pótlására használták olaját. A Letenyéről szóló, 19. század közepéről fennmaradt írások a település dinnyetermesztését is kiemelik. A dinnyét először a közös legelőből kiszakított földeken, a gyeptörésekben kezdték termelni. A jobbágyfelszabadítás után a volt zsellérek által vált árutermelő ágazattá, akik bérelt 10-15 holdas parcelláikon ültették. A II. világháború után megkezdődött a gazdaság erőszakos fejlesztése. 1951-től az ötéves terv előirányzatainak megemelése után hatalmas terhek nehezedtek a mezőgazdaságra. A kulákok és a dolgozó parasztok földjeit kitagosították, állami gazdaságok és termelőszövetkezetek jöttek létre. Az adót és a beszolgáltatandó termények mennyiségét megemelték. A célt a mezőgazdaság gépesítésével, az egynemű művelésű termőföldek növelésével, kemikáliák használatával érték el. Nőtt a búzaföldek száma, csökkent a rozs- és cukorrépa-termesztés, előtérbe került a kukorica mellett a napraforgó. Međimurska megye gazdaságában a mezőgazdaság még mindig jelentős szerepet játszik. Az összterület 51%-a mezőgazdasági művelésű terület, amelynek több mint a felét a szántóföldek és kertek adják. A legfontosabb mezőgazdasági kultúrák a burgonya, a kukorica, a gabona és a repce. A felső Muraközben dominál a szőlészet és a gyümölcstermesztés (alma és szilva). A növény- és állattenyésztés sok ember számára jelent kiegészítő jövedelmet, így direkt, illetve indirekt módon a népesség 12,7%-a végez mezőgazdasági tevékenységet. Ez a statisztika jelzi, hogy magára a régióra is az országos átlagnál magasabb arányban jellemző a mezőgazdasági tevékenység. A művelhető területből 35.000 ha-t mezőgazdaságilag művelnek. A használt mezőgazdasági művelésű területek szétaprózottak, több mint 21.000 parcellán folyik a gazdálkodás. Ebből 2759 ha-on gyümölcsöt termelnek. 30


1.10.2. Szőlőművelés A Mura mente falvai szőlőműveléssel már valószínűleg a középkortól foglalkoztak. Bár a források szerint „a Mura mente szőlői silány, romlékony bort termettek”, már a török hódoltság idejéből írásos anyagok bizonyítják szőlőültetvények jelenlétét. A szőlőterületet kapásban mérték, 1 kapás szőlő az egy nap alatt egy ember által megkapálható szőlőterületet jelentette. Négyszögölre átszámított értéke – a talaj- és művelési viszonyok eltérései miatt – jelentős különbségeket mutatott, ami a 18. sz. folyamán 190–400 négyszögöles határok között mozgott. Aki csak szőlőbirtokkal rendelkezett, az zsellérnek számított, mivel a szőlőterület nem tartozott a jobbágytelki állományba. A szőlőművelés szakértelmet igénylő volta, munkaigényessége hívta életre már a XIII. századtól a szőlőbirtoklás sajátos rendjét. A hegyvám megfizetésének fejében a szőlőt művelő szinte sajátjának tekinthette a szőlőföldet, adhatta-vehette-örökölhette azt. Ez a joggyakorlat a szőlőterületek értékét megnövelte, így egyre szélesebb körben terjedt el az ún. „extráneus” birtoklás, azaz egy-egy szőlőterületen távoli vidékek lakóinak is voltak birtokaik. A más falvakból érkező, szőlőhegyet művelő emberek (pl. Csörnyeföldjére, Murarátkára járók) voltak az „extráneusok”. Sokan jártak át a Muraközből a Mura menti szőlőbirtokaik művelésére a Glavi les közelében található a legrégebbi hajóátkelőn („az öreg őrház”). Az átkelő összekötötte Domašinec falut a magyarországi Muraszemenyével. A művelés ilyen módja hatással volt a szőlőhegyi építkezésre is: a szőlőhegyeken elterjedt a présházpincés építkezés. Az épületek nem csak a termésből származó bor tárolására, hanem a termés feldolgozására és alkalmi szállásként is szolgáltak. Tanulságos az a hagyományos építkezési mód, amely által a szőlőhegyeken a többszintes épületeket, az úgynevezett „emeletes” pincéket elhelyezték. A hegyoldalba a nagy épület teljesen belesimul, alig látszik a hegyháti oldalról és praktikusan kihasználja a rendelkezésre álló teret. A reformkorban, 1868-ban véglegesen eltörölték a bordézsmát, ez nagy lendületet jelentett a szőlőtermesztésnek. A filoxéravész előtti állapotok kedvezőek voltak, a fejlesztés ösztönzőleg hatott a minőségi és korszerűbb termelésre. A filoxéra (gyökértetű) 1879. novemberében jelent meg először hazánkban, Pancsovában, és futótűzként söpörte végig a szőlőföldeket. Zala és Veszprém megyék szőlőterületének 65%-a elpusztult. A filoxéra vész előtti egységesen szőlővel művelt területek többsége teljesen elpusztult és nem vonták újra művelésbe. Így nyerte el máig jellemző, mozaikos szerkezetét a kistelepülések szőlőhegye, ekkoriban kúsztak fel keskeny parcellákon a szántók a dombokra. Az „extraneus” birtoklás, ezzel párhuzamosan a kisparcellás művelés ezt követően a borkereskedelem hanyatlásával, a mennyiségi termelés és a sík vidéki szőlők térhódításaival a 19. sz. elejétől egyre inkább elvesztette jelentőségét. Međimurska megyében ma 11000 ha-on folytatnak szőlőművelést, leginkább a megye dombos vidékén található Štrigova, Lopatinec és Zasadbreg környékén.

1.11. Állattartás, rét- és legelőgazdálkodás A rétgazdálkodás kifejlődésének korai szakaszában a gyepek levágásával és szárításával nyert takarmányok raktározása még nem történt meg. Eleinte nagyobb szerepet kapott a „lábon tartalékolt” takarmány, amikor a lábon megszáradt füvet télen legeltették. 31


A vágóeszközök széleskörű elterjedése következtében lehetőség nyílt a takarmány fedett helyen történő tartalékolására. A sarlóval és a rövid kaszával a füvet marokra fogva csomóban nyesték le és a száraz csomók összehordásához már feltehetően használtak ágas nyársat. A hosszú kasza elterjedése kulcsfontosságú volt. Ezzel az eszközzel már rendre lehetett kaszálni, sorokba fektetni a füvet, amelynek szárítása, gyűjtése a gereblye és a villa rendszeres használatát tette szükségessé. A hosszú kaszával történő munka azonban megkívánta a viszonylag sima talajfelszínt, ezért rendszeres rétművelésre volt szükség, amely elsősorban a talajegyengetést, a cserjék, bozótok irtását jelentette. Egy egész jobbágytelekhez 6 és 22 kaszálónyi között változó nagyságú rétet számítottak. A réteket kaszálókban (falcastrum) számították. Ez rendszerint akkora földterület volt, amekkorát egy ember egy nap alatt lekaszált. A rét és a legelő közös használatban volt, sokáig a földesúrral is. Mindenki a saját telkének arányában használta őket. A Mura mellett húzódó réteket gyakran árasztotta el a Mura a nyári áradások során. Alacsony fekvésük miatt hóolvadás után sokáig maradtak vízzel borítottak kora tavasszal is. A legtöbb rét ezért csak egyszer volt kaszálható a térségben, s a széna is gyakran sásos, „savanyú füvet termett”, ami kevésbé volt eladható és az állatoknak sem volt a legmegfelelőbb tápértékű. Kaszálás előtt a megyét letiporták, hogy a szomszéd füvébe ne kaszáljanak bele. A munkát kora hajnalban kezdték, mert a harmatos füvet könnyebben lehetett kaszálni. Kaszálás után, ha már a harmat fölszáradt, kaszával, vas- vagy favillával a füvet széthintették a gyorsabb száradás céljából. A már megforgatott, megszáradt szénát ágyakba húzták, majd az ágyakból petrencéket és boglyákat raktak. A petrencét és boglyát villával, gereblyével leverték, tetejébe ágakat tűzdeltek, hogy a szél ne bontsa meg, és az esővíz se tudjon beszivárogni. Miután a fű megszáradt a réten, szekéren hordták be a széntároló pajtába, hogy az időjárás viszontagságai ellen védjék. Legelőnek a nyomásos rendszerben ugaron hagyott földeket is használták. Köteles volt minden gazda a learatott gabona behordását, rétjének kaszálását a megadott időben elvégezni, hogy aztán a tarló vagy a rét egyszerre szabaduljon fel a legelő állat számára. Az állatok megtaposták a földet (ezért nevezik „nyomásos” rendszernek), lelegelték a gyomnövényeket, ezáltal csökkentették a gyommagvak számát, megtrágyázták a földet, ami elősegítette a következő évi eredményes termelést. A 17. században a terület legjelentősebb állata a marha volt. Igénytelensége miatt gyakran használták igás állatnak a ló helyett is. Még a múlt században is gyakorlat volt az állatok erdei legeltetése, de a telet külön takarmány adagolása nélkül, csupán kukoricaszárral is kihúzták. A tejelő teheneket 4-5 hónapig fejték. 1960 előtt még a legkisebb gazdaságban is igyekeztek egy tehenet tartani. A 20. század második felétől az edzett, nagytestű magyar marhafajtákat kezdték kiszorítani a kényesebb, de jobban tejelő fajták. Míg a 20. század elején minden faluban volt községi csordás, a szarvasmarha-állomány a század végére már csak néhány állatra korlátozódott. A juhtenyésztés a 18. század közepétől lett jelentősebb. A hétéves háború következtében megnőtt a kereslet a gyapjú iránt, ami uradalmi majorságokat is a juhtenyésztésre ösztönözte. A földesúri juhállomány azonban kiszorította a falusi állatokat a legelőkről, aminek következtében a parasztok állatállományában visszaesés következett be, hiszen a Mura menti rétek között amúgy is kevés volt a jó legelőnek hasznosítható terület.

32


A 19. században egyre több faluban kezdtek foglalkozni fuvarozással. Erre a kemény, kitartó munkára a nyugati határszélen nagy számban nóri eredetű, hidegvérű lovakat hoztak be. Az eltérő tenyésztői elképzelések és takarmányozási viszonyok következményeként két tájfajta alakult ki, a kisebb, mozgékonyabb muraközi és a nagyobb, zömökebb pinkafői. Ezen a területen a muraközi terjedt el. Első említését Stájerországból, Karintiából 1850-ből ismerjük, amely A magyar hidegvérű és a muraközi ló szerint a lovat 160-172 centiméteres (fotó: Kovács Zoltán) magasság, általában sárga vagy pej szín jellemezte. Később már szántóföldi munkavégzésre is ezt a fajtát tenyésztették, mivel csendes vérmérsékletű, nagy vonóerejű és munkabírású fajta volt. A vasi Őrségben, de az Ormánságban is nagyon hamar közkedvelté vált, így elsőként Vas megyében engedélyezték a hidegvérű ló köztenyésztését, 1913-ban. Az ormánsági gazdák csapatostul jártak Csáktornyára és a Mura mentére muraközi lovat venni. Az első világháború után a módosabb tolnai, baranyai parasztgazdák is kicserélték a melegvérű lóállományukat hidegvérű lovakra, elsősorban muraköziekre. A muraközi formálásában a nórin kívül folyamatosan részt vettek a tenyésztésbe kerülő idegen mének (clysdale, percheron, ardenni, norfolk), érthető tehát, hogy egységes tenyésztési elképzelés hiányában a fajta nem tudott konszolidálódni. A II. világháború után az elpusztult állomány pótlására 75 belga és francia ardenni mén került az országba, a hivatalos tenyészirány a belga-ardenni lett. A muraközi méneket kiherélték, kivonták a tenyésztésből, céltudatos fajta-átalakító keresztezést végeztek az import tenyészállatokkal, majd azok leszármazottaival. E folyamat azonban a kipusztulás szélére sodorta a nóri eredetű, mozgékonyabb, kisebb testtömegű, hosszabb élettartamú muraközi lovat. Bár a lovak szerepe a munkavégzésben lecsökkent, az ’50-es évek közepétől igény jelentkezett a muraközi típus megmentésére. Az Állattenyésztési Kutató Intézet Lótenyésztési Osztálya 15 éven keresztül végzett tenyésztői munkája eredményeként 1972-ben a muraközit önálló fajtaként ismerték el. 2003-ban Kovács Zoltán vezetésével az Őrségi Nemzeti Park Igazgatóság célul tűzte ki a muraközi ló típusának regenerálását. A lótartás Međimurska megyében is visszaszorult az utóbbi időben, de Horvátországban is működik a muraközi tenyésztő egyesület (Udruga Uzgajivaca Medimurskog Konja). A disznó és a baromfi is a Mura menti parasztgazdaságok kedvelt állata volt. A 17. század közepétől, a kukoricatermesztés előtérbe kerülésével könnyen tartható vágóállatnak számítottak. Međimurska megye állattenyésztésében a marhatartás mellett ma is a sertés- és baromtenyésztés a legjelentősebb. Az állattartás napjainkra jelentősen visszaszorult a Mura mindkét oldalán, az állatállomány csökkenésének oka, hogy a mezőgazdasági termelés napjainkban nem nyújt anyagi biztonságot a gazdáknak, az állattartás gyakran ráfizetéses, amellett, hogy idő- és munkaigényes.

33


1.12. Erdőgazdálkodás A domboldalak erdőkkel gazdagon borítottak voltak, az erdő fáit sokoldalúan hasznosították és hasznosítják ma is. Az erdővel borított terület a Muraközben 90 km², ami a megye összterületének 13%-a. Az erdők közül a legnagyobb a Murščaki erdő, amely Domašinec és Donji Hraščan körül terül el. A fakitermelés általános gyakorlata, hogy külön választják a tűzi- és épületfát, egykor a zsindelynek, deszkának és egyéb faeszköznek és az edénynek valót is külön gyűjtötték. Az erdő a parasztság megélhetésének alapját is képezte, mivel a letermelt erdő földje, az irtásföld révén juthattak újabb szántókhoz, legelőkhöz. Az erdőt disznók és szarvasmarhák legeltetésére is használták. Ez főleg a 18. századra volt jellemző. Az állatokat október végén hajtották a makkra és addig ott tartották, amíg a makk el nem fogyott vagy a nagy hó haza nem kényszerítette a jószágot. Elegendő makk csak 3-4 évente termett, akkor azonban bőséges többlet jövedelemhez juthattak a hízott disznók eladásából. A 18. század második felében megnövekedett majorsági juhtenyésztés miatt a szarvasmarhák számára egyre kevesebb legelő maradt. Ez okból az uradalmak már gyakran tavasztól legeltették a ritkás, vegyes lombos erdőket is, ahol az állatok nagy kárt okoztak a fiatal hajtások, facsemeték, fakérgek lerágásával. Az ehető gombákat szinte mindenki ismerte. Aszerint, hogy mikor minek volt szezonja, szedték az erdőn a vargányát, a sárga- vagy nyúlgombát, a sárga gévagombát, a galambicét. A 19. századi parasztháztartásnak nélkülözhetetlen tartozéka volt a tapló, amit tűzcsiholáshoz használtak. Erre a célra a cserfatapló volt a leginkább alkalmas. ˝A levert gombát otthon két ujjnyi vastag darabokra vágták, majd erős hamulúgban fél napig főzték. A lében legalább 1 hétig hagyták érni, puhulni. Ezután patakvízben alaposan átmosták, majd a napon, vagy kemencében megszárították. Végül fakalapáccsal puhára verték, hogy minél szálasabb, gyúlékonyabb legyen.˝ (Kerecsényi, 1983) A tűzcsiholó acélt, kovakövet és taplót a régi füstöskonyhás házakban a mestergerendán tartották. Gyűjtötték az erdő ehető terméseit, vadgyümölcseit is: az epret, a földiszedret, a csipkebogyót, a kökényt, a vadon termő köményt, a vadalmát és az erdőben termő gesztenyét. (Egy 1724-es forrás Vörcsök pusztát említi, amelynek határában a szomszédos falvak lakóinak kellett felszedniük a gesztenyét.) A mogyorót, a bükkfa- és tölgyfamakkot is gyűjtötték, a makkokat megtörték, a tűzhely platniján megpörkölték és kávé gyanánt fogyasztották. Egyes fafajokat tavasszal megcsapoltak. A fába fejszével vályút vágtak és nádszálon vagy szalmaszálon egy üvegbe folyatták a nedvét. A nyírfa vizét szomjoltóként itták, a cserfa vizével a beteg jószágot gyógyították (pl. a vérfolyásban szenvedő tehén egy hét alatt meggyógyult tőle). A tölgyesekben szedett gubacsot festőanyagnak használták, az iszalagot kötözésre, a hársfa belső háncsát hordók, kádak tömítésére. Gyűjtötték a madártojásokat és a fiatal madarakat is. A csóka vagy varjú fejét levágták, a madarat kibelezték, sárban megforgatták és parázson megsütötték. Amikor elkészült, a levert agyag magával húzta a madár tollát, a finom pecsenye azonnal fogyaszthatóvá vált. A fát ipari nyersanyagként is használták, pl. hamuzsírt készítettek belőle, aminek temérdek erdő esett áldozatul a 18. század második felétől.

34


Az erdőt a jobbágyok a földesurakkal együtt, az erdőjogok arányában kezdetben osztatlanul, közösen használták. A 18. század elejétől azonban mind gyakrabban korlátozták a földesurak a jobbágyokat az erdőhasznosításban. Külön szolgáltatások fejében engedélyezték a favágást, a makkoltatást, gubacsgyűjtést, sőt egyes földesurak meg is tiltották ezeket. A vadászatot már az 1504. évi törvény tiltotta a jobbágyoknak, de az éhes, erdő mellett élő jobbágy férfiak többsége rabsickodott. Ennek az is oka volt, hogy a vad sok kárt okozott az irtás- és telkiföldeken. A jobbágyfelszabadítás után az erdőt különválasztották, egy része a földesúr saját tulajdona másik része a falusiak közös, úrbéres erdeje lett. Az úrbéri törvények értelmében a földesúr köteles volt egykori jobbágyai részére akkora erdőt kihasítani, amelynek értéke megegyezett a jobbágyok korábbi erdei haszonvételeinek (faizás) pénzre átszámított értékével. Az erdő faanyagával kezdetben pazarlóan bántak. Ám ahogy csökkentek az erdőterületek, úgy lettek egyre szigorúbbak az erdőket védő törvények. Mária Terézia 1769-ben kibocsátott erdőrendtartása 55 pontban foglalta össze az erdővel kapcsolatos elvárásokat, ám az erdők pusztulását nem sikerült megállítania. I. Ferenc 1807-ben már nem csak az élőfák és sarjadékok pusztítását tiltotta meg, hanem az erdei legeltetést is mindaddig, míg a sarjak akkorára nem nőnek, hogy az állatok már nem voltak képesek lelegelni. Az 1879-ben kihirdetett erdőtörvény alapjaiban érintette a parasztság erdőkiélési jogát. Megtiltotta – többek között a moha, a gubacs, a makk, az erdei gyümölcs, a gomba és a fanedv gyűjtését, a kérgek lehántását és a faizást.

1.13. Gyűjtögetés 1.13.1. Halászat és ártéri gazdálkodás Az ártéri gazdálkodás (más néven: fokgazdálkodás) ősi gazdálkodási forma, amely a folyók vízszintingadozásához igazodó gazdálkodási formát jelent. Lényege, hogy a folyó középvízi medréből csatornákat, mellékágakat vezettek ki, amelyek lehettek mesterségesek vagy a folyó természetes mederleszakadásai, amelyet mesterségesen kimélyítettek. Ezekben a fokokban kétirányú vízáramlás folyt: a középvízi meder szintjét meghaladó vízállásnál a fokok megteltek vízzel, így a folyót „megcsapolták”, azaz a vizet az alacsonyabb fekvésű ártérre vezették. A folyó apadásakor a fokokon keresztül a víz visszaáramlott a mederbe, de csak akkor, ha a fokot kinyitották. Az árterek nemcsak természetes víztározóként működtek, hanem sokoldalúan hasznosíthatóvá váltak. A gyors folyású folyó mellett ezek a fokok és holtágak kiváló élőhelyet, ívóhelyet nyújtottak a halaknak, így ezeken a területeken virágzott a halászat. Az ártéri gyümölcsösök és az ártéri állattartás volt a legjelentősebb ágazata ennek a gazdálkodási formának, jelentőségük egészen a majorsági gazdálkodás térhódításáig töretlen volt. A szabad erdő- és vízhasználat, az árterek szabad használatának korlátozása azonban a fokgazdálkodás hanyatlását eredményezte, az elhanyagolt fokok, erek pedig elmocsarasodtak. A halászat évszázadok óta engedélyhez kötött foglalkozás volt. A Mura mellett – a folyó jellegéből adódóan – a halászat nem jelentett olyan fontos megélhetési forrást, mint a gyengébb sodrású folyók mentén élők számára. Ennek ellenére több családnak nyújtott megélhetést és még többeknek jövedelem-kiegészítést és változatosabb táplálékot. A halászat lehetett egy vagy többszemélyes, vagy háló nélküli.

35


A nagy- vagy kerítőhalászathoz 5-7 ember kellett. A háló 120×4-6 méteres volt, a halászat mindig csónakkal történt. Bő fogásra a folyó holtágain lehetett számítani, nemes halra leginkább a kavicsos kiöntéseknél tettek szert. Egy-egy húzással 5-6 mázsa vegyes halat is kiemeltek. Ívások alkalmával a halak feljöttek a Kerkán. Ekkor a vizet az alsó szakaszán fűzfaágakkal fonták át, a visszafelé torlódó halak itt megszorultak és emelőhálóval kiemelték őket. A csoportos halászat legizgalmasabb eseménye a téli nagyhalászat volt. Amikor zajlott a Mura, a halak a befagyott holtágakba menekültek az éles jégtáblák elől. A holtágak folyó felőli bejáratát hálóval lezárták, a holtág közepén elkezdték feltörni a jeget. A kibontott részből a halak a holtág vége felé úsztak. A lékelt rész bejáratához is raktak egy hálót, így szorították egyre messzebb a folyótól a halakat. Végül csak 20-30 négyzetméternyi jégtakarót hagytak meg a halaknak búvóhelyül a holtág végén. Itt is feltörték a jeget és az összegyűlt halat könnyedén kiemelték. A Murán és holtágain leginkább a kisszerszámos halászatot gyakorolták. A hosszú- vagy más néven eresztőhálót félkörívben, függőlegesen feszítették ki. Alját két cölöppel a folyó fenekéhez rögzítették, felső szélét gyékénycsomók tartották a felszínen. A háló 10-40 méteres volt, 2 ember kezelte. Este rakták le, hajnalban szedték fel, s akár 30 kg halat is foghattak vele. A keresőhalászat csónakkal, vízben járva vagy a partról történt. Ehhez többféle hálót használtak pl. trágahálót, gerbáncshálót, kaparóhálót. A hálók széles szájúak voltak, szájuk vesszőből vagy lécből készült, a háló hosszan, elkeskenyedőn, zsákszerűen nyúlt ki. A halász húzta maga után a hálót, a különböző típusúakat különböző magasságban. A hal beszaladt a háló szájába és bent maradt a háló farkában. A tükörháló 8×3,5 méteres háló volt. Egyik végére nehezéket tettek, a másik végénél fogva a csónakos húzta maga után. A hal fennakadt a háló szemeiben. Az emelőhálóval történő halászathoz saját halászhely kellett. A keretre szerelt hálót lesüllyesztették egészen a víz fenekéig, majd kis idő múlva emelték ki, miközben a hálóban fogva maradt a zsákmány. A partról halásztak vele, hosszú nyelet illesztettek a hálót feszítő keretre, ami a háló sarkaihoz illeszkedett és két ívben hajlított, „x”-alakban elhelyezkedő veszőből állt. A hálókhoz való fonalat a kenderföldeken termelték, s az asszonyok maguk fonták, visszálták. Háló nélkül is fogtak halat, leginkább varsával, szigonnyal, majd később horoggal is.

Emelőháló (fotó: Lelkes András)

A tapogató halászatot árvizek után űzték, amikor sok hal maradt vissza a lapályokban, berkekben megrekedt vízben. A fűzfaveszőből kötött, széles szájú, alul-felül nyitott, öblös kasfélét hirtelen lenyomták az iszapba, majd felülről benyúltak a kasba és kézzel kiszedték a benne rekedt halat.

36


Csukát, pontyot, harcsát, fogast, compót, dévért, keszeget, kelént, domolykót, podvizet, márnát, borint, küszt és süllőt tudtak zsákmányolni. A halat a környéken adták el, nagy kosarakba rakva házaltak vele. Ha óriási halat fogtak, kihirdették és annál a halásznál mérték ki, aki fogta. 1.13.2. Méhészet A méhészet már a honfoglaló magyarság kedvelt tevékenysége lehetett. Jelentősége a kereszténység felvételével nőtt meg, hisz a templomokban csak viaszgyertyákkal világíthattak. Kezdetben a zsákmányoló méhészkedéssel foglalkoztak. Mivel egy zalai parasztháztartás még az 1950-es években sem használt több cukrot évi 5-10 kgnál, nagy értéke volt az erdőben gyűjtött méznek. A méhkeresés vidékünkön az 1880-as években élte virágkorát. Az 1900-as évek körül a nagyarányú fakivágás és a földesúri tilalmak következtében ennek a tevékenységnek is bealkonyult. A méhes odúk felkutatását méhepüszérek végezték szenvedéllyel. Gyakran ezek az emberek az erdő szerelmesévé váltak és az otthoni munkájukat is elhanyagolták. A méhkereső járta az erdőt és figyelte a méhek repülési irányát. A méheket mézzel megkent itatók környékén találták meg a legkönnyebben vagy tűzre rakott lépes méz szagával csalogatták őket. Gyakran kis papírdarabot ragasztottak nyállal a hátukra, hogy lelassítsák a méh röptét és szemmel tudják kísérni útját az odúig. Napfényes ligetes erdők és tisztásszélek környékén is keresgéltek odvas fák után, hátha ott tanyáznak a méhek. Ha megtalálták az odút, a méheket füstöléssel elpusztították, hogy a mézhez juthassanak. Ez volt a méznyerés legkezdetlegesebb módja. Megvárták az augusztus végét, amikor már nem volt fiasítás és teli az odú mézzel. Éjszaka vagy a hajnali szürkületben láttak munkához. Felmásztak a fára, gyakran mászófa vagy helyben ácsolt állás segítségével. Egy boltban kapható kénszalagot nyársra húztak, meggyújtották és jó mélyen az odúba dugták. Ez után eltömték az odú szájait ronggyal, sárral kevert fűvel. 5-6 percig vártak, hallgatóztak, hogy elfulladtak-e már a méhek. Ez után kivágták az odút középtáj alatt, gyakran csak akkorára, hogy a karjuk beleférjen és kitördelték belőle a lépeket. A mézszerzés fejlettebb módja volt, amikor a méhodút kivágták, haza vitték és otthon termőre állították. A fa törzsét gondosan végigkopogtatták, hogy kivegyék az odú méretét. A nyílásokat eltömték, a méheket elkábították nádszálon át fújt pipafüsttel. A lefűrészelt és hazavitt törzsdarabra tetőt szereltek, és a méhek számára kedvező helyen állították fel. A család csak néhány évig élt, aztán anyátlanná vált vagy a méhész pusztította el, hogy a mézet elvehesse.

Hagyományőrző méhész 37


Nem kellett a méheket elpusztítani, ha az erdei méheket kasba hajtották át. Ez akkor volt lehetséges, amikor az anya vagy még, vagy már nem petézett. A méheket füstöléssel vagy az odús fán történő kopogással hajtották ki az odú fölé helyezett kasba. A kast egy fűzág-darabból készítették, amit hosszában felhasogattak (egyben hagyva a végét) és rozsszalmával körbefontak. A kast kívülről pelyvás sárral be is tapasztották. Formájának felfelé kúposodónak, mélynek, keskeny szájúnak kellett lennie, hogy a méhcsalád szívesen meneküljön bele. A kasokat egyszerű féltető alatti méhesekben helyezték el a kertben vagy a szőlőben. A II. világháború után a kasos méhészkedést lassan felváltotta a kaptáros tartás, amely gazdaságosabbnak bizonyult.

IPARTÖRTÉNET, BÁNYÁSZAT, KÉZMŰVESSÉG A történeti forrásanyagokban számos olyan iparág, kézművesség is említésre kerül, amelyek ma már kihaltak. Ilyen mesterségekre példa a dongafaragás, amit a néphit szerint Stájerországból érkezett mesterek végeztek, vagy a letelepült cigányok kenyérkeresete, a teknőkészítés, amit a zenélés mellett többnyire űztek. Az egykor virágzó szőlőterületek életre hívták a kádár mesterséget, a fő közlekedési és szállító eszközök: a szekerek készítése, javítása pedig bognárokat igényelt, amelynek hagyományait ma már csak egy mester képviseli a térségben. A források számtalan malomról írnak, az összeírásokban molnár a legtöbb településen szerepel a 17.-18. században. A Murán számos vízimalom állt, melyekről napjainkra többnyire csak dűlőnevek tanúskodnak. 1564-ben Csörnyeföldön már 2 uradalmi malmot is összeírtak, Murarátkánál és Szemenyénél pedig több, csónakon vagy kompon álló vízimalom is működött. Ezek fából készült, mozgatható, úszó objektumok voltak, lánccal rögzítve a parthoz. Az összes fából készült alkatrészt helybeli mesterek – ácsok készítették. Ilyen malom volt Kerkaszentkirálynál a Kerkán és Letenyén a Finta patakon is. A molnárok, akárcsak a településenkénti 2-3 kézműves is többnyire elköltöztek vagy kihaltak, csak néhány kézműves maradt, aki továbbviszi a hagyományos mesterségek örökét. A kézművességnek, akárcsak az ipari vagy bányászati tevékenységnek számos olyan ága is volt, amely nemcsak kifejezetten mesteremberekhez vagy iparosokhoz kötődött, hanem a hétköznapi élet része volt. Sokan kiegészítő jövedelemhez jutottak háziiparként űzött kosárfonásból, kasfonásból, gyékényszövésből, kukoricaháncs-feldolgozásból vagy seprűkötésből, favillák és vesszőabroncsok készítéséből. Több forrás említi az erdők faanyagát iparszerűen hasznosító szénégetést, hamuzsír-főzést is, mi több, a múlt században a bányai lápon üveghuta is működött. Ez az iparág azonban napjainkra teljesen kihalt. 1.13.3. Kenderfeldolgozás A vászon, a ruhák anyaga kenderből készült. A kender felhasználása a termeléstől a növényből készült fonálig, majd a fonál szövéséig egész évre munkát jelentett a térségben élőknek. A munkaigényes folyamatot a ruhaipar fejlődése teljes mértékben kiváltotta, a kenderföldek, a kenderfeldolgozás emlékét ma már csak dűlőnevek őrzik. 38


A kender alá háromszor szántottak, az őszi szántás után trágyázták a földet. A megfelelő trágyamennyiség eltalálása igen fontos volt, kevés esetén apró maradt a kender, sok tápanyag viszont olyan vastag szálúvá növesztette, hogy áztatásra alkalmatlanná vált. A magot kézzel egyenletesen szórták a szántásba. Ha a kender virágzott és megrázva öntötte magából a virágport, akkor álltak neki gyökerestül kihúzni az érett szárakat. A markokat kévékbe kötötték, 20 kéve adott egy köteget, amit iszalaggal kötöttek egybe. Ezután jött az áztatás. A kötegeket kocsira rakták és az Álló-Murára vitték. A kötegeket hosszú karókkal a mederfenékhez rögzítették. Sokan áztattak még a folyóvízben is, mert szerintük így szebb és fehérebb lett a kender rostja, bár az áztatás tovább tartott a hideg víz miatt és a víz gyakran el is vitte a kendert. A kötegek 4-6 napig áztak. Ha már elvált a rostszál a háncsától, akkor volt kész az áztatás. A kötegeket szétoldották, a kendert a sártól tisztára mosták, kiverték és tőjükre ütve szétteregették őket. Otthon újra szétterítették és teljesen megszárították őket. A vágás célja a növény fás részeinek összetörése és eltávolítása volt. A vágóeszközt négy, lábon álló két párhuzamos léc alkotta, a lécek közt mozgott egy faszeg-tengely körül a markolattal ellátott nyelv. Egy félmaroknyi növényt a deszkák és a nyelv közé fektettek, lassan húzták maguk felé, miközben a nyelvvel ütemesen csapkodták. Így törték össze a fás részeket, amik kipotyogtak vágás közben. Ez volt a pozdorja. A maradék pozdorját a tilóval (a vágóhoz hasonló, de finomabb eszközzel) távolították el. A kenderrost megmunkálásának harmadik fázisa a rostfésülés, azaz gerebenezés volt. A gereben egy nagy hajkefe fejéhez volt hasonló, amelynek fogait tűhegyes szegekből készítették. A tilolt kendert az asszonyok belecsapták a fésűbe, majd maguk felé húzva a fogakkal kiszaggatták belőle a fonásra alkalmatlan csomókat és a durvább kócot. Akár 20-szor is elvégezték ezt egy-egy marék kenderrel. A szöszt rokkával fonták fonallá. A szöszt a rokkaszék pálcájára rögzítették. Kézzel húzták ki a fonalat belőle és közben sodorták nyálas ujjaikkal. A kész fonalat az orsóra tekerték, amit a rokka lábítójával hajtott kerékkel forgattak. Az orsókról a fonalat az áspafára tekerték, majd a feltekert fonalköteget gondosan átkötötték több helyen. Az áspafa 160-170 cm hosszú, egyik végén ágas, a másik végén keresztléccel megszegelt fa volt. Az áspolás célja a fonal mérése és mosásra alkalmas kötegekben való tárolása volt. A mosást pároló sajtárokban végezték. A fonalakat jól megszórták hamuval, körülrakták zabszalmával, hogy szép sárga legyen és forrásban lévő vízzel felöntötték. Amikor a víz kihűlt, leeresztették a fonalakról, újra felforralták és ismét felhasználták. Így ment ez egy napig, éjjelre a lúgban hagyták, majd másnap reggel vették csak ki. Ha szép fehér vásznat szerettek volna, akár több nap is megismételték a lúgozást. Ezt követően a Murára vitték a fonalat, hogy a jeges vízben mezítláb tisztára tapossák, ütlegelve lúgtalanítsák és átöblítsék a kötegeket. A száraz és tiszta fonalakat ez után felgombolyították és szövőszéken szőtték vászonná. Aratás táján nyűtték a kendert, a rokkát november elején kezdték el használni, a szövésnek pedig Újév után álltak neki az asszonyok. A munkához való eszközöket a család férfitagjai készítették. Az asszonyok és férfiak gyakran dolgoztak közösen egy-egy munkaszakasznál szomszédjaikkal együtt. Az elkészült vászon minősége versengés tárgya is volt.

39


Népviseletről - Óvári Andrea 7.o., Letenye Letenyén és környékén a parasztlányok és asszonyok az 1920-es években még bokáig érő „leszedett” szoknyát viseltek előtte bő, fekete, alján szegőkkel díszített klott köténnyel valamint parasztvarrónőkkel városi mintára készített blúzokkal. Gyakran kasmír vállkendőt is kötöttek. Télen meleg kabátkát, bájkót vettek magukra. A lányok hosszú hajukat hátul befonták és pántlikát kötöttek bele. A menyecskék kontyban viselték hajukat, s felette piros kasmírkendőt, lekötőt hordtak. A férfiak az I. világháborúig – miként szerte a környéken – 4 szeles, kézzel varrott nadrágot, hozzá elől szegőzéssel díszített, egyenes szabású, pálhás, vállfoltos vászoninget viseltek gurcsigombos, fekete szövetmellénnyel. A cselédek és napszámosok szűk vászonnadrágban – előtte kékvászon fékköténnyel –, az iparosok városias öltözékben jártak. Manapság már csak az idősebb asszonyok járnak bő szoknyában, s hordanak fejükön kasmír lekötőt. 1.13.4. Aranymosás Az Alpok nemesfémkincsét hordozó dunántúli folyók vizéből már a kelták korában is mostak aranyat. A Mura és a Dráva ártéri területének aranyát a rómaiak szintén hasznosították. Aranymosó rabszolgákkal és bányarabokkal mosatták az aranyat Pannónia déli felében, amit a Sisciában (Sziszek, Sisak) és Sirmiumban (Szerém, Sremska Mitrovica) lévő pénzverdékbe szállítottak. A 18. században a mosott aranyak közül a Dráva és a Mura adta a legjobb minőségű, legtisztább aranyat. A Zala megyei aranyászok akkor Aranymosás (Jalsek Bence 4.o. Tótszerdahely főleg Dernyén váltották be az aranyukat. Az Alsólendvai Hírlap 1907-ben így ír az aranymosás múltjáról: „A Mura és Dráva folyókban régi idők óta mosnak aranyat. A két folyó mentén lakó vend és horvát népnek Mária Teréziától kapott oklevele van, melyben a királynő privilégiumot ad nekik az aranymosásra. A mosás Vas megyében kezdődik, és Zala, Somogy megyében folytatódik.” A folyók közelében élő magyarok is foglalkoztak aranymosással, pl. Molnári, Tótszerdahely és Mura-Vid lakosai.

Aranymosó eszközök (Kilić)

Az aranyászokat a vörösgránát vörös színű homokja vezette nyomra. Ezt az aranyat kísérő vörös homokot anyahomoknak, a horvátok pedig máticának, azaz anyaméhnek hívták. A megfelelő aranymosó hely kiválasztása aranynézéssel történt. Ekkor a lapátjukkal – ami bükkfából faragott, hajlott nyelű, élein jól megvasalt és kiköszörült ásólapát volt – vettek a vörös fövenyből, és addig-addig mártogatták, rázogatták, amíg a kavics és a homok le nem mosódott és az aranyszemcsék láthatóvá nem váltak. Csak akkor találták jónak azt a helyet, ha legalább 10-20

aranyszemcse rajta marad a lapátjukon. 40


Az aranymosáshoz mosópadot állítottak fel. Ez két hosszabb és két rövidebb lábon állt és kb. 140×50 cm-es nyárfadeszkából készült. A pad deszkájának felső felét keresztirányban sűrűn, fél centinként berovátkolták, alsó felét fűrészlappal felbolyhozták. A deszka mindkét szélét teljes hosszában, háromszögletű szegéllyel magasították. Egy-egy ilyen padon két-három ember dolgozott. A gazda lapáttal rámerte a pad felső végébe a fövenyt, a két segéd pedig locsolósajtárral lassan, óvatosan öntözgette, hogy a felesleges kavics, homok lemosódjon. A locsolósajtár egy hosszú nyélre erősített 3-4 liter űrtartalmú fa- vagy bádogedény volt. Amikor a rovátkák és bolyhok megteltek aranyban dús anyaggal, lapos fatálra, gyűjtődeszkára söpörték tartalmukat. A fatálat körkörösen mozgatva addig-addig öblögették az anyagot, míg kimostak belőle minden homokot. Ekkor higanyt öntöttek rá. Sokáig kevergették, hogy a higany megkösse az összes aranyat, majd vászonba tették, nyomkodták, préselték. Az így nyert foncsorgolyót – középen 3-4 cm-es körben kikapart – téglán olvasztották meg. A tüzet földbe vájt gödörbe rakták, erre helyezték az aranyolvasztó téglát. Amikor az összes higany elillant és az arany újra sárga lett, akkor fejezhették be a tüzelést, ami akár egy órát is igénybe vett. A Mura még a 20. század elején is gazdag volt aranyban. A 30-as években 0,8-1 kg aranyat adott le két ember tavasztól késő őszig tartó szorgalmas munkával. 1.13.5. Međimurska megye ipara Az ipar leginkább a megye központi és keleti részén koncentrálódik, ahol a nagyobb települések találhatóak, amelyek a munkaerőt és a piacot is biztosítani tudják. Az iparban kb. 20.000 munkavállaló dolgozik, ebből 60% a nagyobb vállalatoknál. A termelő vállalatok többsége valamikor textilipari vállalat volt, mint pl. a Međimurska trikotaža, amelyet a Graner zsidó család alapított, vagy pl. a Modeks Mursko Središće-ből. Ma az ipari termelés több területen folyik. A cipőiparban tevékenykedik a Jelen és a Meiso vállalat. Fémfeldolgozóipar területén működnek a Ferro – Preis, TMT, Tehnix, Komet, Ferokotao, míg az építőanyag iparban a Tegra és a Beton. A vegyipart a Meplast és a Muraplast képviseli. A Zrinski nyomda és kiadóvállalatot a 16. században alapították. Kotoriba a kézműveseiről volt híres (kosarak, fonott bútorok, stb.), amit a Maltar i Drugovi vállalat készített. A cég később más nevet vett fel, és mint Međimurjeplet fontos lokális gazdasági szerepet játszott a 20. század folyamán. A feldolgozóiparnak is fontos szerepe jut a mai gazdaságban, a legfontosabb mezőgazdasági vállalatok, mint az Agromeđimurje és a Čakovečki Mlinovi (Csáktornyai Malmok), valamint a Vajda esetében összekapcsolódik a termeléssel. Az előbbiek a gabonatermesztés és -feldolgozás területén működnek, míg az utóbbi (Vajda) az állattenyésztéssel és húsfeldolgozással foglalkozik.

TÉRSÉGI KAPCSOLATOK ÉS AZ INFRASTRUKTÚRA FEJLŐDÉSE A térségi kapcsolatok történetét a rómaiak idejétől érdemes vizsgálni. Ebben az időben hosszú kereskedő útvonalak épültek, melyek átszelték egész Európát, az Adriától a Balti-tengerig. Az Alsólendvától Óbudáig vezető út Letenye település mellett vezetett el, Letenye tehát már ebben az időben fontos kereskedelmi jelentőséggel bírt. A település a középkor folyamán megőrizte központi szerepét, a 15. század végére mezővárosként szerepelt a forrásokban, akárcsak Szemenye, a mai Muraszemenye része. A központi szerep következtében a térség falvaiból Letenyére és Szemenyére földutak vezettek, ami jól követhető az első (1784) és második (1858) 41


katonai felmérés térképén is. A legtöbb út, útelágazás és útkereszteződés az 1784. évi első katonai felmérés óta szemernyit sem mozdult el, ma is pontosan ugyanott van, ahol két évszázada volt. A Letenyéről kivezető „főútra”, a mai Óbudáig vezető fontos útvonalra fűződött föl Rath, azaz Murarátka. A Murán történő átközlekedést a „Kis Csernecz”-nél, a mai Muraszemenyénél és Letenyénél („Überfahr”) jelölt rév biztosította. A Muraszemenyét Domašinec-cel összekötő átkelő a Mura legrégebbi átkelési pontja volt. A Glavi les közelében található „öreg őrház” elnevezésű faépítésű kompon legfőképpen azok közlekedtek, akiknek a magyar dombokon szőlőjük volt. Az idők során Letenye megőrizte térszervező jellegét és megerősödött, míg Szemenye (Muraszemenye) elvesztette egykori mezővárosi szerepét. A trianoni békediktátum után Letenye határátkelővé vált, a Muraközben a letenyei hídon átvezető út a Čakovec – Goričan útvonalon folytatódik, és itt van ma is Magyarország délnyugati kapuja, amit a közelmúltban épült autópálya is megerősített. Az egykori város, Muraszemenye számára az Európai Uniós csatlakozás új lehetőséget kínál egykori térségi kapcsolatainak felelevenítésére. A muraközi legfontosabb autóút a Letenyéhez kapcsolódó útvonalon kívül a Čakovec – Macinec – Maribor (Szlovénia) útvonal.

LEGENDÁK, BABONÁK, NÉPSZOKÁSOK A legendák, babonák és népszokások – bár nem közvetlenül jelennek meg a tájképben – sok esetben hordoznak tájtörténetre vonatkozó információkat. Ilyen Szentmargitfalváról a forrásfakasztó harang története is, amely a település eredeti fekvéséről tanúskodik. A történet szerint a mai falutól kevéssel északkelet felé tucatnyi ház épült egykoron, köztük templom magasodott. Harangját török ágyúk lőtték ki, és ahol az földet ért, ma forrás, a Csíkós-kút vize fakad. Muraszemenyén kavicsban elsüllyedt templomról szól a legenda. A lakosok szerint a kavicsbányában egyszer a markológép kanala megakadt valami kemény tárgyban. Sem először, sem másodszor nem tudta széttörni a gép az akadályt, amikor azonban harmadszorra nagy lendülettel nekiindult, az áttörés sikerült. Abban a pillanatban a kavicsbánya tava apadni kezdett, és a vízszint folyamatosan süllyedt órákon át. Mikor a gép újra el kezdett dolgozni, régi tégladarabokat hozott a felszínre. Azt gondolják, hogy a középkorban épített templomok boltozatának egyikét szakította be akkor a munkagép. Szentmargitfalván a falunév eredetéről két legenda is szól. Az egyik szerint a nép Árpád-házi Margitot választotta védőszentjének, mert valamikor jégeső pusztított itt Margit napján. IV. Béla király lánya a másik legenda szerint a falu szülötte, az uralkodó kastélya pedig nem messze a temetőtől a Pajtás-kertben állt. A falai között született meg a tatár elől menekülő, Dalmáciába tartó királyi pár később Istennek ajánlott gyermeke. A dűlőnevekről, földrajzi helyek elnevezéséről több faluból fennmaradtak történetek. Szentmargitfalvának van egy távol eső zuga a falutól 1 km-nyi járásra, amely a nevében hordja az elszánt élni akarást, úgy hívják: Örömvölgy. A szájhagyomány szerint sok volt itt a mulatság.

42


Csörnyeföldén azt az erdőrészt, ahol egyszer az erdősök rajta kapták a női ruhába öltözött orvvadászokat, „rabsicokat”, Pánik-partnak nevezik. A monda szerint a csörnyeföldi erdő „Basa” nevű szakaszán vágta le egy kanász az arra portyázó török basa fejét. Jutalmul akkora földet kapott a királytól, amekkorát a basa elfogott lovával 1 nap alatt körül tudott járni. A területek formája, alakja is könnyen névadóvá vált. Így kapta a borona alakra emlékeztető A vizsgált terület az első katonai szőlőhegy a „Bránna”-hegy nevet, és a rövid kis utca, amely ívben hajlik, a „Bé” útja elnevezést. felmérés térképlapjain

A halászathoz, az eredményes zsákmányszerzés jóslásához kapcsolódó babonák között is (1784) található több helyi szokás. Az emelőháló kötésekor, Szent György napja előtt rendszerint megfogták az első tavaszi lepkét és cérnával bevarrták a háló közepébe úgy, hogy a lepke sértetlen maradjon. Az öltések száma mindig páratlan volt. Ez biztosította szerintük az eredményes halászatot. Mikor Újév után a halász először ment ki halászni, az asszony utána dobta a sótörő botot, hogy „akkora halat fogjon, mint a bot”.

Lakodalmas szokások Varga Stefánia – Szakony Martina – Heilig Rebeka 5.o., Bánokszentgyörgy A lakodalomra való készülődés egy hetet is igénybe vett. A nagy munkában segítettek a rokonok, a szomszédok és barátok is. Tojást, cukrot, lisztet, élő tyúkot is vittek a lakodalmas házhoz. A készülődés első napjaiban süteményeket készítettek. Csütörtökön disznót vágtak. Pénteken vágták a tyúkokat, és a rétest is ekkor készítették. Szombatra maradt a főzés. A közeli rokonságnak A vizsgált terület a második ebédet is kellett adni. katonai felmérés térképlapjain Délután a templomban egybe (1858) kelt az ifjú pár. A lakodalmas házban zeneszó várta a vendégeket. A vacsora a sok fogás miatt hosszúra nyúlt. Vacsora Esküvő (Horváth Réka 6.o., Tótszerdahely) közben a vőfély bekísérte a lepedővel letakart szakácsnőt, aki egy szűrőt tartott a kezében. A vőfély elkiáltotta magát: Megetted a kását, fizesd ki az árát! Erre a szakácsnő körbe járt, a vendégek pedig aprópénzt dobáltak a szűrőbe úgy, hogy a vőfély rá ne csapjon a kezükre főzőkanállal. A végén az összes vőfély megtáncoltatta a szakácsnőt.

A lakodalom ideje alatt vidám játékokat játszottak. Ilyen volt a kalapozás, vagy hogy az ifjú pár fát fűrészelt, vagy a mezítláb táncolók alá kukoricát szórtak. Éjfélkor került sor a menyasszonytáncra. Az első vőfély elkiáltotta magát: „Eladó a menyasszony!” Minden vendég táncolhatott a menyasszonnyal egy kurtát, ha pénzt dobott a vőfély táljába. Végül a vőlegény felkapta a menyasszonyt és kiszaladt vele. Gyakran megpróbálták „ellopni” a menyasszonyt és a vőfélyeknek kellett ezt megakadályozni. Még 20 éve is két naposak voltak a lakodalmak. Csak vasárnap délután oszlottak szét a vendégek. Minden család kapott egy kis csomag süteményt és egy csomag húst.

43


MELLÉKLETEK 1.14. Térképmelléklet

44


A vizsgált terület a harmadik katonai felmérés térképlapjain (1879)

A vizsgált terület az 1950-es légifotók alapján elkészített ortofotón

45


A vizsgált terület az 1983-as légifotók alapján elkészített ortofotón

A vizsgált terület az 2005-ös légifotók alapján elkészített ortofotón

46


A Mura a 25000-es topgráfiai térképen (a horvát rész 1972-es, a magyar rész 1984-es állapotot tökröz)

47


1.15. A vizsgált települések részletes története 1.15.1. Csörnyeföld település részei 1.15.1.1. Vörcsök A szláv csúcs szóból származó Vrsek személynévből ered a település neve. A község az 1360-as írásos forrásokban Werchek, 1851-ben Vörcsög néven szerepel. A Zychy család 3 tagjának: Ferencnek, Istvánnak és Rafaelnek volt birtoka a 16. század derekán, amikor 7 porta tartozott a faluhoz. Az 1590-es évek végére a falut a török elpusztította, de már 1598-ban ismét összeírtak itt és Csehiben összesen 23 házat. A Kanizsa ellen felvonuló török sereg pusztíthatta el teljesen. 1724ben említik újra, mint pusztát, aminek a határában a szomszédos falvakban lakóknak kellett felszedniük a gesztenyét. A 18. század végén 23 lakosa volt. A település a 19. században is a Zichyeké maradt, akik urasági majort és udvarházat építettek. 1832-ben juh- és szarvasmarha tenyésztését, nagy szőlőjét, tölgy- és bükkös erdejét dicsérték. 1863-ban 76-an lakták, akik fele cseléd volt. Lakott itt még 1 tisztviselő, 2 kézműves és 6 zsellér is. 1857-ben a településhez 1015 kataszter hold terület tartozott, aminek 49,4 %-a erdő, 31,5 %-a szőlő volt. 1895-ben Csörnyeföldhöz csatolták. 1945-ig urasági major maradt. 1.15.1.2. Csörnyeföld Első írásos emléke 1361-ből származik, amikor Chernefulde néven említik. A Csörnyeföld elnevezéssel 1877-ben találkozunk először. A község nevének első tagja szláv eredetű személynévből ered. A Pécz nembeli Ludbergi Péter fia Miklós mester birtoka volt, aki Lendvai Miklós bánnak adta át 1361-ben. Az alsólendvai Bánffy család tulajdonát képezte 1541-től 1644-ig, majd a Nádasdyak örökölték. A Wesselényi-féle összeesküvés után gróf Nádasdy Ferenctől elkobozták és a terület újra a koronára szállt. A kincstártól a 17. század végén váltotta meg az Esterházy család, így a családi hitbizomány része lett 1945-ig. A település 1524-ben 22 féltelkes jobbággyal és 10 zsellérrel szerepelt a Bánffy urbáriumban. 1564-ben pestisjárvány dúlt, ekkor 12 porta halt ki. Ebben az időben már 2 uradalmi malmot is nyilvántartottak egy-egy portával. A 17. században a török földesúr a kanizsai Funduk basa, más források szerint Oda basa volt, neki és a szultánnak is adózniuk kellett a falu jobbágyainak. A török iga alatt a falu fokozatosan elnéptelenedett. 1663-ban a telkek száma 68 negyed telek volt, 1669-ben már csak 10 jobbágycsalád és 2 zsellércsalád művelte ezt a területet. A nyilvántartás szerint búzát, rozst, zabot és hajdinát termesztettek. A török megszállás után a falu nehezen épült újjá, a szántóföldek sokáig parlagon álltak. Az 1728as összeírás szerint a 10 örökös jobbágycsalád mellett már 60 máshol lakó idegen is gondozta a falu területét. Az adóösszeírás így írja le az akkori viszonyokat: „2 nyomásban, 4 igavonóval és háromszori szántással mívelt földek, 88 és fél hold. 1 pozsonyi köbölre 3-at termett a föld. Gabonát legfeljebb 1-2 köböllel adnak el, Alsólendván, a búzát 75, a rozsot 50 dénárért. Zabot, hajdinát csak saját használatukra termesztenek. Kölest, dohányt és kukoricát nem vetnek, kendert és lent csak saját szükségletükre. Rétjeik jó fekvésűek, jó szénát adtak, ebből eladásra nem jut. Szarvasmarha és a lovak részére legelő van. Szőlőhegyük 1 kapásra 1 pozsonyi urna silány, romlékony, a megyében 55 dénárért adható bort terem. Dolgaik értékesítésére ritkán van lehetőségük. Tűzi- és épületfájuk, valamint más házieszköznek való elég van, deszkának, edénynek vagy más eladható holminak való nincs; makkos akkora van, hogy makkérés idején – ami ritkán esik – a lakosok saját szükségletükön kívül a hízott sertésekből 20 forint jövedelemhez jutnak. Gyümölcsös, malom, halas víz nincs. A földek jó fekvésűek. Kereskedéssel nem foglalkoznak.” A 18. század elején Csörnyeföldéhez tartozott még Jánoshegy és Vörcsökpuszta 7 házzal és 58 lakossal. A 3 vetésforgóval való gazdálkodás során búzát, zabot, rozst, árpát és kukoricát vetettek, 48


a szántó harmadát mezőnek hagyták. A talaj negyede agyagos volt, a terület fekvése pedig dombos, ezért a dombokról lefolyó vizek károkat okoztak a szántókon és a réteken, amiket ezért csak egyszer tudtak lekaszálni. Egy molnár lakott ekkoriban a faluban. Thiele 1833-ban így ír a településről: „Magyar falu, Szemenye leányegyháza, 35 házzal, 285 római katolikus lakossal. Szőllőkertekkel. Vadászatokra alkalmas erdőségekkel és egy vadászlakkal. 3 mf-nyire Alsólendvától, a megyei úton.” 1935-ben, több mint száz évvel később a falu 201 házát 1084-en lakták. A község összterülete 3766 kataszter hold volt. A gazdaságokból az 1 kh-nál kisebb szántóföld nélküli (549) és az 1 khnál kisebb szántóföldes volt a legtöbb (297). 50 kh-nál nagyobb gazdaság csak 4 szerepel az összeírásban. 1967-ben készített leírásában Kerecsényi Edit így jellemzi a falut: „A község…határa északról dombos, nagy erdőkkel és szőlőhegyekkel, dél felé sík, patakokkal tagolt, a Kerka vízgyűjtő medencéjéhez tartozik jelentős árterülettel. A falu magja a partosabb részre épült Liget utca, mely a szomszédos patak mellé simul. Ma is megtalálható itt a régi községi kút, az egykori harangláb és néhány régi zsúpos ház. A lakóházak zöme fatalpas volt, sövény- és karóközre épített fallal. Beosztásuk háromosztatú, középen füstöskonyhával, utca felé nagyobb szobával, udvar felé kisebb szobával vagy kamrával. Minden helyiség külön bejáratú volt, előttük végig díszesen faragott oszlopok tartották a pitvar mennyezetét. A szobai szemeskályhát a füstöskonyhából fűtötték. A jelenlegi főutca – Fő utca, Dózsa György utca - a nyolcvanas évektől kezdett a műút mentén kiépülni. Rohamos fejlődésnek azonban a 30-as évektől indult. A házak zöme még itt is véghomlokzatos, de már – helyben vetett – téglából épültek, akárcsak a gazdasági épületek és pajták. Eredetileg fehérre meszeltek, az újabb tatarozások során a sárga különböző árnyalataira festették, sötét lábazattal. A II. világháborútól épített házak hármasablakosak, ˝modernek˝. Kerítésük utca felé általában vas vagy falábakra szerelt dróthálóból készült, a gazda anyagi helyzetétől függően, egyszerűbb vagy cifrább kivitelben. A nép a századforduló táján igen szegény volt. A törpebirtokos réteg a 30-as évek végéig nagy számban járt el summásnak, többnyire 6 hónapos munkára. Az idősebb férfiak télen ölfavágóként szegődtek el, ha volt lovuk, fuvarozást vállaltak. Többen éltek a nagy őserdőkből mint szénégetők, hamuzsír-főzők, favilla- és vesszőabroncs-készítők, taplógyűjtők stb. Az erdő főleg ínséges években volt a lakosság kenyéradója. Mindig jelentős volt az állattartás. A község a 30-as évek végétől, a közeli olajmezők feltárásától óriási fejlődésen ment át. A férfiak többsége az olajiparban dolgozik, Lovásziba járnak, de többen járnak el munkára a különféle építkezési vállalatokhoz, a vízügyi hatóságokhoz, a MÁVAUT-hoz stb. A termelőszövetkezetben jóformán csak öregek és asszonyok dolgoznak. A fő termelési ág a gabonatermelés és a kukorica- és burgonyatermesztés. Jelentős a szőlőművelés is. A festőien szép szőlőhegyen sok régi boronapince vagy sövényfalu, fatalpas pince található még, zsúptetővel, hagyományos berendezéssel, nagy faprésekkel.˝ Csörnyeföld 1977-ig önálló községként működött, 1977 és 1992 között egyesítették Muraszemenye községgel Szemenyecsörnye néven, majd 1992-ben a két községet ismét önállósították. 2003-ban a település 21,34 km2 , területén 221 ház található 482 lélekkel. 1.15.2. Kerkaszentkirály Az első magyar királyról, Szent Istvánról, tisztelete jeléül sok helységet neveztek el. Ezeken a helyeken templomot is szenteltek az emlékének. Ilyen község Kerkaszentkirály is, amely nevével ilyen formában 1877-ben találkozhatunk először. A falu legkorábbi írásos említése 1322-re esik, ekkor villa Sancti Regis névvel illetik. Az 1382-es forrásban Zenthkyral néven tűnik fel. Zenthkyral a Bánffy család birtokában volt 1644-ig, akiktől a Nádasdy grófok örökölték meg. A 17. század végén vásárolta meg a kincstártól Eszterházy Pál. A kis jobbágyfalu 21 házból állt 1596-ban, de a török hódoltság alatt szinte teljesen elnéptelenedett. A török földesúr Kurth Agga volt, neki és a szultánnak is kellett pénzben és természetben is adózni. Ezen kívül adóztak a falu jobbágyai a magyar földesuruknak és a végvári éhező katonák is gyakran követeltek tőlük élelmet. Ebből az időből maradt fent ez a levélrészlet. „A török Szent Király nevű falunál át akart kelni a Kerkán. Ez nem sikerült ezért a környék falvait rabolták végig. Csörnöc faluból három Muraközből való hajdút vittek el. Vasárnap ismét más lóval jelentek meg: 49


Csörnyefölde faluban 3 komári katonának vették fejét, Szemenyén egy légrádinak, Tormaföldéről Szécsiszigetbe küldték a jobbágyokat üzenve, a békesség felbomlott s ezután gyakorta meglátogatják őket.” Ebben az időszakban sok falusi elhagyta otthonát. A 16. századból a Lendván álló két- és négykerekű malmát többször említik. A 17. században háromkerekű földesúri malomról esik szó, de a későbbi összeírásokban a Kerkán 4 kerekű uradalmi malomról és fűrészmalomról is említést tesznek. 1685-ben a Kerkán álló uradalmi malom porig égett, de 1691-ben elkezdték újraépíteni. A 17. században földművelése és állattartása egyaránt jelentős lehetett, de mivel a falu a hadiút mellett feküdt, lakosai állandó létbizonytalanságban éltek. Az 1690-es törökök alóli felszabadulás után 8 népes jobbágyház és 1 zsellér maradt a faluban. 91 hold úrbéres szántó volt, amin rozst, búzát, zabot és árpát termesztettek. Igás állatuk nem maradt. Az erdő mocsaras volt, silány tűzifát termett. 1728-ra a 6 örökös jobbágycsalád és a 7 házas zsellércsalád mellett már 35 más falubeli is művelte a falu földjét. Az adóösszeírás így jellemzi a korabeli viszonyokat: „A földeket 2 nyomásba, 4 igavonóval és háromszori szántással mívelik. 1 pozsonyi köbölre 3 terem. Gabonát csak ritkán adnak el, hajdinát és kölest saját használatukra is alig vetnek elegendőt. Dohányt és kukoricát nem vetnek, kendert és lent csak házi szükségletükre. A rétek jó fekvésűek, egy negyedük ugyan a Lendva folyó áradásainak alávetett, három negyedük viszont jó szénát ad, de ebből eladásra nem jut. Legelőjük elég van, de juhokat nem tudnak tartani. Szomszédos ide Vörcsök preadium (Vörcsökpuszta), Ziczy Ádám örökölt birtoka, itt 33 kocsi rétet bérelnek évi 10 forintért, a fenti szőlőket pedig az extráneusokkal együtt hegyvám fejében bírják; a rétekből a bért leszámítva nincs jövedelmük. Saját területükön nincs szőlőhegy, a vörcsöki 1 kapásra 1 urna silány, romlékony, a megyében 75 dénártért adható bort terem. Gyümölcsös, halas víz, valamint malom – a földesúrét kivéve – nincs. Tüzifájuk elegendő van, épületnek való közepesen, zsindelynek, edénynek és deszkának való nincs: makkos akkora van, hogy makkérés idején 14 forint jövedelemhez juthatnak. A földek jó fekvésűek.” Az 1828-as forrás (Thiele) így ír róla: „Magyar falu, 31 ház, 236 római katolikus lakos. Szent-Miklós leányegyháza. Jó szántófölde, szőlőtermelés, erdőségek, vadászterülettel és egy vadászlak. Fekszik Kerka pataknál 1 és ¼ mf-nyire Alsó-Lendvától”. A szántóföldeken 2 vetésforgóval gazdálkodtak, búzát, rozst, zabot és kukoricát termeltek. A réteken jelentős károkat okoztak a Mura és a Kerka áradásai, ezért csak egyszer voltak kaszálhatóak. Lakott itt 2 kerékgyártó, 1 kézműves, 1 községi csordás, 1 uradalmi molnár és 1 uradalmi vadász is. 1935-ben 279 gazdaság művelte a falu 1406 kataszter holdas területét. A szántók területének aránya 67,5 %-ra nőtt az 1850-es években nyilvántartott 13,8%-hoz képest, az erdők területe pedig lecsökkent 5,1%-ra, az 1857-es 64,6%-ról. Ennek az az oka, hogy a 19. század második felétől az uradalom kivágott mintegy 600 kh erdőt, hogy helyette kukoricát és gabonát termelhessen. A parasztok többsége törpebirtokos volt, a legtöbb gazdaság az 1 kh-nál kisebb szántóföldes (144 gazdaság) és az 1-5 kh-as méretű volt (94 gazdaság). A I. világháborút követő trianoni békeszerződés közvetlenül és keservesen érintette a falut. Határából több, mint 400 holdat – főleg az Esterházyak erdejét – Jugoszláviához csatolták, így a falu határ menti községgé vált, s elvesztette közvetlen piacát Alsólendva felé. A fuvarozás és lótenyésztés is megszűnt, mint kereseti lehetőség. Ez is oka lehet, hogy a lakosság 1920 után folyamatosan csökkent. Az Esterházyak Margit majori uradalmában 1945 előtt 18 cseléd, 20 konvenciós és 60 napszámos dolgozott. 1945 után az uradalmi földeket felosztották, összesen 811 holdat. 149-en kaptak földet és 69-en házhelyet. A hercegi major egy részét is felparcellázták, itt építették fel tömés- és vályogházaikat a volt cselédek. Kerecsényi Edit így jellemzi az 1967-es állapotokat: „Jellegzetes patakparti település. Az utca vonulata a patak partosabb oldalán követi annak folyását, s a telkek végét zárja le. Jó útja ma sincs, autóbusz nem is megy

50


be a községbe. A kavicsos talajú földúton azonban még esős időben sincs igen nagy sár, mindig megközelíthető. A község mélyebben fekvő északi részén csak egy házsor van, mert áradásokkor az út víz alá szokott kerülni. A község népének életmódja az utolsó 25-30 évben jelentősen megváltozott. Addig a falu lakossága földműveléssel és halászattal foglalkozott csak, illetve az Eszterházi-féle uradalomban a ˝Margit-majorban˝ dolgozott. Sokan eljártak tavasztól őszig 6 hónapos munkára távoli nagybirtokokra, hogy a kenyérgabonát megkeressék. A múlt század végén a téli hónapokban még ölfavágást is vállaltak az őserdők kiirtásánál. Itt hamuzsírt is főztek korábban. Ma a falu népének 70-80 %-a ˝bekeresővel˝ rendelkezik, aki a közeli olajmezőkön, az építőiparban, állami gazdaságban, vízügyi szerveknél dolgozik. A termelőszövetkezetnek 100 dolgozója van. Nagy a falu ártere, jó rétjei vannak. A határ kétharmad része magas vízálláskor víz alatt van. Az idei árvizes esztendőben pl. az egész határ úszott, csak a házak, ill. partos részek álltak ki a vízből. Saját szőlőhegyük nincs, szőlőjük a csörnyeföldi és a dobri hegyen van. Csupán 2-3 gazdának nincs szőlője. Borszőlőt termelnek, annak is a fele direkt termő. Gyümölcsfák a ház körül is vannak, körte, szilva, alma vegyesen. A halászat ma már csak alkalmi kenyérkereset, inkább szórakozás, főfoglalkozású halász nincs is a faluban. Régi vízimalmukat elbontották, a mostani turbinás.” A lovászi olajkitermelés következtében megváltozott a lakosság foglalkozás szerinti összetétele. 1961-ban az 578 fős lakosságból már csak 360-an foglalkoztak őstermeléssel. Kerkaszentkirály összterülete 2003-ban 12,04 km2 , 134 lakásban 279-en laknak. 1.15.3. Letenye Írásos forrásokban először Letyne alakban fordult elő, 1347-ben már Letenye formában használták. A név eredetéről többféle elképzelés is él, egyesek a szláv Ljut- tőnévből származó Ljutina személynévből származtatják, mások, a szláv eredetű leto (= nyár) szóra vezik vissza a település nevét, egyéb elképzelés szerint a szerb-horvát név jelentése gonosz, kegyetlen. A Szécsiek tulajdona volt, majd 1687-ben, Széchy Péter halála után Lipót császár Kéry Ferencnek adományozta. 1728-tól a Szapáry család birtoka volt, a 19. században pedig özvegy gróf Andrássy Károlyné uradalmaként tartották számon. A 14. században már rendelkezett száraz vámmal, murai révvel és hetivásárral is. A 15. század végén kapott mezővárosi rangot. A 16. században a török több ízben (1531., 1533., 1541., 1578.) feldúlta Letenye környékét. 1548-ra a 85 lakott porta mellett 63 elpusztított porta volt. A 17. században a megmaradt lakosság sokat szenvedett a háborúktól, kizsákmányolta a török, adózott magyar földesurának és szolgálta a végvárak katonaságát is. A török földesúr Hachy Ispay, más források szerint a kanizsai Neby Hagy volt. A 17. század végén a település mezővárosi rangját is elveszítette, már csak 18 jobbágycsalád (8 féltelkes és 10 negyedtelkes), 5 házas zsellércsalád és 1 molnár élt itt. A 120 hold szántóból 88 hold volt művelés alatt, a településhez tartozott még 28 hold, nagyrészt makkos erdő is. Tönkölyt, árpát, kölest, zabot termesztettek és méhészettel foglalkoztak. A 18. század elején maradék lakosságát a pestis tizedelte meg. 1728-ban a 18 örökös jobbágycsaládból 1 bíró és 1 kézműves, a 16 házas zsellércsalád közül 2 molnár volt és a településen dolgozott még 4 házatlan zsellér és 22 idegen is. Az adóösszeírás így jellemzi az akkori viszonyokat: „A földeket két nyomásban, 4 igavonóval és háromszori szántással mívelik. 1 pozsonyi köbölre három terem. A termés és a földek szűkössége miatt gabonát nem adnak el. Dohányt és kukoricát nem vetnek, kendert és lent csak saját szükségletükre. A rétek jó fekvésűek, jó szénát adnak, de a Mura 2-3 évenként elárasztja őket, s olykor az egész szénát elragadja: ezért eladásra nem jut. Legelő házi szükségletükre elegendő van. Szőlőhegyük 1 kapásra 1 pozsonyi akó romlékony, a megyében 55 dénárért adható bort terem. Tűzi- és épületfájuk szükségletükhöz mérten van, zsindelynek, deszkának és egyéb faeszköznek való nincs. Az edénynek valót az uradalom magának tartja fenn. Makkos akkora van, hogy bárki a lakosok közül meghízlalhat és eladhat egy vagy két sertést. Dolgaik értékesítésére nincs lehetőségük. Gyümölcs nincs. Földeik felcserélése irtásokkal vagy rétekkel nem fordul elő. A földek jó fekvésűek, egy negyedük azonban hegyes terméketlen, 51


felhőszakadásoknak kitett. Két helybeli lakosnak van egy egykerékre járó malma a Finta patakon. A másik malom, szintén 1 kerekű, három helybeli lakosé. Halas víz nincs. Kereskedéssel nem foglalkoznak.” 1826-ban óriási tűzvész pusztított a településen, 12 ház porig égett. A rá következő évben a Mura áradása sújtotta a vidéket, a szántóföldekből 20 holdat, a rétekből 30 kaszásnyit „szakított el”. 1828-ban az összeírás már urbáris mezővárosként említi Letenyét. Egy 1833-as forrás így jellemzi: ˝Magyar falu, római katolikus templom és plébánia. 90 ház. 1826. évben tűzvész után szabályosan, újra felépítve lett. Nagy földművelés, szőlőtermelés, erdőségek. Tejgazdaság, szarvasmarha, sertés és juhtenyésztés. Urasági kastély. E falu élvezi az országos vásár kiváltságait. Fekszik Steiermarkra vezető országúton Kanizsától 2 mérföldnyire˝. Egy 1851-es forrás így ír róla: ˝Magyar mezőváros. Mura mellett, 688 katolikus, 7 zsidó lakos. Határja sok javakkal bővelkedik, terem jó búzát, sok dohányt, dinnyét, gyümölcsöt, bort. Erdeje, legelője tágas, ahonnan mind a ló, mind a marha és juhtenyésztés szép divatjában van.˝ Ezen felül még rozst, zabot, kukoricát, hajdinát és a repcét termesztettek. Rétjeik egyszer voltak kaszálhatóak, mivel a Mura gyakran kiáradt, áradásaival tetemes károkat okozott. A terület egyharmad részben sík, kétharmad részben dombos fekvésű volt. A talaj egyötöde homokos, négyötöde agyagos volt. 1848-ban 70 házban 734-en laktak. A város a ’48-as szabadságharcban is aktívan részt vett, a zalai nemzetőrség Letenyéről irányította a védelmet Jellasics serege ellen. 1870-ben Letenye 136 házában 1363-an laknak, Bécen 63 házban 411-en, Egyedután 84 házban 760-an. Mezővárosi jogállását visszaszerezve Letenye 1871 és 1971 között járási székhely lett. 1929-ben hozzácsatolják Béc községet, 1935-ben Egyedutát is. 1930-ban 984 gazdaság művelte meg a település 5164 kataszter holdnyi területét. Egy óriásbirtok 3155 kataszter holddal, 2 200 kataszter holdnál alig nagyobb birtok és 775 10 holdnál kisebb gazdaság tartozott Letenyéhez. Az összterület 22 %-át alkotta erdő, 43 %-át szántó, 9-9 %-át rét és legelő és 4-4 %-át kert és szőlő. 1949-ben a településhez 862 lakóház tartozott 4463 fővel. A 20. század végére az össznépesség 4824-re, a lakások száma 1553-ra nőtt. Letenye 1989-ben nyerte el a városi rangot. 2003-ban Letenye össznépessége 4498 fő, a 41,74 km2 területen 1582 lakás található. Letenye helytörténetéről bővebben olvashatunk ebből a könyvből: Kerecsényi-Tóth: Letenye története. Letenye. 1992. 1.15.4. Murarátka 1353-ban említi írásos forrás a települést Rathk, Ratk alakokban, amik a szláv eredetű Rad személynév „k” képzős alakjából erednek. 1403-ban Alsowrathkról és Felsewrathkról olvashatunk, ez a megnevezés a település két részére utal. A mostani nevét 1926-ban kapta, 1877ig Rátkának hívták. A terület a 14. század közepén több nemes - Miklós bán, Rathky Gergely fia Gál – és a veszprémi püspökség tulajdona volt. 1403-ban a Rathkyaktól hűtlenség miatt elkobzott területeket Zsigmond Szécsi Miklósnak adományozta. A 15. század végén ismét a Ráthkyaké a vidék, akik egy részét Ikvágyi Mórócz Jánosnak átengedték használatra. A 16. század során a Rathkyak mellett más birtokosai is voltak a településnek, így a Zichy, a Nagy, a Lengyeli és a Szentlászló család. A 17. század végén a kincstáré lett, majd báró Nagy Ferenc tulajdonába került, aztán 1717ben báró Szapáry Miklós birtokává vált. Pais András illetve a veszprémi püspökség tulajdonát képezte 1722-től. A 15. század elején 35 telekből állt a település. A török háborúkban nagyon elnéptelenedett a falu, 1542-ben csak 5 porta volt itt. Az 1570-es években pusztává vált és hosszú időkre az is maradt. Csak 1691-ben hallunk ismét a településről. A 17. század elején a falu területén 200 hold erdő volt, amit tűzifa kitermelésére használtak és az erdő 30-50 sertés makkoltatását is biztosította. Az erdőszakaszok között és a folyóparton 40 hold 52


volt a rétek összterülete, amiket kaszáltak és legeltetésre is használtak. A Mura áradásai és a hegyekből lefolyó vizek károkat okoztak a kaszálókon. Kerkaszentkirály 1895

1857

1963

1895

1935

2007

Murarátka 1930

2007

Művelési ágak megosztottságának időbeli változása Kerkaszentkirályon és Murarátkán

1733-ban ismét pusztának mondják. 1740 körül megszállt itt néhány család, de hamarosan elhagyták ezt a területet. Csak 1770-ben telepítették be újra, ekkor gabonát nem, csak kukoricát termesztett, valamint szarvasmarhát és disznót tartott a település 8 családja, azaz 37 lakosa, mivel a terület nagy részét erdő borította. A lakosok egy része uradalmi alkalmazott volt. Egy 1799-es feljegyzés így jellemzi: „Magyar falu, földesura Ples uraság, lakosai katolikusok és más félék is. Fekszik Felsőszemenyének szomszédságában, melynek filiája, határja is hozzá hasonlító.” A település nyelve a horvát volt és 57-en lakták. A néphit szerint letelepedtek itt Stájerországból érkező 53


dongafaragók, muraközi földművesek, vend cséplők és cigányok is. A letelepült cigányok teknőkészítéssel keresték kenyerüket, de emellett kiváló zenésznek is bizonyultak. Az 1833-ból származó forrás (Thiele) így ír róla: „magyar falu, 15 házzal, 121 római katolikus lakossal. Jó szántóföldekkel és szőllőkertekkel. Nagy erdőségekkel. Földesur Inkey. 2 és fél mérföldnyire Alsólendvától, a Mura mellett.” A lakosok nagy része már magyar anyanyelvű. A 19. század elejétől új jövedelemforrásként szőlőt telepítettek a hegyen, e mellett birkát és szarvasmarhát tartottak. Mivel a település országút mellett fekszik, fuvarozással is foglalkoztak. A polgári korban is az Inkeyek tulajdona volt. 1897-től zsidó haszonbérlő művelte több, mint 1000 holdas erdejét és csaknem 400 kh szántóját. A bérlő többszáz sertésből álló kondát és mintegy 200 szarvasmarhát tartott. A település 2051 kataszter holdnyi területének csaknem a fele erdő volt, ami 1935-ig nem változott, a szőlőterületek nagysága viszont 1895 és 1931 között 14,5%-ról 6,4%-ra csökkent. A kivágott szőlősök helyén szántóföld lett (534 kh). Ennek az is az oka, hogy a 19. század közepén még virágzó szőlőhegyeket a századvégi filoxéravész szinte teljesen tönkretette. Sok paraszt jutott koldusboltra. A lakosság fő foglalkozása a szőlőművelés mellett az állattartás – leginkább sertéstenyésztés – maradt. A csaknem nincstelen férfilakosság 80%-a az I. világháború előtt átjárt Ausztriába, ahol gyári munkát vállalt, vagy summás munkára szegődött el Somogy, Baranya vagy Fejér megye nagybirtokaira. A kézi cséplés és a sarlóval történő aratás 1910-ig csaknem általános volt. Kiegészítő jövedelmet a halászat, a vadorzás, az aranymosás és a háziiparként űzött kosárfonás, gyékényszövés, kukoricaháncs-feldolgozás, seprűkötés jelentett a parasztságnak. A Murán több vízimalom működött, csak kompon vagy csónakon álltak. A múlt században a bányai lápon üveghuta is működött. 1935-ben az összterület háromnegyedét Rüdt-Collenberg Veiprecht Hugó gr. Dödigheim birtokolta, ezen kívül egy 100 kh-os és egy 12 kh-os birtok volt, a többi területen 10 kh-nál kisebb birtokok (kb. 270 gazdaság) voltak. Akinek nem volt szőlőbirtoka, nagy szegénységben élt. A kis gazdaságokat gyakran árasztotta el a Mura vize, vagy ha a földje meredek dombon feküdt, az eső mosta le róla a termőtalajt. Az 1945-ös földosztáskor 139 gazda jutott földhöz. Termelőszövetkezete 1962-ben alakult. 1900 és 1910 között a lélekszám és a lakóházak száma egyaránt feltűnően nagy mértékben növekedett, ami talán területátcsatolással vagy pontosabb összeszámlálással magyarázható. A házak terén 1920-ra visszaesés következett be, de a lélekszám – bár lassúbb ütemben tovább gyarapodott. 1930-ban a lakóházak száma 145, a lakosoké pedig 775, ami 1970-re 574-re csökkent. A murarátkaiak a 19. század elején őstermelők voltak szinte kizárólagosan, 1960-ra azonban már csak a népesség fele foglalkozott termeléssel, a többiek főleg az ipar területén helyezkedtek el. A faluban 1925-ben 2 kovács, 2 cipész, 1 kocsmáros és 1 kötélgyártó lakott. A trianoni béke után Murarátka határ menti település lett. 50 kh-t csatoltak hozzá Damása községtől. A 19. század végén a lakosok 10 %-a horvát anyanyelvű, 4%-a német volt, a horvátok megőrizték anyanyelvüket és népszokásaikat az 1920-as felmérés szerint is, a német lakosság viszont beolvadt a magyarságba. 2003-ban 279 fő lakta a település 134 lakását. 1.15.5. Muraszemenye település részei 1.15.5.1. Aligvár A település nevét tréfás névadási móddal alkották, mint amilyen sok van a mai dűlőnevek közt (pl. Míglakhatsz, Nekaszáló). 1785-ben négyen lakták és Felsőszemenye fíliájaként tartották nyilván. Az 1832-es forrás így jellemzi: „Eszterházy uraságé. Csárda és urasági major. Tölgy és bükk erdő. 29 cseléd lakja. Juhtenyésztés.” 54


1836-ban 36 lakosa volt, s akkor Alsószemenyéhez tartozott. 1962-ben Muraszemenye kültéri lakott helyének számított, 10 házzal és 58 lakossal. 1.15.5.2. Csernec A település neve a szláv ˝fekete˝ szó „c” képzős változatából ered. Kezdetben a délszláv eredetű Gyüre nemzetségé volt. Rihennek a fiai, Péter és Pál 1265-ben 7 vármegyei faluért átengedték cserneczi birtokukat a Hahótoknak. 1379-től a Bánffy család birtoka I. Lajos király adományaként. 1381-ben már Csernecz tartományról beszélnek, 1403-ban Csernecz megyéről, ami alatt a Csernecz (Lindva?) folyó vidéke értendő, Alsólendvától nyugat felé. 1405-ben a Hahótok leszármazottja, Bánffy László, János és István elzálogosítja Alben Medvei Rudolf fiainak: Éberhard zágrábi püspöknek és János pannonhalmi apátnak. 1644-ig a Bánffy család birtoka volt, aztán rövid ideig a Nádasdy családé, majd Nádasdy Ferenc kivégzése után a kincstárra szállt. 1790-ben Esterházy Pál megváltotta a kincstártól és a 20. század elején is a család birtokaként tartották számon. 1792-ig két Csernecz falu volt, a jelenlegit Kis-Csernecznek nevezték. Az 1796-os forrás így jellemzi: „Magyar falu, földesur herceg Esterházy uraság, lakosai katolikusok, Felsőszemenyének szomszédságában, ennek filiájában. Alsólendvai uradalomban, földje sovány, más javai nincsenek, s így harmadik osztálybeli.” Egy 1833-as írásban ezt olvashatjuk: „Magyar falu, 20 ház, 149 rk. lakossal. Nagy földművelés, rétek, mezők. Fekezik a Mura mellett.” A 18. század derekán 125 örökös jobbágy lakta a falut. A földek dombos területen feküdtek, a talaj egyharmada homokos, kétharmada agyagos volt. A gabonák közül legnagyobb mennyiségben rozst termesztettek, kisebb mennyiségben búzát és kukoricát, kevés zabot, árpát, kölest és hajdinát is. A földeket két egyenlő nyomásban művelték, 1 pozsonyi mérő 3 és féllel termett. A rétek a Mura áradásainak kitettek, csak egyszer kaszálhatóak voltak, silány szénát adtak. Legelő kevés volt, de a saját jószágaiknak elégséges. Szőlőtermesztéssel is foglalkoztak, bár saját szőlőterületük nem volt, a szomszédos birtokról bérelték. 1857-ben a település területe 861 kataszter hold volt, nagyjából egyenlő, 27-29%-ban alkotta szántó, rét és erdő. 175-en laktak itt akkoriban. 1930-ban 75 ház 489 lakosa alkotta a falut. 226 gazdaság termelt a falu 587 kataszter holdnyi területén. A szántók területe megnőtt az összterület 70 %-ára, az erdőé és a rété az összterület 3-4 %-ára csökkent. Az erdők helyén legelőket is hoztak létre. Legnagyobb földterülete Esterházy Pálnak és a község úrbéreseinek volt, 102 kataszter hold és 137 kataszter hold, a herceg területén főleg szántó volt, a községi területen legelő. 1890-ben a horvát anyanyelvű lakosok száma 13 volt, 1910-re már csak 1 fő vallotta magát horvátnak. 1938-ban Csernec községet egyesítették Alsószemenyével és Felsőszemenyével és az új falu a Muraszemenye nevet kapta. 1.15.5.3. Szemenye – Alsószemenye és Felsőszemenye A település a nevét a „szem” szavunkból származó Szemény személynév továbbképzett alakjából kapta. Első írásos említése 1222-ből Zemena néven, majd 1347-ben Zemege-ként, 1353-ban Szebenya-ként említik. A 14. században Lendvai Miklós tulajdona, majd a lendvai Bánfiaké volt. 1644-ig a Bánffy család birtoka volt, aztán rövid ideig a Nádasdy családé, majd Nádasdy Ferenc kivégzése után a kincstárra szállt. 1790-ben Esterházy Pál megváltotta a kincstártól és a 20. század elején is a család birtokaként tartották számon. I. Bazád, a Bátorffy család egyik őse, a Hahótok leszármazottja 1247-ben ferences kolostort alapított itt. A reformáció idején 1556-ban beszüntették használatát és katonai erőd lett belőle, amit 1600 körül katonákkal és lőszerekkel erősítettek meg, hogy segítsék a végek védelmét a töröktől, amíg Kanizsát vissza nem foglalják. Szemenye a középkorban kiváltságolt mezőváros volt, már 1367-ben „civitas”-ként (városként), 1469-ben „oppidum”-ként, azaz megerősített helyként említik. A környező, törököktől sújtott 55


falvakból a 16. század közepétől sok jobbágy húzódott a mezővárosba ill. a végvár védelmébe. Ezzel magyarázhatjuk, hogy 1558-ban itt 97 ház állt még. A török hódoltság idején a kanizsai török Libru Agga-nak adózott. A településhez 200 hold úrbéres szántó, 300 hold tölgyes, meghatározatlan mennyiségű rét és kevés szőlő tartozott. Őszi búzát, rozst, árpát, zabot, tönkölyt, hajdinát és kölest vetettek. Lovat, szarvasmarhát, disznót tartottak és méhészettel is foglalkoztak. 1715-ig a földeket még egy nyomásban művelték és háromszoros termést adtak. A 17.század végén, a törökök elleni felszabadító háborúk után már csak 4 jobbágycsalád és néhány zsellér lakott itt. 1690-ben csak 2 holdat tudtak megművelni, „a távol valókat penig len el hatták pusztulni és oly erdő fogta, hogy háznak való boronát faraghatnak rajta”. Ugyanígy a környező falvakban is „semminemű vetés nem találtatik”. A templom fa szerkezete és berendezése is a tűzvész áldozata lett, a tetőt néhány éven belül helyrehozták. 1728-ban a 9 örökös jobbágycsalád mellett már 68 idegen (extraneus) is gazdálkodott. Nagyjából a szántóterület felét így sem tudták megművelni, mivel a vidékiek szinte kizárólag szőlőműveléssel foglalkoztak. A legtöbben Domasivecből és Novákocból jöttek. A kápolna és plébánialak építésére Bánffy gróf jelölt ki új telket 1669. évi árvíz után. A régi boronakápolna helyén 1750 után épült fel a Szent Bertalan tiszteletére szentelt templom, mely boltozott volt és cseréppel fedett, díszes padozattal, körülötte temetővel. A Mura 1690 előtti nagy áradása a faluból 27 házat elvitt, a folyó két részre vágta a falut, Alsó- és Felsőszemenyére. Az 1833-as forrás így jellemzi őket: „Két összetartozó magyar falu, 3 órányira AlsóLendvától. Földesúr Eszterházy. Az elsőnek (Alsószemenye) van 20 háza, 156 római katolikus lakosa. Az első leányegyháza a másodiknak. Jó szántóföld, bortermelés és erdőségek. A másodiknak van római katolikus temploma és plébániája, 28 háza, 239 római katolikus lakosa. Jó szántóföldje, bortermelése, erdőségek.” Az adóösszeírásokból ezt tudhatjuk meg az 1728-as állapotokról: „Egy fél telekhez 12, 10, 7, 5 vagy 3 hold tartozik, ennek oka az is, hogy a Mura a terület jelentős részét elragadta, és a közelében fekvő földeket és réteket megkisebbítette. Két nyomásban, 4 igavonóval és háromszori szántással mívelt földek, 153 félhold. Fennmaradó gabonájukat Lindván (Alsólendva) szokták eladni, a búzát 75, a rozsot 50 dénárért. Zabot és hajdinát csak saját használatukra termesztenek. Kölest, dohányt és kukoricát nem vetnek, kender és lent csak saját szükségletükre. A rétek jó fekvésűek, de kétharmadukat a Mura 2-3 évenként elárasztja, ilyenkor néha az összes szénát elragadja. A széna egyébként jó, de eladásra nem jut. A szarvasmarha és a lovak részére elegendő legelő van. Szőlőhegyük silány, romlékony bort terem. Tüzi- és épületfájuk, valamint edénynek és más házi eszköznek való van, makkosuk akkora, hogy makkérés idején – ami ritkán esik – hízott sertésekből jövedelemhez juthatnak. Gyümölcs, malom, halas víz nincs. A földek jó fekvésűek.” 1828-ban már búzát, rozst, zabot és zabbal egyenértékű kukoricát is vetettek. A talaj háromnegyed részben homokos, egynegyed részben agyagos volt. 2 vetésforgóval, 2 igásállattal gazdálkodtak, a szántó egy részét mezőnek hagyták. A dombokról leömlő esővíz jelentős károkat okozott. 1857-ben a parasztok fő jövedelemforrása a gabonatermelés és a szarvasmarhatenyésztés volt, amelynek alapját a több, mint 200 kh-as úrbéri legelő jelentette. Lótenyésztést, főleg hidegvérű muraközi lovak nevelését is vállalták. Jól jövedelmezett a halászat, mit a Kerkán, az Adoványon, az Ó-Murán és a különböző holtágakban műveltek. Néhány család aranymosással foglalkozott. A Murán számos vízimalom, a határban több csárda állt. Ezekben pihentek meg a betyárok és a lókupecek, mikor a pandúrok elől Horvátországba menekültek. Felsőszemenyén 1857-ben az összterület 41%-át alkotta szántó és 22%-át rét. 1935-re a szántók mennyisége az összterület 53%-ára nőtt, a rét viszont a 9%-ára csökkent. Szőlőhegye, erdeje a múlt század közepe óta nincs. Alsószemenyén az összterület 24%-át alkotta szántó, 33%-át erdő, 4%-át nádas. 1935-re a szántó területe 10%-kal nőtt, az erdőé 5%-kal csökkent, a nádas szinte eltűnt. 1869-ben Felsőszemenyén 50 házban 404-en laktak, Alsószemenyén 30 házban 295-en. 1870-ben Felsőszemenyén az ipart 2 kovács, 1 bognár, 2 kereskedő, 4 cipész, 1 asztalos és 1 szíjgyártó jelentette. Kavics- és homokbányája kitűnő minőségű építőanyagot nyújtott és nyújt ma is. 189056


ben 9 horvát és 4 német anyanyelvű lakos is élt a két faluban. 1925-ben Alsószemenyén az ipart 2 cipész, 1 asztalos és 1 kovács jelentette. 1930-ban Felsőszemenyén 94 házban 625-en, Alsószemenyén 52 házban 391-en laktak. Ekkoriban a falu 937 kataszter hold összterületére 270 gazdaság jutott. Esterházy Pál gazdasága 171 kataszter holdnyi volt, a felét szántó alkotta. A község úrbéreseinek gazdasága 258 kataszter holdnyi legelőből állt. A többi gazdaság 20 kataszter holdnál kisebb volt, a parasztság többsége 1-2 holdas törpebirtokos volt. Alsószemenyén 1930-ban 501 gazdaság művelte a község 1113 kataszter holdnyi földterületét. A legnagyobb területe Esterházy Pálnak volt, 452 kataszter hold, fele szántó. 140 kataszter holdnyi területe volt még a község úrbéreseinek, ami 76%-ban legelőből és erdőből állt. A birtokok háromnegyede 1 kataszter holdnál is kisebb volt. 1.15.5.4. Muraszemenye Alsószemenyét, Felsőszemenyét és Csernec-et 1938-ban egyesítették Muraszemenye néven. 1960ban a község területe 2789 kataszter hold volt, a község 301 házát 1431-en lakták. A lakosok alig több, mint fele volt őstermelő, a harmaduk bányászatból és más iparból élt. Kerecsényi 1968-as leírása így jellemzi a falut: „A község Nagykanizsától nyugatra, több, mint 30 km-re, a Mura mellett fekszik. Alsó- és Felsőszemenyéből, valamint Csernecből egyesítették, de még nem épült össze. Határának nagy része nagybirtok volt, a herceg Eszterházy-féle hitbizományhoz tartozott. A határ északi része dombos, szőlőhegyekkel, déli része zömmel rét és legelő, árterület. Szántója aránylag kevés, s évről-évre veszélyeztették azt is a Mura áradásai. Mindhárom falu eredetileg egy utcás település, fésűs beépítettséggel. A telkek nagysága és szélessége azonban a domborzathoz, a környező patakokhoz, stb. idomult.” Zsúpos-ház a 20. század második felében már alig volt. A községben fatalpas, zsúpos pajta több is állt még, általában keresztben zárták le az udvart. Határa a trianoni békeszerződés következtében a damásai határból 50 kh-dal gyarapodott, viszont tőle is elcsatoltak csaknem 200 kh-at pl. Szentmargitfalvához. Mindhárom község lakossága igen szegény volt, 1945 előtt summásmunkára jártak. 1960-ban a népesség 35%-a dolgozott az olajiparban és bányákban. Az őstermelők fő foglalkozása a halászat volt. Egyaránt halásztak a Kerkán, az Adoványon az Ó-Murán és a különböző holtágakban, de az árvizek után az öntésekben is. 1970-ben 351 ház és 1175 lakos alkotta Muraszemenyét, 2003-ra a lakások száma 295-re, az össznépesség 721-re csökkent. 1.15.6. Szentmargitfalva Első említése 1322-ből villa S. Margarethe néven. Hívták még Zentmargyta-nak (1368), SzentMargittha-nak (1728), a mostani nevét 1913 körül kapta. Az 1350-es években Szentmargitasszonyfalvi Ákos fiainak birtoka. 1416-ban Rátki Gergely fia Miklóst, 1466-ban Dobri Mártont és Benedeket említik birtokosként. 1500-ban birtokos volt szőlőhegyén a Bánffy család is, de legnagyobb birtokosként a 16. század folyamán a Dobri családot említik. Később találkozunk birtokosként a Zalay, Szecsődi, az Imreffy, a Győrffy, a Kovács családokkal és másokkal is. 1720-as évektől a Szecsődi család birtokaként említették, de 1768-ra Jakasits András tulajdonába kerül. Az 1830-as évektől földesura a Sümeghy család volt, amelynek szép nemesi kúriája állt a faluban. A néphit szerint a törökdúlás előtt a község a Hosszúföld dűlő Pusztaszentegyháza elnevezésű részén feküdt, amit bizonyítanak a földből előkerült építési törmelékdarabok. Pusztaszentegyházán temetkezési hely, erődítmény és templom is volt, amiket a törökök lőttek szét. A mostani falu végén, a Pajtáskertnek nevezett réten egykor a Dobri család kastélya állt, amit szintén a törökök romboltak le. 1576-ban a török elpusztította a népet és pusztává tette a települést, ami csak 1726-ban kezdett benépesülni újra. A török háborúk után a falut 3 betelepült 57


zsellércsalád lakta, akik közül egy molnár volt. Telkük nem lévén szőlőműveléssel foglalkoztak, ami után hegyvámot fizettek. Állatokat, ökröt, tehenet és sertést tartottak. 1770-ban 10 család 53 lélekkel élt a településen. Az 1778-as leírás szerint sem temploma, sem temetője sincs, ehhez képest Holub leírása szerint templomát Antlochiai Szent Margit tiszteletére szentelték. A 18-19. századi írásos források (Thiele) így emlékeznek meg róla: „Magyar falu, földesura Jakosits uraság. Lakosai katolikusok, fekszik Felsőszemenyéhez közel, melynek fíliája, határja középszerű.˝(Vályi) ˝Falu 12 házzal, 98 rk. lakossal. Szép nemesi curia. Szőlőtermelés, erdősség. Földesúr Sümeghy.” Az 1870-es felmérés szerint a falu lakosai földjeiken kukoricát termesztettek (36,5 pozsonyi mérőnyit), kis mennyiségben búzát és rozst (3 és 8 pozsonyi mérőnyit). A dombos-hegyes vidék a szántóföldi művelésnek nem kedvezett szántójuk csekély volt, jelentéktelen. Az ipart 2 asztalos, 2 cipész, 1 kőműves és 1 kovács jelentette 1925-ben. Míg 1828-ban csak 8 házból állt a falu, 1930-ra a házak száma 76-ra, a lakosok száma 419 főre nőtt. 1930-ban a falu 515 kataszter holdas területének 31,6%a szőlő, ami változás az 1895-ös adatokhoz képest, Szentmargitfalva térképe 1852-ből amikor még a terület 44,7%-án szőlőműveléssel foglalkoztak. Ez filoxéra-járványnak is betudható. A kivágott szőlőskertek helyén részben rét, részben szántóföld lett (24,6%-ról 29,9%-ra nőtt az aránya). Erdő nem tartozott a falu területéhez. Ennek ellenére a férfiak a környező hatalmas Esterházy hitbizományi erdőkben szenvedéllyel űzték a vadorzást. 1930-as évek végétől a férfiak nagy része az olajbányászatnál vagy a kapcsolódó iparágakban helyezkedett el, leginkább Bázakerettyén vagy Lovásziban, de a pécsi és a Pest környéki üzemekbe is eljártak dolgozni. Az 1935-ös felmérés szerint a falu 471 gazdaságból állt, amelyek közül az 1 kh-nál kisebb, szántóföld nélküli gazdaságból volt a legtöbb (321). A legnagyobb gazdaság 24 kh területű volt. A földosztáskor 51 gazda kapott birtoklevelet. Termelőszövetkezete nem volt soha, mivel dombos határa a nagyüzemi művelésre nem volt alkalmas. A falu belterületének egy része Csörnyeföld határába nyúlt át. Ez is az oka, hogy az 1960-as években Csörnyeföldtől és Muraszemenyétől is hozzácsatoltak összesen 100 kh területet. Lakossága 1941 óta gyors ütemben csökkent, 2003-ban a falu területe 3,12 km2 volt, 73 lakásban 110 lélek lakott. 1.15.7. Csáktornya Időszámításunk első századában a Muraköz Strabon geográfus irataiban, mint Insula Intra Dravam et Muram (sziget a Dráva és Mura között) került említésre. Mai központját, Csáktornyát (Čakovec) Aquama városnak – vagyis vízivárosnak nevezték, mivel mocsarak és holtágak övezték. A település nevét Dimitrije Caku (Csák Demeter) neve alapján kapta, aki a 13. században védőfalakat emeltetett, amelyeket az itt lakók 1328-ban Csáki erődnek hívtak (Čakijeva utvrda). 133358

Zrínyiek udvarháza Csáktornyán (Čakovec) forrás: www.tzm.hr


ban Károly Róbert királyi dekrétumával megkülönböztette a várost, mint központot a többi településtől. A Muraköz különböző nagyhatalmak kormányzása alatt volt Bécs és Isztambul között. A legfontosabb időszak a Zrínyiek uralma alatti időszak a 16. és a 17. században, akik nem csak nagy hadvezérek, hanem gondolkodók is voltak, és ezt a vidéket szellemileg és anyagilag is felvirágoztatták. A város, Csáktornya gyors fejlődését is ettől az időszaktól, a 16. század közepétől számítják. Kiemelkedő évnek számított 1589, amikor a Csáki erőd megkapta a kereskedés jogát. Ez az erőd számára is városi rangot jelentett. A család legkiemelkedőbb tagja Zrínyi Miklós (Nikola Zrinski) (1620-1664) volt, aki különösen eredményes volt a Török Birodalommal vívott harcokban és a „Horvátország generalisa” címét is viselte.

FELHASZNÁLT IRODALOM A szombathelyi egyházmegye névtára. Szombathely. 1972. Balassa – Ortutay: Magyar Néprajz. Corvina Kiadó, Békéscsaba. 1979. Bencze Géza: Zala megye hidrográfiai képe a reformkori vízrendezések küszöbén – egy korabeli kéziratos forrás alapján. Zalai Gyűjtemény 18., Zalaegerszeg. 1982-83. Fényes Elek: Magyarország Geographiai szótára, mellyben minden város, falu és puszta, betűrendben körülményesen leíratik. Pest. 1851. Holub József: Zala megy középkori vízrajza. Zalaegerszeg. 1963. Holub József: Zala megye községeinek története. Kézirat. 1933. Kerecsényi Edit – Kapitány Orsolya: Tárgyak kéregből, fatörzsből, vesszőből és más növényi nyersanyagokból. Somogy megye népművészete. 2001. Kerecsényi Edit: A kender termelése és feldolgozása Letenyén I. Zalai Múzeum 2. 1990. Kerecsényi Edit: A kender termelése és feldolgozása Letenyén II. Zalai Múzeum 4. 1992. Kerecsényi Edit: A muramenti horvátok története és anyagi kultúrája Zalai Gyűjtemény 18., Zalaegerszeg. 1983. Kerecsényi Edit: A népi méhészkedés története, formái és gyakorlata Nagykanizsa környékén. Néprajzi közlemények XIII.3-4. 1969. Kerecsényi Edit: Az erdő szerepe a zalai parasztság XVIII-XIX. századi gazdálkodásában. Zalai Gyűjtemény 27., Zalaegerszeg. 1987. Müller Péter – Petánovics Katalin: A halászat története. A Balatoni Múzeum állandó kiállításának katalógusai 3., Keszthely. 1987. N. László Endre : Aranymosás a Kárpát-medencében. Gondolat Kiadó, 1988. Nagykanizsai Thúry György Múzeum helytörténeti gyűjteménye Paládi-Kovács Attila: A magyar parasztság rétgazdálkodása. Akadémia Kiadó, Budapest. 1979. Paládi-Kovács Attila: Magyar néprajz. Életmód IV. kötet. Akadémia Kiadó, Budapest. 1997. Paládi-Kovács Attila: Magyar néprajz. Gazdálkodás II. kötet. Akadémia Kiadó, Budapest. 2001. Póka Antal: Tekintetes Nemes Zala Vármegyének Vízi Leírása. Az 1832k eszt. Februarius 4ki KisGyülekezet 420k számához. Kézirat. Zala Megyei Levéltár Takács Lajos: Határjelek, határjárás a feudális kor végén Magyarországon. Akadémia Kiadó, Budapest. 1987. Thiele J. C.: Das Königreich Ungarn. Kaschau.1833. Vályi A.: Magyar Országnak leírása. I-III. Buda. 1796 – 1799. Vándor László (szerk.): Zala megye ezer éve. Zala Megye Önkormányzata és Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, 2001. Zala Megye Kézikönyve. Ceba Kiadó, 1998. Zala Megyei Levéltár Helytörténeti Lexikon XV/14. cédulaanyaga www.zmmi.hu 59

Tájváltozás a Mura mentén

Recommend Documents