s t Ö C k e r t
g Á b o r
T E R R A N O V A I „HÍrek 2134.
mÁjus-augusztus / szÜlŐk arany/ szuperliga, gyŐztes dobÁs / randevÚk Colette paradise-szal (+ 2 Éjszaka) / ÜdÜles bora borÁn (2 HÉt)” – a tiszteknek kijáró memotár címkéje ritka jó anyagot ígért, derek meier hadnagy mégis egykedvűen forgatta: …már ezek a szarok sem segítenek. a bolygójáró ablaka mellett ráérősen maradoztak el a terranova sziklái, s ettől a hadnagy csak még bosszúsabb lett. a propagandafilm szövege jutott az eszébe: „vÖrÖsborbarna sziklÁk, amelyek mÉltÓsÁgteljesen tÖrnek az Égig, a planÉta termÉszet alkotta, pompÁs felHŐkarColÓi” – vagy valami ilyesmi. „vörösborbarna!” mintha étteremben nőttek volna, nem egy letelepedésre egyelőre alkalmatlan bolygón… s egyáltalán: mióta barna a vörösbor? meier mostanra már tudta, hogy 4,3 fényévnyire a földtől a sziklának egyetlen színe van: sziklaszíne. az égnek meg égszíne – harmadik szín pedig nincs a terranován. Összehúzta magán a kabátot, majd felmordult: – jenkins, a fenébe is, ne sajnáld ezt a tragacsot! a sofőr rátaposott az energiapedálra, mire a bolygójáró megugrott, és gyorsabban kezdett távolodni a betonpályától, ahol a teherhajó éppen felszállni készült. az újoncok csapatszállítója a bolygójáró mögött próbálta tartani a tempót, sziklaszínű porfelhőket hagyva maga után. lakodalma
a hadnagy figyelte, ahogy jenkins szétosztja a postát. mindenkinek több feladata volt, legalább annyira önkéntes alapon, mint szükségből: az állandó elfoglaltság segített elmúlatni a napokat. jenkins, a telepesek pszichiátere például rendszeresen furikázta a tiszteket, és az érkező privát küldemények is az ő kezén mentek keresztül. meier hadnagy pedig azon túl, hogy igazgatta a kolóniát és tartotta a kapcsolatot a parancsnoksággal, kiképezte és beosztotta az újoncokat, az elpatkolt őrmester helyett. az őrmesternek már jó ideje nem volt utódja – a terranovai áthelyezéseket megelőzte a bolygó híre. Újoncok viszont mindig akadtak – most is vagy hatvan frissen vasalt antefort egyenruha toporgott idegesen a hadnagy mögött, vártak az eligazításra, és némán bámulták az eléjük táruló életképet. a telepesek úgy vetették rá magukat a postával érkezett memotárakra, mint annak idején, tizenhét vagy tizennyolc éve – meier már nem emlékezett pontosan – az amerikai nemzeti terraformáló rt. sorozóbizottsága a tengerészgyalogság állományára. az antefort gyors meggazdagodást ígért kemény munkával, és persze dicsőséget mindenekelőtt: a leendő telepesek
E M L É K E K
teremthetik meg az emberiség új otthonát. ehhez képest a négy év meló egyáltalán nem tűnt olyan soknak. aztán a szerződések aláírása után kiderült, hogy a „4,3 fényévet semmibe vevő térugró hajtóművel” is bő három évig tart az út. igaz, ennek eleinte nem volt jelentősége, az első telepesek ugyanis nem tértek vissza: egyikük sem érte meg a szerződés lejártát. mert bár az alpha Centauri sg324-es bolygója – vagy ahogy az antefort hívta: a terranova – a marsnál is alkalmasabb volt a terraformálásra, hőmérsékletingadozásaival és lassan, de biztosan mérgező légkörével elfogyasztotta az embereket, akár egy ráérősen lakomázó, gigantikus szörnyeteg. kiderült, hogy a terranován nem otthonteremtés zajlik, hanem háború egy bolygó ellen – talán ezért is toboroztak katonákat a feladatra, akik készek voltak fegyelmezetten meghalni. mindig akadtak újabb balekok, akiket az évente háromszor érkező hajó rakott ki a planétára – csontjaikat csinos kőrakások őrizték a leszállópálya mögött. a helyzet alig változott, amikor elkészültek a naptelepes erőművek, és üzembe helyezték az első, és eddig egyetlen léggenerátort, amely már szűrte a terranova levegőjét a lakóbarakkok fölött feszülő acél- és üvegkupolában. a bolygó egy kicsiny szeglete ugyan élhetőbb lett ezután, és a munkások nagy része átvészelte már a négy évet, legtöbbjük azonban, ha nem a hely sivárságába őrült bele, akkor a munka egyhangúságába. meier hadnagy jól tudta ezt – ő küldte az sg324-re ezeket a kölyköket, és ő látta őket emberi roncsként, bomlott elmével visszaérkezni. felemelte hát a hangját, és végül addig ugrált feletteseinél a kölykök érdekében, amíg a földről őt is a terranovára vezényelték. ahol aztán pár hónap után megjelentek a centauriánok. az elszigeteltséget a memotárak tették elviselhetővé. a kis adatlapkák négyhavonta érkeztek az utánpótlással, és a rajtuk található, személyre szabott földi emlékek tartották a lelket a telepesekben. drága és új technológia volt, de a terraformáló rt. fejesei végül belátták e beruházás szükségességét – alighanem az önkéntesek közt egyre sűrűbben előforduló öngyilkosságok győzték meg őket. az egyik emlékadagtól a másikig tengődő telepesek közül azonban egyre többen jutottak haza épségben (bár kétszer három év űrutazás és négy év terraformálás után ez a szó új értelmet nyert). meier hadnagy látta a memotárakra épülő rendszer cinizmusát, és gyűlölte ezeket a kölcsönkapott, művi élményeket, amiket valahol a földön mások éltek meg
22
helyette… már csak azért is, mert ő maga sem tudott ellenállni a lapkák csábításának. ami azt illeti, senki sem – jenkinst kivéve, aki bevallottan önpusztító volt: neki a teherhajó memotárak helyett néhány gyanúsan kátrányfekete itallal teli ládát hozott. ital vagy hamis emlék – a hadnagynak egyre ment. tudta, hogy a memotárak csakis a négyéves munka zavartalanságát szolgálják, de ő is érezte a leküzdhetetlen sóvárgást az újabb és újabb földi élmények után. meier keserű fintorral lépett be a tiszti barakkba. mint abban a régi háborúban, abban a távol-keleti országban, ahol élénkítő kábítószerekkel tömték a katonákat… nem jutott eszébe az ország neve. ezért is a memotárakat hibáztatta, és dühösen rántotta be maga után lakócellájának ajtaját. rossz kedve volt. az eligazításon egy újonc sírva fakadt, és haza akart menni – mindig akadt egy. a hadnagy leheveredett a priccsre, majd a fali kijelzőre pillantott: még három óra, aztán jönnek a centauriánok. tűnődve pöckölgette a memotárat, aztán nehéz sóhajjal bedugta a halántékcsatlakozójába. lássuk, mit tud Colette paradise! a centauriánok űrhajók és repülő csészealjak nélkül érkeztek, és mivel senki sem tudta, honnét, jobb híján a bolygórendszer után nevezték el őket.
először a készülő második léggenerátor mellett anyagiasultak egy decemberi délutánon, egyetlen pillanat alatt. ormótlan, amorf testük nagy riadalmat váltott ki a dolgozó telepesek között. az emberek a legjobban védhető barakkba húzódtak, és a terraformáló bázis mozdítható fegyverkészletét markolva figyelték, ahogy a lények lomhán eléjük gördülnek, mint hatalmas, vízzel töltött léggömbök – gumiszerű bőrük színe folyamatosan változott, hangot csak az alattuk súrlódó kavicsok adtak. meier a kíváncsiság és a félelem mellett némi megvetést és undort érzett láttukra: végtagok és érzékszervek nélküli tarka pacák – ez lenne a földön kívüli értelem? végül a centauriánok megálltak a telepesek előtt, és fél óra feszült várakozás után eltűntek, ugyanolyan hirtelen, mint ahogy előbukkantak. másnap azonban megint megjelentek, és onnantól kezdve minden nap, mindig ugyanabban az időpontban. meier azonnal értesítette a terraformáló rt. centauribeli parancsnokságát, amely valahol a naprendszerben lebegett, aztán – előírásszerűen – megpróbált kommunikálni az idegen lényekkel: gyötrelmes, eredménytelen napok következtek. a kommunikációs protokoll, amelyen éveken át dolgoztak a földi szakemberek, csődöt mondott. a legáltalánosabbnak hitt nyelv, a matematika teljesen hatástalan volt a lényekre: a pacák mozdulatlanságba
dermedtek, miközben az emberek prímszámokkal, bináris számokkal, térkoordinátákkal és egyéb algebrai és geometriai módszerekkel igyekeztek beszélgetést kezdeményezni. semmilyen reakciót nem mutattak akkor sem, amikor a hadnagy és a parancsnokság hamarjában a terranovára küldött kódfejtői különböző magasságú hangokkal, majd színekkel próbálkoztak. Így egyre kétségbeesettebb kísérletek következtek, meier minden elérhető segítséget igénybe vett. a földönkívüliek érkezése után egy héttel már érezhetően lelassult a terraformálás, mert a telepesek is azon törték a fejüket, mit nem próbáltak még. semmilyen általuk ismert földi nyelv, kód, grimasz vagy gesztus nem volt hatással a lényekre. az emberek rajzoltak a terranova porába, képekkel magyaráztak, ujj-, és zászlójeleket adtak le, filmeket vetítettek, végül kézzel-lábbal mutogattak, zajongtak, zenéltek, sőt, szinte már kisebb színdarabokat adtak elő – anélkül, hogy a centauriánokból bármilyen választ sikerült volna kicsikarniuk. meier ezután kitalálta, hogy körbevezeti a lényeket a telepen, de jenkinsszel együtt sem tudta rávenni őket, hogy bárkit is kövessenek. amikor aztán minden ötletükből kifogytak, a fésűtől a bolygójáróig mindenféle használati tárgyat és berendezést vittek a jövevények elé, hátha valamelyik meghozza a várt áttörést. olyan volt a terranovai sziklatenger után, mint egy ezerszínű robbanás. meier összerándult, és egyszerre hallotta meg a stadion őrjöngését, az öreg szülőket éljenző rokonokat, a bora bora-i függőágy kötelének recsegését és a híres filmsztár elnyújtott nyögését. mindent és azonnal élt meg, egy hosszú pillanatig ő volt a legboldogabb ember a galaxisban. a révület má-
sodpercekig tartott, aztán az öntudatlan vigyor lassan eltűnt a hadnagy arcáról, ahogy az emlékek halványulni kezdtek. meier megrázta a fejét, aztán kihúzta a memotárat (egyszer használatos volt, a parancsnokság enynyit engedélyezett a tiszteknek is). az élmények élénken kavarogtak benne, újabb részletek jutottak eszébe az aranylakodalomról, de a katarzis már elmúlt, és átadta a helyét a józanságnak, és meier tudta, hogy a következő hetekben egyre inkább kikopnak majd az emlékek, hamar elfelejti őket. ez volt a műélmények legnagyobb baja, a gyors feledés. meier emlékezett rá, hogy mikor volt a harmincadik születésnapja, de arra már nem, hogy mit csinált akkor – pedig annak a születésnapnak még mind a huszonnégy óráját a földön élte át. a memotárak tartalmát csak egy pillanatra tapasztalhatta meg, ezért sokkal hamarabb kiestek az agyából. Csak egyetlen bizonyosság zakatolt a fejében: minden, amit átélt, hamis. Hiába érezte Colette paradise csodálatos melleit a tenyerében, hiába emlékezett arra, hogy milyen bivalyerős koktélt ivott a parton, abban a pálmalevelekkel fedett bora bora-i bárban, egy gondolat kíméletlenül túlharsogta a többit: tudta, hogy ő valójában évek óta a terranován senyved, és lassan beleőrül a sziklaszínű monotóniába. a terranovai emlékek nem engedték sokáig maguk közé az illékony műérzeteket. Hogy a centauriánok (vagy ahogy a telepesek nevezték, „lufik”) intelligens életformák voltak, nem volt kétséges – jóllehet, a hadnagy egyedül abból szűrte le a következtetést, hogy a lények is folyamatosan próbáltak kommunikálni. de hogyan! amikor másodszorra jöttek, a szürke és a barna különböző árnyalatait váltogatták bőrükön, más napokon rikító színeket és szabályta-
24
lan, szaggatott görbéket öltöttek magukra. a telepesek mindent holofilmre vettek, de a kódfejtők sem tudták kibogarászni, mit jelenthetnek a különböző tónusok és alakzatok, és nem sikerült hasonló módszerekkel kapcsolatot teremteni a lényekkel. máskor a pacák felvették a terranovai sziklák színét, és különböző magasságokba lebegtették a környező apróbb köveket, tárgyakat, embereket – és végül saját magukat is. nem kis riadalmat okoztak, amikor először mutatták be ezt az attrakciót. odafenn aztán mindent és mindenkit mozgatni kezdtek, egymás körül keringették a lebegőket, majd mindenkit leeresztettek, és összeálltak egy szoros alakzatba, mintha egy bizarr és esetlen balett után hajoltak volna meg. reménytelen volt még a találgatás is azt illetően, mit akarnak közölni. néha a színes és a lebegtetős trükköt kombinálták, és megesett az is, hogy furcsa tárgyakkal jelentek meg, amelyek valamilyen fémesen csillogó, kőzetszerű anyagból készültek, és egyetlen egyenes élt vagy felületet nem lehetett találni rajtuk. meier több ilyen tárgyat is megpróbált megtartani további vizsgálatokra, de amikor a centauriánok eltűntek, a holmijuk is elillant. végül valakinek eszébe jutott a memotár. brubaker őrvezető még hónapokkal azelőtt szétszedett egyet unalmában (vagy ez talán már a kezdődő terranovai téboly jele volt), de mivel ezzel egy kisebb vagyont érő cégtulajdont rongált meg, nem mondta meg a hadnagynak. amikor valamelyik utolsó találkozón mégis előhozakodott vele, a hasznavehetetlen, összekarcolt memotárat nemcsak az emberek, hanem a centauriánok is megcsodálták. a kormányzatilag titkosított technológiával készült adatlapkában pici, fényes betét csillogott – hasonlatos ahhoz az ásványhoz, ami az idegen lények néha megjelenő felszerelését alkotta. brubakernek ugyancsak ez tűnt fel, mégis meglepődött, amikor a színes pacák aznap a betétet is magukkal vitték – és másnap karcolások nélkül hozták vissza. a türkiz émelyítően csiricsáré fokozatait villogtatták magukon, miközben átlebegtették a betétet meier hadnagy kezébe. brubaker kopogtatás nélkül nyitott rá a hadnagyra, mit sem törődve azzal, hogy ezzel esetleg megzavarja felettese elmélkedését – a formalitások hamar elkoptak a terranován. – derek, itt az idő. mennünk kell! – az őrvezető mosolya éles kontrasztban állt üresen csillogó szemével. – egyébként nagyszerű volt a győztes dobásod! majdnem olyan jó, mint az én hazafutásom… meier hadnagy csendben hálát adott az antefort élményszerzőinek, hogy ezúttal végre nem cseszték el az emlékek szinkronizálását, majd feltápászkodott. kisietett a barakk elé, ahol jenkins már a bolygójáróban várta. meier beült mellé, brubaker pedig a hátsó ülésre huppant. szinte egyszerre gyújtottak cigarettára. a következő pillanatban felduruzsolt a motor, és jenkins a második generátor felé irányította a járművet.
25
a hadnagy benyúlt az ingzsebébe, és elővett egy lezárt fémtokot – elfért a tenyerében. tisztában volt vele, hogy egy memotár lapul benne: a parancsnokság küldte a teherhajóval, és a mellékelt szigorú utasítások szerint meier feladata volt átadni a centauriánoknak. bár a hadnagy oldalát furdalta a kíváncsiság, hogy vajon mi lehet a memotár tartalma, az antefort pecsétjét a találka helyszínén, a cég kódfejtőivel együtt kellett feltörnie. alig két hete, hogy brubaker megmutatta az idegeneknek a kibelezett adatlapkát. amikor a fejesek megtudták, hogy a lények képesek a memotárral kommunikálni, azonnal leállítottak minden további próbálkozást, és elkészítették az emberiség „hivatalos” válaszát. a nagyokosoknak kapóra jött, hogy éppen akkortájt volt esedékes a következő szállítóhajó érkezése, így velük küldték le a bolygóra a memotárat. meier elmerengve nézte a tokot, cigarettáján már rég kialudt a parázs. valamiért a memotár működött – talán minden más kommunikáció és algoritmus túl egyszerű volt a centauriánoknak, de az emberi csúcstechnika bejött. Ő volt az első, aki megtapasztalta, milyen tarka pacának lenni. amikor bedugta a halántékcsatlakozójába a lényektől kapott kütyüt, egy csapásra megváltozott a véleménye erről a csodálatos életformáról. jó volt pacának lenni, de sokkal többet nem tudott elmondani az érzésről. jenkins fogalmazta meg legtalálóbban, amikor a hadnagy után kipróbálta az adatlapkát (ez volt az első alkalom, hogy a hadnagy memotárat látott a doki kezében) – a pszichiáter lehunyt szemmel sóhajtott fel, és csak annyit mondott: „Öregem, ez olyan, mint nyáron szabad ég alatt aludni egy földi parkban.” meier teljesen felvillanyozódott az élménytől, pedig a java még hátra volt: a memotárról csak úgy áradtak az emlékek a fejébe. noha sok mindent csak homályosan értett (vagy épp egyáltalán nem), így is részese lehetett a centaurián történelem és tudomány néhány villanásának. tudta például, hogy a lények korábban jóval hamarabb pusztultak el, aztán rájöttek, hogyan lassíthatják le öregedésüket. emlékezett arra is, hogy a lebegésre már évmilliókkal ezelőtt is képesek voltak, míg a bolygóközi teleportációt csak néhány ezer évvel ezelőtt fedezték fel. ami azonban legjobban tűzbe hozta a hadnagyot itt, a terranován: a centauriánoknak gyerekjáték volt a terraformálás! számukra csupán napokba telt az sg324eshez hasonló bolygók légkörének és nyomásának változtatása, és megvolt bennük a szándék, hogy tudásukra az embereket is megtanítsák! meier kipöckölte a járműből a hasznavehetetlenné vált csikket, és azon kapta magát, hogy mosolyog. Ha az idegenek segítenek kolonizálni ezt az istenverte bolygót, előbb hazatérhet a földre. Hősként, a pioníroknak járó tisztelettel övezve, természetesen. bizonyára kap majd némi jutalmat is a közvetítésért, és ezek után talán egy korai nyugdíjat sem tagadnak meg tőle. visszamegy Wisconsinba, és vesz egy kertes házat valamelyik
kisvárosban, aztán élete végéig a terranovai sztorikkal szórakoztatja majd a környék bárjainak törzsközönségét. És persze rohadjon meg, ha még egyszer memotárhoz nyúl! a bolygójáró nagyot döccent, ahogy jenkins fékezett. megérkeztek. a generátornál már gyűltek az emberek, bár mindegyiküknek a dolgával kellett volna törődnie. elvileg nem tudhattak a parancsnokság küldeményéről, de egy ekkora telepen semmi nem maradhat sokáig titokban. talán az újoncok, gondolta meier. embernyi magas, kávébarna léggömb jelent meg közvetlenül előtte, és ez kizökkentette a hadnagyot a gondolataiból. a centauriánok pontosak voltak, mint mindig. a találkozó rövid volt, a lények a fémtokból előkerült memotárral hamar távoztak. már csak az volt a kérdés, mit szólnak hozzá. másnap a kolónia teljes személyzete ott szorongott a készülő második generátor mellett. a centauriánok azonban ezúttal nem jöttek. És következő nap sem. ami azt illeti, soha többé nem jöttek. – a bÜdÖs Úristenit, meier, mit rontottak el?! a kérdésnek már rég nem volt értelme, a hadnagy nem is válaszolt rá: zsibbadt egykedvűséggel nézett vallatójára. az elmúlt napokban meier próbált visszarázkódni a mindennapokba, de nem tudta kiverni a fejéből a centauriánokat, és a lehetőséget, amit magukkal vittek. túlságosan szép álom volt a földönkívüliek segítségével hetek alatt befejezni a terraformálást. a lények hiánya sokként érte az egész kolóniát – a terranovai élet ezután nem sokban különbözött az sg324-en töltött mindennapoktól: napközben építették tovább a második generátort, meier a tervek alapján irányította a munkálatokat, egy másik csapat pedig a következő kupolán dolgozott. este aztán jenkins – neki érezhetően több dolga akadt a centauriánok eltűnése után – kezelte azokat, akik úgy érezték, nem bírják tovább, és ládaszám vedelte kávészínű löttyét. a többiek a kantinban általában kedvenc szórakozásukat űzték: hamis emlékeiket mesélték egymásnak, és próbáltak közös pontokat találni a memotár-sztorikban – mindig nagy öröm volt, amikor kiderült, hogy néhányan együtt vitték győzelemre a lakerst, vagy hogy egy fotómodell két közlegénynek is megvolt. aztán két hét után megérkezett a terraformáló rt. harapós különítménye: csupa fejes a parancsnokságról. Heteken keresztül faggatták a telepeseket és a kódfejtőket; kikérdezések és jelentések követték egymást, hazugságvizsgálókat és igazságszérumokat vetettek be. Hibát kerestek. bűnbakot, aki miatt meghiúsult a kapcsolat a földönkívüli értelemmel, de be kellett látniuk, hogy a kolónia személyzete parancs szerint járt el.
meierrel többször is elbeszélgettek. ezúttal is egy vallatószobában volt, de a vele szemben ülő alezredes már csak fejcsóválva nézett valahova nagyon távolra – talán a föld felé –, és egy költői kérdést ismételgetett, néha máshogy ragozva. – a büdös úristenit, meier, mit rontottunk el? a hadnagy napok óta fel akart tenni egy kényes kérdést, és úgy érezte, ez az az alkalom, amikor semmibe veheti a katonai protokollt. – Őszintén szólva, fogalmam sincs, alezredes úr. Ön tudja esetleg, mi volt azon a memotáron, amit a lufik kaptak? a főtiszt nagy levegőt vett, hogy előadja az ilyen esetekhez illő, „itt most én kérdezek” kezdetű monológját, de aztán csak fáradtan legyintett egyet. – Csak az előírásos mosolyalbum a legjobb arcunkról, itt-ott kiszínezve: pár kép a naprendszerünkről, aztán a földről; emberek öt kontinens különböző tájairól; néhány történelmi emlék: a kínai nagy fal, a függetlenségi nyilatkozat és hasonlók. békés képek new yorkról, Washingtonról és más világvárosokról. tudományos eredményeink, a rák gyógyszere, a térugró hajtómű, a terraformálási eljárásunk. a végén pár életkép, ahogy kupolát építünk a terranova szikláira. – vörösborbarna szikláira, igaz? – meier hangja maga volt a keserűség. az alezredes rögtön visszazökkent a posztjába. – ezt hogy érti, hadnagy? meier magára erőltetett egy félmosolyt. – sehogy, alezredes úr. Csak… eszembe jutott egy vicc, amit régen hallottam. – jenkins! – miernek nem kellett többet mondania, a doki máris gyorsított. a csapatszállító menetrendszerűen érkezett, újoncokkal, utánpótlással, és a felépítendő harmadik generátor alkatrészeivel… és persze, egy újabb adag memotárral. a hadnagynak már a kezében volt a sajátja, a címkéjét olvasta: szeptemberi, októberi és novemberi hírek, anya-apa jól van, egy fergeteges buli, bahamai nyaralás, néhány dugás – nem írták oda a lényeget. pedig a hadnagy tudta, és azt is sejtette, hogy ezúttal nem egyszer használatos a memotár. biztos volt benne, hogy lapul még egy emlékcsomag a lapkán. emlékek arról, hogy a centauriánok valójában nem többek végtagok és érzékszervek nélküli tarka pacáknál. arról, hogy a lények nem eltűntek azt gondolván, hogy az embereknek nincs szükségük rájuk, hanem az emberek voltak azok, akik nem kértek belőlük. meg nem élt és meg nem történt élmények az elmúlt hónapokról – erős és pozitív élmények, amelyek felrázzák ezt a depresszióba süllyedt kolóniát. feleslegesnek és fárasztónak tűnt harcolni ellenük. derek meier nem várta meg, amíg a szállásra érnek – még a bolygójáróban halántékába csúsztatta a memotárat.
26
