1
S
zóval, nem szépítem a dolgot: sze-
rintem te dilinyós vagy. Scott elmosolyodott, hogy egy kicsit, de ne túlságosan, elvegye a megjegyzése élét. Egy héttel korábban léptek ki a hiperûrbõl. A gravitációs hajtómûvük új, továbbfejlesztett típus volt, a vita azonban, amit szinte rögtön elkezdtek, ahogy a legénység kiszállt az alvókapszulákból, a régi volt. A többiek az üzemben dolgozgattak, vagy éppen a hajón rutinszerûnek számító feladatokat végezték, így a két pilóta egyedül maradt a vezérlõmodulban. A Nagy Mélységet bámulták; csak pár heti út választotta el õket a következõ kikötõtõl, de nekik éveknek tûnt a hátralevõ idõ. Tom – az alvókapszulába való befekvés elõtt rövidre nyíratott sötét haja még mindig nem nõtt meg – már megint elõadta a szokásos szónoklatát. Olyan volt, mint egy elsõéves kadét egy vitafórumon.
9
Scott megdörzsölte szõke szakállát, és várta a választ. Köröttük a hajó állott levegõjének olyan szaga volt, akár egy edzõterem öltözõszekrényének. Tom természetesen egy másodpercet sem késett a felelettel. – Persze, dilinyós vagyok. Én, meg mindenki más is. De annyit bizton állíthatok, elõbb-utóbb megkapjuk a számlát. Képtelenség büntetlenül megerõszakolni a szûz bolygókat, lehántani róluk mindent, ami értékes, hogy a végén csak az üres vázuk maradjon meg. – Nem emlékszem rá, hogy mostanában bármibe belevertem volna a farkamat – mondta Scott. – Tudod, hogy értem. – Nem. Nem tudom. A „Dolarhyde”, ha esetleg elaludtál volna az eligazítás alatt, egy vontatóhajó. Egy félig megrakott uszályt vontatunk, amire tizenöt millió tonnányi feldolgozott halat és állati terméket pakoltak. Meg a processzort, ami még több élõ húst gyûjt majd be a Ryushi csóró balekjaitól, a szartaposó cowboyoktól... Nem. Nem is cowboyok, mert nem tehenekre vigyáznak. Inkább „rhynth” boyok, akik azon a semmi közepén levõ bolygón élnek. – Scott... – És – folytatta Scott, meg sem hallva Tom közbeszólását –, és az uszály, meg ez a hajó, meg a cowboyok, ahogy te meg én is, a Cég tulajdonában vagyunk. Testileg és lelkileg. A jó öreg Chigusának add elõ ezt a megerõszakoljuk-a-természetet dumát. Helyes? – Jézus, te olyan átkozottul szûkagyú vagy... Hú! Scott végighúzta a kezét a kapcsolók fölött, és megpróbálta meghatározni, melyik mûszer csipog. Itt, a Nagy Mélység közepén, ahol semmi sem létezett, csak az õ bárkájuk, meg a nagy néha nekipattanó hidrogénatomok, valami hirtelen elhúzott mellettük. De olyan gyorsan, hogy szinte csak egy villanás volt az egész. És közben piszkosul felgyorsított. A hajótól
10
jó néhány száz kilométernyire haladt, de ez a távolság idekint semminek számított. – Ez a kibaszott olcsó doppler! – mondta Tom, és megpróbálta rábírni a komputert, hogy megváltoztassa a mûszer érzékelési tartományát. – Mi a franc volt ez? Talán egy hajó? – Nem valószínû. Egy ekkora gyorsítás belepasszírozná az üléseikbe az utasait. Lehet, hogy egy nova-törmelék. Vagy egy szikladarab, ami egy réges-rég szétrobbant bolygóról szakadt le. – Igen? De az is lehet, hogy ez maga volt a Végsõ Leszámolásra induló Úristen. Jobban jársz, Scotty, ha tisztára mosod a lelkiismeretedet! – Én csak egy csóringer vagyok, haver. Ne engem okolj amiatt, hogy az univerzum úgy mûködik, ahogy. – A kibaszott spektográfok sem érzékelték. – Tom a konzolra csapott a keze élével. Ezekre a hajókra senki sem költött pénzt, fõleg arra nem, hogy tûrhetõ minõségû mûszerei legyenek. – Úgy csinálsz, mintha tömör platinából lett volna az egész, és nekünk kéne levadásznunk. – Scott elmosolyodott. – Ez nem ránk tartozik, pajti. Egy kõdarab a sötétben. Kit érdekel? * * *
A „Ne’dtesei” szenzorfürtjei elõtt ülve Yeyinde a pályáján továbbsodródó idegen hajóra nézett. Õ volt a Vezér; már a neve is azt jelentette, hogy „bátor”, de tudta, hogy a harcosok, amikor azt hitték, hogy nem hallja õket, „Dachandé”-nak hívják. Ez a név annyit jelentett, hogy „nem egyforma kés”, és arra utalt, hogy bal alsó agyara letört, amikor pusztakezes harcot vívott egy Kemény Húsúval, egy „kainde amedh”-dal, egy fekete, egzoszkeletonos, savas vérû páncélos lénnyel. Yeyinde magában mindig elmosolyodott a ráragasztott név hallatán. Sértésnek is vehette volna, de inkább büszke volt rá. A Kemény Húsúak, a királynõik kivételével, nem voltak eszesebbek, mint a kutyák, de vadak voltak, és halálos ellenfélnek
11
számítottak, ezért éppen megfelelõek voltak a kiképzendõ fiatal harcosok számára. Yeyinde megtehette volna, hogy egy újat tetet az agyara helyére, de inkább úgy hagyta, ahogy volt, hogy emlékeztesse magát – és minden bátor, vagy viszonylag ostoba harcost –, hogy akadt egy yautja, aki fegyvertelenül ki mert állni a Kemény Húsúval, és élve elhagyhatta a küzdelem színterét. Ahogy egy valódi harcoshoz illett, Dachande sohasem beszélt a viadalról, de hagyta, hogy a többiek újra és újra elismételjék a mesét, hogy kiszínezzék a történetet, amikor megénekelték. Õ volt a „Ne’dtesei” vezére, a hajó és a harcosképzõk egykori parancsnokainak fia és unokája; senki sem akadt, aki nála jobban értett volna a pengék vagy a lõfegyverek mûvészetéhez. Már sok száz fiatal hímet elhozott magával, hogy megtanítsa õket a Vadászatra, de eddig még csak néhány tucatnyit vesztett el; a legtöbbjük még mindig élhetett volna, ha engedelmeskednek a parancsainak. Felsóhajtott. A másik hajó már olyan távol volt, hogy a szenzorok fürkész szemei sem láthatták. ‘mberek vezették. Dachande ismerte õket, a ‘mbereket, bár õ maga még sohasem vadászott rájuk. Szerszámkészítõ faj volt, a fegyvereik felértek a yautják fegyvereivel, és – ha hinni lehetett a történeteknek – a testük elképesztõen „pyode amedh” volt. Puha Húsúak. Viszont halálos eszközeik voltak, és ezért valódi megmérettetést jelentettek a vadászok számára. De vajon mit kereshetnek itt kint? Hová tartanak? Dachande sajnálta, hogy kénytelen részt venni ezen a Vadászaton, hogy felelõsséget kell vállalnia egy seregnyi izgága harcosjelöltért, akik alig várják, hogy megmutathassák a képességeiket. Nem baj. Eljön majd az idõ, amikor vadászni fog rájuk. A ‘mberekre. De most a hajót kellett irányítania, és a Vadászatot kellett elõkészítenie. Bekapcsolta a hajó mélyén berendezett fészekben kuporgó Kemény Húsú királynõt figyelõ elektronikus szemeket.
12
Az elõtte levõ felületen megjelent a kép. A királynõ magas volt, kétszer nagyobb Dachandénál, és még a hajó lecsökkentett mesterséges gravitációjában is nehéz volt. Talán négyszer olyan súlyos lehetett, mint õ. Olyan fekete volt, akár a lámpák alatt tompán csillogó fészektisztító karok, és leginkább egy óriási „zabin” bogárra emlékeztetett, csakhogy ennek hosszú, ízelt farka is volt, meg a felsõtestébõl is kiállt két rövid ráadás-kar. Agancsszerû, széles és hegyes taréjai magasan felfelé meredtek; tûhegyes fogakkal teli állkapcsában egy másik, kisebb rejtõzött, amit képes volt elõredöfni a pofájából. Ha szabad lett volna, tekintélyes, gyors, erõs és intelligens ellenfél válhatott volna belõle. De a királynõ nem szabadulhatott ki. Testét dlex-hevederek tették mozgásképtelenné, olyan pántok, amiket még a legélesebb pengékkel sem lehetett átmetszeni, még a legforróbb tûznek, vagy a legerõsebb savnak is ellenálltak. A megkötözött királynõ csak arra volt képes, hogy lerakja tojásait – és a hajó Vezére pontosan ezt várta tõle. A hatalmas tojócsõ alatt egy futószalag mûködött, hogy az értékes tojásokat elszállítsák egy csarnokba, ahonnan aztán a „Ne’dtesei” két oldalához piócákként tapadó tartályhajókban elhelyezett robotmászók belsejébe kerüljenek. A tartályhajókban a robotok – külön erre a célra tervezett gépezetek voltak – felkészítették magukat arra, hogy termékeny talajra szállítsák a tojásokat. Akár megannyi mechanikus anya, valamennyien olyan helyre rakják majd szállítmányukat, ahol azok megnyílhatnak, hogy kimásszon belõlük a Kemény Húsú rákszerû elsõ testformája. Az a testforma, ami aztán késõbb áldozatot talál magának, olyan zsákmányt, amibe belenyomhatja a második testformát. Ezek az embriók aztán majd kirágják magukat a tehetetlen gazdatestbõl, és herékké válnak. A legtöbb Kemény Húsú ezután már nem fejlõdik tovább. Fenevadak lesznek, préda a harcosoknak, akiket a Vezér azért hozott magával, hogy megtanulják a Vadászat törvényeit. Az ostoba, de félelmetes Kemény Húsúak megtanítják majd
13
az ifjoncoknak azt, ami minden vadász számára a legfontosabb: cselekedj megfelelõen, vagy véged. A Vadászat közben nem lehetett hibázni. Dachande a megbéklyózott királynõre, meg a húsos tojásaira nézett. Az otthonát jelentõ bolygón, a trófeafalán féltucatnyi letisztított Kemény Húsú koponya díszelgett. Köztük volt annak a feje is, amelyiket a puszta kezével ölt meg, de volt ott egy királynõ-koponya is – ezt egy iszonyú vadászat során szerezte, melynek során kilenc Beavatott harcos vesztette életét. Dachande ötven másik Kemény Húsút is megölt, de csak ezt az egy koponyát tartotta érdemesnek arra, hogy a falára tûzze. Ezek a lények veszedelmesek voltak, de a hozzá hasonló vadászok számára már nem jelentettek kihívást. Elhatározta, ha a következõ vadászatok valamelyike során alkalma lesz szembenézni valamelyikkel, csak a lándzsáját, vagy a csuklótõreit fogja használni. Minden yautja képes „szétégetni” a Kemény Húsúakat; a Vezérnek hátrányos helyzetbõl kell hoznia magát. Az asszonyok gyakrabban mosolyognak a bátor harcosokra, mint a gyávákra; Dachande sohasem szenvedett az asszonyi figyelem hiányától, és nem akart éppen most megismerkedni a mellõzöttség érzésével. Az eltelt esztendõk alatt, amióta Beavatott harcos lett belõle, hetvenhárom utódot nemzett, és úgy tervezte, a következõ párzási idõszak végére eléri a nyolcvanat. Egy yautjának mindent meg kellett tennie azért, hogy nemzetsége vonala ne törjön meg. Dachandénak is feltett szándéka volt, hogy egy légiónyi fiatalt hagy maga után, amikor elérkezik a számára végsõ Vadászat ideje. Elvigyorodott. Bármelyik vadászat az utolsó lehet, hiszen ez az Ösvény rendje, de nem hitte, hogy neki éppen ez lesz az. Rutin dologra készült; már több tucatnyi ehhez hasonló küldetésen parancsnokolt, ezért akár bekötött szemmel, kicsorbult pengékkel, kikapcsolt lángvetõvel, álmában is képes lett volna végigcsinálni. Könnyû menet, „gkei’moun”, egyszerû.
14
Kikapcsolta a királynõt bámuló szemeket. Elhatározta, átmegy a fiatal harcosokhoz, és megenyhíti a bennük növekvõ feszültséget. Néhányukon már látszottak annak jelei, hogy valami olyan ostobaság elkövetésére készülnek, mint amilyen egy Beavatott harcos, vagy esetleg maga a Vezér párviadalra hívása. Dachande idõnként úgy látta, hogy a fiatal harcosok nem sokkal eszesebbek, mint a Kemény Húsúak. Még emlékezett azokra a napokra, amikor a Beavatása elõtt azt hitte magáról, hogy mindent tud, hogy õ a legbátrabb yautja, aki valaha született, és készen állt rá, hogy ezt a legkisebb provokációra megpróbálja bebizonyítani. Ó, a fiatalkor, amikor mindenki legyõzhetetlennek hiszi magát! Annak idején egyetlen hím sem akadt, aki nála büszkébb lett volna, aki többre tartotta volna magát, mint õ, aki hozzá hasonlóan azt hitte, hogy egy nap majd õ lesz az a tengely, amely körül az egész univerzum forogni fog. Akkor még azt hitte, hogy õ a sors kiválasztottja, aki más, mint a többi önjelölt hõs, aki körülötte feszített, és készen állt rá, hogy bármikor sértésnek vegye a legcsekélyebb tiszteletlenséget is. Eszébe jutott, hogy valamikor, régen, egy nála fiatalabb harcos olyan pillantást vetett rá, amit õ nem tartott helyénvalónak. A szerencsétlen tekintete egy másodperccel tovább idõzött rajta, mint amennyit a galaxis jövendõbeli tengelye illendõnek ítélt. Eszébe jutott, hogy úgy felfújta magát, mint egy méregvarangy, és elõrelépett, hogy karompárbajra hívja az ifjoncot – a beavatatlanok számára tilos volt az élet-halál viadal. Eszébe jutott, hogy amikor elindult a szánalmas kölyök felé, egy éppen arrajáró asszony véletlenül a földre taszította õt. Mire feltápászkodott, a tiszteletlen már eltûnt, és az aszszony – aki talán észre sem vette, mit tett – is tovább ment. Dachande elvigyorodott; az agyarai szétfeszítették a száját. Hosszú idõ eltelt azóta. A mostani ifjoncok akkoriban még csupán folyadékcsöppek voltak apáik hímvesszejében. De ezek is éppúgy meg fogják tanulni a leckét, ahogy õ. Rá fog-
15
nak döbbenni, hogy nem õk az istenek által az univerzumnak adományozott ajándékok. Õ pedig látni fogja, amikor erre rájönnek. Vagy látni fogja a halálukat. Ez a két lehetõség volt csupán, és mindkettõ az Ösvényhez tartozott.
16
2
D
achande lassan végigment a félhomályos folyosón. A „kehrite”, a terem felé tartott, ahol a yautják a pengék használatát, és az egyszerû, fegyvertelen harc fogásait gyakorolgatták. A Vadászat tanítása közben sok Vezér csak a szkafanderek mechanikájának és a lángvetõk használatának tulajdonított nagy jelentõséget, Dachande azonban nem tartozott közéjük. Tapasztalatból tudta, hogy a vadász idõnként csak a saját bátorságára számíthat, semmi másra. Tudta, ha bármi mást tanítana, azzal kockára tenné a jövõ harcosainak életét. Csak az nevezheti magát jó Vezérnek, akinek a tanítványai hosszú idõn keresztül vadásznak. A tanító munkáját a legjobban azon lehet lemérni, hogy milyen hosszú ideig élnek a tanítványai. Minél tovább maradnak életben az általa kiképzett harcosok, annál jobb a mester. Ahogy közeledett a „kehrite” felé, Dachande mély lélegzetet vett. A levegõ sûrû volt az erõszak pézsmaillatától; olajos,
17
kesernyés szag volt ez, ami összecsapást sejtetett. Dachande nem sietett. Õ volt a legvénebb Beavatott, ezért megillették bizonyos elõjogok. Egyetlen párbajt sem lehetett elkezdeni a Vezér nélkül. A kanyargós folyosó összeszûkült. Dachande egy boltíves ajtó elõtt állt. A falak elõtt Kemény Húsúak páncéljai álltak. Dachande már hallotta a karmos lábak csattogását, és az izgatott várakozás mormogását. Átlépett a boltív alatt, és várta, hogy észrevegyék. Gyorsan körülnézett. Ott volt az a néhány tanítványa is, akiken már korábban látta, hogy még sok bajt fognak okozni. Mahnde, az alacsony; Ghardeh, a hosszúfürtû, és Tichinde, aki mindegyiknél hangosabban beszélt. Hármójuk közül Ghardeh jelenthette a legkisebb veszélyt; õ mindig csak követte a többieket. Ám a másik kettõ... Néhány pillanattal késõbb valamennyi yautja a mester felé fordult. Összesen tizennégyen voltak, akik a tanoncok dísztelen dlex fejpántját viselték, plusz két Beavatott harcos, aki segített a Vezérnek a tanításban. Õk ketten, Skemte és Warkha egyébként a navigátor és a pilóta szerepét is betöltötték a hajón, amely egyébként teljesen automatikusan mûködött – akár egyetlen gyakorlott yautja is képes lett volna elboldogulni az irányításával, de azért nem ártott az óvatosság. Mindkét harcos Dachande jelölését viselte a homlokán; a harmadik szemnek látszó heg az elsõ portyájuk során elejtett Kemény Húsú vérével beégetett seb maradványa volt. Mindketten lesték a mester útmutatásait; mindketten Vezérré akartak válni, de elég bölcsek voltak ahhoz, hogy megértsék, céljukat nem érhetik el, ha párbajra hívják Dachandét. A fejek sorra lehajlottak a mester elõtt. Dachande udvariasan bólintott, de egyetlen pillanatra sem vette le éles, sárga szemét a csoportról – különösen Tichindérõl nem. Nem lepte meg, amit látott. Tichinde is lehajtotta a fejét, de közben Dachandéra meredt. Amikor észrevette, hogy a Vezér is nézi õt, megremegtette alsó agyarait, felemelte a fejét, és a szeme-
18
ibe bámult. Ez az agresszió biztos jele volt. Arcátlan dolog volt ez, de egy türelmes Vezér megbocsáthatta. Mivel Tichinde nem mordult fel kihívóan, Dachandét nem érte sértés. Viszont jó alkalma nyílt rá, hogy lehetõséget adjon a felajzott ifjoncoknak a gyakorlásra. – Tichinde! – Dachande dühösebbre fogta a hangját, mint amilyen valójában volt. Az erõszakos fiatalt körülvevõ yautják széttárt agyarakkal oldalra léptek. – Megmutathatod a tudásodat – folytatta Dachande. A hangja gúnyos volt. – Mégpedig egy „jehdin-jehdin” harcban... Mahndéval. Aki elõször összerogy, az a vesztes. A fiatalok csalódottan mormogva hátrahúzódtak, és a „kehrite” falához álltak. Az ellenfelek egyetlen fegyvert sem használhattak, ezért valószínû volt, hogy a küzdelem végén mindketten életben maradnak. Az izgalom mégis a tetõfokára hágott. Néhány yautja felfedezte, hogy a Vezér és Tichinde milyen pillantásokat vált, és már mindannyian látták a tanonc tiszteletlen arcvonásait. Vajon mit fog csinálni vele a Vezér? Hogyan reagál majd? Talán már olyan gyenge, hogy inkább nem törõdik egy kihívással? Igaz, elég burkolt volt a sértés, de akkor is... Dachande addig várt, míg mindenki elhelyezkedett, majd kiadta a parancsot. – Rajta! A yautják felhördültek, és kántálni kezdtek. A két fiatal harcosjelölt körözni kezdett. Dachande feszülten figyelte, ahogy Mahnde felemelt karokkal elõrelendül, hogy elsõként csapjon le. Tichinde könnyedén védte a csapást, és az ellenfele torkára ütött. Mahnde oldalra mozdult, de ahhoz nem volt elég gyors, hogy teljesen kitérjen a csapás elõl. Ahogy megtántorodott és visszahúzódott, a termet megtöltötte a torokhangú kórus sziszegése. Mahnde esetlenül védekezett. Senki sem akadt, akinek tetszett volna, amit mûvelt.
19
Tichinde felrikoltott, és szétterpesztett karmokkal Mahndéra rontott. A védekezõ Mahnde már elvesztette az egyensúlyát, és túl magasan blokkolta az ütést. Tichinde teljes erejébõl lesújtott, és a párnázott padlóra küldte Mahndét. A gyõztes ifjonc hátravetette a fejét, és diadalmasan felüvöltött. A „kehrite” remegett a tanoncok izgatott ordítozásától. A mérkõzés véget ért. Túl korán. A fiatalok vére még izzott; senki sem volt elégedett egy ilyen gyors befejezéssel. Dachande új kihívó után kutatva végignézett a csalódottan, Mahnde szereplésével elégedetlenül rikoltozó társaságon. Talán Chulonte, talán õ ígéretes ellenfél lehetne... A yautják meglepetése és felélénkült izgalma felerõsítette az üvöltözést. Dachande tekintete visszavillant a párharc színterére, és... És döbbenten látta, hogy Tichinde belerúg a padlón fekvõ, legyõzött ellenfele fejébe. – „Ki’cte!” – süvöltötte túl Dachande a hangzavart. – Elég! Tichinde újra rúgott. Mahnde oldalt gördült, és megpróbálta védeni az arcát, ugyanakkor elõre kapott, hogy megfogja Tichinde lábát. A yautják õrjöngtek. Forrt a vérük; nyálkacseppek röppentek a levegõbe, ahogy izgatottan megrázták a fejüket. – Tichinde! – Dachande még nem sokszor látott ilyen engedetlenséget. A pástra lépett, és újra felüvöltött. Tichinde a Vezér felé fordította az arcát. Vicsorgott. Kinyújtotta egyik kezét, és Dachande bal válla felé csapott. Dachande ösztönösen kitért az ütés elõl. A karmos kéz célt tévesztve lehullott. A bámuló yautják elhallgattak, már csak néhány csodálkozó csettintés és kiáltás hallatszott. Tichinde mozdulata egyértelmû volt. Dachande azóta nem látott ilyesmit, amióta megszerezte magának a vezéri címet. Nyílt kihívást kapott. Dachande némán felsóhajtott. Milyen eszement ez az ifjonc! Vajon hogyan maradhatott életben ilyen sokáig?
20
A két nap perzselõ forróságában szinte élettelennek tûnt a völgy talaját borító égett por. Ugyan miféle kornyadozó, elfajzott vegetáció létezhet egy ilyen helyen? Az ikercsillagok alig hasonlítottak egymáshoz; a szekunder nap árnyait alig lehetett látni a primér élénkebb, parázsló forróságában. A poros, barna sziklák magas falai – valamikor víz is lehetett itt, ami kivájta ezeket a kanyonokat – folyosókat alkottak a néhai mederben. Kényelmes utazásról itt szó sem lehetett, talán csak akkor, ha valaki a kövek között kúszva közlekedett. De épeszû ember nem vállalkozott volna ilyesmire, hiszen a sziklatömbök között rejtve az életnek több halált okozó formája létezett. A fullánkos legyeken és a mérgeskígyókon kívül élt itt egy különösképpen veszélyes skorpiófaj – a dögök a Ryushi tizenkilenc órás napjának minden percében a kövek között megépített fészkeikben lapultak. Ezen a vidéken a forróság még naplemente után is csak ritkán csökkent testhõmérséklet alá, és még a sötétedés beállta után néha feltámadó, hûsnek és felüdülést okozónak tûnõ szellõk is sivatagi meleget árasztottak magukból. A levegõ mindig csontszáraz volt, a ritkán kerekedõ szelek élesek és kellemetlenek, akár egy forró korbács csapásai. Mindezek ellenére lehet, hogy valaki éppen ilyennek képzelte el az Édent... „De nem én.” Machiko Noguchi végighúzta kecses kezét rövid fekete haján, és megnyomta a mûszer gombját. A hordozható távolbalátó végigpásztázta a kietlen pusztaságot, és ugyanazt mutatta, mint korábban. A Ryushin majdnem mindenhol ilyen volt a táj. A néhány mesterséges fúrt kúton, és persze a telepen kívül az egész bolygó olyan volt, amilyennek egy sivatagi bányakutató a poklot képzelheti: sziklák, por és forróság, egyetlen értékes fém telér nélkül. Noguchi felsóhajtott, és megnyomott néhány gombot. Ahogy a kis monitor elfeketedett, hátradõlt testformájú székében, és lehunyta a szemeit. Mély lélegzetet vett, és keresztülpréselt össze-
21
szorított fogain egy nyögést. Amikor felkínálkozott a lehetõség, nem habozott. Csak huszonkilenc éves volt, és máris felügyelõi státuszt kínáltak neki a Chigusa Corporation-nél. Sikeres vállalkozás a Béta Cygni rendszer távolabbi végén, nyugodt munka. – Csábító ajánlat – mondta akkor. Persze. Még csak hat hónapja érkezett a Ryushira, Prosperity Wellshez, és gyakorlatilag el sem kezdõdött a megbízatása, de máris úgy utálta ezt a sziklabolygót, hogy hányni tudott volna, amikor végignézett rajta. Ez kell a karrieredhez, mondogatta magának. „Hát, legalább légkondicionálás van...” Noguchi a feje fölé nyújtotta a karjait, és megfeszítette a hátát. Már nem volt sok hátra az ebédszünetébõl, ideje volt viszszamenni az irodájába. Általában Hirokival ebédelt, de neki most találkozója volt pár farmerrel, ezért Noguchi úgy döntött, visszamegy a lakására, és átnézi a cégnek készített egyik statisztikai jelentést. Hirokinak már csak pár hete volt hátra a megbízatásából, de Noguchi azt akarta, hogy addig is õ tartsa kézben a gyeplõt. Különben is, csak a saját szobájában tudott ellazulni; eszébe sem juthatott, hogy máshol kimutassa valódi érzéseit. Túl nagy volt a tét, ezért mindig és mindenhol profinak kellett látszania. Kifelé menet belepillantott az ajtaja melletti holotükörbe, és bólintott – egy hûvös, kemény, rideg nõt látott. A tipikus japán ízlés szerint talán még csinosnak is lehetett volna nevezni, persze õt ez érdekelte a legkevésbé. Viszont annál fontosabb volt a számára, hogy olyan... Olyan... Olyan „tekintélyesnek” látszott. A farmerek a jelek szerint nem kedvelték túlságosan, de „tisztelni”, azt fogják. Igen, biztos, hogy elismerik majd a tekintélyét, és ez éppen elég lesz. * * *
Dachande érezte, hogy felforr a dühe, de szinte bûnbánóan megszabadította magát az érzéstõl. Egy fél nemzedéknyi idõ-
22
vel korábban egy ilyen nyílt sértés azonnal a fiatal hím halálát vonta volna maga után. Egy yautja, aki párbajra meri hívni õt? Biztos „thei-de”. És ráadásul közben vigyorog. Ám most Vezér volt. Nem valami szelíd vezér, de igazságos. Tudta, lennének olyanok, akik azonnal ölnének, ha ilyen támadás érné õket – de neki most tanítania kellett. Ha egy párbajról elõre tudod, hogy meg fogod nyerni, akkor nincs értelme, hogy megvívd. Persze nem térhetsz ki elõle, de az egész nem jelent többet gyakorlásnál. Ez a gondolatsor egyetlen pillanattöredék alatt cikázott keresztül az agyán. Tichinde újra feléje csapott. Dachande ismét kitért. Látta az ifjonc képén megjelenõ meglepõdést. Talán – igaz, már túl késõn – megértette, hogy hibát követett el. Nagyon nagy hibát. A fiatal yautják néma döbbenete eltûnt, és újra vad vérvágygyal üvöltöttek. Vért akartak látni, és az sem érdekelte õket, hogy kiét. Dachande nem tûnõdött tovább. Megragadta Tichinde kezeit, és a magasba emelte. Tichinde az arcába rikoltott; az éles hang összekeveredett a nézõk kiáltásaival. Dachande folytatta a megkezdett mozdulatsort. A Vezér elõrelendítette a fejét. A két koponya tompa csattanással ért egymáshoz. A közönség éles csettintõ és sziszegõ hangokat hallatott. Tichinde kiszabadította a kezeit, hátratántorodott. A karjait még mindig magasra tartotta, de már kábult volt. Körözni kezdtek. Tichinde dlex-pántja alatt megjelent egy apró, fakó vércsepp, és lassan legördült az arcán. Anélkül, hogy levette volna a tekintetét Dachandéról, felnyúlt, megérintette a vércsíkot, és az ujjai között összedörzsölte a cseppet. Látszott rajta, nem élvezi túlságosan az érzést.
23
Rossz jel. Tichinde szélesre tárta a karjait, és felüvöltött. A hang dühödt volt, de így is fel lehetett ismerni benne a „Nan-deThangaun”-t, az Éjfél Csókja ordítást. Tichinde ezzel nyíltan bevallotta szándékait: arra készült, ha tudja, megöli a Vezért. Mindennek van határa. Dachande egymásba fûzte az ujjait, és felugrott. A vakmerõ yautja mellett ért földet. Két öklével keményen lecsapott a még mindig rikoltozó Tichinde hátára. Tichinde a padlóra roskadt. Alsó állkapcsa a pást szõnyegéhez csattant. Ahogy Tichinde lassan talpra állt, Dachande gyorsan hátraugrott. Mivel tudta, hogy minden mozdulatát élénk tekintetek figyelik, a Vezér a lehetõ legkecsesebben és legmesteribben mozgott. A mozdulatsor majdnem tökéletes volt, és a bámészok felfedezhették benne a begyakorlottságot. Dachandénak éppen ez volt a szándéka. A fiatal harcosjelölt alsó állkapcsáról vér csorgott. Ahogy Dachande felé fordult, megszólalt a tanoncoknak a Vezér gyõzelmét dicsõítõ kórusa. Talán a nézõk kiáltozása adott új erõt a vérzõ, fiatal hímnek az újabb támadáshoz. Elfojtott sziszegést hallatott, és elõrenyújtott öklökkel Dachandéra rontott. A küzdõszelleme becsületére vált volna, az eszességével azonban nem dicsekedhetett, és a tudásával sem nagyon. De legalább nem volt gyáva. Egyszerûen szerencsétlen volt. Mielõtt Tichinde elérte volna, Dachande letérdelt, egyik kezével megragadta a tanonc megfeszített felsõtestét, a másikkal pedig az egyik lábát. Elfojtott egy nyögést, és úgy hajtotta végre a mozdulatot, mintha a legcsekélyebb erõfeszítésébe sem kerülne. Dachande úgy emelte a feje fölé Tichindét, mintha az nem lenne nehezebb egy csecsszopónál. Az üvöltözõ yautja megpróbált szabadulni a szorításból, megpróbált visszajutni a padlóra, de hiába vonaglott. Dachande
24
magasra tartotta, gyõzedelmesen felmordult, és a terem másik végébe hajította Tichindét. A bömbölõ fiatalok üvöltõkórusa elnémult. Tichinde teste a falhoz csapódott. Az ifjoncok Dachande gyõzelmérõl kántáltak; a „nain-desintje-de”, a tiszta gyõzelem metszõ hangjait ismételgették. Dachande nem kántált, de nem is volt rá szüksége. Tichinde mozdulatlan teste beszélt helyette. Egy rövid ideig senki sem mozdult. Tichinde végül tántorogva felállt, és lassú léptekkel, lehajtott fejjel a Vezér elé ment. A viadal eredménye egyértelmû volt, minden további támadás becstelenségnek, sõt, ostobaságnak számított volna. Tichinde megállt a Vezér elõtt, és anélkül, hogy a fejét felemelte volna, felnézett rá. Várta a gyõztes döntését. Egy ilyen küzdelem, egy ilyen kihívás után a halál sem lett volna túl nagy büntetés a számára. Dachande úgy tett, mintha eltûnõdne azon, hogy mit tegyen. A kántálás elhalkult, majd elhallgatott, az ifjak lélegzetüket visszafojtva, mozdulatlanul figyeltek. Dachande számára a kérdés eleve eldöntött volt: egy jó Vezérnek nincs szüksége arra, hogy megölje a tanítványát. Egy jó Vezérnek nem ezzel kell bizonyítania. Tichinde majd úgyis éppen elégszer el fogja beszélni a vereségét. Megvárta, míg minden tekintet rászegezõdött. Már a habozás pillanatai is elég nagy büntetést jelentettek a legyõzött számára. Dachande néhány lélegzetvételnyi idõ múlva oldalra döntötte a fejét, és megszólalt. – „Payas leitjin-de.” – Várt. – „Hma’mi-de.” Tichinde még lejjebb hajtotta a fejét, és látható megkönynyebbüléssel hátrébb húzódott. Néhány fiatal elõrelépett. Megérintették Tichinde fürtjeit, jelezve, hogy elfogadják a Vezér döntését. Dachande lehajtotta a fejét, jelezve, hogy elfogadja a tanítványa megadását, és egyben tiszteletet ad a bátorságának. „Ne feledkezz meg az istenek szabályairól.” Ti-
25
chinde megõrizhette a nevét és az életét, de a rituális figyelmeztetés felért egy arculütéssel. Mégsem maradt szégyenben, hiszen legyõzõje olyan vadász volt, aki csupán karmokkal és pengékkel felfegyverezve kiállt egy Kemény Húsúval. Dachande már-már engedélyezett magának egy vigyort, de nem akarta csökkenteni megjegyzése hatását. Felemelte a kezeit, és intett a tanoncoknak, álljanak sorba a kiképzéshez. Tichinde most már tudta, hogy ki a Vezér, és sohasem fogja elfelejteni. Ha pedig akad egy másik yautja, aki nem akar engedelmeskedni... A történtek után ez nem látszott valószínûnek. De ha mégis bekövetkezne a dolog, akkor már nem csak egy „dachande” lesz a hajón. Egy vezérnek meg kell õriznie a tekintélyét.
26
3
M
ég mindig az ûrben voltak, de a feketeség már nem volt olyan mély, mint korábban. A hajó zümmögése lecsitult: a gravitációs hajtómûvek rendszeren belüli sebességre lassítottak. – Tizenegy napja fárasztasz, pajtikám, de vagy hetvenkét óra múlva nyugtom lesz tõled. Tom elvigyorodott, és megrázta a fejét. – Csak szeretnéd! Scott gúnyos tósztra emelte a kávéscsészéjét. – A szép lányokra, és a napfényes napokra, Tommy! – Ivott egy kortyot a híg folyadékból, és elfintorodott. – Hát, nem valami klassz dolog éppen egy csészényi ilyen szarral kezdeni a napot... – Most... – Tom a termináljára nézett. – Éppen délután négy óra van, te dinka. – Nem baj – mondta Scott. – Ez akkor se jó.
27
Pár percig némán ültek. Tom egy keresztrejtvényt fejtegetett: idõnként bepötyögött a billentyûkön egy-egy szót, de legalább ugyanannyit rögtön ki is törölt. Scott a sötétségbe bámult, és megpróbált visszaemlékezni egy versre, amit valamikor még egész jól tudott. Persze megkereshette volna a hajó könyvtárában – Tom rejtvényfejtés közben mindig utánanézett bizonyos dolgoknak –, de így jobban telt az idõ. Semmi dolguk nem volt, idejük viszont rengeteg. „Csúszós volt és csillogó, pörgött-forgott és... valami, valami ingadozott... csúfak voltak a... valamik, és valami elkapta a...” – Hatbetûs szóval „uralkodó”? Scott egy pillanatig gondolkozott, majd elmosolyodott. – Thomas. – Vicces. Úgy beszélsz, mintha valami herceg lennék, mert hülyeségnek tartom azt a szarakodást, ami neked annyira tetszik. Úgy értem... – Tom elhallgatott. – Hé, ez az! Herceg. Mégis jó vagy valamire, te seggfej! – Még mindig fújsz rám a tegnap este miatt? – Scott megrázta a fejét. A jelek szerint a vitájuknak sohasem lehetett vége, de az eltelt tizenegy nap irtózatosan hosszúnak tûnt. – Már mondtam: csak a legerõsebb maradhat életben. Tény, hogy ha az emberi fajnak meg kell tennie valamit annak érdekében, hogy életben maradjon, és ha az alacsonyabb rendû fajoknak nincs módjukban megállítani minket, akkor az van, amit mi akarunk. Ez nem jó, és nem is rossz. Egyszerûen ez a dolgok rendje. Tom felnézett a monitorról. Összeszorította a száját. – Szóval – mondta végül –, minden jó és helyes, amit mi akarunk. Még akkor is, ha szétrobbantunk egy pár ökorendszert. Egészen addig megtehetjük, amíg össze nem futunk valamivel, ami elég nagy ahhoz, hogy seggbe rúgjon bennünket... Errõl van szó, igaz? – Pontosan. Én magam sem fogalmazhattam volna meg jobban.
28
