SZINDBÁD HAZAMEGY
AKADÉMIAI KIADÓ HELIKON KIADÓ
Els kiadás: 1940, Budapest A jelen kiadás az 1943–as (Révai) kiadás alapján készült © Márai Sándor örökösei Vörösváry Publishing Co. Ltd. (Toronto), Ferenczy–Verlag (Zürich) * 1992 Printed in Hungary
K.GY. EMLÉKÉNEK Kékliéknek, a kis Bródynak, a vörösbajszú f pincérnek, az íróknak, s mind a n knek, zsokéknak, hajósoknak és úriembereknek, akik ismerték t, s szerették, és gyászolják a világot, mely utánahalt. M.S.
Szindbád, a hajós, író és úriember – fiatalabb éveiben szeretett ez álnév mögött rejt zködni – egy májusi reggel korán indult el Óbudáról, mert estére hatvan peng t kellett szerezni. Szindbád bizonyos ünnepélyességgel és titkos, bels szorongással készült útjára. Az irodalmi viszonyok, legalábbis a hajós számára, utolsó id ben érezhet en megromlottak. E májusi napon már kora hajnalban felébredt, sokáig köhögött és cigarettázott, mérlegelte az esélyeket. Pápai, a Színház és Élet szerkeszt je, egy hónap el tt megváratta Szindbádot az el szobában, s végül kiüzent titkárn jével, hogy nem ér rá fogadni. „Húsz év el tt – gondolta Szindbád, könyökölve, köhögve, dünnyögve és cigarettázva az ágyban – e pimaszságért kardélre hánytam volna.” De Szindbád tudta, hogy már nem fog kardélre hányni senkit az életben. Huszonöt év el tt, Poldi névre hallgató kedvenc kocsmárosa bormérésében, a „Mély pincé”-ben, megesett még, hogy egy idegen huszártisztet, kivel este ismerkedett meg, a nyolcadik fröccs után átölelt és meggyomrozott rettenetes ökleivel, mert az a gyanúja támadt, hogy a szótlan és komoran nyakaló hadfi t, Szindbádot, hatvanhetesnek nézi. Szindbádnak nem volt semmiféle politikai véleménye – rangján és méltóságán alul valónak érezte az ilyesmit –, de nem szerette, ha bármikor is egy kalap alá veszik a kormánypártiakkal. Mint író és úriember, az ellenzékkel tartott, nem annyira meggy z désb l, mint inkább jóízlésb l, híven családja hagyományaihoz. A huszártiszttel kés bb összecsókolództak és örök barátságot fogadtak. Ez volt az utolsó eset Szindbád életében, mikor er szakkal és tettlegesen védett meg egy elvet vagy legalább egyfajta világias meggy z dés látszatát. Aztán csak apró párbajügyei akadtak, melyeket végül mindig elsimítottak a gyakorlott segédek. – Nem segít semmi – gondolta komoran Szindbád –, végül mégiscsak írni kell valamit. Úgy tervezte, hogy feltápászkodik, villamosra ül, bemegy a „London” szálloda söntésébe, délig megírja a kéziratot, személyesen viszi föl a Magyar Szabadság szerkeszt ségébe – Várdali, a segédszerkeszt , Szindbád híve és tanítványa, bizonyosan besiet a kézirattal a f szerkeszt höz és elhozza az utalványt –, ebédre elnéz az írók és kártyások társas körébe, feketézik és alsózik, s este hat, legkés bb hét óra felé hazatér Óbudára. Oroszlán, az orvos, elmúlt télen megmentette a hajóst a halál torkából, s utolsó id ben különös szigorral intette Szindbádot a korai lefekvésre. „Tudom, tudom – mosolygott és dörmögött ilyenkor az öreged Szindbád –, visznek már szentképnek Máriapócsra.” De most az egyszer igazán a kora esti órákban akart hazatérni, pénzzel és ajándékkal, ahogy komoly id kben egy óbudai családf höz illik. „Szent ügy” – mormogta Szindbád, s harisnyáit keresve, kászálódni kezdett. A pénz Zsókának, kisleányának kellett, vizsgaruhára. Szindbád szeretett kényesen és sokáig öltözni. Mint regényh se, Felvéghy úr, is legszívesebben inast és titkárt tartott volna – inast, aki felhúzza ernyedt lábaira a harisnyát, és megdögönyözi az öreged Szindbád petyhüdt inait, s titoknokot, aki öltözködés közben h ségesen számot ad az alagi istállók bizalmasabb híreir l, felolvassa a Szindbád által szerz dtetett magánkutató jelentését arról a józsefvárosi leánykáról, akit a hajós, bonyolult nagylelk ségi
rohamában, bejáró növendéknek íratott be az Angol Kisasszonyokhoz, hírt ad – noha sem a titkár, sem gazdája nem tudnak angolul – a londoni t zsde gabonakötéseir l, s némán, méltóságteljesen s mégis alázatos f hajtással írja fel mocskos kézel je szegélyére a hajós körmönfont és nehezen megérthet aznapi parancsait, utasításait. A titkár természetesen nem is lehetett volna más, mint kicsapott színész vagy rágalmazásért elítélt álhírlapíró. „Az sem baj, ha iszik – gondolta Szindbád –, de megkövetelem, hogy tudjon a bécsi fogadók aznapi érkezéseir l.” Így ült az ágy szélén, vakaródzva, kezében harisnyával, szájában a dohányfüst keser ízeivel. Régi kedvünk! – gondolta most. Meddig játszol még, öreg Szindbád?... Bécsben talán már nincsenek is igazi fogadók, igazi érkezésekkel; csak szállodák vannak, ahol az száll meg, akinek éppen kedve és pénze van. Szindbád még másképpen utazott Bécsbe. Érkezését jó el re megírta a „Magyar Király” tulajdonosának, H. úrnak, s a magyar urak bécsi fogadósa soha nem mulasztotta el, hogy szalonkabátba öltözve, személyesen tisztelegjen régi vendégénél, a „költ fejedelem”-nél, mint a patrícius-fogadós a tollforgató urat kedvtelve és méltóságteljes udvariassággal címezni szokta... A „Magyar Király”-hoz címzett fogadóban, Szent István templomának árnyékában szállott meg Szindbád, mint aki nem tartja illend nek, sem tapintatosnak, hogy regényh sét és pártfogóját, Felvéghy urat, a „Sacher” termeiben zavarja, ahol a szivarozó Sachernével a f hercegek bizalmas természet éjszakai kirándulásairól, a bécsi versenyek esélyeir l és egy hietzingi varrón lábikráiról beszélget a nagyúr. Természetesen Ferenc Józsefr l is beszéltek, gondolta Szindbád, s megnyújtózott, hogy csontjai is beleropogtak. Hunyorgott, s kibámult az alacsony ablakon. Hol volt már mindez?... Hol volt Ferenc József, akinek csak nádfonatú, amerikai íróasztalhoz ill , olcsó karosszékét rizték a Burgban, hol volt Sacherné asszony, aki szivarfüstfellege mögött a Monarchia fáradtvér urainak legbecsesebb titkait rejtegette, hol Felvéghy úr, aki soha nem indult el hazulról b rtokba zárt havannái és szattyánzacskóba rejtett aranyrúdjai nélkül, sápadtan és szakállasán, mint keleti urakhoz illik, akik egyformán szívükön viselik és hallgatag komolysággal rzik a nemzet gondjait, a versenylovak esélyeit, a hölgyek esküit és hazugságait, az Angol Kisasszonyoknál neveltetett józsefvárosi házmesterleányok szenvedélyes h ségnyilatkozatait és a magánkutató jelentését, aki sz kszavú bizalmassággal adja hírül, hogy a fiatal hölgy, kinek Felvéghy délután a H vösvölgy erdei sétaútján még máriaremetei úrilakot ígért, verandával és házikápolnával, kevéssel kés bb egy büntetett el élet színházi újságíró karján belépett a „Pólai cápá”-hoz címzett szálloda dunai oldalra tekint kapuján, s csak másfél óra múltán távozott el onnan, most már a Lánchíd utcai bejáraton... „Talán még az elefántcsont rózsafüzér is ott lapult a kéziszatyrában – gondolta felháborodottan Szindbád –, melyet Felvéghy úr tizenhatodik születésnapjára ajándékozott neki, s melyet utoljára egy Montmorency hercegn hideg ujjai szorítottak a halálos ágyon...” Az elképzelés feldühítette. Mérgesen és a szokottnál fürgébben öltözött, mert titkos találkája volt a Lukács evangélistáról elnevezett hévizek forrásai el tt Artúrral, a mesél vel: a g zbe készültek, hol Szindbád a mesél társaságában er t akart gy jteni a nap zavaros, nagy figyelmet, kitartást,
terepismeretet és önfegyelmet követel feladataihoz. A szobán, ahol kisleánya és felesége aludtak, lábujjhegyen lépdelt át, amint megszokta, azzal a hajnali lépéssel, ahogy az öreged vadmacska lopakodik a kertek alján zsákmánya után. A cip ket kézben vitte, mint a vándorlegények. A kett s ágy el tt, ahol Szindbád helyét egy ideje Zsóka, a kisleány foglalta el, kinek vizsgaruha kellett Mária ünnepére, megállott a hajós, és gyöngéd figyelemmel nézte a hajnal langyos fátylaiba göngyölt, kedves, fiatal arcot. A gyermek anyja mellett aludt, s megérezte Szindbád nézését, mert felnyögött és a párnákba fúrta arcát. De az asszony, mint a vadak, mikor nesz kél a bozótban, felriadt. Felült az ágyban, tágra nyitott szemekkel bámult az oldalt hajtott f vel állongó Szindbádra, s mintha kísértetet látna, kiugrott az ágyból. – Kedves Szindbád – suttogta forrón, míg pongyolájába bújt, s a fésülköd asztalhoz futott, hogy néhány siet s mozdulattal, mintha égne a ház, megigazítsa kócos, álomtól meleg fürtjeit. – Tegnap kikapcsolták a villanyt. – Majd elintézem – mormogta b ntudatosan Szindbád. – Ismerek a városnál egy urat, akivel együtt jártam disznótorra a Dunántúlon. – Pénzt kellene szerezni – mondta az asszony halkan, s közelebb lépve Szindbádhoz, a hajós vállaira nyugtatta kezét. – Zsókának vizsgaruha kell, kedves. A villanyszámlát is meg kell fizetni. Tegnap már Medvét l, a kávéstól hozattunk ebédet, s Mókus úr, a fiatal kocsmáros adott kölcsön zsírt meg hagymát a vacsorához. Nincs pénz a házban, Szindbád. Óbudán nem szeretik a hitelt. – Írósors. A haza közömbös. Majd intézkedem – ismételte makacson és zavartan a hajós. – Ma korán hazajövök. Nyolcra várhat, kedvesem. Lesz ruha Zsókának, a villanyt is kifizetjük majd. Egyel re csak beszéljen Medve úrral az ebéd ügyében. Most, hogy a kávéüzlet gondja mellett a fiatal Medve színészi pályára készül lépni, bizonyosan fontos számára, hogy ápolja kapcsolatait a sajtóval. Hallom, minap már próbát énekelt Szibill-b l a közeli Kisfaludy Színházban... Kérjen gyertyát is kölcsön, mert nem szeretek sötétben vacsorázni. – Itthon vacsorázik! – sikoltotta halkan az asszony, azon a különös, fojtott hangon, ahogy csak sokat t r asszonyok tudnak, némán és fegyelmezetten sikoltani. – Töltött káposztát f zök. Bort is hozok a Mókus-pincéb l. De ígérje meg, hogy korán hazajön, és nem iszik útközben sehol. E kérés hallatára Szindbád, oldalt hajtott fejjel, elgondolkozott. Nem szerette a könnyelm ígéreteket. Egy id ben könnyen, szívesen és sokat hazudott a n knek. Legtöbbször azt ígérte nekik, hogy Egerbe viszi ket, Gárdonyihoz, aki jó barátja, s az egri fogadóban csárdást táncolnak majd éjfél után, mikor már a kegyszerekben utazó ügynökök is lefeküdtek, s a kanonokok közül csak a fiatalabbak merészkednek be a „Korona” éjféli szélvonattal átszell zött termeibe. A n k, mint az irodalom dolgaiban tökéletesen tájékozatlan lények, sokáig hittek Szindbádnak: elhitték, hogy az egri remete Szindbád tiszteletére éjfél után csárdást szokott táncolni, s legtöbben azt sem tudták, hogy A láthatatlan ember szerz je jó ideje meghalt már, s békén álmodja a dombtet n, melyet az egri várfalak öveznek, az örök csillagok alatt szomorú, titkos álmait. Szindbádot mulattatta a n k hiszékeny
tájékozatlansága. Télen legtöbbször Bécsbe csábította a n ket. De a n k, különösen a tapasztaltabbak, kiket Szindbád leginkább szívelt, a középkorú özvegyek, kiknek jól men kif zésük volt a Józsefvárosban vagy gyümölcskertjük a sasadi domboldalon, vonakodtak téli id ben külföldre utazni. „Felfázom, Szindbád” – vallotta meg az érzelmes, forró csábítás és hazugság gyönge órájában egy budakalászi nagyfuvarozó meglehet sen fiatal özvegye, mikor a hajós a „Pólai cápá”-hoz címzett fogadó étkez termében – ahol tiszteletére és utasításai szerint f zött hallevessel, s Arács környéki olasz rizlinggel iparkodott megzavarni az özvegy bodrosra kolmizott, sz ke fejét – a bécsi szálloda sárga huzattal borított bútorairól, a pehelyágyról, Szent István templomának harangszaváról s egy bizonyos „kontusovka” nev pálinkáról adott el , melyet a közeli Dóm–pincében mérnek a kövér, stájerországi barátok. Szindbád megfontolta ez szinte vallomás jelent ségét, de nem sz nt meg unszolni az özvegyet. „A »Magyar Király«-nál még cserépkályhák vannak – mondta, s cigarettája füstje mögül kémlelte a hatást. – Ha akarja, fakádakban is fürödhet, mint egykor Ferenc József, s hajnalban elhozatom magának a Diana–fürd b l a dögönyöz t, aki még Szalvátor f hercegnek és Orth Jánosnak vágott tyúkszemet.” De az özvegy er s maradt. S Szindbád csodálta a n k nagyszer szimatját, mely irodalmi tájékozatlanságuk dacára is figyelmeztette ket, hogy a hajós hazudik, s esze ágában sincsen budakalászi özvegyekkel Bécsbe utazni. De most, hogy öregedett Szindbád, s Oroszlán, az orvos, hümmögve és füttyentgetve, apró, méltatlankodó horkanások közepette szokta szemlélgetni a hajós szív-fényképeit, s az elkopott szív ütemér l nagy m gonddal készített, morze-táviratszer en ábrákkal és jelekkel telerajzolt villanyfelvételeket, megfontolta szavát, még akkor is, ha n kkel beszélt. S ennek az egynek, aki most alvástól kipirult arccal, kócos fejjel, csillogó szemekkel, reményked pillantással állott el tte, különösképpen nem akart hazudni. Ez az asszony, Zsóka anyja, akit Szindbád a hitvesi gyöngédség óráiban néha Evelinnek is nevezett – emlékül egy krétafehér arcú podolini n re, a helybeli középiskola tornatanárának feleségére, aki naphosszat Heinrich Zschokke regényeit olvasta, s Szindbádnak, a rossz természete miatt akkoriban határszélre szám zött diáknak egyszer megmutatta betegesen fehér húsú térde fölött hímzett harisnyaköt jét –, ez az asszony ismerte Szindbád titkait. „Csodálatos, hogy mégis hisz nekem” – dörmögte néha, a kétely és b ntudat hajnali óráiban, a Medve-féle óbudai kávéház biliárdasztalának szomszédságában, az öreged író. Szindbád bizalmas óráiban megvallotta, hogy ennek az asszonynak „aranyból van a térdkalácsa is”. Mit is hozott ez az asszony a hajós kissé már rozoga, viharvert életébe?... Most, mikor elnézte a kedves arcot, s t n d mozdulattal, nagy tenyerével megsimította a pihékt l selymes nyakszirtet, elgondolkozott e szerény sors felett. Ez az asszony, kicsiben, mintegy szatyorban, ahogy vidéki n k indulnak éjszaka világgá horkoló, zsarnok férjük ágya mell l, elhozta az öreged Szindbád életébe mindazt, amit kávéházak, kártyaszobák, salétromszagú kocsmák, emberi gondok savanyú g zeit l párás társas körök, málladozó körúti bérházak avas és molyos plüsshencserekkel bútorozott szobáiban ötvenöt éven át hasztalan keresett a hajós. Elhozta az otthon illatát, melyet Szindbád kölyök
korában elveszített már, s aztán a vizsla szimatával, neszelve és riadozva keresett mindenfelé a világban. Elhozta a vidéki szobák naftalin– és almaszagát, amely úgy érinti meleg nyári délután a hazatér vándor arcát, mint egy szelíd anyai pofon. Elhozta a kora szi éjszakák mustíz nyugtalanságát, mikor az emberi szívek oly csendes reménykedéssel kezdenek dohogni, mint a budaörsi présházak hordóiban az erjed újbor, mely a Saxlehner-féle földek közelségéb l szívott fel az érés id szakában valamilyen kesernyés bölcsességet. Elhozta a csendet, melyet a hajós hasztalan keresett hajnalban a Nyulak szigetének bokrai között, mikor az ügyeletes rend r is megunta már figyelni a virágzó galagonyaés bodzabokrokba húzódott, hazátlan szerelmesek nyögdécselését, s csak Szindbád alakja imbolygott az alvó sziget bokrai között, mintha az Árpád–házi szent élet királyleány egyik elhullajtott keszken jét keresné. Elhozta a csendet, melyben voltak apró neszek is, veszekedés, jókedv csörömpölés a konyhán, danázás, mely alkonyat felé hangzik fel az óbudai ház udvarán, mikor a háziasszony és a cseléd versenyt vasalnak húsvét el tt, s a szénparázs és a frissen mosott, vasalt fehérnem üde, ünnepies illata elkeveredik a sebtiben f zött vacsora, a zsírban sisterg hagyma, a borjúmáj és a petrezselymes újburgonya szagával... Elhozta a békét, mely szótalan volt, mint mikor a sötéted szobában két megkínzott szív végre egyszerre dobban, s két meleg kéz eskü nélkül is örök szövetségre fonódik össze. Elhozta a majálisok jókedvét, mikor a h vös erd alján az ingujjban heverész , szalonnát pirító urak fél szemmel a parázsló t z s a patakba h tött palackok fölé hajolgató menyecskék térdhajlását lesik, s aztán elnyújtózva a páfrányszagú árnyékban, egyszerre úgy érzik, hogy az élet talán mégsem volt az a félelmes és megalázó kaland, amilyennek a búcsú és a halál pillanatában kénytelen majd hinni az ember. Elhozta azt, hogy Szindbád, aki hajón, vasúton, gumikerekes kétfogatún, majd újabban a divatos gépkocsikon hajszolta mindenfelé az életben a megnyugvást és pihenést, mely elkerülte lelkét, mint a napsütés a barlangok odvas öblét, most el ször, ennek az asszonynak oldalán, nem érezte sürg s szükségét az utazásnak, nem ébredt minden délben azzal a gondolattal, hogy estére már valamelyik vidéki város vendégfogadójának ivójában gondolkozik majd az emberek felfoghatatlan aljasságáról, a n k érthetetlen indulatairól, a pénz félelmes bukfenceir l s a magyar nemzet sorsáról, – egyedül, oly egyedül, mint Szent Dávid lehet a Holdban, nem tartozva senkihez, mindig útra készen, szerkeszt ségek el szobái, ruszin falvak, dunántúli présházak, a Nemzeti Múzeum sz rös, kitömött állatai között, vagy egy könyvtár kissé dohos és lehangolóan ünnepélyes, nem egészen veszélymentes magányában – (Szindbád kett t l félt csak kalandos életében igazán: a könyvekt l, melyek hazudnak és a n kt l, akik az égre néznek és kezüket szívükre szorítják, mikor ígérnek valamit!) –, vagy a Nyírség nádasai között, kukoricanadrágban és vízhatlan csizmában, könny flintával kezében baktatva a vad után, melynek vesztét soha nem kívánta komolyan, vagy egy pesti kávéház sarokasztalánál, sörösüvegek között; oly egyedül e lebzsel és ügynököl , szivarszagú világban, mint De Grieux lehetett a pusztában; egy szál tollal kezében, melyet id nként lila tintába mártott, hogy aztán, oldalt hajtott fejjel, rögzítsen valamit az álomból, melyet talán csak álmodott már egyedül Magyarországon. Így élt Szindbád, mert örökké menekült.
Ötvenöt éven át utazott a hajós, kártyaszobák, nádasok, behavazott kárpátaljai kisvárosok, lóversenypályák és irodalmi kávéházak között. Ötvenöt éven át volt hazátlan s minden városba és minden kocsmába azzal az érzéssel lépett, hogy milyen jó lesz elmenni innen. Ötvenöt éven át úgy nézett meg minden ajtókilincset, mintha tartani lehetne t le, hogy hatóságok vagy n k ármánya kulcsra csukja t, a vándort, valahol, s az utas ember e romlott és agyafúrt világban nem is lehet eléggé óvatos. Aztán egy napon megérkezett ez a n , s a hajós körülnézett, és fejét vakarta. El ször életében nem akart föltétlenül és mindenáron elmenni valahonnan és valaki mell l. E tünemény fölött mélyen elcsodálkozott. De az élet, a magány, a szenvedések, a n k és a férfiak dolgának ismerete öt évtized alatt megtanította Szindbádot arra is, hogy nem érdemes az érthetetlen fölött túlságosan csodálkozni. Ezért feleségül vette Zsóka anyját, s már csak ritkán járt el nagybácsit és távoli, vidéki rokont játszani esküv kön az újlaki templomban, ahol szerényen megállt a násznép között, s az általános meghatottságban és zavarban hosszúakat csókolt bele az oltár el l rózsaszín zavarban elvonuló óbudai menyasszonyokba. Ez a n elhozta Szindbád szívébe és életébe a békét. A hajós gyanakodva hallgatta azt a csendes, dohogó választ, mellyel szíve felelt e kísértésre. Úgy tanulta, hogy íróknak nem tesz jót a boldogság. „Mint az agarak – dünnyögte néha, éjfél után, a »London« szálloda éttermében, mikor Várdali, az irodalommal fert zött segédszerkeszt , Szindbád tanítványa és tisztel je, végzett már a Magyar Szabadság tördelésével, helyére tette a harcos lapban az utolsó öngyilkost és sikkasztót is, s olcsó cigarettája füstjén át, szes, nyúzott éjszakai vadállatokhoz hasonlatos fejét a fröccsel teli pohár fölé hajtva, csillogó szemekkel hallgatta a hajós tanításait –, mint az agarak, az írók is akkor futnak csak jól, ha éhesek és boldogtalanok.” Gúnyosan mondta ezt a hajós, mert hitt a boldogságban, s mélyen megvetette ezt a világot, mely éhezteti az írókat, s fintorgó mozicsillagok bámulására szívesebben adja ki pénzét, mint egy jó könyvre, mely felelni tud az élet és az álmok kérdéseire. „Egyetlen sikerem volt csak ebben a világban – horkant fel ilyenkor Szindbád. – Tudod-e, melyik könyvemnek volt igazán sikere? Az Álmoskönyvnek, Várdali.” S mikor a segédszerkeszt hallgatott: „Bródynak volt igaza – mondta még halkan, haragosan. – Új szakácskönyvet kellene írni, akkor talán még vihetnem valamire a hazában.” Várdali hallgatott ilyenkor, szomjas torokkal s még szomjasabb fülekkel. Szindbád ritkán beszélt csak a sérelemr l, mely e komisz korban az írók és úriemberek szívében parázslott. Nézte az asszonyt a hajós, és gyöngédség áradt el szívében, azzal a rejtélyes áradással, ahogy a tavaszi vadvíz ömlik el a komor, fagyott földeken. – Sokat nem kaptál t lem, kis madár – gondolta, és oldalt hajtotta fejét. – A búcsút kaptad, Szindbád búcsúját. De hangosan, szigorúan azt mondta: – A fontos az, hogy egészen apró legyen a töltelék a káposztában. Tudja, kedvesem, hogy két felfogás küzd itt egymással. Én az apró töltelékek híve vagyok, melyeket nem borít semmiféle zöld viganó. Így ettem egyszer,
Ungváron, a város végén, egy kocsmában, ahová a kolduló barátok jártak bort inni éjfél után, s ennek a tölteléknek ízét huszonöt esztend múltán sem tudom elfelejteni. A dagadóról lemondok, tekintettel koromra, s Oroszlán nagykép és gyermekes tanácsai miatt is. De a karmonádlihoz ragaszkodom. Csak vigyázzon, kérem, hogy a csontos részt kapja, és arra is, hogy a húst ropogósra süssék. S fél karral magához szorította az asszonyt. Így mondta, a magasból, csendesen és mosolyogva, mintha bocsánatot kérne valamiért: – Még ma is élnek emberek, akik nem tudják, hogy a székelygulyásba nem színhús, hanem a csontos húsdarabkák valók. Az asszony felnézett Szindbádra, s szeme megtelt szerelmes melegséggel és könnyekkel. – Vigyázzon, kedves – súgta halkan. – Minden úgy lesz, ahogy akarja. Vigyázzon az egészségére. – Kulcsokkal álmodtam – felelte kitér én a hajós. – Hideg id t jelent. Felhúzta cip it, homlokába nyomta puhakalapját, még egyszer körülnézett a lakásban, ahol egyszer és puritán volt minden, mint egy szerzetes otthonában, s mint ahogy a süket világ heged séhez illett is. Aztán, szokása szerint babonás módra, jobb lábbal lépve át a küszöböt, kilépett a világba, melyet minden reggel olyan érzésekkel keresett fel, mint a cs sz a dobra került birtokot, melyre nem vigyáz már senki; csak az Isten és Szindbád, a hajós. Az utcán, a földszintes házacska kapuja el tt megállott Szindbád, mert bérkocsit látott állongani a „Medve” kávéház bejárata el tt. Mint vidéki ember, e jelb l rögtön tudta, hogy komolyan és férfiasan mulatnak e reggel a „Medvé”-ben. Már csak az egészen elszánt és beavatott emberek vitették magukat früstökölni májusi reggeleken az óbudai „Medve” kávéházba. De a kocsi, a cájg, a lovak, mindez ismer s volt Szindbád számára. Homlokába húzott kalappal, óvatos léptekkel körüljárta az gyelg bérfogatot, s botjára d lve szemlélte egy ideig, mint egy vidéki úr, aki a napfényes reggelen a közeli megyei székvárosba készül, zabot eladni, sörözni a szolgabíróval, s aggályosan mustrálja, nem hoz-e szégyent reá kocsisa, befogtak-e annak rendje és módja szerint, odakészítették-e a könny homokfutó ülésére a kockás skót takarót, s fényesre vakarták-e a lovakat, ahogy el z este megparancsolta. A bérkocsi, körülbelül az utolsó példányok egyike a városban, valamikor gumikerek volt, s Szindbád emlékezni vélt a lovakra is. Nem sok futott már ez alkalmatosságokból Budapest poros utcáin. Mindenki gépkocsin járt, mely sebes volt és büdös, s kocsikázni már nem, legföllebb csak közlekedni lehetett vele. Az egyfogatúak, melyek Szindbádban múlhatatlanul a g zfürd és a színinövendékek emlékét keltették fel, úgyszólván teljesen elt ntek már a forgalomból; különös módon csak a Rombach utca tojáskeresked i vitették még magukat és árujukat e rozzant szekerekkel, s a fekete szem és tragikus arckifejezés örmények, kik sz nyegekkel kereskedtek, s hosszú rudakra göngyölt perzsa futókat szorongattak maguk mellett az üléseken, oly komoran és szenvedélyesen, mint valamikor Szindbád vitte hajnalban, e kocsikban, a Budai Színkör kardalosn it a városligeti Víztorony irányába, hajnali sétakocsizásra. Máskülönben nem járt már senki lovaskocsin a városban. Szindbád sokáig ragaszkodott a fogatokhoz, de aztán elt ntek kedves kocsisai a standokról, s
fülessapkában, gépkocsik kormánykerekei mellett bukkantak föl, kissé szégyenkezve, mint a huszár, aki leszállt a lóról, és felcsapott masinisztának. Most mindenesetre alaposan szemügyre vette Szindbád a fogatot. A Templom utcában kevesen jártak e májusi reggelen. A földszintes házakkal szegélyezett utca oly csendes volt, mintha Óbuda lakói valamennyien elmentek volna a szomszéd házba, a füvesasszonyhoz, Írt és füvet kérni bolond szívekre és szenvedélyekt l dagadt hasakra; mert Szindbád, ahogy múltak az évek, hajlott a föltevésre, hogy talán még Óbudán sem lehet bölcsességgel és mérséklettel elviselni az életet. – Lovas tisztek? – kérdezte halkan, a beavatott ember hangján Szindbád a kocsistól, aki kissé bizonytalan léptekkel, sepr pálinkát lehelve lépett el a „Medve” söntéséb l. – Szindbád úr! – kiáltott örvendezve és tiszteletteljes hangon a kocsis. Nem akadt bérkocsis a városban, aki ne ismerte volna személyesen a hajóst. – Tollkeresked k! – mondta aztán bizalmasan. Kacsintott, és egyik karját könyökben meghajlítva, e cinkos mozdulattal mutatta, hogy a hunyó fényesség pesti éjszakában ez alkalommal kit n vendégei akadtak. – Nagyon helyes – felelte komolyan Szindbád. – Már Széchenyi megmondotta, hogy az iparosodás és a kereskedelem lesz Magyarország jöv je. Csak helyeselni tudom, hogy a merkantilvilág is tiszteli az sök nagy hagyományait. – Pestiek – mondta a kocsis. – De teljesen részegek – mondta menteget dz hangon. – A „Vörös malom”-ból érkeznek, rozspálinkát akartak inni, s folyton sírnak és csuklanak. Én még nem is láttam részeg pestieket, nagyságos uram. A kocsis kissé merev mozdulatokkal kísérte beszédét; szemmel láthatóan részt kért a rozspálinkából maga is. Szindbád udvariasan mondotta: – Ritkán fordul el . A pesti nép inkább a feketekávét szereti, ezt a józan mákonyt, mert az vitatkozásra ingerli ket. Én magam ismertem ugyan egyet a Király utcában; kegyszerkeresked volt, s a „Kis Szarká”-ban úgy ivott, mint a gödény. De az ilyesmi ritka tünemény. S felszállt a kocsiba: – Mehetünk? – kérdezte, és eltápászkodott az ülésen. – Mehetünk – mondta boldogan a kocsis, és felült a bakra. – A kocsi ugyan vendégeimé, és a taxamér tizenhat peng t mutat már. – Csigavér – dörmögte Szindbád, elnyújtotta hosszú lábait a kocsiban, s dörmögve, kézlegyintéssel mutatta, hogy e részletek nem érdeklik többé. A kocsi, lassan kocogva és poroszkálva, elindult az aranyszín májusi reggelben Pest felé. Szindbád világéletében szeretett kényelmesen utazni. Azt mondotta, hogy az utas, kinek szíve oly nehéz, mint poggyásza, nem is utazhat elég kényelmesen. Behunyta szemét, s tör dött testében emlékez örömmel élvezte az ismer s ringást, barátságos és kedves zötyögést. E régi pesti kétfogatúak törött rugós hintázásában volt még valami a másik élet lebeg , imbolygó üteméb l. A kétfogatúval sok mindent lehetett csinálni, csak éppen nagy távolságokra nem lehetett indulni vele. A kétfogatú néha száguldott, néha poroszkált, de soha nem sietett. Nyilván nem volt különösen fontos hajdani utasai számára sem, hogy
siet sen jussanak el valahová. Aztán volt itt egyfajta kényelmesség az ülésekben, melyekb l kilógott a lósz r, a kisülés támlájában, melyre Szindbád felrakta a lábát, igen, még a lótakarók és a lovak szagában is volt valami meghitt, bizalmas és ismer s, melyet Szindbád mind mohóbban és egyre szomorúbban keresett az életben, s mind ritkábban talált meg az élet valamely divatjamúlt tüneményében. „A villamos olcsóbb” – gondolta b ntudatosan, csukott szemekkel Szindbád. Igen, a villamos sokkal olcsóbb volt, mint ez a viharvert bárka, mely tizenhat peng s kezd megterheléssel indult el az útra, aminek célja az lett volna, hogy Szindbád hatvan peng t keressen estére, és vizsgaruhát vehessen Zsókának. „Soha nem lesz bel lem takarékos ember, hasztalan élek akár száz esztend t is az óbudai braunhaxlerek között” – folytatta az önvád néma magánbeszédét a hajós. A villamos néhány fillérért elvitte volna utasát az izgatott városba, ahol e hajnali órában is a ragadozók nyugtalanságával és agyafúrtságával járkáltak már a szomorú emberek a mindennapi kenyér után. De a kocsi kellemesen himbált, s Szindbád nem tudta sajnálni a fölösleges tizenhat peng t, melyet kidobott e könnyelm mozdulattal az ablakon, mikor levette az éjszakai fuvar költségeinek gondját az ismeretlen és duhaj tollkeresked k részeg vállairól. Nem tudta sajnálni, mert sütött a nap, mert pontosan erre vágyódott szíve mélyén ma reggel, mikor kilépett a Templom utcai ház kapuján, mert tisztelte és utálta a villamost, s minden más, hasonló közlekedési eszközt – utoljára a szigeti lóvasút kényelmetlen ülésein érezte jól magát, mikor a lovacska oly fürgén ügetett a keskeny sínpálya vaslécei között, mintha találkára vinné utasát, a férfikora delén baktató, akkor még harcias és Oroszlán tanácsait szívb l megvet Szindbádot, a szigeti ház egykori lakosát! – nem tudta megbánni e könnyelm cselekedetet, mert egy hang, melynek suttogására mind gyakrabban kénytelen volt figyelni utolsó id ben, azt súgta neki, hogy nem érdemes túlságosan bölcsnek lenni az élet hátralev szakában, amely olyan rövid már, mint az október végi, mustszagú délutánok. „Üzemköltség” – gondolta a hajós, s nagy botjára támaszkodva, kissé el red lt a kocsiban. Nem lehetett megbánni semmit, amit az érthetetlenül rövid életben szíve és hajlamai sugallatára cselekedett az ember. Poroszkáltak a meleg reggelen Budapest felé, az úr, a kocsis és a lovacskák: mintha láthatatlan temetési menetet kísérnének. De a valóságban sütött a nap, és az élet csodálatos illata áradt el a Duna menti táj fölött. A hajós fáradt szíve dobolni kezdett a májusi napfény érintésére. Talán ez a legszebb az életben, gondolta most, a rozzant kocsiban, botjára d lve és csukott szemekkel. Ez a legszebb az életben, megélni még egyszer a májusi reggelt, megfürdetni arcunkat a sisterg tavaszi napfény illatában és g zeiben s tudni, hogy az élet mögöttünk van és semmi nem fáj már többé igazán, a n k hazudhatnak, amit akarnak, a férfiak rabolhatják a pénzt és törhetik a fejüket gonosz mesterkedéseiken, s mi közben tudjuk, hogy az élet közömbösen megy tovább, velünk és nélkülünk, s mindaz, amit l szenvedtünk, eloszlik az id ben és a napsütésben, mint ahogy eloszlik a májusi fény érintésére a reggeli köd a Duna fölött. Tizenhat peng , gondolta szórakozottan a hajós, tizenhat peng b l talán már a villanyszámlát is kifizette volna Zsóka anyja. Ez a föltevés egy pillanatra elszomorította. De arca, mely oly nyugodt és méltóságteljes volt e pillanatokban
is, mint egy keleti istenszobor már nem is kérdez , nem is csodálkozó, örökké hallgatag arca, végül is mosolyogni kezdett. „Oda kell írni a többihez” – gondolta mellékesen. A többihez, a százasokhoz és ezresekhez, a számlálhatatlan bankjegyköteghez, melyet Szindbád elszórt és eldobált félszázad alatt a kártyaszobákban, a lóversenyek rácsos pénztárai el tt, a grinzingi és tabáni kocsmákban s szállodákban, ahol délután hatkor lehetett felébredni – mint ez úriemberhez illik is, aki nem akar már semmiféle közvetlen kapcsolatot e romlott világgal –, s más helyeken, oktalanul és jókedv en. Nem, a pénzzel nem tudott rendet tartani a hajós. Ismerte a bankjegyek fogását, bal zsebében tartotta a pénzt, borosan és behunyt szemekkel is meg tudta különböztetni, a kártyás ember tapintó ujjhegyeivel – mint a vakok – a tízest az ötvenest l, tudta, hogyan szerzik a szomorú, éhes és izgatott emberek a pénzt, érezte a bankókon a vér és izzadtság, a szerelmi illat és a könny parf m, a szalmazsák és a fülledt emberszag gonosz páráit, s néha már azt hitte, hogy olyan okos pénzdolgokban, mint a holland zsidók – csak éppen ragaszkodni nem tudtak egymáshoz, Szindbád és a készpénz. Látta a pénzt, amikor még arany volt, s látta, mikor jancsibankó volt, mely teli pofával hazudott világgá üres számjegyeket. Nem félt a pénzt l és nem is tisztelte. Mikor zsebébe nyúlt, hogy el húzza a bankókat vagy futtassa kissé a zöld posztómez n a sárga csikókat, e mozdulatban mindig volt valami a vállvonásból. Ismerte a pénzt, mint szent jelképet és gonosz hatalmat, tudta, mit árulnak e városban a pénzért, néha megbámulta egy kósza százasbankó bal sarkában Mátyás, az igazságos arcképét, s tudta, hogy a bölcs király jegyében kik, mikor és hogyan csalnak, esküsznek hamisan, hazudnak és gyilkolnak e városban. Mindent tudott a pénzr l Szindbád. Csak bánni nem tudott vele. Ezért most is vállat vont, könnyedén, a tizenhat peng emlékére, s fejmozdulattal intett, mintha odaszólna egy láthatatlan f pincérnek, hogy írják ezt a május reggeli könnyelm séget is a többihez. Szindbád tudta, hogy harca a pénzzel reménytelen, és nem érdemes már sokat hajbókolni a gonosz bálvány el tt. A valóságban a hajós megfontolt természet volt. Legszívesebben takarékkönyvet váltott volna a budai F utca régi banküzletében, ahol a pénztáros naphosszat miséket írt a hangjegypapirosokra, s a betev k oly bizalmasan társalogtak a hivatalnokokkal, mint egyetlen nagy család, a józan élet és megbízható polgári család tagjaihoz illik. Ebben a bankfiókban szeretett volna pénzt tartani Szindbád, s a betétkönyvet otthon belevarrni a szalmazsákba. Aggályos volt és megfontolt, s ezt az érzést túlzással és széles mozdulatokkal leplezte önmaga el tt. Mindent túlfizetett, noha oly pontosan ismerte a tárgyak és világi dolgok igazi értékét, mint egy kofa a nagy vásárcsarnokban. Félig behunyt szemmel járt a világban, melynek jelenségeit valamilyen érthetetlen, önmaga számára is megmagyarázhatatlan értesültséggel tartotta számon, pontosan tudta, mi az értéke egy embernek, vagy átmeneti kabátnak, hol mérnek tiszta bort és igazi költészetet, melyik n fizet érzéssel az érzésért s melyik érdemtelen arra, hogy egy férfi akár csak egy cigaretta elszívásának id tartamára is rosszkedv legyen miatta, ismerte az öblös hangú közéleti férfiak becsületszavának és fogadkozásainak értékét, s tudta, hol lehet olcsó és megbízható harisnyákat vásárolni. Mindent tudott Szindbád, mindennek ismerte
értékét, és semminek az árával nem tudott tör dni, s néha maga is csodálkozott, honnan tudja mindezt a tárgyakról és a természet tüneményeir l, a férfiakról és a n kr l, az állatokról és a démoni szellemekr l, a babonákról és az élet köznapi, vajákos titkairól – miféle szimat, eszmélet, ösztön és az értelemnek milyen félig hunyt pillantású, kandi sugara oktatta Szindbádot a világ ismeretére?... Iskolában nem tanulta mindezt. Szindbád leérettségizett, de máskülönben keveset, igazán csak a legszükségesebb id n át s szórakozottan járt az iskolába. Magisterei és preceptorai, kiket atyja, a szótlan nyírségi úriember tartott az si kastélyban a fiatal Szindbád oktatására – egy lengyel úr s egy kicsapott, öreg vándorszínész, aki legalább úgy félt Szindbád atyjának pofonaitól és kutyakorbácsától, mint a hajós fiatal korában –, megtanították fél kézzel, nadrágzsebben cigarettát sodorni, s úgy önteni le a borospohár tartalmát, hogy az ivó ember ádámcsutkája ne mozduljon kortyolás közben – de ez volt aztán minden. A két mester, a lengyel és a vándorszínész, maguk sem tudtak többet az életr l. Mikor, hol tanulta a világ titkos tudományát Szindbád? Hol szerezte alapos és félelmetes ismereteit? maga sem tudott e kérdésekre felelni. – Az író – mondta néha Várdalinak, a tanítványnak – szag után megy, mint a róka. Ha tudnák az emberek, amit mi tudunk, serétet küldenének minden igazi író b re alá. De az emberek nem tudtak semmit Szindbádról. Ment a kocsi a napsütésben, himbálta utasait, a lovacskák vígan poroszkáltak Árpád király útján, az öreg Duna mentén, mintha Pozsonyból érkezne a vendég s a lovak a híres, vörös postakocsit vontatnák, mellyel valamikor Szindbád bolondos regényh se, Felvéghy úr utazott az si koronázó város és Pest–Buda között, felhajtott gallérú, nyestprémmel bélelt bundájába burkoltan, beteges iszonyattal és g ggel húzódva meg a batár belsejében, sárga arcán a halál, a csömör és az undor hideg kifejezésével s mégis oly álmatag és sóvárgó szemekkel, mintha titkot tudna és rizne szíve mélyén, titkot, mely oly édes és engesztel , mint az anyák csókja, oly vérforraló, mint életünk egyetlen, igaz szeret jének meztelen lába, amint kíváncsian és önfeledt tartással el bújik a szerelmi nyoszolya dunyhája alól, s oly áhítatos, mint az eskü, mellyel a férfiak hazájuknak és a becsületnek tesznek fogadalmat. Így ült Szindbád is az öreg bérkocsiban, s nézte a Dunát, mely vígan poroszkált tavaszi kedvében a Vaskapu felé. Szindbád jó viszonyban élt a Dunával. Amikor csak tehette, mindig e lomha és hatalmas test közelében lakott, ismerte minden változását és szeszélyét, ismerte hangját és színeit, madarait és embereit, ismerte éjszakai titkait, mikor az öngyilkosok versenyt úsznak az álmodó sirályokkal Paks felé, ismerte nyári ricsaját, sz keségét és kékselyem ábrándját, ismerte, mikor ideges, mint egy kóbor költ , mikor fekete és tragikus, mint a város legszennyesebb titkainak és véres bizalmatlanságainak tudója. Szindbád szerette az örök dolgokat, ezért lakott mindig a Duna közelében. De most, e s r tavaszi reggelen, oly végzetesen ismer s és szívet szorítóan bizalmas volt a Duna, hogy Szindbád szíve megtelt nyugtalan örömmel. Nézte a vizet, mely halványsárga volt e reggelen, mint a purzicsándohány. Szagolta a nagy víz nedves erjedt illatát, melyben elkeveredett a tavasz minden f szere, az óbudai gyárak minden salakja
és a nagyváros minden moslékja. Emlékezett, hogy nem is olyan régen, néhány hét el tt, gyapjas, vastag, szennyes jégködmön borította a vizet, a hajógyár körül léket vágtak a halászok a jégbe, s egy reggelen ledobta a víz ezt a szennyes köntöst, s üdén és sz kén kezdett áradni, mintha megfürdött volna a tengerben. A népek életére gondolt Szindbád, az ezer évekre és a vándor népekre, melyek sorsukat úsztatták e folyamon, s az emberi életre gondolt, mert a Duna hömpölygése mindig a múló emberi sorsra emlékeztette. De ilyesmir l nem szeretett beszélni. Ezért inkább ezt kérdezte a kocsistól: – Isznak-e még a „Kék hordó”-ban reggelenként eperpálinkát? – Csak az úriemberek – mondta a kocsis – és az öregebb kocsimosók. Nagyon kevesen isznak már eperpálinkát a városban. – Így vesznek ki a szép szokások – mondta mérgesen Szindbád. – Hallom, újabban valamilyen förtelmes kotyvalékot iszik az ifjúság, szeszek zagyvalékát, melyet koktélnak neveznek. – Err l nem hallottam, nagyságos úr – mondta a kocsis, és a lovak közé csapott, mintha megijedt volna e hírt l. – Jó helyr l tudom – mormogta a hajós. – Kászonyi Pista mondta, aki személyesen ismer két színészn t. De meg van írva, hogy veszélybe jut a nemzet, mely nem tiszteli az sök hagyományait. A kocsis nem felelt, s a lovak, mintha megértették volna Szindbád rosszalló mormogását, szaporábban kezdtek ügetni. A hajós hátrad lt az ülésen, és visszavonult hallgatásába. Legszívesebben már csak kocsisokkal és pincérekkel beszélgetett, de azokkal is csak a legszükségesebbet. Most mérgesen szólt, hangjában dohogó indulattal, de a valóságban régen beletör dött már, hogy a korcs nemzedék újabban nem iszik reggelire eperpálinkát, s máskülönben is elég jól érezte magát. A kocsizás Szindbádban mindig kellemes érzéseket ébresztett. Még mindig remélte szíve mélyén, hogy a kocsis és a lovak egy napon túlhaladnak az úti célon, s valahol vidéken állanak csak meg egy ház el tt, ahol a boldogság lakik! Mit várt Szindbád az élett l, miféle boldogságot? Most, mikor már csaknem vége volt mindennek, s szívében az érzések olyan kocsonyássá fonnyadtak össze, mint a százéves tokaji bor a földt l és id t l fekete palackokban, néha elcsodálkozott, milyen kevés és milyen egyszer volt mindaz, amire vágyott! Most már tudta néha, hogy eltévedt az életben, s talán nem is okolhat mást ezért, mint fáradt és bölcs vérét, mely ezer éven át csörgedezett e hazában, ruganyos és kemény, vagy meszes és petyhüdt erekben, míg végre Szindbád testében és szívében kezdett buzogni. Nem okolhatott mást, mint a természetét, mely az irodalom végzetes kalandjába eltévedt úriembert örökké zte két világ partjai között. Szindbád igazában arra született, hogy negyvenéves korában legnagyobb gondja a méhek rajzása legyen, vagy az újbor lefejtése, vagy a téli körvadászat, melyre meghívja a környék rangosabb puskásait. A ruha, melyben legszívesebben életehosszat járkált volna, szarvasb rbetétes lovaglónadrág volt, könny csizma, kockás bekecs, amilyet a kasznároknak adnak el a Rákóczi úti kereskedésekben, s zergetollas kalap, melynek sötétzöld szalagja fekete már az id t l, a zsírtól és az izzadságtól. Ilyen ruhában szeretett volna életehosszat bandukolni a hajós, s otthon, valamelyik, szállodacímkékkel teleragasztott angol b röndje fenekén csakugyan rzött még egy
lovaglónadrágot, olyan áhítattal, ahogy csak a sz zleányok tudják rizni a kedves arcképét imakönyvükben – a kedvesét, aki hajóra szállt és elment az újvilágba, mert nem volt pénze a szerelemhez. Szindbád érzelmes ember volt, s tragédiáját világos pillanatokban nagyon egyszer en látta. Mindössze arról volt szó, hogy úrnak és írónak született egy világban, amelynek nem volt többé szüksége igazi urakra, sem igazi írókra – mert a kett , Szindbád szerint, egy és ugyanaz. Volt egy id , gondolta Szindbád, mikor minden író szíve mélyén Vörösmartyra szeretett volna hasonlítani, aki igazi úr volt, magyar és rült, nemes és komor, ahogy kell és illik a világ szennyes akaratával szemben; úr, mindenképpen és költ , mindenáron, borosan és koldusszegényen is, szívében a haza minden fájdalmával, magánosan, szemközt a Balatonnal, ereiben a gonosz csók mérgével, üveges, boros pillantással bámulva a magyar tájat, s megbicsakló nyelvvel, h l ajakkal A vén cigány esküigéit skandálva... Berzsenyi úr volt, dohogott a hajós, Arany is az volt és Pet fi is. Nem a rang és mód jelentette a hajós számára az urat, hanem a nagylelk ség és az igaz indulat, mellyel valaki vállalja sorsát és szerepét a világban. De most inkább mulattatók voltak az írók, vagy fontoskodtak, mint a földmér k, vagy megrettenve hallgattak, mintha csakugyan olyan nagy veszély lenne a börtön és a packázó hivatal! Szindbád megvetette a politikát, s azt tartotta, hogy az író, kinek a legnemesebb érzésekre és a legf bb igazságokra kell nevelni nemzetét, mindig csak a végs dolgokról beszélhet: az szr l, vagy a becsületr l, vagy az emberi végzetr l, vagy a n kr l, akik, a maguk módján, néha fesletten, néha áhítatos tisztasággal, az élet értelmét rzik karjaik között. A hajós úrnak született, s olyan reménytelenül és egész sorsával volt író, oly kevéssé tudta csak megérteni ezt a világot, s oly keser volt már szívében, hogy néha csodálkozott, mit is keres még az emberek között? Egy hang ilyenkor azt mondta neki, hogy mégis dolga van ezen az érthetetlen világi versenyen. „Jelet kell hagynom – gondolta ilyen pillanatokban, csukott szemekkel –, hogy volt egy másik Magyarország.” S élesen látta ezt a másik hazát, melyet szívével és tollával védett, mint egykor sei karddal és buzogánnyal. De err l még Zsókával sem szeretett beszélni. A hévizek forrásai el tt Artúr várakozott, a mesél . Már messzir l megismerte a bérkocsiban közeled hajóst, mélyen köszönt, és szó nélkül felmászott Szindbád mellé az ülésre. Most hármasban hajtottak hát tovább, a hajós, a kocsis és a mesél , aki – Várdali szigorú és talán nem is egészen elfogulatlan megállapítása szerint – utolsó id ben ismételte m sorát. Ezt természetesen csak a szakemberek észlelték, akik vizslaszimattal tartottak számon minden emberi és m vészi jelenséget a városban. Barátai és közönsége, a kisgyermekek a Margitszigeten és az Állatkertben, kiknek délel tt és délután mesélt, türelmesebben ítélték meg Artúr m sorszámait. Artúr ebben az id ben már éjjel–nappal zsakettet viselt, mintegy állandó készenlétben élt, mintha soha nem tudná, mikor nyílik alkalom e világban elmondani valami újat és érdekeset Árgirus királyfiról és Hófehérkér l. A zsakett okozta–e, vagy Artúr arckifejezése, de bizonyos, hogy a mesél megjelenése
már e korai órában is bizonyos felt nést keltett a Zsigmond király útján, ahová a hajós bérkocsija most bekanyarodott. Olyan volt Artúr a zsakettben, mintha örökké valamilyen érthetetlen és rejtélyes ünnepre készülne, ahol lesz a v legény, az elítélt s az ítéletvégrehajtó egyszerre. A zsakettet nagyon régen, évtized el tt vásárolta, s h ségesen ragaszkodott a viharvert ruhadarabhoz, amelyben aludni is szokott. Mert a mesélés mellett az alvás volt másik, igazi szenvedélye a komoly és ünnepélyes férfiúnak. Artúr úgy tudott aludni, mint ahogy a nagy zenészek útközben, a vasúti kocsiban is gyakorolnak a magukkal hozott, néma zongorán. Szindbád nagyra becsülte a mesél t, s gyakran magával vitte a g zfürd be. Ilyenkor megültek, törökös módon, térdük alá szedett lábakkal, a forró medencében, s a hajós csendesen fülébe húzatta Artúr meséit. Gyöngéje volt, hogy a fürd vízben meséljenek neki. – Nem szeretem Hófehérkét – mondta néha, elnyújtózva a forró vízben, a hajós. – Nagy stréber volt. Nem bízom az effajta n kben, akik mindig csak illedelmesek és forgatják a szemüket. Ezek a legveszélyesebbek. Akkor már a gonosz, szép mostoha sokkal szintébb n , s inkább megfelel ízlésemnek. János vitézr l mesélj, az legalább magyar volt. És Artúr mesélt. A vízben mesélt, a régi török fürd ben, ahol olyan arckifejezéssel áztak a forró nedvekben a nyugdíjas emberek is, mintha a világ egyetlen rültekháza lenne, ahol a kevés józanoknak és értelmeseknek is alkalmazkodni kell a környezet téveszméihez. Ez a fürd a ritka helyek közé tartozott a városban, melyet még nem bontott meg a kor csákánya s ahol a hajós jól érezte magát. Szerette az egyemeletes, sárga ház méreteit, szerette a kapualjat, ahol nem volt semmiféle különös látnivaló, s mégis, minden alkalommal, különösen téli hajnalokon, mikor az utas bálból vagy éjszakai kávéházból érkezve, lila orral és dideregve átlépett az üvegajtó küszöbén, egyszerre otthon érezte magát, az otthonnak egy nehezen meghatározható, csak a hajós és kortársai számára érzékelhet válfajában, ahol nem volt bútor, sem kanári, s mégis otthon volt, a szónak valamilyen nemesen hazátlan, férfias és komor értelmében. Már a bejárat és a folyosók szagát is szerette a hajós. Mert terjengett itt valamilyen ismer s és nyers illat a meleg leveg ben, a meleg víz, a dörzsöl törl k kissé klóros szaga, aztán az emberi testek nem éppen finom, de nem is kellemetlen, természetes és emberi illata. „Emberek valánk! miért szégyenlen k ezt...!” — idézte néha, orrcimpáját tágítva, emlékez szimatolással a hajós, mintha tartani lehetne t le, hogy a félszem és kemény indulatú Kölcsey is itt áztatja bütykeit, megszeppent elégtétellel, miután elmondta gonoszkodó gyászbeszédét áldozata, Berzsenyi ravatala fölött. Igen, volt e szagban valami a testi sors, az egészség és a betegség, az éjszaka és a nyavalya, a szappan és az izzadság keverékéb l, s mindenest l mégis barátságos és elviselhet volt az egész, mint a nagyon régi családok hálószobáinak szaga, ahol éltek, nyögtek, szerelmeskedtek, aludtak, potrohos hassal álmodoztak, szültek és a halállal viaskodtak a régi emberek. A hajós belépett Artúrral a gyógyfürd el csarnokába, és szimatolt. – Mondd meg a kocsisnak, hogy várjon – szólt oda Artúrnak. –A mai napra
már megtartom, üsse k , mert fontos világi dolgaim vannak. De elébb igyon sört, költségemre. Mondd meg neki, azt parancsolom, amíg fürdünk, világos serrel józanra kell innia magát. Nem szeretem, ha kocsisom görbe háttal ül a bakon, mint ahogy a legtöbb Nepomuki Szent János görbedezik az országutak mentén. Ez a parancsom. Én jegyet veszek és el remegyek. S amíg Artúr, lebeg zsakettszárnyakkal, fehér tincseit lobogtatva elsietett, hogy teljesítse a hajós parancsait, Szindbád a pénztárablakhoz könyökölt, s nagyon kedvesen bókolni és udvarolni kezdett. – Mit olvas, nagysám? – kérdezte kissé vidékiesen, mintha a fürd zésnek egyetlen célja lenne, ürügyet találni az ismerkedésre. De az id s hölgy, aki a város megbízásából osztogatta itt a fürd jegyeket, már ismerte a hajóst. Puha, kövér kezét kinyújtotta az ablaknyíláson át, elfogadta Szindbád kézcsókját, mintha egy vidéki úrilak ablakából nyújtaná kezét e májusi reggelen az arra lovagló ulánustisztnek, s egészen mély hangon felelte, mintha szivarozna is, mint olyan sokan a magános n k a régi Magyarországon: – Az új Szukulics-regényt, Szindbád úr – s a kövér hölgy megmutatta a sárga födeles regényfüzetet. – Fekete lovag a címe. Nagyon jó. Kedvencem Szukulics. – Majd megmondom neki – ígérte Szindbád. – Nem akarok nagyzolni, de nyugodt lélekkel bizonyíthatom, hogy a neves íróbarátaim közé tartozik. – Ó! – mondta a hölgy ábrándosan, és szívére szorította két kézzel a füzetes regényt. – Biztosan sokat ülnek együtt és megbeszélik irodalmi terveiket. Milyen szép lehet, mikor a szellemóriások az örök dolgokról vitatkoznak. – Szukuliccsal – mondta megfontoltan Szindbád – irodalomról csak keveset vitatkoztam életemben. Minden, amit tudok róla, hogy barna sert iszik, s szereti a fiatal hagymát és a disznósajtot. Ezenfelül egy id ben fekete b rzekét is hordott. Azt hiszem, a legg gösebb ember a városban. Nem csoda, mert barátja a vitkovici oroszlánnak. – Az kicsoda? – kérdezte a hölgy, miközben letépte a g zfürd jegyeket, s szomjasan figyelte Szindbád minden szavát. – Egy másik szellemóriás – felelte Szindbád, s legényesen kabátja hajtókájának gomblyukába gy rte a jegyeket. – Arról híres, hogy a világháborúban élete kockáztatásával ellopta az ezredkasszát s elment egy hétre Lembergbe pálinkát inni és lányokkal mulatni. Családja kés bb megtérítette a hiányt, a kincstár nem tudott meg semmit. Nagyon bátor ember volt – mondta elismer f hajtással, merengve, Szindbád. – Milyen különösek az írók! – mondta megszeppenve a pénztárosn . – Igen – mondta Szindbád, és oldalt hajtotta fejét, mint mindig, mikor az élet különösségén elgondolkozott. – Az írók valóban különös emberek. Majd elhozom egyszer a vitkovici oroszlánt kedves nagysám tiszteletére, s megfürdetem. Általában hasznos, ha az írók, újkori divat szerint, olykor megfürödnek. A leveg be nézett, mintha egy hangot hallana: – Igaz – mondta felemelt kézzel, mint aki helyesbíti szavait –,hogy Virág Benedek, aki itt lakott közel, a Szarvas téren, soha nem fürdött. Megint kezet csókolt, s lassú léptekkel elindult az emeletre, a fürd khöz vezet lépcs kön megfontoltan haladva fölfelé. A lépcs ház egyik szögletében, a földig ér tükör peremén fekete üvegtáblákon aranybet kkel hirdették belvárosi
keresked k áruikat és címüket. E cégek java része régen megsz nt már, éppen úgy, mint ahogy kihalt a közönség, mely e fürd ben elhelyezett hirdetésekb l tudta meg, kinél kell farsangi hosszú fekete keszty t vásárolni, vagy meleg alsót, melyet bokánál madzaggal kell megkötni, s még a koporsóba is elkíséri az embert. Szindbád megállt e múlt századbeli céghirdetések el tt, s hosszan elgyönyörködött a fekete üvegre rögzített aranybet s szövegben. Kínáltak itt kézzel varrott cúgoscip t, melyben a kényes és érzékeny lábak is fürgén lépdelnek, mintha az élet örökös lakodalom lenne. „Ez volt a legfinomabb viselet” – gondolta elismer emlékezéssel Szindbád. – „Egy szép, hosszúkás formájú, vizslakutya szín , sárga everlasting cip , melyet este egyetlen mozdulattal rúgott le az ember a lábáról!” De már itt, a fürd vendégei között sem viselt senki cúgos sárga cip t. Aztán felfedezte a hirdetések között a hajós annak a belvárosi virágkeresked cégnek címtábláját is, melynek tulajdonosa valamikor az irodalmi ízlésér l híres Róza volt, a szépek szépe, a legkedvesebb, aki kés bb irodalmi szalont tartott fenn az Újvilág utcában, s termeiben a welesi herceg és az a mélyen vallásos magyar gróf is megfordult, kinek barátsága talán a legnagyobb kitüntetés és kegy volt a régi világban egy szép és tehetséges n számára. „Itt kezdte Róza, ebben a virágüzletben – gondolta most Szindbád –, itt ismerte meg a kegyes gróf, akinek szerelménél csak vallásos hajlama volt tisztább és bens ségesebb.” E virágüzletb l, fiatal éveiben, mikor még nem ismerte a pénz és a n k értékét, Szindbád is gyakran küldött gyöngéd növényeket a hiszékenyebb hölgyeknek. – Emlékszel-e még? – kérdezte félhangon, mert megérezte, hogy Artúr, aki közben beszélt a kocsissal, és közölte a boros lóápolóval Szindbád egészségügyi parancsát, visszaérkezett, és mögötte áll. – Emlékszel-e C. Cecíliára?... – Emlékszem-e? – dünnyögte Artúr. – Nekem kellett várni reggel ötig az el csarnokban, amíg Ön sampuszt ivott a hölggyel az orfeum különhelyiségében. – Innen küldtem a virágot neki – mondta Szindbád, s botja hegyével a hirdet táblára mutatott. – Mindig rózsát, vörös rózsát, télen és nyáron, egész kosárral. Csak egyszer küldtem neki orgonát, májusban. Igaz, hogy akkor Róza letarolta kedvemért a fél Svábhegyet. – Különös – mondta aztán, és sóhajtott –, különös, hogyan felejt a világ! Talán már nem is él kívülem senki a városban, aki tudná, hogy Cecília volt a legérdekesebb testalkatú n Európában. – Amennyiben? – kérdezte megjátszott közönnyel, szuszogva a mesél . – Általában hallgatni szoktam az ilyesmir l – mondta megrovó hangon a hajós. – De amit mondok, nem titok, mert a walesi herceg is tudta. Mégis, beszéljünk másról – mondta nagyúrian és finoman. S megint a lépcs k felé fordult, nagyon határozottan. Artúr elhallgatott, mert tudta, hogy ilyenkor nem illik kérdésekkel zaklatni a hajóst. Az emlékek utolsó id ben néha keser hevességgel rohanták meg Szindbádot, és félelmesen lehangolták. Most sem szólt többet, némán vetk zött, szótlanul kötötte derekára az ágyékköt t, s nyugodt léptekkel ballagott le a fürd medencébe, ahol minden és mindenki ismerte, s az öreg, kövér dögönyöz -mesterek olyan tisztelettel és örvendezéssel fogadták, mintha valamilyen konstantinápolyi nagyúr tért volna
vissza, janicsárjai élén, török pasákkal övezve, háremébe és kéjlakába, a Boszporusz partján. Mert itt, a nagy, középs medence partján csakugyan elmosódott a forró ködben Nyugat és Kelet, kissé összeolvadt minden a g zölg párákban, ami ízlésben, múltban és emlékben elválasztotta a két világtáj lakosainak lelkét. Leült Szindbád a fels lépcs fokon, lábait megmártotta a forró vízben, melyben, négyszáz esztend el tt, már Musztafa Szolimán pasa is áztatta podagrás, sörbett l és a földi hurik dédelgetéseit l kissé megviselt, odaliszkok babusgatásától ernyedt tagjait – leült a fels lépcs fokon, szemvillanással maga mellé parancsolta a szeméremköt jét valóban szemérmesen, kislányos módra, kétoldalt húzogató Artúrt –, aki így meztelenül, zsakett nélkül különösen hatott, mint egy bukott, öreg angyal, lant és szárnyak nélkül – s alaposan körülnézett. Mindent és mindenkit ismert itt Szindbád. S miel tt elnyújtózott volna a meleg tóban, melynek ereje gyógyította a podagrát és a lankadó életkedvet is, szemügyre vette az ismer s képet, mint a gazda, mikor hosszú útról tér haza, és mustrálni kezdi háza táját és jószágait. Nedves és s r csend uralkodott az évszázados oszlopokkal támogatott, boltozatos teremben, ahol a kupola színes ablaküveggel bevágott fényrésein tarka sugárban zuhogott be a májusi napsugár, s elvegyült a g zölg medencék vizében, vörösre, kékre, zöldre és sárgára festve helyenként a vizet, mintha egy részeg fest áztatná itt hajnali kábulatban ecsetjeit. Olyan volt ez a kupola, a színes fényrésekkel, mint a napkeleti égbolt az Ezeregyéjszaka egyik meséjében – égbolt, színes csillagokkal, melyek leragyognak az emberi nyomorúságra és meztelenségre. Mert a medencékben férfiak áztak, minden korú, rangú és sorsú férfiak, vagy a k padokon feküdtek, a falak mellett, csupaszon, mellükön összefont karokkal, csukott szemekkel, mint a kétnapos hullák a halottnéz ben, kikr l megfeledkeztek a rokonok, s az özvegy már bizalmas találkát is adott e májusi reggelen a délceg temetésrendez nek a városligeti „Kéménysepr ”-ben. Magánosan és szomorúan ültek, feküdtek, áztak és hallgattak itt a férfiak, mintha már készülnének a másik, huzamosabb meztelenségre, amelynek halál és enyészet a neve. A színes csillagok leragyogtak tarka fényeikkel a kupolamennyezetr l e meztelen és szomorú férfiúi együttesre, s mintha pislogó szemmel vigyorogtak volna ennyi emberi reménytelenség láttán. Mert a g zfürd be már csak azok jártak, akiknek muszáj volt, hiszen elhaladt fölöttük az élet; no meg a fiatalabb zsokék Alagról, akik az angol tréner felügyelete mellett szakmányba izzadtak a hetven fokos h légkamrában, s aztán rövid nyel fakéssel vakarták le hátukról és csapkodták maguk körül az izzadságot, hogy annál is könnyebbek legyenek délutánra, Alagon vagy Megyeren, mikor Dreher úr páholyában oly gondterhes mozdulattal emeli szeméhez messzelátóját, mintha a lovacskák futása mindennél, még a serf zésnél is fontosabb dolog lenne e világon. Magánosak voltak itt a férfiak és meglehet sen reménytelenek. Keszeg lábakon viselték potrohukat, melyet most szégyenl s óvatossággal engedtek a meleg vízbe, ahogy a borostöml t engedik vidéken a kút mélyébe. Ezek a hegyes pókhasak, majd a többiek, a nyájasan kerekek, melyek szemérmetlenül adtak hírt disznótorok, s r zsírban sült húsok, hagymás burgonyák, gyúrt tészták örömeir l, s a régi vágású, nagyúri magyar hasak,
melyek kett s párnával csüggöttek a mellkas alatt, s vágásaikban és hajlásaik között valamikor el lehetett rejteni a török vagy a labanc el l a fontosabb okmányokat, s t a kisebb családi ékszereket, klepszidrákat is, ezek a gyógyvizekkel hasztalan öblögetett, dögönyöz k markos fogásával reménytelenül tépett és gy rött magyar úri hasak mindig felderítették Szindbádot. A hajósnak az volt a véleménye, hogy nem is komoly ember, akinek bizonyos korban nincs megfelel méret hasa. Mert a has tekintély volt Szindbád világában, a régi, másik Magyarországon a has jelképezte, hogy visel je nem holmi futó ember, hanem megfontolt férfiú, aki munkahelyén, családjában, élete minden fordulatában tapasztaltan és h ségesen állja meg helyét. A has mutatta, hogy az úr, aki viseli, szívesen id zik vendégl i asztalok mellett, de a családi ebédl ben is olyan szigorral tudja vizsgálni az asztalra kerül malacbecsináltat, hogy a szakácsn nek, a háziasszonynak, de még a falon függ ismétl órának is eláll a szívverése, mintha valamilyen f benjáró dolog, sorsfordulat múlna azon, vajon belef zték–e a levesbe a malac máját és veséjét is?... Szindbádnak nagy véleménye volt a férfiúi hasakról. „A férfi akkor szép, ha kövér” – idézte néha egy józsefvárosi keszty sné mondását, aki pedig huszonhat éves volt, aranysz ke, s olyan szeretettel tudta megsimogatni Szindbád tokáját, oly gyöngéden tudta tapogatni a negyvenes évek felé baktató úriember kappanhájait, mintha leölni készülne vasárnapra, s levest akarna f zni a hajós nemesebb bels részeib l. A hasas ember, Szindbád felfogása szerint, az élet komoly és mulatságos dolgaihoz igazabban értett, mint a széllelbélelt, kákabél soványak, akik mintha mindegyre felugrani készülnének az ebédl asztal mell l, hogy valamilyen alamuszi s egyáltalán nem fontos ügylet után szaladjanak. Szindbád maga nem volt hajlamos a kövérségre, daliás és arányos termetét még az ötvenes esztend ben is meg rizte, de arra természetesen vigyázott, hogy a méltósághoz és emberi ranghoz szükséges kappanhájat, kellemesen domborodó pocakot a férfiúi korban is megszerezze. A mesél is kövér volt, de szomorúan volt az, mint aki bánatában nem tehet másként. Most letelepedett Szindbád mellé a vízbe, köténykéjét illedelmesen megigazította dereka körül, fehérgyapjas fejét mellére ejtette, s azonnal elaludt. Artúr alvásairól valóban mesék keringtek a városban. Látták aludni t az írók és szaklapszerkeszt k társaskörének molyette díványain, a legnagyobb kártyacsaták és politikai viták közepette vagy karosszékekben, a támlákon átvetett, lecsügg karokkal, oldalt hajolt fejjel, s természetesen mindig zsakettben, mintha egy jól irányzott golyó segítségével az imént végzett volna magával, mert megtudta, hogy aranyporral és gabonával megrakott hajói zátonyra futottak a Vaskapunál. Látták aludni a lóversenyen, ahová elkísérte néha Szindbádot a finish pillanatában, amikor tízezer ember ordította hörg vakkanásokkal a „befutó” ló és a lovas nevét: a versenypálya korlátjának d lt ilyenkor Artúr, s minthogy itt zsakettje valóban hivatalos viseletnek számított, s egy kis jóakarattal akár a Lovaregylet tagjának is nézhették az avatatlanok, bizonyos g ggel aludt e pillanatokban, mint egy igen nagy úr, akinek számára igazán közömbös, melyik ló gy z, hiszen végül úgyis kedvesének, a híres színészn nek ajándékozza az egész istállót. A valóságban Artúrnak a lovakhoz annyi köze volt csak, hogy néha, sikeres mesélés után, virslit evett tormával.
Néha szerkeszt ségek folyosóin is aludt a mesél , állva, felt rt kabátgallérral, a sötét, hosszú, pesti szerkeszt ségi folyosók valamelyikén, amint éppen Szindbádra várakozott, aki benn ült a segédszerkeszt vedlett b rdíványának egyik szögletében, s hosszú hallgatások közepette várta az utalványt, cigarettát sodort és vörös meggyfaszipkából szívta a füstöt, oly türelmesen, s annyi bölcs és csendes megvetéssel, ahogy talán csak sei várhatták török rabságban valamelyik pasa szabadító levelét. Artúr ez alatt künn állott a folyosón, és aludt. Nem zavarta a járókel k lépteinek csikorgása, a szennyes fehér köpenyekben fel és alá siet szed k, mett rök fontoskodása, kik ceruzával fülük mögött, oly áhítattal vitték a nedves, nyomdafestékszagú „levonat”-okat, a frissiben szedett és egyetlen példányban „lehúzott” kutyanyelveket, mintha az Aranybulla els példányának kéziratával iparkodnának valamely földi hatalmasság színe elé. Holott a valóságban nem is olvasták a cikket, mely abban a pillanatban került el a szed gépb l, s csak a másnapi lapból tudták meg, hogy a kézirat, mellyel el z este bíbel dtek, sorsokat igazított, igazságot osztott vagy a nemzet szívét derítette fel... Ezek a régi pesti szerkeszt ségek a szélvonatos belvárosi bérházakban oly zajosak és nyugtalanok voltak, mintha az ország minden kételye, nyugtalansága és szívbeli izgalma itt lüktetne, a hosszú, sötét folyosókon, az üvegablakos ajtók mögött, a cigarettacsutkák parazsától kiégetett, tinta- és kávéfoltos, sör- és makulatúraszagú munkaszobákban, ahol Pet fi és Kossuth olajnyomatban sokszorosított képe nézett le a szerkeszt kre a falról, s hazai és külföldi lapokból kivágott, magyar és idegen nyelv rejtélyek és különlegességek felragasztott gy jteménye szórakoztatta az avatatlant. De Artúr itt is tudott aludni, e sötét hajófolyosókra emlékeztet el szobákban, s nem zavarták a n k sem, akik pedig minden szerkeszt ség körül lebzselnek, s oly ünnepélyesen és alamuszian vonulnak végig a folyosókon, ahogy a delfinek úsznak, zsákmány reményében, a nagy tengerjáró hajók után. Artúr ismerte mindezt, Szindbád jóvoltából és máskülönben is, hála irodalmi összeköttetéseinek, ismer s és otthonos volt a pesti szerkeszt ségekben, s nyugodtan aludt a folyosón, állva, felt rt kabátgallérral, kissé a falnak d lve, amíg Szindbád bölcs g ggel és nyugalommal az utalványra várakozott. Mindenütt tudott aludni a mesél , csak ágyában nem, csak a szállodában nem, ahol lakott. Ez a szálloda nem messze épült a budai hévizekt l, s általában magános, emberkerül , kissé üt dött urak lakták hónapszámra, akik reggelenkint maguk sem tudták, miért nem kötik fel magukat az ajtókilincsre, hiszen úgysem jön senki, aki levelet, jó hírt hozna és örömmel nyomná le a szobába lépve a kilincset. Ebben a szállodában nem tudott aludni Artúr. De máskülönben szívesen és jóíz en aludt mindenütt a világon. Most is aludt hát, csendes horkanásokkal, amíg Szindbád, aki ismerte már famulusa gyöngéjét, szemügyre vette a g zfürd belvilágát, s amint jobban és mélyebben elmerült a forró vízben, átadta magát annak a különös, semmiféle földi helyzethez nem hasonlítható állapotnak és jóérzésnek, amely csak itt, a g zfürd ben övezte a megfelel korú és tapasztalatú embereket. Az egyik k padon magánosan, karcsúan és izmosan, lovagló ülésben ott ült Álmosy, az ország egyik legrégibb családjának sarja, mellén összefont karokkal, csapzottan s mégis oly t n d és messzire néz pillantással, ahogyan sei, akik Árpáddal
érkeztek e földre, kémlelhették valamikor szemük elé illesztett tenyerük alól, lóhátról és egy domboldal magasságából, a zempléni völgyek kékesbarna mez ségeit. Az úriember nyírségi volt, s szegr l-végr l atyafiságot tartott Szindbáddal; rokonok voltak abban a finom és nemes vándorlásban is, mely elvitte ket si földjeikr l, hogy már csak itt találkozzanak, az izgatott város csendesebb rejtekhelyein, a g zfürd ben vagy egy belvárosi vendégl sarokasztala mellett, s szórakozottan szorítsanak kezet, mintha még mindig az lenne a legfontosabb dolog életükben, mennek-e zlesre az elkövetkez vasárnapon? A valóságban nem ment már Szindbád semmiféle lesre. Most kézmozdulattal üdvözölték egymást, keleties és mellékes, komoly mozdulattal, s mindegyik ült és megmaradt helyén. Szindbád nyírségi társa, az Árpádok ivadéka, kinek családja ezer éven át élt a hazában, oly közönyösen és komolyan nézett most maga elé, mint aki mindent ért már, s azon sem csodálkozna, ha vadászat és uralkodás helyett egy napon trafikot lenne kénytelen nyitni , vagy valamilyen más, érthetetlen mesterséggel töltené magános élete hátralev napjait. De mind rokonok voltak itt a g zben, meleg ködben és forró vízben. A széls medencében, melynek langyos vizét különösen az öregebb urak kedvelték, s ahol Bródy Sándor üldögélt valamikor órákon át – mintha szül városában, Egerben tanulta volna a minaret árnyékában ezt a törökös türelmet és vízi bölcsességet –, most egy nyugalmazott miniszter ázott, azzal a nyájas, de mindenest l mégis sért dött arckifejezéssel, ahogy általában nézel dni szoktak a nyugalmazott miniszterek, akik udvariasan elviselik ugyan sorsukat, de szívük mélyén sohasem értik meg, hogy az állam gépezete nélkülük is forog tovább. Szindbád elfeküdt a vízben, és elégedetten pislogott. Mindent tudott err l a világról, s ködlovagoknak látta az embereket. A dögönyöz k hajlongva állottak a márvánnyal bélelt fülke ajtajában, s várták úri vendégeiket, hogy leszedjenek róluk valamit a tegnapi névnapi ebéd fölösleges, hájjá s r södött maradékaiból. – Ébredj, Artúr – mondta szelíden Szindbád, s megrúgta a víz alatt a mesél t. – Ez az ember itt, ha jól látom, Pápai, a lapszerkeszt , aki a múltkor nem ért rá fogadni engem. Most inthetnék Gyulának, a massz rnek, hogy nyalábolja át és úsztassa le a Dunán. De már nem akarok beleszólni az emberek dolgába, mert öreg lettem és türelmes. A színházi szerkeszt oly der sen, integetve, üdvözléseket és jeleket osztogatva sétált a medence partjain, mintha a Duna-parti sétányon vonulna fel, munkatársai és valamelyik frissiben felfedezett színészn cske társaságában, gy jtve az anyagot lapja bizalmas hírekkel telített fejrovata számára, ahol mindenr l hírt adott, ami a városban történt vagy történni készült, a válásokról és az új szerelmekr l, a készül színdarabokról, amelyekr l a szerkeszt köreiben úgy beszéltek, mint a szövetipar tavaszi újdonságairól, s a készül öngyilkosságokról, melyeket az okos emberek ceruzával kezükben számítottak ki s természetes készséggel el re láttak a városban. Volt itt néhány ember, aki szentül hitte, hogy „mindent tud”, s néha csakugyan megjövendölték valamelyik iparlovag id el tti bukását, vagy egy-egy szerelem elvirágzását. De Szindbád, aki ebben az id ben olyan okos volt már, mint a zöld hordóba ágyazott leanderek a vízivárosi kocsmák udvarán, vállat vont a színházi szerkeszt láttán, és ezt
mondta Artúrnak: – Az utolsó komoly úriemberek egyike a sajtóban Hoitsy Pál volt, aki még geopolitikával is foglalkozott. Én nem tudom, mi az, de érzésem szerint ill bb tárgy egy hazafias közíró tollára, mint Fitos Murcika válásának hiteles története. S mert látta, hogy a mesél megint horkolni készül, mintegy visszatér a habok közé, mint a vízi emberek, újból megrúgta Szindbád titoknokát, és mély hangon, halkan folytatta: – Figyelj ide, Artúr, mondok neked valamit. Titkot mondok el, még nem hallotta a városban senki. Sok id be tellett, míg fölfedeztem ezt a titkot, életem javát reááldoztam. E felhívásra a mesél figyelni kezdett. Ritkán esett meg, hogy Szindbád ilyen nagy jelent ség bejelentésre határozta el magát. – A titok – mondotta bizalmas, mély hangon Szindbád, mert e különös reggelen valóban kedve támadt élete nagy tapasztalatait közölni valakivel –, a titok, melyt l a haza szenved, annyi, hogy Magyarországon minden jóravaló embernek örökké hiányzik az a négyszázötven peng havonta, melyet vagy az elvált feleségének köteles fizetni n tartás címén, vagy új szerelmének óhajtana elsején átnyújtani, mert a szerelem olyan, mint a villamosság: csak bizonyos légköri feltételek mellett jelentkezik, vagy duhaj ifjúkorában gy jtött adósságait kell e részletekkel törleszteni. Sokáig számolgattam, míg végre megtudtam az igazat. Négyszázötven, ennyi az igazság. Artúr úgy hallgatott e hírre, tágra nyitott szemekkel, mint a hód, mikor pislogva látja, hogy a vadász puskacsöve elé került. – Négyszázötven, figyelj jól – mondta kissé ünnepélyesen Szindbád –, s jegyezd meg ezt a számot. Sok mindent láttam én hosszú életemben Magyarországon. Sokat figyeltem, jegyezgettem, t n dtem, még ha némelykor úgy tetszett is, hogy borosan bóbiskolok józsefvárosi kocsmák vörös abrosszal leterített asztalai mellett. Nyitva volt a szemem, s láttam a magános magyar férfiakat, mikor egyedül ülnek, éjfél után, külvárosi bormérések asztalai mellett, férfias és komoly magányban, ujjaik között olcsó cigaretta füstölög, el ttük a borospohár, melyet órákon át nem érintenek meg, sápadtak és merev tekintet ek, ajkuk hangtalanul mozog, mintha imádkoznának vagy átkot rebegnének. A valóságban legtöbbször n k vagy uzsorások neveit mormogják ilyenkor, s titokban számolnak hozzá. Nagy rejtély ez, idegen országban talán meg sem értenék. Máshol a költ k, ha mérgesek, vagy balsiker üldözi ket családi életükben, elmennek szerecsenyországba aranyport gy jteni vagy mákonnyal kereskedni. Rimbaud még így cselekedett. De kérdem, módja volt-e ehhez Vajda Jánosnak...? Nálunk az írók, ha nagyon mérgesek, átmennek egyik kocsmából a másikba, ez minden. Ezt is csak addig csinálhatják, amíg a hitel tart. Szegény világ ez a miénk, én mondom neked, hasztalan áldotta meg a Teremt arany búzával, ringó rónaságokkal. Már a Rothschildok vonakodtak errefelé vasutakat építeni. Rossz jel az ilyesmi, mert a vaspálya a jöv . Ezért hiányzik minden úriembernek az a négyszázötven havonta, melyet egyszer en lehetetlen tisztességes munkával megszerezni. Szindbád oly ritkán beszélt közgazdasági kérdésekr l, hogy e hírek hallatára Artúr valósággal felébredt a forró vízben. Felült, füleit hegyezte, vizes és tétova
kézzel sz fürtjeit igazgatta, s tájékozatlanul mondotta: – Sok pénz az, Szindbád úr. Nekem még alapt kém sem volt soha annyi. – Elég szégyen – mondta Szindbád, és mérgesen nézett egy horkoló, szes hajú, id sebb emberre, aki a szomszéd lépcs fokon hevert, álla már-már a forró vízbe ért, s egészen olyan volt, mint egy vagyonbukott római Néró idejében, a római termálfürd ben, aki felvágta ereit, mert hírét vette, hogy estére érette jönnek a liktorok –, elég szégyen, hogy magadfajta m vészember ilyen áhítattal kénytelen beszélni a pénzr l. Téged sem méltányolt más igazán idehaza, mint az orrszarvú az Állatkertben, mely mindig el mászott a vízb l, mikor a ketrec közelében rákezdtél Hófehérkére és Árgirus királyfira. Néha én is hasonlóan érzem magam. Nem mondom, voltak pályámon pillanatok, mikor a sebes lábú lovacskák, vagy a makkdisznó és a Stüszi Vadász megsegítettek, s a zsíros fogású bankók egy göngyölegét rejthettem el bal kabátzsebemben, amint ez már édesapámnak is szokása volt. De az irodalom nem segített soha, semmiben. Éppen csak elt rtek, mert tudták, hogy máskülönben úriember vagyok; mintegy megbocsátottak, mint afféle jó családból való, de eltévedt atyafinak, akir l homályosan sejteni lehet, hogy valamilyen gyanús dologgal foglalkozik. Elkeseredett világ volt mindig ez a miénk, mert hiányzott a készpénz. Tudom, amit tudok, ideje, hogy kimondjam. Ha egyszer nem leszek már, meséld majd el a pesti gyermekeknek. Négyszázötven, külön, mindenen felül, ez a varázsszó, s ez a herkulesi feladat, melyet képtelen megvalósítani a magyar. Láttam szakállas embereket a hordón, amint tele torokkal üvöltöttek a haza üdvér l, s közben hallgattam és dünnyögtem, mert tudtam, hogy a négyszázötven hiányzik nekik, melyet elsején a jövedelmen felül el kell teremteni valahogyan, hogy odaadják az elhagyott hitvesnek, akinek kézimunka-el nyomdája van a Kaplony utcában, vagy a kedvesnek, aki a földbérlettel vesz dik Borsodban. Láttam írókat, akik tollukat a gy lölet és a pletyka undok mérgeibe mártották tinta helyett, eladták lelküket és becsületüket, hogy összekaparják elsejére a négyszázötvenet, amennyiért kifizethetik élemedett korban reájuk szakadt szerelmük lakásbérét, meg a hölgy szobájába vásárolt zongora részleteit. Láttam magas rangú katonákat, akik díszük és rangjuk hideg g gjébe zárva, némán viselték egy életen át ezt a titkot, soha nem tudta meg senki, hogy húsz éven át parizert vacsoráztak vöröshagymával, s kútvizet ittak hozzá, mert máskülönben nem tudtak volna eleget tenni úri kötelességüknek, s nem tudnak minden elsején gondoskodni arról, akinek szüksége volt e négyszázötvenre. Harmincöt éven át számoltam, figyeltem és gondolkoztam, amíg megértettem ezt. Nagy titok ez, iskolákban kellene tanítani. Minden ezért történik a városban. Ezért olyan kemény és szúrós itt a férfiak pillantása, mintha nyársat reggeliztek volna, ezért olyan sok a krakéler a városban, ezért a töméntelen ostoba párbaj, szóváltás, eskü és hazugság, mert ezt a négyszázötvenet teljességgel lehetetlen munkával megszerezni. Azok sem tudják megszerezni ezt a pénzt, akik máskülönben ezreseket keresnek: mert a család él azon a pénzen, amit egy ember keres a családban, s minden pénz kevés, mert minden család éhes, mint a farkas. Aztán kellene, külön, túl a családon, négyszázötven. De ez nincsen a földön, melyet Árpád er vel, fegyverrel és fortéllyal szerzett. Most már tudod. Ha meghallod egy napon, hogy elmentem deszkát árulni, meséld el az Állatkertben a kis
gyermekeknek. S felállt, inas, g gös testét kinyújtóztatta, legyintett egyet, és rosszkedv en mondta: – Nekem is ez a négyszázötven hiányzott, egy életen át. Bement a dögönyöz khöz, akik ünnepélyesen fogadták. Amíg Lajos, aki harminc esztendeje gyúrta, markolászta Szindbád rejtélyesen ellenálló, kemény izmú testét, nekilátott, hogy megtapogassa a hajós izmait s szappanozva, paskolva, kemény csípésekkel és csikarásokkal életet öntsön a fáradt tagokba, Szindbád halk hangon érdekl dött a város bizalmasabb eseményei fel l. A dögönyöz k sz kszavú emberek voltak, s mindent tudtak, ami a városban történt. Tíz, húsz, harminc éven át figyeltek egy-egy férfiúi testet, látták pocakosan, petyhüdten, fáradtan megtérni az egykor daliás úriembereket, akik végül is oly megadással és tör dötten feküdtek a massz r keze alá, ahogy a halottmosót várja közvetlenül halála után az ember. A dögönyöz k ismerték a város testi és lelki titkait, s bens séges viszonyban éltek az irodalom kiválóbb egyéniségeivel. Mert az írók jártak e forró g zzel telített ezeregyéjszakai barlangba legszívesebben. Mintha kerestek volna itt valamit; nemcsak az elvesztett ifjúságot és egészséget, melyet megrágott a gond, a szenvedély és a hörcsögpofájú kaland, melynek mindenest l élet a neve, nem, mintha Kelet álomvilágának színes cserepeit illesztették volna a török k m vesek a kupola fényréseibe, s mintha a forró víz csakugyan csodaforrásból fakadna, valahonnan mélyr l és messzir l, s balzsamos sugaraival megszüntetne minden fájdalmat az emberi testekben és lelkekben. Az írók hosszú évszázadokon át h ségesek maradtak a Szent Gellért sziklabarlangjából buzogó, titkos erej vizekhez. – És az új nemzedék, Lajos – kérdezte most, kellemes nyögések között a hajós, mert a dögönyöz nem kímélte régi vendégét s olyanokat markolt Szindbád lapockáin, mint a mészáros, mikor felbontja a marha tetemét –, járnake még költ k a török pasák egykori fürd házába? – Csak Petri Mór – mondta Lajos, s nagyot nyögött, mert megizzadt a dögönyözésben. – az utolsó költ , a másik, rendes világból, aki néha még idetéved. – Különös – mondta Szindbád. – Vajon hová járnak most a költ k?... S amíg a dögönyöz fehér és izmos teste minden porcikáját végigtapogatta, mintha meg akarna gy z dni róla, hogy az utolsó él írók egyike nem kótyavetyélte el testét a gyanús külvilágban földi méltatlanságokra és haszontalanságokra, Szindbád, fáradt fejét szappanos karjára hajtva, hason feküdve a nedves deszkapadon, azon t n dött, hová járnak az új költ k, merre tanyáznak, vannak-e egyáltalán, s ha vannak, vajon mi fáj nekik? Ez a kérdés foglalkoztathatta kés bb is, mikor elhagyta a fürd házat, s Artúr társaságában helyet foglalt a bérkocsi ülésén. A kocsis, aki id közben, Szindbád tanácsa és parancsa szerint, világos sörrel teljesen józanra itta magát, délcegen és komolyan ült a bakon. – Hová járnak most a költ k, Artúr? – kérdezte Szindbád, mikor elhelyezkedett az ülésen. – Szeretném megkeresni ket. – Nagyon kevés költ van már – mondta megvet hangon a mesél . – Zoltán,
az elátkozott, aki lakkcip ben és vörös mellényben rótta ötven éven át a budai utcák macskaköveit, megn sült és nem jár sehová. különben is csak a kövér n ket szerette. – Igen – mondta a hajós, és bólintott. – Ebben az ízlésében osztozott a haza sok szellemi kiválóságával. És a fiatalok?... – A fiatalokról nem lehet tudni semmi biztosat – mondta Artúr, s szakszer en pislogott. – Van egy, bizonyos Attila nev , aki jó magyar, és a „Bucsinszky” kávéházban ül. De ez is olyan különösen viselkedik. Nem hiszem, Szindbád úr, hogy sok öröme telne mostanában a költ kben. Minden megváltozott, még az irodalmi kávéházak is. – Menjünk a „Csikágó”–ba – mondta érett t n dés után Szindbád. – De útközben vegyünk a bácskai hentesnél tokaszalonnát. Meg akarom keresni a költ k nyomát. Mióta Óbudán lakom, meglazultak kapcsolataim az irodalommal. Tudsz valamit Attila m veib l?... Artúr híres volt emlékez tehetségér l, s arról a sajátos képességér l, hogy minden magyar verset betéve tudott. Most csaknem alázatosan kérdezte: – Ne mondjam el inkább a Gondolatok a könyvtárbant? Végeznék vele, amíg átjutunk a hídon. – Nem – mondta Szindbád. – Nem szabad elmaradni a korszellemi mozgalmaitól. Szavalj csak Attilától valamit. – „Hosszú az Úristen – mondta Artúr, s keservesen nekifohászkodott, mint aki tehetetlenül teljesíti egy kényúr parancsait – s rövid a szalonna”. Így kezd dik egyik verse. – Szép vers – mondta Szindbád, s elismer en bólintott. – Férfias vers, és magyaros. F ként az tetszik, hogy szalonnáról is szó van benne. Mindenekel tt a bácskai hentes kereskedése elé hajtottak, a Váci utca kültelki végz désének irányában, közel a csarnokhoz, ahol Szindbád hajdan, boldogabb és vállalkozóbb éveiben, hajnali órában szívesen vásárolt soroksári kenyeret, prügyi tormát, mely édes és nem facsar könnyeket, szegedi füstölt szalámit, amely füstös állapotában is puha és hússzer marad, mint a nyári kolbász, és idei rákot, kosárral, ha éppen kedveskedni akart a csalánba fektetett vízi szörnyetegekkel valamelyik hölgyismer sének, új szamócát, szabadkai abált szalonnát, s az élet más ilyen kedvességeit. Szindbád nagyra becsülte az asszonyokat, akik nem átallottak kosárral karjukon, perzsabundában, télvíz idején félórát utazni a küls Lipótvárosból vagy a Damjanich utcából a nagycsarnokba, hogy férjük vagy kedvesük számára személyesen válasszák ki az ételek, húsok, növények, f zelékek, baromfiak, füstölt holmik közül a falatot, mely megörvendezteti a kedves férfi gyomoridegeit. A japánokkal tartott, akik „gyomruk mélyéb l fakadó” érzelmeikre esküdöznek, mikor a kacér gésa szerelméért esdenek. Tudta, hogy egy adag borsos, fagyos káposzta, téli reggelen, el tudja indítani a szerelem kóros folyamatát a gyomorban, a belekben, s végül a szívben is. De nem vetette meg a férfiakat sem, akik id nként, hajnalba virradó éjszakai kalandozás után, teljes méltósággal és férfiúi tekintélyük fenntartásával ballagtak ki a nagycsarnokba, barátságosan és szakszer en beszélgettek a birkab r ködmönös, piros orrú kofákkal, Vácra, a „Curia” szállóba hívogatták ebédezni a termetesebb, jókép sertéskeresked n ket, s végül igaz
m gonddal, szívbéli aggodalommal választottak ki, hosszas t n dés után, egy darabka fejsajtot és fiatal hagymát, mintha tudnák, hogy csak olyan n vel érdemes komolyan foglalkozni, aki eléggé érett, türelmes, bölcs, alázatos és asszonyi ahhoz, hogy megértse a férfitest és a férfilélek igazi hajlamait, s tudja, hogy egy pohár hideg trencséni borovicska, fiatal hagyma, tokaszalonna és soroksári kenyér legalább úgy hozzátartozik téli reggeleken a szerelemhez, mint a nagy szavak, ravaszkás és nyakatekert csókok, bizalmas mozdulatok és nevetséges esküdözések. A bácskai üzletben hamar végeztek, mert már ismerték Szindbád ízlését. „Megfogyott a m vész úr” – mondta a csinos arcú asszony a pénztárban, s oly résztvev én nézett Szindbádra, mintha már koporsója után ballagna a Kerepesi temet ben, írók, pincérek, n k, zsokék és szaklapszerkeszt k között, a f város által ajándékozott díszsírhely irányában, mely az egykori földesúr utolsó birtoka lesz magyar földön. – Az élet elfogy, ténsasszony – mondta szelíden Szindbád. –Ezért kaptuk. A „Csikágó”-ban Artúr ment el re, mint a fullajtár, aki a város urának közeledtét jelenti fényl rézkürtökön. Szindbád kihúzott tartással, egyenes léptekkel követte bizalmasát. A napfény besütött a nagy üvegablakon, s mintha egy let nt kor dics ségét akarná megaranyozni, szelíd dicsfénnyel hintette meg azt a kissé poros, barokk pompát, melynek csavaros oszlopai, márvány fülkéi, híres fest k mesterkeze által festett falfestményei között és alatt valamikor a h skor virult fel, a magyar irodalom egyik h skora. Szindbád úgy ment végig a füstös és meleg termeken, mint a katona, aki sok évvel a harcok után még egyszer ellátogat a csatatérre s mesterségesen fegyelmezett közönnyel keresi az elhullott bajtársak sírkeresztjeit. Minden erkélyfülke, minden páholy, minden asztal emlékeztette Szindbádot a h si id re, mikor a tollak villogtak még a hazában, mint a fegyverek, a n k úgy jártak a harcos írók és költ k után, mint a nemt k és markotányosnék, az írók tekintélye hasonlíthatatlanul nagyobb volt, mint a hivatalnokok címe és rangja, a vagyon és a készpénz sem számított annyit a városban, mint Ady Endre egyik verses kézirata, s az irodalom úgy bugyborékolt e barokk katlanban, mint isteni és ördögi gyökerekb l f tt elixír, melyt l megújhodik és f nixként a világ színe elé lép a nemzet. De most csak borostás kép mozgóképkölcsönz k aludtak itt. A kávékonyha mellett, egy csavaros oszlop árnyékában ott ült Báta, a hajdani hírlapíró, világfi és Szindbád egykori mentora, s nagyon el kel testtartással, monokliját szemébe csíptetve, fejét g gösen hátravetve a reggeli lapot olvasta– oly g gös és kétked mosollyal vértelén, öreg, keskeny ajka körül, mintha a londoni Pall Mall egyik clubjából tévedt volna ide, unalomból és nagyúri kedvtelésb l, mert kedve szottyant e reggelen az írók és színészek tanyáján fogyasztani el egy pohárka portugál sherry bort s harapni hozzá egy falat kétszersültet, míg lovásza künn várja a Hyde Park bejáratánál, s csitítja a tüzes kancát, melyen Báta, a lord, mindjárt kilovagol, orchideával gomblyukában, hogy aztán átnyújtsa sétalovaglás közben e nemes és drága növényt – melyet egy arany guineáért vásárolt Fourton és Mason urak méregdrága üzletében – Londonderry hercegn nek. Így ült Báta, monoklisan, g gösen, fitymáló mosollyal, sért dötten, s az apróhirdetéseket olvasta. Szindbád elment ifjúkora e nagy barátjának és egykori mentorának asztala mellett, s oldalt hajtott fejjel, t n d pillantással búcsúzott a gyakorlati
tanulmányokba elmerült jelenségt l. Már régen nem volt a h skor e két nagy alakja között másféle kapocs, mint emlékeik. Nagyon régen, harmincöt vagy még több esztend el tt, mikor Szindbád felkerült a Nyírségr l a f városba, s a nyíri nádasokat felcserélte az irodalom vadászterületének mocsaraival, Báta volt az els komoly barát, beavatott és szakért arszlán, aki a hallgatag és álmodozó pillantású, s belülr l mégis egy tigris életszomjával leskel d , csaknem vérszomjas Szindbádot karon fogta és bemutatta az irodalom közterein. Akkor mindketten fényes kürt kalapot viseltek, már reggel kilenc órakor is, együtt jártak éjszaka a villogó, éhes és életkedvt l remeg városban élmény, életérzés, kaland és pénz után, együtt laktak a Józsefváros egyik bútorozott szobájában, s csak Szindbád apjának, a keménykez és sokat tapasztalt nyírségi úriembernek egyik pesti látogatása szüntette meg e bonyolult társas viszonyt. – Vigyázz – mondta a bölcs úr egy ilyen látogatás alkalmával, mikor heteken át figyelte a józsefvárosi szobatársak nappali és éjszakai életét –, nem tökéletes mentor az, aki minden este fillér nélkül megy el hazulról, s hajnalban hazatérve, francia pezsg t és szarvasgombát hány! De Szindbád, mint az élet oly sok más fordulatában, Bátával való kapcsolatainak lazításában sem engedelmeskedett tökéletesen a bölcs atya parancsának. Viszonyuk még sokáig eleven maradt, s csak az évek, az élet, az emberi kapcsolatok változatai közepette szenderedett el. Utoljára itt találkoztak, néhány év el tt, a „Csikágó” termeiben, mikor Báta barátai és tisztel i estélyt rendeztek a neves arszlán tiszteletére, abból az alkalomból, hogy negyven éve volt már állástalan. Igen, ez volt a h skor. Szindbád elhaladt Báta asztala mellett, és mosolygott. A nagy ablakok egyikéhez telepedett, háttal a tülköl , tolakodó, ügynököl , kenyérért és örömért tüleked Nagykörútnak. A reggeli órákban a klasszikus termek meglehet sen üresek voltak. Másképp volt ez Szindbád ifjúkorában, mikor törzsvendégnek számított a híres kávéházban; már korán reggel oly eleven élet pezsgett itt, mint egy amerikai ütem irodában. Hajdan már pitymallatkor összegy ltek itt az írók, mint egy hivatalban, s átadták magukat rejtélyes életük és még sokkal rejtélyesebb mesterségük szertartásainak. Itt ült minden reggel Zoltán, a bordó mellényes, elátkozott költ , aki pénztelenségét, költ nyomorát, égre vonító bibliai panaszát oly intézményesen szervezte meg, mint valamilyen nagyszabású vállalkozást, társadalmi eseményt, melynek hordereje és jelent sége el l nem vonhatja el magát senki: itt ült, szótárak és kéziratpapírok közepette, s francia regényeket fordított németb l magyarra, alkalmi kiadók részére. Fekete haja szikrázott, mint a gy lölet fekete lángja; a valóságban semmi baja nem volt, csak az, hogy költ volt, szegény volt, és állandóan kövér n kbe volt – tragikus hangsúllyal – szerelmes. Itt ült zöldeskancsi szemekkel, állandóan valamilyen delejes révületben, ópiumos elragadtatásban szemlélve a kávéházat, az emberi arcokat, a fellegeket az üvegablak mögött, a járda szemetét, egy kutyanyelvre sebtiben, zöld tintával lekent kézirat szövegét, egy n kezét, s az élet minden tüneményét varázsos és elragadtatott önkívületben érzékelve, itt ült Dide, a költ : nyaka körül színes horgolt kend vel, magas állógallérban, cip zsinór vékonyságú rikító nyakkend vel, homlokába hulló hajfürttel, dandysen, mindig el kel en és
tartózkodóan ült itt, mintha álmában is raccsolva beszélgetne az istenekkel az Olümposzon, s zöld vagy vörös tintával, sebesen írt, verset, vezércikket, gúnyrajzot, elbeszélést vagy fordított verses drámát spanyolból, minden pillanatban rágyújtott, s rögtön el is dobta a cigarettát, valamilyen villamos és öntudatos izgalomban, mintha az élet csakugyan csoda lenne, s e csoda egyetlen értelme a szellem és a bet – nagyobb csoda, mint a n k és a szerelem, a halál és a gyermekek, s mindennél nagyobb csoda a magyar nyelv. Így ült Dide, a tükörablak el tt, s verset írt, zöld tintával. Mikor ült itt?... Tegnap?... Tíz év el tt?... Szindbád helyet foglalt az asztalnál, kibontotta a zsírpapírból a tokaszalonnát, nadrágja hátsó zsebéb l el húzta hosszú nyel szegedi zsebkését, s nekilátott, hogy megszegje a fokhagymaillatú szalonnadarabot – de megállt keze a késsel a leveg ben. Hová lettek az emberek, a h skor emberfeletti alakjai? Hol élnek az írók, a magyar írók, az újak és a régiek? – kérdezte révedezve Szindbád, s behunyta szemét és kissé hátrad lt, mintha szédülne. E pillanatban, szemközt a tokaszalonnával, ezen a májusi reggelen, félelmes élességgel látott múltat és jelent a hajós. „Nem véletlen, hogy idetévedtem früstökölni” – gondolta most. Látta Didét, amint a kéziratpapír fölé hajol, s egyszerre elt nt a kávéház látképe félig csukott szemei el l, nem látta többé a mozgóképügynököket, sem az angol ruhás, sárga cip s álhírlapírókat, akik oly tátogó szájjal, mereng pillantással ültek itt, az élet dagályának valamilyen hulladékát lesve, minta partra sodort, félig döglött halak. Mert már csak az álhírlapírókat és az álírókat lehetett látni a városban – az igaziak, a fiatalok és öregek, az a néhány, aki rizte még titkos barlangjában a nyelvet, a szellemet, a játékszabályokat, az áhítatot, tehát mindenest l mindazt, ami a nemzetnek jogot adott az irigy népek között, élni az sök földjén – az írók nem jártak már sehová. „Talán csak Sziklay bácsi mutatkozik még néha – gondolta engesztelten Szindbád –, mikor megáll a Jókai-lepellel borított koporsó fölött, s elbúcsúztat egyet-egyet az írók közül! Jó fej az öreg! Sas!... Lengyel menekült!”... Így füstölgött Szindbád. De keze a zsebkéssel még mindig nem nyúlt a tokaszalonna után. Még mindig látta a másik színt, ezt a kávéházat, mely elmerült a múlt Atlantiszával az id mélységeiben, és igaz tartalma már csak a lelkekben és az irodalomtörténetben, meg néhány vidéki n szívében élt. Látta az irodalmat, mikor még igazi volt, tehát nem kiagyalt „program”, nem is meztelen kenyérharc, hanem szép és bátor szélmalomharc, igazi Donkizsottokkal, rültekkel és színes, nagyszív jellemekkel. Látta a régi kávéházakat, a „Valériá”-t, ahol Ambrus Zoltán egyeztette – oly gonddal, mint egy kúriai bíró a jogegységi döntvényeket – a haza m veltségét a franciás szellemmel, a „Balaton”-t, ahol Paulini Béla szerkesztette a Fidibuszt, s megint a „Csikágó”-t, ahol éppen letelepszik Dide asztalához egy vasbotos, csíkos trikóinget és keménykalapot visel , különös, hintáslegényre emlékeztet külsej ember, s mély hangon angolul kezd szavalni, oly angolsággal, mely a csalódásig hasonlít Shakespeare nyelvére, s melyb l mégsem ért senki egyetlen szót sem. „Karinthy, igen!” – gondolta Szindbád, és szomorúan mosolyogni kezdett. – „Merre van Karinthy? Lehet, hogy verset ír, kényszerb l, mert húsvét elmúlt és pünkösd közeleg, az ünnepi lap részére, ahol leadják ugyan a verset is, de csak bizonyos fanyalgó nagylelk séggel, mintha
nem lenne ma is, örökké a legnagyobb tisztesség egy napilap részére a kézirat, melyet egy író a szerkeszt asztalára hajít... Rákosi még azt mondta – horkant fel mérgesen Szindbád –, hogy akár a szennyes gatyáját is nyomdába adhatja, a szerkeszt azt is köteles kinyomtatni, mert nincs nagyobb tisztesség egy lap számára, mint egy vérbeli író kézirata.” Most emlékezett, homályosan látta a füstszín jelent, s élesebben látta e fátyol mögött a múltat Szindbád. „A régi írók – gondolta, s vértelen szája hangtalanul mozgott, mintha vitatkozna valakivel – még összetartottak. Mikszáth nagyobb író volt, mint Zöldi Márton, aki a vége felé hanyatlott kissé, de az írók kiálltak egymásért, s titkos vérszerz désben éltek, melyet az erénycs sz bugris, a tehetségtelen és botfül akarnok s a bet sáfárjai ellen kötöttek. Ifjúkoromban még úgy tisztelték a magyar bet t a szakmában, mint az Oltáriszentséget a hív k. Az írók néha elzüllöttek, de az irodalom szent volt, mint a haza és a férfierény. Elképzelhetetlen volt Kiss József idejében – aki pedig nem vetette meg a pénzt, s szívesen elüldögélt közgy lések után a nagybankok igazgatóinak szobáiban –, hogy hirdetési ügynökök írjanak bírálatot írók vérrel, ideggel, áldozattal és szenvedéllyel alkotott m veir l.” Így dohogott Szindbád. S látta a régi, füstös és nyugtalan Panteont, ezt a különös, izgatott Olümposzt, ahol az erkélypáholyokban s az oszlopok tövénél ott gubbasztott, vitatkozott, álmodozott, tervelt, várakozott egy nemzedék, melynek legnagyobb gondja a napi cigarettaadagon és a vacsorapénzen túl mégis a magyar m veltség volt, a vers és a próza, az álom és a révület, az a szent, kancsi önkívület, mely álomból, cigarettából, élményb l, sorsból, betegségb l és lázas szándékokból, m veltségb l és Ötletb l épített egy álomvárat, az örök és múlhatatlan Szent Magyarországot. (Mert Szindbád és a régi írók szentnek tartották hazájukat, minden b nével és förtelmével, szentnek, mint ahogy Dosztojevszkij is annak tartotta Szent Oroszországot.) Hová lett Dide, hol szaladgál, zsebében a jegyz könyvvel, melynek lapjaira feljegyezte az Új Enciklopédia címszavait, Karinthy?... (Az enciklopédia, mely fogalmakat lett volna hivatva tisztázni e zagyva korban, soha nem készült el, de tervez je és lángesz hirdet je megalkotta helyette az új nyelvet, a halandzsát, mely tökéletesen illett a korhoz, s nem tisztázta, hanem értelmetlen s-ködbe burkolta és végleg összezavarta a fogalmakat!) Hol vitatkozik, monokliját igazgatva, kissé selypít raccsolással a század utolsó szellemi gavallérja és lovagja, Szász Zoltán; koldusszegényen s oly úri megközelíthetetlenségben, mintha francia író lenne, kinek életjáradékot rendelt egy bonmot–jáért Lajos Fülöp?. .. Hol ül csendes, vaksi áhítatban hajolva francia napilapok fölé Színi Gyula, aki titokzatos zengés , mély áramú és nemes mondatokat vetett egy életen át papírra, mondatokat, melyek bizonyosan becsempészik a szerz t a Francia Akadémia padsorai közé, ha történetesen Párizsban születik? Hol mászkál ideges-aggódó, kegyetlen és okos pillantással Tódor, a költ és vajákos, aki egyszerre ért a zsiráfokhoz, Michelangelóhoz, a spanyol történelemhez és a cement chicagói árfolyamához, s hosszú, különös hömpölygés verssorai már kiáradtak, mint a karsztfolyók az irodalomba, megtermékenyítik olyan költ k érzésvilágát is, kik soha nem hallottak ez sforrás nevér l, s egyszerre kalmár és csillagjós, költ és kufár, jeruzsálemi Doktor a Templom harmadik udvarában, s sz cs is, mert kitanulta a kézm vességet, gyanakvásból, hiszen senkiben nem lehet már bízni
Óbuda és a Küls –Józsefváros szélességi övei között. Nem, a világkép megváltozott, senki nem volt már pontosan a helyén. Mikor fordul egyet a kávéház ajtaja, s lép be hajbókolva, ujjheggyel és nyájas mosollyal üdvözölve ismer seit a márki, ez a különös ember, aki úgy élt az irodalom határterületén, mint egy kutató Ausztrália fennsíkjainak mentében, szívében halálos friggyel jegyezte el magát mindennel, aki író s ami irodalom, s társaságban oly megvet hangon fitymálta az írók emlékét, mintha soha más egyebet nem olvasott volna, mint a zsaroló pletykalapokat! „Merre él a márki – gondolta Szindbád –, ki tud róla, hol süllyedt el, a bet és az irodalom nagy háborújának miféle Mazuri– mocsarában?... Mindig görnyedten járt, mintha nagy terheket cipelne, élveteg, húsos orra mindig jókedv en szimatolt a világban, oly kenetteljes trágársággal szólott, mintha Rabelais valamelyik beszélyéb l lépett volna el , mindent tudott az írókról, a magyarokról és a franciákról, tudta, Clemenceau beszédei mit érnek stiláris szempontból, s hol bérelt a »tigris« élemedett éveiben szerelmi találkák céljaira titkos lakást, megvádolta Ady Endrét, hogy nem halt meg, éjjel elszökött a ravatalról, s a múlt héten látták még az »Ezüst kacsá«-ban, amint borosan vitatkozott a kocsmárossal, beszélt képtelenséget és fönségeset, kigúnyolva önmagát és a világot, éles és er s, meglep szavakkal tárva fel egy ember vagy egy jelenség titkát, s közben, húsos orra alatt somolyogva és kemény kézel jét húzogatva, állandóan úton volt, zsebeiben régi Revue des Deux Mondes-okkal, pesti pletykalapokból kivágott bizalmasságokkal, jegyz könyvében külvárosi n k lakáscímeivel vagy sebtiben lemásolt magyar verssorokkal, beszédében keverve a franciát és a magyart, illatszert és cukorkát kínálgatva a kenyereslányoknak... hol él, hol bujkál a márki?” (így t n dött Szindbád.) Mert a tüneményb l egy példány élt csak valahol a városban; de talán Európában sem élt több. A márki soha nem írt, de nyelvalkotó készsége vetekedett az írók lelkes és igaz újító szándékával, s mikor beszélt, a hallgató úgy érezte, hogy füle hallatára születik a stílus, melyet nem lehetett írásban rögzíteni. – „Kuthy Lajos, kockás nadrágjaival!”. . .–mondta néha, és legyintett, mintha ez lenne minden. Vagy ezt mondta: „Hallom, Arany János m fordításokból tengeti szomorú életét!” – s a mennyezetre nézett, és hasán összefonva kezeit, malmozni kezdett, mintha a Hamlet magyar fordítása valamilyen alkalmi munka volna, melyet szakmányba és sordíjért végzett a magános költ , aki – a márki hanyag felfogása szerint – még mindig kinn él a Margitszigeten... Vagy ezt mondta: „Szomorú, hogy Budapesten nem természetesek a n k. Mikor a világháború kitört, éppen Nancyban voltam, s a székesegyház tövében, éjszaka, egy gyógyszerész özvegye orrom majszolta” – s apró, sebesen pislogó szemeivel oly ártatlanul nézett asztaltársára, mintha kett ig sem tudna számolni. De a valóságban mindent tudott a márki, ismerte az írók pénzügyeit, szerelmi gondjaikat, kenyereslányoknak udvarolt, de legnagyobb gondja közben mégis egy új francia pénzügyminiszter bemutatkozó beszédének stiláris tisztasága volt, a kávéházban felváltva olvasta Renan m veit és a Pesti Hírek válás-rovatát, s olyan különös rokonságban élt az írókkal és az irodalommal, mintha valamelyik író kivándorolt gyermeke lenne, kinek nem szabad kiejteni id közben akadémikussá el lépett, híres atyja nevét. Valahol éltek és bujkáltak még az írók, mint egykor a szegénylegények, s dal
és legenda övezte az irodalom nádasaiban emléküket; az írók s szellemi rokonaik, e különös emberek, akik maguk nem írtak semmit, vagy ha igen, csak titokban áldoztak az írás és olvasás szenvedélyének, mint a hasisev k. A régi Magyarországon még felt ntek néha ilyen rejtélyes úriemberek, akik apai örökségüket, az alföldi ezerholdakat költötték el az írói munka életformájára, vagy felváltották a zsíros földeket készpénzre s könyvkiadó vállalatot alakítottak, csendes és komoly hittel, hozzáértés nélkül, s kiadták Török Gyula m veit, hogy aztán udvariasan tönkremenjenek, valamennyien, úrian és hangtalanul, a kiadó is, az író is. Csak a könyvek éltek és porosodtak még valahol a magyar Quartier Latin, a Múzeum körút ódondászainak polcain. S hol volt már Török Gyula, aki regényt írt a magyar úri rend jelképér l, a zöldköves gy r r l, s tiszta, szép magyar nyelven írt beszélyeket, melyek élni fognak az áhítatosabb emlékez k szívében, amíg magyarul beszélnek Pesten és Budán? – „Az ám, a fiatal Török” – dünnyögött Szindbád, mintha még mindig itt kószálna az alföldi kurtanemes író valahol a Körúton. – „Szakállt viselt, mint Keleten az urak.” S nem eshet-e meg, hogy belép a forgóajtón Lövik Károly, lovaglóruhában, kezében az ezüst nyel lovaglóostorral, felhevültén és el kel én, éppen csak megáll egy pillanatra a küszöbön, mert nem szokott ilyesféle helyekre járni, s hunyorító pillantással az Új Id k szerkeszt jét keresi, hogy átnyújtsa neki új beszélye kéziratát? Hol volt Tömörkény, a hallgatag, aki mindent tudott a magyar vidék él ir l és holtjairól, jó viszonyban élt a novaji halottlátó asszonnyal, s írásaiban olyan kékesszürke köd és okos szomorúság terjengett, mint Csehov novelláiban, melyeknek h sei nyugodtan és udvariasan beszélgetnek, hogy aztán, váratlan pillanatban leemeljék orrukról a fekete szalagos szemüveget, s halkan mondják: „Hogyan? Kegyed nem hiszi, hogy Goethe Wertherje lélektani szempontból érthetetlen?... Halj meg, kutya!” – s el húznak szalonkabátjuk hátsó zsebéb l egy hosszú, vont csöv pisztolyt, s lelövik a vendéget. (így jellemezte egyszer Csehov h seit Szindbád el tt F. J., a fest és író, arisztokraták barátja, a város egyetlen igazán nagyvilági embere és arbiter elegantiaruma, aki oly okos, lelkes és beavatott volt e különös világban, mint az óbudai javasasszony, s már arra sem érdemesítette az embereket, hogy megvesse ket; inkább meghalt, mint csaknem valamennyien, akik a másik világból valók voltak, s mintha unná az életet e megrettent és sz köl kis, új világban, ahol botfül ek az emberek, és társalgás közben pontosan ki kell mondani a poéneket...) „És Osvát!” – gondolta Szindbád, s szabad öklével, mely nem markolta a bicskát, a kávéházi asztal márványlapjára ütött, mintha a legfontosabbat elfeledte volna. – „Hol van már Osvát?...” Szíven l tte magát, a pillanatban, mikor leánya meghalt, s az írók különösen fellélegzettek, mikor a jótékony zsarnok lehunyta szempilláit, s ugyanakkor rejtélyes árvaságban maradtak itt, mert meghalt az egyetlen ember, akinek az irodalom, a magyar bet és az írók dolga olyan magánügye volt, mint másnak a boldogság, a készpénz vagy a n k ingatag erénye. Hol volt Osvát, aki úgy ült az aranyfüstös szellemi zsibvásár fölött, mint egy ókori pap a Templom legfels bb lépcs fokán, lobogó, fehér pátriárka-sörényével, hideg, kémlel pillantással a fekete keretes szemüveg mögött, kopottas, papos fekete ruhában, szegényen és engesztelhetetlenül, láthatatlan patikamérlegen emelve és méregetve az írott szavak súlyát, vizsgálva egy jelz karátját, de számon tartva azt is, amib l az
irodalom el állott, az írók életét, szerencsétlenségeiket és gyermekes hiúságukat, h sies nagyságukat a lemondásban és a módban, ahogyan kívül éltek a társadalmon, s tudva és akarva sem tudtak vétkezni lényük titokzatos törvénye, az igazság, a szépség és a magyar nyelv ellen!... Hol volt a komor bíró, aki kávéházi asztalok mellett törvényt ült kézirat és jelenség fölött, számon tartotta azt is, ha egy író levágatta nyáron nullásgéppel a haját, s „Uram”-ozva és sz kszavú kérlelhetetlenséggel adta vissza az irodalmi divatfinak is a máshol oly kapós kéziratot! Hol voltak mind, Pádi, a költ , keménykalapjában, hektikás testében a legszebb magyar szavak indulatával, vértelen ajkai között az örökké parázsló szivarral, zsebében egy Verlaine-k tettel, hol Csáth Géza, aki már gy jtötte akkor is a morfiumot, mely kioltja egyszer izgatott életét, hol voltak e ködlovagok és árnyalakok, a magyar lélek e kísérteties vándorlegényei, a szellem e titokzatos vajákosai, gyermekek és h sök, magányosak és cigányok, fecseg k és a halálba-hallgatók, szomorúak, mint Juhász Gyula, aki valahol egy rácsos ablakú szobában, a gyógyintézet mély csöndjében emlékezik már Anna sz keségére s a bánatra, mely felszívódott idegeibe, s Annára, örökké Annára, aki benne él „minden félrecsúszott nyakkend jében”?... Mindez itt volt még tegnap e termekben, e kopott, barokk pompa fanyar díszletei között, szörpölte a keser feketét, rágcsálta az irodalmi kis imbiszt, emlékezett vidéki alkonyatokra és párizsi hajnalokra, vitatkozott pénzr l, Victor Hugóról és Tiborc jogairól, sistergett és trafikált, írt és álmodott, s mindenest l rzött és kifejezett valamit, ami Magyarország tartalma és értelme volt... Szindbád lehajtotta fejét, s most már mégiscsak megszegte a tokaszalonnát. – Ne aludj – mondta Artúrnak, aki id közben kényelmesen elhelyezkedett a márványasztal mellett, szemközt a hajóssal, s oldalt hajtott fejjel édes álomba merült, mint aki sok hányattatás és bolyongás után, végre hazaért. – Felelj arra, van-e még hitel az irodalmi kávéházakban? De miel tt Artúr felelhetett volna, Szindbád háta mögött megszólalt egy mély hang: – Csak az írók számára, Szindbád úr – mondta a hang udvariasan és tiszteletteljesen. – De az írók kivesztek a városból, minta hitel. Már csak a szövegírók maradtak itt, s azok, akik húsz peng ért írnak a bankigazgatóknak. Természetesen Ede beszélt így, az irodalmi f pincér, aki írók nemzedékeit etette, vigasztalta, megítélte kézirataikat, s tanáccsal, készpénzzel, Princessas cigarettával és prágai sonkával támogatta az irodalmat, h ségesebben és nagylelk bben, mint az egész Gothai Almanach. Tiszteletteljesen állott meg Szindbád széke mögött, fél méter távolságban, s kezét frakkja szárnyai alá dugva, régi f pincér-szokás szerint megmerítve tenyerét a kenguruerszényben, az aprópénzt csörgette, s így beszélt: – Tulajdonképpen akkor ért véget az irodalom, Szindbád úr, mikor meghalt Osvát, aki csak feketét és hideg vizet ivott, s mégis volt a karmestere annak a különös együttesnek, mely itt tanyázott a mélyben és a karzatokon, s amelyben mindenki fújta a maga hangszerét. Meghalt Osvát, s lassan szétesett az irodalom. maga nem tudott írni, egyszer írt csak kritikát a régi Magyarországba, de aztán rögtön elszégyellte magát. Az írók féltek t le s mégis úgy szerették, mint az apjukat. Órákat tudott gyalogolni, hogy egy kezd költ nek
új cip t vagy szállóhelyet keressen. Leggyakrabban Kaffka Margittal jött ide, s összefont karokkal hallgatta, amint az ég szem írón felolvasta neki új verseit, vagy részeket a Színek és évekb l. Aztán forradalom volt és dögvész, Kaffka Margit meghalt, s Osvát úr továbbra is figyelemmel hallgatta az írók el adásait, kissé úgy, mintha szerelmes gyermekeit, s kissé, mintha eszel sök panaszait hallgatta volna. Ne tessék szerénytelenségnek tartani, de néha már azt hittem, Péterfy úr öngyilkossága óta ketten maradtunk csak, kiknek szívügye volt még a magyar irodalom: Osvát úr és én, csak mi ketten tör dtünk már az írókkal. A megtollasodott zsidók sem érezték már kötelességüknek, hogy több esztend s párizsi tartózkodásra küldjék el az újonnan felt nt lángészt, s a mágnások él képeket rendeztek Nagy Endre úr felügyelete mellett; ez volt minden, amit az irodalomért tettek néha. Mintha soha nem hirdette volna az irodalompártolás szent kötelességét Széchenyi és Szemere Miklós! Frivol lett a város, nagykép és szívtelen. Aztán Gárdonyi is elmaradt, csak ritkán látogatott már el ide, a régi „Csikágó”–ba, ahol mindig a sarokasztalnál ült, ott balra, kérem, az oszlop mellett, s palackozott bort ivott, magánosan, komolyan és óvatosan, s úgy rizte az irattáskát, melyet maga mellé fektetett a székre, mint az óbudai gyárak pénztárosai szombat este a b rtáskát, melyben a munkások fizetését cipelik. Ebben az irattáskában hozta fel Egerb l az új kéziratot a Pesti Hírlapnak vagy az Új Id knek, s mindjárt el is számolt Légrády Imrével vagy Wolfner Pepi bácsival, szigorúan és komolyan. még úr volt, és magános. A régi írók mind urak voltak a maguk módján, a grófok is tanulhattak t lük. Én gy jtöttem levéltárcámban a bon–okat és kézjegyes számlákat, s mindig csak adtam és felírtam, s egy napon észrevettem, hogy nem is jártam rosszul. Ez így volt, amikor még volt irodalom és színház. De aztán minden megváltozott. A háború okozta ezt, vagy a gonosz szellem, mely mindent megmart és kikezdett, ami szent volt ebben a városban?... Már a lóverseny sem a régi, kérem. Jani, sót és paprikát!... – kiáltott reá egy elódalgó pincérre, mert észrevette, hogy Szindbád, késhegyen egyensúlyozva a szalonnadarabot, tanácskér en és kutató pillantással néz körül. Megvárta, amíg Szindbád eltünteti bajsza alatt az ízes falatot, melyet elébb b ségesen meghintett paprikával, s csaknem áhítattal figyelte a szalonnázó hajós mozdulatait. – Hát igen – mondta aztán, és sóhajtott. – Ifjúkoromban még így früstököltek az úriemberek. Van szilvapálinkánk is – mondta halkan, és közel hajolt az író füléhez, mintha tartana t le, hogy az értékes közlést meghallják a szundikáló mozgókép-ügynökök. Szindbád lenyelte a szalonnát, kézfejjel megtörölte bajszát, összehajtotta és nadrágja hátsó zsebébe dugta a hosszú nyel bicskát, s egykedv en legyintett, hogy elhozhatják a szilvapálinkát. – Mi van a lóversennyel? – kérdezte a tájékozatlan, vidéki ember hangján Szindbád, miközben a mellényzsebében viselt kemény tölgyfa fogpiszkálóval (a hajós gy lölte a puha feny fából faragott piszkálókat) döfködni kezdte sárga agyarait. Oly ártatlanul nézett maga elé; mintha nem is töltene hosszú éjszakákat zsokékkal, biliárdozva és bizalmas híreket cserélve, az óbudai„Medve” kávéház fekete márványasztalai mellett. – Befutót játszanak – mondta Gyula, s hangjából olyan megvetés csengett ki,
mintha a város titkos, aljas szenvedélyeir l adna hírt. – Mindenki befutót játszik, Szindbád úr, hárman állanak Össze, és ötven filléres tétekkel játszanak, mintha ez érne valamit, holott a városban csak H. J. úr ért valamit a lovakhoz, de olyan bölcs, hogy már nem is akar igazán nyerni. Tíz, húsz év el tt a lóverseny még ünnep volt, mint a tavaszi szerelem. Ki emlékeznék err l szebben és biztosabban, mint éppen Szindbád úr? Ki írta meg igazabban, mint nagyságod, milyen izgalom hatja át Budapestet, mikor a tavaszi versenyekre megérkeznek Bécsb l a Ring kávéházainak utolsó sipistái is, a város megtelik gyanús alakokkal, akik németül beszélnek, pepita nadrágot és galambszín kamáslit viselnek, oldalukon messzelátó lóg sárga b rtokban, a fodrász zekszerlt frizíroz utolsó fürtjeikb l, baksört isznak, s általában úgy viselkednek, hogy minden jóérzés embernek kedve lenne kivándorolni a Monarchiából? Akkor még ünnepély volt a lóverseny. Ma befutót játszanak, a villanyoskalauzok is, dalkölt k plajbásszal és m sortervekkel felszerelve ülnek a versenyek napján a kávéházak hátsó szobáiban, s oly áhítattal ejtik ki züllött kancák neveit, ahogyan valamikor csak színészn k és nevel n k neveit ejtették ki az írók, az egész város savanyú, gondterhes izzadtságban töri fejét, hogyan csíphetne el az üget n egy jó befutót, s nincs már semmi poézis az egészben. A tüzes szem bárón mind ritkábban t nik fel a Lovaregylet páholyai el tt, vadonatúj párizsi kalapjában, a két elegáns fest fivér társaságában, s talán Hunyady Sándor az egyetlen, aki néha boldogult apja szellemében, szakért és tárgyilagos szemmel nézi a lovakat és az embereket. A többiek már olyan leplezetlen pénzéhséggel járnak a lóversenyre, mint a terézvárosi bérházak másodemeleti lakásaiban elhelyezett rossz hír rulettklubokba. Az egész város eladná a lelki üdvösségét egy jó befutó-tippért, n k feláldozzák erényüket, hogy húsz peng vel megfogadhassák valamelyik új istálló titkos cs dörét, s nincs többé ünnep és áhítat sehol, a zöld gyepen sem. De a kávéházban sem jobb a helyzet – mondta Ede, és sóhajtott, s gondterhesen nézte, amint a hajós csukott szemekkel, sz fejét hátrahajtva, egyetlen mozdulattal leöblíti a dupla adag szilvapálinkát. – Mi a helyzet a pesti kávéházakban? – kérdezte kissé rekedten a hajós, s torkát reszelte, mert a szilvapálinka forró lángja kellemesen égette nyeldekl jét. – Milyen lehetne a helyzet? – kérdezte Ede, az irodalom barátja, s kifordította tenyerét, mintha megtagadná a hitelt az egész világtól. – A fiatalok sportolnak, úszni és síelni járnak s más ilyen, állítólag egészséges, gyanús dolgokat m velnek. De mi ketten, Szindbád úr, ha nem vagyok szerénytelen, mi ketten tudjuk még, hogy fiatal költ k számára az egyetlen egészséges dolog az irodalom és a kávéház. Vastörvények ezek, senki nem tagadhatja meg érvényüket büntetlenül, legkevésbé az, aki a múzsák szolgálatára felesküdött. Mintha magasugrók kormányoznák a szellemvilágát! Nem mondom, hogy nem jobb a tüd nek hótalpakon csúszkálni a Svábhegyen, mint Báttaszéky úrral vitatkozni éjszakahosszat a „Csikágó”–ban! De az írónak nem az a dolga, hogy a tüdejére és szívére vigyázzon, az írónak az a dolga, hogy lelkére és szellemére vigyázzon, s a kávéház az a sajátos, a szó orvosi és tornatanári értelmében egyáltalán nem egészséges, de a szó irodalmi értelmében egyedül hasznos légkör, ahol az írók kissé védve vannak a világ kísértései, a hivatalnak packázásai és a pénz durvaságai ellen; tüdejük és szívük elkopik ugyan a
nikotintól és a feketét l, de szellemük kivirul, s ez a fontosabb. Nagyságod tudja még s én is tudom, amit a régi írók mind tudtak, hogy kávéház nélkül nincs irodalom. Pet fi úr nem síelni járt, hanem a „Pilvax”-ba, s Vörösmarty úr nem a strandra járt, hanem az „Arany Ökör”-höz. Óriási különbségek ezek, kérem. Minek is olvassam el egy költ verseit, akir l biztosan tudom, hogy reggelenként a Mein System utasításai szerint tornagyakorlatokat végez, s a rádió parancsszavára hajnalban lefekszik a padlóra, és ég felé rugdossa talpait, mint a kéjhölgyek, akik abból élnek, hogy meg rzik vonalaikat?... Én az ilyen irodalomra nem adok semmit, kérem. Az irodalom legyen h séges önmagához, törvényeihez, légköréhez, ételeihez, italaihoz, életmódjához s mindahhoz, ami kell hozzá, hogy az embernek néha eszébe jusson valami, ami másnak még nem jutott eszébe, s aztán tökéletes m vészi formában ki is tudja fejezni azt. Az írók, akik nem biliárdoznak, az írók, akik egészségesen élnek, az írók, akiknek becsvágyuk, hogy jó távfutók vagy mellúszók legyenek, egészséges emberek lehetnek, de lélekben h tlenek az irodalomhoz, ami sohasem egészen az egészség, hanem valami más is, valami veszélyes és életellenes. Én vagyok az egyetlen f pincér, aki ezt tudom még, Pesten, no meg Andorfy úr a „Keszey”– ben. is megbecsüli még az irodalmat, s nemrégen láttam, amint személyesen és igazi m gonddal hozott ki a konyháról vasárnap délel tt egy vel s csontot az ott söröz Márkus Miksának; még arra is vigyázott, hogy a csonton apró mócsingdarabkák tapadjanak, olyan inas, se hús, se b rdarabkák, amit a szakért aztán lefaragcsál a csont szélér l s külön fogyaszt el, borssal és sóval b ségesen meghintve. Andorfy még ügyel az ilyesmire. De máskülönben a kutyáké már az egész mesterség. Hetek telnek, s nem írok fel hitelbe egyetlen irodalmi imbiszt sem. Rosszkedv en mondta ezt, s lassan, fáradt léptekkel körüljárta az asztalt, megállott Szindbáddal szemközt, frakkszárnya alatt ezüstjeit csörgette, mint Gáspár apó a Corneville–i harangokban, s figyelmesen bámészkodott. – Hol van a régi ország, Szindbád úr? – kérdezte csendesen. – A lelkekben – felelte csendesen a hajós, s kivette szájából a fogpiszkálót. – Err l jut eszembe – mondotta aztán –, adjanak papírt és pennát, Ede. Írni akarok valamit pünkösdre, a Magyar Szabadságnak. – Írni, igen – mondta készségesen és szolgálatkészen az irodalmi f pincér. – Azonnal, nagyságos uram, majd kerítünk lila tintát is, meg kétrét vágott miniszterpapírt, a diósgy ri fajtából, ahogy Szindbád úr szereti. Nagyon örvendek, hogy végre megint ír valaki a „Csikágó”-ban. Ezek itt – mondta mellékes mozdulattal, s az asztalok mellett könyökl emberekre mutatott – legtöbbször már csak szerz déseket írnak. Úgy veszik és adják az írókat, színészeket és színészn ket, darabtémákat és dalokat, ötleteket és lelkeket, mint régen a kupecek a „Debrecen” étteremben a lovakat. – Írni, igen – mondta lelkesen, s széttárta karjait és elsietett. Szindbád hosszan utána nézett. Most, hogy elment az irodalmi f pincér, különösen árvának és magánosnak érezte magát. De aztán elhozták a tintát és a papírt, Szindbád bemártotta a pennát a lila tintába, pillantást vetett a szelíden szunnyadó mesél re, oldalt hajtotta fejét, s írni kezdett.
Írt, mert estére hatvan peng t kellett szerezni, talán többet is – igen, biztosan többet, hiszen a nap már jelent s üzemköltséggel kezd dött, a bérkocsi künn várta Szindbádot a „Csikágó” bejárata el tt, s a taxaméter már régen meghaladta a duhaj tollasok által Szindbádra maradt tizenhat peng s alapösszeget. Írt, mert Várdali, az irodalombarát segédszerkeszt egy óra tájban várta már Szindbádot, hogy bevigye a kéziratot a f szerkeszt nek, s elhozza az utalványt, melyet apró levonások ellenében akkor is bevált minden szerkeszt ségi szolga, ha a házipénztárt becsukták már a kiadóhivatalban. Írt, mert az id délfelé járt, s Szindbád elhatározta, hogy megünnepli a pesti kirándulást, körülnéz a város ismertebb ebédez helyein, s mint vidéki emberhez illik, üdvözöl néhány régi f pincért a múltból, s szemlét tart a régi kocsmák valamelyikében, a Király utcai „Bécsi Sörház”-ban, vagy a „London” szálloda söntésében, vagy a „Kis Piszkos”ban, ahol megfelel a csapolt sör h mérséklete. Írt, mert az id sürgetett, mert pénzt kellett szerezni, mert semmi máshoz nem értett. S végül más okból is írt. Ezt a hangot, visszatér szólamokkal, egész életében hallotta Szindbád. Ezért írt; s csak olyankor írt, mikor hallotta ezt a hangot. Néha utcán hallotta, a zajos Körúton, hajnal felé, amint borosan ment a rikító kirakatok, a szegény és homályos pesti égbolt csillagképei alatt. Néha kocsmákban is hallotta, éjfél után, mikor a söntésben hideg már a füst, mint a csalódott lélekben az indulatok, s a bolthajtásos termekben úgy szállong a pörköltök és a csapolt ser keser szaga, mintha nem is lenne orvosság a macskajajra, mely az élet dorbézolását követi. Néha a legnagyobb vitatkozás és zsivaj közepette is hallotta, az izgatott írók és szakírók társas körében, kártya közben, mikor a játék közömbös ördöge pergeti a zöldasztalon az emberi sorsokat, osztogatja a hétköznapok és az ünnepnapok esélyeit, a vacsorapénzt és azt a másik pénzt, mellyel, ha egyszer idejében érkezik, talán a boldogság úticélja felé lehetett volna jegyet váltani. Néha otthon is hallotta, egyedül, íróasztala el tt üldögélve, valamilyen angolból magyarra fordított könyv nemes papirosra nyomtatott sorait kémlelve, cigarettázva és emlékezve, mintha maga is Dickens egyik h se lenne, s estére kürt kalapban lép majd be a klubház kapuján, ahol várják már a Pickwick–klub tagjai. Hallotta a magány és a vásári tolongás színhelyein, hallotta éjszaka a Sziget mély csöndjében, amikor nem is hallani mást, csak a Duna lassú áramlását és mély lélegzetvételét, hallotta a szigeti csendben, mikor valahol baglyok huhognak a víz partján, s az élet megtelik azzal a kifejezésre alkalmatlan bölcsességgel, melynek igazi tartalma a halál. Ezt a hangot hallotta már zsenge ifjúkorában a hajós. Mit mondott ez a hang, volt-e értelme és tartalma, melyet szavakban ki lehetett fejezni? Egyetlen szó kevés volt, s minden magyar szó, a legszebbek, legízesebbek és leghatalmasabbak is er tlenek voltak ahhoz, hogy elmondják mindazt, amit ez a hang fölkavart Szindbád lelkében. Írt, mert hallotta ezt a hangot, s életében, mely esend volt és boldogtalan, mint minden igaz költ és magyar élete, a szegénység, a virtus, a könnyelm ség és a szertelenség, a szükség és a csábítás óráiban is vigyázott reá, hogy olyan pillanatban vegye csak kezébe a tollat, mikor élesen és tisztán hallja ezt a hangot. Mély volt ez a hang, mint a heged hangja, s szomorú volt, mint a magános n k nézése, s komoly volt, mint a férfiak kérdése, mikor számon kérik az életen mindazt, amivel adós maradt, s néha komor volt, mint a végzet vijjogása. Ez a hang élt, zengett
valahol Szindbád lelkében. Ezt a hangot hallotta minden se, de nem tudták szavakkal kifejezni, s ezért borba, kalandba és zenébe ölték e hang kérdéseit. Szindbád volt az els s a hosszú családfa törzsén az utolsó hajtás, aki nem tudott megnyugodni e hang hallatára, elment a világ idegen területeire, elment az irodalomba, körülbelül úgy, ahogy báró Mednyánszky Cézár vándorolt ki Ausztráliába, mikor Világos után elveszett a haza. Szindbád számára az irodalom volt a külföld, a bet volt Ausztrália, a vad kaland, kengurukkal és bumerángos bennszülöttekkel, ahová kivándorolt, mert az szabadságharcának is volt Világosa, s az számára is elveszett id legesen a haza. Írt, mert a hang megszólalt, s mindenfélét suttogott Szindbád fülébe, olyan igazságokat, melyek hallatára a halálos ágyon is felnyögnek az emberek; az igazat súgta a hang, melyet talán még a n k sem mernek a kedves férfinak a gy lölet és a bosszú, a leszámolás és a számonkérés órájában megmondani. A hang megmondott mindent. Szindbád hallotta a hangot, s egyszerre hallani vélte az id és a lelkek süllyeszt jében elt nt Magyarország minden hangját. A Duna áramlását hallotta, a víz fanyar–üde jó szagát érezte, a pintyek és feketerigók csivogását a dunai szigetek sárga füzei között, vonatfütty rikkantását, amint elhalad a g zös éjszaka az Alföld afrikai síkságában és némaságában, a tátrai feny k suhogását, ruszin anyák édeskés-szomorú énekét egy kékre festett, zsúpfedel ház félig nyitott ablakai mögött, vidéki söntések pohárcsengését, azt a zajt, mikor a kocsisok az ostor hegyével hegyeset csettintenek és kocogni engedik a pesti, nyári éjszakában a gumi-rádlit, eperbólétól könnyedén mámoros, fiatal, sz ke n k boldog sikoltását, mely hosszan visszhangzik a nyári illatoktól fülledt Alagútban, éjszaka, mikor a kocsi áthajt, a „Régi Nyár”-ból érkezve, a Lánchíd felé, s a n i sikoly hosszan száll és visszhangzik még az Alagút boltíve alatt, mintha erre haladt volna át minden, ami az élet illanó értelme volt, a boldogság, az ifjúság és a csodálatos várakozás. Hangokat hallott Szindbád, mintha a láthatatlan mélyheged hangadása megszólaltatta volna lelkében az egész zenekart, minden hangot hallott, mely a magyar élet kísér zenéje volt, a badacsonyi nádasok békáinak kuruttyolását hallotta, amint nyári alkonyatkor fölhallatszik szavuk a hegytet n roskadozó Kisfaludy-ház tornácára, ahol cigányzene szól, s kéknyel bor mellett könyökölve oly messzire látni el Somogyba, Zalába, a kékeszöld víz partjain túl, mintha a béke szigete és a boldogság utolsó tartománya lenne Magyarország. Ezt a hangot is hallotta Szindbád, mint mindig, mikor cigányzene szólalt meg valahol. Hallotta a n k elfojtott, szemérmes sírásának hangját, amint utolsó útjára kísérik a Farkasréti temet ben az egyetlen embert, akit szerettek, s csak a koporsó nyomában értik meg, hogy minden szeretet reménytelen s nem is célja, hogy hálát arasson érzéseiért az ember. Hallotta a férfiak rekedt szavát, amint nem bírnak megbirkózni vérükkel és indulataikkal, hallotta a kaszárnyák hajnali trombitaszavát, hallotta a pesti színházak illatszeres és ünnepi csendjében, egy perccel a függönyhúzás el tt, a színlap suhogását és egy selyemviganó zizegését, hallotta a rozsnyói Rákóczitorony harangjának zúgását, hallotta az erdélyi vízesések és erdei patakok locsogását, hallotta Pest lélegzetvételét, mikor a Gellérthegyr l lenéz a vándor az elkókadt, szomorú és poros városra, amelyet szelíden ölel át a Duna, fél karral, mint egy elszunnyadt, szomorú kedvest az anyás szeret . Mindezt hallotta
Szindbád, a pillanatokban, mikor tollat vett kezébe. Nem volt zenei ez a hang, de nem hasonlított a világ értelmes és önkényes zörejeire sem. Szavak, sikolyok, sóhajtások adták össze e hang bels értelmét, s Szindbád néha csukott szemekkel, aggályos arccal figyelt a hangra, hogy megfejtse értelmét. Írt, mert egész életében hallotta ezt a hangot, mely figyelmeztette, hogy dolga van a földön, mintegy kottába kell írni és hangszerelni kell a magyar élet zenéjét, melyet csak értett és csak érzett át igazán. És írt, mert e pillanatokban, mikor a hang megszólalt, csukott szemei mögött derengeni kezdett a látomás, s képeket látott, mint az alvajárók. E képeket siet s kézzel – apró, lila bet kkel, melyek oldalvást d ltek, mint a sarjúrendek, mikor tavaszi szél borzolja soraikat – gyorsan fölvázolta a papírra. Mit látott ilyen pillanatokban Szindbád? A valóságot látta, a másik Magyarországot, mely a térkép mögött élt s a látomást, mely a valóságból sugárzott. E képeket élesen és csalhatatlanul látta. Most egy n ment a vízivárosi utcán, szalagos, apró cip je kopogott a púpos köveken, a Donáti–lépcs felé sietett, fátyolos, lila kalapkája alól oly ártatlanul bámult nefelejcskék szemeivel a tavaszi világba, mintha nem is a Tomasek-féle cukrászdából érkezne, ahol titkos találkája volt Rezeda Kázmérral, Szindbád beszélyeinek örök h sével, az álmatag és sorscsapásoktól edzett hírlapíróval. Szindbád behunyta szemét, és utánanézett a lilakalapos n nek. Ezt az utcarészt különösen szerette itt, a teret a budai Vigadó el tt, a lépcs kkel, az olasz külsej házakkal s a dunai kilátással, mely az Országházát mutatta az átelleni parton, olyan fenséggel és távlatban, mintha az ország még mindig egykori hatalmában és fényében tündökölne, mint Nagy Lajos vagy Ferenc József korában. Szindbád szeretett megállani a Víziváros sz k utcáiba vezet lépcs k fels fokán, a Ponty utca vagy az Iskola utca egyik emelked pontján, s hosszan nézni a Duna partján emelked gótikus álomépületet, mert a hajós szívében még mindig hatalmasnak látta hazáját, s hitt benne, hogy e palotába egyszer hazatér mindenki, aki a Duna partján született. A lilakalapos n elt nt a Donáti-lépcs kanyargós sikátoraiban, kis cip jének kopogása elhalt a csendes utcák odvas mélyében, s olyan emlék maradt a hang és a jelenség után, mint mikor az ember felijed az élet s r jében s szíve fölött rzött levéltárcája után kap, melyben egy kék szalagot, hajfürtöt, gyermekfogat s anyja arcképét rejtegette. Most ment el a boldogság, gondolta Szindbád, csukott szemekkel, s hallgatta a kis cip k, távolodó léptek ütemes neszét. Mert a hajós bölcs volt, egész szívvel érzett az ünnepi pillanatokban s ugyanakkor értelmével tudta, hogy a boldogság költöz madár, a n k, akik egy héttel elébb még le akarták nyelni bosszúból és szerelmi bánatukban a cip gombolót, egy héttel kés bb már fanyalogva készülnek a találkára, minden különösebb ok nélkül, csak mert tavasz van, vagy sz van, mert unják már a régi szerelmet, melyért tegnap még halálba akartak menni, s epekedve gondolnak egy földmívelésügyi fogalmazó tubákszín nyakkend jére, akinek szemébe tegnap pillantottak el ször a Széna téri másodhetes mozi el csarnokában. Mert az élet alján az unalom volt, a kih lt érzések pernyéje és hamuja, mint a t zhányók tövében a megalvadt láva. Szindbád nem épített semmit az emberi érzésekre. Tudta, hogy táj és évszak, felh k és ételek, becsvágy és hiúság, kétségbeesés és bosszú
éppen úgy megszabják az emberi kapcsolatok min ségét és h fokát, mint a szeretet, a kíváncsiság vagy a hála. De most mégis utánanézett a lilakalapos, szalagcsokros cip t visel n nek, a Donáti-lépcs kanyarodójánál. A hajós ismerte a férfiak és a n k szívét, s tudta, hogy a n ket a legkülönfélébb dolgok nyugtalanítják, az szi bef zés néha éppen olyan fontos nekik, mint a vértódulásos csókok egy vízivárosi kapualjban, az újságokból kivágják bukott görög köztársasági elnökök fényképét is, s hosszan, gyöngéden elnézegetik a harcias bajszú államférfi vonásait, éppen olyan áhítattal és odaadással, mint ahogy annak a ferencvárosi kéménysepr mesternek fényképét csodálgatták, akivel tavaly még elmentek a máriabesny i búcsúra – miért? Mert az emberi szívek alján a várakozás és a reménykedés lappangott, mint a ligeti menazsériából megszökött puma a gödöll i erd ben, s akármilyen nyájas és fegyelmezett volt az emberi külvilág, soha nem lehetett tudni, miféle várakozás rejt zik s r jében. Okosnak kellett volna lenni, gondolta a hajós, s eszébe jutottak mind a fájdalmak, unalmak, kétségbeesések, öngyilkosságok, megalázkodások, hetvenkedések, esküdözések, várakozások és reménykedések, melyek eltöltötték szívét ötven esztend n át, valahányszor elindult egy-egy lilakalapos n nyomában a Donáti-lépcs n vagy másfelé. De tudja azt is, hogy éppen ö, az író és hajós, nem engedhette meg magának az érzés és a szenvedély dolgaiban az okosság, a h vös és mérlegel értelem fény zését: az dolga éppen az volt, hogy emlékezzen, hangokat halljon, a t zbe bámuljon, mely az emberi szívek alján parázslik, s közben mindig odaégesse magát ahhoz a lánghoz, mely az emberi öntudat alján füstölög. Sok id be tellett, míg a hajós megtanulta, hogy a n kért csak bizonyos óvatossági rendszabályok mellett érdemes szenvedni. Halántéka deresedett már, mikor megtudta, hogy az emberi kapcsolatokat nem szabad a távoli és hömpölyg id be építeni. A pillanat könny indián kenuján siklott a boldogság és az öröm, az élet csodálatos, dús lombú partjai között, s aki visszanézett és elengedte bódulatában a kormányt, felborult és elt nt a szenvedély örvényében. Az emberek a politikára panaszkodtak, az adóprésre, öreg feleségük rigolyáit panaszolták, vagy a hivatalf nök zsörtöl d önkényével magyarázták boldogtalanságukat. De a valóságban a legtöbb emberi baleset igazi oka az volt, hogy gyávák voltak érzéseikhez, és túlbecsülték azokat. A hajós már csak azokat a férfiakat becsülte, akik elég tapasztaltak és fegyelmezettek voltak, oly fölényesen idomították ennen szenvedélyeiket és indulataikat, mint Hagenbeck úr Hamburgban az oroszlánokat. Volt itt egyfajta titok, melynek ismeretéért a hajós nagy árat fizetett, s a csodálatos az volt, hogy e titkot még az irodalom sem tudta az emberek értésére adni. Oda kellett perzselni magát az élet lángjához, s ugyanakkor meg kellett menteni lelkében azt a szemléletet, melynek szirtfokáról oly hidegen, beavatottan és indulat nélkül nézte az emberek tébolyodott párharcát, verekedésüket a n kért, a pénzért, a becsvágyért, a hiúságért, múló és romlandó javak birtokáért, az aranyfüstért, címért és rangért, mellyel teleaggatták életüket és szalonkabátjukat, ahogy a kivándorló nézheti a búcsú pillanatában, utolsó pillantásával az elhagyott haza fátyolos, ismer s tájait. Szindbádnak az volt a dolga, hogy mindent megéljen, amit a Kárpátok bércei között akartak, cselekedtek és álmodtak az emberek, s
ugyanakkor távol maradjon mindent l, amire az emberek feltették lelkük üdvösségét; úgy nézze azt, amit szeretett, mint a m ért a tájképet a tárlaton. Így t ntek el a n k a múlt díszletei között, a Donáti-lépcs fokain, vidéki városok sz k utcáinak egyik fordulója mögött, elvitte ket a Nagykörút villamoskocsija vagy az új gavallér kétfogatúja, elnyelte ket egy józsefvárosi háromszobás lakás szelíd unalma vagy a pesti éjszaka vörhenyes fény barlangja, ahol hideg pillantású és bádogkép fenevadak ólálkodtak és lesték az élet zsákmányát; elvitte ket az unalom és a kaland, az érzés, mely hirtelen kerekedik a szívekben, mint a viharfelh a nyári táj felett, egy ötlet, szeszély; igen, valami végül mindig elvitte ket. A hajós tudta, hogy helyén kell maradni, meg rizni lelkében mindent, amit a n k emlékbe hagytak, a babonás tárgyakat, sért dött sietségükben ottfelejtett, nem teljesen tiszta f z ket, elgörbült hajt ket, könnyes és szájpirosítótól zsírosan foltos keszken ket, virágot, szalagot, levelet, melyre nagy bet vel írták fel félelmetes hazugságaikat, rossz helyesírással fogalmazott önvallomásaikat, kabalás szerelmi kegytárgyaikat, mindazt a vajákos szemetet, mellyel a n k az élet titokzatos ünnepélyének, a szerelemnek oltárán áldozni szerettek, és nyugodtan nézni ket, amint szertartásos módon, mintegy füstöl vel járnak a szerelem nyomában. A hajós mindent tudott a város szobáinak titkairól, mindent megértett, és semmit sem bocsátott meg. Már csak az anyákat tisztelte, s csak olyan n nek csókolt kezet, akinek keze fogásán a lúg, a mosószappan érdességét érezte, akinek keze fogásán érzett, hogy pelenkát is mosott életében, s nem átallja gumikeszty nélkül, személyesen sulykolni és mosni a szeretett férfi szennyesét. Csak az anyákat tisztelte a hajós, csak nekik csókolt még kezet a városban. Máskülönben behunyta szemét, s lélekben egy napkeleti bálvány közömbös pislogásával nézett utána a körtáncnak, melynek fordulóin a n k oly könnyedén váltották táncosaikat, mint nyári napokon a harisnyát. Írt, mert n i arcokat látott, s hallotta a hangot, mellyel a n k elhazudták a szerelem igéit. Írt, mert ismerte az embereket, sajnálta és megvetette ket. A régi Magyarországon még szemérmesek voltak a férfiak. Szindbád ismerte ezt a férfias szemérmet, s megvetette azt az újmódi társas életet, ahol a szerelmet úgy játszották, mint a bridzsjátékot, s az emberek oly teli szájjal, hadarva és nyálat köpködve beszéltek érzéseikr l, mint a ligeti kikiáltó a barlangvasút titkairól. Szindbád behunyta szemét, s látta a másik világot, amelynek kopott díszletei között a férfi, akit megrohant egy érzés orvtámadása, némán és sápadtan állott, szavak nélkül vállalva végzetét. Szindbád világában még úgy jártak a férfiak a végzet csillagai alatt, készen a halálra, a lemondásra vagy az örökös, néma szolgálatra, mintha valamennyien egy titkos világi rend szerzetesei lennének. Szindbád ismert még egyfajta férfit a régi Magyarországon, akinek szerelmi ügyeir l, érzéseir l, hevületeir l soha nem jelentek meg hírek a lapok pletykarovatában, akik életükhosszat egy néma eskü, egy érzés szolgálatában éltek, egy szalagrongyot vagy elsárgult szagosbükkönyt riztek halott anyjuk imádságoskönyvében, s összeszorított ajakkal éltek egy emléknek, melyr l senki nem tudott meg soha semmit, s a halottkém sem állapíthatta meg haláluk igazi okát. Szindbád emlékezett egyfajta emberre és a világra, amikor a szerelem még titok és eskü volt Magyarországon, néha nem is volt több, mint egy séta emléke
a h vösvölgyi erd ben, s néha érthetetlen végzet volt, rend ri riadóautóval, összesereglett háznéppel, hadaró házmesterrel és jajveszékel takarítón vel: a férfi, aki áthallgatott a halálba egy n i nevet, ilyenkor már átl tt szívvel, nagyon sápadtan feküdt a pesti mellékutca bútorozott szobájának törött rugós díványán, s a vaskályhában már elhamvadt a t z, a parázsban hamuvá porladt az a szalaggal átkötött levélcsomag, melynek titkát csak a halott férfi ismerte. A régi Magyarországon még tudtak hallgatni érzéseikr l az emberek. A szerelem nem volt közügy, az emberi indulatokról csak a költ k beszéltek, de k is oly halkan és komor szenvedéllyel, ahogy a haldoklók gyónják meg b neiket. Arany János, Mikszáth és Gárdonyi egy életet éltek le úgy, hogy senki nem hallotta ajkukról egy n nevét; s Szindbád néha t n dött, mi lehetett e szemérmes, érzékeny és büszke szívekben? Volt egy Magyarország, ahol nem mosták az emberi élet szennyesét a lapokban, a belvárosi és Duna–parti kávéházakban, s ahol az emberek száját örök eskü pecsétje zárta le. Szindbád ismerte még e férfiakat, s csak ket becsülte már a becsvágyó, hiú és fecseg városban, ahol már a pincérek is tudtak minden törzsvendég bizalmas csalódásairól és szenvedélyeir l. Írt, mert látta e másik világ férfiainak arcát, ismerte magános útjaikat, tudta, hol szenvednek, esküdöznek, emlékeznek, várakoznak, tudta, mi bántja szívüket, s lélekben velük érzett és el akarta mondani azt, ami e férfiak szívét kínozta. Mert éltek még igazi n k Magyarországon, de messze rejt ztek, elkerülték a város és az újfajta élet rikácsoló piacát; s éltek férfiak, akik rizték még az egyfajta becsület íratlan szabályait szívükben, oly kényességgel, ahogy talán a „Nemzeti Kaszinó” sárga selyemfüggönnyel borított ablakai mögött sem vigyáztak a férfiúi becsületre. Írt, mert látta és ismerte a másik, hallgató Magyarországot, ahol barátság és szerelem még a becsület pallosának védelme alatt élte titkos és igaz életét. „Csak a régi Magyarországon tudtak hallgatni az emberek” – gondolta néha Szindbád. Megismerte e másik világ embereit arckifejezésükr l, ruházatukról, mely éppen olyan szemérmes és úri volt, mint szívük és érzéseik. Látta ket kutyával járni alkonyatkor a présházak körül, olyan magányban, mint ahogy a hazajáró lélek imbolyog a régi temet kben. Ismerte szívüket, és tudta, hogy szomorúság van a nemesebb szívekben. Csak Szindbád és a hozzá hasonlók tudták, hogy ez az ország szívében szomorú. Volt itt valami az emberek pillantásában, csendes beszédjükben, úri filozofálgatásukban, magános hajlamaikban, sért döttségükben, amit halandó külországi ember nem értett meg soha. A gáláns, hadaró és sugárzó értelm francia, a jókedv , b vér és szertelen olasz, a fakép , lassú érzés ánglius, kinek idegei olyan vontatottan mozogtak, mint a mozgóképszínházban a lassított felvételek, a sunyin kíváncsi és verejtékes buzgalomban érzékel német, a vakaródzva Istent keres és megváltásról locsogó muszka, a lengyel, aki, szegény, hivatásosan búsult és rikkantgatott, mert hazájának az a sajátsága, hogy id nként elvész: egy sem értette meg a magyart. Volt itt valami, varázslat és fert zés, idegbaj és áhítat, méltóság és nemesség, aminek b vitalából elég volt néhány nemzedéken át kortyolni, s az idegenb l idevándorolt ember fattya egy napon már ezzel a
bánattal szemében ébredt, s megtudta, hogy varázslat történt vele: ivott a titkos bánat nehéz vizéb l, és magyar lett. Mi volt ez a bánat igazában? Mi adta Széchenyi kezébe a pisztolyt a döblingi tébolydában, s mifajta nyugtalanság egyengette oda élete útját?... Mi volt az értelme e vad és szomorú indulatnak, mellyel szép, egészséges és büszke emberek eldobtak, igaz ok nélkül, pályát és becsületet, otthont és kedvest, s a halálnak, a pusztító szenvedélynek, a balog és suta kalandnak hajítottak oda mindent, amiért élni érdemes? Mib l volt több vagy kevesebb a magyar lelkekben, mint idegen nációk embereinek lelkében, hol hibázták el a képletet, micsoda vegyítési hiba, örömnek és akaratnak, pusztulásvágynak és sért döttségnek, önfeláldozásnak és egy ábrándhoz halálig h konokságnak miféle keveréke volt a titok, melyt l a magyar ilyen reménytelenül magyar volt, melyt l magyarrá lett mindenki, akinek szívét egyszer átjárta egy Balaton–parti éjszakán a holdfény, a bor, a rózsák illata és a heged szó, hogy aztán soha többé ne találja meg egészen lelke nyugalmát? ... Mifajta varázslat volt ez, melynek b völetében a sváb fegyvert fogott, és elment harcolni Kossuth csapatában Komárom alá, az osztrák ellen, zsidó gabonavigécek zergetollat t ztek kalapjuk mellé, papramorgót reggeliztek, -zve beszéltek, hegyeset köptek, pofozkodtak és hajnalban részegen sírtak a szegedi resti asztala mellett, mintha seik is Álmosy sapjával, a nyírségi vezérrel érkeztek volna egy ezredév el tti hajnalon Vereckére. Miért siratták és temették az írók ezt a nemzetet minden id ben, s minden vajákos és baljós prófécia felett milyen titkos er vel élt és hallgatott át ezer évet a nemzet, oly komoran, ahogy csak a hortobágyi pásztor és az állat tud hallgatni a végzettel szemközt, melyet túl kell élni kérdés és felelet nélkül, mert a nemzetnek dolga van a Tisza és a Duna között? Ki értette ezt a szemérmet, mely hallgatott egyfajta szomorúságra, néha felrobbant, mintha minden magyar ekrazittal zsebében élné életét, néha csak füstölg n, mint a dobra került kastély egyetlen kéménye, de égett és parázslott minden igaz magyar lelkében, fojtott lánggal, mint a bányat z? Ki értette ezt a bánatot, férfiak és n k szemérmes, elvonult életét, csendes szertartásaikat, cseresznyefa bútorokkal, foszladozó családi képekkel, hímzett emlékjelekkel, pipatóriummal és régies könyvszekrényekkel megrakott lakásaikat, e hosszú és sötét el szobából nyíló, naftalin, alma, széna, bef tt, szitált dohány illatával s r n megtömött szobákat, ahol a függöny, a csillár, az almáriom, az sök üvegszem , hideg áhítattal bámészkodó arcképe, minden rizte egyfajta megrettent áhítatban ezt a szomorúságot; mintha a világ veszélyes lenne, s a magyar nem is élhetne elég csendesen, figyelmesen, zaj nélkül és óvatosan, ha meg akarja rizni élete formáit és lelke sajátságait! Írt, mert látta e lakásokat és nehéz volt a szíve attól, amit látott. Látta a józsefvárosi, erzsébetvárosi, vízivárosi százéves pesti és budai bérházak huzatos lépcs házait, az emeleti lépcs fordulatoknál a sarokba állított, csipkefodros papírral bélelt f részporos köp csészével, az üvegajtós el szobákat, ahol oly nehezen mozdul a csengetésre valaki, a politúros, csaknem szégyenkez Mária Terézia-korabeli szalonbútorokat, a kerek asztalt a névjegytartóval, a rézkalitkát a mátyásmadárral, a bef tteket a ruhásszekrény tetején, szimatolta a régi szekrények öreg ruha- és emberszagát, s e tárgyakon és lakásokon is érezte a szomorúságot, melyet nem érthetett meg idegen. A magyar úgy rizte ezt a
szerény és szemérmesen úri otthont, mintha még mindig, örökké a tatár, a török vagy a német el l menekült volna. Így élt a magyar, csendesen, mert meg kellett mentenie valamit az örökké ólálkodó, otthonára, javaira, nyelvére tör idegenek el l; nagyon csendesen élt, mintegy varázsos és szertartásos áhítatban, minden igaz magyar, a könyvespolcon régi folyóiratok vörös vászonba kötött évfolyamai hevertek, valahol óvatosan zongoráztak, a dohányszitában sárgarépa itatta át nedvességgel a dohányt, a csend úszott ez életek felett, mint a békanyál a tavak vize felett, mindenki félt a változástól, mintha legbölcsebb lenne rögzíteni és üvegbura alá helyezni az életet, s ha csengettek, olyan óvatos szorongás fogadta e vészjelt a lakásban, mintha a pénzbeszed , aki a gázszámlát hozta, Dzsingisz kán egyik elkésett, b zös lehelet és véres fogú pribékje lenne. Szindbád tudta, látta, hallgatta mindezt, s ezért írt, hogy elmondja e bánatot, e fojtott várakozást, e nemes sért döttséget, jelt adjon ez óvatos és szívós ellenállásról, mellyel a magyar meg akarta védeni ez idegen és sajátságai ellen tör , hadakozó, irigy világban azt, ami örökségbe reámaradt s az Övé. Írt, mert látta a vidéki lakokat, ahol valamivel biztonságosabban mozgott a magyar, mint a nagyvárosok bérházainak lakásaiban, ahol mindig kissé szám zetésben és Tomiban élt. Mert Szindbád szentül hitte, hogy a magyar csak akkor érzi otthon magát, ha saját pincéje van, ahol a meztelen térd tiroli télire meggyalulja a fagyos káposztát, ahol lopóval lehet leszívni a hordóból a bort, torma és burgonya hever a pince sarkában, s a szobákat minden télen megjelöli a kiskáplán krétával, felírja a szemöldökfára Gáspár, Menyhért, Boldizsár nevének kezd bet it. Mert hasztalan ragyogott Budapest, mint egy napkeleti ünnepség kristálycsillárokkal teleaggatott Yildiz–kioszkja, üde s ifjú, kissé hetvenked pompájával, Kelet és Nyugat határvonalán, a Duna partjain: a magyar szívében vidéki ember maradt, s a f városban gyanakodva nézegetett a villamosok és társaskocsik után, t n dve szagolgatta a pékek kenyerét, kétked arckifejezéssel kortyolgatta a sarki kocsma kénezett borát, a vendégl ben félóra hosszat törölgette az asztalkend be a villát, miel tt megmártotta az ételben, a kávéházban is úgy ült, mintha tartani lehetne t le, hogy a fürge szellem pesti nép ármányt tervez ellene valamiben, a világ minden kincséért sem adta volna mosodába a fehérnem t, mintha fenyegetne a veszély, hogy ingét, alsóját együtt mossák a város gyanús alsónem ivel, húsz, harminc esztendeje lakott már Pesten, s a f városi lap mellett még mindig prenumerált a Nyírvidékre vagy a Felvidéki Újságra, mintha csak vidéken vizsgálnák meg a szerkeszt k igazi h séggel és óvatossággal az érthetetlen világ zagyva híranyagát, s minden világeseménynél fontosabb lenne X. Y. húsiparos úr nyilatkozata a kolozsvári Ellenzékben, amelyben tudtul adja mindenkinek, akit illet, hogy h tlen felesége vásárlásaiért nem vállal többé felel sséget! A magyar büszkén szerette Pestet, de gyanakodva élt itt, s Szindbád hasztalan töltött el évtizedeket a szépséges, nyugtalan, stréber és okos városban, igazán nyugodt csak akkor volt, ha egy vidéki fogadó kissé egérszagú párnáira hajtotta le néha fejét. Írt, mert ismerte a vidéki házak bels szerkezetét, s örökké emlékezett egy földszintes sárga házra, mely oly magányosan áll a Nyírség jegenyéi és szélmalmai között, mintha holland tájra festette volna egy komor fest , aki régen meghalt már, neve elszitált
az évszázadokban, s a füstös vászonra ráfestette szíve minden sötét indulatát, kételyét és reménytelenségét. Ebbe a házba vágyott vissza Szindbád, mint a legtöbb magyar. Ezért is írt, hogy a szavak csodálatos tégláiból egy-egy pillanatra összerakja még az emlékek mélyvizében elsüllyedt földszintes sárga házat. Hol állott ez a ház? Talán a Hernád partján, a széles út mentén, mely Rákóczi városából a sárosi tájak, Szinyei-Merse pipacsos mez i, tujás és feny s kertjei, tavaszi hólét l lucskosan csillogó, zsíros-barna szántóföldjei felé vezetett. A leveg már csíp sebb erre, s a vándor, mikor megáll a ház sötétzöldre lakkozott kerítése el tt, a kassai havasok hideg-tiszta leheletének illatát érzi, amely olyan, mint egy elsietett eskü miatt sz zi magányba és tiszta egyedüllétbe, fenséges sért döttségbe visszavonult asszony télhajnali lehelete. Talán itt állott a ház, a kertben iromba színekkel mázolt agyagtörpe, Piroska és a farkas, róka és nyuszi rizték a fehér kaviccsal felhintett utakat, mintha Artúr, a mesél járt volna egyszer erre, s nyomában sompolyogva, agyagba merevedtek az örök mesék naiv alakjai. Ismerte e ház minden szobáját Szindbád, tudta, hogy az üveges tornácon ott függ a bejárat ajtaja mellett, a falba vert szögön a gazda vadászfegyvere, melyet évszámra nem akaszt már vállára senki, mert elmúlt az id , mikor a magánynak és emlékeknek él úriember még Nimród-kedvvel rótta a csatakos tavaszi lucernásokat; az asztalon pasziánszkártya hever, mintha a ház lakói örökké tudakolnák a bandzsal, siket sorstól életük értelmének magyarázatát, s a „Nagy Napóleon” aggályos faggatása sem adna választ a fájdalmas, szavakkal soha ki nem mondott kérdésre, mi történt az élettel, hol romlott el, mi a neve annak a szomorúságnak, mely belepett a házban mindent, mint az országút finom ezüst pora az út menti gömbakácok lombkoronáját. Szindbád ismerte a házak lakóinak lelkét, s szerette volna megfejteni a titkot, mely egymáshoz f zte s a másikat, a fájdalmasabbat és bonyolultabbat, mely elválasztotta ket. Valamilyen nehezen meghatározható sért döttség emléke fogadta e vidéki lakokban a belép t. A társalgóban régi kubai és havannai szivarok arany–bíbor gy r jével teleragasztott kályhaellenz állott a barna cserépkályha el tt, mintha a ház ura egy angol társas körben füstölte volna el élete java idejét. A zöld selyemmel behúzott, fehér szögekkel kipitykézett ül garnitúra támláján indiai selyemkend k hevertek, mintha a ház asszonyai egy napkeleti kaland, déltengeri szerelmes utazás boldog, szomorú emlékét riznék szívükben. A vastag falú úriszoba zöld zsalus ablakait, melyek a schönbrunnisárgára festett lakóház elhanyagolt kertjére nyíltak, már kora tavasztól gondosan csukták a háziak s rizték a szobákban azt a dohány- és b rszagú nyirkos h vösséget és magányt, amelyben úgy merevedtek meg a szoba bútorai és a használati tárgyak, mint a különös állatok a vidéki múzeumok spirituszos üvegeiben. Mintha minden emlék lenne e házakban, a legközönségesebb tárgyak is; emlék, de minek emléke?... Talán csak az életnek, mely eltelt a hallgatásban és várakozásban, soha nem állott meg a ház el tt az a könny homokfutó, melynek üléséb l az igaz barát vagy az élet örökké h séges asszonytársa kászálódott le, a gazda szattyánb r papucsa is úgy lapult a h vös viaszosvászon hencser el tt, mint Klapka papucsa a poprádfelkai múzeum üvegszekrényében, az íróasztalon aggályos rendben hevert a levélnyomó, az
zlábú papírvágó, a Thököly házából való ón tintatartó, a könyvek komoran sorakoztak a polcokon, mintha egy régi jog vasszabályait riznék, melyet csak a háziak értenek igazán, s szerelmes regényt már csak a ház kisasszonyainak szobáiban lelhetett a kutató, mert a házigazda abbahagyta a szépirodalmat Vas Gereben idejében, s Mikszáth m veit is azért olvasta csak, mert hallotta, hogy a nagy író honatya is volt s barátja Tisza Kálmánnak. Nyirkos, h vös és komor szobákban folyt itt az élet, udvariasan és örökké sért dötten, a háziak magázták egymást, senki nem nyitott be kopogtatás nélkül a másik szobájába, mintha tartani lehetne t le, hogy megzavarják a háziurat pisztolytöltés közben, vagy amint éppen a levelet írja, melyben megmagyarázza hitvesének a sért döttséget, az okot, amely arra késztette, hogy húsz esztend n át ne lépje át a hitvesi hálószoba ajtaját. Látta e g gös, nyirkos, szomorú házakat Szindbád, s írt, mert szerette volna megfejteni e büszke lelkek titkát. S látta a boldogabb lakokat, ahol már a kutya is barátságos vakkanásokkal sietett a vendég elé, a hálószobában két ágy állott egymás mellett, éjjeliszekrénnyel s a hozzávaló teljes felszereléssel, nyájas és meghitt illemmel múlt itt az élet, mert valamilyen szerencsésebb sorsfordulat vagy egy okos asszony életfortélya megmentette a háziak lelkét a szomorúság és a g gös sért döttség végzetét l, írt, mert emlékezett egyfajta vidéki életre, melynek olyan illata volt, mint a magyar kenyérnek: anyagias és mégis ünnepélyes, jóíz és örök illata volt. „Sok múlik a n kön is” – gondolta ilyenkor dünnyögve, tartózkodó elismeréssel a hajós. Ritka volt a n , aki helyén állott az életben, s nemcsak az almáriomok fiókjaiban, hanem a ház lakóinak lelkében is tisztaságot és rendet tudott tartani. Az ilyen házba csak belépett az ember, s már úgy érezte, minden a helyén van. A kamra éppen olyan tömött volt jóíz és hasznos holmival, mint a háziak lelke. A béke és a türelem illata úgy úszott a szobákban, mint tavasszal a hasas zöld üvegvázákban elviruló kerti virágok szaga. Mert az élethez nemcsak virtus kellett és okosság, hanem türelem és jámbor szándék is kellett hozzá, egyfajta mosolyogva csodálkozó beletör dés, mely nélkül nincs összhang a szívekben, s a bútorok is oly sután, mérgesen, rendetlenül állanak a szobákban, mintha részt kellene venniök a háziak perpatvarában. Az ilyen házakban, ahol egy okos asszony és türelmes férfi tartott rendet, nem didergett a vendég télid n sem, mert szilvóriumnál és a bükkfával f tött, böffentgetve és dohogva melegít öreg cserépkályhánál is kellemesebb meleget árasztott az a nyugalmas szívélyesség, mely szóval, mozdulattal, pillantással valahogy mindent a maga helyére tett. Könyv kevés akadt csak az ilyen házban, s Szindbád nem bánta ezt, mert a könyvek nagy többségét gyanakvással szemlélte, s azt tartotta, hogy a rossz könyv, amely hazudik és érzeleg, többet árt, mintha semmiféle könyvet nem olvasnak a jó szándékú emberek. „A rossz irodalom tanította meg hazudni a n ket, dölyfösködni és becsvágyuk után loholni a férfiakat. Okosabb, ha kalendáriumot olvasnak” – morogta a hajós. Írt e házakról is, melyek a béke szigetén állanak valahol, tölgyfák alatt, s olyan valószín tlenül kék e házak fölött az ég, hogy az utasnak kedve támad leheveredni a ház kertjének egyik sötétzöld lombozatú platánfája alatt, s így nézni hosszan az égbe, a lombon át, hallgatni a darazsak döngését s a tornácon vajat köpül cselédlány csendes danázását. „Egyszer haza kellene menni” – gondolta néha a hajós. Ezért is írt, mert már
másképpen, mint a vágyak és az emlékezés álomfogatán, nem térhetett soha többé haza abba a boldog házba. írt, mert ismerte a magyarokat, s mindent szeretett, mindent ismert, mindent megvizsgált rajtuk. Ismerte ket sihederkorukban, mikor minden magyar olyan, mint Don Quijote, legszívesebben lándzsával rontana szélmalmoknak, hadar és falba veri fejét igaz ok nélkül, mert nem bír idegzetével. Ismerte ket, mikor meghiggadnak, s olyan méltóság ömlik el lényükön, arcukon, mozdulataikon, mintha áldozópapok lennének valamilyen délfrancia faluban. Szerette az öreged magyarok tekintélyes és mégis szerény életmódját, kézlegyintésüket, amint apró köves címergy r vel ékített, kiduzzadó, kékes erekt l és borsónyi szepl kt l jellegzetes kezüket felemelik, hogy jelt adjanak az élet rendetlenségében, s e mellékes mozdulattal, mint aki már mindent látott, elutasítanak valamilyen hetvenked és szemtelen divatot. Ismerte szemük állását, okos, enyves pislogásukat, amint az okuláré mögül oly türelmes és finoman megvet pillantással bámulják a világot, mintha valamennyien jogászok és bírók lennének, s végül is ítéletet kénytelenek hirdetni a földi perben, mely örökké húzódik, kocsiderékra való irat és rakomány bizonygatja már a pörösköd igazát s oly reménytelen, mint a magyar családok évszázados, hömpölyg , érthetetlen birtokperei. Ismerte dohányszagú, tükrös könyök , kétszer is átfordított sötétkék ünnepl ruháikat, karneolgombos, zörg és kerekre keményített kézel iket, a szarvasfogas arany óraláncot hasukon, hajlamaikat, amint órákon át tudtak ülni az avas budai kávéház egyik szögletében, szótlanul, csempefogaik között a barna papírszipkába illesztett médiát szorongatva, amint éppen boldogult Ráth Zsigmond valamelyik vezércikkét olvassák a reggeli lapban s oldalt hajtott fejjel gyönyörködnek a neves közíró stílusának egyes hajlékonyabb és pezsg bb fordulataiban. Mindent tudott a magyarokról Szindbád, s egész nap zsörtölt és veszekedett velük, szidta megrettent életfélelmüket, szertelen hajlamaikat, óvatos szemérmüket; mindent szidott rajtuk, mert szerette ket. Legf képpen azért írt, mert szerette hazáját, zsémbelt a nemzettel, s szerette volna életre rázni a nemzet er it. Írt, mert ételben, italban, módban, szemléletben, hangulatban, magatartásban, jellemben er ket érzett idehaza Szindbád. Írt, mert sajnálta a magyart, ezt a különös, hallgatag népet, melynek végzete talán az volt, hogy idegzete, jelleme, ízlése finomabb volt, mint a környez népek jelleme és idegzete. A magyar tudott szigorú, szertelen és duhaj lenni, de kegyetlen nem volt soha. A magyar tudott álmodni; már nagyon kevesen tudnak csak álmodni a világban. A magyar meghalt a nyugdíjért, annyira szerette, de becstelenséget még a nyugdíjért sem tudott elkövetni. A magyar magányos volt; s Szindbád szerette, mert minden magyart rokonának érzett. Írt, mert látta a magyar évszakokat, s szíve megtelt pezsg örömmel és édes, erjed szomorúsággal. Látta a telet, mely úgy érkezett valamikor Oroszország fel l Ungvárra, mint egy bundás, bibircsókos orrú, vodkalehelet , hódsapkás orosz úr, aki hiúzb r lábzsákjaiból nehezen kászálódik ki a magyar vidéki város fogadója el tt, s szánkójában és poggyászaiban hozza a tél kellékeit, a havat, a deret, a karácsonyt és a Luca székét. Hosszú életében Szindbád mindig der s
ünnepnek érezte a telet Magyarországon. A hó meg rizte – mint egy nagy botos, veres orrú, hideg-ravasz pillantású magándetektív – a szökevény n k lába nyomát, a szobák megteltek a nagyokat durrogó bükkfagyökerek parázs- és füstszagával, a konyhákban új illatok kezdtek terjengeni, az udvaron disznót öltek és pörköltek, a vendégl sök oly elégedetten olvasták reggelenként a lila tintával sokszorosított étlapokon ezt a szót: „disznótor” vagy „citromos kolbász”, mintha nagy ünnepség el tt állana a nemzet, az asszonyok fagyos orral tértek vissza a kamrából, ahol leemeltek a kampós szögr l egy tál borsóba való oldalast, a kisasszonyok karmantyúba rejtett vörös ujjú kezecskéikkel céltudatosan szorongatták a Széna téri jégpálya homályosabb szögleteiben a gavallérok kezét, a budai legénylakásokban gutaütéses szín , vörösen izzó vaskályhák el tt ültek a szerelmesek, s a hölgy cip jét szárítgatták, mert a kedves lábty k vékony talpa átázott az ideúton az Iskola utca havas latyakjában, s a nyugdíjasok oly komoran sétáltak a budai Margit-rakparton, szitáló hóesésben, seal-kucsmával fejükön, mint egy-egy ukrán bombavet különítmény, melynek tagjai a szám zetésben végül is tisztességgel megöregedtek. Illatos volt a régi magyar tél, hurka, újbor, torma, báli éjszakák pacsulija, áthevült, tánctól és érzelemt l megizzadt testek, szekrény tetején száradó birsalmák, feny pálinka, vadhús szaga keveredett benne, s mintha a házakban és lakásokban békét kötöttek volna egymással az emberek tél idejére: minden ablak oly sárga fénnyel világított, mint a r zserakás, melynek parazsa fölött a makk disznó gubás öregembere melengeti bütykös kezeit. Szánkócsilingelés hallatszott valahol, a n k céklát f ztek s hosszú regényeket olvastak, melyeknek a végén a h s ismeretlen célból külföldre utazott. A család és a bizalom ünnepe volt a tél, a bend k és a szívek farsangja, a tepsikben fánkok sültek és malacok pirultak, s átható zsírszaggal árasztották el a konyha mellett az el szobát, a n k báléjszaka el tt titokban új kék szalagot húztak f z jükbe, melyr l még a férj sem tudott, a cigányok hangoltak a megyeháza nagytermében, s várták a kocsikból, szánkókból, prémekb l és kend kb l kibontakozó kék- és rózsaszínruhás hajadonokat, a v legények és táncosok pótgallért dugtak a frakk szárnyának hátsó zsebébe, és a vidéki figaró kacsafarokszer fürtöket sütött és göndörített a forró vassal a segédjegyz homloka fölött. Télen táncoltak, ettek, szerelmeskedtek az emberek, vörösbort ittak, a kályha mellett ültek, keresztrejtvényt fejtettek, hallgatták, neszelték a nagyb g sök makacsságával a kéményben brúgózó északi szelet, s éltek a csendes, havas, puha és rejtett ünnepben, melynek fehér hétköznapjai között a naptár hivatalos ünnepei úgy virítottak, mint a zsidócseresznye a havas erd ben. Szindbád leírta a régi telet, a kék havat, az ezüst holdfényt, hallotta a máramarosi farkasok vonítását, s amíg írt, melegedett a szíve, mintha is ott állana a nógrádi megyeháza nagytermében, a gyertyákkal ékített csillár alatt, s nézné az els táncosuk karján imbolygó leánykák kövér vádliját, vagy zúzmarás bajusszal farkaslesre indulna a bártfai erd be, faggyúszagú és jókedv tót hajtók kíséretében, vagy a disznótor alkatrészeit vizsgálná nagy m gonddal az egri „Vörös rák”-ban, ahol este hatkor is lehet forró véres hurkát kapni télid ben. Ezért írt Szindbád a télr l. Mert a régi, ünnepélyes tél is elsüllyedt az id ben, s csak egy gondterhes évszak maradt helyette.
Írt, mert látta a tavaszt és a nyarat, amint kiömlik zöldhabos áradásával a magyar tájakon, elborítja fullasztóan illatos lila pompájával Pest szomorú köztereit, meggyújtja a szíveket, mint egy rült, aki vörös kakast dob békés háztet kre, megmozgatja az emberi belekben, mirigyekben, érzékszervekben a szunnyadó nyavalyákat és titkos vágyakat, megdobogtatja az olyan elkopott, hibás morze-jelzéssel kopogó, sokat tapasztalt és szenvedett szíveket, amilyen Szindbád szíve is volt, kigyújtja a gesztenyefák gyertyáit a Duna-parton és a Várkert lankáin, s mintha vízben; földben és leveg ben láthatatlan cigánybanda kezdene hangolni, úgy árad a világból az a könnyekre és dagályos elragadtatásra késztet zene, melynek szövegét még a legnagyobb költ k sem tudták versbe szedni, de fölényesen és éles zengéssel tudja elfütyülni minden feketerigó és cinege. Írt, mert oly szakszer en vizsgálta s érzékelte a tavaszt, mint egy tudós az élet sanyagát, melyet közömbös kezekkel kémcs be helyez és elemeire bont, hogy megtudja az igazat. Írt a hónapos retekr l és a fiatal hagymáról, e légies eledelekr l, melyeket a merészebb n k szemtelen biztonsággal fogyasztottak a gavallér társaságában is, tudván, hogy e növények illata is hozzátartozik a tavasz ünnepéhez, mint a nárcisz vagy a kankalin. Írt a fokhagymás báránygerincr l, melyet húsvét táján tálalnak el ször a figyelmes háziasszonyok, mert a bárányhús csak tavasszal ízes, olyasféle, mint a foszlós kalács, írt a nedves, meleg párákkal g zölg nyírségi tavaszi tájakról, melyek megújhodott díszletei között oly elmerülten sétál a vándor, mintha életében másféle könyvet nem olvasott volna, mint Turgenyev úr regényeit. Írt a tavasz anyagias és testi szertartásairól, a budai melegforrások körül aggályos képpel keser savas vizet szürcsöl öregurakról és fiatal asszonyokról, akik bels szerveiket locsolgatják a gyógyvíz kortyaival, s közben oly vérpezsdít pillantásokkal édesítik meg egymás számára a keser pillanatokat, mintha a tavasz ereje nemcsak a petyhüdt beleket, elfonnyadt mirigyeket, zsörtös és duzzadt májakat, dohányfüstt l ízetlen gyomrokat, ideges veséket és mérges epéket tudná megengesztelni, hanem a csalódott szíveket is. Írt a Tabánról, e kopott, roskadozó, poloskás és csákányra érett városnegyedr l, melynek fülhasogatóan hamis romantikáját a hajós szívb l megvetette, de senki nem tudta nála jobban, mit éreznek az ömleng szerelmesek, mikor végigmennek a sz k utcákon, s a múlt és a Tabán ürügyén a férfi a kisasszony csíp jét szorongatja s akkorákat hazudik, hogy a ráctemplom harangja ijedtében ütni kezd, mintha vészjeleket küldene szét a világba. Írt a tavaszi borokról, étkekr l, orvosságokról, füvekr l, melyeket az óbudai füvesasszony szárított tealevelekkel és erdei gyökerekkel tömött lakásában mérnek a hív betegek számára, írt az életr l, mely tavasszal rikkantani kezd, mint a hajnali fényt l részeg madarak a Vérmez t szegélyez gesztenyefák lombjai között; felvirágzott, feny kkel díszített teherkocsik viszik szét a városba az új sert, a n k izgatottan és mindenre elszántan turkálnak a belvárosi boltokban a színes rongyok között, a férfiak különös gonddal nyesegetik reggelenként orrlyukaikból a sz rszálakat, mintha ez a m velet lendítene még sorsuk esélyein valamit, a pesti Duna–parton úgy hömpölyög a városi nép, mint valamilyen perzsiai vásáron, a nyitott ablakú kávéházakban néger zene csörömpöl, és n k, kiknek nem jutott hely az élet vagy a színház színpadán, a törzsvendég feketéjéhez szerecseny bölcs dalokat
kornyikálnak, mindenki pénz után lohol, mert kell a színes rongy, a cip , az új keszty iramszarvasb rb l, kell a pénz a vacsorához, mert este kigyulladnak a vendégl k kertjeiben a színes fények, s a koldus város átadja magát a tavaszesti szertartások éhes és bódult ünnepségeinek, pofázza a fiatal libát, andalodik a divatos zenedarab olcsó és édeskés dallamán, s bólétól mámorosan baktat éjfél után a Gellérthegy virágzó barackfái alatt, mintha nem is kellene reggel nyolckor, hivatal el tt, megjelenni a Lónyay utcai jótékony intézet vasrácsos pénz tárainál, hóna alatt frakk-kabáttal és a nagyapa ezüstórájával, mintha nem is kellene vezekelve megjárni az utat, mely a franciák szerint az Irgalom Hegyére vezet. Írt, mert ismerte a toprongyos pompa titkos gondjait, s csukott szemmel is elmondta a szavakat, melyeket a tavasz, e zöld szem kerít n duruzsolt a város boldogtalan, pénztelen ifjúságának fülébe. Írt, mert úgy szerette a magyar nyarat, mint semmi mást e világon. Szindbád egyszer látta csak a tengert, máskülönben nem járt soha külországokban. A tengerhez atyja vitte le; Szindbád zsenge gyermek volt még, s örökké rizte a kékeszöld végtelenség emlékét, rizte emlékét a pillanatnak, mikor megpillantotta a fiumei móló végében a szent és örök tájat, a tenger néma tájait. Természetesen a magyar tengert látta, egyszer és utolszor életében, Szindbád; másféle vizek soha nem érdekelték. A külországokról csak a képeslapokban olvasott, mert azt tartotta, hogy úriember ne menjen idegenbe, ahol gyanúsak a borok, ismeretlen összetétellel készülnek az étkek s érthetetlen nyelven hazudnak a n k. Egyszer komolyan gondolt reá, hogy elmegy Krakkóba, de a csomagolás pillanatában tétovázni kezdett, vállat vont, s aztán inkább csak Pozsonyba utazott, mert ott ismert egy f pincért, aki tudott valamit a bécsi versenyek lovairól. A külvilág nem vonzotta Szindbádot, s Bécs volt a világnak az a legtávolabbi pontja, ahol a hajós otthon érezte magát. Párizsról és Londonról csak a Tolnai Világlapjából szeretett értesülni. Mindenki gyanús volt odakünn a világban. Szindbád csak Magyarországon érezte jól magát. Ezért nyáron is csak itthon utazott, mint a vándorszínészek és a madarak. Írt, mert fel akarta jegyezni, mit érez az utas, mikor nyári reggeleken felébred az iglófüredi fenyvesek között, hallgatja a gyantás illatú reggel hangjait, szíve megtelik békével, mint a fehérre meszelt vendégszoba a zsalu résein átszitáló erd illatú napsütéssel, az ablak alatt asszonyok mennek, nevetnek és tótul beszélnek, szakajtóban, fonott kosárban viszik a szamócát, málnát, borodnyicát és rizikegombát, s a nyár olyan er vel árad e hangokból és jelenségekb l, mint az érzés egy emberb l, mikor végre megpihen valahol a világban és otthon érzi magát. Írt, mert jelet akart hagyni az aratások napjairól, mikor Péter-Pál napján sárga lánggal kezd égni a táj, a pipacsok bujakóros dühvel ütköznek ki a táj szép, barna arcán, az asszonyok oly g gös derékkal lépdelnek a hajladozó férfiak nyomában, mint Ruth és Eszter a bibliai tájakon, az agyagkorsóban h l a víz, a fehér kend ben kenyér és szalonna lapul, s a b ség és a szegénység, az egyiptomi robotmunka és a túlcsurranó si gazdagság jelképei láthatók a világoskék, üvegburaszer ég alatt. Írt, mert fel akarta jegyezni, milyen nyáron a rozskenyér, a zöldpaprika, a sült szalonna íze, melyet sárosi domboldalak árnyékában fogyaszt el a kiránduló, a közelben erdei patak csobog, a lovakat
kifogták, és most nyihorászva legelnek a patak partján, a vendégek könny halványzöld bort isznak kis kerek poharakból, s valaki fennhangon Anyegin verssorait szavalja a feketés-zöld lomboktól h vös és homályos tisztás közepén, azt a sort, amellyel a költ elsóhajtja: „Tavasz, te szerelem idénye, jöttöd mily bánatos nekem”, vagy a másikat, amelybe a négerarcú halott költ s fordítója, szegény Bérczy Károly egy-egy magányos, izgatott és megszállott íróélet minden tapasztalatát beleadták orosz és magyar nyelven: „A Múzsa csak a szerelemnek t ntével jött meg...” Ezeket a sorokat szerette Szindbád. Írt, mert szerette Jókai regényeit olvasni nyáron, az iglófüredi szálloda dohos, tengeri f vel bélelt, lyukas huzatú díványán elheverve, s mindig elcipelt vándorútjaira az olcsó Magyar Könyvtárban megjelent Jókai regényekb l néhány füzetet, legf ként Az aranyembert és A k szív ember fiait, mert azt tartotta, hogy Shakespeare, Dickens és Turgenyev mellett Jókai az egyetlen író, akinek m veiért érdemes pénzt adni. Írt, mintha sürg s dolga lenne, mert néven kell nevezni, meg kell szólaltatni a magyar nyár minden alakját és tüneményét, melyek valahogyan kimaradtak Jókai m veib l; úgy gondolt Jókai könyveire Szindbád, mint egyfajta b vös lexikonra, melyben minden benne van, ami a magyar élet értelme. Írt, mert le akarta írni a negyven fokos alföldi deleket, mikor a birkaperkelt oly véresen piroslik a hortobágyi pásztorok bográcsában, mintha Árpád ivadékai éppen megismételték volna a vérszerz dést, az állat ázsiai és sállapotbeli közömbösséggel t ri a bögölyök csípését, a délibáb reng a táj felett, mintha a magyar éppen útra kelne, hazatérni Napkeletre, s a csend oly nagy, ájult és forró, mintha az ország megértette volna végzetét. Írt, mert volt az alföldi nyári estékben egyfajta varázslat, melyet csak az ismert, akit már elért egyszer a Tisza partján az este, mikor a sz ke víz és a kék ég átadják magukat az esthajnal ölelésének, s az éj, e fekete palástos komor szeret , kegyetlen és közömbös karjaival szívére ölel minden piheg és várakozó életet. Írt, mert le akarta kottázni a tücskök zenéjét, melyek Szent György napján kezdik és a hévízi békák koncertjét, melyek az Anna-bál éjszakáján olyan konokul brácsáznak bele a rezg csárdás lampionos, izzadt, rikkantó és önkívületes fergetegébe, mint a kívül rekedt cigánypurdék, akik már tudnak cincogni az apák hangszerén, de nem szabad még beülniök a bandába. Írt, mert ismerte a cigányokat, akik valahogyan hozzá tartoztak a magyar nyárhoz, mint a tücskök, ismerte szemük vágását és nyelvüket, tudta, hogy a rumi csak akkor boldog, ha szivart kap, s egy pillanatra is úrnak érzi magát, s a nagyb g s a szupécsárdás utolsó fordulatainak önkívületében olyanokat húz a vonóval a nagyfenek hangszer hasára, mintha a vajda kövér és féltékeny feleségének baját látná el. Írt, mert fel akarta jegyezni a köcsögben eltett íróstej ízét, a nyári délutánok vihogós, boldog, sürgöl d hangulatát, mikor az asszonyok napsütést l és t zhelylángtól verejtékes, piros arccal állanak a nyárikonyhában a szirupszagú, szortyogó kondérok el tt, melyekben a málna, a kajszibarack és a meggy üde, édes illata keveredik, a háziúr pipázik a tornácon, fél füllel az asszonyok vihorászó fecsegését hallgatja, s közben komolyan olvassa Lövik Károly Vadászújságját vagy az Akadémiai Értesít t – írt, mert a nyár illataiban, fénytörésében, h ségében és gomba-szagú, páfrányillatú zivatar utáni üdeségében, mindebben a boldogság visszfénye sugárzott, oly sejtelmesen és rejtetten, mint ahogy ez a boldogság
tüneményének sajátja: mintha rögtön, a megvalósulás pillanatában már az emléke lenne valaminek. És jelet kellett hagyni az es r l, mely Szent István napja után kezd dobolni a háztet kön, s e jeladásra a lakásokban felnyögnek a kései nyáréjszaka révületében álmodó emberek, a n k kinyújtják kezüket a sötétben a szomszéd ágy felé, s egy ismer s fogású férfikezet keresnek, a férfiak krákognak álmukban, mintha már a mustot ízlelnék és köszörülnék torkukat, a disznó nyugtalanul kezd röfögni az es zajára, mintha neszelné a kést és a r zselángot, a szüzek felnyögnek nyoszolyáikon, holdkóros léptekkel az ablakhoz sietnek, s álomtól ittas, tapogató kezekkel bezárják a red nyöket, mert vége az ünnepélynek, kopog az es a háztet kön, ezer kavics zöreje hallatszik az es csatornából, a vadludak nyugtalanul kémlelik a látóhatárt, a róka bozontos farkát csóválva lopakodik a kertek alól a savanyú füstszagú erd szél felé, a zsellérasszonyok fejükre borítják szoknyájukat s így sietnek, meztelen talpakkal cuppogva a dagadó sárban a letarolt földek felé, a kutya az eresz alá áll, s oldalt hajtott pofával úgy ugatja az els szi es t, mintha ellenség ólálkodna a ház körül, a pókhasú szúnyogok elülnek a fehérre meszelt kamra pókhálós, vasrácsos ablakmélyedésében, s táj, házak, ember és állat fölött leborítja titokzatos fátylait egy kéz, mely az elmúlás bölcs igézetét hozza a lelkeknek a nyár pörkölt húsú, vademberi ünnepsége és kannibáli táncai után. sszel megvárta az els es t Szindbád, s aztán komolyabb úticélok felé irányította szekere rúdját, különösen, ha mindazt, amit nyáron az iglófüredi szállodaszobában, egy Balaton-parti présházban vagy a sziget tölgyei alatt megálmodott és papírra vetett, idejében el tudta adni a könyveseknek; mert Szindbád, jó gazda módjára, mint ezt még seit l örökölte, akik a földdel és árendásokkal bíbel dtek, szerette lábon eladni a termést. A bankókat ilyenkor bal kabátzsebébe gy rte, s útnak eredt Pozsony, Bécs vagy az örök, g gös Felvidék felé. Az szi utazás varázsát különösen élvezte a hajós. Szeptember vége felé oly érett volt a táj, mint egy negyvenöt éves, szalmasárga hajú asszony, akinek trafikja van most a Krisztinavárosban, holott el z en huszonöt éven át operettszínészn volt vidéken, s a hazai közönség rajongó lelkesedése közben játszotta a Kárpátoktól Pécsig az Osztrigás Micit és a Hajdúk hadnagyát. Fülledt szépség volt ez, ünnepélyes és ökörnyálas, mintha zongorázna valahol egy n , akit kedvese ottfelejtett a kih lt, elhagyott fürd hely gyógyszalonjában. Szindbád meghúzódott a vasúti kocsi ablaka mellett a sarokülésen, felhúzta keszty jét – a hajós ebben az id ben már örökké csak fekete ruhát viselt, útközben is, mintha valamilyen hivatalos személyiség lenne, aki mindenképpen a nemzetet képviseli a tarka és gondtalan világban –, s elégedetten bámult ki az ablakon. Az sz érintésére oly varázslatosan elváltozott a magyar táj, mintha a világ lassan forduló forgószínpadán külön tervezték volna díszleteit. szibarack- és mustszag versenyt úszott a leveg ben az ökörnyállal, s a kertekben valóban nyíltak még az szi virágok, mintha egy versbe rögzített halhatatlan szerelem emlékére még egyszer pompás köntösbe öltözött volna a világ. Írt, mert jelet akart hagyni, mit érez az utas szi délutánokon a rozsnyói temet ben, ahol úgy burjánzanak a virágok a sírokból, mintha a halottak virágnyelven sietnének elmondani még
egyszer valamit, amit évszázad el tt gyávák vagy tunyák voltak kimondani. Írt, mert emléket kellett állítani az érzésnek, mely eltöltötte a vándor szívét, mikor lebámult a krasznahorkai vár Franciska-szobájából a gömöri táj halványzöld áradásába, s a szobákban, ahol valamikor Rákóczi Ferenc vendégeskedett, leült az ebédez asztal különféle magasságú székeinek egyikére, mintha már hoznák is az étekfogók a vaddisznófejet és a sült ökörcombokkal megrakott ezüst tálakat, s az élet és az id megállt volna e varázsos helyen, ahol a múlt és a falak g gösen rizték egy vad és halhatatlan szerelem emlékét. (Egyik szék magasabb volt az asztal körül, másik alacsonyabb, mert az Andrássyak vigyáztak, hogy g gös ebédvendégeik közül egyik se n je túl emberfejhosszal az asztalnál szomszédját.) sszel útra kelt a hajós, mélyen beszívta a táj illatát, megszállt Miskolcon a „Koroná”-ban, lelkére beszélt az öreg Böcög nek, hogy vacsorához idejében h tsenek be egy üveget abból a könny csigerborból, melynek „Geszti szerelem” volt a neve, s kampós botját karjára akasztva, oly ünnepélyesen indult neki az Avasnak, mintha a borpincék között találkozója lenne valamelyik öreg luteránus sírból kimászó kísértettel éjfélkor, akivel aztán megbeszélik a szorgos város bizalmasabb irodalmi és társadalmi botrányait. sszel kitört a nomád vér a hajóson. Mert szívében nomád volt Szindbád, hasztalan bérelt lakást Óbudán s máshol is, zaklatott életében. Igazán boldog talán csak a Szigeten volt, ahol nem lehetett lakásnak nevezni a szobát, sem az állapotot, melyben eltöltött tizenhat esztend t, hallgatta a szigeti szoba ablakából hajnalban a vadludak húzását és más, különös madárhangokat, figyelte a fák és virágok változását, ügyelt, idejében kaszálják-e a füvet, s órákon át elbeszélgetett a szigeti néppel, a kertésszel, aki Ybl vadsz l vel befuttatott, fehér tornácos kerti háza el tt öntözte, Erzsébet királyné kis szobra körül, az eszel s illattal ájuldozó és tárulkozó rózsakertet; szeretett beszélgetni Kernács bácsival, az öreg ügyeletes rend r törzs rmesterrel s hajóstársaival, akik a csónakokat kötözték és az öngyilkosok zsebeit kutatták át a szigeti töltés füzekt l árnyalt iszapjában. A népet szerette a hajós, mert közülük való volt szíve, és emlékei szerint, a fákat és a virágokat szerette s az utazást szerette, mert szíve mélyén még mindig élt egy másik Szindbád, aki legszívesebben sátorban lakott volna valahol a Nyírség szikes tájain, leginkább csak pipázva üldögélt volna a sátornyílásban, míg az asszonyok, kiket nomád útjain rabolt, dolgoztak és készültek az estére – vagy fél tucat szorgoskodott volna a sátor körül, zsidó, sváb, tót, georgiai, fahéjillatú örmény s aztán persze egy kegyencn , aki nem is lehetett volna más, mint dunántúli magyar, kinek sei még a tatárok el l menekültek valahová Farádra vagy Csorna mögé, s aki szótlan volt, zszem , büszke és figyelmes, s oly áhítattal leste volna Szindbád minden szavát, mintha kész lenne a hajós egyetlen mozdulatára a Fert be ugrani. Igen, a hajós nomád volt szívében, s legszívesebben most is alföldiesen nyergelt lovon és pisztollyal a nyeregkápában járta volna az élet bonyolult vadászterületeit. Írt, mert emléket akart állítani a magyar sznek, mikor füstölni kezd a táj, s a magyarban megszólal a nomád vér, mely a vadludak hangjára figyelni kezd és utazásra késztet. Így utazott Szindbád évtizedeken át a szürke falú, kispörkölt illatú magyar vidéki fogadók, a szüret és a présházak felé, mint akinek sürg s
dolga van, mert nélküle talán nem is tudnak szüretelni Magyarhonban. Olyan szüretre vágyott Szindbád, ahol alkonyatkor a dércsípte sárga, vörös és kék sz l t kék között hosszan lehet üldögélni egy diófa alatt, s amíg a leányok danáznak és tapossák a mustot, Szindbád valamilyen történelmi könyvet olvas, így várakozik a vacsorára. De legf ként azt szerette volna, ha k b l faragott asztal és pad várja a diófa alatt. Egyszer Tolcsván látott a hegyoldalban egy fa alatt ilyen régi asztalt és k padot, s a pillanatot, melynek emléke e helyhez tapadt, mint a tapló a fatörzshöz, nem tudta elfelejteni. Csak a füst és az ének szállott az szi ég felé, máskülönben oly csendes volt a táj és az este, mint egy fiatal n , mikor élete els boldog, szerelmes órája után elalszik kedvese mellén. Vérvörös és sötétkék volt a sz l , s a leányok halkan énekeltek. Szindbád az asztal k lapjára könyökölt, kalapját a dércsípte f re hajította, s Mohácsról olvasott egy vastag könyvet, melynek olyan tudálékos és komoly szaga volt, mint egy öreg, bölcs vidéki szerzetesnek. Ez volt a pillanat, melyre a hajós még kés bb is, sokszor visszaemlékezett, valahányszor csak útnak indult sszel, mikor már hosszú Vben kezdtek húzni a szigeti víztorony fölött a darvak. Mi volt értelme és tartalma e pillanatnak, hogy a hajós ilyen makacson emlékezett reá s nem bírta elfelejteni? A sz l k illata, a r zsefüst kesernyés szaga, a piruló szalonna vagy a füstölt sonka jó íze, a pince, melynek évszázados vasajtaját feltárta a vincellér, s olyan dohos, nedves és emberi korhelyszagosság ömlött ki a boltíves mélységekb l, hogy a józan élet ember szájában is összefutott e szagra a nyál, a falusi kenyér érdes fogása és tömör, csaknem testi illata, az este els árnyainak settenkedése, a hold vigyorgó, bandzsi sündörgése az égen, a k pad, mely kiadta most a nappal magába szívott melegséget, mindez vonzotta Szindbádot, s néha nyugtalanul kezdett fészkel dni a pesti kávéházban, István napja után, mikor a körutat felmosta a zápores , mert eszébe jutott egy régi szüret, s nem volt maradása többé az irodalmi világban. Ilyenkor útnak eredt, mert nomád volt, s mindent látnia kellett a hazában, mindent meg kellett ízlelni, szagolni, kutak fölé kellett hajolni, melyek mélyén csalódott sz zlányok, öngyilkos földesurak hevertek, n i szemek fölé kellett hajolni, melyek mélyen és baljósan tárultak, mint az öngyilkosok kútja, be kellett lélegzeni a Tátra feny illatát és a Bükk éles, tiszta, borókaíz leveg jét, mindent meg kellett tudni, ami fáj az embereknek, s mindent el kellett kissé felejteni, hogy aztán írni tudjon, mikor egy bizonyos hangot hallott s derengeni kezdett a látomás, mint a délibáb – a látomás, melyben elfért Magyarország. Ezért írt Szindbád, s mindig csak olyankor írt, amikor azt a mélyheged hangot hallotta. Oldalt hajtott fejjel írt, mintha írás közben mélyen elcsodálkozna valamin. Lassú bet vetéssel írt, nyögve és nehezen, s írás közben néha kinyújtotta karjait, és feje fölött nyújtózkodva, fohászkodó mozdulattal kulcsolta össze ujjait, mintha viaskodna valamivel vagy valakivel. Ilyenkor a démonnal viaskodott Szindbád, mely elkísérte a magyart Ázsiából, fekete volt és vigyorogva guggolt a lovasok mögött, a nyeregkápába kapaszkodva – a démonnal, melynek nincs neve, melynek szavát nem érti senki, csak a magyar. Ezért írt Szindbád. De err l a titokról csak kevesen tudtak az országban.
Aztán pontot tett, felhajtotta az utolsó szilvapálinkát, intett Edének, az irodalmi f pincérnek – aki az egyik márványoszlop tövéb l olyan áhítattal figyelte a hajós m ködését, mint a bába a vajúdó anyát –, hogy állítsa össze a számlát, felköltötte Artúrt, vigye fel a kéziratot Várdalinak a szerkeszt ségbe, s hozza el az ebédez helyre az utalványt, lassú léptekkel végigment még egyszer az arany- és márványpompa díszletei között, melyek magukba zárták a magyar irodalom furcsaságainak emlékét, mint az skori borostyán a különös szúnyogot, s beült a kocsiba, melynek taxamér je harmincöt peng t mutatott már. – Menj – mondta a kocsisnak – valahová, ahol savanyú tüd t lehet kapni. – A „London”–ba!... – rikkantotta a kocsis. – Nem bánom – mondta Szindbád, s eld lt az ülésen. – De lassan hajtsál, mert látni akarom még egyszer Pestet. – Elutazik, nagyságos úr? – kérdezte tisztelettel a kocsis, és megrántotta a gyepl ket. – Azt hiszem, elutazom – mondta fáradtan Szindbád. S félig összehúzott szemhéjai mögül figyelmesen nézte a poros körúti fákat. (Így írt Szindbád, a hajós. Mir l írt? Mindenr l, amit elmondtunk s arról is, amit nem lehet szavakkal elmondani. De a nyomdász, mikor felvitte a Magyar Szabadság szerkeszt jének a pünkösdi tárca nedves kefelevonatát, ijedten kérdezte: – Kiadjuk ezt a tárcát, szerkeszt úr?... Tudniillik négy hasábon át nem történik benne semmi, csak az, hogy egy ember megeszik egy halat!...) Pest, e szomorú és ügynököl város úgy ragyogott e májusi napon, mintha ünnep lenne valahol Bagdadban. Szindbád lassan ocsúdott abból az aluszékony Önkívületb l, mely mindig megejtette, mikor írt valamit. De a Belvárosban harangoztak, a Király utca sarkán masamódlányok siettek és ostyatölcsérb l nyalogatták a színes olasz fagylaltot, a város bend je korgott, s a hajós lassan magához tért enyhe aléltságából, mert most már, hogy megtette a magáét, írt és szolgált a nemzetnek, az ebéd gondjai kezdték foglalkoztatni. Kétségek kínozták, helyesen cselekedett-e, mikor els szóra megfogadta a kocsis tanácsát, s a „London” irányába kezdett bandukolni a kétfogatúval. – Nem tudod – kérdezte az Oktogon sarkán, mikor a forgalmi rend r megállította egy pillanatra a bérkocsit –, Pesten van-e Glück Frigyes? Mert akkor elmehetnénk marhahúsra a „Pannóniá”-ba! – Glück úr a Svábhegyen van – mondta a kocsis készségesen. –Tegnap vitte fel egy kollégám. Ilyenkor mindig a Svábhegyen van, mert most nyílnak az orgonák. – Igaz – mondta Szindbád bocsánatkér hangon, mint aki nem gondolt a legfontosabbra. – Mit gondolsz, van ma „Gundel”-nál vel s csont? ... – Kés már, Szindbád úr – mondta rosszalló hangon a kocsis, és fejét csóválta. – Két óra elmúlt. Ilyenkor már csak Petrovics Elek úr ül a „Gundel”-nál, mert kés n szokott ebédelni, s régen megették az utolsó vel s csontot. De Szindbád nem adta meg egykönnyen magát:
– Tarján, ha tudta volna, hogy bejövök Budapestre, okvetlen félretesz számomra egy adag csonthúst. Azt hiszem, okosabb, ha áthajtunk a Margit– hídon. – A „London”-ban fél kett kor csapolnak – mondta makacson a kocsis, s oly g gösen ült a bakon, mint a csendbiztos, mikor a megvasalt Regulát viszi szekéren Szegedre. – Tarján urat jól ismerem, én fuvaroztam t, mikor még Mágnás Elza nyomában jártunk, s gyorsan kellett hajtani, hogy idejében megjelenhessen a riport Az Estben. Mégis azt mondom, a „London”-ban legfrissebb most a csapolás. Szindbád úr már régen él Óbudán – mondta bizalmasan, felülr l lefelé, kissé szemtelenül a fiákeros. – Igaz – mondta Szindbád, és beleegyez en sóhajtott. – Lassan elfelejtem a f városi szokásokat. S t rte, hogy a kocsis a „London” szálloda kapuja elé hajtson vele. A kertet – az oleánderekkel díszített vasrácsos el teret – már kitették a szálloda elé, s a fehér terít s asztalok mellett, a sisterg napsütésben oly komoly arcú emberek ültek, mintha valamennyien tagjai lennének a csonka haza megnyirbált vasúti hálózata miatt sorvadó pályaudvar, a „Nyugati pályaudvar barátai”-hoz címzett társas egyesülésnek. A kocsi megállott a szálló kapuja el tt, s Szindbád elégedetten szemlélte a régi épület bejáratát. Egy pillanatra most csakugyan utasnak érezte magát, aki vidékr l érkezett, régen nem járt a f városban, az imént szállott le a szomszédos indóház füstös üvegteteje alatt a vasútról, s tájékozatlanságában kocsit fogadott, s úgy hajtatott a közeli szállodába. De a „London”-ban jól ismerték Szindbádot. Ezért a csapos, mikor a söntés üvegajtaján át megpillantotta a fogatot s a vendéget, kérdés nélkül a csap alá állított egy fülespoharat s teleengedte tiszta, sárga sörrel. A „London”-ba több okból járt Szindbád. Amíg lekászálódott az ülésr l, s gondosan megparancsolta a kocsisnak, hogy menjen el lovakat itatni valahová, s aztán ebédezzen meg a hajós költségén maga is a söntésben, lélekben sorra vette az érveket, melyek kissé roskadozó szálloda és vendégl gyakori látogatására késztették, s örömmel állapította meg, hogy a kocsis – csalhatatlan ösztönével, mint általában a régi pesti fiákerosok – helyesen cselekedett, mikor nem hallgatott Szindbád unszolására, nem hajtott a divatos, nagy vendégl k irányában, s pontosan ide hozta Szindbádot, ahol a hajós lelke, szíve és gyomra megtalált mindent, amire e napon vágyott. Mert a régi „London”-ban valóban együtt volt minden, szerencsés és céltudatos együttesben, amit egy úriember, aki megvetette a korszer divatokat s szerette a férfias életmódot és szórakozásokat, egy fogadótól megkövetelhetett. Itt persze nem ugráltak tányérsapkás, fürge groomok, akik a korszer nagy szállodákban úgy kuksolnak a f portás ketrece árnyékában, mint a piros bugyogós majmok a talján kintornáján. Itt nem siettek fel és alá gömb alakú kávéf z vel szerecsenek, kék burnuszban és vörös fezzel, szerecsenek, akik id vel már úgy beszéltek magyarul, mint Arany János, s ragyogó datolyaszemük oly megvetéssel bámulta a vendégeket, mintha örökké sajnálnák, hogy egy félreértés következtében egyszer eljöttek Afrikából. Itt nem sétált fehér strimflis, térdnadrágos svájci a kapualj boltívei alatt, mert a „London”-ban tudták, hogy Szindbád s a hozzá hasonló vendégek mélyen megsért dnének, ha egyszer
ilyen majomparádéval fogadná az érkez t valaki. Nem hajlongtak itt szalonkabátos managerek, akik minden nyelven tudtak, mert erre semmi szükség nem volt a „London”-ban, ahol a vendégek többsége csak magyarul beszélt. De volt itt valami más, ami kárpótolta a vendéget e divatos kellékek és változatok hiányáért. Mindenekel tt itt volt a szag. Szindbád miel tt belépett volna a fogadó kapuján át az el térbe, ahonnan lépcs k vezettek fel az emeleti szobákhoz, megállott a kapuban, fejét forgatta, szemügyre vett mindent, és szimatolni kezdett. A szag bizalmasan fogadta Szindbádot, mint egy vedlett sz r , lompos, öreg kutya fogadja farkcsóválva a ritka, kedves vendéget. Mi volt ebben a szagban? Volt valamilyen megnemesedett g zfürd szag is az egészben, s ez a szag a szállodai részhez tartozott. A régi ágynem k, szakadozott, öreg szállodai törülköz k, amelyekbe nemzedékek törölték bele az emberi élet szennyét, a szállodai szoba asztalát és az ágyakat leborító kopott, sötétbordó térít k és takarók: mindebben volt valamilyen finom dohosság, ahogyan csak a nagyon régi fogadókban érezni ezt, ahol az emberek hosszú tartózkodásra rendezkednek be a szobákban, elalvás el tt megnézik a pókhálós mennyezet négy szögletét, keresztet vetnek, mikor leoltják az éjjeliszekrényen a foszlott, sárga selyemerny vel borított villanykörtét, s az ismer s, g zfürd szagú légkörben úgy alusznak el, hogy a sötétben keresztbe rakják mellükön kezüket, mint a komolyabb és okosabb halottak szokták. Ez a szag áradt a szekrényekb l is, az asztal fiókjából, az éjjeliszekrényb l, az ágy alól, mintha minden szobában benn felejtett volna a hanyag szobaasszony néhány napra egy-egy magános öngyilkost, aki pedig olyan tekintélyes poggyásszal érkezett, mintha végig akarná farsangolni a telet Pesten, hümmögve hallgatta a pofaszakállas szobaf nök el adását a szobaárakról, a tisztesség kedvéért kissé alkudott is, délután még rumos teát hozatott fel a szobába, s aztán estefelé oly ügyesen kötötte fel magát egy régi nyakkend vel az ablakkilincsre, mintha valóban csak nyakkend jét kötné meg valamilyen regényes és vállalkozó szellem kirándulás el tt. De ez a kirándulás a halál volt, s az öngyilkosok, mintha egymástól kapnák a jó címet, egy id ben el szeretettel keresték fel a „London” szobáit, hogy a g zfürd - és egérszagú helyiségekben aztán a hosszú útra induljanak, ahonnan nem tért meg eddig utazó. A halál szaga volt a szobákban, s aztán az unalom szaga is, megrettent és tájékozatlan életek szaga; emberek után maradt ez a szag, akik egy napon kitörtek vidéki otthonukból, lázasan és sebtiben csomagoltak, mintha hírt hallottak volna, hogy most indul az utolsó vonat, mellyel eljuthatnak még a boldogsághoz és az örömhöz, ha le nem késik, látatlanba kivették a szobát, melyet a „London” mély emberismerettel rendelkez portása kiutalt számukra – a pofaszakállas, hallgatag ember oly közömbösen nyújtotta át az öngyilkosjelölteknek és a szerelmeseknek a szobakulcsot, mintha a pokol portása lenne, aki tudja, hogy egy napon mindenkinek vezekelni kell az élet b neiért és gyávaságaiért –, s aztán csalódottan és céltalanul ültek naphosszat a szobában, bámulták a zajos Vilmos császár utat, gondosan felakasztották a szekrényajtó bels oldalán két rajzszeggel meger sített madzagra
nyakkend iket, s egyáltalán nem értették, mit is keresnek hát Budapesten? A boldogság nem jött el, a „London” szobájának vásott kilincsét soha nem nyomta le a könny kéz, mely az örömöt hozta volna, valahol fütyörészett a folyosó végiben a bérszolga, s a magános úriember, a „London” vendége, oly komolyan kezdte nézegetni nadrágszíját, mintha tartana t le, hogy a megviselt szíjazat nem bírja majd el a kebelbe szorult súlyos bánatokkal megterhelt emberi szervezetet. Az öngyilkosok és az unalom szaga uralkodott a szállodaszobákban. Szindbád ismerte ezt a szagot, komolyan nézett az emeletek irányába és elismer en szimatolt. A szag, melyet a szerelmesek felejtettek a régi szálloda szobáiban s a rongyos vörös futósz nyeggel borított homályos folyosókon, nem volt illatos, de nem is volt embertelen. Mindenféle szagok maradtak a szerelmesek után; els sorban természetesen szappan és az olcsó illatszer ragadós illata, melyet a vidéki gyógyszertárban a reménytelenül szerelmes patikuslegény kevert illó olajokból az ártatlan arccal Budapestre utazó menyecske számára. Különös szag volt ez, nem volt hasonlítható semmiféle divatos párizsi illatszerhez, mintha ez lenne a szerelem örök illata, valamilyen rózsaolajból, kölnivízb l, spanyolb r szappanból kevert, testies és mégis fellengz s illat, amely szerette volna kifejezni egy érzés testi fokát és lelki dagályát is; mert végül is ennyi volt csak a szerelem, amely úgy is illant el, mint ahogy e szagos vizek emléke elpárolog a kézfejr l és az ágy párnáiról. S csak könny , emlékszer illat maradt a „London” szobáiban utána, illat, mely úgy vonta be a kopott bútorokat, mint a holdfény, mikor esténként betévedt néha a roskatag pesti fogadó ablakred nyeinek résein és a vendégszobákba. Az utas belépett, szaglószerveit megérintette e régi, elillant szerelmek illata, s egy pillanatra idegesen nézett körül, mintha otthon felejtett volna valamit. Mit is felejtett odahaza, mikor sebtiben csomagolt, hogy „kúrázni” – ez volt a szökések igazoló szava a vidéki családokban – Pestre utazzon? Most, mikor a szerelem szaga megérintette érzékszerveit, egyszerre felocsúdott és emlékezett. A boldogságot felejtette otthon az utas. De Szindbád gyanakodva szimatolt, mert tudta, hogy a boldogságot már nem árulják sehol Pesten. Csak a becsvágyat árulták, a hiúságot, a pénzéhséget, az érzékek ostoba lakomájának asztala mellett ült, pofázott, kortyolt a város szomorú férfinépe, a hazugságot árulták, a szívtelen kalandot, az érzéstelen és önz kéjt mérték ki utcán át, mint a hamisított l rét a lelkiismeretlen kocsmárosok. Élt, feln tt, vigyorgott, csípejét riszálta, paradicsommadár tollait villogtatta egyfajta n e városban, akik úgy emlékeztettek már csak az igazi n kre, mint a nyálas orrú, selyemsz r ölebek a farkasokra, úgy kínálgatták szerelem helyett a hiúság és érzékiség mákonyos italával a férfiakat, mint a markotányosn k csata el tt rumos feketével a zsoldosokat, s akiket csak azért nem négyeltek fel és szegeztek ki a város négy kapujára egy napon a feldühödött férfiak, mert a városnak már nem voltak kapui. Szindbád tudta ezt, s szívében napkeleti békével és bölcsességgel szimatolta a „London” szobáiból szivárgó szerelemszagot. Az új n k, kiket a hajós szívében egyt l egyig görlöknek nevezett – mintha megtagadná a n i rangot ett l az emberfajtól –, azt sem érdemelték, hogy egy igazi férfi kapcát váltson miattuk,
mikor találkára várja ket a „London” szobáiba. De voltak itt másféle szagok is. S a hajós engesztelten fordult e nyájasabb, emberibb, szívet és gyomrot derít illatok felé. A „London” kapuja el tt még ott ragadt a falon a nagy, üsthöz hasonló sárgaréz jelz harang, mely olyan örvendez kongással jelentette mindenkinek a vendég érkezését, mintha családtag érkezett volna egy vidéki otthon tornácára. Szindbád bizalommal nézegette e barátságos kondulású harangot, s nem haragudott volna érette, ha érkezése alkalmával csengetni kezd most a jelz harang. De a portás éppen egy deres hajú, kockás ruházatú, kipedert bajszú, búskomor férfiúval foglalatoskodott, aki oly közönnyel bámulta a szállóvendégek krétával fekete táblára írott névsorát, s oly mellékes mozdulattal vette át a pofaszakállas kezéb l a széles karikára f zött szobakulcsot, mintha már a gyászjelentés szövegén gondolkozna, melyet fenn a szobában papírra vet majd, miel tt az ablakkilincsre felköti magát. – Várdalinak dolga lesz holnap – dörmögte Szindbád. – Megírhatja majd, hogy a numero 5-ben önakasztással vetett véget életének egy bolond ember, aki hitt a boldogságban, felutazott vidékr l Pestre, s aztán nem bírta elviselni a valóságot. A magános ember után nézett, aki már méltóságteljesen lépdelt felfelé a lépcs kön; s úgy hunyorított fáradt szemeivel Szindbád, mintha már az öngyilkossági hírt olvasná a lapokban. A kapubejárattól jobbra nyílott a tejüvegablakos ajtó, melybe cikornyás, régies bet kkel a „Café” szót égette az üveges. szi délutánokon és hosszú téli éjszakákon, mikor már a hivatásos zsarolók és azok, akik mesterségszer en vájkálnak a pesti kávéházak márványasztalai mellett az emberi és családi becsületben, ásítozva üldögélnek szerte a városban, mintha még mindig remélni lehetne, hogy éjfél után is hír érkezik egy bolond férfiról, aki feláldozta éjszakai nyugalmát egy n ért: Szindbád szívesen elid zött a „London” kávéházban. Most, mikor az óra nem volt alkalmas arra, hogy belépjen a tajtékpipa szín barna faburkolattal borított boltíves terembe, beérte azzal, hogy gyengéd pillantást vetett az ajtó felé, s mélyet szippantott abból a s r illatból, mely a szüntelen táruló ajtón át a fogadó el csarnokába áradt; mintha ez a kávéházszag tökéletesen egyesítene magában mindent, ami a merengéshez, a férfias magányhoz, az élet hiúságainak megvetéséhez és az ábránd könny lábú lovának nyargalásához szükséges. Különös szag volt ez, egyetlen pesti kávéházban sem lehetett már mását találni. – Nem véletlen – gondolta Szindbád, és szimatolt –, hogy a „London” kávétermében még fekete márványból vannak az asztalok. A hajós rendkívül gondosan megválogatta a kávéházi asztalt, mely mellé id nként letelepedett. A „Csikágó”-ban természetesen pompa és muzeális el kel ség jellemzett mindent, így a berendezési tárgyakat is; de máskülönben ritka volt már az olyan kávéház Budapesten, ahol valódi, régi fekete márványból faragott asztalok mellett makaóztak a vendégek. Ízlésnek, emléknek, korszaknak, megbízhatóságnak sokféle feltételét elárulta a fekete márványasztal. A hajós különösen azokat a kis öntöttvas lábú, kerek asztalokat szerette, melyeknek térfogata, magassága tökéletesen megfelelt a célnak: csak ilyen asztalon lehetett oly figyelmesen és gondterhesen könyökölni, elhelyezni újságot,
vizespoharakkal megrakott nikkeltálcát, feketekávés poharat, hamu- és gyufatartót, ahogyan kellett és illett, ha azt akarta a kávés, hogy a vendég jól érezze magát s hosszabb tartózkodásra rendezkedjék be. A „London” kávéházába még olyan körültekint en léptek be s a fekete márványasztalok mellett oly körülményesen foglaltak helyet a vendégek, hogy látni lehetett: a jövevény nemcsak feketézni óhajt itt, hanem élete egy szakaszát is hajlandó eltölteni a boltívek alatt. Nem kávézni jártak ide az emberek, hanem élni, valahogyan túlesni az életen. A büfében id sebb, szigorú arcú, mustrapillantású kaszírosn üldögélt, oly zordan, mintha nagynénije lenne minden vendégnek, s oly aggályosan adta ki a cukrot, rumot és a citromot, mint egy békebeli német tartományocska fejedelemasszonya a pátensleveleket. A pincérek öregek voltak itt, mint a vendégek, keveset beszéltek, kérdés nélkül hozták a törzsvendég feketéjét, természetesen pohárban – Szindbád s a vele egykorú és hasonló ízlés emberek valami erkölcstelenségfélét éreztek abban, ha valaki csészéb l issza a feketét! –, s a reggeli vagy délutáni lapot, amelyet aztán oly figyelmesen olvasott el a vendég, els bet t l az utolsóig, mintha a sorok rejtett értelmét is meg akarná fejteni. A „London”-ban nem sietett senki, a pincérek éppen úgy ráértek, mint a vendégek. Hiányzott itt a leveg b l és az emberek viselkedéséb l az az ideges, siet s, kávét szörpöl , nyugtalanul vitatkozó modor és szemlélet, mely az üzleti világ kávéházait jellemezte. De nem jártak ide a duhajok sem, az éjszaka vándor népe, mely hajnalban káposztalevest és üvegsört fogyaszt a pesti kávéházakban, s oly bánatosan, borostásan, hazátlanul tud gubbasztani a pesti pitymallat hideg derengésében, mint aki szíve mélyén tudja, hogy nincs az a mámor, bódulat és feledkezés, mely el tudja oltani lelkében a magány és a kétely savanyú füsttel terjeng gyehennaparazsát. A „London”-ba csendes emberek jártak, olyanok, akik elolvasták a vezércikket és az apróhirdetést, megfejtették a képes német családi lapokban a rejtvényeket, hosszan el tudtak gyönyörködni egy színes nyomatú angol folyóirat tájképeiben, ahol a sétautakon kis lordok sétáltattak bernáthegyi kutyákat, s általában úgy viselkedtek a vendégek, mintha nem is fordult volna ki sarkaiból és alóluk a világ. Ilyen helyeken, mint a „London” kávéháza, különös érzékenységgel neszelte Szindbád, hogy a magánynak, a szemlél désnek, az emlékezésnek, a csendes id töltésnek e békés szigeteit már ostromolja az id vad árvize, s nem kell sok hozzá, hogy elsöpörje e menedékhelyeket. Ezért elfordult a kávéházi bejárattól, s a bal oldali ajtó felé tartott, mely a vendégl be vezetett. Nyugodtan lépett be a hosszú terembe, mert tudta, hogy nagy csalódás itt már nem érheti. Nemcsak a csapos, aki már másodszor eresztett egy vágásra való friss sert a Szindbádnak el re elkészített füles pohárba, a pincérek is értesültek már a hajós érkezésér l. E hírre a vendégl népét olyan csendes, de bens séges izgalom hatotta át, mint a zenekart, mikor az ügyeletes cseng je a nagy karmester érkezését jelzi. Szindbád megállott az ajtóban, s figyelmes pillantással szemlét tartott az asztalok felett. Pillantását követte és aggályosan figyelt a f pincér, az éthordó és a boros; mint szakmabeli emberek, átérezték a pillanat jelent ségét, s tudták, egyáltalán nem közömbös, melyik asztal mellett telepszik meg a hajós. Az
asztalválasztás oly körülményesen és alaposan átgondolt tervek szerint történt, ahogy a boldog emberek, kiknek nyugdíjuk van és hosszú életre készülnek, telket választanak a Zuglóban. Szerencsére szabad volt az ajtó mellett az egyik sarokasztal. Ebben az órában máskülönben is meglehet sen üres volt már a „London” étterme. Szindbád leült az asztalhoz, feje fölé, a fogasra akasztotta kalapját és botját, s némán és türelmesen várta, amíg a f pincér és a boros vetélked buzgalommal leseperték az asztalról az eltávozott vendég által otthagyott kenyérmorzsákat, kenyérbélb l gyúrt pajzán alakzatokat, összetört fogpiszkálókat s más ilyen ebédközi szemetet, amilyet csak vendégl kben hagynak maguk után a magánosan étkez , rosszkedv és céltalan élet emberek. Az éthordó nem vett részt a nagytakarításban. Pápaszemét orra hegyére illesztve, egyik kezében az étlappal, másik, magasra emelt kezében a csonka plajbásszal, aggályosan, félhangosan bet zte az étlap rendjét s gondterhesen kihúzta az elfogyott ételek neveit. Tudta jól, hogy Szindbád semmiért sem haragszik oly komolyan, mintha nem tudják kihozni a konyháról az ételt, mely „egy perccel el bb” elfogyott, s melyre a hajós id közben már felajzotta gyomoridegeit. Szindbádnak különös sajátsága volt, hogy vendégl ben, kocsmában, kávéházban, fogadókban, mindenhol, ahová csak belépett, a személyzet abban a szempillantásban kényszerült vele foglalkozni. Egy szót sem szólt a hajós, s ha éppen szólt, halkan és udvariasan beszélt; mégis úgy sietett mindenki udvarlására és szolgálatára, mintha Felvéghy úr személyesen érkezett volna valamelyik versenyr l s zsebeiben dagadnának a bankók és az aranyak. Mindenki szolgált Szindbádnak, mert úgy érezte a személyzet, hogy végre megérkezett a vendég, akinek szolgálata életük célja és értelme volt, aki mindent tud, keveset szól, fejedelmien fizet, s hallgatag módon, de könyörtelenül észrevesz, megvet vagy méltányol minden teljesítményt. Így érezte ezt a konyhában a chef, aki Szindbád érkezésének hírére ijedten szaladt a jégszekrényhez s fejvakarva kezdte mérlegelni és vizsgálni a délel ttr l megmaradt f tt marhahúst. Így érezte a szivaros, aki nyugtalanul nézett utána, maradt-e a nyakbavet s szíjon hordott barna dohányosboltban szipka, média és Sztambul cigaretta? Így a söntésben a csapos, aki magasba emelte és a világosság felé tartotta a Szindbád számára elkészített pohár sört, nehogy a hanzli gyanújának árnyéka is felmerülhessen a hajós kételyekre hajlamos lelkében, s már be is h tött néhány kétliteres szikvizes üveget, telítve azzal az olasz rizlinggel, melyr l Szindbád nemrégen, mintegy két hónap el tt, tartózkodón, de t rhet elismeréssel nyilatkozott. Így érzett a f pincér, aki olyan komolyan és figyelmesen állott Szindbád el tt, mint a tanár vizsganapon a tanfelügyel el tt. A b völet varázsa áradt el a „London” éttermében, mert Szindbád megérkezett, helyet foglalt és kezébe vette az étlapot. – Ebéd lesz, nagyságos uram? – kérdezte aggályosan a f pincér, és kissé el rehajolt. – Ebéd! – mondta röviden és határozottan Szindbád. Milyen ünnepélyes csengése volt ennek a szónak! A régi Magyarországon az ebéd jelentette a köznapi élet ünnepi óráját. Az
ebéd volt az a pillanat, mikor az élet gondjai és reménytelenségei közepette a magyar ember egy pillanatra magába szállott, lelki szemeit elfordította a gondok fekete tájaitól, s úgy ült le a fehér kend vel megterített asztalhoz, mintha valamilyen si pogány szertartásnak áldozna most. Nem volt véletlen az sem, hogy szép régi szokás szerint a magyar ebéd el tt keresztet vetett, a családf összefonta kezeit, s amíg a háznép illedelmesen várakozott, rövid imát mormolt, s csak aztán merítette meg kanalát a levesben. Igen, az ebéd ünnep volt, háromfelvonásos áhítatos színjátéka az életnek, a leves, a hús és a tészta oly vaskövetkezetességgel követték egymást a magyar asztalon, mintha divat, újkori felfogások, az étkezés szokásainak korszer változása soha nem tudná felborítani a magyar ebédez asztalok házirendjét. Szindbád is úgy vélekedett;, hogy a nap igazi étkezése az ebéd, minden más csak ráadás és falánkság. Ebédnél érezte az ember igazán, hogy itthon van az áldott hazában, az asztal a legszegényebb ember számára is megterül valahogyan e csodálatos országban, ahol mindennek más, igazibb, emberhez méltóbb íze van, mint bárhol a világon. Csak ebéd közben békült meg önmagával és sorsával valamennyire a magyar. Mintha egyetlen nagy család lenne a nemzet, melynek tagjai ebédid re félretesznek bút, haragot és gy lölködést, úgy áradt el a déli harangszó szavára a gyomrokban és szívekben valamilyen szelídebb érzés mindenütt, amerre magyarok éltek. Olyan mozdulatokkal ült le az ebédl asztalhoz minden magyar, mintha valamilyen si rítus gyakorlatának kiviteléhez kezdene most, mintha táltos lenne s szóval, igével, kézzel és szájjal pogány áldozásba kezdene. Szindbád fölényesen és gyakorlottan, ahogyan csak az tud étrendet olvasni, aki egy hosszú életen át mindent megízlelt már, amit pesti és vidéki vendégl kben kotyvasztottak, rotyogtattak, sütöttek és f ztek a vastepsikben és zománcos kondérokban, végigfutotta az étlapot, s ízekt l, emlékekt l és gyomorsavtól elvásott szájában kellemesen összefutott a nyál, noha nem volt éhes, mert a hajósnak csak szíve mélyén volt fontos az étel, gyomra már ritkán követelt valamilyen különös falatot. De az étrend m szavainak olvasása jó érzésekkel töltötte el a hajós emlékekt l terhes eszméletét. Mindenekel tt a levesek sorrendjét vizsgálta meg, oly aggályosan, mint a British Museum egyik szakért je egy régi egyiptomi írástekercset. Szindbád úgy vélekedett, hogy leves nélkül nincs ebéd a magyar számára. A leves nedvei ágyazták meg a gyomorban az elkövetkez ételek helyét, a leves indította el a lélekben azt a komoly, emelkedett lelki folyamatot, amely feltétele volt annak, hogy az étkezés valóban meleg és igazi emberi ünnepséggé alakuljon át, s ne csak bend tömés és táplálkozás legyen bel le. A helyesen megválasztott levessel kezd dhetett csak az a szelíd és méltóságteljes szertartás, melynek során nemcsak a gyomor telt meg, hanem a lélek is jóllakott. Szindbád nem tudott elképzelni igazi, férfihoz méltó magyar ebédet leves nélkül. Ezért kissé elcsodálkozott, mikor a f pincér, valamilyen sajátos és illetlen gondolattársítás folytán ezt mondotta: – Egy jó falslevest, nagyságos uram? De az éthordó, aki már ismerte Szindbád elveit, e kérdésre oly idegesen szisszent fel, mintha tyúkszemére léptek volna. A szemüveges éthordó tudta, hogy Szindbád lelke mélyéb l megveti a falsleveseket, s kényszer ségb l sem
fogyasztana soha mást, csak húslevest májas gombóccal vagy ragulevest. A f pincér olyan mélyen elszégyellte magát a hibás megjegyzés miatt, hogy hátrált egy lépést, s mint aki észbe kap, segélykér én nézett az éthordóra. – Egy jó ragut, Szindbád úr – mondta az id s pincér mély hangon, komoran és tárgyilagosan. Szindbád merengve emelte fel álmos pillantású szemét az étlapból. – Ragut? – kérdezte komolyan, és messzire nézett. – Nem bánom. De vigyázz, hogy s r legyen, és csirkemájat is adjatok a zöldborsóhoz és a galuskához. A pincér oly boldogan sietett el a rendeléssel, mintha a többi már nem is érdekelné. S Szindbád, amíg kényelmesen elhelyezkedett az asztalnál, szétbontotta térdein a szájkend t, keze ügyébe állította a sót és paprikát, zsebkésével lenyeste egy kenyérvég héját, a várakozás és készül dés e pillanataiban úgy érezte, mintha a szomorúság és szorongás érzése kissé enyhülne szívében. A „London”-ban olyan ismer s volt a hideg ételzsír szaga is, mintha csakugyan lenne hely a világon, ahol a vándor kissé otthon érzi magát. Az egyik asztal mellett magas, rácsos karosszék ágaskodott, amelybe a karon ül kisgyermeket ültették s etették a „London” vidéki, családos vendégei. S Szindbádnak, mikor lehajtotta az els pohár sört, melyet a csapos id közben csakugyan remekbe készített ki – hanzlinak nyoma sem volt a sárga italban, s a hab ujjnyi vastagon, keményen és megülepedetten telepedett meg a sörital felszínén –, eszébe jutott, hogy a szálloda emeleti szobáiban csizmahúzó is akad az éjjeliszekrényekben. Ez az emlék, a jó ég tudja, miért, megvigasztalta és felderítette. – Nincs még veszve minden – gondolta bizakodva a hajós. F tt marhahúst rendelt, s engesztelt lélekkel ebédelni kezdett. Szindbád ebédelt. Amíg evett, nemcsak gyomrában, hanem szívében is történt valami. A hajós ebben az id ben ott tartott már, mint a nagy francia ínyenc, Boulanger tábornok, aki élete alkonyán csak a f tt marhahúst szerette. Mindenhol evett a hajós Magyarországon, nem éppen falánkságból, mert mindig mértéktartó volt az életben; inkább csak kíváncsiságból evett. Mint egy kutató, aki cserepekb l, törmelékekb l, m remekek vásott darabkáiból iparkodik újra megalkotni egy elt nt korszak nagyszer ségét, újra felépíteni egy let nt világ ízlését, épületeit és életszokásait, úgy nézte Szindbád is az étlapot, mindenütt, amerre hányatott életében megfordult. Már az étlapok nyomtatott címfeje is jelt adott és útbaigazította az utast, helyes nyomon jár-e, mikor helyet foglal az „Aranykacsák”, „Kispiszkosok”, különféle szín „Hordók”, páros és magányos „Szarkák” és „Galambok”, víg és szomorú „Hajósok”, „Nimródok”, „Hubertusok” s a vendégl sipar más, si jellegzetesség jelképeihez címzett helyiségekben az asztalnál. Ha a tulajdonos nevét és a vendégl címét övez rajzolat Fortunaszelencét s nyulat, halat, kappant mutatott, remélni lehetett, hogy az alább következ , litografáló tintával sokszorosított szöveg sem csalja meg a vendég gyomrát és szívét. Szindbád, évtizedes tapasztalatok birtokában, tudta azt is, hogy a
kocsmákban, ahol hibás helyesírással írják az étlapot, igazibb bizalommal merítheti meg kanalát a vendég a levesben, mint a vendégl kben, ahol nyomtatták az ételek nevét. Mindenhol evett a hajós e hazában, mértéktartóan, de nagyon figyelmesen, mintha ízekben, f szerekben, mártásokban, jó szagú hozzávalókban élne tovább egy íratlan m veltség, mely legalább olyan igazi és éppen úgy jelenti Magyarországot, mint a Millenniumi Emlékm vagy Vargha Gyula összegy jtött versei. A nemzet nyelvében élt, igen, s nem volt senki a hazában, aki mélyebb hittel, igazibb áhítattal vallotta és hitte ezt, mint Szindbád, a magyar szavak mágiájának tudója és hív je; de a nemzet a hasában is élt, s nem kellett lebecsülni ezt a másik, anyagiasabb kultúrát sem, mely vidéki f z asszonyok ibrikjeiben rotyogott, pesti szakácsok tepsijeiben kelt varázslatos életre egy-egy sertéspörkölt, halpaprikás vagy vargabéles alakjában. Mint valamilyen titokzatos Baedeker, mely a haza titkos és igazi tájain kalauzolja át az utast, úgy igazított útba a magyar lélek, ízlés és életkedv útveszt i között egyegy étlap, melynek emlékét a hajós meg rizte abból az id b l, mikor a ceglédi restiben vagy a városligeti Wampeticsnél elt n dött az ebéd lehet ségein. A haza élt a költ k és írók szavaiban, élt a tudósok m veiben, élt a névtelen magyarok munkájában, hitében, életmódjában, élt az sök tetteinek emlékében, élt Erdély, a Hortobágy, a Balaton és a Tátra tájainak derengésében, de legalább úgy élt ebben a szóban is: „bográcsgulyás” – s csak az ostobák, nagykép ek és siketek nem értették ezt. Szindbád ebédelt, s nemcsak azért evett, hogy jóllakjon, hanem kissé áldozott is e pillanatokban valaminek: egy let nt világot ünnepelt, amikor a magyar még nyakába kötötte ebédhez az asztalkend t, két kezébe fogta a kést és villát, s oly villogó szemekkel, komoly pillantással meredt a tányéron illatozó csonthúsra, mintha rögtön keresztüldöfne mindenkit, aki makacson és esztelenül szajkolni meri a közhelyet, hogy csak Bécsben, a híres Meissl és Schadlnál lehet jó marhahúst kapni. Szindbád tudta, hogy Magyarországon minden jobb, mint a külországokban, s ezért szigorúan és áhítattal evett. Már a kenyérben volt itt valami, amit sehol a világon nem tudtak utánozni. A háromnapos soroksári kenyér szaga Szindbádban valamilyen történelmi emlékezés folyamatát indította el. Ez volt a kenyér, melyért a magyar küzdött és dolgozott ezer éven át, ekével és karddal. Ezenkívül szerette a köménymagos kenyeret is Szindbád, különösen, ha otthon dagasztották; azt mondotta, hogy a házi kenyér meg rzi a fiatal dagasztó asszony lényének varázsát is. Levesekben is élt egy nemzet életörömének, tempósságának öntudata, legalább úgy, mint a lób rre írt békekötések emlékeiben. Utazott a hajós az országban, s egy-egy marhapörköltet ugyanazzal az aggódó érdekl déssel vizsgált meg – a szegedi „Tiszá”-ban vagy a kassai L csei-házban –, mint ahogy megállott régi királyok temetkezési helyei vagy a Halászbástya csipkeívei és függ kertjei el tt. Mindez egység volt, töretlen és örök magyarság: Szindbád ebédelt, s tudta közben, hogy csak az ostoba és irigy, érzéketlen, botfül , vásott íny ember nem érzékeli a vendégl k és fogadók pörköltillatában, savanyú sörszagában ugyanazt az életérzést, mely eltölti a magyart, mikor Vörösmarty verseit olvassa vagy Szinyei Merse tájképeit nézi. Ebédelt, s emlékezett közben, mert eszébe jutott egy halászlé, melyet a szegedi híd tövében mértek az egyik halászkocsmában, s nem volt benne szálka, sem
burgonya – a s r vörös lében csodálatos jóíz vé f tt össze hagyma, apróhal, paprika, tiszavíz s a nagy darab harcsa – mintha évszázadok bölcsessége, fortélya kellett volna hozzá, hogy ezt a sz kszavú ízességet étellé s rítse egy emberfajta, aki méltósággal és er s ösztönnel táplálkozik, mert tudja, hogy a magyarnak er re van szüksége a világban. Erre a halászlére emlékezett a hajós, s a vörös lé emléke múlhatatlanul felidézte egy kapros-brinzás galuska látképét, melyet a kecskeméti sz l ben, a híres „Szikrá”-ban szaggattak izmos karú, olajbarna arcú menyecskék a „hír s város” vendégei részére, s az ételen érzett, hogy akik dagasztották, elébb tet t l talpig megtisztálkodtak s megmosták még a lábukat is. Eszébe jutott, hogy Kassán evett egyszer egyfajta sódart a Malom utcai Freudenfeld üzletében, s ez a sódar, melyet – a hajós ízlésének megfelel en – a spitz–nek nevezett részr l egy darabban vágott le a híres hentes, perdönt en bizonyította, hogy a magyar: egyéniség, s a prágai hentesek minden féltékeny ármánya dacára, nyomába sem jöhet a külföldi sonka a magyarnak. Szindbád ebédelt, s a marosvásárhelyi „Édes Lyuk” emléke jelent meg lelki szemei el tt, ahol olyan jóíz en sül és serceg a flekkenhús, hogy ebéd után is kedve támad az arrajárónak lenyelni néhány soványabb darabkát a ritka sültb l, természetesen csak a hozzávaló savanyúkáposzta kíséretében. Ebédelt, s eszébe jutott egy holdas este Badacsonyban, a „Hableány” tornácán, amikor az élemedett korú pincérn oly áhítatosan hozott el a konyhából egy roston sült süll t citrommal és újburgonyával, mintha valóban egy testet öltött sell állott volna be konyhalánynak erre az estére a vendégl konyhájába, hogy sz zleányillatú süll vel kedveskedjék a magános és mereng utasnak. Mintha nagy térképet látna – melynek egyes fontosabb gócpontjain, a hegy- és vízrajzi térképek mintájára, melyeket Kogutowitz Manó és fiai gyártottak, meg rizve e rajzokban az örök haza töretlen vízi és hegyi egységét akkor is, mikor az irigy ellenség már esztelen önkénnyel szétszabdalta ezt a teljességet –, úgy rizte a hajós lelkében magyar vidéki pályaudvarok éttermének emlékeit, a nagyobb vidéki fogadók ételjellegzetességeinek ízét és különösségét, a szegedi „Kas”, a debreceni „Bika”, a kassai „Schalk-ház”, a soproni „Lövér”, a rozsnyói „Stiglitz”, az egri „Korona” emlékét, ahol Unterreiner úr, a fehér hajú és pirospozsgás vendégl s oly nyájasan fogadta az idegent s oly aggályos gonddal és szeretettel tudta megbeszélni a vándorral az estebéd részleteit, mintha nem veszett volna még ki minden úri szokás, patríciusi kedvesség a hazában; s a miskolci „Koroná”–t, ahol Böcög úr igazán csak azért kelt fel néha a sarokasztal mell l, hogy személyesen bontson valamelyik vendége számára egy üveg egri médocot. A vidéki s egynémely ritkuló és elhaló pesti vendégfogadóban élt még a régi, úri magyar szívélyesség és vendéglátás hagyománya, a portás oly barátságosan üdvözölte az ismer s vendéget, mintha családtag érkezett volna Vácról, ahol emberölés miatt ült két-három évet, mert nem bírt a vérével, és meg kellett védeni becsületét, a csirkék visongani kezdtek húsvét táján a fogadók udvarán a vendég kocsijának érkezésére, mert tudták, hogy Unterreiner úr könyörtelenül levágat közülük néhányat a ritka vándor tiszteletére akkor is, ha nincs még itt a rántott csirke hivatalos ideje, s a déli csapolás hírére a vész-bírák komolyságával fogták kézbe és emelték magasba az ország különféle „Kas”-aiban, „Biká”-iban, „Koroná”-iban és „Sas”-aiban a söröspoharakat azok a méltóságteljes emberek,
akik ápolták még a hagyományokat s tudták, hogy egy pohár tiszta, világos sör a déli órákban mintegy visszaadja a töpreng hajlamú magyar lelki egyensúlyát. Szindbád ebédelt, s jóllehet a „London” chefje e napon igazán kitett magáért – könnyeket csikaró, mérges, apró, ecetes zöldpaprikát is küldött a marhahúshoz, s szerencsére talált még egy darab csonthúst, amelynek húsrésze valóban a csont körül tapadt, félkövéren s megfelel s r ség faggyúkkal övezve, ahogy a hajós szerette – mégis inkább emlékeit, mint az ételt fogyasztotta a hajós az ebéd alkalmával. Mert az érzés, mely e különös májusi napon egyetlen pillanatra sem volt h tlen a hajós szívéhez – mintha vége lenne valaminek, egyfajta életnek vagy életmódnak, vagy talán az életnek mindenest l?... –, ebéd közben sem múlt el Szindbád lelkéb l. Ezzel a titkos, rejtett szorongással étkezett, s ebéd közben néhányszor titokban megsimogatta a kabát alatt szíve helyét, mert odabenn fájt és lüktetett valami. – Igaza lenne Oroszlánnak? – t n dött a hajós, s a tányér fölé hajolt, hogy szorongástól és fájdalomtól kissé megviselt arcát ne lássa e pillanatban a fürkész pillantású, tiszteletteljes távolban álldogáló f pincér és étekhozó. – Talán csakugyan gyalulják már nekem valahol a deszkát. Ilondinak volt igaza, bolond nagybátyámnak, aki kéz alatt jó el re megvette magának a koporsót, melyben fekszik is azóta. Ilyen komoly gondolatokkal foglalkozott ebéd közben a hajós. De tartott t le, hogy észreveszik arcán a baljós gondolatok és érzések kinyomatát, s ezért szigorúan nézett a f pincérre, eltolta a tányért a marhahússal, melybe csak villáját szúrta bele, s kemény hangon mondotta: – Szégyen és gyalázat, hogy a rakott burgonyát már sehol sem t zik m sorra a pesti vendégl kben. A f pincér, az étekhordó, de még a borosfiú is lehajtották fejüket e vád hallatára, cip jük orrát nézték, s megsemmisülten hallgattak. – Utoljára vidéken ettem rakott burgonyát – mondta a hajós, és a mennyezetre nézett, mintha úgy megvetné ezt a világot, hogy már pillantásra sem érdemesíti. – Pesten, úgy látszik, azt sem tudják már, hogy a karikára vágott keménytojás mellett füstöltsonka és kolbász is való belé. S az egészet természetesen le kell pirítani! – Szólok a f nöknek – rebegte halkan, szégyenkezve a f pincér. – Legközelebb, ha erre jár nagyságod, lesz rakott burgonyánk, s természetesen személyesen vigyázok majd, hogy idejében lepirítsák. Ma citromos kolbászunk van – mondta menteget dzve, bátortalan hangon, s kissé el rehajolt, mintha jóvá akarna tenni valamit. – Citromos kolbász! – mondta szigorúan Szindbád, és nagyon fájt a szíve. – Nincs már disznótor ideje. Végül körözött liptait rendelt, de csak úgy turkált benne, késheggyel, noha a f pincér igazán mindent elkövetett, hogy a vágott hagyma, köménymag, só, bors, paprika, snittling, kapperli mellé beledörzsöljenek a liptaiba néhány olajos ajókagy r t is, s az egészet aztán Szindbád szemei el tt öntötte nyakon egy korty világos serrel. Szindbád bólogatva fogyasztotta a liptait, szótlanul s igazi étvágy nélkül. A szorongás nem enyhült szívében. Itt csakugyan otthon érezte magát a hajós, de a nap emlékei, a változott világ benyomásai, a végzett munka
utóhangjai még teljesen elfoglalták eszméletét. Ezen a napon már csak lelkével ebédelt Szindbád. S amíg felkente a kenyérhéjra a liptait s gondosan kortyolta a sört, lelkében visszhangzottak a f pincér szavai, s még mindig látta azt a másik, különös útikönyvet, melynek titkos adatait csak ismerte igazán. E szavak: „Citromos kolbász”, vagy: „Disznótor” – múlhatatlanul felkeltettek a hajós lelkében bizonyos emlékeket és benyomásokat, melyek elterelték figyelmét a környez világról. Szindbád tudta, hogy a magyar akkor volt utoljára igazán boldog, mikor nemcsak divat és tréfás szokás szerint, hanem mélyen és becsületesen fontos volt minden igaz férfi számára, hogy a disznótor, melynek tetézett tálai elé leül, az élet profán ünnepélyeinek egyike legyen: tehát nemcsak eledel és borkorcsolya, hanem valóságos ünnepség, melynek a citromos, fokhagymás, véres és májas kolbász, a cékla és a cikakáposzta alkatrésze csak; az igazi ünnep nem is ez ételek ízében és illatában ölt testet, hanem a disznótor elébe letelepedett magyar lelkében, mert a káposztával s hurkanem ekkel dagadozó tál felidézi a b ség és boldogság látomását, a dunyhás és püffedt hasú téli horkolások boldog látképét, a gondtalan, szelíd, doromboló, poharazó, asztal mellett hosszan elüldögél , szívében és modorában egyformán nyájas és szívélyes Magyarország jelképét. Ez volt a fontos, nem pedig a citromos kolbász. De Szindbád a valóságot sem becsülte: – Adhatják a bort – mondta, s megtörölte a szájkend vel szája szélét, eltolta a tányért, és sért dötten nézett a leveg be. – Fél litert hozzál, szódával – folytatta megvet hangon. –Elébb megízlelem, mert nem bízom a boraitokban. Már csak ott kapni tiszta bort Pesten, ahol a falon a kápolnai csatáról festett kép olajnyomata függ, s a vendégek asztalai alatt tele van a padló cigarettacsutkával. így dohogott a hajós. A f pincér, az ételhordó és a boros oly boldogan, megkönnyebbülten siettek teljesíteni parancsait, mintha az ebéd végeztével nagy veszedelem vagy t zvész veszélye vonult volna el a „London” fel l. Az italhordó elhozta a bort, Szindbád színültig töltötte a kis, talpatlan, vastag és kemény fogású zöldüveg poharat, magasba emelte az italt és a világosság felé tartotta. Aztán megízlelte a bort, elgondolkozva forgatta szájában az els , langyos kortyot, összehúzott szemöldjei alól gondterhesen nézett a mennyezetre s fejét hátraszegve, kortyolni kezdett. A kis, vastag üvegb l öntött pohárnak olyan kellemes fogása volt, hogy pontosan elfért Szindbád öklében, mint egy falusi hajadon tenyere. A boros kimeresztett szemekkel, aggódva követte Szindbád nyeldekl jenek mozdulatait. Szindbád lenyelte a bort, s egy pillanatig így maradt, csukott szemekkel, mint aki a lélek legmélyebb tárnáiba szállott alá s nem akar id el tt elsietetten nyilatkozni. Még az idegenek is átérezték a teremben e pillanat fontosságát, mikor Szindbád, ebéd és sörital elfogyasztása után, leengedi sokat ízlelt, sokat próbált torkán az els korty bort. – Iható! – mondta aztán Szindbád óvatosan, s felnyitotta szemeit. E pillanatban a nap is ragyogni kezdett, s meleg fénnyel árasztotta el a „London” füstös termeit. Most, mikor a hajós visszavonhatatlanul kimondta véleményét, a tulajdonos is fellélegzett a pénztárfülkében s a f pincér örömében kezét dörzsölte és halkan fütyörészve sietett a konyhabejáratot övez spanyolfal
mögé, ahol sebtiben cigarettázni szoktak s a fiókos szekrényben hideg sonkáskocka maradékokat és Szindbád alig érintett körözött liptaiját rizték a pincérek. Mindenki megkönnyebbülten érezte, hogy a nap nagy kérdése eld lt, s a hátralév fejlemények már csak természetes következményei Szindbád állásfoglalásának. A hajós mélyen lelkébe nézett és megfontolta szavát, miel tt kimondta az ítéletet. Bor dolgában nem szerette Szindbád a tréfát. szintén szólva, már egyáltalán nem bízott Szindbád a borokban, melyeket a pesti vendégl k némelyikében mértek. Mind e neszmélyiek, inárcskakucsiak, domoszlói hárslevel ek, rajnai rizlingek, zöldszilvánik, soltvadkerti kadarok, füredi, csopaki ned k, bikavérek, egri sillerek, villányiak, sasadi vörösek, arácsi asztaliak, kéknyel ek, badacsonyi fehérek talán már csak a helyszínen s egyes, a hajós és elvbarátai által igen nagy m gonddal, áhítattal kiválasztott, számon tartott és szigorral ellen rzött pesti és budai bormérésekben voltak élvezhet k. A hajós is hajlott a felfogásra, hogy igazi bort talán már csak olyan kocsmában mérnek, ahol nem adnak a bor mellé meleg ételt. A borért k világában forradalmi újításnak számított az is, mikor egyes nevesebb budai vagy pesti bormér k elhatározták, hogy zöld olajfestékkel lakkozott asztalaikon egy-egy tál pörköltet vagy meleg házikolbászt is elfogyaszthat a bor mellé a vendég. Az igazi kocsma más volt. Kegyhely volt az, a férfiúi élet egyik zarándokhelye, a merengés, múltba nézés, jöv t szemlél ábrándozás komoly és ünnepélyes gyülhelye. Szindbád oly gondterhes emlékezéssel tartotta számon a helyeket, ahol még igazi bort mérnek, mint a búcsúsok a híresebb búcsúk és vásárok színhelyeit. Mert a bor nemcsak mámort adott a magyarnak, hanem feledkezést is. Ezért kedvelte a bort Szindbád nyugodtan és rendszeresen, ahogy magyar férfihoz illett. Valamit el kellett felejteni, s ezért tért be szívesen Szindbád a kevés helyek egyikére esténként, ahol a kocsmáros, a vendégek, a pincér, a vándor éjszakai árusok, akik cukros szirupba mártott datolyát, fügét, szilvát árultak, az öregasszonyok, akik kend s kosaraikban borkorcsolyának való, vastagon megborsozott mogyorós süteményt kínálgattak, a kucséberek, akik négerbabát és nyalánkságokat cipeltek hasas kosaraikban, mind ez éjszakai emberek úgy néztek egymásra, mintha közös titkot riznének, titkot, melynek értelmét szavakkal nem lehet elmondani s csak érzésekkel lehet elgondolni. Valamit el kellett felejteni s csak a nemes, pincehideg, megfelel következetességgel „vágott”, kénezetlen bor tudott segíteni ideig-óráig a kételyt l és emlékekt l kínzott lelken, hogy ne érezze magát egészen hazátlanul az emberi világban. A vendégl kben, ahol étel mellé mérték a bort, akadt tiszta, ápolt, kellemes íz borital, de ritka volt a divatos vacsorázóhely Budapesten, ahol a bornak megvolt az a sz zi, hamisítatlan, emberi és si íze, amelyet Szindbád megkövetelt. A hajós úgy járt hosszú pályája során a tiszta bor nyomában, ahogy a forráskutató keresi a föld mélyében elrejtett nedveket. Hányszor megállóit jókép , biztató külzet , „Pista Bácsik”–hoz vagy kártyaalakzatokhoz címzett kocsmacégérek el tt a hajós s átérezte a kutató lélek izgalmát, amikor átlépett a vásott küszöbön, leült a cigarettaparázstól foltos, kék vagy piros kend vel borított asztal mellé, s felhajtotta az idegen helyen az els pohár bort – bizakodva, mert az ember
holtáig remél, s aztán rögtön elkedvetlenedve, mert az ember holtáig tanul és csalódik. Négy helyet ismert csak Szindbád a városban, ahol azzal a bizalommal és nyugalommal emelhette szomjas ajkaihoz a poharat a vándor, mint ahogy a gyermek veszi szájába anyja csecsét. Ötven esztend s életének minden tapasztalata, figyelme, terepkutatása annyit ért csak, hogy négy helyet valóban talált a Duna két partján Szindbád, ahol nem kellett gyanakodni, sem magyarázni, a pincér kéretlenül állította a vendég elébe a rizlinget, a köznapi italok e legnemesebbjét – mert a somlyói, a magyar borok e fejedelmi rangú els je, mintha kiveszett volna már a magyar kocsmák pincéib l, itt-ott lehetett csak lelni még egy-egy pókhálós palackot, amelyet aztán csaknem sajnált elfogyasztani a szakért , mint ahogy az ember nem szívesen használ föl egy nemzeti m emléket a köznapi szükségletek céljaira. A somlyói, igen! Az a délvidéki virágolaj színére emlékeztet , kissé fátyolosan édeskés íz s bels tartalmában mégis oly jellemes és egyéni bor, melyet már csak egészen kis sz l területen szüreteltek, s h fokában, illatában, olajos s r ség ízében élt valami a régi olasz venyigék hagyományaiból! Szindbád nem röstellte fiatalabb éveiben a fáradságot, s órahosszat utazott a személyvonattal, mert eszébe jutott, hogy Zsámbékon, Aszt úr kocsmájában mérnek még abból a hordóból, mely valamikor színültig volt telve a nemes Somlyóival. (Polditól tudta ezt a hajós, kedvenc tabáni kocsmárosától, kinek „Mély pincé”-jében Szindbád enni, inni s nem ritkán aludni is szokott, mikor kedve támadt, hogy elvonuljon a világtól s feledve irodalmat és családi életet, háromnapos lelkigyakorlatnak, magános ivásoknak és kocsmai t n déseknek adja át magát.) Szindbád csak olyan helyen kedvelte a bort, ahol fecseg emberek, vihorászó, futó kocsmai asszony népség, szószátyár kocaivók nem zavarják a komoly férfit borivás közben. Mint az egészen okos n k, akik nem szeretik, ha szerelmeskedés, csókolódzás közben a férfi, teljesen fölöslegesen, szavakat is intéz hozzájuk, mert a beszéd csak eltereli a szerelemr l a figyelmet, úgy Szindbád sem szerette, ha borozás közben hiú szavakkal, oktalan locsogással zavarják önhitt asztalszomszédok azt a mindennél különösebb, áhítatos, néma és tiszteletre méltó lelkiállapotot, mely a poharazó ember kedélyvilágát jellemezte. Szindbád ritkán szólt borozás közben. Már az els három-négy pohár bor után elkomolyodott, máskülönben is ünnepélyes és borongó arckifejezése szigorúan elváltozott, s jaj volt a tapasztalatlan idegennek, aki ilyenkor a hajós asztalához telepedett, hogy távoli ismeretség ürügyén fölösleges kérdésekkel zaklassa fel a mereng írót abból a mélyebb lelkiállapotból, melynek hangulatát mindennél, igen, talán még a bornál is jobban szerette a hajós. Mert a bor csak eszköz volt, egy bizonyos lelkiállapot felidézéséhez múlhatatlanul szükséges adalék; Szindbád, aki teljesen otthonos volt a komolyabb és szakszer bb ivók világában, jól tudta ezt, s mélyen megvetette azokat a vedel kumpánokat, akik csak az italmennyiség kedvéért, mintegy öncélúan ürítgetik a poharat. A ritka helyeken, ahol a hajós és elvbarátai szigorú és kérlelhetetlen felfogásának megfelel bort mértek, csodálatos pontosan a helyén volt minden, éppen olyan kivitelben és elrendezésben, méretben és világításban, szagban és modorban, ahogy ez kellett hozzá, ha azt akarta a kocsmáros, hogy az ivó vendég csakugyan megtalálja lelke békéjét. Mert Szindbád hitt benne, hogy csak a magyar tud méltósággal inni. Mindenki
más csak iszákoskodott és torkát locsolta. Szindbád fölemelte a „London” rizlingjével töltött zöld poharat, a világosság felé tartotta a pohár bort, és fejét csóválta. A bor iható volt, kétségtelenül; a hajós nem ismert részrehajlást ilyen megállapításokban, s mint Gyulai Pál és Keszler úr, a nagy kritikus, képtelen lett volna arra, hogy szánalom, részvét vagy baráti hajlam befolyásolja bírálatát. A bor iható volt a „London”-ban, igen. De milyen messzi volt ez a rizling attól a borfajtától, mely egyes helyeken buzogott még a hazában, s melyet a hajós egyedül becsült! Mert a jó kocsma, amilyen csak kevés volt már a hazában, oly töretlen épséggel rizte egy-egy soltvadkerti kadar vagy Füred környéki rizling jellegzetes ízét, mint ahogy a múzeumban rzik a nemzeti kegytárgyakat. Az igazi bor íze, illata nem változott az évjáratokkal, s az óbudai, Nagykörút menti bormérésekben tudták ezt, s gondosan ügyeltek a dohos pincékben a bort kezel kék kötényes svábok, hogy megfelel borfajták helyes és arányos vegyítésével évtizedeken át ugyanazt az egyforma kedvesség , illatú és jellegzetesség bort helyezzék a vendég asztalára. Szindbád tudta, hogy a borivó ember oly kényes, mint a keleti mesék hercegkisasszonyai, s a bor jellegének és jellemének legkisebb változása elkedvetlenítette az okos és jellemes ivókat. A bornak, mint az asszonyh ségnek és a férfiúi becsületnek, rendíthetetlennek kellett lenni, különben nem ért semmit. A bornak jellemesnek kellett lenni, s elég volt a kétely egy hulláma a tapasztaltabb ivó számára, hogy örökre elmaradjon a kocsmából, ahol pedig már nevén szólította a söntés fölött kalitkában gubbasztó szajkó, úgy ismerték szokásait, mint valamilyen rigolyás családtag rögeszméit, már délután hatkor lefoglalták számára az asztalt, ahol a vendég majd kényelmesen elhelyezkedik, kibontja a magával hozott papírcsomagból a füstölt karajt, tepert s pogácsát, savanyúugorkát és ecetes paprikát kér a hideg vacsorához, s pillantásra sem érdemesíti a kétdecis stucniban eléje helyezett rizlinget, annyira megbízik annak változhatatlan sajátságaiban. A bor barátja volt a magyarnak, mint a fegyver és a paripa, elkísérte az élet harcaiban, mint egykor a csatlósok a vitézt, a bor segített elviselni az élet reménytelenségét és értelmetlenségét, a magyar bor meg rzött valamit a vérrel, verejtékkel, si munkával, harcokkal és kétségbeeséssel megmunkált magyar föld illatából és a napfény édességéb l, amint elhinti az szi nap aranyfátylát Tokaj vagy Badacsony töppedt sz l fürtökkel dúsan megtömött, aszúillatú lankáin. A borban élt a feledkezés és a biztatás szelleme. Szindbád tehát megitta a fél litert, jelt adott, hogy hozhatják az új eresztést, s mikor a második fél liter els poharát leküldte gégéjén, intett a tiszteletteljesen és áhítatosan közelben ólálkodó borosnak, s ezt mondta csendesen, legyintve és elmosolyodva bajusza alatt, mert eszébe jutott, hogy barátja és regényh se, a bolond Felvéghy ezt szokta mondani az els pohár bornál, lakoma közben, melyet színészn k, álhírlapírók, nemes emberek és turf-szakért k részére rendezett néha a pozsonyi „Fehér ló”-ban vagy a „Nemzeti Kaszinó” különtermében: – Nem boldog a magyar. A boros helyesl én bólintott. Nem, a magyar nem volt boldog. De Szindbád most már elérkezett annak a finoman dereng lelkiállapotnak els lépcs fokára, mely a mindennapos nirvánához vezetett. A borossal nem
lehetett kételyeit megbeszélni. Ezért megvárta, amíg Artúr és Várdali, az irodalmi hajlamú segédszerkeszt , akik e pillanatban léptek be a „London” éttermének ajtaján s tiszteletteljesen közeledtek Szindbád asztalához, helyet foglalnak, várt, amíg a szótlan férfiak megkapják a rendelt italt, intett Artúrnak, hogy rizze meg a hatvan peng t, melyet elhozott a mesél , mert a f szerkeszt kiutalta az ünnepi tárca tiszteletdíját, s Szindbád kalandos napokon nem szeretett ilyen szent pénzt, Zsóka vizsgaruhájának vételárát tartani magánál, s csak aztán mondta ki a kérdést, mely huzamosabb ideje kínozhatta a hajós lelkét: – Milyen lehet négy deci?... A kérdés elhangzott, s mindenki mereven nézett maga elé. Még Artúr is, aki pedig a borital kérdéseiben a közömbösek közé tartozott – legszívesebben csak feketekávét ivott, nagyon sok cukorral –, oly gondterhesen pillantott körül, mintha az élet végs kérdésére kellene megadnia a választ. A kérdés elhangzott, a hajós maga elé nézett, és fejét csóválta. Várdali hosszú füstöket fújt, és csillogó szemmel meredt a hajósra. Mint Szindbád észjárásának és gondolatvilágának titkaiba beavatott ember, tökéletesen átérezte a kérdés jelent ségét. Szép ott lenni, gondolta Várdali, mikor valamilyen történelmi fordulat esik meg a magyarok életében. Finom, szenzációkon, gyilkosságokon, nagy eseményeken edzett idegzetével úgy neszelte a hajós kérdésének jelent ségét, mint az agár a nyulat. A kérdés elhangzott, s a „London” söntésében már tudtak róla, a csapos aggódva méregette a polcokon rendbe rakott félliteres és literes üvegeket, s iparkodott szemmérték szerint megállapítani, milyen lehet négy deci. A f pincér lelkében is visszhangzott a kérdés, s a szakmabeli férfiú, aki ványadt, kitaposott cugoscip jében egy hosszú pincéréleten át vándorolt már különböz kocsmák és vendégl k ételfoltos térít vel letakart asztalai között, némán mozgatta száját, így ismételte a kérdést, s iparkodott átérezni annak minden finomságát. Szindbád négy szóval kimondott valamit, aminek meglep és elképeszt értelme azonnal áthatotta a szakma eszméletét. A kérdés elhangzott, s most már száll a leveg ben – így képzelte Várdali –, túl a „London” füstös falain, behatol mindenhová, ahol a városban és az országban borospohár fölé hajolnak a gondterhes, komoly és szótlan férfiak, a kérdés élni fog, amíg a magyar poharat emel ajkaihoz; tehát Örökké fog élni, gondolta áhítatosan és megrendültén Várdali. Szindbád kimondta a kérdést, állát tenyerébe fektette s visszavonult t n d hallgatásába. Kimondott a hajós valamit, amit csak az egészen beavatottak értettek, azok, akik tudják, hogy az emberi dolgok igazi értelme nemcsak a valóság, hanem az ábránd is, mely a valóság lehet ségeib l összeáll. Mert a kocsmák világában oly nagy jelent ség volt ez a kérdés, mint a tudomány világában a nehézkedés vagy a viszonylagosság törvényének kérdése. Mert a nap minden órájának minden pillanatában megesett a hazában, hogy a számos kocsmák egyikébe beállított a szomjas vándor, s kért két decit, vagy hármat tisztán, vagy kért rögtön egész litert, ha már ilyen duhaj volt a kedve, vagy kért klasszikusan és egyszer en fröccsöt, esetleg kisfröccsöt, tréfát vagy hosszúlépést – amelyet inkább csak gyógyvíznek nevezett Szindbád – vagy házmestert, a három deci bornak és két deci víznek e szeszélyes, ötletes keverékét: de mióta a magyar iszik, nem történt
meg soha, hogy valaki rögtön, els szóra, négy decit rendelt volna tisztán. Csakugyan, milyen lehet?... – gondolták Várdali, Artúr, a pincérek, a „London” tulajdonosa, s különösen Artúr bámult kissé ijedten, félig nyitott szájjal maga elé, mintha valamilyen veszélyes vizsgán kellene felelni egy kérdésre, mely megváltoztatja az eddig ismert és érvényes jogszabályok és megegyezések összességét. Milyen a külzete? Hogyan fest?... Szindbád és barátai úgy megszokták már a borital mértékegységeinek rögzített alakzatait, hogy a kérdés, mely a hajós mélységekre hajlamos lelkéb l el tört, új geometriai képzetek alkotására szólította fel ket. – Az ám, milyen lehet – mondta Várdali, és elégedetten pislogott. Egész lényét eltöltötte a pillanat jelent sége. De Szindbád nem felelt. Szemét félig lecsukta, amint szokta, mikor visszavonult az emberek közül a nirvána világába. Szindbád számára most kezd dött valami, ami az élet értelme volt. Most kezd dött a hallgatás. Mind érezték ezt, akik az asztal körül ültek s áhítatosan hallgattak. A pincérek csendesen, lábujjhegyen jártak a hallgató asztal körül, az utolsó vendég is elment már, az étterem életében elkövetkezett az a két óra, mikor véletlenül sem téved be vendég az utcáról, a szakács kioltja a konyha t zhelyén a parazsat, a konyhalányok plajbászt nyálazva, papucsos meztelen lábukat a konyhaszék alá vonva, levelet írnak a falubeli kedvesnek, a vendégl sné moziba megy, a kocsmáros laposakat pislog a késeket törölget pincérn bokája felé, s az utolsó magános vendég oly észrevétlenül ül a sarokban, mint aki már lemondott minden földi rangról, s nem akar mást, csak csendben és tisztességgel befejezni e délutánon magános és céltalan életét. A csapos a divatos szólamot fütyörészi a söntésben és összeönti a megmaradt borokat a nádfonattal burkolt üvegbe. Az ajtó nyílik néha, de csak az esti lapot adja be a sarki rikkancs. A falon keretben lóg a képes újság, de a vendég ahhoz is közömbös, hogy kinyújtsa utána kezét. Ilyenkor szeretett hallgatni Szindbád. Ilyenkor szerette legjobban a kocsmát, délután négy és hét között, mikor a hideg zsír- és füstszag lassan szell zik a félig nyitott fels ablakon át, az asztalokat már leszedték, a személyzet bóbiskol és dolga után jár a kih lt teremben, a városban mindenki üzlete, gondjai, szenvedélyei után szaladgál, a f pincér nem zaklatja többé a vendéget aggódó és udvariaskodó kérdéseivel, s olyan béke és nyugalom árad el a teremben, mint egy középkori kolostor refektóriumában. Ilyenkor szeretett néhány gondosan megválasztott férfi társaságában hallgatni Szindbád. Most úgy érezte, hogy ez a különös nap, amikor minden olyan volt, ahogyan már ezerszer látta s olyan is, mintha most látná életében el ször és ugyanakkor utoljára mindazt, amit szeretett, elérkezett a fordulathoz, mikor békéit lélekkel adhatja át magát a hajós a nirvána hullámainak. Mert Szindbád szíve mélyén hitt a keleti bölcsességben, s legszívesebben pap lett volna Buddha valamelyik kolostorában, ahol a beretvált fej szerzetesek oly közömbösek, mint a sás a szent tavakban, s a fájdalom úgy pereg le a lélekr l, mint a vízcsepp a lótuszlevélr l. Ilyen szerzetes szeretett volna lenni Szindbád. De az élet arra kényszerítette, hogy egy életen át harcoljon a bet vel, a lélekkel, a démonnal s aztán veszélyesebb ellenfelekkel, melyekkel a sárkányöl Szent György sem
tudott volna megbirkózni: a méltatlan környezettel, a tudatlansággal, ízléstelenséggel, az álirodalommal, a süket embertelenséggel. E harcban elfáradt Szindbád. Most csendesen ült a „London” asztalánál, barátai körében, s úgy hallgatott, mint aki már mindent elmondott az emberekr l, s tudja, hogy hasztalan szólt, minden írás hiába, egy homokszem el nem moccant a hazában. Jobb keze tenyerébe hajtotta fejét, mereven nézett egy láthatatlan jelet a falon, mint Belsazár, mikor ebédez palotája falán megjelentek a Mene, Tekel, Fáresz t zjelei, a múltba nézett, fél füllel hallotta már csak a csörömpöl és tülköl jelen zörg hangjait, s gondolkozott. Artúr és Várdali halkan szóltak, s szavaikat nem intézték közvetlenül Szindbádhoz. Várdali a híres bankárról beszélt, aki a reggeli órákban mérget ivott, mert elkártyázta a betev k pénzét. Szindbád fél füllel hallotta a hírt, s legyintett: – A halottnak nincs dohánya – mondta, és vállat vont. Mint a múltban, az igazi hallgatás óráiban, ma is csak végs , sz kszavúan fogalmazott igazságokat mondott Szindbád. Úgy értette, pesti tájszóval, hogy aki meghalt, nem érdekes ember többé, mert nincs pénze; quantité négligeable a halott, olyan mennyiség az emberi világban, melyet figyelmen kívül lehet hagyni. (Várdali titokban felírta ezt a megállapítást is kézel je szegélyére.) Ebben az órában, mikor a hajós nekikészült barátaival a hallgatásnak, mint egy keleti szerzetes az elmélkedésnek, már nyugtalanabbul dobogott Szindbád és Budapest szíve. Ez volt az óra, hat felé, mikor bezárják az üzleteket, a masamódok rizsporral kenik orrukat s oly gondosan igazítják tollas kalapjukat a belvárosi divatkereskedések munkaszobáinak hályogos tükrei el tt, mintha még mindig élnének igazi gavallérok a városban, akik este bérkocsiban a máriaremetei Wippnerhez viszik a május esti idei libához és szamócához az asztaltársnak választott kis hölgyet; holott Szindbád tudta, hogy a valóságban oly ritka már a nagylelk úriember a városban, mint az üstökös az égen, a fiatalság oly félelmesen józan, megfontolt és pátoszmentes, mint az öreg angol trénerek Alagon, májusi estéken a n knek feketét fizetnek a belvárosi eszpresszókban, s húsz esztendeje nem esett meg, hogy író vagy színész öngyilkosságot követett volna el egy n miatt a városban! A kávéházakban meggyújtják a lángokat, rikítóra festett terézvárosi ügyvédnék és orvosnék lepik el a kávéházak sarokasztalait, kártyáznak és piros körm kezekkel titkos jeleket adnak a bankokból, üzletekb l, rendel kb l, irodákból és hivatalokból délutáni kávéra és újságolvasásra törzsvendégi g ggel „foglalt” asztalukhoz megtér uraknak, a politikai és társadalmi ürüggyel alakított társas körök szobáiban keverni kezdik a kártyákat a csontos kez krupiék, s a várost áthatja az este el érzete, az a finom és szomorú izgalom, melyben a vágy és a reménytelenség, a kielégületlenség és a pénztelenség gondjai vegyülnek el. A neonfények vonítani kezdenek a mulatók, üzletek, színházak gondoktól sötét homlokzata fölött, s a város oly félelmesen megváltozik, mint egy karavánszeráj, ahol mindenki a boldogságot keresi. De Szindbád hallgatott, mert tudta., hogy a boldogság más vidékre költözött, s csak könny lábnyoma maradt a szigeti sétautak vörös agyagjában. Ezt a lábnyomot látta most élesen Szindbád, indiánpillantással; s hallgatott. Hét óra felé Artúr felébredt, és figyelmeztet hangon mondotta: – Kezdhetünk hazamenni, Szindbád úr.
– Igen – mondta Szindbád. De nem ment. Lélekben látta az óbudai házat, ahol már sütöttek és f ztek tiszteletére, talán petróleumot is töltöttek a lámpába, s a töltött káposztát szigorúan a hajós utasításai szerint készítették el. Az asztalt megterítették, ahogy illett, s a Mókuspincéb l Zsóka elhozta a bort. A hajós is érezte, hogy itt az id , mikor múlhatatlanul haza kell menni, mert az id eljárt, dolgát elvégezte a városban, megírta, amit akart, s a pénz, melyet el akart venni a város kapzsi körmei közül, ott lapult a h séges titoknok bels zsakettzsebében; látta a várost e tavaszi napon, látta a helyeket, ahol az ifjúság és a férfikor szép órái elteltek, s nem kötötte többé semmi a városhoz, melynek népe lihegve szaladt a tavaszi este szórakozásai felé, mintha a Ligetben a kikiáltó mást is árulna, mint szédülést és émelygést, melyet a körhinta forgása, a tavaszi gerjedelmek és az óriáskifli okoznak. Gondolkozott, mit is tehetne még? Felmehetett volna az írók társas körébe, ahol ez órában már meggyújtották a kártyaszobában a lámpákat, s a vendégek oly bölcs, zárkózott, mindent tudó, semmit l vissza nem riadó, minden emberi titkot ismer és megért pillantással ülték körül a zöld asztalt, mint a diplomaták a Downing Street vagy a Quai d'Orsay palotáinak tárgyalóasztalát, mikor népek és földrészek sorsa felett döntenek. Szindbád élesen látta képzeletében a termeket, ahol a vigyorgó pojáca, a szerencse játszott az emberek sorsával, s vállat vont, mert nem remélt már a kártyaasztaltól jelent s változást életében, sajnálta a pénzt, melyet végül is er szakkal venne el Artúrtól, hogy aztán a Zsóka vizsgaruhájára szánt összeg valamelyik szaklapszerkeszt zsebébe vándoroljon kártyajárás közben. A bölcsességekre és értesültségekre sem volt kíváncsi többé, melyeket e beavatott emberek körében gy jthetett volna; Szindbád tudta már a legf bb bölcsességet, mely úgy hangzott, hogy az élet eliramlik. A város lihegve szaladt a tavaszi este vörhenyes fényei felé, s a hajós gondolkozott, hová is mehetne még, miel tt hazatér Óbudára, vacsoraid ben, ahogy illik a családf höz, aki napközben kalandos és gondterhes munkával kereste a szomorú városban családtagjai számára a pénzt. Hét óra volt, mert az id eljárt, s Szindbád nem tartozott a vendégek közé, akik felugrálnak a kocsmai asztaltól, amelyhez egyszer alapos megfontoltsággal és igaz m gonddal letelepedtek. Volt id , amikor két-három napon át is elüldögélt egy-egy barátságosabb kocsmasarokban, s nem szerette az asztaltársakat, akik idegesen felállanak már a második napon, nyegle sietséggel, mintha csakugyan halaszthatatlan dolga is lenne az embernek a világban. Szindbád az örök dolgokat szerette, s a kocsma, a bor, a nirvána, az elmerülés, Buddha és a bölcsesség örök dolgok voltak. Ezért most is b ntudatosan, de ugyanakkor kissé rosszallóan nézett Artúrra, aki hét óra múltán ilyen szószátyáran figyelmeztette a hazatérésre. Rosszallóan nézte cigarettája füstjén át a mesél t, s b ntudattal gondolt arra, hogy Óbudán már kisütötték a karmonádlit. Szindbád föltétlenül korán akart hazatérni ez este. De valami volt e nap hangulatában, ami figyelmeztette, hogy ez a nap és ez órák különböznek mind az ezer és ezer óráktól és napoktól, melyeket a hajós megélt. A bor iható volt a „London”-ban, s Szindbád lelke eltelt azzal a könny emlékezéssel, amelyben minden, amit a hajós valaha megélt,
ködszer alakzattá változott, mint a szellemidéz k ülésein a médium szájából el párolgó ködalak, melynek van keze, és mégsem egészen ember, van hangja, s mégsem szól tökéletesen emberi hangon. Szindbád haza akart menni, s egy titkos hang mégis azt súgta, hogy ez a nap telítve van valamilyen érthetetlen tartalommal, nem kell sietni, idejében hazaér még. Már esteledett, és Szindbád nem mozdult. A májusi este úgy szállt le a szomorú városra, mint az álom, melyet ifjúságáról álmodik az ember. Szindbád látta a „London” tükörablakain és cigarettája füstfelh jén át az alkonyodó várost, melyet úgy ismert, mint a koldusok a vándortarisznyát. Ebben az órában élni kezdett a város, szomjasan, nyugtalanul és izgatottan. Szindbád látta a szobákat, ahol a n k esti találkára öltöznek, látta a bútorozott albérleti szállásokat, ahol a pesti férfiak vizes kefével tisztogatják egyetlen tavaszi kabátjuk könyökét és gallérját, hallotta az édes füttyöt az ifjúság ajkán és az aprópénz csörgését a boldogtalan és szegény pesti nép nadrágzsebében, látta a konyhát a Zichy Jen utcában, Jolán, az okos n lakásában, ahol kutyák és macskák között gubbaszt a hokedlin a bölcs asszony, s a folyosón és konyhaszagú el szobán át oly fesztelenül jár és kél Budapest minden szerelmi nyomorúsága – n k danolásznak, férfiak fojtott, rekedt hangon kérnek és ígérnek –, hogy ez emlékre még a bölcs ember is behunyja egy pillanatra szemét, s élete alkonyán t n dni kezd, érdemes volt-e valaha is felállni a kályha mell l egy érzelem miatt? Mindent látott Szindbád, s haza akart menni Óbudára, korán, mint ezt Oroszlán is tanácsolta s mert nem volt többé keresnivalója ebben a városban. – Haza kell menni – mondotta gépiesen Artúrnak. A mesél felocsúdott és örvendezve bólintott. A kocsis, aki a söntés asztala mellett bóbiskolt s várta a hajós parancsait, fürgén figyelni kezdett. „Úgy látszik, most az egyszer nem lesz Szindbád úr háromnapos” – gondolta sajnálkozva a kocsis, aki megélt már a hajós társaságában többnapos budapesti, nappali és éjszakai sétakocsizásokat. Szindbád haza akart menni, mint oly gyakran életében, ötvenöt éven át; semmi nem marasztalta többé a városban. A „London” csillárait lassan már felgyújtották, s az utcáról bevilágított a félhomályos terembe az ívlámpa, melynek arany napja körül tébolyodott tavaszi bogarak lejtettek körtáncot. Artúr aludt, és Várdali oly mélyen hallgatott, mint aki e tavasz estén, Szindbád társaságában végre megértette, hogy hasztalan minden er lködés, a legbölcsebb emberb l is napihír lesz egy napon. Szindbád már csaknem megmozdult, hogy elhagyja a várost, amelyet még egyszer látott e tavaszi napon s ahol már csak félig talált mindent régi helyén, mintha az id csákánya lebontotta volna a múlt tekintélyes és nemes épületét; megmozdult, hogy visszatérjen életébe, melyt l nem várt már csodát, csak békét és feledkezést. – Kezdhetünk hazamenni – morogta néha gépiesen a mesél . Aztán csuklott egyet, és elaludt. Szindbád bólintott ilyenkor. Ötvenöt éve készült hazamenni. De még soha nem sikerült ez a vállalkozás. Ezért most sem sietett. Máskülönben is nehéz volt hazamenni, mert felnyílt az ajtó, s különös alakok léptek be a „London” éttermébe. Mint a hammelni patkányfogó sípszavára, úgy
mozdultak meg a hírre, hogy Szindbád Pesten jár látogatóban – fürdött, írt s most hallgat a „London”-ban –, azok az emberek, akik valamilyen íratlan szerz dés törvénye szerint Szindbád világához tartoztak. Els nek Elemér érkezett, aki tekintély volt és magányos egyéniség. Megállt a „London” küszöbén, hunyorogva, alacsonyan és vörösen, kissé mérgesen, mint Hapci törpe a Hófehérkér l készített divatos, rajzos mozgóképben, gyanakodva nézett körül, s nem enyhült el bb szigorú arca, csak mikor megpillantotta Szindbádot. A jelenséget a hajós asztaltársasága tisztelettel fogadta. Artúr rögtön felébredt, s Várdali nyelvével csettintett, mintha a képzelet lovait nógatná sebesebb futásra. Szindbád is magasra emelte álmodozó, emlékekt l és rizlingt l kissé már mereng tekintet , oldalt hajlott fejét. Elemér szótlanul lépett az asztalhoz, zavart mosollyal, mint mindig, mikor elhagyta igazi világát, Óbudát és az írók társas körét, meg néhány Dohány utcai bormérést – zavartan s mégis az olyan ember komolyságával és tekintélyével, aki pontosan ismeri látogatása jelent ségét, s mint egy nagy m vész vagy bukott, egykor ünnepelt és félelmes politikus, lehet leg rangrejtve szeretne maradni. Eljött Elemér, s a hír, hogy e délutánon szakított évtizedes szokásaival, nem ment az írók társas köréb l nyílegyenesen Óbudára, ahol egyfajta kadarkát mérnek, melyet Elemér szigorúan és fellebbezhetetlenül „felülmúlhatatlan”-nak min sített, megjárta a várost, a Szindbád világához tartozó emberek tudtak a fordulatról, intettek egymásnak a szerkeszt ségekben, telefonáltak, mintha csakugyan valamilyen számottev esemény történt volna a város életében. Ez a világ, Szindbád világa, zárt volt, s a hír, hogy a hajós bejött Óbudáról Pestre, megmozgatott az emberekben valamit. „Elemér a Londonban ül Szindbáddal!” – mondták a beavatottak, körülbelül úgy, ahogy a kortársak beszélhettek Goethe és Beethoven karlsbadi találkozásáról. Igen, Elemér a „London”-ban ült, s állandóan könnyez , valamilyen si és szemérmes elérzékenyülést l nedves szemeivel gyanakodva és pislogva nézte a bort, melyet a csapos eléje állított. Elemér szemei nedvesek voltak, mert már csak egyfajta kadarkában hitt, s ráér emberek kiszámították, hogy a Góbisivatagba is eljuthatott volna a fáradsággal és türelemmel, mellyel évtizedek óta mindennap elindult a Dohány utcából, hogy az 5-ös villamoson idejében kiérjen Óbudára, a nyájas Mókus utcai borház dió- és eperfákkal teleültetett, fehér falú, zöld zsalugáterekkel és muskátlival ékes udvarára. De Elemér ma nem ment Óbudára, mert Szindbád bejött a városba, megkeresni az élet és az elt nt világ emlékeit: s volt valamilyen mély, csak a hozzáért k által méltányolható el kel ség és lovagiasság a tényben, amint fölkereste Szindbádot a „London”ban, leült barátja asztala mellé s lemondott ez estére az óbudai kadarkáról, oly szótlanul és fölényesen, ahogy csak a középkori lovagok tudtak a barátságért áldozatot hozni. Elemér fölemelte a „London” rizlingjével töltött zöld poharat, ajkaihoz illesztette s Szindbád, Várdali és a mesél olyan érdekl déssel lesték a fejleményeket, ahogy m keresked k leshetik a Louvre múzeum szakért jének véleményét egy tetszet s, de kissé gyanús középkori Madonnáról, melyet valahol a padláson találtak. Elemér ivott – ivott?... Milyen durva ez a szó! Elemér megízlelte, aztán lehajtotta a bort, s a módban, ahogy ajkához illesztette a poharat, behunyta szemét, leengedte az els kortyot, benne volt egy magános és szigorú férfiélet minden engesztelhetetlen tapasztalata, szakértelme és
bölcsessége. Elemér úgy ivott, ahogy Liszt Ferenc zongorázott. Szindbád tudta ezt, s tisztelettel és szeretettel figyelte öreg barátja kortyolását. Elemér egy élet alkonyati idejének legszebb szakát áldozta a feladatra, hogy megállapítsa, vajon önt-e a csapos egyes nevesebb budapesti vendégl kben hanzlit a frissen csapolt serhez, egy vadász kitartásával ült lesben különféle söntések megfelel szögleteiben, ahonnan szemmel tarthatta a csapos gyanús mozdulatait, s máskülönben is teljesen szótlan, kérlelhetetlen és szigorú ember volt, egyike a keveseknek, akik még ápolták a barátság és a férfierény szép szokásait. Szindbád szeretett volna hazamenni, mert tudta, hogy várják már a Templom utcában. De most megérkezett Elemér, lovagiasan és baráti készséggel, s Szindbád tudta, hogy ma este sem eszik odahaza töltött káposztát. Mindig így történt, ötvenöt éven át. Elemér lenyelte a bort, mélyen magába merült, rágyújtott, köhögött, zsebkend jébe fuldokolt egyet, aztán vörösen és mérgesen hallgatott. Elemér nem bízott ebben a borban, aminthogy egyáltalán nem bízott többé a világban. Öreg volt már, egy id ben egy kormánypárti lap szerkeszt i üzeneteit szerkesztette, vigasztalt aggódó anyákat, akik lányuk jöv jét féltették, mert a kislánynak pattanások virultak a hátán, biztatott csügged makói el fizet ket, akik szenvedtek h tlen kedvesükt l vagy a lábujjak betegségét l, s általában mindent megmondott, minden bajra tudott írt, s csak azért hagyott fel a szerkeszt i mesterséggel, mert a végén már mindenkinek csak igazat üzent, s az el fizet k megsért dtek a kegyetlen igazságoktól. Most itt ült Elemér vörösen, mérgesen könnyezve, gyanakodva s szívében mégis elmondhatatlan jóérzéssel, mert Szindbád asztala mellett ülhetett. S felnyílt az ajtó, és belépett Kászonyi Pista, aki személyesen ismert két színészn t, s id nként nyugtalanító híreket hozott Szindbádnak az új nemzedék szórakozásairól, erkölcseir l és ízlése fel l; belépett és helyet foglalt Szindbád balján, karcsúan és elegánsan, mint egy külügyminisztériumi tisztvisel , aki megveti kissé foglalkozását, a jegyzékeket és ultimátumokat, középen választott hajzata olyan gondosan fésült és szabályos volt, mintha az angol király kerti ünnepségér l érkezne, ahol egy tujabokor árnyékában szórakoztatta az orosz nagykövet feleségét, sötétkék ruhájában oly választékos jelenség volt, mintha lenne az új külügyminiszter-jelölt, akinek nevét már pedzik a lapok, finom, csontos, hosszú ujjaival oly hanyagon nyúlt a fröccsös pohár után, mintha az elébb kártyázta volna el a bolond Szemere társaságában, a bécsi Jockey Clubban volhíniai birtokait, s nem is volt semmi más baja, csak éppen az, hogy már elmúlt negyvenéves, Szindbád világához tartozott, s ezenkívül nem tudott csinálni semmi mást ezen a világon. Az árnyalakok leültek az asztalhoz, s elmerültek a hallgatásban. Most jól érezte magát Szindbád; az idegenné változott világban olyan helyen s olyan emberek között volt, kiket szeretett. S bár nem mozdult helyér l, úgy tetszett, mintha rejtélyes módon, a szó bonyolultabb értelmében, már nekilátott volna, hogy egyszer mégis végérvényesen hazamenjen. – Talán mégis háromnapos lesz – gondolta a söntésben reménykedve a kocsis. Már pitymallott, amikor Szindbád, a mesél társaságában, elterülve a rozzant kocsi ülésein, megérkezett a Templom utcai földszintes ház elé.
A ház mélyen aludt, csukott zsalus ablakokkal, mint egy sért dött hitves, aki elunta a korhely férj miatt való aggódást. Szindbád felnyitotta nagy, sötét fény szemeit, apróra megnézte a házat, a csukott zsalukat, a napot az égen, s nagyot sóhajtott. A reggeli fényben, az átvirrasztott és áthallgatott éjszaka után, különösen sápadt volt a hajós. A kocsis büszkén ült a bakon, fáradtságnak nyoma sem látszott rajta. Óbuda mélyen aludt a reggeli csöndben, hasasan és szuszogva. Szindbád lemászott az ülésr l, kiegyenesedett, nyújtózott s megnézte a taxamér órát, mely e hajnali pillanatban ötven peng t mutatott. — Artúr! – mondta csendesen a hajós, és megrúgta útitársa bokáját. Intett a mesél nek, hogy a hatvan peng t, az ünnepi tárca tiszteletdíját, melyet Artúr dél óta rzött, adja oda a kocsisnak. Aztán megparancsolta, hogy vigye vissza a fogat a titoknokot a budai szállodába, ahol oly reménytelen volt minden, hogy még Artúr sem tudott az avas szobákban aludni. Háza küszöbér l utánanézett még a kocsinak és a poroszkáló lovaknak, látta Artúr fehér gyapjas fejét s látta elt nni a fogatot a pezsg hajnali fényben, a Lajos utca irányában. Most csend volt Óbudán. Csak a San Marco utcában fütyült valaki, aki munkába igyekezett vagy éjszakai légyottról érkezett s oly teli tüd vel, boldogan fütyörészett most, mintha az élet nagy majálisára indulna, ahol fekete-zöld erd k, barna és meleg árnyakkal borított tisztások, telt karú n k, csapolt sör és vadászkolbász várja az élet vándorait. Szindbád hallgatta ezt a boldog, önfeledt hajnali füttyszót, felnézett az égre, mely berlini kék volt e reggelen, s vállat vont. Kissé remeg ujjakkal lenyomta a kapukilincset és bement a házba, ahol érzett még az esti f zés-sütés s a hideg töltött káposzta illata. Lábujjhegyen ment szobájába, megállt a sötétben, s nem nyitotta fel a zsalukat. A házi nép aludt még, kissé sért dötten és mégis engesztelten, mert álomban is megérezték, hogy a kóbor gazda hazatért. Szindbád gyufát keresett el , meggyújtotta a gyertyát, a borospalack torkába t zött ég gyertyát odaállította ágya mellé, bizonytalan mozdulatokkal levetkezett és lefeküdt. Hálóingben feküdt itt, és nagyon sápadt volt. A mennyezetet nézte, melyre a gyertyaláng különös alakzatokat rajzolt, a bútorokat nézte, melyek úgy hallgattak, mint az összeesküv k kara az operában, a földi ingókat nézte, melyeket magáénak mondhatott. Tizenöt inge hevert egy szekrényben s három rend sötét ruhája, köztük a frakkja is. „Majd frakkban temetnek el – gondolta Szindbád –, mint a f hercegeket, akik morganatikus házasságot kötöttek s a f pincéreket.” Egy szekrényben mintegy száz kötet könyv hevert, könyvek, melyeket Szindbád írt, mellékesen, amikor éppen ráért életében; s most elcsodálkozott a hajós, mikor és hol volt ideje megírni e könyveket?... A gyertya lángja megvilágította Szindbád ágyát, s az ágy körül székeken, asztalokon elszórt Jókai-füzeteket. Kinyújtotta kezét egy ilyen narancsszín füzet után, s A tengerszem hölgy akadt kezébe. Lapozott a füzetben, de a vaksi fénynél homályosan látott csak; s máskülönben is elsötétedett a világ szemei el tt. Ezért kiejtette ujjai közül a füzetet, behunyta szemét s mellén keresztbe fonta karjait. Most már igazán utazott Szindbád; s szívét, mely néhány pillanattal elébb még vadul dobolt, mintha Oroszlán vádjait szajkolná, különös békesség és nyugalom ejtette meg. Most csakugyan hazaindult a hajós. Magánosan feküdt az ágyon, a
gyertyaláng mellett, csukott szemekkel, s mosolygott. ... A vörös postakocsi még egyszer elindult, s Szindbád hallotta a pejszín ostorhegyes nyerítését, a kocsis rézkürtjének nyers, vijjogó szavát, s a kocsi belsejéb l n i nevetést és dörmög férfibeszédet is hallott. Kronprintz Irma nevetett így, s Rezeda Kázmér dörmögött a kocsiban, szidta Felvéghyt, a bolond nagyurat, aki utazni viszi a n ket, holott okosabb nem mozdulni többé a Vízivárosból, mert ismeretlenné, megbízhatatlanná és félelmessé változott a világ. Hallotta a kocsi dübörgését Szindbád s látta a tájakat, melyeken a vörös batár áthaladt; az élet és az álom díszleteit látta, s mosolygott. Úgy érezte Szindbád, a hajós, hogy sok sikertelen és reménytelen bolyongás után most végre csakugyan hazaindult utasaival a vörös postakocsi. Döcögött a májusi fényben a batár, s minden benne volt és vele utazott, amit l Szindbád az életben szenvedett s amit szeretett. Lassan hajtott a kürt kalapos kocsis, már elhagyta a hatvani vámot s elhagyott mindent, ami az élet b völete, kedvessége, nyájassága, értelme volt. A világ elmaradt a batár mögött, és Szindbád mosolygott, mert tudta, hogy idejében kell elmenni egy világból, melyhez nincs már igazi közünk. Így mosolygott és utazott a hajós, mert végre hazament. A gyertya csonkig égett s utolsó lobbanásával megvilágította Szindbád arcát. Most bölcs volt a csukott szem arc, közömbös és szigorú. Csak Keleten tudnak ilyen közömbösen és méltóságteljesen nézni az urak, mikor vége van valaminek.
Kiadta az Akadémiai Kiadó és Helikon Kiadó. A kiadásért Zöld Ferenc f igazgató és Molnár Magda igazgató felel. Készült a Gyomai Kner Nyomda Kft.-ben (felel s vezet Szász Imre ügyvezet igazgató) 1992–ben. Felel s szerkeszt Steinert Ágota. A sorozatot tervezte Szántó Tibor. M szaki szerkeszt Badics Ilona és Ondrejovics Gabriella. Megjelent 6,48 (A/5) ív terjedelemben, a F zf i Papírgyár Helikon ofszetpapírján. ISBN 963 055 754 1 (életm ) Akadémiai Kiadó / ISBN 963 05 62 16 2 (kötet) Akadémiai Kiadó / ISBN 963 208 061 0 (életm ) Helikon Kiadó / ISBN 963 208 226 5 (kötet) Helikon Kiadó / HE 351