Szerkesztőségi tanácsadók Barta János, Gebei Sándor, Konrád Gündisch, Monok István, Velkey Ferenc

EME

ERDÉLYI MÚZEUM Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Elnökségének, Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi, valamint Jog-, Közgazdaság- és Társadalomtudományi Szakosztályainak közlönye Szerkeszti Kovács Kiss Gyöngy (felelős szerkesztő), Egyed Emese, Ilyés Szilárd-Zoltán, Kerekes György (szerkesztőségi titkár), Kovács András, Szász Alpár Zoltán, Tánczos Vilmos, Veress Károly Szerkesztőségi tanácsadók Barta János, Gebei Sándor, Konrád Gündisch, Monok István, Velkey Ferenc Szerkesztőség: Kolozsvár, str. Napoca nr. 2.1, em. Telefon/Fax: 0264-595 176 Postacím: 400750 Cluj-1. C.P. 191 România, e-mail: [email protected]

Megjelent a

Szülőföld Alap és a

€ ^

y

j

COMMUNITAS ALAPÍTVÁNY

támogatásával

Felelős kiadó Sipos Gábor ISSN 1453-0961

I Készült a Református Egyház Misztótfalusi Kis Miklós Sajtóközpontjának nyomdájában Felelős vezető Tonk István

EME Fodor Attila

Az aranyosszéki halottbúcsúztató versek 21. századi vizsgálata Tanulmányomban az aranyosszéki halottbúcsúztató versek vizsgálatát próbálom elvégezni, végigkövetve mindazokat a történeti mozzanatokat, amelyek e műfaj kialakulásához, elterjedéséhez, kibontakozásához, majd hanyatlásához, felszámolódásához vezettek. Először a halottbúcsúztató versek történetét tekintem át. Az eddigi kutatási eredményekre alapozva arra próbálom ráirányítani a figyelmet, hogy milyen környezetben, milyen alkalmakkor íródtak ezek a versek, kik azok a személyek, akik ezeknek a verseknek a megírására jogosultak. Ezt követően a protestáns egyházak és a halotti prédikációk, illetve a halottbúcsúztató versek között kialakult viszonyra reflektálok. Itt követem végig azokat a tiltásokat és kánonokat, amelyek már a 17. századtól célul tűzték az ilyen jellegű versek betiltását, kirekesztését az addigi szertartási szokásból; ugyanakkor a gyakorlatból szinte teljesen kikerülő versek betiltásának az okára is választ kívánok keresni. Végezetül a műfaj erdélyi, azon belül is egy tájegységre (Aranyosszék) vonatkozó sajátosságait vizsgálom. Itt számolok be a 2003–2006 között az aranyosszéki településekre kiterjesztett gyűjtésem eredményeiről. Az összegyűjtött anyag (több mint 50 vers) adataira hivatkozva ismertetem a versírásnak az eddigi és a(z esetleges) jelenlegi gyakorlatát.

1. A halottbúcsúztató versek írásának története A halotti búcsúztatók divatja a 17. és a 18. században alapvetően meghatározta a temetési rítust. A 16. századi énekeskönyvek temetési énekei a gyászos alkalommal elmondott, tanulságokban és intésekben nagyon gazdag dicséretek és könyörgések, s köztudottan van néhány a legszélesebb értelemben vett memento mori műfajához kapcsolódó terjedelmesebb szöveg is. Jóllehet a középkori szertartáskönyvek szerint a gyászmise után olyan antifónák kíséretében vitték a halottat a sírhoz, amelyek az elhunyt nevében hangzottak el,1 a halottat magát megszólaltató búcsúztató alig maradt fenn.2 Maga a műfaji megnevezés feltehetőleg a 17. század második felére tehető; talán Tolnai F. István nevezett először így – Búcsúztató szavak – 1670-ben egy verssorozatot.3 Ismereteink szerint a halottbúcsúztató vers a falusi, paraszti közösségekben a múlt században általánosan ismert volt. Erről vall Ipolyi Arnold a 19. század derekáról származó általánosító leírása: „Külön tartatik meg azután a temetésnél az ún. búcsúztató, melyben ismét nemcsak a halott dicsérete, élete, különös eseményei elmondatnak, de az beszélve hozatik fel, mint vesz búcsút nem csak családjától, de lelkészétől, uraságától, a falu közösségétől, mennél hosszabban s többektől, annál méltóbban s díszesebben búcsúztatik el. […] Ma ezen búcsúztatást, mint tudva van, már a falu kántorai által énekeltetik, mire mindegyik néhány példányban általános formulákkal el van látva, amelyeket azután az illető esetekre alkalmaz.”4

1 Madas Edit: Középkori prédikációirodalmunk történetéből. A kezdetektől a XIV. század elejéig. Debrecen 2002. 117–119. 2 Lásd H. Hubert Gabriella: A XVI. századi protestáns népének mint műfaj. Néprajz és Nyelvtudomány. 4. 1980. 339– 363; Uő: A régi magyar gyülekezeti ének. Historia Litteraria 2004. 17–20. 3 RMKT XVII/10. 1977. 119. sz. 4 Ipolyi Arnold: Magyar Mythológia. Bp. 1854. 551–552.

EME 2

FODOR ATTILA

A 17. században a kántortanítóra irányult az egyházi szertartások éneklésének irányítása.5 Kevéssé ismerjük a kántortanító szerepét a 19. századi szokásaink és a halottbúcsúztató versek alakulásában. A magyar nyelvterületről rendelkezésre álló adatokból arra lehet következtetni, hogy a szokás népszerű és elterjedt volt. Írásos adataink a 17. századtól kezdődően mind a társadalom rangosabb tagja felett mondott halotti búcsúztatókra vonatkoznak, kézírásos vagy nyomtatott formában. 6 A 19. század elején szintén nyomtattak halottbúcsúztatókat a rangos birtokosok, elöljárók temetésére.7 Alig a 19. század közepétől állnak rendelkezésünkre jobbágyok, parasztok temetésén elmondott halotti búcsúztatók. E tények következtében állíthatjuk, hogy a szokás alakulásában a felsőbb társadalmi rétegekben kialakult temetkezési szokást, ízlést kell keresni, felülvizsgálni. A prosopopoeia, azaz a halott megszemélyesítő beszéltetése azonban nem a falusi emberek költői leleményeként jött létre, hanem a főúri temetések gyakorlatának utánzásaként. Lükő Gábor megfigyelése óta8 ez már bizonyítható tény, mivel az elmúlt évtizedekben a Régi Magyar Költők Tára 17. századi sorozatának több olyan kötete is megjelent, amelyekben a népi búcsúztatók előképeinek tekinthető, nemesurak és -asszonyok temetésére készült versezetek is szép számban szerepelnek.9 Bizonyosak lehetünk abban, hogy ilyen, az elhunytakat prosopopoeiával búcsúztató magyar gyászversek már a 16. században is voltak, azonban ezekből egy sem maradt fenn. Latin nyelvű példák azonban akadnak.10 A halotti beszéd mellett, azt kiegészítve kapott szerepet a verses búcsúztató. Míg a beszéd az elmúlásról elmélkedett, a vers az elhunyt erényeit, emberi kapcsolatait részletezte. A 18. és 19. századi búcsúztatóknak a néphagyományra gyakorolt hatása bizonyítható; sok formula apró változtatással ismételten megjelenik később a paraszti búcsúztatókban. Már a 17. századtól elrendelték a betiltásukat. Gyakorlása a lelkészek felfüggesztését eredményezte. A tiltások sorozata miatt a halottbúcsúztató versek megírása a papoktól átkerült a kántorok, majd a népi versírók kezébe, illetve a búcsúztatás a temetési szertartásból áttevődött a szertartás végére, az áldás utánra. Térbeli áthelyezésre is sor került: a templomból kikerült a temetőbe.11 A 18. századi nemesi, nyomtatott halottbúcsúztatók a hivatalos vallásos szertartás szerkezetébe illeszkedtek, elkészítőjük egyházi személy vagy közismert írástudó. Szemléletük és megfogalmazásuk a hivatalos vallásossággal volt összhangban. További változásuk a 19. században következett be, amikor a halottbúcsúztató vers nyomtatott változatát felváltotta a kántortanítók, parasztkántorok által megfogalmazott és kézirásos formában sokszorosított és közzétett verses búcsúztató. A saját kedvtelésből írott versek mellett a népi költők („betolakodók”) alkotásai 5 Vö.: Mészáros István: A falusi tanító feladatkörének kibővülése a 18. században. = Hopp Lajos – Küllős Imola – Voigt Vilmos (szerk.): A megváltozott hagyomány. Bp. 1988. 111–121. 6 A 18. századi nemesi temetkezéseken szokásban levő verses búcsúztatásról tesz említést Apor Péter is: „Voltanak az megholtnak dicséretiről való kinyomtatott versek is chartákon felfüggesztve. [...] Ezek után az katolikusoknál elkezdődött az énekes szentmise, de requiem, más vallásúaknál az könyörgés és prédikáció, az prédikáció után minden valláson rendszerént az deák oratio, az oratio után voltak az búcsúztató versek; azokot vagy valami szép szavú két gyermek mondotta, vagy valami jó szavú deák; ott elbúcsúztatták feleségitől, gyermekitől, atyafiaitól, barátitól etc.” Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae. = Magyar emlékírók. 16–18. század. Bp. 1982. 664– 665. 7 Kríza Ildikó: Felsőnyéki halotti búcsúztatók. Bp. 1993. 10. 8 Lükő Gábor: Balassi Bálint búcsúja. = A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve. VIII. 1969–1970. 221–224. 9 RMKT. 17. 9. és 14. kötet. 10 A 16. században latin nyelven íródott és részletesen felsorolt versek listáját lásd Szentmártoni Szabó Géza: Balassi Bálint búcsúverse és a prosopopoeia. = Ötvös Péter – Pap Balázs – Szilasi László – Vadai István (szerk.): A magyar költészet műfajai és formatípusai a 17. században. 2005. 396–402. 11 Keszeg Vilmos: A genealógiai emlékezet szervezése. = Árva Judit – Gyarmati János (szerk.): Közelítések az időhöz. Tabula könyvek 3. Néprajzi Múzeum, Bp. 2002. 172–212.

EME AZ ARANYOSSZÉKI HALOTTBÚCSÚZTATÓ VERSEK 21. SZÁZADI VIZSGÁLATA

3

széles társadalmi igényt kívántak lefedni. A verses búcsúztatók megfogalmazása már nem anynyira az egyházi igényeknek igyekezett megfelelni, hanem inkább a megrendelő család igényeinek. Szemléletük és stílusuk egyre inkább távolodik a halotti prédikációkétól. A halál fölötti meditációról a fájdalom kifejezésére, a búcsúztatás lebonyolítására, a szertartás irányítására tevődik át szerepük.12 Az utóbbi évtizedek verses halottbúcsúztatói kiszorultak a temetési szertartásból. Az egyházi ellenőrzés alól kikerülve laikus és népi vallásos igényeket elégítenek ki. A búcsúztató világképe beszűkül, a konkrét halál- és temetési eseményre korlátozódik, megnő aktualitása. A néprajzi szakirodalom eddigi felmérései szerint a legtöbb búcsúztató Erdélyből származik. Azt, hogy a temetésnek szinte korunkig része a búcsúztatás, az eddigi közlések: Csete Balázs,13 Nagy Jenő,14 K. Kovács László,15 újabban Vasas Samu16 bizonyítják. A hivatalos egyházi tiltások ellenére fennmaradt gyakorlat egy olyan fontos szokás továbbélését bizonyítja, amely a közösség elvárásait fejezte ki.17 Az eddig összegyűjtött anyag azt bizonyítja, hogy a búcsúztatók a múlt században fokról fokra váltak általánossá, majd eltűnt belőlük a személyes hangvétel, és a hivatalos tiltás után helyét az egyházi ének vette át. A halotti búcsúztatók eddigi kutatásáról Kríza Ildikó készített szakirodalmi áttekintést.18 De utalhatunk még egyéb olyan szerzőkre, szakirodalmi munkákra, melyek a témát vizsgálatuk tárgyává kívánták helyezni: Forrai Ibolya,19 Katona Imre,20 Szendrey Janka és Tátrai Zsuzsanna,21 Ujváry Zoltán,22 Keszeg Vilmos,23 Nagy Ödön,24 Adorjáni Rudolf Károly25 közléseire.

2. A protestáns egyházak viszonyulása a halotti prédikációkhoz és a halottbúcsúztató versekhez A halottbúcsúztató versek tiltása hosszú ideje, már a 17. századtól érvényben van. A lelkészek által gyakorolt halottbúcsúztatásért az egyház a lelkész felfüggesztését helyezte kilátásba. Példaként említhető Nyárádszentmártoni János, a torockói iskola igazgatójának esete, akit az 1680. június 22-én Kolozsváron tartott zsinat nemcsak a torockói iskolától mozdított el, hanem az egyházi szolgálattól is eltiltotta, figyelmeztetvén őt komolyan arra, hogy többé verses temetési búcsúztatókat faragni ne merészeljen. („Végeztetett ezen szent zsinattól, hogy valakik inno12

Keszeg Vilmos: i. m. 2002. 174. Csete Balázs: Temetés a kalotaszegi Nyárszón. Ethnographia 1942. 207–210. 14 Nagy Jenő: Temetés, temető, halotti tor a kalotaszegi Magyarvalkón. Ethnographia 1942. 132–143. 15 K. Kovács László: A kolozsvári hóstátiak temetkezése. Kvár 1944. 16 Vasas Samu – Salamon Anikó: Kalotaszegi ünnepek. Bp. 1986. 17 Vasas Samu szerint a búcsúztatás még az 1980-as években is élt Kalotaszegen. Az egyházi tiltások ellenére a búcsúztatás iránti igény megmaradt, mert fontosnak tartották az így kifejezett érzelmeket, az elhunytnak a faluban betöltött szerepe hangsúlyozását. Vasas Samu: i. m. 413–423. 18 Kríza Ildikó: i. m. 1993. 10–13. 19 Forrai Ibolya: Népi írásbeliség a bukovinai székelyeknél. = Néprajzi közlemények. Bp. 1987. 33–38. 20 Katona Imre: Halottasének-költészetünk tiszta és átmeneti műfajai. = Hoppál Mihály (szerk.): Előmunkálatok a Magyarság néprajzához. 10. 1982. 133–144. 21 Szendrey Janka – Tátrai Zsuzsanna: Halott búcsúztatása. = Ortutay Gyula (szerk.): Magyar Néprajzi Lexikon II. Akadémiai Kiadó, Bp. 1979. 437–438. 22 Ujváry Zoltán: Varia folcloristica. Debrecen 1975. 23 Keszeg Vilmos: Homo narrans. Emberek, történetek és kontextusok. KOMP-PRESS, Kvár 2002. 24 Nagy Ödön: Temetési szokások a Maros megyei református gyülekezetben. Néprajzi Látóhatár 1. (3–4). 1992. 53–63. 25 Adorjáni Rudolf Károly: Lukács Sándor ravai búcsúztatói 1930–1938 között. Kriza János Néprajzi Társaság, Kvár 2006. 13

EME 4

FODOR ATTILA

vációkat cselekszenek proprio cursu mester atyánkfiai közül, szokatlan és vallásunkkal ellenkező énekeket énekelvén a templomban ritmizálván, vagy halotti temetés felett újítván, a corpore ecclesiae, quoad functionem abscindáltassanak »az egyház testületéből, amennyiben hivatalt viselnek, töröltessenek«.”26) Emiatt az idők folyamán a gyakorlat a kántorok és a parasztkántorok kezébe került át. A tiltás nyomán megszületett kompromisszum értelmében a tulajdonképpeni egyházi temetkezési szertartás keretéből kiszorult. A halottbúcsúztató csak akkor hangozhatott el a parasztkántor szájából, amikor a lelkész már eltávozott a temetőből, a sírtól.27 A korai tiltások okát másokkal ellentétben nem a kántor mint egyházi ember közreműködésében látjuk. Eddig figyelmen kívül hagyott adat szerint a nyárádszentlászlói unitárius zsinat 1635-ben részletesen intézkedett a temetés rendjéről. Felszólította a híveket, időben értesítsék a lelkészt, hogy megfelelően felkészülhessen a prédikációra, ellenezték idegen lelkészek hívását a temetésre. Ajánlották még „hogy a prédikátor az halottat az élőktől el ne búcsúztassa”.28 Hamarosan követik ezt a csupán a nemeseket felmentő első tiltások a reformátusoknál 1638-ban, 1642-ben. „Rithmizálás pedig ne legyen, hanem ha nagy úr kívánságára”; „A ki temetésnél több prédikációt mondand, mint a mennyi már meg van határozva, vagy rithmizál: ha pap, 3ft bírságot fizet, ha deák, az oskolából csúfosan kicsapassék.”29 Fontos adalékot tartalmaz Pataki Istvánnak Vér Judithoz írt levele Teleki Mihály temetése előkészületeiről: „A búcsúnak, ha kegyelmedet szannyak, magoknak nem kell azt meg engedni. A mennyi hijjaban valosagok abban vadnak, nem illik ollyan temeteshez mint az szegeny Uré leszen s jol tudom maga sem engedte volna meg maga temetésen, noha masokén el szenyvedte.” 30 Feltételezésünk szerint a családot soroló rész okozta mindkét egyház ellenállását. A „csupán” egyetemes emberi szokást (a haldokló körül összegyűlnek búcsúvétel, utolsó rendelkezések meghallgatása, adósságok elintézése, bocsánatkérés és megbocsátás stb. céljával)31 megjelenítő, az egyedi embert főszereplővé tevő énektípus előadása a siratás lezárása után a két nagy protestáns felekezetben dogmatikailag legalábbis problematikus viselkedésre késztette a gyászolókat. Ehhez hasonló versek a név kiiktatásával sem kerülhettek az első protestáns énekeskönyvekbe, hiszen összeállítóik éppen az Isten szavának tekinthető s így kanonizálható szövegkorpusz szűkítésére tettek sűrűn vitatkozva erőfeszítéseket.32 Ez a típus legtöbbször azért nem maradandó, mert a névre igazított darabokból egyszerű emberek esetében jóval később és sokszor csak egy példányt kaptak a gyászolók, az ő esetükben családi levéltár/os sem segített az ilyen emlékek megőrzésében, s az ismétlődő tiltások ellenére mindezeket lejegyző kántorok búcsúztatókönyveit néhány kivételtől eltekintve33 nem gyűjtötte senki össze. A név szerinti búcsúztatást az egyház ellenzi, mivel a név szerinti bú26 Lásd Kénosi Tőzsér János – Uzoni Fosztó István: Az Erdélyi Unitárius Egyház Története. I. (Ford.: Márkos Albert.) Az Erdélyi Unitárius Egyház Gyűjtőlevéltárának és Nagykönyvtárának kiadványai 4/1. Kvár 2005. 494–495. 27 Magyari Etelka: Halotti búcsúztató a bánsági Újszentesen. = KJNT Évkönyve 7. Kriza János Néprajzi Társaság, Kvár 1999. 89–94. 28 Az Erdélyi Unitárius Egyház Gyűjtőlevéltára. Protocollum Generale Consist. TI. F. 9. 1635. július 12. Nyárádszentlászló. Zsinati határozatok. 29 H. Hubert Gabriella: i. m. 73. 30 Versközlésében idézi Font Zsuzsa: Epicedium Michaelis Teleki. = Ioan Chiorean (red.): De la umanism la luminism. Târgu Mureş 1994. 59–66. 31 A motívumok jelenlétét számtalan verstípusban (búcsúztatóban is) kimutatja Szentmártoni Szabó Géza: i. m. 2005. 375–409. 32 Uz Bálint testamentuma (1595) az 1635-ös lőcsei énekeskönyvben került először sajtó alá, ott a sírnál ajánlják mondani (RMNy 1628/4), s az akkor aktuális tűréshatárt mutatja. Gálfi Kata búcsúztatója/búcsúja 2. része éppen csak utalásszerűen van jelen benne. 33 Rajeczky Benjámin – Kiss Lajos: Siratók. = A Magyar Népzene Tára. V. Bp. 1966.


5

csúztatás számos összetűzés alapja, ugyanis a véletlenül vagy a családi viták következtében bizonyos személyek kihagyása a névsorból személyes vitákat eredményezett. Már a 17. századtól írott nyomai vannak a búcsúztatásra vonatkozó egyházi tiltásnak. Az Unitárius Egyház 1635. évi nyárádszentlászlói zsinatán a következő tiltó határozatot hozta: „A pap a halottat az élőtől ne búcsúztassa, versifikálást ne tegyen!”34 Az 1635-ös zsinati végzésnek a papok részéről nem sok foganatja lehetett, mert 1744-ben újabb rendelet keletkezett. Ez a papot már állásától való felfüggesztés terhe alatt tiltja el a verses búcsúztatástól, de a szokást nem tudja megfékezni: „ha pedig orator által, mesteri búcsúztató énekkel a ceremonialis halottja felett valaki elkövettetné és végeztetni kívánja – Depositio – salari nem tilalmaztatik”.35 Az egyház létezésének egyik feltétele a kultusz közös formája. Ennek megvalósítására tett próbálkozást az unitárius egyház az 1767. június 20-án Aranyosrákoson tartott zsinaton.36 A cél az istentiszteletek és a különböző szertartások egységes rendjének a megállapítása. Az aranyosrákosi zsinat által alkotott szabályzatrendszert Szombatfalvi József közli. 37 Az általa közölt ágenda „Az isteni szolgálatnak az Erdélyi Unitária Eklézsiában való végbe vitelének módjait” közli, melyet „nevezetesen az eklézsiában szolgáló ministerek, pap-mesterek, kántor atyánkfiai tartoznak követni”. Az ágenda utolsó része tárgyalja mindazokat az előírásokat, melyeket a temetkezési szertartás lebonyolításakor a lelkészeknek és a kántoroknak számon kell tartaniuk. Itt olvashatjuk a következő kitételt: „A prédikátor soha ne búcsúztasson úgy hízelkedő hazug dicséretekkel is, a halottat ne dicsérje, melyet az orátor is megtartson, elég, ha mások példájára mindenek előtt tudva levő virtusait emlegeti ezen meghaltnak.”38 Az unitáriusok kolozsvári főiskolájának tanára, Bölöni Mikó Lőrinc kéziratos gyűjteményében39 lejegyezve találjuk azokat a temetkezési szertartásokra vonatkozó kánonokat, amelyeket az Unitárius Egyház 1862-ig előírt. Az 1777. június 18-án tartott hévízi zsinat a következő kánonokat írja elő: „Sok ízben tilalmazta a Generale Consistorium, hogy egy Predicator is az halott felett, azt az élőktől ne bucsuztassa, versificalást ne tegyen, melyel az Istennek hirdettetett igéje is homályosittatik. […] De ha a Predicator ennyi sok izbeli és Seculumoktól fogva iteralt tilalmazások ellen megcselekedni mántul merészli, azon atyafit minden törvénybeli processus nélkül az ordinarius Tisztelt Esperest Cannonici megbüntesse, és ha mégis megcselekszi, akkor az olyan vakmerő atyafiú az ecclesisi hivataltól való elszakadását várhatja” (177. kánon). „A halottat élőktől a pap ne búcsúztassa, s ne versificaljon, különben az esperes Canon szerént büntesse, s ha elmulasztalja, duplumot fizessen, ki erre se hajt, depositiot várhat. […] Halott felett oratiot is tartani lehet; az orator, vagy mester énekkel búcsúztathat” (177. kánon). Az 1999-ben Vargyason tartott zsinat 40 következtében azok az egyházi törvények lettek meghatározva, melyek a jelenben tartandó egyházi szertartások alapjául szolgálnak. A temetési szertartásra vonatkozó sorrend a következő: 1. Kezdőének, 2. Derekas ének, 3. Ima, 4. Miatyánk, 5. Közének, 6. Textus felvétel, 7. Temetési beszéd, 8. Utóima, 9. Búcsúztató (a következő kikötéssel: a hozzátartozók kifejezett kívánságára [csak próza lehet]; elvi szempont: az élők búcsúznak a halottól és nem fordítva), 10. Áldás, 11. Záróének. 34

Boros György: Szertartások és vallási szokások az unitárius egyházban. Cluj–Kolozsvár 1932. 107–108. Boros György: i. m. 1932. 10. 36 Kénosi Tőzsér János – Uzoni Fosztó István – Kozma Mihály – Kozma Gergely: Historia ecclesiastica Transylvanounitaria. III. 670. é. n. 670. 37 Szombatfalvi József: Egy 18. századi szabályzat az erdélyi unitárius istentisztelet és szertartások végzéséről. Keresztény Magvető 93. Kvár 1987. 22–33. 38 Közli Szombatfalvi József: i. m. 1987. 24. 39 A kéziratos gyűjtemény lelőhelye az Erdélyi Unitárius Egyház Gyűjtőlevéltára. Jelzete: 3565. 40 Lásd Az Unitárius Egyház Istentiszteleti és Szertartási Rendjét. 1999. 16–18. 35

EME 6

FODOR ATTILA

Ami a református egyház által előírt kánonokat illeti, a Kolumbán Vilmos József által közzétett zsinati határozatokból41 a 17. és a 18. századi egyházi törvényekről szerezhetünk tudomást. A 17. század erdélyi református temetési szokásainak rendezésére tett első zsinati lépés 1643-ból való. A Marosvásárhelyen tartott zsinat határozatában ez olvasható: „Templomokban és templomok körül a pápistás babonáskodás elkerülése végett, temetkezések ne történjenek.” A temetési szertartásról szóló zsinati rendeletnek nem sok foganatja lehetett, ezért 1638-ban a Nagyenyeden tartott zsinaton részletes szabályt dolgoztak ki a temetkezésre. Ennek értelmében a városi polgár felett egy alkalommal lehetett csak prédikálni. A szabály alól a nemes- és főemberek mentesültek, akik az egyháznak több adományt adtak. Az általános szokássá vált ritmizálást (versbe foglalt dicséretet) meg kell szüntetni – mondja a zsinat –, de a főurak ez alól is kivételnek számítottak. A szintén szokásos orálást is, főképpen ha deákul van, el kell törölni. A latin nyelven tartott búcsúztatót csak abban az esetben engedélyezték, ha a temetésen sok volt a deákul tudó ember. A temetési szokások szabályozása (ritmizálás, búcsúztatás, prédikációk száma) arra utal, hogy még mindig jelentős a katolikus befolyás. Az 1776. évi zsinatot előkészítő főkonzisztóriumi ülésen két fontos kérdés megoldását tartották mindenekelőtt szükségesnek: az eklézsiakövetést és a halotti búcsúztatót. A püspökkel való előzetes egyeztetés után a Főkonzisztórium megoldási javaslattal fordult a zsinathoz: „mivel a (székely) gyülekezetekben a név szerinti búcsúztató miatt harag és gyűlölség származott, ezért a búcsúztatót jó lenne vagy törölni a temetési liturgiából, vagy megváltoztatni.”42 Találónak tartjuk megemlíteni Nagy Sándor református lelkész 1873-ban tett megjegyzését a halotti búcsúztatásra vonatkozólag: „Falun általában az a rossz szokás divatozik, hogy ha prédikációval és búcsúztatóval vagy csak utóbbival temetnek valakit, ha mindjárt csak néhány napos csecsemő volt is a halott, legalább is egy fél ív genealógiát iratnak össze a temetkező felek, és a rektor a genealógiában leírt minden egyes személytől tartózik elbúcsúztatni a megholtat. Borzasztó munka ez! Minden egyes nevet versbe szed a rektor s hallat oly hajmeresztő versezetet, melytől undorral kell hogy elforduljon minden nemesebb érzés. Nagyítás nélkül állítom, hogy a búcsúztatásnak ez a neme, vagyis a genealógiában megnevezett rokonok, szomszédok s más egyebektől való elbúcsúztatás legalább is egy ív versezetet foglal magába. […] indítványozom ez alkalommal: hogy a legközelebb tartandó egyházmegyei gyűléseken töröljék el a rektorok által eddig végzett búcsúztatást, vagy legalább tiltsák be a genealógiák versbe szedését.”43 A jeles és módos emberek felett több beszédet mondottak. Szónoklatot magyarul, latinul s a kolozsvári szász gyülekezet tagjai felett a 17. században németül. A diákok nemcsak énekkel, hanem oratióval, verssel is szerepeltek. Ez a végtisztesség adása mellett kereseti forrás is volt a diákoknak. „1676. nov. 14. Claris Dálnoki (János) anyja Csegezi Margit, a ki Nts Huszár Péter urhoz ment volt férjhez, meghal; hoztak 1 f. 10 drt. Temetési verseket is irtunk, melyekért adtak 2 frt.”; „1686. aug. 7. Szőrös János ur temettetik; adtak 1 frt. 11 drt; a versekért heten kaptunk 14 frtot.”; „1689. aug. 26. Excellentissimus Pétsi András, hires orvos meghalt, a kit 29 én eltemettük. A tiszt. Püspök ur mondott predicatiót, Clariss. Almási Mihály ur latin szó-

41

Kolumbán Vilmos József: Zsinati határozatok a temetés ügyében. = A törvényhozó egyház. 1873. 88–95. Közli Kolumbán Vilmos József: i. m. 293. Nagy Sándor: Halotti búcsúztatás. Erdélyi Protestáns Közlöny. Egyházi és iskolai hetilap. (szeptemberi szám) Kvár 1873. 291–292. 42 43


7

noklatot. Mi is irtunk méltó verseket, melyekért adtak 9 frtot, a temetésért 2 frt. 11 drt.”44 A kolozsvári kollégium diákjai az előkelőbb halottak temetésére verses búcsúztatókat írtak, mondottak, kinyomtattak. „1669. nov. 22-én Keresztesi Ferenc úr temetésén a halotti versekért nem adtak semmit, hallatlan.” 1689. május14-én, Szentiványi (Márkos) Dániel püspök temetésére a diákok „nagyobb tisztesség okáért” halotti verseket nyomtattak. 1693. március 29-én „Tks. És nzt. Tholdalagi János úr temetésén búcsúztatót szavalt Kövendi Tamás diák egy mendicanssal váltogatva”.45 A fentiekben ismertetett egyházi kikötéseket felülvizsgálva következtetésként az vonható le, hogy az egyházak huzamosabb ideig próbálták betiltani, kiiktatni a temetkezési szertartásokból a verses formájú halottbúcsúztatókat. A kánonok előírásaiból két fő ok tűnik fel, ami legfőképpen ennek a műfajnak a tiltásához vezetett: egyrészt a név szerinti búcsúztatás számos összetűzés alapjául szolgált, mivel gyakran az összeállított genealógiákban bizonyos személyek (olykor nem véletlenül) kimaradtak a névsorból; másrészt ezek a búcsúbeszédek a halott nevében hangoztak el, egyes szám első személyben, verses formában íródtak. Az egyház kikötései között többek között az szerepelt, hogy a búcsúztatók csak a hozzátartozók kifejezett kívánságára készülhetnek, de akkor is csak prózában. Ezek szerint az egyház már nem tette kötelezővé a búcsúztatást, kiiktatta szertartáskészletéből. Elvi szempontnak meghagyván azt, hogy az élők búcsúznak a halottól, és nem fordítva. Minden bizonnyal azt állíthatjuk, hogy ezek a szigorú kikötések, feltételek alapjául szolgál(hat)tak az aranyosszéki verses búcsúztatók betiltásának. A szigorú egyházi keretek a verses búcsúztatást kiszorították a szertartásból, így a már meglévő versek csak emlékeztetnek az egykori temetkezési repertoárra. A halotti búcsúztatás verses formája problematikusnak látszott; kettősnek is mondható ez: egyrészt gondot jelentett a lelkésznek, a kántornak az egyházi tiltás miatt, másrészt hiánya okoz(ott) betöltetlen űrt a búcsúztatást mindig igénylő hívek számára.

3. Az aranyosszéki halottbúcsúztató versek történetisége A verses halottbúcsúztatás szokását Erdély területéről többször közölte a szakirodalom az elmúlt század folyamán. Kríza Ildikó közlése szerint46 több területről is jelezték a szövegtípus ismeretét: Kalotaszeg,47 Gyimes, Nyárádmente,48 Szilágyság,49 Marosszék50 és a Bánság51 területéről. Aranyosszéken és Torockón történt halotti búcsúztatásokról először Orbán Balázs, majd Jankó János tesz említést. Az ezekre vonatkozó szövegrészleteket Keszeg Vilmos idézi.52 A továbbiakban ezeket közlöm: 44 Közli Benczédi Gergely: Unitárius halottak és temetések 1668–1678. Keresztény Magvető XXI(6). Kvár 1886. 354–356; 1887. 116–120, 250–253. Az egykori Küküllői Unitárius Egyházkör 1816. évi vagyonösszeírása egyházközségenként felsorolja, hogy a temetési búcsúztatásért a mesterek mennyi fizetést kaptak. Lásd ehhez Egyházköri vagyonösszeírás. 1816. 18, 20, 41, 60, 72, 78, 91, 114. 45 Benczédi Gergely: i. m. 1886. 354–356; 1887. 116–120, 250–253. 46 Kríza Ildikó: i. m. 1993. 12. 47 Vasas Samu 28 településről közli a versírók nevét. Vasas Samu: i. m. 1986. 242–243. 48 Gál Kálmán: Temetési szokások a Nyárád mentén. Ethnographia VI. 1895. 222–226. 49 Virág Magdolna: Temetés a Tövisháton. Haldoklóhoz, halotthoz és temetőhöz kapcsolódó szokások és hiedelmek három szilágysági faluban. Debrecen 1994. 53–56. 50 Nagy Ödön: i. m. 1992. 53–63. 51 Magyari Etelka: i. m. 1999. 89–94. 52 Keszeg Vilmos: i. m. 2002. 172–212.

EME 8

FODOR ATTILA

„Az aranyosszéki verses halottbúcsúztatás meglétéről a 19. század második feléből létezik feljegyzés. Orbán Balázs a következőképpen tesz emlékezést a műfaj meglétéről monográfiájának Aranyosszékről szóló kötetében: »Aranyosszéken több helyt, de főleg itt Kocsárdon megvan az az ős szokás, hogy temetések alkalmával, miután a lelkész végezte teendőjét, egy székely áll a sírra a végtisztességet megadni a halottnak, mikor a boldogult rövid életrajza s emlékének megáldása után, a halott nevében búcsút veszen a visszamaradott szülők, testvérek és rokonoktól.«53 Hasonló szokásmódról tesz említést Orbán Balázs Torockón54 is: »A sír mellett az egyház világi főnöke (gondnok) vagy más arra alkalmas egyén rövid emlékbeszédet tart, melyben elsorolja az elhunytnak életét, érdemeit s végül köszönetet mond az egyházi személyek és az egyház gyülekezetnek ezen végtisztességtételben való részvétért, mire rendszerint a pap válaszol, röviden megáldva a sírt.« 55 Jankó János ismertetése alapján megtudhatjuk, hogy a halottbúcsúztatásra a templomban került sor: »A praedicatió és könyörgés után a pap a halottat elbúcsúztatja atyafiaitól, rokonaitól, minden jó szomszédjától.«56 Torockón hasonlóképpen zajlott a szokás: »A nép aztán a koporsót magára hagyja, bemegy a templomba, a rokonok egyenkint leülnek a siralmasok székibe, énekelnek, könyörgést, prédikációt és búcsúztatást hallgatnak.«57”58 Az aranyosszéki verses halottbúcsúztatás meglétét, annak időbeli alakulását, a tájegység falvait átfogó kutatás adatait Keszeg Vilmos több ízben is ismertette és közzétette.59 A továbbiakban részben ezekre, részben az általam (2003–2006 között) végzett gyűjtések adataira hivatkozva ismertetem a szokás meglétét, annak sajátosságait. Aranyosgerenden Szabados Miklós (sz. 1929) közlése alapján verses formájú búcsúztatókat egy Gerendkeresztúrról átköltözött nő ír. Halottbúcsúztató vers innen nem került elő.60 Aranyosegerbegyen temetkezéskor a falu dalárdája szokott énekelni, míg tagjai közül valaki emlékbeszédet mond. Szász Lajos (sz. 1911) Aranyosegerbegyen versben történő halottbúcsúztatásra nem emlékszik.61 Aranyosszentmihályról mindössze egy halottbúcsúztató vers került elő. Az itteni adatközlők szerint az 1960-as évekig a temetéseken Pálffi Zsiga szokott „szónokolni” (Dézsi Mózes [sz. 1932] közlése). Búcsúztatás ma is történik, erre a halottas háznál kerül sor, miután a koporsót már kivitték a házból. Jelenleg a lelkész végzi el a ház előtt. A név szerinti felsorolásszerű búcsúlevelet a lelkész és az elhunyt valamelyik hozzátartozója közösen állítja össze. Mészkő lakói nem emlékeznek a szokás meglétére, azonban a családi iratok között mégis fellelhető volt Gálffy Sámuelné Borbély Róza földművesasszony saját maga részére megírt búcsúztatója. Lánya, Gálffy Eszter, lánytestvére halálára 1988-ban írt próza formájú búcsúztatást, aminek szó szerinti felolvasására a pap vállalkozott a templomban.62 53 Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból. V. Aranyosszék. Pest 1871. 76. 54 Habár Torockó nem szerves része Aranyosszéknek, szükségesnek tartom megemlíteni a szokás itteni mikéntjeit. 55 Orbán Balázs: i. m. 1871. 223. 56 Jankó János: Torda, Aranyosszék, Torockó magyar (székely) népe. Néprajzi tanulmány. Bp 1893. 218. 57 Jankó János: i. m. 1893. 221. 58 Keszeg Vilmos: i. m. 2002a. 203–204. 59 Keszeg Vilmos: i. m. 2002a. 205–257; i. m. 2002b. 174–212; Szövegtípusok, szövegfunkciók és íráshasználat az aranyosszéki temetési szertartásban. = Cseri M. – Kósa L. – T. Berecki I. (szerk.): Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón. Szentendre 2000. 131–164; A lokális ballada: beszédmód és kontextus. = Andrásfalvi B. – Domokos M. – Nagy I. (szerk.): Az Idő rostájában. Tanulmányok Vargyas Lajos 90. születésnapjára. III. Bp. 2004. 201–222. 60 Keszeg Vilmos gyűjtési adatai szerint. 61 Keszeg Vilmos gyűjtése nyomán. 62 Keszeg Vilmos közlése. A két halottbúcsúztató bemutatását ld. Keszeg Vilmos: Írott szövegek egy személy életterében. Esetelemzés. Ethnographia 109. (2) 1998. 589–628.


9

Sinfalván ismert volt a verses formájú halottbúcsúztatás, azonban az egyházi tiltás miatt már az 1970-es évektől elmaradt. A faluból elszármazottak búcsúztatóira lehetett rábukkanni az itteni rokonoknál, azonban ezek a versek a környező falvakból kerültek ide. Várfalva, a gyűjtött anyag alapján, bizonyult azon aranyosszéki települések egyikének, ahol a leginkább elterjedt és kedvelt volt ez a műfaj. Bizonyítja ezt az a 28 halottbúcsúztató vers, amely eddig előkerült. Az összegyűjtött versek az 1895 és az 1979 közötti időszakot fedik le. A várfalvi versírók felkutatására és azonosítására Keszeg Vilmos tett kísérletet. Az általa közölt személyek névsorát sorolom a következőkben. A legkorábbi szöveg szerzője Ferenczi Mózes, aki az 1890-es évektől kezdődően az 1920-as évekig teljesített kántori szolgálatot Várfalván. Verseit a templomban énekelve, orgonakísérettel adta elő. 63 Ha az időrendi sorrendet követjük, akkor az 1917-ben a fronton elhunyt fiatalember emlékére írott vers szerzőjét kell említenünk: Dénes Lőrinc, „ki jelenleg rokkant katona”, az elesett testvére részére búcsúztató verset írt. Vincze József az 1920-as és az 1940-es évek között írt verseket Várfalván, ő az emlékezet szerint egykezű fazekasmester volt, aki a temetőben olvasta fel a verseket. 64 Az 1950-es években Csegezi Ferenc tanító szerkesztette meg a halottbúcsúztató verseket. 1959-ben az unitárius egyház a faluban született Pálfi J. Dénest hívta meg kántornak. A kántori teendőkkel együtt a halottbúcsúztató versek megírását és azok orgonakísérettel való előadását is vállalta. A verseket a gyászoló család felkérésére írta. A rokoni névsor összeállításában a halott személy valamelyik közeli hozzátartozója segített. Verseinek megírásához előzetes mintát nem alkalmazott, azonban a már begyakorolt formulák gyakran ismétlődnek verseiben, így sajátos stílust alakított ki verseiben. A versek megírásához pár órára, olykor egy éjszakára volt szükség. Előadására a templomban került sor, orgonakísérettel. Kezdetben Csegezi Ferenc segítségével adták elő a verseket: Csegezi Ferenc énekelte, Pálfi J. Dénes orgonával kísérte. Egy dallamra adta elő mindig a verseket, a Jer, temessük el a testet kezdetű, 289. számú unitárius énekre. Előadása a templomi temetési szertartás záró részét képezte. A megírt versekért sem az egyháztól, sem a halott hozzátartozóitól nem kapott semmiféle fizetséget. Nemcsak saját faluja felkéréseinek kellett eleget tennie, hanem a környék közelebbi és távolabbi falvainak (Verespatak) felkéréseinek is. Elmondása szerint a falu lelkésze az 1980-as években alkotott püspöki rendeletre hivatkozva többször indítványozta az ilyen fajta versek megírásának és előadásának a beszüntetését. Habár a hívek továbbra is igényelték volna az általa megkomponált és előadott verseket, nagy fájdalommal el kellett utasítania ezen felkéréseket. Ugyancsak közléseiből tudjuk, hogy a lelkész saját riválisát látta benne, leginkább ezért szorgalmazta a betiltást: „Úgy sírtak az emberek a templomba, amikó én ezeket énekeltem, hogy jobban, mint amikó a pap prédikált. Erőssen szerették az énekeket. S ez vót a nagy baj, hogy én jobban megsirattam a híveket.” Pálfi J. Dénes nemcsak az ilyen verseknek a megírásáról mondott le, hanem egy betegség következtében a kántori szerepkörről is. Utolsó kántori teendőit a 2005. évben a nagypénteki passió eléneklésével végezte. A várfalvi versírók sorába sorolandó Makó Sanyi cigányprímás, aki az 1960-as években megírt verseket a környékbeli falvakban, a temetőben hegedűkísérettel adta elő.

63 Lásd az 1895. évi halottbúcsúztató vers megjegyzését: „E verset írta és a várfalvi unit. templomban elénekelte Ferenczi M. 1895-ben.” 64 Pálfi J. Dénes (sz. 1936) közlése.

EME 10

FODOR ATTILA

Aranyosrákoson is szokás volt halottbúcsúztató verset íratni a temetésekre. Megírásukat Makó Sanyi cigányprímás65 vállalta, hegedűkísérettel adta elő a temetőben a temetkezési szertartás befejezése után. Bálló Jenő (sz. 1950) közlése szerint a cigányprímás halála után a halottbúcsúztató versek megírása és azok előadása elmaradt.66 A gyűjtés során Péter Ilona (1932–2005) egy halottbúcsúztató verseket tartalmazó füzetet adott át. Ebben a füzetben kézzel átmásolt versek voltak összegyűjtve. Nemcsak a rokonok halottbúcsúztató verseit másolta ide, hanem a közeli szomszédokét is. Elmondása szerint nemcsak kedvtelésből, hanem kötelességből is gyűjtötte ezeket a verseket. Az emlékverses füzetekhez hasonlóan lettek kölcsönadva ezek a füzetek (több is volt belőlük, egyesek azonban már nem kerültek többé vissza hozzá) a faluban elő rokonoknak és szomszédoknak. Funkciót váltottak ezek a versek, közkézen forgó olvasmányokká váltak. Péter Ilona nemcsak gyűjtötte és másolta a verseket, hanem memorizálta is őket. Többszöri elolvasásuk során annyira ismertté váltak számára, hogy bármelyiket közülük fel is tudta mondani. Mivel sem könyvek, sem újságok nem álltak rendelkezésére, egyedüli olvasmányainak tartotta ezeket. Kövenden évtizedekkel ezelőtt szintén szokásban volt a halott verses búcsúztatása. Írott búcsúztató nem került elő, mindössze a Tornyainé Gál Margit (sz. 1950) által memorizált és elmondott búcsúztató vers töredéke ismert. A búcsúztatót Ábrahám Sanyi 1963-ban írta.67 Bágyonban az 1915–1967 közötti évekből mindössze öt búcsúztató vers került elő. Ezek szerzői: Csép Titi, Csíki József, Ferenczi Ferenc. Csép Miklós (sz. 1923) és Anna (sz. 1938) közlése szerint a verseket orgonakísérettel Ferenczi Ferenc adta elő.68 Kercseden Bányai Pista (sz. 1932) és id. Fodor Miklós (sz. 1921) közlése szerint ezt a szokást temetésekkor nem gyakorolták, inkább az unitáriusok körében volt elterjedve. A falu többsége református felekezetű. Az itteni reformátusokat prédikációval búcsúztatják, azután a falu legidősebb férfija rendszerint köszönőbeszédet mond a lelkésznek az elvégzett szertartásért, majd a falubeliek nevében ő is elbúcsúzik (rendszerint rögtönzött beszéddel) a halottól. Az itteni unitáriusokat mindig valamelyik szomszéd faluból beszolgáló lelkész és kántor temette el; a kántor verses formában búcsúztatta a halottat, a prédikációt követően. A gyűjtés során Apáczai Miklósné Daczó Katalin (sz. 1938) két Búcsúztató füzetet bocsátott rendelkezésemre, melyben két kercsedi fiatal halott temetésén elhangzott búcsúztató vers volt megtalálható. Emlékezete szerint az 1940-es, 1950-es években a rákosi születésű Korondi Ferenc énekvezér volt az, aki ezeket a verseket megírta a fiatalon elhunyt személyek részére, és Török János kövendi zenész segítségével előadta a temetőben. A kántor által elmondott verset 65 Makó Sanyi cigányprímás szerepköréhez hozzátartozott még a különböző ünnepi alkalmakkor való zenélés mellett a halottak napi megemlékezésekkor a temetőben való zenélés is. Szokásban volt Aranyosrákoson minden halott sírjánál „elhúzatni” az illető halott nótáját. A faluban még mindig él az a szokás, hogy minden (férfi) személy élete során választ magának egy kedvelt nótát, amit aztán az illető sajátjaként tartanak számon. Közli Fülöp Jani (sz.1922). A folklorisztikai irodalomban két leírás is olvasható erről a szokásrendről. Keszeg Vilmos tesz említést egy Kolozsvár környéki faluról, ahol bizonyos közforgalomban levő szövegek egyik része sajátos elosztottságban él. „Mindenki tudja, hogy egyik férfi érdekes karácsonyi beköszöntőt ismer. Ezt azonban nem tanulják meg, vagy ha akaratlanul memorizálják, nem használják, mert az övé.” Keszeg Vilmos: i. m. 2002. 113. A gyimesi csángók a hagyományból választanak maguknak olyan keservest, amelyet a közösség magántulajdonának ismer el, s ezért más nem énekelheti. „Keservese minden gyimesi csángónak van. A szöveget egyénien alakítják ki, ki-ki a maga sorsához, bajához, bánatához igazítva. A dallamok adottak, azokból a legkedvesebben hangzót választják ki. Így lesz a keserves mindenkinek sajátja. [...] Nem illik tehát rajta kívül másnak énekelnie.” Kósa László: A gyimesi csángók hagyományos élete. = Kallós Zoltán–Martin György: Tegnap Gyimesben jártam. Gyimesvölgyi lírai dalok. Budapest, 1989. 5–15. 66 Keszeg Vilmos gyűjtése alapján. Közölve: i. m. 2002. 175. 67 Keszeg Vilmos: i. m. 2002. 215. 68 Keszeg Vilmos: i. m. 2002. 216.


11

rendszerint hat, rózsaszínbe öltözött és kibontott hajú fiatal lány éneke előzte meg. Az ilyenkor elénekelt Egy sír van a temetőben kezdetű népdalt Török János kísérte hegedűvel. Mindössze három ilyen temetésre került sor, ezekre az alkalmakra mindig készült verses búcsúztató is.69 Felvincen az utóbbi időben nem búcsúztatják a halottat. Kiss Albertné Nagy Irén (sz. 1919) közléséből tudjuk, hogy a munkaviszonyban levő férfi temetésén viszont a vállalat egyik alkalmazottja megemlékezik a halottról.70 Csegezben az 1940-es években Ferenczi Ferenc beszolgáló unitárius énekvezér írta meg és adta elő orgonakísérettel a halotti búcsúztatókat. A faluból való távozása után megszűnt a búcsúztatás. Magyarosi Lőrinc (sz. 1927) közlése.71 Harasztoson Király Ferenc írta évtizedekig, egészen az 1980-as évekig a halottbúcsúztató, a lakodalmi, a konfirmálási és egyéb alkalmi verseket. A megírt verseit nem őrizte meg, a temetés lejárta után a hozzátartozók között szétosztotta azokat. A faluból Király Ferenc egyetlen verse került elő. Visszavonulása után a faluban senki sem vállalta az ilyen fajta versek megírását. Ennek következtében a faluban történő temetkezésekre a halott valamelyik hozzátartozója írta meg a búcsúztatót. Az eddigi gyűjtésből egy 1999-ben prózai formában íródott búcsúztató került elő, melynek szerzői az elhunyt személy rokonai voltak.72 A továbbiakban azokról a halottbúcsúztató versekről kell még említést tenni, amelyek a gyűjtés során előkerültek. Egy verespataki halottbúcsúztató vers került elő, amelynek szerzője Pálfi J. Dénes. Feltételezhetően Várfalván íródott megrendelésre, és Verespatakon hangzott el 1981-ben az ottani unitárius temetési szertartás keretében. Más ilyen versről nincs tudomásunk, sem az esetleges ottani versírókról. Torockószentgyörgyről két halottbúcsúztató vers került elő. Mindkettő szerzője Sándor Bálint volt unitárius lelkész.73 Feltételezhetően az 1960-as, 1970-es években még ő vállalta az ilyen típusú búcsúztató versek megírását és felmondását. Mindkét vers a temetési szertartás keretében elhangzott prédikáció záradékát képezi. Feltehetően a templomban hangzottak el. Torockóról származik az eddigi halottbúcsúztató versek legrégebbi változata. Szerzője ismeretlen. 1851 előtt íródott. A versben történő bibliai utalásokról arra lehet következtetni, hogy szerzője pap vagy kántor lehetett. Lelőhelye egy világi énekeket tartalmazó füzet.74 Összegzésként az mondható el, hogy a többségükben protestáns (református, unitárius) aranyosszéki falvakban közkedvelt volt a halotti búcsúztatóknak verses formában történő alkalmazása. Ezt a műfajt többnyire a helybeli kántorok, kántortanítók, alkalmanként valamelyik cigányprímás vagy egy tehetségesebb versíró művelte és alakította a mindig adódó helyzetekhez. A több generációra visszamenő verses halottbúcsúztatás szerves részét képezte/jelentette

69 Csak a fiatalon elhunyt személyeknek kijáró verses búcsúztatásról tesz említést Virág Magdolna is az erkediek köréből. Virág M.: i. m. 1994, 53. 70 Közli Keszeg Vilmos: i. m. 2002. 216. 71 Keszeg Vilmos: i. m. 2002. 215. 72 Keszeg Vilmos: i. m. 2002. 212. 73 A lelkészek között van olyan is, aki egyik szolgálati helyéről – ahol a verses halottbúcsúztatás szokásban volt – átvitte új helyére, ahol addig nem gyakorolták. Így tett Bálint Sándor egykori homoródjánosfalvi lelkész, aki onnan Torockószentgyörgyre távozván, ott is bevezette a verses búcsúztatókat, és a szokást gyakorolta szolgálati évei alatt. Hasonlóképpen járt el a kénosi születésű Fóris Géza, aki a szokást Pipére vitte magával, ahol addig ismeretlen volt. Adorjáni Rudolf Károly: i. m. 2006. 7. 74 A kéziratos füzet az Akadémiai Könyvtár kolozsvári fiókjának kézirattárában található, MsU 1246 jelzet alatt.

EME 12

FODOR ATTILA

az aranyosszéki temetkezési szertartásnak. A szokás a múlt század második felében az egyházi tiltások következtében felszámolódott. Tanulmányomban végigkövettem mindazokat a vizsgálati problémákat, amelyek a halottbúcsúztató vers műfajának a vizsgálata során felmerültek, ezekből próbálva olyan jelentéseket leszűrni, amelyek magyarázatul szolgálhatnak a felvetett kérdéskörökre. A vizsgálódás nem kívánta a teljes erdélyi területet lefedni, hanem ennek egyik régióját, tájegységét, az aranyosszékit. Ebből az álláspontból kiindulva, a már begyűjtött és megvizsgált szövegekből következtetve egy kiterjesztett vizsgálatot próbáltam végezni a halottbúcsúztató vers műfaji sajátosságaira való tekintettel. Célom egy adott terület, adott kulturális környezet, kijelölt/kijelölhető időintervallum közötti szellemi hozadéknak az áttekintése, az alakulási folyamatának a tettenérése volt.

Függelék 1. (Pálffy É. Ilona búcsúztatója) 1. Ma még csak ünnep szombatja Holnap piros pünkösd napja Öröm ünnep egynek másnak Bánatos ahol sírt ásnak.

7. Róza, Liza, Dénes testvér, Édes nénétek arra kér Legyetek jók, erényesek, Hogy boldogok lehessetek.

2. De bánatos ünnepség ez, Mikor a lány így megy férjhez Mint Pálffy Ilona megyen Hogy lakhelye a sír legyen.

8. Öreg nagy apa, nagy anya, Engedelmet kér Ilona. Szerencsétlen unokátok, Elbucsuzik. Isten hozzátok.

3. Ott volt minden hozománya, Szemfedele és párnája. Olyan bus dal zeng felette Hogy busabb tán (már) nem is lehetne.

9. Jo rokonok, jo szomszédok S kiket részvét ide hozott, S kik sajnáljátok a tettem Isten áldjon egyen-egyen.

4. Elvesztette pántlikáját Leányságát, ifjuságát Elvesztette kit szeretett El-el az egész életet.

10. Ifjú legények, leányok Míg lehettek szép virágok, Ne vádjatok korán nyílni Idő előtt elhervadni.

5. Bus szülők így szól hozzátok Szerencsétlen leányotok S aki tán igen szeretett Felejtsetek mindeneket.

11. Különösen te, ki nekem Azt írtad felejthetetlen. Én is küldök egy levelet, A távolba Imre neked.

6. Édes apám, édes anyám Ne haragudjatok reám Bocsássatok meg már nekem Ugyis rövid volt életem.

12. Vidd el, vidd el kedves fecském Ez utolsó levelecském. Végbucsuzó Várfalváról Mond hogy Pálffy Ilonától.


13. Miben csak az vagyon írva, Mond hogy ne olvassa sírva. Itt a halottak mezején Egy uj sirba pihenek én. 14. Nem nehéz a le... Vidd el tehát... Mi is visszük... Oda a hol nem fáj semmi. Szerzője: Ferenczi Mózes, unitárius énekvezér, Várfalva, 1895

2. (Korondi Mózsi búcsúztatója) 1. Kis falumban harangoznak E harangok busan szolnak. Hirdetik, hogy temetés van. Korondi bácsi a koporsoban. 2. Hetvennyolc évet éltem Várfalva volt a kösségem Itt éltem én joban rosszban Szeretetben boldogságban. 3. Hogyha néha el is mentem Ide vissza vágyott szivem Szerettem a kis falumat Éppen ugy mint családomat. 4. Szép családot neveltem fel amért élni s küzdeni kell Nyolc szép élő gyermekem van Értük mindent fel áldoztam. 5. A családom ugy szerettem Értük mindent meg is tettem Éjjet napot egybe téve A családért végig küzdve. 6. Szerettem a falum népét Nem bántottam soha senkit. Mint biro és mint kurátor. Rosszal senki sohsem vádol. 7. Míg e községet vezettem E faluért sokat tettem.

Mindig azért fáradoztam Hogy községem magasztaljam. 8. Magamrol még mit mondjak el Ugyis tudja aki ismer, Hogy én vigkedélyű voltam Szépért joért sokat adtam. 9. Drága kedves feleségem Bucsuzásom hogy is kezdjem Hisz én téged szerettelek El kell válnom mégis tőled. 10. Pálfi Anna feleségem Kivel boldogságban éltem Ötvenhárom évet együtt Nyolc gyermeket felneveltünk. 11. Hogy gyermekeink boldog legyen Te is küzdtél mindig velem Fiuk mesterséget kaptak Lányok meg a staférungat. 12. Házasodtak, férjhez mentek Lakodalma mindeniknek. Esküvők a gyermekeknek Arany lakodalma a szülőknek. 13. Anna lelkem feleségem Ne várj haza többet engem. Itt lett az örökös házam Ott maradt a boldogságom. 14. Anna bocsáss meg én nekem Amig éltünk ha vétettem. Köszönöm mit értem tettél Egézségben betegségben. 15. Az utolsó kivánságom Koporsodat ide várom Hogyha meg halsz Anna lelkem Legyél itt is végleg velem. 16. Drága kedves gyermekeim Zokogva hulltak könnyeim Mikor éreztem hogy el megyek S köztetek nem élhetek.

13

EME 14

FODOR ATTILA

17. Lelkem lányom te Annuska A 8 közül a legnagyobbja Édes apád bucsuzik el Engem soha ne feledj el. 18. Azt kivánom legyél boldog Férjed és a szép családod. Gyermekiddel mindörökre Éljetek ti szeretetben. 19. Drága kedves Mozes fiam Mostmár tölled hogy bucsuzzam Messzi földön élsz már régen Felkerestél sokszor engem. 20. Légy te boldog magyar földön Családodban legyen öröm. Most amikor megpihenek Néked mindent megköszönök. 21. Miklos fiam te jo kovács Most bucsuzik Édes Apád. Szerettelek mindig fiam Mostmár végképp elbucsuzam. 22. Amig éltem mulatgattunk Néha néha civakodtunk. De ha meg is bántottalak, Most én kérek bocsánatot. 23. Kati lányom jön most sorban Legyen családja meg áldva. A férjével ott Kövenden Azt kivánom boldog legyen. 24. Jó lány voltál mindig Kati Mért is kell most elbucsuzni Siron tul is az a vágyom A sors téged mindig áldjon. 25. Dezsö fiam hogy bucsuzzam Mit is mondjak nem is tudam A nagy határt együtt jártuk Most örökre el kell válnunk. 26. Ma már én most meg pihentem Örizd mindig az emlékem

Éljél mindig boldogságban Én pihenek itt a sirban. 27. Margit lányom hogy váljak meg Mit is kivánhatnék néked, Úgy szerettél te is engem Mégsem lehetsz tovább velem. 28. Mert a halál el szolitott Itt maradok végleg távol. Megköszönök mindent Margit Szerettem a férjed Mozsit. 29. Benedektöl hogy bucsuzzam Ő volt a legkisebb fiam Ötet is én ugy szerettem Mint a szivem mint a lelkem. 30. Édes fiam te Benedek Most amikor megpihenek Családodnak azt kivánom Legyen éltek tündér álom. 31. Kicsi lányom kedves Gizi Itt fog apád megpihenni. Szerettem volna még élni S közöttetek boldog lenni. 32. Mindenki magáért hal meg Megcserélni nem tudod meg Lehet koldus lehet király Halál kiált itt a megállj. 33. Nyolc gyerekem arra kérlek Most amikor megpihenek Anyátokat szeressétek Nyugtan én csak ott pihenek. 34. Korondi Pál jo testvérem Bucsuzásom hogy is kezdjem Hisz te engem ugy szerettél Rosszal engem nem illettél. 35. Testvérem te Korondi Pál Haza engem sose várjál Nem látsz többet sose engem Itt kell nekem megpihennem.


36. Husz unokám van még nékem Ezektől kell bucsut vennem Jolán, Zsuzska és családja Legyen nekik boldogsága.

41. Bucsuzom a rokonoktól És soknak családjátol. Akik engem szerettetek Legyen boldog életetek.

37. Annuska és szép családja Kerül most a bucsuzásra Klári, Rozsi és Gizike Itt maradok mindörökre.

42. Bucsuzom a kis falumtol És a kollektiv tagoktol Jo emberek jo szomszédok Töletek örökre vállok Ha életemben bántottalak

38. Mozes, Domi, Öcsi Pali Tátit kell most eltemetni Dezsö, Erzsi, Margit, Ibi, Temetőbe hoztatok ki. 39. Ilonka, Joska, Sanyi, Matyi Miért kell tátinak meghalni Dédunoka Palko, Öcsi Husz unokám fog majd sirni. 40. Sirjatok is keservesen Ugysem láttok soha engem De ha néha erre jártok Tegyetek egy friss virágot.

15

43. Kik most sirom körül állják KORONDI MOZSIT sose várják Örizzék meg emlékemet Ugysem láttak soha engem. 44. Falum népét ugy szerettem Mégis végleg el kell mennem Mindenkitöl elbucsuzom Bucsuzásom be is zárom. Szerzője: Makó Sanyi cigányprímás, Várfalva, 1966

Kolofonok 1. 1895. május 16. Pálffy É. Ilona. Halotti búcsúztató Pálffy É. Ilona fiatalon halt meg, a pünkösdöt megelőző napokban. A vers olvasásakor nem derül ki sem halálának körülménye, sem családi helyzete. Búcsújából mindössze arra lehet következtetni, hogy kedvese is volt (Imre), de aki most távol van tőle, így csak közvetetten búcsúzhat tőle. Pálffy É. Ilona, a „szerencsétlen unoka”, rendre elbúcsúzik szüleitől, a hátramaradt fiatalabb testvéreitől (Róza, Liza, Dénes), a „nagy apá”-tól és a „nagy anyá”-tól, illetve a jó rokonoktól és a jó szomszédoktól. A vers növénymotívummal szegélyezett nyomtatott keretben őrződött meg a család irattárában. Állapota gondozatlan, emiatt a gépelt strófák nehezen betűzhetőek, közülük az utolsó csak töredékében olvasható. Terjedelme 14×4 sor. Szerzője Ferenczi Mózes unitárius énekvezér. A halottbúcsúztatót Kolozsi Tünde gyűjtötte. Várfalváról az eddig összegyűjtött 28 halottbúcsúztató vers közül ez a vers bizonyul a legrégebbinek. 2. 1966. június. 10. Korondi Mózsi felett tartandó búcsúztató Korondi Mózsi 78 éves korában hunyt el. A versből kiderül, hogy az elhunyt személy Várfalva községnek bírója és kurátora volt, aki községéért sokat tett, életében „vígkedélyű” volt, és a szépért és jóért sokat adott. Családi állapotáról megtudhatjuk, hogy nagy családot alapított,

EME 16

FODOR ATTILA

nyolc „szép élő” gyermeke volt. Búcsújából értesülünk arról, hogy feleségével (Pálfi Anna) 53 évet élt házasságban, kivel együtt küzdött a nyolc gyermek felnevelésében. Rendre elbúcsúzik feleségétől, majd nyolc gyermekétől: Annuskától, „a 8 közül a legnagyobbjá”-tól , kinek „férje és szép családja” van, Mózes fiától, aki „messzi földön él már régen”, a „jó kovács” Miklós fiától, Kati lányától, „ki jó lány volt mindig”, Dezső fiától, kivel „a nagy határt együtt járták”, Margit lányától, „legkisebb fiam”-tól, Benedektől, „kicsi lányom kedves” Gizitől. Búcsúzik továbbá Pál „jó testvérem”-től, majd a hátramaradt húsz unokájától (Jolán, Zsuzska, Annuska, Klári, Rózsi, Gizike, Mózes, Domi, Öcsi, Pali, Dezső, Erzsi, Margit, Ibi, Ilonka, Jóska, Sanyi, Matyi, Palkó, Öcsi), rokonaitól, kis falujától és a „kollektív tagoktól”. A vers gépírással készült. 1966. június 19-én íródott, a haláleset után kilenc nappal. Másolatban maradt fenn, a halott leszármazottai közül az egyik unokájának tulajdonában. Szerzője Makó Sanyi cigányprímás. A halottbúcsúztatót Kolozsi Tünde gyűjtötte. Terjedelme 43×4, illetve 1×5 sor. Az eddigi gyűjtött versek közül ez bizonyul a leghosszabbnak, legterjedelmesebbnek. A 21th Century Analysis of Funeral Poems in the Aranyosszék Region. This paper attempts an analysis of the funeral poems created in the historic region Aranyosszék (Aranyos Seat), following those historical moments that lead to the creation, spread, development and, later, the decline and cessation of this genre. Through the presented inquiry, it first of all reviews the history of funeral poems. Based on the results of previous researches, it draws attention to the environment in which these poems were written and to the occasions they addressed, as well as to the identities of the persons who wrote them. Further on, it reflects upon the relationship between the protestant churches on the one side and funeral speeches, respectively funeral poems, on the other. Here we find a review of the prohibitions and canons that appeared since the th 17 century, meant to ban these poems from the liturgical practice. At the same time, the paper conducts an inquiry on the causes behind the prohibition of these poems that later almost completely dropped out of use. Finally, analyzing the Transylvanian, and within that, regional (Aranyosszék) peculiarities of the genre, the article covers the results of the author’s researches conducted between 2003–2006 in the settlements of the Aranyosszék region. Referencing the content of the gathered material (more than 50 poems), this part offers a review of the former (and possibly current) practice of writing such poems.

EME Salló Szilárd

Az urszita rontáshiedelem a Gyimesekben 1. Bevezető Jelen tanulmány a rontáshiedelmek egyik típusának, az urszita típusú rontásnak a működését vizsgálja, Gyimesfelsőlokon. A dolgozat alapjául szolgáló kutatást 2006 novemberében végeztem, a gyimesfelsőloki emberekkel való interjúk során főként az urszita rontáshiedelemre kérdeztem rá. Ezek a hiedelmek mind a mai napig élnek, tehát nemcsak múltbeli események kapcsán kerülnek elő. Az adatközlők az urszitáról úgy beszélnek mint ma élő funkcionális hiedelemről. A tanulmányban azt vizsgálom, hogy az urszita típusú rontás hogyan helyezhető el a Gyimesfelsőlokon fellelhető más rontástípusok között, valamint szakirodalmi vonatkozásban e rontástípusnak melyek az előzményei, ugyanakkor más helyeken milyen formái ismertek. Továbbá azt vizsgálom, hogy miért éppen ezzel a rontástípussal szolgálnak a közösség tagjai különböző bajok magyarázatára, s emellett megfigyelem azt is, hogy mennyire nevezhető általánosnak egyik adatközlőm kijelentése, mely szerint az urszita az összes rontástípus közül a legveszélyesebbnek tekinthető. Azt is kutatom, hogy jelen esetben kik azok a jósok, jósasszonyok, akikhez a közösség tagjai fordulnak urszita rontás esetén, célom megfigyelni, hogy az esetek többségében e jósok, jósasszonyok közösségen belül vagy azon kívül helyezkednek-e el. A kutatást részben olyan Gyimesfelsőlokon élő személyek segítségével végeztem, akik már korábbi gyimesfelsőloki gyűjtéseim során interjúalanyaim voltak, másrészt olyan emberekkel is felvettem a kapcsolatot, akik elmondásuk szerint közvetetten vagy közvetlenül részesei voltak az urszita típusú rontásnak.

2. A rontás fogalma A rontás az egyik legfontosabb mágikus eljárás. Több elnevezése is előfordul, ilyenek például a tétemény, a csinálmány, megcsinálás, bántás, vesztés.1 A fogalom a boszorkánynak tartott személy más emberre irányuló ártó cselekedetét fedi. E cselekedettel a rontó fél az áldozat egészségében, javaiban vagy kapcsolataiban tesz kárt.2 Rontásként értelmeződik a termesztett növények rossz terméshozama, a tejhozam csökkenése, a különböző házimunkák sikertelensége, a szerelmesek egymástól való elhidegülése is, valamint az ember, illetve állat megbetegedése.3 A rontás leggyakrabban az ártó félnek az érintésével, rontó szereknek a megetetésével, megitatásával, különböző tárgyak küszöb alá vagy udvaron való elhelyezésével, illetve földbe való elásásával történhet.4 Rontás esetén a megrontott személy megbetegszik, vagy testi fogyatékossá válik, de az is gyakori, hogy közvetlenül a rontás elkövetése után bekövetkezik a halála. A rontás legsúlyosabb következménye a megrontott fél halálának a bekövetkezte. Ilyen módon beszélhetünk rontásos halálról is. 1

Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar néprajzi lexikon. IV. Akadémiai Kiadó, Bp. 1987. 368. Komáromi Tünde: Hat boszorkány rontásai. Kolozsvár 1584. = Szabó Árpád Töhötöm (szerk): Életutak és életmódok. Kriza János Néprajzi Társaság, Kvár 2002. 29. 6. 3 Dömötör Tekla (főszerk.): Magyar néprajz. Népszokás, néphit, népi vallásosság. VII. Akadémiai Kiadó, Bp. 1990. 684. 4 Pócs Éva: Szócikkek egy mágiaenciklopédiához. Ethnographia 115. évfolyam 1. sz. Bp. 2004, 21. 2

EME 18

SALLÓ SZILÁRD

A rontásos halál lelki eredetű halál, ugyanis a halál előidézése egy adott személy pszichés állapotából fakad, aki azt ellenségére irányítja a fekete mágia valamely eszközével.5 Betegség esetén, mivel az emberek rendelkeznek egy betegségmagyarázó repertoárral, abból választanak egy lehetséges okot. Saját testükön tapasztalható jeleket figyelnek meg. E jelek megerősítik őket abban, hogy valóban rontás áldozatai lettek. 6 A rontás ténye gyanúként merül fel az illető személyben. Saját elképzelésének megerősítése végett egy specialistához fordul, aki miután diagnosztizálja betegségét, azt is megállapítja, hogy a rontás mely személytől eredeztethető. A rontás tudatos, szándékos cselekvés. Két fő formája létezik, az egyik a közvetítő nélküli, direkt rontás, a másik pedig a közvetítővel történő rontás. Ez utóbbi esetben a másnak rosszat tenni kívánó fél egy specialistához fordul célja eléréséhez. E specialista, aki román papként vagy jósként is megjelenhet, fizetség ellenében végzi ártó tevékenységét.

3. A rontás okozói Keszeg Vilmos Mezőségi hiedelmek című munkájában a rontás okozóinak két nagy kategóriáját különíti el, egyrészt vannak a természetfölötti lények, másrészt az emberfeletti erővel rendelkező lények.7 Az ebben a részben tárgyalt hiedelemlények a szépasszony kivételével mind az emberfeletti erejű lények kategóriájába sorolhatók be. Gyimesfelsőlokon a rontás okozójának több típusa is ismert. Az egyik típust fermekás néven emlegetik. Ez a megnevezés a román a fermeca szóból került nyelvükbe, és ’megbabonáz, elbűvöl, elvarázsol’ a jelentése. A fermekások lehetnek férfiak is, de többségükben nők. Magyar Zoltán saját gyűjtése alapján megjegyzi, hogy a fermekások a tejhaszon megszerzésére törekednek, ez abból is fakad, hogy hatalmuk csupán az állatok tejének mágikus elvitelére korlátozódik. Ezek a fermekásnak nevezett asszonyok a patakvölgyek egyszerű asszonyainak sorából kerülnek ki.8 Egy másik típusa a gurucsás. Ennek a tevékenysége magára a rontásra irányul, ez a rontás egyaránt lehet ember és állat ellen irányuló. A harmadik, talán legszínesebb rontó típust szépasszonynak nevezik Gyimesfelsőlokon. Magyar Zoltán a szépasszonyt úgy határozza meg mint az erdélyi tündérhiedelmek alámerült továbbélését.9 A negyedik olyan hiedelemlény-típus, amely rontó, démonikus vonásokkal teljes, már-már átmenetet képez a természetfeletti és természetfeletti erejű boszorkány között. Ők azok a személyek, akiket a Gyimesekben leggyakrabban boszorkánynak neveznek.10 Ötödikként az urszitásnak nevezett hiedelemlény típusát említem. Véleményem szerint az urszitás a fent megnevezett rontók közül a gurucsással áll legközelebbi kapcsolatban.

5 Balázs Lajos: Menj ki én lelkem a testből. Elmúlás és temetkezés Csíkszentdomokoson. Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda 1995. 244. 6 Komáromi Tünde: Hat boszorkány rontásai. Kolozsvár 1584. = Szabó Árpád Töhötöm (szerk.): Életutak és életmódok. Kriza János Néprajzi Társaság, Kvár 2002. 29. 7 Keszeg Vilmos: Mezőségi hiedelmek. Mentor Kiadó, Marosvásárhely 1999. 123–125. 8 Magyar Zoltán: A csángók mondavilága. Balassi Kiadó, Bp. 2003. 95. 9 Magyar Zoltán: i. m. 96. 10 Uo.

EME AZ URSZITA RONTÁSHIEDELEM A GYIMESEKBEN

19

4. Egyénre irányuló rontástípusok Gyimesfelsőlokon 4.1. Csináltatás – földön elhelyezett tárggyal való rontás A rontás azáltal történik, hogy a rontó személy az áldozat udvarán tárgyat helyez el. Ezt a tárgyat azért helyezi el, hogy az közvetlen kapcsolatba kerüljön a megrontandó féllel, s így a tárgy kifejthesse hatását. Mohay Tamás a csinálmányt kotyvalékból elkészített rontásként, varázslásként nevezi meg.11 Pócs Éva a tárgyakkal való rontásnak két módszerét különíti el, az egyik az érintkezéses mágia elvén működik, a másik módszer a participációs mágián alapul, eszerint a rontó fél behatol a megrontandó életterébe, és ott olyan tárgyat helyez el, amellyel majd rontást okozhat.12

4.2. Átok mint rontási technika Az átok a rontási technikák közé is besorolható. Az átok formájában kimondottak az átok céljául is szolgálhatnak, de ugyanakkor az átok a bajok utólagos magyarázata is lehet. Pócs Éva fontos tényezőként említi, hogy az átok csak arra száll, aki bűnös. Ahogyan az általa végzett gyűjtésekből is kiderül, a közösség tagjai az átkozódást igazságos dolognak tartják. Mint megjegyzi, az is gyakori, hogy Istenre hárítják az átkot, így a rontás emberi eszközét felemelik a természetfeletti szférába, s ennek köszönhetően majd Isten sújt le a bűnösre.13

4.3. A böjt mint lehetséges rontástípus A böjt gyakran akkor bizonyul hatásosnak, amikor az átokkal egybefonódik, viszont a rituális böjt egymagában is szolgálhat rontó eljárásként, s gyakran azzal a céllal történik, hogy a sértő személy halálát okozza. A fogadott böjt az egyház által előírt böjttől teljesen különbözik, viszont egy balkáni eredetű archaikus válfajának tekinthető.14 Komáromi Tünde a böjtöt úgy nevezi meg mint végzetes célzatú rontó eljárást, amelynek vezetője a román pap. Abban az esetben, hogyha valaki bűntelen emberre böjtöl, a kívánt hatás rajta teljesedik be.15

5. Az urszita típusú rontás 5.1. Terminológia Az urszita típusú rontás az egyénre irányuló rontások egyik formája. A fogalom Gyimesfelsőlokon általánosan ismert, azonban a jelentéstartalmára vonatkozó megjegyzések különbséget mutatnak. Habár a közösség tagjai közül sokan ismerik a fogalmat, pontosan nem tudják behatárolni, hogy mit fed a megnevezés. Többen a rontás legveszélyesebb formájának tekintik. A hiedelemközlések azt mutatják, hogy az urszita rontás gyakori hasonlóságot mutat a 11 Albert Ernő: Boszorkányos dógok. Gyimesi csángó hiedelemmondák, hiedelmek. Bon Ami Kiadó, Sepsiszentgyörgy 1995. 8. 12 Pócs Éva: Átok, rontás, divináció: boszorkányság a vallás és mágia határán. = Pócs Éva (szerk.): Két csíki falu néphite a századvégen. Európa Folklór Intézet – Osiris Kiadó, Bp. 2001. 431. 13 Pócs Éva: i. m. 433. 14 Uo. 15 Komáromi Tünde: A gyógyító román pap. Néprajzi Látóhatár V. 1996. évfolyam. 1–2. 90.

EME 20

SALLÓ SZILÁRD

rontások egy másik típusával, a csinálmánnyal, ennek oka abban keresendő, hogy funkciójában szoros kapcsolatban áll e két rontástípus. Az urszita rontáshiedelem legnyilvánvalóbban a birtokviszonyokkal kapcsolatos konfliktusok által kerül élőtérbe, de ugyanakkor a szerelmi viszonyok rendezésében is szerepet kap. Akárcsak a csinálmányt, az urszitát is fel lehet oldani, ebben szerepet kapnak azok a specialisták, akik a helyi közösség vagy távoli települések jósai/jósasszonyai közül kerülnek ki. Az urszitát a szakirodalom sorsvetésként is megnevezi, ez a fogalom azonban nem ismert Gyimesfelsőlokon. Keszeg Vilmos a mezőségi hiedelmek kapcsán írja, hogy az urszita a rontásnak egy sajátos formája, ennek során a specialista megidézi az áldozat béka alakú szellemét. Ha a békát elpusztítják, az áldozat is nemsokára meghal. Ezt a típusú rontást a Mezőségen pe ursâtaként nevezik meg.16 Magyar Zoltán csángó mondagyűjteményének egyik hiedelemtörténetében e rontáshiedelem nyers urszita vetéseként jelenik meg. Ennek bekövetkezte esetén tizenkét órán belül beáll a megrontott fél halála.17 Antal Mária a gyimesi csángók hiedelmeiről írott könyvében említést tesz az urszitára vonatkozóan. Az urszitát úgy határozza meg mint útra tett rontást.18 Pócs Éva írja, hogy a sorsvetés román területen ursitoare, ursinica néven ismeretes.19 Innen származik az urszita elnevezés is. Pócs a sorsvetést szavazásként megjelenített divinációnak nevezi. Ennek lényegét görög és bolgár példán keresztül érzékelteti, ugyanis a görögök és bolgárok sorsasszonyai felírják a gyerek homlokára a sorsot. Ez esetben áldozatul a gyermek fejéhez ételt-italt készítenek. A sorsasszonyokról szóló mondák általában arról számolnak be, hogy három asszony arra szavaz, hogy hogyan, mi által fog a gyermek meghalni. A hármas halál leggyakoribb változatai a vízbe fulladás, a tűzeset folyamán való halál, állat okozta halál vagy tűz-víz-akasztófa halál.

5.2. Az urszita lehetséges előfordulásai Gyimesfelsőloki terepmunkám során az urszitának nem találkoztam azzal a típusú előfordulásával, amely a románságnál megjelenik. Míg a románoknál a sorsasszonyokat természetfeletti lényekként tartják számon, addig a Gyimesekben az urszitásról mint élő emberről, a közösség rontó szándékú tagjáról beszélnek. A hiedelemközlésekben megjelenik az urszitás mint személy alakja is, de ennél jóval gyakoribb magának a rontáscselekedetnek a megnevezése, amely leginkább az urszitát vet alakban jelenik meg. Ebben a részben az urszita Gyimesfelsőlokon előforduló változatait vizsgálom. Az egyik adatközlő, B. A. az urszitát olyan rontástípusként nevezi meg, amelyet rendszerint a lakóépület alá helyeznek el. Az asszony egy személyes történetet ismertet az urszitával kapcsolatban. Szülei halálának történetét beszéli el. Véleménye szerint szülei halálát urszita rontás okozta. Ezt a rontást nem csupán szülei halálához köti, hiszen azt tartja, hogy a szülei szomszédainak is halálát okozta. Az urszitáról mint egy hosszabb folyamat előidézőjéről beszél. Az emberek halálát többszörös állatelhullások előzték meg. Az adatközlőnek nincsenek kétségei afelől, hogy mindezen eseményeket urszita rontás okozta. 16

Keszeg Vilmos: Mezőségi hiedelmek. Mentor Kiadó, Marosvásárhely 1999. 75. Magyar Zoltán: A csángók mondavilága. Balassi Kiadó, Bp. 2003. 520. Antal Mária: A gyimesvölgyi csángó magyarok hitvilága. General Press Kiadó, Bp. 2004. 309. 19 Pócs Éva: Sors, bábák, boszorkányok. Archaikus sorsképzetek a Közép-Kelet-Európa hiedelemrendszereiben. = Pócs Éva (szerk.): Sors, áldozat, divináció. Janus – Osiris Kiadó, Bp. 2001. 207. 17 18


21

Ebből az esetből kiindulva azt vizsgáltam, hogy az urszita a gyimesi emberek tudatában valóban egy lakóépület alatt elhelyezett rontástípus-e, vagy csupán ennek a rontásnak az egyik formája. Az újonnan elbeszélt történetekből megbizonyosodhattam, hogy az urszita rontás nem helyezhető el egy merev kategóriarendszerben, hiszen a közösség tagjai többfajta előfordulását említik. Az adatközlők közül többen is az urszitát a csináltatással azonosítják, nem téve különbséget a kettő között, míg mások az urszitát elhatárolják az állatok rontásától, valamint a csináltatástól. Mindezek ellenére az adatközlők egyazon véleményen vannak azzal kapcsolatban, hogy az urszita rontás halált idéz elő, amennyiben a megrontott fél nem fordul egy specialistához saját gyógyulása érdekében. Egyik adatközlőm, Gercuj Margit részletekbe menően beszél az urszitáról, azonban az nem ház alatt elhelyezett rontástípusként jelenik meg, hanem lakott területen kívüli rontásként.20 Az adatközlő a rontásnak ezt a formáját nem csupán a múltba vetíti vissza, olyan rituális rontó cselekedetként tárgyalja, amelynek napjainkban is hagyománya van. Elmondása szerint az urszita csupán az emberre irányuló rontás, és rendszerint halálos kimenetelű. A rontást ember végzi, és a rituálé tudatosan történik. Az ő szavaival élve az urszita vetése abból áll, hogy egy vagy több vasabroncsot helyeznek egy csutakra, azt rászorítva okoznak fájdalmat a megrontandó félnek. Elmondása szerint jelentése van annak is, hogy a csutakra hány vaskarika kerül, hiszen amennyiben három abroncsot helyeznek a fatörzsre, azzal a megrontandó fél halálát okozzák. Pontosan megnevezi a rontás lefolyásának idejét is. Urszita rontás esetén negyven nap után hal meg a megrontott fél. A rontás feloldásának egyetlen módja az, hogyha a csutakra helyezett abroncsot eltávolítja vagy eltávolíttatja a megrontott személy. A rontásfeloldásban szerepet kap a specialista is, aki a megbetegített fél tudomására hozza, hogyan rontották meg, valamint közli azt is, hogy milyen módon lehet megsemmisíteni a rontást. Az urszitának e típusával kapcsolatban nem ismertet személyesen megélt történetet, viszont elbeszél egy az urszita jelenségkörébe tartozó rontásesetet, amelyben anyósa megbetegedését közli.21 E megtörtént esemény a nyolcvanas évekre tehető. 20 Én úgy hallottam, hogy az urszita egy olyan dolog, hogy kimennek az erdőbe, s ott keresnek egy csutakot, visznek magukkal vas abroncsot. S hogy a mondást, hogy mit mondnak vagy mit csinálnak… azt tudom, hogy mit csinálnak, azt mondják, hogy reahúzzák azt a karikát, az vasból van, reatesznek egyet, kettőt, hármat. Ha hármat tesznek, halálra teszik. Az a vas ahogy szorítsa azt a csutakot, úgy szorítsa az a fájdalom azt, akinek teszik. Az negyven napon belül… Ha urszitát tesznek, halálra teszik, az meghal. Hogy negyven napon belöl-e, hogy valamennyicskével többet szenved, kínlódik, de az egy olyan betegségbe esik, hogy azon segíteni nem tud. Hiába próbálkozik gyógyszerrel, hiába próbálkozik akármivel, amíg rea nem talál egy olyanra, aki azt ki tudja kötni, ki tudja csinálni, elkűdik az embert, hogy kerejse meg, met azt olyan helyre teszik, ahol az embernek köze van… hogy mondjam… Mondjuk kaszálója van, le van vágva a fa, oda arra a csutakra es húzhassák. S akkor elkűdik az embert, hogy menjen el, s azokot az abroncsokot vagdalja el vagy vegye le, ahogy le tudja venni. Vegye le, met csak úgy tudják megszabadítani, me úgy van odatéve. Osztán hogy ők még miket berbetyálnak, miket mondnak oda, azt csak az tudja, aki az ilyenyekvel foglalkozik. (Adatközlő Gercuj Margit) 21 Van, amelyik fekete tyúkot teszen. Azt es azt mondják, hogy a házolból elviszen egy fekete tyúkot, de tiszta fekete tyúkot, nem szabad legyen semmilyenféle tollú, tiszta fekete. Azt es olyan helyre teszi, ahol az egyén haragosa jár. Valahova az övére. Megöli, s odateszi, ahol a másik jár. Arra tapod… az rettenetes nagy beteg, olyan beteg, hogy azt se tudja, mi van vele, akkora fájdalomba van. Na ezeket, így hallottam, elmondta a férjem, hogy az ő édesanyjának es vót téve fekete tyúk. Az történt, hogy halálos vót, s vót egy Ili Miklós nevezetű Pottyondba, Csíkszentgyörgy valamikor. S akkor az az ember nem dolgozott hülyeséggel, nem ilyen fermekákkal. Biblia könyve vót neki, imádságos könyve, ő Istenen keresztül szabadította meg az embert. Akkor apósom elment oda délután, Csobányosba vót a lakásik, s elment Pottyondba, na akkor ott elmondta, hogy mi van, s hogy utolsó percei vannak a feleséginek, a felesége má halálon, akkor azt mondja, inget vagy valamit hoztál-e. Olyan kell oda, amit akkor vetett le, hogy szennyes legyen, hogy vót a testin. S akkor azt mondta tátá, hogy igen, hoztam. Na gyorsan vegyed elő, s elévette az ingem s reamisézett, s elintézte, amit kellett, mindenféle imádságot. Akkor eközt megmondta neki, hogy valahol a ház körül, szántóföldbe vagy valahol keressék meg, me valami el kell

EME 22

SALLÓ SZILÁRD

Az asszony elmondása szerint anyósának udvarában egy rosszakarója fekete tyúkot helyezett el, azzal betegítve meg az asszonyt. A fekete tyúkot a rontó fél az asszony közvetlen lakókörnyezetében ásta el, és azáltal következett be a rontás, hogy az asszony nap mint nap elhaladt azon a helyen, ahová a tyúk el volt ásva, így érintkezéses alapon került kapcsolatba azzal. A történet elbeszélése során az asszony hangsúlyozza, hogy e rontás kapcsán meghatározó, hogy a leölt tyúk tollazata fekete színű legyen, másképp nem érvényes a rontás. E történetet Gercuj Margit férjétől hallotta, aki a rontás feloldására vonatkozóan is adatokkal szolgált. A megrontott édesanya fizikailag olyannyira leépült, hogy betegségének végső stádiumában ágyban fekvő beteg lett, és nagy fájdalmakat élt át. A férj arra gyanakodva, hogy feleségét megrontották, egy specialistához fordult a rontás feloldása érdekében. Egy alcsíki, Ili Miklós nevű pottyondi (Alcsík) gyógyítóhoz fordult segítségért, aki a megrontott asszony viselt inge által tudta helyrehozni a beteget. A férj az asszony ingét átadta a jósnak, aki arra ráimádkozott. A férfi hazatérve feleségére terítette az inget, ennek az volt a következménye, hogy a beteg asszony másnapra meggyógyult. Az adatközlő elmondta, hogy az udvarban elhelyezett fekete tyúkot is megtalálták, és a folyóvízbe dobva semmisítették meg. Mint a történetből látjuk, e rontás esetén az érintkezéses mágia lép érvénybe. A megrontott asszony érintkezés útján kerül kapcsolatba a fekete tyúkkal, amely megbetegíti őt, de ugyanakkor szintén az érintkezés által válik lehetségessé az asszony gyógyulása is, hiszen a gyógyítóval közvetlen kapcsolatba kerül a ruhadarab, amely akkor tölti be végső szerepét, amikor azt ráterítik a beteg asszonyra. A fenti történetből is kitűnik, hogy egy gyógyító ember hozza helyre a megbetegedett aszszonyt, az azonban nem világos, hogy az illető személy csupán gyógyítással foglalkozik-e, vagy ugyanakkor rontáscselekvéseket is végez. A gyimesi közösségben is az tapasztalható, hogy a rontó és gyógyító személye leggyakrabban nem különül el egymástól. A közösség tagjai, mivel azt feltételezik, hogy az adott személy mágikus képességekkel rendelkezik, ezért sérelmeikkel s ugyanakkor betegségükkel is hozzá fordulnak. Krupa András írja, hogy az általa gyűjtött adatok szerint, aki rontást hárított el, az ugyanakkor rontott is, s ezáltal a közösség szemében boszorkánnyá válhatott.22 Ahogyan a Gercuj Margit által elbeszélt történetből kitűnik, rontás esetén hasonlósági alapon történik a cselekvés, hiszen analógiás módon azt tartják, hogy ahogyan a vasabroncs szorítja a csutakot, ugyanúgy szorító érzést él át a megrontott egyén. Szintén az analógia kap szerepet abban is, hogy a fa kiszáradása összefüggésbe kerül az egyén halálával, ugyanis azt tartják, hogy mire a fa kiszárad, akkorra a megrontott fél is meghal. Magyar Zoltán is közöl egy hasonló hiedelemtörténetet, amelyet Urszita alfejezet alatt tárgyal. Ebben a történetben nem jelenik meg az analógiás eljárás, a rontás itt magára az élő fára irányul. Azáltal, hogy rámiséznek, a fa kiszárad.23 legyen téve. S akkor aztán… Sietek, azt mondja, me késő az idő, me apósom, Isten nyugtassa… jaj, Istenem, Istenem, setét van, setétedik s még hol van Csobányos. S azt mondja, ne törődj, csomagoljad essze, s indulj. Má akkor olyan késő vót, hogy szürkület vót. Az az ember mit csinált, mit nem csinált, azt mondta az ember, magyarázta tátá, hogy ő tudja, hogy kijött az ajtón, a kapun, s akkor má otthon lépett bé a házba. Hazajött, anyósom, ahogy feküdt, az inget reaterítették, má nem szólott senkihez, hatalmas nagybeteg vót. Reaterítették az inget, s reggel felkelt, s kiment az istállóba a marhák közé. Olyan hatása vót annak a… (Adatközlő Gercuj Margit) 22 Krupa András: Hiedelmek, varázslatok, boszorkányok. Békés Megyei Tanács Végrehajtó Bizottságának Művelődési Osztálya, Békéscsaba 1974. 219. 23 Magyar Zoltán: A csángók mondavilága. Balassi Kiadó, Bp. 2003. 520.


23

Az analógia nemcsak a rontásban, de a gyógyításban, a rontás feloldásában is szerepet kap. Az idézett elbeszélés bizonyíték arra, hogy a fa kiszárításának céljával szemben létezik a fa megszépítésével járó tevékenység.24 Ez az eljárás éppen az ellenkezőjét hívta elő, ugyanis minél szebben öltöztették fel a bokrot, annál sikeresebb lehetett a gyógyítás. Egy másik adatközlő, Tankó Anna az urszitát láthatatlan jelenségnek nevezi, amelyet elhintnek, elszórnak azzal a céllal, hogy valaki abba belelépjen. A rontás elkövetője itt is az egyén. Az asszony az urszitáról mint ma is gyakorolt rontáscselekedetről beszél.25 Urszita típusú rontás kapcsán a hidegségi nagynénjével megtörtént esetet említi. Elmondása szerint a hidegségi asszonynak urszitát vetettek, s ennek következtében az asszony egész életére sánta maradt. Az adatközlő az urszita elhelyezésének okára vonatkozóan is magyarázattal szolgál. Nagynénjét bosszúból rontotta meg egy a férjével kapcsolatban levő asszony. Ebben az esetben urszita és csinálmány között nem vonhatók meg éles határok, mivel ezzel a típusú történettel mindkettő leírható.

6. Fogalmak közötti átfedések – csinálmány, urszita Az adatközlők elbeszéléseiből az tűnik ki, hogy legtöbb esetben az urszita rontás azonosul egy másik típusú rontással, a csináltatással. Urszitát vetni és csinálmányt elhelyezni egyes adatközlők számára ugyanazt jelenti. A kettő között abban tesznek különbséget, hogy az urszita a csináltatáshoz viszonyítva nagyobb horderejű. A csináltatások esetében a rontók nagybeteggé teszik ellenségeiket, míg az urszita elhelyezésekor a végső cél a halál okozása. Az adatközlők tudatában legtöbb esetben nincs éles elkülönülés az urszita és a csinálmány között. Ezt bizonyítja egyik adatközlőm, Timár Teréz elbeszélése is, aki urszitaként tárgyalja az amúgy csináltatásnak is felfogható rontásesetet. Ő nem egy, saját családjában megtörtént esetet beszél el, hanem egy hajdanán anyósától hallott történetet ismertet. E történet szerint urszitának nevezték a lépcső alatt elhelyezett rontást. Ez a rontás is azáltal aktivizálódott, hogy a megrontandó fél több alkalommal is áthaladt azon a felületen, ami alá az urszita el volt helyezve. Ennek következtében megbetegedett, és állapota fokozatosan romlott, végül a rontás következtében meghalt. A közösség elbeszélései szerint a rontás által bekövetkezett betegséget a hivatásos orvosok nem tudják sem diagnosztizálni, sem gyógyítani, a megrontott fél családtagjai hiába fordulnak hozzájuk. Több rontáselbeszélés is azt tanúsítja, hogy a halálos kimenetelű rontások helyrehozatalának az egyetlen módja a jóshoz, specialistához való fordulás. A jós rendszerint különféle rituálék által fényt derít a betegség okára, és helyrehozza a megrontott egyént. A Timár Teréz által elbeszélt történetben a jóshoz való fordulás megtörténik, azonban az már a betegség végső stádiumában történik, így a gyógyító sem tudja megakadályozni a halál bekövetkeztét. Más rontáselbeszélések ezzel szemben azt bizonyítják, hogy a megrontott félnek azért kell meghal-

24 Azt hallottam, hogy felőtöztettek egy bodzát. Beteg vót valaki, s avval javították, hogy valahol félre egy bodzát felőtöztettek, szépen. Bokrot. Felőtöztettek, s avval gyógyították meg. Hallottam, hogy mondják, hogy aztán reataláltak vót. Azt még nagymámámtól hallottam vót, hogy osztán reataláltak vót arra a bodzára, szépen fel vót őtöztetve, megjavították a beteget, de hogy még mit csináltak, nem tudom. (Adatközlő Ambrus Anna) 25 Leteszik, de az olyan látatlan szín, hogy azt nem látod. Nem látod meg, hogy mit hintnek el. Úgy nevezték, urszita, az valamilyen por, ilyesmi. Az akármilyen, aki belélépik, ha annak szánják, ha másnak szánják, az, aki kilépett az ajtón, belélépett, így az ajtó nyílásába tették, mehettem én es ki, vagy mehetett a férjem vagy akárki, nem nekünk vót, de úgy es mü léptünk belé, s az javíthatlan vót. (Adatközlő Tankó Anna)

EME 24

SALLÓ SZILÁRD

nia, mert orvosi beavatkozás történik, s mivel orvosok nem tudják kezelni a rontást, a műtét végképp megpecsételi a beteg személy sorsát. Az adatközlőkben fel sem merül az, hogy esetleg szervi megbetegedés vagy valamilyen pszichés szinten megnyilvánuló betegség okozza az egyén leépülését. A közösség tagjai a betegség okaként a rontást nevezik meg, ezzel egyfajta védezési technikát alkalmaznak a velük konfliktusban álló személyekkel szemben. Balázs Lajos írja ezzel kapcsolatban, hogy egyfajta pszichogén halálelőidézésről lehet beszélni, mivel a halál előidézése egy adott személy pszichés állapotából fakad, aki azt ellenségére irányítja a fekete mágia valamilyen eszközével.26 Az adatközlők többsége az urszitát ember ellen irányuló rontásnak tartja, azonban nem egységes a kép e tekintetben sem, hiszen az egyik adatközlő, Timár Teréz a tehén megbetegedéséhez fűződően említi, hogy annak azért romlott meg a teje, mert urszitát vetettek.27 Timár Teréz fogalomhasználatában az urszita és csinálmány ugyanazt fedi. Véleménye szerint a román nyelvterületen élő csángók használják gyakrabban az urszita kifejezést, az ő közösségükben is ismeretes a fogalom, viszont a csinálmány fogalma sokkal elterjedtebb. Az asszony e két fogalmat felváltva használja. Az urszita kifejezést rávetíti az amúgy korábban csinálmányként tárgyaltakra. Ez abban is megnyilvánul, hogy a rontó asszonyt urszitás asszonynak nevezi. Véleménye szerint az urszitás, illetve gurucsás között nincsen különbség, annak megnevezése egyénenként változik. Keszeg Vilmos mezőségi hiedelemgyűjtése kapcsán azt hangsúlyozza, hogy a román és magyar mitológiában megtalálható hiedelemképzetek egymás vonzáskörébe kerülhetnek, azonban e két hiedelemkör hosszú távon nem képes egymás mellett megmaradni, s ennek következtében vagy egy szisztematikus hiedelemkör jön létre, vagy dominánssá válik valamelyik a kettő közül. Keszeg továbbá megjegyzi, hogy a mezőségi hiedelmek esetében gyakori a román képzetnek a dominanciára jutása s ezáltal a hiedelemképzetek keveredése.28 A hiedelemképzetek keveredése abban is megmutatkozik, hogy az urszita típusú rontások a gyimesiek képzetkörében a székelyek körében is élő hiedelemképzetekhez hasonulnak, de ugyanakkor román hatást is mutatnak. Az urszita megnevezés a román ursitoaréből származik, és annak magyar megfelelője a sorsvetés. Pócs Éva a sorsvetést szavazásként megjelenített divinációként nevezi meg. Bolgár, valamint görög példák azt mutatják, hogy a sorsasszonyok gyermekek születésekor felírják azoknak homlokára sorsukat, vagyis azt, hogy milyen körülmények között fognak meghalni.29 A gyimesekben előforduló urszita már nem ezt a képzetkört testesíti meg, hiszen ezekben a hiedelmekben szó sincs olyan sorsasszonyokról, akik determinálják a gyermekek sorsát, azonban a rontók személyében felfedezhetjük a mások sorsának befolyásolására való törekvést, amely rendszerint az egyén megbetegítésében, halálában nyilvánul meg.

26 Balázs Lajos: Menj ki én lelkem a testből. Elmúlás és temetkezés Csíkszentdomokoson. Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda 1995. 244. 27 Az urszitáról, egyet mást... nagymamámtól maradt vissza, hogy aki valamelyikvel haragba vót, vaj nem tudtak megegyezni, urszitát vettek. Mondjuk én nem hiszem, csak van, aki..., a régiek hitték. Ha valaki elbetegedett, doktor sem volt ennyi, mindegy na... urszitát vettek. Osztán azokot, aki megbetegedett, szentelt vízvel hintették, s imádkoztak, hogy az urszita távolodjon. Hogy osztán ez igaz vót, vagy nem vót igaz, én se tudom. Nagymamámtól hallottam. S akkor még olyant is mondtak, hogy amikor a tehen kellett megborjúzzon, akkor utána nem adtak senkinek ki kölcsönt se, met akkor az elvitte a szerencséjét, s urszitába tette. S ezt így tartsák, hogy a tehén es mikor megborjúzik, akkor nem adnak senkinek semmit, hogy ne tegye urszitába, nehogy elvigye a szerencséjit. (Adatközlő Timár Teréz) 28 Keszeg Vilmos: A román pap hiedelemköre. Ethnographia 1996. CVII. 1–2. 151. 29 Pócs Éva: Sors, bábák, boszorkányok. Archaikus sorsképzetek a Közép-Kelet-Európa hiedelemrendszereiben. = Pócs Éva (szerk.): Sors, áldozat, divináció. Janus – Osiris Kiadó, Bp. 2001. 207.


25

Egy előzetes gyűjtés alkalmával Timár Teréz a fermekás asszonyok rontásait beszéli el. Ez alkalommal újból előkerülnek ilyen jellegű történetek, de érdekes módon a rontás okozójaként már nem a fermekás asszonyt nevezi meg, hanem az urszitás kifejezést használja. Krupa András boszorkányokkal kapcsolatos írásában többek között azt hangsúlyozza, hogy ha a népi terminológiából indulunk ki, a hiedelemlényekről kialakítható egyfajta csoportosítás, de ha a tartalmi jegyeket vesszük figyelembe, felborul, spekulatívvá válik a csoportosítás.30 Akárcsak a hiedelemlények kapcsán, a rontástípusok esetében is megfigyelhető egyfajta keveredés; átfedések vannak a különböző rontások között. Keszeg Vilmos írja, hogy a kutatók által felállított terminológiával szemben a népi terminológia instabil és uniformizálatlan.31 Jómagam is merev kategóriákban gondolkodtam, de a gyűjtés során rá kellett jönnöm, hogy legtöbb esetben a felgyűjtött rontáshiedelmek nem egymástól elszigetelve jelennek meg, sokkal inkább megfigyelhető a keveredés, átfedés.

7. A jósok/jósasszonyok, avagy a rontás helyreállítói A tanulmány további része azokat a specialistákat tárgyalja, akik urszita és más típusú rontások esetén szerepet vállalnak a rontás helyreállításában. Nemek tekintetében a köztudatban férfijósok és jósnők egyaránt léteznek, viszont gyakrabban előfordul női jósoknak az említése. Specialistáknak természetesen nemcsak a jósok számítanak. A rontás diagnosztizálásában, helyrehozatalában jelentős szerepe van a román papoknak. A közösség tagjai közvetlen vagy közvetett módon találkoznak a román paphoz való fordulás forgatókönyvével. Habár a román papokhoz fordulás sok esetben egyénileg vagy egy már beavatott személy közreműködésével történik, mindig hasonló módon zajlik le. A specialistához való fordulás nincsen életkorhoz kötve, de ha fiatalabbak mennek, akkor általában egy idősebb kísérő is megy velük, valaki olyan, akinek már van ilyen jellegű tapasztalata, ez a kísérő azon ismerősök köréből kerül ki, akik tudják, hogyan kell viselkedni ilyen helyzetben.32 A jósokra visszatérve elmondható, hogy a közösség tagjai sok esetben fordulnak egy szomszédos település vagy távolabbi város, falu specialistájához, mivel nagy bizalmat tanúsítanak azok tevékenysége iránt. Habár az egyének is bizonyos mértékben tudatában vannak mágikus praktikáknak, amivel befolyásolni tudják a jövőt, a közösségi vélemény szerint nagyobb bajok, problémák esetén szükségszerű a jóshoz való fordulás, mivel a jós nagyobb tudással rendelkezik, amely gyakran a felsőbb hatalommal való kapcsolattartásának tudható be. A jósok tevékenysége jóval bonyolultabb, mint gondolnánk. Az általam gyűjtött hiedelemközlések is azt bizonyítják, hogy a jósok szerepköre nem merül ki az eljövendő idő különböző mágikus praktikák általi megjósolásában. Tevékenységük ennél jóval összetettebb, amellett, hogy a jövő eseményeire vonatkozóan információkkal szolgálnak, gyakran a rontások feloldásában is szerepet játszanak. Ők azok a személyek, akik diagnosztizálni tudják a hozzájuk forduló személy betegségét, vagy magyarázattal tudnak szolgálni egy-egy személy halálára.

30 Krupa András: Hiedelmek, varázslatok, boszorkányok. Békés Megyei Tanács Végrehajtó Bizottságának Művelődési Osztálya, Békéscsaba 1974. 219. 31 Keszeg Vilmos: Mezőségi hiedelmek. Mentor Kiadó, Marosvásárhely 1999. 134. 32 Mátyus Zsuzsanna: A magánélet válsághelyzetei és a kríziseket kezelő specialisták egy erdélyi faluban. = Pócs Éva (szerk.): Áldás és átok, csoda és boszorkányság. Balassi Kiadó, Bp. 2004. 380.

EME 26

SALLÓ SZILÁRD

Megoszlanak a vélemények azzal kapcsolatban, hogy a jósoknak csupán a gyógyítás, rontás helyrehozatalának tevékenységét tulajdonítják, vagy emellett a rontás okozását is az ő szerepkörük részeként tárgyalják. A legtöbb vélemény arról győzi meg a kutatót, hogy ezek a személyek tevékenységi területüket tekintve komplexitásra szolgálnak bizonyságul. Mátyus Zsuzsanna írja, hogy a specialista szerep nem minden esetben merül ki abban, hogy valaki ért valamilyen jósló eljáráshoz, esetleg gyógyító képességekkel rendelkezik, ártani képes valamely rontáscselekedet által stb. Mert a specialisták is ugyanúgy megronthatók, mint bárki más, tehát ez esetben is vannak átjárások a kategóriák között.33 Párhonyi az általa gyűjtött hiedelemközlések kapcsán írja, hogy néhány elbeszélésből egyértelműen kitűnik a specialista ambivalens szerepe és megítélése, mivel azt tartják, hogy aki el tudja hárítani a rontást, az képes előidézni is azt: tehát a gyógyító és rontó kategória nagyon könnyen átfordulhat egymásba.34 A jós és bábaasszony szerepköre is gyakran egy személyhez társul. A Szilágyságban élt Rusz Bözsi esetében is azt láthatjuk, hogy míg a közvélemény jósasszonynak nevezte, addig bábaként is dolgozott, s ugyanakkor tevékenysége a magzatelhajtásra is gyakran kiterjedt.35 Ez természetesen nem jelenti azt, hogy minden jós foglalkozott terhességmegszakítással, viszont számolnunk kell azzal, hogy egy-egy jós tevékenysége nem merült ki csupán egy funkcióban. Azokban a jósokkal kapcsolatos elbeszélésekben, amelyeket az adatközlők úgy beszélnek el mint személyesen megélt esetet, a jós gyógyítóként, bajok orvoslójaként jelenik meg. Ezzel szemben azokban az elbeszélésekben, amelyeket az adatközlők másoktól hallottak – gondolok itt a közszájon forgó történetekre –, a jósnak sokkal inkább kihangsúlyozódik rontó szerepe. Erre egyfajta magyarázat lehet, hogy az adatközlők a kutató előtt nem vállalják fel azt, hogy az illető specialista, akihez fordultak, nem egyszerűen csak gyógyítóként funkcionál az adott közösségben, hanem a rontás okozásában is szerepet játszik. Magukat ettől eltávolítva, az esetet az anonimitáshoz kötve beszélnek a specialisták rontó tevékenységéről.

7.1. Tevékenységi helyük A jósok tevékenységi helyével kapcsolatban az elbeszélésekből az a tendencia olvasható ki, mely szerint a közösségen kívül helyezkednek el. Ez a közösségen kívüliség egyrészt azt jelenti, hogy a vizsgált településtől távol maradva saját otthonukban végzik tevékenységüket, másrészt azt is jelenti, hogy habár egy szomszédos településen vagy távolabbi városban, faluban élnek, gyakran ellátogatnak a településre, felkeresve a pácienseket. Tehát az figyelhető meg, hogy az esetek egy részében a károsultak fordulnak a specialistához, felkeresve őt saját otthonában, míg máskor a specialista hagyja el lakóhelyét, felkeresve pácienseit. Ez utóbbi eset azonban feltételez egy már korábbi személyes kapcsolódást a pácienssel. Feltehető a kérdés, hogy mennyiben reális az a kép, amely azt mutatja, hogy a jósok a közösségen kívülre helyeződnek. Ha azt a logikát követjük, hogy minden falu esetében a jósok közösségen kívülre helyeződnek, akkor feltevődik a kérdés, hogy egyáltalán melyik településen élhetnek ezek a specialisták. Erre az lehet a magyarázat, hogy a vizsgált gyimesfelsőloki közösségben is tevékenykednek jósoknak vagy másképp nevezett személyek, azok azonban nem a saját közösségükből választják meg pácienseiket, mivel a jósló, gyógyító, illetve rontó tevé-

33

Mátyus Zsuzsanna: i. m. 376. Párhonyi Tímea: Egy javasasszony szerepei. = Pócs Éva (szerk.): Áldás és átok, csoda és boszorkányság. Balassi Kiadó, Bp. 2004. 260. 35 Párhonyi Tímea: i. m. 255. 34


27

kenység eleve devianciának minősül, tartanak attól, hogy saját közösségük megszólja emiatt őket, ezért inkább a távolabb élők előtt vállalják fel magukat. Párhonyi írja: „a tradicionális gondolkodásmód nem kedvez az egyéniség kialakulásának: amennyiben az egyén viselkedése önkényes lesz, vagyis már nem felel meg a szerepelvárásoknak, működésbe lépnek a szerepnyomások, amelyek büntetik a kihágást [...] a társadalmi normák megsértése nemcsak a kibeszélést és a gúnyt, hanem az egyén kiközösítését is maga után vonhatja.”36 Emellett egy lehetséges magyarázat az is lehet, hogy a közösségükön belül tevékenykedő specialistákról egyszerűen azért nem beszélnek az adatközlők, mivel egyfajta tabuként kezelik a közösségen belül történő eseményeket, effajta titkoknak a felfedése nem megengedett a kívülről érkezők számára. Párhonyi Tímea írja, hogy egy-egy javasasszony emberfeletti személyként nemcsak egy ember, egy család vagy egy szomszédság életében nyilvánul meg, hanem néha nagyon kiterjedt vonzáskörzete van, ez annak is függvénye, hogy milyen mértékben létezik egy társadalmi szükséglet, amely által az adott szerepkör ráruházódik az illető személyre.37 Az interjúalanyok közül többen is arról nyilatkoztak, hogy Gyergyó vidéke az a hely, amely nagy számban vonzza a Gyimesekből odalátogatókat. Több vélemény is szólt amellett, hogy Gyergyó vidékén tevékenykedik egy olyan jósasszony, aki jövendölésre, gyógyításra és rontásra egyaránt hivatott. Az egyik adatközlő, B.A. szülei halálkörülményeinek felfedőjeként egy gyergyói jósasszonyt nevez meg, akihez hozzátartozói látogatnak el. Az adatközlők egy része a tevékenységi helyre rákérdezve rögtön Gyergyót említette, s abban az esetben, amikor magam kérdeztem rá, hogy tudnak-e gyergyói jósról, igenlő válasszal szolgáltak. Annak ellenére, hogy az adatközlők közül sokan tesznek említést a gyergyói specialistára vonatkozóan, lényegében senki sem szolgál személyéről, tevékenységéről részletesebb leírással, mindegyik adatközlő úgy említi a gyergyói jósasszonyt, mint akihez olyan falubeliek fordulnak, akik nincsenek vele közvetlen kapcsolatban. Az egyik adatközlő, Ambrus Anna az egyedüli, aki megnevezi a gyergyói jósasszonyt. Egy házastársak közötti konfliktusról beszél. A férj elhagyja feleségét, s mivel az asszony nem tud ebbe beletörődni, a gyergyói Póránéhoz fordul annak érdekében, hogy bosszúból férjét megcsináltassa. A történetben szereplő férfi az adatközlő fiútestvére volt, akinek – az asszony véleménye szerint – azért kellett meghalnia, mert rontás áldozata lett. Gyergyó gyakori említése mellett a specialisták tevékenységi területeként a már Bákó megyéhez tartozó Gyimest említik. Ez nem csupán a falusi közösségből kikerülő jósra/jósasszonyra vonatkozik, hiszen, a román pap hiedelemköre is azt bizonyítja, hogy a kaluger papok nagy részének élőhelye Moldva. Érdekes módon akár Gyergyót, akár Moldvát vesszük figyelembe azt láthatjuk, hogy egy más etnikumú közösségbe helyezik azt a specialistát, akihez többségben fordulnak, hiszen a csángó etnikumú gyimesiek, amennyiben Gyergyóba látogatnak el, egy székely etnikumúval kerülnek kapcsolatba, viszont hogyha a megyehatárt átlépve Moldvába mennek, akkor már egy román nemzetiségű személlyel létesítenek személyes kontaktust. Felötlik bennem, hogy ez a saját etnikumtól távolítás nem magyarázható-e azzal, hogy a deviánsnak minősülő, de problé-

36 Párhonyi Tímea: Egy javasasszony szerepei. = Pócs Éva (szerk.): Áldás és átok, csoda és boszorkányság. Balassi Kiadó, Bp. 2004. 250. 37 Párhonyi Tímea: i. m. 247.

EME 28

SALLÓ SZILÁRD

máikhoz szükséges szereppel bíró egyént nem mint csángó személyt nevezik meg, mivel az már a közösséggel szembeni normaszegésnek minősülne.

8. Következtetések Jelen tanulmányban megpróbáltam az urszita hiedelemkörének közelebbi vizsgálatát adni. Mint láthatjuk, az urszita nem egy mereven elkülönülő rontáshiedelem típus, kapcsolatban áll más rontáshiedelmekkel, különösen a csináltatással. A románságnál az urszita másként értelmeződik. Míg a román hiedelmekben az urszita eleve elrendelt, megváltoztathatatlan sorsként jelenik meg, amely már az ember születésének pillanatában eldől, addig a gyimesi közösségben gyűjtött urszita hiedelmek azt bizonyítják, hogy az urszita nem a természetfeletti világ, hanem a rontó erővel bíró ember kiváltsága lehet. Ez esetben az urszita rontás feloldására is van lehetőség, és ebben a cselekvésben részt vesznek a helyi és közösségen kívüli specialisták. A specialisták köre is differenciált. Közéjük tartoznak a román papok, szerzetesek, de ugyanakkor a jósoknak nevezett személyek is. A specialistáknak ez utóbbi típusát vizsgáltam, akik bizonyos esetekben nemcsak a rontás feloldásában játszanak szerepet, de arra is kiterjed hatalmuk, hogy ártó szándékkal cselekedjenek. “Urszita”-Type Hexing in Gyimes. In the present study the author analyzes how the urszita-type of hexing can be placed among the other superstitious beliefs in Gyimesfelsőlok, which are the antecedents of this kind of hex and how, and in what form it can be found in other places. The study tries to find the answer to the question why people belonging to that community explain the different problems with this hex. One of the author’s informants stated that this kind of hex is the most dangerous of all. The author tries to find out whether this is a general opinion or not and investigates who the fortune-tellers are among the members of community and who are the persons connected with the phenomenon of urszita-hexing. The aim of the study is also to observe if in most of the cases these fortune-tellers are or aren’t part of this community.

EME Balogh Andrea

A polgár fogalma és identitása Márai Sándor két regényében 1. Bevezetés Az irodalmi hagyományban a húszas években beinduló, az individuum egységének tarthatatlanságát felismerő felfogás két irányban csapódott le: egyrészt az én dekonstrukciója történt meg az avantgárd irányzatokban, másrészt pedig a kor szellemi áramlataiban beindultak a személyiség megtartására tett kísérletek, amelyek sokszor konzervatívabb elvekhez tértek vissza, valamilyen fogódzóhoz, amellyel az individuum egységét kívánták megerősíteni. Kulcsár Szabó Ernő szerint Márai: „...Minthogy elutasította a személyiség felbomlásának gondolatát, az individuum társadalmi konkretizációjától s az individualitást konstituáló értékfogalmak (hit, ráció, logosz, alkotás, kultúra) újraértelmezésétől remélte feltartóztatni a Spengler-féle »eltömegesedést«, az antiindividualizmust.”1 Tehát arra az irodalomtudomány által feltett kérdésre, hogyan őrizte meg Márai a klasszikus modernség hagyományát és egészelvű individuum-koncepcióját akkor is, amikor már javában hódítottak az avantgárd, később pedig a posztmodern irányzatok, a válasz az, hogy Márai a polgári értékekbe való „kapaszkodás” miatt maradt meg a klasszikus modernség e hagyománya mellett. Természetesen a századelő szellemi áramlataiban volt egy ilyen vonal, ami összecsengett a polgári hagyomány kitüntetett szerepével, éspedig Kulcsár Szabó szerint a Spengler és Ortega által hangoztatott eltömegesedés miatti félelem és emiatt Európa jövőjének elbizonytalanodása, ami Márainál a polgári hagyománnyal kivédhető lenne. A kartéziánus racionalizmusban az individuum rendet teremt a dolgok között, az életben, megteremti az élet és munka szintézisét. Munka, rend, fegyelem a polgár, a városépítő jelszava is.2 A továbbiakban azt kell tisztázni, hogy miért az identitás felől közelítjük meg a műveket. Az identitás ugyancsak a néprajz, az antropológia, a szociológia, a pszichológia által tárgyalt fogalom. Úgy gondolom, hogy amit irodalmi kategóriákkal művészetkoncepciónak hívunk, azt antropológiai terminussal írói identitásnak is lehet nevezni. Az irodalomtudományban a művek vizsgálata és az író nyilatkozatai alapján valahová besorolják az életművet. Tehát mindabból, amit a szerző maga után hagy, kialakítanak egy képet róla (ez természetesen egy konstrukció). Márait például a polgári írók közé sorolják mint aki megőrizte a modernség beszédmódját és egészelvű individuum-koncepcióját. A dolgozatban néprajzi, antropológiai szemmel tekintem át azokat a művekben található, a polgárral együtt említésre kerülő tényezőket, motívumokat, amelyek ezt a művészetkoncepciót vagy írói identitást kialakítják. Természetesen nem fogom az egész életművet elemezni, hanem csupán két művet: az Egy polgár vallomásait és a Kassai őrjáratot. Támaszkodom irodalmárok Márai-olvasatára, így Nagy Sz. Péterére,3 aki Márai életművében a kezdeti polgárságtól való tartózkodástól egy egyre inkább afelé fordulást lát. Ha megvizsgálom külön-külön a műveket, 1 Kulcsár Szabó Ernő: Klasszikus modernség – karteziánus értéktávlatban. = K. Sz. E.: Beszédmód és horizont. Argumentum, 1996. 211–232. 2 Uo. 3 Nagy Sz. Péter: A Kalandtól a Rendig. A polgár feletti polgár mítosza. = Lőrinczy Huba (szerk.): „Este nyolckor születtem”. Szombathely 2000. 111–119.

EME 30

BALOGH ANDREA

akkor ezekből kirajzolódik egy identitás, ami a művek elbeszélőinek álláspontja. A két műből levont következtetések és Márai írószerepről, művészetről vallott nézete alapján pedig a dolgozat végén megróbálok néhány következtetést levonni Márai művészetkoncepciójára (írói identitására) vonatkozóan. Úgy gondolom, hogy ezt annál is inkább tehetem, mert mindkét műben az elbeszélő a művészet szerepéről is kifejti véleményét. Tehát a Márai-életművel kapcsolatban azt gondolom, hogy az irodalmi elemzés is mélyül az antropológia által, és antropológiai szempontból is hasznos bizonyos, a műben jelentkező egyén és társadalmi osztályhoz való tartozás problémájának vizsgálata, valamint a korra jellemző leírások. Olyan kérdések merülnek fel, mint identitás és polgárság viszonya, illetve hogy ezt hogyan határozza meg a sajátos polgárfogalom-konstrukció és az egyén helyzete a polgári életpályamodellekkel szemben. Továbbá a Márai-életműben a fokozatos polgársághoz való fordulással, a polgári életmód és értékszemlélet újraértelmezésével együtt jelentkezik az emlékezés problémája is, mivel az emlékezés által értelmezi át a múltat. Azt is érdemes megvizsgálni, hogy a márais polgárfogalom miben hasonlít a szakirodalmira, illetve a kassai polgár 20. század eleji rajza mennyire tekinthető esetleg hiteles dokumentumnak. Úgy gondolom, hogy ez a fajta vizsgálat antropológiailag közelebb vihet az egyén és társadalom viszonyának megértéséhez, illetve ezáltal érthetjük meg igazán Márai írói alapállását, művészetfelfogását is, azt, hogy miért maradt meg a klasszikus modernség hagyománya mellett egészelvű individuum-koncepciójának megtartása révén. Minderre a válasz a polgári hagyományhoz való viszonyában keresendő.

2. Elméleti felvezetés Az antropológia és irodalom kapcsolatával mindkét tudományterület képviselői újabban egyre többet foglalkoznak. A nyolcvanas években az angolszász kulturális antropológiában egy interpretatív fordulatnak nevezett irodalmi, retorikai váltás következett be. Újraértelmeztek egy sor olyan, addig „tudományosnak”, objektívnek nevezett dolgot, ami végül a kulturális megismerés textualizációjának megfogalmazásához vezetett. Ebből az következett, hogy feloldódott az az éles határvonal a társadalomtudományok részéről, amely az irodalmat kizárólag fiktívnek, a tudományt pedig objektívnek könyvelte el. Rájöttek, hogy az antropológiai és néprajzi gyűjtések során is az adatközlő „fikciójával” van dolgunk, de az adatközlő ezt nem vállalja fel, vagy nincs ennek tudatában, ezzel szemben az irodalmi szöveg felvállalja a saját fikcióját. Nemcsak az adatközlő mondja el a maga fikcióját, de az elemző sem mentes a „láttatás” csapdáitól. Erre vet fényt Laplantine a szépirodalmi szöveg és az etnográfiai leírás hasonlóságát és különbségét vizsgálva. Ahogy az antropológia a pontos, részletes leírásra törekszik, ugyanúgy irodalmi alkotások is szolgálhatnak nagyon részletes leírással társadalmi helyekről, helyzetekről, szokásokról, különösen a realista regényírók, így Balzac, Zola, Flaubert stb. Az irodalmi leírások és az etnográfiai leírások is utólagos „kompozíciók”. Bármennyire törekszik az etnográfia az „ott voltam, láttam”, benyomását kelteni, de utólag írja meg a kutató a látottakat, hallottakat. És nem véletlenül használja Laplantine a kompozíció szót. Az etnográfiai szöveg is követi az elbeszélés poétikai elveit, tér, idő, szereplők rögzítése nélkül nem lehet semmit leírni, valamint ezek mellett nem mentes bizonyos sztereotípiáktól sem, például a dolgok hierarchikus rendbe szervezésétől. A lényeg, hogy különbséget kell tenni a dolgok valósága és a leírás valósága között, vagy más szóval látás és láttatás között mind az etnográfiai, mind az irodalmi leírásban, holott az etnográfia és általában a társadalomtudományok csak az irodalmat határozták meg úgy mint a szubjektivitás terepét. A különbség tehát a két megszövegezésmód

EME A POLGÁR FOGALMA ÉS IDENTITÁSA MÁRAI SÁNDOR KÉT REGÉNYÉBEN

31

között inkább a szöveg céljában keresendő. Arról van szó, amit Roland Barthes mond, hogy az irodalom a szöveg öröme miatt van, az irodalom nem igyekszik tisztázni a jelentéseket, megengedi magának a kétértelműséget, a lappangó jelentéseket, míg az etnográfiai szöveg célja az egyértelműsítés4. Az irodalom és fikció újragondolását fogalmazza meg Johannes Anderegg szociológus is. Bírálja denotatív nyelv és fikcionalitás éles különválasztását, nem szabad a fikcionális kommunikációt kizárólag a műalkotások meghatározására fenntartani. A műalkotások lehetnek sok esetben nagyon is valóságosak – és példaként ő is a realista regényt hozza fel poétikus nyelvezetet használva, míg nem poétikai célt szolgáló szövegek is lehetnek nagyon is fiktívek.5 A szociológia is arra a következtetésre jutott, hogy bár megalakulásakor a természettudományos megismerési modellt tette magáévá, elhatárolódva a szépirodalmi beszédmódtól, mivel megszületése pillanatában a szépirodalommal állt versenyben, de ez a beszédmód még nem garantálja a feltétlen objektivitást, sőt olvashatatlanná tette a szociológiát.6 Gyümölcsözőbb lenne az elbeszéléshez közelíteni, mert a tartalom nem veszítene tudományos értékéből vagy igazságtartalmából. Az irodalomantropológia néven születő új tudomány fő tézise szerint tehát a fikcionális vagy más néven irodalmi szövegek olvashatóak antropológiai alapon, egyrészről, mert ismeretet közvetítenek az emberről olyan összefüggésben, amire csak a művészetek képesek, másrészt, mert állandó kapcsolatot tartanak fenn a kultúra olyan részeivel, mint a mítosz, a történelem, a politika, az emlékezet formáival.7 Clifford Geertz antropológus mondja, hogy az irodalom, a művészet nem mentes saját korától, vagyis „A költészet [...] az őt körülzsongó hangokból alkotja meg a maga hangját”, tehát a művészet arról a kultúráról tudósít, mely előhívta.8 Az irodalomtudomány is fokozatosan nyitott a társadalomtudomány felé, mert a Roland Barthes-i textualitás mindenre kiterjesztésével elindult egy olyan folyamat, ami által a fikció kifejezése általánosan használható minden olyan, az ember által alkotott műre, ami jelet hoz létre, tehát a kultúra jelei, a kép, a film, a színházi előadás, egy regény antropológiai termékként foghatók fel, a kultúrát reprezentálják.9 Wolfgang Iser mutatja meg, hogyan működik az irodalom fikcionalitása. Szerinte az irodalmi művekben létezik egy tényanyag, amelyet „valóságdaraboknak” nevez. Az irodalmi szöveg fikcionalitása a valóságdarabok szelektálásában és rendezésében van.10 A Márai-művekben ezek a „valóságdarabok” nagyon is kézzelfoghatóak, ismerve a kor társadalomtörténetét akár kordokumentumként is olvashatóak. Az Egy polgár vallomásai kapcsán többen feltették a kérdést, hogy olvasható-e ez a mű önéletrajzként. Láthatjuk, hogy a különböző tudományterületek hogyan jutnak ugyanarra a megközelítésre a társadalomtudományok és az irodalom viszonyának megítélésében. Mindezek után azt is meg lehetne kockáztatni, hogy azt az elbeszélő-szereplőt, aki „vallomást tesz” a szövegekben, adatközlőnek nevezzük. Tekintetbe véve, hogy mégiscsak irodalmi szövegről van szó, elbeszélőnek 4

François Laplantine: Descrierea etnografică. Polirom, Buc. 2000. 73–88. Johannes Anderegg: Fikcionalitás és esztétikum. = Thomka Beáta (szerk.): Narratívák. 2. Történet és fikció. Kijárat, Bp. 1998. 43–60. 6 Lepenies, Wolf: Irodalom és tudomány közt félúton. A szociológia születése. Szofi, 2001/1–2. 53–61. 7 Kiss Noémi: Antropológia az irodalomtudományban és irodalom az antropológiában. = Biczó Gábor–Kiss Noémi (szerk.): Antropológia és irodalom. Csokonai Kiadó, Debrecen 2003. 431–437. 8 Clifford Geertz: A művészet mint kulturális rendszer. = C. G.: Az értelmezés hatalma. Osiris Kiadó, Bp. 2001. 271– 303. 9 Uo. 10 Wolfgang Iser: A fiktív és az imaginárius. Osiris Kiadó, Bp. 2001. 301–339. 5

EME 32

BALOGH ANDREA

fogom nevezni, viszont mivel a két regény gondolatilag, tartalmilag egymást folytatja, kiegészíti, azonosnak tekintem a két elbeszélőt. Néprajzilag úgy írnám le, mintha ugyanazzal az adatközlővel folytatott, időben egymás után következő két gyűjtés anyaga lenne.

3. Polgár – mit értenek ezen a társadalomtudományok? A polgárosodás időben zajló folyamat, ezért különféle meghatározásai lehetnek attól függően, hogy melyik korszakot vizsgáljuk ilyen szempontból, és melyik társadalmi réteg polgárosodásáról van szó. Továbbá mindezek mellett is többféle jelentése alakult ki a szónak. Eredetileg a városi polgárságot jelenti, amelynek tagjai már a rendi társadalomban szabad városlakók voltak. Főleg a városi kereskedő- és kézművesréteget alkották. Sajátos, szabad városi kultúrát alakítottak ki, amely életeszme a szabad versenyt, az individuum függetlenségét hirdette, valamint kialakult egy műveltségeszmény, egy életforma. Európában a rendi társadalom ellenében ez az életforma válik mintává, ami egyben azt is jelentette, hogy a polgár az ország autonóm, felelős tagja lesz. Tehát a városi polgári életforma mellett a polgár szó még egy politikai jelentéssel bővült. A magyar nyelvterületen háromféle polgártípust lehetne meghatározni: 1) a tulajdonképpeni polgárt, aki már a rendi korban is polgár és városlakó volt, és akitől erednek a polgári társadalmi rend alapjai, 2) a nemesből lett polgárt és 3) a parasztpolgárt. A nemes és a paraszt akkor lesz polgár, amikor a feudális gazdasági-társadalmi rendet felváltja a polgári, ami Magyarországon a 19. században következik be. Magyarországon a polgári átalakulás kezdeményezője paradox módon a nemesség volt. Ezért joggal elmondható, hogy innen ered a magyar polgárságnak az a tulajdonsága, hogy a kutyabőrrel nem rendelkezők kisebbrendűeknek érezték magukat amazokkal szemben. Tehát a polgár úr is kíván lenni. Még egy fontos dolog van: a polgárosodás a 19. században Magyarországon szorosan összefonódott a nemzeti eszmével, a hazaszeretettel.11 Az alábbi tanulmányok a már fentebb felvetett többféle jelentést próbálják tisztázni, szétválasztani, egyben egy általánosabb, történelmi kortól független polgárdefiníciót határoznak meg. A Varga István–Banai Miklós szerzőpáros a polgárosodás és a tulajdonjog kapcsán megállapítja, hogy a polgárosodás kifejezés három értelemben használatos. Osztálykategóriaként azok tartoznak ide, akik sajátos tulajdonosi, piaci helyzetük eredményeként meghatározott gazdasági érdekekkel rendelkeznek. Rendi értelemben azokat jelenti, akikre hasonló életmód jellemző, meghatározott iskolázottság, műveltség, örökölt vagy foglalkozásukhoz kötődő presztízs – mindez sajátos polgári létformát, gondolkodást jelent, tehát vagyont és műveltséget. Politikai értelemben a polgár meghatározott jogokkal rendelkező egyén: az antikvitásban az athéni vagy spártai polgár, a középkorban a szabad városi polgár, napjainkban a teljes jogú állampolgárt jelenti.12 Ez utóbbi tanulmány gondolata nagyon hasonlít Benda Gyula meghatározásához. Úgy gondolom, hogy jelen elemzésben a fogalomtisztázáshoz ez a két tanulmány visz a legközelebb. Benda Gyula először is leszögezi, hogy a magyarban két jelentése van: citoyen (állampolgár) és burzsoá (társadalmi osztály). A polgárosodás tág értelemben a polgári átalakulásra utal, a polgári vagy tőkés gazdasági-társadalmi rendre, szűk értelemben pedig a polgári életmódot, sajátos mentalitást, városiasodást, civilizálódást és individualizmust jelenti. Benda négy alap11 Gerő András: A magyar polgárosodásról. = Kövér György (szerk.): Magyarország társadalomtörténete. I/1. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp. 47–51. 12 Varga István–Banai Miklós: Polgárosodás és tulajdonjogi rendezés. Századvég, 1991/2–3. 5–28.


33

vető, a polgárosodáshoz kapcsolható változást említ: 1) vállalkozói magatartás, ami piaci viszonyokkal való számolást jelent, tehát racionális termelőt kíván (például parasztgazdából farmer); 2) individualizáció; 3) állampolgárrá válás: az egyén a nemzet tagja lesz; 4) életmód és mentalitás: polgári otthon, család, a gyermeknevelés új eszméi stb. Végül leszögezi, hogy a polgárosodás helyhez, időhöz, tehát konkrét történelmi korhoz kötött folyamat.13 Az eddig leírtak értelmében nézzük meg, mit mutatnak a Márai-regények. A Varga–Banai meghatározás szerint a polgárnak mindhárom jelentését: politikai értelemben is, mivel a dualizmus korát Magyarországon köztudottan a polgári átalakulások jellemzik. Kidomborítja ezeknek az átalakulásoknak a menetét, helyenként visszásságait. A művek azonban ennél sokkal hangsúlyosabban koncentrálnak a polgárság osztálykategóriaként és rendi értelemben való bemutatására. Benda fogalmait használva Márai a polgárságnak a citoyen és a burzsoá, vagyis a tág és szűk értelemben vett jelentéseit egyaránt megjeleníti. De főleg a burzsoá bemutatására koncentrál, és az ahhoz kötött változások közül nagy szerep jut az életmód- és mentalitásnak, valamint az individualizációnak. Tehát a regényekben bemutatott 19. század végi, 20. század eleji kassai polgári világ a magyar városi polgárság történetének egy sajátos keresztmetszete. Szegedy-Maszák Mihály erre a korra vonatkozóan kihangsúlyozza, hogy a polgári magatartás a nemzetté válással kapcsolódik össze, és ezzel együtt a szabadság kivívásának eszméjével. A kanti és herderi filozófia hozzájárult a polgári eszmék terjesztéséhez, mert a modernség gondolkodásmódja összecseng a polgári eszmékkel. Tehát polgárság, szabadság, nemzet, modernség a 19. századi átalakulások alapja. A polgárosodással együtt járó életmód, az individualizáció hívja létre az énekkarokat, iparos- és nőegyleteket stb. A sajtó, az oktatás szerepe megnő, mivel a polgár hírt akar a világról, amelyben él. A vallás fontos, de mint a társasasági élet kerete, mint a jólneveltség feltétele. A polgári magatartás sajátja a szűk család felé fordulás, az intim szféra megerősödése. Ezért a családi látogatásoknak megvan a vizitideje. Emellett jellemzőek a nagy nyilvános társas összejövetelek. A kávéházakat, cukrászdákat ugyancsak a két szféra – a családi és nyilvános – határozott elkülönülése hívta életre. A családi otthon berendezése a reprezentáció eszköze. Ennek nagyon jól megfelel a lakásbelsőt meghatározó stílus, a biedermeier. A 20. század közepén pedig a polgári kultúra eltömegesedése figyelhető meg.14 Konkrét példaként Jávor Katának a Zsolnay családról írt könyvére hivatkozom. Ebből is kiderül, hogy a polgári mentalitásnak a rend, szorgalom, önfegyelem, pontosság a szervezőelvei. A kiscsalád összetartása, a családi hírnév kiépítése és majd megőrzése mindennél fontosabb. Ezért nagyon pontosan szabályozott a családtagok életpályája, és kevés az egyéni választási lehetőség. A művészethez való hozzáállás figyelemre méltó még: a polgári értékrend elmaradhatatlan része a művészetpártolás, de a művészi pálya szentségtörésnek számít.15 Nem a teljesség igényével állítottam össze a fenti tudománytörténeti áttekintést, inkább arra figyeltem, hogy a tanulmányokban foglalt különböző megközelítésekből összetetten körvonalazódjon egy általános társadalomtudományi meghatározása a polgár szónak.

13

Benda Gyula: A polgárosodás fogalmának történelmi értelmezhetősége. Századvég, 1991/2–3. 169–176. Szegedy-Maszák Mihály: A polgári társadalom korának művelődése. I–II. Szellemi élet. = Kósa László (szerk.): Magyar művelődéstörténet. Osiris Kiadó, Bp. 1992. 332–397. 428–459. 15 Jávor Kata: Életmód és életmód-stratégia a pécsi Zsolnay család történetében. Akadémiai Kiadó, Bp. 2000. 14

EME 34

BALOGH ANDREA

4. Polgármotívumok az Egy polgár vallomásaiban Az Egy polgár vallomásai című regény viszonylag hosszú cselekménnyel rendelkezik, és nagyon részletes, aprólékos bemutatásával a fentebb említett kornak, úgyhogy az alábbiakban azt fogom megvizsgálni, mennyire olvasható kordokumentumként. A polgárság különböző vetületeinek vizsgálatához Antal László tartalomelemzési módszereire 16 alapozva a polgárfogalommal együtt járó szavakat, szimbólumokat, tárgyakat, tehát bármit, ami a polgárt jelenti a szövegben, motívumnak nevezem. Ezeknek a motívumoknak a rendszerezésére pedig bizonyos tematikus kategóriákat emeltem ki a szöveg alapján. Mivel jelen tanulmány egy hosszabb dolgozat részlete, nincs lehetőség minden témát áttekinteni, ezért közülük csak egyet emelek ki és mutatok be, a lakáskultúrát.

Lakáskultúra Márai a család lakhelyéről nagyon részletes leírást ad a regényben. Nem véletlenül van ilyen finoman boncolgatva ez a dolog, mert a társadalom működésének rejtett háttérstruktúrái, azok a dolgok, amelyeket nem mondtak ki, de éreztettek, a környezetleírásból élesen kiderülnek. Ha csak a lakást vizsgáljuk meg a regényből, akkor is a polgári értékrend teljes képét meg lehetne rajzolni belőle. Ezzel a terjedelmes leírással indítja a mondandóját, a lakás külsejének és az enteriőrnek a bemutatásával. Kétemeletes ház, ami „valóságos bérház volt”, széles homlokzattal, tág kapukkal, széles lépcsőkkel. A Fő utcára épült. Az első emeleti lakásokhoz keskeny erkély járult, az ablakok alját pedig a „századvégi építész” „gipszcifraságokkal” ragasztotta tele. Rácsos, hosszú „gang” futotta körbe az épületet, ahonnan a lakások nyíltak. „Központi fűtés” is volt a házban, ami „korszerű újítás” volt, valamint a mű szerint a „cselédklozettek” is újdonságszámba mentek, amelyek a melléklépcsőről nyíltak. Az is kiderül, hogy bár a „haladni a korral” divat volt, de ezeknek a civilizációs javaknak egyelőre csak a látványuk volt meg, nem a hasznuk. Az udvar nagy és tégla alakú, középen nagy porolóval és egy kerekes kúttal, melyből villanyerővel hajtották fel a vizet a lakásokba. Vízvezetéket akkoriban még nem használtak. Befele a ház az udvar két oldalán egyemeletes épületsorral folytatódott, az udvar végében pedig egy „nagyon csinos, földszintes tákolmány” volt a házmesterlakás. A villanyvilágítás már divatos volt, de még inkább világítottak gázlámpával és petróleummal. Az emberek még nem nagyon bíztak a civilizáció vívmányaiban: „A villany pislákolt, sárga, vaksi fénnyel világított csak. A gőzfűtés pedig farkasordító hidegben akadt el, vagy mértéktelen, párás, nedves hőséggel árasztotta el a szobákat, ezért betegeskedtünk is sokszor.” Ugyancsak az első emeleten működött a bank is, ami egyre terjeszkedett, üvegpalotával bővült az udvaron. A tisztes polgárlakások és a bank is eltűrtek azonban maguk mellett, illetve alatt, a földszinten egy „kávéháznak keresztelt lebujt”, „amelyet kupecek, vásárosok, földbirtokosok, zsidó árendások, ritkábban »úriemberek« is látogattak”. A további leírásból kiderül, hogy ez volt az első bérház a városban, amelyet a régi patríciuscsaládok le is néztek, nem szívesen költöztek bérházba. Az épület „az újkort hirdette, a feltörekvő és építő, vállalkozó kapitalizmus dicsőségét”. Ezzel a polgári lakástípussal ellentétben a hagyományos polgárházak földszintesek voltak, és a város „szinte láthatatlan volt, befele épült, az utcasorok földszintes homlokzata mögött terült el”, s a belső udvarokból bolthajtásos kapuk 16

Antal László: A tartalomelemzés alapjai. Bp. 1975.


35

vezettek az utcára. Az udvaron négy-öt házat építettek befele az új nemzedékeknek, az utcára nézett az „üzem”. A lakásbelső bemutatását, azt hiszem, nem véletlenül, az elbeszélő nem a „szalon”-nal kezdi, hanem a lenézettebb, figyelmen kívül hagyott helyiségekkel. Az öt szoba közül három utcai, kettő udvari. Az „alkóv”-nak nevezett gyerekszoba bolthajtásos, ablaktalan helyiség, amit a rácsos gyermekágyak és a tanulópadok teljesen meg is töltenek. Az ebédlővel színes üvegajtó kötötte össze, így még kevesebb napsugár jutott ide be. A gyerekek gyakorlatilag itt nőttek fel. A fürdőszobát a „modern” polgári lakásoktól megkövetelték ugyan, de keveset használták. Egyfajta lomtár ez, „ahová bejártak ugyan mosakodni a családtagok, de üggyel-bajjal mozoghattak csak a homályos helyiségben felhalmozott bőröndök, a »kismosás« után száradni aggatott ruhadarabok, a cipő- és ruhatisztító szerek között”. A „spájzban” igazi rend uralkodott a hatalmas élelmiszerkészletek között is. Lisztet, zsírt, sajtot halmoztak fel nagy mennyiségben A polgári ház leginkább figyelmen kívül hagyott helyisége a konyha, melyben aludtak a cselédek. Volt vízcsap a konyhában, melynek leöntőjébe a szennyvizet öntötték, és ugyanitt mosakodtak a cselédek. Mindig bűz volt a konyhában. A cseléd „kvártélya” egy fiókos láda, melyhez vörös és csíkos ágynemű járt, és amelyet éjszakára kihúztak. Ezután a szalon bemutatására terjedelmes részt szán az író a regényben. A szalont használták a legkevesebbet, de ennek a berendezése volt a legköltségesebb. Itt „garnitúra” állott. Érdemes ezt a részt idézni a regényből: „Mahagónifából készült garnitúra állott itt, gyöngyház berakásokkal, óriási tükör, nagy, fekete lakkos asztal, ezüst névjegytartóval, színültig tetézve előkelő ismerősök és alkalmi látogatók teljes címet és rangot hirdető névjegyeivel, albummal, óriási tengeri kagylókkal, egy üvegdobozban anyám esküvőjén viselt mirtuszkoszorúval. Egy állványon bronz hableány kelt ki a hamutartóból és fáklyát tartott a kezében, ki tudja, mi célból... Akadt itt még életnagyságú, bronzba öntött dakszlikutyaszobor is, a család egyik eldöglött kedvencének hű másolata s még több »tárgy« ezüstből, márványból és bronzból s megvésett kődarab az elpusztult Messinából.” Még tovább sorolja a tárgyakat: pálmák a sarokban, párnák minden díványon, kefetartó a falon, „melynek gobelinje vadászjelenetet ábrázolt”, ezüstszarvas az íróasztalon agancsában tollszárakkal, bronz bagoly tintatartó, márvány levélnyomó, színes gyöngyfüggönyök, kályhaellenzők, piszkafák, melyek nikkelnyele zergepatát ábrázolt, porcelángólyák, ezüstözött öntöttvas gémek csőrükben névjegyekkel, sok plüss, filc, függönyanyag, mellyel mindent beborítottak, „a lakásnak ez a talán legtágasabb és világos szobája, ahol csak a vászonhuzatokba bújtatott bútorok állongtak, s hideg, polgári pompájával reám mindig úgy hatott, mintha meghalt volna benne valaki”. Még egy szobát említ, a „férfiszobát”, ami az apa székhelye, és ahol a könyvek vannak elhelyezve, budoár (női szoba) viszont nincs a házban. Az alapján, amit Márai a lakásról az Egy polgár vallomásaiban elmond, az egyértelműen a biedermeier polgári bérház típusát mutatja. A regény szerint kétemeletes ház még nagyon kevés, „tucat akadt a városban”. A lakás bemutatása kapcsán a fővároshoz viszonyítva észlelhető egyfajta vidékiesség, ez az első „igazán modern” ház Kassán, amikor a fővárosban százával építenek ilyen épületeket. Vagyis az látszik, hogy a polgári kornak olyannyira megfelelő társadalmi és építészeti, lakberendezési stílus, a biedermeier a századforduló kassai polgárának érdekes, újító hatású volt, mivel emez ekkor kezdi felváltani Kassán a még rendi kort idéző polgári házakat, amelyekben a lakótér, az intim szféra és az „üzem” nem vált szét, továbbá, mint fentebb láttuk, földszintes házak voltak. Polgári lakáskultúrán a társadalomtörténet az ipari városi társadalom építkezési, lakberendezési formáit és szokásait érti. Már elmondtuk, hogy a polgárosodás magyar nyelvterületen a 19. században váltotta le a rendi társadalmi és gazdasági formát. A polgári üzemszervezés

EME 36

BALOGH ANDREA

alapja a rendi kor polgári magatartásához képest a háztartás és az üzem szétválasztása. Ez a szemlélet alakítja ki a más háztípust is. A kassai földszintes polgárházak képe megegyezik azzal, amit Hanák Péter mond a preindusztriális polgárházakról: „A központban többnyire egyemeletes, kifele haladva egyre inkább falusias jellegű, földszintes. A ház felépítése és beosztása a tulajdonos foglalkozásához, státuszához igazodott. A földszinten helyezkedett el a gazdasági részleg, a bolt, a műhely, a borkimérés, a raktár, az első emelet utcai oldalán a terem, a sala, mögötte voltak a lakóhelyiségek.” Ebben a házban a társadalmi és biológiai tevékenységek nem váltak szét. Itt lakott együtt az egész család a szolgaszemélyzettel, az inasokkal együtt. A szobák is polifunkcionálisak voltak, a családtagoknak nem volt a mai értelemben vett magánélete.17 Kósa László ugyanezt írja: „A zárt beépítésű városokban emeletes vagy földszintes házaikban a munkahely (műhely, bolt, iroda) és a lakás közvetlenül egymás közelében helyezkedtek el.”18 A tőkés fejlődés alakította a bérházat, amely már nem egy család kizárólagos lakhelye, hanem bérlők lakják. A bérházi lakások mérete kisebb, de meghittebb, már csak a család élettereként funkcionál. Kialakul a szobák funkciók szerinti elkülönülése. Hanák a budapesti házakkal foglalkozik, de látszik, hogy ugyanez a bérháztípus épül meg Kassán is, ami itt még ritkaságszámba megy. A budapesti bérházaknak is kifele díszes homlokzatuk volt. Kétféle típusuk alakult ki, a bármikor tovább bővíthető klasszicista stílus és a kompozíciósabb barokkos bérpalota. A regény alapján az utcára néző tizenkét ablak azt mutatja, hogy valószínűleg ez a bérház is klasszicista stílust követett. A szakirodalom is említi a nyitott folyosót, a gangot. A házak funkcionális szempontból három részre tagolódtak: a földszinten általában bolthelyiségek, irodák, kávéházak helyezkedtek el, az udvari földszinti helyiségekben pedig fáskamrák, mosókonyhák. Mindennek a gondozása a házmester feladata volt. A harmadik funkcionális rész a lakóterület, amelyek szociális szempontból is tagoltak, tudniillik az első emeleti lakások voltak a díszlakások. Itt mindenképpen a ház legnagyobb presztízst élvező lakója lakhatott. Az emeletek közötti ilyen különbséget azért szimbolikusan jelezték: ablakok egyszerűbb kiképzése, erkély hiánya. Ha volt harmadik emelet, ott még inkább jelezték a rangkülönbséget: míg amazokat fürdőszobával építették, a harmadik emeleti lakásokhoz általában nem járt fürdőszoba.19 A szobák száma és funkció szerinti elkülönülése is megegyezik a Budapesten épülő bérházakkal, valamint ugyanez elmondható a berendezésre is. Gyáni Gábor vizsgált meg budapesti leltárkönyveket, melyekből a bútorok alapján következtetni lehetett a lakás méretére stb. A hálószoba, ebédlő és főként a szalon rendkívül költségesen volt berendezve, mivel az ebédlő és a szalon a reprezentáció színtere is egyben. A vagyoni helyzet határozta meg a „ férfiszoba” és a budoár meglétét vagy hiányát. Budoár csak a nagyon módos családoknál volt, a férfiszoba már gyakoribb. Gyerekszoba-bútorokról csak sejtések lehetnek, mivel erre nem sok gondot fordítottak. A legtöbb helyen nem is volt gyerekszoba. A gyerekek altatása legkülönfélébb helyeken történt, például az ebédlőben elhelyeztek egy ágyat. A tíz leltárkönyv csak egy helyen említ fürdőszobát, aminek kevert berendezése utal használati összevisszaságára is. 20 Megint csak utaljunk a műre: van fürdőszoba, gyerekszoba is, de a leírás szerint kifogásolhatóak.

17 Hanák Péter: A polgári lakáskultúra szakaszai a XIX. században, 1815–1914. = Kövér György (szerk.): Magyarország társadalomtörténete. I/2. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp. 85–103. 18 Kósa László: A polgári társadalom korának művelődése. I. A hétköznapi élet kultúrája. = K. L. (szerk.): Magyar művelődéstörténet. Osiris Kiadó, Bp. 1992. 258–331. 19 Hanák Péter: i. m. 20 Gyáni Gábor: Polgári otthon és enteriőr Budapesten. = Kövér György (szerk.): Magyarország társadalomtörténete. I/2. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp. 153–177.


37

A biedermeierről kell említést tenni, ami a polgári korban nagyon megfelelt a középeurópai városi polgári mentalitásnak. Egy életforma kifejezője, ami a kezdeti időszakban egyfajta egyszerűség, keresett természetesség, intimitás, mérték keresésének kifejezése volt, tehát emiatt használják társadalmi és művelődési kategóriaként is. A századvégre viszont a gazdasági fejlődéssel egyre inkább a reprezentáció hordozói lettek a jellegzetes biedermeier bútorok, melyek formakincsét az antikvitás adta. A századelőn már az ekkori értelmiségi polgárfiak kiüresedettnek, kényelmetlennek látják a „biedermeier” korának reprezentativitás-igényét, felszínességét, ezért ez ellen lázadva alakul ki a szecesszió. Mindent összevetve azt láthatjuk, hogy a kisvárosban civilizációs szempontból egyfajta átmenetiség jellemző: a lakásleírások azt mutatják, hogy a kassai polgárok a biedermeieres stílussal egyidejűleg ismerkednek a polgári kor civilizációs újításaival: csodálják a cselédklozetteket, a gőzfűtést, a villanyt. Mindez összecseng azzal, amit Beluszky mond: „Kassa a századfordulón még csak úton volt a középkorias rendi városból a modern polgári nagyvároshoz vezető pályán.”21 A regénybeli lakásleírás összevetve a szakirodalommal mindenképpen dokumentumértékű Kassa akkori polgári lakáskultúrájára nézve.

4. Polgármotívumok és a művek elbeszélőjének identitása Az identitás meghatározásához az értelmező szótár identitás szócikkéből indulok ki. A filológiai értelmezés szerint az a logikai törvény, amely szerint minden fogalomnak adott időben és vonatkozásban önmagával azonosnak kell lennie. A lélektani magyarázat szerint az identitás az önmagunkkal való azonosság vagy valamely csoporttal való azonosság érzése, élménye. Az identitászavar pedig a személyiség különböző szerepeinek fejlődésében beálló zavar, az identitás érzésének megbomlása.22 A társadalomtudományok előszeretettel alkalmazzák az identitáskutatást mostanában; a néprajz, a szociológia, a lélektan, a politológia különböző vetületekben, de foglalkozik e témával. A társadalomtudományi értelmezések természetesen a szócikk lélektani meghatározásából indulnak ki. Először a kutatási paradigmát a természetes identitásban való hit jellemezte, mivel a 19. században a társadalmi kategóriák természetesen adódtak mindenki számára. Később a társadalmilag megkonstruált identitás vált paradigmává. A legújabb tudományos elméletek a szubjektivitás programjáról, az azonosságtudat megteremtésének folyamatos tervéről beszélnek.23 A különböző paradigmaváltások ellenére abban viszont közösek a vélemények, hogy mindenfajta identitás valaminek az ellenében határozza meg magát. Valaminek a tagadásával kihangsúlyoz viszont olyan dolgokat, amelyeket értéknek minősít, és amelyekkel az egyén vagy egy csoport már azonosul. Az identitás szakirodalma rendkívül szerteágazó, ebben a dolgozatban arra nincs lehetőség, hogy ezt számba vegyem, viszont szeretnék kiemelni olyan kutatásokat, amelyek jól hasznosíthatóak. A néprajzi szakirodalom vizsgálatai szerint az egyén csoporthoz való tartozása nem egyértelmű, vannak elmozdulások, identitászavarok. Például adódhatnak olyan helyzetek, amikor a nemzeti identitás újraértelmezése szükségessé válik az egyén számára. Ennek különböző

21 Beluszky Pál: A polgárosodás törékeny váza – városhálózatunk a századfordulón. I. = Kövér György (szerk.): Magyarország társadalomtörténete. I/1. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp. 201–221. 22 Juhász József – Szőke István – O. Nagy Gábor – Kovalovszky Miklós (szerk.): Magyar értelmező kéziszótár. Akadémiai Kiadó, Bp. 2003. 553. 23 Zentai Violetta: Politikai antropológia: A politika antropológiája. = Z. V. (szerk.): Politikai antropológia. Osiris Kiadó, Bp. 1997. 9–36.

EME 38

BALOGH ANDREA

okai lehetnek: élethelyváltások, politikai változások vagy valamilyen hagyomány kérdésessé válása.24 Az Egy polgár vallomásai elbeszélőjének beszédmódja visszaemlékező. A gyermekkorral kezdi, s a gyermekkor kapcsán írja le azt a polgári világot, amihez képest alakul az identitása. Gyermekkorában először teljes mértékben azonosul ezzel a világgal: „Minden becsvágyammal a családhoz tartoztam, s a család minden becsvágyával egy osztályhoz tartozott.” Vannak olyan jelek, melyek már a gyermekkorban arra utalnak, hogy ebből a világból ő szökni készül. A cipővásárlással (a legdrágább cipőt veszi, ezért otthon botrány tör ki) is bizonyítja, hogy neki szűk ez a modell és életpálya, a bomlás, a lázadás jelei mutatkoznak. A gyerekkorában publikált vezércikk és az utána érzett bűntudat is erre irányuló előjel. Ezek után nézzük meg, hogy az identitásban bekövetkező váltást milyen polgárfogalommotívumok váltják ki. Az elbeszélő iróniával vagy elnéző hangnemben, de határozottan érezteti a bemutatás által, sokszor pedig megszövegezve a távolságtartást. A reprezentáció-igényt és az ebből eredő diszfunkcionalitás eluralkodását a lakásban ilyen megjegyzések mutatják: „A »szalont«, a lakás legfölöslegesebb szobáját évszámra nem használták”, „Egy állványon bronz hableány kelt ki a hamutartóhullámból, és fáklyát tartott a kezében, ki tudja, mi célból...” Ez a reprezentáció-igény az élet minden területére kihat: a szalon berendezésére, a fürdőszoba nem használatára, ahogy port törölnek, de nem fürödnek stb. A társadalmi hierarchia merev kivetülései a térrendezésre és az emberek közötti kommunikációra, valamint a cselédekkel szembeni könyörtelen bánásmód, a ki nem mondott osztálygyűlölet – mind a burzsoá morál látszatorientáltságát bizonyítják. A műveltséghez való viszony is felszínesnek, behatároltnak tűnik az elbeszélő számára: „Ítéletem nincs e könyvekről, mert gyermekkoromban, mikor a szülői könyvtárra rászabadultam, már ösztönösen irtóztam e művektől s egyiket sem bírtam elolvasni.” A gépies vallásosság bénítónak minősül: „Az iskola, a vallásos nevelés lassan elfojtja bennünk az eredendő vágyat a misztérium iránt. [...] A kongregáció vallásgyakorlata elfáraszt, a vallásos képzeteket valahogy közhellyé merevíti.” Az írói hajlamok azok, amelyek végül menekülésre ösztönzik, ha gyermekként ezt nem is tudatosítja még: „Igen, magam is úgy éreztem, szorongva és tájékozatlanul, hogy »nem fogom jól végezni«; s megpróbáltam megtalálni helyemet a családban, zongoráztam, magoltam és unatkoztam. A család szabályos és merev formákkal vett körül, s engedelmesen nyüzsögtünk, mint a méhek a hatszögű falak között. Míg egy napon ez az idill felrobbant. Tizennégy éves voltam akkor, s egy reggel elszöktem hazulról.” Tehát két fontos esemény történik az identitás alakulásának szempontjából: a szökés és jóval később az apa halála, illetve a hazatérés. A szökés mint végzetes tett, mint ezzel a világgal való szakítás értelmeződik az elbeszélő számára. Ez a regényben szimbolikus. Nagybetűs Kalandnak van minősítve, vagyis a polgári életformából való kilépés, szakítás. Tovább valóban ezt bizonyítja az élettörténet, nem marad a jogi fakultáson, végigcsavarogja az európai egyetemeket, szocialista gyűlésekre jár. A regénynek ezzel a részével a dolgozatban nem foglalkozom, csak a polgári kultúrával szembeni csavargás, lázadás vetületében. A Kaland viszont az apa halálával befejeződik, és ekkor értelmeződik újjá számára a polgári életforma. Ez a regénybeli történet összecseng Hanák Péter megállapításaival, hogy a századforduló és századelő polgári életformájának merevsége érik meg a századfordulón a változásra, amikor a nagypolgárság művelt, egyetemet végzett nemzedéke kritikusan szemléli az apák életformáját: „A századvég módos-rangos polgárának fiai műveltek voltak, fogékonyak az újra, érzékenyek a szociális és morális kérdések iránt, tehát kiábrándultan vagy megvetéssel fordultak el a képmutató 24

Eperjessy Jenő–Krupa András (szerk.): Nemzetiség – identitás. Békéscsaba – Debrecen 1991.


39

burzsoá moráltól. Rendszer és generáció szoros kölcsönhatásban érlelte a válságot és a változásvágyat. [...] A burzsoá családból és morálból kiábrándult fiatalok erős antikapitalista kultúrkritikával, nemritkán szocialista társadalomkritikával szembefordultak az apák világával.”25 A „Kaland”-ot nevezné a szakirodalom identitászavarnak. Nem vállalja az apáktól tanult életformát, holott polgárnak vallja magát végig, mert annak a kornak a polgáreszményével, amit megrajzolt a regény elején, nem tud azonosulni. Tengelyi László az önazonosságot úgy értelmezi mint mozgásban lévő folyamatot, amely átrendeződhet. Az átrendezéseket sorsesemények válthatják ki, amelyek kapcsán önhasadás keletkezik, de amelyek új értelemképződést eredményezhetnek. Ezek az új értelemképződmények aztán életünkről szóló narratívákban rögzülhetnek.26 Az elbeszélő számára ilyen sorsesemény a szökés és aztán az apa halála. A szökés során a változtatás, lázadás formálódik, az apa halálakor pedig a polgársághoz való hozáállás új értelemképződménye alakul ki. Ez nem lesz visszatérés az apai polgári életformába, már nem is lehetne, mert közben a háború miatt sokat változik az az osztály, melyből ő elszökött. De a társadalmi válságok, amelyek annak a kultúrának a végét jelentik, és az apa halálának fensége és előkelősége megmutatják neki a polgári kultúra „értékeit”: „Apám ismerte a nagy titkot, az udvariasság titkát. [...] Minden családtaggal úgy bánt, mint nagyon előkelő vendéggel; soha nem érkezett úgy látogatóba, hogy a család nőtagjainak elegáns és becses ajándékot ne hozzon, minden családi és hivatalos ünnepen megérkezett névjegye néhány szál virággal. Szörnyű betegségében ezen az utolsó éjszakán is oly tisztán, mosdottan, előkelően feküdt halálos ágyán, oly rendbe rakott volt körülötte minden, mintha éppen csak nyugovóra tért volna valamelyik hétköznap után. Ebben az éjszakai órában megértettem apám arisztokratizmusát.” A továbbiakban pedig azt fogalmazza meg, hogy ez az új felismerés, az új értelem a „narratívákban”, az írásban fog rögzülni: „S utolsó pillanatig, míg a betűt leírnom engedik, tanúskodni akarok erről: hogy volt egy kor és élt néhány nemzedék, amely az értelem diadalát hirdette az ösztönök felett, s hitt a szellem ellenálló erejében, amely fékezni tudja a csorda halálvágyát.” Tehát az elbeszélő íróprogramját ez fogja meghatározni, az írás úgy minősül mint híradás egy kultúráról, mint az új értelem rögzítésének eszköze. Gyáni Gábor írására hivatkozom: a kollektív emlékezet kapcsán mondja, de az egyéni identitáskeresésre is érvényes, hogy az énazonosságot mindig valamilyen hagyomány talaján biztosítja az egyén.27 A műben az a hagyomány, amihez képest történnek az elmozdulások, egy bizonyos polgári kultúra. Ez a kultúra tulajdonképpen az elbeszélő fejében magalkotott kép a polgárságról, amivel egy időszakban nem tud azonosulni. A polgárról alkotott konstrukció ez, és bizonyítja, amit az identitáskutatásban már annyiszor mondtak, hogy az identitás maga is egy konstrukció. Amikor újraértelmezi a polgári hagyományt, akkor identitásteremtést végez, ami itt mentális határok megrajzolásával jár.28 Ez ugyanaz, mint amit Tengelyi értelemképződésnek és értelemrögzülésnek nevez.29 Ezek után számba veszem, milyen motívumok minősülnek az elbeszélő számára értékként abból a polgárfogalom-konstrukcióból, ami a művekben körvonalazódik, tehát milyen mentális határok alakulnak ki. Az Egy polgár vallomásainak elején is a visszásságok hangoztatása ellenére bizonyos dolgok értéktelítettek. A kassai polgárok könyvszeretete, bármit is olvasnak, de 25

Hanák Péter: i. m. Tengelyi László: Élettörténet és sorsesemény. Atlantisz, Bp. 1998. 13–48. Gyáni Gábor: Kollektív emlékezet és nemzeti identitás. = Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Napvilág Kiadó, Bp. 2000. 84. 28 Zentai Violetta: i. m. 29 Tengelyi László: Élettörténet és sorsesemény. Atlantisz, Bp. 1998. 13–48. 26 27

EME 40

BALOGH ANDREA

értéktelített, elismerésre méltó, továbbá ilyen a polgári munkamorál, becsületesség: „Nagyapám pénzügyi tanácsos volt a városban, ahol születtem. Korán halt el, nem érte meg az ötvenet sem. Adósság és csekély nyugdíj maradt utána. Ezt az adósságot a két fiú vállalta, s diákkoruktól törlesztették, azokból a hatosokból és forintokból, melyeket instruktorkodással kerestek. Apám még jogász korában is fizetgette ezt a családi adósságot.” A mértékletesség, takarékosság is pozitív magatartás, ahogy a bőség ellenére is mértékletesen élnek, bár a túlzott garasoskodás már nem minősül annak. Az apa halálakor pedig a polgári életformából eredő elegancia, finomság, igényesség és udvariasság motívumai hangsúlyozódnak ki. A Kassai őrjárat esszéregény. A dolgozat elején azért állítottam, hogy a két regény néprajzilag olyan, mint egy adatközlővel folytatott, két, egymás után következő néprajzi gyűjtés anyaga, mert ez a mű mintha annak az új értelemképződménynek a kifejtése lenne, amit az elbeszélő az Egy polgár vallomásai végén megfogalmazott. Holott a keresztény vallásgyakorlás bizonyos részei a narrátor ábrázolásában fárasztóak az előbbi regényben, itt a kereszténység a polgári létforma elengedhetetlen tartozéka, mert a keresztény polgár teremtette meg a napnyugati kultúrát az „értelem diadalába vetett hit” által. A dóm a keresztény Európa jelképe, a templomtornyok kötik össze Európát. A kereszténység európaiságot jelent, az európaiság pedig polgárt jelent, mert az európai műveltséget a polgárok hozták létre: „kereszténynek lenni annyi, mint műveltnek lenni.” Európa és benne a Város végső soron az értelem diadalának a helye, ezzel együtt a polgárság és a műveltség helye is, ami az emberi együttélés legmagasabb rendű terméke. Kelet és Nyugat két eltérő szerepet öltött, szimbolikusat olyan vonatkozásban, hogy Európa dolga az értelem, Ázsiáé a „vakhit és rajongás”. Nyugat, vagyis Európa az értelem felsőbbrendűsége miatt feljogosult az uralkodásra. Tehát polgárság, kereszténység, nemzethez tartozás, értelem, európaiság egy jelentésmezőbe tartoznak abban a polgárfogalom-konstrukcióban, amelyik megmentheti az európai kultúrát az eltömegesedéstől, történeti szempontból pedig a „régi polgári korok” a mérvadóak: „Ezek a régi polgárok, kiknek csontjai itt porladnak a »Rozália«30 földjében, mind művészek voltak a maguk szerény és következetes módján: kezük munkájával, lelkük lendületével, értelmük ízlésével, életmódjukkal alkottak valamit, aminek gyűjtőneve a magyar városi kultúra volt.” Tehát a régi polgár harcos és mesterember, aki ha kell, katona, ha kell, mesterember és egyben művész: „Az igazi polgár szerencsés vegyülete a művésznek és a katonának, alkotó és megtartó, álmodó és megőrző.” Még egy polgári magatartás, amivel azonosul, az eltömegesedés elleni küzdelem. Ebben a folyamatban főleg a műveltség eltömegesedésétől fél, vagyis hogy a civilizáció előretörésével veszélybe sodródik az a műveltségeszmény, ami az európai ember felsőbbrendűségét jelentette. Ez a tömegeket lekicsinylő magatartás ugyanaz, mint amit a polgár szegényekkel szembeni tömegutálatáról mondott az Egy polgár vallomásaiban. Az esszéregény elbeszélője végigmegy a városon, Kassán, és bizonyos helyek látványa indítja el benne ezeket a gondolatokat. Az identitásteremtéssel – Gyáni szerint – sokszor együtt jár az emlékezés, ezáltal értelmeződnek át múltbeli események: „...Az emlékezet vagy inkább emlékezetkényszer behatol az identitás birodalmába, hogy azt végül saját hatalmába kerítse.”31 A művekben ilyen megszövegezései vannak az identitásformáló emlékezetkényszernek: „Úgy, most pontot teszek, s mint aki vesztett csatából marad meg hírmondónak, s elfújta mondókáját: emlékezni és hallgatni akarok.” „Holnap még egyszer végigmegyek a Városon, ahol az élet 30

Kassai temetőnek a neve. Gyáni Gábor: Kollektív emlékezet és nemzeti identitás. = Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Napvilág Kiadó, Bp. 2000. 84. 31


41

kezdődött; meg akarok keresni valamit. Az élet elveszett értelmét akarom megkeresni.” A norai értelmezés szerint a Város mint „lien de mémoire”32, mint emlékezethely mutatkozik meg, ahol az igazi polgárra lehet emlékezni. Kassa az Egy polgár vallomásainak ironikus hangvétele ellenére már ott sem úgy van szemlélve, mint Kosztolányi vagy Babits prózájában, ahol a kisváros a maradiságot jelenti.33 Kérdés, hogy miért a régi polgár típusa mentheti meg az „európai ember lelkét”? Mert ez a polgár még mesterember és művész, ebben a korban semmi sem tömegcikk. A polgár ekkor még művész és katona, alkot és véd. És ezen a ponton mutatkozik meg, hogy ebben a konstrukcióban miért volt elutasítva ennek a polgári kornak az utolsó nemzedéke, mert már csak a reprezentáció volt fontos számára, kiüresedtek az ősöktől tanult minták. Amikor az Egy polgár vallomásainak elején a „modern” bútorok vásárlásáról ejt szót, látszik, hogy mennyire negatív az elbeszélő számára a nagyanyák bútorainak értéktelenné minősítése. Visszakanyarodom oda, amit Hanák Pétertől idéztem korábban, hogy itt a korral van baj, egy generációs lázadás ez, ami a századelő értelmiségi polgárfiaiban kiütközik.34 De nem általában a polgárral, a polgári magatartással szemben tanúsít ellenállást, hanem annak a rendszernek bizonyos magatartásmintáival: „A polgár és a polgári rend az emberi együttélés egyik legértékesebb, leghasznosabb, magasrendű terméke, mindaddig, amíg alkotó és hősies. [...] A hősies polgári korok alkották Európában azt a remekművet, melynek napnyugati kultúra a neve. [...] Hiszek abban a másfajta polgárságban, mely felépítette Európát, mely a legnemesebb életformákat adta az emberi világnak, s melynek egyik pudvás, kései nemzedéke eladta és elárulta mindazt, amit az ősök építettek.” Tehát elutasítja az apák életformáját, sok motívummal nem tud azonosulni, megvalósítja saját elképzeléseit, de nem tud nem polgár lenni, sőt sok mindenben ugyanazokat a magatartásokat termeli, amiket kifogásolt. Nem tud polgárként élni, de identitását mégis polgári alapokra helyezi, és ehhez kell megtisztítani a polgár fogalmát mindenfélétől, ami zavaró benne, és kialakítani azt a polgárt, aki már egy eszme tulajdonképpen. Sajátos polgárfogalom-konstrukció és sajátos identitás ez, amit Nagy Sz. Péter a „polgár feletti polgár mítoszá”-nak nevez. Ebben a megkonstruáltságban mutatkozik meg a szöveg irodalmi jellege. Célja nem a számbavétel, a leltárszerű leírás, hanem egy élettörténet látószögén át bemutatott keresztmetszet ez a polgárról, ezért bizonyos dolgok kiemelődnek, míg mások háttérban maradnak. A város ipari életéből, a vállalkozói magatartásból csak annyit láttunk, amennyi a cselédekkel szemben megnyilvánult. Csak azt mondja el, ami az ő szemszögéből fontos, de ez semmit sem veszít ezáltal dokumentumértékéből. A néprajzi leírásra is ugyanúgy igaz, hogy a gyűjtő saját „kulturális szemüvegén” keresztül lát, illetve nem lát meg dolgokat. Összefoglalásként két idézet még, amelyekben ez a polgárként élni nem tudó polgár saját önazonosság-rögzüléseit szövegezi meg. „Szerettem volna polgár lenni.” „Ha akarnám, se lehetnék más, mint magyar, keresztény, polgár és európai.”

32

Pierre Nora: Emlékezet és történelem között. A helyek problematikája. Aetas, 1993/3. 142–158. Kresalek Gábor – Varga Éva: Kisvároskép századunk húszas éveinek magyar irodalmában. = Mikó Zsuzsa (szerk.): Rendi társadalom – polgári társadalom. 4. Mezőváros – kisváros. Csokonai Kiadó, Debrecen 1995. 235–243. 34 Hanák Péter: i. m. 33

EME 42

BALOGH ANDREA

4. Művészetkoncepció. Következtetések Márai úgy beszélteti mindkét mű elbeszélőjét, hogy az olvasó előtt világossá válik: ez a vélemény követendő példa, az elbeszélő megnyilatkozásai nem tehetők kérdésessé. Tehát bátran olvashatjuk Márai művészetkoncepciójaként ezen „vallomásokat”. Kiderül, hogy az írónak tudatában kell lennie felelősségével a civilizáció uralmának előretörésével járó eltömegesedésben. Az írónak erkölcsi szerepe van a világban, és ezzel együtt két mintát kellene követnie: egyik egy szakrális, Krisztus-féle minta, másik a katona mintája. Krisztusként és katonaként a „szellem papja”, akinek az igazat kell mondania, továbbá erkölcs, igazság, valóság, tökéletes szépség megörökítése a feladata. Az író egy magasabb rendű lény, az irodalomnak pedig nem kell mindenki számára érthetőnek lennie. Ebben a felfogásban az irodalom az elit, egy zárt kör irodalma, ahová a „félműveltek” és a „sekélyes ízlésűek” ne érjenek fel: „Nem szabad engedni, mikor a politika, az üzlet, a sekélyes ízlés, művészi, szellemi, erkölcsi kérdésekben a félműveltek gyáva és sunyi lelkendezése, erkölcsi felelőtlensége arra csábítanak, hogy te, az író, a varázsszavak, tehát az ellenállás őrzője, vállald velük együtt a felelősséget tetteikért, cinkosuk legyél, mikor eladják azt a szigorú törvényt, mely szívedben és minden emberi szívben ég, a megtisztulás vágyának, a tökéletesen és művészi formában megfogalmazott és kifejezett Igazság és Szépség vágyának törvényeit.” A eltömegesedés azt eredményezte, hogy az irodalom, a könyv veszített kegytárgy jellegéből: „A könyv, ez a szent tárgy, éppen szentségéből veszített: hűtlen papok hamisították és tömegben árulták a kegyszereket.” Ebben a felfogásban a modern irányzatok „maszlagnak” minősülnek. Az igazi író nem a lángész, a zseni, hanem az, akit „mesteremberes konokság” és katonai rend jellemez. Nézzünk erre konkrét példát, kiket miért méltat irodalmi kritikákat tartalmazó kötetében.35 A regényekben kifejtett művészetkoncepció összefügg az alábbi méltatásokban írottakkal. Krúdy: „Nem volt ő irodalmi cigányprímás, »zseni«, akinek az írás csak alkalom arra, hogy »kifejezze magát«, kellesse magát, s megéljen a borravalóból, melyet az elszórakoztatott társadalom odalök neki.” Kosztolányi: „Költő volt és lázálmokkal is viaskodott, de mesterember is volt, becsületes és aprólékos, a mesterség vallásos áhítatú kézművese.” Gide: „Mélyen és titkosan polgár volt, e szó nemes és alkotó értelmében”; „Hősies polgár és igaz művész, aki megkísérli az igazság, a jog, az arány és az erkölcs kérlelhetetlen követeléseivel megtisztulásra kényszeríteni a világot, melyben él, megkísérli egy emberibb és hősiesebb polgáriasság szintjére emelni föl a tömegeket.” Abból, amit a művészetről, az irodalomról vall, egyértelműen látszik, hogy ez a modernség beszédmódja. Ráció, logosz, egyetlen, tökéletes szépség fogalmak a modern gondolkodásmódot jellemzik, de különösen az értelem erejébe vetett hit az, ami különösképpen modern és polgári is egyben. Az újraértelmezett polgár fogalommal való azonosulás tökéletesen alkalmas a modernség irodalmi beszédmódjának megőrzésére. Az értelem, a ráció erejének polgári hite, valamint az a hit, hogy az individuumot fel lehet építeni a polgári magatartásokkal, nem engedik széthullni individuumkoncepcióját. Írói identitásában azonosul a művek elbeszélőjével, s valószínűleg igazuk van azoknak, akik mindkettőt Márai személyes konfessziójának tartják.

35

Márai Sándor: Írók, költők, irodalom. Helikon Kiadó, é. n.


43

The Connection between the Bourgeois Concept and Identity in Two of Sándor Márai's Novels. By reconsidering the difference between etnographical description and literature, and here the author mostly refers to Clifford Geertz and Laplantine's works, the research of some literary texts as an etnographical description would be possible. Taking into consideration these concepts the author has studied two of Márai Sándor's novels: The Confessions of a Bourgeois (Egy polgár vallomásai) and Kassa Patrol (Kassai őrjárat). The study contains the following points of views and themes: 1) the author has examined the bourgeois concept in Márai's two novels, comparing it with the definition of a bourgeois in social science, 2) the author has observed that the identity of the narrator in both novels, his special opinion about bourgeoisie and about art is in fact the author's artistic conception, and this answers to the literary critics' question why Márai remained at the tradition of classic modernism throughout his carrier: because of his attachment to the bourgeois value. 3) And thus the author tries to prove that a literary text can be the topic of an anthropological study because of the documentary value of the bourgeois description.

EME M. Bodrogi Enikő

Az emlékünnepély mint kultikus mozzanat: az unitárius egyház megalakulásának 300. évfordulója* A kulturális emlékezet vizsgálata divatos téma lett az elmúlt évtizedekben, és különböző humán tudományterületek képviselői kutatják. Jómagam az erdélyi unitáriusok kollektív identitásának szociológiai és szociálpszichológiai szempontú feltárása során találkoztam olyan kultikus mozzanatokkal, elemekkel, amelyeket érdemes volt közelebbről megtekintenem. Mielőtt konkrétan elemezném ezeket, szükségesnek vélem elméletileg megalapozni a vizsgálódást.

1. Kultúra és kultusz összefüggései. Kultuszkutatási megközelítés a téma vizsgálatához 1.1. A kultúra és kultusz fogalmak etimológiája Induljunk ki a kultúra fogalmából, amely olyan sok mindent foglal magában, hogy elengedhetetlen ismernünk legalább a ma használt főbb jelentéseit. A kultúrát modern terminusként tartjuk számon, ugyanis mai jelentésének fő alkotóelemei a 18. század utolsó negyede után alakultak ki és kapcsolódtak össze, s a kifejezés gyakorlatilag minden európai nyelvben megvan. Eredete azonban az antikvitásig nyúlik vissza. A latin nyelvben a cultura jelentése ’gondozás, művelés; gazdaság; szellemi képzés’. Ez a latin colere igéből származik, melynek jelentése ’művel (elsősorban földet), gondoz, ápol, gondoskodik’.1 A jelen dolgozatban a kultúra szót egyrészt legtágabb értelmében használom: „Azoknak az anyagi és szellemi értékeknek az összessége, amelyeket az emberi társadalom létrehozott történelme folyamán; műveltség, művelődés.”2 Másrészt ennek szűkebb jelentésében, azaz: „valamely korszakban, valamely népnél, osztályban, illetve a társadalmi tevékenység valamely területén való megnyilvánulásaként”.3 A kultusz fogalma etimológiailag ugyanarra a tőre vezethető vissza, mint a kultúra. A terminusnak eredetileg vallási értelme volt, a Haag-féle Bibliai lexikon szerint ószövetségi jelentése „a közösség Istentől rendelt és megkívánt szent szolgálata Isten tiszteletére”. A szolgálatot kizárólag erre hivatott személyek (papok) végezhették, meghatározott alkalmakhoz (ünnepekhez) kötve. Az Isten és ember közötti szövetségi viszony nyilvánult meg ebben látható formában, és rendeltetése az volt, hogy a népet szent, azaz kultikus közösséggé alakítsa Ura szolgálatára.4 Az újszövetségi kultusz alapvető újítása az ószövetségihez képest az, hogy nem bizonyos alkalmakhoz kötött, hanem az emberi élet egészére kiterjed: „a kereszténynek és a keresztény közösségnek egész léte az Úr áldozatába való bekapcsolódással folyamatos istentisztelet”. Ez* E tanulmány átdolgozott része egy nagyobb munkának, melynek címe A kollektív identitás szerkezete a Keresztény Magvető című folyóiratban. A kézirat 2006-ban, az MTA HTMT Ösztöndíj Program támogatásával készült. 1 A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. II. Akadémiai Kiadó, Bp. 1970. 666. 2 A magyar nyelv értelmező szótára. IV. Akadémiai Kiadó, Bp. 1961. 497. 3 Uo. 498. 4 Herbert Haag: Bibliai lexikon. Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp. 1989. 1073.

EME AZ EMLÉKÜNNEPÉLY MINT KULTIKUS MOZZANAT: AZ UNITÁRIUS EGYHÁZ MEGALAKULÁSÁNAK 300. ÉVFORDULÓJA

45

által nemcsak lelki és erkölcsi síkra tevődik át az ószövetségi kultusz, „hanem alapjában az egész életnek krisztusivá, lelkivé és eszkatologikussá tételé”-ről van szó.5 Ugyancsak az újszövetségi korhoz kötődik a szentek és vértanúk kultusza, amelyet a keresztény egyház a 2. század végétől kezdve gyakorolt. A vértanúk kultusza sajátos helyet foglalt el a halottakról való megemlékezés hagyományában, mivel olyan szertartásban mutatkozott meg, amely az egész keresztény közösséget érintette. Nézzük meg a továbbiakban, hogyan határozza meg A magyar nyelv értelmező szótára a kultusz terminust. Több jelentést is megad, ezek közül azonban főként kettő érdekel bennünket a jelen dolgozatban. Az első a vallásos jelentés: „Valaki, valami iránt vallási cselekményekben megnyilvánuló tisztelet”, istentisztelet, amelyről az előbbiekben is beszéltem. Emellett azonban a világi szférában is találkozunk a kultusz jelenségével, mégpedig abban az értelemben, hogy: „valami iránt megnyilvánuló nagyfokú, szinte vallásos tisztelet”.6 A szótár szerint ebben az esetben gyakran rosszalló jelentésben fordul elő. Véleményem szerint a kultusz vallásos és a világi jelentéshasználata közötti átmenetnek tekinthetők valamely egyház történetének fontosabb eseményeire való megemlékezések. Nyilvánvalóan vallásos indíttatásúak, és az illető hitet vallók közösségének megerősítését szolgálják, ugyanakkor történelmi, nemzeti és kulturális kontextusban is értelmezhetők és értelmezendők. A kultuszjelenségek tanulmányozása igen komplex, tudományközi diskurzust, mindenekelőtt kulturális antropológiai megalapozottságot igényel.

1.2. Az irodalmi kultusz elméleti vizsgálata Dávidházi Péter a Shakespeare-kultuszról írott könyvében három csoportba sorolja a világi kultusz körébe sorolható jelenségeket. Ezeket érdemesnek tartom ismertetni, ugyanis jól hasznosítható elemzési szempontokat nyújtanak az unitárius identitás vizsgálatához is. „A kultusz mint beállítódás bizonyos szellemi vagy anyagi értékek rajongó, mértéket nem ismerő, mindenekfölötti tisztelete, tehát teljes és feltétlen odaadás, mely imádata tárgyát minden szóba jöhető vád alól eleve felmenti; mint szokásrend szentnek tekintett helyek fölkereséséből, ereklyék gyűjtéséből, szövegek áhítatos gondozásából, szent idők megünnepléséből, szertartásokon való részvételből és életszabályozó előírások betartásának igyekezetéből áll; mint nyelvhasználat pedig túlnyomórészt olyan (magasztaló) kijelentésekben ölt testet, melyeket sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet, mert részletes tapasztalati ellenőrzésükre nincs mód.”7 Jelen kutatásaim szempontjából hasznosíthatónak tartom azokat a tapasztalatokat is, amelyeket az irodalmi kultusz elméleti hátterének tanulmányozásakor szereztem. Hivatkoznom kell ebben az összefüggésben Margócsy István elméletére.8 Ennek értelmében a másodlagos irodalmi műfajokban gyakran találkozunk kultikus képzetekre utaló kijelentésekkel, amelyek nem pusztán ornamentális eszközök, mivel a mögöttük álló képzetkörök implicite rendszerré állnak össze. Ez a rendszer pedig meghatározza az irodalomról való gondolkodásunkat. Egyfelől arról van itt szó, hogy egyes alkotókat emberfölötti magasságba emel a kultikus megközelítésmód, másfelől, és talán ez még fontosabb, a Magyarországon honos irodalomszemléletek között van olyan, amely teljes egészében kultikus. Egy ilyen megközelítésmód számára a kutatás tárgya szakrális jellegű, és az emberfölötti szférával érintkezik. Mivel tárgyát isteni tulajdonságokkal 5

Uo. 1989. 1074. A magyar nyelv értelmező szótára. IV. Akadémiai Kiadó, Bp. 1961. 501. Dávidházi Péter. „Isten másodszülöttje”. A magyar Shakespeare-kultusz természetrajza. Gondolat Kiadó, Bp. 1989. 5. 8 Margócsy István: A magyar irodalom kultikus megközelítései. (Kommentár és florilégium.) ItK 1990/3. 288–312. 6 7

EME 46

M. BODROGI ENIKŐ

ruházza fel, nemcsak hogy vallásos terminológiával írja le, hanem apologetikusan is viszonyul hozzá, azt tekintve egyetlen céljának, hogy bizonyítsa a szakralitás tényleges jelenlétét. A kultikus attitűd minden kritikai szempontot felfüggeszt, és azt „fedezi fel” tárgyában, amit már előre feltételezett. Margócsy azt is megállapítja, hogy a magyar kultikus irodalmi leírások tárgyukat olyan viszonyítási rendszerben helyezik el, amelynek kategóriái nem szorulnak bizonyításra, mivel az adott közösségben kétségbevonhatatlan értéket képviselnek. A 19. század legnépszerűbb irodalomelmélete az egész magyar irodalmat „szolgáló irodalom”-nak tekintette, amely csak annyiban létjogosult, amennyiben önmagánál magasabb szféráknak felel meg: a nemzetnek, népnek, népköltészetnek és a mindezek alapját alkotó magyar nyelvnek. A nemzet szolgálata maga is szakrális jelleget kap, ugyanis a nemzet létének továbbvitelét biztosítja. Ebben az összefüggésben a magyar irodalom, és bővítsük ezt a kört: a magyar kultúra megszakítatlan egységnek tekintett, amelyben valamennyi magyar író ugyanannak a nemzetépítő szertartásnak a résztvevője. Hász-Fehér Katalin megállapítja, hogy nemcsak az írók, hanem a közéleti személyiségek is, akik a nemzet jövőjén munkálkodtak, mitikus magasságokba emelkedtek honfitársaik szemében. A velük való kapcsolat, műveik olvasása és a szellemi, erkölcsi tökéletesedésre való erkölcsi törekvés révén a mindennapi ember is beléphetett ebbe a magasabb rendű életbe. Alkotó és közönsége együtt alakították a mindennapok mítoszát, amelyet a szebb, jobb magyar jövő reménye aranyozott be. Ennek az elképzelésnek lényeges eleme, hogy a közönség föl akar nőni ehhez a mitikus jelenhez, hajlandó anyagi és szellemi áldozatokat hozni: művelődni, olvasni, intellektusát pallérozni. Követendő példának tekintette az írók által felmutatott szellemi és erkölcsi ideálokat, és háláját kultikus tiszteletben juttatta kifejezésre.9

1.3. Az emlékünnepély vizsgálatának kontextusa Praznovszky Mihály a magyar irodalmi kultusz megjelenését az 1855–1865 közötti időszakra teszi, és legfőbb sajátosságaként politikai eredetét és motiváltságát említi. Miről is van itt lényegében szó? Épp a kiemelt periódusban a politikai cselekvés lehetőségétől megfosztott nemzet számára egyfajta önigazoló pótcselekvés volt az irodalmi események szervezése. Az a politikai indíttatás állt ezek mögött, hogy a dicsőség csak részben az ünnepeltté, részben a népé, a nemzeté, „amely soha nem feledkezhet meg önmaga erkölcsi erejéről”10, és ha alkalma lenne rá, a politika terén is lelkesen cselekednék. Mielőtt rátérnék egy nagy jelentőségű unitárius emlékünnepély kultuszkutatási szempontból történő elemzésére, szeretném hangsúlyozni, mennyire más kutatói pozíciót igényel ez a fajta megközelítés, mint a szigorú értelemben vett tudományos feldolgozás. Mindenekelőtt amiatt, hogy sokkal spontánabb, „gyökereiben ez kapcsolódik leginkább a közvetlen, reflektálatlan befogadási módokhoz, a művek [esetünkben: a Keresztény Magvetőben megjelent és az eseményt leíró publikációk] egyszerű elolvasásához, újraolvasásához, a költővel [vagyis a szerzővel] történtekkel kapcsolatos érzelmi állásfoglaláshoz”, ahogyan Tverdota György írja a József Attila-kultusz genéziséről szóló munkájának előszavában.11 Dávidházi Péter a kultuszkutatás alapvető módszertani elveit egyrészt a „rokonszenvező kívülállás”-ban, másrészt az

9 Hász-Fehér Katalin: Emlékkönyv-irodalom a reformkorban. = Kalla Zsuzsa (szerk.): Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok. Bp. 1997. 11–21. 10 Praznovszky Mihány: „A szellemdiadal ünnepei”. A magyar irodalom kultikus szokásrendje a XIX. század közepén. Mikszáth Kiadó, Bp. 1998. 126. 11 Tverdota György: A komor föltámadás titka. A József Attila-kultusz születése. Pannonica Kiadó, Bp. 1998. 9.


47

együttérző agnoszticizmus”-ban és a „jóindulatú figyelni tudás”-ban határozta meg. 12 Tulajdonképpen az a követelmény fogalmazódik itt meg, hogy a kutatónak bizonyos fokig ki kell lépnie mai tudata kereteiből és belehelyezkednie a kultuszban hívők világába ahhoz, hogy megértse a vizsgált jelenséget. Tegyünk hát egy kísérletet a továbbiakban erre.

2. Az unitárius egyház megalakulásának 300. évfordulója Az unitáriusok felekezeti identitásának vizsgálatához kiváló forrásanyagot szolgáltatnak az ünnepi megemlékezésekről szóló cikkek és tanulmányok. A Keresztény Magvető egyik korai (negyedik, azaz 1868-as) évfolyamában olvashatunk az unitárius egyház történetének egyik legfontosabb eseményéről, a vallásszabadság kihirdetésének és az egyház hivatalos fennállásának háromszázadik évfordulójáról. Nézzük csak, mi is az pontosabban, amit 1868-ban ünnepelt az unitárius egyház.

2.1. Visszatekintés: az 1568-as tordai országgyűlés Háromszáz évvel korábban, 1568. január 6–13-án a tordai országgyűlés törvénybe iktatta a lelkiismeret- és vallásszabadság törvényét. Ettől a dátumtól számítják az unitárius egyház megalapítását, bár az újabb kutatások szerint ekkor még nem beszélhetünk intézményes keretek között működő egyházi szervezetről, nem csak az unitáriusok, de a többi protestáns felekezet esetében sem.13 Általában elmondható, hogy a reformációval a szellem felszabadult az egyház gyámkodása alól, kialakul egy önálló értékrendszer, megszületett az egyén tisztelete. A reformátorok kezdetben a vallási türelem jegyében fejtették ki tevékenységüket, de ahogy tanaikból egyház szerveződött, állásfoglalásukat is megváltoztatták. A vallás nevében egyes országokon belül, illetve országok között háború dúlt, Franciaországban például a Szent Bertalan-éji vérengzés több tízezer hugenotta halálát követelte, vagy a Habsburg császár, Rudolf kijelentette, hogy országa inkább váljék lakatlan sivataggá, de nem tűri meg a protestáns vallásúakat. Ugyanakkor Erdélyben egészen kivételesen modern szellemű törvényeket hoztak a felekezetek együttélésére. A magyar szerzők különösen nagy jelentőséget tulajdonítanak az 1560-as évek végén, 1570-es évek elején elfogadott vallási törvényeknek, amelyek közül különösen az 1568 januárjában megszületett tordai vált legendássá. A törvény meghonosodott értelmezése szerint az erre az időre kialakult egyensúlyi helyzet tükröződik ebben a törvényben. Ez amiatt alakulhatott ki, hogy egyetlen vallásfelekezet sem tudott kizárólagos szerepre szert tenni, és minden hitvallás mögött társadalmi és politikai erők álltak. Íme a leggyakrabban idézett rész a fent említett törvényből: „Urunk ő felsége, a miképpen ennekelőtte való gyűlésében országával közönséggel a religio dolgáról végzett, azonképpen mostan is az jelenvaló gyűlésben azt erősítik, ti., hogy minden helyeken a prédikátorok az evangéliomot prédikálják, hirdessék, ki-ki az ő értelme szerint, és a község, ha venni akarja, jó, ha nem pedig, senki kényszerítéssel ne keserítse, az ő lelke azon meg nem nyugodván, de oly prédikátort tarthasson, a kinek tanítása ő nekie tetszik. Ezért pedig senki a superintendensek közül, se egyebek a prédikátort ne bánthassa. Ne szidalmaztassék senki a religioért, senkitől az előbbi constitutiók szerint, és nem engedtetik 12

Dávidházi P.: i. m. 19, 21. Balázs Mihály: „A hit … hallásból lészön”. Megjegyzés a négy bevett vallás intézményesüléséhez a 16. századi Erdélyben. = Tanulmányok Szakály Ferenc emlékére. Szerk. Fodor Pál, Pálffy Géza, Tóth István György. Bp. 2002. 13

EME 48

M. BODROGI ENIKŐ

senkinek, hogy senkit fogsággal, avagy helyéből való priválással fenyegessen a tanításért, mert a hit Istennek ajándéka.”14 Az 1868-as megemlékezések elemzésekor hasznos lehet a kutató számára az, amit Juliane Brandt mond a 19. századi magyar társadalom szintjén a felekezeti és nemzeti identitás összefüggéseit vizsgáló tanulmányában, ti. hogy a nagy ünnepek (s ő itt a nemzeti ünnepekre gondol, de véleményem szerint nem csak azokra vonatkoztatható) olyan alkalmak, amelyeken megfogalmazódnak egy értelmezési kultúra15 magától értetődő koordinátái, és szimbólumkészletük nyilvános rendezésre kerül, illetve az ünnepi szertartásban működnie kell. Az ilyen ünnepeken nagyon jól vizsgálhatók az adott időpontban forgalomban levő identitáskoncepciók, ezek tartalmi és strukturális implikációi.16 A Keresztény Magvető 4. évfolyamának megemlékező szövegei jórészt olyan textusok, amelyek nem a helyszínen, nem magán az ünnepségen hangzottak el, emiatt lényeges többletinformációkat kell tartalmazniuk az ünnepi beszédekhez képest. Szükséges tájékoztatniuk azokról a térbeli és időbeli koordinátákról, amelyek között felolvasták vagy elmondták az ünnepi beszédeket. Azonban nemcsak a tények (időpont, helyszín, résztvevők, műsorszámok) miatt érdekesek ezek a közlemények, hanem amiatt is, hogy sajátosan emelkedett, patetikus hangvételük arról a verbális közegről is tudósítást nyújt, amely meghatározta az ünnep légkörét.

2.2. A kultusz mint szokásrend elemei 2.2.1. A megemlékezés előkészítése Az unitárius egyház fennállásának 300. évében a főtanács elhatározta, hogy méltóképpen meg kell ünnepelni ezt az évfordulót. Első mozzanatként 1868 pünkösd első napjára általános hálaünnep megtartását rendelték el valamennyi egyházközségben, s arról is döntés született, hogy erre az eseményre az alkalomhoz illő himnuszt és imát kell írni. Ugyanakkor a nagyobb ünnepséget az 1568-as törvény emlékére a Tordán tartandó zsinat keretében kívánták megtartani. A kultusz működése szempontjából jelentős az a tény, hogy éppen Tordát választották ki színhelyül, mivel ez egyfajta „szent helynek” számít az unitáriusok számára, ahova azóta is mindmáig elzarándokolnak különböző emlékünnepségek alkalmával. Harmadszor, pályázatot hirdettek az unitárius vallástörténet megírására. A két előbbire sor is került, a pályázatra viszont nem készült el a várva várt mű. 2.2.2. A tordai emlékünnepség forgatókönyve Nézzük meg ezek után a tényeket, az ünnepség forgatókönyvét. Előre szeretném bocsátani, hogy azok a szokásrendi elemek, amelyeket a továbbiakban ismertetni fogok (gondolok itt elsősorban az emlékünnepség menetére), tökéletesen beleillenek abba a sémába, amelyet Praznovszky Mihály általánosan érvényesként állapított meg az irodalmi kultusz kialakulásának időszakára, de amely lényegében napjainkig is változatlan maradt. Tulajdonképpen még a emlékünnepségek leírására használt frazeológia sem sokat változott az elmúlt másfél évszázad 14

Keresztény Magvető (a továbbiakban KerMagv) 1868. 4. A szerző a kultúra metaszintjét érti ezen, azt az intézményesített reflexiót, ami tematizálja a szociokulturális mintákat. Juliane Brandt: A protestánsok és a millennium. Felekezeti és nemzeti identitás a késő 19. század nemzeti ünnepeinek tükrében. Századvég. Új folyam. 1998. 11. sz./ tél 169. 16 Uo. 15


49

alatt. Olyan ismétlődő elemekkel találkozunk itt, amelyek együtt vagy külön-külön, de mindenesetre beépülnek a hasonló rendezvényekbe. Ilyen például az istentisztelet, amellyel általában a megemlékezés kezdődik (vallásos rendezvényen ez magától értetődik, de világi megemlékezések esetében is igen gyakori), maga az emlékünnepély, a táncmulatság, amely rendszerint az ünnepséget követi és hajnalig tart. A kettő között szokott lenni a díszebéd vagy ünnepi vacsora, lakoma. Ez amiatt volt elmaradhatatlan, hogy elsősorban a felköszöntők és tósztok kedvéért rendezték. Színházi előadás is hozzátartozott a rendezvényekhez, ez néha helyettesíthette is magát az emlékünnepet. Az 1868-as ünnepség bemutatása a Keresztény Magvető hasábjain annyira eleven és részletes, hogy azok számára is lehetővé teszi a részesülést a megemlékezés felemelő hangulatában, akik nem tudtak személyesen ott lenni (ez általában jellemző a kultikus események bemutatására). Olyan beszédmódról van tehát itt szó, amely az ünnepségen fizikailag részt venni nem tudókat a ráhangoló ismertetés révén mintegy szellemi ünneplő közösséggé avatja. A kétnapos zsinatot augusztus 30–31-én tartották meg. Kriza János püspök már a megelőző napon, augusztus 29-én délután Tordára utazott, „több szekérből álló díszes kísérettől követve”. Teatrális mozzanatok sokasága kíséri mindvégig az ünnepet, ezek közül elsőként útközben köszöntötték az egyház főpásztorát a túri és a komjátszegi17 lakosok, a szolgabíró, Csipkés Albert vezetésével. Tordához közeledve, a Dobogón lovas bandérium fogadta a püspököt, és a város főhadnagya, Szigethi Csehi Sándor üdvözölte, örömét fejezve ki, hogy a nevezetes ünnepnek épp Torda városa adhat otthont. Ígéretet tett ugyanakkor arra, hogy a város lakói, felekezeti hovatartozástól függetlenül versengenek majd a vendégszeretetben. Ez a mozzanat, a különböző felekezetűek együtt ünneplése többször visszatérő motívuma a tudósításoknak, amin nem csodálkozhatunk, ha arra gondolunk, milyen nagy jelentősége volt annak az unitáriusok számára, hogy hosszú évszázadok feszültségei után a többi keresztény felekezet képviselői is lerótták tiszteletüket az unitárius egyház történetének egyik legfontosabb eseménye előtt. A szerzők jóleső érzéssel állapíthatták meg, hogy az ünnepség idején elcsitultak a különböző felekezetek közötti nézeteltérések, sőt ellenségeskedések. Idézzük az erre vonatkozó részt az ünnepségről szóló beszámolóból: „Zsinati szent gyűlésünk különös örömmel vette e meglepő üdvözletet [ti. az evangélikus püspökét] egy hazai protestáns testvér felekezettől, mellyel háromszáz év viszontagságait együtt élte át. Ha voltak idők, mikor a mostoha viszonyok olykor hidegséget s tartózkodást gerjesztettek közinkbe, annál többre becsüljük ez alkalmat, midőn szerető jobbjukat nyújtják felénk, s ez által ünnepélyünket egy kedves és felejthetetlen bényomással gazdagabbá tették. Legyenek meggyőződve lutheránus testvéreink, hogy barátságukat becsülni tudjuk s szívből viszonozzuk.”18 A testvér szót mindkét előfordulási helyén kiemeltem a szövegben, mivel fontosnak tartom külön hangsúlyozni és a keresztény identitás megnyilatkozásaként értelmezni. E mozzanat jelentőségét az is mutatja, hogy a Keresztény Magvető közli az evangélikusok levelét és közvetlenül utána azt a köszönő választ is, amelyet még a zsinat idején megfogalmaztak és elküldtek az evangélikus konzisztóriumnak. Nem tévedünk tehát, amikor azt állítjuk, hogy legalább hármas oka volt a kivételes ünneplésnek: 1. az egyház megalakulásának 300. évfordulója, 2. az első szabadon és nyilvánosan megült unitárius ünnep, 3. a többi keresztény felekezettel először ünnepelték együtt az unitáriusok egyházuk történetének kulcsfontosságú eseményét. A díszmenet megérkezésekor harangok zúgtak minden templom tornyában, és „nagy sokaság” üdvözölte az utcán a díszvendéget. Kultuszkutatási szempontból jellemzőnek látszik az 17 18

Kolozsvár és Torda közötti útvonalon elterülő falvak, ahol ma is élnek unitáriusok. KerMagv 1868. 238.

EME 50

M. BODROGI ENIKŐ

ilyen beszámolókra, hogy pontos lélekszámot nem említenek19, a sokaságot, tömeget viszont annál szívesebben, ami a homály, a bizonytalanság kultuszfelhajtó hatását erősíti. Tulajdonképpen nincs is jelentősége annak az ünneplők, a „beavatottak” számára, hogy számszerűen mennyien részei ugyanannak a közösségnek – ami valóban fontos, az nem más, mint az együvé tartozás megélése. A püspököt szállásán is fogadják a város elöljárói, „a megyei hatóság érdemes főispánjá”val, báró Kemény Györggyel az élen, az Aranyos-Torda egyházkör vezetői, „s az Erdély minden részeiből érkezett egyházi tanácsosok serege”.20 Ezután istentiszteletet tartottak a templomban, ahol hálát adtak a jelenlevők azért, hogy ünnepelni gyűlhettek egybe. Nyilvánvaló, hogy már a templomi áhítat olyan erejű volt, hogy ettől kezdve mindenki a legmagasabb érzelmi hőfokon élte át a továbbiakat. Az este következő mozzanata kevésbé formális keretek között zajlott, lényege a szórakozás és az együttlét megélésének öröme volt. Nézzük, hogyan írja ezt le a szemtanú: „Estve a város önként világított, s az utcákat a vendégsereg nyüzsgése tette zajossá. Régi ismerősök, kik évtizedek óta nem találkoztak, aggastyánok, kik szorongó szívvel várták e napot, ifjak, teli szent elhatározásokkal, és egy szép női sereg, kik napokig utaztak szülőikkel, férjeikkel, hogy e gyülekezet általuk is díszesebb legyen, kereste és üdvözölte egymást száz meg száz csoportokban. A közös érzés mintegy tükrözéséül ott ragyogtak a megyeház transparentjén e szavak: hitszabadság, testvériség, egyetértés. Csak késő éjjel lett nyugodt a város, mely ennyi vendéget rég nem fogadott kebelébe.”21 Az együvé tartozás érzete nemcsak a különböző társadalmi rétegek, különböző korosztályok és a más-más felekezetűek egymás mellettiségében nyilvánul meg, hanem a közösségi tevékenységek gyakorlásában is. Egy adott közösség nyilvánul meg az ünnep során: helyi dalárda vagy dalárdák énekelnek, helyi műkedvelők adnak elő színdarabokat, szavalnak, zenélnek. Az együttlét, amellett hogy esztétikai élményt nyújt, erősíti a kohéziós erőt az ünneplők közösségében. Az ünnepi érzések tárgya nemcsak az esemény, amelyre emlékeznek, hanem a jelen levő közönség maga, amely önmagát is ünnepelheti. Az ehhez hasonló ünnepségekről szóló leírásokban mindig kiemelt szerepet kap a díszes asszonysereg leírása, amely mintegy dekoratív velejárója a rendezvénynek. A fentebb idézett szövegben még az is említésre méltónak bizonyul, hogy a hölgyek hosszú, fáradságos utat tettek meg (azaz áldozatot hoztak), hogy részt vehessenek az ünnepségen. A tulajdonképpeni zsinat másnap, aug. 30-án reggel 9 óra körül kezdődött és 31-én délután ért véget. Ha a résztvevők számát nem is tudja a beszámoló szerzője, ahhoz ragaszkodik, hogy az időpontokat, a „műsorszámokat” és a szereplőket pontosan és részletesen ismertesse. Az objektivitásnak ez a követelménye fontosnak tűnik az ilyen jellegű beszámolókban, célja kétségtelenül a realitás érzetének megteremtése az olvasó számára. Lássuk tehát, kik voltak az ünnepi zsinat főszereplői. Mindenekelőtt az erdélyi unitárius egyház képviselői: Kriza János püspök, Inczefi József „esperes és közszónok” (fontos mozzanatnak tűnik a közlemény szerzője számára kiemelni, hogy Inczefi az oráció gyakorlott mestere, ezzel is alátámasztva a beszéd erejét és a hallgatóságra tett hatását), K. Nagy Elek főgondnok, Ferenc József kolozsvári és Mózes András abrudbányai pap, azután a más keresztény felekezetek elöljárói, például az erdélyi evangélikus egyházé (akik személyesen nem voltak ugyan jelen, de köszöntő levelet küld19 Az esti színielőadás résztvevőinek lélekszámáról annyit közöl a beszámoló, hogy „zsúfolt” volt a terem, az utcákon jelenlevő esti tömegről pedig azt, hogy a „vendégsereg nyüzsgése” tette elevenné a várost, illetve „száz meg száz” csoportba verődtek. Végül azt is megtudja az olvasó, hogy ennyi vendég rég nem volt a városban. 20 KerMagv 1868. 237. 21 Uo.


51

tek), a külföldi unitáriusok nevében John James Tayler, a londoni Manchester New College unitárius teológiai akadémia igazgatója. Az Amerikai Unitárius Egyesület szintén képviseltetni akarta magát, de mivel megbízottjának nem sikerült eljönnie, pár nappal a zsinat befejezése után az egyesület magyar nyelvű üdvözlő levelet küldött az egyháznak. Ennek a ténynek a megemlítése a beszámolóban arra engedi következtetni a kutatót, hogy nemcsak az unitárius identitás erősítése szempontjából volt jelentős a külföldi hittestvérek üdvözlete, hanem magyarként külön örömöt és büszkeséget szerzett az erdélyi unitáriusoknak, hogy anyanyelvükön köszöntötték őket. Az ünnepelt esemény valójában egyedülállóan kedvező alkalmat nyújtott a különböző identitások (vallási, felekezeti, nemzeti és kulturális) egyidejű megéléséhez. Amellett, hogy a közösségi együttlét az unitáriusok összetartozásának tudatát erősítette, nagyobb vallási közösségek, a protestánsok és általában a keresztények közösségéhez való tartozásuk felől is biztosította őket. 30-án délelőtt templomi szertartással kezdődött a zsinat, és ezen „az esős idő dacára nem csak a templom volt zsúfolásig tele, hanem külső környezete is”.22 Érdekes mozzanat mindjárt az elején, hogy az egész ünnepség nyitánya Kriza János Hymnus című versének eléneklése volt, amelyet az Isten áldd meg a magyart dallamára énekeltek az egybegyűltek. Ebben a vallási és a nemzeti identitás egyidejű kifejezését láthatjuk, ugyanis Kölcsey himnusza elmaradhatatlan része a kultikus emlékünnepélyeknek, ugyanakkor a mi esetünkben a felekezetiség fejeződik ki abban, hogy az unitárius püspök szövegét egyesítették a magyar nemzeti himnusz dallamával. A vers szövegére a későbbiekben még visszatérek. Ezután egyházi beszédek és imák következtek, amelyeknek központi témája a hit- és lelkiismereti szabadság múltja, jelene és jövője volt. A püspök beszédében „költői szép vonásokkal festvén egyfelől a múltnak viszontagságait, másfelől azt az örömet s biztató kilátást, melyekkel e zsinatot, milyent még unitárius nevet viselő keresztény soha nem ért, megünnepelhetjük”.23 A beszámolóból azt is megtudjuk, hogy három és fél órát tartott az istentisztelet, de a közönség ennek ellenére nem fáradt ki, mivel a lelkesedés minden más érzést felülmúlt benne. A közebéd után újabb istentisztelet következett. Másnap, 31-én délelőtt papszentelést is tartottak, és ugyanúgy, mint az előző napon, az érdeklődőknek csak egy része juthatott be a templomba, olyan nagy volt a tömeg. Értesülünk még arról, hogy a zsinat mindkét napján a közebéd a megyeházához tartozó casinoteremben volt, ahol 300 személy számára terítettek asztalt. A hangulat felidézésére álljon itt egy rövid idézet: „Itt voltak az egyházi tanácsosok s más vallású notabilitások. A karzatot nőkoszorú díszesítette. Az öröm s lelkesültség itt vett nyílt folyamot, mit a pohárköszöntések folyvást fokoztak.”24 Az első poharat a püspök emelte a királyra és királynéra, amit kitörő éljenzés, „mozsárdörgés” és zene követett. Ezután a magyar királyi minisztériumért, gróf Péchy Manó erdélyi királyi biztosért, a püspökért és a főgondnok urakért stb. mondtak tósztokat, ugyancsak „mozsárdörgés” és zene kíséretében. Utána a hazát, a hitszabadságot, a (vallási) türelmet, a testvériséget éltették. A „szebb jelenetek” közé sorolja a tudósító azokat, amikor a református és római katolikus egyházi képviselők „emeltek testvéries poharat az unitarizmusért, unitárius püspökért és unitárius egyházért”.25 J. J. Tayler, az angol unitáriusok képviselője is tósztot mondott „a hitrokonok nevében”, és a tudósító nem kis büszkeséggel emeli ki, hogy a külhoniak felnéznek az erdélyi unitáriusokra, akiknek történelme jóval gazdagabb, mint az övéké: „Ők, mint ifjabb testület, bámulattal és tisztelettel hajolnak meg előttünk, kiket három század tövises útain láttak rendületlenül és lankadatlan buzgalommal áthatolni.”26 22

Uo. 244. Uo. 245. Uo. 246. 25 Uo. 26 Uo. 23 24

EME 52

M. BODROGI ENIKŐ

Az a harc, amelyet az erdélyi unitáriusok folytattak évszázadokon keresztül, nemcsak a vallás terén mutatkozott meg, hanem a társadalom, a polgári alkotmányosság szélesebb mezején is. Ebben a kijelentésben olyan társadalmi öntudat nyilatkozik meg, amely a világ valamennyi liberális gondolkodású emberével egy csoportba sorolja azokat, akik felekezeti identitásukat tekintve unitáriusok, nemzetiségükre nézve magyarok és helyi önazonosságuk szempontjából erdélyiek. A társadalom józan előrehaladásának és tökéletesedésének szolgálata mindezeknek közös nevezőjeként határozható meg. A tósztok során nem mulasztottak el köszönetet mondani a vendégszerető Torda városának, a rendezvény megszervezésében legnagyobb áldozatot vállaló aranyos-tordai és kolozs-dobokai egyházkörnek és név szerint „a zsinat gondos gazdasszonyai”-nak. Az alapítványi támogatások megajánlása az ünnepek egyik lényeges eseménye volt. A tordai zsinaton is több „áldozatkész lélek” tett különböző összegű megajánlást egyházi és iskolai célokra. Ezek közül megemlíttetik a Berde Mózes, a Kelemen Benjámin, a Paget Károlyné és özvegy Fejér Mártonné neve. És hogy az ünneplő közösségnek is alkalma legyen bekapcsolódni ebbe a rituális áldozathozatalba, gyűjtést szerveztek a székelykeresztúri gimnázium épületének kibővítésére, amelyre azon nyomban össze is gyűlt hétezer forint. A zsinati főtanács maga zárta a jótékonysági gesztusok sorát, földrajzi térképeket ajándékozva száz falusi iskolának. Az egybegyűlteknek a zsinat mindkét napján lehetőségük volt szórakozni is. Kirándulást szerveztek Torda vidékére és a Tordai-hasadékba, a sóbányába, amelyet ünnepi világításba borítottak az alkalom tiszteletére, színielőadáson, hangversenyen, táncvigalmon vehettek részt, és még tűzijáték is emelte a rendezvény hangulatát.

2.3. A kultusz mint beszédmód jellegzetességei Vizsgáljuk meg a továbbiakban a beszámolók szövegének stiláris sajátosságait, amelyek a kultuszt mint nyelvhasználati módot jellemzik. Az emlékünnepélyeken elhangzó szövegeket általában három kategóriába csoportosíthatjuk: 1. szónoklatok, 2. költemények (amelyekre az alkalmi műfajnak megfelelően közhelyfordulatok és érzelmi áradások sokasága jellemző), 3. pohárköszöntők (amelyek száma általában a díszebéd vagy vacsora nagyságával és a díszvendégek számával áll arányban). Az unitárius egyház fennállásának 300. évfordulóján mindhárom kategóriába sorolható szöveg elhangzott, ezeket azonban nem fogom külön-külön elemezni, hanem tanulságosabbnak vélem a róluk szóló ismertetéseket megvizsgálnom alaposabban. A két költeményre azonban, amely bemutatásra került, később visszatérek. Az ünnep jellegzetességei közé tartozik a stiláris emelkedettség rendkívül gazdag tárháza. Fontos megjegyeznünk, hogy ezek nemcsak parabolikus, jól bevált szónoki, közhelyköltészeti fordulatok, hanem azon túl lelket emelő, öntudatot erősítő, a figyelmet, lelkesedést lankadni nem engedő stilisztikai eszközök, amelyek az érzelmi emelkedettség minél magasabb hőfokát hivatottak biztosítani. A Keresztény Magvetőből a továbbiakban olyan szövegrészeket idézek, amelyek az eseményekről számolnak be, és amelyekre a bőséges jelzőhasználat jellemző (ezeket dőlt betűvel kiemeltem): „A püspök úr hosszú, megható beszéddel válaszolt.” 27 „Az üdvözlőbeszédek mindenike örömmel s lelkesedéssel volt teljes.”28 „…helybeli pap, Albert János mondott szívből fakadt imát.”29 „[a püspök] a jelen háromszázados zsinat fontosságáról kimerítőleg s meghatólag szólott”.30 27

Uo. 236. Uo. 237. Uo. 30 Uo. 28 29


53

Az előadás módja teljes mértékben össze van hangolva a téma által sugárzott hangulattal. Nézzünk még néhány idézetet ennek igazolására: „Arra nem számítunk, hogy a benső lelki örömnek azt az átható nyilatkozatát s azt az élénk lelkesültséget, mely e népes gyűlést a jelenvoltak előtt felejthetetlenné tette, elég híven festhessük, hiszen az élet legszebb jelenetei legkevésbé visszaadhatók! Mindazáltal az utódok iránti kötelességünk, ha csak röviden s gyenge vonásokkal is, leírni egy oly ünnepélyt, hol egy hazai hitfelekezet, háromszáz év sanyarúságát felejtve, talán először fejezhette ki szívének örömét hangosan, tartózkodás nélkül. De szép volt ez az ünnepély azért is, mert az ünneplő iránt a hazai többi felekezetek testvéries érzülete oly nemesen nyilatkozott, miként az Európában talán ma is páratlan jelenség, s ennyiben e sorok egy hazai szélesebb érdekű történeti tényt is jelölnek.”31 Jellemző még a közlemények emelkedett stílusára a felszólító mondatok használata, továbbá az, hogy épp e felszólítások által is kívánja a szemtanú bekapcsolni a jelenlevőket az unitárius hagyomány, szellemiség megszakítatlan kontinuitásába. Jelenként megélni a múltat: a kollektív emlékezet életben tartásának egyik alapvető eljárása. „Ah, ha szemlélhettétek volna ti régi harcosok, Méliusok és Blandraták, ti Dávid Ferencek és Martinuzzik az utódok közt e testvéries jelenetet. Ha érezhettétek volna az idő szellemét, mely hantjaitok felett háromszáz év múlva lengedez!” 32 A nagyfokú retorizáltság alapvetően jellemző az egyházi beszédekre, az ünnepségről szóló tudósításokban viszont inkább a világi, mint az egyházi kultusz kifejezőeszközeként érdemes értelmeznünk. Amint korábban is említettem, Kriza János Kölcsey Himnuszának dallamára ünnepi emlékverset írt.33 Íme ennek a szövege:

Hymnus 1. Szent öröm-érzésre gyúl Isten! e Ház népe, Emlékünkbe felvonul Három század képe. Ami benne szép és jó: Lelked fényírása; S ami bús, az oktató Bölcs kezed vonása.

2. Szent családdá avatál Népeid sorából, Fiúságra kihozál Szolgálat házából. Lobogónknak jelszava Volt a Hitszabadság, Szellemünknek fő-java: A tisztább Igazság.

3. Isten Egy igaz Való, Oszthatatlan Egység, Nincs hozzá több hasonló Imádandó Felség: Mint örök tűz élt szívünk Mélyében az eszme, S hogy vallhatjuk: ez hitünk Drágán nyert győzelme.

4. Krisztus lelke nevelé Hitünk élőfáját, Szent vérrel oltá belé Nemes erkölcs ágát. Megváltónknak őt hivők, Vallván ember-létét; S e hitünkért szenvedők Világ gyűlölését.

5. Ím egünkről oszlik szét A nagy átok súlya, Mely testvérek életét Sorvasztólag dúlja. Hitkülönbség akiket Egymástól elzára, Eggyé-fűzi szíveket Szeretet varázsa.

6. Védd Atyánk! erős karral A fejlő virágot Biztatót egy szebb korral: A Hitszabadságot. Saját győződés legyen Hitünk szirtalapja, S világot rá ömlesszen A tudomány napja.

31

Uo. 236. Uo. 246. 33 Uo. 5–6. 32

EME 54

M. BODROGI ENIKŐ

7. Isten áldd meg a Hazát Tiszta lelki fénnyel, Áldd meg Egyhívők házát Áldozó erénnyel. – „Balsors akit régen tép: Hozz rá víg esztendőt; Megbűnhődte már e nép A múltat s jövendőt.” Kriza himnuszát azért tartottam érdemesnek egészében közölni, mert magában foglalja mindazt, amit az unitárius vallás és egyben az ezzel összefüggő felekezeti identitás alapjának tekinthetünk. Ugyanakkor a nemzeti identitás is kifejezésre jut benne, mindenekelőtt azáltal, hogy Kölcsey himnuszának versformáját követi, sőt a vers végén idézetként a mintaként kezelt mű utolsó négy sorát olvashatjuk. Szimbólumnak szánta Kriza ezt a verset, az unitárius és egyben a nemzeti összetartozás, lelkület jelképének. Erre engednek következtetnünk a haza és az egyistenhívők háza egymásra rímelő szavak is, amelyekre egyaránt Isten áldását kéri a költő. A kultuszkutató számára teljesen mellékes, hogy milyen esztétikai értéke van egy ilyen szövegnek (és hogy van-e egyáltalán esztétikai értéke). Nézzük meg, melyek azok a szavak, kifejezések, amelyeket az unitárius szellemiség hordozóinak kell tekintenünk (ezek legnagyobb részét vizuálisan is kiemeli a szerző a szövegből, egyrészt vastagabban szedve, másrészt nagy kezdőbetűvel írva): Hitszabadság, Igazság, Isten Egy igaz Való,/ Oszthatatlan Egység, vallhatjuk, nemes erkölcs, Megváltónk, vallván emberlétét, hitkülönbség, szeretet, saját győződés, Haza, Egyhívők Háza. Egyetlen negatív jelentéstartalmú szó van ezek között, a hitkülönbség, amely a szövegösszefüggés szerint hosszú ideig megosztotta az embereket (nyilvánvalóan a keresztényekre kell gondolnunk), de amelyen a szeretetnek mégiscsak sikerült felülemelkednie. Nincs szükség arra, hogy részletesebben elemezzük, miért épp a kiemelt szavak foglalják össze tömören az unitárius hitelveket, azt viszont kiemelném, hogy többször is előfordul a „vallani” ige, amely e felekezet tettrekészségét, hitéért való kiállását hivatott hangsúlyozni. Ugyanilyen fontos az, hogy a hit sziklaszilárd alapjának a saját meggyőződést tekintik, amelyet a szellem, a tudás kell hogy megerősítsen. A vakhitnek, a tekintélyelven alapuló kijelentéseknek, a dogmáknak semmi közük ehhez a valláshoz. Jóllehet a vers recepciójával kapcsolatban nem találtam adatokat, több mint valószínű, hogy igen kedvező fogadtatásban részesült. Egy másik emlékvers, amelyet szintén közöl a Keresztény Magvető 1868-as kötete, Murányi Farkas Sándor tollából született, és Emlékezzünk! a címe.34 Igencsak hosszú, tizenhét versszakból áll, és érzelmi hőfoka a Krizáénál jóval magasabb. Kétségtelen, hogy a hallgatóság különféle érzéseinek felkorbácsolása volt a költő elsőrendű célja a vers megírásakor. Parabolisztikus képek, hasonlatok, metaforák és jelképek sokaságával fejezi ki a vallásháborúk és a más hitet vallók üldözésének keserveit, és e hatalmas, megrázó háttérrajzból bontakoztatja ki az „égi Eszme”, az egyistenhit születésének mozzanatát „e bérces hon [ti. Erdély] felett”. Emléket állít e vallás háromszáz éves fennállásának, részletekbe menő pontossággal ismertetve az unitárius hitelveket, illetve az unitarizmus történetének kiemelkedő eseményeit és személyiségeit. János Zsigmondra például a következőképpen utal anélkül, hogy nevét említené: „Említ34

KerMagv 1868. 247–250.


55

sem-e a fejedelmet,/ Ki bölcs, nemes, szelid mig élt?/ Olvassátok a történelmet,/ Miként bírált, miként itélt!...” A jambikus lejtésű sorok az emelkedettség kifejezői, és a vizuálisan is kiemelt fejedelem, a felsorolt jelzőkkel ellátva, egyértelműen János Zsigmond képét idézi fel minden unitáriusban. Dávid Ferencről pedig a következőképpen ír: „S ott romjaiban Déva vára,/ Ama vérrel szentelt romok…!/ A kegyelet szelid virága,/ Soha ki ne hervadjon ott…/ A nagy, merész, tűzlelkű Dávid,/ A vértanúnak sirja az;/ Ki hű, ki nagy volt mindhalálig,/ A szent harcban nemes, igaz.” Déva neve, mint szent hely, elválaszthatatlanul összefonódik a Dávid Ferenc nevével. E néhány példán is láthatjuk, hogy olyan szimbólumokat használ mindkét esetben, amelyek az unitáriusok mint beavatottak számára az összetartozás kifejezői. Amint a fenti két idézet alapján is megállapítható, előszeretettel használja a hárompontos figyelemfelkeltést, arra buzdítva olvasóit, hogy továbbgondolják azt, ami szavakkal kimondhatatlan, és érzelmektől túlcsordul. A vers végső kicsengése egyértelműen az optimizmus, az unitárius eszme életképességébe, szép jövőjébe vetett hit.

3. Összegezés E fejezet összegezéseként megállapíthatjuk, hogy az unitárius egyház fennállásának 300. évfordulóján rendezett emlékünnepély tökéletesen beilleszkedik a 19. század derekán kialakuló és a magyar társadalomban egyre fontosabb szerepet nyerő világi kultuszok keretébe. Igyekeztem rámutatni arra, hogy a kultusz tetten érhető ebben az egy ünnepségben is, egyrészt mint szokásrend, másrészt mint nyelvhasználat. Jóllehet erre külön nem tértem ki, nyilvánvaló, hogy az előbbiekkel szoros összefüggésben beállítódásként is kimutathatók jellemző vonásai. Ugyanakkor amiatt is fontosnak tartottam ezt az emlékünnepet ennyire részletesen elemezni, hogy különböző mozzanataiban, egymással egy időben nyomon követhetők a vallási (egyrészt a szűkebb, felekezeti, másrészt a tágabb, protestáns, illetve keresztény), a nemzeti és a lokális (erdélyi) identitás összetevői. Úgy vélem, e három közül a felekezeti identitás predomináns az 1860-as évek erdélyi unitáriusai számára, de fontossági sorrendben nem sokkal utána következik a többi említett identitásforma, amelyek megközelítőleg egyforma jelentőségűek. Commemoration as a Cultic Manifestation: the 300th Anniversary of the Unitarian Church Institution in Transylvania. This study is part of a larger research of mine. My purpose is to draw up a structure of Unitarian collective identity as reflected in the periodical entitled Keresztény Magvető; being the oldest theological Journal in Transylvania, it has been published since 1861. The study deals with the 300th anniversary of the Unitarian Church in 1868, celebrated in Torda (a Unitarian „sacred place” as this was the place where the freedom of faith was declared for the first time in the world and under the influence of the first Unitarian bishop). There arc three reasons for my attempting a thorough analysis of this event. First: this commemorational event was of crucial importance, being the first one that could be freely celebrated. Second: representatives of all the Hungarian Christian denominations in Transylvania, as well as those of Unitarians from abroad could take part in this important event. And last but not Least, the commemoration can be considered as one of the very few events able to consolidate the phenomenon we call collective identity-from different points of view: religious (Unitarian und Protestant, that is Christian), national (Hungarian) und regional (Transylvanian). In my research I used as primary source the articles published in the 4th volume (1868) of Keresztény Magvető.

EME Szikszai Mária

Kegykép és mirákulum A kolozsvári könnyező Szűz képének 18. századi mirákulumleírásai* A kolozsvári piarista templom főoltárán látható kegykép Máriát és a gyermek Jézust ábrázolja. A Gyermek a Mária bal karján ül, feje kissé feléje billen. Szabadon maradt jobb kezét könyökben meghajlítva Mária a gyermek felé mutat. Homlokán és jobb vállán a drapérián csillagok láthatók. A Gyermek bal kezében tekercs van, jobb kezét áldásra emeli.1 A kép azon kegyképek közé tartozik, amelyek feljegyzések tanúsága szerint könnyeztek. Az első szöveg, amely a kolozsvári kép könnyezését követő mirákulumokat mutatja be, Antonius Grueber latin nyelvű könyve 1736-ból. 2 A csodák feljegyzése a későbbiekben is folytatódott. Antonius Grueber könyvét továbbiak követték, amelyek a következő években történt csodákról is hírt adtak. Jelen tanulmányunk célja a kolozsvári, Szűz Máriát és a Kisdedet ábrázoló könnyező képpel kapcsolatos 18. századi mirákulumnarratívák áttekintése A’ Kolosvári könyvező Szűznek historiája... című kiadvány alapján.3 A kolozsvári könnyező kép művészetantropológiai megközelítésével más alkalommal már foglalkoztunk, ezért itt csupán a kolozsvári mirákulumokról szóló könyv ismertetését, valamint az itt fellelhető csodaleírások számbavételét tűztük ki feladatul. A kolozsvári könnyező kép mirákulumairól szóló könyv bevezetőjében a könyv szerzője4 a Kegyes Olvasóhoz szól. Hajdani időkre utalva felsorolja azokat a Mária-kegyképeket, amelyeket elődeink csodatevőként tartottak számon „Erdély Országában”: a gyulafehérvári, hunyadi, fogarasi, szebeni és kolozsvári csodatevő képekről tesz említést. Elmondása szerint miután Erdély lakói „új tudományokra hanyotlottak”, elhidegültek és nem tisztelték már ezeket, és ezért emlékük sem maradt volna fenn, ha Eszterházi Pál herceg nem írja le őket. A kolozsvári szerző úgy látja, hogy a régi hit felvirágzása kezdődött ismét el, és ennek köszönhetően fordulnak az emberek újra a Szent Szűz tisztelete felé. A régi csudatevő képei helyére azonban egyetlen újat állított a Szent Szűz, és ennek a képnek a bőséges könnyhullatásával arra inti az embereket, hogy kész segíteni rajtuk, amennyiben Isten után mint Asszonyukat és Királynéjukat tisztelik. És mivel régen ezek a csodatevő képek nevet is kaptak, a szerző elmondása szerint ezt a képet a Kolozsvári Könyvező Szűznek kell neveznünk. A továbbiakban a szerző „A’ szent képekről valo Oktatás”-sal folytatja, és kérdés-felelet formájában magyarázza a híveknek a helyes képtisztelet formáit.

*

A tanulmány az MTA Bolyai János Kutatói Ösztöndíj keretében készült, és egy átfogóbb kutatás része. Mivel már a korai időktől „felöltöztették” a kolozsvári kegyképet, a kép ma csak másolataiból ismerhető. B. Nagy Margit: Stílusok, művek, mesterek. Buk. 1977. 24–31. 2 Grueber, Antonio: Historia Thaumaturgiae Virginis Claudiopolitanae Honoritus Illustrissinuorum Dominum Fratrum Ladislai et Gabrielis et Comitatus Haller de Hallerkő. Claudiopoli Typis Academicis Soc. Jesu per Simonem Thadeum Weichenberg, 1736. 3 A könyv teljes címe: A’ Kolosvári könyvező Szűznek historiája. Irattatott az ott lévő JÉSUS Társaságbéli Szerzetesek által Most pedig Azon szentséges Szűz tiszteletinek gyarapodására, és Ájtatosinak lelki vigasztalásokra megszaporíttatván ujra Nyomtattatott Kolosvárt. é. n. 4 A kiadványban nem tüntették föl a jezsuita szerző nevét, és a kiadási év is hiányzik. Mivel az utolsó leírt csoda 1818ból származik, feltételezhető, hogy ezt követően jelent meg a könyv. 1

EME KEGYKÉP ÉS MIRÁKULUM

57

Maga a könyv három részből áll, mindhármat alfejezetekre tagolja a szerző. Az első részben a Mária-kultusz eredetéről, a könnyező kép történetéről olvasunk a vizsgálóbizottság munkájával bezárólag. Első soraival a szerző a magyarországi Mária-kultusz eredetéig nyúl vissza. Arra hívja fel a figyelmet, hogy Magyarországot Szent István király ajánlotta Szűz Mária oltalmába: „Halálra jutván első Királyunk, Szent István, a’ Magyar Koronát, birodalmi pálczát, és az egész Magyar nemzetet, az Egyházi és világi rendek előtt, sok köny hullatások között az Isten Annyának örökösön ajánlá; és viszontag az Isten Annyát Magyar Ország örökös Királynéjának és Patrónájának választá.”5 Ezt követően a kolozsvárit megelőző könnyezéseket említi: Talban (?) 1644-ben, Győrben 1697-ben, Pócson 1696-ban és Nagyszombatban 1708-ban könnyezett a Szűz Mária képe.6 Röviden bemutatja Szentmiklóst, 7 és nem hagyja figyelmen kívül az erdélyi román ortodox egyház csatlakozását Rómához. Ezt az eseményt 1696-ra teszi. Szokás volt a keleti rítusú keresztény templomokban, mondja, hogy számos kegyképet függesszenek fel a templom falára. Ezzel magyarázza, hogy a Szűzanya képe ebbe a templomba került 1681-ben.8 A következőkben részletesen bemutatja a könnyezés körüli eseményeket. Miután megadja a pontos időpontot (1699. február 15.) és a szereplőket („Hohenzollern ö hertzegsége Vasas Regementiböl némely vitézek”9), elmondja, hogy katonák látták meg először a könnyezést, és erről értesítették az akkor hatvanesztendősnek leírt Mihály nevű helyi papot. A képet elmozdították a helyéből, hogy megvizsgálják. A leírás kiemeli, hogy főleg a képen ábrázolt Mária jobb szeme könnyezett, a könnycseppek a szájáig, olykor a földre is leperegtek. A könnyezés március 12-ig tartott, megszakításokkal, de olykor napokig folyamatosan észlelték. A könnyezés bőségét két apró történettel támasztja alá: az egyik egy román parasztlányról szól, aki „keszkenyője ujjaival”10 törölgette a könnyeket, de azok helyében azonnal újak fakadtak, és azokat is törölgette, hogy ne maradjanak a képen. A másik történet azt mondja el, hogy a katonák között volt olyan, aki este a kép alá tiszta kendőt terített, és reggelre nedvességtől átitatva találta azt. Végezetül a helyi földesúrról, Kornis Zsigmondról is szó esik, aki megvizsgálta a képet, „hogy tudniillik nem vólna é valami babona, szem jádtzódtatás, és praktika, a’ min tsudálkoznának, de mindeneket elnézvén, s’meg-visgálván, egyebet az Isten tsuda tévő ujjánál nem találtak”.11 A könnyezés valódiságát abban is megerősítve látja a szerző, hogy bár „azon egy matériára” volt festve a Krisztus és a Szűz arcképe, a Kisded képe nem könnyezett, csak a Máriáé. Itt visszatér a szerző a már korábban kiemelt részletre, mely szerint inkább a kép jobb szeme könnyezett, és arra hívja fel a figyelmet, hogy ez szerencsés jel a „böltsek ítélete” szerint, ami azt jelenti, hogy a Szent Szűz esedezik Fiánál annak érdekében, hogy az országra tódult csapások – mint háború, éhség, betegségek – során ne fogyjon el teljesen a nemzet. Ez lenne tehát a legfőbb oka a könnyezésnek.12 Kornis Zsigmond Szentbenedekre vitette a képet azon igyekezetében, hogy díszesebb és illendőbb helyre helyezhesse. Az ünnepségen megjelentek erdélyi nemesek, lovas és gyalogos katonaság. Feltehetőleg mindenki a könnyezés folytatását várta, ám csak egyetlen csepp könny

5

A’ Kolosvári könyvező Szűznek historiája… é. n. 12. Uo. 12. A település mai neve Füzesmikola (Nicula), Kolozs megye, Románia. 8 Uo. 14. 9 Uo. 15. 10 Uo. 17. 11 Uo. 17–18. 12 Uo. 18–19. 6 7

EME 58

SZIKSZAI MÁRIA

jelent meg a képen: „Ezen alkalmatossággal egy tsepp könynél töb nem láttatott a’ szent képen, azután pedig annyi sem.”13 Az egyház két inkvizítort küldött hamarosan az esemény kivizsgálása céljából. Vizkeleti Zsigmond kolozsvári plébános és Baranyi László fehérvári plébános előbb Füzesmikolára, majd Szentbenedekre ment. Megpróbálták meggyőzni Kornis Zsigmondot, hogy a képet Kolozsvárra vitesse, ám ennek mind a földesúr, mind a románság ellenállt, ezért a képet hamarosan visszavitték Füzesmikolára. Itt bezárták, és őröket állítottak a kép védelmére addig, amíg az esztergomi érsekségtől választ nem kapnak. Elképzelhető, hogy a szűkszavú elbeszélés mögött konfliktusos helyzetek sora húzódik. A földesúr meg akarta szerezni magának a képet. Az egyházi kivizsgálók szorgalmazták a kép Kolozsvárra vitelét. A szentmiklósi parasztok szerették volna újra templomukban látni. A helyzet megoldhatatlanságára utal a végkifejlet: egyik csoport sem diadalmaskodik, a képet bezárják, és az ügyben az esztergomi érsekhez fordulnak. A szerző fontosnak tartja a könnyezés hitelességét megállapító eljárás leírását is. Feltehetően ekkor születik meg az esemény első megszövegezése. A két inkvizítor jegyzőkönyvben részletezte a meghallgatások eredményét. A meghallgatásokra Kolozsváron került sor 1699. március 28-án, tehát 2 héttel a könnyezés március 12-i megszűnése után. A helyszín megválasztása részben magyarázat lehet arra, hogy miért csupán 28 tanú vallomását jegyzik az inkvizítorok, hiszen a környék lakossága és az állomásozó katonák állítólag mind a kép csodájára jártak. Valószínűleg a szegényebb rétegeknek nem volt módjuk megközelítőleg 50 kilométert utazni ebből a célból. Szerzőnk számára a történtek hitelessége különösen fontos, és számára ezt a tanúk sokasága és azok megbízhatósága alapozza meg, ugyanis a tanúk minden hitelre méltó férfiak. Közülük 11 személy neve mellett szerepel az, hogy nemes, találunk egy papot, egy kántort, egy bírót, egy katonát és egy szolgát, illetve 12 személy neve mellett nem szerepel egyéb információ, mint az életkora. Megjegyzendő az is, hogy az életkorok nagy valószínűséggel hozzávetőleges adatok, ugyanis a 28 adatból csupán négy esetben nem kerek az évszám, a többi esetben tízes vagy ötös számjegyben végződnek az adatok. Női tanút nem találunk a névsorban.14 Ugyancsak a dokumentum hitelességét bizonyítja a szerző számára az, hogy a jegyzőkönyvet a két plébános kézjegyével és pecsétjével is ellátta. Végezetül a saját írásának hitelességét is erősíti azzal, hogy elmondja: könyve írásának pillanatában a kezében volt az inkvizítorok hiteles jegyzőkönyve.15 A könyv második része arról értekezik, hogy kik és milyen módon szerették volna megszerezni a csodatevő képet. Elsőként Kornis Zsigmondot említi, aki állítólag kijelentette, hogy fáradságot és költséget nem kímélve szeretné megszerezni a képet, ám miután ez nem volt lehetséges, a másolatát készíttette el, és azt hozzáérintette az eredeti képhez. Más leírásokban más csodatevő képek esetében is találkozunk azzal az eljárással, hogy a különös tiszteletben álló képekről másolatot készítenek, és a másolat erejét azzal igyekeznek biztosítani, hogy a másolatot hozzáérintik az eredetihez. Tulajdonképpen az eredeti tárgy csodatevő erejének megsokszorozására irányuló gesztus ez. Részben a hasonlóságon (hasonló hasonlót szül, ezért készítik el a kép másolatait), részben az érintésen (a másolat érintése az eredetihez) alapuló mágikus gondolkodásmóddal találkozunk ezekben az esetekben, amennyi-

13

Uo. 20. Uo. 24–26. 15 Uo. 28. 14


59

ben a másolatok tisztelői úgy vélik, hogy az érintés által az eredeti kép jótevő tulajdonságait is megkapja a másolat.16 A moldvai vajda is szerette volna megkapni a képet, miután az a kolozsvári jezsuitákhoz került, és erre a célra „ötezer oroszlányos tallérokat” ígért annak, aki akár erőszakkal megszerezné számára. Hogy ez mégsem történt meg, az annak tudható be, hogy „nem engedé az Isten Annya”, hogy az egyháztól elszakadt személy kezébe kerüljön a képe.17 Végül az esztergomi érsek, Kollonits Lipót gróf engedélyezte a kép tiszteletét, és őrizetét a kolozsvári jezsuitákra bízta.18 Néhány napig a képet a kolozsmonostori kápolnában helyezték el, majd miután megtörténtek a megfelelő előkészületek, a kolozsvári „Páter Jésuiták belsö Kápólnájába” 19 vitték. 1715-ben átkerül egy újonnan épített jezsuita kápolnába, majd végül 1724. szeptember 9-én a mai helyére, amely a néhai „Jésus társasága Collegiuma temploma”,20 később piarista templom. A kép tisztelete meglehetősen nagy méreteket öltött. A tisztelet egyik formája a kép látogatása, az előtte történő ájtatossági megnyilvánulások voltak. A látogatók azonban nem elégedtek meg ennyivel: a képet és nyilvánvalóan ezáltal a neki tulajdonított óvó-védő erőt magukkal szerették volna vinni otthonaikba. A szerző említi, hogy kezdetben képírók, azaz festők sokszorosították a képet, aztán a nép kérésére papírra nyomtatott mását is kezdték forgalmazni. Ehhez kisebb-nagyobb méretű réztáblákba metszették, és osztogatták a sokszorosított példányait. Így alakult ki a kép másolatait készítő képzőművészeti műhely és iskola Füzesmikolán. Itt találkozunk újra azzal a Kuptsa Jánossal, aki annak idején a képet megvásárolta a festőjétől és a füzesmikolai templomnak ajándékozta. Kuptsa János ugyanis 1700-ban elment Kolozsvárra, megnézte a képet, és könnyhullatás közepette mondta volna, hogy ha a jószágát eladhatná, Kolozsvárra költözne, hogy ezt a képet tisztelhesse holta napjáig.21 Az ifjúságot is megérintette a kép könnyezése, a szerző kiemeli, hogy számos nemesi sarj ennek a képnek a tiszteletére ajánlotta tanulását, így Haller Gábor gróf 1713-ban, Csáky Zsigmond gróf 1723-ban, Kálnoki Ferenc gróf 1734-ben és sokan mások, „alacsonyabb renden lévő” diákok. 22 Végezetül Kornis Zsigmond gróf azon adományait sorolja fel, amelyeket a képpel kapcsolatban tett. Ezek elé egy rövid párbeszédes jelenetet is beszúr a szerző. Kornis Zsigmond beszélgetőtársa Bánffy György gróf, aki arra figyelmezteti őt, hogy a kastélyában tartott kegykép sokba kerül neki, hiszen maga látja vendégül a kép megcsodálására összesereglett nemeseket: „’Sigmond, meg-szegényit téged az a kép.” Kornis Zsigmond válasza: „’én pedig oly reménységbe vagyok, hogy azáltal gazdagít meg engem az Isten.”23 A szöveg írója siet rögtön leszögezni, hogy úgy is történt, és kiemeli, hogy nemsokára Kornis Erdély kancellárja, majd kormányzója lett. A könyv írója tehát szoros kapcsolatot lát Kornis gróf adományai és politikai sikerei között. Azt is megtudjuk, hogy Kornis Zsigmond adományozta 1714-ben azt a száz tallérnál is többre becsült két aranyozott ezüstkoronát, amivel a képen látható Máriát és a 16 Jordánszky Elek leírásában pl. „Jankó József Pozsonyi Kalmár 1768-ban Május 16-dikán hozott magával Olasz országból egy a’ Jótanátsról neveztetett Jenazzanói’ eredetihez illetődött bóldog Asszony festett képét”. Jordánszky Elek: Magyar országban, s’ az ahoz tartozó részekben levő Boldogságos Szűz Mária kegyelem’képeinek rövid leírása. Fakszimile kiadás. Az utószót Tüskés Gábor és Knapp Éva írta. Bp. 1988. 17 A’ Kolosvári könyvező Szűznek historiája… é. n. 32. 18 Uo. 33. 19 Uo. 36. 20 Uo. 37. 21 Uo. 39. 22 Uo. 40. 23 Uo. 43.

EME 60

SZIKSZAI MÁRIA

Gyermeket megkoronázták, hogy 1721-ben háromszáz forintot adományozott a kép díszítése céljából, majd 1724-ben ugyancsak ezüsttel bevonatta a kép rámájának külső szegélyét kétszáz forint értékben. Ezt követte a kép „külső megaranyozott trónusá”-nak elkészíttetése 1725-ben, végezetül 1729-ben, halála előtt két évvel a templomnak ezüst lámpást ajándékozott, amelyet a mennyezetre függesztettek fel, hogy a képet megvilágítsa, és nyolcszáz forintot adott melléje lámpaolajra. Ezzel kiérdemelte, mondja a szerző, hogy a családjának címerét a kép rámájának jobb felére szegezzék föl „emlékezetnek okáért.”24 Kornis Zsigmond nem volt egyedül a korabeli arisztokraták között ezekkel az adományokkal. Mielőtt rátérne a csodás eseményekről szóló terjedelmes fejezetre, a szerző elidőz az ajándékozási gyakorlatnál, további példákkal illusztrálva azt. A rövid fejezetből megtudjuk, hogy a kép ezüstrámáját Harasztosi Felvinczi Zsigmond készíttette, és a képet üveglap („kristály tábla”) mögé helyeztette, hogy tisztán maradjon. Fontos kiemelni, hogy ő az egyetlen, akiről kiderül, hogy alapítványt is tett annak érdekében, hogy „minden nap elmondják a Loretomi Litániát a’ Könyvező Szűz előtt az Orgona mellett”.25 A rámát később mások aranyoztatták, drágakövekkel és gyöngyökkel díszíttették. Felvinczi Klára asszony kétkezi munkája a drágakövekből és gyöngyökből készített két korona, valamint az öltözet, amivel a képet a korabeli szokásoknak megfelelően „felöltöztették”. Keleti igazgyöngyből készült drága övet és violaszínű selymet ajándékozott Csáky István gróf és felesége, Mikola Ágnes. Mások ezüstből készített szívet, ezüsttárgyakat, ékszereket ajándékoztak. Érdemes kiemelni azt is, hogy a leírás szerint Gyulaffi Zsófia grófnő tíz rubinttal díszített „függőt melly-is a’ Szent kép mellyén függ” – legalábbis a szerző idejében még így lehetett.26 Más képek esetében is ismerős a gyakorlat, miszerint a képekre aggatták az értékesebb ajándékokat a hívek, és a leírás alapján úgy tűnik, itt sem volt ez másképpen.27 A fejezet vége fele a szerző rátér a csodás gyógyulásokra, és az azok kapcsán felajánlott ajándékok felsorolására: egy főúri méltóság ezüstlábat ajándékozott, másvalaki ezüst szemeket, mert meggyógyult a szembetegségéből. Itt már nem az arisztokráciáról van csupán szó, egy asztalos is helyet kap, aki ezüstkezet ajánlott fel, miután megszűntek kezének fájdalmai. Végezetül nevek nélkül sorolja fel a szerző az ajándékozott tárgykészletet: gyűrűk, keresztek, ezüst képek, koronák drágakövekkel díszítve, miseruhák, ezüstpoharak, edények. Meg kell jegyeznünk, hogy a fenti adományozások időpontját nem közli a szerző, és a könyv következő, harmadik részében tételesen felsorolt csodás események, gyógyulások és az őket követő adományozások között sem bukkanunk a fenti adatokra. A kegyképek kultuszával, a csodás gyógyulásokkal, imameghallgatásokkal eddig is foglalkozott a magyar szakirodalom. Felfigyeltek a fogadalmi tárgyak kultuszhelyeken működő adományozási szokására,28 kitüntetett figyelmet kapott a mirákulumelbeszélések vizsgálata,29 valamint a kegyképek, a csodás események tágabb, történeti és kulturális kontextusa.30 A to24

Uo. 44–45. Uo. 47. Uo. 49. 27 Pl. az egerszalóki, kisfalusi és sok más, ékszerekkel feldíszített hodigitria. 28 Barna Gábor: „Mária megsegített”. Imameghallgatások és csodás gyógyulások kegyhelyeken. = Pócs Éva (szerk.): Áldás és átok, csoda és boszorkányság. Vallásetnológiai fogalmak tudományközi megközelítésben. Bp. 2004. 80–93. 29 Knapp Éva: Remete Szent Pál csodái. A budaszentlőrinci ereklyéhez kapcsolódó mirákulumföljegyzések elemzése. = Tüskés Gábor (szerk.): „Mert ez Isten hagyta…” Tanulmányok a népi vallásosság köréből. Bp. 1986. 117–188; Klaniczay Gábor: A rontás és gyógyításelbeszélések struktúrája. = Benedek Katalin–Csonka-Takács Eszter (szerk.): Démonikus és szakrális világok határán. Mentalitástörténeti tanulmányok Pócs Éva 60. születésnapjára. Bp. 1999. 103–120; Uő: A csoda struktúrája. = Pócs Éva (szerk.): Áldás és átok, csoda és boszorkányság. Bp. 2004. 67–79. 30 Barna Gábor: Búcsújárók. Bp. 2001; Tüskés Gábor: Búcsújárás a barokk kori Magyarországon a mirákulumirodalom tükrében. Bp. 1993; Bálint Sándor–Barna Gábor: Búcsújáró magyarok. Bp. 1994. 25 26


61

vábbiakban csupán a kolozsvári csodás események elbeszélésének bemutatására, az elbeszélések struktúrájának vizsgálatára fordítunk figyelmet. A kolozsvári könnyező képről szóló könyv harmadik és egyben legterjedelmesebb fejezete a kép körül történt vagy a képhez kapcsolódó csodákat veszi számba: „Ebben a’ Részben esztendöröl esztendöre meg magyaráztatnak a’ könyvező Szüznek tsudás jótéteménnyi, és az Hiveknek hálá adásból néki bé-mutatott ajándéki.”31 A szerző a feltételezett keresztény olvasók közösségének szánta a könyvet. A szöveg minduntalan megszólítja az olvasót. Néhol kissé didaktikus módon egy-egy csodás történet után a Szentírásból vagy teológiai szerzőktől vett idézetekkel erősíti meg a történet tanulságát. De nemcsak a hívő katolikus olvasókra számít a szerző, hanem arra is készül, hogy könyve „sok ellenkezö Atyafiak kezében fog akadni”. Ezeket a személyeket úgy jellemzi, hogy olyanok, „kik a nádba-is görtsöt keresnek”. Mivel ez a megjegyzés a szentképek tiszteletéről szóló „igaz Katolika tanitas” előtt hangzik el, kézenfekvő arra gondolnunk, hogy a protestáns felekezetekre céloz a szerző, melyek nem fordulnak tisztelettel a szentek képei felé. Még az első csodás történetek között említi annak a lutheránus katonának az esetét, aki megmenekülve a fulladástól, visszatért a katolikus hithez. A kötetben összesen 229 mirákulum leírása található. Az esemény évszáma minden esetben ismert. A történeteket időrendi sorrendben közli a szerző, az azonos évben regisztrált történetek esetében csak az első előtt jelzi az évszámot. A legkorábbi leírás 1699-ből származik, az utolsó 1818-ból. A csodás eseményben érintett személy nevét 172 esetben tüntették föl. A név nélkül szereplő történetek között hét olyan van, amikor a szerző arra hivatkozik, hogy az érintett maga kérte neve elhallgatását. Ami a nemek szerinti megoszlást illeti, 106 esetben nő, 79 esetben férfi és 36 esetben gyerek a csodás esemény szereplője, 17 esetben az érintett neme nem állapítható meg (pl. egy személy, egy úri személy megnevezés szerepel), ezen esetek közé soroltuk a csoportokat érintő eseményeket (pl. ifjúság, Kolozsvár polgárai stb.) is. Több esetben férj és feleség vagy testvérek neve együtt szerepel egy-egy esemény leírásában. Érdekes képet mutat az érintettek társadalmi megoszlása: 103 esetben nemesi, főnemesi származásúak az érintettek, 14 esetben katona, 6 esetben egyházi személy, 5 tisztviselő, 4 mesterember, illetve 2–2 kereskedő és orvos. Összesen 93 esetben nem találunk adatot az érintett társadalmi státusára vonatkozóan. Ezeket az adatokat természetesen a megfelelő forráskritikával érdemes értelmezni, ugyanis nem jelentik azt, hogy a nemesi, főnemesi osztály tagjai a többi csoportnál sokkal aktívabb szerepet töltöttek be. Inkább arra kell gondolnunk, hogy számukra, illetve az egyházi tisztségviselők számára egyaránt különösen fontosnak bizonyult a csodás gyógyulások és a felajánlott ajándékok regisztrálása. Jelzi azt a szöveg írója is, hogy számos egyéb esetről van tudomása, de a rövidség kedvéért nem szól ezekről: „Vannak ebben az esztendőben a’ könyvező Szüz Anyai kegyességének több tanú-bizonysági-is, a’kik tudni illik külömbféle jótéteményeket vévén tölle, drága ajándékok bé-mutatásával kedveskedtek néki, és azokkal bizonyitották az ö Anyai kegyességét. De azokról a’ rövidség bövebben szóllani nem hágy.”32 A csodákról szóló narratívákat többnyire egy személy, a könyv szerzője meséli el. Két esetben történik meg az, hogy az érintett maga írta le a vele történteket, és ezt a könyv szerzője kiemelt betűtípussal idézi.

31 32

A’ Kolosvári könyvező Szűznek historiája.... é. n. 55. Uo. 86.

EME 62

SZIKSZAI MÁRIA

A vizsgált szövegek nem túl terjedelmes leírások. Néhol csak nagyon rövid közlésekkel találkozunk: „1811.dik esztendöben, Gáál Todor Kolosvari kereskedö, a’ leg veszedelmesebb betegségböl ki szabadulvan, fogadását telyesitette, bé-mutatván a’ Boldogságos Szüznek az ö tsudálatos képe elött nyolcz lot nehéz ezüst képet.”33 Máskor ismerteti a szerző a csodás esemény szereplőjét, leírja a vészhelyzetet vagy betegséget, amitől szenvedett, esetleg hozzáteszi azt is, hogy az orvosok tehetetlenek voltak, és előadja a beteg csodás gyógyulását vagy az érintett megmenekülését. Ezt követi olykor a fogadalom teljesítésének specifikációja, illetve elmaradása esetén ennek következményei: „Hasonló történettel jára egy Méltóságos Asszonyság-is (kinek nevét el-hallgattyuk): Ez karjának türhetetlen fájdalmit szenvedvén, igiré a’ Szent Szüznek, hogy ha ezen keserves kinoktól meg mentené, ezüst kart függesztene az ö Sz. Képéhez, meg-menekedék minden fájdalmitól; de igéretét el-tunyállá mind addig, valameddig ujra ugyan azon fájdalmak keményen nem gyötörnék. Észre vévén azért hibázását elso gongya vala, hogy a fogadott ezüst kart a’ Szent Szüznek bémutatná, és töredelmes szivel gyötrelminek enyhitését kérné; a’ mint meg-is nyeré.”34 Tüskés Gábor a mirákulumszövegeknek négy típusát különíti el. A tudósítások csak az események szűkszavú közlésére szorítkoznak, a történetek ezeknek kikerekítettebb változatai, ahol megjelennek az előzmények, a fogadalomtétel, a harmadik típusra, a mirákulumnovellára a történetek novellaszerű megformálása jellemző, és végül a negyedik típus a mirákulumelbeszélés, ahol az előzmények, a körülmények részletes bemutatása történik.35 A kolozsvári könyv szövegei szinte kivétel nélkül az első és a második típusba sorolhatók. A csoda előzményeként szinte minden esetben tisztázzák a szövegek a vészhelyzetet vagy betegséget, amely okán az érintett a Szűz segítségét kérte, még akkor is, ha csak annyit tudnak a szenvedés okáról, hogy veszélyes betegség volt az. Alig néhány esetben mondja a szerző, hogy bizonytalan a felajánlás oka, de itt is siet hozzátenni, hogy valószínűleg valamilyen jótéteményről lehet szó. Mintegy a csoda hitelességét igazolandó olykor azt is részletezi az elbeszélés, hogy hány hete vagy akár éve szenved az érintett az adott betegségben, illetve hogy mennyire gyorsan gyógyult fel az érintett: azonnal lábra állt, jobban lett, és pár nap alatt teljesen gyógyult stb. Az orvosi segítség hiábavalósága is ismert fordulata a szövegeknek. A felajánlás szerepelhet a csodatétel előtt, amikor a szenvedő alany fogadalmat tesz annak reményében, hogy szenvedései megszűnnek, vagy a csodatétel után, a hálaadás gesztusaként. Knapp Éva jelzi a felajánlások és a kívánt segítség közötti kettős viszonyt, az egyik az általa „jogi”-nak nevezett eljárás, amely az adok-kapok viszonyra utal, a másik a hálaadó gesztus, amikor a segítség érkezése után történik a felajánlás. A kolozsvári szövegek túlnyomó többsége az első csoportba tartozik, amikor a bajba jutott a Szűzhöz fordul, segítségét kéri, fogadalmat tesz, és később ezt teljesíti. „Csedő Generális ö Nagysága, a’ szemeinek nagy gyengeségét érezvén fogadást tett a’ B. Szűz Képihez, meggyógyult. Ezüst szem Képet mutatott be.”36 Elenyésző számban fordulnak elő azon esetek, amikor a jótéteményt látszólag nem előzte meg fogadalom, mint abban az 1768-ban regisztrált történetben, amikor a gyerek a képhez érintése után gyógyult meg: „Nemzetes Egermillerné Aszszony gyermekét egészszen fel-fut

33

Uo. 172. Uo. 107. Tüskés Gábor: i. m. 36 1775-ben regisztrált esemény, A’ Kolosvári könyvező Szűznek historiája... é. n. 163. 34 35


63

dagatton hozá Kolosvárra, a’ ki minek-utánna a’ B. Szüznek tsudálatos képéhez illettetett, azon estve azonnal meg-gyógyult.”37 Végezetül a felajánlásokról is érdemes szólnunk. A 229 mirákulum leírása közben 132 esetben említik, hogy tárgyi ajándékot ajánlottak fel az érintettek a Szűznek. Ezek közül a legelterjedtebbek az ezüsttárgyak voltak, összesen 99 történet említ ezüsttárgyat, 4 esetben aranytárgyat ajándékoznak, 6 esetben pénzt ajánlanak fel, és csak egyetlen esetben olvasunk gyertyák ajándékozásáról. Előfordul, hogy csak mint ajándék jelenik meg az adomány, minden további specifikáció nélkül. A nem tárgyi jellegű adományok között megjelenik a zarándoklat (13 eset), a szentségek elé járulás (3 eset), mise (1 eset). Különösen értékesnek tartja a szerző a nők saját kezű munkáját, fel is hívja rá a figyelmet párszor. Egy értékes bejegyzés arra a kérdésünkre ad részleges választ, hogy vajon mi történhetett ezzel a nagyszámú tárgyegyüttessel, hova kerülhettek, hol találhatók ma. Nos, a bejegyzés szerint II. József parancsára 1786-ban összeírták az arany és ezüst adományokat, a császári pénzverő házba vitték, és ott 4229 forint és 44 x (krajcár) értékűre becsülték a készletet. Minden arany- és ezüsttárgyat beolvasztottak és pénzre fordították. A pénzösszeg kamatjáról szóló megjegyzés nem elég világos, feltételezhető, hogy a kamatot utalták ki a templom számára. A szerző elmondja, hogy a hívek ezt az eljárást megütközve vették tudomásul, és vonakodtak a további adakozástól. Az adakozások azonban tovább folytatódtak, ezt a további bejegyzések is tanúsítják. A kolozsvári könnyező Szűz képe körüli csodás eseményeket bemutató mű igazi kincsesbánya azok számára, akik a kegyképek és a körülöttük kialakult tiszteleti formák, szakrális gyakorlatok iránt érdeklődnek. Kutatómunkánkat éppen ezért nem tekintjük lezártnak, hiszen a rendelkezésünkre álló adatok további kutatási szempontokat vetnek fel, amelyeket a jelen keretek között nem vettünk figyelembe, de amelyek további eredményekkel kecsegtetnek. Icon and Miraculous Healings. The cult of icons and the miraculous healings due to these icons were subject to many essays. I which discussed the custom of offering votive objects, analized the stories about the miraculous healings, and placed the icons and the stories related to them in a broad, historical and cultural context. This study is about a Holy Mary and the Child painting on the High Altar of the Catholic Church in Cluj. We discuss the narrative structure of the stories written between 1699 and 1818, presenting miraculous healings due to the weeping of this icon.

37

Uo. 154.

EME Biró Annamária

1790 körüli szász röpiratok Dolgozatomban az 1790–92 között megjelent, a szász alkotmányt védő és jogilag alátámasztani kívánó szász szerzőktől származó német nyelvű szövegek nyelvi aspektusaival, öndefinícióival és reprezentációs stratégiáival foglalkozom. A címben szereplő műfajmegjelölés csak bizonyos fenntartásokkal fogadható el, kérdéses ugyanis, hogy az 1790 körül keletkezett, kimondottan politikai célokat szolgáló szász szövegek milyen mértékben sorolhatók be a népszerű alkalmi írások (Volksschrift) kategóriájába, illetve mennyire viselik magukon a II. Lipót uralkodása ideje alatt igen elterjedt röpiratok műfaji jegyeit. Minden általam vizsgált írás kilép a röpirat nyújtotta terjedelmi keretekből, és a felvetett témának megfelelően a lehető legkimerítőbben tárgyalja a szász alkotmány és törvények jogosságát. A röpiratok gyakorlatát követve, minden esetben névtelenül jelentek meg, bizonyos esetekben kollektív szerzőként a szász nemzet képviselőit jelölve meg. 1 Terjedelmi szempontból és bizonyos tartalmi jegyek alapján a szövegek közelebb állnak a Volksschrift műfajához. A népi felvilágosodás (Volksaufklärung) szövegeiből lexikont2 szerkesztő Holger Böning a népi felvilágosodást reformmozgalomként definiálja, melynek célja a felvilágosodás eszmevilágának népszerűsítése és ezáltal a különböző néprétegek életszínvonalának növelése.3 A népfelvilágosítók (Volksaufklärer) folyamatosan a hazaszeretetre hivatkoznak, ezzel teremtve alapot annak az elvárásnak, mely szerint a polgárnak kötelessége társai és a haza hasznára munkálkodni. Böning véleménye szerint német nyelvterületen a népfelvilágosítók munkássága eredményeként beszélhetünk egyfajta patriotizmus kialakulásáról, amelyik eleinte csupán társadalmi, majd fokozatosan politikai jelleget ölt. Ezt a fajta patriotizmust kiemeli az addigi territoriális jellegű hazaszeretet fogalmából, és a 18. század első felére jellemző rendi patriotizmusfogalomtól is elhatárolja. A 18. század második felének német szerzői arra törekedtek, hogy tágítsák a nép politikai horizontját: a közvetlenül birtokukban levő földön kívül hazának tekintsék azt a nagyobb területet is, amelyre azonos törvények vonatkoznak, így tudatosítva bennük a hazával (Vaterland) szembeni kötelességüket. Ezen írások bizonyos jellemzőire a vizsgált szövegek kapcsán bővebben is kitérek, elöljáróban csak arra hívnám fel a figyelmet, hogy a Böning által tárgyalt szövegek (általában folyóiratokban megjelent népszerűsítő jellegű írások) megcélzott közönsége valóban a szélesebb értelemben vett nép volt, hasznos, a mindennapi életre vonatkozó gazdasági és morális tanácsaikkal az ő felvilágosításukat kívánták szolgálni. Az 1790 körül keletkezett szász írások azonban, még ha egyes esetekben címükbe is beemelik a műfajiságot meghatározó Volksschrift kifejezést, 4 elsősorban nem a népnek, hanem az erdélyi másik két nemzet elfogulatlan tagjainak, 5 az 1790/91-es országgyűlésre összegyűlt rendeknek, a kortárs és jövőbeli, hazai, valamint külföldi történészek-

1 A valószínűsíthető szerzők nevét Trausch közli szász tudóslexikonában. Schriftsteller-Lexikon oder biographischliterärische Denk-Blätter der Siebenbürger Deutschen von Joseph Trausch I–III. Band. Kronstadt 1871. 2 Holger Böning–Reinhart Siegert: Volksaufklärung.Bibliographisches Handbuch zur Popularisierung aufklärischen Denkens im deutschen Sprachraum von den Anfängen bis 1850. Band 1-2. Stuttgart/Bad Cannstatt, Frommann-Holzboog, 1990, 2001. 3 Holger Böning: Das „Volk” im Patriotismus der deutschen Aufklärung. = Goethezeitportal. http://www.goethezeitportal.de/fileadmin/PDF/db/ wiss/epoche/boening_volk.pdf, S.2. 4 Ld. [Jakob Müller]: Die Siebenbürger Sachsen. Eine Volksschrift, herausgegeben bei Aufhebung der für erloschen erklärten Nation. 1790 Hermannstadt, gedruckt bei Johann Gottlieb Mühlsteffen. 5 [Michael Fronius]: Über das ausschließende Bürgerrecht der Sachsen in Siebenbürgen auf ihrem Grund und Boden. Von dern Repräsentanten der Nation. Wien, bey Joh. Georg Edlen von Mösle, 1792.

EME 1790 KÖRÜLI SZÁSZ RÖPIRATOK

65

nek,6 nem utolsósorban pedig az apák vétkét számon kérő leszármazottaknak7 szólnak. Nem meglepő tehát, ha az említett lexikonba csupán öt szász szöveg kerül be,8 ugyanis leginkább ezek felelnek meg a népszerű alkalmi írás (Volksschrift) kategóriának. Kizárólagos besorolásukkal azonban sok olyan kérdéses pont figyelmen kívül maradhatna, amelyek mind a szövegek létrejöttében, bizonyos történetírói hagyományokat folytató előadásmódjukban, mind pedig aktuális politikai (sok esetben a felvilágosodás gondolkodásmódjától eltérő) vonatkozásaikban fontosak lehetnek. A kortársak elsősorban ezekre az aktualitásokra figyelhettek, recenzióikban is a történeti aspektusok fontosságára hívják fel a figyelmet. Ilyen értelemben jogos az a hiányérzet is, amelyet a lexikonszerkesztők fogalmaznak meg a Jakob Müller szövegét recenzáló Allgemeine Literaturzeitung kapcsán: „A recenzens csupán a történelmi beállításra figyel, kimarad az alkalmi írások jellemzőire való reflexió.”9 A továbbiakban mindkét műfaj elvárásait szem előtt tartva vizsgálom a szövegeket. Megkerülhetetlennek tartom a történelmi háttér rövid felvázolását, ennek hiányában ugyanis nehezen érthető, hogy miért pont az 1790–92-es időszakban nő meg ugrásszerűen a szász szövegek száma. II. József reformtörekvéseiben az erdélyi szászok, az ugyancsak privilégiumokkal rendelkező magyarokhoz és székelyekhez hasonlóan, nemzeti jogaik önkényes eltörlését látták. Különösen veszélyeztetve érezték magukat az 1781-ben kihirdetett Concivilitätsedict miatt, amely eltörölte a szászok kizárólagos polgárjogát a Királyföldön, szabad birtok- és ingatlanvásárlási jogot biztosítva mind az akkor még létező másik két erdélyi nációnak, mind pedig a megtűrt státusban levő románoknak, örményeknek és görögöknek.10 Gazdaságilag is megrendítette a közös vagyonnal rendelkező szász nemzetet, hogy II. József 1705-ig visszamenőleg követelte az úgynevezett Márton-napi adót, amelyet ugyan a nemzeti jogokat biztosító Andreanum szögezett le évi 500 ezüstre, a szászok mégis jogtalanságnak ítélték, hiszen a Habsburg Monarchiához való tartozásuk óta kivették a részüket az Erdélyre kirótt adó fizetéséből, az évente fizetett összeg pedig jóval meghaladta az Andreanumban meghatározott összeget. Ehhez hozzájárul az 1782-es rendelet, amelyben II. József a kincstár számára foglaltatja le a szász natio vagyonát, azzal az indoklással, hogy a Királyföld a kincstár birtoka. Haszonbérbe adja a szászok birtokában levő fogarasi uradalmat, a szász tiszteknek pedig a kincstárból rendel fizetést.11 Mindezek után a szászok abban sem támogatták II. Józsefet, hogy a németet vezesse be hivatalos nyelvként a birodalomban, a nemzeti privilégiumok teljes megszűnését pedig az Erdélyi és Magyar Kancellária összeolvasztásában, valamint Erdély újrafelosztásában (11 közigazgatási egység, 3 központ, amelyek nem veszik figyelembe az addigi nemzeti területi elkü6 [Johann Tartler]: Das recht des Eigenthums der sächsischen Nation in Siebenbürgen auf dem ihr vor mehr als 600 Jahren von ungrischen Königen verliehenen Grund und Boden, in so weit selbiges, unbeschadet der oberherrschaftlichen Rechte des Landesfürsten, der Nation zusteht, aus diplomatischen Urkunden und Landesgesetzen erwiesen; und denen auf dem Landtag in Klausenburg versammelten Landesständen vorgelegt, von den Repräsentanten der Nation, Wien, bey Joh. Georg Mösle, 1791. 7 [Jakob Müller]: Die Siebenbürger Sachsen. Eine Volksschrift, herausgegeben bei Aufhebung der für erloschen erklärten Nation, 1790 Hermannstadt, gedruckt bei Johann Gottlieb Mühlsteffen. 8 A lexikonban szereplő szövegek: Michael Lebrecht: Die Geschichte von Siebenbürgen in Abend Unterhaltungen vors Volk. Hermannstadt, M. Hochmeister, 1784; Geschichte der aboriginen dazischen Völker, in Abend Unterhaltungen. Hermannstadt, Hochmeister, 1791; Über den National-Charakter der in Siebenbürgen befindlichen Nationen. Wien 1792; Versuch einer Erdbeschreibung des Grossfürstenthums Siebenbürgen. 2., durchaus veränd., verm. u. verb. Aufl. Hermannstadt, Martin Hochmeister, 1804; [Jakob Müller]: Die Siebenbürger Sachsen. Eine Volksschrift, herausgegeben bei Aufhebung der für erloschen erklärten Nation, 1790 Hermannstadt, gedruckt bei Johann Gottlieb Mühlsteffen. 9 „Rez. geht nur auf die hist. Darstellung, nicht auf den Volksschriftenaspekt ein.” 10 Bővebben ld. Angelika Schaser: Reformele iosefine şi urmările lor în viaţa socială. Hora Verlag, Sibiu 2000. 11 Bővebben: Köpeczi Béla (főszerk.), Makkai László, Szász Zoltán (szerk.): Erdély története. II. 1606-tól 1830-ig. Akadémiai Kiadó, Bp. 1986. 1101–1103.

EME 66

BIRÓ ANNAMÁRIA

lönülést) látták. 1787-ben a három nemzet képviselői közös feliratot készítenének, amelyikben a Lipót-féle diplomában foglalt alkotmány visszaállítását követelik. Különböző a megítélése annak a történelmi ténynek, hogy a szászok végül nem a magyarokkal és székelyekkel közösen adják be saját követeléseiket, bár ezek hasonlóak, amennyiben a régi rend visszaállítását szorgalmazzák. A szászok követelései között a régi alkotmányuk és jogaik visszaállítása, azon lakosok eltávolítása a Szászföldről, akik nem szabad német születésűek, a szászság függetlenségének és birtokaihoz való kizárólagos jogának elismerése, valamint az idegen bírák joggyakorlatának eltörlése szerepel. A magyarok és székelyek a nemesség régi jogait, szabadságait és szokásait, a diplomáciai hivatalok betöltését, a rendi képviseletek hatásköreinek restitúcióját, valamint az országgyűlés összehívását kérik.12 A feliratok nem sok sikerrel jártak, rendi jogaikat mégis visszakapták a nemesek a II. József halála előtt, 1790. január 28-án kiadott ún. Restitutionsedict következtében. A visszavonó rendelet után a magyarok és szászok érdekei szétváltak. Míg addig mindhárom nemzet az 1780-as állapotokat követelte, az 1790/91-es országgyűlésen a rendek megszavazzák a concivilitás megtartását, hosszasan vitáznak Erdély és Magyarország uniójának megvalósításáról, 13 amelyet nem az országgyűlés, hanem II. Lipót szavaz le. A szászok követelik, hogy az addigi joggyakorlatnak megfelelően maradjon meg a három nemzet egyenlősége a törvényhozásban, a többségben levő magyarok és székelyek azonban ennek az ellenkezőjét szavazzák meg, tudniillik hogy a szavazás fejenként, ne pedig nemzetenként történjen. A szász uralkodó osztály ezáltal nagyrészt elvesztette régi befolyását az erdélyi közügyekre.14 Ugyanakkor szembe kellett nézniük az egyre növekvő román követelésekkel, amelyek elnyomásában ugyan összefogtak (a Supplex Libellus Valachorum kéréseit jogtalannak nyilvánítva), azonban a szászok egyre inkább veszélyben érezték magukat az érvényben maradt birtokvásárlási jog miatt. Angelika Schaser szerint a három nemzet hibája az volt, hogy amíg egymással harcoltak az Erdélyben betöltött domináns szerep eléréséért, és amíg közösen az udvar ellen protestáltak, nem tudatosították, hogy privilegizált helyzetüket nem az udvar veszélyezteti, hanem a számbelileg immár többszörösen fölényben lévő románok.15 Annak ellenére, hogy az ilyen irányú veszély tudata explicit módon nem jelenik meg a szász iratokban, nem állíthatjuk azt, hogy nem figyeltek volna erre. A naplóíró Heydendorff szövegeiben nyomon követhető ennek tudatosítása, magánlevelekben pedig tételesen is megfogalmazódik a birtokvásárlási jog valódi veszélye: „Órákon át a törvény tulajdonképpeni szépségein és emberi méltóságán tűnődöm, majd újra eláraszt a legsötétebb elképzelések és képek özöne, amelyek nyugtalanná tesznek, és Hannenheim guberniumi tanácsos felkiáltását csikarják ki belőlem, aki amikor az intézkedés hírét közöltem vele, így sóhajtozott: »Teljes szívemből kívánom most a halált.« 40–50 év múlva alig lesznek a régi szász nemzet nyomai fellelhetők. Brassó román város lesz, Medgyes örmény, Szeben pedig a kettő keveréke.”16 Az ilyesfajta éles megnyilvánulások nem jelenhettek meg az eleve kiadásra szánt röpiratokban. A retorika és meggyőzési stratégiák tudatos használata eleve kizárja az érvelési készletből a megtűrt nemze12

Ld. még Markó Ilona: II. József és az erdélyi szászok. Minerva Kiadó, Bp. 1940. Ld. Trócsányi Zsolt: Az 1790-es évek erdélyi rendi reformmozgalmának történetéhez. Bp. 1978. 14 Sárközi Zoltán: Az erdélyi szászok a nemzeti ébredés korában (1790–1848). Akadémiai Kiadó, Bp. 1963. 48. 15 Angelika Schaser: i. m. 15. 16 Archiv, XXIII Band. 1890. 355.: „Stundenweis finde ich manche schöne und menschenwürde Aussichten in der Sache, wenn sie im ganzen betrachtet wird, oder bald überschwemmt mich wieder ein anderes Heer von den bängsten Vorstellungen, von Bildern, die mich ganz beklemmt machen und beinahe den Ausruf des Herrn Gubernialrats v. Hannenheim mir abdringen, der, wie ich ihm die erste Nachricht von der Resolution erteilte, ganz kläglich ausrief: »Nun wünschte ich von ganzem Herzen, nicht zu leben.« Wahrscheinlicherweis werden in 40 bis 50 Jahren kaum noch Spuren von der alten sächsischen Nation angetroffen werden. Kronstadt wird eine walachische Stadt, Mediasch eine armenische und Hermannstadt ein Gemisch von beiden werden.” 13


67

tek helyzetére való explicit utalást, ugyanis ők nem voltak olyan jogi pozícióban, hogy beleszólásuk lett volna a törvények megszavazásába. A tárgyalt nyomtatványok 1790 és 92 között jelentek meg, elsősorban az országgyűlésre összegyűlt rendek számára, jogi argumentációként. A pusztán privilégiumokat és ezek történetét felvázoló írások kiegészülnek a valóban alkalmi írásoknak tekinthető, sokkal inkább a felvilágosodás gondolkodásmódjának megfelelő szövegekkel. 1790-ben Szebenben jelenik meg Daniel Gräser Der Verfassungszustand der sächsischen Nation 17 és Jakob Müller Die Siebenbürger Sachsen18 című munkája. 1791-ben Johann Tartler Bécsben jelenteti meg a Das Recht des Eigenthums der sächsischen Nation in Siebenbürgen című,19 az országgyűlésen is felterjesztett munkáját, ugyanakkor a kiadási hely megjelölése nélkül adják ki Michael Traugott Fronius Anonymische Schrift 20 című kétnyelvű (német–latin), az unió hátrányairól szóló röpiratát. 1792-ben további három hasonló szöveg jelenik meg: Michael Fronius Über das ausschließende Bürgerrecht der Sachsen, 21 Michael Lebrecht Über den NationalCharakter der in Siebenbürgen befindlichen Nationen22 és Georg Michael Gottlieb Herrmann Die Grundverfassungen der Sachsen in Siebenbürgen című írásai.23 1792 után egyre ritkábbak az ebbe a sorba illeszthető írások, természetesen ekkoriban is születnek jogtörténeti és államismereti munkák, viszont nem a politikai helyzetre adott válaszként. Herrmann könyvét a teljes Monarchia területéről kitiltják, 24 a szász tudóslexikont szerkesztő Trausch pedig Michael Fronius munkájáról szólva megállapítja, hogy ekkor már Bécsben sem nézték jó szemmel az iratok megjelentetését, a szász küldöttséget meg is büntették, mivel kollektív szerzőként a nemzet képviselőit jelölték meg. Az udvar azzal vádolta a szerzőket, hogy szövegükben bántó megjegyzésekkel illetik a másik két nemzet egészét.25 Bár a szövegek különböző szerzők nevéhez köthetők (amennyiben helytállóak Trausch erre vonatkozó állításai), mégis egy kollektív identitás megjelenítőiként kezelem őket, anélkül hogy az egyes szerzők esetleges egyéni érdekeire reflektálnék. Ebben az esetben azért tartom ezt az eljárást elfogadhatónak, mert közös politikai céllal születtek a szövegek: bebizonyítani a concivilitás illegalitását, jogi dokumentumokkal bizonyítani a kirekesztő polgárjog létjogosultságát, a szászok jogait a birtokukban levő földekhez és Erdély korábbi konstitucionális állapotának társadalmilag kedvező mivoltát. Több szöveg esetében szerzőként a szász nemzet képviselői vannak megnevezve. Nem gondolom, hogy az anonimitás a röpiratok hagyományának 17 [Daniel Gräser]: Der Verfassungszustand der sächsischen Nation in Siebenbürgen, nach ihren verschiedenen Verhältnissen betrachtet, und aus bewährten Urkunden bewiesen, Hermannstadt, Hochmeister, 1790. 18 [Jakob Müller]: Die Siebenbürger Sachsen. Eine Volksschrift, herausgegeben bei Aufhebung der für erloschen erklärten Nation, 1790 Hermannstadt, gedruckt bei Johann Gottlieb Mühlsteffen. 19 [Johann Tartler]: Das recht des Eigenthums der sächsischen Nation in Siebenbürgen auf dem ihr vor mehr als 600 Jahren von ungrischen Königen verliehenen Grund und Boden, in so weit selbiges, unbeschadet der oberherrschaftlichen Rechte des Landesfürsten, der Nation zusteht, aus diplomatischen Urkunden und Landesgesetzen erwiesen; und denen auf dem Landtag in Klausenburg versammelten Landesständen vorgelegt, von den Repräsentanten der Nation, Wien, bey Joh. Georg Mösle, 1791. 20 [Michael Traugott Fronius]: Anonymische Schrift, die im Großfürstenthum Siebenbürgen in Vorschein gekommen ist, und die Trennung der siebenbürgischen Hofkanzelley von der ungrischen zum Gegenstande hat, 1791. 21 [Michael Fronius]: Über das ausschließende Bürgerrecht der Sachsen in Siebenbürgen auf ihrem Grund und Boden, Von den Repräsentanten der Nation, Wien, bey Joh. Georg Edlen von Mösle, 1792. 22 [Michael Lebrecht]: Über den National-Charakter der in Siebenbürgen befindlichen Nationen, Wien, bei Johann David Hörling, 1792. 23 [Georg Michael Gottlieb Herrmann]: Die Grundverfassungen der Sachsen in Siebenbürgen und ihre Schicksale. Ein Beitrag zur Geschichte der Deutschen ausser Deutschland, Offenbach bei Ulrich Weiß und Carl Ludwig Brede, 1792. 24 Ezt állítja Trausch: i. m. Bd. II. 135, majd pedig valószínűleg az ő állításait átvéve Markó Ilona: i. m. 11., viszont egyikük sem tér ki bővebben a kitiltás indoklására. 25 Trausch: i. m. Bd. I. 377.

EME 68

BIRÓ ANNAMÁRIA

való megfelelési vágyból ered, sokkal inkább úgy látom, hogy a kollektív identitás kifejezésének egyik eszköze. Az iratok közös jellemzője arra a 16. század végi argumentációs hagyományra vezethető vissza, amelyet Albert Huet 1591-es, az erdélyi fejedelem előtt előadott beszédével teremt meg. Szegedi Edit a 16–17. századi szász történetírásról értekezve megállapítja, hogy a történelem és a jog már ebben az időben összefonódott, a történelmi és jogi érvek a natio politikai-jogi védelmezésére szolgáltak. 26 A történelem politikai instrumentalizálása nagyban hozzájárul a szász identitás kialakulásához. Azonban mind a 17. századi, mind pedig az általam vizsgált szövegek nagy részében ez az identitás kizárólag rendi jellegű: a magyar királyoktól kapott privilégiumok által megteremtődik a szász universitas, mely területileg, közigazgatásilag, jogilag és kulturálisan is elkülönül a másik két erdélyi nemzettől, de mindhármójuk uniója teremti meg Erdély alkotmányának jogi alapjait. Annak ellenére, hogy már Huet beszédében megjelenik az Erdély földjének legrégibb lakosa toposz, amelyik a 18. század végéig (elvétve még később is) meghatározza az erdélyi történetírás érvelési módszerét, ti. a legrégibb lakosnak lehet a legindokoltabb igénye a különböző privilégiumokra, az általam vizsgált szövegekben nem ez lesz az elsődleges argumentáció, hanem az írásos dokumentumok felsorolása, időnként reprodukálása, ezek jogi, szokásjogi és morális interpretációja. Az 1790–92-es iratokkal a szakirodalom nem foglalkozott kimerítően, időnként az 1790– 91-es országgyűlés írásos melléktermékeként 27 emlegetik, máskor pedig a II. Józseffel való szembenállás bizonyítékaiként,28 anélkül hogy alaposabban megvizsgálnák őket. Markó Ilona29 kitér ugyan az egyes szövegek közötti különbségekre, ugyanakkor elsődleges történelmi forrásként kezeli őket, anélkül hogy reflektálna a történetírás hagyományai által meghatározott szövegkonstruálásra, illetve a retorikai megszerkesztettségre. Sárközi Zoltán30 kritikai hozzáállás nélkül átveszi Pukánszky Béla 31 és Szekfű Gyula 32 megállapításait annak bizonyítására, hogy ezek az iratok is csupán a szászok múltba tekintését, az újításokkal szembeni makacs ellenállásukat, ilyen értelemben konzervativizmusukat és bezárkózásukat teszik világossá. Az említett szerzők általában újrafogalmazzák azt a magyar nyelvű szakirodalmi, mára már több irányból is támadott klisét, mely szerint a szászok minden időkben lojálisak voltak a Habsburgokhoz, az erdélyi közügyekre nem voltak tekintettel, ha ez szemben állt az udvar érdekeivel.33 Így aztán a szász röpiratok is annak bizonyítékai lesznek, hogy „Szász és magyar magatartás ettől fogva alig találkozhatott egymással: a magyarok örökké védekeztek Béccsel szemben, a szászok pedig hozzábújtak az első pillanattól kezdve mint természetes védelmezőjükhöz, mert a bécsi király német király volt.”34

26 Edit Szegedi: Tradiţie şi inovaţie în istoriografia săsească între baroc şi iluminism. Casa Cărţii de Ştiinţă, ClujNapoca 2006. 105. 27 Köpeczi Béla (főszerk.), Makkai László, Szász Zoltán (szerk.): Erdély története II. 1606-tól 1830-ig, Akadémiai Kiadó, Bp. 1986. 1101–1103. 28 Angelika Schaser: Reformele iosefine şi urmările lor în viaţa socială, Hora Verlag, Sibiu 2000. 29 Markó Ilona: i. m. 30 Sárközi: i. m. 31 Pukánszky Béla: Erdélyi szászok és magyarok. Pécs 1943 32 Szekfű Gyula: Az erdélyi szász történetírás. Magyarságtudomány 1943. 33 Különösen Szegedi Edit tér ki ennek az álláspontnak a bukatatóira, rávilágítva annak szükségességére, hogy ezt az álláspontot felül kell vizsgálni. Szegedi: i. m. 19. A szászokkal alaposabban foglalkozó szerzők természetesen a szász gondolkodásmód korszerűségére próbálják felhívni a figyelmet, de leginkább a 19. századi szövegekre figyelnek. Ld. Carl Göllner: Betrachtungen zur fortschrittlichen Denken der Siebenbürger Sachsen im 19. Jahrhundert, Forschungen zur Volks- und Landeskunde. I. Band. 34 Szekfű Gyulát idézi Sárközi: i. m. 8.


69

Ahhoz, hogy az adott szövegeket vizsgálni tudjuk, használhatóbbnak tartom Harald Heppner felvetését, aki azt állítja, hogy a Habsburgok és a szászok érdekei már a kezdetektől fogva szétváltak, elsősorban területi kérdések miatt: míg a szászoknak csupán egy viszonylag kis terület önállóságát kellett védeni, a Habsburgok a teljes birodalom integráns részévé próbálták tenni ezt a területet. Másrészt, míg a Monarchia kereste a fejlődés és fejlesztés különböző módozatait, a szászok elsősorban a középkorban megszerzett státust próbálták fenntartani abban az esetben is, ha ez gátolta a politikai, jogi, demográfiai vagy gazdasági fejlődést.35 A kizárólag Habsburg-lojalitás hangoztatása helyett egy hárompillérű megoldást javasol magyarok– Habsburgok–szászok csúcspontokkal, olyan értelmezési regisztert kínálva, hogy kettő mindig összefog a harmadik ellen.36 Ezt a megoldást elméleti szinten az etnográfus Günter Schlee is alátámasztja, aki a vallási és etnikai konfliktushelyzetekben való önmeghatározás alapjait a szociológiából átvett Rational-Choice elmélete alapján véli megragadhatónak.37 Bár elismeri, hogy ezekben az öndefiníciókban az érzelmeknek is fontos szerep jut, a fő hangsúlyt a racionális megfontolásokra (rationale Erwägungen) helyezi: „melyek az előnyökre és hátrányokra figyelnek és az azonosságtudathoz semmi közük”. 38 Az ésszerű megfontolás alapján tehát II. József idejében az erdélyi magyarok, székelyek és szászok közös ellensége a bécsi udvar volt, ennek nyelvi megnyilvánulásai azonban csekélyek. Nincsenek a korban megjelent forrásaink arra nézve, hogy valójában hogyan fogalmazódott meg a közös ellenállás. 39 A II. Józsefhez intézett beadványok általában egyetlen nemzet sérelmeit tartalmazzák, Samuel von Brukenthal egyedüli explicit ellenállóként jelenik meg,40 még akkor is, ha a későbbiekben kiadott magánlevelek bizonyítják, 41 hogy a szász nemzet tagjai mellette álltak. A hivatalos beadványok is elkülönülten jutnak az udvar elé, ráadásul a hatalmi struktúrából kilépni nehezen tudó Martin Hochmeister német nyelvű lapjában II. József intézkedéseit dicsérő szövegeket jelentet meg: „Hazánk és Magyarország azok közé az áldott országok közé tartozik, amelyeket József kormányoz. […] Számlálhatatlanok voltak azok a változtatások, amelyek a felvilágosodás terjesztéséhez, a jólét ipari és kereskedelmi úton történő szaporításához és a társadalmi elégedettség megteremtéséhez és megtartásához mindenféle úton hozzájárultak. A cél nélküli szerzetesrendek felszámolásának véghezvitele […] A néprétegek tanítására szolgáló iskolák szaporítása […] a tudós iskolák megszorításai a tanult koldusok számának csökkentésére […] Ezeket a dolgokat sok helyen sikeresen bevezették. A nemesek akadémiáinak és iskoláinak felszámolása […] az istentisztelet leegyszerűsítése […] a szegények intézményeinek felállítása, az idegen áruk elterjedése miatti veszélyes luxus visszaszorítása. A törvények és a városi tanácsok rend35 Harald Heppner: Habsburgii şi saşii transilvăneni (1688–1867). Probleme ale culturii politice. = Transilvania şi saşii ardeleni în istoriografie. Din publicaţiile Asociaţiei de Studii Transilvane Heidelberg. Hora Verlag, Sibiu 2001. 162– 170. 36 A 19. századi viszonyokra is kiterjesztve a kutatást be kellene venni a románokat is mint lehetséges szövetségeseket. A korábbi időkre visszavetítve pedig többször is hangoztatják a szövegek szerzői, hogy a közös külső ellenséggel szemben együtt harcoltak a magyarok, székelyek és szászok. [Georg Michael Gottlieb Herrmann]: i. m. 89. 37 Günter Schlee: Wie Feinbilder entstehen. Eine Theorie religiöser und ethnischer Konflikte. C. H. Beck Verlag, München 2006. 27. 38 Schlee: i. m. 28.: „die sich auf Vorteile und Nachteile einer Identifikation richten und mit dem Inhalt einer Identifikation gar nichts zu tun haben.” 39 A szászok részéről ebben az időszakban Johann Seivert küldi tudósításait és értekezéseit a pozsonyi Ungrisches Magazinba. Célja elsősorban Erdély megismertetése a nagyközönséggel, aktuális politikai megnyilvánulásai ennek következtében visszafogottak. Bővebben ld. Ágoston Zénó Bernád: Ein Eremit wider die Schooßsünde der Geschichtsschreiber. Forschungsbedingungen und wissenschaftliche Arbeitsweise des Johann Seivert anhand seiner Schriften im Ungrischen Magazin. = Norbert Bachleitner, Andrea Seidler (hrsg.): Zur Medialisierung gesellschaftlicher Kommunikation in Österreich und Ungarn. Studien zur Presse im 18. und 19. Jahrhundert. LIT Verlag, 2007. 97–118. 40 J. G. Schaser: Denkwürdigkeiten aus dem Leben des Freiherrn S. von. Brukenthal. Hermannstadt 1848. 41 Archiv, XXIII Band. 1890. 355.

EME 70

BIRÓ ANNAMÁRIA

szerezése, a provinciák belső kapcsolatainak rendezése, a reményteljes trónörökösök képzésére szolgáló intézetekről való gondoskodás […] Nem elegendő ezen gyöngyök száma, melyeket az elmúlt évek József koronájába helyeztek – s amiért a teljes monarchia és minden egyes provincia áldja őt?!”42 Jogosan lennének Habsburg-pártisággal vádolhatóak, ha nem vennénk figyelembe a hivatalos iratokat, amelyekben a magyarokkal összefogva kérik a régi rend visszaállítását. Ugyanúgy tiltakoznak a német nyelv bevezetése ellen, mint a magyarok, pedig nyilvánvalóak azok az előnyök, amelyeket számukra ez az intézkedés hozott volna. II. József halála után személye eufemizálódik, kizárólag a Restitutionsedict kiadójaként jelenik meg, ilyen értelemben irataikban a szászok a haza helyreállítójaként43 nevezik meg. A legnagyobb tisztelettel szólnak róla még akkor is, ha a számukra előnytelen intézkedéseit tárgyalják: „II. József, a dicsőséges császár, akinek a teljes monarchia területén bevezetendő egyformaság volt a célja, 1781-ben végül megszüntette ezt a kiváltságot, és a többi nemzet tagjának is megengedte, hogy házat és telket vásároljon a szász nemzet területén, mely engedmény következtében azóta különböző idegenek lelhetők fel közöttünk.“44 Amennyiben el akarják kerülni a dicsőítést, egyszerűen elhallgatják az intézkedések létrehozóját, csupán a törvény (az Erdélyi és Magyarországi Kancellária egyesítése) negatív következményeire hívják fel a figyelmet: „A tapasztalat azt mutatja, hogy a három nemzet alkotmányát és jogait akkor érték a legerőszakosabb támadások, amikor a kancellária közös volt.“45 Nehezen érthető az álláspontjuk, ha nem vesszük figyelembe a már említett, Albert Huet által elindított történetírási hagyományt. A szászokat a magyar királyok a haza védelmezésére hívták az országba, ad retinendam Coronam, ennek értelmében kötöttek szerződést és jutottak privilégiumokhoz. Az öndefiníció fontos eleme a királyhűség (ellentétben a magyarokkal, akiket lázadóként írnak le), ami mellett a szászok akkor is kitartanak, ha az negatív következményekkel jár rájuk nézve. Ez az argumentációs modell mindenik szövegben fellelhető, legjobb összefoglalóját Michael Lebrecht adja, aki a szászok polgári berendezkedése mellett azt is bizonyítja, hogy ennek alapvető társadalomszervezési stratégiái ellenére is fegyvert fognak a királyok megvédésére: „II. Géza a korona védelmére hívta be őket, és ők nem csupán neki, hanem számos utódjának is megtartották azt. Imre király biztosan elveszítette volna, ha szászok nem védik meg testvérének, Andrásnak bitorló szándékaitól. A soron következő királyok dekrétumai a legdicsőbb bizonyítékai ennek. Nem kívánom elmesélni, hogyan támaszkodhatott a jogos fejedelmek mindegyike a szászok hűségére és ragaszkodására. János Zsigmond, a Báthoriak sorjában, különösen Zsigmond és Kristóf, Bethlen, Rákóczi és az öreg Apafi – túlságosan közeli történetek ahhoz, hogy elmesél42 Siebenbürger Zeitung 1785. nr. 8. Unser Vaterland und Ungarn gehört mit unter die gesegneten Länder, die Joseph regiert […] O, unzählbar waren die Veränderungen, die zur Verbreitung der Aufklärung, zur Vermehrung des Wohlstandes durch Industrie und Handlung, und überhaupt zur Erhöhung und Erhaltung der gesellschaftlichen Glückseligkeit, auf alle Weise beitragen müssen. Die fortgesetzte Aufhebung zweckloser Mönchs und Nonnenklöster […] die Vervielfältigung der Schulen zum Unterricht des Landsvolks […] die Einschränkung gelehrten Schulen zur Verminderung der studierten Bettler […] Alle diese Dinge sind in vielen Orten glücklich ausgeführt. Die Aufhebung der Akademien und Schulen der Adeligen […] die Vereinfachung des Gottesdienstes […] die Einführung des Armeninstituts, die Einschränkung des verderblichen Luxus mit fremden Waaren. Die Systematisierung der Gerichte und Magistrate, die nähere Verbindung der Provinzen unter sich, die sorgfältigen Anstalten zur Bildung der hoffnungsvollen Kronerben […] Sind sie nicht eben so viele Perlen, die das verflossene Jahr, in Josephs Krone eingesetzt hat, - und wofür die ganze Monarchie und jede einzelne Provinz, Ihm vollen Segen […] vom Himmel entfleht.” 43 Joseph II, der Wiederhersteller des Vaterlandes. Sieb. Quart. 1790. 253. 44 [Michael Fronius]: i. m. Vorrede, „Allein der glorreiche Kaiser Joseph der Zweyte, dessen weit umfassende Absicht dahin zielete, in seiner großen Monarchie eine Gleichförmigkeit unter seinen Völkern einzuführen, hob im Jahr 1781 endlich dieses Vorrecht auf, und erlaubte auch anderen Nations-Verwandten, in dem Bezirk der Sächsischen Nation sich Häuser und Grundstücke zuzueignen, welcher Vergünstigung auch verschiedene Fremde seit der Zeit sich unter uns bedienten.” 45 [Michael Traugott Fronius]: i. m. 21., „Die Erfahrung hat gelehrt, daß die meisten Eingriffe in die Verfassungen und Rechte der drey Nationen damals geschehen sind, wie beyde Kanzelleyen vereinigt waren.”


71

hetők legyenek. – Hasonlóan ehhez, a méltóságos osztrák ház II. Rudolftól I. Józsefig többnyire szász segítséggel tartotta meg hadseregét. Az uralkodószeretet legnagyobb bizonyítékát Mária Terézia és II. József tapasztalhatta.”46 Az ellenségképzés nem tartozik feltétlenül az explicit célok közé. Amennyiben elfogadják a felsorolt jogok és kiváltságok létjogosultságát, senkinek nem lesznek kárára, csupán saját területi és jogi függetlenségüket őrzik meg, ahogyan tették ezt Erdélyben való megtelepedésük óta mindenkor. A nyelvhasználat azonban meghatározza az erőviszonyok felállítását. A nyelv csak abban az esetben válhat ugyanis az ellenségesség kritériumává, ha mögötte politikai szándék áll, amely azonban tisztán nyelven kívüli: gazdasági, vallási, szociális, ám minden esetben politikailag motivált.47 A területi és jogi önállóságot a szászok csak úgy tudják hatásosan meghatározni, ha önmagukra maradnak a másik két potenciális ellenféllel szemben. Nem azt állítják, hogy ellenük lennének, csupán azt bizonyítják, hogy Erdélyre, annak alkotmányára és a Habsburgérdekekre nézve a legideálisabb különállásuk megőrzése: „Ebből világosan kiderül, hogy a nemzetnek nem áll szándékában a királyi jogokat vagy a magyar koronát megrövidíteni, sokkal inkább azt gondolja, hogy mindkét fél jogai nem csupán megférnek egymás mellett, hanem a fejedelemnek és a koronának kifejezetten előnyös, ha ezt a népet jogaiban és törvényeiben megtartja.”48 Ilyen alapon nyilvánvalóvá teszik az olvasók számára, hogy az érdekcsoportok általában rajtuk kívül szerveződtek, mégpedig a magyarok és az uralkodó között, melynek alapja a közös eredet volt (nem gondolván arra, hogy érvelésük a saját jelenükben pontosan ellenük fordítható: a szászok és az udvar érdekei megegyeznek, hiszen német vérből származnak. Így fogalmaz Hermann: „...és ahogy az utóbbiak [a többi nemzet] igényei csupán azáltal is kedvezőbb színben tűntek fel, hogy közös eredet és vér kapcsolta őket az uralkodóhoz: mégsem sikerült szándékaikat megvalósítani és a szászokat ebben a szabadságukban korlátozni.”49 Ugyanebbe az érvelésrendszerbe tartozik annak a ténynek a hangoztatása, hogy Erdély alkotmánya alapjaiban rendülne meg, ha az alkotmányt biztosító egyik nemzet privilégiumait elvitatnák, illetve, hogy a másik két nemzetre nézve sértő és érthetetlen lenne, ha a harmadik nemzet nem a magyarokéhoz hasonló nemesi jogokkal bírná területeit, hiszen ez azt jelentené, hogy egy szolganépet léptettek elő törvényhozó nemzetté.50 Amennyiben érdekellentétek áll46 [Michael Lebrecht]: i. m. 64., „Geysa der 2te berief sie zur Erhaltung der Krone, und sie haben nicht ihm allein, sondern vielen seiner Nachfolger, dieselbe erhalten. König Emerich hätte sie gewiß verloren, wenn nicht Sachsen ihn gegen die Usurpation seines Bruders Andreas geschützet hätten. Die Dekrete der nachfolgenden Könige, nach der Reihe, geben ihnen die rühmlichsten Zeugnisse. Ich will nicht sagen, wie viel jeder rechtmäßige Fürst, auf Treue und Anhänglichkeit der Sachsen, rechnen konnte. Johann Sigmund, Die Bathoris nach der Reihe, und insonderheit Sigmund und Christoph, Bethlen, Rakocy, und der alte Apafi, sind zu neue Geschichten, als daß man sie erzählen dürfte. – Auch hat das allerdurchlauchtigste österreichische Haus, von Rudolph dem 2ten an, bis auf Joseph dem 1sten hauptsächlich durch sächsische Verwendung den Regimentsstab von Siebenbürgen erhalten. Ganz besondere Beweise von Königsliebe, gaben sie der höchstseligen Kaiserinn Theresia, und Joseph dem 2ten.” 47 Ld. Reinhart Koselleck: Ellenségfogalmak. = Szabó Márton (szerk.): Az ellenség neve. Jószöveg Könyvek, Bp. 1998. 12–23. 48 [Johann Tartler]: i. m. Vorrede., „Es wird daraus deutlich erhellen, daß die Nation nicht gesonen sey, den MajestätsRechten des Königs, oder der ungarischen Krone etwas zu entziehen, vielmehr glaubt sie, daß beyderseitige Rechte, nicht nur neben einander sehr wohl bestehen können, sondern auch, daß der Landesfürst und die Krone einen wesentlichen Vortheil dadurch erhalte, wenn dieses Volk, […] bey seinen Rechten und Gerechtsamen noch ferner geschützet würde.” 49 [Georg Michael Gottlieb Herrmann]: i. m. 93–94. „...und wie immer die Ansprüche der Lezteren dem äusserlichen Ansehen nach, auch nur dadurch begünstiget zu werden schienen, weil sie Eines Ursprungs und Geblüts mit dem Fürsten waren: so waren sie doch nicht im Stande, ihre Absichten durchzusetzen, und die Sachsen in dieser Freyheit zu beeinträchtigen.” 50 [Johann Tartler]: i. m. 113–114. „nach der Trennung Siebenbürgens von Ungarn haben die Ungrische und SzeklerNation mit den Sachsen die Union errichtet, und die freye Vaterlandsverfassung von Siebenbürgen beruh auf dem System der drey Nationen. Die Sachsen haben einen wesentlichen Antheil an der gesetzgebenen Gewalt; sie sind wahre

EME 72

BIRÓ ANNAMÁRIA

nak fenn mind a magyar rendekkel, mind pedig az udvarral szemben, a szászok új stratégiához nyúlnak, és a kiváltságok hasonlóságára alapozva a székelyekkel, illetve vallási alapon a protestánsokkal lépnek belső frakcióra. Ez a racionális megfontolás állhatott fenn az unió kérdésének ügyében, amikor még nem volt nyilvánvaló, hogy Lipót nem szándékszik fenntartani a II. József által egyesített Magyar-Erdélyi Kancellária intézményét. Az 1790–91-es országgyűlésen a székelyek idegenkedtek az unió gondolatától, a protestánsok egy része pedig jogvesztéstől tartott.51 Ebben az esetben tehát potenciális ellenségként a magyarországi magyar rendek és az ezekkel szimpatizáló erdélyi magyarok jelennek meg, nyelvileg pedig az ellenségképzés egyik fontos elemét, a másik fél mindenféle újítástól való tartózkodását, illetve csupán saját jogalapjaira való figyelést, tehát önmagába zárkózását használja fel az egyesülés ellen érvelő szerző: „Különösen a székelyek és szászok rendelkeznek olyan egyedi alkotmánnyal, amelyhez hasonló a Magyar Királyság területén nem található. Mindkettő alapvetően különbözik a magyar rendszertől. Egy magyarnak, aki saját feudális alkotmányán kívül mást nem ismer, szokatlan lenne a jelenlegi alaptörvények szerint cselekedni. Nehéz lenne neki is folyamatosan a saját jogai miatt aggódni. Mindkét nemzet veszítene az egyesüléssel.”52 Legtöbb esetben potenciális ellenségként az Erdélyben lakó másik két náció tagjai jelennek meg. Az ellenségképzés általában nem explicit, inkább nyelvi tényezőket használnak fel ennek bemutatására. Gyakran hangoztatják, hogy a magyarok és székelyek teljes megbecsülésüket élvezik, hogy ugyanolyan jogú tagjai az erdélyi törvényhozásnak, mint maguk a szászok. Az árnyaltabb jellemzésekben azonban a Koselleck által bevezetett ellenfogalmak struktúrája 53 figyelhető meg. Ez esetben a barbár fogalom különböző jelentésváltozataival van dolgunk. Az ellenfogalmak struktúrája ugyanis átvihető lett a mindenkori aktuális barbárokra vonatkoztatott jelzők meghatározott körén belül. Ilyen értelemben a szász szövegekben bemutatott magyarok gyakran a barbárok attribútumaival vannak felruházva: vadak, civilizálatlanok, nem képesek hatásos alkotmányt létrehozni, szolganépség, akinek támogatásra van szüksége, és mindenképpen a beszélő területén kívül élnek. Amennyiben kívül is maradnak, nem áll fenn a keveredés, ezáltal az elkorcsosulás veszélye, külön törvénykezésük és privilégiumaik a békés együttélést is lehetővé teszik. Ilyen értelemben szeretetre és tiszteletre méltó polgártársakká válnak, levetkőzve a potenciális ellenségfogalom jelzőit. Konfliktusok csupán a versenyhelyzetből adódhatnak: „Egyébként is tudott dolog, hogy különböző emberek, csoportok és népek között csak abban az esetben támad gyűlölet és ellenségeskedés, ha mindketten ugyanazon cél elérésére törekszenek, a versenyben egymásnak ütköznek, összegabalyodnak, ezáltal céljukat tévesztik,

Indigenae; sollte es mit dem ungrischen und siebenbürgischen Reichssystem vereinbarlich seyn, daß unter ihre gesetzgebende Gewalt ein Volk ohne Proprietaet gehöret, sollten diejenigen, welche alle diese Vorzüge unstreitig besitzen, bloße superficiarii seyn können???” „Magyarország és Erdély szétválása után a magyar és székely nemzet megkötötte a szászokkal az uniót, és Erdély szabad alkotmánya a három nemzet rendszerén alapul. A szászok a törvényhozó hatalom fontos részei voltak; valódi honosai a hazának; összeegyeztethető lenne-e a magyar és erdélyi jogrendszerrel, hogy a törvényhozó hatalomnak egy tulajdonjogok nélküli nép is részese legyen, lehetséges lenne-e, hogy azok, akik ezen előnyök vitathatatlan birtokosai, csupán alárendeltek legyenek?” 51 Köpeczi Béla (főszerk.), Makkai László, Szász Zoltán (szerk.): Erdély története. II. 1606-tól 1830-ig. Akadémiai Kiadó, Bp. 1986. 1114. 52 [Michael Traugott Fronius]: i. m. 15–16., „Insbesondere haben die Szekler und Sachsen ihre ganz eigene municipalVerfassung, von der keine ähnliche im Königreiche Ungarn existirt. Beyde Verfassungen sind von dem ungarischen System ganz verschieden. Ein Ungar, der nichts als seine Feudal-Verfassung kennt, ist ungewöhnt anders, als nach denen aus dieser fliessenden Grundsätzen zu handeln. Es wird ihm auch zu schwer, sich in jedem einzelnen Falle um die eigenen municipal-Rechte zu bekümmern. Beyde Nazionen würden daher bey dieser Vereinigung verlieren.” 53 Reinhart Koselleck: Az aszimmetrikus ellenfogalmak történeti-politikai szemantikája. Jószöveg tankönyvek, Bp. 1997.


73

röviden, ha meglévő előnyeik egymást keresztezik, vagy ha egyik fél a másikra akarja erőltetni saját terheit.”54 A fenti példákból nyilvánvalónak tűnik, hogy a szász szövegek szerzői tudatosan és bizonyos előnyöket remélve alkotják meg a lehetséges ellenség képét. Úgy gondolom, nem állíthatjuk, hogy minden esetben a túlzásokig udvarbarátok lettek volna, abban, hogy az uralkodó személyét és rendelkezéseit a legritkább esetben illetik kritikával, az öndefiníció egy lényeges eleme, a királyhűség játszik szerepet. Ennek ellenére vissza kell még térnünk Szekfű Gyula megállapítására, mely szerint a Habsburg-hűség azzal is magyarázható, hogy mind az osztrákok, mind pedig a szászok németeknek vallották magukat. Harald Heppner hívja fel a figyelmet arra a tényre, hogy nem létezik átfogó munka arra vonatkozóan, hogy mit értettek az osztrákok „német” alatt,55 ugyancsak hiányos a szászokra vonatkozó szakirodalom ebben a témában.56 Nem lehet tehát pontosan megítélni, hogy mennyire nevezhető közösnek az az ideológiai alap, amelyet az egyes kutatók a németségben jelölnek meg.57 Mindenképpen szükségesek tehát a részkutatások ebben a témában. Annak ellenére, hogy az 1790-es években premodern nemzetszemléletről beszélhetünk, hogy a nemzethez tartozás a szászok számára egy jogi állapotot jelentett, már megjelennek olyan tényezők, melyek fontosak lesznek a későbbi nemzetfogalmak kialakulásában. A szövegek többsége a német eredetet hangsúlyozza, a szász öntudat egyik legfontosabb elemévé emelvén.58 Ezekben az esetekben azonban nem reflektálnak arra, hogy mit jelent vagy milyen konnotációkat hordoz ez a német eredet. Olyan közös tudást feltételeznek, amelynek meglétében nem szükséges a magyarázat. Valamivel több következtetést vonhatunk le azokból a jelzőkből, amelyek a német megnevezés után állnak: Gräser a bátorságot, vitézséget (Tapferkeit) rendeli a német eredet mellé, a valóban a szélesebb néprétegekhez szóló Jakob Müller pedig már kizárólag polgári tulajdonságokat sorol fel, amelyek tulajdonképpen megfelelnek a felvilágosodás eszmerendszere által kínált, gazdaságilag hasznos, erkölcsös polgár 59 képének: „Szászok vagyunk, derék, jóravaló német nép! Kik voltak becsületes, munkás, bátor apáink! A polgári erkölcs micsoda emlékműveit hagyták ránk szorgalmuk és buzgalmuk által!”60 Ugyanakkor a kimondottan az országgyűlésre összegyűlt rendekhez szóló szöveg is a felvilágosodás hasznossági tényezőjét hangoztatja, hozzátéve, hogy a polgári állapotok, amelyek a német eredetből származnak, csak akkor tarthatóak fenn a haza számára, ha a szászok megmaradhatnak önállóságukban, erkölcseik és szokásaik pedig nem romlanak a keveredés által.61 Bonyolultabb a hely54 [Georg Michael Gottlieb Herrmann]: i. m. 275., „Uebrigens ist ja schon bekannt, daß unter verschiedenen Menschen, Gesellschaften und Völkern nur alsdann Haß und Zwietracht entstehet, und unterhalten wird, wenn etwa beyde nach einem und demselben Ziel laufen, dabey aber sich an einander stoßen, verwickeln, und darüber den Zweck verfehlen, und kurz gesagt, wenn sich ihre beyderseitige Vortheile an einander kreuzen, oder gar ein Theil den anderen mit seinen Lasten bebürden will.” 55 Harald Heppner: i. m. 169. 56 Szegedi Edit Georg Krauss krónikájáról szólva kitér arra, hogy milyen kontextusokban jelenik meg a német kifejezés, ez tehát kiindulópont lehet egy átfogóbb kutatáshoz. Szegedi: i. m. 211–212. 57 Ilyen szempontból Pukánszky Béla állításai is felülvizsgálandók, amelyek szerint a nagynémet eszme volt a szászok mozgatórugója ebben az időben. Pukánszky: i. m. 67; Pukánszky Béla: Nagynémet eszmék irodalmi visszhangja. Különlenyomat a Budapesti Szemle 1936. évi májusi számából. 184–185. 58 [Johann Tartler]: i. m. Vorrede; [Daniel Gräser]: i. m. 3. 59 Holger Böning: i. m. 10. 60 [Jakob Müller]: i. m. Vorbericht, „Wir sind Sachsen, ein redliches, biederes, Deutsches Volk! Wer waren unsere rechtschaffene, arbeitsame, tapfere Väter! welche Denkmahle ihres Fleißes, und ihres Eifers in jeder Bürgertugend haben sie uns hinterlassen!” 61 [Johann Tartler]: i. m. „Es braucht keine tiefdringende Einsichten; ein Blick, gerichtet auf dasjenige, was vor Augen liegt, auf die Gesetze, Einrichtung, Industrie, Kultur, und den daraus entspringenden Wohlstand der Nation, wird jedermann begriflich machen, daß alles dieses, von einem Volke, welches deutschen Ursprungs ist, in einem Winkel von

EME 74

BIRÓ ANNAMÁRIA

zet az ugyancsak inkább a népszerű írások kategóriájába tartozó, az Erdélyben lakó népek nemzeti karakteréről értekező, ennek következtében erősen sztereotipizált nemzetbemutatások esetében.62 A német kifejezés egyrészt a 18. századi németséget jelöli, tulajdonságai megfelelnek ugyan a már felsorolt polgári értékrendnek, viszont a 18. század eleji Völkertafelek sztereotípiáinak elterjedése következtében kiegészülnek az alkoholt kedvelő német képével: „A német, éljen bár Svájcban vagy Németalföldön vagy a szent Római Birodalom bármelyik provinciájában, őszinte, becsületes, hűséges és hívő, dolgos, takarékos és rendszerető; emellett viszont méltóságteljes, kedveli a zsíros tápláló ételeket, sokat eszik és gyakran iszik tömény italt, ezért a többi népek szellemi erejét más mértékben bírja.”63 Mivel nem sokkal ezután a szászok bemutatására rátérve a szerző explicit módon is kijelenti, hogy német vérből származnak, nem kétséges, hogy az említett tulajdonságok rájuk is vonatkoznak. A tacitusi és a Völkertafeleken megjelenő iszákos német képe azonban inkább a korábbi időszakokra vonatkozik, amikor az egyes népcsoportok karakterének jellegét a háborúban tanúsított magatartás határozta meg. A múltra való hivatkozásnak ebben az esetben több értelmet is tulajdoníthatunk: egyrészt az ellenségteremtés egyik eszköze, mivel racionalizálja a feltételezett ellenséggel szemben tett múltbeli és jelenbeli lépéseket,64 másrészt a népszerűsítő írásművek egyik fontos érvkészlete. Lebrecht szövegében a magyarok őseinek abszolút negatív bemutatása és a saját korában is továbbélő harci kedv egy olyan népcsoportként állítja a kortárs olvasók elé a magyarokat, akik nem képesek kilépni saját múltjukból. A népvándorlás korabeli harcok megszűnésével ugyanis a népek igyekeztek levetkőzni az állandó csatározás következtében kialakult nyers tulajdonságaikat és a továbbiakban a civilizáció előmozdításán dolgozni. Mivel Lebrecht véleménye szerint Erdélyben ez teljes mértékben csupán a szászoknak sikerült, alábbi mondatával megszünteti a negatív tulajdonságokból származó hátrányokat: „A harc és a féktelenség iránti szenvedély, mely minden régebbi népben, így az ő őseikben is közös volt, pontosan az ellenkezőjébe váltott át.”65 Az eddigiekben bemutatott példák esetében nem jelennek meg azok az elemek, amelyek a modern nemzetfogalom kialakulásában kitüntetett szerepet játszottak. A szövegek érvelésében a Volk és Nation kifejezések a szászokra vonatkoztatva általában fedik egymást, míg a magyarokra, székelyekre vagy románokra utalva elválik a jelentésük, a Nation kifejezés a rendi nemzetfogalmat jelenti, a Volk pedig az etnikai hovatartozás kifejezője. A szabad szászok kifejezés ugyancsak a szabad német állandó jelzős szerkezet továbbélése, ilyen értelemben biztosan nem feleltethető meg az osztrákok által meghatározott németség fogalmának. Egyetlen esetben jelenik meg nemzetkonstituáló eszközként a magyarok nemzetfogalmának kialakulásakor fontos Europa, fest an der Grenze der türkischen Länder, nicht unternommen, nicht mit so viel Beschwerlichkeit ausgeführt, und nicht durch so viele Jahrhunderte aufrecht erhalten worden wäre, wenn nicht der Grund und Boden, auf dem dieses alles geleistet worden, und für den man Gut und Leben aufzuopfern gewohnt war, ihnen eigen gewesen wäre.” „Nincs szükség mélyreható vizsgálatokra, elég egy pillantást vetnünk ezekre a nyilvánvaló dolgokra, törvényekre, intézményekre, iparra, kultúrára és a nemzet ezekből származó jólétére ahhoz, hogy bárki beláthassa, mindez nem lenne lehetséges, ha ez a német eredetű, Európa egyik sarkában, a török határ közvetlen közelében élő nép, aki felvállalta, különböző nehézségek árán megvalósította és oly sok évszázadon át megtartotta ezt az állapotot, területét, melyen kultúráját felépítette, melyet hajlandó volt élete árán is megvédeni, nem birtokolta volna teljes joggal.” 62 A szövegben megjelenő magyarokra vonatkozó sztereotípiákról ld. Biró Annamária: Szász–magyar eredetviták a 18. század végén. = Erdélyi Múzeum 2007. 1–2. 18–32. 63 [Michael Lebrecht]: i. m. 6. „Der Deutsche, er mag in der Schweiz, oder in den Niederlanden, oder in einer andern Provinz des heiligen römischen Reichs wohnen, ist aufrichtig, ehrlich, hält auf Treue und Glauben, ist arbeitsam, sparsam und reinlich; aber dabey gravitätisch, liebt starke und nährende Speisen, ißt stark, trinkt viele und hitzige Getränke, und besitzt daher die Geisteskräfte andrer Völker nicht in dem nämlichen Grade.” 64 Murray Edelman: Politikai ellenségek konstruálása. = Szabó Márton (szerk.): Az ellenség neve. Jószöveg Könyvek, Bp. 1998. 88–123. 65 [Michael Lebrecht]: i. m. 48., „Die Leidenschaft für Krieg, raub und Zügellosigkeit, die allen alten Völkern, und ihren Vätern gemein war, hat sich grade in das Gegentheil umgewandelt.”


75

szerepet játszó nyelv–erkölcs–viselet hármas. Jakob Müller ezzel a tételes kijelentéssel kezdi szövegét: „Az erdélyi szászok németek. Nyelvük, erkölcsük és szokásaik nem hagynak kételyt efelől. Ők maguk is németnek nevezik magukat a mindennapi beszédben, nyelvük a német nyelv, viseletük a német viselet.”66 A felsorolt eszközök mellett arra is felfigyelhetünk, hogy magát a nyelvet is differenciálja. Létezik tehát a német nyelv, emellett viszont a saját nyelvjárásuk, amelyikben a szászok nem szásznak, hanem németnek nevezik magukat. Schlee nagyon jelentősnek tartja, hogy ki melyik variánst választja: az egyéni dialektust, a nyelvi közösséghez vagy a nyelvcsaládhoz való tartozást,67 a választásban ugyanis szerinte a népcsoportok ismét a Rational-Choice elméletét követik. A szászok körében ekkor már megindult a nyelvjáráskutatás,68 viszont ezen kutatások célja nem egy tudatos szűk beszélőréteg megkonstruálása, hanem a nyelvjárási specifikumok segítségével az eredetkérdés aprólékosabb és tudományos módszerekkel történő kidolgozása. Ahogyan az a későbbiekben megjelenő Siebenbürgische Quartalschrift írásaiból kiderül, nyelvüknek a művelt, tudományok terjesztésére alkalmas német nyelvet tartották, anélkül hogy reflektáltak volna a beszélt és írott nyelv különbségeire. Ezért nem beszélhetünk egy kizárólagosan nyelvi kritériumok alapján szerveződő nemzetképről. Ahhoz, hogy a röpiratokban megjelenő politikai nyelvezetet árnyaltabban is tárgyalhassuk, a beszélők társadalmi helyzetére és önjellemzésére kell összpontosítanunk,69 nem pedig a címkével ellátott szemben álló felekre. Ehhez újra a szászok németségéből kell kiindulnunk, hiszen a zárt közösséget tekintették az ideális létmódnak. A kizárólag szabad német születésűeket befogadó nemzet csak abban az esetben őrizheti meg integritását, a haza számára hasznos mivoltát, ha nem keveredik más nemzetekkel. Ebből ugyanis olyan negatívumok származnak, mint az egyéni karakter és kultúra hiánya, ennek következtében pedig a hazaszeretet eltűnése, amelyik a polgári életformára nem jellemző fegyverfogást is lehetővé teszi, amennyiben területük veszélybe kerül. A birodalom területéről kitiltott szöveg olyan radikálisan fogalmaz, hogy végül a nemzet totális eltűnésének képét is megrajzolja. A veszély, a herderi jóslat miatt, nyilván ismerős volt a magyarok körében, az argumentáció is hasonló, amennyiben a keveredésen és a körülöttük élő népek bekebelező hatásán alapul: „A nemesség elfoglalná a szászok tulajdonait és hivataljait, végül a szász nemzetet a mindenféle adóktól mentes nemesség képviselné. Lassan-lassan kiterjesztenék nemesi jogaikat a Szászföldre is, hogy a saját alkotmánnyal rendelkező szabad nép tehetetlen szolganéppé és a német nép vad, tarka népegyveleggé váljon, melynek nincs egyéni nemzeti karaktere és kultúrája, így a hazaszeretet is távol áll tőle. Röviden a szászok, akik a legutóbbi török háborúban is bizonyították, mit jelent egy hűséges német nép a Monarchia keleti végében, megszűnnek létezni.”70 A szellemi és lelki tulajdonságok megléte és megítélése ugyanúgy a hatalmi törekvések függvénye, mint az ellenfél területi megkülönböztetése. Így a polgári értékek hangoztatása, a 66 [Jakob Müller]: i. m. 1., „Die Siebenbürger Sachsen sind Deutsche. Ihre Sprache, Sitte, und Gebräuche lassen daran nicht Zweifel. Sie selbst heißen sich in der gemeinen Volkssprache Deutsche, ihre Sprache, die Deutsche Sprache; und ihre Kleidung, die Deutsche Kleidung.” 67 Günter Schlee: i. m. 55. 68 Ld. Pl. Seivert erre vonatkozó írásait. Bernád: i. m. 103. 69 Ld. Murray Edelman: i. m. 91. 70 [Georg Michael Gottlieb Herrmann]: i. m. 228., „Der Adel würde sich in den Besitz der Sachsen und die Aemter derselben eindringen, und zuletzt würde auch das ganze kontribuirende Nations-Körper durch den von allen Steuern exemen Adel repräsentirt werden. Man würde nach und nach die adelichen Rechte auch auf den Sächsischen Boden auszudehnen suchen, aus einem durch seine eigenthümliche National-Verfassung frei gebliebenen industriösen Volke ein träges Sclavenvolk, und aus einer deutschen Nation ein wildes buntschäkigtes Gemische von allerhand Nationen ohne Vaterlandsliebe, ohne National-Charakter und Kultur erschaffen; kurz die Sachsen, welche auch in dem lezten TürkenKriege gezeigt haben, was ein treues deutsches Volk am östlichen Ende der Monarchie leisten kann, würden aufhören zu seyn.”

EME 76

BIRÓ ANNAMÁRIA

kézművesség, kultúra, ipar és vallási tisztaság többszöri ismétlése nem csupán a felvilágosodás korának Volksschriftjeire jellemző beszédmód, hanem egyfajta, nem minden esetben explicitté váló ellenstruktúra megépítése. Implicit megfogalmazása annak az elgondolásnak, hogy amennyiben az udvar vagy az országgyűlés megszünteti a szász privilégiumokat, Erdélyből nem csupán egy nemzet tűnik el, hanem a fejlődést biztosító népcsoport is: „A ma élő németek alapvonása a takarékosság és serénység. Az országban fellelhető kézművességet nagyrészt a németek hozták létre és tartják fenn. – Nem túlzás azt állítani, hogy ők teremtették meg az ország kultúráját. Körükben minden virágzik, minden bő termést hoz, és ha a szászok földjére lépünk, mindjárt feltűnik a jólétnek egy olyan foka, mely megkülönbözteti őket a magyaroktól és a székelyektől; nem azért, mert nekik termékenyebb és áldottabb a földjük, hanem mert szorgalommal és serényen művelik.”71 Dolgozatomban arra a kérdésre próbáltam választ keresni, hogy a jogsérelemként megélt II. József-i és az 1790/91-es országgyűlési rendelkezésekre milyen válaszokat adnak a szászok. A kizárólag nyomtatott szövegek vizsgálata elsősorban nyelvi jellegű volt: melyek az ellenségképzés, az öndefiníció eszközei, valamint a privilégiumok jogosságának bebizonyítására használt argumentáció elemei? A mindenkor helyzetfüggő önmeghatározás különböző stratégiákat kínál a szászoknak, amelyeket a lehető legteljesebb módon ki is használnak. Végső céljuk mégis csak Erdély korábbi állapotának fenntartása, a fejlődés bizonyos korlátok közé szorított biztosításával. Több szövegben is találkozhatunk az úgynevezett kert metaforával Erdély megjelenítésében, amely az általul ideálisnak tekintett társadalom megjelenítője. Ennek idézésével zárom a dolgozatot: „A széles földterületeken tölgyerdők, gyümölcsösök és alacsony bozótosok váltják egymást. Mindegyikük szükséges, a teljességet és a szépséget szolgálja. Keverjük csak össze őket, mi lesz belőlük? A tölgy a fák fejedelme, csúcsát a felhők közé emeli, ágain az ég madarai fészkelnek, árnyékában pedig a föld állatai táboroznak. Ő adja a világot bejáró hajókhoz az árbocot, az emberek házainak pedig tartósságot biztosít. Nem ültethetjük mégsem egy gyümölcsösbe, mert közelében a többi fa nem fejlődik. Bozótok sem élhetnek ott, mivel túl sok táplálékot szívnak el, és megfojtják a fiatal cserjéket. Így országunkban is minden nép magának él, a sokszínű változatosság biztosítja a kerthez való hasonlatosságot.”72 Saxon Self Definitions after the 1790/91. Diet’s Regulations. In the paper we tried to find the answer for how the Saxon responded for the injuria of the Josephine and the 1790/91 diet’s regulations. The analysis of the solely printed texts was mainly lingual: which are instruments of enemy formation and self definition as well as the elements of argumentation for proving the righteousness of the privileges. The always situational self definition offers the Saxon different strategies which they parlay as well as they can. 71 [Michael Lebrecht]: i. m. 55–56. „Der Hauptcharakter der gegenwärtigen Siebenbürger Deutschen im Durchschnitt, ist Oekonomie und Arbeitsamkeit. Was Kunstwerke und Manufakturen das Land erzeugt, schaffen und verfertigen größentheils Deutsche. – Man sagt nicht zuviel, wenn man behauptet, daß sie dem Lande alle die Kultur gegeben haben, die es wirklich besitzt. Um sie her, blüht alles schöner, trägt alles besser, und man bemerkt, so bald man auf sächsischen Boden tritt, einen Wohlstand, der sich von dem ungrischen und szeklerischen weit unterscheidet; nicht weil sie fettere, und gesegnetere Felder hätten, sondern weil sie mit Fleiß und Emsigkeit sie bauen.” 72 [Jakob Müller]: i. m. 40–41. „Auf einem weitläufigen Landgute sind Eichenwälder, Obstwäldchen, niedre Gesträuche und Hecken, ein jedes an seinem Ort vertheilt; sie sind alle nothwendig, und dienen zur Volkommenheit und Schönheit des Ganzen. Laßt uns sie vermischen; was wird entstehen? Die Eiche ist ein majestätischer Baum, der König der Bäume, er erhebt seinen Gipfel in die Wolken, auf seinen Zweigen wohnen die Vögel des Himmels, und unter dem Schatten seiner Aeste lagern sich die Thiere des Feldes, er gibt den Schiffen, die durch Welten fahren, die Masten, und den Wohnungen der Menschen Dauer und Vestigkeit. Aber im Obstwalde pflegt man ihn nicht zu ziehen, sonst kömmt, so weit er sich ausbreitet, kein Baum um ihn her auf. Gesträuche und Hecken sollen da auch nicht wachsen, denn sie erstricken die jungen Sprößlinge der Bäume, und fangen zu viel Nahrungssaft aus der Erde auf. So wohne auch in unserm Lande jedes Volk für sich, und die manchfaltige Abwechselung gewähre den Anblick eines Gartens.”

EME Varga P. Ildikó

Fordítói nézőpontok a finn Kalevala magyar átültetéseiben A finn Kalevalának öt teljes magyar fordítása van.1 A következőkben az utolsó három teljes fordítást vetem össze három részlet alapján. A részletek összehasonlítására a második részben teszek kísérletet. Az első részben a fordításról való gondolkodást tekintem át a magyar irodalomban a 19. század közepétől napjainkig. A második rész összehasonlító elemzése az első részben leírt fordításelméleti elveken alapul Klaudy Kinga fordításelmélettel foglalkozó könyvében2 megfogalmazott fordítói műveletek konkrét vizsgálatán keresztül.

1. A fordításról való gondolkodás a magyar irodalomban a 19. század közepétől napjainkig A 19. század végének és a 20. század elejének fordításról való gondolkodására a célnyelvi kultúra és a célnyelvi befogadó középpontba helyezése a jellemző. Ahogyan Cserney József 1902-es munkájában megfogalmazza: „az eredeti és a fordítás ugyanazon gyönyört költsön az olvasóban”. 3 A műfordítástörténet kérdését vizsgálva a magyar irodalomban négy fontosabb mozzanatot különít el: a Magyar Museum, Kazinczy Ferenc (és a vele szemben álló Döbrentei), Toldy Ferenc és Szász Károly köré szerveződőkét. Ez utóbbi a formai hűség hangsúlyozásával új szempontot hoz a fordításról való gondolkodásba. A formai hűség szempontja azért válik fontossá, mert – Szász meglátásában – a magyar nyelv „megerősödött, gazdagodott, jeles költőink hajlékonnyá, fordulatossá tették; nem oly merev többé, hogy az idegen formákba bele kelljen törni, könnyen azokhoz simul”.4 Hogy ez a felfogás mennyire nem volt általános, azt bizonyítja a formai hűség kérdésében ellenkező állásponton levő Radó Antal, akinek 1909ben megjelent A fordítás művészete című műve összefoglalva tartalmazza mindazt, amit addig a műfordítással kapcsolatban tudtak, valamint szempontokat ad a fordítások kritikai vizsgálatához. Radó könyvében a fordítás és a műfordítás terminusok meghatározása után a művészi fordítás vagy műfordítás (folyamat és produktum) jellemzőit négy pontban foglalja össze: 1. az idegen munka megértése és átérzése; 2. az anyagi hűség; 3. az alaki hűség; 4. általános észrevételek.5 A megértés és átérzés közötti (fokozati) különbségtevéssel Radó tulajdonképpen a fordítás és műfordítás közötti különbséget írja le: „az eredeti megértése kétségtelenül legelső kelléke a műfordítói tevékenységnek, de ha ez a tevékenység költői munkára irányul, akkor a puszta 1

Kalevala. (ford. Barna Ferdinánd). MTA kiadása, Bp. 1871. Kalevala. (ford. Vikár Béla). MTA kiadása, Bp. 1909. Kalevala. (ford. Nagy Kálmán). Kriterion, Buk. 1972. Kalevala. (ford. Rácz István). A fordító magánkiadása, Helsinki 1976. Kalevala. (ford. Szente Imre). Bárczi Géza Kiejtési Alapítvány, Bp. 2002. 2 Klaudy Kinga: A fordítás elmélete és gyakorlata. Scholastica, Bp. 1997. 3 Cserney József: A műfordítás kérdésének története a magyar irodalomban. Jurcsó Antal könyvnyomdája, Kalocsa 1902. 34. 4 Uo. 47. 5 Vö.: Radó Antal: A fordítás művészete. Franklin-Társulat, Bp. 1909. 6.

EME 78

VARGA P. ILDIKÓ

megértés nem elég; az átérzésnek is hozzá kell járulnia.”6 Ebből kiindulva véli úgy, hogy „jó műfordító csak igazi költő lehet”.7 Hogy ez az elv milyen mértékben befolyásolta a 19. század végének irodalmi gondolkodását, azt Barna Ferdinánd Kalevala-fordításának fogadtatása jól példázza. Akárcsak Radónak egy másik megállapítása, mely a nyelv (forrás- és célnyelv) és fordító viszonyára vonatkozik: „A jó műfordítónak nem az a dicsősége, hogy idegen nyelvet ért, hanem hogy ura a magáénak.”8 Az első Kalevala-fordítás korabeli fogadtatásában éppen e két elvet kérik számon a fordítón.9 A tartalmi és formai hűség leírásakor Radó a fordítástól olyasfajta egyensúly megteremtését várja, amely a célnyelvi befogadót tartja szem előtt úgy, hogy annak a forrásnyelvi befogadóval teljesen ekvivalens szerepet szán. Véleménye szerint formailag a fordítás akkor hű a fordított műhöz, ha „a fordítás alakja ugyanazt a hatást teszi a fordítás olvasójára, melyet az eredeti alakja tesz az eredeti olvasójára”.10 A tartalmi hűség dolgában ugyanígy kell eljárnia a fordítónak. Meg kell tartania mindent, ami a forrásnyelvi szerző stílusára jellemző, ugyanakkor a forrásnyelvi jellegzetességeket, a forrásnyelvi kultúra jellemzőit el kell hagynia és célnyelvi sajátosságokkal visszaadnia: „a fordításnál oly szavakat kell használnunk, melyekből a mi olvasónk ugyanazt fogja kiérteni, amit az eredetiből kiért az eredetinek az olvasója.”11 A Kalevala-fordítások szempontjából legfontosabb Radó formahűségről vallott felfogása, különösen az antik versformák magyarra ültetéséről. A 19. század végi fordítók a versforma magyarítását tartották optimális megoldásnak. Polgár Anikó helyesen állapítja meg, hogy e fordítói elv alapjául Ulrich von Wilamowitz-Moellendorf elmélete szolgált, miszerint a nyelv és versforma olyannyira összetartoznak, hogy lehetetlen például a német nyelvet görög versformák kifejezésére használni.12 Azonban míg Wilamowitz-Moellendorf a nyelvek közti idegenség szempontjából szemléli az antik versformák átültetésének módozatát, Radó Antal a forrás- és célnyelvi olvasó befogadás-ekvivalenciájának oldaláról teszi ugyanezt: „a klasszikus versmértékek, kivált az utóbbi időben, egészen kikopván a használatból, a nagyközönségnek, kivált a klasszikus iskolázottság nélküli olvasónak, fölötte idegenszerűek, tehát nehezen férkőznek a lelkéhez. Ha így azok számára akarjuk hozzáférhetővé tenni az eredetit, akik azt latinul vagy görögül nem élvezhetik, akiknek a klasszikus ritmusok, hogy úgy mondjam, nem mentek át a vérükbe, sokkal könnyebben fogunk célt érni modern versmértékkel.”13 Barna Ferdinánd és Vikár Béla Kalevala-fordításait a 20. század második felében éppen formai megoldásaik (többek között a rímes felező nyolcas sorok) miatt bírálták. Pedig a két fordító – különösen Vikár – nem tett mást, mint „domesztikálta” a finn versformát. Radó olyan elvárásrendszert vázol a fordítással és a fordítóval szemben, mely a fordítót – szuperolvasó analógiájára – szuperfordítóként tételezi. Józan Ildikó mindentudó fordítóról ír, amikor a 19. század végi fordítóval szembeni elvárásokat ismerteti: „a fordító mindentudó, az eredeti mű minden aspektusát jól ismerni és megismerni képes szubjektum, aki ugyan köl6

Uo. 23. Uo. 29. 8 Uo. 9 Budenz József reagálása Barna fordítására: „Barna Ferdinánd kedves barátom művének két hibája van. Az első az, hogy ő nem tud elég jól finnül. De ez csak a kisebbik hiba. Sokkal nagyobb az, hogy magyarul sem tud olyan jól, mint a Kalevala fordítójának tudnia kellene. Ő nem elég költő ehhez. Azért fordítása nem is igazi Kalevala, hanem csak holmi Barnevala.” Vikár 1936. 68. (kiem. – V.P.I.) 10 Radó: i. m. 79. 11 I. m. 38. 12 Vö.: Polgár Anikó: Catullus noster. Catullus-olvasatok a XX. századi magyar költészetben. Kalligram, Pozsony 2003. 33. 13 Radó: i. m. 92. 7

EME FORDÍTÓI NÉZŐPONTOK A FINN KALEVALA MAGYAR ÁTÜLTETÉSEIBEN

79

tő/alkotó, de saját szövegalkotását tudatosan uralja, és az eredeti szerzőjének intenciója szerint irányítja, és amelynek alapmotívuma a korokon átívelő örök, a műből mindenki által kifejthető és az eredeti szándékát tükröző értelem, valamint a tökéletes hűség, melynek csupán a (szubjektumtól független) nyelv, illetve a nyelvek különbsége szabhat korlátot.”14 Bár Radó könyve – különösen mai szemmel – óriási teljesítménye a 20. század elejének, a nyugatos költő-műfordítókra nem volt hatással. Ez talán Ignotus 1910-ben megjelent recenziójának is tulajdonítható. Ignotus felfogásában a műfordítás kritériumait, jellemzőit meghatározni, pontokba szedni lehetetlenség, mert a „művészet titkai megtanulhatatlanok”.15 Ignotus abból indul ki, hogy a forrás- és a célnyelvi szöveg közötti viszony mellérendelő, és a célnyelvi szöveg éppúgy része a célnyelvi kultúrának, mint bármely más eleve azon a nyelven született szöveg. Amit fordításnak vélünk, az éppolyan mértékben alkotás, produktum, mint amennyire annak tekinthető egy vers vagy prózai mű. A jó fordítás egyenlő egy jó (új) művészi szöveggel: mindkettőben az alkotó tehetsége mutatkozik meg: „Fordítás tehát nincs, csak költő van, és lehet, akinek egyszer ez a megcsinálni valója, egyszer más; egyszer az, hogy megírja, mennyire szerelmes, másszor az, hogy megírjon a maga nyelvén egy verset, amit más nyelven olvasott. […] A fordításban, akár akarja, akár nem, a fordító egyénisége fejeződik ki, nem pedig azé, akit lefordít.”16 A Nyugat első nemzedékének fordításról vallott felfogása fordítói előszókban, valamint Babits és Kosztolányi műhelytanulmányaiban és esszéiben követhető nyomon. Kazinczy elve, miszerint a fordítás célja az irodalmi ízlés csiszolása és fejlettebb tudatformák kialakítása, Babits és Kosztolányi írásaiban bukkan fel újra: „Csiszoltuk a nyelvünket idegen verseken, hogy saját bonyolult érzéseink kifejezésére gazdag és könnyed, tartalmas és nemes nyelvet kapjunk.”17 Vagy: „A műfordítás új csatornákba kényszeríti egy nép gondolkodását, mely eddig csak nyelvének megszokott folyosóin tudott haladni, mást alig sejthetett.”18 A nyugatosok fordításról vallott felfogásának a 18. század végéhez való kötődését Hatvany Lajos konkrétan is megfogalmazza: „Azt hiszem, oly időket élünk, mint a 18. század végén és a 19. század elején; otthon semmi keresni való, át kell néznünk a szomszédba.”19 Ezzel és Ignotus Radó-bírálatával részben a 19. század végének műfordítói felfogásával szemben foglalnak állást. A két elv közötti különbség abban a hangsúlyeltolódásban keresendő, mely a forrásnyelvi és célnyelvi olvasó befogadás-ekvivalenciájától a célnyelvi olvasó felé tolódik. Például Kosztolányi felfogásában. Az ő „ambíciója” az, hogy „szép magyar verset” adjon. Babits és Kosztolányi között elég nagy a felfogásbeli különbség. Szegedy-Maszák Mihály ezt a különbséget a fordítás mibenlétéről alkotott kétféle előfeltevésükben látja. Babits előfeltevésében a kultúrák nagy vonalakban hasonlítanak egymáshoz. Ő a forrásnyelvből kiindulva értelmezte a célnyelvi szöveget: „mennél hívebbek maradunk a szöveghez formailag, annál több kilátásunk van arra, hogy tartalmilag is hívek maradhatunk, legalább ahhoz, ami a tartalomban lényeg.”20 A „Milyen lenne magyarul egy ilyen vers?” babitsi kérdésfelvetésben, ahol az ilyen az idegen nyelvű szöveg magyarul megszólaló szövegére vonatkozik, ugyancsak ez az elgondolás érhető tetten. Kosztolányi sokkal inkább a különbözőséget, sajátszerűséget, viszonylagosságot és nem az egységet, 14 Józan Ildikó: Fordítás és intertextualitás. = Kabdebó et al. (szerk.): A fordítás és intertextualitás alakzatai. Anonymus, Bp. 2003. 414. 15 Ignotus: A fordítás művészete (recenzió). Nyugat 1910. 3. 471. 16 Uo. 472. 17 Kosztolányi Dezső: Modern költők. Szépirodalmi, Bp. 1914. 5. 18 Babits Mihály: Dante fordítása. Nyugat 1912. 5. 663. 19 Hatvany Lajos: Szimat és ízlés. Nyugat 1908. 1. 569. 20 Babits Mihály: Esszék, tanulmányok. I. Szépirodalmi, Bp. 1978. 278.

EME 80

VARGA P. ILDIKÓ

az egyetemességet vélte elsődlegesnek a kultúrákban. Figyelme a két kultúra viszonyára, párbeszédére irányul.21 A Nyugat későbbi nemzedéke részben hű marad Babits és Kosztolányi felfogásához, ugyanakkor visszanyúl a Radó által megfogalmazott elvekhez is. Szabó Lőrinc fordításköteteinek előszavában egyfelől a fordítás alkotó jellegét emeli ki: „műfordítók csak költők lehetnek, munkájukhoz ihlet és teremtő képzelet és különleges nyelvi erő kell”22; másfelől a forrás- és célnyelvi szöveg ekvivalenciáját hangsúlyozza: „A kitűnő műfordítás előfeltétele tehát kitűnő költészet, s a benne megoldott nyelvi feladatok egyenértékűek […] az eredeti alkotás hasonló eredményeivel.”23 Az ötvenes években ezzel párhuzamosan olyan fordítói elv jelent meg, mely a nyugatosokkal szemben tételezte önmagát. Célul a történelmi-tartalmi-szellemi interpretációhűség megvalósítását tűzte ki, mely cél a marxizmus történelemszemléletének, tartalom és forma dialektikus egységét hangsúlyozó esztétikájának alapelveiből következett. 24 E fordítói elv szélsőséges megnyilvánulása olvasható ki Kardos László 1958-ban megjelent cikkéből.25 A hetvenes években mérsékeltebben ugyan, de a nyugatosokkal való szembenállás továbbra is megjelenik a fordítással foglalkozó tanulmányokban, cikkekben. Mindez úgy, hogy a fordításról vallott felfogás történetiségét, különösen a tartalmi és formai hűség kérdését illetően fejlődési folyamatként írja le: „A műfordítás elméletének egyik sokat vitatott pontja a formahűség kérdése. A tartalmi hűség kérdésében az elmélet sohasem adta fel igényeit, az alaki hűség dolgában sűrűn ingadozik. A magyar gyakorlat az eredeti formának mentül teljesebb átmentése felé fejlődött és fejlődik...”26 (kiemelés tőlem – V.P.I.) Kardos László mellett Kenyeres Zoltán az, aki ugyancsak fejlődési folyamatként láttatja a fordításról való gondolkodás alakulását a magyar irodalomban. A Nyugat nemzedékét előkészítőnek tartja, olyan generációnak, amely „megteremtette” az alapot, jelen esetben egy magas szintű irodalmi nyelvet mint eszközt: „A modern fordításirodalom [...] első hullámának az volt 21 Szegedy-Maszák Mihály: Fordítás és kánon. = Kabdebó et al. (szerk.): A fordítás és intertextualitás alakzatai. Anonymus, Bp. 1998. 66–92. 22 Szabó Lőrinc: Bevezetés az Örök barátaink I. kötetéhez. = Uő: Örök barátaink. Osiris, Bp. (2002) 1941. 5. 23 Uő. Bevezetés a Válogatott műfordítások kötethez. = Örök barátaink. Osiris, Bp. (2002) 1950. 14. (kiem. – V.P.I.) 24 Vö.: Falus Róbert: Horatius összes versei – Opera omnia Horatii. Filológiai Közlöny. 1962/1–2. 209. 25 „A magyar műfordítók a század első évtizedében jól megtanulták a jelzőkben való pazar dúslakodást, de az új feladatok ilyesmit nem igényeltek. Az új versek nem sok jelzőt kívántak, hanem inkább azt az egyetlent, amelyet az eredeti vers költője használt, azt az egyetlent – de azt mentül hívebben. Műfordítóink jól megtanulták a művészi homály gyöngéd effektusait, de az új költészet nem homályt, hanem világosságot kért tőlük. Megtanulták a szöveg neuraszténiásan érzékeny remegését, a tónus vibráló és foszforeszkáló nyugtalanságát, de az új vers egészen más kvalitásokat igényelt: higgadt erőt, biztos hangvételt, tiszta vonalvezetést. Megtanulták a melankólia gyöngéd borulatait, az enervált, fáradt ritmusokat, a lemondás fájó és puha dallamait, de most sokkal inkább a szenvedély, a bizalom, a férfias elszánás zenéjére volt szükség. Megtanulták a gazdag művészi komplikációkat, de a történelem most egyszerűséget kért tőlük. Megtanulták, hogyan lehet az eredeti szöveget a fordító egyéniségével átitatni, a fordítást szubjektivizálni, de az új költészet mindezt kevéssé tűrte. Két technika, két stílus, két szemlélet állott itt egymással szemben.” (Kardos László: A magyar műfordítás problémái a felszabadulás után. Nagyvilág 1958/8. 1239) vagy „1945 után, a magyar történelemnek szinte száznyolcvan fokos fordulata után a szocializmus építése új feladatokat hozott szellemi életünkben is. [...] A szocializmus építéséhez, a nép szocialista átneveléséhez nélkülözhetetlen volt a műfordítók munkája – tolmácsolniuk kellett, tolmácsolni kívánták a szocialista szellemű idegen költőket. [...] Az új költészet, amely tolmácsolásra várt, alapjában különbözött attól, amely műfordítóinknak mintegy nevelőiskolája volt, s amely meghatározta technikai eszközeiket, csiszolta művészi szerszámaikat. Rá kellett jönni, hogy az új költészet merőben új technikai finomságokat, újfajta művészi szerszámokat követel. [...] A műfordító, aki megtanulta, hogy adekvát módon tolmácsolja a ködös érzések bizonytalanságát, a rejtélyesen alakuló és illanó hangulatokat, kissé zavartan állott az olyan költemények előtt, amelyekben nem volt semmi ködös, semmi sem volt rejtelmes, hanem ellenkezőleg: minden szabatosnak és szilárdnak tetszett, mindent átvilágított a tiszta Értelem napja.” (Kardos László: Műfordításunk mai kérdéseiről. = Uő: Vázlatok, esszék, kritikák. Szépirodalmi, Bp. 1959. 279–280.) 26 Kardos László: A műfordítás kérdései. = Uő: Író, írás, irodalom. Magvető, Bp. 1973. 87.


81

a jellegzetessége, hogy a költő elsősorban önmagának fordított; arra törekedett, hogy költészetének látóhatárát növelje, eszközeit csiszolja, és az egyéniségét fejlessze a világlíra áramába kapcsolva. A nemzeti művelődés azáltal gazdagodott, hogy e fordító-költők korszerűbbé tették a nemzeti költészet nyelvét, s magukhoz – vagyis tulajdonképp a nemzeti művelődés igényeihez – hasonították a világirodalom őket vonzó műveit.”27 Ennek a szemléletnek konkrét felülvizsgálatára az 1980-as években került sor egy – a fordítás elméletével és gyakorlatával foglalkozó – tanulmánykötetben.28 A kötet új megvilágításba helyezi a tartalmi és formai hűség kérdését. Ferenczi László dogmatikusnak nevezi azt az eszmét, hogy „magyarra minden hűségesen lefordítható”.29 A tanulmánykötetből kiindulva a hetvenes évek második felére és a nyolcvanas évekre több nézőpont egymás mellett élése a jellemző. Az előző két évtized kizárólagossága, dogmatikussága helyett, amikor a fordítást egyenes vonalú fejlődésként képzelték el, ebben az időszakban megkérdőjeleződik a formai hűség, valamint a fordított művek „minőségi javulásának” kérdése. Somlyó György tanulmányában a műfordítás (gyakorlat) megközelítési módjának a hagyományát a magyar irodalomban a strukturalista szövegfelfogásból kiindulva vizsgálja, és arra a következtetésre jut, hogy a formai és tartalmi hűség szempontja, a többé-kevésbé pontosan körvonalazott „hűség” helytelen irányba terelheti a fordítókat.30 Bart István pedig úgy lép túl a tartalmi és formai hűség kérdésén, hogy a „mércének” új meghatározását adja. Értelmezésében a hűség vagy a mérce nem a két szöveg – forrás- és célnyelvi – ekvivalenciája a döntő, hanem az azonosságé. Azonosság a célnyelvi irodalom szemszögéből nézve: „a fordításnak – ennek az anyagilag, tehát nyelvileg, vagyis irodalomról lévén szó, lényegileg is új műnek – nem az eredetivel kell azonosnak lennie; ez az azonosság vagy egyenértékűség mindig is csalóka ködkép volt csupán, akárcsak a kiszabásához fabrikált »objektív« mércék. A fordításnak végzete, mi több, létének egyetlen értelme, hogy helyébe lép az eredetinek, azt képviseli a befogadó irodalom képzeteinek és tradícióinak megfelelő módon – önmagával kell tehát »azonosnak« lennie.”31 Bár a tanulmánykötetet nem lehet egy szálra felfűzött vagy egyetlen irodalom- és fordításelméleti elvet követő tanulmányok sorozataként leírni, szinte mindegyik tanulmányírót foglalkoztatja a fordított műveknek és a befogadó irodalomnak a viszonya. Vagy úgy, ahogyan Bart Istvánt, amint a fentebbi idézetből is kitűnik, vagy úgy, ahogyan Göncz Árpádot. Olyasfajta szintézis ez a tanulmánykötet, mely egyaránt reflektál az elődök gondolkodásmódjára, ugyanakkor előremutat a kilencvenes évekre is: „a fordításnak el kell érnie, vagy legalábbis meg kell közelítenie az eredeti tartalmi-formai szintjét; úgy kell a magunk nyelvéhez hasonítani, hogy e feladatot betölthesse; hogy éljen, hasson, igaz és hiteles legyen a befogadó nyelven. Ezt megvalósítani irodalmi feladat: a befogadó – a mi esetünkben a magyar – irodalom feladata. Ha e feladatot a magyar irodalom – szűkítsük: a fordítást végző magyar író – betölti, akkor a mű – a fordítás – is betölti a magáét, ami végső soron nem más, mint a magyar irodalom, a nyitott és egyre változó magyar irodalom szolgálata. S ez esetben a

27

Kenyeres Zoltán: Költői műfordításunk negyedszázada. = Uő.: Gondolkodó irodalom. Szépirodalmi, Bp. 1974. 328. A kötet 1981-ben jelent meg A műfordítás ma címmel. A szerkesztők (Bart István és Rákos Sándor) már az előszóban megjegyzik, hogy a kötet anyagát képező tanulmányok évek óta vártak a megjelenésre. Ebből kiindulva az 1970-es évek második felétől datálhatjuk a szemléletváltást. 29 Ferenczi László: Adalékok a felszabadulás utáni magyar műfordítás kérdéséhez. = Bart I. – Rákos S. (szerk.): A műfordítás ma. Gondolat, Bp. 1981. 44. 30 Példaként a francia impair sorfajta trocheussal és a pair sorfajta jambussal történő fordítását említi. Vö.: Somlyó György: Két szó között. = Bart I. – Rákos S. (szerk.): A műfordítás ma. Gondolat, Bp. 1981. 102–146. 31 Bart István: A mérce. = Bart I. – Rákos S. (szerk.): A műfordítás ma. Gondolat, Bp. 1981. 269. 28

EME 82

VARGA P. ILDIKÓ

mű – keletkezési nyelvétől, keletkezése helyétől és időpontjától függetlenül – maga is a magyar irodalom részévé válik.”32 Ugyanez a gondolat visszhangzik a kilencvenes évek fordítással foglalkozó tanulmánykötetében: „a fordítás sikerének nem a forrásszöveghez való hűség a feltétele, hanem az, hogy az átköltés képes-e beilleszkedni a célnyelv hagyományába”.33 Ezzel a megállapítással a hűség problémáját ismét a forrás- és célnyelvi befogadó, olvasó ekvivalenciájának kérdéskörébe utalja vissza. A forrás és a célkultúra közti dialógus a fordítás folyamatában jelentkezik, mely a megértéssel és az interpretálással kezdődik, majd a kész szöveg és a célnyelvi olvasó közti befogadási folyamat dialógusában folytatódik. Ezt pedig szintén a megértés és az interpretálás alakítja. Gadamer szavaival élve: „Minden fordítás, még az úgynevezett szó szerinti visszaadás is, egyfajta interpretáció.”34 Szegedy-Maszák még tovább megy: „a fordítás voltaképpen nem egyéb, mint egyfelől az értelmezésnek, másrészt a szövegközöttiségnek, sőt a legtágabb értelemben vett idézésnek sajátos esete.”35 A szövegközöttiség és az idézés fogalmainak a bevezetése a két szöveg (forrás- és célnyelvi) viszonyának a rétegzettebb vizsgálatára készteti a fordítással foglalkozókat. Bár Józan Ildikó megjegyzi, hogy az intertextualitás meghatározásai vagy fogalomtörténeti előzményei alapján nehéz a műfordítás és az intertextualitás között valamiféle viszonyt feltételezni, a rifaterre-i intertextualitás-meghatározás közelebb hozza e két fogalmat egymáshoz. 36 Rifaterre értelmezésében az intertextuális viszony a befogadás függvénye: „az intertextualitás az a jelenség, amelyben az olvasó egy mű és az azt megelőző vagy követő más művek között fennálló összefüggéseket észleli.”37 Ebből kiindulva pedig: „a fordítás olvasását nyilvánvalóan irányítja ez a fajta intertextuális előfeltevés, hiszen ha más nem is, de a megjelenés körülményei, az eredeti szöveg költőjének neve, esetleg az eredeti cím, az esetleges fordításkötetben való megjelenés mindenképpen elegendő irányadó jele az intertextualitásnak.”38 A fordításokban ezen túlmenően is találkozhatunk intertextusokkal. Különösen olyan művek esetében, melyeket egy célnyelvre többször is lefordítottak. Az újabb fordításokban fellelhetőek a régebbiek jól sikerült sorai, kifejezései stb. Az ilyesfajta átvétel sokat elárul a fordítóról, akárcsak az, hogy mennyire tudja felvállalni a kölcsönzést. Esetünkben Vikár Béla az, aki bár átvesz Barna Ferdinánd szövegéből szavakat, sorokat, konkrétan nem utal erre sem az előszóban, sem pedig a fordításról írt műhelytanulmányában. Vele ellentétben Nagy Kálmán, Rácz István és Szente Imre is cikkekben, tanulmányokban és a fordítások előszavaiban is utalnak arra, hogy elődeik jó/jobb megoldásait kamatoztatták.

2. Nagy Kálmán, Rácz István és Szente Imre Kalevala-fordításának összehasonlító elemzése Az összehasonlítás célja annak a vizsgálata, hogy a fordítók milyen mértékben alkalmazkodtak az általuk felvállalt elvekhez, és hogy az a poétikai és fordítói hagyomány, amelyben a fordítások születtek, hogyan hatottak a fordítói koncepcióra és ezen keresztül a végtermékekre: a magyar Kalevalákra. 32 Göncz Árpád: A fordítás helye és feladata a magyar irodalomban. = Bart I. – Rákos S. (szerk.): A műfordítás ma. Gondolat, Bp. 1981. 60. 33 Szegedy-Maszák: i. m. 70. 34 Gadamer, Hans-Georg: Igazság és módszer. Gondolat, Bp. 1990. 26. 35 Szegedy-Maszák: i. m. 36 Józan: i. m. 133–145. 37 Idézi uo. 135. 38 Uo. 136.


83

Az összehasonlítás alapjául az eposz első húsz sorát, Väinämöinen születésének és a kantele elkészítésének epizódját emeltem ki.

2.1. A fordítás mint átváltási műveletek sorozata Az átváltási műveleteket a szakirodalom sokféleképpen osztályozza a végrehajtott műveletek célja, oka, szintje, módja stb. szerint. A továbbiakban Klaudy Kinga osztályozását követem az elemzésben. A lexikai és grammatikai átváltási műveleteken keresztül, valamint ezek kapcsán a tanulmány első részében vázolt fordítástörténeti paradigmák hatását vizsgálom az utolsó három magyar Kalevala-fordításban. Klaudy osztályozásában a lexikai átváltások a következők: 1. jelentések szűkítése (differenciálás és konkretizálás); 2. jelentések bővítése (generalizálás); 3. jelentések összevonása; 4. jelentések felbontása; 5. jelentések kihagyása és betoldása; 6. jelentések áthelyezése; 7. jelentések felcserélése; 8. antonim fordítás; 9. teljes átalakítás; 10. kompenzálás. A grammatikai átváltások: 1. grammatikai konkretizálás és generalizálás; 2. grammatikai felbontás és összevonás; 3. grammatikai kihagyás és betoldás; 4. grammatikai áthelyezések; 5. grammatikai cserék.39 A grammatikai átváltási műveletekre a finn és a magyar nyelv grammatikai rendszerének különbségei miatt van szükség. Bár esetünkben rokon nyelvekről van szó, és a grammatikai rendszer igen nagy hasonlóságot mutat, amint majd látni fogjuk, a finn nyelvnek bizonyos esetekben a magyarnál szintetikusabb volta miatt a fordítók kénytelenek átváltási műveleteket alkalmazni.

2.2. Az eposz formai sajátosságai A Kalevala formai sajátosságai közé tartozik a paralelizmus, az alliteráció és a kalevalai ritmus. A kalevalai dalokat ketten adták elő, egymással szemben ülve, egymás kezét fogva. Ebből az előadásmódból fakad a paralelizmus vagy gondolatritmus. Szinte kivétel nélkül két sor alkot egy egységet: a második sor szinonimákkal és csak árnyalatnyi különbséggel ismétli az első sorban levő gondolatot. Új gondolatot nem közöl. Az alliteráció tekintetében a magyar fordítóknak nehéz dolguk lehetett, hiszen a magyar nyelv hangrendszere, különösen ami a mássalhangzókat illeti, sokban különbözik a finn nyelvétől. A finn irodalmi nyelvből hiányoznak a következő hangok: c, cs, d (csak ragozott szóban fordulhat elő, a szó belsejében), dz, dzs, f, g, gy, ly, ny, s, ty, z, zs. Vagyis szókezdő helyzetben 39

Klaudy: i. m. 115–116.

EME 84

VARGA P. ILDIKÓ

eleve kevesebb mássalhangzó fordulhat elő, mint a magyarban. Dolgukat nehezítette az is, hogy az eposz alliterációi nem csupán a szavak első hangjára vonatkoznak, hanem az első, a második, sőt néhol a harmadik hang is azonos. Közvetetten bár, de a formai sajátosságokhoz sorolhatóak az állandó jelzők is. Az eposz három főhősének, Väinämöinen, Ilmarinen és Lemminkäinen jelzőinek vizsgálata különösen fontos. Väinämöinen jelzője, a vaka vanha alliterál is a hős nevével. Ezért is választotta Rácz István és Szente Imre a vénséges vén, illetve a vének véne kifejezéseket. A vaka ’igazmondó, derék, komoly’ jelentésű melléknévhez Szente megoldása közelebb áll, mivel a vének véne inkább sugall bölcsességet és komolyságot, mint Rácz vénséges vén kifejezése. Nagy Kálmán derék öreg szószerkezettel fordítja az állandó jelzőt,40 ami ugyan nem alliterál az öreg melléknévvel vagy a hős nevével, de pontosan kifejezi a szerzői szándékot. Ilmarinen állandó jelzője a legproblémátlanabb mindegyik közül: seppo ’kovács’. Mindenik fordítás megtartja a hős foglalkozására utaló jelzőt, Rácz a vasverővel váltogatja. Lemminkäinen jelzője ugyancsak alliterál a hős nevével: lieto. A melléknév jelentése ’könnyűvérű, léha’. Ez utóbbi kínálja önmagát a fordítónak. Nagy és Szente él is a lehetőséggel. Rácz megoldása – könnyűkedvű – fedi a lieto jelentését, de furcsa, hogy éppen Rácz István, aki mindenekelőtt az alliterációkat tartotta szem előtt fordításában,41 nem a léha szót választja. A kalevalai ritmus a trochaikus sorokra épül. A többnyire nyolc szótagból álló sorok (az eposzban vannak kilenc és tíz szótagból állóak is) a magyar 2×4-es felbontású, hangsúlyos verselés alkalmazására „csábította” a fordítókat, különösen a második Kalevala-fordítót, Vikár Bélát. A finn trochaikus sorból azonban hiányzik a cezúra, ami a hangsúlyos magyar verselésnek állandó velejárója. A 20. század második felében ez volt az egyik ok, ami az újrafordítás kérdését felvetette.42 Ezért is válhatott a „formai hűség” Nagy fordításának központi kérdésévé. Az utolsó két fordítás az őket megelőzőektől különösen tipográfiájukban különbözik. Rácz István a hatvanas és hetvenes évek finn Kalevaláinak mintájára többnyire tizenhat szótagos sorokból építi fel eposzát. A gondolatritmus összetartozó sorait ugyanis nem egymás alá, hanem egymás mellé írja. Így sikerül elkerülnie a paralelizmusból fakadó sorvégi rímeket, ugyanakkor természetszerűleg nála található a legtöbb belső rím. Szente Imre még tovább megy. Az ő Kalevalája prózaszerű. Folyamatos szöveg, mégsem próza. Megtartja ugyanis az eposzra jellemző trochaikus lejtést.

2.3. Az előhang Az eposzi előhang az éneklésre való rákészülésről szól, arról a pillanatról, amikor a dalos társat keres az énekléshez. Örömteli rákészülés ez annak ellenére, hogy már itt felbukkan a nyomorúságos, puszta északi táj képe. A finn eposzban nem találunk olyasfajta hősi harcokat, mint a homéroszi eposzokban. A Kalevala a szó hatalmáról, varázserejéről mesél. Az előhang tulajdonképpen összefoglalva tartalmazza mindazt, amit a szerkesztő Lönnrot elgondolt össze-

40

Érdekes fordítástörténeti adalék, hogy a Kalevalából elsőként fordító Reguly Antal ugyanezt az állandó jelzőt hasz-

nálja.

41

Vö.: Rácz: i. m. 1976. Nagy Kálmán legalábbis ezzel is indokolja fordítási szándékát. L. Nagy Kálmán: Néhány szó a Kalevaláról. Igaz Szó, 1967/4. 570–578. Ugyanakkor az újrafordítást elkezdő Képes Géza a verselés tekintetében Vikár Béla nyomdokait követi. 42


85

gyűjtött anyaga kapcsán. „A dalos előszava” című népi éneket a homéroszi eposzok analógiájára illesztette be a Kalevalába.43 Az éneklésre való rákészülődés pillanata fogalmazódik meg tehát az eposz első húsz sorában. Már az első sor tekee mieli ’kedve támad’ szószerkezete örömteliséget sugall. Nagy Kálmánt kivéve mindegyik fordítónál ez szerepel az első sorban. A közöttük levő különbség egyegy utalószó, határozószó betoldásából adódik, és az alliterációk mennyiségéből: „Imhol kedvem kerekedett, eszemben gondolat gerjedt” (RI), „Kerekedik arra kedvem, mind azt forgatom fejemben” (SzI). Alliterációk tekintetében Rácz és Szente jár elöl.44 A finn szövegben a minun birtokos esetű személyes névmás is megjelenik. Magyarul részeshatározó esetben levő személyes névmás alkalmazása lenne természetes: nekem kedvem támad. Nagy Kálmán az ént teszi grammatikai áthelyezéssel rejtett alannyá: gondolkodom. Ezzel az igével sajnos éppen az éneklésre való készülődés örömtelisége vész el. A kedvem támad szószerkezet nála csak a harmadik sorban jelenik meg: „Kedvem támadt énekelni,/ jó szívvel beszédbe fogni,/ népünk versét mondogatni,/ régiek dalát dalolni.” Ezzel a megoldással azonban sikerül megteremtenie a természetesebb átmenetet a következő sorok főnévi igeneveihez. A finn nyelvben a főnévi igenévnek több formája is van. Átmeneti szófajként kifejezhet akár cselekvést is, és a hozzá kapcsolt birtokos személyjelen keresztül utalhat a személyre, esetünkben lähteäni, saa’ani, ahol a -ni első személyű birtokos személyjel. A finn nyelvben gyakran használt főnévi igeneves forma a 3. infinitívusz, melyhez helyhatározóragok kapcsolódhatnak: laulamahan, suoltamahan, sanelemahan. Ezt az alakot magyarra (személyjeles) főnévi igenévvel fordítják, ahogyan Nagy, Rácz és Szente is teszi: énekelni, mondogatni, dalolni (NK), énekelni, mondani, regélni (RI), énekelni, dalolni (SzI). A finn nyelvnek a magyarnál szintetikusabb jellegére mutat a birtokos személyjellel ellátott passzívumos particípium partitívuszos (részelő esetben levő) formája. Ezzel egy időhatározós mellékmondatot lehet egyetlen szóba sűríteni: yhtehen yhyttyämme = sen jälkeen kun yhyimme yhtehen (az után, hogy mi összegyűltünk); kahta’alta käytyämme = sen jälkeen kun me kävimme kahta’alta (az után, hogy mi kétfelől jöttünk). Szente Imre határozói igenévvel próbálja megtartani a finn szöveg sűrített szerkesztésmódját: „együttlétre egybegyűlve, kétfelől közel kerülve” – sikerrel. A többiek jelentés- és grammatikai felbontáshoz folyamodnak, a kifejtett mellékmondatos formát használják. Nagy Kálmán a most határozószóval egyidejűséget feltételez a fő- és mellékmondat között: „mert most megint összegyűltünk,/ megérkeztünk messze földről” (NK). Ha a forrásnyelvi szöveg egyidejűséget fejezne ki, akkor a particípiumos forma helyett egy 2. infinitívuszos formát találnánk: yhyessämme és käy’essämme. Nagy hű fordítói elveihez, miszerint ő egyszerű, köznyelven írt Kalevalát kíván az olvasók elé tenni. Fordításában a veikkoseni és kasvinkumppalini az 1970-es évek köznyelvének megfelelő „jó barátom” és „gyermekkori társam”. Rácz István a „hű pajtásom” mellett a hangulatában archaikusabb „vélem serdült vérem” szószerkezetet is használja. Szente Imre ugyanígy jár el: „fivérem” és „vélem ëgyívású vérëm”. Ugyancsak a problémás szavak sorába tartoznak a sukuvirttä ’nemzetség, törzs, atyafiság, család + ének, dal’ és lajivirttä ’faj, fajta, osztály + ének, dal’. Mind az öt fordításban másmás megoldást találunk. Nagy Kálmán az 1960-as és az azt követő évtizedek Romániájában 43

Vö.: Kaukonen Väinö: A Kalevala születése. Gondolat, Bp. 1983. 74. Lisztóczky László kimutatása alapján betűrímekben Rácz és Szente fordítása nem csupán az előző fordításokat, hanem magát a finn eposzt is túlszárnyalja: „ha összehasonlítjuk a finn eredeti és az öt teljes magyar fordítás (sorrendben: az eredeti, Barna Ferdinánd, Vikár Béla, Nagy Kálmán, Rácz István és Szente Imre fordítása) allliterációinak adatait, a következő eredményt kapjuk: a második ének első száz sorában 80, 21, 56, 56, 100, 194, a negyedik ének második száz sorában 83, 19, 43, 51, 99, 137, a kilencedik ének első száz sorában 80, 23, 54, 67, 100, 174 betűrímes szót találunk.” Lisztóczky László: A csodaszarvas a Kalevala erdejében. Pallas, Gyöngyös 1998. 109. 44

EME 86

VARGA P. ILDIKÓ

talán leggyakrabban használt szavát iktatja be: „népünk versét mondogatni,/ régiek dalát dalolni”. Rácz és Szente megoldása „eposzibb” hangulatot teremt az eddigieknél. Nagyon jól ráéreztek arra, hogy a nemzetség, nemek és nép dalai, éneke és nótái helyett jelentésfelcseréléssel szerencsésebb az „ősi mondák”, „régi regék”(RI) vagy a „régvalók” és „ősi dolgok” szószerkezetek használata.

2.4. Väinämöinen születése A Kalevala mitológiai értelmezése szerint Väinämöinen, Ilmarinen és Lemminkäinen félistenek. Egyes helyzetekben emberként viselkednek, máskor akár csodákat is képesek tenni. Például Väinämöinen a kantele megszólaltatásakor és Joukahainen legyőzésekor vagy Ilmarinen a szampó kovácsolásakor. Väinämöinen születésének története a hős isteni mivoltát hangsúlyozza. Természetfölötti módon jön a világra. Erre utalnak a bevezető sorok is: „yksin meillä yöt tulevat,/ yksin päivät valkeavat”. Nagy Kálmán és Rácz István pontosan követi ezt a szerkesztésmódot. A finn és a magyar szövegekben ezt a két sort a velük hasonlítói viszonyban levő, Väinämöinen születését elmondó sor követi: „maga érkezik az éjjel,/ maga virrad ránk a nappal;/ egymaga jött Väinämöinen”(NK), „magától szállt ránk az éjjel, magától virrad a nappal,/ magától született Vejnő”(RI). Szente Imre nem követi a forrásnyelvi szöveg egyszerű szerkezetét. Talán monotonnak találta a háromszor is sorkezdő helyzetben levő yksin határozószót. Bár az általa választott prózaszerű szövegtördelési móddal is a monotóniát kívánta elkerülni, mégis szükségét érezte jelentésáthelyezéshez folyamodni: „ëgymagában jő az este, hajnal jötte is magános”. Nagy Kálmán a maga szónak az egymaga szóval való felcserélésével hidalja át a szóismétlést. A világrajövetelt a finn szövegben két ige jelzi: syntyi ’született’ és ilmestyi ’megjelent’. Ez utóbbi ige fontosságára Nagy Kálmán nagyon jól ráérzett. Nem is használja a ’születik’ igét: „egymaga jött Väinämöinen,/ […] anya-méhéből világra,/ Ilmatar anyától termett.” Rácz István használja ugyan a ’születik’ igét, de úgy, hogy az előbbi fordításában a ’magától’ határozószó áll az ige előtt. Szente Imre pedig az „így születëtt Väinämöinen” sorral és a ’magános’ jelzővel nem az önerőből születő hőst ábrázolja, hanem a magárahagyottat. Szente értelmezése, az eposz utolsó epizódját tekintve, helytálló lehet, azonban úgy gondolom, hogy Lönnrot célja itt az első énekben éppen Väinämöinen természetfelettiségének az ábrázolása volt. A következő problémás szó az ikirunoja, mely szóösszetétel magyarul ’örök költő’-t jelent. Ezt egyetlen összetett szóval lehetetlen magyarra fordítani, jelentésbővítésre van szükség: „örök idők énekese” (NK), „az örökké dicső dalos” (RI), „minden énëkësëk éke” (SzI). Väinämöinen egyik legfőbb foglalkozása az éneklés. Énekléssel/éneklésben győzi le Joukahainent, énekléssel altatja el Pohjola népét a szampó visszaszerzésekor, énekléssel boldogságot és békességet teremt Kaleva földjén. Ez pedig túlmutat az örök költő szószerkezeten. Nagy Kálmán megoldása nagyon jól beleillik az eposzi hangulatba. Rácz István az alliteráció kedvéért toldja be a dicső melléknevet. Szente Imre megoldásához a Kalevala történelmi értelmezése nyújthat támpontot. Eszerint Väinämöinen nem istenség vagy félisten, hanem a finn törzsek egyik vezére lehetett: legjobb az énekesek között. A szülőanya Ilmatar: az ilma levegőt jelent, a -tar pedig nőnemet jelölő főnévképző. A tulajdonnévnek a használata a forrásnyelvet nem ismerők számára semmiféle jelentéstöbbletet nem hordoz. Ezért folyamodik Rácz István a gondolatpárhuzam második részében konkretizáláshoz: „áldott Ilmatár anyától, levegőég leányától” (RI). Nagy és Szente fordításaiban csupán az Ilmatar tulajdonnév szerepel, megfosztva az olvasót attól a lényeges információtól, hogy Väinämöinen anyja levegőég leánya, tehát ő maga is természetfölötti lény. Emellett pedig


87

Szente Imre – az eposz teljes fordítására oly jellemző módon – a magyar kultúrkörben ismert Kisboldogasszonnyal azonosítja Ilmatart: „Kisboldogasszony-anyátul, istenáldott Ilmatartul”. A keresztény katolikus hagyományban Boldogasszony maga Szűz Mária, Jézus anyja. A Magyar katolikus lexikon a következőképpen határozza meg a Boldogasszony fogalmát: „Nagyasszony, Boldogságos Szűz Mária neve a nép ajkán. Történelmünk folyamán lassan a Nagyaszszony, ill. a Kisasszony megszólítás helyére lépett. Krisztus anyja nevét ugyanis, a magyar nemzet ki nem ejti, hanem csak Úrnőnek mondja, hisz Pannóniát a Boldogságos Szűz családjának nevezte Szent István király.” A Magyar néprajzi lexikon pedig a következőképpen: „feltehetőleg ősi asszonyistenség neve. Gellért püspök tanácsára a térítők Szűz Máriára alkalmazták.” A katolicizmus hatására az átlagbefogadóban elhomályosult Boldogasszony pogány kori istenség-asszony eredete. Boldogasszony kettős természetével – valamikori pogány istenségasszony, most Szűz Mária – a fordító is tisztában van: „Kétségtelennek tűnik, hogy a Szűz Máriára átruházott Boldogasszony nevezet a pogány ősvallás egy jótékony természettündérének járt ki eredetileg.”45 Szente magyarázatában éppen e kettősség miatt „helyénvaló és a Kalevala szelleméhez illő” 46 ennek használata. Áttételesen tehát ez valamilyen Väinämöinen–Jézus Krisztus analógiára utalhat. Ez az értelmezés – véleményem szerint – félreértelmezése az eposznak, hiszen ezáltal az 50. ének Marjatta-epizódja kérdőjeleződik meg. Lönnrot az eposz összeszerkesztésekor a keresztény elemeket megpróbálta teljességgel kiküszöbölni. Szinte egyetlen kivétel az utolsó ének, ahol a szűz Marjatta gyermeket szül, aki később átveszi Väinämöinentől a „hatalmat”. A Kalevala történelmi értelmezése szerint pedig az 50. ének a finn történelemnek a hőskorszak-kereszténység felvétele fordulópontját magyarázza.

2.5. A kantele A kantele készítésének négy sora a finn népi hangszernek mint reáliának (kantele) a megjelenése miatt lehet tanulságos. Az első és a második teljes magyar fordítás megjelenésekor a kantele szó és az általa jelölt tárgy nem volt ismert a magyar olvasóközönség előtt. Az eposz első két fordítójának, Barna Ferdinándnak és Vikár Bélának tehát két lehetősége volt: használni a kantele szót és konkretizációval magyarázni a jelölt tárgyat vagy analógia alapján a magyar kultúrkörben ismert húros hangszerrel helyettesíteni a szót. A fordítók az utóbbi megoldást választották. Barna a koboz és a lant szóval: „Halcsont koboz készülhetne”, Vikár pedig a hárfával és a lanttal helyettesíti a kantelét: „Halcsontbeli ékes hárfa”. Nagy, Rácz és Szente már könnyebb helyzetben volt, hiszen a hetvenes-nyolcvanas években már eléggé ismertté válhatott a szó jelentése, különösen a finn népköltészetet kedvelők számára.47 Mindhárom fordító használja a kantele szót, ugyanakkor, Nagy Kálmán kivételével: „halcsontos kantele lenne”, élnek a konkretizáció lehetőségével is: „Bizony kitűnő kantelét lehet e csontból csinálni, ha van, aki tudja titkát, hogy csinálhat halcsont hárfát.”(RI); „Lëhetne pedig belőle csukacsontos kantëlécska, készítője hogyha volna, csinálója csontkoboznak.”(SzI). Szente, aki fordításában végig arra törekedett, hogy minél több célnyelvi kultúrához tartozó fogalmat használjon, és ezen analógiák48 beillesztése révén sokszor erőltetetté válik fordítása, ebben az esetben jól ráérez a gondolatpárhuzam adta lehetőségre. 45 Szente Imre: Európa és az elsüllyedt Atlantisz. = Határtalan hazában. Ezredfordulós töprengések. Eke, Stockholm 2000. 91. 46 Uo. 47 A finn népköltészet lírai dalaiból készült válogatás címe Kanteletar, mely Bán Aladár és Rácz István fordításában is napvilágot látott. 48 Pl. Hiisi, pokolnak szarvasa – csodaszarvas vagy az előző alfejezet Ilmatar – Boldogasszony analógiája.

EME 88

VARGA P. ILDIKÓ

Összegzés Az utolsó három Kalevala-fordító az eposz egy-egy formai sajátosságát emelte ki. Nagy fordításában a paralelizmusok lettek igazán fontosak. Amit mások monotóniának véltek, abban ő a változatosságot, a belső ritmust kereste. Rácz István az alliterációkban vélt rátalálni az eposz titkára. Szente Imre pedig részben visszatérve a Vikár Béla-i hagyományhoz, a domesztikálást tartotta legfontosabbnak. De nem a formait, hanem a tartalmit. Az eposz szellemiségét próbálta a célnyelvi kultúrához igazítani. Nagy Kálmán köznyelven megszólaló Kalevalája az ötvenes és hatvanas években már-már dogmatikussá vált „formai hűségét” próbálta megvalósítani. Több mint fél évszázaddal Vikár Béla fordítása után az újrafordítást felvető legfőbb okok egyike az 1909-ben megjelent fordítás nyelvének az elavulása volt. Vikár végrímes és felező nyolcas sorokban megszólaló Kalevalája nagyon jól beleillett korának poétikai felfogásába: „domesztikált” fordítása a 20. század elejének befogadói ízlését tartotta szem előtt. Azonban az 1960-as évek fordítói elveinek nem felelt meg. Rácz és Szente a magyar kultúrkörtől földrajzilag távol él(t) és alkot(ott): Helsinkiben és Stockholmban. Számukra az eposz újrafordítása személyes kihívás volt, bizonyítási vágy: hogy Magyarországtól távol élve még mindig tudnak magyarul. Egyvalami azonban mindhárom fordításban közös: a fordító egyéni olvasata, melyen keresztül mi, olvasók közelebb kerülhetünk a Kalevalához. Considerations on the Hungarian Translations of Kalevala. The first Hungarian translation of Kalevala was the achievement of Ferdinánd Barna in 1871. This was followed by the translations of Béla Vikár (1909), Kálmán Nagy (1972), István Rácz (1976) and Imre Szente (1987). The study is dealing with the comparative analysis of the last three Hungarian Kalavala translations. The first part contains a review on the Hungarian literature treating the problems of translation, while the second compares the mentioned translations on the basis of three selected sections.

EME MŰHELY Emődi András

Újabb adatok a nagyváradi Szemináriumi Nyomda történetéhez 2004-ben a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség könyvtára évfordulós kiállítás keretében emlékezett meg a Nagyváradon 1745–1804 között működött Szemináriumi Nyomda megszűnéséről. Az alkalom kínálta a lehetőséget egy, a nyomda összes ismert termékét bemutató katalógus elkészítéséhez, melynek bevezető részében az addig megjelent szakirodalom, az újabban előkerült nyomtatványok adatai és néhány szórványos levéltári forrás alapján főbb vonalaiban vázoltuk a nyomda történetét, jelezve, hogy a további levéltári kutatások újabb eredményeket hozhatnak.1 A közelmúltban a püspökség gazdasági levéltárában azonosítottunk egy irategyüttest, mely a nyomdára vonatkozóan újabb adatokat szolgáltatott.2 Első iratunk (I. függelék) – elsőként az eddigi források közül – nevén nevezi Schmidt (Schmid) Miklóst, a korábban Sopronban, majd Komáromban működő nyomdászt, akivel Csáky Miklós váradi püspök 1740. július 20-án szerződést kötött, melynek értelmében püspöki védelemben részesült, és mely meghatározta az évi járandóságát. E szerződés röviddel Schmidt Váradra érkezése után köttetett.3 A nyomdász évi százötven rénes forint, huszonöt köböl gabona és harminc akó bor fizetség, továbbá mindennemű teher alóli mentesültség fejében ingyen tartozott a püspök számára nyomtatni. Segédje részére további hat köböl gabona és hat akó bor kiutalását helyezték kilátásba. Schmidt rövidesen – 34 esztendős korában – járványban meghalt, augusztus 19-én temették el a nagyvárad-újvárosi temetőben,4 s bár a rendelkezésére álló nagyon rövid idő alatt Váradon nem nyomtathatott semmit, mégis az idézett irat immár egyértelműen bizonyítja, hogy ő volt az első Váradra érkező nyomdász a 18. században. A nyomdában később használt betűkészlet és a nyomdadíszek némelyike már korábban is bizonyították, de legalábbis sejtették e feltevést.5 Az időrendben következő forrás (II. függelék) alátámasztja eddigi feltételezéseinket, miszerint Schmidt halála után négy esztendeig a nyomdát nem sikerült munkába állítani, ez majd csak Kállai Gergely tipográfus szerződtetése után vált lehetségessé.6 Kállai előéletéről mindeddig semmit sem tudtunk. Az 1744. április 22-én keltezett új forrásunk arról tudósít, hogy nevezett tipográfus a Dés közelében fekvő, zömmel református vallású Bálványosváralján lakott. A Schmidténél nagyobb javadalmazás kilátásba helyezése fejében Kállai 1744 pünkösdjétől tar1

Emődi András: A Nagyváradi Szemináriumi Nyomda 1745–1804. Nagyvárad 2004. Bihar megyei Állami Levéltár – Nagyvárad / Filiala Arhivelor Statului jud. Bihor – Oradea: a Római Katolikus Püspökség levéltára / Fondul Episcopiei Romano Catolice (3. sz. fond) – Gazdasági levéltár / Acte economice (246. lsz.), 4471. iratcsomó a 985. mikrofilmtekercsen. 3 Szelestei N. László: Adatok a nagyváradi szemináriumi nyomda történetéhez (1740–1804). MKsz 1992. 277. 4 Matricula defunctorum ecclesiae Magno – Varadinensis […] 1737–1774. (Bihar megyei Állami Levéltár – Nagyvárad: Anyakönyvek / Colecţia registrelor de stare civilă 715. sz.). Feltételezhetően a járványban elhunyt kiskorú leánygyermekét temették el néhány nappal korábban, augusztus 15-én: Sepulta est in nova civitate Johanna Schmidin infans. Egy esztendő múltán – 1741-ben – az evangélikus Elisabetha Schmidin (nyomdászunk özvegye ?) áttért a katolikus hitre: Matricula ecclesiae Varadiensis continens baptisatos, et copulatos […] (1727–1754) Uo. 691. sz. 5 V. Ecsedy Judit: Egy komáromi nyomdász 1740-ből: Schmid János Miklós. MKsz 1992. 269–275; Szelestei: i. m. 6 Szelestei i. m.; V. Ecsedy Judit: A könyvnyomtatás Magyarországon a kézisajtó korában 1473–1800. Bp. 1999. 165, 184. 2

EME 90

MŰHELY

tozott szolgálatba állni. Feladatai közé tartozott két segéd és egy inas alkalmazása is. Az irat verzóján 1744 júliusa és 1745 márciusa között Kállai saját kezűleg négy alkalommal jelezte pénzbeni juttatásának szabályos átvételét. Biztosra vehetjük, hogy a tipográfia Wolf József működésének kezdetéig (1761) a Schmidt által hozott, kopott soproni-komáromi betűkészlettel nyomtatott. Nyitott kérdés volt azonban a nyomda legfőbb munkaeszközének, a sajtónak eredete. Két 18. századi kéziratban fennmaradt forrás szerint a szemináriumi nyomda már az 1770-es években egy agyonhasznált, lőcsei eredetű, egykoron a Brewer-nyomdában használt sajtót birtokolt. Az egyik forrás szerzője Miller Jakab Ferdinánd volt, aki talán maga is láthatta a sajtóra vésett feliratot, melyre állítását alapozta. A másik, ismeretlen szerzőtől származó forrás adatai nagyrészt szintén Millertől eredeztethetők.7 Felmerült az a lehetőség, hogy ezen ódon sajtót már Schmidt megszerezhette, ám 1744. augusztus 25-én keltezett következő iratunk ezt cáfolni látszik, ugyanis egy új sajtó építéséről számol be (III. függelék). Nem zárható ki a lehetősége, de valószínűtlennek tűnik, hogy a váradi nyomda a kezdeti években két sajtót birtokolt volna. (Bizonytalanságunk oka az az 1740. augusztus 19-én keltezett levél, mely az elhalálozott Schmidt Miklós özvegyének birtokában lévő felszerelésről ekképpen ír: „az Aszszonyt pedig tartosztassa kegyelmed, hogy az Typographia, mellyhez eczer nehezen juthattunk, meg maradhasson […] a betöknek, és már hellyben lévö egész Typographiához való Eszközöknek meg tartását igenis hogy kivánom.)”8 Nem tudjuk, hogy 1740–1744 között Schmidt felszerelésével (a betűkészletet leszámítva) mi történhetett, tény azonban, hogy 1744-ben új sajtót építettek, és a nyomda elindításához és működtetéséhez szükséges eszközöket vásároltak. Az új sajtó főbb részeihez szükséges rezet egy helyi harangöntő mestertől, Szegedy Györgytől szerezték be. A vásárolt réz mennyiségéből (281 font ≈ 157 kg) talán arra lehet következtetni, hogy egy faszerkezetű, rézalkatrészekkel megerősített sajtó épült, melynek néhány fontosabb eleme (a fundamentuma, a tégely stb.) teljes egészében sárgarézből készülhetett. Október 26-án további 40 font réz vásárlásáról állítottak ki bizonylatot, és szolgáltatásaiért kifizették a váradi harangöntőt. A tipográfiai műhely munkába állításához és működtetéséhez szükséges eszközöket és szerszámokat szintén ez év októbere folyamán szerezték be (IV. és V. függelék). Irategyüttesünk adatai nem erősítik meg a már említett, ismeretlen szerzőtől származó 18. századi forrás azon feltételezését, mely szerint már Kállai 1744–1745. évi működése előtt a későbbi nyomdavezető, Becskereki Mihály (1746–1755 között működött Váradon, azt megelőzően a jezsuiták kolozsvári nyomdáját vezette) rendbe hozta volna a váradi tipográfiát.9 Új adataink alapján ezt a feltételezést talán elvethetjük, hiszen a sajtó építése és a szükséges szerszámok beszerzése Kállai nevéhez fűződik. Mindazonáltal valószínűsíthető, hogy a két nyomdász személyes kapcsolatban állt egymással már 1744 előtt. A vonatkozó szakirodalom Miller adataira hivatkozva tudni vélte, hogy Wolf nyomdaalapítási szándékkal Nagybányára költözött.10 Újabb kutatásaink nyomán e feltételezést is megerősíthetjük, illetve tényként kezelhetjük, ugyanis a váradi irgalmas rendi háztörténetbe 1767. február 4-én bejegyezték, hogy aznap a tipográfus (név nélkül) Nagybányára távozott.11 További új adatok bukkantak fel Bálent Ignác János személyével kapcsolatban, aki 1771– 1786 között vezette az akkor fénykorában lévő nyomdát. Róla ismeretes volt, hogy Kassán, a 7

Szelestei: i. m. 283–284. Szelestei: i. m. 281. Szelestei: i. m. 277. 10 Szelestei: i. m. 283–284. 11 Liber Fundationum Protocolli ab anno MDCCLX (Bihar Megyei Állami Levéltár – Nagyvárad / Filiala Arhivelor Statului jud. Bihor – Oradea: az Irgalmas rendi Kórház levéltára / Fondul Spitalului Misericordian, 16. sz. fond, 1. iratcs.) 8 9

EME ÚJABB ADATOK A NAGYVÁRADI SZEMINÁRIUMI NYOMDA TÖRTÉNETÉHEZ

91

jezsuitáknál tanulta a mesterséget, és az egri püspöki nyomdából érkezett Váradra. Véletlenszerűen találtuk meg nevét a nagyváradi plébánia 1771-ben összeállított Status Animarumában.12 A jegyzék adatai szerint Ignatius Balint, felesége Elisabetha, hatévesnél fiatalabb két fiúgyermeke, Ignatius és Franciscus, továbbá hatévesnél fiatalabb leánygyermeke, Anna a jezsuiták telkén lakott (In Alod. PP. Jes.). A nemzetiség rovatban Bálentnál a magyart, feleségénél a németet tüntették fel, mindnyájan katolikusok voltak. A talált adatok mentén tovább keresgélve sikerült megtudni a feleség teljes nevét (Elisabetha Sindlerin) és az 1774 júniusában született harmadik fiúgyermek nevét is (Jacobus). Nyomdászunk itt már a Bálent névformával szerepel.13 Feltételezhetjük, hogy továbbra is a jezsuita rendház mögött lévő terjedelmes birtok valamely épületében laktak. A család személyi adatainak közlését fontosnak tartottuk, hiszen közismert tény, hogy a nyomdában Bálent szorgalmas segítőtársai éppen felesége és gyermekei voltak.14 Nyitott kérdés volt mindeddig a nyomda működésének helyszíne is. Bunyitay Vince – forrásra nem hivatkozva – Várad-Újvárosban, a főtéren lévő Magyar Korona nevet viselő fogadónál jelölte ki az egykori nyomda helyét. 15 Bálent azonban, mint láttuk, Várad-Olasziban, a Csáky Imre püspök saját birtokából kihasított és jezsuita tulajdonba került telken lakott. E telek északi végében állott a szintén Korona névre keresztelt, de az előbbinél jóval korábbi alapítású vendégfogadó a 18. század közepén. Később e fogadó épületét a jezsuiták nemesi konviktussá alakították, majd a rend feloszlatása után, egészen a 19. század legvégéig ismét vendégfogadóként működött, továbbra is Korona néven. Önként adódott a felvetés, hogy nem inkább ez utóbbi helyen működhetett-e a tipográfia, és csak a két fogadó névazonossága vezetett Bunyitay tévedéséhez? Feltételezésünket több, újabban a látókörünkbe került kéziratos forrás is sejtette, és végleg igazolta egy 1752-ben összeállított plébániai lakosságnyilvántartó jegyzék adata, mely a 4 személy által lakott nyomdaépületet Olasziban jelzi.16

Függelék I Anno 1740. die 20ma Julij. Illustrissimus ac Reverendissimus Dominus Comes Nicolaus Csáky de Keresztszegh, Episcopus Magno Varadinensis /:Titt:/ Suscepit in protectionem Typographum Nicolaum Schmidt, cui gratiose resolvit Ill.mus Dominus Comes annuatim erga Salarium pendendos Rhenen. florenos Centum-quinquaginta, Frumenti vero Cubulos Vigintiquinque, & Triginta Urnas Vini, et quia pro parte I. Dominij, Sodalem unum interten(uer)it, pro eodem resolvit Praelibatus Ill.mus D.nus Comes Frumenti Cubulos sex, & Urnas Vini itidem sex. Praementionatus itaque Typographus obligabitur ad mandatum Illustrissimi Domini D.ni Episcopi Libror. gratuito imprimere. Quarterium insimul habebit liberum, & ab omni onere immunitationem. Varadini Anno & die, ut supra. Ex Mandato Ill.mi ac R.dissimi Domini D.ni Episcopi Sigismundus Martonosÿ m.p.a

12 Status Animarum in Parochia Varadinensi Matre, & Filialibus ejus cum fine Anni 1771 existentium (Római Katolikus Egyházmegyei Levéltár – Nagyvárad, jelzet nélkül). 13 Ld. 4. jegyzet, Anyakönyvek, 695. sz. 14 Szelestei: i. m. 278, 284. 15 Vö. Emődi: i. m. 23–24. 16 Status, & numerus animarum ... conscriptarum 1752. (Bihar Megyei Állami Levéltár – Nagyvárad: Nagyváradújvárosi plébánia levéltára / Parohia R-Cat. Oradea Oraşul Nou, 406. lsz.).

EME 92

MŰHELY

II Aláb irt Méltóságos Groff Csakÿ Miklós Varadi Püspök Urunk eő Excell.aja Plenipotentiarius Praefectussa adom tuttára a kiknek illik: Hogy én Kegyelmes Uram Kegyes Parancsolattyából itten Varadon inditandó Typographianak folytatása Kedvéért bé fogadtam Typographiai Mesternek Kallaj Gergelyt, a ki mostanában Nemes Alsó Szolnok Vármegyében Balvanyos Várallyán Lakasát töltené, olly conditiók alatt, hogy eő mennél hamarab magát ide Váradra transferálván mingyárt a Typographianak elkészétéséhez fogjon, es serenyen maga dolgát mindenkor kövesse, mindenekben Kegyelmes Urunk eö Ex.ll.ja Kegyes dispositiojat maga elött viselvén innen következendö becsület(it) (is) varvan is attól fügvén; Mivel hogy pedig maganyosan az egész munkát el nem győzhetné, szükséges képpen tartozik maga mellé tartani két Társat, és egy tanuló Inast, kiknek és magának esztendőbeli fizetése, mind együtt azokkal, tészen kész pénzben négy száz negyven Rf.int. Asztalok tartására pedig harmincz akó bor, harmincz köböl Búza, egy köböl Borsó, egy köböl Lencse, egy köböl Köles Kása, tizenkét köböl Zab, és három Sertés, vagy tizenkét Rf.int azok helyet; tavúl léte miat pedig mint hogy az dologhoz idő mulva csak lehet kezdeni ugy rendelye eljövetelét, hogy Pünkösdi Ünepekig ide transferalhassa magát, az meg (lévén) Conventionális esztendeje fog kezdödni Die nona affuturi Mensis Junij, Mellyekröl mind a két részrül magunkat le kötelezvén attuk egyik a másiknak ezen saját Kezünkel subscribált contractualis Levelünket. Varad Die 22da Aprilis 1744. Daxner Andreas Plenipotentiarius et Praefectus [verzó:] Quod praesens par cum suo ver(u)s et genuin(u)s Originali in Omnibus Punctis Clausulis et Conditionibus concordet praesentibus recognosca Varadini Die 23 Julij 1744, Nicolaus Gombos de Eadem I. Cottus Scepusiensis jur. Assessor m.p. Ezen […] Contractusra föl vetem ket izben Hatvan Rh. forintokat az P(er)ceptoratu[…] Qvietalom Varad die 28a July 1744, Gregorius Kállay Tipographus Ezen Contractusra fel vetem tizen eöt Rhenes Forintokat, Jurkovics Pál uramat qvietalom Várad 24a Januarij 1745, Gregorius Kállay Tipographus Meginten vettem fel ezen Contractusra az Cassábul Tíz Rhenes Forintokat Varad 23 Febr. 1745, Gregorius Kállai Tipographus Item vettem fel […] Mart. 1745 az Cassabul Harmincz Rf.kat Varadon, Kállai Gergely III ta

Anno 1744 Die 25 Augustij Méltóságos Püspök Úr eő Excellentiája Typografiájának Felépítésére, én Szegedÿ György Rezet Percipiáltam e szerént: 2.81 fontot Fundamentum » 87 font Tegell » 68 font Rama » 44 font Járom » 36 font Gömbb » 15 font Sarok » 3 font Réz maradott ……Enyvező serpenyőre … » 62 font Sum(m)a 2.60 f.

EME 93

ÚJABB ADATOK A NAGYVÁRADI SZEMINÁRIUMI NYOMDA TÖRTÉNETÉHEZ

T.Typographus Uramtol Percipiáltam (Harmintz négy)[?] Renes Forintokat Mind ezeket letészen Typographiába […] atta Harang Öntö / Typographus Magno-V. Gregorius Kállaj IV Anno 1744. Die 13 Octob. Nagyvárad. NB. Tipographia Számára Két Harapó Fogó Két Vésőt Egy Fűrész Három Fúrút Egy Fejszét Két Kést Egy Schnitzer Három Ollót Egy Lántz vas fazékra Két vas Kalán Egy vas fazék Tizennégy Árvas Három Kalapáts Nyóltz Kefét Laptába v. szeget százat Lineáknak, es egy Pár vinkelhócnak rezet 2 két Fónt Kinrusnak Fontya két Máriás tészen 30 font Gletnek Fontya három garas, kivántatik 4 font Antimonium, Fontya, öt garas, kivántatik 4 font Egy pár Lapra Fa Ár nyél Szőr (kötél) leg alsó ára egy öl … 80 öle Spárgát egy ölt egy kraitzáron (80 öl) Fodorított szőr, Laptába való, 30 font Gyanta Főző Fazék nyóltz Forint Lúg Főzni egy üst nyóltz Máriás Az réz művesnek az üst igazításért 3 Máriást

R.Flor 54 [xr.] » 9 » 21 » 21 » 42 » 33 » 7 1. 30 » 42 » 48 1. 18 » 14 » 45 5. 36 » 15 » 2. 4 10. – » 30 1. – » 18 » 9 » 9 » 1 » 24 flor.8 2. 16 » 51

Méltóságoss Gróff Csáky Miklos Váradi Püspök Urunk ő Excellentiája Perceptoratussának committáltatik, hogy Typographiahoz szükséges Edényeket ezen Consignatio szerint megh szerezvén, azokk árát fizesse ki, szükségess Recognitiókat vévén az Notitióknak legitimatiojába. Várad Olaszi Die 16tus 8bris 1744. Daxner András Praefectus

EME 94

MŰHELY

V Ao 1744 die 16 8bris Nagyváradon Vit Typographus úr eő kegyelme, az Tipográphiahoz mint következik Rf. xr. Két Harapófogót » 54 Két Véssőt » 9 Egy fűrészt » 21 » 21 Három furut Egy feiszit » 42 Két Kést » 33 Egy Schnitzer » 7 Három ollot 1.30 Egy lántzot » 42 Két vas kalán » 48 Egy vas fazék 1.18 Tizennégy Árrvassat » 14 Három Kalapátsot » 45 Nyoltz Kefét 5.36 100 Fehér olmos szeget » 15 2 font és 2 loth Sárga Rezet 2.4 _________________________________________________ Summa

fl.16 x.19

A dato ut supra megcontentaltattot […] [utólag feltüntetve további beszerzések:] posztó, antimonium [stb.]

EME Pap Ferenc

Ón és réz a kolozsvári külkereskedelemben (1599–1637) Az ón és réz felhasználhatósága olyan gyakori és gyakran egymástól elválaszthatatlan volt a közép- és újkorban Erdélyben is, hogy az ezekkel a fémekkel való kereskedést nem lehet külön-külön tárgyalni. Persze a kolozsvári harmincadjegyzékek – mint általában a vámjegyzékek – feltüntették azt, mikor hoznak be a kereskedők (nagyon ritkán vittek ki, s ezt is csak a réz esetében) ónt és rezet mint (elsődlegesen feldolgozott) fémeket, illetve mikor kereskednek az ezekből a fémekből készült tárgyakkal, de ezt a két mozgást szerintünk mégsem szabad összekötni, hiszen a tárgyak be- és kiszállítása megszokottabb, változatosabb, gyakoribb, több helyről (vagy helyre) történik, mint maguké a fémeké. Ónból a legkülönfélébb használati tárgyakat (kupák, kelyhek, tányérok, tálak, evőeszközök stb.) készítettek, vagy építészeti részletekként (ablakkeretek, házfedelek és sok más tárgy) használták fel. Ez utóbbiak készítése annak idején külön mesterség volt: a tölcséresség.1 A tölcséresmunka sok mindenben hasonlított a lakatosok mesterségéhez, ezért például Kolozsváron a tölcséresek közös céhbe tömörültek a lakatosokkal.2 Azt is meg kell említenünk, miszerint a réz és az ón is alkotórésze a kor háborús és békés vaseszközeinek.3 (Ezért is rendeli el a moldvai vajda az 1590-es évek végén, hogy engedjék be az országba az idegen kereskedőket.4 Az ónkereskedés már a 16. század második felében ösztönzően hatott Erdély és Moldva kereskedelmi kapcsolataira.5) Mindez megerősíti azt, hogy mind a kora újkor háztartásában, mind pedig harci és vallási megnyilvánulásaiban elengedhetetlen volt a réz és az ón. Európa egyik jelentős réz- és óntermelő helye már a 14. században a Felvidéken, Erdélyben és Bánátban húzódó Kárpát-hegység volt, s ezeket a termékeket már akkor Európán átívelő kereskedelem hasznosította. 6 A Kárpátok fémtermékei már ebben az időben eljutottak Itáliába,7 a kárpáti réz (és mellékterméke, az ón) pedig a 16. században (főleg ennek hetvenes éveiig s aztán a nyolcvanas évektől újra) szárazföldön (Anvers, München) és immár az Északi-tengeren keresztül is jelen volt az egész világrészen, s eljutott vállalkozók 1 Kelemen Lajos a tölcsérest bádogos, pléhes, de egyszersmind ablakkészítő üveges mesterembernek határozza meg, aki a régi épületek ablakainak ónkeretébe befoglalja a kis üvegtányérokat, készíti a házfedelek vízhányóit, fedél- és toronygombjait, pléhből vagy ónból megformálja a tölcsért és a sípot, elkészíti az islogot (a kis kerek pléhdarabot a régi női ruházaton). L. Kelemen Lajos: Tölcséresjelvények a Szent Mihály-templomon. = Művészettörténeti tanulmányok. II. Buk. 1982. 54. 2 Uo. Máskor azonban – ugyancsak a 16. században – külön szakmai testületet is alkothattak. Erre enged következtetni S. Goldenberg: Clujul în sec. XVI. Producţia şi schimbul de mărfuri. Buc. 1958. 83., aki ugyan nem mondja ki, hogy a kolozsvári tölcséresek külön céhet alkottak volna, de alapszabályzatukra hivatkozik. Kőszeghy meg is adja az 1494. évet mint annak a legkorábbi időpontját, amióta a külön ötvöscéh szabályait ismerik, s közli, hogy ezeket 1516-ban módosították. 1532-ben a legények is megalakították társulatukat a céhen belül. 1561-ben minden valószínűség szerint megerősödött a kolozsvári ötvöscéh, mert az ekkor kiadott új céhlevél többé nem említi azt, hogy a nagyszebeni szász ónműves céhhez kellett fordulniuk bíráskodásért, a kolozsváriak pedig szakmai összeköttetésbe léptek nagyváradi és debreceni céhes társaikkal. Kolozsváron az ötvösöknek saját tornyuk volt. A kolozsvári volt Erdély legnagyobb ötvöscéhe. L. Kőszeghy Elemér: Magyarországi ötvösjegyek a középkortól 1867-ig. Bp. 1936. 162. 3 Így például az ágyúknak, de a harangoknak is. L. Pallas Nagy Lexikona. III. Bp. 1893. 715–716. (a továbbiakban: Pallas). 4 Alexandru I. Gonţa: Legăturile economice dintre Moldova şi Transilvania în secolele XIII-XVII. Buc. 1989. 172, 174, 177, 182. 5 János Zsigmond azzal az intézkedéssel is támogatja a Iacob Heraclid Despotul ellen felkelőket, hogy a kereskedők vigyenek Moldvába ágyúhoz való ónt is. L. Gonţa: i. m. 153. 6 Peter Ratkoš: Das Kupferwesen in der Slowakei vor der Entstehung der Thurzo/Fuggerschen Handelsgesellschaft. = Der Aussenhandel Ostmitteleuropas 1450–1650. Köln–Wien 1971. 586–588 (a továbbiakban: Der Aussenhandel). 7 Ua. 586–587.

EME 96

MŰHELY

által az Ibériai-félszigetre is.8 Vetélkedett ezekkel a fémtermékekkel a skandináv és nyugateurópai termelés is, 9 de ez a termelés nem ütközött a közép-európai termékek eladásávalvásárlásával. A közép-európai termékeket főleg Itáliában és Hispániában hasznosították, s ez is az európai nagykereskedelemhez tartozott. De emellett jelen volt az egyes munkák által kiskereskedelemnek nevezett mozgás, és ezt vesszük észre a kolozsvári ónbehozatal esetében is. A (viszonylagos) ,,kiskereskedelem” meghatározását a kolozsvári harmincadjegyzékek esetében – ismét kihangsúlyozzuk – az indokolja, hogy az ónt kizárólag csak behozzák a városba, tehát minden bizonnyal erdélyi vásárlóknak (sőt valószínűleg a városban s ennek közelében) adták el, a rezet pedig csak néhány elszigetelt esetben vitték ki, s azt se szállíthatták messze (sajnos a kivitel helye meghatározatlan). Ez a kereskedés is megjelenik a megmaradt kolozsvári harmincadjegyzékekben (1599– 1637). Néhány év harmincadvámja ma már hiányzik, de így is majdnem fél évszázad ón- és rézkereskedését tudjuk nyomon követni a naprakész jegyzékekben.10 A teljes fémkereskedelem a harmincadjegyzékekről kiadott könyv11 végén szerepel,12 de itt a teljes kolozsvári fémkereskedelem összes, behozatali és kiviteli ,,helyezését” adjuk meg: a vas, acél, ón és réz kereskedését összegezzük. Ebben az összképben a fémkereskedelem az összes áruk 20. helyén áll a 96ból, behozatalban a 13. a 71 behozott árufajtából, kivitelben pedig a 31. a 70-ből. Itt azonban a fémkereskedelembe beleértettük a vasat és az acélt is.13 A kolozsvári kereskedők ón- és réztárgyakból álló kereskedelméről nem lesz szó ebben a közleményben, de ennek egyes tételei arra a nagy változatosságra mutatnak, ami a tárgyak megharmincadolásából kitűnik. Maguk a fémek (amint ezt alább látni fogjuk) valószínűleg nem hagyták el Erdély területét megvásárlásuk után, de különösen az ón behozatala utal a felhasználás módozatainak igen összetett képére. Kezdjük tehát az ónnal. A Kolozsvárra behozott ón összértéke 350 forint és 6 ½ dénár.14 Ezen belül azonban nagy eltérés van már 1599-ben a fekete és a fehér ónért fizetett harmincad összegében. Az ón mindkét változata elsődlegesen feldolgozott fémet jelez, de míg a fekete ón mázsájának harmincadja 28 dénár (a 17. század harmincas éveiig; erről alább), a fehér ón mázsájáért sokkal nagyobb vámösszeget fizettek, 1 forintot. A kettő felhasználása is eltérő volt. A fehér vagy fehérnek tűnő ónból főleg evőeszközt készítettek.15 A ,,fekete ónból” (ami nem volt fekete, csak piszkosszürke) kupák, serlegek, kelyhek, tányérok, tálak készültek (más fémek hozzáadásával), s 8 L. többek között Jozef Vlachovic: Produktion und Handel mit ungarischem Kupfer im 16. und in ersten Viertel des 17. Jahrhunderts. = Der Aussenhandel. 605, 610, 618. 9 Pallas. XIII. 439. (az ónkőre vonatkozik); XIV. Bp. 1897. 536–537. (a rézről) 10 Levéltári jelzetük: Kolozsvári számadáskönyvek 8. XIV.(1599); 9. XXXV.(1602); 12b. VIII.(1611); 13a. VI.(1611. dec.–1612. nov.); 13a. XVI.(1612. dec.–1613. nov.); 13a. XXIII.(1613. dec.– 1614. nov.); 13b. IX.(1614. dec.–1616. jan.); 14a. I.(1616. jan.–dec.); 14a. XXII.(1617. jan.–nov.); 14a. XXV.(1617. dec.–1619. jan.); 15a. III.(1619. jan.–júl.); 15b. XII.(1621. dec.–1622. jan.); 15b. XVIII. (1622. jan.–1623. jan.); 16. XI.(1623. jan.–nov.); 18b. IV.(1630. febr.–1631. jan.); 19. VII.(1632. jan.–1633. dec.); 19. XI.(1634. jan.–nov.); 20. I–II. Kolozsvári harmincadjegyzékek (1599–1637). Bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel közreadja Pap Ferenc. Buk.–Kvár 2000. 11 Kolozsvári harmincadjegyzékek (1599–1637). Bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel közreadja Pap Ferenc. Buk.– Kvár 2000. 12 I. m. 663, 665, 667. 13 A kolozsvári vas- és acélkereskedésről külön tanulmányt írtunk: Tricesima clujeană pentru fier şi oţel (1599–1637). = Omagiu lui Camil Mureşanu cu prilejul împlinirii a 80 de ani. Buc. 2007. 14 Ehhez hozzájön 30 forint és 80 dénár teljes árú, 2½ mázsa és 10 font súlyú fekete ón, amit 1618. november 28-án Moldovai Györgytől vásároltak a ,,város szükségére”. Kh. 305. Ezt le kell vonni az addigi teljes vámösszegből, tehát nem változtatja meg az ónért fizetett harmincad összegét, annál is inkább, mert azon év márciusában és áprilisában Moldovai György többször hozott árut Nagybányáról, úgyhogy feltehetően volt tartaléka erre a feltüntetett adásvételre. 15 Ez volt a ,,szegények ezüstje”, a színe miatt nevezték így (Mihalik Sándor: Pest-budai ónműves emlékek. = Budapest múltjából. VII. Bp. 1940. 4.)

EME ÓN ÉS RÉZ A KOLOZSVÁRI KÜLKERESKEDELEMBEN (1599–1637)

97

ugyanezt használták fel ágyú- és harangöntésre. A vámösszeg évi megoszlása azokban az években volt nagyobb, amikor ,,fehér” ónt is hoztak be a kolozsvári kereskedők: 1599-ben, 1602-ben, 1614-ben.16 A négy évtized alatt 400 mázsa fekete ónnál többet és majdnem 200 mázsa fehér ónt szállítottak be (hivatalosan) Kolozsvárra, nem számítva a pénzben megadott összegeket (itt a mennyiség bizonytalan). Miután semmi adat nincs arról, hogy ezt az árut továbbvitték volna, kénytelenek vagyunk azt következtetni, hogy mindez belső használatot elégített ki. Arról sincs tudomásunk, hogy ezzel vallási, világi, békés vagy háborús célt szolgáltak. Legfeljebb következtethetünk a felhasználás módjára abból, hogy ugyanebben az időszakban ónból készült késztermék – vagy legalábbis összetételében ónt is tartalmazó késztermék – is nagy számban került be a városba. Azt viszont meg lehet állapítani, hogy az ón honnan került be a kolozsvári piacra. Annyit bizton állíthatunk, hogy a hazai (nagybányai vagy környékéről való) áru csak az első két évtizedben van jelen, s ekkor is a külföldi ónnal vegyesen jegyzik fel. A második időszakban azonban (a század harmadik és negyedik évtizedében) a kolozsvári kereskedők nagyon kis kivétellel Bécsből, Eperjesről és Krakkóból hoznak be ónt. Ez mindenképpen külországi kapcsolatokra utal, hiszen a bécsi vásárlás esetleg németországi eredetű áru vétele volt, a krakkói úgyszintén, vagy nyugat-európai, esetleg Nyugat-Európából Gdańskon (Danzigon) vagy más északi-tengeri kikötővároson keresztül idekerült árut hoztak be a kolozsvári kereskedők. Az, hogy a magyar réz, ónnal együtt, már legalább egy évszázada Nyugat-Európa felé tartott, bizonyított tény.17 Helyi, erdélyi felhasználásra viszont az utal világosan, hogy ónt kizárólag csak beszállítottak a városi piacra. A szárazföldi útvonalat félreérthetetlenül jelzi az is, hogy 1618-tól kezdve 1636-ig minden, a vámjegyzékekben bejegyzett évben ónt Bécsből és Eperjesről is hoznak.18 De közelebb fekvő piacokról is érkezett be ón, mint például Bártfáról,19 ,,Magyarországról” (a vásárlási hely pontos megjelölése nélkül).20 Ez is arra utal, hogy a kolozsvári kereskedők nem vetették meg az út kifizetődő jellege és biztonsága szempontjából megfelelőbb közeli vásárlási helyeket sem. Az általában ,,Lengyelországból” való behozatal21 valószínűleg közvetlenül vagy közvetve Krakkót jelenti. A gdański eredet átvételére utal az egyetlen Jaroslawból való ónbehozatal is.22 A ma külföldi árupiacról és az akkor is külföldön levő árupiacokról való ónbehozatalon kívül szerepel a behozatali helyek között Nagybánya és Nagykároly is. Nagybánya különben

16 Ez utóbbi év vámbejegyzései minden bizonnyal tévesek, ,,fekete” helyett fehér ón értendő s ennek a harmincadja. Ez pontosan megfelel a többi fehér ón taksálására vonatkozó bejegyzésnek. L. Kh. 204, 206. 17 A 16. században már egyrészt szárazföldi forgalomban volt Anvers felé, másrészt az Északi-tenger irányába Krakkón keresztül (Sandomiron és Toruńon át) Gdańskba irányították, ahol már vártak rá az árut a tengeren Nyugat-Európába szállító hajók. L. részletesen Vlachovic: i. m. 605. Ezt nevezi a szerző európai nagykereskedelemnek, s a visszaút óntermékeihez is hozzájuthattak a Krakkót meglátogató kolozsvári kereskedők. 18 L. Kh. 306, 357–359, 380–38l, 394, 400, 406–407, 414, 428, 431, 437, 442, 444, 456, 459–460,465–466, 468–469, 474, 479, 481, 490–491, 493, 495, 513–514, 517, 523–524, 530, 532. 19 1614. március 4-én Stenczel János számára hoztak 93 mázsa fekete ónt (valószínűleg ez a vámtisztviselő hibája, itt fehér ónról lehet szó, mert 93 forint a harmincad). Kh. 204. 20 1617. február 5-én (Kh. 264), 1635. április 14-én (Kh. 485). 21 Kh. 206 (1614-ben), Kh. 316 (1619-ben). 22 Nagybánya valószínűleg 1611. november 25-én (Kh. 162) és biztosan, egymásután négyszer, 1617-ben, 1618-ban és ugyanabban az évben a nagy jelentőségű 1618-as bejegyzésben (l. 14. jegyz.). Az 1617-es és 1618-as behozatalok mind egy és ugyanazon ember, Moldovai György nevéhez fűződnek, aki egy hét alatt megvásárolja és be is hozza az árut (Kh. 267–268). A feljegyzés világosan utal arra, hogy ezt a kolozsvári kereskedőt odavalósi társ (vagy társak) várta (vagy várták), itt tehát bizonyítható a tudatos, irányított kereskedelmi hálózat.

EME 98

MŰHELY

mint bányaváros Bocskaihoz és Bethlenhez is közel állt.23 Nagybánya és környéke akkor már majdnem két évszázada élvezte a bányavidék termelésének kijáró különleges helyzetet.24 Tehát Kolozsvár innen is biztosította áruszükségletét. A kolozsvári rézkereskedelemről. Az ón tulajdonképpen mellékterméke volt a réznek, ennek az annyiféleképpen felhasználható fémnek. A rézkereskedelem kevesebbszer jelenik meg a harmincadjegyzékekben Kolozsváron, mint az ón, de sok réztárgy érkezik be, és a 17. század tízes éveiben ez a fém a kivitelben is szerepel. A réz számos és nagyon változatos rendeltetésű tárgy alapanyaga (gyakran az ónnal együtt). Itt elég, ha arra hivatkozunk, hogy 80–90 százalékban az ágyúk összetevője, kb. 80 százalékban a harangoké, és más fémekkel együtt 66 ½ százalékban rézzel foncsorozzák a tükröt.25 A réz fő összetevője a bronznak, amely ón hozzáadásával jön létre, s az ón százalékolása megadja a bronz színét is.26 Magyarország már a 13. században kereskedett külországokban rézzel, a magyar réz már akkor eljutott Danzigig.27 Ez a kereskedés folytatódott a következő századokban is. A 17. századnak főleg a harmadik évtizedében, Bethlen Gábor fejedelemségének idején, Erdélyben is élénk kereskedés folyik a rézzel, olyannyira, hogy maga a fejedelem ragadja kezébe a rézkereskedelmet, és egész Európában ő akarja ezt irányítani.28 Ezeket az információkat egészítik ki – meglátásunk szerint figyelemre méltóan – a kolozsvári harmincadjegyzékek rézkereskedésre vonatkozó adatai. Már 1599-ben vannak adatok a kolozsvári kereskedők rézbehozatalára.29 Ilyen adatokat találunk 1602-től l635-ig. Megjegyezzük, hogy a már feldolgozott réz behozatalát túlnyomó részben Lengyelország különböző városaiból érkezett kereskedők készletében harmincadolják, de hoznak rezet Magyarországról, valamint – ugyancsak bizonyos mértékben feldolgozott fémet – Bécsből is. 30 Anélkül hogy belemennénk a réz feldolgozásának technológiájába, meg kell látnunk, hogy ezt a fémet nem egyenesen a bányából hozták, hanem átesett már olyan eljárásokon, amelyek tárgyak elkészítésére alkalmassá teszik. A kolozsvári rézkivitelt – ez sokkal kisebb mértékű, mint a behozatal – a tízes évek első felében harmincadolják, és miután egy esetben Lengyelországba viszik a fémet,31 feltételezzük, hogy ugyanannak az évnek novemberében ugyanaz a kereskedő, valamint másfél évvel később Palástos István ugyanoda viszi áruját.32 Egy alkalommal sem említik a réz ,,állapotát”, így nem zárjuk ki azt a lehetőséget, hogy a fém feldolgozását Lengyelországban végezték, esetleg tárgyakat is ott készítettek belőle, mivel közeli időpontban nincs tudomásunk a réztárgyak visszahozataláról. Szembetűnő ugyanannak a kereskedőnek többszöri jelenléte fémáru behozatalával meg kivitelével ugyanabba az irányba. Így jutunk el már abban az időben egyfajta sza23 1605-ben Bocskai István megerősíti Nagybánya privilégiumait, 1624-ben pedig Bethlen Gábor királyi adományul megkapja a várost. I. Rákóczi György is pártolta Nagybányát: 1644-ben meghívta az országgyűlésre. L. Wenzel Gusztáv: Magyarország bányászatának kritikai története. Bp. 1880. 232–233. 24 Wenzel: i. m. 110–111. 25 L. a 3. jegyzetet. 26 Uo. 27 Rézzel kereskedtek Dél-Németországgal, Flandriával és Velencével. L. Paulinyi Oszkár: A középkori magyar réztermelés gazdasági jelentősége. = Gazdag föld – szegény ország. Bp. 2005. 28–32. 28 Az 1620-as években vannak ilyen próbálkozásai. Axel Oxenstjerna 1628-as, az erdélyi svéd követnek írt levelében említi, hogy Bethlen és Gusztáv Adolf szeretnének az európai rézkereskedelem irányítói lenni. L. Jozef Vlachovic: i. m. 624–625. A szerző szerint a harmincéves háború miatt megnehezedik az erdélyi réz északra szállítása. I. m. 626. 29 Ez év májusában, októberében és novemberében. Kh. 112, 119, 120. 30 Kh. 272, 309, 491. 31 Moldovai György 1612. június 26-án fizet vámot ide irányuló árujáért. Kh. 173. 32 Kh. 177, 206.

EME ÓN ÉS RÉZ A KOLOZSVÁRI KÜLKERESKEDELEMBEN (1599–1637)

99

kosodáshoz, amely nem pontosan azonos a már többször észlelt, kizárólag útirányra való szakosodással. Kereskedők. Már többször megemlítettük, hogy kb. négy évszázaddal ezelőtt még nem lehet beszélni a kolozsvári kereskedők árufajtára vagy bizonyos áruegyüttesre való szakosodásáról.33 Ez az észrevétel érvényes az ónnal és rézzel kereskedő kolozsváriakra is, azzal a kiegészítéssel, hogy sokan közülük többször is fizetnek harmincadot főleg Lengyelországból, Bécsből vagy Eperjesről visszatértükben, ahová kolozsvári árut vittek, és ahonnan többek között vagy kizárólag fémet (ónt, rezet, esetleg vasat, acélt) hoztak.34 Ha ez még nem is a modern idők szakosodása, mégis igen fontos jelenség, mert arra utal, hogy a l7. század első felében már Kolozsvárra is behatolt a társulás bizonyos formája, még ha nem is beszélhetünk a század végén beinduló ,,kompániákról”, olyan kereskedelmi társaságokról, amelyek több országon is áthatolnak, s feltétlenül megtermékenyítik a régió gazdaságát. Áremelkedés. A Kh. 74–77. oldalán néhány példával szemléltetjük azt, hogy Kolozsváron a l7. század negyedik évtizedének első felében tapasztalható az árak – minden bizonnyal külföldi és régebbi – emelkedése. A harmincadvám összegének emelkedése utal erre az európai jelenségre, s abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ezt a fekete ón tonnájáért kiszabott harmincadvám növekedésével is érzékeltethetjük. Ez a század első évtizede végén meglévő harmincadvámhoz, az 1610-ihez képest már 1632-ben, nem pedig 1633-ban, mint a táblázat mutatja, 35 150 százalékkal emelkedett: 28 dénárról 42 dénárra (az 1610-es harmincadot 100 százaléknak vettük). A rézre vonatkozó adataink nem olyan egyértelműek, mint az ón esetében, így pontos áremelkedést nem tudunk megállapítani. Mindenesetre Kolozsvár esetében az 1630as évek első felében látjuk megvalósultnak az ,,árforradalom” hatását, és ezt feltétlenül abban az értelemben, ahogyan azt Zimányi és Prickler közli.36 Azt hisszük, Bethlen Gábor 1625-ös és 1627-es reformjai nem csökkentették a kolozsvári külkereskedelem vámárait, hiszen európai jelenségről van szó. 37 Mindenesetre a kolozsvári harmincadbevételekben tükröződő európai árnövekedés adatokra alapozott tény. Következtetések. Az ón és réz kolozsvári harmincadolása, az ezzel (is) foglalkozó kereskedők személyisége,38 az európai ,,árforradalom” kolozsvári kivetülése új idők eljövetelét jelzi. Politikailag a Habsburg Birodalom általi bekebelezésre volt szükség, társadalmilag pedig főleg a falvakban lejátszódó folyamatokra, hogy ezek az új idők Erdélyben elodázódjanak.

33 Pl. Francisc Pap: Comercianţi în viaţa obştească a Clujului (sec. XVI-XVII). Acta Musei Napocensis. 32. II. 102, 107; Uő: Tricesima clujeană pentru fier şi oţel (1599-1637) stb. 34 A gyakrabban előforduló esetek közül megemlítjük Moldovai György, a Lutsch-házaspár, Jenei Szőcs János és mások nevét. L. Kh. 554, 560–562. stb. 35 Kh. 76–77. 36 ,,...az »árforradalom» nem egyszerű infláció volt. Egy egyszerű pénzromlási folyamatnál egyenlő arányban emelkednek a különféle árucikkek árai [...] Az »árforradalom« idején azonban [...] Magyarországon is – az értékviszonyok teljes átrendeződése következett be [...]” Tegyük hozzá: Kolozsváron is a meglévő adatok szerint, s így feltehetően Erdély más kereskedővárosaiban is, ,,az áruforgalom nem csupán inflációs jelenség [...], hanem egy vagy több hosszú lejáratú, alapvető társadalmi változás tükröződése [...]” Zimányi Vera – Harald Prickler: Konjunktúra és depresszió a XVI–XVII. századi Magyarországon az ártörténet és a harmincadbevételek tanúságai alapján; kitekintés a XVIII. századra. Agrártörténeti Szemle, 1974. 1–2. füz. 91. 37 L. Buza János: Az első európai infláció és magyarországi hatása (1618–1628). Aula, 1991. 1. sz. 101., azzal a megjegyzéssel, hogy az európai infláción kívül a már megkezdődött társadalmi-gazdasági folyamatoknak is befolyásolniuk kellett a kolozsvári árnövekedést. 38 Redlich megjegyzi, hogy ez idő tájt Európa-szerte létrejött már, külön foglalkozási ágként, az árubehozatallal és -kivitellel foglalkozó szakemberek külön, sajátos csoportja, s ez már előrevetíti a későbbi polgári nagykereskedő foglalatossági körét (Fritz Redlich: Der Unternehmer. Göttingen 1964. 105.).

EME Makk Ferenc

A Szegedi Középkorász Műhely tizenöt éve (1992–2007) A Szegedi Középkorász Műhelyt – mint civil szakmai szervezetet – Kristó Gyula profeszszor hozta létre, alapította meg 1992 áprilisában, a Műhely tehát éppen most tizenöt éves. Az alapítóról és a tizenöt éves munkáról kívánok most néhány gondolatot elmondani. Kristó Gyula 1962-ben történelem–magyar szakon fejezte be egyetemi tanulmányait a szegedi JATE-n. 1969-ben a kandidátusi, 1977-ben a történettudomány doktora fokozatot szerezte meg, s 1998-ban lett az Akadémia levelező tagja. 1962-től 2004 elején bekövetkezett haláláig folyamatosan ezen a Bölcsészkaron dolgozott. Kristó Gyula professzor hatalmas szakmai-szellemi örökségének két nagy fontosságú alkotóeleme van: az egyik a páratlanul gazdag szakirodalmi tevékenysége, a másik pedig kivételes tudományszervező munkássága. Kristó professzor mint a magyar középkorkutatás legnagyobb alakja 103 könyvet írt, 25 kötetet szerkesztett, és több mint 600 tanulmányt, cikket publikált 12 nyelven. Sokoldalú tudományszervező tevékenységének pedig legfontosabb eredménye a Szegedi Középkorász Műhely, amelyet egészen haláláig vezetett. A Műhely 1992-ben azért alakult meg, hogy a szegedi medievisták publikációs lehetőségeit, főleg könyveik kiadását biztosítsa. Idővel azonban a Műhely a szegedi középkorkutatók (elsősorban a magyar középkorral foglalkozó szakemberek) szakmai munkálkodásának sokoldalú összefogását is magára vállalta, miután a nagy történelmi évfordulók (honfoglalás, államalapítás) a legkülönbözőbb formában – konferenciák, gyűjteményes kötetek, előadássorozatok révén kollektív csapatmunkák sorozatát igényelték. Magának a Műhelynek mint a magyar medievisztika fellegvárának a megteremtése igen komoly szakmai eredménynek minősült. Hiszen önmagában jelezte: az 1990-es évek elején az 1945-öt követő negyedszázados apály után (mialatt egyetlen minősített középkorász sem dolgozott állandó jelleggel Szegeden) az 1960-as évek végén beindult kutatások során a városban – az egyetemen, a főiskolán, a levéltárban és a múzeumban – magas tudományos minősítéssel rendelkező szakemberek vezetésével már számos középkorkutató dolgozott, akik a magyar középkor (és az előidők) kutatását tekintették élethivatásuknak. Kristó professzor halála után, 2004 tavaszán megtörtént a Műhely vezetőségének újraválasztása: az új elnökséget mellettem Blazovich László levéltárigazgató, Szegfű László főiskolai tanár, Szarka József, illetve Sebők Ferenc titkár alkotja. A Műhely változatlanul nagy szakmai tekintélynek örvend, amit az is mutat, hogy ma már több új tagja van a középkorász görög–latin filológusok, az egyetemes történészek és a szlavisták (H. Tóth Imre professzor és kollégái) köréből. A korábbiakhoz hasonlóan ma is a Műhelyhez tartozóknak tekintjük nemcsak a hivatalos tagsággal rendelkező szakembereket, hanem azokat a kutatókat is, akik érzelmileg és szakmailag erős szálakon (egyetemi diploma, PhD-képzés, közös munka révén) tudatosan kötődnek a Műhelyhez, és ezt a kötődést vállalják is. A többségben levő szegedi kollégákon kívül számos pécsi és budapesti medievista – összesen mintegy 25–30 fő – munkájára van hatással a Műhely. A pécsiek egyébként 2006 tavaszán kiváltak, amikor középkorász és újkorász szakemberekből létrehozták saját, ún. Alkotó Műhelyüket. Velük az együttműködés új alapokra helyeződött. A pontosság és a teljesség kedvéért hozzá kell tenni: a Középkorász Műhely a szegedi középkorkutatásban ma már nem igényel és nem is igényelhet kizárólagosságot magának. Ugyanis a Móra Ferenc Múzeumban, illetve a kari Régészeti Tanszéken folyó Középkori régészeti

EME A SZEGEDI KÖZÉPKORÁSZ MŰHELY TIZENÖT ÉVE (1992–2007)

101

munkálatok zömükben nem kapcsolódnak a Műhely tevékenységéhez, és hasonlóképpen az orientalisztikai (főként turkológiai és arabisztikai) kutatások külön műhelyben önállóan folynak karunkon Róna-Tas András professzor korábbi kezdeményezésére. Ezek a kutatási irányok számos ponton kapcsolódnak egymáshoz. olykor természetszerűleg rivalizálnak egymással, a legtöbbször azonban szakmailag sokszínűen kiegészítik egymást (pl. PhD-képzés, közös kötetek és közös konferenciák nyomán) a szegedi és a magyar történettudomány javát szolgálva. Kristó professzor 1992-ben kiadási céllal hozta létre (s egészen haláláig vezette) a Szegedi Középkortörténeti Könyvtárat, a Műhely könyvsorozatát, amely a maga nemében nemcsak hazánkban, hanem egész Kelet- és Közép-Európában ma is unikumnak számít. A sorozat új szerkesztőjeként elmondhatom: a sorozat nem szakadt meg, hanem továbbra is él a Műhely gondozásában. Az alapító professzor életében a sorozat keretén belül 19 könyv jelent meg, azóta újabb 4 kötetet adtunk ki. Így 2004-ben megjelentettük Kristó Gyula Erdélymonográfiáját román nyelven (Ardealul timpuriu [895–1324]), ami előzőleg 2002-ben Szegeden magyarul, 2003-ban pedig Budapesten angolul és 2006-ban Németországban németül is napvilágot látott. A könyv bemutatja Erdély történetét a honfoglalástól 1324-ig, s eközben bebizonyítja, hogy a jelenleg is ott élő három náció (magyar, német, román) mindegyike bevándorló nép volt Erdélyországban, s közülük a legkésőbb – a 12–13. század fordulójától a románság telepedett be Erdély földjére. Nem kétséges, hogy a román történészekre, akik népük egész históriáját a dákoromán kontinuitás elvére építik, ez a tudományos eredmény-koncepció megrázó erővel hat, és remélhetőleg előbb-utóbb korrekt szakmai vitákat fog kiváltani, bár öt év alatt a mai napig – tudomásom szerint – egyetlen román írás sem látott napvilágot a könyvvel kapcsolatban. 2005-ben és 2006-ban 3 kötetet jelentettünk meg: Font Márta könyvét, Nótári Tamás művét és egy forrásgyűjteményt. Utóbbi kötet az 1050 és 1116 közötti magyar história hazai és külföldi forrásait adja magyar nyelven részletes jegyzetapparátus (kb. 1900 jegyzet) kíséretében. Ez utóbbi munka 18 – szegedi, budapesti, pécsi és újvidéki – szakember kollektív alkotásának számít; a szerkesztők: Thoroczkay Gábor és Makk Ferenc. Ez a kötet a Kristó Gyula irányításával készült azonos jellegű – A honfoglalás korának írott forrásai és Az államalapítás korának írott forrásai címet viselő – művek folytatásának tekinthető. Más munkákhoz hasonlóan ez a forráskötet is jól mutatja, hogy a Szegedi Középkorász Műhely egyik fő erőssége a kollektívcsapatmunka. Jelenleg két új kézirat munkálatai folynak. Elmondható tehát, hogy a Középkortörténeti Könyvtár léte a jövőben is folyamatosan biztosított; a művek megjelentetéséhez azonban – az eddigiekhez hasonlóan – továbbra is szükség van szponzoraink (pl. a Bölcsészkar) anyagi támogatására. A Műhelyhez tartozó szakemberek természetesen a könyvtársorozaton kívül más kiadóknál ugyancsak publikálnak köteteket. Így 2005-ben Szegeden látott napvilágot Blazovich László népszerű Szeged-kismonográfiája Szeged rövid története címmel és A szász tükör című forráskiadvány (Schmidt Józseffel közösen készítve). Hasonlóan 2005-ben adták ki a lengyel– magyar medievista professzor, Boba Imre emlékének szentelt kötetet, amelyet Petrovics István szerkesztett. A Pannonica Kiadó 2005 karácsonyára bocsátotta piacra A magyar középkor története című hatalmas és reprezentatív művet, amely a Magyar Századok sorozatában korábban kiadott első 6 kötet anyagát hozza felfrissített változatban. A híres Hóman–Szekfű-féle Magyar Történethez hasonló, új magyar történeti szintézis első részének tekinthető középkori opus tartalmazza Kristó Gyula, Makk Ferenc és Almási Tibor docens korábbi négy kötetét is. Annak idején Kristó professzor főszerkesztésében 70 szakember munkája révén készült e1 a Szegedvárosmonográfia négy kötete, amely 1944-ig tárgyalja a város históriáját. A hiányzó 5. kötet

EME 102

MŰHELY

pedig Blazovich László szerkesztésében hamarosan olvasható és elérhető lesz minden érdeklődő számára. De a fiatalabb kutatói korosztály is egyre gyakrabban mutogatja oroszlánkörmeit a szakma arénájában. 2004-ben adták ki Piti Ferenc tudományos főmunkatárs kötetét (Szabolcs megye hatóságainak oklevelei. I.), s 2005-ben tették közzé Nótári Tamás forrásfeldolgozó munkáját (Források Salzburg kora középkori történetéből). Ugyanebben az időszakban jelent meg a Műhely tagjának számító Szántó Richárd két könyve (Anglia társadalmi és politikai struktúrái [11–15. század]; Európai dinasztiák), mindkét könyv a szegedi egyetemi oktatás céljaira készült. Művelődéstörténeti jellegű Marton Szabolcs munkája, amely Az italok és az italozás címet viseli (2004). Szabados György főmunkatárs historiográfiai jellegű PhD-értekezését (A magyar történelem kezdeteiről) 2006 őszén a Balassi Kiadó tette közzé. Az utóbbi években Kőfalvi Tamásnak pedig három könyve jelent meg a Nemzeti Tankönyvkiadónál. A Műhely munkatársainak írásait az országos szaklapok (pl. Századok, Történelmi Szemle, Hadtörténelmi Közlemények, Levéltári Közlemények) és emlékkötetek, valamint külföldi folyóiratok, intézeti kiadványok is bőségesen közlik. Utóbbiak közül elsősorban az egyetemi Acta Historica, az Aetas, a Chronica és a főiskolai Belvedere tematikus számaira gondolok, amelyeknek szerkesztése a jelzett időszakban Koszta László, Hunyadi Zsolt, Almási Tibor, Makk Ferenc és Szegfű László nevéhez fűződik. A Műhely szakmai közösségének kétségtelenül legnagyobb és legmaradandóbb szellemi vállalkozása az Anjou-kori oklevéltár, ami teljes egészében szegedi középkorászok részvételével készül. A munkálatok az 1980-as években indultak el Kristó professzor irányításával, aki egészen haláláig a szerkesztőbizottság elnöke volt. Az első kötetet 1991-ben Kristó Gyula tette közzé, majd még hat és fél regesztakötetet készített. Eddig összesen 22 kötet jelent meg önálló könyv formájában, ezeket – különböző mértékben – Almási Tibor, Blazovich László, Géczi Lajos, Kőfalvi Tamás, Makk Ferenc, Piti Ferenc, Sebők Ferenc és Tóth Ildikó készítette. De Piti Ferenc már két újabb kötet anyagát is összeállította. Megtörtént a szerkesztőbizottság újjáalakítása (elnök: Almási Tibor, tagok: Blazovich László, Érszegi Géza főlevéltáros, Makk Ferenc és Piti Ferenc). Összességében az oklevéltár a magyar történettudomány egyik kiemelkedő forráskiadásának minősül. E vállalkozás révén Szeged a forráskiadásban is a nemzetközi élvonalba került. A külföldi, főleg francia szakemberek részéről igen komoly az érdeklődés iránta, amit az is jól mutat, hogy részvételükkel a közeljövőben Szegeden nemzetközi Anjou-konferenciát fognak rendezni a Középkori Magyar Történeti Tanszék szervezésében. Az Akadémia elismerésre méltóan segíti ezeket a kutatásokat nemcsak jelentős anyagi forrásokkal (2004: 55 millió Ft), hanem azáltal is, hogy azt a háromfős medievisztikai kutatócsoportot, amit még 1999-ben Kristó Gyula szervezésével hozott létre a szegedi Történeti Intézet keretén belül, 2005-ben egy tudományos segédmunkatársi állással bővítette, és 2006-ban újabb három évre meghosszabbította vezetésem alatt. Egyébként megjegyzem, hogy a Műhely gondozásában az elmúlt 15 évben összesen 60 különböző kötet jelent meg. A kutatócsoport, amelynek legfőbb feladata éppen az Anjou-kori oklevéltár munkálataiban való részvétel, mind a négy szegedi tagja saját nevelésű medievista. Ugyanez a helyzet lényegében a Középkori és Kora újkori Magyar Történeti Tanszék és a Történeti Segédtudományok Tanszék esetében is. Kristó professzor irányításával kezdettől fogva arra törekedtünk, hogy a tudományos utánpótlást tehetséges szegedi tanítványaink köréből biztosítsuk. Ez a bevált gyakorlat folytatódik továbbra is, hiszen 2004-ben és 2005-ben egy-egy tanítványunkkal sikerült gyarapítani legfiatalabb munkatársaink számát. Az utánpótlás kinevelésére szolgál a medievisztikai képzés és a PhD-képzés. A medievisztika szakot az ország egyetemei közül

EME A SZEGEDI KÖZÉPKORÁSZ MŰHELY TIZENÖT ÉVE (1992–2007)

103

elsőként 1993-ban indítottuk Kristó Gyula irányításával. A hároméves képzés ma is töretlenül folytatódik, jelenleg mintegy 15 hallgató végzi főszakjai mellett. Ma Petrovics István látja el a szak oktatásának koordinálását. Hasonlóan nem állt le, hanem változatlanul működik a medievisztikai PhD-képzés is, amit 1994-ben – az országban ismét csak elsőként – kezdtünk el Kristó Gyula vezetésével. Eddig hazánk különböző helyeiről – Pécsről, Szegedről, Budapestről és Nyíregyházáról – 54 hallgató vett, illetve vesz részt a hároméves PhD-képzésben; a jelenlegi létszám 9 fő. Szegeden eddig (2007 elejéig) a medievisztika területén összesen 26-an szereztek, illetve honosítottak PhDfokozatot, közülük 11 szakember egyéni felkészülés keretében tette ezt. A medievisztikai program vezetőjeként nyugodt szívvel állíthatom: a korábbi lendület nem hagyott alább, hiszen az utóbbi 3 évben 13 védés volt. s már egy újabb benyújtott dolgozat vár megvédésre 2007 első felében. Külön érdekesség az, hogy Gálffy László fokozatszerzése kapcsán 2005-ben a medievisztikában lezajlott az első közös, francia nyelvű magyar–francia PhD-védés Olajos Terézia professzornő elnökletével. A védés sikerét és a fokozat értékét bizonyítja az, hogy a francia témájú disszertációt Franciaországban fogják kiadni az angers-i egyetem jóvoltából. Elhelyezkedési gondok természetesen nálunk is vannak, de az általunk képzett PhD-hallgatók nemcsak a szegedi Bölcsészkaron és a Főiskolai Karon, hanem a budapesti, pécsi, veszprémi egyetemen, a szombathelyi főiskolán, az MTA Történettudományi Intézetében és több közgyűjteményben (levéltárban, könyvtárban, múzeumban) is eredményes és sikeres munkát végeznek a magyar középkor kutatása és feltárása érdekében. Fiatal szakembereink hazai és nemzetközi fórumokon gyakran megmérettetik magukat szélesebb szakmai plénum előtt. Ez megkezdődik már PhD-hallgató korukban. Kristó akadémikus irányításával 1999-től kétévenként szerveztük meg a szegedi medievisztikai PhD-konferenciákat. E hagyományt folytatjuk: 2005-ben megrendeztük a 4. és most június elején megtartjuk az 5. PhD-konferenciát; mindegyik konferencia anyagát külön kötetekben jelentettük, illetve jelentetjük meg. A kristói szakmai örökség ápolása céljából a család által létesített s különböző (egyetemi és városi) szponzorok révén támogatott Kristó Gyula Alapítvány Kuratóriuma 2005 és 2006 őszén két-két fiatal kutatónak (a szegedi Piti Ferencnek, Kőfalvi Tamásnak és Szabados Györgynek, illetve a budapesti Thoroczkay Gábornak) ítélte oda a Kristó Gyula-díjat. A szegedi medievisták (nemcsak a fiatalok) meglehetősen sűrűn vesznek részt hazai és külföldi konferenciákon, s ők maguk is gyakran szerveznek szakmai rendezvényeket. 2004 őszén úttörő kezdeményezésként került sor egyetemünkön Koszta László irányításával szegedi, budapesti, kolozsvári és bukaresti kutatók részvétele mellett magyar–román történésztalálkozóra, amelynek témája Hunyadi Mátyás király és Ştefan cel Mare moldvai fejedelem történeti szerepének szakmai értékelése volt. Ez a konferencia is illusztrálhatta azt, hogy a magyar–román történészi közeledés rendkívül nehéz, de ha soha nem ülünk le egymás mellé, akkor soha nem is lesz közeledés a két szakmai tábor között. 2005 májusában zajlott le Szegeden a Középkori és Kora újkori Magyar Történeti Tanszék szervezésében a Deér-konferencia annak a Deér Józsefnek az emlékére, aki 1934 és 1940 között a szegedi egyetem neves medievista történészprofesszora volt, s emigrálása után – noha külföldön ma is a legismertebb magyar történésznek számít – itthon, főleg Szegeden, nevét és emlékét is igyekeztek minél jobban elhallgatni. Mindezeken a rendezvényeken a Műhely tagjai előadásokkal is szép számmal képviseltették magukat. Hasonlóan fog ez történni a 2007-re tervezett nemzetközi szegedi Anjoukonferencián is. A Deér-emlékülés a szakma nyilvánossága előtt megmutatta, hogy a szegedi medievisták Kristó Gyula nyomán tudatosan felvállalják és ápolják a nagy elődök emlékét és szellemi hagyatékát. Kristó professzor ugyanis nemcsak támogatta Makón a Mályusz Elemér-,

EME 104

MŰHELY

Kétegyházán pedig a Márki Sándor-emlékkonferenciát, hanem aktív részvételével jelentősen emelte is azok szakmai súlyát. A példaképnek tekintett elődök kultuszának megteremtése jegyében – a Középkorász Műhely teljes egyetértésével – helyeztette el Koszta László tanszékvezetői szobája falára a legnevesebb szegedi medievista professzorok (Erdélyi László, Márki Sándor, Fógel József, Mályusz Elemér, Deér József és Kristó Gyula) fényképét. E középkorászok valamennyien akadémikusok voltak.

EME Id. Frivaldszky János

Ifj. Cserey Farkas és a neptunisták Ifj. Cserey Farkas (1773–1842) művelt erdélyi nemesúr volt. A nyelvújító irodalmár Döbrentei Gábor tiszteletére emlékérmet veretett, Csokonainak pedig emlékművet szándékozott állítani. Érdekelte az ásványtan és botanika is. A jénai mineralógiai társaság tagja volt, krasznai birtokán botanikus kertet létesített. Tervet dolgozott ki egy botanikus kert létrehozására Kolozsvárt, sőt egy Erdélyi Tudós Társaság felállítására is. Értekezést adott ki a Falusi nevelésnek módjáról (Nagyvárad 1806). Birtokain szociális intézkedéseket vezetett be. Széles körű levelezést folytatott,1 többek közt Kazinczy Ferenccel, akinek egy ideig leghívebb barátja volt. Több száz levelet írtak egymásnak. A kapcsolatot Kazinczy kezdeményezte, első levelét 1805. március 6-án mint művelődést pártoló úrnak írja.2 Rövidesen összebarátkoznak, 1805 októberében Kazinczy Csereyt meg is látogatja. Ettől kezdve Kazinczy mintegy tanár- vagy apaszerepbe kerül Csereyvel, rendszeresen oktatgatja.3 Cserey, bár meggyőződéses katolikus, a többi felekezethez tartozókkal sem bánik másképpen, mint a saját felekezete tagjaival. Ez a – mai kifejezéssel – hétköznapok ökumenizmusa láthatóan örömöt is szerez neki. Ennek szellemében 1805. október 14-én írt levelében elmondja tervét Kazinczynak, miszerint két erdélyi mineralógusnak közös emléket kíván állítani a kolozsvári akadémia ásványtani gyűjteményében – Fridvaldszky Jánosnak Erdély minerológiájáért, amelyet kiváló műnek tart, bár jezsuita szerző műve, valamint a református Benkő Ferencnek, utóbbinak 1786-ban megjelent Magyar mineralógiájáért, amely Werner munkájának fordítása.4 E felvetésre azonban Kazinczytól választ nem kap. Ezenközben megfogalmaz egy latin beadványt említett szándékáról a kolozsvári akadémia elöljáróinak, ezt 1805. november 10-én elő is terjeszti. Eltelik egy év, azonban sem az akadémiától, sem Kazinczytól nem kap erre a felvetésre választ, pedig utóbbitól sűrűn érkeznek levelek.5 1806. október 27-én újra megemlíti az ügyet Kazinczynak. 6 Kazinczy változatlan hallgatása ellenére a beadvány másolatát 1806. november 26-án megküldi mesterének bírálatra, hátha azért maradt válasz nélkül, mert nem volt illendően megszövegezve; ám inkább az a gyanúja, hogy Benkő református volta lehet az oka az elöljárók hallgatásának.7 E harmadik levélre fél év múlva,8 1807. május 18-án végre reagál Kazinczy. Leveléből kiderül, hogy eddig miért kerülte ezt a kérdést, sőt az is, hogy most miért látta elérkezettnek az időt a válaszadásra. Idézi egy Bécsben frissen megjelent mű9 előszavát, amelyben a szerző, Sartori lesújtóan vélekedik egy bizonyos evangélikus prédikátorról, Klein Mihályról, aki – bár a jénai természetkutatók egyesületének tagja – mégis vakon követi az „obscurus Friedwaldskyt” Kircher művét illetően. 10 Hozzáteszi Kazinczy, hogy túlságosan ne angazsálja

1 Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. I–XIV. Bp. 1891–1914. II. 288; Vitéz Györe Pál: Ifjabb Cserey Farkas (1773–1846). Nagykőrös 1944. 9, 33–40. 2 Györe Pál: i. m. 12. 3 Györe Pál: i. m. 15. 4 Kazinczy Ferenc levelezése. Közzéteszi Váczy János. I–XXI. Bp. 1890–1911. III. 452. 5 Kazinczy Csereynek közben 1805. november 16-án, december 22-én, 1806. január 1-jén, 11-én, 18-án, február 11-én, 14-én, március 14-én, április 21-én, 29-én, május 19-én, 27-én, 29-én, június 10-én, július 24-én, 31-én, augusztus 19-én, szeptember 7-én, 23-án, 25-én, 30-án, október 9-én, 21-én írt leveleket. 6 Kazinczy Ferenc: i. m. IV. 386. 7 Kazinczy Ferenc: i. m. IV. 407. 8 Kazinczy Csereynek közben 1806. november 11-én, 15-én, december 1-jén, 7-én, 21-én, 27-én, 29-én, 1807. január 24-én, február 2-án, 21-én, március 3-án, 12-én, 30-án, április 6-án, 7-én, 16-án, május 1-jén, 11-én, 17-én írt leveleket. 9 Franz Sartori: Naturwunder des Oesterreichischen Kaiserthumes. I-II. Anton Doll, Wien 1806. 10 „Prediger Klein zu Pressburg [...] mit blindem Vertrauen den obscuren Friedvalsky copiren konnte.” (Franz Sartori: i. m. I. VII.)

EME 106

MŰHELY

magát Fridvaldszky érdekében.11 Cserey leforrázva mentegetőzik postafordultával, 1807. június 21-én kelt levelében: „Friedwalsky írt olyat, a mi úijab tapasztalások után máskép találtatott: de Erdélynek Oryktognosiáját, és Geognosiáját csak ugyan ugy irta, hogy valóba van – mit tehet eő arrul, hogy az akkori kor ugy hitte, ugy tudta azon dolgokat, s nem érdemet tett é, hogy szóljon arrul, a mirül szóllani szükséges volt és előtte mély hallgatás uralkodott a ködös homályba.”12 Ezzel az emléktábla állítása végleg lekerült a napirendről. Mint monográfusa, Györe Pál megállapítja, Csereynek az „irodalomról és tudományról [...] nem voltak nézetei. Azt fogadta el, amit Kazinczytól vagy másoktól hallott,”13 „csupán visszhangja” volt Kazinczynak.14 Az ember kétszáz év után nem nagyon érti, miről van itt végül is szó. Valójában ki ez a Kircher, akinek Fridvaldszky oly szégyenletes módon a követője? Athanasius Kircher szintén jezsuita volt, akinek Mundus subterraneus, in quo universae naturae majestatis et divitiae demonstrantur (Amstelodami 1664–1678) című műve hozta először köztudatba bányászok megfigyelései alapján azt a tényt, hogy a Föld belsejében tűz van, s a vulkánok hegyképzőek. A felvilágosodás korában a sötét középkort képviselő jezsuita szerző műve természetesen reflexszerűen váltott ki ellenállást, s megszülte e „vulkánista” elmélet ellentétét, a „neptunizmust”, a minden kőzetet tengeri üledékként eredeztető szemléletet. A neptunizmus atyja Christoph Traugott Delius bányászati szakember volt, aki az ércteléreket még üledékes kőzeteknek tekintette,15 s erről írt értekezéseket.16 Delius híve, a szintén bányászati szakember Ignaz von Born (1742–1791) gondoskodott kéziratainak kiadatásáról. Kapcsolatuk szorosságára utal, hogy Delius 1779-ben Bornt tette meg leánya gyámjának.17 A jezsuita novíciusból lett szabadkőműves Born 1770. évi bánsági utazásáról írt művében megsemmisítő gúnnyal ír a jezsuita Fridvaldszkyról és Minerológiájáról,18 holott ez a kincstári kamaratisztviselők részére megírt ásványtani topográfia alapos bécsi egyetemi előtanulmányok és széles körű helyi tapasztalatok után megírt úttörő munka volt nemcsak Erdély, hanem Magyarország tudománytörténetében is. 19 Born a Minerológiáról még annak 1767-ben történt megjelenése előtt, 1766-ban tudomást szerzett. D. G. Schrebernek 1767. január 2-án írt levelében idézi egy, Nicolaus Poda selmecbányai professzortól kapott levél részletét, amelyben ez azt írja, hogy csak akkor küldi meg neki a „tűzgépek” leírását, a részére gyűjtött ásványokat, valamint Fridwalzki ásványtanát, amennyiben Born előbb teljesíti ígéretét.20 Ismerve a posta akkori sebességét, Poda ezt a levelet még a tél elején írhatta, ám a használt kifejezésből ítélve nem ekkor került szóba köztük először e munka. Az említettek megküldését ennélfogva még ezt megelőzően kérhette – talán 1766 őszén – Born Podától. 11

Kazinczy Ferenc: i. m. V. 35–37. Kazinczy Ferenc: i. m. V. 52. 13 Györe Pál: i. m. 32. 14 Györe Pál: i. m. 4. 15 Mihalovits János: Delius Kristóf Traugott ... vázlatos életrajza és kisebb művei. Sopron 1937. 68–71; Papp Gábor: Born Ignác könyvtárának hungaricumai.Technikatörténeti Szemle 1993. 95–128, 112. 16 Delius, Christoph Traugott: Abhandlungen über den Ursprung der Gebirge und der darin befindlichen Erzadern. Leipzig 1770. 17 Ignaz von Born: Briefe über mineralogische Gegenstände auf seiner Reise durch das Temeswarer Bannat, Siebenbürgen [...] geschrieben. Frankfurt und Leipzig 1774. 61–74; Papp Gábor: i. m. 1993. 112. 18 Ignaz von Born: i. m. 1774. 19 Csetri Elek – id. Frivaldszky János: A köz hasznára – az Ég kegyelmével. Fridvaldszky János a jezsuita, tudós és feltaláló (1730–1784). METEM, Bp. 2003. 93–118; id. Frivaldszky János: Erdély első ásványtana. Természet Világa, 2007. július. 330–331; Uő: Erdély és egyúttal Magyarország első ásványtana kétszáznegyven éves. Magyar Könyvszemle 2007. 3. 367–370. 20 „Halten sie ihr Wort, so sollen Sie [...] nächstens mit einige Mineralien, die ich vor Sie gesamlet, und P. Fridwalzki Minerologia Dacica erhalten.” Dopisy Ignáce Borna D. G. a J. Ch. D. Schreberům. (Szerk. Beran, Jiři.) Praha, 1971. 33. 12

EME IFJ. CSEREY FARKAS ÉS A NEPTUNISTÁK

107

Born a könyv megjelenéséről Samuel von Brukenthal erdélyi gubernátortól hallhatott, ő pedig magától a szerzőtől. A szász báró és Fridvaldszky jól ismerték egymást,21 mi több, monográfusa szerint a Minerológia hatására kezdett el maga is ásványokat gyűjteni. 22 Brukenthal pedig ismerhette az erdélyi születésű Bornt, akinek apja erdélyi bányavállalkozó volt, és vállalkozását fia megörökölte.23 Ezenkívül Born is, Brukenthal is szabadkőműves volt, s ehhez magától értetődően tartozott hozzá a tisztelgő és hasznos hatósági kapcsolatot építő látogatás. Brukenthal élőszóbeli közlésére utal az a körülmény, hogy Born a szerző többféleképpen írt nevét az átlagosnál erősebben torzítva adja tovább Podának.24 Born bányaérdekeltségei felügyelete céljából 1762 és 1768 közt több ízben látogatott el csehországi lakhelyéről Erdélybe, legvalószínűbben az 1762, 1764, 1765, 1766. és 1767. években.25 Közvetlenül magát Brukenthalt nem kérhette meg a könyv beszerzésére, hiszen Born rangban jóval alatta állt, Podát viszont igen, ellenszolgáltatást ígérve,26 aki – mint szintén jezsuita – a kolozsvári rendtársa Minerológiáját könnyen meg tudta szerezni. Poda 1765-ben került Selmecbányára. Born 1766-ban fejezte be tanulmányait Prágában. Ez az erdélyi útja éppen 1766 őszén történhetett, amikor már Fridvaldszky Hadik András kíséretében hazaérkezett nagy gyűjtőútjáról, s lehetett tudni arról, hogy eredményeit könyvben fogja megjelentetni. Born Podával Erdélyből Csehországba hazatérőben Selmecbányán találkozhatott. Kettőjük kapcsolata később odáig fejlődött, hogy a jezsuita Poda az 1780-as években Born páholyának tagja lett.27 Amint Born Brukenthalhoz, a szabadkőműves Kazinczy Bornhoz 1786-ban zarándokolt el mint szabadkőműves tekintélyhez. 28 Tudta, hogy „Bécsben a Born páholya a tudományok előbbre vitelét vette célul”,29 és vagy közvetlenül tőle, vagy a látogatás kapcsán munkásságát tanulmányozva találkozhatott az általa pellengérre állított Fridvaldszky nevével is. Ez a magyarázata a feltűnő hallgatásának, amikor Cserey Fridvaldszkyt emlegeti. Kazinczy már tudja, hogy kiről van szó, hogyan kell hozzáállni az illetőhöz, ám Cserey iránti tapintatból hosszú ideig nem reagál. Sartori említett könyvének előszavában mesterei közt egyebek közt – nem véletlenül – Bornt, Deliust sorolja fel,30 s arról is biztosítja olvasóit, hogy könyvében nincsenek „sem misszionáriusmesék, sem kolostori csodák”,31 ellentétben a nyilván elrettentésül említett Friedwalskyval. Lássuk, mi is van Klein 1778-ban megjelent és még tizennyolc évvel később is bírált könyvében! Elsőként mindjárt azt lehet megállapítani, hogy Klein Kircherről egyáltalán nem ír, Fridvaldszky kolostori meséket tartalmazó Minerológiáját pedig mindössze három olyan ásvánnyal kapcsolatban említi, amelyeknek Erdélyen kívüli előfordulásáról szól. Ez már elégséges ok volt az éles támadás kiváltására. 21

Id. Frivaldszky János: Adatok a szabadkőművesség korai történetéhez. Valóság, 2007. 11. (71–77.) 73–74. Georg Adolf Schuller: Samuel von Brukenthal. Oldenburg 1967. 284. Papp Gábor: i. m. 1993. 102. 24 Mind Brukenthal, mind Born német anyanyelvűek lévén német etimologizálással memorizálták a nevet Fridwalzkinak (a Friede és Walze szavakból) – Born leírva nyilván sohasem látta –, nem véve észre a szóvégi szlávos -sky toldalékot. Erdélyben – ahol Brukenthal élt – nem voltak ilyen nevű családok, Csehországban– ahol Born birtokos volt – ugyan éltek, ám ő soha nem tanult meg csehül, amint magyarul sem (Papp Gábor: i. m. 1993. 103–105). 25 Josef Haubelt: Studie o Ignáci Bornovi. Praha 1972. 16: „Ptáme-li se, kdy mohl být po vystoupení z jezuitského řádu v Sedmihradsku, pak můžeme domnĕnkou odpovĕdĕt, že tam mohl být v létĕ 1762, 1764, 1765, 1766 a 1767.” 26 Born rendszeresen cserélt könyveket és ásványokat (Papp Gábor: i. m. 1993. 102). 27 Papp Gábor: i. m. 1993. 111. 28 Kazinczy Ferenc: Pályám emlékezete. Nemzeti könyvtár. IX. é. n. 78. 29 Kazinczy: i. m. II. 53. 30 Sartori: i. m. 1806. I. VIII. 31 „keine Missionsmärchen, keine Klosterwunder” (Sartori: i. m. 1806. I. XVII.). 22 23

EME 108

MŰHELY

A három hely a következő: Klein kifejti, hogy a Minerológia szerzője a máramarosi gyémántot a keleti gyémántnál nem tartja alábbvalónak,32 említ egy „Rubinen besezte Stufé”-t – bár nem mondja, hol látta – ,33 amint a „Granatensilberstufét”-t sem, ám erről Klein tudja, hogy Körmöcbányán, az elhunyt Petrovitschnál.34 Az ún. máramarosi gyémánt víztiszta, igen kemény kvarcváltozat, amit ebben a korban a gyémánt egyik válfajának tekintettek. Máramarosi lelőhelyét Fridvaldszky írja le legelőször.35 A rubinról pedig ezt írja: „Rubin [...] erdélyi előfordulásáról nem tudok, Magyarországon láttam egy ásványt rubinokkal. A régiek rubinfajtáknak nevezték a Karbunkulust, az Anthracist és a Pyropost.” 36 A szövegösszefüggésből az látszik, hogy egy magyar ásványgyűjteményben láthatta, de lelőhely megjelölése nélkül, s vele együtt talán a mondott, rubinfajtáknak tartott ásványokat is. Nem erdélyi vonatkozás lévén, közelebbit nem ír róluk. A gránátról pedig azt írja, hogy a Fogaras-vidéki Alsószombatfalvánál, ahol a hegyről lesiető patak az Oltba ömlik, „nagyon tiszta gránátkövekkel” van tele.37 Klein megjegyzéséből az derül ki, hogy Fridvaldszkyval személyesen ismerték egymást, méghozzá Körmöcbányán találkozhattak. Klein Mihály (1712–1782), mielőtt pozsonyi lelkész lett volna, előbb körmöcbányai lelkipásztorként szolgált.38 Az adat újabb bizonyíték arra, hogy Fridvaldszky járt Körmöcbányán. Klein könyvéből az is kiderül, hogy ismerte Ignaz von Born Fridvaldszkyt élesen támadó, már említett művét is, hiszen idéz belőle. Az itt olvasottak ellenére nem lehetett előtte az általa személyesen is ismert jezsuitát lejáratni. Klein műve egyébként megvolt Born könyvtárában is.39 Kazinczy Csereynek csak akkor válaszolt, amikor már a frissen megjelent bécsi művel érvelhetett a jezsuita előtt. Sartori műve valamikor 1806 második felében jelent meg, abból ítélve, hogy az előszó kelte 1806. június 27.40 Hogy Kazinczy ennyire frappáns módon tudott reagálni, arra utal, hogy figyelemmel kísérhette kora természettudományos ideológiai küzdelmeit, természetesen az antiklerikális, szabadkőműves oldalon állva. A neptunizmus pedig éppen abban az időben vívta legádázabb harcát a vulkanisták ellen Werner Gottlob Abrahammal (1750– 1817) az élen, aki Delius irányzatának élharcosa volt.41 A küzdelmet azonban ekkor már egyre inkább csak Werner kíméletlen személyisége tartotta fent, halálával a neptunizmus frontja egy32 Klein, Michael: Sammlung merkwürdigster Naturseltenheiten des Königreichs Ungarn. Pressburg und Leipzig 1778. 97. 33 Klein: i. m. 98–99. 34 Klein: i. m. 22. Az Allergnädigste Privilegierte Wiener Anzeigen 3. évf. 82. oldalát idézve. 35 „Erdély határszélén, kiváltképpen Máramarosban igen közönségesek a gyémántok, melyek némely keletieknél sem alábbvalóbbak, a cseh gyémántnál azonban általában keményebbek, az itteni földjeiket művelő parasztok, amikor a lezúduló esők feltárják azokat és a nap sugaraiban igen szépen csillognak, bőségesen gyűjtik őket.” Minerologia magni principatus Transylvaniae seu metalla, semi-metalla, sulphura, salia, lapides & aquae conscripta. A Joanne Fridvaldszky Societatis Jesu Sacerdote. Anno Sal. M. DCC.LXVII Claudiopoli, Typis Academicis Societatis Jesu. 174. 36 „Rubinus [...] Hunc in Transilvania dari nescio, in Ungaria vidi mineram cui complures erant Rubini, antiqui diversas Rubinorum species Carbunculos, Anthraces, Pyropos vocabant.” Minerólogia 174. 37 Minerólogia 175. Itt azonban magyarországi előfordulásról, Granatensilberstuféról nem történik említés. Az Anzeigen hivatkozott helyén sem gránátról esik szó, hanem arról a bizonyos rubinos kőzetről. Az 1773. márciusi számban v. h. monogramista Abhandlung von Ungarischen Edelsteinen. Vom Rubin und Granat című tanulmányában a 82. oldalon ez olvasható: „Hr. P. Fridvalszky berichtet endlich auch dieses noch, daß er in Ungarn eine mit Rubinen besetzte Stuffe gesehen habe […] Er sagt aber nicht, woher und welcher Gegend des Landes diese Stuffe gekommen ist?” 38 Szinnyei József: i. m. VI. 509–510. 39 Papp Gábor: i. m. 1993. 106. 40 Második kiadása 1810-ből való, kétkötetesről hatkötetesre bővülve. Ez Széchényi Ferenc könyvtárában is megvolt. 41 Gottlob Abraham Werner: Neue Theorie über die Entstehung der Gänge. Freiberg 1791.

EME IFJ. CSEREY FARKAS ÉS A NEPTUNISTÁK

109

szerre omlott össze. Ekkor tanítványai (Humboldt és mások) is a vulkanistákhoz csatlakoztak,42 a neptunizmus pedig a tudomány papírkosarába került. Mindezt Kazinczy 1806-ban azonban még nem tudhatta, s rápiríthatott a tájékozatlan Csereyre, akinek sejtelme sem volt a nagy ideológiai háborúról, egyszerűen csak elfogulatlanul vette kézbe és értékelte Fridvaldszky művét. Fridvaldszkynak azóta sincs emléktáblája. Sem Kolozsvárt, sem másutt.

42

Pallas Nagy Lexikona. VII. 910. és XVI. 1020.

EME Almási István

Nagy István, az erdélyi magyar karéneklés megújítója (1907–1983) A két világháború között Erdélyben számos énekkar működött. Túlnyomó többségük férfikórus, közkeletű nevükön dalárda volt. Az első ilyen együttesek a 19. században német, svájci és osztrák dalegyletek mintája nyomán jöttek létre. Legfőbb szerepük a hazafias öntudat ápolása és a nemzeti összetartozás erősítése volt. Az énekkarok tevékenységének összehangolása céljából 1867-ben Aradon megalakult az Országos Daláregyesület. Ennek 1881-ig Erkel Ferenc volt az „országos karnagya”, majd haláláig, 1893-ig a „tiszteletbeli karnagya”. A hetvenes és a következő években újabb és újabb énekkarok létesültek. Nagyobb részük az első világháború utáni megváltozott viszonyok között is fennmaradt, és 1921-ben Brassóban harminc kórus képviselője létrehívta a Romániai Magyar Dalosszövetséget. Ez az intézmény lényegében elődjének, az Országos Daláregyesületnek a hagyományait folytatta. Alapszabályaiban egyebek között feladatként szerepelt „új dal- és zeneegyesületek szervezése, illetve a szervezés előmozdítása”. A lendületes mozgósító munka eredményeként az énekkarok száma évről évre nőtt, és a harmincas évek végén már megközelítette a 370-et, a kórustagoké pedig a tízezret. A Dalosszövetség vezetői elismerésre méltó céltudatossággal és lelkesedéssel irányították a kórusmozgalmat. Tanácskozásokat, vetélkedőket, hangversenyeket, találkozókat, ünnepélyeket rendeztek, karnagyképző tanfolyamokat tartottak, kottákkal látták el az együtteseket, pályadíjakat tűztek ki kórusművek szerzésére, kitüntetéseket, jutalmakat adományoztak, Magyar Dal címmel havi rendszerességgel szaklapot jelentettek meg. A kifogástalan szervezés vitathatatlan hatékonysága mellett azonban a Dalosszövetség műsorpolitikáját korszerűtlen művészetszemlélet és igénytelenség jellemezte. Legtöbbnyire jelentéktelen komponisták értéktelen darabjait ajánlották előadásra. Idegenkedtek mind a klasszikus énekkari irodalom örökbecsű műveitől, mind a kortárs magyar zeneköltők népzenei ihletésű szerzeményeitől. Kodály Zoltán már 1934-ben a Budapesti Hírlapban Szomjas lelkek – nagy alkotások címmel közzétett nyilatkozatában taglalta a zenei élet megoldatlan kérdéseit, és a kórusokkal kapcsolatos tennivalókat szigorú bíráló éllel az alábbiakban foglalta össze: „Ha mi karéneklésünket művészi és nevelő célok szolgálatába akarjuk állítani: annak teljesen újjá kell születnie. A régi dalárda-szellem, üres hazafias frázisaival, magyartalan és művészietlen zenéjével végképp lejárta magát. A vegyeskaré a jövő, az nyit utat a magasabb művészet felé. A dalosversenyek, a művészi szellem hóhérai adjanak helyet dalosünnepeknek, melyek középpontja egy-egy nagyszabású karmű közös előadása legyen, gyerekes versengés helyett.” A következő évben a Békésmegyei Közlönyben napvilágot látott A magyar karének útja című cikke, melyben előbbi gondolatait így fűzte tovább: „A dalárdát ugyanis korlátolt hangterjedelme és művészi értékben oly szegény irodalma arra ítéli, hogy örökké a művészet előtornácában vesztegeljen. A nagy mesterek keveset vagy éppen semmit sem írtak férfikarra. Ellenben a világirodalom számtalan remekében válogathat a vegyeskar. Természetes ez, mert a remekművek az egész élet, az egész világ képét adják, és nem érhetik be az ábrázolás eszközeinek egyik felével és éppen a sötétebb, színtelenebb felével: a férfihanggal.” A kodályi intelmekben megnyilvánuló új felfogás erdélyi térhódítása Nagy István munkássága révén indult meg. A kiváló karmester 1934-ben foglalta el a Marosvásárhelyi Római Katolikus Tanítóképző és Gimnázium ének- zenetanári állását. Az előző évben hegedűművészi oklevelet szerzett Budapesten a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Kemény Rezső, Waldbauer Imre, Weiner Leó, Siklós Albert és Molnár Géza tanítványaként. Marosvásárhely

EME NAGY ISTVÁN, AZ ERDÉLYI MAGYAR KARÉNEKLÉS MEGÚJÍTÓJA (1907–1983)

111

azért vonzotta a fiatal muzsikust, mert ott a Városi Konzervatórium neves tanárai, Metz Albert, Haják Károly, Erkel Sarolta, László Árpád, Chován Richárd, Simor Jenő, Kozma Géza és Maleczky Bianka elismerten magas színvonalúvá tették a zeneoktatást és a megyeszékhely hangversenyéletét, s emezt tovább emelte olyan világhírű művészek fellépése, mint Pablo Casals, Jan Kubelik, Thoman István, Vecsey Ferenc, Székelyhidi Ferenc, Medek Anna, Bartók Béla, George Enescu és a bukaresti Carmen-kórus. Nagy István, jóllehet egyébként a középiskolát szülővárosában, Csíkszeredában végezte, annak idején hegedűórákra két-háromhetenként Marosvásárhelyre utazott át Metz Alberthez, s a zeneakadémiai felvételi vizsgára Haják Károly készítette föl. Amikor Budapesten kibontakozott, sikeresnek ígérkező hegedűművészi pályáját Marosvásárhelyen zenetanárira és karnagyira váltotta, hogy tehetségét és kitűnő tanáraitól elsajátított tudását mint az új magyar zenekultúra hírnöke szeretett szülőföldje közösségének javára gyümölcsöztesse, voltaképpen nemes küldetéstudatát és példamutató áldozatkészségét bizonyította. Iskolájában hamarosan fiúvegyeskart hozott létre, és nemsokára élére állt a marosvásárhelyi Magyar Iparosegylet Dalkörének is. E két énekkarral nagy sikereket aratott különböző rendezvényeken. Hegedűművészként pedig kamarazenészi és szólista erényeit csillogtatta meg. A korabeli sajtó az egyöntetű dicséret hangján méltatta Nagy István hangversenyeit. Hírnevét mint reneszánsz kori motetták és madrigálok, klasszikus és romantikus művek, valamint Bartók Béla és Kodály Zoltán művészetének hivatott tolmácsolója ebben a városban alapozta meg. Diákkórusát Szászrégenbe, Brassóba, Csíkszeredába, Kolozsvárra és Budapestre is vitte vendégszerepelni. 1941-ben Domokos Pál Péter, a Kolozsvári Állami Tanítóképző igazgatója meghívta intézetébe zenetanárnak. Nagy István itt előbb negyven-, majd hatvantagú férfikart szervezett, rövid idő múlva pedig ezt a kórust egyesítette a Tanítónőképző kilencventagú női karával. Az így létrejött hatalmas együttessel újabb, még rangosabb művészi eredményeket ért el. Nagyszámú régi és modern kórusmű briliáns előadásával országos ismertségre tett szert. A megbecsülés legmagasabb fokát az jelentette, hogy Kodály Zoltán „a kolozsvári tanítóképzők vegyeskarának” ajánlotta Balassi Bálint elfelejtett éneke című, 1942-ben írt remekművét, és Nagy István lehetett A 121. genfi zsoltár, valamint Első áldozás című kórusa ősbemutatójának a karmestere. Énekkarának tagjai számára életre szóló élmény volt 1943-ban Budapesten pódiumra lépni azon a hangversenyen, amelyet maga Kodály is meghallgatott. A vezénylés mellett alapos nevelőmunkát végzett. Arra törekedett, hogy diákjai sok népdalt ismerjenek és otthonosak legyenek a gregorián dallamok világában. A kolozsvári tanítók számára kottaolvasó tanfolyamot tartott. Kedveltek és látogatottak voltak nyilvános énekórái. Akkortájt élte virágkorát az Éneklő Ifjúság mozgalom. Nagy Istvánnak ebben játszott szerepét Mikecs László, a fiatalon elhunyt kiváló történetkutató a Termés 1944. évi tavaszi kötetében közölt Kolozsvári Éneklő Ifjúság című cikkében a következőképpen érzékeltette: „Szerencsére ekkor már jelentkezett Nagy István a tanítóképzősökkel, az új magyar zene erdélyi fáklyavivőivel. [...] Sugárzó arcú fiatalok, akiket egy szeretett, szuggesztív ember úgy igazgat, mint egy drága, finom műszert [...] a múlt év virágvasárnapján, nagy örömömre, sikerült meghallgatnom a kolozsvári középiskolák Kodály-hangversenyét. [...] Nagy István pedig, tanítóképzőseivel, mind közelebb jutott a tudatosság és szépség csúcsaihoz. [...] Bizonnyal mondom, Erdélyben még nem szólaltak meg a magyar zenének oly fenséges, magasrendű hangjai, mint azon az ünnepi késő délutánon. [...] nyugodtan állíthatom […], hogy Nagy István ma Erdély legnagyobb, leghasznosabb, legtöbbet tevő magyarja. […] Legutóbbi hangversenye, a »Musica divina« az eddigi színekhez új árnyalatokat hozott: az európai s magyar vallásos zenének a komoly időkhöz méltó hangját. Vele talán teljessé vált az a gazdag színpaletta, melyet az új magyar zenei műveltség eddig megteremtett, s melyet Nagy István Kolozsvár közönségének most már teljességében bemutatott.”

EME 112

MŰHELY

1944 nyarán a Kolozsvári Zenekonzervatórium igazgatójává nevezték ki. Ám mielőtt munkához láthatott volna, katonai szolgálatra hívták be, és kiküldték a harctérre. Fogságba esett. Szabadulása után Budapesten azonnal zeneakadémiai és tanítóképzői tanári állást kapott, valamint felkérést a szegedi opera karnagyi tisztségére. Ő azonban az első hívó szóra visszajött Kolozsvárra, hogy részt vegyen a felsőfokú zeneoktatás megszervezésében, mert mindennél előbbre való feladatnak tekintette az erdélyi zenetanárok képzését. 1946 és 1948 között a Magyar Zene- és Színművészeti Főiskola igazgatója, azután a Magyar Művészeti Intézet, majd 1974-ben történt nyugdíjazásáig az 1950-ben létrehozott Gheorghe Dima Zenekonzervatórium professzora, közben pedig több évig a kolozsvári Állami Magyar Opera karigazgatója volt. A konzervatóriumban 1962-ig karvezetést, két éven át kamarazenét s végül az utolsó időszakban hegedűt tanított. Tanári tevékenységével egyenrangúnak tartotta saját kórusának a vezetését. Hazatérése után először nőikart szervezett. Ezt fejlesztette azzá a vegyeskarrá, amely Kolozsvári Kamarakórus, illetve Nagy István Énekkara néven vált híressé. Bartóknak és Kodálynak úgyszólván valamennyi jelentős énekkari művét megszólaltatta. Erdélyben elsőként mutatta be Kodály Zoltán Missa brevisét Szabó Géza orgonaművész közreműködésével, Jelige és Békességóhajtás című kórusművét, valamint vegyeskarra és zenekarra szerzett Kállai kettősét. Szívesen tanította és vezényelte 16–17. századi olasz, németalföldi, francia meg angol szerzők világi és egyházi vokális műveit. Énekkarával Kolozsváron kívül Bukarestben, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Désen, Tordán, Nagyenyeden, Kézdivásárhelyen és Gyergyószentmiklóson is fellépett. Legemlékezetesebb hangversenye az a Kodályest volt, amelyet a nagy zeneszerző születésének 75. évfordulója alkalmából 1957. április 8-án Kolozsváron az Egyetemiek Háza nagytermében rendezett. A következő évben Kodály Psalmus hungaricusát szerette volna előadni. Karnagy és kórusa a közismert szólistával, Ottrok Ferenccel együtt lelkesen, odaadó szorgalommal készült a próbákon, melyeken Szarvady Gyula zongorán helyettesítette a zenekart. Már csak a hangverseny időpontjának kitűzése volt hát-

Nagy István Énekkara a kolozsvári Egyetemiek Háza nagytermében 1957. április 8-án rendezett Kodály-esten. Az első sor bal szélén Nagy István áll.

EME NAGY ISTVÁN, AZ ERDÉLYI MAGYAR KARÉNEKLÉS MEGÚJÍTÓJA (1907–1983)

113

ra, azonban némely hivatalos személyek akadékoskodása ezt meghiúsította. Nagy Istvánt anynyira megviselték a – tulajdonképpen már korábban, különféle ürügyekkel kezdődött – zaklatások, hogy belefáradva az állandó védekező küzdelembe, lemondott a bemutatóról és énekkarának további vezetéséről. A kiemelkedő teljesítményeket nyújtó együttes így 1958-ban megszűnt, és Nagy István, a 20. század legkiválóbb erdélyi magyar karnagya Kolozsváron soha többé, azaz életének utolsó 25 esztendejében nem vezényelt nyilvánosan, sőt, mint fentebb említettem, a hatvanas évektől kezdve karvezetést sem tanított a zeneművészeti főiskolán. 1962-ben két ízben vállalt még szereplést a Marosvásárhelyi Állami Székely Népi Együttes kórusával. Ezek voltak utolsó fellépései. Élete végén egy interjúban önmaga vigasztalásául azt hangsúlyozta, hogy voltak tanítványai, akik ugyanabban a szellemben igyekeztek folytatni a kórusok irányítását, amelyben ő dolgozott. Valóban sok karvezetőt nevelt. Pedagógusi munkássága is kétségkívül örvendetesen termékeny volt. De máig, születésének századik évfordulójáig hűséges követőinek száma is megfogyatkozott. Egyesek meghaltak, mások külföldre távoztak, akik pedig itthon maradtak, már idős, nyugdíjas korú emberek, bár többen még mindig tevékenyek. Előadóművészetének hangzó dokumentumaként mindössze egyetlen felvétel jelent meg: 1941-ben marosvásárhelyi fiúvegyeskarával csíki népdalokat énekeltetett és Kodály Zoltán Székely keserves című kórusművét rögzítette hanglemezre. Magával ragadó egyéniségének, utolérhetetlen szakmai tudásának, megalkuvást nem ismerő természetének, férfias jellemének, sodró erejű vezénylési módjának, a művek tartalmát és hangulatát kifejező arcjátékának és kézmozdulatainak emlékét egykori hallgatói és karénekesei őrzik életük végéig.

EME Almási István

Az erdélyi magyar népzene jellegzetességei Mértékadó etnomuzikológusok gyűjtési tapasztalatai szerint vokális népzenénket a nyelvterület különböző tájain legnagyobbrészt egységes szellemben fogant dalok alkotják. Mindazáltal már a zenei néphagyományok tudományos vizsgálatának kezdetén vidékenként eltérő jelenségek is magukra vonták a figyelmet. Ezek tulajdonképpen serkentették az úttörő tudósok feltáró munkáját. A nyelvjáráskutatók példáját követve, az etnográfusok és a folkloristák is meghatározták a népi kultúra fő ágazatainak dialektusterületeit. Szemléletmódbeli különbségek és a gyűjtött adalékok folyamatos gyarapodása következtében a dialektusok határairól és belső tagolódásáról – különösen a legutóbbi évtizedekben – egymástól többé-kevésbé elütő és gyakran módosuló, de mindenesetre egyre részletezőbb állásfoglalások születtek. Teljes nézetazonosság alakult ki viszont abban a kérdésben, hogy a regionális sajátosságok kifejlődése és fennmaradása földrajzi, történelmi, gazdasági és társadalmi tényezők hatásának köszönhető, melyek közül a földrajzi körülmények voltak a legállandóbbak, a gazdasági feltételek tekintetében pedig a közlekedési viszonyok milyensége játszott fontos szerepet. A népzenében megnyilvánuló táji jellegzetességeket mindenekelőtt az adott területen föltárt dallamkészlet összetételének elemzése alapján lehet megállapítani, azaz ki kell mutatni azokat a dallamtípusokat, amelyeknek a változatai másutt ismeretlenek, vagy csak szórványosan fordulnak elő, valamint a régi dallamrétegek és az új stílusú dallamok arányát. Persze jellemző lehet bizonyos dallamoknak, illetve stílusrétegeknek a hiánya is. Figyelembe kell venni továbbá a dallamok szerkezeti tulajdonságait, például a hangsorokat, a formákat, a ritmusokat, a dallamsorok záróhangjait és a szövegek szótagszámviszonyait. Hasonlóképpen fontos az előadásmód vizsgálata, kiváltképp a tempó, a hangvétel és a díszítés szempontjából. Mint ismeretes, a magyar népzenekutatásban Bartók Béla honosította meg a stílus és a dialektus fogalmát. Ő világított rá elsőként a vokális népzene területenként különböző vonásaira is A magyar népdal című alapvető művében (Budapest 1924). Ez a könyv határkő volt a magyar népzenetudomány történetében, mert benne Bartók az addig összegyűjtött közel nyolcezer dallam birtokában az első rendszeres áttekintést és elméleti összefoglalást nyújtotta a magyar népdalokról. Egyebek között tisztázta itt, hogy a régi stílusú dallamanyagban bizonyos, régiónkénti eltérések tapasztalhatók, de hangsúlyozta, hogy csak abban. A számára elérhetővé vált dallamokban megfigyelt különbségek alapján megállapította: „Az egész magyarlakta terület négy zenedialektus-területre osztható fel: I. a dunántúli, II. a felsőmagyarországi a Dunától és Tiszától északra, III. a tiszavidéki vagy nagy-alföldi és IV. az erdélyi (ideszámítva Bukovinát) zenedialektus-terület.”1 Bartók tudott a moldvai magyar falvak létezéséről, de azok népzenéje akkor még ismeretlen volt. A későbbi kutatások, főleg Domokos Pál Péter és Jagamas János vizsgálatai eredményeként kiderült, hogy Moldva önálló – az V. – zenedialektus-terület. Az alábbiakban nem térek ki sem a moldvai, sem a partiumi, sem a bánsági magyar népzene jellegzetességeinek ismertetésére. A történeti Erdélyre szorítkozom, amelyet az író és építész Kós Károly veretes „kultúrtörténeti vázlatában” a következőképpen rajzolt meg: „Erdély geográfiai szempontból: egység, mert hegyláncok által élesen határolt felföld, melyet nyugatról a Nagy-Magyar-Alföld, északról a Dnyeszter-völgybe hulló bukovinai medence, északkeletről és keletről a moldvai, délkeletről és délről a havasalföldi síkság (az Alduna mély alföldje), tehát mindenfelől mély fekvésű és nagy kiterjedésű alföldek környékeznek. Az erdélyi medencének belseje, mely a Mezőségen kívül csupán a Maros, Szamos és a Küküllők alsó völgyeit fog1

Bartók Béla: A magyar népdal. Bp. 1924. VIII.

EME AZ ERDÉLYI MAGYAR NÉPZENE JELLEGZETESSÉGEI

115

lalja magában, átlagosan 300–400 méter magasan fekszik a tenger színe felett, míg az ezen kívül még művelhető területek nagy része is átlagosan 500 méter magasan. Ezzel szemben a Magyar-Alföld és a havasalföldi síkságnak tenger feletti magassága átlag csupán 100 méter és a moldvai meg bukovinai folyóvölgyek sem igen haladják meg a tengerszín feletti 200 méter magasságot. Erdélynek ez a zárt és magas fekvése gazdaságilag is egyéniséggé predestinálják ezt a földet. A história pedig bizonyítja, hogy Erdély olyan küszöbkő Európa kelete és nyugata között, melyen a nyugatról keletre, avagy keletről nyugatra hullámzó minden kulturális áramlat akarva, nem akarva megbotlott és botlás közben valamijét el kellett itt hullatnia. Időtlen idők óta népek és hitek, fajok és kultúrák keveredő helye ez a föld, ahol a bármely oldalról előnyomakodó népek, bárhol Európa mindig vérre szomjas földjén, ha halálos tusában összeroppantak, akkor a megvert fél vérző, megrettent, búvóhelyet kereső töredékéből bizonyosan került a Királyhágó és Keleti-Kárpátok közé is valamennyi, a rengeteg erdők, a titkos, dugott völgyek eme csudálatos fellegvárába. És ha a későbbi idők folyamán a szerencsés véletlen, vagy újabb sújtó szerencsétlenség okából el kellett hagynia valamelyik népnek ezt a földet, valami mégis mindig maradt itt belőle. Erdélynek ez a természettől való és megmásíthatatlan adottsága predestinálja, emberi akaratok ellenére is, e föld népeinek kultúrai egységét, minden környező kultúráktól való különbözőségét.”2 Bartók Béla elemzései szerint a szorosabb értelemben vett Erdély és a bukovinai székely falvak – a „IV. zenedialektus-terület” – régi dallamait főként a következő sajátosságok jellemzik. 1. A dallamok első fele (előtagja) leggyakrabban kisterccel magasabban végződik (más szóval a főkadenciája kisterccel magasabban fekszik), mint a záróhang. 2. „A [...] ritmikailag nagyon változatos parlando-rubato nyolcszótagúak ékítésekben többnyire nagyon gazdagok (a tizenkétszótagúak kevésbé). Ez az ornamentika, éppúgy, mint a ritmusmodifikáció nem állandó: dallamismétlésnél sokszor meglehetősen nagy eltérések mutatkoznak ezen a téren még egy és ugyanannál az énekesnél is. [...] Nyilvánvaló, hogy a székelyek már földrajzi helyzetüknél fogva is jobban megőrizhették az ősi, erősen cifrázó előadásmódot.”3 3. Ezzel szemben a tempo giusto ritmusú dallamok díszítése Erdélyben is, akárcsak a többi dialektusterületen, „szegényes, gyakran teljesen hiányzik”.4 4. Az első dallamsor nagyon sokszor gyorsított tempóban kezdődik, majd a harmadik, negyedik ütemben helyreáll a szabályos sebesség. 5. Feszes ritmusú dallamokban ún. belső rubato észlelhető, ami azt jelenti, hogy az ütemek időtartama egyforma, viszont az ütemrészek hossza változó. 6. A parlando és a rubato előadású dallamok második, illetve negyedik sorának végén bizonyos záró ritmusformulák állandósultak. 7. A dalok szövegének mind tartalmi, mind nyelvi tekintetben föltűnően régies színezete van. 8. Négysoros dallammal olykor kétsornyi szöveg jár együtt, mégpedig oly módon, hogy minden szövegsor megismétlődik. 2

Kós Károly: Erdély. Kultúrtörténeti vázlat. Kvár 1929. 7. Bartók Béla: i. m. XVI. 4 Uo. XVII. 3

EME 116

MŰHELY

9. A román népzenéből való kölcsönzésre utalnak azok a dallamok, amelyeknek a főkadenciája nagyszekunddal mélyebben helyezkedik el, mint a záróhang. 10. Egyébként a régi stílusú dallamok többsége Erdélyben maradt fenn. Megjegyzendő, hogy Bartók a Szilágyságot is az erdélyi dialektus részeként tartotta számon. A régi stílus általános jellemvonásai – a félhang nélküli ötfokú skála, a dallam ereszkedő vonala, a kvintváltás, illetve ennek nyomai, a négy eltérő zenei tartalmú sorból álló, „nem architektonikus” dallamszerkezet, a sorok azonos szótagszáma és az alkalmazkodó tempo giusto ritmus – természetesen az erdélyi dallamokra is teljes mértékben érvényesek. Hogy mekkora súlyt helyezett Bartók e tartomány dalaira, meggyőzően szemlélteti könyvének példatára, melyhez a régi stílusú daloknak mintegy kétötödét erről a területről választotta. Erdélyi kutatásainak eredményei a népzenei kölcsönhatások számos vonatkozását megvilágító, Népzenénk és a szomszéd népek népzenéje című tanulmányába (Budapest 1934), valamint a népi hangszerekről szóló írásaiba is beleépültek. Amikor Bartók rámutatott az említett sajátosságokra, szinte kizárólag székelyföldi, bukovinai és kalotaszegi helységekben följegyzett, összesen közel kétezer dallam állott rendelkezésére. (A Szilágyságban, Aranyosszéken, Hétfaluban, Déván és egy mezőségi faluban gyűjtött adalékok száma jelentéktelen volt.) Tudvalevő, hogy erdélyi kutatásai során Bartók leginkább a Székelyföld iránt érdeklődött, ugyanis a korabeli magyar szellemi életben uralkodó felfogáshoz igazodott, melyet hosszú időre főleg a 19. század második felének két remekműve, Kriza János Vadrózsák című székely népköltési gyűjteménye és Orbán Balázs monumentális munkája, A Székelyföld leírása, a bennük található páratlan szépségek, értékek és érdekességek határoztak meg.5 A Székelyföldön és Kalotaszegen a magyarok alkották a lakosság többségét, és sokáig tartotta magát az a téves elképzelés, amely ezt a két tájegységet egész Erdéllyel azonosította. Bartók azonban tisztában volt azzal, hogy a Keleti- és a Déli-Kárpátoktól, valamint az Erdélyiszigethegységtől övezett területen a magyarság számottevőbb része a közép-erdélyi vegyes lakosságú tájak nyelvszigetein, illetve észak- és dél-erdélyi szórványokban él. Levelezése és írásai tanúsítják, hogy föl szerette volna keresni a korábban figyelmen kívül maradt régiók falvait is, de az első világháború kitörése és következményei meghiúsították a terveit. Két évtizednyi szünet állt be a gyűjtőmunkában, és a belső tájegységek nagy többségének zenei hagyományairól egyelőre hiányoztak az adatok. A mélyreható kutatások kiterjesztése Erdély ismeretlenségben maradt területeire a negyvenes évek elején indulhatott meg. Kodály Zoltán tanácsára Lajtha László 1940-ben Székre látogatott, és megkezdte a mezőségi népzene feltárását. Ez a kivételesen eredményes vállalkozás fényt derített arra a régebben nem is sejtett tényre, hogy Közép-Erdélyben magas színvonalú, hagyományos hangszeres népi tánczene létezik, s ezzel szoros összefüggésben egy különleges, bővült sorokból építkező, többnyire lassú tempójú dallamfajta virágzik.6 Alig egy évvel később Járdányi Pál a Borsa-völgyi Kidében bukkant ugyanilyen dallamokra. Kodály javaslatára ezek a meglehetősen laza szerkezetű, jellegzetes erdélyi táncdallamok a (tulajdonképpen ideiglenesnek szánt, de tartósnak bizonyult) „jajnóta” elnevezést kapták, mivel szövegükben gyakran fordulnak elő a jajaja, hajaha, lalalala, tararara és hasonló, szövegpótló szócskák. Különben a nép körében használatos neveik: „hajnali”, „hajnali cigánytánc”, „hajnali keserves”, „hajnali 5 Kriza János: Vadrózsák. Székely népköltési gyűjtemény. Kvár 1863; Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból. I–VI. Pest–Bp. 1868–1873. 6 Lásd Lajtha László: Újra megtalált magyar népdaltípus. = Emlékkönyv Kodály Zoltán hatvanadik születésnapjára. Szerk. Gunda Béla. Bp. 1943. 219–234.


117

csárdás”, „lassú csárdás” és „cigánykesergő”.7 A szakirodalomban többen megkísérelték tisztázni a kérdést, hogy vajon hangszeres vagy énekes eredetűeknek tekinthetők a szóban forgó dallamok, különálló stílust alkotnak-e vagy sem, és keresték a leginkább illő elnevezésüket, amilyen például a „lassú táncdallamok kibővült sorokkal” vagy egyszerűbben: „bővült soros dallamok”, „változó strófák” meg „16 szótagosok”. Elszórtan régebbi népdalgyűjteményekben is szerepeltek jajnóták. Igazi jelentőségük azonban Lajtha széki és Járdányi kidei kutatásának köszönhetően világosodott meg. A későbbi gyűjtések tanúsága szerint jajnóta típusú dallamok nagy számban hallhatók a Maros–Kis-Küküllő közén, továbbá előfordulnak a Székelyföldön és Kalotaszegen is. A Széken megkezdett nagyarányú mezőségi feltárások végeredményben lényegesen módosították a népzenénkről korábban kialakult összképet. Hadd érintsem itt azt a körülményt, hogy Lajthának és Járdányinak volt egy elődje: Seprődi János egyik diákja, Kocsis Lajos 1911-ben a Borsa-völgyétől nem messze levő Alsó- és Felsőtőkön magyar és román hangszeres táncdallamokat, illetve többnyire hegedűn előadott vokális dallamokat jegyzett le, közöttük néhány jajnótát is. Értékes néprajzi, kiváltképp a táncéletre vonatkozó megfigyeléseket is tartalmazó kézirata 1980-ban látott napvilágot.8 Széken fedezte föl Lajtha László az elsősorban Közép-Erdélyben és a környező vidékeken hagyományossá vált, tipikus háromtagú vonósegyüttest, melynek hangszerösszetétele: hegedű, kontra és bőgő. A dallamot természetesen hegedűn játssza a prímás. A kontrás háromhúros brácsán vagy hegedűn a kísérő harmóniát szolgáltatja. A bőgős legfontosab szerepe a táncdallamok előadásában a ritmus biztosítása és lehetőleg az akkordok alaphangjának játszása. A kontra különlegessége abban áll, hogy a hangszer pallóját egyenesre szokták vágni, az a húrját pedig oktávval mélyebbre hangolják, s így minden vonóhúzásra hármashangzat szólaltatható meg rajta szűkfekvésben, ami a tömör hangzás előfeltétele. A brácsások régebben többnyire dúr akkordokat használtak, függetlenül a dallamok hangnemének jellegétől. Ugyancsak a negyvenes évek elején tanulmányozta Dincsér Oszkár a csíki falvak hagyományos tánczenéjét. Rendkívül alapos vizsgálatainak következtetéseit 1943-ban foglalta össze Két csíki hangszer. Mozsika és gardon című mintaszerű monográfiájában. Ebben a hegedű– gardon összeállítású, kéttagú együttest ismertette, amely csíki székely és gyimesi csángó falvakban volt kedvelt, illetve néhol még ma is létezik. A hegedűn játszott dallamhoz a cselló alakú húros, de ütéssel megszólaltatott gardon nyújt dobszerűen hangzó ritmuskíséretet. Sárosi Bálint véleménye szerint ennek, a magyar nyelvterület más részein ismeretlen együttesnek az előképe valószínűleg a 17. vagy 18. századi zenei gyakorlatban kereshető, amikor töröksípot kísért dob.9 A kutatástörténet egyik paradoxona, hogy a népi kultúra emlékeinek óhatatlan pusztulásától való félelem sűrű és rendkívül nyomatékos hangoztatása közepette és ellenére, a 20. század utolsó évtizedeiben, amikor a hagyományos élet rendje sok helyütt nyilvánvalóan fölbomlóban volt, a vidéki lakosság drámaian megfogyatkozott a városokba való költözés folytán, a népzenei örökség fennmaradásának feltételei nem egy faluban a megszűnés határára jutottak, mégis voltak tájak, ahol bámulatos mennyiségben és épségben kerültek felszínre a legősibb stílusrétegekhez tartozó dallamok. A megkésett, de annál nagyobb intenzitással végzett néptáncgyűjtéssel párhuzamosan jelentős eredmények születtek a hangszeres zene vizsgálata terén is. 7

Lásd Járdányi Pál: A kidei magyarság világi zenéje. Kvár 1943. 18–20. Almási István: Kocsis Lajos század eleji népzenegyűjtése. Zenetudományi írások. Szerk. Benkő András. Buk. 1980. 271–297. 9 Lásd Sárosi Bálint: Hangszerek a magyar néphagyományban. Bp. 1998. 66. 8

EME 118

MŰHELY

Napjainkra már nem maradt olyan erdélyi tájegység, ahol népdalkutatók ne fordultak volna meg. A megsokszorozódott adalékok részletes ismereteket nyújtanak a népzenében megnyilvánuló regionális jegyekről. A Magyar Népzene Tára teljességigényű, impozáns köteteiben megjelennek az újabban gyűjtött dallamok is, és a szerkesztők körültekintő rendszerező munkája nyomán megbízhatóan lehet tájékozódni az egyes dallamtípusok elterjedéséről, illetve esetleg valamely szűkebb területhez való kötöttségéről. Kiemelten érdemel említést az a tény, hogy van egy egész stílusréteg, a pszalmodizáló dallamok kategóriája, amely úgyszólván kizárólag Erdélyben és az idők folyamán innen Moldvába vándorolt csángók dallamkincsében található meg. Ezek a dallamok ötfokúak, illetve ritkábban négyfokúak. Előadásmódjuk parlando, olykor rubato. Verssoraik szótagszáma 12, 6 vagy 8. A hozzájuk kapcsolódó szövegek között főként balladák, keservesek, bujdosóénekek és szerelmi dalok fordulnak elő. A Felső-Maros mentén három faluban Jagamas János ötven évvel ezelőtt rendhagyó előadásmódot figyelt meg. A „falu nótájának” nevezett hatsoros, nyolcszótagú dal első és negyedik sorát egy előénekes adta elő, 2–3. és 5–6. sorát viszont csoport énekelte, mégpedig úgy, hogy a szólista verssorát a többiek kétszer megismételték. A kizárólag egy-egy vidéken ismert dallamok aránya a Mezőségen és a Maros–Kis-Küküllő közötti területen a legnagyobb. Úgyszintén ezeken a tájakon fordul elő, hogy némelyik dallamnak egyazon faluban több, különböző szótagszámú variánsát éneklik. A Mezőségen – a jajnótákat eredményező sorbővítő tendencia hatására – például 8, 12, 16, illetve 11, 12 és 16 vagy 11, 14 és 16 szótagú izometrikus sorokkal. A Maros–Kis-Küküllő közén megtörténik, hogy ugyanaz az énekes bizonyos dallamokat az egymást követő versszakokban felváltva 7 és 8 szótagú sorokkal ad elő oly módon, hogy a dallam záróhangját felbontja, illetve a két utolsó hangját összevonja. E két tájegység, valamint különösen a Gyimes-völgyi falvak tánczenéjében feltűnően gyakoriak az aszimmetrikus ritmusok. Az ilyenek ott a vokális dallamokban sem ritkák. A Mezőségre jellemző továbbá, hogy az új stílusú dallamokat a megszokottnál lassúbb tempóban és díszítve, mintegy archaizálva adják elő. Egyébként néhány vidékre, például a Szamos menti dombság és Aranyosszék falvaiba az új stílus az első világháborút megelőző években még nem hatolt be, ellentétben a Székelyföld gazdasági és társadalmi szempontból fejlettebb részeivel, valamint az Alföldhöz közelebb fekvő és nyitottabb Kalotaszeggel.10 A szakirodalom gyimesi sajátosságként hivatkozik arra a jelenségre, hogy „a gyakori zenés temetések alkalmával a hegedűsök mindig keservest játszanak, sőt az sem megbotránkoztató, ha valaki a gyászolók közül sirató helyett keservest énekel”.11 A strofikus siratót legelőször Kodály Zoltán ismertette nagyszalontai adatok alapján. Noha ez a forma Dél-Dunántúlon és a Felső-Tisza vidékén is létezik, a Magyar Népzene Tára V., Siratók című kötete szerint „a verses siratót mégis csupán a keleti magyarság körében mondhatjuk otthonosnak”.12 Román folklórból kölcsönzött dallamok kisebb-nagyobb számban a legtöbb vidéken előfordulnak. A legerőteljesebb román hatást a Mezőségen és a Maros–Kis-Küküllő közén lehet észlelni. Az átvett, főleg nyolcszótagos dallamok legnagyobb része azonban helyi használatban maradt, azaz nem vált általánosan ismertté és kedveltté. Több román eredetű dallam két-, illetve háromsoros. Kétségkívül a román népzene befolyásának tulajdonítható a sorvégelnyelés jelenségének megléte különösen Közép-Erdélyben. Román népdalokban a sorvégelnyelés (apokopé) voltaképpen eszköz „annak a különbségnek a kiegyenlítésére, amely akkor áll elő, 10 Vö. Almási István: Időbeli és táji eltérések az új stílusú népdalok erdélyi térhódítása során. Erdélyi Múzeum, LXIV(2002). 3–4. sz. 152–155. 11 A Magyar Népzene Tára V. Siratók. Sajtó alá rendezte Kiss Lajos és Rajeczky Benjamin. Bp. 1966. 62. 12 Uo. 66.


119

amikor valamely dallamhoz eltérő sorméretű szöveg kapcsolódik. Másfelől […] magyar népdalokban a sorvégelnyelés nem más, mint az előadásmód egyik, határozott funkció nélküli különössége.”13 Ezenkívül a Maros–Kis-Küküllő közötti terület „hegymegetti” falvaiban megtörténik, hogy amikor nyolcas sorméretű dallammal hétszótagú szöveget énekelnek, a sorok végéhez – román minta szerint – kiegészítő szótagot, tulajdonképpen leggyakrabban egyszerűen egy u hangzót illesztenek. Amit a szaktudósok kezdettől fogva elragadtatással állítottak, hogy ti. „Erdély a néprajz klasszikus földje”,14 „népköltészeti és népművészeti régiségeink kincsesháza [...] népzene tekintetében is gazdagabb, eredetibb minden más vidékünknél”,15 valamint a tartomány nevéhez újra meg újra hozzákapcsolt „archaikus” jelző nem vonatkoztatható minden különbségtétel nélkül e nagytáj egészére. Talán csak a magyar nyelvterület más dialektusaihoz viszonyítva igaz. Erdély egyes vidékeinek gazdasági, társadalmi és kulturális fejlettsége régebben is számos eltérést és fokozatot mutatott. Gondoljunk például arra, hogy a legnagyobb vonzerejű Székelyföld hányféle belső övezetre osztható a nyelvjárások, a viseletek, a vallási hagyományok vagy a foglalkozások különbözőségei alapján. A területileg és lélekszám szerint sokkal kisebb, legalaposabban kutatott Kalotaszeg esetében is észrevehető, hogy a Kolozsvárhoz közel eső Nádasmente a népzene tekintetében némileg régiesebb jellegű, mint a Bánffyhunyad szomszédságában fekvő Felszeg és Alszeg. Egyébként Kalotaszegre általában inkább az új stílusú dallamok nagy bősége jellemző. Természetesen voltak és vannak tájegységek, amelyeknek a népi műveltségében nagyon sok ősrégi elem őrződött meg. Tagadhatatlan, hogy a gyimesi csángók hagyományvilága a legarchaikusabb. A népzene szempontjából elég, ha a tetraton hangsorú dallamok itteni sűrű előfordulására emlékeztetek. A belső táji differenciáltság mértékét híven érzékelteti az a körülmény, hogy a népzene fentebb felsorolt jellegzetességeinek többsége nem található meg Erdély-szerte, csak egy vagy több kisebb-nagyobb térség dallamkészletében. Jagamas János már 1956-ban (német nyelven) közreadott, Adatok a romániai magyar népzenei dialektusok kérdéséhez című tanulmányában megállapította, hogy a Mezőség önálló dialektusterületnek tekinthető. Sok hasonló vonást, de határozott egyéni jelleget is észrevett a Maros–Kis-Küküllő közén. Járdányi Pál 1961-ben a Magyar népdaltípusok című kétkötetes gyűjteményéhez csatolt – nem véglegesnek szánt – földrajzi mutatóban a keleti területek esetében a Székelyföldet és a Mezőséget különböztette meg. Az utóbbihoz azonban hozzászámított több más nem székely vidéket is. Nem maradhat említés nélkül az a tény, hogy a vokális és a hangszeres dallamok sajátosságainak megítélése nem mindig eredményez azonos táji besorolást. Még több eltérés tapasztalható, ha a népi kultúra más-más ágainak regionális jellegzetességei kerülnek előtérbe. Például a Szilágyság a tájnyelv tekintetében részint a szamosháti, részint a bihari nyelvjáráshoz tartozik, a néptánc szempontjából a Felső-Tisza-vidék, a népzenéje alapján viszont inkább az erdélyi dialektus része. Más szóval átmeneti vidék, akárcsak a Gyimesi-szoros, a Fekete-Körös völgye és az Érmellék.

13

Almási István: Sorvégelnyelés népdalainkban. Zenetudományi írások 1983. Szerk. Benkő András. Buk. 1983. 140. Bátky Zsigmond: Magyarország néprajza. = A föld és népei. V. Szerk. György Aladár. Bp. 1905. 208. 15 Erdélyi magyarság. Népdalok. Közzéteszi Bartók Béla és Kodály Zoltán. Bp. [1923]. 5. 14

EME SZEMLE A székelység történetéről Egyed Ákos: A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda 2006 Ez a több mint 300 oldalas könyv (5–294., Bibliográfia 295–305., A rövidítések jegyzéke 306., Személynévmutató 307–314., Helynévmutató 315–318.) legújabb s egyben kitűnően, közérthetően megírt összefoglalása a székely történelemnek 1918-ig, annak a székely történelemnek, amely ,,szerves része az általános magyar históriának...” Természetes, hogy ezt a történelmet csakis úgy lehet elképzelni – amint azt a szerző is hangoztatja –, hogy ez kezdeteitől máig Erdély történelmének szerves része. Az időhatár is magától értetődő, hiszen 1918 után máig a székely történelemnek külön méltatást igénylő fejezetét éltük s éljük meg. (E külön fejezetnek is talán alapvető s végig, máig jelen lévő összetevője az önkormányzat, amelyet ma már nem tekinthetünk sajátosan székely kérdésnek.) Hadd emeljem ki már most a kötet nemcsak tartalmi, hanem kiváló formai kiállítását, olvashatóságát, használhatóságát, kezelhetőségét. Itt feltétlenül méltatnom kell a kiadó s a nyomda (Csíkszeredai Alutus Rt.) nagyszerű teljesítményét, ez könnyen kezelhetővé, kellemes olvasmánnyá teszi e különben is nagyon jól összefogott áttekintést. Előnynek s korántsem visszatartó tényezőnek ítélem a szerzőnek már elejétől fogva világosan kifejezett szándékát, hogy nem a ma is még vitatott kérdésekre (főleg az eredet kérdéskörére) helyezi művében a hangsúlyt, hanem főként a tisztázott problémák mentén viszi végig munkáját. Világosan nyomon követhetjük a székelység jogi státusának, valójában a társadalmi fejlődéssel szorosan összefüggő helyzetének fejlődését. Ide tartozik az az esemény, amelyet nyugodtan nevezhetünk 1562-es választóvonalnak, amikor tulajdonképpen megkezdődik a székelység körülbelül felének az eljobbágyosítása. Hogy ez folyamat volt, több előtte lezajlott politikai, gazdasági, társadalmi eseményből érzékelhetjük, amelyet a szerző felvonultat előttünk (az l557-es gyulafehérvári országgyűlés hozzáállásából és határozataiból, abból, hogy egy évvel később adót rónak ki a székelyekre, és a 16. század második felében már többször megpróbálják hadkötelességre bírni őket). Ezzel kapcsolatban jóval korábbi előzményeket szeretnék más megvilágításban említeni, éspedig a szerző által igen előnyösnek ítélt viszonyt a Hunyadiakkal. E kapcsolatot azért ítélem jónak és szorosnak, mert úgy tűnik, az örökösödési szokásjog 1451-es törvénybe foglalása nemcsak a székelyek, hanem az erélyes Hunyadi János, illetve az egész ország érdekeit szolgálhatta. Az országát szigorúan központosító Mátyás király székelységgel kapcsolatos intézkedései is (főleg az állandó hadsereg megteremtése) igen hatékonyan állhattak nemcsak a székelység, de az egész ország érdekében. Úgy tűnik, a 16. század második felétől kezdődő, már erdélyi intézke-

déseknek e korai, majd egy évszázaddal korábbra visszanyúló kezdeményei e később történt fokozatos eljobbágyosítás előzményeinek foghatók fel. De pillanatra sem szakíthatjuk el ezt a lassú, de biztos fejlődést attól a ténytől, hogy a két dél-, illetve közép-európai nagyhatalom – Törökország és az akkor még Német-római Császárság – évszázados versenyfutása már a Mohács előtti Magyarországot is érintette, s így a fejedelemség ,,hintapolitikája” e politikai tapasztalat természetes folytatása és következménye volt. Magyarország 1526 utáni politikai megosztottsága – tudjuk – nem oldotta meg a közép-európai konfliktust, s a 17. század végi új helyzet csupán századokra, hosszú időszakokra menő, de nem végleges megoldást jelentett. Íme, így is értelmezhető Fernand Braudel ,,hosszú lejáratú” történelmi folyamatokra vonatkozó elmélete. Talán magyarázatot nyújt arra nézve is (esetleg egyik magyarázatát nyújtja annak), hogy miért volt erőtlenebb a Székelyföld városiasodása más régiókhoz képest, hogy a székely városi réteg, elsősorban az iparosok és kereskedők rétege miért maradt el még a magyar alföldi városok megfelelő rétegétől is. Erre utal különben az érmetan is: székely vidékről sokkal kevesebb érmelelet származik, mint máshonnan Erdélyből. A városokra jellemző foglalatosságok megszaporodása egész Európában az ún. polgárosodás igen korai kezdeteire utal. E polgárosodás egyik tünete a vagyoni polarizálódás. Ez az európai jelenség Erdélyben a 17. században már kimutatható, olyan formában is (sőt, talán elsősorban olyan formában), hogy a nemesek egy része is azon ,,gazdag”, azaz egyre tehetősebb rétegek közé tartozik, amelyek helyzetüknél fogva hamarabb húzhattak hasznot a polgárosodásból. Ilyen értelemben igenis polgárosodó – bár kezdetben igen vékony – réteg tagjainak tarthatjuk azokat a nemeseket is, akik bármely módon a földtulajdonukon kívül anyagi helyzetük megszilárdítására törekedtek: sóval vagy más áruval folytatott kereskedelem útján, betársulással (vagy ennek hajlandóságával) kompániákba stb. A 17. század második felében már megjelennek Erdélyben is ilyen nemesek: Bethlen Miklós, Apor István és mások. Ilyen értelemben talán nem tarthatjuk Apor Istvánt az egyszerűség példájának, Apor Péter megjegyzéseihez is jó lenne hozzágondolnunk a 17–18. század Európájának (főleg Angliájának, Hollandiájának) példáját. Az – esetleg vitatható – észrevételek nem csökkentik, nem csökkenthetik az ismertetett könyv értékét. A kiadás az észlelt apróságok ellenére (pl. a 175. lapon, „Rabutin és Bussy tábornokokról” van szó, márpedig ez tulajdonképpen egy és ugyanazon ember: Johann Ludwig Rabutin de Bussy gróf császári tábornok – 1642–1717 –,

EME 121

SZEMLE

aki mindjárt a bekebelezés után Erdély katonai parancsnoka volt) igazán példamutató. A mű szükséges és olvasmányos, híven követi azt az elvet, hogy „... a nemzedék, amely ismeri a múltját, jobban kiismeri magát a [...]

jelen időben”. Ezért, ezért is ajánlom: minél többen olvassák el Egyed Ákos művét. Pap Ferenc

Úttörő forráskiadvány az erdélyi nemesség és a Mezőség múltjához A Wass család cegei levéltára. (Az Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltára 3.) Valentiny Antal oklevélkivonatait felhasználva bevezető tanulmányokkal és jegyzetekkel közzéteszi W. Kovács András. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása. Kvár 2006. 602 lap + 10 melléklet Hatvan év késéssel jelent meg az Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltárát (ENMLt) bemutató sorozat harmadik kötete: a Wass család cegei levéltárát ismertető impozáns forráskiadvány, melyet a Valentiny Antal munkáját folytató W. Kovács András tett közzé. Sorsa egyszerre példázza az erdélyi középkorkutatás hosszú hányattatását és jelzi annak újjászületését. A második bécsi döntés után az Erdélyi MúzeumEgyesület (EME) és a frissen szervezett Erdélyi Tudományos Intézet munkatársai ambiciózus tervet dolgoztak ki az erdélyi középkori okleveles anyag kiadására (1942). Miután – a regesztázási és fondismertetési módszerek kikísérletezéseképpen – megjelent a Thorotzkay család levéltárát ismertető füzet, a Wassok archívuma került célkeresztbe, mely egymagában annyi középkori oklevelet tartalmaz, mint amennyi Havasalföld történetére vonatkozik az 1541 előtti időből! A munkával Valentiny Antalt (1883–1948), az Egyetemi Könyvtár nyugdíjas igazgatóját, kiváló latinistát és a szövegkiadásban már gyakorlott szakembert bízták meg, aki „megszállott szorgalommal” látott munkához és már elkészült a regesztákkal, mikor a front közeledése ideiglenesen, majd a kommunista hatalomátvétel hosszú évtizedekre megakasztotta a családi levéltárak archivisztikai feltárását. Mint közismert, a „múltat végképp eltörölni” akaró, osztályharcos, adott esetben pedig nacionalizmussal is átitatott szemlélet, valamint az EME feloszlatása, levéltárának állami kezelésbe vétele jelentette a legfőbb akadályt, hiszen a belügyi hatáskörben működő állami levéltárakban az anyag (rendezetlenségére hivatkozva) általában hozzáférhetetlenné vált. Hogy a hajdani terv mégsem maradt tudománytörténeti kuriózum, hanem a diktatúra bukása után az elejtett fonál ismét felvétetett, a koncepció kidolgozásában még részes és az ötvenévnyi megpróbáltatást átélő kutatóknak, elsősorban a kötetet is lektoráló Jakó Zsigmondnak köszönhető, aki nemcsak az erdélyi középkori okmánytár munkálatait élesztette fel, de W. Kovács András személyében a Wass levéltár feldolgozásának is gazdát talált. A fiatal kutató mintegy ötévnyi alapos munkával tett eleget „szerepének” – akkora odaszánással, hogy neve a szakmai körökben összenőtt a Wass család kutatásával. A fenti előzményeket is taglaló, Jakó Zsigmond tollából született bevezető után a tulajdonképpeni kötetet bevezető tanulmányok nyitják meg, melyek a család, birtokai és levéltára történetéről értekeznek. W. Kovács András mindjárt az elején leszögezi, hogy a családtörté-

netet (27–100.) kizárólag primer források (oklevelek, naplók, emlékiratok, levelezések, hivatalos és személyes iratok) alapján állította össze, s nem a korábbi genealógiai munkákra (Nagy Iván, Kempelen vagy Gudenus műveire) alapozott, elkerülve ezáltal az ellenőrizhetetlen adatok kritikátlan átvételéből származó hibákat. A tárgyra térve, komplex vizsgálódással (a családi levéltár legrégibb darabjait, a kegyuraságuk alatt álló templomok patrocíniumát, a birtokok elhelyezkedését figyelembe véve) valószínűsíti a Wass család dunántúli (vasi, veszprémi, győri?) királyi szerviensi eredetét. A magam részéről viszont rosszallom, hogy erdélyi első birtokaik számbavételénél túlzott mértékben támaszkodik az 1230. évi (csak 1349-i átírásból ismert) oklevélre (WassLt 1–2. sz.), mely legalábbis interpolált (amint ennek a szerző is tudatában van): szerencsésebb lett volna következetesen a megbízható 14. századi adatokból visszakövetkeztetve rekonstruálni a kezdeteket. Ugyanakkor el is kerülte a szerző figyelmét, hogy az 1265. évi, Pulyon eladásáról szóló, eredetiben fennmaradt oklevélben (WassLt 4. sz.) szereplő Tarmas fia: Tarmas szintén a család sarja, megjelenése a szomszédok között pedig az első biztos adat a Wassok szentegyedi birtoklására. A 14. századi két nagy nemzedék (id. Miklós comes, illetve öccse, János fiai) történetének bemutatásánál W. Kovács láthatólag elemében érzi magát: hozzáértő kézzel helyezi kontextusba a családtagok karrierjét, kiemelve ennek építésében és a család vagyonosodásában a familiarisi kötelékek jelentőségét, melyek az első nemzedéket Kán László vajdához, a másodikat a Lackfi családhoz kötötték. Bemutatásra kerül nemcsak az erdélyi birtokok gyarapítása, ill. többszöri megosztása, de a dunántúli ág története is. Patrónusaik bukásával, kihalásával aztán a Wassok lehetőségei is beszűkültek, visszasüllyedve a 15. századra a tekintélyesebb megyei nemesség sorába, ahol vagyoni (és így hatalmi) helyzetüket tovább rontotta a birtok elaprózódása a különféle ágak kezén, illetve az, hogy a beházasodók a leánynegyed révén újabb és újabb portiokat szakítottak ki a birtoktestből. Egyébként a 15– 16. századi családtörténet ösztövér mivolta nemcsak annak tulajdonítható, hogy ekkortájt a Wassok életében a legnagyobb eseményt birtokosztályok, hatalmaskodások, határviták és az ezek nyomán induló kicsinyes perek jelentették, hanem a levéltár anyagának e periódusra vonatkozó, újkori selejtezések előidézte szűkössége is közrejátszott (a két tényező nyilván nem független egymástól). Olyannyira kevés oklevél áll rendelkezésre

EME 122 ebből az időből, hogy az 1390–1430 közti családfa öszszeállítása csaknem megoldhatatlan feladványnak bizonyult, s a későbbi évtizedeknél is csak a kolozsmonostori konvent jegyzőkönyveiből származó adatok segítségével volt megvalósítható. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy az a Chama fia: Tamás budai prépost, aki a szerző szerint „csak feltételesen kapcsolható a Wassokhoz” (32.), biztosan nem a família tagja: a hivatkozott pápai oklevélben (Thiener I. 496) ugyanis Thomam Thome szerepel, nyilvánvaló elírásként az akkori budai prépost: Tamás fia: Chama (1316–1324) neve helyett (vö. Theiner I. 478), aki így már nem azonosítható egy egész ág ősével. A középkori családtörténetet rövid – Fügedi Erik módszereit követő – szociológiai és demográfiai elemzés követi: a szerző jól körvonalazza azt a társadalmi réteget, melybe a Wass család vagyona, vár-nélkülisége, a betöltött tisztségek és személyi kapcsolataik (ide értve a házasodási kört) révén besorolódik. (Itt kell megemlítenünk, hogy a feleségek említésénél kimaradt egy-egy ismeretlen keresztnevű leány a Kajlai, ill. a Gyógyi családból, akik Emuch fia: János, illetve fia: Deseu nejei lehettek, vö. WassLt 239, 145. sz.). A szerzőnek még a gazdálkodás és az anyagi kultúra – a forrásadottságok által lehetővé tett – vázlatos bemutatására is volt gondja. Az újkori családtörténet kezdetén, a Wassok csillagát ismét felívelő Wass György fejedelmi tanácsos és ispán pályájának bemutatása során újra remekel a szerző, de aztán, ahogy távolodunk a számára otthonos középkortól, az írás egyre szárazabbá válik. Születési, tisztségviselési, házasodási, leszármazási és elhalálozási adatok zsúfolt tömege hömpölyög az ószövetségi nemzetségtáblázatok stílusában. Ennek az adathalmaznak a kezelése szemlátomást W. Kovácsnak is nehézséget okozott, így történhetett meg, hogy néha egy-egy oldalon belül megismétli ugyanazon információt (pl. a Wass János és a református Wass György közti rossz viszonyról, 54. o.). Tekintve, hogy a családtörténet gyakorlatilag azonos tartalmú tanulmány formájában már megjelent az Erdélyi Múzeum hasábjain (2004/1–2. füzet, 1–40; 3–4. füzet, 1– 56), sőt angol nyelven könyv formájában is hozzáférhető (András W. Kovács: The History of the Wass de Czege Family. Hamburg 2005), szerencsésebb lett volna összefogottabban, általánosítva tárgyalni 17–20. századi történéseket, csak a kiemelkedőbb családtagok pályáját részletezve (ahogy egyébként a középkori résznél is történt). A jelenlegi formában nem túl élvezetes olvasmány – el kell ismerni viszont, hogy kézikönyvnek elsőrangú, hiszen jelen szöveg az első, kritikailag megrostált adatokra épülő, azokra minden esetben hivatkozó alapkutatás a témában: a szerző láthatólag példás szorgalommal minden – a témára vonatkozó – levéltári anyagot, kiadványt és szakirodalmat elolvasott, és minden, a családot érintő adatot kijegyzetelt. Az érdeklődő tehát bármikor utánakereshet a figyelmét felkeltő forrásnak. Ez lehetett a szerzőt vezérlő elgondolás, mikor a pozitivista tálalásmód mellett döntött. Ugyanakkor, mint maga is megjegyzi, az értékelhető levéltári anyag gyakorlatilag hiányzik a 19. század második felére és a 20. századi csa-

SZEMLE

ládtagokra, így esetükben a száraz életrajznál egyébre nem is vállalkozhatott. Az említett adathalmazban csak néha jelent üde színfoltot egyes végrendeletek, naplók, emlékiratok, levelek veretes szövegének idézése – köztük olyan mentalitástörténeti gyöngyszemek, mint a 17. századi konfesszionális merevség kereteinek átlépéséről tanúskodó bejegyzés, mely során a naplóíró Wass György (1658/1659–1705) így védekezik amiatt, hogy katolikus nőt vett feleségül: „jobb énnekem más vallásúval jól élnem, mint magam vallásúval kergenem-morganom.” A birtoktörténetben (101–134.) ugyancsak két elkülönülő rész körvonalazódik. A középkori birtokállomány kialakulását és osztódását taglaló rész ismét a vérbeli medievista kezére vall: kerek egész, logikus felépítésben taglalja az egyes birtokok be- és kikerülését, kizárásos módszerrel azonosítva az ősi birtokokat (különösen briliáns annak bizonyítása, hogy Sajószentandráshoz valóban már kezdettől volt joga a családnak, 102–103.), majd sorra veszi a vásárolt és a 14. századi felívelő korszakban szerzett birtokokat: a kb. 1370-re így kialakult birtoktest (mintegy tucatnyi, zömmel a Füzes folyó mentén fekvő falu) aztán az 1500-as évek végéig változatlan maradt. Külön követi nyomon a dunántúli birtokok (Káltháza és környéke) sorsát, melyet az itteni ág kihaltával (1429) a család nem tudott megtartani. Kitér a táj (a határjáró oklevelek segítségével történő) és az ott élő etnikumok bemutatására is. Igazán csak apró, már ismerős kifogásokat hozhatok fel (pl. az 1230. évi oklevélnek adott hitel vagy az önismétlések, adott esetben szószaporítás – pl. a birtokelidegenítés elleni tiltakozás oka, 111. o., a 138. jegyzet előtt). Borzova hegyen valószínűleg nem a későbbi Szamosborzova alakult ki (109.), hanem – az előző birtokos neve alapján – Nagyborszó. Leginkább mégis az a módszer kifogásolható, amikor a X filius Y de Z típusú nevek alapján nemcsak X-nek, de Ynak is Z-beli birtoklására következtet (mint tette Keszüi Emuch fia: János fiai és Kálti János fia: Veres Péter esetében, 108., illetve 110.), pedig itt a helynév kizárólag a fiú lakóhelyére vonatkozik, hiszen a korábbi nobilis de Z típusú kitételből rövidült (vö. Engel Pál: Nemesi társadalom a középkori Ung megyében. Bp. 1998, 82.), az oklevelet kibocsátó hatóságot pedig nem az érdekelte, hogy kinek hol birtokolt az apja, hanem hogy ő maga hol idézhető meg, hol van a residentiája (vö. Fügedi Erik: Az Elefánthyak. Bp. 1999², 48–49). Az újkori birtokforgalmat tárgyaló résznél viszont az olvasó valóságos őserdőbe téved: a családtörténetnél jelentkező adathalmozás itt még a kézikönyvszerű használatot is megnehezíti, hiszen még az egyes birtokok sorsának nyomon követése is reménytelen vállalkozásnak tűnik. Igaz, ezt már eleve nehézzé teszi a késő középkori- és kora újkori gyakorlat, amikor szinte mindig csak részbirtokok cserélnek gazdát, márpedig ezek azonosítása jóval nehezebb, mint az egyes falvaké. Ezt a problémát azonban csak nehezíti, hogy a birtokmozgás taglalása semmiféle észlelhető rendszert nem követ: sem az egyes birtokok szerintit, sem időrendit. Véleményem szerint hasznosabb lett volna birtokonként összevonva,

EME SZEMLE

csoportosítva nyomon követni e folyamatokat, alkalmanként, egy-egy időmetszetben egyenleget készítve, míg a primer adatokat a jegyzetekben bocsátani az érdeklődő rendelkezésére. Ugyanakkor az újkori birtoktörténetnél felerősödik az az érzésünk, ami már a középkori birtokviszonyok bemutatásánál érlelődött: hogy mindezt nem kellett volna elválasztani a családtörténettől, mert úgy az egyes összefüggések jobban kidomborodtak volna (pl. ahogy a birtokosztályok követik a családfa elágazását, vagy ahogy a személyes karrier vagy házasság birtokban mérhető következménnyel jár a család számára), és talán elkerülhető lett volna a sok önismétlés. Belátom, persze, hogy a téma sokrétűsége akkor sem tette volna lehetővé a lineáris tárgyalási módot. A birtoktörténet nemcsak a Wass család, de a levéltárban jelentősebb írásos anyagot hagyó rokon családok birtokairól is értekezik: elsősorban az Ébeniek kalotaszegi jószágairól és a Vay család serkei (Gömör megye) uradalmának 17–18. századi sorsáról. W. Kovács rámutat arra, hogy a grófi cím megszerzése (1744) nem járt igazi változással a Wass család státusának tekintetében, mert ekkoriban már ezt nem követte királyi birtokadomány. Világos fejtegetés érzékelteti, miként érintette a családtagokat a jobbágyfelszabadítás és a kapitalista termelési viszonyok elterjedése, hogy az anyagi hanyatlást aztán az 1920. évi román földreform tetőzze be. Az eddigieknél még a témában járatlan olvasó számára is jóval érdekesebb és olvasmányosabb, erdélyi viszonylatban pedig csaknem egyedülálló a családi levéltár történetét bemutató rész (135–156.). A szerző rámutat arra, hogy a Wass-archívumot az teszi igazán kivételessé, hogy egy nyolcszáz éven át fennmaradó család összefüggő és organikusan gyarapodó iratanyagát tartalmazza – ilyen egységes iratörökséggel csak néhány más erdélyi család (pl. Bethlen, Bánffy) dicsekedhet. A Wassokra vonatkozó (elsősorban jogbiztosító) írásos anyagon kívül még töredékeket tartalmaz a Jankafi, Bogáti, Barcsay és Ébeni családok levéltárából, a berkeszi Vay-levéltár pusztulása óta pedig itt (és a Teleki család kendilónai levéltárában) található a legjelentősebb összefüggő anyag a kuruc korban jelentős szerepet játszó Vay család irataiból! Ez utóbbi fontos, még kiaknázatlan forrásokat tartalmaz a Rákóczi-szabadságharc hadseregének történetére vonatkozólag is (hadösszeírások, mandátumok). Hoszszan és szakszerűen szól Huszti András (*1700 k. †1755) levéltárrendező munkásságáról és az általa készített elenchus jelentőségéről, mely több, azóta elveszett középkori oklevél kivonatát megőrízte, és a későbbi századok során a levéltári nyilvántartás alapjául szolgált. Huszti egy családtörténeti munkát is írt, melynek fontos szerepe volt a grófi cím legitimálásánál: W. Kovács éles szemmel mutat rá a grófi diploma és a családtörténet közti szövegszerű kapcsolatokra. Adatokat szolgáltat a még gyakorlati szereppel bíró archívum tárolására és őrzésére nézve (megtudhatjuk pl. hogy a falubeliek egy alkalommal betörtek a levéltárnak otthont adó épületbe, de csak az ott őrzött klenódiumokra fájt a foguk, a levéltárban nem esett kár). Ismerteti a levéltár bekerülését az ENMLt állagába, majd 1940 után elkezdett rendezését,

123 amit az államosítás (1950) szakított meg. Végül szó esik az állami kezelés – többnyire káros – következményeiről is. A levéltártörténetet kutatástörténet egészíti ki, ahol a szerző elsősorban Deák Farkas (1832–1888) szerepét emeli ki, aki a családdal ápolt szoros kapcsolata révén juthatott hozzá elsőként jelentősebb mértékben Wassoklevelekhez, amelyeket elsősorban a Hazai Oklevéltárban közzé is tett. Rajta kívül még Gheorghe Şincai, Franz Zimmermann és Réthy László hasznosította nagyobb mértékben az archívum anyagát, mielőtt nyilvános levéltárba (ti. az ENMLt-be) jutott volna. A kiegyensúlyozott bemutatáson csak az itt-ott felbukkanó önismétlés ejt némi szeplőt. A következő nagy egység, a levéltárról nyújtott áttekintő tájékoztató (157–210.) – részletessége révén – úttörő a maga nemében. Sorra mutatja be a Huszti által rendezett cegei levéltárat, a később rendezett egységet, illetve a serkei anyagot, a végére helyezve a missilisek ismertetését. A tájékoztató a hagyományos (Huszti-féle) levéltári rendet (fasciculusok, illetve ezen belüli számozás) követi, de tartalmazza a mostani levéltári jelzeteket is (dobozok, illetve folyamatos számozás). Az egyes fasciculusok leírása bennfoglalja a tartalmi jellegüket kiemelő címet (pl. határjárások, az egyes birtokokra vonatkozó oklevelek, leányági perek, jobbágyügyek iratai stb.) és az évkört, majd esetenként egymondatos leírást ad az egyes iratok tartalmáról is: a 16. századi okleveleknek mindenikéről, a 17. századiaknál a fejedelmi kancellária által kibocsátott, illetve család- és köztörténeti szempontból fontosnak ítélt iratokról és a 18–19. századi legjelentősebb darabokról. A missilisek a levélíró neve szerinti betűrendben követik egymást, emellett a címzett nevét, a dátumot és a mai jelzetet tartalmazzák. A bő áttekintés kétségtelenül a kötet egyik legfontosabb része, okkal számíthat a történészek (elsősorban a fejedelemség korát kutatók) érdeklődésére, de biztos fogódzókat nyújt a 16–18. századi társadalom-, település-, etnikum-, gazdaság- és művelődéstörténet iránt érdeklődők számára is. A kötet legtestesebb és mindenképpen legkiforrottabb részét a középkori oklevelek kivonatai teszik ki (211–420.). Regesztázásuk módszere az Erdélyi Okmánytár bevett gyakorlatát követi: az oklevelekről bő, minden személy- és helynevet, lényegesnek ítélt mozzanatot tartalmazó kivonat készült. A dátumformulát, egyes terminus technicusokat latinul (is) tartalmazza, ahogy – teljes szövegükben – a határjárásokat is. A regesztát az oklevél fennmaradási formájára vonatkozó információkat, levéltári jelzetét és a Diplomatikai Fényképgyűjteményben (DF) kapott számát, esetleges kritikai megjegyzéseket, végül pedig a kiadások teljességre törekvő felsorolását tartalmazó apparátus követi. Itt kell kiemelni, hogy a szerző – Huszti András regisztruma nyomán – utánajárt a levéltárból időközben elkallódott okleveleknek is, és nem egyet sikerrel talált meg egyes jelenkori gyűjteményekben (pl. Nagy Jenő gyűjtésében: WassLt 80. és 129. sz.). Másoknak másodpéldányait sikerült azonosítania (pl. a Bethlen család bethleni levéltárában:

EME 124 491. és 492. sz.). A végleg eltűnt darabok tartalmát a Huszti-féle elenchus alapján ismerteti. Lehetne ugyan itt is kisebb – értelmezési, olvasati, utalási – hibákkal előhozakodni (pl. a 82. sz.-nál a 80. sz.-ra mint tartalmilag átírt oklevélre való hivatkozás téves, a szóban forgó perhalasztó oklevél kimaradt a kötetből), ez azonban adott esetben elfedné e regeszták valódi jelentőségét: azt, hogy – a középkor egészére nézve – rendelkezésünkre áll egy, az erdélyi múlt jól körülhatárolható térségére vonatkozó, viszonylag homogén és teljesnek mondható forráskiadvány, melyből elénk tárulhat a korabeli mezőségi élet megannyi részlete. Persze többnyire a birtokokra vonatkozó, jogbiztosító írásos anyagról van szó, de szakértő keze alatt bőven szolgáltatnak információt a megyei nemesi életről, a megyei hatóságok működéséről (Doboka megye középkori kiadványainak jelentős része a Wass-levéltárban található), a határjárások (WassLt 9, 19, 32–33, 84, 137, 170, 217, 354, 439. sz.) képet adnak a korabeli tájról, a helynevekről, olvashatunk román és magyar jobbágyokról és szolgáltatásaikról (pl. 139, 382, 400, 531. sz.), falusi elöljárókról (papok, bírók, kenézek) (pl. 152, 168, 204, 396. sz.), rémregényekbe illő hatalmaskodásokról (pl. 22, 108, 135, 174, 393., 438. sz.) vagy mulatságos perekről (pl. a Wassok kondája által a bálványosi erdőben okozott károkról szóló ítéletlevél, 563. sz.), utakról, vámokról (390. sz.), ingóságokról, értéktárgyakról, ruhákról (129, 570. sz.), állattenyésztésről, malom-, erdőés halgazdálkodásról (pl. 378, 435, 485–486, 520, 570. sz.). Ez utóbbiról, tóvidékről lévén szó, különösen gazdag adatok sorjáznak, köztük olyan kultúrtörténeti furcsaságok, mint a rejtélyes „hurokkal” (cum laqueo) történő halászat (663. sz.). A regeszták sorát az apparátusban található DF és DL számok mutatója követi (421– 423.). A soron következő rész Wass Ottilia személyi levéltárának bemutatása (425–451.). Wass Ottilia (1829– 1917) hagyatéka, kolozsvári házával és más javaival együtt 1917-ben került az EME birtokába. Iratanyaga nem tartalmaz köztörténeti jelentőségű információkat, annál inkább a 19. század második felének polgári életére vonatkozó adalékokat (levelezések, fényképek, személyes iratok, emlékiratok), de itt maradt fenn pl. a család grófi diplomája is. A hagyaték jelenleg is rendezetlen formában található az állami levéltárban, rendszerezésére (ahogy a családi levéltár rendjében végrehajtandó egyes racionális változtatásokra) sajnos az ismertetést elvégző Kovács Klára és Pakó László nem nyert engedélyt, így – bár az egyes tételeket az általuk logikusnak ítélt rendszerben mutatják be – a dobozok és jelzetszámok teljes összevisszaságban követik egymást. E kötet nyújtotta elméleti rend segítségével azonban a kutató már tájékozódhat az anyagban.

SZEMLE

A végső nagy egységet az Erdélyi Okmánytárnál alkalmazott kritériumok szerint készült alapos mutató képezi (453–579.), amely ugyancsak W. Kovács munkája. Tartalmaz minden, nemcsak a regeszták, de a tanulmányok szövegében is szereplő személy- és helynevet, illetve tárgyszót, továbbá a fontos fogalmakat. A kötetet az 1265. évi oklevél hasonmása, illetve a román és német nyelvű felhasználók segítését szolgáló összefoglalók zárják (583–598.), melyben a tanulmányok lényegi információi mellett bőven szó esik a levéltári rendről (sőt annak racionalizálási lehetőségeiről), az áttekintés rendszeréről és a regesztázási módszerekről. Mellékletben négy, tetszetős és a birtokviszonyok közt való eligazodásban jó szolgálatot nyújtó térkép, továbbá 11 ízléses és – ami fő szempont – jól olvasható leszármazási tábla található. Itt kell megemlítenünk, hogy a családfán az Erdélyi Múzeum hasábjain megjelenthez képest jelentős változások hajtattak végre, elsősorban a 15. század eleji leszármazást illetően. Megjegyzendő, hogy a kötet végső, nyomdai formában letölthető a www.familyhistory.ro oldalról. Ez a kötet (ide értve a bevezető tanulmányokat) nem egy olvasmányélmény: akik a történetírásban a narratívát keresik, azoknak nem ajánlom kézbe venni. De az már most garantálható, hogy „futamideje” messze meg fogja haladni a divatos szintézisekét, és hosszú ideig haszonnal forgatott kézikönyv és forrásgyűjtemény lesz az Erdély múltja iránt érdeklődő minden kutató számára. Igazán nagy „hibája” ugyanaz, mint az érdeme: hogy egyelőre csaknem egyedülálló a maga nemében. Remélhetőleg a többi erdélyi nagy családi archívum – az iktári Bethlen-, Jósika-, Kemény-, Suky-, Teleki-, Toldalagivagy Wesselényi-levéltárak – közzétételéig nem kell újabb hatvan évet várnunk. Sajnos a romániai levéltárügy jelenlegi – és belátható időn belül aligha változó – helyzete szkepszisre ad okot: nemhogy nem indult meg a családi levéltárak anyagának módszeres rendezése és feldolgozása, de – úgy tűnik – fel sem ismerték jelentőségüket. Igaz, ez a levéltári forma (ti. a családi archívumok) térségünkben magyar specifikum (a szász polgároknál sem található meg), de ez egy magát európainak valló országban nem adhat okot a mellőzésben, elzárásban és gondatlan kezelésben megnyilvánuló diszkriminációra. Már csak ezért is indokolt lenne a családi levéltárak visszaszolgáltatása az EME jogos kezelésébe, akár – ha úgy tetszik – mihamarabbi rendezésük és feldolgozásuk kötelezettségével, amihez e körökben nyilván megvan a készség és – immár – a kapacitás is. Aki pedig erre a munkára adná a fejét, annak számolnia kell azzal a tudományos mércével, melyet e nívós kiadvány meglehetősen magasra helyezett. Hegyi Géza

EME 125

SZEMLE

Csáky Kata levelei „Minden örömöm elegyes volt bánattal”. Csáky Kata levelezése. Összeállította, a szöveget gondozta és a bevezető tanulmányt írta Papp Klára. Előszó: ifj. Barta János. Az Erdély-történeti Alapítvány és a Debreceni Egyetem Történelmi Intézetének kiadása. Debrecen 2006. 407 lap A történettudományi kutatások erőteljes (nemcsak kutatásmódszertani) pluralizálódása idején Papp Klára munkásságát a gazdaságtörténeti vizsgálatok következetessége mellett a források rendkívül tudatos kezelése jellemzi. Debreceni egyetemi oktatóként és a (többnyire családtörténetek mentén figyelt) újkori társadalom vizsgálójaként érzékeny elemzéseket ad Magyarország és Erdély lassú változásairól a 17–19. században. A 18. századi Bihar megye és Erdély társadalmi helyzetének alakulását a forrásokat egymással mintegy dialógusba hozva vizsgálja, a tulajdonviszonyokat az életmóddal, a működő intézményrendszert a személyes döntésekben, sőt vélekedésekben megjelenő értékrenddel veti egybe. Ami a kötet „főszereplőjét”, a levelező Csáky Katát, gróf Csáky Zsigmond és gróf Haller Kata leányát illeti, őt néhány, a személyes vallásosság körébe tartozó munka szerzőjeként tartja számon az irodalomtörténet (Mennyei igyekezet, 1768, 1842, Ájtatosság kalauza, 1781, Menynyei oltalom 1788, 1842). Magának az irodalom fogalomnak tágabb értelmezését figyelembe véve irodalomként is olvashatók a csaknem fél évszázad történéseiről tanúskodó magánlevelek (az első 1750-beli, az utolsó 1794-ben kelt). Papp Klára e kötetének közvetlen célja szövegközlés: egy 18. századi erdélyi főrangú birtokosasszony, Csáky Kata (1726–1794) leveleinek publikálása. Az eredmény több ennél: a levelek megismertetése révén valóságos társadalomtörténet-nőtörténet kimunkálása és további kutatások elősegítése. Csáky Kata saját levelei és a hozzá írottak, illetőleg jó néhány, az ő leveles „ferslágjában” megőrzött „idegen” levél révén a 18. század második felének erdélyi társadalomtörténete közelképét is kapjuk egy gazdálkodó képességekkel megáldott, széles látókörű nemesasszony személyes nézőpontjából. (A nemes előtag itt a neveltetést, a társadalmi kapcsolatokat, az életvitel anyagi alapjait jelzi.) A levélíró előbb báró Bornemisza János felesége volt, 1742-ben megözvegyült, és csak az ötvenes évek közepén szánta magát újabb házasságra; második férje gróf Bethlen Miklós lett, a Kormányszék tanácsosa, utóbb Erdély kincstartója. A magánlevelezés közlésének vannak veszélyei: a hétköznapok gondjainak vég nélküli közlései során elfárad a levélíró (stílusa), de elbizonytalanodhat a kutató is. Meddig folytatandó a levelek felkutatása (az anyaggyűjtés), mi adja ilyen esetben a kötet koherenciáját? Menynyire manipulálja az adatokat a történészi vagy éppen irodalomtudományos nézőpont/előfeltevés? A leveleket közreadó történész a Csákyakkal korábban is foglalkozott, például Adatok a bihari Csáky uradalom társadalomtörténetéhez a XVIII. században című írásában (A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyve XII. Debrecen 1985); számára egy régebbi kutatás erdélyi vonatkozásainak felkutatásaként is felfogható az itt megmutatkozó

forrásterület. Hiszen nem erdélyi család erdélyi korszakáról, mondhatni szocializációs sikereiről és kudarcairól is vall a levelek sorozata, illetőleg az előrebocsátott értelmező tanulmánypár. Papp Klára számára nem válik gátlássá a tudományelméleti problematizálás, a tudományt folyamatként, történésként fogja fel, amelynek állomásai fordulói éppoly becsesek, mint egy-egy lezárás monografikus szövegteljesítménye. Csáky Kata itt olvasható leveleit főleg Küküllővárról, Nagyalmásról, Szamosfalváról, Szebenből keltezi, de van bécsi, kassai levele is, ez a tény az otthonülő vagy igen szűk körben mozgó birtokos nemesasszonyokra vonatkozó előítéletek ellenében hat. Egyébként maga a levelező a női önérzetességnek bizonyára történeti példája: az emberi méltóság kijelentése a saját (házasságon belül is megőrzött) vagyon és az avval való gazdálkodás képessége, a helyzetfelismerő készség, az önfeladás mint a teljes megsemmisülés fenyegetése jelenik meg levélközleményeiben, és bizonyára nem túlzás, ha mindezekben a hagyományokból is kibontakozó modern női attitűdöt véljük felismerni. Kínálkozik a párhuzam Barcsay Ábrahám feleségével, gróf Bethlen Zsuzsannával, aki évekig egyedül gazdálkodott a Barcsay- és Bethlenbirtokokon, és gazdatisztekkel való egyezkedésről, a betakarításről és a termények esetleges értékesítéséről hosszasan tanácskozott Bécsben vagy valahol Európában katonáskodó férjével, mindeközben nem hagyta ki leveleiből a személyes kapcsolat őrzését, sőt az annak távlatait tartalmazó, irodalmi értékű jelzéseket sem. A levelek nem a feladó vagy a címzett szerinti rendezésben, hanem időrendben követik egymást, és e sorban Csáky Kata levélíró és megszólított is; valóságos szellemi irányítója a korspecifikus egységnek, amelyet a családi birtokgazdaság jelent. Tudja azt is, hogy műveltség és társadalmi kapcsolatok alapozzák meg a família, a birtok tekintetében döntési pozícióba kerülő családtag helyzetét, és a műveltség megszerzésének, a személyközi kapcsolatok társadalomtörténetének e konkrét példája külön értéke a kötetnek. Elfogadjuk a közreadó történész érveit, amelyek szerint maga a figyelem központjába állított régi szerző többszöri átválogatás után is néhány tucat levelet tartott érdemesnek a megőrzésre (ezek ma a Jósika hitbizományi levéltárban, az Erdélyi Múzeum-Egyesület anyagában találhatók, jelenleg a Román Állami Levéltár kolozsvári igazgatósága tulajdonában), a többit maga semmisítette meg. A levélközlések több tudományterületnek is érdemleges anyagot szolgáltató sorában (például Lobkowitzné Poppel Éva, Bethlen Kata vagy Benkő József publikált leveleskönyvében) külön figyelem illetheti a művelt és nemcsak a család, hanem (a család egzisztenciájában oly

EME 126 fontos) gazdaság szervezésében járatos asszonyok levelezését. Náluk a személyes egészségügyi problémák általában a szétszórt birtokrészek gazdasági ügyeivel, sőt a családnak a kormányzattal, az egyházvezetéssel kapcsolatos viszonyával sajátos „mixtúrában” jelentkeznek. Ez nemcsak a többnyire a forrásból adódóan tematikus tagolás nélkül közreadott könyvek szerkesztési elveinek következménye, hanem a központi „szereplő” sajátos életviteléből is adódik, a (női viselkedésre jellemző?) szimultán tevékenységekből, egy-egy levél szövegének szintjén is. A bevezető két részből áll, szélesebb összefüggésekbe helyezve a közreadandó szövegeket és a nemeskisasszonyból Habsburg-főhivatalnok rokonává avanzsáló személy szerepét láttatja kora pozíciócsatáiban: A Csákyak erdélyi ága, illetőleg Csáky Kata életpályája, családja és birtokai a levelezések tükrében. Magyarország és Erdély kapcsolattörténetének vizsgálatára a családtörténet (nemességtörténet), illetőleg a gazdaságtörténet valóban alkalmas. A Csákyakkal hosszú történetre visszatekintő birtokperben álló Bethlen Miklósné Csáky Kata lánya a Habsburg-kormányzattól váratlanul erdélyi főhivatallal megtisztelt Csáky János felesége lesz. A levelek alig utalnak rá (a gondos anya nem tartotta célszerűnek megőrzésüket), de más forrásokból tudható, hogy a frigy nem volt sikeres. Csáky Kata a gyermekek (sőt unokái) nevelését is magára vállalta. A leveleskönyvek által felvetett egyik tartalmi kérdés a viszonyháló hiteles rekonstrukciója. Lekötelezett tanácsadók és megbízható gazdatisztek nélkül elképzelhetetlen volt a család fennmaradása (ez „Árva” Bethlen Katánál a Haller és Teleki családhoz való ellentmondásos viszonyban látszott). Csáky Kata már megözvegyülése előtt magára maradt a gazdaság ügyeivel. Itt jegyezzük meg, hogy a kötetben első férjével, Bornemisza Jánossal váltott levelei nem olvashatók (jelenleg lappanganak). A későbbiekből világosan látszik, hogy a bécsi császári udvar hivatalnokaként Bethlen Miklós elveszítette fogékonyságát az otthoni (erdélyi) problémák iránt, és jó, hogy legalább egy – a gyulafehérvári Konvent előtt kötött szerződés révén – maga a két fél házassága mint gazdasági együttműködési forma megmaradhatott. Csáky Kata a legnagyobb felelősséggel viseltetett a birtok iránt, ennek még a családi viszonyokat is alárendelte – legalábbis ezt értjük meg a leveleskönyvből: „Már én a hoffmestert nem akarom megtartani: semmi könnyebbségemre sincs, se úton, se konyhán, se istállóra nem vigyáz, a rossz szája is igen kedvetlen.” Ebben a kérdésben gazda és nem gyönge nő a levélíró, és azt a komoly kérdést is felveti a könyv, hogy tekinthetjük-e hát Csáky Kata életvitelét tipikusnak, vagy sikerei egyéni személyes adottságoknak köszönhetők, kivételesek. A kapcsolatok és a magánélet története is jól követhető e fél évszázadot átfogó időben (1750–1794), még ha tekintetbe vesszük is a magánélet írásos bemutatásával kapcsolatos korabeli szokásokat vagy Csáky Kata egyéni nyelvi viselkedésmódját (szemérmességét). Papp Klára az egyes ember történeti szerepének fontosságát sugallja a témaválasztással, és e véleménye elméleti eredménnyel is jár: az intézmények működése, a férfiak politikai,

SZEMLE

egyházvezetői tevékenysége talán árnyékba borítja a (mindenkori) asszonyok világát: Csáky Kata lánya, Bethlen Rozália gondos neveltetése (például festészet- és zenetanulása) és beilleszkedési (viselkedési?) problémái, továbbá anyja, Kata erős egyéniségének kifejeződése, sikeresnek mondható pályája ugyanannak a korszaknak más-más olvasatát adják. A kötet bevezetője nemcsak magáról a levélíróról tájékoztat, sőt nem is csak az erdélyi viszonyokról, hanem – elsősorban Csáky-családtagok révén – Erdélynek a magyarországi nemességgel való kapcsolatáról is, illetőleg arról, hogy a bécsi császári politizálás és udvarközeli élet hogyan hat(ott) vissza a nemesség értékrendjére. A kötetet lábjegyzet-hivatkozások egészítik ki, a megértést a latin eredetű szavak magyarázó jegyzéke, személy- és helynévmutató segíti, sőt a levelekben használt kifejezések (ezért is a figyelmes gazdaságtörténészt illesse köszönet), pénznemek, mértékegységek, súlymértékek, hossz- és űrmértékek, területmértékek azonosítása, amint azt a modernizációhoz területenként különböző tempóban felzárkózó egyéni gazdálkodás indokolja is! Az előszóban ifj. Barta János történész a debreceni Erdély-történeti Alapítvány szempontjából vizsgálja a kiadványt, számára elsősorban az emlékiratíró Bethlen Miklós kancellár levelei a mérvadók e műfajban. Csáky Kata egy későbbi Bethlen Miklós feleségeként éli napjait, és önelemzésre amannál jóval kevesebb figyelmet fordít (vagy nem az olyanként értelmezhető leveleit őrizte meg). A cenzúra korában érthető is ez, bár nem öncenzúráról van szó, hanem a család jövőjére való tekintésről, a szerep szigorú értelmezéséről; eszerint csak annak van létjogosultsága, ami hozzáad a nagycsalád energiáihoz! Ilyen értelemben is megindító például Csáky Kata szűkszavú, fohászszerű visszapillantása egyik unokája rövid életére. Vállalta lánya kiskorú gyermekeinek nevelését, ezek körül Katicát mint a könyves műveltség iránt semmi fogékonyságot nem mutató leánykát emlegette Bethlen Rozáliának küldött beszámolóiban. A valószínűleg himlőben, váratlanul elhunyt leányka hiánya aztán mint jóvátehetetlen szeretetmulasztás felismerése jelenik meg az érzelmeit többnyire palástoló asszony Wass Sámuelnek írott levelében: „Méltóságos gróf uram! Én meg, mint a bánatok örvényében gyötrődem, se ételem, se álmom helyre nem hozhatom. Rosszul bántunk szegény kis Katicával, melynek emlékezete annyira keserít, hogy ha tintává változtathatnám könnyeimet, azzal megírhatnám levelemet.” (1791. május 5.) A levelekről című tájékoztatásban a kötet elején az átírás, a szövegközlés elvi és technikai döntéseit mutatja be a szerkesztő-szerző, megoldásai (személy- és helynevek írásának következetesebbé tétele, ugyanakkor a helyi nyelvi sajátosságok megőrzése) korrektek és célszerűek. A könyvet Kiss András lektorálta. A kötetcímre figyelve végül miféle bánattal volt tehát elegyes az erdélyi nemesasszony minden öröme? Miféle örömeit rekonstruálhatja (a kutatónak, közreadónak köszönhetően) a mai olvasó? A levelek vallomásosabbját nem hagyta a „posteritására” írójuk, de nem

EME 127

SZEMLE

túlzás a nyomokból való következtetés, amely szerint a sikeres szervező, megbízható női családfő és elismert gazdálkodó Csáky Kata életterveihez képest érzelmileg volt és maradt csalódott ember. Ennek finom megsejtése, megjelölése a kötet összeállítóját dicséri: a cím idézett szöveghelye a modern ember problémavilágát is, az

általánost is jelzi az egyedi történetben. Mert végül történetté, sőt történetekké olvashatók össze a levelek A könyv nemcsak az Erdély modernizációjára vonatkozó történetkutatásnak igazi nyeresége, nyelvtörténeti kuriózum és lebilincselő olvasmány is egyszersmind. Egyed Emese

Önszervező polgárok Tóth Árpád: Önszervező polgárok. A pesti egyesületek társadalomtörténete a reformkorban. L’Harmattan, Bp. 2005. 295 lap Tóth Árpád könyve a reformkori pesti egyesületekről éles szemmel vizsgálja és rekonstruálja a 19. század első felében nagy számban megalakult egyesületek, társaságok szerveződését, elemzi az átalakuló társadalom bizonyos csoportjainak sokféle törekvéseit. Megállapítja, hogy az egyletek legnagyobb számban és céljaikat tekintve a legnagyobb változatossággal Pesten szerveződtek, de egyes típusaik viszonylag rövid idő alatt az ország számos más városában is megjelentek. Ebből levonja a következtetést, amire majd a későbbiekben vissza is térünk, hogy az egyesületek leginkább városi szerveződések, fontos elemei a várostörténeti kutatásoknak. A külföldi, nevezetesen brit szakirodalom is kimutatta, hogy az egyesületek egyéb szerepeik mellett egy-egy város identitásának kulturális fejlődéseként is működtek. A recenzált mű ennek okáért és a társadalomfejlődés kutatás miatt is fontos, hiszen sokoldalúan és bonyolult összefüggésrendszereken átlátva mutatja be a szervezetek gyors elterjedéséhez kapcsolódó, a városlakók tömegeinek és a város rohamos növekedésének, urbanizációjának és társadalmi átalakulásának összefüggéseit. A szerző a bevezetőben bevallja, felismerte a kérdésfeltevés fontosságát, azt, hogy több tényező is indokolja az ilyen témájú, a civil társadalom iránt érdeklődő tanulmány elkészítését. (11.) Ezzel a meglátásával teljes mértékben egyetértünk, érdemes megvizsgálni, milyen körülmények között és miért alakultak ki az egyén feletti szervezettségű, az államtól független társadalmi kezdeményezés intézményei. A könyv megjelenése mellett szól az is, hogy a magyar szakirodalomban eddig nem született olyan munka, mely egy város egyesületállományának feldolgozására vállalkozott volna, a reformkori egyesületi jelenséggel csupán a legutóbbi évtizedekben kezdett el foglalkozni a magyarországi történetírás. Pajkossy Gábor vizsgálta ugyan több publikációjában a reformkori egyesületi mozgalmat, ám ő nemcsak a pesti, hanem a magyarországi egyleteket mutatta be a nyilvánosság szerkezeti átalakulásának intézményeiként. (Pajkossy Gábor: Polgári átalakulás és nyilvánosság a magyar reformkorban. Bp. 1991. Előadások a Történettudományi Intézetben 14; Pajkossy Gábor: Egyesületek a reformkori Magyarországon. História 1993/2. 6–10. Pajkossy Gábor: Egyesületek Magyarországon és Erdélyben 1848 előtt. Korunk 1993/4. 103–109.) Még mielőtt kitérnék az egyesület-definíció problémáira, meg kell említenem, mert idevág, hogy az egyesü-

letek a Tóth-féle értelmezésben is a modern polgári demokrácia, az individualizálódás és a polgári emancipáció első intézményesülései. Ehhez viszont a habermasi nyilvánosságelmélet kapcsolódik, mely szerint a polgári nyilvánosság létrejötte egy több évszázados folyamat, a korai kapitalizmus kialakulásával és a nyilvánosság társadalmi alapját jelentő polgárság fejlődésével kezdődik. A polgári nyilvánosság legfontosabb funkciója az állammal szemben megfogalmazott kritika, melyet megtestesíthetnek mind a vitafórumok, mind az újságok. Habermas ideáltípusa a polgári fejlődés szintjén Anglia, ahol kialakul egy nyitott politikai közélet, a társadalmi különbségek nem bírnak nagy jelentőséggel, és 1695-től az előzetes cenzúra eltöröltetik. Franciaország elmaradottságát hangsúlyozza az angol ideáltípushoz képest, ahol – írja – a polgárság gyenge és elszigetelt, a cenzúra szigorú, csupán az irodalmi nyilvánosság tud kibontakozni, melynek szereplői a kultúráról, művészetről, irodalomról vitatkoznak egymással. A színház, a múzeumok, az olvasókörök, a kávéházak és szalonok az irodalmi nyilvánosság legfontosabb intézményei. Ha elfogadjuk Habermas állítását, miszerint a kor általunk fejlettnek tekintett francia társadalmát gyengének tartja ahhoz, hogy egy erős polgárság kialakuljon és a polgári nyilvánosság megteremtődjön, akkor magyar tizennyolcadik századi polgárságról egyáltalán nem beszélhetünk. A francia irodalmi nyilvánosságot habermasi értelemben virágoztató szalonok és olvasókörök sem jönnek létre a 18. században, inkább a 19. század „produktumai”. Halmai Gábor Habermas-értelmezése az alábbiakkal egészül ki: „a polgári nyilvánosság a liberális jogállam időszakában a polgári társadalom és a politikai állam történeti elválásának terméke, mely közvetít a polgári társadalom és az állam között, és amelynek célja, hogy politikai funkciókat vegyen át az államtól. Az ekképpen felfogott nyilvánosság formái közé tartoznak a parlamenti tárgyalások, a petíciók, a gyűlések, a sajtó, a választójogi harc, valamint a pártok és a legkülönbözőbb célú egyesületek.” (Halmai Gábor: Az egyesülés szabadsága. Az egyesülési jog története. Atlantisz, Bp. 1990. 17.) Halmai tehát Habermast értelmezve Pajkossyhoz hasonlóan az egyesületeket a nyilvánosság szerkezeti átalakulásának intézményeként tekinti, ám Tóth elfogadva ezt, továbbmegy, teljesen újszerű elemzési metódussal vizsgálja őket. Lenyűgöző az a csoportosítás is, mellyel a

EME 128 társaságok változatait tárgyalja, azaz minden egyesületnél egyedileg mérlegeli a közhasznúság módozatait. Az egyesülettörténet a magyar historiográfiában főként politikatörténeti nézőpontra szűkült, a megjelent írások legfeljebb elvétve utaltak demográfiai, társadalom- és gazdaságtörténeti jellemvonásokra. Ezt a szemléletmódot sikerült a szerzőnek a legteljesebb mértékben megváltoztatnia azzal, hogy az egyesülettörténetet kulturális-társadalmi formaként a várostörténet mélyebb megértéséhez elengedhetetlennek ítélte, ezért kérdésfelvetései alapvetően társadalom- és várostörténetiek, viszont bizonyos politikatörténeti aspektusok vizsgálatáról lemond emiatt. A historiográfiában új narratív történetírás vert gyökeret, melyet számos magyar elméleti írás taglal, ennek új szemléleti módját, módszertanát, tematikai sajátosságát mutatva be; ám sokkal kevesebb konkrét kutatási eredmény látott napvilágot. Ezért tekinthető elsősorban újszerűnek Tóth témaválasztása, ugyanis az addig szokatlan történészi érzékenység a mindennapi életet és annak szereplőit, az átlagemberek világát és mentális univerzumát ilyen formában helyezte érdeklődése fókuszába. A könyv sikerrel vállalkozik arra, hogy feltérképezze, milyen társadalmi feladatok megoldására alkalmazta a korszak ezt a szervezeti formát, és hogy az egyletek mennyire bizonyultak alkalmasnak ezekre a funkciókra. A szerző nagy gondot fordít a pesti egyesületek kulturális mintaként való terjedése mechanizmusainak kutatására és értelmezésére. Másfelől olyan kérdésekre keresi a választ, hogy egyesülettörténeti szempontból a társaságszerveződés másolásnak minősül-e vagy adaptációnak, illetve hogy Pest mennyiben játszotta a város és mennyiben a főváros szerepét. Lényegretörően és világosan exponálja az egyesületek működésének összefüggéseit a város akkoriban rohamosan felgyorsult növekedésével, urbanizációjával, illetve a városi társadalom polgárosodásával. Írása fő törekvése bemutatni, hogy mennyire termelt ki a dinamikus városfejlődés olyan problémákat és esélyeket, amelyek lehetővé tették az egyesületek megalakítását, ugyanakkor az egyletek hatását is a városi társadalom alakulására. Nem lehet említés nélkül hagyni azt a briliáns elemzést, ahogyan tárgyalja az egyletek tényleges társadalmi jelentőségét, súlyát − főként akkor, ha ez a különféle társaságoknál nem egyformán mérhető − és a társadalom különféle csoportjainak egyesülettevékenységét. Vizsgálja, hogy milyen és mekkora szerepet játszottak a jellegzetesen városokhoz kötődő csoportok, a régi polgárság, a modern polgárság korai képviselői, illetve a városba költözött nemesség. Állítja, hogy az egyesületekben a nemesi jogállásúak mellett jelentős, másokéval nem pótolható szerepet vállalt a polgárság. Figyelmének középpontjába az egyesületek deklarált céljai, társadalmi bázisa és valóságos tevékenysége kerül, e három szint vizsgálatát differenciáltan végzi. A források lenyűgözően széles skáláját felvonultatva szemlélteti, hogy formai szempontból és megfogalmazott

SZEMLE

céljaik tekintetében a reformkori pesti egyletek átvették azokat a mintákat, amelyek ekkor Nyugat-Európa országaiban, illetve nagyobb városaiban divatosak, elterjedtek voltak. Ezt támasztja alá a gyakran hivatkozott német, olasz, osztrák és brit szakirodalom, noha az egyesületi jelenség értelmezését, kialakulásának okait, összefüggéseit tekintve nem egységesek, az interpretációk különbsége mögött pedig az egyes nemzeti fejlődések eltérései mellett szemléleti különbségek is fellelhetők. (20.) A korszak megválasztásánál abból indul ki, hogy a felvilágosodáshoz kötődő hasonló szervezetek, mint a szabadkőműves páholyok, irodalmi körök működését követően az 1810–1820-as évektől − Magyarországon ekkor még csak egy-egy önsegélyző és jótékonysági egylet létezik – alakulnak az első polgárias egyesületek; a végpont a forradalom és szabadságharc, hiszen számos egylet működésében törést jelentett, többségüknél a tevékenységük felfüggesztését, de néhányuk később újraindult. Ám az egyesületek definiálatlansága gondot okoz a szerzőnek, emiatt hosszasan tárgyalja a fogalombeli különbségeket, a meghatározás problematikusságát bizonyítandó pedig a különböző források, leírások eltéréseit mutatja be. A Magyar jogi lexikontól a nem az általa vizsgált időszakra vonatkozó jogon és rendeleteken át (az első rendeletek ugyanis dualizmus koriak vagy későbbiek) végül a brit szakirodalomhoz nyúl, meglátása, hogy a korabeli nyelvben nem képez magától értetődően tartalmi egységet ez a fogalom. Ezért a reformkori egyesületek definiálását szerinte úgy lehet leginkább elvégezni, ha a téma szempontjából szóba jövő összes forrástípus által mutatott egyletképet vetik össze. Ekképpen meg kell vizsgálni a hivatalos statisztikákat, korabeli jogszabályokat, a városismertetőket, az általános lexikonokat, címtárakat, az egyesületek alapszabályait és az általuk létrehozott összes szöveget, valamint a röpiratokat és sajtót. Ez viszont hatalmas kuszasághoz vezetne, így a szerző maga konstruál definíciót a lényeges elemeket bevonva, és egyesületnek tekinti azokat a szervezeteket, amelyek közhasznú céllal, döntően magánszemélyek bevonásával, önkéntesen, anyagi áldozattal, adakozással, szabályokat követve működnek, valamint amelyek fölött a hatóság felügyel, de melyeket nem vezet. (44.) Ennek fényében másodlagosnak tekinti az egyesületi tevékenység jellegét, a rendszerességet és a szervezet nevét, mely a lehető legváltozatosabb: társaság, intézet, egylet, részvény stb. Ezért az írás elejétől fogva, miként a szerző, mi is szinonimaként kezeltük az egyesület, egylet és társaság fogalmakat. A fenti vizsgálódási pontok miatt Tóth több egyesületet nem tud górcső alá venni, mert az vagy nem önkéntesen toborzódott, vagy nem közhasznú, vagy mert értékesítési szövetkezetként működött. Viszont így is harminckét egyesület fér bele az értelmezésébe, amelyek Pesten a 19. század első felében működtek. Ezek céljaikat tekintve hatalmas változatosságot mutattak, ám közös bennük az, hogy erősen kötődtek a nyilvánossághoz, a publikum megszólítása révén juthattak újabb támogatókhoz vagy tagokhoz.

EME 129

SZEMLE

Az egyesületek létrejöttéhez szükséges feltételek is mind közös elemek, ezek egyike a város népességnövekedése, ugyan a növekedés nem egyenletes a század első felében, de a drámai sebességű gyarapodás, mintegy négyszeres népességnövekedés, Pestet a korabeli Európa legdinamikusabban urbanizálódó városai közé emeli. A modern polgári típusú egyesületek kialakulásában fontos szerepet játszott a korabeli pesti társadalmi heterogenitás, felekezeti és etnikai sokszínűség. Nem elhanyagolható az egyesületi élet kibontakozásában a kereslet az igényes kulturális fogyasztási cikkek iránt sem, ezek a zenei és képzőművészeti egyesületek működésének szempontjából fontosak. Ehhez a Pest környéki birtokos főnemesek, köznemesek rendszeres pesti tartózkodása járult hozzá, valamint nem utolsósorban az, hogy Pest az oktatás székhelye, kulturális intézmények otthona is egyben. Elengedhetetlenül fontos még az egyesületi élet kialakulásához a kezdeményezőkészség, a vállalkozói mentalitás, amely a pesti nagykereskedőket, kézművesmestereket és gyárosokat jellemezte. A szerző felfogásában társadalomtörténeti szempontból a rendies viszonyok társadalomalakító erejének csökkenése és a polgári viszonylatok szerepének növekedése jelenti két oldalát a Pesten az 1830-as évektől zajló reformkornak. A könyv felépítésében a belső aránytalanságot azzal magyarázza a szerző, hogy az egyletek többsége lazábban kötődött a város életéhez, így egyes fejezetek kidolgozottsága, terjedelme részint az adottságok, részint tudatos döntésének függvénye. Tény, hogy az első három fejezet, nevezetesen az egyesülettörténetet bemutató, a jótékonysági és segélyegyletekről szóló alkotja a könyv felét, ezek sokkal kidolgozottabbak, hiszen ezekről korábban is gyakrabban cikkezett a szerző. A további egyesületformákról szűkszavúbban ír, elemzései nem annyira differenciáltak, inkább bemutatja azokat, mint értelmezi

a fentebb taglalt, általa megjelölt módszerek szerint. Viszont az olvasó így is sokat tanul írásából, különösen jól sikerült összefoglaló a pesti izraelita egyesületekről szóló fejezet, méltó zárása a műnek. Már a kortársak részéről gyakran megfogalmazódott az egyesületekkel kapcsolatban az a vád, hogy semmi hasznuk, elterjedésük csupán az idegen divatok „majmolása”, másolása. A konzervatív-rendi nemzetfelfogás szerint ez a szervezettípus gyökértelen Magyarországon, a minták behozatala üres „anglománia”. Ennek ellenére Tóth nem vizsgálja a pártosodással kapcsolatos jelenségeket, azt, hogy a liberalizmussal összefüggésbe hozott egyesületi mozgalom szervezetei mennyiben tekinthetők ellenzékinek, és hogy a hangoztatott kritikák ellenére a konzervatív politikusok nevei miért szerepelnek az egyesületek tagnévsoraiban. Noha a definíció kérdésében fontos meghatározásbeli magyarázatot nyert volna a jogtörténetből, nem vizsgálja a Halmai által is idézett, 1848-at megelőző egyesület működésének engedélyezését, az alapszabályok jóváhagyását, a Helytartótanács 1830-as évekbeli meg- és betiltásait. Sajnálatos az is, hogy nem derül fény arra, az egyesületi élet szereplői milyen jelentőséget tulajdonítottak a nyelvhasználatnak és nemzeti hovatartozásuknak, pedig ez a problémafelvetés lényeges attribútuma a reformkornak. Mindezek mellett Tóth Árpád könyvének sikerült a legteljesebb mértékben megvalósítania a kitűzött célt: bemutatni társadalom- és várostörténeti szempontból a 19. század első felében Pesten működött egyesületek szerepét, és ezt teljesen új ábrázolásmóddal, bőséges forráshasználattal, amilyen sokrétű összefüggésben a korábbi szakirodalom eddig nem tárgyalta ezt a kérdést. Farkas Noémi Tünde

Egyének és rítusok: az átmeneti rítusok új értelmezése Balázs Lajos: A vágy rítusai – rítusstratégiák. A születés, házasság, halál szokásvilágának lelki hátteréről. Scientia Kiadó, Kvár 2006 Balázs Lajos Bukarestben született 1939-ben. A Csíkban töltött gyermek- és ifjúkori évek után a Bukaresti Egyetem Bölcsészettudományi Karán szerzett román nyelv és irodalom szakos oklevelet. Ugyanitt doktori címet 1976-ban, a Nunta secuiască din Sândominic című disszertációjával. Jelenleg a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Csíkszeredai Karának tanszékvezető docense. 1970–1998 között Csíkszentdomokoson végzett az emberélet fordulóinak szokásaira vonatkozó terepmunkát. Az évek során az akkor 6600 lakossal rendelkező községben mintegy 300 személlyel beszélgetett, készített interjút. Rendre jelentek meg a három nagy rítust bemutató könyvei: Az én első tisztességes napom, Kriterion, Buk. 1994, Menj ki én lelkem a testből, Pallas-

Akadémia, Csíkszereda 1995, Szeretet fogott el a gyermek iránt, Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 1999. Az első kötet a kutatói-értelmezői alapállást a következőképpen összegzi: Györgyi Erzsébettel egyetértve az átmeneti rítusokat adott településen végzett mélyfúrás formájában érdemes elkezdeni. Jung Károlyhoz hasonlóan maga is úgy véli, a szokáskutatás több mint száz év alatt nem termett szakszerű összefoglalást. Mihai Pop a rítusnak a mindennapi közléstől különböző kommunikációs eseményként való értelmezésére, Faragó József a „korlátlan mennyiségű folklórgyűjtés” elvégzésére ösztönözte. Ujváry Zoltán ösztönzésére a szokásvizsgálatban az individuális motivációkat és attitűdöket is feltárni kívánta, Kós Károly nyomán a rítus időbeli rétegeinek, a szokás-

1 Az utóbbi években az etnológia előírja a kutatói önreflexióknak az értelmezési keretben való érvényesítését. Az „etnográfus meséjének” meghatározása: Paul Atkinson: A narratíva és a társadalmi cselekvés reprezentációja. = Thomka Beáta (szerk.): A kultúra narratívái. Narratívák 3. Kijárat, Bp. 1999. 121–150.

EME 130 elemek változása folyamatainak azonosítását. A terepmunka szándékait e kötet a következőképpen foglalja össze:1 „Több mint háromszáz adatközlőtől gyűjtöttem; átlagos életkoruk 50 év, ami azt bizonyítja, hogy minden nemzedéket megszólaltattam. Az már természetes, hogy a gyűjtés során fontosnak tartottam az idősebb, tapasztaltabb nemzedék tudását, de figyelmem főleg a szokást aktívan és potenciálisan gyakorló nemzedékek felé irányult. A szokás általános érvényű, mindenki által elfogadott és vallott normarendszerén túl szükségesnek tartottam számba venni az egyéni viszonyulás megnyilvánulásait is, ez a módszer a szokások, vélemények változásait, árnyaltságát eredményezte. Sok jelenségre visszatértem, míg meggyőződtem azok tipikusságáról és az elütésekről; mindvégig követtem az egyedi meg az általános dialektikáját, múlt és jelen összefonódását, a változás irányzatait, a megtartó, megőrző erőket. A mennyiségi gyűjtés gyakorlatomban úgy is megnyilvánult, hogy a szokások, jelenségek felől a fiatal, közép- és idős nemzedék soraiban egyaránt érdeklődtem. A sorozatos viszszatérés, ugyanannak a kérdésnek többszöri felgyűjtése, a szokáselemek változatait, elterjedtségüket hivatott igazolni: mindazt amit leírtam, nem elszigetelt jelenség, hanem a falu tudása és szokásgyakorlata, még akkor is, ha nem tudja azt »az egész falu«. Érthetőbben szólva: összetett módszerű vizsgálódásom fényt derített arra, hogy legalábbis a szokáskutatásban nem lehet még egy faluközösségre sem általánosan érvényes, egységes képet láttató szokásszintézist készíteni; továbbá arra, hogy a szokásrendszerben – úgymond – mindenki által elfogadott értékrenden belül nem kevés egyéni vélemény és értelmezés is fellelhető. Visszatéréseim viszont igazolták azt is, hogy a látszatra egyéni motivációk és értelmezések tulajdonképpen közösségiek: egy-egy változat az egészben; mindenképpen bizonysága a szokással szembeni aktív viszonyulás létének.” (Balázs Lajos, 1994. 8– 9.) A kutató tehát az alábbi kutatási imperatívuszokat állította maga elé: az adatközlők reprezentativitásának betartását, az egyéni/kollektív jelleg szokáselemekben és a közlésekben rejlő dialektikájának értelmezését, a szokáselemek rendszerének és funkciójának rekonstruálását. A francia folklórkutató, Arnold van Gennep Les rites de passage című könyve 1909-ben jelent meg Párizsban, meghatározva az európai etnológia strukturalista és funkcionalista rítuskutatását. A magyar olvasók Fejős Zoltán 1979-ben megjelent recenziójából szerezhettek tudomást róla, a román olvasók 1996-ban olvashatták a könyv román fordítását. A szemlélet következetes érvényesítésére Balázs Lajos tett kísérletet. A Sapientia Alapítvány – Kutatási Programok Inté-

SZEMLE

zete kiadásában, a Sapientia Könyvek sorozat 46. darabjaként 2006-ban újabb kötete látott napvilágot A vágy rítusai – rítusstratégiák. A születés, házasság, halál szokásvilágának lelki hátteréről címmel. Honnan merít bátorságot a szerző, hogy három, a szerzői intenciókat hűen megjelenítő, a szakmai és a szakmán kívüli laikus társadalom figyelmében és elismerő fogadtatásában részesült három kötet után szintén a Van Gennep-i rítuselméletre alapozó negyediket is megírjon? A 19. században megjelent új tudományt, az etnológiát s ezen belül a folklorisztikát az elmúlt 150 év során a rokon tudományok részéről folyamatosan érték a hatások.2 Ha csupán a romániai magyar etnológia teljesítményeit vesszük számba, akkor is meglepő, hány kezdeményezés történt az etnológiai kutatás szemléletének, módszereinek, terminológiájának feldúsítására, társtudományokkal való kapcsolatteremtés által. Imreh István történeti antropológiai kutatásokat kezdeményezett, Szabó T. Attila, Nagy Jenő3 a tájnyelv kutatásától lépett át az etnológia területére, majd Péntek János nyelvészeti diszciplínák (morfológia, szemantika, szintaktika, szemiotika) módszereivel mutatta be a kalotaszegi díszítőművészetet. Ugyancsak Péntek János Szabó Attilával közös kutatásban vetette meg az etnobotanika alapjait. A Népismereti Dolgozatok szerkesztői programszerűen adtak helyet a régészet és a néprajz (Ferenczi István4), a földrajz és a néprajz (Molnár Jenő5), a történelem és a néprajz (Egyed Ákos6) kapcsolatát kereső tanulmányoknak. Miért tartjuk szükségesnek mindezt megemlíteni? A most bemutatandó könyv újabb terület felé tereli el az etnológiai értelmezést: a pszichológia felé. Tegyük hozzá azonnal: indokoltan és haszonnal. Berde Károly 1940ben könyvet jelentetett meg a népi gyógyászat lélektani alapjairól.7 A szerző további referenciái C.C. Jung életműve, Buda Béla, Ranschburg Jenő művei, Grynaeus Tamás etnopszichiátriai előadásai. A kötet bevezetője ezt az orientációt a következőképpen tematizálja: „Jelen könyvem nem tagadása az eddigi igen sokféle klasszifikációnak, hanem egy olyan alulnézet, amely az átmeneti rítusok társadalmi szempontú funkcionalitása mélyén más, egyetemesen emberi motivációkat is próbál keresni.” (Balázs Lajos 2006. 14.) A kötet a már említett, közel két évtizedes terepmunka szövegkorpuszát interpretálja. A szokásfunkciók megjelenési formáinak, kapcsolódásának, a szokáselemek jelentéseinek vizsgálata után gyökeresen más ez a megközelítés. Az, amit a kutatás számára az elvárások és az elvárások megsértésének elmélete emelt tudományos szintre. Judee Burgoon szerint az elvárások kategóriájába tartozik mindaz, ami megjósolhatóan történni fog. Az elvárások szerkezete

2 A 19. században megjelent társadalomtudományok (elsősorban a szociológia) feladatvállalásáról, társadalomképéről, módszertanáról és terminológiájáról: Lepenies, Wolf: Die drei Kulturen. Soziologie zwischen Literatur und Wissenschaft. Munich 1985. 3 Néprajz és nyelvtudomány. ND 1983. Kriterion, Buk. 7–22. 4 Településrégészet és népismeret. ND 1978. Kriterion, Buk. 15–24. 5 Földrajz és néprajz. Közös feladatok a falukutatásban. ND 1978. Kriterion, Buk. 7–17. 6 Tájtörténetírás. ND 1981. Kriterion, Buk. 7–16. 7 Berde Károly: A népi orvoslás fogalma és lélektani alapjai. A magyar nép dermatológiája. Bp. 1940.

EME SZEMLE

minden kultúrában azonos, tartalmuk azonban kultúránként különbözik. Továbbá azt a Muzafer Sherifet kell említeni, aki a szubjektív véleményeket nem tartalmi kategóriákba, hanem egy attitűdsáv tengelyén helyezi el, s aki azt bizonyítja, hogy a vélemény és a véleménynyilvánítás függ a személyes bevonódástól. A szerző – a recenzens által leegyszerűsítve – ebben az értelmezésben a rítust az emberre általában jellemző, az emberekben általában és állandóan munkáló vágy ismétlődő, tehát kulturális megjelenítéseként, megvalósulása kereteként értelmezi. S mert egyedülálló, újszerű ez az értelmezés, szükségesnek tartjuk az alapját képező terminus szerzői definícióját idézni: „Arról a vágyról mint érzésegyüttesről szólok, amely a születés, házasság és halál mint átmenetek medrében születik, többnyire belenevelődéssel, vagyis tapasztalat, megfigyelés útján tanult, de szoros összefüggésben áll a biológiai fogantatású késztetésekkel is. Olyan érzés, aminek tartalma a soron következő jövő tervezése, álma és a befolyásolhatóság képzetéből táplálkozik és választási, döntési kényszerhelyzetbe hozza az egyént, de amit egyfelől a sikeresség, kielégülés, másfelől a kudarc, a frusztráció esélyének élménye lebegi körül csaknem egyenlő eséllyel. Csakis így érthető meg az egyéni és közösségi hálaadás a szerencsés szülésért, az ép és az egészséges gyermekért, a lakodalom sikeres lefolyásáért, amit a gazda záró pohárköszöntőjében fogalmaz meg [...], a halottért adott alamizsna (tor) alkalmával kifejezett elégtétel [..], így érthető meg a rítusok, viselkedések IGEN-NEM, célt elérő, veszélyt, kudarcot elkerülő (tabu) stratégiája, és harmadszor, így érthetők meg az átkozódás, megcsináltatás rontó praktikái, a düh és harag megnyilvánulásai, az alamizsna elhagyása miatt érzett nyugtalan lelkiismeret és félelem.” (Balázs Lajos 2006, 17–18.) A pszichológiai kézikönyvek definícióit a szerző antropológusokra való hivatkozásokkal egészíti ki. Raoul Allier egy kijelentését a következőképpen általánosítja: a vágy és a rítus összetartozik, kölcsönösen feltételezik egymást. (Balázs Lajos 2006. 18, 22.) A csíkszentdomokosi társadalom rítusokat működtető „vágyállománya” három tényezőre vezethető vissza. 1. az ismeretlen jövővel szembeni kíváncsiság, 2. a sorsfordulók egyszeriségének tudata, 3. az élet, a sors alakíthatóságára vonatkozó meggyőződés (Balázs Lajos 2006. 21.). Még konkrétabban, a szerző szerint melyek azok a vágyak, amelyek a rítusokban fejeződnek ki? Mindössze a páros élettel kapcsolatos vágyakat soroljuk fel: „A több mint százszor megfogalmazott mintegy huszonötféle vágy és kívánság közül majdnem ötvenszer említik a szerencsevágyat; tizenötször, hogy legyen pénzük; tízszer, hogy legyen gyermekáldás. A többi kívánságok arányosan szerepelnek: legyenek egymásé, egyek legyenek, együtt maradjanak, egyformaságban éljenek, áldásban legyen részük, rokoni szeretetben éljenek, jó családjuk legyen, legyenek boldogok, éljenek családi békességben, a feleség legyen hazatartó, a férj ne legyen félrejárós, mást ne szeressen se egyik, se másik, szokjanak egy helyre, legyen »teli életük, segedelmik«, őszinték legyenek egymáshoz, »vakuljanak egymás hibái előtt«, legyenek egészségesek stb. [...] Félnek a sikerte-

131 lenségtől, szerencsétlenségtől, rossz előjelektől. Konkrétan: félnek a válástól, a részegeskedéstől, a korai özvegységtől, rontástól, zavargástól, rossz, zűrzavaros, veszekedős házasélettől, a keserűségtől, attól, hogy a vőlegény vagy menyasszony összeférhetetlen lesz, a hűtlenségtől, hogy a menyasszony kikapós, a vőlegény félrejárós lesz, hogy visszaviszik a menyecskét (ti. a szüleihez), félnek a megcsúfolástól, a hátramaradástól.” (Balázs Lajos 2006. 24.) Mindezek fényében láthatóvá, érthetővé – s talán elfogadhatóvá – válik a szerzői szándék: miközben forgatókönyv szerint, a résztvevők közös összefogásával zajlik a rítus, ugyanakkor mindenkiben individuális szinten működnek (az egy irányba konvergáló vagy ellentétes irányú – a recenzens megj.) a vágyak. A rítus tehát olyan keret, amely folyamatosan életük adott eseményével szembesíti az egyéneket, szubjektív viszonyulásokat, attitűdöket aktivizál, döntéseket kényszerít ki. Ezek egyik része a szertartásos szerepek rendszerében is formalizálódik. Ez az, amivel a könyv olvasója egyetérthet, amit továbbgondolhat, személyes vagy gyűjtői tapasztalattal igazolhat. Vagy makacsul újra felteszi a kérdést, hogy vajon tényleg kulturális jellegű-e a vágy, vagy ahogyan eddig tudtuk, lelkiállapot, lelki törekvés. S ennek megfelelően az etnológia vagy a pszichológia területére tartozik-e. Ami azonban vitathatatlan, az a kutatói stratégia megépítettsége. A szerző operatív terminológiarendszert állít össze és azt következetesen alkalmazza (vágy, rítus, motivációk, forgatókönyv, éntudat), kifogástalan s ugyanakkor tapintatos empátiával felszínre hoz egy impozáns vallomásanyagot, ezt tematikusan csoportosítja, a dedukció módszerével levonja a következtetéseit. A vizsgálatba bevont anyag gazdagsága, őszintesége, transzparenciája önmagában is egyedülálló kutatói teljesítmény. Egy ilyen gyűjtés a gyűjtéshelyzetbe hozott adatközlő számára nem kommunikációs kényszer, hanem lehetőség. Balázs Lajos – a szociális antropológia területén lokalizálható – szöveggyűjteménye (adattára) arra döbbent rá, hogy a vágyakról való beszélésnek megvan a helyi módja, szabályrendszere és nyelvezete. Továbbá pedig, hogy az eseményekhez, az állapotokhoz (gyermekvárás, szülés, gyermeknevelés, a házasságra való készülés, a lakodalom, a halálra készülődés, a temetés stb.), az élet számtalan apró mozzanatának mindenikéhez árnyalt értelmezés és viszonyulás kapcsolódik. Könyvének megszerkesztésében a szerző a Van Gennep-i rítusmodell hármas struktúráját választja elsődleges szerkesztőelvnek. Ezáltal a születés, a párválasztás és a meghalás linearitása helyett figyelme homlokterébe a rítusok struktúrája, a különböző rituális helyzetekben sorra kerülő azonos szándék kerül. Ily módon egy fejezetben követhetők végig a születés, a házasság és a temetés elválasztó rítusai, majd további fejezetben az eltávolító és a beavató rítusok. A három rítusban a szerző mintegy 70 eseményt (mozzanatot) s azok vágytartalmait különíti el. Az élet e 70 mozzanata a szerző szerint a csíkszentdomokosi ember tudatosan megélt életpályája. Az aprólékosan feltárt forgatókönyv, az egyes motívu-

EME 132

SZEMLE

mokat szemléltető vallomásanyag győz meg arról, hogy mennyire gazdag, intenzív és árnyalt a csíkszentdomokosi (általánosítva: a falusi, a közösségben élő) ember élethez való viszonyulása. Ahogyan szerző egy mondat végén túlzóan fogalmaz: ebben a világban, ebben a mentalitásban a véletlen is irányítva van (88). A szerző további fejezetekben tér ki a rítusok szerepkészletére, terére és idejére, a rítusoknak a népi jogszabályozással kapcsolatos vonatkozásaira. Figyelmet érdemel a kötet azon fejezete, amely a Van Gennep-i

rítusmozzanatokon belül szintén funkcionális szempontok alapján a rítusok további típusait különíti el. Ezek a következők: 1. a közelítő, ráhangoló, 2. elengedő, 3. eltakarító, szakító, 4. hárító, védő rítusok, 5. békítő, egyesítő, rehabilitáló rítusok, 6. késleltető, játékos, várakozó rítusok, 7. vágyrontó rítusok. A kötet mind a szerző által kidolgozott újszerű értelmezés, mind az adatközlői vallomások miatt izgalmas olvasmány. Keszeg Vilmos

Eredmények és gondok a mondakutatásban – Két gyimesi csángó mondagyűjtemény margójára – Magyar Zoltán: A csángók mondavilága. Gyimesi csángó népmondák. Balassi Kiadó, Bp. 2003. 842 lap, 43 fénykép Takács György: Kantéros, lüdérc, rekegő. Hárompataki csángó hiedelemmondák. Magyar Napló, Bp. 2004. 649. lap, CD-melléklettel, fényképmellékletekkel A népmonda régi folklórműfaj, folklorisztikai szempontból egyidős a nép és a népi kultúra 19. század eleji európai felfedezésével. A romantika korában és később is a népmondát magyarul még regének nevezték, a monda szó pedig az idő tájt ’mesét’ jelentett. (Ezt jelenti az első jelentős magyar népköltési gyűjtemény címében is, Erdélyi János Népdalok és mondák című, 1846–1848-ban kiadott háromkötetes munkájában.) A műfaj folklorisztikai kutatásának „ősiségét” tekintve a nem szakemberek talán meghökkennek azon, hogy a folkloristák voltaképpen ma sem tudják pontosan meghatározni ezt a műfajt, következésképpen a műfaji határok és a műfaj belső tagolódásának, az ún. „alműfajok” kérdésében is meglehetősen nagy a bizonytalanság, nem is szólva a műfaj és az azt éltető társadalom viszonyáról, az ún. pragmatikai és kommunikációelméleti kérdések bonyolult és szövevényes voltáról. Noha régi műfajról van szó, az európai folkloristák igazán korszerű tudományos szemlélettel csak az International Society for Folk-Narrative Research (ISFNR) nevű tudományos társaság 1962-ben történt antwerpeni megalakulása óta foglalkoznak a mondakutatás kérdéseivel, és – ami rendkívül fontos ebben a nehéz kérdésben – igyekeznek egyeztetni kutatási szempontjaikat. A legfontosabb, összehangolást igénylő probléma a műfaj meghatározása vagy legalább körülírása mellett a szövegek rendszerezésének, vagyis katalogizálásának ügye, hiszen e tekintetben minden mondakutató folklorista lelki szemei előtt ott lebegnek a népmesék rendszerezésének elvitathatatlan európai eredményei. (Amint ez közismert, az első befejezett, ma is kitűnően használható, kétkötetes magyar népmesekatalógust az 1946-ban elhunyt Berze Nagy János állította össze Magyar népmesetípusok címmel, a korszerű, nemzetközi összehasonlító vonatkozásban is kiemelkedő jelentőségű Magyar Népmese Katalógus sorozat pedig ma már a 12. kötetnél tart.) A szöveganyag rendszerezésének terén a mondakutatókat még a vallásos

legendák rendszerezői is megelőzték, hiszen a különböző korok történeti vallásos elbeszéléseit több európai nép is pontos katalógusokban közzétette. (Magyar vonatkozásban e tekintetben nagy eredménynek számít a Dömötör Ákos által 1992-ben kiadott protestáns exemplum katalógus.) A mondakutatóknak eddig még csak a hiedelemmondák katalógusát sikerült összeállítaniuk, ami Bihari Anna szerkesztésében 1980-ban meg is jelent az Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához 6. köteteként, de a szakmai viták nyomán és legfőképpen a tömegével kiadott újabb gyűjtésekre való tekintettel ma már egyértelmű, hogy ez a munka is újabb átdolgozásra és bővítésre szorul. Nagy Ilona szerkesztésében több évtizede készül egy másik alműfajnak, az eredetmagyarázó mondáknak a katalógusa, amelynek jelentőségéről a megjelent előzetes ismertetések alapján alkothatunk fogalmat. Egy Pócs Éva által irányított munkacsoport a motívumok mutatójának elektronikus adatbázisán dolgozik. A népmondák katalógusának és motívumindexeinek összeállításához mindenekelőtt elegendő számú, tudományos szempontból hiteles szöveg szükséges. Az előzetesen összeállított adatbázisnak továbbá reprezentatívnak kell lennie mind tájegységi vonatkozásban, mind az egyes alműfajok tekintetében, sőt még elegendő történeti anyagot is kell tartalmaznia. Ennek hiányában a katalogizáló munkaközösség hibás műfaji, tájegységi, történeti arányokat állapíthat meg, és így a megalkotott rendszer előbb-utóbb óhatatlanul érvénytelenné válik. A magyar nyelvterületen a 20. század utolsó harmadában, sőt az új évezred első éveiben is minden korábbinál jelentősebb gyűjtések zajlottak, úgyhogy a magyar népmondák ezután megalkotandó szövegkatalógusának törzsanyaga voltaképpen ekkor jött létre. Ide kívánkozik az a megjegyzés, hogy amikor az európai folklorisztikában a műfaj rendszerezésével kapcsolatos érdemi viták az 1960-as években lezajlottak, majd ennek nyomán konkrét megoldási javaslatok is születtek, a monda műfaja Nyugat-Európában már régóta halott volt,

EME SZEMLE

így a tipologizálás kérdése a nemzetközi folklorisztikában mindenekelőtt mint a halott szöveganyag archiválásának problémája, illetőleg mint egy nemzetközi mondakatalógus összeállításának ügye vetődött fel. Az ISFNR három nagyszabású mondaértekezletének (1962 – Antwerpen, 1963 – Budapest, 1964 – Athén) tanulságait a magyar folklorisztikai gyűjtemények összeállítói mindenesetre igyekeztek hasznosítani. Köszönhetően néhány nagy jelentőségű gyűjtésnek, a magyar népmondák majdani teljes adatbázisában számos erdélyi magyar tájegység mondaanyaga is jelen lesz. Az utolsó két évtized erdélyi mondákat tartalmazó kiadványai közül kiemeljük Albert Ernő (Gyimesi csángó hiedelemmondák, hiedelmek. Sepsiszentgyörgy 1995), Bosnyák Sándor (A gyimesvölgyi magyarok hitvilága. Bp. 1982), Fábián Imre (Bihari népmondák. Nagyvárad 1995), Csőgör Enikő (Tordatúr hiedelemvilága. Kvár 1998), Keszeg Vilmos (Mezőségi hiedelmek. Marosvásárhely 1999; Aranyosszék népköltészete. I–II. Marosvásárhely 2004), Magyar Zoltán (A csángók mondavilága. Gyimesi csángó népmondák. Bp. 2003; Kalotaszegi népmondák. Bp. 2004; Népmondák a KisKüküllő mentén. 2005; A Szilágyság mondahagyománya. Bp. 2007), Pócs Éva munkacsoportja (Két csíki falu néphite a századvégen. Bp. 2001), Salamon Anikó (Gyimesi csángó mondák, ráolvasások, imák. Bp. 1987), Takács György (Kantéros, lüdérc, rekegő. Hárompataki csángó hiedelemmondák. Bp. 2004) és Zsigmond Győző (Égitest és néphagyomány. Csíkszereda 1999) köteteit, azzal a megjegyzéssel, hogy jelentős mondaanyag található más néprajzi kötetekben, kisebb közleményekben, falumonográfiákban, szakdolgozatokban és archívumokban is. Sajnálatos, hogy sok tájegységen egyáltalán nem történt érdemi és rendszeres gyűjtés. Amint a mellékelt felsorolás is jelzi, a Gyimesek vidéke a népmondák viszonylatában is a legkutatottabb erdélyi tájegységek közé tartozik. Bosnyák Sándor, Székely László, Daczó Árpád, Salamon Anikó, Albert Ernő, Antal Imre, Tankó Gyula, Virt István korábbi gyűjtései után az utóbbi években ismét élénk érdeklődés mutatkozik a gyimesi csángók narratívái iránt, és a kutatók számos új elemzési szempontot is felvetnek. (Itt Bárth János, Gazda Klára, Ilyés Zoltán, Gy. Szabó László, Bódán Zsolt, Turai Tünde és mások újszerű eredményeire, közleményeire gondolok.) Az újabb gyimesi folklórkutatások közül kétségkívül kiemelkedő jelentőségű Takács György átfogó hárompataki gyűjtése, valamint Magyar Zoltán teljes körű mondagyűjtése. Takács György Aranykertbe’ aranyfa című, archaikus népi imádságokat tartalmazó első gyimesi kötetét korábban már ismertettük. (Archaikus népi imádságok és ráolvasások a Csíki-havasokból. Takács György: Aranykertbe' aranyfa. Gyimesi, hárompataki, Úz-völgyi csángó imák és ráolvasók. Bp. 2001. 570 lap. Erdélyi Múzeum, LXIV.[2002] 3–4. 163–164.) A magyarországi kutató azóta egy másik új, hasonlóképpen impozáns és hasonlóképpen igényes kivitelezésű, CDmelléklettel is ellátott könyvet jelentetett meg a

133 Hárompatak (Magyarcsügés, Gyepece és Kostelek csángó falvait nevezi így a gyimesi nép) vidékéről, amelyben a hiedelemmondák szövegkorpuszát adja közre. A 649 oldal terjedelmű kötet 1119 hiedelemmondát tartalmaz. A mondák osztályozásakor Takács György alapvetően a Körner Tamás által felállított – és a Magyar Hiedelemmonda Katalógus szerkesztése során Bihari Anna által is alkalmazott – rendet követi, aminek lényege, hogy a narratívákat vagy a mondai cselekmény, vagy a mondában szereplő domináns személy, illetve tárgy szerint csoportosítják, olykor esetleg mindkét szempontot egyidejűleg veszik figyelembe. Ezekre a következetlenségekre, azaz a megosztott elvű katalogizálásra a hiedelemvilág belső természete kényszeríti a szövegeket közreadókat, akiknek nem annyira hibátlan elméleti konstrukciókat, hanem mindenekelőtt jó gyakorlati megoldásokat kell találniuk. Egy ilyen pragmatikus, de teoretikus szempontból talán kifogásolható szemlélet alkalmazása bevett gyakorlatnak mondható a magyar folklorisztikában. Dobos Ilona például a történeti mondák osztályozásáról szóló tanulmányában így fogalmaz: „Ebből a szempontból szinte szerencsésnek mondható, hogy a katalógusok általában előzetes elméleti koncepció nélkül jönnek létre […], a szempontok merev egységesítése esetében ugyanis félő, hogy természetes kapcsolatok szakadnának széjjel.” (A történeti mondák rendszerezéséről. Ethnographia LXXXI. 1970. 1. 107.) A rendszerezés problémájával természetesen Magyar Zoltán is szembekerül, aki több, az utóbbi években megjelent kötetében, saját gyűjtésű szövegek alapján, egy-egy nagytáj teljes mondaanyagának bemutatására törekszik. Intenzív terepmunkájának eredményeként a gyimesi mondák gyűjteményes kötetét (A csángók mondavilága. Gyimesi csángó népmondák. Balassi Kiadó, Bp. 2003) a kalotaszegi (Kalotaszegi népmondák. Balassi Kiadó, Bp. 2004), a Kis-Küküllő menti (Népmondák a Kis-Küküllő mentén. Mentor Kiadó, Marosvásárhely 2005) és a szilágysági (A Szilágyság mondahagyománya. Balassi Kiadó, Bp. 2007) kötetek követték, amelyekben egységes és sok tekintetben egyéni katalogizálási rendbe csoportosítja a gyűjtött anyagot. Gyűjtése a népmonda minden alműfajára (eredetmagyarázó mondák, történeti mondák, helyi mondák, a bűn és bűnhődés mondái, betyármondák, kincsmondák, hiedelemmondák és vallásos legendák) kiterjed, a gyűjteményekből azonban nem derül fény arra, hogy a mondakutató hogyan viszonyul az iskolai olvasmányokból, a könyvműveltségből, esetleg a modern elektronikus médiumokból folklorizálódott, sőt olykor refolklorizálódott történetekhez, azazhogy a narratívák vonatkozásában hogyan definiálja a hagyományos világ és a modernitás határvonalát. A mondákkal kapcsolatosan a másik elméleti és egyszersmind gyakorlati kérdés az, hogy a folklórkutató hogyan viszonyul a szövegszerveződés különböző szintjein álló szövegekhez, azazhogy mit tekint egyáltalán mondának. A romantikus korban a „rege” terminust csak a mesei szerkezettel rendelkező, az elbeszélő személyétől

EME 134

SZEMLE

függetlenül is élő mondai forma „érdemelte ki” (ezt C. W. von Sydow terminusával fabulatnak nevezik), később a személyes élménytörténeteket, hiedelemtörténeteket, rémtörténeteket stb. is mondáknak kezdték tekinteni (ez az ún. memorat szint, magyar megfelelője: élménymonda). Takács György gyimesi gyűjteménye csak memoratokat és fabulatokat tartalmaz (mindenekelőtt az előbbieket), Magyar Zoltán ellenben ebben a vonatkozásban is szélesebben határozza meg a gyűjtés körét, hiszen 1480 szövegből álló gyűjteménye a mondaalakulás első szakaszában lévő, vagyis az egyszerű közlés szintjén (ún. dite szint) álló szövegeket is tartalmazza. Takács György az ilyen típusú – a Gyimesek vidékén még könnyen gyűjthető – szövegeket kihagyta a gyűjteményéből, döntését azzal indokolva, hogy ezek „az élő szerves mondaanyag szövetét kézikönyvvé, lexikonná merevítenék” (20.). Az ő gyűjteménye mindenekelőtt a hárompataki hiedelmek bonyolult belső kapcsolatokat mutató, ma is élő, rendkívül gazdag világát igyekszik bemutatni. A Magyar Zoltán által közölt szövegek sem kevésbé sokszínűek és olvasmányosak, de szemmel látható, hogy ő inkább – egy majdani magyar mondakatalógusra is előretekintve – szigorúbb rendszerezésre, az egyetemesebbe való beilleszthetőségre törekszik. A jobbára halott szövegekkel, archívumok anyagával dolgozó európai mondakutatók épp az ISFNR 1963as budapesti konferenciáján szembesültek azzal, hogy a népmonda Kelet-Közép-Európában még élő és jól gyűjthető műfaj, következésképpen a szövegfolklorisztikai problémák megoldásán túl a tudományos vizsgálatoknak a műfaj életterére, a szövegek társadalmi funkcióira, a hagyományozódás törvényszerűségeire is ki kell terjedniük. Ez a felismerés, illetve ennek programszerű

megfogalmazása az 1970-es és 1980-as években találkozott a néprajztudományt átalakító új antropológiai szemlélettel, és így létrejött egy olyan új rálátás a népi narratívákra, ami korábban ismeretlen volt. A magyar mondakutatásban azóta ez a két tudományos szemlélet jól elkülöníthető, sőt azt is mondhatjuk, hogy ma a szövegközpontú és társadalomközpontú tudományos paradigmák szemben állnak egymással. A szövegeket vizsgáló kutatók mintegy dekontextualizálják a narratívákat, azaz nem sok szót vesztegetnek a mondák társadalmi hátterének, funkcióinak megvilágítására, a másik paradigma pedig teljesen érdektelen, idejétmúlt kérdésnek tartja a szöveganyag belső rendezésének ügyét. Magyar Zoltán és Takács György tudományos hozzáállása egyértelműen a szövegközpontú tudományos paradigmához sorolható, és mint ilyen nemcsak rendkívül tiszteletre méltó, hanem tudományos szempontból rendkívül fontos és aktuális is. A néprajztudomány régi útjairól ugyanis nem léphetünk le, mielőtt végigmentünk volna ezen az úton. A nyugat-európai folklorisztika idejekorán létrehozta a maga szövegarchívumait és katalógusait, a kelet-közép-európai népek – legalábbis bizonyos műfajok vonatkozásában – ezt nem tudták időben megvalósítani. A megkésettség és az új tudományos módszerek azonban nem teszik időszerűtlenné és mellőzhetőkké a meg nem oldott tudományos kérdéseket. Különösen akkor nem, ha ezek még megoldhatók. A két szóban forgó impozáns gyimesi gyűjtésre – és a szerzők más, hasonló jelentőségű munkáira is – ily szemmel vessünk tehát tekintetet. Tánczos Vilmos

Egy néprajzi terra incognita fabula credibilisei és fabula incredibilise Magyar Zoltán: A Szilágyság mondahagyománya. Balassi Kiadó, Bp. 2007. 585 lap A Magyar Népköltészet Tára sorozat VII. köteteként megjelenő monográfia a történeti Erdély határán elterülő Szilágyság epikus folklórhagyományát tárja az olvasó elé. A szerző s egyben a sorozatszerkesztő neve mára a mondakutatáshoz kapcsolódott a köztudatban, hiszen a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzkutató Intézetének munkatársaként több mint tíz éve aktív folklórgyűjtő. Mondagyűjteményei – közöttük ez a mostani is – felfedezésszámba mennek, hiszen e kötetek mennyiségileg igen impozáns szövegkorpuszt tartalmaznak a történelmi Magyarország viszonylag kevéssé ismert, így különlegesnek tekintett tájegységeiről, ezzel egyben felhíva mind a szakmai, mind a laikus közönség figyelmét rájuk. Magyar Zoltán, a sorozat korábbi táji gyűjteményeihez – Torna vármegye, Gyimes, Kalotaszeg – hasonlóan, az ebben a kötetben bemutatott vidék 58 magyar lakta települését bejárva nagyrészt a közelmúlt recens gyűjtéseinek tükrében mutatja be a tájegység mondavilágát. Mintegy a kiegészítés szándékoltságát sejtetve a teljesség

igénye nélkül ugyan, de hiánypótló és figyelemfelkeltő jellegénél fogva igen fontos gesztusként, más prózaepikai műfajokat is szerepeltet: meséket, falucsúfolókat, adomákat és anekdotákat, illetve egy igaztörténetet. Az 1450 szöveget tartalmazó gyűjtemény az 1999 augusztusától 2001 szeptemberéig tartó terepmunka során a szerző által rögzített „valamivel több mint kétezer folklórszöveg”, valamint más gyűjtők közelmúltbeli terepmunkájából és különféle régebbi forrásokból származó másfélszáz adattal együtt létrehozott szövegarchívum szelekciójának eredménye. A kötet tagoltsága – Bevezetés, A mondák gyűjteménye, Függelék, Képek – is ezt a gazdag narratívakészletet hangsúlyozza. A nyolcvanhét oldalnyi bevezető, a folklórszövegeket magyarázó és visszakeresésüket megkönynyítő hat jegyzék és mutató, valamint a tájat és a gyűjtés kontextusát is szemléltető hetvenhét kép a tematikus tagolás által nyolcas csoportosításban szereplő népi szövegek áttekinthetőségét és értelmezhetőségét könnyíti meg mind az érdekelt, mind az érdeklődő olvasó számára.

EME SZEMLE

A kötet első részében, amelyet a szerző szerényen Bevezetésnek nevez, öt alfejezet keretében vállalkozik „a szegény, cifra Szilágyság” komplex szempontrendszert érvényesítő bemutatására. A tájegység kimerítő és árnyalt történeti-földrajzi bemutatását, a szilágysági népi kultúra kutatás- és tudománytörténeti kontextualizálására szánt alfejezet teszi teljesebbé, amelyet a terepmunka idő- és térkoordinátáit körvonalazó kutatói narratíva követ. A negyedik alfejezet a vidék mondahagyományának belső tagolódását számok és arányszámok statisztikájával szemlélteti, míg a gyűjtés során szerveződött és a rendszerezés, feldolgozás által elkülönített tematikus tömbjeinek általános áttekintését és rövidebb-hosszabb értelmezését a mondagyűjteményt közvetlenül megelőző ötödik alegység vállalja fel. Az adatfeltáró, analitikus jellegű bevezetőt követő második – A mondák gyűjteménye címet viselő – szerkezeti egység a szövegfolklorisztika módszertani paradigmájában kidolgozott rendszerezési modellhez rendeli hozzá a gyűjtés során felszínre került folklóranyagot. Tartalmiságuknál fogva így különülnek el az eredetmagyarázó, történeti, helyi, bűn és bűnhődés, betyár-, kincsés hiedelemmondák. A mesék, tréfás népi elbeszélések csoportja, a szövegkorpusz utolsó fejezete a szerző szerint „függelék gyanánt kapcsolódik a gyűjtemény egészéhez. Műfajilag az itt közölt történetek nem mondák ugyan, mégis elhagyhatatlannak tűntek, hiszen a két-két tündérmese és legendamese kivételével minden szövegnek van lokális vonzata, kötődése”. (112.) Az értelmezői narratíva szintjén, már az adattár első tartalmi egységében szereplő 25 eredetmagyarázó monda kapcsán kihangsúlyozódik a világkép egyik jellemzője: a vallási színezet, amely felekezeti meghatározottságú és vonatkozású szövegvilágot eredményez. Az égitestek és különféle természeti jelenségek kialakulására magyarázatot kereső (pl. napfogyatkozás, holdfolt, Tejút eredete, Göncölszekér, földrengés és mennydörgés eredete), valamint az emberi világ ok-okozati logikai összefüggéseit (pl. a tetű vagy a pénteki böjt eredetét, illetve a cigányok nyomorúságos életét) taglaló mondaszövegek pregnáns módon mutatják fel a Szilágyság túlnyomórészt protestáns közösségeiben élő katolikus lakosság sajátos tudását. A „földrajzilag sem egységes vidék” (32.) felekezeti heterogenitását az etnikai tagoltság tovább árnyalja. Az etnikai túlsúlyban lévő románsággal való huzamos együttélés a tájegység népi kultúráját meghatározó módon befolyásolta/befolyásolja, és ez az epikus folklórhagyomány szintjén is megmutatkozik. A kötetben szereplő történeti tematikájú szövegek feltűnően magas számát – a helyi mondák körébe soroltakat is beszámítva ötszáz epikus konstrukció – a szerző azzal magyarázza, hogy „a szilágysági népi képzelet letűnt időkre reflektáló narratívái” a történelmi korok (pl. honfoglalás, török- és tatárdúlás, 1848-as forradalom és szabadságharc, az első és a második világháború, Erdély visszacsatolása) és történelmi szereplők (pl. Attila, Szent István, Szent László, Nagy Lajos, Toldi Miklós, Hunyadi János, Mátyás király, Dózsa György, a Báthoriak,Vitéz Mihály, Rákóczi,

135 Mária Terézia, Wesselényi Miklós, Rudolf trónörökös, Erzsébet királyné, Kun Béla, Tőkés László) sorához társulnak, ugyanakkor gazdag lokális változatképződést is mutatnak. A szövegcsoport másik része „a történelmi emlékezet narratív formát ugyan nem öltött, ám mégis költői megnyilvánulásaként” (78.) egykori szilágysági települések meglétének, falvak megtelepedésének, járványok pusztításának, egykori határok és hadiutak létének, valamint kultúrjavak (várak, erődítmények, kolostorok és csárdák) fennállásának emlékét idézi fel. A helyi mondák mennyiségileg legnagyobb részét a helynévmagyarázó mondák teszik ki, de olvasható a könyvben birtokalapítási és címermonda, egykori kolostorok meglétével vagy az egyéb építészeti emlékekkel indokolható „veres-barátok” mondaköréhez tartozó szöveg, de a barátok erkölcstelen életének motívumát hangsúlyozó szövegek mellett alagút- és harangmondák is akadnak szép számmal. A következetes, kitartó és körültekintő terepmunkáról győzi meg az olvasót az a tény is, hogy a gyűjtő a narratív hagyomány más ismert motívumait (pl. elsüllyedés, feneketlen tó, sapkával összehordott halom) példázó szövegek mellett a famatuzsálemeket (pl. a szilágyfőkeresztúri ezeréves fa vagy a szilágysámsoni Rákóczi-fa) övező tiszteletről tanúskodó szövegeket is szerepelteti. A bűn és bűnhődés témacsoport mondáinak nagy része „akár exemplumként is olvasható” (90.). A megszövegezett központi gondolat és üzenet kapcsán az antikvitásig visszanyúló, illetve a helyi mondák és hiedelemmondák irányába is elmozdulást mutató szövegek büntetéselemei (elsüllyedés, kővé válás) mellett az olvasó a vétkek széles skálájáról (káromkodás, hamis eskü, vallás elhagyása, templom/kereszt/sír megszentségtelenítése) és a bűnök arányával megegyező büntetésekről (betegség, halál) kap átfogó képet. A szövegtár ötödikként elkülönített tartalmi tömbje a folklórhőssé válás tendenciáit is felmutató kilencvenhat betyármondát tartalmazza, amelyek helyek és személyek vonzáskörében alakultak ki. A magyar betyárhagyományok emblematikus alakjának tekinthető Rózsa Sándort idéző szövegek mellett Magyar Zoltán szerint: „A magyar betyárromantika egyéb fő alakjai a szilágyságiak ismeretanyagában csupán egy-egy véletlenszerű adattal, történettel vannak jelen.” Igen gyakoriak viszont a már említett interetnikus kapcsolatok hatását (is) bizonyító mondák, pontosabban azok központi betyáralakjai: Mihók, Pintye, Frunzilla, Sziku és Blidár/Vaszalika, akit a gyűjtő egyik beszélgetőtársa „második Rózsa Sándor”ként jellemez. A következő egység hetvenhét kincsmondája megjelöli a kincskigyúlás napját (április 24., óesztendő estéje) és a kincsásás helyszínét (dombok teteje, üregek, történelmi romok), elbeszéli a sikertelen kincsásást, illetve a sikeres kincstalálást, és felemlíti a kincsre vezető állat vagy az álomban megjelenített kincs motívumát is. Az elátkozott kincsekről beszámoló és mennyiségileg igen hangsúlyos szövegcsoport asszociációs mezejéhez tartozóan tűnik fel az egyébként is igen elterjedt kincsőrzés motívuma.

EME 136 A korpusz öt százalékát kitevő kincsmondákat követően a kötetbe válogatott 443 hiedelemszöveg – 439 hiedelemmonda és 4 ál-hiedelemmonda – a teljes gyűjtemény szinte egyharmada. A gyűjtő a Bihari Anna által szerkesztett Magyar hiedelemmonda katalógus csoportelrendezését követve teszi áttekinthetővé a lenyűgöző szövegmennyiséget, amelynek értelmezésére is vállalkozva ezt írja a Bevezetésben: „a más tájakkal való egybevetésben a kevésbé gazdag hiedelemvilágú területek közé tartozik. Persze olyan nagy tájegység esetében, mint a Szilágyság, egy ilyen megállapítás csak egyes mikrotájakra vonatkoztatva lehet érvényes (akár pozitív, akár negatív érvénnyel).” (99.) A tündér-, legenda- és hazugságmesékkel egy szerkezeti alegységbe tartozó tréfák, élcelődések és mulattató történetek, valamint a goroszlói lány igaztörténetként konstituálódó népi elbeszélése kapcsán a szerző az általa „markáns műfajként” számon tartott prózaepikai alkotások tájspecifikus jellegét emeli ki.

SZEMLE

A kötet harmadik szerkezeti egységében, a Függelékben közzétett irodalomjegyzék, az 1450 szöveg jegyzetei, a kötetben szöveggel szereplő és szöveggel nem szereplő adatközlők mutatója, a helynévtár és mutató, valamint a tájszavak és a képek jegyzéke modellértékű filológiai és etnográfiai pontossággal egészíti ki az előző két fejezetet. A kötetzáró, a szilágysági tájat és embert illusztráló képmelléklet, mely a sorozat hagyományos jellegzetességének is tekinthető akár, szemléletességén túl funkcionalitással bír. A harminckét oldalon át épülő képi narratíva a Bevezetés kutatói beszámolóját teszi teljesebbé, mintegy lekerekítve a szövegközlő és szövegértelmező mondanivalóját. A gazdag és változatos gyűjtemény mindamellett, hogy a Szilágyság terra incognita jellegét igyekszik felszámolni, tartalmas olvasmánya lehet mindazoknak, akik a fenti tematikák valamelyikének szövegi megnyilvánulásaira kíváncsiak. Czégényi Dóra Andrea

EME EGYESÜLETI KÖZLEMÉNYEK A Magyar Tudomány Napja Erdélyben című konferencia megnyitóbeszéde Tisztelt Konferencia! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves megjelentek! Engedjék meg, hogy a következőkben Konferenciánknak mintegy bevezetőjeként felvázoljak néhány gondolatot helyzetünkről, feladatainkról. Hagyománnyá vált, hogy A Magyar Tudomány Napja Erdélyben című rendezvényünk plenáris ülésére minden évben kiemelünk egy olyan témát, amely alkalmas arra, hogy a köréje csoportosított előadások által áttekintsük az erdélyi magyar tudományosság időszerű kérdéseit, feladatait. Emlékeztetőül legyen szabad megemlítenem, hogy 2002-ben az Erdélyi MúzeumEgyesületben folyó kutatásokat vettük számba, a következőben a régiókutatás, 2004-ben a tudományok közötti együttműködés, 2005-ben az erdélyi magyar tudománytörténet s most egy éve 1956 története volt a kiemelt téma. Ebben az évben Tudomány és Társadalom címmel hirdettük meg a tudománynapi fórumunkat. A társadalom és a tudomány viszonyának elemzése mindig időszerű feladat, mert képet kaphatunk arról, hogy egy adott időszakban mennyiben és hogyan szolgálja a tudományos kutatás a társadalom érdekeit, hogyan hasznosul a ráfordított pénz, milyen új kihívásokra kell jobban odafigyelni. És ha ma, ezek érintése mellett inkább a megváltozott viszonyainkra és az előttünk álló szervezési feladatokra összpontosítunk, annak megvan az oka, amelyre később visszatérünk. Természetesen, ha a tudománynak kötelezettségei vannak a társadalommal szemben – s ki ne tudná, hogy vannak ilyenek –, az sem lehet kétséges, hogy a társadalom sem maradhat közömbös a tudomány iránt: oda kell figyelnie eredményeire és gondjaira, s áldozatot is kell hoznia fejlesztése érdekében. Ilyen vonatkozásban szoktunk hivatkozni a nagy példákra: Széchenyi Istvánra, a Magyar Tudományos Akadémia megalapítójára és gróf Mikó Imrére, az Erdélyi Múzeum-Egyesület létrehívójára, akik nem sajnálták jövedelmük, vagyonuk nem kis részét a magyar tudomány érdekeire áldozni. És gondolunk azokra is, akik akkor vagy később a tudomány mellé álltak. Hogy az említettek áldozatvállalása nem bizonyult rossz „befektetés”-nek, azt kézzelfogható tények bizonyítják: mindkét intézmény fennáll és működik alapításuk után 182, illetve 148 év múltán is, ami reményt ad arra, hogy jövőjüket sem kérdőjelezi meg a szüntelenül változóátalakuló világ. Tisztelt Konferencia! Az előbbiekben nem véletlenül szóltam a tudomány és társadalom viszonyának kapcsán az MTA-ról és az EME-ről. Mindkét intézmény társadalmi összefogásnak köszönhette létrejöttét, és mindkét intézmény szoros együttműködés által fejezte ki céljainak azonosságát: a tudomány művelését és a közjó szolgálatába való állítását. Örömmel jelenthetjük, tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves megjelentek, hogy a mostani rendezvényünk az előbb jelzett együttműködés szellemét hordozza: a megalapításának 150. évfordulójához közeledő, a Magyar Tudományos Akadémia közreműködésével 1859-ben alapított Erdélyi Múzeum-Egyesület, valamint ugyancsak az MTA által az EME közreműködésével ebben az évben útjára indított Kolozsvári Aka-

EME 138

EGYESÜLETI KÖZLEMÉNYEK

démiai Bizottság (KAB) együtt tartja A Magyar Tudomány Napja Erdélyben című konferenciát, ez összhangban van az Európában végbemenő folyamatokkal. Mire gondolunk? Mindenekelőtt arra, hogy az Európai Unió tagjává lett Románia is, és ezzel kitágultak működésünk koordinátái, lehetőségei, s mindez új feladatokat jelöl ki az erdélyi magyar tudományosság s ezen belül az Egyesületünk számára. Kérem, álljunk meg egy pillanatra ennél a kérdésnél, és nézzük meg, hogy miért is van szükség feladataink újragondolására, az erdélyi magyar tudomány és a magyar társadalom viszonyát illetően, előrebocsátva, hogy az újragondolást a kialakult új helyzet indokolja. Miért is beszélünk új helyzetről? Induljunk ki abból, hogy az uniós tagságunk együtt jár a globalizációs folyamatok felgyorsulásával, amelyeknek során nagy változásokon megy át az ország s benne a magyarság. A legnagyobb gondot az okozza, hogy egy világméretű globális piac részévé váltunk, s ennek minden következményét naponta érezzük. A globalizáció az új technológiák térhódításával jár, ez pedig kihat életünknek valamennyi szegmensére: a társadalmi és politikai struktúrákra, a gazdaságra, az életmódra, a fogyasztói szokásokra, a kommunikációra; nem erőszakolt, amikor kommunikációs-informatikai forradalmat emleget a szakirodalom. És ennek során a tudomány szerepe megnőtt, s tudomány alapú társadalom felé tart Európa és Amerika. Ebben az új társadalomban a jövőben nem is annyira a tőke, a föld és a munkaerő lesz az értékteremtés forrása, hanem elsősorban a tudás, a tudomány azáltal, hogy a termelékenységet s az innovációt gerjesztve biztosítja a versenyképességet (Peter Dukner). És ez azért lehet annyira meghatározó jelentőségű, mert a korántsem végtelen tőkével, nyersanyagokkal, humán erőforrásokkal szemben a tudás szüntelen újratermelhető a gyakorlatilag végtelen folyamatban. Erről szíves figyelmükbe ajánlom Palánka Tibor akadémikus A globális átalakulás kihívásai című írását a Magyar Tudomány 2007. 2. számában. A globális folyamatok nem érintik egyformán a különböző országokat, régiókat és társadalmakat. A globalizáció előnyeit elsősorban a nagy és erős országok, nemzetközi vállalatok könyvelik el, míg a gazdaságilag fejletlenebb térségek inkább a folyamat hátrányaival küszködnek, mert a globalizáció túlhaladottá teszi az itthoni termelési szerkezeteket, amelyeken a helyi (lokális) társadalom felépült. Ezeknek a térségeknek a lemaradása tovább fokozódhat. Csak egy példát szeretnék az említettekkel kapcsolatban felhozni. A mi tájainkon a termőföld, a földtulajdon nem tudja már betölteni azt a történelmi szerepét, hogy közösségformáló, népességmegtartó hatást fejtsen ki. Falvaink határának egy része, nagyon sok esetben nagyobb része, megműveletlenül marad, miközben a kenyér ára egyre feljebb megy, s brazil csirkét vásárolhatnak a falvak lakói. S tekintettel arra, hogy a globalizációnak még hiányoznak az ellenőrzési keretei s szabályozási lehetőségei, fel kell készülnünk az újabb és újabb kihívásokra. Az eddigi tapasztalatok alapján elmondható: a globalizáció felbomlasztja a helyi közösségi kereteket, így egyre nehezebb történelmi örökségünk megtartása és fejlesztése is. Láthatjuk azt is, hogy az erdélyi magyarság számszerűleg is gyengül, szétszóródása felgyorsul. Tud-e ezekre választ, alternatívákat keresni és nyújtani a tudomány? És mit vállalhatunk mi? Természetesen tisztán kell látnunk az Egyesületünk helyzetét és lehetőségeit azzal kapcsolatban is, hogy létrejött és megkezdi működését a KAB. Őszintén meg kell mondanunk, hogy többen fejezték ki aggodalmukat amiatt, hogy a KAB esetleg ugyanazokat a feladatokat fogja ellátni, amit az EME, tehát Egyesületünk teljesítménye gyengülni fog az erdélyi tudományosságban. De erről a felfogásról máris elmondható: az EME és a KAB működési köre számos ponton érintkezik ugyan, de nem esik teljesen egybe, s a két intézmény viszonyát együttműködési megállapodásban kívánjuk szabályozni. A KAB-ról, el-

EME EGYESÜLETI KÖZLEMÉNYEK

139

nöke, Péntek János fog szólni, magam az EME-ről röviden csak annyit mondanék, hogy Egyesületünk megtartja teljes szerkezeti keretét, struktúráit, sőt növelni kívánjuk kutatóintézetünket, könyvtárunkat mint információs bázist bővítjük, s nem áll le a modernizációs folyamat sem. Tudománypolitikánk arra irányul, hogy a szakosztályokat fokozott mértékben bevonjuk a tudományos kutatásba. Az EME hat szakosztályában jelen vannak a humán és társadalomtudományok, az élettudományok, a természet- és műszaki tudományok. Ez örvendetes tény, mert lehetőséget kínál az interdiszciplináris kutatásokhoz. Azt sem hallgathatjuk el, hogy az utóbbi években bizonyos feszültségek is jelentkeztek a különböző tudományszakok között; erősödött az újabb tudományok iránti igény. A vezetőség előtt nemegyszer felvetődött az a kérdés, hogy egyesületünk megmaradjon-e a 19. századi nemzeti tudományok: a nyelv- és irodalom, valamint a történelem prioritása mellett, amit az alapításkor elvként szögeztek le az elődök. De tudjuk azt is – és ez döntésünket megkönnyíti –, hogy már a 19. században helyet kértek és kaptak az EME-ben a természettudományok, valamint az orvostudomány is, aztán legújabban a műszaki tudományok, az informatika és az agrártudomány. Nem lehet vitás tehát, hogy ezek a tudományok tovább növelhetik szerepüket az EME-ben. De ez nem járhat a humán tudományok háttérbe szorításával, mert az erdélyi magyar társadalomban olyan igények is felmerülnek, amelyeket csak a humán és a társadalomtudományok képesek kielégíteni. Az is kétségtelen, hogy az EME-ben elsősorban azok a tudományok művelhetők önálló struktúrákban, amelyek nem igényelnek nagy technikai berendezéseket, laboratóriumokat, de ma már az is világos, hogy az EME bővítheti mind a természettudományi, műszaki, valamint humán és társadalomtudományi kutatásainak a körét a máshol dolgozó tagjainak felkérése s megbízatása által is. Ezen a téren partneri együttműködést remélünk a KAB-tól, amelynek a tudományszervezésben lehet jelentős a szerepe. Van-e igény a romániai magyar tudomány fenntartására és fejlesztésére az erdélyi magyar társadalom részéről? A kérdésre adandó válasz nem lehet más, csak pozitív, de felvetése mégsem szónoki. Azért nem, mert a társadalmi igények, elvárások nem mindig fejeződnek ki nyíltan, sőt inkább csak ritkán fogalmazódnak meg konkrétan. Tehát azokat sok esetben a kutatásnak kell megtalálnia, és ebben az egyetemekkel való együttműködés fontosságát kell hangsúlyozni. Nem véletlen, hogy Egyesületünk megalapítója, gróf Mikó Imre már a Kolozsvári Tudományegyetem létesítésekor, l872-ben szerződésben rögzített együttműködést létesített a két intézmény között. Szorosabb együttműködést remélünk a vállalkozókkal, a magyar politikai elittel, a közigazgatási intézményekkel, azért is, mert általuk jobban felmérhetjük a kutatás iránti igényeket. Amit viszont már most bizonyosan lehet tudni: a romániai magyar társadalom igényt tart minden olyan tudományra, amely hozzájárulhat anyagi létfeltételeinek biztosításához, javításához, identitásának, sajátosságainak megőrzéséhez, kultúrájának fejlesztéséhez s a globalizálódó világban való eligazodásához. Eredményeinkkel egyben az egyetemes magyar tudomány értékeit gyarapítjuk, s reméljük, hogy fennmarad ezután is szoros kapcsolatunk a Magyar Tudományos Akadémiával, ami elősegítheti az európai tudományos programokhoz való igazodásunkat is. Szeretnénk a tudomány eszközeivel hozzájárulni ahhoz, hogy a többségi társadalom jobban megismerje sajátosságainkat, értékeinket, s igényt formáljon kutatásaink eredményeire, amiért elvárhatjuk és egyébként is, mint adófizetők, az állam fokozott hozzájárulását működésünk

EME 140


fenntartásához, és elvárjuk az EME tulajdonjogának elismerését elkobzott vagyonai és gyűjteményei felett, hogy a visszaszolgáltatás elől elháruljon minden akadály. Az előbbiekben elhangzottakat a plenáris ülés előadásai a különböző szaktudományok szemszögéből fogják kiszélesíteni, elmélyíteni. Ezeket, valamint a holnapi szakosztályi rendezvényeket szíves figyelmükbe ajánlva A Magyar Tudomány Napja Erdélyben című konferenciát megnyitottnak nyilvánítom. Egyed Ákos

A Magyar Tudomány Napja Erdélyben Tudomány és Társadalom 2007. november 23–24. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a Kolozsvári Akadémiai Bizottság 2007. november 23– 24-én tartotta meg A Magyar Tudomány Napja Erdélyben című rendezvényét. A 6. évéhez érkezett fórum kiemelt témája tudomány és társadalom viszonya volt. A plenáris ülés megnyitóbeszédében Egyed Ákos elnök a szokásos üdvözlések után a tudomány szerepvállalásáról szólt abban az új helyzetben, amelyet Románia EU-tagsága jelent. Erről a témáról hangzott el a délelőtti ülés hat előadása, amelyeket Görömbei András, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság elnöke, Kása Zoltán egyetemi tanár, Péntek János, a KAB elnöke, Gyenge Csaba, Egyed Zs. Imre, Keszeg Vilmos egyetemi tanárok tartottak. Ezt követően a Hidvégi gróf Mikó Imre (1805–1876) emléklapok átnyújtására került sor. Emlékplakettet kaptak: Gyenge Csaba, Kása Zoltán és Kovács Kiss Gyöngy. A rendezvényen százharminchatan vettek részt. A szakosztályok keretében összesen 148 előadás hangzott el. A szakosztályoktól érkezett jelentések alapján sikeres rendezvénynek könyvelhetjük el az idei fórumot. A Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályi konferencia fő témája Az erdélyi (a magyar) iskolai oktatás története. Három plenáris előadás hangzott el, majd két szekcióban folytatódott a konferencia: külföldi egyetemjárás, oktatástörténet, oktatók és oktatási anyagok, valamint oktatók és a társadalom témákban, összesen 34 előadás. A konferencia keretében került sor a Debüt-díj átadására, most második alkalommal. A felhívás szerint a díjat az EME azon tagjai pályázhatják meg, akik a közelmúltban kötet, tanulmány publikálásával, egy kiadvány tudományos igényű gondozásával, egy szakmai rendezvény megszervezésével stb. léptek be a tudós társadalomba. A 2007-es Debüt-díj nyertesei Dóczy Örs és Vida Erika. A Természettudományi Szakosztály évi ülésszakát a kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceumban tartotta. A konferencia értékelése számokban: 90 résztvevő, 40 előadás és 5 poszterbemutató. Egyed Ákos, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnökének megnyitóját két plenáris előadás követte: Lipták András: Talán a 21. század első harmada a szénhidrátok virágkorát hozza?, illetve Szabó T. Attila: A „bioinformatika” kezdeteiről – a Linné- és Kitaibel-emlékév (2007) tükrében. Az előadásokra négy szekcióban került sor: Biológia (11 előadás), Fizika (5 előadás), Földtudomány (7 előadás), Kémia (6 előadás + 3 poszter), illetve Környezettudomány (11 előadás + 2 poszter). Az előadásokat kivetítéssel szemléltették, az érdekes, magas színvonalú prezentációkat szakmai vita követte.


141

Négy, a maguk szakterületén úttörő munkát végző kiváló erdélyi tudós, gyakorló orvos és gyógyszerész életpályájával ismerkedhettek meg azok, akik 2007. november 16-án, a marosvásárhelyi Unitárius Egyházközség tanácstermében részt vettek a Tudomány Napja alkalmával, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztálya által szervezett rendezvényen. Amint az előadásokból kiderült, valamennyiüknek (dr. Pataki Jenő orvostörténész, dr. Ajtay Mihály főgyógyszerész, dr. Boér László professzor, dr. Kelemen László professzor) sajátos erdélyi sors jutott, amelyből nem hiányoztak a tragikus fordulatok, holott a legmagasabb fokú elismerést érdemelték volna. Ez azonban csak részben vagy egyáltalán nem adatott meg számukra, derült ki a dr. Szilágyi Marietta orvostörténész (az EMEOGYSZ Mátyus Istvánról elnevezett orvosi és gyógyszerészeti szakcsoportjának elnöke) vezette megemlékezésen. A Jog-, Közgazdaság és Társadalomtudományi Szakosztály ülését Szász Alpár Zoltán szakosztályelnök nyitotta meg, majd a továbbiakban ő is vezette. Az előadások a politikatudomány, a jogtudomány, a lélektan, a közgazdaság-tudomány és a szociológia tárgykörébe tartoztak. Az előadók a Magyar Tudományos Akadémia Politikatudományi Intézetének munkatársai, valamint a Babeş–Bolyai Tudományegyetem, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem és a Corvinus Egyetem oktatói, illetve doktori hallgatói voltak. Amint záró értékelésében az ülésvezető rámutatott, az ez évi előadások minőségükben az előző évek sikerültebb konferenciáit idézték, esetleg túl is szárnyalták azokat. A Műszaki Tudományok Szakosztály 8. tudománynapi rendezvénye immár hagyományosan a Sapientia – EMTE kolozsvári kis előadótermében zajlott. A több mint 30 fős hallgatóság a csíkszeredai biomérnöki szakok tudományos tevékenységének értékes beszámolóit hallhatta, 17 kutató (egyetemi oktatók és diákok) munkáját öt előadásban. A továbbiakban a heterogén tematikájú előadások ellenére a jelenlevők nagy érdeklődéssel követhették a különféle műszaki területek kutatási eredményeinek beszámolóit: az ökológus építkezéstől a jelfúziós technikákig, a munkahelyi egészség- és életbiztonsági menedzsment rendszerektől a fogaskerekek profilkorrekciós komplex digitális feldolgozásáig. Jelen voltak műszaki egyetemek képviselői a különböző régiókból. Nagy érdeklődést keltett a szórványból érkező két petrozsényi egyetemi tanár többévi kutatási eredményeinek bemutatása is. A szakosztályi fórum tudománytörténeti eleme ez évben sem maradhatott ki a programból, ezúttal a szakosztály évi tevékenységeként a technikatörténeti örökségek felkutatásáról, valamint a magyarvalkói alkotótábor eredményeiről számoltak be a szervezők. S végül, A Magyar Tudomány Napja Erdélyben rendezvény fő témájához visszakanyarodva: A műszaki tudományok és társadalom közötti kapcsolat című előadás zárta a szakosztályi fórumot. Az előadásokat szakmai vita követte, melyből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az erdélyi műszaki tudományművelés iránt élénk az érdeklődés. A Matematika és Informatika Szakosztály a 2007. évi A Magyar Tudomány Napja keretében megtartott tudományos ülésszakát a Farkas Gyula Egyesülettel és a Radó Ferenc Matematika Művelő Társasággal közösen rendezte meg november 16–17-én. Immár hagyományosan az évi rendezvény nevezetes évfordulóhoz kapcsolódott. A Martin Lajos születésének 180., halálának 110. évfordulójának szentelt rendezvény alcíme Martin Lajos Emlékkonferencia volt. Martin Lajos a Kolozsvári Tudományegyetem híres felső menynyiségtan professzoraként és a repüléstudomány úttörőjeként vonult be a tudománytörténetbe. Ennek megfelelően négy plenáris előadás a neves tudós életével és tudományos tevékenységével foglalkozott. További két előadás tudománytörténeti tárgyú, 14 előadás pedig matematikai, illetve informatikai tárgyú szakdolgozat volt.

EME 142


A rendezvény keretében sor került a kiváló középiskolai tanároknak odaítélt három Farkas Gyula emlékérem átnyújtására. Az Agrártudományi Szakosztály A Magyar Tudomány Napja Erdélyben rendezvény keretében ismeretterjesztő tudományos előadásokat tartott a marosvásárhelyi Sapientia – EMTE Műszaki és Humán tudományok Kar campusának nagy előadótermében. A bemutatásra került dolgozatok a mezőgazdaság aktuális kutatási céljait ismertették a több mint ötven hallgató előtt. A tizenkilenc dolgozatot nagy érdeklődéssel követte a hallgatóság, a kérdések és feleletek által megvitatásra került sok hasznos tanács is. Az előadások bemutatták a növénynemesítők kísérleteit, a régi és új almafajok viselkedését, a meggytermelésben elért eredményeket, ugyanakkor a növényvédelem gondjai is előtérbe kerültek. A szennyvíz kérdése és az abból nyert szerves trágya felhasználása is egyik érdekes téma volt. Nagy érdeklődéssel követték a Biotechnológia a genetikában és A tejtermelés a genetikailag kiválasztott egyedek által előadásokat. A borászat Mátyus István idejében című előadás színessé tette a rendezvényt. Elődeik emlékét felidézve megemlékeztek Páter Béláról, a híres tudósról, majd a zabolai Mikes kastélykert szépségeit tekintették meg. A legszínvonalasabb előadásokat az EME Agrártudományi Szakosztályának lapja, az Acta Transilvanica fogja közölni. Kolozsvárt, 2007. november 28. Bitay Enikő, az EME főtitkára

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület 2008. évi közgyűlése Az Erdélyi Múzeum-Egyesület 2008. március 29-én tartotta rendes évi közgyűlését Kolozsvárott, a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében. Az Egyesület 100 tagja vett részt a rendezvényen. A napirenden szerepelt az elnöki megnyitó, a határozatképesség megállapítása a jelenléti ívek alapján, a főtitkári jelentés és kiegészítései, a gazdasági tanácsos 2007. évi beszámolója és a 2008. évi költségvetés, az ellenőri és a jogtanácsosi jelentés, illetve a folyó évre vonatkozó tevékenységi tervek ismertetése, a jelentések megvitatása, elfogadása. Továbbá az Entz Géza tudományos díj ismertetése és átadása, a gróf Mikó Imre-emlékplakettek átadása, tiszteleti tag választása, az elnökség és a választmány egyharmadának megújítása. Egyed Ákos elnök üdvözölte az egybegyűlteket, és köszöntötte a vendégeket, akik megtisztelték jelenlétükkel a Közgyűlést: Görömbei András akadémikust, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottságának elnökét, Monok Istvánt, a Gróf Mikó Imre Alapítvány elnökét, az OSZK főigazgatóját, Fekete Károlyt, az MTA DAB főtitkárát, Tarnóczy Mariannt, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottságának irodavezetőjét, Bash András magyar konzult, Szép Gyula RMDSZ-alelnököt, Garda Dezső parlamenti képviselőt és a Közgyűlés valamennyi tagját. Megállapítja, hogy a Közgyűlés határozatképes, és megnyitja a 2008. évi rendes Közgyűlést. A főtitkári, gazdasági, ellenőri és jogtanácsosi jelentések, valamint a 2008. évi munkaterv meghallgatását élénk vita követte. A jelentések megvitatása, majd kiegészítése után a Közgyűlés elfogadta azokat. A gyűlés következő része ünnepélyes hangulatban folytatódott. Sipos Gábor alelnök felolvasta az Entz Géza tudományos díj odaítélési jegyzőkönyvét.


143

A harmadik ízben kiosztásra kerülő Entz Géza Díjat Monok István, a Gróf Mikó Imre Alapítvány elnöke dr. W. Kovács Andrásnak A Wass család cegei levéltára című levéltárismertető kötet összeállításáért nyújtotta át. Az EME újjászervezésében és folyamatos működtetésében kifejtett munkássága elismeréseként gróf Mikó Imre-emlékplakettet kapott Muckenhaupt Erzsébet csíkszeredai muzeológus, könyvtörténész (méltatta Sipos Gábor) és Bajusz István zilahi régész (laudálta Molnár Lehel), valamint tiszteleti taggá választották Kósa Ferencet, az erdélyi nyelvészeti kutatások terén végzett tudományos és oktatói munkásságáért (méltatta Péntek János). Az alábbiakban az ülésen elhangzott elnöki megnyitóbeszédet és a főtitkári jelentést tesszük közzé.

Elnöki megnyitó az Erdélyi Múzeum-Egyesület 2008. évi közgyűlésén Tisztelt Közgyűlés! Az Erdélyi Múzeum-Egyesület szervezeti életében már a kezdetektől az a szokás alakult ki, hogy a főtitkári jelentés az elmúlt év eredményeiről, az egyes struktúrák működéséről számol be, az Elnök viszont az Egyesület általános helyzetéről, kilátásairól terjeszt elő rövid értékelést. Ennek során természetesen emlékeztetnünk kell a Tisztelt Tagságot az elmúlt közgyűlési jelentésben érintett néhány kérdésre. Bizonyosan sokan emlékeznek Önök közül a múlt évi elnöki jelentésnek arra a kitételére, amely az eddigi pályáztatási rendszer megváltozása miatt aggasztónak látta az Egyesület finanszírozási lehetőségeit, s emiatt a működőképesség esetleges zavarait sem zárhatta ki. Egy év múltán viszont örömmel jelenthetem a Közgyűlésnek, hogy a Magyar Tudományos Akadémia, a Szülőföld Alap, a Miniszterelnöki Hivatal, valamint a Communitas Alapítvány és máshonnan elnyert támogatások által lehetővé vált tevékenységünk folyamatos és eredményes végzése. Az elmúlt évi munkánkat egészében értékelve úgy vélem, hogy az EME 2007-ben is az erdélyi magyar tudományos életben központi szerepet töltött be. Erről tanúskodnak a rendezvényeink: a szakosztályi értekezletek, könyvbemutatók, tudományterjesztő előadások, vándorgyűlések s főként A Magyar Tudomány Napja Erdélyben című nagyrendezvényünk, amelynek kiemelt témája a tudomány és társadalom viszonyának elemzése volt. A hatodik alkalommal szervezett fórum élénkíteni kívánta a társadalom és a tudomány párbeszédét, azért is, hogy a tudomány érdeklődését serkentse a társadalomban jelentkező igények és kérdések kutatásának vállalására, másrészt azért is időszerű ez a kérdés, hogy a társadalom megbecsülését és fogadókészséget is hangsúlyozza a tudomány eredményei iránt. Tisztán kell látnunk ugyanis, hogy társadalmi támogatás nélkül az erdélyi magyar tudományosság elveszítheti egyik fő mozgósító forrását, viszont amennyiben a társadalmi érdeklődés elmarad, nemzeti közösségünk önmagát fosztja meg a haladás egyik legfontosabb eszközétől. Itt kell szóvá tennem azt is, hogy az EME – akárcsak több más erdélyi magyar intézmény – nemcsak saját, hanem a magyarországi s az egyetemes tudomány eredményeit is igyekszik közvetíteni a társadalom felé. Az elmúlt évi tudománynapon örömmel láttam a szakosztályok egyre színvonalasabb saját rendezvényeit, valamint a fiókegyesületek fokozódó bekapcsolódását ebbe a kiemelkedő jelentőségű tudományos programba.

EME 144


Természetesen az EME-nek – mint sajátos feladatokat vállaló intézménynek – nem lehet megfeledkeznie arról az alapelvről, amelyet az alapító okmányban gróf Mikó Imre annyira kiemelt, s amire az 1864. évi tudományos konferencián újra szükségesnek látta felhívni a figyelmet, amikor a következőket írta: „Mi a tudományban és művészetben, mint a politikában is és anyagi téren, nem tudjuk elválasztani törekvéseinktől a nemzetiségi tekinteteket; nekünk minden munkásságunkhoz úgyszólván hozzá vannak nőve, sőt közbe- és beleszőve a nemzetiség legnagyobb és legérzékenyebb rugói és indokai, reményei és aggodalmai. […] Hagyjuk bár oda még eddig megtartott közmunkássági téreket, s egy-két évtized alatt házunkból, hazánkból, a közélet minden téreiről ki vagyunk szorítva.” Időszerűnek tartjuk gróf Mikó Imrének azt a gondolatát is, hogy Erdélyben a magyarságnak a kultúra és tudomány terén is fenn kell tartania önálló létét. Erre törekszik Egyesületünk a megváltozott körülmények között rohamosan átalakuló világunkban is. Visszatérve a múlt évi elnöki jelentésemnek egy másik kérdéséhez, utalni szeretnék arra, hogy akkor arról a nagy esélyről szóltam, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia kínált fel az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek, hogy az EME lássa el 2007 január 1-jétől a Kolozsvári Akadémiai Bizottság funkcióját is, amiről határozat szólt. Azonban rövidesen mégis arról született döntés, hogy a Kolozsvári Akadémiai Területi Bizottság új szervezetként fog megalakulni. Mivel az elmúlt év talán legjelentősebb tudományszervezeti kérdéséről van szó, legyen szabad valamivel részletesebben kitérnem erre a kérdésre, ami egyébként elnöki tisztemből következik. (Egyébként erről A Magyar Tudomány Napja Erdélyben című, 2007. november 23-ai rendezvényen elhangzott előadásomban is szóltam.) Bár ez a hír nem kis meglepetést okozott az EME vezetőségében és tagságunk körében, a döntést tudomásul vettük azzal a reménnyel, hogy a Magyar Tudományos Akadémia nem változtatja meg eddigi, számunkra létfontosságú támogató politikáját. Ebben bízva az EME székházában otthont biztosított a KAB titkárságának, vállalta a pénzügyi lebonyolító szerepét s rendelkezésére bocsátotta infrastruktúráját – bizonyos költségtérítés ellenében –, ez a helyzet ma is fennáll. A KAB megalakulása kétségkívül fontos tudományszervezeti esemény, de látnunk kell azt is, hogy feladatai több területen párhuzamosak az EME feladataival. A KAB 24 szakbizottságot hozott vagy hoz létre a közeljövőben, ezek gyakorlatilag ugyanolyan vagy nagyon hasonló feladatokat hivatottak ellátni, mint amelyeket az EME hét szakosztálya lát el. Tagtársaink közül sokan úgy vélik, hogy az új szervezet létrejötte az amúgy is eléggé szétfejlődött tudományos erőink további megosztásához fog vezetni, s esetleg nem kívánt versengés is kialakul a két szervezet között. Az EME vezetősége többször tárgyalt ezekről a kérdésekről, s az a vélemény alakult ki, hogy Egyesületünk szoros partneri viszony kialakítására fog törekedni a Kolozsvári Akadémiai Bizottsággal. Ennek érdekében egyeztető megbeszélésre is sor került az EME és a KAB elnökei között, s olyan szándéknyilatkozatot írtunk alá, amelyben a két fél kijelenti, hogy együttműködésre, a feladatok megosztására törekszik, és rendszeresen egyeztetni kívánja a jövőben a munkaprogramját, és évente értékelik az elért eredményeket. Az együttműködés elkezdődött, az EME vezetősége eleget tett a KAB azon kérésének, hogy szerződéses alapon adja át használatra a Tamás András (Ghica) utcai épületét. Az előzetes megállapodás szerint a bérlet hároméves időszakra szól, amely meghosszabbítható. Az EME máris szabaddá tette és átadta a KABnak a Moll-ház felső felében található két szobát, valamint a földszinti konferenciatermet, ahonnan a központi székházba szállítottuk az eddig ott tárolt könyvállományt. Örvendetes, hogy a Jókai utcai székházunk statikai megerősítésének munkálatai befejeződtek, ami lehetővé teszi, hogy az itt működő könyvtári szolgálatunkat kibővítsük a természettu-


145

dományi részleggel, amelyet reményeink szerint az eddigieknél nagyobb számban látogatják majd a kutatók és az egyetemi hallgatók. A gróf Rhédey Johanna elnevezésű konferenciatermet a felújítás óta mind gyakrabban veszik igénybe különböző rendezvények, előadások megtartására. Bár a kimondottan pártpolitikai célú rendezvényeken kívül szívesen bocsátjuk a termet az igénylők rendelkezésére, a közeljövőben a használati feltételeket pontosítanunk kell, hogy az előfordulható kellemetlenségeket elkerülhessük. Ezek után nézzük meg, milyenek a folyó évi kilátásaink. Erről azt jelenthetem a Tisztelt Közgyűlésnek, hogy a pénzügyi alapok előteremtése érdekében benyújtottuk a pályázatokat, és reményünk van az elmúlt évihez hasonló támogatás megszerzésére, ami lehetővé teszi működésünk folyamatosságát. A közeli és hosszú távú terveink megvalósítása és a nélkülözhetetlen fejlesztések érdekében azonban újra át kell gondolnunk tudománypolitikánkat, feladatainkat, s megfelelő döntéseket kell elfogadnunk versenyképességünk növeléséért. Ezért az elnökség a következő intézkedések foganatosítását tervezi: 1. Erősíteni kívánjuk a kutatószervezetet azáltal is, hogy szakosztályainkat projektfinanszírozású tudományos kutatás vállalására ösztönözzük, esetleg külső, lehetőleg fiatal szakképzett munkatársak bevonásával. Mindenekelőtt olyan kutatási témákra gondolunk, amelyek segítik a magyar közösségek sajátos problémáinak megoldását, helytállását. 2. A kutatóintézet tudományos kutatóinak számát lehetőségünk szerint növelni fogjuk, elsősorban a disszertációt megvédő korábbi munkatársak visszafogadásával. Emellett gondolnunk kell a most teljesen fedezetlen 18–19. század történeti és művelődéstörténeti kutatásainak elindítására is. 3. A magyar–magyar kapcsolatok intenzív fenntartása mellett tervezzük az EME és kutatóintézete integrálását a hazai tudományszervezetbe, az akkreditáció útján. 4. Keressük a szorosabb együttműködés lehetőségét az erdélyi tudományos és oktatási intézményekkel, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemmel, a Babeş–Bolyai Tudományegyetemmel, a Partiumi Keresztény Egyetemmel, a Kolozsvári Történelmi Múzeummal és Egyetemi Könyvtárral és nem utolsósorban a székelyföldi múzeumokkal, valamint más tudományos-kulturális szervezetekkel. 5. Folytatjuk erőfeszítéseinket az EME tulajdonjogának elismertetéséért tudományos gyűjteményei felett, valamint a Wass Ottilia-féle ingatlanunk visszaszerzéséért indított akcióinkat. 6. Erősíteni fogjuk az EME belső szervezettségét, hogy az jobban megfelelhessen a jelenkor követelményeinek, különös hangsúlyt téve a belső kommunikáció javítására, valamint az egyéni felelősségvállalás érvényesítésére. Meg kell tennünk azokat a lépéseket, amelyek a döntéshozó szerv és a végrehajtó apparátus együttműködését gördülékenyebbé és eredményesebbé teszik. 7. Keresni fogjuk annak a lehetőségét, hogy munkatársainknak, elsősorban a jól teljesítőknek a keresményét tovább javítsuk. 8. A fiókegyesületekkel kapcsolatainkat újrarendezzük, hogy hatékonyabban működhessenek. Tisztelt Közgyűlés! Szólnom kell még röviden a jubileumi előkészületekről. Közismert, hogy 2009-ben szándékozunk megünnepelni az EME megalapításának 150. évfordulóját. Ennek érdekében, Jakó Zsigmond professzor úr javaslatai alapján, programot fogadtunk el az ünnepség tartalmi részére vonatkozóan: négy kötet előkészítésével, esetenként kiadásával szeretnénk emlékezetessé tenni az évfordulót. Éspedig egy kötetben az EME legkiemelkedőbb személyiségeiről emlékezünk meg, egy másik kötetben az EME közgyűjteményei történetét s jelenlegi helyzetét ismertetjük. A harmadik kötet az EME megalapításának legfontosabb forrá-

EME 146


sait (dokumentumait) teszi közzé. A kutatások folynak, s reményeink szerint a két előbb említett kötet ez év végére elkészül, hogy a következő év tavaszán pályázatra előterjeszthessük. Az EME megalapítási dokumentumainak egy része viszont csak ezután lesz kutatható, ugyanis az utóbbi hetekben érkezett vissza a Kolozsvári Állami Levéltárba az EME 1950-ben elkobozott saját irattára, emiatt előreláthatólag ez a kötet csak a jövő év közepére készülhet el. Ugyanez vonatkozik a negyedik tervezett kötetre is, melynek tárgya az EME története, különös tekintettel az 1919–1920-as hatalomváltozást követő időszakra, egészen napjainkig. A készülő EMEbibliográfia mintegy tükröt tart majd az eltelt másfél század eseményeinek nyomon követéséhez. Az előkészületek eredményeit az EME ez évi tudománynapi rendezvényén fogják ismertetni a felkért szerzők. Természetesen hasznos lenne a szakosztályok saját történetének megírása is. Egészében véve az a célunk, hogy a jubileum alkalmával bemutassuk az Erdélyi MúzeumEgyesület szerepét és kimagasló eredményeit az egyetemes magyar tudományosság történetében. A jubileum előkészítésében és megtartásában számítunk az MTA támogatására, a gróf Mikó Imre Alapítvány és az Országos Széchényi Könyvtár hathatós közreműködésére s a KAB szerepvállalására is. Természetesen felkérjük az illetékes hazai s magyarországi intézményeket, hogy erkölcsileg és anyagilag karolják fel jubileumi rendezvényeinket. Úgy véljük, hogy a 150. évforduló sikere hosszú távú jövőnk záloga lehet. Tisztelt Közgyűlés, amint az előbbiekből is kiderült, az EME a továbbiakban is fenntartja teljes szervezeti struktúráját és önálló jelenlétét a magyarországi s hazai tudományosságban. Teljesítményének növelésével s minőségi javításával szeretné elérni a társadalom fokozottabb érdeklődését és támogatását is. A fentiekben mondottakat ajánlom a Közgyűlés szíves figyelmébe. Kérem, tanácskozzunk ezekről, valamint a főtitkár, gazdasági tanácsos és jogtanácsos jelentéséről. Sikeres munkát kívánva, a Közgyűlést megnyitottnak nyilvánítom. Egyed Ákos

Főtitkári jelentés az Erdélyi Múzeum-Egyesület 2007. évi munkájáról Újraindulásunk óta immár 17. jelentésünket terjesztjük elő, s bár sok eredményt mutathatunk fel, egyesületi vagyonunk, ingatlanjaink és gyűjteményeink tulajdonjogára még mindig a jogfosztottság állapota jellemző. Ez irányú igényünket következetesen fenntartjuk, ilyen tárgyú peres eljárásainkat folytatjuk. Továbbra is elvárjuk a politikum hathatós támogatását, hisz az erdélyi magyarság egyik legfontosabb vagyonát igényeljük vissza, és mindezen értékek az EME létbiztonságát jelentenék. Intézményünk tudományos tevékenységét újraalakulása óta rendkívül nehéz anyagi körülmények között fejtette ki, ennek ellenére a szűkös források mellett is igyekezett hű maradni küldetéséhez, célkitűzéseit maximálisan teljesíteni. Az EME működőképességét hosszú távon csak akkor tarthatja meg, ha a mai kor elvárásainak is megfelel. Ez a régi intézmény sem kerülhette meg a modernizációs folyamatot, hisz lépést kellett tartania a napjaink felgyorsult életmódjával. Az informatika, a fenntartható fejlődés és a humánusan civilizált környezet a ma és a közeljövő kihívása. Megjelentünk az interneten mint egyesület, mint tudományos műhely, mint információs adattár. A napi közlemények küldésére ma már az e-mail szolgál. A tudományos


147

műhelyek, rendezvények szervezési kérdései világhálós konferencián keresztül történnek. A tudásra, a műveltségre, a megújulásra egyre nagyobb az igény. Ugyanakkor nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy évek óta egyre kevesebb anyagi forrás jut kutatásra, fejlesztésre, a valódi értékek megtartására. Tavaly március 24-én tartottuk rendes évi közgyűlésünket, ahol az elnöki megnyitó után a főtitkári jelentést és a gazdasági beszámolót vitattuk meg, és elfogadtuk a 2007. évi tudományos munkatervet, valamint az Egyesület Alapszabályzatának módosítására vonatkozó javaslatot. A módosított alapszabályzatot a bíróság 2007. október 16-án (2470/CC/2007) hagyta jóvá. Az új alapszabályzat honlapunkon olvasható (www.eme.ro). A 2006-ban kidolgozott stratégiai tervet követve minden évben egy-egy területen próbáltunk jelentős fejlődést, eredményt elérni. Első lépésként 2006-ban fontosnak tartottuk a korszerű informatikai háttér kiépítését és fejlesztését könyvtáraink és gyűjteményeink számára, valamint az EME Információs és Dokumentációs Központjának létrehozását, hiszen ez a közérdek szolgálatában áll. Ezeket a szolgáltatásokat nemcsak az EME munkatársai, hanem egyetemi hallgatók, oktatók, kutatók is igénybe veszik munkájuk során. A továbbiakban, amint a 2007-es évben is, ennek a központnak a fejlesztése és működtetésének biztosítása a cél. Azt is folyamatosan szem előtt tartottuk, hogy a fejlesztések során ingatlanjaink gondozására évente biztosítsunk keretet, hiszen az elmulasztott javítások sokkal költségesebbé válhatnak a későbbiekben. 2006-ban a Lakatos utcai könyvtárunkban, 2007-ben pedig a Moll-házban végeztünk felújításokat, illetve a Jordáky-könyvtár gázkazánját cseréltük ki. Mindenekelőtt azonban az EME működéséhez szükséges folyamatos forrásteremtésre törekedtünk. Az ehhez szükséges összeg évi kétharmadát sikerül fedezni, előreláthatólag három évre (2007–2009), a magyar Miniszterelnöki Hivatal Nemzeti jelentőségű intézmények működése és programtámogatása révén. Ez a támogatási forma intézményünk számára létfontosságú, mert biztosítja a folyamatos működést és nemzeti fontosságú programjainak megvalósítását. A működéshez szükséges további költségeket, a fejlesztéseket, a kutatási programok megvalósításait, rendezvényeinket, a kiadónk és szakosztályaink tevékenységét továbbra is pályázati úton tudtuk biztosítani, illetve alkalmi adományozók révén. Mindezek eléréséhez, jobb hasznosításához, a pályázati kiírások követéséhez, lebonyolításához tervezetet készítettünk, a pályázati dokumentumok minőségének javítására pedig projekttervezeti modellt dolgoztunk ki. Ezen minta felhasználható bármilyen programunk pályáztatása során. Minden tevékenységet – legyen az szakosztályi, könyvtárfejlesztés, kutatás vagy akár könyvkiadás – célszerűnek tartottunk projektként kidolgozni, hiszen ebben konkrétan bemutathatjuk céljainkat, a programok megvalósításainak hatékonyságát, s ugyanakkor minden egyes programnak megvan a saját felelőse. Ily módon pályáztunk 2007-ben, s nem is sikertelenül. Eredményeinkről az alábbiakban számolunk be. Előzetesként elmondható, hogy a pályázatok biztosították a 2007-es évre tervezett programok költségeit, a megvalósításhoz több modulban pályáztunk. A támogatási összegeket három nagyobb kategóriába osztottuk: fejlesztés (ingatlanfejlesztés, informatikai eszközbeszerzés), kutatás (ösztöndíjprogramok), illetve könyvkiadás, így segítvén elő a korszerűsítést arányosan minden területen. A pályáztatási rendszerünket ugyan alaposan kidolgoztuk, ennek ellenére a titkárságra nagy volumenű munka hárult az elmúlt évben is. Titkársági munkatársainknak s a velük hatékonyan közreműködő programfelelősöknek köszönetünket fejezzük ki. Nagy súlyt fektettünk az intézményi imázs építésére, az EME láttatására ebben az évben is. Noha az elnökség sok meghívásnak tesz eleget, melyek alkalmat adnak intézményünkről s eredményeinkről beszámolni – az EME elnöke s mások is az elmúlt évben számos rendezvé-

EME 148


nyen tartottak előadást, képviselve intézményünket –, mégis szükség van az ezen túlmutató tudatos építkezésre is. Rendezvényeink műsorfüzetei, hirdetőplakátjai, a honlap hírleveleinek folyamatos frissítése, szórólapok elkészítése, beszámolók közlése a sajtóban, illetve az EME molinójának megrendelése, rendezvényeinken való használata mind olyan elemek voltak, melyek ezt a célt szolgálták. Ezzel együtt mégis úgy érzem, van még feladat intézményünk s eredményeink láttatása terén. Biztató jelenség az egyetemi hallgatók szervezett testületének, a GEKKO-nak (geológusok csoportja) jelenléte az EME keretében. A csoport az EME központi székházában dolgozott, tagjai felhasználták az EME-IDK adta lehetőségeket. Rendezvényeink, tudományterjesztés Az EME az erdélyi magyar tudományos élet meghatározó intézménye volt ebben az évben is. Jelentősebb rendezvényeinken, főként A Magyar Tudomány Napja Erdélyben című konferencián egész Erdély területéről részt vettek kutatók, oktatók, diákok, fiókegyesületeink pedig helyi rendezvényeken mutatták be kutatásaik legújabb eredményeit. A szakosztályok a múlt évben is megtartották a szokásos évi tudományos rendezvényeket. Központi székházunk előadóterme – melyben a 2007. év folyamán 23 előadásra és 6 könyvbemutatóra került sor az EME szervezésében – csak fél évig volt kihasználva, hisz tatarozás alatt állt. Egyesületi rendezvényeink közül kiemelkedik a november 23–24-én Kolozsvárott megrendezett A Magyar Tudomány Napja Erdélyben című konferencia, ezúttal közös szervezésben az újonnan alakult Kolozsvári Akadémiai Bizottsággal (KAB). A 6. évéhez érkezett Fórum kiemelt témája a „Tudomány és Társadalom” viszonya volt. A plenáris ülés megnyitóbeszédében Egyed Ákos elnök arra emlékeztetett, hogy napjaink megváltozott viszonyai közepette „nem maradhat közömbös a társadalom a tudomány iránt”. Erről a témáról hangzott el a délelőtti ülés hat előadása, amelyeket Görömbei András, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság elnöke, Kása Zoltán egyetemi tanár, Péntek János, a KAB elnöke, Gyenge Csaba, Egyed Zs. Imre, Keszeg Vilmos egyetemi tanárok tartottak. Ezt követően Hidvégi gróf Mikó Imre (1805–1876) emléklapot és plakettet kaptak: Gyenge Csaba, Kása Zoltán és Kovács Kiss Gyöngy, kiemelkedő tudományos munkásságuk elismeréseképpen. A fórum második napján a szakosztályok keretében összesen 148 előadás hangzott el, felölelve a humán és természettudományok, illetve az orvosi, műszaki, matematikai és agrártudomány számos történeti vonatkozású, valamint időszerű kérdését. Az előadásokat hozzászólások és viták követték. Könyvbemutatóink A 2007. év folyamán nyolc könyvbemutatót tartottunk: május 29-én Egyed Ákos A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig, november 7-én W. Kovács András A Wass család cegei levéltára, november 15-én Sas Péter A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum elmenekített anyagának pusztulása 1945-ben, december 7-én Nagy-Tóth Ferenc Régi erdélyi körték és más gyümölcsök, december 11-én Tófalvi Zoltán 1956 erdélyi mártírjai, 2008. január 14-én Bitay Enikő Lézeres felületkezelés és modellezés, január 18-án Fekete Albert A Maros menti kastélykertek, majd február 2-án Földes György Magyarország, Románia és a nemzetiségi kérdés című kötete került bemutatásra az EME központi székházában. Szakosztályaink is szerveztek könyvbemutatókat. Benkő Samu akadémikust, az EME korábbi elnökét 2008. február 25-én köszöntöttük 80. születésnapja alkalmából központi székházunk előadótermében. Egyed Ákos elnök mondott


149

ünnepi beszédet, bemutatva s méltatva Benkő Samu életpályáját, tudományos munkásságát. Ezt követően Sipos Gábor alelnök az előkészületben levő Emlékkötetről tájékoztatott, melyben a felkért történészek legjobb tanulmányaikkal tisztelik meg az ünnepeltet. A kötet várhatólag a 2008-as év folyamán fog megjelenni. Szervezés Nyilvántartásunk szerint jelenlegi taglétszámunk 4762, ebből 99 alapító, 1927 rendes tag (aktívak és nyugdíjasok), 46 pártoló tag, 2690 pedig egyetemi hallgató. 2007-ben 123 új tag lépett be Egyesületünkbe. Jelenleg 22 külföldi pártoló tagot tartunk nyilván. Alapító és rendes tagjaink közül 1033 fizette rendszeresen a tagdíjat (a 2004–2007 közötti időszakban), 462 pedig 2001 óta hátralékban van. Ez utóbbiakat Alapszabályzatunk szerint nem tekinthetjük rendes tagoknak, nyilvántartásunkból azonban mégsem töröltük őket, gyakran előfordul ugyanis, hogy a hátralékosok utólag törlesztik több évi adósságukat. A tagdíjfizetést néhány év után felfüggesztő egyetemi hallgatók csupán könyvtárunk használata végett léptek be Egyesületünkbe, és az egyetem elvégzése után általában nem tartják fenn a kapcsolatot intézményünkkel. Szakosztályaink, fiókegyesületeink Szakosztályaink tevékenysége az elmúlt évben is hagyományos módon alakult, a felolvasóülések mellett egyre nagyobb hangsúlyt kaptak a tudományos konferenciák vagy a szűkebb szakmai köröknek szóló szakosztályi előadások, műhelymegbeszélések, tanácskozások, határokon átnyúló együttműködések, kutatások, közös publikációk. 1. Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályunk a 2007. évben több területen fejtett ki tevékenységet. Több alkalommal került sor kutatási eredményeket bemutató előadásra. 2007. január 9-én a miskolci tudományegyetem néprajzkutatója, Szigeti Jenő A századforduló városi vallásossága címmel tartott előadást. 2007. március 2-án a 2006-os Debüt-díj pályázója, Killyéni András A korcsolyázás aranykora a Sétatéren (1872–1914) címmel foglalta össze kutatásainak eredményeit. 2007. május 29-én pedig Kerényi Ferenc, az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa Madách című előadását tartotta meg. 2007. július 10-én az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bíró József-emlékülést kezdeményezett. A 2006 októberében lezajlott Mezőség-konferencia előadásai a Művelődés 6–9-es összevont számában láttak napvilágot. Az év legnagyobb rendezvényének a 2007. november 24-én, A Magyar Tudomány Napjának keretében megszervezett konferencia bizonyult. A téma szerencsés megválasztását a jelentkezők nagy száma, az elhangzott előadások adatgazdagsága bizonyította. Az erdélyi (magyar) iskolai oktatás története cím sok előadót vonzott. A 30 előadás különböző források alapján az oktatás- és az iskolatörténet, a pedagógustársadalom munkájának különböző aspektusait mutatta be. Az év folyamán az egyesület székházában hét új szakkönyvet mutattak be. 2007-ben második alkalommal osztották ki a Debüt-díjat, melynek nyertesei Dóczy Örs és Vida Erika lettek. 2. Természettudományi Szakosztályunk havi szakelőadások keretében fejtette ki tevékenységét. Ezenkívül külföldi meghívottak előadásaira is sor került: január 15-én Kovács Ilona (BME–MTA Neuropszichológiai és Pszicholingvisztikai Kutatócsoport) Mennyi ész kell a látáshoz? című előadása hangzott el. Január 16-án Pléh Csaba (BME Kognitív Tudományi Központ) A nyelv evolúciójának újabb elmélete címmel tartott előadást. Február 17-én Gulyás Balázs (PET Kutatócsoport, Karolinska Institut, Stockholm) A PET alkalmazása az agykutatásban I–II. című előadása, valamint március 29-én Imreh István (Tumorbiológia Osztály, Karolinska Institut, Stockholm) Rákos megbetegedések genetikai háttere és Raskó István

EME 150


(MTA Biológiai Kutatások Központja, Szeged, Genetikai Intézet) Régészeti leletek populációgenetikai vizsgálata című előadása hangzott el. Március 20–21. között került sor a VIII. Kolozsvári Biológus Napokra, a nagy érdeklődésnek örvendő konferenciát az Apáthy István Egyesülettel és a KMEI Apáthy István Szakkollégiumával közösen rendeztük. A képes beszámoló megtekinthető az Apáthy István Egyesület honlapján. A Szakosztály hagyományos évi tudományos ülésszakát november 23-án Őszi Természettudományi Konferencia címmel, A Magyar Tudomány Napja Erdélyben rendezvénysorozat keretén belül tartotta meg Kolozsvárott. A biológia, környezettudomány, vegyészet, fizika, földtudományok szakcsoportokban összesen 47 előadást tartottak és 5 posztert mutattak be. A Szakosztály tavaly próbált nyitni az elcsatolt részek tudományos kutatói felé is, Őszi Konferenciánkra most először Szabadkáról is jött résztvevő. 2007-ben összevonva megjelent a 2005–2006-os elmaradt biológiafüzet: Múzeumi Füzetek – Acta Scientiarium Transylvanica, Biologia, 2005–2006, 14/1. 3. Orvostudományi és Gyógyszerészettudományi Szakosztályunk éves Tudományos Ülésszakát 17. alkalommal rendezte meg április 12–14. között Kolozsváron, 550 résztvevővel, ebből mintegy 75 külföldi, főleg magyarországi. A helyi szervezőbizottság elnöke dr. Bódizs György volt, aki munkájával jelentősen hozzájárult a rendezvény sikeréhez. 10 szekcióban 133 előadás hangzott el, és 37 posztert mutattak be a résztvevők, valamint átadták a Szakosztály által 2005-ben létrehozott Lencsés György-Ars Medica díjat dr. Feszt Györgynek. A Pápai Páriz Ferenc Alapítvány díját dr. Pongrácz Antal és dr. Ferencz László vehették át, a Marosvásárhelyi Orvostudományi Egyetem által adományozott kitüntetést dr. Romics Imre magyarországi urológusprofesszor kapta, a dr. Spielmann András egyetemi tanár által felajánlott díjban dr. Szilágyi Marietta részesült. A tudományos ülésszak záróülésén kerültek kiosztásra a felajánlott díjak (7 darab). A Szakosztály három díjat osztott ki: dr. Bögözi Bálint, dr. Marton Gabriella és dr. Szabó József kollégáknak, a dr. Krizbai István által felajánlott díjat dr. Kaucsár Tamás, míg a szegedi Gyógyszerészeti Kar professzora (Dr. Kata Mihály) által felajánlott díjat megosztva Simon Brigitta, Gagyi László és Murvai Ünige nyerte el. A Szakosztály által 2006-ban létrehozott „Csőgör Lajos Emlékdíj”-at 2007-ben is az egyetemi éveket záró ballagáson adták át a Vártemplomban, a három karon (orvos, fogorvos, gyógyszerész) tanulmányai során legjobb eredményt elérő végzős hallgató számára. A Szakosztály 2007. november 22–24. között ismét hozzájárult a 11. alkalommal megrendezett Erdélyi Orvosnapok szervezéséhez, melynek helyszíne a csíksomlyói Jakab Antal Tanulmányi Ház volt, 187 résztvevővel és 27 hazai és külföldi előadóval. Marosvásárhelyen 2007. november 16-án került sor A Magyar Tudomány Napja Erdélyben című rendezvényre, Kolozsváron november 23-án a Szakosztály részéről dr. EgyedZsigmond Imre tartott előadást. 2007. november 6–7. között tartották Marosvásárhelyen a Mutiplikátor képzés az EU K+F pályázataiban való részvétel céljából c. előadássorozatot. Az EME 2007. március 24-i közgyűlésén került először kiosztásra az Apáthy-díj, melyben dr. Egyed-Zsigmond Imre alelnök részesült, ugyanakkor két választmányi tagot: Széman Pétert és Bódizs Györgyöt Gróf Mikó Imre Emléklappal és plakettel tüntették ki. A 15 területi központ közül a legélénkebb tevékenység Szilágysomlyón, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön folyt. A nyilvántartott 12 szakcsoporton belül élénk tevékenység folyik a családorvosi, fogorvostudományi, orvostörténeti szakcsoportban. A családorvosi szakcsoport tevékenységéből említésre méltó a 2007 márciusában Székelyudvarhelyen megrendezett (közösen a Hargita megyei Orvos Kollégiummal és a Pápai Páriz Ferenc Alapítvánnyal) nagyszabású családorvosi továbbképző (305 résztvevő) külföldi és hazai előadókkal. 2007. április 27. és május 1. között Szovátán került sor Együtt Európában címmel a magyar és az erdélyi alapellátó orvosok továbbképző tanfolyamára, tapasztalatcseréjére az EU-csatlakozás jegyében (kreditpontos) 24 romániai és 137 magyarországi résztvevővel. November 24-én került sor a


151

fogorvostudományi szakcsoport szervezésében kreditpontos fogorvosi továbbképzőre Marosvásárhelyen, melyet a Szegedi Egyetem fogorvosi karának előadói tartottak. A továbbképzésen közel 110 fogorvos és fogorvostan-hallgató vett részt. Az orvostörténeti szakcsoport augusztusban Kibéden tartott Mátyus István emlékülést. Szeptemberben Szilágysomlyón dr. Széman Péter szervezte meg a Báthory Napokat; a rendezvény keretében megtartott kreditpontos továbbképzőn 120-an vettek részt. Ebben az évben az EME Alapszabályzatának módosítása során a Szakosztály bejegyzett neve: Orvos- és Gyógyszerészettudományi Szakosztály (románul: Secţia de Ştiinţe Medicale şi Farmaceutice). E változtatás megjelenik a Szakosztály fejléces iratain és pecsétjén is. Az Orvostudományi Értesítő 80. kötetének három száma már megjelent, a negyedik nyomdában van. Ezen kötetek a szerkesztőbizottság javaslatára és a választmány döntése alapján új formában jelennek meg, mind a négy szám kiadási költségeit a Richter Gedeon Rt. gyógyszergyártó cég fedezte. 2007-ben létrehozták a Szakosztály kutatási ösztöndíját (két személynek, 3–3 hónapra havi 800 RON). A pályázat célja orvosok, fogorvosok és gyógyszerészek kutatói tevékenységének és szakmai érvényesülésének segítése. A Szakosztály tevékenységének hatékonyabbá tételét, a kapcsolattartást és az élénkebb információáramlást segíti elő a Szakosztály jegyzője, dr. Szilágyi Tibor által létrehozott és karbantartott szakosztályi honlap www.emeogysz.ro címmel. 4. Jog-, Közgazdaság- és Társadalomtudományi Szakosztályunk tevékenységét a Politeia Romániai Magyar Politikatudományi Társasággal, az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézetével és a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézettel együttműködve fejtette ki. A Magyar Tudomány Napja Erdélyben évente megrendezésre kerülő emlékkonferencia munkálataiban Szakosztályunk jó színvonalú szekcióelőadásokkal vett részt. Ez a jog-, közgazdaság-, illetve politikatudomány és a szociológia művelőinek köszönhető, akik jelenlétükkel és előadásaikkal megtisztelték a szekcióülést, magyarországi kutatók is eleget tettek meghívásunknak. Május 11-én tartották a médiaszakos doktori hallgatók második konferenciáját Módszertani követelmények a médiakutatásban címmel, amelyet az EME és a KMEI közösen szervezett, s ahol 19, zömmel fiatal kutató előadása hangzott el. December 8-án került sor a médiaszakos doktori hallgatók harmadik, ezúttal kötetlen tematikájú konferenciájára, amelyen 18 dolgozat került bemutatásra. A médiaszakos doktori hallgatók első konferenciáján bemutatott dolgozatokat tartalmazó kötet Elméleti alapvetések, fogalomtisztázó törekvések címmel jelent meg Botházi Mária gondozásában, s megjelent a második konferencián bemutatott dolgozatokat tartalmazó kötet is Módszertani követelmények a médiakutatásban címmel. 5. Műszaki Tudományok Szakosztályunk január 13-án tartotta rendes évi közgyűlését, melyen sor került az előző évi tevékenység kiértékelésére s a 2007. évre kitűzött tervezet megvitatására. A Szakosztály immár hagyományosan, 12. alkalommal szervezte meg március 16–17én a Fiatal Műszakiak Tudományos Ülésszakát, amelyen 50 előadás hangzott el, mindezen tanulmányokat az erre az alkalomra megjelentetett konferenciakötet tartalmazza. A rendezvény honlapját a szervezők folyamatosan frissítik (www.eme.ro/fmtu), s rajta már megtalálhatók az idei 13. ülésszak adatai is. Dr. Réti Tamás budapesti professzor 60. születésnapja alkalmából eddigi tudományos munkásságáért s a Szakosztályt segítő tevékenységéért, kutatási programjaihoz való szakmai hozzájárulásáért lett a Hídvégi Gróf Mikó Imre Emlékplakett kitüntetettje. Augusztus 24–26. között szervezték meg a Technikai örökségek Erdélyben alkotótábort Magyarvalkón, amelyet a Szakosztály közösen szervezett az Országos Turisztikai Fejlesztési és Kutatási Intézettel (INCDT) és a Kolozs Megyei Magyar Diáktanáccsal (KMDT). A rendezvény célja a technikai örökségek felkutatása, működőképessé tétele, megőrzése, kulturális örökségünkbe való integrálása, a térség kulturális-turisztikai fejlesztése. A magyarvalkói református templom toronyórájának tanulmányozása és felmérése volt a rendezvény fő objektu-

EME 152


ma. Minderről tanulmány készül. November 24-én A Magyar Tudomány Napja Erdélyben rendezvényen 17 kutató (egyetemi oktatók és diákok) munkáját az EMTE székházában mutatták be. Több mint tízévi kimaradás után a múlt évben két új kötet jelent meg a Szakosztály Műszaki Tudományos Füzetek sorozatában, megújult formában. Az egyik kötet a Budapest Műszaki Főiskolával való többéves kutatási együttműködés gyümölcseként, a másik kiadvány a határterületeket (anyagtudomány, matematika, informatika, anyagtechnológia) ötvöző kutatási módszereket és eredményeiket közlő tanulmánykötetként. Ezen kötetek bemutatóját a Szakosztály 2008. január 14-én tartotta az EME székházában. A Szakosztály két tagja részt vett az EME digitalizálási programjában, ezzel is elősegítve az EME adattárának fejlesztését, kiadványainak interneten való elérhetőségét. 6. Matematikai-informatikai Szakosztályunk keretén belül január 24-én dr. Kovács Győző magyarországi informatikatörténész az EME székházában Neumann János élete és kora címmel tartott előadást, amelyen a Szakosztály tagjain kívül nagyszámú érdeklődő is részt vett. Április 18-án Kolumbán József tartott előadást Fraktálszerűen növekvő halmazokon értelmezett elliptikus differenciálegyenletekről címmel, amelyen 15 szakosztályi tag volt jelen. Június 6-án Paraméterezett feladatok címmel Varga Csaba tartott előadást 11 tagtárs jelenlétében. Július 15–22. között András Szilárd, Bege Antal, Csató Lehel, Kása Zoltán, Kassay Gábor, Kolumbán József, Németh Sándor, Olosz Ferenc, Szenkovits Ferenc előadásokkal vettek részt a Bolyai Nyári Akadémia (BONYA) Gyergyószentmiklóson tartott nyári iskoláján. A Szakosztály őszi tudományos ülésszakát november 16. és 17-én tartották meg A Magyar Tudomány Napja Erdélyben című rendezvény keretén belül, amelyen 20 előadás hangzott el. 7. Agrártudományi Szakosztályunk szervezésében a következő rendezvényeket tartották: január 15-én dr. Csávossy György Magyarán a borról című könyvének bemutatója, közös szervezésben a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Spectator Media Szakkollégiumával. Február 1-jén került sor dr. Wagner István rózsanemesítő útibeszámolójára a Japánban megtartott Rózsakonferenciáról. Ez alkalommal a Szakosztály köszöntötte a 75 éves Wagner Istvánt. Február 10-én a szakosztály részt vett a Rajka Péter gépészmérnök sírjánál tartott megemlékezésen, amelyet a Rajka Péter Társaság rendezett. Március 8-án a Gyógynövények a kertünkben című előadás hangzott el, a kertbarátokkal közös rendezvény alkalmából. Március 10-én rendezték meg a Nyárádmenti Kertésznapokat, ebből az alkalomból termékbemutató magbörzét, vásárt tartottak, hazai és magyarországi cégek bemutatkozására került sor (közös rendezvény a Budapesti Corvinus Egyetem Nyárádszeredai Levelező Tagozatával és a Romániai Magyar Kertésztársasággal). Június 16-án Gub Jenő Sóvidék gyógynövényei és termesztésük lehetőségei című előadása hangzott el; szeptember 29-én dr. Péter Mária tartott előadást Nadányi János „Alexikepus” című könyve néhány gyógynövényének mai fitoterápiai felhasználásáról. November 24–25. között tartották meg A Magyar Tudomány Napja Erdélyben című szakosztályi rendezvényt. 2007 decemberében Nagy-Tóth Ferenc Régi erdélyi körték és egyéb gyümölcsök c. könyvének bemutatóját a Természettudományi Szakosztállyal közösen szervezték. Fiókszervezeteink közül az EME Nagyváradi Fiókegyesülete a 2007. évben elsősorban a könyvkiadási tevékenységre, illetve az ezt biztosító pénzügyi források megteremtésére fektetett hangsúlyt. Ennek eredményeként a következő kiadványok jelentek meg az év folyamán: Emődi András: Bihar megyei kéziratos térképek; Jakó Zsigmond: Bihar megye a török pusztítás előtt. Reprint kiadás; János Sz. Szabolcs: Az érzékeny színház; János Sz. Szabolcs – Boszák Gizella (szerk.): Germanistik ohne Grenzen. 3. Bde. (konferenciakötet). Az EME Szilágysomlyói Fiókegyesülete 2007 folyamán 3 tudományos rendezvény szervezésében vett részt: szeptember 29én orvostovábbképző a Báthory Napok rendezvényein, a Báthory István Alapítvánnyal közösen, valamint az EMEOGYSZ-szel; október 19-én Szilágysomlyón Szőlőtermesztés és borke-


153

reskedelem tudományos ülés közösen a Debreceni Egyetem Történelmi Intézetével, valamint a zilahi fiókegyesülettel; október 20-án, Zilahon Szilágyság-kutatás Napja – közösen a zilahi fiókszervezettel. A Zilah és Vidéke Fiókszervezet tagjai közül 15–20 személy veszi ki részét kitartóan a különböző kulturális rendezvények megszervezésében, képviselve valamilyen formában az Egyesületet is. A fiókszervezet tagjai több rendezvényen vettek részt, például a környékbeli falunapokon, március 15-én, a magyar nemzeti ünnepen, a szilágysomlyói BáthoryNapokon, a szilágycsehi Tövishát-napokon, az Atelier Z művészeti galéria rendezvényein, a zilahi Szüreti napokon, a megyei Történelmi és Művészeti Múzeum rendezvényein, Ifjú tehetségek gáláján és a Hepehupa szavalóversenyen stb. Rendszeresen közölnek a Hepehupa hasábjain, ugyanakkor részt vesznek a Szilágysági magyarok II. kötetének megírásában. 2007. október 20-án a szilágysomlyói fiókszervezettel és a református egyházzal közösen rendezték meg Zilahon a IV. Szilágyság-kutatás napját, Egyház a Szilágyságban című tudományos ülésszakot. 2007. december 1-jén a fiókegyesület EME-vándorgyűlést szervezett Sarmaságon az ottani polgármesteri hivatallal és a Pro Sarmaság Egyesülettel közösen. Marosvásárhelyi fiókunk tudományművelő tevékenységében a hangsúlyt a szaktanácsadásra, a pályájuk kezdetén álló fiatalok irányítására és a különböző tudományos rendezvényeken való részvételre helyezte. A tagságnak csak egy kisebb része fejt ki rendszeres tudományos tevékenységet, tudományos műhelyek hiányában többségük egyéni műhelyekben, otthon, rendszerint munkaidőn kívül tevékenykedik. Eredményeiket részben szervezett tudományos ülésszakokon, részben szakkiadványokban ismertetik. A tudományos ülésszakok zömét a szakegyesületek rendezték különböző városokban (Kolozsváron, Bukarestben, Nagyszebenben stb.), amelyeken aktívan részt vettek a fiók tagjai. Fiókegyesületünk az EMKE marosvásárhelyi szervezetével közösen 2007. április 28–29-én Az élő Rákóczi elnevezésű ülésszakot tartotta, valamint 2007. október 26–27-én az EME a Maros Megyei Múzeummal közösen a Kelemen Lajos Emlékkonferenciát. Az elmúlt évben több tanulmány, cikk látott napvilágot a fiókegyesületi tagok tollából. Kutatóintézetünk Kutatóintézetünkben Kovács András igazgató irányításával kutatóink 2007-ben a következő tudományos tevékenységet végezték, folyamatos program keretében: I. Erdély társadalomtörténete a fejedelemség korában. Forráskutatás és forráskiadás (programvezető Jakó Zsigmond akadémikus): Erdélyi Okmánytár III. kötetének szerkesztése (W. Kovács András); Erdélyi fejedelmek királyi könyvei, II. kötet (Fejér Tamás, Szász Anikó, Pakó László); az erdélyi káptalan jegyzőkönyveinek, valamint a kolozsmonostori konvent jegyzőkönyveinek regesztázása (Bogdándi Zsolt). II. Középkorkutatás (programvezető Jakó Zsigmond akadémikus): A Wass család cegei levéltára feltárásának folytatása (W. Kovács András); Erdély történetére vonatkozó középkori oklevelek feltárása (Hegyi Géza); Peres eljárás emberi élet elleni bűncselekmények esetében a 16. század végi kolozsvári bírósági gyakorlatban (Pakó László). III. Legújabb kori kutatások: a romániai Magyar Népi Szövetség történetének feldolgozásához a források gyűjtése (Nagy Mihály Zoltán); az erdélyi magyarság 1944 utáni története; állami diszkriminációs intézkedések; internálások, fogság, koncepciós perek (Benkő Levente). IV. Lexikonok szerkesztése: az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár XIII. kötete (szerk. Fazakas Emese és társai); a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon V. kötete (szerk. Dávid Gyula és társai).

EME 154


V. Az Erdélyi Mezőség kutatása (programvezető Nagy-Tóth Ferenc, az MTA külső tagja): Sztyepprétek dinamikái, valamint A magbank meghatározása és az alom hatásának vizsgálata egy sztyepprét-állományban az Erdélyi Mezőségen (Ruprecht Eszter és Szabó Anna). VI. Alkalmazott műszaki-informatikai kutatások: Az anyagtechnológiák számítógéppel segített tervezésének sajátosságai (Bitay Enikő). Az EME kutatóintézeti programjainak támogatása mellett lehetővé vált a külső munkatársak kutatásainak ösztönzése is. Ugyanakkor az EME 150. jubileumi kötetének egyes résztanulmányai szintén a 2007-es év kutatási programjának támogatásai alapján készültek, illetve készülnek el: Péntek János: Szabó T. Attila és az EME, Sipos Gábor: Az EME könyvtárának története, Kovács Eszter: Az EME megalapításának dokumentumai: Mikó Imre levelezése, Péter Mihály: Az EME Orvostudományi Szakosztályának tevékenysége 1934-től napjainkig, Nagy Mihály: Az EME története 1935 után, Újvári Mária: Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadványainak bibliográfiája 1935–1948, Murádin Jenő: Az EME képtára, Csetri Elek: Kelemen Lajos és az EME, Tonk Márton: Tavaszy Sándor szerepe az EME-ben. A jubileumi bizottságot Egyed Ákos, az EME elnöke irányítja. A támogatott kutatásokba sikerült bevonni fiatalokat is, ezáltal hozzájárulunk a tudós- és oktatói utánpótláshoz. Kutatóintézetünk folyamatos fenntartásához a MeH normatív támogatása, az MTA Műhelytámogatása, a Szülőföld Alap, illetve az MTA HTMTK ösztöndíjprogram pályázatai is hozzájárultak, remélhetőleg az MTA határon túli magyar tudományosság támogatási rendszerének átszervezésével nem romlik a helyzet. Az MTA HTMTK ösztöndíjprogram által fenntartott Szabó T. Attila Nyelvi Intézet, amelynek Egyesületünk adott otthont 2007-ben is, Péntek János szakmai irányításával és Benő Attila egy. adjunktus ügyvezetővel az MTA Nyelvtudományi Intézet közvetlen felügyelete alatt dolgozott. Könyvtárunk, Információs és Dokumentációs Központunk Könyvtárainkban a célszerű munkát a helyhiány és raktározási gondok továbbra is nehezítik, kettős funkcióját, az erdélyi tudományos hagyatékok megőrzését, a friss tudományos irodalom beszerzését csak nehézségekkel és nem az igényeknek megfelelően láthatjuk el. A Jókai/Napoca utcai Rhédey-házban működik az alapvető kézikönyveket és lexikonokat tartalmazó referenszkönyvtárunk, kurrens folyóirataink és a nyelvészeti és irodalomtörténeti szakmunkák szintén itt tanulmányozhatók. 2007. január 11-én avattuk fel az Információs és Dokumentációs Központot (IDK), így ma központi könyvtárunkban öt számítógép áll az olvasók rendelkezésére, hogy a klasszikus könyvtár mellett elektronikus információkhoz is hozzáférjenek. Legjelentősebb az interneten keresztül elérhető információs szolgáltatásunk, az EISZ (Elektronikus Információ Szolgáltatás), mely a nagyközönség számára Erdélyben csak itt érhető el. A múlt év folyamán az IDK számítógépes hálózatát újítottuk fel az épület tatarozásával párhuzamosan, erre az épületfelújítás is kötelezett, s egyúttal sikerült több számítógépes munkacsoportot kialakítani, illetve a teljes rendszert modernizálni. A modernizálás legfontosabb eleme a kábel nélküli hálózati rendszer kialakítása két wireless rooter beépítésével. Ezzel lehetőséget tudunk biztosítani azoknak a könyvtárlátogatóknak, akik saját hordozható számítógépükkel szeretnének a könyvtárban dolgozni s a világhálóra bekapcsolódni, illetve az EISZ-t használni. Ezen fejlesztések javát a Szülőföld Alap támogatta. Megújult szolgáltatásaink hatására megnőtt látogatóink száma.


155

Lakatos utcai intézetrészlegünk a történelem, művészettörténet, régészet iránt érdeklődő olvasókat fogadja. A Jordáky-házban működő könyvtárrészlegünk (melyben szépirodalom, nyelv- és társadalomtudományok, illetve szakfolyóiratok gyűjteményei találhatók) az elmúlt évben is jelentős olvasói forgalmat bonyolított le. A Tamás András/Ion Ghica utcai Moll-házban ez év január–februárban nagyszabású állományrendezési és szortírozási munkálatok folytak, hogy a szortírozott természettudományi és műszaki köteteket a felújított központi épületünk könyvraktárában lehessen elhelyezni. A duplumok közül az EME az újonnan alakuló baróti múzeumkönyvtárnak adományozott 450 kötetet, a többi fölös példányt a társintézmények könyvtárainak ajánljuk fel (pl. a műszaki duplumokat és egyetemi jegyzeteket a marosvásárhelyi Sapientia könyvtárának). A munkálatokat Papp Kinga könyvtárosunk felügyelete alatt az EME munkatársai (kutatók, könyvtárosok, adminisztrációs személyzet) és az EME szakosztályainak önkéntesei végezték. A szakosztályok képviseletében az egyes szakterületek egyetemi oktatói szakmai szempontból is végeztek szortírozást. Külön köszönet jár mindannyiuknak. Az Orvostudományi Szakosztály Marosvásárhelyen működő szakkönyvtárát továbbra is az ottani Stúdium Alapítvány kezelésében működtette. Az ösztöndíjas katalogizálási program révén folytatódhatott az EME könyvállományának feldolgozása, mely egyben az Erdélyi Közös Katalógus – EKKA – fejlesztéséhez is hozzájárult. A múlt év folyamán közel 5000 új kötettel bővült az adattár. Az EME Információs és Dokumentációs Központja elektronikus adattárának fejlesztése A digitalizálási programok támogatásával újabb kézirathagyatékok jegyzékeit sikerült elkészíteni, illetve az EME adattárának honlapját fejleszteni. 2007 folyamán konkrétan a következő digitalizálási programok megvalósítását tette lehetővé a Szülőföld Alap támogatása: – Az EME kiadásában megjelent folyóiratok és könyvek elektronikus megjelenítése (24 kötet, 57 időszakos kiadvány, 104 sorozatkötet leírása); – Az EME kézirattárának feldolgozása, jegyzékbe vétele és a honlapon való megjelenítése (Nagy Jenő nyelvész hagyatékának feldolgozása); – Erdély történetére vonatkozó középkori oklevelek feltárása (közel 5000 digitális felvétel készült jegyzékkel); – A romániai magyar tudóstársadalom adatbázisának fejlesztése és frissítése (38 új személy bevezetése, 170 esetben kiegészítő és frissítő adatfeltöltés, 35 személy teljes könyvészeti adatának feltöltése); – Az EME katalogizálási programja – EKKA – (az év folyamán mintegy 5000 új kötet katalogizálása). Az EME honlapját (www.eme.ro) a beküldött információkkal folyamatosan frissítjük. A hírek és események rovatokban egyesületünk eseményeiről, rendezvényeiről tájékozódhatnak az érdeklődők. Az EME kiadványainak katalógusa is megtalálható a honlapon. Az EME elektronikus adattára jelentős adatokkal bővült, a digitalizálási pályázati programok által ezek az információk is folyamatosan felkerültek a honlapra.

EME 156


Kiadványaink Rendszeresen megjelenő szakosztályi kiadványaink: az Erdélyi Múzeum (az Elnökség, a Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztály, valamint a Jog-, Közgazdaság- és Társadalomtudományi Szakosztály folyóirata) 2007. évi 1–2. és 3–4. füzete, az Orvostudományi Értesítő (az Orvostudományi Szakosztály szemléje) 2007. évi 1–4. száma, a Múzeumi Füzetek 15/1. Biológia és 15/2. Agronómia száma, a Dolgozatok az Erdélyi Múzeum Érem- és Régiségtárából 2. száma, valamint a Műszaki Tudományos Füzetek (XII. FMTÜ) 2007-es száma jelenik meg az év folyamán. Az Erdélyi Tudományos Füzetek sorozatban Fazakas Emese A fel-, le- és alá- igekötők használati köre a kései ómagyar kortól napjainkig c. kötete, az Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltára sorozat 3. kötete W. Kovács A.–Valentiny A. A Wass család cegei levéltára címmel, valamint a Műszaki Tudományos Füzetek sorozatban a Bagyinszki Gy.–Bitay E. Bevezetés az anyagtechnológiák informatikájába, illetve Bitay Enikő Lézeres felületkezelés és modellezés című kötetek jelentek meg. Ezenkívül még megjelent: János Szatmári Szabolcs: Az érzékeny színház. A magyar nyelvű hivatásos színjátszás a 18–19. sz. fordulóján, Nagy-Tóth Ferenc: Régi erdélyi körték és egyéb gyümölcsök. Örvendetes tény, hogy e kiadványok egy része az Egyesületünk keretében folyó szervezett kutatómunka eredményeként született meg. Könyveink és folyóirataink megjelenése a magyarországi Nemzeti Kulturális Alapprogram, az MTA HTMK ösztöndíjprogram, a Szülőföld Alap, a DAB, a romániai Communitas Alapítvány támogatásának, valamint magánszemélyek adományának köszönhető. Köszönetünket fejezzük ki Wass Endrének (Hamburg) és az Edmund Siemers-Stiftung alapítványnak is támogatásukért. Kiadói tevékenységünk rendszerességéhez mérve a megjelenő művek forgalmazása továbbra sem elég hatékony, valószínűleg sokkal több vásárlóra találnánk, ha kiadványaink a könyvesboltokban a mostaninál jóval szélesebb körben is kaphatók lennének. Cserekapcsolataink határokon belül és kívül jól működnek, kiadványaink népszerűsítésére pedig már eddig is hasznosnak mutatkoztak a Kolozsvárott és más városokban tartott könyvbemutatók. A 2006. év jelentős eredményeként jelentettük be az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadójának akkreditálását, 2007-ben ezen a téren újabb sikereket értünk el folyóirataink akkreditálásában (Erdélyi Múzeum B kategória, Orvostudományi Értesítő C kategória). Tudományos folyóirataink évenkénti akkreditálását a továbbiakban is fenntartjuk, s törekszünk a B kategória elérésére, valamint a Dolgozatok az Erdélyi Múzeum Érem- és Régiségtárából és a Múzeumi Füzetek akkreditálására is. Ösztöndíjak Az MTA HTMTK ösztöndíjprogram, a Domus Hungarica Scientiarum et Artium (MTA) ösztöndíjai ebben az évben is jelentősen segítették kutatásainkat. Ugyanakkor a Szülőföld Alap három pályázata keretében 23 (8+5+10) ösztöndíjjal tudtuk elősegíteni a kutatásokat, az EME 150 éves jubileumának előkészületeit (az erre az alkalomra tervezett kötetek tanulmányainak előkészítését), az EME-adattár feldolgozását, könyvkatalogizálást, a hagyatékfeldolgozást, illetve az ehhez szükséges rendszerfejlesztési és kiépítési munkálatokat. Az ösztöndíjprogramokba bevontuk az EME-munkatársakat is, ezáltal pótolva szerény javadalmazásukat.


157

Adományok, támogatások, pénzügyi forráslehetőségek Egyesületünk fenntartásához egyre kisebb arányban járulnak hozzá a tagdíjak, és egyre nagyobb szerepe van a pályázatokból elnyerhető általános és céltámogatásoknak. A 2007-es költségvetést is nagy részben a magyarországi forrásokra kellett építenünk. A romániai politikai akarat még mindig nem kedvez a magyar kisebbség hagyományait, múltját, szellemi értékeit kutató, terjesztő, ápoló és megőrző közhasznú tudományos intézménynek. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület a múlt évben a magyarországi Miniszterelnöki Hivatal Nemzeti jelentőségű intézmények és programok támogatásában részesült. Ugyanakkor nagy segítséget jelentett az MTA műhely- és az MTA HTMK ösztöndíjprogram fedezete. Az Információs Központ és Könyvtár fejlesztéséhez, működtetéséhez, egyes kutatási programok megvalósításához s a könyvkiadáshoz is jelentősen hozzájárult a Szülőföld Alap. Működésünket, különféle rendezvényeinket és kiadványaink nyomtatását a Communitas Alapítvány támogatta. Rendezvényeink szervezéséhez a Polgármesteri Hivatal és Városi Tanács pályázati keretéből jelentős összeget nyertünk el, utólagos visszatérítéssel. A folyamatos kiadásainkra (a működéshez) az idén sem volt kellő fedezet, ezen hiányokat többek között az adományozók jóvoltából tudtuk pótolni, jelentős összeggel a medgyesi RomGaz Rt. járult hozzá, illetve kiadványaink nyomdaköltségét magánszemélyek adományával pótolhattuk. Ugyanakkor köszönjük a Gróf Mikó Imre Alapítvány támogatását. Pozitívumnak tekinthető a hazai forráskihasználás növekvő tendenciája, hiszen a 2006-os évhez viszonyítva a múlt évben befolyt hazai források megháromszorozódtak (míg a magyarországi források 10 százalékkal csökkentek). A jövőben szeretnénk EU-s pályázati projektekhez is hozzáférni. Első lépésként a pályázatírás fortélyainak megismerése végett a nagy tapasztalattal rendelkező budapesti Technológia és Tudomány (TéT) Alapítvánnyal kötöttünk együttműködési megállapodást, közösen szerveztük meg 2007. október–december folyamán, három helyszínen, a Mutiplikátor képzés az EU K+F pályázataiban való részvétel céljából című rendezvénysorozatot. A marosvásárhelyi, temesvári és kolozsvári kutatók, oktatók, diákok soraiból összeállt csoportok a pályázatírás formai, tartalmi és gyakorlati kérdéseit sajátíthatták el dr. Groó Dóra igazgató és munkatársai előadásai révén. A rendezvénysorozatot az Apáczai Alapítvány támogatta. Ennek második ciklusát ez év áprilisában tartjuk meg, melyre konkrét pályázati témákkal is lehet jelentkezni. Ingatlanok, székhely, bérlemények A Jókai/Napoca utca 2. szám alatti bérleményünkben (Rhédey-ház) 3 terem végleges javítását az ingatlankezelő Colegium Kft. végezte el. Itt alakítottuk ki az Információs és Dokumentációs Központot, itt működik a könyvtári olvasó, az előadóterem, a digitalizáló műhely s a kutatócsoportok egy része. Az előadóterem immár a végső felújítás után, az előadásokhoz szükséges technikai eszközökkel alkalmassá vált a gyakori előadások és rendezvények szakszerű lebonyolításához. Továbbá belső polcrendszerek felszerelésére, kiterjesztésére, raktárhelyiség kialakítására is sor kerül, hisz a felújított, statikailag megerősített termek nagyobb könyvmennyiség befogadására váltak alkalmassá. Ily módon a természettudományi könyvtárrészlegünk is helyet kaphat központi épületünkben, felszabadítva a Tamás András utcai ingatlanunkat. A Tamás András/Ion Ghica utcai EME/Moll-házban működött az EME természettudományi-műszaki könyvtára, a vendégszoba, az EME természettudományi hallgatókat tömörítő ifjú-

EME 158


sági csoportja, illetve a műszaki szakosztály műhelye. A múlt évben ezen műhelycsoportok a központi épületünkbe kerültek. A 2007-es év folyamán sor került az ingatlan részleges tatarozására, ezáltal megújult a könyvtárszoba, az ablakokat szigetelték, felújult a vendégszoba, a hozzá tartozó fürdőszoba pedig funkcionálisabb lett. Hasonlóképpen megújult a teakonyha, amely mind a vendégszobát, mind a könyvtárat kiszolgálta. A könyvtártermet, a vendégszobát, a konyhát és a fürdőszobát kifestették, újraszigetelték az emeleti teraszt. Ugyancsak felújították az épület villanyhálózatát. Mindezen felújításokat az Illyés Közalapítvány egy utólagosan megkapott, 2006-os évi juttatásából tudtuk fedezni. A munkálatok korábbi gazdasági tanácsosunk, Farkas Mária irányítása és felügyelete alatt folytak, köszönjük munkáját. A múlt év folyamán is itt működött a Pósta Béla Egyesület régészekből álló munkacsoportja. A Kőkert/Haşdeu utcai, Jordáky-könyvtárunkba új gázkazánt szereltettünk be a múlt évben, ezáltal gazdaságosabbá vált a gázfogyasztás is, illetve az internethálózatot biztosító szerződést Egyesületünk költségén újítottuk fel, ugyanis az eddigi EKKA-programot támogató, Communitas által finanszírozott szerződés határideje lejárt. Az EKKA-programot továbbá is fenntartjuk. Lakatos utcai intézetrészlegünk a múlt évben is a könyvtár és kézirattár iránt érdeklődőket fogadta. Folytatódott a kézirattár hagyatékainak feldolgozása, jegyzékbevétele. Kolozsvári főtéri ingatlanunk, a Wass Ottilia-ház (11. sz.) visszaszerzésében továbbra is csak reménykedhetünk, jogigényünket természetesen fenntartjuk, evégett perünk is van folyamatban. Kapcsolatépítés, együttműködések Az elmúlt évben is fontosnak tartottuk a különböző erdélyi és magyarországi intézmények közötti együttműködést. Kialakult kapcsolatainkat és együttműködéseinket a 2007. évben bővítettük, a cél többnyire közös programok létrehozása volt, hogy ezzel is növelhessük a kutatási eredmények hatékonyságát. Az EME katalogizálási programunknak évek óta nagy figyelmet szentelünk, hisz ez egyben az Erdélyi Közös Katalógus (EKKA) fejlesztése is. A folyamatos munkavégzéshez ösztöndíjasprogramot hoztunk létre, melybe könyvtárosokat, könyvtárszakos egyetemi hallgatókat is bevontunk, hogy az oktatásban szerzett elméleti ismereteik mellé gyakorlati tudásukat is elmélyíthessék. A 2007. évben a SZTE BTK Könyvtártudományi Tanszék és EME között kialakított együttműködés célja az elektronikus katalógus építése volt. Ez képzéssel egybekötött gyakorlati munka segítségével valósult meg, melybe a szegedi diákok is bekapcsolódtak. Ezt az együttműködést három nagyobb eseménysorozat határozta meg a múlt évben. A március 19– 28. közötti időszakban megtartott könyvtárfórum az EME előadótermében elméleti képzésből, majd egyhetes szakmai gyakorlatból állt. Június 4-én a csongrádi Kárpát-medencei Könyvtárosok Fórumán a két intézmény (SZTE, EME) képviselői – a meghívásnak eleget téve – Az erdélyi könyvtárak és a Szegedi Tudományegyetem Könyvtárának együttműködése az erdélyi közös katalógusért témában két előadást mutattak be. Ezt követően szeptemberben egyhetes tanulmányútra került sor a Szegedi Egyetemi Könyvtárban, amelynek célja a márciusban elkezdett oktatás folytatása és elmélyítése volt. Ez hozzájárult az EME további ösztöndíjas katalogizálási programjához; mindezért köszönetünket fejezzük ki Keveházi Katalin könyvtárfőigazgató-helyettesnek, Hegyi Ádám és Körmöczy Rita könyvtárszakos oktatóknak.

EME 159


Egyesületünk társszervezőként vett részt a Sárospataki Szent Erzsébet-konferencián, amelyen két kolozsvári előadó is szerepelt. A konferencia anyaga a Debreceni Szemle legközelebbi számában lesz olvasható. Az EME kutatóintézete, szakosztályai, fiókegyesületei, az EME-IDK-ja az erdélyi magyar tudományos élet folyamatos fenntartói voltak a 2007-es évben is. Rendezvényeink s egész tudományos tevékenységünk hozzájárult a magyar–magyar tudományos kapcsolatok erősítéséhez is. Az elkövetkező két évben feladataink növekednek, ugyanis az Erdélyi Múzeum-Egyesület 2009-ben készül megünnepelni fennállásának 150. évfordulóját. Ebből az alkalomból igyekszik számba venni mindazt, amivel az EME az elmúlt 150 év folyamán gazdagította az összmagyar tudományt, s amivel előbbre vitte a tudomány fejlődését. Ehhez kérem minden tagtársunk aktív hozzájárulását, a társintézmények szorosabb ez irányú együttműködését, a támogatók nagyobb figyelmét, munkatársaink eddigi odaadásának megtartását. Zárszóként elmondható, hogy az Erdélyi Múzeum-Egyesület a különböző témákban elnyert pályázati programok megvalósításával hozzájárult az erdélyi tudományosság fenntartásához, az ehhez szükséges intézményi keret kialakításához, megtartásához, a folyamatos kutatások biztosításához. Köszönjük azoknak, akik bármilyen formában ehhez hozzájárultak! Az EME előreláthatóan ezután is csak akkor végezhet hasznos munkát, ha részesül a fenntartásához és fejlesztéséhez szükséges támogatásban. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület fennmaradása az Európai Unióhoz való csatlakozás után kétszeresen is indokolt: egyrészt, hogy teljesíthesse hivatását az erdélyi történeti örökség egyetemes és nemzeti értékeinek őrzésében – erre a múltja is kötelezi –, másrészt, hogy eredményeivel hozzájárulhasson az erdélyi magyar tudományosság folyamatos haladásához. Tisztelettel kérem jelentésem elfogadását. Kolozsvárt, 2008. február 29-én Bitay Enikő főtitkár

Az Entz Géza Díj odaítélése 2008-ban Az Entz Géza Tudományos Díj bíráló szakbizottsága 2007 őszétől kezdve áttekintette a 2002–2007 között – a kiírás szerint – „a művészettörténet és műemlékvédelem, a régebbi történelem és segédtudományai, valamint a régészet terén” született „kimagasló tudományos értéket képviselő” munkákat és nyomdakész kéziratokat. A termés számban talán elmarad a megelőző lustrum idején megjelent szakmunkák menynyiségétől, a kiadványok értéke és jelentősége azonban számottevő. A bizottság tagjai a forráskiadványokat áttekintve nagy örömmel vették kézbe a Jakó Zsigmond által összeállított Erdélyi Okmánytár II. kötetét (Budapest 2005, a Magyar Országos Levéltár kiadása). Az Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez alcímet viselő regesztakötet 1301-től kezdve közli a források kivonatát igen alapos mutatókkal ellátva. Ugyancsak örvendetes, hogy a III. kötet kézirata, amelynek mutatózásába Jakó professzor fiatal tanítványai, W. Kovács András és Hegyi Géza is bekapcsolódtak, szinte nyomdakészen várja a megjelenést. Az Erdélyi Történeti Adatok VII. 1–2, illetve 3. kötete, amelyek János Zsigmond és Báthory Kristóf, illetve Báthory Zsigmond királyi könyveit közlik magyar nyelvű regesztákban az 1569–1602 közötti időszakból, Fejér Tamás, Rácz Etelka és Szász Anikó munkája nyomán

EME 160


jelentek meg 2003-ban, illetőleg 2005-ben az EME kiadásában. A Tonk Sándor kezdeményezésére létrejött munkaközösséget az ő korai halála után Jakó Zsigmond irányította, a regeszták közreadásával az igen jelentős és mindeddig alig kiaknázott forráscsoport mindenki által hozzáférhetővé vált. A köteteket igen alapos név- és tárgymutatók egészítik ki, az első kötethez Tonk Sándor írt ajánlást, Jakó Zsigmond pedig sorozatindító bevezetőt. Ez utóbbiból kiderül, hogy a királyi könyvek kötetei a 19. században indult sorozat éppen harmadik újrakezdésének jelei. Az erdélyi református egyháztörténet-írás forrásbázisának megújulását szolgálja az 1990-es évek végén megindult Erdélyi Református Egyháztörténeti Adatok című sorozat. Ennek 2. száma alatt tulajdonképpen három vaskos kötet látott nyomdafestéket A hunyad-zarándi református egyházközségek történeti katasztere címmel (Kolozsvár 2003, 2005, 2007). A Buzogány Dezső és Ősz Sándor Előd összeállította, bevezető tanulmányokkal és jegyzetekkel ellátott kötetek ennek a mára már szinte elsüllyedt magyar világnak a 17–18. századi emlékeit teszik közkinccsé, mégpedig sajátos formában, a vizitációs jegyzőkönyvek bejegyzéseit egyházközségek szerint és azon belül időrendbe rendezve. A kiadványt a tárgyalt egyházközségek templomainak és klenódiumainak fényképei díszítik. Ugyancsak jelentős forráskiadvány Teleki Mihály udvartartási naplója, amelyet Fehér János szerkesztésében még csak kéziratban tekinthetett át a bizottság, de így is nyilvánvaló, hogy a sokáig elveszettnek tartott napló a maga száraz névfelsorolásaival és szűkszavú bejegyzéseivel az eddigieknél sokkal pontosabban megismerhetővé teszi a nagy hatalmú 17. századi tanácsúr belpolitikai és diplomáciai kapcsolatait. A szép kiállítású kötet az Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány kiadásában jelent meg (Kolozsvár 2007), az első példányokat épp a közgyűlés napján vehették kézbe az érdeklődők. Fehér János a bevezetőben az udvartartási napló műfajáról szól, és áttekinti a kézirat kutatástörténetét, a következő tanulmányban pedig Teleki Mihály udvarának különféle jellegzetességeit veszi számba. Az igen alapos név- és tárgymutató mellett a tanácsúr 1674–1679 közötti itineráriuma egészíti ki a szinte 700 lapos kötetet. Tüdős Kinga jegyzi az erdélyi végrendeletek kiadására vállalkozó sorozatot, amelynek időszakunkban már a második kötete jelent meg (Marosvásárhely, Mentor Kiadó). A Kolozsvári ispotály-számadások című sorozat I. kötetében a Szentlélek ispotály számadáskönyvei 1601–1650 jelentek meg Márton Tünde és Mihály Ágnes átírásában, Flóra Ágnes szerkesztésében, a bevezetőt Rüsz-Fogarasi Enikő írta (Budapest 2006, Transylvania Emlékeiért Tudományos Egyesület kiadása). A szegény, öreg és beteg embereknek, valamint árva gyermekeknek hajlékot nyújtó kolozsvári intézmény gazdálkodásáról szóló számadások aránylag kevés adatot nyújtanak az ispotály mindennapi életére vonatkozóan. Természetesen nemcsak a forráskiadványokra, hanem az egy-egy témát monografikus igénnyel feldolgozó művekre is figyelt a bizottság. Benkő Elek Kolozsvár magyar külvárosa a középkorban. A Kolozsvárba olvadt Szentpéter falu emlékei című kötete (EME 2004, Erdélyi Tudományos Füzetek 248) egy szerencsés leletmentés tárgyi emlékeire és a kora újkori várostörténet írásos forrásaira alapozva végez „egyszerre régészeti és történeti igényű elemzést”, amely általánosabb kérdéseket is felvet, mint például a középkori városokban tapasztalható etnikai elkülönülés vagy a városok területének folyamatos bővülése, a külvárosok kialakulása. A székely nemesség kialakulásának folyamatát tekintette át Balogh Judit 2005-ben megjelent kötetében (EME, ETF 257). Elsősorban a Bethlen Gábor korabeli összeírásokra és forrásokra alapozva nézett vissza a 16. századra, amikor megindult a hagyományos székely közösség bomlásának folyamata, vizsgálódásait pedig a 17. század végével zárta le, amikorra már jól körvonalazódott a még szervesen a székelységhez tartozó, de már sajátos nemesi öntudattal


161

rendelkező társadalmi csoport. Könyve egyúttal forráskiadványnak is tekinthető, mivel több mint 60 lapon közli a nemeseknek tekinthetők nevét a különféle lustrák alapján. Kovács András Késő reneszánsz építészet Erdélyben 1541–1720 című reprezentatív kiállítású kötete (Teleki László Alapítvány–Polis Könyvkiadó, Budapest–Kolozsvár 2003) Erdély késő reneszánsz emlékeiből elsősorban azokat tárgyalja, amelyeknél a szerző saját kutatásaira támaszkodhatott, vagy ahol korszerű feldolgozások eredményeit hasznosíthatta. Így tekinti át a városok (Kolozsvár, Beszterce, Szeben, Gyulafehérvár) kora újkori építészetét, a várak (brassói fellegvár, Várad, Szamosújvár, Fogaras) korszerűsítését, a kastélyok (Alvinc, Balázsfalva, Radnót, Gyergyószárhegy stb.) átépítéseit, mind a bevezetőből, mind a jegyzetekből kiderül, hogy a falkutatásokat, az építészettörténeti megállapításokat sajnos az emlékanyag általában romos állapota könnyítette meg. Kutatásaiban mind a régészeti ásatások, mind az emlékek alapos helyszíni vizsgálata, mind a levéltári és könyvtári adatok (térképek, iratok, metszetek, veduták) feltárása helyet kapott. Kiemelendő a fekete-fehér és színes képek minősége, az alapés metszetrajzok bősége és részletessége, amelyek közérthetővé teszik a szerző megállapításait. Jeney-Tóth Annamária Míves emberek a kincses Kolozsvárott. Iparostársadalom a 17. századi Kolozsváron című könyve (EME 2004, ETF 247) a város hatalmas mennyiségű kora újkori forrásanyagában elsősorban a kiadatlanokra koncentrálva tárja fel aprólékos pontossággal a céhes élet minden részletét. Épp ennek köszönhetően hoz igen sok új és megbízható megállapítást, és sikerül néhány tévhitet is eloszlatnia, például hogy a kincses város e korban magyarosodott volna el. Valójában a magyar betelepülés mellett igen számottevő volt a szász iparosok bevándorlása is, és főként a nagy szakértelmet igénylő céhek megőrizték német többségüket. Következtetéseit azzal zárja, hogy a kolozsvári céhes élet ebben a században zárt és erős szerveződést mutató közösséget jelentett, a század közepén sincs nyoma a céhszervezet megrendülésének. A kötetet igen terjedelmes adattár egészíti ki. Részben intézménytörténeti, részben társadalomtörténeti témájú munka Dáné Veronka „Az őnagysága széki így deliberála.” Torda vármegye fejedelemségkori bírósági gyakorlata című könyve (EME–DTE 2006, ETF 259). Kiss András megállapítása szerint „ez a korszerű jogtörténeti monográfia jóformán minden jelenkori hazai előzmény nélkül látott napvilágot. Az értékálló eredmény eléréséhez azonban a fiatal kutató előtt az a feladat állott, hogy forrásai szövegét helyesen olvassa, azokat megértse és az azokból merített adatait a forráskritika szabályai szerint kezelje. A szerző – munkája tanúsága szerint – hiánytalanul eleget tett az említett követelményeknek. Paleográfiai jártasságát bizonyítják a munkában idézett eredeti megszövegezések, de még inkább az – amire a kötetben utalás is történik –, hogy Dáné Veronka előzetesen Torda vármegye teljes XVII. századi törvénykezési jegyzőkönyvi anyagát lemásolta és kiadásra előkészítette. A szöveg megértését szabatos megfogalmazásai, a korabeli szakkifejezések helyes használata bizonyítja, forráskritikai eljárásának helyessége pedig akkor derül ki, amikor az elődök hasonló forrásokból kialakított következtetéseit kiegészíti vagy éppen megcáfolja. Több esetben bebizonyítja, hogy egy intézmény működésének megismeréséhez a kutató nem támaszkodhat csupán a közölt jogszabályokra, mert – bírói tevékenységről lévén szó – az élő joggyakorlathoz a jogesetek vizsgálata vezethet csupán. A vármegyei jogszolgáltató szervek működését és az általuk kialakított joggyakorlatot nem kevesebb mint 1273 jogeset alapos vizsgálata során merített adatok felhasználásával mutatja be. Munkája nemcsak a Torda vármegyei joggyakorlat példás ismertetését nyújtja az olvasónak, hanem bőséges adataival más kutatási területek által is hasznosítható, illetve újabb kutatásokra ösztönözhet. Archontológiai táblázatai hasznos munkaeszközzé teszik, és pontos mutatója elősegíti a könyv használatát.” W. Kovács András–Valentiny Antal A Wass család cegei levéltára című, 2006-ban megjelent munkájáról (Az Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltárának kiadványai 3.) Horn Ildikó nyúj-

EME 162


tott be bírálatot. Megállapítása szerint e kötetben „az erdélyi történetírás két jellegzetes hagyománya ötvöződik. Egyrészt fellelhető benne a kutatógárda kis létszáma miatti kényszerből kovácsolt előny: azaz az erdélyi történelem egészén átívelő kutatások, a párhuzamosan különböző korszakokat és témákat művelő történészi jelenlét. Másrészt a választott, szűkebb időintervallumban és témában való elmélyült, egészen aprólékos levéltári kutatómunkán alapuló cizellált teljesítmény. Bár ha nem tudnám, hogy W. Kovács András a középkorral jegyezte el magát, e kötet alapján gondban lennék, mi is a szűk szakterülete, hiszen remek a fejedelemkori rész is, és gondolom, a későbbi korokról írtak megítélése szintén hasonlóan pozitív. Ha a szerző semmi mást nem csinált volna, mint hogy leül a több mint hatvan levéltári doboz mellé és közzéteszi tartalmukat, hozzáfűzve Valentiny Antal középkori regesztáit, munkája akkor is alapműnek számítana, és hálára kötelezné a jelen és jövő kutatóit. Talán furcsán hangzik egy ilyen jellegű műről szólva, de ez a kötet rendkívül inspiratív, mert a Wass-levéltár olyan gazdag, és az ismertetése, valamint a kötet mutatórendszere olyan alapos, hogy a történetírás minden területén fellendülést fog hozni. A politika-, művelődés-, mentalitás-, gazdaságés a jogtörténet, a genealógia, de más diszciplínák kutatói is úgy fognak lecsapni rá, mint a madarak télen egy teli etetőre, azzal a különbséggel, hogy ez a »táplálékforrás« nem fog egyhamar kiapadni. W. Kovács András azonban a sziszifuszi gyűjtőmunka mellett történetírói talentumát is megcsillogtatta. A család történetéről, birtokairól és levéltáráról szóló három tanulmánnyal három különböző területen, az erdélyi genealógiában, gazdaságtörténetben és historiográfiában alkotott maradandót. Ez a kötet azonban több mint egy fiatalon is kiváló tudós nagyszerű munkája. Ez a mű egyben Jakó Zsigmond hihetetlen energiájának és az Erdélyi Múzeum-Egyesület erejének a bizonyítéka is. Jakó professzor vetette papírra még 1941-ben az erdélyi magánlevéltárak feltárásának koncepcióját, ő készítette el a Thoroczkay-levéltárról a mintaadó első kötetet, az ő példáját követve dolgozott lehetetlen körülmények között a cegei Wass család középkori oklevelein Valentiny Antal. S amikor fogyni kezdett körülötte a csapat, újra a Professzor Úr energiája kellett ahhoz, hogy kinevelje a munkát folytatni tudó, lelkes és elkötelezett új nemzedéket. Ám a sikerhez az Erdélyi Múzeum-Egyesület ereje is kellett, amely poraiból megelevenedett főnixként teremtette meg a munka és a sorozat folytatásának biztos hátterét. Fényesen igazolva azt, hogy a szándékot, a nemes célokat nem lehet végleg eltiporni, még ha a folytatásra és az eredményekre évtizedeket kell is várni. Tudományos értékein túl számomra ez a jelentősége ennek a kötetnek. W. Kovács András könyve kiemelkedő teljesítmény; tisztelgés az élő és holt mesterek munkássága előtt és példa a felnövekedő új nemzedék számára. Remény arra, hogy a zászló sohasem hull a földre, mindig van, aki magasra tartja, és mindig lesznek olyanok, akik köré gyűlve továbbmennek az úton.” E méltató szavakhoz hozzá kell fűznünk, hogy a Wass Ottilia személyi levéltárát bemutató rész Pakó László és Kovács Klára munkája. És mivel egy erdélyi család levéltárának ismertetőjéről van szó, a kötet tudományos értékét emeli és szélesebb körű használatát biztosítja a hoszszú, 7, illetve 8 lapra terjedő román és német nyelvű összefoglaló, amely a levéltár legújabb kori „rendezéseinek” problémáira is kitér.

* A fenti vélemények alapján a Gróf Mikó Imre Alapítvány kuratóriuma és az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöksége a 2008. évi Entz Géza Tudományos Díjat W. Kovács Andrásnak ítélte oda A Wass család cegei levéltára című kötetéért. A díjat a kiírás szerint március 3-án, Entz Géza születésnapján kellett volna átnyújtani, de a két kuratórium szervezési meggondolásokból úgy döntött, hogy a március 29-én tartott EMEközgyűlés keretében kerül sor az átadásra.

EME 163


Számunk szerzői Almási István (1934) – népzenekutató, Kolozsvár Balogh Andrea (1981) – magyar nyelv és irodalom szakos tanár Biró Annamária (1980) – doktorandus, BBTE, Kolozsvár M. Bodrogi Enikő (1967) – egyetemi docens, BBTE, Kolozsvár Czégényi Dóra Andrea (1974) – egyetemi tanársegéd Egyed Emese (1957) – irodalomtörténész, egyetemi tanár, BBTE, Kolozsvár Emődi András (1970) – tanár, könyvtáros, Nagyvárad Farkas Noémi Tünde (1978) – bölcsész, Kolozsvár Fodor Attila – doktorandus, BBTE, Kolozsvár Id. Frivaldszky János (1936) – történész, Magyarország Hegyi Géza (1981) – doktorandus, BBTE, Kolozsvár Keszeg Vilmos (1957) – néprajzkutató, egyetemi tanár, BBTE, Kolozsvár Makk Ferenc – történész, egyetemi tanár, Szegedi Tudományegyetem Pap Ferenc (1935) – történész, ny. muzeológus, Kolozsvár Salló Szilárd (1983) – muzeológus-néprajzkutató, Csíkszereda Szikszai Mária (1967) – néprajzkutató, egyetemi adjunktus, BBTE, Kolozsvár Tánczos Vilmos (1959) – néprajzkutató, egyetemi docens, BBTE, Kolozsvár Varga P. Ildikó – egyetemi tanársegéd, BBTE, Kolozsvár

EME Contents Attila Fodor: A 21th Century Analysis of Funeral Poems in the Aranyosszék Region ................ 1 Szilárd Salló: “Ursyita”-Type Hexing in Gyimes ...................................................................... 17 Andrea Balogh: The Connection between the Bourgeois Concept and Identity in Two of Sándor Márai’s Novels ........................................................................................ 29 Enikő Molnár Bodrogi: Commemoration as a Cultic Manifestation: the 300th Anniversary of the Unitarian Church Institution in Transylvania ......................... 44 Mária Szikszai: Icon and Miraculous Healings ......................................................................... 56 Annamária Biró: Saxon Self Definitions after the 1790/91 Diet’s Regulations ......................... 64 Ildikó P. Varga: Considerations on the Hungarian Translations of Kalevala............................. 77

Workshop András Emődi: New Contributions to the History of the Seminary-Press in Nagyvárad (Oradea) ......................................................................................................... 89 Ferenc Pap: Tin and Copper in Kolozsvár’s (Cluj) Foreing Trade (1599–1637) ..................... 95 Ferenc Makk: The Medievalist Workshop in Szeged ............................................................. 100 János Frivaldszky: Farkas Cserey and the ”Neptunists” .......................................................... 105 István Almási: István Nagy, the Transylvanian-Hungarian Choral Song’s Reformer ............. 110 István Almási: Caracteristics of the Transylvanian-Hungarian Folk Music ............................ 114

Review Ferenc Pap: On the Szekler History ......................................................................................... 120 Géza Hegyi: A New Work of Reference on the Transylvanian Nobitity’s History ................. 121 Emese Egyed: Kata Csáky’s Correspondence ......................................................................... 125 Noémi Tünde Farkas: Self-Organizing Burghers .................................................................... 127 Vilmos Keszeg: Entitys and Rites ........................................................................................... 129 Vilmos Tánczos: Results and Problems in the Mythography .................................................. 132 Dóra Andrea Czégényi: Fabula Credibilis and Fabula Incredibilis of an Ethnographical Terra Incognita ................................................................................. 134

Society Communications Ákos Egyed: Day of Hungarian Science in Transylvania. The 6th Forum. Presidential Opening Speech .............................................................................................. 137 Enikő Bitay: Day of Hungarian Science in Transylvania. The 6th Forum – Report ................ 140 General Assembly – 2008 ........................................................................................................ 142 Ákos Egyed: Presidential Opening Speech on the General Assembly..................................... 143 Enikő Bitay: Secretary General’s Report ................................................................................. 146 The Géza Entz Prize in 2008.................................................................................................... 159 Our Authors ............................................................................................................................. 163

EME Cuprins Fodor Attila: Poeziile funerare din Valea Arieşului în viziunea secolului 21 .............................. 1 Salló Szilárd: Credinţa în puterile malefice de tip ursită la ceangăii din Valea Ghimeşului ........................................................................................................... 17 Balogh Andrea: Conceptul şi identitatea burghezului citadin în două romane ale lui Márai Sándor ............................................................................................................. 29 M. Bodrogi Enikő: Comemorarea ca act cultic: 300 de ani de la înfiinţarea bisericii unitariene ................................................................................................................ 44 Szikszai Mária: Icoană şi miracol. Descrieri ale icoanei miraculoase a Maicii Domnului de la Cluj, datând din sec. 18 ............................................................... 56 Biró Annamária: Foiletoane săseşti din jurul anului 1790 ......................................................... 64 Varga P. Ildikó: Consideraţii privind traducerea în limba maghiară a epopeii finlandeze Kalevala .............................................................................................. 77

Atelier Emődi András: Date noi privind istoria tipografiei seminarului din Oradea ............................. 89 Pap Ferenc: Staniul şi cuprul în comerţul exterior al Clujului între anii 1599–1637 ................. 95 Makk Ferenc: Cei 15 ani ai Atelierului Medievistic din Szeged (1992-2007) ......................... 100 Frivaldszky János: Cserey Farkas junior şi neptuniştii ............................................................ 105 Almási István: Nagy István, înnoitorul mişcării corale maghiare din Transilvania (1907-1983) ............................................................................................. 110 Almási István: Carecteristicile muzicii populare maghiare din Transilvania ........................... 114

Recenzii Pap Ferenc: Despre istoria secuilor .......................................................................................... 120 Hegyi Géza: O carte deschizătoare de noi direcţii pentru cercetarea trecutului nobilimi maghiare transilvănene ........................................................................ 121 Egyed Emese: Corespondenţa lui Csáky Kata ......................................................................... 125 Farkas Noémi Tünde: Cetăţeni autonomi................................................................................. 127 Keszeg Vilmos: Indivizi şi rituri. O nouă interpretare a riturilor în tranziţie ........................... 129 Tánczos Vilmos: Rezultate şi probleme în cercetarea legendei .............................................. 132 Czégényi Dóra Andrea: Fabule credibile şi incredibile ale unei terra incognita a etnografiei..... 134

Comunicări ale Societăţii Ziua Ştiinţei Maghiare din Transilvania. Cuvântul de deschidere al preşedintelui Egyed Ákos ............................................................................................... 137 Ziua Ştiinţei Maghiare din Transilvania. Ştiinţă şi societate. Referat prezentat de Bitay Enikő ........................................................................................ 140 Adunarea generală pe anul 2008 .............................................................................................. 142 Cuvântul de deschidere al preşedintelui Societăţii Egyed Ákos .............................................. 143 Raportul secretarului general asupra activităţii pe anul 2007 .................................................. 146 Acordarea Premiului Entz Géza pe anul 2008 ......................................................................... 159 Autorii numărului de faţă ......................................................................................................... 163 Contents ................................................................................................................................... 164

EME Tartalom Fodor Attila: Az aranyosszéki halottbúcsúztató versek 21. századi vizsgálata ............................ 1 Salló Szilárd: Az urszita rontáshiedelem a Gyimesekben .......................................................... 17 Balogh Andrea: A polgár fogalma és identitása Márai Sándor két regényében ........................ 29 M. Bodrogi Enikő: Az emlékünnepély mint kultikus mozzanat: az unitárius egyház megalakulásának 300. évfordulója ........................................................................... 44 Szikszai Mária: Kegykép és mirákulum. A kolozsvári könnyező Szűz képének 18. századi mirákulumleírásai .............................................................................................. 56 Biró Annamária: 1790 körüli szász röpiratok ............................................................................ 64 Varga P. Ildikó: Fordítói nézőpontok a finn Kalevala magyar átültetéseiben ........................... 77

Műhely Emődi András: Újabb adatok a nagyváradi Szemináriumi Nyomda történetéhez ..................... 89 Pap Ferenc: Ón és réz a kolozsvári külkereskedelemben (1599–1637) ..................................... 95 Makk Ferenc: A Szegedi Középkorász Műhely tizenöt éve (1992–2007) ............................... 100 Id. Frivaldszky János: Ifj. Cserey Farkas és a neptunisták ...................................................... 105 Almási István: Nagy István, az erdélyi magyar karéneklés megújítója (1907–1983) .............. 110 Almási István: Az erdélyi magyar népzene jellegzetességei ................................................... 114

Szemle Pap Ferenc: A székelység történetéről ..................................................................................... 120 Hegyi Géza: Úttörő forráskiadvány az erdélyi nemesség és a Mezőség múltjához ................. 121 Egyed Emese: Csáky Kata levelei............................................................................................ 125 Farkas Noémi Tünde: Önszervező polgárok ............................................................................ 127 Keszeg Vilmos: Egyének és rítusok: az átmeneti rítusok új értelmezése ................................. 129 Tánczos Vilmos: Eredmények és gondok a mondakutatásban................................................ 132 Czégényi Dóra Andrea: Egy néprajzi terra incognita fabula credibilisei és fabula incredibilise .............................................................................................................. 134

Egyesületi közlemények Egyed Ákos: A Magyar Tudomány Napja Erdélyben című konferencia megnyitóbeszéde ..... 137 Bitay Enikő: A Magyar Tudomány Napja Erdélyben – Tudomány és Társadalom .................................................................................................. 140 Az Erdélyi Múzeum-Egyesület 2008. évi közgyűlése ............................................................. 142 Egyed Ákos: Elnöki megnyitó az Erdélyi Múzeum-Egyesület 2008. évi közgyűlésén ........... 143 Bitay Enikő: Főtitkári jelentés az Erdélyi Múzeum-Egyesület 2007. évi munkájáról ............. 146 Az Entz Géza Díj odaítélése 2008-ban .................................................................................... 159 Számunk szerzői ....................................................................................................................... 163 Contents ................................................................................................................................... 164 Cuprins..................................................................................................................................... 165

Szerkesztőségi tanácsadók Barta János, Gebei Sándor, Konrád Gündisch, Monok István, Velkey Ferenc

Recommend Documents