Szerelmes regények
Charlotte Wisely
Üdv a betolakodónak
Budapest, 1990 mű eredeti címe: Charlotte Wisely: Welcome Intruder The New American Library Inc., New York 1983 © Charlotte Hastings, 1982 Fordította: Csák István © Hungarian translation Csák István, 1990
ETO; 894.511-31 ISBN: 963 02 7564 3 ISSN: 0865-204X
Kiadta a TEXT Kereskedelmi Kulturális és Szolgáltató Kft. A kiadásért felel: Imrei Gyuláné Szedte és nyomta az Alföldi Nyomda Felelős vezető: Benkő István vezérigazgató A nyomdai megrendelés törzsszáma: 2418.66-14-2 Készült Debrecenben, az 1990. évben Műszaki vezető: Csákvári Attila Műszaki szerkesztő: Marjai Ida Sorozatterv: Molnár Ferenc Illusztráció: Pintér Péter Nyomásra engedélyezve: 1990. február 14-én Megjelent 5,00 (A/5) ív terjedelemben 7735-P-9092
1. Jean megfordította a fejét, hátranézett, és meglepetten sóhajtott fel. Na végre, a Szikláshegység! Még távol volt, de a földfelszínt több mérföldön át borító halvány, sárgás, fátyolszerű ködön keresztül már úgy-ahogy ki tudta venni a Great Divide csipkézett hegygerincvonalát. Az a tény azonban, hogy végre elért Nyugatra, és hogy ezt a hosszú utat egyedül tette meg, örömmel töltötte el; szinte szemérmetlen elégedettséggel dőlt hátra, s nagyon büszke volt önmagára. Jean alig volt magasabb egy méter hatvan centinél, így csaknem teljesen kinyújtózkodhatott a plüssel borított, hátradönthető ülésen. A mellette lévő ülésre, melyre sok órával ezelőtt, még Charlottesville-ben rápakolt, szerencsére senki sem ült le, így nem kellett kínos, semmitmondó csevegést folytatnia egy idegennel. Bőven maradt rá ideje a hosszú út alatt, hogy kényelmesen eltűnődjön azokon a körülményeken, amelyek ilyen messzire sodorták otthonától. A legtöbbet Robertre gondolt. Szívébe belesajdult a hiánya, s maga előtt látta a fiú szomorkás arcát, ahogy az állomásról kigördülő busz után néz. – Édes Jean – mondta a fiú, amikor egy héttel Jean elutazása előtt együtt ücsörögtek és a Skyline Drive-ot bámulták – szeretem magát. – Gyengéden megsimogatta a lányt, lélegzete felgyorsult, suttogni kezdett. – Legyen a feleségem. Jean szinte megdermedt. Könnyes szemmel nézett és csak ennyit tudott kinyögni: – Jaj, Robert, most nem lehet. Hát persze, benne is felmerült a gondolat, sőt a bizonyosság, hogy a férfi előbb-utóbb menthetetlenül megkéri a kezét. Elvégre a Virginai Egyetemen töltött utolsó évében, ahol képzőművészetet tanult, rendszeresen találkozgattak. Robert eleinte nem fogta fel, milyen sokat jelent Jean számára, hogy a pályázók százai közül őt vették fel Windoverbe, a híres Új Mexikó-i művészképzőbe, ahol az Egyesült Államok legjobb mestereinek keze alatt folytathatja festészeti tanulmányait. Végül azonban be kellett látnia, hogy a helyzet reménytelen; amíg ő egy charlottesville-i építészeti cégnél dolgozik, Jean pedig festőművésznek tanul Taosban, nem fognak Összeházasodni. Ahogy a fiú ott ült és ügy nézett, mint egy szomorú, kedveszegett gyerek, a lány hirtelen dühbe gurult. Váratlanul odébb húzódott és így szólt: – Csakugyan komolyan gondolja, hogy feleségül vegyen egy lányt, aki egy fél földrésznyire lakik? A fiú arca fájdalmasan megrándult a lányra egyáltalán nem jellemző csípős harag láttán. – Vagy talán azt akarja, hogy válasszak maga és a festészet között? – Jean hátradőlt, várta a fiú válaszát, s jóllehet acélos tekintete meg se rebbent, a lelke mélyén tudta; ha valóban szeretné Robertet, úgysem tudná elhagyni. Az az igazság, hogy Jean már felkészült a Robert nélküli jövőre. Robert és Jean tekintete utoljára pásztázta a Blue Ridge Mountains csúcsait. Utoljára ölelték meg egymást, a lány még egyszer rápillantott a fiú csinos, ír arcára, és mindennek vége lett. Az elválás utáni percekben Jean máris kezdte elveszettnek érezni magát, fázott az erős, ölelő kar nélkül, s egyre azon kapta magát, hogy siratja a fiú gyöngédségét. Bár az elsietett leánykérés alaposan elrontotta kapcsolatukat, azt el kellett ismernie, hogy a fiú elvesztésének gondolata megrémítette. Jean arra riadt fel ábrándozásából, hogy a busz egy kanyarnál nagyot zökkent. Mindkét lába elzsibbadt, és dörzsölgetni kezdte merev lábujjait, hogy visszatérjen beléjük az élet. Felegyenesedett, ültében kisimította a ráncokat a színpompás indiai kelméből készült lapszoknyán, amelyet a legkényelmesebbnek gondolt az utazáshoz. Nincs többé farmer, határozta el elszántan. Farmerban suttyó diákok járnak, őhozzá –
mint érettebb nőhöz – szoknya és hagyományos női ruha illik. Elővette a táskájából a púdertartót és a rúzst, hogy megigazítsa arcán a kikészítést, és csaknem hangosan elnevette magát arra a gondolatra, hogy idestova valóban felnőttnek fog számítani; hiába volt huszonhárom éves, tizenötnek látszott. A tükörből visszatekintő, gyermekesen azúrkék szempár is ezt igazolta. Jean szeme olyan kék volt, akár a tenger, örökké nevetett, kivillogott kis koboldarcából, és őszinte ártatlansággal bámult az emberekre. Jean elővette a fésűjét, és belefésült dús, tömött hajzuhatagába. Milyen jó, hogy megengedte anyjának, hogy levágja a sörényét elutazás előtt! Most, amikor jobban szemügyre vette magát, határozottan tetszettek neki a homlokából hátrafésült, vörösesbarna, középhosszú, laza tincsek apró, röpködő fürtjei. Ez a rövid hajviselet, amelytől szabadnak érezte magát, jól illett határozott, független egyéniségéhez. A főiskolán barátai és tanárai csitrinek szólították, s gúnyneve meg is felelt az igazságnak. Mindazonáltal hiába tisztelte és ismerte el barátait, volt benne erély és kitartás ahhoz, hogy az akaratát valamennyiükkel szemben érvényesítse. Olyan volt, akár egy kis motor, amely mozgásban tartja a dolgokat. Akik megismerték, sohasem felejtették el Jean élénk, túlfűtött egyéniségét. – Kisasszony, közeledünk Taoshoz – hirtelen riadt fel álmából egy halk hangra. Hogy is alhatott el az érkezés fontos perceiben? Jean gyorsan felült, s gondolatban kezdte rendszerezni, összeszedni a poggyászát. Hogy mennyi csomagja van! Több doboz ecset, festék, és persze a kerékpárja. Egyszer, egy szép napon-majd lesz kocsija is, de addig gyalogolnia kell, és van benne annyi erő, hogy eljut bárhová, ahová csak akar! Jean fölkászálódott az ülésről, a busz pedig hamarosan egy kis fehér épület elé kanyarodott és megállt. Az épület előtt tábla hirdette: „Autóbusz-megálló – Fő utca”, Jean meglepődve és boldogan fedezte fel, hogy Taos barátságos, romantikus falu, nem pedig város. A táj és benne a házak barna és rozsdaszínben úsztak, földszerű árnyalatot tükröztek, sok helyütt egybeolvadtak. A falu széle, akár egy színes szalagerdő, fönn a magasban beleveszett a hegyekbe. Az állomás körül kisebb csoportokban emberek álldogáltak, sokan tortilladarabkákat majszoltak. Mind fekete hajúak, fekete szeműek, alacsony és zömök termetűek voltak. Indiánok? Mexikóiak? – tűnődött Jean; azt tudta, hogy Taos lakosságának összetétele nem állandó. Kitámolygott a buszból a friss levegőre. Olyan tiszta és ragyogó, olyan tündöklően kék, melyhez hasonlót még sohasem látott, gondolta, amikor fáradt szemével az égre pillantott. Aztán gyorsan összeszedte magát: most az a dolga, hogy megtalálja a gondnokot, aki állítólag kijött eléje. Alacsony férfi közeledett, kinyújtotta kezét, és mosolyogva megszólította: – Jean Howardhoz van szerencsém? – törve beszélte az angolt, idegenes hanghordozással és spanyol ízekkel. – Igen! Ön alighanem Mr. Lopez – mondta Jean gyorsan, és kezet rázott a férfival. – Eltalálta, az orvos vagyok. Engem egyszerűen csak Joe-nak szokás szólítani. Jean a kis mexikói szemébe nézett, és nyomban megcsapta az abból áradó melegség. Azonnal megszerette ezt a kedves kis embert. Joe egy ócska, zöld teherautóra mutatott és így szólt: – Itt a paripánk. Mutassa, hol a poggyásza, aztán mehetünk is. Ha akar valamit kérdezni – bizonyára rengeteget akkor máris kezdheti az érdeklődést. Gyorsan felrakták a lány poggyászát, és néhány perc múlva már száguldottak is a városkából kifelé, a hegység lábához vezető földúton. – Az iskola alig néhány kilométernyire van innen – jelentette ki Joe. – Még gyalog sincs messze. De hamarosan rá fog jönni, hogy milyen hosszúak ezek a hegyi kilométerek – folytatta – amikor folyton jobbra-balra kanyarognak. – S amikor Jean megpillantotta az első épületet, gyorsan hozzátette. – De látja, végül azért hazaértünk.
Jean szemében Windover eggyé olvadt magával a természettel, s megcsodálta, hogy körvonalai hogyan rajzolódtak rá a Sangre de Cristo-hegylánc szikláira. A telep fél tucat vályogépületből állt, amelyek körben sorakoztak, hátat fordítva a külvilágnak. Az iskola kicsi volt, s a növendékeket – kizárólag tehetségük alapján – jól megválogatták. Windover tanárai is a legjobb mesterek közül kerültek ki, s ha valakitől, hát tőlük meg lehetett tanulni rajzolni, vízfestékkel bánni és rézkarcot készíteni. Aki Windoverben végzett, az már félig befutottnak tekinthette magát a művészpályán. Joe egy nagy vályogépület előtt fékezett, de nem szállt ki a teherautóból. Az egyszintes épület, L alakban húzódott tova. – Ez a központi műterem épülete – magyarázta. – Az összes előadást itt tartják. Belülről jóval nagyobb, mint amilyennek kívülről látszik. Mindennel fel van szerelve, majd meglátja. De most már elviszem végre a szállására, hogy kicsomagolhasson és rendbe szedhesse a holmiját. –A férfi Jean felé fordult, rámosolygott, s a leány biztonságban érezte magát, mert tudta, hogy Joe mostantól fogva a közelben lesz és számíthat reá. Joe ráhajtott a teherautóval egy olyan útra, amelyet Jean addig észre sem vett, mert eltakarták az útpadkát szegélyező nagy fenyők. Egy kis ház előtt állt meg az autóval, rámutatott és így szólt. – Itt fog lakni. Ez a hetes számú ház. Jean hitetlenkedve bámult. Egy egész ház egyedül nekem? – gondolta, s megremegett az izgalomtól. Végre valóra vált az álma. Jean megfeledkezett a poggyászáról, fürgén kiugrott a teherautóból, s rohant, hogy megnézhesse új otthonát. Á ház belül elég tágas volt, s nemcsak lakásnak, hanem munkahelynek is kiválóan megfelelt. A műterem nagy, négyszögletes helyiségének ablakai a hegyekre néztek. Jean azonnal megszerette fehér, üres falait, amelyek mintha vártak volna valakire, hogy kifesse őket. A lakórész egyetlen kicsi szobából állt – benne ággyal, íróasztallal meg egy székkel valamint egy kis konyhából – benne hűtőszekrénnyel és gáztűzhellyel, meg persze fürdőszobából. Tökéletesen megteszi, gondolta Jean. Különben is, egy művésznek a műterem mindig fontosabb, mint a puha fészek. Amire egyáltalán szüksége lehet (egy hely, ahol mosakodhat, ahol alhat, és ahol kényelmesen olvashat), az itt mind megvan. A műterem jó nagy, és az egészre szüksége lesz majdani festményeihez. – Hát ez volna az – tárta szét Joe a két karját, amikor becipelte és letette a lány poggyászának utolsó darabját is, miközben Jean önfeledten járkált a házban. A férfi a tűzhelyhez lépett, és megnézte, működik-e. – Az irodám a központi műterem mellett van. Ha a világon bármire szüksége van, csak szóljon nyugodtan. Itt a házirend és az intézet működési szabályzata. – A zsebébe nyúlt és átadott egy borítékot, amelyen Jean neve állt. – Ebből majd megtudja, hogy mikor kezdődnek az előadások, mikor hová kell mennie és minden egyebet. – Barátságosan végigmérte Jeant. – Jól van, kislány. Itt ugyan keményen kell dolgozni, de bizonyára jó eredményt ér majd el. Ha valaki ebből az iskolából kerül ki, az rendszerint boldogul az életben – szólt vissza még, ahogy kifelé ment a házból. Jean egyedül maradt, s úgy érezte, majd szétfeszíti az öröm és a boldogság. Igaz ez? – kérdezgette önmagától, mikor újra meg újra körülnézett a kis házban. Úgy érezte, Charlottesville több emberöltő távolságra került innen. Sietve elkezdett kicsomagolni. Most örült csak igazán, hogy nem hozott magával sok ruhát, inkább pénzt, amiből mindent megvehet majd, amire itt szüksége lehet. A kis akasztós és fiókos szekrényben kényelmesen el fog férni minden ruhadarabja, melyek túlnyomórészt zöld színűek voltak, mert az illett a legjobban a vöröses hajához. Festékeit, ecseteit a polcon helyezte el a fal mellett; a műterem közepén igyekezett olyan nagy teret szabadon hagyni, amekkorát csak tudott. Úgy tervezte, hogy nagyobb képeket fog festeni a jövőben, s azokat csak megfelelő távolságból lehet megítélni.
Amikor minden a helyére került, odalépett az ablakhoz, és félrehúzta a háziszőttesből készült, dús függönyt. Szemkápráztató kilátás nyílt a Saddle-tetőre. Az iskola tájékoztatójában az állt, hogy a Windover fölött emelkedő hegytető neve Saddle, ez a növendékek műveinek egyik legkedvesebb témája, nemigen akad festő, aki úgy hagyná el Windovert, hogy legalább egyszer ne festette volna meg a Saddle fenséges csúcsait. Jean felnézett az égre, és meglepődve látta, hogy megváltozott a levegő színe és árnyalata, mintha valami rózsaszínes fátyol lebbent volna a kora délutáni azúrkék égbolt elé. Hirtelen ötlettől vezérelve fölkapta szarvasbőr kabátját és kiszaladt a házból. Úgy érezte, azonnal ki kell mennie, s bele kell vetnie magát az ablakán túl elterülő paradicsomkertbe. Odakünn a levegő friss volt és tiszta. Hirtelen megérezte a magashegyi, ritka levegő hatását, és ettől meg a hosszú út fáradtságától kissé megszédült. Csak kószált előre az ösvényen, nem nézte, merre megy, egészen rabul ejtette a távoli hegy szépsége. Feje felett egy csapat szarka repült el, szorgosan-gondosan élelmet gyűjtögetve. Az ösvény végére érve Jean felfedezte, hogy a központi épülethez került. Gépies mozdulattal lenyomta a bejárati ajtó kilincsét, és amikor kiderült, hogy szabad az út, fogta magát és bement. Hosszú folyosó szelte ketté az épületet, s kétoldalt több ajtó nyílt belőle. Jean odalépett az egyik ajtóhoz, kinyitotta, s nyomban megütötte az orrát a terpentin erős szaga: nagyot dobbant a szíve a jól ismert bűztől, és minden eszébe jutott, amit a művészettől várt és remélt. Ez az én kölnivizem – gondolta, és elmosolyodott. A műterem első pillantásra óriásinak tűnt, különösen így üresen. A terem közepén dobogó állt, távolabb, nagy félkörívben festőállványok. Ez a társaság a modell utáni alakfestést tanulja, gondolta Jean, mert felismerte a modell helyét. A csöndes szobára mély árnyék borult, csak az a fénysugár világította meg, amely a félig elfüggönyzött ablakokon ferdén beszűrődött. Otthon érezte magát a műteremben, lassan elkezdett körbejárkálni, és sorra végignézte az otthagyott, félig kész vásznakat. Végül odasétált egy nagyobb vászonhoz, amely a többitől elkülönítve, a terem sarkában állt, s amit látott, attól elállt a lélegzete. A félig kész festményen úgy lüktetett az élet, úgy ragyogtak a színek, hogy Jeant tisztelettel vegyes áhítat lepte el. A kép magas, sovány nőt ábrázolt, hosszú haja fehéresszőke, akár egy albínóé, szemében rideg közöny, gőg és kényeskedés. Az alak szürkéskék heverőn ült, amelynek színétől harsányan elütött öltözéke, egy rubinvörös lepel, mely sűrű redőkbe szedve borította vállát úgy, hogy fél melle és combjának jó része fedetlen maradt. Jean először meg sem tudta volna mondani, hogy a modelltől vagy a festménytől ámult-e el jobban. Amikor azonban jobban szemügyre vette a vásznat, hamar rájött, hogy az alak lélegzetelállító megjelenítése teszi a festményt olyan erőteljessé. A művész leplezetlen őszinteséggel látta és ragadta meg a témát, merész, biztos színhasználata az elmosódott háttér áttetszőségétől erősen elütött, ami akkora művészi érzékenységről tett tanúságot, hogy Jean beleremegett. Jean elmélyülten tanulmányozta a képet. Közben véletlenül hozzáért egy puha cobolyszőr ecsethez, amely az ecsettartó köcsögben állt a festőállvány melletti asztalon. Gondosan, alaposan vizsgálta a képet, s közben az ecsetet húzgálni kezdte a tenyerén, valósággal, mintha belefestene a portréba. Hirtelen ajtó csapódott, és Jean gyors, súlyos lépteket hallott közeledni. – Megkérdezhetem, kisasszony, hogy mi végből van itt és mit csinál? – kérdezte egy mély férfihang, amelytől Jean úgy meglepődött, hogy kiejtette kezéből az ecsetet. A következő pillanatban már azok a gyermekkori csínyek jártak az eszében, amelyeknél rajtakapták és megbüntették. Jean halálra rémülten várta a következményeket.
A férfi figyelmét nem kerülte el a lány lábánál heverő értékes cobolyszőr ecset, s azt is észrevette, hogy a lány annyira belefeledkezett a kép tanulmányozásába, hogy öntudatlanul el is fordította egy kicsit. – Különben is kicsoda maga? – kiáltott rá a lányra. – És mit keres a műtermemben? Még életemben nem találkoztam olyan pimasz emberrel, aki vette volna magának a bátorságot és hozzányúlt volna egy művész befejezetlen alkotásához – kiáltotta, és közelebb lépett a lányhoz. Ahogy jobban megnézte, szemmel láthatóan meghökkent a lány arcán tükröződő félelemtől. Hangja kissé meglágyult, amikor hozzátette. – Ahhoz képest, hogy ilyen gátlástalanul betolakodott, elég csinos. Váratlanul kinyújtotta a kezét, és gyors mozdulattal szinte a levegőbe emelte Jeant, hogy eltávolítsa a képtől. Könny szökött a lány gyönyörű kék szemébe, amint ijedten nézett fölfelé az erélyes, szigorú férfiarcba. Igen, ilyen erélyes arcot talán még soha nem látott. A férfi fekete haja és sasorra spanyol eredetre vallott. Magas, szikár teste izmoktól feszült, erőtől duzzadt. A lány hirtelen tudatára ébredt, hogy milyen kicsi, valósággal eltörpül a férfi magassága előtt, s az erős férfi dühében azt csinál vele, amit akar. Gyorsan kalapálni kezdett a szíve a rémülettől, de furcsa módon tetszett is neki a goromba idegenből áradó elsöprő férfiasság. – Igazán sajnálom… – suttogta rekedtes hangon és most már nemcsak a férfi dühe rémítette, hanem az a különös vonzalom is, amely kigyűlt benne. – Én új vagyok… nem tudtam… – A férfi keze még mindig a lány vállán volt, ujjai még mindig erősen szorították gyöngéd karját. A férfi egy kicsit közelebb húzta magához a lányt, mélyen belenézett könnyes szemébe, mintha valami jelet keresne, amelyből kiolvashatja: ki ez a szép betolakodó, mi a titka. Jean ijedten, némán állt a sötét idegen szorításában, nem merte megzavarni a szigorú vizsgálódásban, zavartan állta átható tekintetét. Amikor a mohó férfipillantás a remegő lány szájára tévedt, úgy tetszett, vágy villan át a férfin, és Jean visszafojtott lélegzettel, beletörődve, megadással várta, hogy történjen, aminek történnie kell. Tudta, ha a férfinak úgy tetszik, hogy magához vonja, a karjába zárja, nem tudna ellenállni. Váratlanul hatalmas dörejjel felborult egy zsámoly kettejük között, és a harsány, oda nem illő hangtól a teremben megtört a varázs. A férfi levette a lányról fürkésző pillantását, szorítása meglazult a lány karján, távolabb lépett, és szinte zavartnak látszott. – Ilyesmi máskor ne forduljon elő – mondta hűvösen, közömbösen. – Amit festek, az kizárólag az én magánügyem, mások csak akkor nézhetik meg, ha én megengedem. – Azzal sarkon fordult, és köszönés nélkül kiment a teremből. Jean, bár legszívesebben hanyatt-homlok elmenekült volna, kicsit várt, amíg a férfi elmegy a közelből. Akkor aztán kilépett az épületből, és addig futott, amíg háza biztos magányába nem ért. Odahaza leült az ágyra, és mélyeket lélegzett, így próbálva megnyugtatni magát. Tudta, hogy nem érdemes rágódnia ezen az ostoba véletlenen, és nem szabad hagynia, hogy ez határozza meg első élményeit Windoverről. – El kell felejtened! – parancsolta magának szigorúan. –Most nem szabad idegeskedned. – Kiment a fürdőszobába, megnyitotta a zuhany csapját. Sokáig zuhanyozott, majd meztelen testére rávette azt a halványzöld, vastag frottírköntöst, amelyben sohasem fázott és mindig biztonságban érezte magát. A tusfürdő édes, a dezodor fanyar illatába burkolózva kilépett a kis fürdőszobából, és kefélni kezdte puha, vörösesbarna haját. Amikor a tükörbe pillantott, meglátta arcán a megerőltető, hosszú nap összes fáradalmát, továbbá a visszafojtott izgalmat, hogy vajon mi várhat még rá. Tudta, hogy ennie kell valamit, így hát elővette az útra csomagolt étel maradványát, leült, megette a megmaradt sajtot és kenyeret, aztán egy jó pohár vizet ivott új életére.
Hirtelen újra eszébe ötlött találkozása a különös idegennel. Ki ez a goromba és heves vérű férfi és mi köze Windoverhez? Növendék nemigen lehet, annál idősebb. Tanár volna? Ilyen rossz a modoruk errefelé a tanároknak? Este úgy bújt be a takarója alá, hogy nem tudta megoldani a kérdést, de amikor lehunyta szemét, azonnal maga előtt látta a férfi csinos arcát, kifürkészhetetlen, sötét szemét. Kellemes melegség öntötte el testét, és kénytelen volt bevallani magának, hogy szívesen találkozna vele újra. Másnap reggel kipihenten ébredt az üdítő alvás után, és az előző nap eseményeit olyan távolinak látta, mintha álmodta volna őket. Gyorsan kiugrott az ágyból, rendbe szedte magát, felöltözött, és kiment, hogy egyen valamit. A Joe-tól kapott igazolvány feljogosította rá, hogy megreggelizzen az ebédlőben, amely közvetlenül a központi épület mögött volt. Windoverben nem volt szokás külön tájékoztatót tartani a hallgatóknak, mert az igazgatóság úgy tartotta: legjobb, ha azonnal munkához látnak és festeni kezdenek. Heti három napon át előadások voltak, s a fennmaradó időben ki-ki a saját belátása szerint dolgozott, amit Jean ragyogó lehetőségnek tekintett: négy napon át semmi más dolga nem lesz, csak hogy éjt nappallá téve fessen. – Hahó! – szólt rá egy jóképű, barna hajú fiú, amikor Jean az önkiszolgáló étteremben elment az asztala mellett. – Maga is új itt? – I-igen – válaszolta Jean, akit kissé meglepett a fesztelen üdvözlés. – Kérem, üljön ide – folytatta a fiú. Jean gyorsan leült a vele szemben lévő székre, és kezdett lepakolni a tálcájáról. –Engem Don Peetnek hívnak. A Középnyugatról jöttem. Egész pontosan Michigenből. Még huszonnégy órája sincs, hogy itt vagyok, és el sem tudom képzelni, milyen élet várhat itt ezen a vad vidéken egy magamfajta farmerlegényre, aki… aki másra se vágyik, csak hogy egy káprázatos szoborral meghódítsa a világot! Jean együttérzően nevetett a fiú zavarán, mely csak megerősítette azokat a gondolatokat, melyek őt sem hagyták nyugodni, amióta megérkezett. – Tudom, mire gondol – szólalt meg Jean, és éhesen nekilátott rántottájának és friss vajas zsömléjének. – Mivel dolgozik? – Én?… többnyire fával – válaszolta Don. – Van néhány szobrom, és újabban érdekelnek a képlékeny anyagok. Hja, haladjon ön is a korral. És maga?… Jut eszembe, nem is tudom a nevét! – Jaj, bocsánat – hebegte Jean. – Jean Howard vagyok Charlottesville-ből, Virginiából. Többnyire festek, és gyakran elfelejtek bemutatkozni. Az emlékezőtehetségem pocsék. – Sebaj! – szaladt Don szája a füléig, és közben megmutatkoztak a gödröcskék az arcán. – Valószínűleg az utazás izgalmától van annyi bajunk. Ez a hely annyira az isten háta mögött van, hogy jobban már nem is lehetne. Ehhez képest Ann Arbor valóságos nagyváros. Remélem, azért valamit szórakozni is lehet, nemcsak az örökös robot… – fecsegett tovább a fiú önfeledten. Kiderült, hogy Dom éppen az a beszélgetőpartner, akire Jeannek szüksége volt. Könnyed és nemtörődöm, ráadásul tele humorral, nevetéssel. Reggeli közben be nem állt a szája; Jean számos új dolgot tudott meg Windoverről és Joe-ról. – Körülbelül negyvenöt éves, és fennállása óta Windover gondnoka. Az egész intézménynek ő az őrangyala, a tanítványok körül mindent elintéz, s valahogy mindig felbukkan, és legalábbis együttérzően meghallgatja őket, ha valami zűr van. „Igazságos Joe”-nak hívja mindenki. Meglepően kedves és egyszerű ember. Talán azért ilyen, mert annyira szereti a természetet. Jean figyelmesen hallgatta fecsegését. Szeretett volna minél többet megtudni Igazságos Joe-ról. Hirtelen azonban az órájára pillantott, felugrott és így kiáltott. – Jézusom! Mennem kell. Máris elkéstem az első előadásról.
Felkapta a táskáját, intett Donnak, és már rohant is végig az éttermen a központi műterem irányába. Útközben arra gondolt, hogy már megint nem a legjobb oldaláról fog bemutatkozni. De jó volna, ha le tudna szokni arról a szörnyű szokásról, hogy belemerül abba, amit éppen csinál, és a pontosságról teljesen megfeledkezik. Jean fölszaladt a központi épület lépcsőjén, aztán a folyosóra érve lassított, és nagy csöndben, lábujjhegyen ahhoz az ajtóhoz ment, amelyen öles betűkkel állt: Festészet. Óvatosan kinyitotta, s azonnal ismerősnek találta a termet. Belépett, és nyolc növendéket pillantott meg, háttal neki, akik valamennyien a terem túlsó végében álló férfira figyeltek. Jean megpróbált észrevétlenül előrelopódzni, és közben üres széket keresett. Hirtelen megállt, valósággal megdermedt. Éles világossággal felismerte a terem túlsó végéből szóló hangot. Így aztán, amikor meglátta, hogy ki tartja az előadást, már nem is lepődött meg. – Jöjjön közelebb, kisasszony – szakította félbe beszédét az előadó, és fölemelte fejét, hogy gyorsan megnézze magának a pontatlan növendéket. Mikor megpillantotta a lányt, ugyanaz a meghökkenés ült ki az arcára, mint tegnap, az első találkozásukkor. – Oda üljön – mondta a férfi hűvösen, és egy elöl álló székre mutatott, aztán folytatta a bemutatkozást és a hallgatók tájékoztatását. A neve Louis Castillo, Spanyolországban született, de már sok éve az Egyesült Államokban, egy ideje Taosban él. Neve igen ismert volt az Egyesült Államok nyugati felében, festményeit valamennyi nagyobb galériában rendszeresen kiállították. Most azt tervezi, hogy festményt küld az egyik jelentős New York-i galéria küszöbön álló tárlatára. Jean ott ült összeroskadva, és döbbenten hallgatta az osztálynak bemutatkozó férfit. Azonnal tudta, hogy nem egy közönséges tanárral hozta össze a sors. Castillo keményen dolgozó, komoly művész, aki szenvedélyesen szereti a művészetet, és ezt elvárja minden tanítványától is. Jean önkéntelenül is arra gondolt, hogy Castillo vajon a magánéletben is olyan indulatos-e – hiszen az előző nap úgy tapasztalta – mint amilyen kérlelhetetlen a művészet terén. Elszorult a szíve, amikor ráeszmélt, hogy mekkora hibát – hibát? bűnt! – követett el. Valóságos szerencsétlenségnek érezte, hogy így kell kezdenie ennél a tanárnál. S amikor fölnézett Castillóra, ismét beléhasított az a furcsa vonzalom, amely már tegnap is, és tudta: nemcsak attól fél, hogy eljátszotta a jóindulatát. Az óra hamar véget ért, és a növendékek szétszéledtek: ki-ki elindult a saját házába, hogy kifeszítse a vásznat, kikészítse a festőkellékeket és felkészüljön a másnapi portréfestésre. Jean is éppen fel akart állni, de hirtelen észrevette, hogy valaki föléje hajol, és meglepődve látta, hogy Castillo mereven nézi. Lassan mégiscsak felállt, és eltökélte, hogy egyenesen belenéz a férfi szemébe, még ha alacsony termete miatt ez némi nehézséggel jár is. Elpirult, mert Castillo leplezetlen pimaszsággal jártatta tekintetét fel alá testének domborulatain. – Ha nem tévedek… már volt szerencsénk… egymáshoz – szólalt meg a férfi mély, nyugodt hangon. – Most már legalább értem, hogy miért van itt. És tovább jártatta tekintetét Jeanen, aki megbánta, hogy ezt a feszes, piros pulóvert vette föl, amely annyira kiemelte duzzadó mellét és karcsú derekát. Összeszedte minden bátorságát, és belenézett a férfi szemébe, mire az gyorsan elkapta a pillantását és zavartalanul folytatta. – Nos, kedves kisasszony, nekem van egy régi módszerem kizárólag olyan növendékek részére, akik szemmel láthatóan élnek-halnak a művészetért. Ezt a módszert úgy hívják: kemény munka. Mindenáron be akart jutni a műtermembe: tessék; most itt marad… itt marad énmellettem. – Látszott, hogy Castillo ezúttal komolyan beszél, és hogy valóban meg akarja osztani a lánnyal odaadását, elszánt rajongását a művészetért.
Jean megpróbált figyelni Castillo minden szavára, de amint ott állt merev, rezzenetlen tekintettel, hirtelen belehullott egy rakoncátlan hajtincs a férfi homlokába, s neki az az őrült gondolata támadt, hogy kinyújtja kezét és hátrahúzza azt a villogóan fekete tincset. Mikor a férfi egy pillanattal utóbb megfogta a karját, elöntötte a rémület, s átvillant az agyán: ez a férfi még azt hiszi, hogy őt valami egészen más érdekli, és nem a festészet, s hogy a látszólag fesztelen viselkedése még félreértésre ad okot. Ekkor a férfi közelebb húzta magához a lánytestet, olyan közel, ahogy igazán nem lett volna szabad… Egy hosszú, hosszú pillanatig mélyen belenézett alany gyönyörű azúrkék szemébe, kezét a derekára csúsztatta s duzzadó keblét a maga mellkasához szorította. Jean mintegy ködfüggönyön át látta, amint a férfi lassan lehajtja a fejét, s egy óvatos csókkal megízleli az ajkát. S jaj, égő forróság lett abból a csókból! Az erős ölelésben, a jó férfimelegben Jean megfeledkezett arról, hogy Castillo a tanára, s hogy néhány pillanattal azelőtt még úgy lehordta, mint egy gyereket. A férfi sürgető szorításában ajka szétnyílt és megadóan befogadta a férfi nyelvét, s lassan az ő testétlelkét is átjárta az az édes, kínzó vágy, amely a férfiban már korábban fellobbant – az a pokoli vágy, amelynek tüze talán majd eggyé olvasztja testüket mindörökre. 2. Jean csöpp kis konyhájában állt a gáztűzhely mellett, és várta, hogy felforrjon a teavíz. Ujját érzékeny ajkához érintette, és újra meg újra átélte a néhány perccel ezelőtti jelenetet. Csak a saját szenvedélyes sóhaja – mely valósággal visszhangot vert a nagy, üres műteremben – ébresztette rá Jeant a valóságra. Döbbenten húzódott hátra, és megpróbálta kitépni magát Castillo vágytól lobogó szemének sürgető varázsából. A férfi ekkor gyöngéden kiengedte az öleléséből, mintha ő is hirtelen magához tért volna. Az arcán tükröződő döbbenet, a kimondott szavaknál is jobban elárulta a lánynak, hogy testük érintkezése a férfira is ugyanolyan nagy hatással volt. – Nos… – mormolta zavartan úgy látszik, elég furcsán estünk át ezen a meglehetősen szokatlan bemutatkozáson. –Ellépett a lánytól, és megköszörülte a torkát. Egy röpke másodpercig Jeanre bámult, majd ellentmondást nem tűrően így szólt. – De persze annak, ami most történt, semmi köze közös tanulmányainkhoz. Nem szabad hagyni, hogy köze legyen. Tapasztalatból tudom, hogy a munka és a gyönyör nem fér meg egymással. És engem azért fizetnek, hogy megtanítsam magát festeni, nem pedig azért, hogy… Jean arca kipirult a méregtől. Ez az ember csakugyan egyedül engem tesz felelőssé ezért a zavaros helyzetért? Talán azt képzeli, hogy az egészet előre kiterveltem? Így akarok bevágódni a tanáromnál? – Tanár úr, teljesen igaza van – szólalt meg végül határozott hangon. – Igyekszem elfelejteni, ami történt és csak a munkára fogok figyelni. A képe egyébként gyönyörű – kapott észbe az utolsó pillanatban és boldog vagyok, hogy magától tanulhatok. – Azzal megfordult és kiment. Igyekezett nyugodtnak látszani, bár cseppet sem volt az. Mikor azonban most felidézte Castillo érintését, hirtelen rájött, hogy egész eddigi élete, a Roberttel töltött idő csak gyermekes játék volt, nem pedig érett szenvedély. A szívében, a gyomrában egyre fokozódó izgalmat érzett, egész testét átjárta a borzongó reszketés, és vágyva vágyott rá, hogy kiteljesedjen frissen felfedezett nőisége. A sárga teáskanna sípolása visszazökkentette a valóságba. Levett a polcról egy fahéjas teakeveréket, mely dobozának felirata szerint nyugtatóan hat az idegekre. Eltökélten száműzte gondolataiból a felzaklató találkozást, és elhatározta, hogy munkához lát. Belevetette magát a fonott székbe, bámulni kezdte a Saddle-t, s csak úgy itta magába a
hegytető szépségét. Rozsdaszínű utak szelték át keresztül-kasul a hófödte csúcsot, Jean megcsodálta a fenséges fenyőket, amelyek büszkén meredtek a kék ég felé, s elképzelte, hogy milyen lehet közöttük járkálni. Képzeletének csapongását kopogtatás szakította félbe. Fölállt, átment a szobán. Kinyitotta az ajtót és meglepődve látta, hogy Don áll ott, mosolygós arccal. – Jó napot! – mondta a fiú vidáman. – Jöjjön be, Don – válaszolt a lány, és nagyon megörült a váratlan látogatónak, aki nem bámulta sötéten és felkavaróan, hanem egy jóbarát nyílt tekintetével nézett rá. – Gondoltam, beugrom és megnézem, hogy van. Rendben mentek a dolgok? – Igen. Rendben és nagyon izgalmasan – válaszolta Jean. –Sok minden történt ezen a délelőttön. – Örült volna, ha elmondhatja felzaklató találkozását Castillóval, de tudta, hogy az kettejük bizalmas magánügye, és nem tartozik senki másra. – Hogy megy a festés? – kérdezte a fiú, mintha csak olvasna a gondolataiban. – Rengeteget kell majd dolgozni – vont vállat a lány. –Kevesen vagyunk, és a tanár nagyon komolynak látszik. Figyelőre elképzelni sem tudom, hogy hogyan leszek képes megfelelni a szigorú követelményeknek. – Sokat hallottam Castillóról – válaszolta Don. – Már csak őmiatta is örülök, hogy szobrásznak készülök. Fat Harding, a mi mesterünk nagyon jó fej. Furcsa, fanyar humora van, és mindig közvetett formában fejti ki a bírálatát. Én csípem őt. Ne búsuljon, Jean, hogy kifogta ezt a Castillót, de azért azt ne hagyja, hogy levegye a lábáról. Én mindig itt leszek maga mellett, számíthat rám. Ketten együtt kifogjuk a szelet Castillo vitorlájából. Jean rájött, hogy Donban megbízható, megértő barátra talált, s a fiú szavai nagyon megnyugtatták. Kedves, pihentető ember, jó vele együtt lenni. Széles kézmozdulattal beinvitálta a fiút, és meghívta, hogy teázzon vele. – Sajnos nem lehet – hárította el a fiú a meghívást – mert órám lesz. De ide figyeljen! Mit szólna hozzá, ha holnap bemennénk Taosba vacsorázni? Nagyon szeretném megnézni a várost, és ehetnénk tortillát vagy valami más helyi ételt. Nagy kedvem volna hozzá. Na, mit szól hozzá? – Jaj, de jó, szívesen! – ujjongott fel Jean mosolyogva. Felvillanyozta az a lehetőség, hogy nem kell örökké Windoverben ücsörögnie, s kivel volna jobb mászkálni, mint Donnal? – Hurrá! – vágta rá Don, és széles mosoly ömlött el az arcán. – Akkor holnap este. Most pedig lazítson. Remélem, a többi előadás tetszeni fog magának. Én ma r alig várom, hogy vége legyen az előadásnak, elővehessem a jó öreg szerszámaimat és munkához láthassak. Meg kell ragadni az alkalmat. Jean kiengedte Dont. Ez után a néhány perces fecsegés után is lényegesen jobban érezte magát. Az órájára pillantott: negyedóra múlva kezdődik a beavatás az akvarell titkaiba. Felkapta a kabátkáját, és kiment a friss hegyi levegőre. Az akvarellórán is kevesen voltak. A tanár, Mary Ann Dombek kedves, oldott nőnek bizonyult, és már első szavaival szívmelengetően feledtette az előző óra feszült légkörét. – Először is mindenkitől kérem, hogy szólítson Mary Ann-nek. Azért vagyok itt, hogy megtanítsam magukat az akvarell fortélyaira. Maguk azonban – és ez a fontosabb – azért vannak itt, hogy rájöjjenek, mit akarnak kifejezni ezzel az eszközzel. Az akvarellkészítésnek természetesen számos technikai tudnivalója van, amelyeken szép lassan végigmegyünk. A lényeg azonban magukon áll vagy bukik. – Szeretném, ha ki-ki megmutatná nekem, hogy kicsoda, mit akar kifejezni. Ja igen! Egy dologról semmiképpen nem szabad megfeledkezni: ezt a mesterséget élvezni kell. Erőszakkal még senkit nem tettek művésszé. Mary Ann szemmel láthatóan nem támasztott olyan magas követelményeket és nem volt olyan rideg, mint Castillo, így aztán sem Jean, sem a többi növendék nem érezte magát csalódottnak, és attól sem félt, hogy nem fog tanulni semmit ettől a tanártól. Jean
csak egyetlen pillantást vetett Mary Ann egy készülő munkájára és tudta: a tanárnő mesteri módon bánik az akvarelltechnikával és tökéletességre törekszik. Megkönnyebbülve érezte, hogy ebben a csoportban kellemes, oldott a hangulat, nincsenek zavaró körülmények. Az óra hamar elszállt, mint egy perc, a növendékek festőállványt kaptak, és megbeszélték, hogy másnap elkezdik a munkát. Ebédidőben Jean már újonnan szerzett barátnőjével, Antóniával sétált el az önkiszolgáló étterembe. A sötét hajú, barna szemű lány, aki közvetlenül mellette ült az akvarellórán, Taosban lakott, ereiben pueblo indiánok vére csörgedezett, és olyan kedvesen, komolyan viselkedett, hogy egy szempillantás alatt megfogta Jean szívét. Antónia is vonzódott ehhez az aprócska, szőke, vidám lányhoz, aki ugyan szemmel láthatóan nem találta egyelőre a helyét, mégis áradt belőle a tehetség és a céltudatosság. A két lány leült a tágas étterem egyik ablakához. Az ablak a barna anyafölddel kockázott sík, zöld legelődarabokra tekintett. Olyan volt a látvány, mintha barna-zöld sakktábla terülne el a szemük előtt. Tonhalas szendvicset ettek zöldsalátával, s hozzá egy-egy nagy pohár jégbe hűtött teát ittak. – Taos mellett lakunk egy elég nagy házban, melyet apám ép/tett – kezdte történetét Antónia, – Taosban jártam iskolába, s már az elemiben rajzolni kezdtem. A rajzolás volt az egyetlen szenvedélyem, amelyet valóban szívből szerettem. Egy szép napon aztán betoppant a középiskolai rajzszakkörbe egy nő valami művészeti egylettől, megnézte a dolgainkat és meghívott, hogy vegyek részt egy indián népművészeti kiállításon. Valakinek innen Windoverből feltűnt a munkám a kiállításon, és – csettintett egyet az ujjával – itt vagyok. Őszintén szólva még most sem hiszem el. Jean elbűvölve hallgatta Antónia történetét, szinte szégyellte, hogy az ő élete milyen gondtalanul zajlott mostanáig. Charlottesville-ről kezdett mesélni Antóniának, s közben boldogan érezte, hogy lassan leomlanak a köztük levő falak, és mindkettőjük szívében kivirágzik a barátság. Ebéd után Jean az órájára nézett: éppen maradt még ideje hazaugrani és felvenni egy könnyebb blúzt, mielőtt az aznapi utolsó előadás megkezdődik. A ház felé vezető földúton bandukolva a délelőtti előadásokon járt az esze, és azon tűnődött, hogy milyen lesz a nap hátralévő része. Éppen rá akart térni a házhoz futó ösvényre, amikor a szeme sarkából meglátta, hogy valaki ugyancsak arra közeledik. Csak később ismerte fel: Louis Castillo tartott feléje. Felgyorsult a szívverése, és egy pillanatig úgy érezte, hogy azonnal elájul. Aztán minden erejét összeszedte, hanyag, nemtörődöm kifejezést parancsolt az arcára, és rásandított a közeledő alakra. A széles vállú férfi kicsit mereven és szertartásosan járt, akár egy büszke paripa. Csak úgy sugárzott belőle az életerő, s olyan méltóságteljes volt, mint az őt körülvevő magas fenyők. Fekete haja és kreol bőre harsányan elütött a rajta lévő halványkék pulóvertől, s amint közelebb ért, Jean szinte ijedten vette észre, hogy milyen szép, érzéki szája van. Szeretett volna mielőbb túlesni a találkozáson, ezért kinyögött egy bátortalan köszönést, mielőtt Castillo észrevette volna. A férfi gyorsan föltekintett, és Jean láthatta, hogy mennyire elmerült a gondolataiban, milyen messze járt lélekben. Castillo csak most ismerte fel Jeant. Arcán bágyadt mosoly suhant át és a szeme felragyogott. Kilépett oldalra, hogy elengedje maga mellett a leányt, s ahogy elhaladtak egymás mellett, Jean csak egy halk, motyogó köszönésfélét hallott. Jean egész testén ideges reszketés futott végig. Megnyújtotta lépteit, és szinte futott az ajtajáig. Mikor beért, rávetette magát az ágyra. Mit csinálok én? – gondolta. Teljesen elment az eszem? Egyetlen csóktól felborul a lelki nyugalmam? Elég ránéznem egy férfira, hogy elveszítsem a fejem? Hamar visszanyerte önuralmát, felállt, kivett a kis szekrényből egy bíborvörös vászonblúzt, lecserélte a reggeli pulóvert, és már ment is a következő előadásra.
Másnap reggel Jean úgy érezte, mintha ez az első nap egyszerűen elrepült volna. A délután könnyen, derűsen telt el, és Jean ismét ráeszmélt, hogy alighanem megfogta az isten lábát ezzel a Windoverrel. A művészettörténet-tanár jó humorú, hóbortos öregúr volt, dőltek belőle a viccek, úgyhogy a csoport a végén gurult a nevetéstől. Jean az előadás végére eltelt a művészettel. Estére már csak annyi ereje maradt, hogy összeüssön valami könnyű vacsorát, és rövid levelet írjon Robertnek, beszámoljon új élete néhány részletéről. Az új környezet, a sok új ember, a heves élmények teljesen elcsigázták, úgyhogy gyorsan elaludt. A pihentető, kellemes alvás után másnap úgy érezte, hogy valósággal újjászületett, égett a vágytól, és alig várta, hogy megkezdje a munkát. Belépett a műterembe, gyorsan felvázolta a papírra a hegyet, s hamarosan örömmel legeltethette szemét a nagyszabású formákon, s a hegy fenséges megjelenését pontosan sikerült visszaadni az egymást követő vázlatokban. Hát, gondolta magában, mikor végre belerogyott egy székbe, témát, azt biztosan nem lesz nehéz találni. Jean elégedett volt munkájával, és csodálkozva fedezte fel rajzában valami olyan érzelem megnyilvánulását, amilyet eddig még sohasem tapasztalt. Késő délután holtfáradtan ledőlt, hogy aludjon egyet. De amikor éppen kezdett elszenderedni, átsuhant agyán a gondolat, hogy amíg alszik, azalatt is változhat a táj képe. Felserkent és tovább dolgozott. Este Don hajszálpontosan érkezett. Minthogy Jean az egész napot munkájába merülve, egyedül töltötte, boldog volt, hogy találkozik valakivel, és ismét hálás volt a sorsnak, hogy a fiú olyan, amilyen. Egyszerű, nem bonyolítja agyon a dolgokat, és ami a legfontosabb: megértő. Jean gondosan kicsípte magát, fehér vászonblúzához bíborvörös kosztümkabátot és testhez simuló, fekete nadrágot vett fel, a fülébe pedig aranykarikát csippentett. Nemcsak csinos volt, hanem elegáns is. Don halkan füttyentett, mikor meglátta, és Jean tudta, hogy sikerült tetőtől talpig nőnek öltöznie. Don ócska tragacsa megfelelt a célnak: ha pöfögve is, de elvitte őket oda, ahova igyekeztek. – Mexikói kaját szeretnék enni – jelentette ki a fiú, amikor rátértek a Taosba vezető útra. – Mi mást ennénk? – mosolyodott el Jean teljes egyetértésben. Don megállt egy La Cocina nevű étterem előtt, és diadalmas arckifejezéssel Jeanre nézett. – Megérkeztünk – mondta. Kívülről a sárgásbarna épületek mind egyformának tűntek, belül azonban a La Cocina hatalmas csillárjai és spanyol stílusú boltívei ósdi, romantikus hangulatot árasztottak. Ahogy beléptek, egyszeriben könnyednek és vidámnak érezték magukat. Vacsora előtt Jean vakmerően igent mondott a méregerős tequila koktélra, így aztán koccintott Donnal a jövőjükre. – A művészetre – mondták egyszerre, és felhajtották az italt. – És a barátságra – tette hozzá Don, és Jean egyetértően emelte fel immár üres poharát. Az étel felséges volt, valósággal falták a fűszeres, göngyölt omlettet, a porhanyós húst, a pirítóst, a zsírban sült babot, befejezésül pedig egy sopaipilla nevű mézes süteményt. Vacsora után kószáltak egyet a városban, megcsodálták a sok kis ajándékboltot, melyek tömve voltak indián ékszerekkel és mexikói népművészeti tárgyakkal. Jean különösen egy nagy, hibátlan türkizkővel ékesített melltűt csodált meg. Don alig hallhatóan mormolta: – Egyszer majd megveszem magának. – Inkább egy szobrot szeretnék – nevetett föl a lány. – De azt nem tűzhetné ki a mellére – válaszolta Don.
– Az igaz, de a maga keze munkája volna, és megvalósulnának benne az álmai – mondta Jean, aki bátorítani akarta a láthatóan tehetséges Dont. Jean és Don nem szívesen hagyták abba a szép estét. Lassan mégiscsak visszadöcögtek a telepre. Fejük felett a tiszta égbolton csillagok miriádjai villogtak, valósággal megszédültek, amikor szemüket az ég felé emelték. A nap gyönyörű volt, az éjszaka káprázatos, – Nagyon köszönöm – rebegte Jean, mikor az ajtajához értek, – Remekül éreztem magam – válaszolta Don, és úgy határoztak, hogy ilyen estét gyakran fognak rendezni. Jean besuhant a házba, és úgy feküdt le, hogy villanyt se gyújtott. Mélyen aludt, de álma zaklatott volt. Robertet látta maga előtt, amint megbántott arccal, kérdő tekintettel közeledik feléje. A háttér sötétjében megbújt egy másik árny, de nem volt hajlandó előjönni a világosságra. Egy pillanatig csendben állt, majd lassan megfordult és elment. Ki lehet az a tudatmélyi, nyomasztó alak? Jean másnap olyan érzéssel ébredt, mint aki rossz fát tett a tűzre. Ismeretlen fenyegetések szorongatták, s valósággal kétségbeesett, mikor a műterem ajtaját kinyitva azt látta, hogy mindenki a helyén ül és dolgozik. Már megint elkésett! A növendékeknek mára már kellett hozniuk üres vásznat, hogy nyomban reggel festeni kezdhessenek. Szerencsére Jean előző nap kifeszítette a keretre a maga vásznát, így most gyorsan felteheti az állványra, és hozzáfoghat a munkához. Körülnézett a teremben és meglátta Castillót, amint egy magas férfival beszél, akit Jean korábban már látott az étteremben. Az első kép témája csendélet volt: egy szép porcé lanka n eső, néhány gyümölcs és egy hatalmas fenyőtoboz volt felhalmozva egy fekete bársonyra a terem közepén. Nem az igazi, sóhajtott fel Jean rosszkedvűen, de eltökélte, hogy összeszedi minden erejét, ráhangolja magát a feladatra, hogy a csendéletet jól visszaadja. Tulajdonképpen bármit festett, mindig sikerült belemerülnie a munkába. Talált egy üres állványt, teltette rá a vásznat, és kezdte felrakni az alapozást. Úgy döntött, hogy a csendélet darabjait egészen előre hozza, a távlatot és a mélységet pedig a műterem hátsó fala adja majd. Jean ügyesen, könnyen dolgozott, először felvitte a vászonra az első áttetsző, elmosódott réteget, majd szép lassan felkerültek rá a színek. Kezdett életre kelni a festmény, és Jean teljesen belefeledkezett a képébe. Időnként feltekintett és látta, hogy Castillo mohón körbejár a teremben, s alig várja, hogy meglássa, mit tudnak a tanítványai, akikkel most egy fél évig együtt fog dolgozni. Jean egyszer csak letette az ecsetel, és figyelni kezdte a férfit, aki éppen egy Donna nevű lánynak, a csoport egyetlen igazi szépségének a képét bírálta. Jean figyelmét nem kerülte el az a kacér mosoly, mellyel Donna Castillo megjegyzéseire válaszolt, és még a terem túlfeléről is látni lehetett, mennyire tetszik a férfinak a csinos, vonzó nő. Jean végre össze tudta szedni magát, és eltökélten csak a képre figyelt. Mindent kivert a fejéből azon a ragyogó mélylilán kívül, amellyel a hátteret akarta kikeverni. Az idő elrepült, s Jean arra eszmélt, hogy a foglalkozásnak csaknem vége, de Castillo őhozzá még egy szót sem szólt. Megpróbált erőt venni magán, elnyomta sértődöttségét. Úgy érezte, bele kell törődnie, hogy a férfi a kezdeti bonyodalmak miatt egyszerűen kiközösítette őt a csoportból. Aztán egyszer csak ott állt mellette, s ő újra megérezte a férfierő ellenállhatatlan sugárzását, amely már akkor is hatalmába ejtette, amikor először látta Castillót. A férfi rá sem nézett a munkájára. Mintha magát Jeant tekintette volna festői témának, gondosan tanulmányozta arcvonásait, dús, vöröses haját, fülcimpája kanyarulatát. Mikor azonban tekintetük találkozott, gyorsan elfordította a fejét, és gondosan belemerült a vázlat tanulmányozásába. Sokáig egy szót sem szólt. Aztán enyhe mosoly jelent meg szája szögletében.
– Érdekes elképzelés – mondta lassan, és a lány helyére lépett, hogy az ő szögéből lássa a témát, – Szereti az akrilt? – kérdezte enyhe rosszallással. – Nem is tudom – válaszolta Jean tétován. – Még sohasem használtam. Most akartam kipróbálni. – Az olajfestékben ezerszer több a lehetőség – mondta Castillo kurtán, és tovább tanulmányozta a lány munkáját. – Hol tanult? – kérdezte. – Charlottesville-ben – válaszolta Jean. – Ben Spinánál? – kérdezte, s a lány nyomban tudta, hogy miből jött rá. Ben Spina volt a főiskolán a második tanára. Ő ismerte fel a lány eredetiségét, tehetségét és ő vette a szárnyai alá. Jeannek hirtelen eszébe jutottak a hosszú órák, amelyeket egy-egy foglalkozás után együtt töltöttek. Amit tudott, azt mind Ben Spinától tanulta, aki, ha kellett, modellt is állt neki. Tőle hallott először a művészélet buktatóiról, arról, hogy ha valaki a művészet rabigáját magára veszi, sok olyan kényelemről le kell mondania, amelyet mások elengedhetetlennek tartanak. – Megláttam Ben Spina hatását a munkáján – jegyezte meg Castillo. – Sebaj, rosszabbul is csinálhatta volna. Jean észrevette, hogy amíg Castillo az ő képét elemezte, a többi növendék összepakolt és kiment a teremből. Castillo semmi jelét nem adta, hogy menni készülne. – Hány éves? – kérdezte a férfi fölvont szemöldökkel. – Huszonhárom – válaszolta a lány, s azt kívánta, bár ne volna olyan pokoli zavarban. Hová lett a régi magabiztossága és függetlensége? Az egész beszélgetés alatt szorongva lélegzett, s mindig összerezzent, ahányszor Castillo hozzáért a karjához, amint a festménye fölé hajolt. Magában átkozta a forró vérét. Castillo a tanárom, mondogatta magában eszelősen, és nem férfi. Végül Castillo a lány felé fordult és tekintetük találkozott. A sötét szempár belenézett a bizonytalanság szelíd, azúrkék tavába. Egy pillanatra derű futott át hűvös, fürkésző arckifejezésén, és Jeannek úgy tűnt, mintha melegség és humor villanna fel benne.. Castillo Jean vállára tette a tenyerét, és hüvelykujjával letörölt egy kis festékfoltot a hamvas leányarcról. – Jó – mondta végül. – Igen, jó. Jean boldogan elmosolyodott. Hogy mit gondol Castillo a munkájáról és róla magáról, hirtelen sokkal többet jelentett, mint bármely más tanáráé, Ben Spinát is beleértve. Az ajkáról felszökő megkönnyebbült sóhaj úgy megreszkettette a terem csendjét, mint valami heves széllökés, mert a terem kiürült már, és csak ketten voltak benne, a fekete hajú férfi és a karcsú kis nő. A férfi azonban nem mozdult, csak állt a lány mellett. Elhúzta a hüvelykujját a lány arca előtt, fürkészően vizsgálgatta ívelt arccsontjának klasszikus vonalát, és teljesen elmerült a finom arc szépségének tanulmányozásában. Végül elfordult, még egyszer rápillantott a vászonra, és halkan így szólt: – Meglátja, jól kijövünk majd egymással – és megindult az ajtó felé. Jean figyelte a távolodó férfi mozdulatait, tekintete ellágyultan simogatta széles hátát, és hirtelen úgy érezte: kezdi megszeretni. A férfi megfordult és felragyogó arccal rámosolygott a lányra, egy pillanatig elmerülten nézte, majd Jean meglepetésére megjegyezte: – És mostantól, legyen szíves, szólítson Louis-nak – azzal kiment. 3. Ezen az estén, vacsora után megszólalt a telefon: Robert jelentkezett. Azt mondta, csak
azért telefonált, hogy kifejezze, mennyire hiányzik neki Jean. Szavaiból kiérződött, hogy nem tud beletörődni a lány döntésébe. – Milyenek a kollégái? – kérdezte Robert. – Hát – mondta Jean lassan – már szereztem két jó barátot, és felfigyeltem néhány érdekesebb emberre. – Ugye nem csal meg? – a fiú hangja megremegett. Jeant meglepte Robert kérdése. Persze, persze… Robert még mindig úgy gondolja, hogy összetartoznak, és most aggódik, hogy Jean megismerkedik valaki mással. De azt azért mégse várhatja el, hogy otthon üljön és egye magát, különösen ha ilyen távol vannak egymástól. Egy pillanatig Louisra gondok. Istenem, mi lenne, ha Robert tudomást szerezne róla! Nagyot nyelt és így szólt: – Higgye el, itt nincs idő szívügyekre. Eddig három foglalkozáson voltam, és ezen a héten hátravan néhány. Kedves Robert, ne gyötörje magát a szerelmi életem miatt. Nincs oka aggodalomra. Robert értelmes fiú volt, elfogadta a választ, és nem nyaggatta tovább Jeant. Amikor a lány letette a telefonkagylót, úgy érezte, a fiú valójában arra gyanakszik, hogy megjelent valaki az életében. Kissé bosszúsan vállat vont, aztán nem törődött vele többet. A telefonhívás után Jean visszament a műtermébe, és folytatta az aznap készített vázlatok tanulmányozását. Átöltözött, belebújt a lila indiánruhájába, és úgy tervezte, hogy olvas, amíg elálmosodik. Ehelyett azonban belemélyedt a munkájába. Mikor nagy sokára az órájára pillantott, meglepődve látta, hogy már két órája dolgozik. Jaj, nyögött fel halkan, amikor hátrább lépett az állványtól, ez a ruhám is festékes lett! Mert a kezét persze most is a szoknyájába törölte. Minden ruhája magán viselte már a művész keze nyomát. Jean mindig elfelejtett átöltözni, araikor dolgozott. Gondolatai elkalandoztak, csak festett, festett, és egészen megfeledkezett róla, hogy milyen ruha van rajta. E miatt a szokása miatt Robert állandóan ugratta. Ha elvitte valahová, indulás előtt Robert végignézte az arcát, a ruháját, és megpróbálta eltávolítani róla a festékfoltokat. – Még jó, hogy nem vagyok érzékeny a terpentinre – mondta egyszer Robert, és most Jeannek eszébe jutottak ezek a szavak. Elérzékenyülten nevetni kezdett, aztán eloltotta a lámpát és megpróbált aludni. Még alig hajnalodott, amikor felébredt. Ahogy a nap felkúszott a hegyek fölé, úgy tetszett: ez lesz az eddigi legszebb nap, hiszen még egyetlen kis bárányfelhő sem fodrozódott a kék égen. Jean kiugrott az ágyból, s nyomban nekilátott, hogy megfesse élete első hajnali hegycsúcsát. Beleborzongott, amikor látta, hogy a ház előtt a fán egy sereg szarka gyülekezik. Úgy érezte, ilyen szép reggele még soha életében nem volt. Reggeli után egy kicsit henyélt, úgy gondolta, hogy a délelőtti munka előtt jót tenne egy séta. Odakinn nem látott egy teremtett lelket sem, és egy pillanatig kis bűntudatot érzett, hogy csak úgy kőszál. Amint elment a központi épület előtt, eszébe jutott, hogy mit mondott Louis a munkájáról, és jóleső melegség öntötte el. Úgy látta, hogy az ösvény az épület után véget ér, ő azonban tovább ment, amíg elérte azt a facsoportot, amely körbevette a telepet. Bár világosan kivehető ösvény valóban nem vezetett tovább, kicsit távolabb, az erdő szélén a fű és a kisebb bokrok enyhén le voltak taposva, ami arra utalt, hogy arrafelé járni szoktak. Erőt vett rajta a kíváncsiság, félretolta az utat elálló ágakat, melyek akadályozták a továbbjutását, és egy keskeny földúton találta magát, mely befelé vezetett az erdőbe. Jean úgy érezte, mintha egy láthatatlan kéz vezetné, s lassan, óvatosan megindult befelé az úton. Közben jobbra-balra nézett, megpróbálta felismerni a pompázatos, buja növényeket, de hamar rá kellett jönnie, hogy Új Mexikó teljesen más világ. A fenyőfát és persze a nyárfát felismerte, az aljnövényzet azonban teljesen idegen volt. Jean igyekezett megjegyezni a titokzatos növényzetet, hogy majd utánanézzen valami szakkönyvben.
Továbbment és felfigyelt rá, hogy az út egyre szélesedik, egyre egyenesebb lesz. Erre már kocsival is rá lehetne hajtani – gondolta. Meg sem lepődött, amikor a fák között egy ház körvonalait pillantotta meg. Ment előre, és alaposan szemügyre vette az egyre jobban kibontakozó épületet. Mint a legtöbb ház Taosban, ez is agyagból épült. A kétszintes, nagy épület olyan volt, akárha alaktalan emlékműóriás magasodna az erdő közepén. Úgy tűnt, mintha nem akarna véget érni: s Jean még csak meg sem próbálta kitalálni, vajon hány agyagtömböt emeltek itt egymásra. A ház környékét gondos kezek rendezett, mégis természetes kertté varázsolták. Jean nem akart közel menni, nehogy észrevegyék, ezért kezdte körbejárni a házat, s megpróbált eljutni a ház túlsó végén húzódó, erdő szegélyezte kerthez. Amint körbejárt, elment egy nagy ablak mellett, melyen át világos szobába lehetett bepillantani. Jean megállt a fák között, ahonnan elég jól látszott a szoba, s amit látott, nyomban elbűvölte. A csaknem üres szoba közepén gyönyörű nőt pillantott meg, aki félig ült, félig feküdt egy ódon kereveten. Mély bíborvörös bársonyruha volt rajta. Jeant megdöbbentette a nő szépsége. Fehér bőre hibátlan, hosszú combja ingerlően formás. Úgy festett, akár egy odaliszk. A gazdagon redőzött ruha lazán hullott alá, s a nő karcsú derekát, gömbölyű mellét még onnan is látni lehetett, ahol Jean állt. Ki lehet ez? –gondolta Jean, miközben a festői jelenetet csodálta. A nő valahogy ismerősnek tetszett, de képtelen volt rá visszaemlékezni, hol is láthatta. Halk kutyaugatás ütötte meg a fülét, és nyomban megfeledkezett a nőről. Gyorsan megfordult, és egy kedves, aranyos szőrű vizslát látott boldog csaholással közeledni. Tudta, hogy felfedezték. Csak azért fohászkodott, hogy bárki lakik is itt, ne tartsa őt rosszindulatú betolakodónak. Hirtelen kiverte a hideg, mert felcsendült a gazda hangja, amint visszaparancsolta a kutyát; ismerős volt a hang, nagyon is ismerős, olyasvalakié, akit a legkevésbé sem akart volna megbántani. Jaj, ne, tört fel belőle egy kétségbeesett nyöszörgés, már megint micsoda helyzetbe kerültem! Sohasem fogja elhinni nekem, hogy most is véletlenül sértettem meg a magánéletét. Megpróbálta fegyelmezni magát, hogy ne sikítson, amint Louis feléje közeledett. – Nocsak, nocsak! Kedves meglepetés! – mondta Louis epésen. – A legváratlanabb helyeken lehet magával találkozni. Megmondaná, Howard kisasszony, mit keres itt? Maga azzal tölti a szabad idejét, hogy beles más emberek ablakán? – Kérem… szörnyű félreértés történt – válaszolta Jean, és megpróbált olyan határozott hangon beszélni, amennyire csak tellett tőle. – Nézze, én tudom – folytatta a férfi –, hogy létezik olyasmi, amit egészséges kíváncsiságnak hívnak. De úgy látszik, magánál az mindig tolakodásba csap át. Az embernek, ha nem tudná, joga van másoktól különvonulni és megvalósítani igényét a zavartalan magányra. Úgy látszik, ezt maga nemigen tartja tiszteletben. Jean lesújtottan állt, hallgatta a férfit, úgy gondolta, jobb, ha most egyszerre kifújja a mérgét. Nem szakítja félbe. Majd aztán próbál magyarázkodni. Végül úgy látszott, hogy a férfi heves kirohanása a végéhez közeledik. Ekkor Jean nagy levegőt vett, és nekilátott, hogy megmagyarázza, hogy került hívatlanul a férfi magánterületére. – Egyszerűen sétálni indultam – mondta nyugodt hangon – és az út idevezetett. Higgye el, fogalmam sem volt róla, hogy magántulajdonra, sőt a maga területére tévedtem. Az ablakán pedig nem szándékosan néztem be – ez nem volt egészen igaz. – Azért akartam körüljárni a házat, hogy lássam, folytatódik-e az ösvény. Nincs joga azzal vádolni, hogy betolakodtam a magánéletébe. Higgye el, engem nem érdekel a…
Jean felnézett és látta, hogy Louis hirtelen dühe, ahogy jött, úgy el is párolgott. Elmélyülten nézte a lányt, figyelte, ahogy beszél, mintha az arcát tanulmányozná ahelyett, hogy a szavaira figyel. – Jól van, jól van – szakította félbe bágyadt mosollyal. – Már nem haragszom. És ha már itt van, jöjjön be. – Az isten szerelmére, hagyjon békén! Én csakugyan nem akartam rátörni a maga… – sikította Jean, akit a férfi atyáskodó magatartása végül kihozott a sodrából. Mielőtt azonban folytathatta volna, Louis karon fogta, és a bejárati ajtó felé tolta. A lány lopva hátrapillantott a kutyára; az barátságosan csóválta farkát, boldogan lihegett. Befelé menet Jean nagyot sóhajtott és azt gondolta: bárcsak a gazdád is ilyen vendégszerető volna. A ház kívülről is vonzó volt, a hallba belépve azonban – amelyből több szoba nyílt – még annál is különbnek bizonyult. A vályogfalat itt a fehér és a halvány lazacrózsaszín különleges árnyalatára festették, a helyiségben jóformán nem volt bútor, és olyan ünnepélyesen festett, akár egy szentély. Innen a nappali szobába kerültek, amely kényelmesen volt berendezve, hatalmas, kényelmes fotelekkel szanaszét. A sarokban agyagból tapasztott kandalló állt, és a szobában finom cigarettafüst szállt, nosztalgikus és kellemes hangulatot árasztva. Jean megcsodálta a falak görbületét, és megfigyelte, hogy ebben a házban nincsenek éles szögletek. A szobák olyanok voltak, akárha kézzel formálták volna őket. A fal és a mennyezet kecses ívekben olvadt egybe, és ez a forma tökéletesen beleilleszkedett a külső természetbe, amelyből kihasították. Louis némán figyelte a lányt, aki valósággal itta magába a szoba szépségét. Aztán egy boltíves átjárón keresztül nagy, fehér terembe jutottak, amelyet Jean felismert: az a helyiség volt, amelyet az ablakon keresztül látott. Louis műtermében álltak. A lány tekintete körbesiklott a festőállványtól és a vászontól eltekintve teljesen üres szobán, és végül megállapodott a non, aki Louis modellje volt. – Édesem, most egy kis szünetet tartunk, jó? – szólalt meg Louis, aki szemmel láthatóan igen bizalmas viszonyban volt modelljével. A nő lassan felállt, gondosan összehúzta magán a bíborszínű ruhát, és megkötötte az övet. Lassan odasétált Louis-hoz és Jeanhez, mintha szép testének minden porcikáját meg akarná nekik mutatni. – Ismerkedjenek meg egymással. Jean Howard… Enid Langley. Jean kinyújtotta kezét, és valami üdvözlést mormolt. Enid azonban nem vett tudomást Jean mozdulatáról, csak kurtán biccentett. – Jean az egyik új növendékem. Már elkezdtünk dolgozni. Amit eddig láttam, annak alapján állítom, hogy még sokra viheti. Persze csak ha keményen dolgozik, és nem kószálással tölti az idejét. Jeant zavarta és bosszantotta a vele szemben álló szép nő leereszkedő viselkedése. Nem válaszolt Louis megjegyzésére, nem akarta megvitatni tehetsége és szorgalma kérdését ez előtt az idegen nő előtt. Inkább körbenézett a műteremben, és megcsodálta szakszerű elrendezését. A mennyezetvilágítás jóvoltából aranyló fénysugarak árasztották el Louis vásznát, melyet Jean szinte onnan is láthatott, ahol éppen állt. A tetővilágítást a hosszú ablaksoron beszűrődő fény egészítette ki, és az egész helyiséget puha, sárga ragyogás töltötte el. Mivel a falakon semmi sem volt, Jean arra gondolt, hogy Louis a kész munkáit bizonyára valahol máshol tárolja és akasztja ki. Micsoda fényűzés! – gondolta, hogy nem kell a régi képeit bámulnia, miközben az újon dolgozik. Miközben Jean csendesen szemlélődött, Enid tetőtől talpig végigmérte, aztán csípősen megjegyezte: – Mi a fene? Újabban gyerekeket is felvesznek Windoverbe?
– Azelőtt is felvettek – kelt Louis nyomban Jean védelmére. – Legfeljebb nem ennyire kicsiket – tette még hozzá és a lányra kacsintott. – igyunk valamit, ha úgyis szünetet tartunk. Enid drágára, mit kér? – Tudja Louis, milyen pokolian megvisel minden ülés – nyafogta Enid kényeskedve. – Hiába van még korán, én egy kis sherryt kérek. – És maga, Jean? – kérdezte Louis a lányra tekintve. – Teát kérnék, ha lehet – mondta Jean és hozzátette – de csak ha van a háznál. – Talán lesz – villant át Louis arcán a nevetés, és kiment egy ajtón, amely feltehetően a konyhába vezetett. Jean kényelmetlenül érezte magát; a férfi kiment a szobából, s ő egy percre sem kívánt egyedül maradni Eniddel. Fel-alá járkált, s azon tépelődött, hogy vajon merészelhet-e egy pillantást vetni a képre, amelyen Louis dolgozik. Enid visszament a pamlaghoz, és mesterkélt testhelyzetben letelepedett. – El sem hinné, milyen fárasztó modellt ülni – nyafogta, inkább csak megszokásból. – De, elhiszem – Jean egy pillanatig habozott, majd folytatta. – Egy jó modell, aki órák hosszat képes mozdulatlanul és csendben ülni, ritka kincs a művésznek. –Észrevette, hogy Enid behunyta a szemét és hátrahajtotta a fejét, mégis úgy döntött, hogy tovább beszél. – Ön Taosban él? – kérdezte, mert hirtelen fúrni kezdte oldalát a kíváncsiság, hogy ki ez a nő és mi köze Louishoz. – Nem, kedvesem – válaszolt Enid unottan. – Ezek szerint régebbről ismeri Mr. Castillót – kíváncsiskodott Jean vakmerően. – Igen. Louis és én igen szoros kapcsolatban vagyunk – mondta Enid vontatottan. Láthatóan szívesen gondolt a szoros kapcsolatukra, s erősen kifestett ajka lassú, érzéki mosolyra húzódott. Ebben a pillanatban belépett a szobába Louis, és Jean megkönnyebbülten sóhajtott föl. A férfi kezében tálca volt, tele poharakkal: sherry Enidnek, tea Jeannek, pezsgő ásványvíz citromkarikával önmagának, kis tálkában dió, lapos üvegtálon felszeletelt datolyás sütemény. Micsoda házigazda! – gondolta Jean és előrelépett, hogy segítsen. – Legyen szíves, húzza ide azt a kis asztalt a sarokból – fordult hozzá a férfi – és tegye Enid elé. – Jean megtette, de kissé kelletlenül, mert arra gondolt, hogy itt ő a vendég és nem Enid. Louis széket hozott magának és Jeannek. Nesztelenül, gyorsan ügyködött, aztán leült és széles kézmozdulattal kínálta a többieket” Enid szemlátomást felhúzta az orrát. Bizonyára sértette, hogy egy gyereknek látszó, jelentéktelen főiskolás lány csak úgy a nyakára ülhet. Majd bolond lesz őrá pazarolni az energiáit! Összegömbölyödött, mint egy lusta macska, és hosszú, forró pillantást vetett Louisra. Jean viszont jól érezte magát. Egyre jobban tisztelni kezdte Louis rokonszenves életmódját. Gondosan kerülve a kíváncsiskodó hangot, melyre a férfi láthatóan érzékeny volt, így szólt. – Csodálatos a műterme, Louis. Mondja, van rá lehetősége, hogy kedve szerint dolgozzon a tanítás mellett? – Szakítok rá időt – válaszolta Louis, aki láthatóan nagyon szívesen beszélt önmagáról. – Azt kell mondanom, hogy talán azért jutottam idáig a művészetemmel, mert szigorúan bántam az időmmel. Már egészen fiatalon elhatároztam, hogy soha semmi sem lesz fontosabb. Sem állás, sem pénz, sem… – és lopva Enidre pillantott. – Értem – válaszolta Jean, akit azonnal megsebzett a férfi célzása Eniddel való összetartozására. – És ki terjeszti a műveit? Van műkereskedője? – kérdezősködött tovább, mert szeretett volna minél többet megtudni. – A keleti és a nyugati parton is van műkereskedőm – válaszolta Louis. – És rengeteg galériában állítok ki máshol is. Amikor azonban leülök a műtermemben festeni, eszembe
sem jutnak a műkereskedők és a galériák. Tudja, egy művésznek először is sok évig tanulnia kell, hibátlanul el kell sajátítania a mesterség minden fortélyát, az önkifejezés legapróbb lehetőségeit, és csak aztán gondolhat kiállításra vagy üzleti sikerre. – Teljesen egyetértek magával – jelentette ki Jean, bár tudta, hogy egy magafajta zöldfülűtől elég nagy merészség ilyen megjegyzést tenni. Kezdett kihűlni a teája, lassan iható lett, Jean lassan szürcsölgette, élvezte a finom jázminaromát. Amikor fölnézett, ismét elkapta Louis figyelő tekintetét. Kicsit kényelmetlenül változtatott testtartásán a székben. – Használatba vette a műtermét? – kérdezte a férfi. – Igen – válaszolta Jean. – Ezek a hegyek valósággal rabul ejtettek. – Jól választott – bólintott Louis. – Értelmetlen dolog volna megtiltani a művésznek, hogy azzal foglalkozzon, ami az orra előtt van. – Kezdett türelmetlennek látszani, egy hajtásra kiitta a maradék ásványvizét. – Elrakom az edényeket – mondta és rápakolt a tálcára, aztán felállt és kiment a szobából. Jean kínosnak találta, hogy ott maradjon ülve, ezért ő is felállt és elkezdett körbesétálni. A festőállvány közelében nem tudott ellenállni a kísértésnek, és gyors pillantást vetett a képre, melyen Louis dolgozott. Törvényszerűen észre kellett vennie a terem közepén álló festményt, ahogy a sivatagi teve is törvényszerűen ráveti magát az oázis vizére. Végül ott állt a kép előtt, és egyszeriben eltelt csodálattal. A kép természetesen Enidet ábrázolta, és csaknem késznek látszott. Szépen megkomponált, gazdag színvilágú festmény volt, s a nőalak úgy bontakozott ki a szoba fehér hátteréből, mintha egyenesen a néző lelkét kémlelné. Hát persze… ez a kép nem azt a nőt ábrázolta, akivel Jean éppen most ismerkedett meg, hanem egy elképzelt személyt, akit Louis alkotott meg magának. – Ez volt a harmadik dobása, Howard kisasszony. Vajon mire számíthatok még? – kérdezte Louis maró gúnnyal. – Jaj, Istenem! – suttogta Jean. Ezúttal csakugyan nagyon neveletlen volt, amikor mohón bámulni kezdte a képet, mielőtt a férfitól engedélyt kapott volna rá. Szégyellte magát, mert valóban kellemetlenül viselkedett, és Louis joggal megharagudhatott volna rá. Tisztában volt vele, hogy puszta mentegetődzéssel nem tehet jóvá semmit. Jean azt olvasta le Louis arckifejezéséből, hogy nagyon lehangolta vendége modortalansága, s még inkább a művészi munka iránti érzéketlensége. – Nem tudtam ellenállni a… – kezdte, de nem folytathatta. – Az az érzésem, hogy mire véget ér megtisztelő látogatása, végignézi minden megkezdett képemet, feltúrja minden fiókomat és kikutatja minden titkomat – csattant fel Louis. Jean lesújtottan állt, nem talált szavakat. – Na – emelte fel a férfi a hangját –, én feladom. – Idegesen fölemelte kezét és föl-alá kezdett járkálni a szobában, majd a kandalló előtt, háttal Jeannak megállt. Hirtelen elhallgatott, és súlyos némaságba burkolózott. Jeannak megfájdult a szíve ettől a hallgatástól. Bár tudná ez a fekete férfi, hogy ő mit érez… Mikor Louis végre megfordult, Jean azonnal látta, hogy a haragja, mint rendesen, elpárolgott. Úgy tűnt, valami elhatározásra jutott, mert száraz, üzleties hangon szólalt meg. – Amint tudja, Howard kisasszony… illetve Jean, jelenleg a tavaszi New York-i tárlatomra készülök, és rengeteg teendőm van. Egy csomó képet nem fejeztem még be, még többet be kell keretezni, de azon kívül is rengeteg munka van még, amelyet el kell végezni tavaszig. Már régóta keresek asszisztenst, aki kifeszítené nekem a vásznakat, tisztán tartaná az ecseteket, rendet csinálna a műtermemben, meg efféléket. Úgy látom, magának van tehetsége ahhoz, amit csinál, s mivel kíváncsiságától hajtva amúgy is folyton itt lábatlankodik, úgy döntöttem, hogy magát fogom alkalmazni.
Jean először kissé meghökkent. Louis agyában láthatóan fel sem merült, hogy ne vállalná el a megbízatást. Pedig az ilyesmi nem szerepel a főiskola tananyagában, és neki is megvan a maga munkája. Ugyanakkor azonban eltöltötte a boldogság, mikor arra gondolt, hogy mennyit tanulhat abból, ha egy avatott művésznek segíthet a tárlata előkészítésében. S jóllehet megpróbálta szigorúan szakmai szempontból nézni a helyzetet, azt is be kellett vallania: dalol a szíve arra a gondolatra, hogy Louis közelében lehet. – Köszönöm és örömmel vállalom – mondta Jean mosolyogva. – És megígérem, hogy megpróbálom nem beleütni az orromat a dolgaiba, ha itt vagyok. Akár hiszi, akár nem, én valójában nem vagyok kíváncsi természet – jelentette még ki méltósága maradékával. – Altkor megegyeztünk – mondta Louis, és odalépett a lányhoz. Megfogta az állát, nyugodt mozdulattal lehajolt és arcon csókolta. – Megőrült, Louis! Mi szükség van erre? – csattant fel egy gúnyos hang a szoba másik végében. – Azt hiszi, az asszisztens alkalmazása olyan, mint az eljegyzés? – folytatta Enid. akit szemmel láthatóan bosszantott a jelenet. – Most pedig kikísérem – mondta Louis Jeannak, sokkal hűvösebben, noha Enidnek egyetlen szót sem válaszolt. – Köszönöm a teát – szólt a lány, és nem tudta megállni: hálásan a férfira mosolygott. – Örülök, hogy itt járt – mormolta a férfi, s ő is a lányra mosolygott, mintegy megpecsételve az egyezséget. Jean kilépett a házból, keresztülment az erdőn, és amint hazaért, lázasan munkához látott. Mostantól fogva helyt kell állnia az új megbízatásban, és a saját munkáját sem szabad elhanyagolnia. Elég keservesen haladt, csak akkor sóhajtott fel megkönnyebbülten, amikor a harmadik vázlaton megjelent valami egyensúly az érzelmi viharzás és a nyugalom állapota között. Úgy látszik, lassan sikerül visszaadnia a szeme elé táruló látványt. Mire a rajz elkészült, Jean szívét béke töltötte el, és végül elégedett volt az aznapi munkájával. Később, amikor egy csésze tea mellett visszagondolt a napra, kellemetlen érzés lopakodott a szívébe a reggel és Louis viselkedése emlékére. Megpróbálta felidézni a férfi könnyed csókját, és hirtelen heves vágy fogta el. Aztán eszébe jutott Enid, és kedves, jóindulatú arca torz fintorba fordult. Jean előtt egy percig sem volt kétséges a nő és Louis kapcsolatának mélysége, és most rá kellett jönnie, hogy valójában féltékeny arra a nyafka szőke dögre, aki szemlátomást jogot formált a férfira. Odalépett a tükörhöz, és tanulmányozni kezdte az arcát. Annak a bonyolult kifinomultságnak kereste legalább halvány jelét, amely Enid egész lényét áthatotta. Alapos vizsgálódás után gyorsan elfordult. Ösztöne azt súgta, nem számít, mi történt. Egy olyan nő, mint Enid, nem való Louishoz, és ott, abban a szent pillanatban, háttal a tükörnek, döntő elhatározásra jutott: Jean Howard beszáll a szorítóba, hogy megszerezze magának Louis Castillót. 4. Másnap reggel Jean korán kelt. Úgy tervezte, hogy először elmegy Louishoz, aztán néhány órát dolgozik. Nagy gonddal öltözött, s ócska festőköpenye helyett sötétzöld kordbársony szoknyát és égszínkék blúzt vett föl, amely fölött úgy ragyogott a szeme, akár egy drágakő. A szűk szoknya szorosan tapadt testéhez, és Jean tudta, hogy minden férfi megfordulna utána. Amikor kilépett a házból és bezárta maga mögött az ajtót, elfogta az idegesség; rendszerint ez történt vele, ha közeledett a találkozása Louis Castillóval.
Keresztülhaladt az erdőn a férfi háza felé. Útközben elfogta a kíváncsiság, hogy mi mindent lát maga körül. Megállt, és kémlelni kezdte az erdőt. A távolban fiatal őzsuta rágcsálta a füvet; nem vette észre, hogy figyelik. Mikor megérkezett Louis házába, tele volt lelkesedéssel, élénk vidámsággal, s újra megállapította, hogy Taos nagyszerű hatással van rá. Louis nyitott ajtót, és Jean úgy látta, még mindig álmos. A kezében mélykék kávéscsészét tartott, s még egy jó nagyot kortyolt belőle, mielőtt oldalt lépett és beengedte a lányt. – Remek! Végre olyankor jött, amikor szükségem van magára – mondta Louis. Majd megkérdezte: – Kér kávét? Jean aznap reggel már ivott kávét, de azt gondolta, nem árt, ha még egyet iszik, mielőtt munkához lát. Követte Louist – aki a legelnyűttebb munkaruhájában volt – a kanárisárgára festett konyhába. A helyiséget hosszú bárpultféleség szelte keresztbe, Jean széket húzott ki alóla és leült. Louis hozott neki egy bögre illatos kávét, és megkérdezte, nem éhes-e. – Köszönöm, már ettem – válaszolta a lány, és arra gondolt, hogy a férfi ilyenkor reggel egyenesen kisfiúsnak látszik. – Hát akkor elmondom a mai teendőit. Összeírtam, milyen vásznakra van szükségem, és szeretném, ha kifeszítené őket. Tudja, hogy kell keretet készíteni? – Persze hogy tudom – válaszolta Jean. – A saját kereteimet is mindig én készítem. Ezerszer jobb, mint amit az üzletben kapni. Amellett szeretem is csinálni. – Keresztléccel szokta csinálni? – Azzal – válaszolt a lány. – Az egyméteres vagy annál hosszabb lécdarabokra mindig kettős keresztlécet teszek. A sarkokat fém háromszögekkel erősítem meg. Valaki egyszer azt mondta, hogy ha vége lesz a világnak és egyetlen dolog fog megmaradni, akkor az az a keret lesz, amelyet én csináltam – nevetett föl Jean halkan. – Maga olyan, mint egy megvalósult álom – mondta Louis, azzal fölállt és bögréjét a mosogatóba tette. Keresztülment a házon. A lány, nagy vidáman, a sarkában volt, s végül az előző nap látott műterem melletti helyiségben állapodott meg, amelyet szemlátomást a vásznak ki feszítésére és előkészítésére használt. A szoba sarkában masszív munkapad volt, azon lehetett összeszegelni a kereteket mögötte a falon ott lógott minden elképzelhető szerszám. Micsoda remek munkahely, gondolta Jean, és alig várta, hogy nekiláthasson. – Tessék a lista, hogy milyen méretű keretekre van szükségem – mondta Louis. – Gondolom, jobb lenne, ha először leszabná és összeállítaná az első két keretet, és csak aztán látna neki a többinek. Hamarosan befejezem ezt a mostani képet és elkezdem a következőt. – Ahogy akarja – nézett fel Jean Louis-ra, aki közvetlenül mellette állt, szikár teste csaknem súrolta az övét, olyan kevés volt a hely a kis szobában. – Ha szüksége van valamire, szóljon át, a szomszéd szobában leszek – szólt vissza a férfi elmentében. Láthatóan már az aznapi tervei foglalkoztatták. Jean leült a munkapad melletti kis asztalhoz, és papíron ceruzával megrajzolta a keretek vázlatát. A tapasztalat arra tanította, hogy mindig akkor végez gyors munkát, ha előbb tervet készít, mert így a léceket egyszerre szabhatja ki, mintegy futószalagszerűen. Mikor megbizonyosodott a kívánt méretekről, munkához látott, és hamarosan egészen belefeledkezett abba, amit csinált. Erősen figyelnie kellett, hogy a hosszú léceket pontosan méretre vágja, a sarkokat pontos négyszögben szögelje össze. Jóllehet csaknem olyan hosszú lécekkel dolgozott, mint ő maga, könnyedén, gyorsan haladt, hiszen a keze ráállt az éveken át begyakorolt fogásokra. Néhány óra alatt elkészült a keretekkel. Úgy gondolta, még vagy fél órát hagyja száradni az enyvet, amelyet a szögek mellett használt.
Kiment a konyhába, feltett teavizet, mert a szokásos délelőtti csésze teától mindig felfrissült. Amíg a kanna ismerős sípolását várta, gondolta, megkérdezi Louis-t, nem akar-e tázni vele. Elindult a műterem felé, ahol a férfi dolgozott. Az ajtóból látta, hogy Louis teljesen elmerült Enid portréjában, amelyen a végső simításokat végezte, úgyhogy már nem volt szüksége modellre. Jean egy pillantást vetett a képre. és ismét csodálni kezdte tanára tehetségét. Tekintetét aztán gyorsan a férfira emelte, valósággal megdöbbent attól, amit látott. Egy pillanatig csak állt és figyelte a férfit, csak ügy itta magába szemének és hajának sötét színét, testének határozott vonalait. Látta, hogy a karja és izmos lába erőtől duzzad, mégis könnyedén mozog a vászon előtt, ahogy apró finom igazításokkal befejezi művét. Jean rájött, hogy a férfi annyira elmerült a munkájába, hogy mindenről megfeledkezett. Bizonyára csak megharagudna, ha földhözragadt, evilági dolgokkal zavarná, mint egy csésze tea. Ha pihenni akar, majd megteszi, amikor eljön az ideje. A konyhába visszatérve kiöntötte csészéjébe és elégedetten szürcsölte fonó mentateáját. Közben a felszálló gőz az arcába csapott és begöndörítette a homlokába lógó kis hajfürtöket. Hamarosan úgy érezte, mintha újjászületett volna. Csészéjét betette a mosogatóba, és jókedvűen visszaindult a szobájába. Louis súlyos vászonra dolgozott, amelyhez több réteg alapozóra volt szükség. A lány nekilátott a munka legfárasztóbb részének, hogy a vásznat olyan szorosra feszítse, amennyire csak lehet. Ehhez nem kevés erő kellett, és Jean-nek nagyon össze kellett szednie magát, ha azt akarta, hogy munkája eredményes legyen. Keményen dolgozott a szoba sarkában. Félhangosan elmondta magának, hogy a vásznat először lazán ki kell simítani, majd fokozatosan kell szorosabbra húzni, de úgy, hogy minden oldalon egyformán feszüljön. Közben kicsit felnyögött az erőlködéstől. Egyszer csak furcsa érzés fogta el, felriadt, és amikor felpillantott, azt látta, hogy az ajtóban ott áll Louis, gondterhelt arccal. Gyorsan odament abba a sarokba, ahol a lány dolgozott: hogy megnézze, hogyan halad. – Szépek a keretek – jelentette ki, és kivette a vak rámát Jean kezéből. – A vászon azonban sajnos nem elég feszes. – Épp csak most kezdtem el… – szólalt meg Jean, de a hirtelen haragra gerjedt férfi félbeszakította. – Először is – folytatta, ügyet sem vetve a lány közbeszólására – van egy szerszám, amely a vászon kifeszítésére szolgál… ott lóg jobbra maga mögött. – Átnyúlt a lány feje fölött, és megmarkolt egy szerszámot, amely úgy festett, mint egy hatalmas laposfogó. – Vászonfeszítőnek hívják, s ha nem tudná, anélkül nem lehet rendesen kifeszíteni egy nyomorult vásznat. – Louis ujjával megpöccintette a vásznat, s újra kirobbant belőle a türelmetlenség. – Ez nem elég feszes. Néhány hét múlva lötyögne. Esetleg éppen a tárlatnyitás estéjén! És tovább papolt. Jean megpróbált figyelmes arckifejezést erőltetni magára. Nem akarta mutatni, hogy összeroppan a kemény szavak alatt, nem akarta személyes támadásnak hallani őket. Úgy tett, mint aki feszülten figyeli a mestert, akinek szakértelmét sokra tartja. Louis megjegyzései azonban mélységesen bántották, és érezte, hogy megremeg az ajka. Ezek szerint a férfi alkalmatlan, rossz munkaerőnek tartja. Korán örült a lehetőségnek, hogy egy ilyen nagyszerű tanár közelébe kerülhet. Ráadásul még csak el sem mondhatja a mentegetőzését. – És azt ne higgye – folytatta Louis –, hogy a képkeretek hibátlanok. A sarkok például szörnyűek. Nem tudja, hogy a sarokrészt V alakra kell vágni, mert a keret csak akkor áll meg szilárdan? Ahogy maga csinálta, úgy a festmény tenyérnyire elállna a faltól – fejezte be. Szemlátomást csak az bosszantotta, hogy nem kapta meg azt a segítséget, amelyre számított, márpedig a tárlat határideje egyre közeledik. Hogy mennyire feldúlta a lányt, azt észre sem vette.
Jeannek megszakadt a szíve, hogy Louis ilyen lesújtóan nyilatkozik a munkájáról. Nem tudta tovább visszatartani a könnyeit, amelyek immár vastag sugárban patakzottak az arcán, de nem akarta, hogy Louis meglássa a gyengeségét. Gyorsan megfordult hát és kiszaladt a szobából, hogy minél távolabb kerüljön a férfitól, aki annyira megbántotta. Bebotorkált Louis műtermébe, és levetette magát arra a pamlagra, amelyen Enid az előző nap oly unott egykedvűséggel feszített. – Dögöljön meg – dühöngött magában –, nem érdekel, fütyülök rá – és keservesen sírni kezdett. Jól kisírta magát, és kezdett megkönnyebbülni, megszabadulni a visszafojtott szorongástól. Lassan eszébe jutott, hogy milyen nagy és nehéz utat tett meg Charlottesville-től Windoverig. Mégsem szabad úgy tennie, mintha az semmi volna. Nyilvánvalóan érzékenyen érintette a lelkét az a sok bonyolult és megmagyarázhatatlan változás, amely egy ilyen esemény elkerülhetetlen velejárója, s érzelmileg annyira kimerült volt, hogy nem tudott uralkodni magán. Még sírt néhány percig, de már egyre jobban érezte magát. Egyszer csak fölnézett a könnyein át, és Louis-t látta belépni a szobába. Megszilárdította magát. A következő percben el fogják bocsátani. – Leülhetek? – kérdezte a férfi szelíden. Jean habozott, majd odábbhúzódott. Megörült, hogy a férfi mellette van, egyszersmind azonban félt tőle és zavarban volt. – Ne haragudjon, Jean – sóhajtott fel Louis. – Durva és igazságtalan voltam magához. Valójában a kereteket nagyon szépen megcsinálta. Sohasem gondoltam volna, hogy egy magafajta aprócska teremtés ilyen ügyes legyen a famunkában. Ami pedig a vásznakat illeti… nos, többféle elmélet van a kifeszítés módjára. Nem is értem, miért ragadtattam el magam annyira. – Louis felemelte kezét, végigsimított a homlokán, és egy pillanatig sebezhető, megzavarodott kisfiúnak látszott, aki eltörte legkedvesebb játékát, és még nem biztos benne, hogy össze lehet ragasztani. Aztán lenézett a lányra, szelíden kinyújtotta a kezét, és gyengéden letörölte az utolsó könnycseppet az arcáról. – Maga olyan… – kezdte mondani lágyan, de elakadt a hangja, mielőtt befejezte volna a mondatot. Jean a fél lábát maga alá húzva ült a kereveten és Louis-ra bámult, aki most kezébe vette a lány kezét és játszani kezdett az ujjaival. Tekintete a messzeségbe révedt és Jean meglepődött, amikor beszélni kezdett. – Ma van a… a születésnapja – mondta. – Ilyenkor mindig rendkívül feldúlt vagyok. De igazán nem szép tőlem, hogy magán töltöm ki a mérgemet, különösen, hogy nem is tudja, miről van szó. Megfordult, végighordozta tekintetét Jeanen, és mikor látta, hogy a lány feszülten figyel, ismét elfordult és tovább beszélt. Beszéd közben olykor ránézett a lány apró kezére, amelyet továbbra is szorosan fogott. – Anyám bámulatos asszony volt. Nem is értem, hogyan voltam képes elhagyni, hogyan tudtam hátat fordítani az egyetlen lénynek, aki mindig mellettem állt és valóban törődött velem. Apám meghalt a polgárháborúban, még az elején. Akkoriban Madrid mellett laktunk, nem voltunk éppen szegények, de meg sem közelítettük a maguk amerikai középosztályának életszínvonalát. Amikor apám elment, tudtuk, hogy valószínűleg többet nem jön haza. Bátor férfi volt, szeme előtt az erős és szabad Spanyolország képe lebegett. Gyűlölte a társadalmi igazságtalanságot, mindig úgy éreztük, mintha lassú tűz izzana benne, amely csak arra vár, hogy lángra lobbanhasson. Az elsők között fogott fegyvert, és heves indulata vakmerővé tette. A legelső napokban elesett, s mi valamennyien megkönnyebbültünk, hogy gyorsan halt meg és nem szenvedett. Tulajdonképpen úgy halt meg, ahogy mindig is kívánta. – Én akkoriban fejeztem be a gimnáziumot. Éjjel-nappal rajzoltam – folytatta Louis. – A vázlatfüzetemmel jártam az utcára, s megpróbáltam hirtelen felvázolni a járókelőket.
Az emberek csak kis Goyának hívtak. Anyám büszke volt rám, de mivel egyedüli fiúgyermek voltam a családban, a művészi pályának még a gondolatát is ostobaságnak tartotta. Én azonban makacs voltam. Mindenféle munkát elvállaltam, olykor hajnalig dolgoztam, hogy legyen mit ennünk és festhessek a nap többi részében. Anyám sajátos módon akarta megoldani az életünket: talált nekem egy lányt… egy meglehetősen jómódú család lányát, akiknek szép nagy birtokuk volt, s azt kívánta, hogy vegyem feleségül. Carmen szép és vidám lány volt, tulajdonképpen jókat nevettünk és jól elszórakoztunk együtt. Csak egy baj volt: nem szerettem. Anyám ezt jól tudta, mindazonáltal ki akart emelkedni a szegénysorból. A család felajánlotta, hogy költözzön Carmen idős nagyanyjának birtokára, és legyen a társalkodónője. Amikor anyám elfogadta az állást, tudtam, hogy az esküvő elkerülhetetlen. Louis szünetet tartott, majd így folytatta. – Volt egy nálam tíz évvel idősebb barátom: Miguel. Az év egyik felét mindig halászcsónakon töltötte, keményen dolgozott, és jóval többet keresett, mint amennyi a szükségleteire kellett. Ő is amolyan művészféle volt, egyszer megmutatta a csontfaragványait, amelyeket kinn a tengeren készített. Szépek voltak. Miguel úgy ismert, mint a tenyerét, ha rám nézett, úgy éreztem, mintha belém látna és pontosan tudná, hogy mi a jó nekem. Aznap, amikor anyám kiköltözött Carmenék birtokára, meglátogattam Miguelt. Ő csak rám nézett, aztán ujjával az ajtó felé bökött, és ennyit mondott: Menj el. – Lehet, hogy furcsán hangzik, de én odaléptem hozzá, megráztam a kezét, egyetlen szó nélkül hazamentem, összeszedtem a holmimat, és elmentem mindörökre. – Jean jól látta, mekkora fájdalmat jelent a visszaemlékezés a férfinak, így hát megfeledkezett saját sérelméről, melegen megszorította a férfi kezét és figyelmesen hallgatta. – Évekig bolyongtam, végül letelepedtem Amerikában. Itt aztán hamarosan rájöttem, hogy ha a tehetségemre támaszkodom, boldogulni fogok, független, önálló ember leszek. Négy évvel azután, hogy ideérkeztem, utolért a siker. Úgy határoztam, hogy hazamegyek Spanyolországba, és megosztom a szerencsémet anyámmal. Úgy gondoltam, büszke lesz majd a fiára, s megbocsátja, hogy egykor oly szívtelen voltam hozzá. Írtam Carmennek, érdeklődtem anyám felől. Két hét múlva megkaptam a választ Anyám meghalt… így aztán nem oszthattam meg vele a szerencsémet. Louis hangja többször is elcsuklott beszéd közben, és amikor befejezte, fátyolos szemmel nézett Jeanre. Majd karját a pamlag támlájára fektette, és beletúrt a lány hajába. Jeant ismét hatalmába ejtette az ellenállhatatlan vonzalom, s amikor a férfi a karja közé vonta, nem tudott, nem is akart ellenállni. Nem akart mást, csak megvigasztalni ezt a magányos férfit, aki annyit szenvedett, és akin annyira úrrá lett a fájdalom. Gyöngéd érzelmeit azonban hamarosan felváltotta egy sokkal erősebb gerjedelem: a férfi közelsége elsöprő vágyat ébresztett benne. A kis távolság, amely közöttük volt, egyenesen gyötrelmesnek tűnt, és amikor Louis szorosan magához ölelte, hogy szinte összetörte a csontját, Jean testén mámorító borzongás reszketett át, s gyöngének és elveszettnek érezte magát a nagy, erős férfi karjában. Nem kellett biztatni, magától odafordult a férfi felé, és belenézett bársonyos, meleg szemébe. – Louis – suttogta, aztán kihúzta kezét a férfi szorításából és megsimogatta akaratos száját. Louis újra beletúrt a lány hajába és ajkát határozott mozdulattal a saját szája felé fordította. A lány most már önként, alázatosan ajánlotta fel azt, amit régebben tehetetlen megadásból, s mikor ajkuk egymáshoz ért, kinyitotta a száját, találkozott a nyelvük, és édes vágy párállott át a testén. Jean tehetetlenül hagyta sodortatni magát a szenvedélyétől, halkan, megadóan nyöszörgött, amikor a férfi a pamlagra húzta, s maga mellé fektette. Louis tenyere a lány
nyakát simogatta, aztán becsúszott a blúza alá, gömbölyű vállának bársonyos bőrét ízlelgette. Érezte, hogy a férfi keze megremeg, egy pillanatra tétovázni kezd, aztán határozott mozdulattal kigombolja a blúzát. Jean a vad örömtől félájultan azt suttogta: igen… igen… Amikor a férfi ujja a melléhez ért, villámcsapásszerű megrázkódtatást érzett, és mindkét mellbimbója azonnal égnek meredt a cirógatás nyomán. Louis forró csókokkal halmozta el a nyaka tövét, testének rejtett mélyedéseit, melyeket eddig férfiszem nem látott, férfikéz nem érintett, és az ő keze is türelmetlenül siklott végig a férfi széles vállán és hátán. Egyre szorosabban ölelte Louis a lány derekát, és leszorította a kerevethez. Jean nem tudott neki ellenállni. Amikor azonban a férfi felhúzta a szoknyáját, és egész testével ráfeküdt, majd fél kezét durván fölfelé csúsztatta lüktető combján, a lány hirtelen megrémült. Louis szemében tüzelt a szenvedély, forró szája lecsapott a lány meztelen mellére, s ajka égett a vágytól. Jean megremegett, amikor megérezte, hogy mennyire kívánja a férfi. – Kérem, ne bántson – suttogta, s megpróbált visszazökkenni a józan, való világba, amelyben úrrá tud lenni érzésein. Egyszer régen szent fogadalommal megfogadta, hogy szerelem nélkül nem adja oda magát senkinek. Louis iránt ellenállhatatlan vágyat érzett, olyan erős vonzódást, hogy beleszédült, de tudta, hogy Louis nem szereti őt. Ökölbe szorította két kis kezét, és határozott mozdulattal megpróbálta eltolni magától a férfit. Louis egy kicsit fölemelkedett, lenézett rá: alig néhány centire volt egymástól az arcuk. A férfi arcán csalódottság és düh rebbent át. Hirtelen elengedte a lányt és felállt. Gyorsan megigazította a ruháját, átment a szoba túlsó végébe, s a lánynak hátat fordítva megállt. Egy pillanattal később Jean ezt hallotta. – Nos, Howard kisasszony, azt hiszem, mára éppen eleget dolgozott. Ha úgy gondolja, hogy ki tudja feszíteni a többi vásznat, jöjjön el holnap és próbálja meg újra. Jean zavartan felállt, azt hitte, rosszul hall. Miféle ember ez? A döbbenettől vadul kavarogtak fejében a gondolatok. Mostantól fogva ismét a vezetéknevükön fogják szólítgatni egymást, mintha üzleti tárgyalást folytatnának? Azok után, ami történt köztünk? Milyen hülye vagyok! – mondta magának, miközben gyorsan összekapkodta a holmiját. Minél előbb kívül szeretett volna lenni. Louis-ra még csak rá sem tudott nézni. Hogy is gondolhatta, hogy törődik… Hanyatt-homlok köszönés nélkül kirohant a házból. Csak azt sajnálta, hogy egyáltalán megismerkedett ezzel a vadállattal. Megtanulta a leckét, rendben van. Ez is csak olyan, mint a többi férfi, őt is csak testi vágyainak kielégítése érdekli, egy lány érzékeny lelkével nem törődik. Én vagyok a hülye – hajtogatta dühösen. Miért hagytam, hogy az a valószínűleg többször előadott történet az ifjúságáról akkora hatással legyen rám? Nos, gondolta magában végül, legalább most minden tisztázódott. Néma esküvel megfogadta, hogy a jövőben sok-sok kilométerre elkerüli ezt a durva frátert. Jean hazament. Kifosztottnak és megalázottnak érezte magát. Mérges is volt. Méltóságérzetét súlyosan sértette, hogy Louis lelketlenül, ostobán félredobta. Amikor belépett és be akarta vágni maga mögött az ajtót, véletlenül hátranézett és Dont pillantotta meg, amint feléje bandukol. – Jean! – kiáltotta a fiú messziről, és szélesen rámosolygott a lányra. – Mi lenne, ha innánk valamit? – Remek gondolat, Don – válaszolt a lány, és egészen megdöbbentette, hogy a fiú rejtélyes módon mindig a megfelelő pillanatban bukkan elő. Mintha megérezné, hogy mikor van a legnagyobb szüksége rá. Abban a pillanatban már nem is érezte olyan magányosnak magát. – Mit szólna egy jó hideg sörhöz? – kérdezte a fiút, és arra gondolt, hogy egy kis sör neki is segít felejteni.
– Nagyszerű ötlet – válaszolta Don, és otthonosan leült a kényelmes, fonott székbe az ablak mellett. Jean két sört vett elő a hűtőszekrényből, aztán sajtszéleteket és sós kekszet rakott a tálcára. Hirtelen elfogta az éhség, ezért elővette a hasábburgonyát és az avocadomártást is, amelyet tegnap csinált. – Egészségére, Jean – mosolyodott el Don, és Jean vele nevetett. Úgy érezte, mintha megint iskolás volna, s régi életének egyszerű emlékei kiverték a fejéből a fájdalmas jelent. Kellemesen elbeszélgettek a munkájukról, a művészetről, s legalább egy órát vitatkoztak legkedvesebb művészeikről. – Hallott már a versenyről? – kérdezte Don. – Nem. Meséljen – mondta a lány. Louis-ra már nem is gondolt, kíváncsian hallgatta Don híreit. – Nos – folytatta a fiú – a versenyt a taosi művészeti szövetség rendezi és a kiállított tárgyakat a Colorado Springs-i Képzőművészeti Múzeum igazgatója személyesen bírálja el. Minden művész elvben két alkotással indulhat, a valóságban azonban rendszerint csak egy művet fogadnak el mindenkitől. Hallom, hogy az egész főiskola töri magát, még nagyképű, öntelt tanáraink is. Jeant felajzotta a lehetőség, bár kicsit meg is ijedt. Eddig még csak kisebb tárlatokon mutatta be munkáit Charlottesville-ben, s azok nehezen hasonlíthatók egy ilyen fontos eseményhez. – Megpróbálom – határozott végül eltökélten. – Talán még be is jutok. – Ez az! Így kell ezt csinálni! – jelentette ki Don és felállt, menni készült. Jean kikísérte, s miközben az ajtó felé mentek, Don átölelte a lány vállát. – Köszönöm a sört. Jó volt – búcsúzott el könnyedén Don, s egy csöpp kis csókot nyomott a lány orra hegyére. – Szívesen, barátom, bármikor – mondta Jean, és igazán hálás volt Donnak. Mikor Don elment, kinézett utána az ajtón, és Joe-t pillantotta meg, amint a garázsépület sarkának támaszkodott. Micsoda kép! – gondolta, és egyszeriben megfogant benne az ötlet. Joe-t fogja megfesteni, amint az ablak előtt ül, és a háttérben a hegyek látszanak. Jean tudta, hogy legfőbb erőssége az arckép. Biztos szemmel szokta meglátni a modell egyéniségét, és biztos kézzel adta vissza a vásznon. A tájkép csak a második helyen állt. Hunyorogva azon erőlködött, hogy jobban lássa a férfi arcélét. Joe arca olyan, akár az autóstérképen a vonalak, amelyek ezernyi formát alkotva keresztezik a síkot. Vonzó, kerek indiánarcát lekerekített, rövidre vágott, fekete haj keretezte. Finom mívű arc, gondolta Jean, amint alaposabban szemügyre vette a férfit. Joe alacsony, zömök férfi volt, és aki munka közben figyelte, láthatta, hogy iszonyú erejét és hihetetlen kitartását alighanem egy egész élet: kétkezi munkájának köszönhette. Joe arcának azonban nem a formája volt legszokatlanabb és talán a legmeglepőbb, hanem az a rendkívüli képessége, amellyel az együttérzést ki tudta fejezni. Jean nemegyszer megfigyelte, hogy a férfi szemében már akkor felvillant a megértő bölcsesség, amikor ő még el se kezdte sorolni az éppen esedékes bajait. Megkérjem? Ne? – tépelődött magában még akkor is, mikor már elindult a férfi felé. – Jó napot, Joe – mondta, mikor a férfi közelébe ént. – Jean! – mosolyodott el Joe meglepetve. – Hogy van? – Köszönöm jól – válaszolt a lány, és gyorsan eldöntötte, hogy azonnal a lényegre tér. – Joe, szeretnék kérdezni valamit – kezdte félénken. – Tudja, nemsokára verseny lesz, amelyen én is szeretnék részt venni a magam képével. Csak az a bökkenő, hogy nincs modellem, és maga… – Ne is folytassa – vágott közbe Joe. – El se tudja képzelni, hány itteni főiskolásnak ültem már, jobb híján… vagy talán azért, mert olyan szép gyerek vagyok – és nagyot
nevetett. – Reggelente, munkaidő előtt bármikor a rendelkezésére állok jó egy órát. Tudja, reggel egyszerűbb. – Pompás! – lelkesedett Jean, akit izgatott öröm öntött el, hogy lefestheti a férfit. – Ha magának is megfelel, holnap nekilátunk. És Joe… Hogy tudom ezt meghálálni magának? – Erre ne is gondoljon – legyintett a férfi. – Amíg modellt ülök, legalább pihenek. – Azzal megfordult, és folytatta, amit elkezdett. Jean elindult a háza felé, és boldog volt, hogy Joe-val ilyen könnyen meg tudott egyezni. Ki kell feszítenie a vásznat. Ha hazaér, azonnal nekilát az előkészületeknek, és ügy feszíti ki a vásznat, ahogy neki tetszik. Majd megtudja Louis, hogy milyen jó festő ő. Majd ha meglátja a portrét, rájön, hogy mit vesztett… igen, ez a feladat nagy próba elé állítja képességeit. Lelki szemeivel már látta a mesterművet, amely kiemeli őt a szürke növendékek közül, és amelytől elakad majd a férfi lélegzete. Jó kép lesz, ígérte önmagának. Majd meglátod, Louis. 5. – Jó reggelt, Howard kisasszony – köszönt Joe élénken. Jean egészen meghatódott, hogy milyen éber és élénk ezen a korai órán. Azt is észrevette, hogy a férfi a szokásosnál gondosabban simította le rakoncátlan haját, és elmosolyodott arra a gondolatra, hogy alighanem még Joe-ban is van egy adag hiúság. – Jó reggelt, Joe – válaszolta Jean, és azon tűnődött, hogy vajon hová kell állítani a vásznat a reggel hét órai világításban. – Mit szólna hozzá, Joe, ha először innánk egy kávét? –kérdezte a lány, abban a reményben, hogy a férfi egyetért a gondolattal. De tudta, hogy Joe ideje szűkre szabott, és csakugyan, a férfi így válaszolt: – Jó volna, de lássunk inkább munkához. Tudja, nekem aztán elég sok a dolgom. A lány leültette őt a fonott székbe úgy, hogy arcéle élesen kirajzolódjék a fenséges hegyek hátteréből. Joe egy órán át némán ült és Jean csodálta türelmét. Ezalatt sikerült felvázolnia az egész kompozíciót és megragadnia az arc főbb vonásait. Mindent egybevetve jól kezdődött a dolog, és a lány várakozással tekintett a másnapi ülés elé. Hálás volt a segítségért, és meghatottan mondott köszönetet Joe-nak, amikor végeztek. Joe nagyszerű modell volt, és ami még fontosabb: segített távol tartani Jean gondolatait Louis-ról. Amikor Joe elment, Jean újra belemerült a munkába, s csak akkor hagyta abba, amikor beköszöntött a dél és kínzó éhség kezdte gyötörni. Ennie kellett valamit. Kiment a kis konyhába, és gyorsan fölmérte, hogy egyáltalán mije van. Szeretett volna találkozni Antóniával, ezért azt a lehetőséget is fontolgatta, hogy elmegy az étterembe, mégis otthon maradt, hiszen délután Taosba készült, és addig akart még dolgozni néhány órát. Talált egy kis túrót meg gyümölcsöt, ügyesen elrendezte a tányérján, és arra gondolt, hogy ilyen diétás tálakat szoktak fényképen közölni a női magazinok háztartásrovatában. Jót nevetett a saját ötletén, aztán nagyvilági dáma módjára finomkodva szétterítette a szalvétát az Ölében és enni kezdett. Jean jó hangulatban volt, jól haladt a délutáni munkájával, felüdítette a forró zuhany, úgyhogy várakozással nézett a kis testgyakorlás elébe. Csaknem szökellve ment a taosi úton. A távolság mintegy három kilométer volt, s ő lépteit szaporázva arra gondolt, hogy ezt az utat gyakrabban végig kellene járnia. Taos látványa, mint mindig, most is elbűvölte. A városban volt valami különlegesen bájos vonás, valami áttetsző légiesség, amelyet Jean nem tudott szavakkal pontosan kifejezni. Ma bejárom az egész várost, gondolta, s kidolgozta útvonalát: először az egyik irányban böngészi végig az üzleteket, utána visszafordul, és ugyanezt teszi a másik oldalon. Az első üzlet, az Amanda butik már
akkor megtetszett neki, amikor lenyomta a kilincsét. Szép, gondos munkával készült, kitömött állatok lógtak a mennyezetről láthatatlan szálakon, s olyanok voltak, mintha repülnének a levegőben. A polcok tömve voltak a legkülönfélébb egyedi ajándéktárgyakkal, s amint Jean megpillantotta a gyönyörű kerámiadarabokat, felsóhajtott az ámulattól. Voltak ott egyszerű, régimódi csupor formájú csuprok, meg olyan tárgyak is, amelyeket lehetetlen volt meghatározni. Jean figyelmesen turkált a cserépedények közt, és egészen elcsodálkozott rajta, hogy milyen gondosan kidolgozott, szép darabokat árulnak ebben az üzletben. Egy sötétkék bögrekészlet, amely a sarokban állt a polcon, hirtelen ismerősnek tűnt neki. Aztán rájött, hogy előző nap Louis-t látta egy ilyen csészéből inni. Gyorsan odábbment, és elhessegette a fájdalmas emléket, mely csak elrontotta volna a mostanáig olyan kellemes napot. Jean kiválasztott egy csodás kerámia gyertyatartópárt, melyre sötétvörös mázat égettek. Pompás ajándék lesz a szüleinek. Fogta s odavitte a pult mögött álló, kissé telt asszonyhoz, akinek tömött, szőke haja rakoncátlanul bújt elő a fejére kerített pöttyös kendő alól. – Ezt a fajtát én is szeretem – mondta mosolyogva, amikor Jean a pultra tette a két gyertyatartót. – Maga csinálta? – kérdezte Jean, amikor rájött, hogy magával az üzlettulajdonossal, Amandával beszél. Kíváncsi volt rá, hogy egy ilyen forgalmas üzlet vezetője hogyan szakít időt az alkotásra. – Igen. Ez az utolsó megmaradt pár. Azt hiszem, igazából a máz kelti fel a figyelmet. Csinálok egyébként mozgó figurákat is – s rámutatott arra a darabra, amely annyira tetszett Jeannek. – Csodálatosak – szólt Jean. – El sem tudom képzelni, hogy bírja el mindezt egyedül. – Hát, a mexikóiak valahogy úgy mondanák, hogy lépésről lépésre araszolgatok – válaszolt a nő, és megigazított egy bosszantó hajtincset, mely sehogy sem akart a helyén maradni. – Maga itt lakik? – kérdezte Jeant. – Windoverben tanulok – válaszolta Jean, és hírtelen büszke lett arra, amit elért. – Csak néhány napja jöttem, és most járok másodszor a városban. A maga üzleténél szebbet eddig nem láttam. – Köszönöm – mosolyodott el Amanda. – Egy művész véleményére mindig adni kell. Vagyis… – tette hozzá, mintha valamin elgondolkodna – csaknem mindig. Mert ha azokra gondolok, akik kinevezik magukat művésznek… – sokatmondó fintort vágott. Jean önkéntelenül felnevetett. Amandát ugyanolyan bájosnak találta, mint a munkáit, és boldogan gondolt rá. hogy alighanem újabb barátot szerzett. – Mindenesetre gyönyörűen dolgozik, és akárki is a tanácsadója, ügyes ember lehet – válaszolta Jean, és oldalt lépett, hogy helyet adjon az új vásárlónak. – Hamarosan ismét eljövök – ígérte, és az ajtó felé indult. – Viszontlátásra – szólt utána Amanda, és hangja barátian csengett. – Jöjjön máskor is. Jeant feldobta az Amandával folytatott beszélgetés, olyasfajta szükségletét elégítette ki vele, amelyet korábban csak érzett, de megnevezni nem tudott. Alighanem nagyon magányosan élek – mormolta magában, amikor kilépett a járdára, és elindult a következő üzlet felé. Mikor azonban végigtekintett az üzletsoron, és azt találgatta, hogy melyik legyen a következő, egy pillanat alatt elpárolgott a jó kedve. Két háznyira Louis-t és Enidet pillantotta meg, éppen egy kirakatot néztek, s ő rémülten felnyögött az elkerülhetetlen találkozásra gondolva. Aztán, megadva magát sorsának, arra használta fel a találkozás előtti néhány pillanatot, hogy figyelmesen megnézte magának a párt. Enid a kirakatot bámulta, rámutatott valamire, mintha Louis véleményét kérné. A férfi átölelte a vállát, ujjai becsúsztak az elegáns szarvasbőr kabátka gallérja alá. A feszes farmernadrág csak
még jobban hangsúlyozta a nő tökéletes alakját. Louis arca enyhén bosszús volt, mindazonáltal mikor Enid sürgetően rápillantott, válaszolt neki valamit. Majd egyszerűen csak üdvözlöm őket, aztán meglátom, merre mennek tovább, gondolta Jean, és megremegett a gondolatra, hogy az üzletben is találkozhatott volna velük. Louis és Enid elfordultak a kirakattól, és lassan megindultak az utcán Jean felé, ő pedig elszántan továbbment, arra számítva, hogy elhaladnak egymás mellett. Hirtelen találkozott a tekintete Louis-éval; a férfi meglepődött és beszélni kezdett. Addigi oldott arckifejezését hűvös feszesség váltotta fel, amely tökéletesen ellentmondott önkéntelen első reakciójának. Mereven biccentett a mellette elhaladó Jean felé, aki ugyanígy viszonozta az üdvözlést. Enidnek is feltűnt Jean, amikor elmentek egymás mellett, hátrafordult, rámutatott és így szólt. – Ez nem az a… – a további szavait elvitte a szél. Louis látványa újra fellobbantotta Jeanben a vágyat, és most üresnek és elhagyatottnak érezte magát. Lelke legmélyén – ezt be kellett vallania – kétségbeesetten kívánta a férfit, s úgy érezte, képtelen nélküle élni. Mielőtt belépett volna a következő üzletbe, hátrafordult, és jól megnézte az utcán továbbsétáló párt. Louis karja Enid vállán pihent, szorosan egymás mellett mentek, tökéletes összhangban. Lehet, hogy Louis nekem hiányzik, sóhajtott fel magában, de Enid kapta meg. Jean még vagy másfél órát töltött el Taosban nézelődéssel, de a mulatság valahogyan elvesztette ízét, és még egyszer nem sikerült az előbbi mámoros hangulatot felidéznie. Kerülgette a kétségbeesés, és tudta, hogy nem tehet ellene semmit. Jó oka van a lehangoltságra, és nem tudja egyedül elmulasztani. Mikor Jean hazaért, már egy órája zárva volt az étterem, így elszalasztotta annak lehetőségét is, hogy Antóniával vagy Donnal találkozzon, akik elterelhették volna gondolatait lelki fájdalmáról. Na tessék, otthon ücsörög szombat este, teljesen egyedül. Ez önmagában még nem volna baj, de amikor arra gondolt, hogy Louis és Enid most alighanem egy elegáns étteremben vacsorázik gyertyafény mellett, mérgében belerúgott a falba. Csak a bosszú gondolata tudta felvidámítani. Szilárdan eltökélte, nemcsak azt bizonyítja majd be Joe-ról készített festményével, hogy művész, hanem azt is megmutatja Louis-nak, hogy micsoda nő Jean Howard. Felvette a hajkefét, s próbálgatni kezdett egy új frizurát a tükör előtt. Csaknem teljesen oldalra kefélte a haját, aztán belerakott egy gyöngyházzal díszített fésűt. Kicsit nevetségesnek érezte magát, mégis odament a szekrényhez és kivette egyetlen estélyi ruháját; valami szórakozás neki is juthat szombat estére, gondolta mély sóhajjal. Ha más nem, legalább kiöltözik magának. Jean magára húzta a vállpántos fekete estélyi ruhát, s anélkül, hogy harisnyával bajlódna, becsúsztatta apró lábát abba az aranyozott báli cipőbe, amelyet még egy charlottesville-i barátnőjétől kapott búcsúajándékul. Végül egysoros gyöngyöt akasztott a nyakába, és egy csöppet kikészítette az arcát, de csak annyi festéket rakott fel, hogy ne takarja el vele természetes szépségét. Végül belenézett a tükörbe, hogy megszemlélje fáradozása eredményét; elismerően bólintott a rá visszatekintő érett, nagyvilági, idegen nő láttán. Odalépett a rádióhoz, és egy olyan állomásra tekerte a gombot, amelyen régimódi keringőket játszottak. Karját képzeletbeli táncosa nyakára fonta, s keringőzni kezdett a Kék Duna-keringő dallamára. Még végigtáncolt néhány számot, aztán belehuppant egy székbe. Az estély véget ért, eljött az ideje, hogy Hamupipőke otthagyja a bált és visszatérjen a valóságba. Fáradtnak érezte magát, de gondjai elszálltak. Lassan, kényelmesen levette a ruhát és puha, meleg hálóingbe bújt. Rosszkedve elmúlt, és a szokott lelkesedéssel és nagy várakozással tekintett a vasárnap elé.
Másnapra visszatért az összes jókedve. Úgy tervezte, hogy a szabadban fog dolgozni, szerencsére a kerékpárján olyan nagy csomagtartó volt, hogy elfértek benne festőkellékei. A hegy lábáig akart eljutni, hogy megpróbálja új szögből felvázolni a témáját. Felszállt a kerékpárra és elindult. Elhaladva Don háza mellett integetett a fiúnak, aki ugyancsak a szabadban dolgozott. Gyorsan kerekezett a körülötte változó tájban, és vidám, kalandos hangulat ejtette hatalmába. Egy idő múlva visszanézett, de már nem látta Windovert, és megpróbálta felidézni emlékezetében az útirányt. A hegy lába messzebb volt, mint otthonról képzelte, s úgy látszott, sohasem fogja megtalálni a megfelelő helyet, ahol a csomagtartón lévő összehajtott festőállványt felállíthatja. Ilyen időben csakis a szabadban kell dolgozni, gondolta Jean, amikor felnézett a kék égboltra. Meglepetten látta, hogy a látóhatár szélén felhőcske tűnt fel, amely néhány perce még nem volt sehol. Úgy látszik, itt pillanatok alatt változik az időjárás, villant át rajta, amint fürgén előszedte palettáját, majd belemélyedt a munkába. Már az első pillanatban tudta, hogy jól döntött, amikor ide jött, s hogy az égbeszökő csúcsok ilyen közeli látványa valóban olyan felkavaró lesz, ahogy remélte. Az alapozást gyorsan felvitte a hófehér vászonra; hígabb volt, mint korábbi munkáinál, de tudta, hogy amikor megtölti színekkel, a festmény meg fog hízni, és azt a hatást kelti, amelyet el akart érni. Az ecset szinte repült a vásznon, és Jean egyszerűen nem vette észre az égen tornyosuló felhőket, melyek abból a csöpp kis fehér bodorból nőttek. Csak festett, festett, a felhők meg egyre sötétedtek, egyre baljósabb alakot öltöttek, s mintegy öklöt ráztak a föld felé. Amikor eltűnt a világosság és árnyékba borult a vászon, Jean végre rádöbbent, hogy eső készül. S abban a pillanatban egy hideg széllökés feldöntötte a festőállványt, és a nyakába hullott az első esőcsepp. Jean lázas kapkodásban kezdte visszacsavarozni a kupakokat a festékes tubusokra, s lekaparni a palettáját. Nemigen tudta eldönteni, hogy mit tegyen az eső áztatta vászonnal, aztán nagyot sóhajtva egy műanyag zsákba csúsztatta a befejezetlen festményt, jól tudva, hogy egy egész napi munkája eredményét kockáztatja. Amint aggódva a kerékpárja felé tartott, hogy bepakoljon a csomagtartóba és hazainduljon, hirtelen erős szélroham kerekedett és végigsöpört a tájon. A földre döntötte a kerékpárt, aztán nagy dörrenés reszkettette meg a földet, és abban a pillanatban Jeanen kitört a félelem. Aztán elszégyellte magát, amiért egy pillanatra elrémítette a szél, és a most már nagy cseppekben záporozó eső. Gyerünk, indulás, mondta és gyors mozdulatokkal elrakta a dolgait. Amikor végzett a pakolással, fel akart ülni a kerékpárra, de az út olyan sáros és csúszós volt, hogy nem lehetett rajta karikázni. Lassan tolni kezdte a kerékpárt. Átkozta a figyelmetlenségét, hiszen tudta, hogy órákba telik, amíg hazaér. Mindennek a tetejébe kezdett besötétedni, és Jean most döbbent rá, hogy milyen elővigyázatlan volt, amikor ilyen messze merészkedett a főiskolától. Hátratolta a homlokából a vizes hajtincseket, és megpróbálta valahogy lerázni magáról az egész testét borzongató hideget. A villámok időnként megvilágították az eget, és a felhőkből lezúduló jéghideg víz elöntötte az utat. Jean tudta, hogy ilyen viharban veszélyes kinn lenni, s azt is, hogy kiváló célpontja az eget hasító villámoknak. De nem volt más választása, mint hogy megpróbál hazajutni. Ekkorra már teljesen besötétedett, az eső nem csitult, és Jean meggémberedett a hidegtől. Fáradtan vánszorgott előre, de úgy érezte, időtlen idők óta megy, mégsem jut előbbre, és sohasem éri el célját. A következő fordulónál habozva megállt, egyszerűen nem tudott rá visszaemlékezni, hogy melyik elágazást kell követnie. Talán nem is fontos – vont vállat – mert annyira kimerült volt, hogy már ez sem érdekelte. Egy emelkedő tetején, ahonnan kilométerekre el lehetett látni, rájött, hogy gondosabban kellett volna
figyelnie az irányt, mert eltévedt. A messzi távolban látta Windover fényeit. Körülötte sehol semmi; se fény, se ház, se ember. Jean kísértést érzett, hogy egyszerűen leüljön és váljon. Úgy érezte, fájó lába egy lépéssel sem viszi tovább, de okosabbnak tartotta, ha folytatja útját, mert ha leül, lassul a vérkeringése, amiből baj lehet az egyre erősödő hidegben. Csak vánszorgott előre, s lassan már ott tartott, hogy nem bírja tovább. Talán legjobb volna szép csöndben elájulni, s ekkor megpillantotta egy lassan feléje tartó autó fényét. – Hahó! – sikította és őt magát is meglepte, hogy milyen elkeseredett a hangja. Fölemelte kezét és integetni kezdett. Az autó lassan melléje húzott és megállt. Jean tapogatózva kinyitotta az ajtót, és félájultan zuhant az ülésre. Amikor beszállt az autóba, kerékpárja a földre zuhant. – Köszönöm – nyögte ki, és vacogott a foga. Beszállás közben észrevette, hogy a kocsi víztócsában úszik. Amikor elrebegte a köszönetet, végre odafordult a vezető felé. Louis! A férfi fehér arccal markolta a kormánykereket. Ez volt az utolsó csepp a pohárban; Jean hátratette a fejét és zokogni kezdett. Egész testében rázkódott, arcán lecsorgott könnye, mely valósággal patakzott meggyötört szeméből. Mikor a férfi arcára nézett, tudta, hogy nagyon haragszik rá ezért a zűrzavarért, amelyet gondatlanságával okozott. A gyötrő zokogás azonban szemlátomást feledtette Louis dühét, s gyöngéden magához vonta a lányt, hogy megnyugtassa. – Na… na… – mormolta a lány fülébe, amint a kocsi lassan döcögött előre. – Most már minden rendben van. Ne féljen, nem lesz semmi baj. Jean szívesen ott maradt volna Louis erős, ölelő karjában, védve a vihartól, s az utóbbi napokban nyomasztóan rátört magánytól. Egy hosszúnak tűnő perc múlva, a férfi gyöngédségétől kicsit lecsillapodva, fel-felcsukló hangon végre megszólalt. – Köszönöm, hogy megmentett – mondta halkan. Igazán nem tudom, mit tettem volna… – Ne nekem köszönje, hanem Donnak – válaszolta Louis, látva, hogy a lány már jól van. Jean bűntudattal nézett a férfira, várta, hogy alaposan leszidja, Louis mintha csak olvasott volna a gondolataiban. – Nem szeretem fölösleges dolgokra pocsékolni az energiáimat – kezdett rá fásult hangon. – Örökké azt mondjuk a növendékeknek, hogy ne kerékpározzanak túl messzire, s ami ennél is fontosabb, hagyjanak üzenetet a gondnoknál, ha elhagyják a telepet. Mindenki azt gondolta, hogy maga odahaza kucorog. Ha Don nem megy el, hogy megnézze, hazaért-e biztonságban, sohasem jutott volna az eszünkbe, hogy a keresésére induljunk. Jean csöndben ült, fázott, az ajkát harapdálta, és tökéletesen belátta, hogy a férfinak igaza van. – Most pedig minél előbb haza kell érnünk, mert különben tüdőgyulladást kap – mondta Louis és nagyobb sebességre kapcsolt. – Gyorsan meleg fürdőt vesz, és iszik valami meleget. – A férfi hangjából érződő őszinte aggódás jóleső melegséggel töltötte el Jeant, és mikor a férfi megfogta a kezét, ő is megszorította a feléje nyújtott kezet, és újra köszönetet rebegett. Egy darabig szótlanul ültek, s egyszer csak a lány meglepődve látta, hogy a férfi a saját otthona felé vezeti a kocsit, nem pedig az ő háza felé. – Ez közelebb van – mormolta Louis, amikor megállt, aztán a kocsit megkerülve kinyitotta az ajtót és segített a lánynak kiszállni. Beléptek a házba, Louis gyorsan besietett a fürdőszobába, s egy pillanatig ott hagyta a lányt az előszobában, ahol a nedves gönceitől azonnal tócsa képződött a lába alatt. Jean hallotta, amint Louis megnyitja a kád csapját, és néhány pillanattal később megjelent kezében egy frottírköpennyel. – Vetkőzzön le – parancsolta ellentmondást nem tűrően, s a lány úgy érezte, nincs más választása, csak az, hogy engedelmeskedik. A kabátkáját még elég
könnyen sikerült levetnie, de aztán már nem engedelmeskedtek dermedt ujjai, a blúz gombjain ügyetlenül matatott. – Hagyja, majd én – mondta Louis türelmetlenül, látva, hogy a lány szája kezd kékülni. Ott állt Jean mellett, gyors mozdulatokkal levette a blúzát, aztán kezdte lehúzni róla a farmernadrágot. A lány tudta, hogy hiába próbálná megállítani. Mikor a farmerral végzett, lehúzta a lányról az átázott bugyit is. Jean ügyetlenül kilépett, és ott állt meztelenül a férfi előtt. Louis feléje nyújtotta a köpenyt, de egy pillanatra mégiscsak megnézte a lány fiatal testét, és Jean meghallotta, hogy fölsóhajt. Aztán megfogta a lány vállát, és beirányította a gőzzel teli fürdőszobába. – Lépjen be a kádba – mondta. – Én majd felhívom Dont, és csinálok magának teát. Ezt épp, hogy megúszta, Jean. Aztán szépen ágyba dugjuk. Jean addig áztatta testét a forró vízben, amíg meg nem szűnt a borzongása és vissza nem tért arcának pirosas színe. Úgy érezte, szerencséje van, hogy itt lehet, és hálás volt Louis-nak, hogy törődik vele. Magára vette a frottírköpenyt és kilépett a fürdőszobából. A férfi már várta, kezében egy csésze gőzölgő teával. – Ezt az ágyban kell meginnia – mondta, és felvezette a lányt az emeletre. – A vendégszobában fog aludni – jelentette ki, és bevezette Jeant egy halványkékre festett szobába, amelyben, akárcsak a ház többi részében, alig volt bútor egy nagy ágyon, egy komódon és egy szép antik széken kívül. A berendezés igazán híven tükrözte Louis hivalkodást nem tűrő ízlését. – Alhat a köpenyben – – mondta a férfi. – Az legalább jó melegen tartja. A lány az ágyhoz ment, gépiesen követte a férfi utasításait, mint egy kisgyerek. Mikor a takaró alatt volt, Louis odanyújtotta neki a csésze teát. Ő maga leült az ágy szélére, fölemelte a lány állát és belenézett tágra meredt, még mindig riadt szemébe. – Most már jól van? – kérdezte, s hangjában aggódás rezgett. – Igen, köszönöm – suttogta Jean bágyadt mosollyal. – Kicsit eláztam, de most már jól érzem magam. – Örülök, hogy én találtam meg – mondta Louis rekedten. – Így legalább elölről kezdhetünk mindent. Jean nem egészen értette, hogy a férfi mire céloz, de mielőtt megfejthette volna a szavak jelentését, Louis lehajolt, hogy megcsókolja. Amint a férfi hozzáért, a lányt elöntötte a már ismerős vágy, és minden ösztöne azt súgta: ne tovább! Mikor azonban a férfi türelmetlenül a takaró alá nyúlt, és kezét a köpeny alá csúsztatva megkereste a lány duzzadó mellét, Jean, párálló vágyban két karját szorosan a férfi nyaka köré kulcsolta. Louis apró, gyöngéd csókokkal árasztotta el az arcát és a vállát. Jean megremegett, elvesztette az uralmat érzelmei fölött. Ziháló légzésük, szenvedély fűtötte testük illata felkorbácsolta a lány szenvedélyét és tovább szította vágyát. Mikor a férfi szája kínzó gyönyörűséggel végigsiklott a mellén és elérte ágaskodó mellbimbóját, Jean úgy érezte, hogy szétveti a vágy. Félénken benyúlt a férfi ingébe, hogy megérintse meleg, izmos testét. Louis felhajtotta a takarót és lassan, szerelmes gyöngédséggel levette a lányról a köpenyt, s most ott feküdt előtte meztelenül, Jean figyelte a vetkőző férfit, aki fürkészően visszanézett rá. Jean szégyenkezés nélkül nézett a szeretett férfi szemébe. Tudta, hogy most már nincs visszaút, de azt is tudta, hogy már nem is akar elmenekülni. – Jean – suttogta Louis a lányra tekintve – biztos benne, hogy akarja? – Jaj, igen – nyögte a lány –, akarom, kérem, jöjjön – és a férfi eleget tett a kérésének. Keze kutatva siklott végig a lány testén, megsimogatva minden kis hajlatot. Jean egész lényét azelőtt ismeretlen érzés kerítette hatalmába, korábbi magabiztosságát remegő
nyugtalanság váltotta fel lassan. Szorosan tapadt a férfi izmos testéhez, amint a szenvedély úrrá lett rajta. Louis érezte, hogy a lány fél. és a fülébe suttogta. – Ne féljen, kis betolakodóm. Sosem okoznék magának fájdalmat. Jean ekkor már tudta, hogy rábízhatja magát, utolsó kételye is eloszlott, és felszabadultan engedett a vágy újból rátörő hullámának. Keze félénken, visszavisszarebbenve végigsiklott a férfi testén, megtalálta a szikár, izmos férfit, testének rejtett hajlatait, és Louis kéjesen felnyögött. A lány gyönyörtől ittasan lehunyta a szemét, amint a vágy végigsöpört rajta, és halk, izgatott kiáltásokat hallatott. Louis egyre hevesebben simogatta, és mohó szája valósággal falta a lányt a hasától a combjáig. Ő is megkóstolgatta nyelvével a férfi testét, ízlelgette a szerelem boldog nedveit. Jean olyan kicsinek érezte magát a férfi alatt, elsöprő szenvedélyében oly törékenynek, hogy azt hitte: elszáll, elvész mindörökre. A férfi meleg tenyere végül követelőzően széthúzta két combját, hogy feltárja az eddig rejtett kincset. Jean hirtelen minden félelmétől megszabadult, belekapaszkodott a férfiba és megadta magát. Louis gyöngéden behatolt a testébe és asszonnyá tette. Jean egy pillanatnyi fájdalmai érzett, aztán már csak arra figyelt, mi történik vele. Testük összeforrt, mintha egymásnak születtek volna, s gyöngéd ritmusban eggyé váltak. A férfi izmos teste, mely korábban oly félelmesnek tűnt, mindent körülvevő óceánná vált, amelynek melegében ott feküdt Jean, akár egy bölcsőben, s az ütemes mozgástól egyre közelebb jutott a sikító élvezethez. Hamarosan Louis sem volt már ura a vágyainak, s az apró hullámokat felváltotta az orkán. Egymásnak feszültek, az érzékek vihara egyre magasabbra korbácsolta őket. fel, a csúcsig, az örvénylő vihar kellős közepébe, ahol már csak ők ketten voltak: Jean és Louis. Utána egy ideig, mely az örökkévalóságnak tűnt, csak feküdtek egymás karjában mozdulatlanul. S mikor a lány kinyúlt, hogy megérintse a férfi arcát, ujjával nedvességet érzett, mely akár könny is lehetett. – Én nem tudtam… – kezdte a férfi, és gyöngédséggel vegyes aggódással nézett a lányra. – Nem baj – suttogta Jean. – Ezt akartam. Louis sokáig nem szólt, és Jeanbe belenyilallt a rémült gondolat, hogy nem volt é hiba egy olyan férfinak adnia magát, akit alig ismer. Igaz, szerelemmel szereti, de mégis. A gondolatot alig tudta elviselni, de amikor ismét a férfira nézett, Louis rámosolygott. – Én tettelek asszonnyá, Jean. Most már az enyém vagy – suttogta a lány fülébe. – Én is ezt akartam.
6. Jean reggel arra ébredt, hogy egyedül van. A nyitott ablakon át behallatszott a magas fák tetején rajokban csivitelő madarak vidám lármája. Az előző esti vihar után az égbolt kristálytiszta volt, az egész világ üdének és tisztának látszott. Kinyújtotta kezét, és megsimogatta Louis helyét, amely még meleg volt. Olyan mélyen aludt a férfi erős, meleg, ölelő karjában, hogy még arra sem ébredt fel, amikor Louis felkelt. A székre nézett, és örömmel látta, hogy valaki kitisztította és kivasalta ruháját. Felült, lelépett a padlóra, aztán felállt, próbálgatta erejét. Tagjai még sajogtak az előző napi eséstől, egyébként azonban kutyabaja sem volt, eltekintve a gyomrát mardosó éhségtől. Gyorsan felöltözött és lement a konyhába. Amint kinyitotta az ajtót, friss kenyér lágy illata csapta meg az orrát, s ettől étvágya csak fokozódott. Rövid habozás után belépett a konyhába, s megpillantotta Louis í az étkezőpultnál. Láthatóan őt várta. Az asztal már meg volt terítve kél személyre. A lány fogott egy széket és odahúzta. – Jó reggelt hétalvó! – derült fel a férfi arca. – Jól aludt? – Csodálatosan – mondta fürgén Jean, s bizonytalanságát gyors, vidám válaszával igyekezett leplezni. – Úgy érzem magam, mintha újjászülettem volna, meggyógyultam és farkaséhes vagyok. – Félénken Louis-ra nézett, mikor azonban a férfi barátságosan rámosolygott minden félelme elpárolgott és boldogan, felszabadultan nevetett. – Jól van – szóit a férfi. – Marié, a bejárónő már itt volt és el is ment. Hetenként kétszer jön, süt-főz, még kenyeret is süt, úgyhogy a hét minden napján van mit ennem. Ma frissen sült kenyeret eszünk és spanyol omlettet, látja? Ott van a tűzhelyen. Kér kávét? – kérdezte, és figyelmesen megnézte a lány-arcát. Szemlátomást ő maga akarta eldönteni, hogy valóban meggyógyult-e és nem kell-e az ágyat nyomnia. – Igen, kérek – válaszolt a lány. – Nem segíthetek? – Nem, üljön csak le. Nem fogja gyakran tapasztalni, hogy ki akarom szolgálni. Használja ki a lehetőséget! Louis elővette a házilag sütött búzacipót, s az asztalra tette, hogy megszegje. A csészékbe forró, gőzölgő feketekávét öntött, aztán a tűzhelyhez ment és kivette az omlettet. Mindent feltálalt az asztalra, aztán ő is leült, és enni kezdtek. Láthatóan Louis is nagyon éhes volt, mert egy darabig nem szólt egy szót sem. Jeannek nagyon ízlett az étel, fényesre törölte utána a tányért, aztán egy második csésze kávét kért. – Elintéztem Windoverben, hogy ma ne kelljen bemennie az órákra – mondta Louis atyailag. – Nem tudtam, hogyan vészeli át a tegnapi kis kalandot. És persze az én holnapi órámra frissnek és kipihentnek kell lennie. Mint látja, szempontjaim önzőek. – Ez nagyszerű – sóhajtott fel Jean. – Azt hiszem, teljesen jól vagyok, de talán mégiscsak jobb lesz, ha ma még pihenek egy kicsit. Befejezhetném annak a két vászonnak a felfeszítését, amelyeknek a keretét már megcsináltam. Persze,., úgy, ahogy maga tanította. – Bár az lett volna a legkényelmesebb, ha hazamegy és a saját ágyában pihen, a puszta gondolat is feldúlta, hogy otthagyja a férfit. – Nagyszerű lesz – mondta Louis. miközben lenyelte a reggeli utolsó falatjait és félretolta a tányérját. Halványzöld kötött pulóver volt rajta, amely még jobban kiemelte sötét kreol bőrét. A férfit egy csöpp fűszeres illat lengte körül, és Jeant mindig elkábította a közelsége. – Vigyünk magunkkal egy csésze kávét a műterembe, aztán lássunk munkához – mondta Louis olyan hangon, mintha nem történt volna kettőjük között semmi az elmúlt éjszaka. Jean felugrott a székről és megindult a másik szoba felé, közben érezte, hogy a férfi követi a tekintetével. Szerette volna tudni, mit gondolhat most róla. A farmer, amely
tegnap volt rajta, frissen tisztítva feszült a fenekén. Érezte, hogy nagyon kidomborodnak a formái, aztán hirtelen eszébe jutott, hogy elvégre Louis az éjjel anyaszült meztelenül látta. Erre gondolt, miközben folytatta útját a műterem felé, s jóleső melegség öntötte el. Belépve az ismerős szobába megrohanták annak az első napnak a sajgó emlékei, amelyen Louis-nak dolgozott, de egy vállrándítással túltette magát rajtuk. Ma ügy fogja felfeszíteni az összes vásznat, ahogy Louis tanította, s ha így sem tetszenek neki, akkor már igazán semmit sem tehet. A falhoz ment, levette a vászonfeszítő szerszámot, és úgy kezdte húzni és feszíteni az első vászon szélét, ahogy a férfi mutatta. Nyomban belátta, hogy ezzel a szerszámmal valóban nagyon szorosra lehet húzni a vásznat. Rövid idő alatt végzett az első vászonnal. Aztán a keretlécekhez fordult. Louis útmutatását követve kivágott egy darabot a faanyagból, s nagyon megörült, amikor rájött, hogy ezzel a módszerrel úgy lehet összeilleszteni a találkozó léceket, hogy a festmény nem fog elállni a faltól. Egy-null Louis javára, gondolta. Bár az is igaz, hogy arra a ronda jelenetre azért semmi szükség nem volt. Egy kicsit még most is neheztelt Louisra, aki olyan nyersen fejezte ki, hogy elégedetlen a munkájával, és egész valóját átjárta, hogy mennyire meg tudja bántani az a férfi, akinek odaadta testét-lelkét. Jean már csaknem végzett a második vászon felfeszítésével, amikor elfogyott a szöge. Töviről hegyire átkutatta az egész szobát, és sehol sem talált. Nem volt más választása, meg kellett kérdeznie Louis-től, noha egyáltalán nem örült neki, hogy meg kell zavarnia festés közben. Gyorsan beletúrt a hajába, amely a tegnapi esőtől olyan puha és lágy volt, akár a selyem, és igyekezett rendbe tenni. Aztán eltökélten elindult Louis műterme felé. Amikor a műterem ajtajához ért, egy hosszú-hosszú percig csak állt. és mohón bámulta az eléje táruló jelenetet. Mint éles szemmel észrevette, a műterem sarkába bekerült egy második állvány is. és a rajta levő festmény egy nagy terítővel le volt takarva. Louis a terem közepén álló festményen dolgozott, most azonban nem festett, hanem elgondolkodva állt a kép előtt. A lány tudta, hogy az a festmény már csaknem elkészült, de a teljes befejezés pillanatát nagyon nehéz meghatározni. Könnyen lehet, hogy a folytatás tönkreteszi azt, ami mestermű lehetett volna. – Louis… – szólalt meg Jean félénken az ajtóból. – Elfogyott a szög és sehol sem találok. Szeretném tudni, hogy… Megkönnyebbüli, mert a férfi mosolyogva fordult meg, – Jaj, persze! Ebben a szobában tartom. Igazán nem tudhatta… Louis egy pillanatig ismét a munkájára fordította figyelmét és a festményhez lépve, mintegy utolsó simításként könnyedén hozzáérintette az ecsetet. Mélyet lélegzett, és a lány hallotta, amint azt mormolja: „kész”. Atán visszafordult Jeanhez, és hangosan folytatta. – Legyen szíves, jöjjön ide. Szeretném, ha elmondaná, mit gondol róla – mondta halk, megkönnyebbült hangon, mint aki tudja: jó munkát végzett. Jean a vászonhoz lépett. Mélyen meghatotta, hogy a férfi megmutatja neki a képet, s ami még fontosabb: hogy szemlátomást ad a véleményére. A festmény megkapóbb volt, mint gondolta. Louis egészen különös, szinte egzotikus módon alkalmazta a lakkot, nagy gonddal helyezte el az egyes festékrétegek között, amitől a kép sejtelmesen villódzó hatást váltott ki, és az egész olyan volt, mintha belülről volna megvilágítva. Hirtelen eszébe jutott a lánynak, hogy ez a férfi végül is Spanyolországban tanult, ahol alighanem még ma is elevenen élnek a régi, klasszikus eljárásmódok, technikai fortélyok. Jean újra megfigyelte, hogy bár a képen ábrázolt nő Enid vonásait és színeit viseli, egyénisége még csak nem is hasonlít a modell kellemetlen személyiségére. Louis meglágyította a nőt, akit az ő avatott ecsetje keltett életre. Világos, persze… nem esett túlzásba, mindazonáltal a nő arcáról tükröződő ezernyi érzelem emelkedettebb szívre,
lélekre, gondolkodásra vallott. Louis ebben a képben a nő ideáját fogalmazta meg, gondolta Jean. Ez az asszony mindent tud, érzelmeivel befogadja az egész világot. – Hát… – kezdte mondani –, ez hihetetlen. A színek… Nem is tudom, mit mondjak… Olyan megkapó… Louis nyomban látta, hogy Jean érzi a képet, és el van tőle bűvölve. A műterem levegője feszültségtől volt terhes, amelyet csak részben okozott az elkészült festmény fölötti izgalom, alkotó és néző első közös találkozása a mű előtt. A feszültséget nagyobbrészt a férfi és az asszony egymás iránti vonzalmának reszketése okozta, ami műidig betöltötte a helyiséget, amikor együtt voltak, és minden pillanatban elektromos kisüléssel fenyegetett. – A képet is szeretem – mondta a férfi, miközben könyökénél fogva szembefordította magával Jeant, hogy közvetlenül a szemébe nézzen – magát azonban sokkal jobban szeretem – folytatta fojtott hangon, és magához vonta a lányt. Louis mohó vággyal csapott le a lány szájára, nyelve követelődzve hatolt az édes húsba. Jeannek elállt a lélegzete, érezte, hogy a férfi vágya egyre fokozódik, és már nem próbál türelmes vagy gyöngéd lenni. – És mi lesz a munkával? – ingerkedett Jean, mikor a férfi durva mozdulattal lehúzta maga mellé a pamlagra. – Pokolba a munkával! – hörögte Louis, ás olyan vad, érzéki tekintetet vetett rá, hogy a törékeny kislány csaknem megrémült. – Most más munkára… másfajta alkotásra foglak tanítani – tette hozzá, és szája ismét lecsapott a lány ajkára. – Igen… igen… – sóhajtott fel Jean, mikor a férfi végre elengedte – csakugyan jó volna, ha tovább tanítanál, ahogy már elkezdted – mondta, és maga is csodálkozott, honnan vette hozzá a bátorságot. – És… és talán én is megtanítalak majd valamire. 7. Jean zavarban volt, amikor visszatekintett az elmúlt hétre, és megpróbálta átgondolni, mi minden történt. Minden nap és minden éjszaka ezer és ezer új tapasztalatot hozott a művészetről, ébredező testéről és főként Louis-ról mély, testi-lelki kapcsolatukról: valósággal elvesztette időérzékét. Minden reggel arra a mámoros érzésre ébredt, hogy új, boldog kaland vár rá, amelyben szerelmese kézen fogva vezeti be a művészet és a szerelem titkaiba, Lustán elnyúlt a kertben, a könyvet, amelyet éppen olvasott, az ölébe ejtette, fejét hátravetette a karosszékben, és megpróbálta felidézni mindazt, ami történt. Az óta a délután óta, amikor a műteremben Louis-é lett, világosan megértette, hogy kettejük együttléte nem csupán rövid kaland, amely után minden megy tovább a régi kerékvágásban. Még elképzelni sem tudták, hogy néhány óránál hosszabb időre elszakadjanak egymástól. A lány az éjszakát Louis-nál töltötte, az ő pizsamájában aludt. Másnap hazaszaladt tiszta ruháért és festőeszközökért, majd visszatért az erdei házba, ahol lelkesebb társat és még szenvedélyesebb szeretőt talált, mint akit elhagyott. A következő napokban úgy tűnt neki, hogy a szerelmesével töltött idő minden más tevékenységnél fontosabb. Hevesen viszonozta a férfi érzelmeit, és gazdag kincsre lelt a férfi barátságában. Jean úgy érezte, soha többet nem tudnának elválni egymástól, annyira élvezték az együtt töltött időt, akár beszélgettek, akár szenvedélyesen vitáztak, akár némán kószáltak a ház körüli erdőben. Szavak nélkül is megértették egymást. Jean természetesen továbbra is részt vett az előadásokon, de nem tudott úgy odafigyelni, mint azelőtt, nemegyszer letette az ecsetet, és azon tűnődött, hogy aki szerelmes, hogyan is képes bármi mással foglalkozni.
Visszaemlékezett arra a napra, mikor Louis elmesélte, hogyan lett művész. A férfi elővette és megmutatta az összes régi festményét, melyeket gondosan becsomagolva, külön e célra készített rekeszekben tartott. Louis néhány éve áttért a realisztikus ábrázoló módszerről az absztrakt kifejezési formára, és Jeannek elállt a lélegzete, amikor megpillantotta az óriási vásznakat, a hosszan elnyúló, lazán odavetett formákat, a keveretlen, tiszta színeket, a finom érzékenységgel megfestett alakféleségeket, a szerkesztés és a forma nagyszabású összjátékát. Neki még ezután kell ezt az ugrást megtennie a maga munkájában. Elbűvölve hallgatta, ahogy Louis tisztán, világosan és mélységesen Őszintén beszél festészettel kapcsolatos gondolatairól. A férfi most ismét visszatért az ábrázoló festészethez, és az elmúlt hónapok során megfestett arcképei híven tükrözték azt a szakmai tudást, amelyre sokévi áldozatos tanulással tett szert. Arai rövid beszélgetésnek indult, abból egy egész napot betöltő vita lett, s amikor Jean segített beburkolni és ismét gondosan elrakni a festményeket, a délutáni nap már lenyugodni készült, és játékos árnyakat vetett a műterem padlójára. – Ilyen figyelmes közönség ritkán jut ki művésznek – jelentette ki Louis a lányra mosolyogva. – Valójában nem is akartam ilyen sokat beszélni. – Örülök, hogy mégis beszéltél – mondta a lány. – Sokat megtudtam a munkádról… és rólad is. Köszönöm. – Hirtelen úgy érezte, hogy a szavak nem fejezik ki azt, ami a lelkében viharzik, ezért odalépett a férfihoz, átölelte a derekát, és szorosan hozzásimulva mellére hajtotta fejét. S közben kérdezte azt önmagától „hogyan voltam képes e nélkül a csodálatos férfi nélkül élni?” Louis is szorosan átölelte őt, és ujjaival a hajába túrt. Eljátszadozott a selymes fürtökkel, hosszú művészujjaival gyöngéden fésülgette a lány kócos haját. Fejét lehajtotta, arcát a dús, vörösesbarna zuhatagba temette, beszívta tiszta illatát, és lassan, ingerlően, gyöngéden fújni kezdte halántékán a finom pihéket, míg végül Jeant elhagyta minden ereje, s a szerelemtől és vágytól hajtva fölemelte a fejét, hogy fogadja a férfi csókját. Azon a délutánon kapcsolatuk még jobban elmélyült, megszilárdult. Jean csodálkozott rajta, hogy milyen természetesen és milyen gyorsan alakultak ki köztük a dolgok. A házi teendőket mindjárt a kezdet kezdetén könnyedén megosztották anélkül, hogy valaha is megbeszélték volna, és ő soha egyetlen pillanatig sem tartotta feszélyezőnek vagy különösnek, hogy együtt él a férfival. Bár sosem mondtak erről egymásnak ünnepélyes szavakat, Jean tudta, hogy a férfi otthona immár az övé is és ő odatartozik. Csak mosolygott, amikor eszébe jutott a saját gyorsasága és mohósága, amellyel Louis tapasztalt szerelmi oktatására válaszolt. Jean abban a pillanatban megérezte, hogy kettejük közt a hím és a nőstény kívánkozása lüktet, amikor először állt Louis előtt ott a központi műteremben, de a szégyenkezést nem ismerő nemiség, az az őröm, hogy a férfi minden porcikájával élvezi a testét, ő pedig a férfiét, mégiscsak új élmény volt neki. A férfi türelmesen fogadta a lány félénkségét, és kitartóan, szeretettel igyekezett legyőzni gátlásait. Egy este Jean a szokottnál később érkezett haza. Fel volt hevülve, elfáradt, kiizzadt az aznapi előadásokon és a hosszú kerékpárúiban, amelyet azért tett a környéken, hogy vázlatokat készítsen. Egyenesen Louis műtermébe ment, mert meg akarta mondani a férfinak, hogy hazajött. Csak egy pillantást vetett Louis arcára, és tudta, a férfi türelmetlenül várta. Egy gyors csók után elfutott zuhanyozni és átöltözni. Percek óta állt már a felpezsdítő vízfolyás alatt, amikor meghallotta, hogy nyílik a fürdőszoba ajtaja. Érezte, a férfi belépett a fürdőszobába. Jean elcsodálkozott, nem is sejtette, mit akar. Aztán megtudta: a férfi félrehúzta a zuhanyozófülke függönyét, bedugta a fejét a nyílásba és kicsit gonoszkodó mosollyal így szólt. – Szerelmem, az jutott eszembe, hogy talán szükséged lehet valakire, aki ledörzsöli a hátadat…
– Louis! – A lány fölig pirult, zavarba jött, de már kuncogott, és csak gyöngén tiltakozott. A fürdőszobát belepte a gőz, amely elhomályosította a tükröt és párássá tette a levegőt, de meztelen testét nem rejtette el Louis tekintetétől. A férfi gyorsan ledobta magáról a köpenyét, belépett a fülkébe a zuhany alá, egy percig csak állt behunyt szemmel és hátravetett fejjel, és hagyta, hogy zuhogjon rá a víz. A lány elmélyülten nézte, és arra gondolt, hogy még sohasem látott ehhez fogható szépséget. A vízcseppek csillogtak az izmos férfitesten, amely elragadtatott örömében olyan volt, akár egy ősi pogány isten. A tökéletes hím, sóhajtotta Jean. Majd Louis kinyitotta szemét, lerázta magáról a vizet, mint egy állat, és a lány után nyúlt. Jean megijedt, szégyellte magát, hogy ott áll meztelenül a párás szobában, és még csak egy fürdőlepedő sincs a keze ügyében, de a férfi nem sokat törődött zavarával: megfordította és elkezdte szappanozni a hátát. A lány most, hogy nem kellett szemtől szemben állnia a férfi pillantását, lassan kezdett megnyugodni, és ahogy a frottír mosdókesztyűbe bújtatott kéz biztos mozdulatai fellazították merev izmait, a fáradtsága is megszűnt. Jean testét melegség öntötte el, a férfi magához szorította, fokozódó vágyát kézzel foghatóan érezni lehetett, mire Jean gátlásai megszűntek és kéjesen felnyögött. – Most mi lesz? – kérdezte Louis játékos tanácstalansággal, s mintegy válaszként a saját kérdésére, megfordította a lányt, s ujjával apró köröket kezdeti rajzolni meztelen testére. Aztán megfogta mellét, cirógatta mellbimbóját, Jean pedig válaszként hátrahajolt, két kezét a férfi vállára emelte, és megpróbálta távol tartani magától Louist. – Na mi van, te harcias kis macska? – hördült fel a férfi. – Majd ellátom én a bajod! – És gyöngéden csiklandozni kezdte a lány hasa alját. – Nem… nem… – Jean levegő után kapkodott, tehetetlenül vergődött a férfi kezében, könnyei csorogtak a nevetéstől. Kiszabadította magát, és kirohant a fürdőszobából a műterembe. – Ó, nem, nem szöksz meg olyan egyszerűen – kiáltotta Louis, és a lány után eredt. Jean fürge volt, de Louis végül is utolérte. Ott álltak a műteremben, csak bámultak egymásra, aztán kirobbant belőlük a fergeteges nevetés. Louis lehúzta Jeant a kandalló előtti puha, fehér szőnyegre, a tűzben lobogó lángoktól ide-oda ugráló árnyak cikáztak végig a szobán. Vizes testüknek jólesett a meleg, a lassú száradás. – Azt hitted, hogy csak úgy elfuthatsz előlem? – kérdezte Louis és kamaszosan meghúzta a lány haját. – Nem, de úgy gondoltam, hogy megdolgoztatlak egy kicsit. Elvégre senki nem akarja, hogy túl könnyű zsákmánynak tartsák – nevetett Jean, és nagyon élvezte, hogy ugrathatja a férfit. Louis megfordította a lányt és az arcába nézett. – Lehet, hogy nem mindig könnyű neked az együttélés, nekem azonban az a legkönnyebb dolog a világon, hogy a magamévá tegyelek. Órákig – megcsókolta a lány szemét –, napokig – itt ajka végigsúrolta az arcát hetekig – s végül nyaka tövében a puha kis gödröcskét – ellennék azzal, hogy alattam vagy. Úgy tűnt, mintha megállt volna az idő. A harsány nevetés csöndes komolysággá változott. Louis megsimogatta a lány gömbölyű csípőjét és olyan határozottsággal hajolt fölébe, amilyent Jean eddig még sohasem tapasztalt. A lány a férfi csillogó bőréhez érintette a száját, beszívta s magába itta testének illatát. Louis halkan felnyögött, csókokkal árasztotta el a lányt, aztán feltérdelt, végigsimogatta a nyakától a combjáig az egész testét, majd széthúzta a két lábát és fölemelte, föl, a magasba, aztán keskeny csípőjét a tomporának vetette. Jean egy pillanatra elbizonytalanodott, nem értette, mit kíván tőle. Majd amikor megértette, maga tárulkozott ki a férfi előtt. A férfi olyan erősen szorította magához, hogy a lány azt hitte, sohasem fognak szétválni. Vadul megremegett, és átadta magát annak a mámorító mozgásnak, amelyre a férfi tanította. Hallotta Louis elfúló légzését, érezte, amint a férfi a tomporánál fogva irányítja mozdulatait,
megismételte és viszonozta a halkan elsuttogott becéző szavakat. A férfi újra és újra csaknem a beteljesedésig juttatta, úgyhogy amikor a vágy egyre magasabbra csapott, a lány könyörgött, hogy engedje el, mert nem bírja már a kínzó gyönyört. Ő azonban nem engedte, csak amikor mindkettőjüknek egyszerre el nem érkezett a végső pillanat, s ő mámoros örömben a férfi nevét sikoltotta. Aztán Jean csak hevert a férfi karjában, összefonódva vele, és úgy érezte: minden kitisztult előtte. Végtelen nyugalom szállta meg. Tudta már, hogy egész életében erre az élményre várt, és ebben az új világban mindennek értelme lett, minden összefüggésre fény derült. Elaludt. Egy földre hulló könyv tompa puffanása zökkentette vissza Jeant a valóságba, s már ezredszer vadul szidni kezdte magát az örökös ábrándozásáért. Negyedóra múlva kezdődik az akvarellfoglalkozás, és ő itt fekszik meztelenül, a boldogságtól sajgó testtel, szerelem után epekedve, tágra meredt szemmel, és elhanyagolja a tanulást. Gyorsan felugrott, felkapott egy köpenyt. Úgy gondolta, nem háborgatja a búcsúzkodással Louis-t, hiszen már visszament a műterembe dolgozni. Mikor az előadóteremhez ért, kifújta magát, majd lenyomta a kilincset és belépett. Miközben a megszokott helye felé sietett, érezte, hogy a többi növendék nem akar tudomást venni róla. Kínosan érezte magát és zavarban volt. Belebújt munkaköpenyébe és megigazította festőállványát. Gyors mozdulatai közben egy pillanatra felnézett, és azt látta, hogy a tanár, Mary Ann haragosan ráncolja homlokát. Jean rögtön tudta, hogy valami baj van. Erős elhatározással munkájára fordította a figyelmét, és megpróbálta kikapcsolni érzelmeit. De hiába merült bele mélyen a festésbe, lelkét szűnni nem akaró rossz érzés gyötörte, képtelen volt igazi odaadással dolgozni s nyugtalankodott. A hosszú foglalkozás végén ledobta ecsetjét és kibújt a köpenyből. Úgy érezte, a munkája csapnivaló, akár abba is hagyhatja. – Jean, várjon – kiáltott utána egy hang, mikor néhány perccel később keresztülvágott a telepen. – Don! Jaj, de örülök, hogy látom. Hogy van? – És maga hogy van? Pontosabban, hol van? – Nem értem, mire céloz. – A múlt héten többször jártam magánál, kerestem az étteremben is, de mintha teljesen felszívódott volna. – Jaj… ez nem igaz – motyogta Jean. – Csak nagyon lefoglalt a munka, meg minden… És… azt hiszem, valóban nem sokat voltam otthon – fejezte be bűntudattal. – Ezt tanúsíthatom – bólintott Don, és hangjában komolyság csendült meg. – Jean, szeretnék bemenni magához néhány percre. Van itt valami, amiről feltétlenül beszélnünk kellene. – Természetesen – válaszolta Jean, és hirtelen úgy érezte, mintha gombóc volna a torkában. Mikor odaértek a házhoz és bementek a műterembe, Jean meghökkenve fedezte fel, hogy valóban sokáig nem volt otthon. Bár csak néhány napja fészkelte be magát Louishoz, mégis úgy tűnt, mintha hosszú hetek teltek volna el azóta, és lelkiismeret-furdalása támadt, hogy elhanyagolja otthonát. – Iszik valami hideget? – kérdezte Jean, abban a reményben, hogy talál valamit a frizsiderben. Ásványvízen kívül nem volt más, de Don azt is elfogadta és idegesen beszélni kezdett. – Gondolom, Jean, tisztában van vele, hogy a legkevésbé sem akarom a maga dolgába ütni az orromat. Magam sem szeretném, ha az én életembe szólna bele valaki… szóval ez így van jól. Jean egyetértően bólintott, és feszült figyelemmel hallgatta a fiút.
– Úgy gondolom, Jean, tudnia kellene, hogy az egész telep magáról és Louis Castellóról beszél. Tudja, mennyire szeretnek az emberek csámcsogni mindenen… ezúttal azonban abból, amit beszélnek, magának még kellemetlensége is lehet. Don megjegyzése hirtelen haragra lobbantotta a lányt, és állát előre szegve így szólt. – Például micsoda? – Tudja azt maga nagyon jól – vont vállat Don, aki láthatóan igen kényelmetlenül érezte magát ebben a nehéz szerepben. – Mindenkinek az a véleménye, hogy Castillo liliomtipró. Tény, hogy nagyon nagy a korkülönbség maguk között, de hát nem is ez a fontos. Ami komolyan aggaszt engem is, az az, hogy ha maga olyan sokat mászkál ehhez az emberhez, az a diplomájába, sőt talán az egész életpályájába kerülhet. Jó, jó, Jean, tudom, hogy ez túlzás… és igazán megpróbálom elnémítani a gonosz nyelveket. Úgy gondolom azonban, hogy tudnia kell, mit beszélnek magáról. Ha eldöntötte, hogy összeáll egy tanárával, akkor kirekeszti magát csoporttársai és a többi főiskolás közül. Errefelé az emberek gondolkodásmódja régimódibb, mint maguknál ott a keleti parton. – Fütyülök rájuk! Senkire sem tartozik, hogyan élek – kiáltotta Jean, majd visszafogta hangját, amikor rádöbbent, hogy Don igazán nem érdemli meg, hogy rajta töltse ki a mérgét. – Az emberek csak irigyek, erről van szó és kész. Képtelenek elviselni, ha látják, hogy két ember boldog. – Tudom – válaszolta Don, aztán felállt és az ablakhoz ment. – Nekem is az a véleményen, hogy erről is szó lehet. De ide figyeljen! Ha semmi közöm sincs az egészhez, akkor is azt kell tanácsolnom magának, hogy fontolja meg alaposan, hogyan dönt. Az egész jövője forog kockán… és ez a kapcsolat is… túl gyorsan alakult ki. Hiszen csak néhány hete vagyunk itt Windoverben. Jean szíve elszorult Don szavainak hallatára. Egy pillanatig azon tűnődött, nem lehete, hogy barátja is beállt a pletykálkodók közé, hogy ő is elhagyta-e. Mégis megpróbált neki válaszolni, hogy lássa, hogy Louis iránti szerelme igaz, tiszta, tartós érzelem, hiába fecsegnek összevissza az emberek. – Don, maga eddig olyan jó barátom volt – mondta komoly hangon, aztán felállt és a fiúhoz lépett. – Tudom, hogy ez mindenki számára különösnek tűnhet, de Louis meg én egymásba szerettünk. A korkülönbség nem számít. Mindketten így érezzük. Kérem, ne aggódjon miattam. Tudom, hogy mit teszek. Don ekkor megfordult és merőn a lány szemébe nézett. – Szeretnék hinni magának, Jean – mondta, és hangjában őszinte sajnálat csengett. – Őszintén remélem, hogy kétszer is meggondolja, mielőtt végleges lépésre szánja el magát. Ha valóban olyan fontos magának ez a kapcsolat, legyen óvatos, és ne hagyja, hogy a szenvedélye veszélyeztesse itt Windoverben a helyzetét. Én igazán csak azért szóltam, mert érdekel a sorsa, és hiszek a tehetségében. – Lassan az ajtóhoz ment, majd megfordult, és bágyadt mosollyal hozzátette: – Kérem, gondolkozzon azon, amit mondtam. Majd keresni fogom. – Azzal megfordult és elment. Jean még jóval Don távozása után is csak állt és bámult a semmibe. Aztán fáradtan lerogyott egy székbe. Ez a beszélgetés mélyen megrázta. Amióta betette a lábát Louis házába, most először gondolt arra, milyennek láthatják őt és helyzetét a többiek itt Windoverben. Valójában még most sem ismerte jól Louist. Lehet, hogy egy pazarló mozdulattal mindent eldob, amit eddig elért, amiért keményen megdolgozott… egy kaland kedvéért, amely tart, ameddig tart. Bizonyára ez volt az oka annak is, hogy a kedves Mary Ann oly neheztelően nézett rá. Vajon ezen a telepen mindenki róla beszél? Csak akkor kezdett fölocsúdni, amikor besötétedett. Addigra már több mint egy órája járt fel-alá a szobában, és próbálta rendezni a gondolatait, érzelmeit. Az íróasztalhoz ment, és felvette azt a levelet, amely néhány nappal korábban jött Roberttől. Feltépte a borítékot, s a benne lévő fénykép leesett a padlóra. Jean lehajolt, hogy felvegye, és alaposabban megnézte a fényképen ábrázolt párt: ott álltak kart karba fonva, egymásra
mosolyogva. Akkoriban szerelmesnek hitte magát, gondolta keserűen. Aztán elolvasta a levelet kétszer is: Drága Jean! Megkaptam levelét, köszönöm. Örömmel olvastam, hogy jól mennek a dolgai. Én nemigen mozdulok ki a kis kuckómból, de tulajdonképpen jól megvagyok, mert sokat gondolok magára. Örömmel elfogadom a meghívását a kiállítás megnyitójára. Előző este fogok érkezni. Tudom, hogy a maga képének igazi sikere lesz. Majd felhívom telefonon, és közlöm érkezésem pontos idejét. Alig várom, hogy lássam, mert még most is szeretem Robert Jean csak most eszmélt föl, amikor megkapta Robert válaszát, hogy meghívta a fiút a megnyitóra. Teljesen megfeledkezett róla! Ez a mohó levél csak még súlyosabbá tette helyzetét. Hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát, és félt, hogy képtelen lesz megbirkózni a helyzettel. Testestül-lelkestül szerette Louis-t, és tudta, hogy számára már soha többé nem létezik más férfi, most azonban mégis úgy érezte, hogy maguk alá temetik azok a bonyodalmak, amelyek egész hátralévő életükben beárnyékolhatják kapcsolatukat. S bár tudta, hogy indokolatlan, el kellett ismernie, hogy kezd bűntudatot érezni. Ebben a pillanatban hallotta, hogy odakinn becsapódik egy kocsi ajtaja, és néhány pillanattal később kopogtak az ajtón. Jean hűvösen és kimérten indult el ajtót nyitni, s közben felkattintotta a bejárati ajtó fölötti lámpát. Az ajtót kinyitva nem lepte meg, hogy Louis-t pillantja meg. – Jean, hol voltál? – kérdezte a férfi aggódó és kicsit ingerült hangon. – Itt voltam – válaszolt a lány, és intett, hogy jöjjön be. Beszélniük kellett egymással. – Már úgy aggódtam – sóhajtott Louis. Gyorsan szájon csókolta a lányt, és szorosan magához ölelte. – Mondd, mi a fenét csináltál? Persze hogy aggódik, gondolta Jean. Jaj, Istenem, mennyire szeretem! – Az óra után hazajöttem, hogy lássam… szóval muszáj egy kis időt itthon is töltenem. Tudom, szólnom kellett volna neked, de eredetileg nem így terveztem – kezdte mondani. – Hát bizony. Aki aggódhat az emberért, azt értesíteni illik – vágott vissza Louis kicsit csípősen. Láthatóan fogytán volta türelme, ami abból is kitűnt, hogy kimért léptekkel elkezdett fel-alá járkálni a szobában. Jean mély lélegzetet vett, és erővel kényszerítette magát, hogy folytassa. Saját szavait hallva legalább annyira meglepődött, mint Louis. – Louis… úgy gondolom… ritkábban kellene találkoznunk. Amikor ma hazajöttem és láttam, hogy Joe portréja még most sincs kész, rádöbbentem, hogy nem dolgozom úgy, ahogyan kellene, s hogy több időt kell töltenem itt a telepen. – Közelebb lépett a férfihoz, mielőtt folytatta. – Nem úgy értem, hogy meg akarom változtatni a kapcsolatunkat. Számomra csak azok a percek érnek valamit, amelyeket veled töltök. Csak arra gondolok… hogy… egy héten egypár éjszakát itt kellene töltenem, mert… Louis háttal állt neki, az íróasztalt nézte. A lány megkönnyebbült: ezúttal elmaradt a kiabálás, tehát sikerült úgy megmagyaráznia a helyzetet, hogy nem bántotta meg a férfit. Nyilván megértette, hogy az általa javasolt megoldás mit sem változtat az iránta táplált érzelmein. Amikor azonban végre megfordult és a lányra nézett, arca fehér volt a haragtól, és szemlátomást megmásíthatatlan elhatározást tükrözött.
– Igazad van – jelentette ki fagyosan. – A mi kettőnk élete nagyon is különböző. Nincs értelme letagadni az igazat. Te ide tartozol ebbe a világba… Ezért ha nem veszed rossz néven, most én is visszavonulok a magaméba. Louis sarkon fordult, és mielőtt a bénultan álló Jean mozdulni tudott volna, Öles léptekkel végigment a szobán. Távozáskor bevágta maga mögött az ajtót. Amikor meghallotta, hogy feldübörög a férfi autója, úgy érezte, belehal. Fojtogatni kezdte a zokogás, oldódott a bénultsága. Rávetette magát az ágyra, és keservesen zokogott, mintha a fájdalom és a veszteség könnyei sohasem akarnának elapadni. 8. Jean úgy érezte, hogy nem éli túl a csapást, és a fájdalom, amelyet Louis távozásakor érzett, sohasem múlik el. Miért csinálta ezt? – gondolta újra meg újra, és képtelen volt választ találni rá. Pusztán azért, mert azt javasolta, hogy találkozzanak ritkábban, még igazán nem kellett volna dühbe gurulnia. Mit mondhatott még, amitől a férfi egyszerűen hátat fordított, a sok bizalmas esemény után, ami köztünk történt? Végül Jean a sok átsírt óra és önvallatás után egyszerűen feladta. Elhatározta, hogy megpróbálja elfelejteni Louis-t, és folytatja munkáját. Ezerszer is hálát adott Istennek, hogy csak néhány napig éltek együtt. Tudta, hogy kapcsolatuknak örökre vége, és azzal is tisztában volt, hogy amíg él, ezt a férfit fogja szeretni, na már most, ha jobban hozzászokott volna jelenlétéhez, akkor most talán egyáltalán nem tudná folytatni korábbi életét. A következő hét végére azonban Jean már ismét a megszokott életét élte, és szorgalmasan festett. Elmélyülten és fegyelmezetten dolgozott Joe portréján, amelynek a tárlat megnyitásáig el kellett készülnie. Talán a sürgető határidő vezette vissza ahhoz a célhoz, amelynek elérésére Windoverbe jött. Aztán eljött a nap, amelyen – Donnal bemennek a városba, és leadják a pályaműveket. Jean elmélyülten tanulmányozta a festményt, amelyen oly keményen dolgozott. A képről visszatekintő arc élt, a büszke arcél meg a háttérben magasló hegyek ellentéte olyan erőteljes volt, hogy Jeant magát is meglepte, valahányszor ránézett. A képet bámulva rájött, hogy sikere nagymértékben Joe érdeme, aki két héten át minden reggel hűségesen megjelent az ajtóban, amíg a lány meg nem alkotta művét. Jean, miután megteremtette az élethű portrét, még sokat dolgozott azon, hogy a vásznon látható férfiarc kifejezze azt az együttérzést és bölcsességet, amely a modellben lakozik. Felhasznált néhány új eljárást azok közül, amelyeket Louis mutatott neki, s többféle lakkot, ragyogó színeket alkalmazott, és örült a lelke, hogy milyen jól, milyen könnyedén tudja alkalmazni az új módszereket. Végül életre kelt a kép. Maga sem tudta volna pontosan megmondani, hogyan csinálta, mindenesetre elkészült. A portré nem egy névtelen modellt ábrázolt, hanem Joe-t magát. Jean nagy műanyag lepedőt vett elő az alsó polcról, a festményt gondosan beburkolta vele, s a behajtott sarkoknál ragasztószalaggal rögzítette. Kezdett ideges lenni a verseny miatt, mert lassan ráébredt, hogy milyen sok forog kockán. Nemcsak bejutni akart, hanem díjat is szeretett volna nyerni. Amikor meghallotta Don ismerős kopogását az ajtón, Örült, hogy a fiú korábban jött, és nem kell sokáig aggódva várnia. Don a barátja kocsiját kérte kölcsön a pályaművek beszállításához. Az ajtón kilépő Jeantől elvette a festményt, majd óvatosan a csomagtartóba tette. A fiú faszobra ládába csomagolva az egész hátsó ülést elfoglalta, s Jean alig várta, hogy a kiállítóterembe érjenek és megnézhesse.
– Indulás! – mosolyodott el vidáman Don. – Ha nem tudná, ez a kocsi két olyan művet szállít, amelyre már most rá lehetne aggatni a címkét: „A kiállítás két legjobb pályaműve: az első és a második helyezett”. Jean nevetett, próbált fölengedni, s élvezni a fiú tréfálkozását. Gyakran gondolt rá, hogy a művészpályának elkerülhetetlen velejárója a versengés, amiről régóta az volt a véleménye, hogy veszélyes dolog. A művészek állandóan egymáshoz mérik magukat, holott – és ez a helyzet iróniája – művészetük lényegében nem ítélhető meg tárgyilagosan, mert hogy mi a jó és mi a rossz, az többnyire ízlés dolga. Mégis, Jean nem tagadhatta, nagyon szeretett volna kiállítani ezen a rangot jelentő taosi tárlaton. – Borzasztó nagy kár, hogy Antónia nem akart indulni – mondta Jean, amint Don lassan, óvatosan hajtott az ütőn, nehogy a két műnek baja essen. – Én okos döntésnek tartom – mondta Don –, már persze ha csakugyan nem érzi magát elég érettnek rá. Jobb, ha az ember tisztában van vele, hogy valójában mit akar, mint ha saját vágyai ellenére cselekszik, és boldogtalanná teszi magát – fejezte be, és Jean ismét tapasztalhatta, hogy mennyire gyakorlatias, mégis megértő ez a fiú. – Hát lehet, hogy én sem vagyok elég érett, mégis itt vagyok – csúszott ki Jean száján. A taosi művészház – a belváros egyik szép új épülete – előtt hosszú kocsisor állt. A művészek két napot kaptak műveik leadására, s úgy tűnt, mintha valamennyien ugyanazt a napot és órái választották volna. Don a parkolóba vitte a kocsit, aztán Jeannel együtt kiszállt, és nekilátott kiszedni a műveket. Nem kis munkába került, amíg Don csaknem másfél méter hosszú szobrát sikerült kiügyeskedni a hátsó ülésről. Jean hiába akart segíteni, a fiú ragaszkodott hozzá, hogy egyedül csinálja. Jean előbb megbizonyosodott róla, hogy a festmény nem sérült meg, aztán fogta és óvatosan keresztülvitte a galéria ajtaján. Amikor beértek, megállapították, hogy a hatalmas galériában ott sorakoznak a már benyújtott művek. A festmények és a rajzok a fal felé fordítva álltak, úgyhogy Jean és Don nem láthatta őket. Abból a néhány festményből azonban, amely valami okból közszemlére volt kitéve, a legkülönbözőbb stílusok és kifejezésmódok egyvelege tárult a szemük elé. Jean egyetlen pillantással felmérte mindet, egy ábrázoló stílusban, tompa pasztellszínekkel készült tájképtől egy hatalmas méretű, kicsit absztrakt, kicsit expresszionista vászonig, amely a hátsó falnak csaknem a felét elfoglalta. Sokféleség, változatosság, gondolta, és nagyon felvillanyozódott a tapasztalataitól. Tetszett neki az ötlet, hogy ilyen eltérő stílusú képek lóghatnak egymás mellett, és hogy a művészeket senki nem kötelezi egyetlen kifejezésmódra. Amikor az átvevőasztalhoz értek, mind a ketten kettős belépőkártyát kaptak, az egyiket a visszatéréshez, a másikat pedig arra, hogy a benyújtott mű hátára erősítsék. Jean szép, olvasható betűkkel felírta rá a kép címét: „Igazságos Joe”. A cédulát a kép hátára, a bal felső sarokra erősítette, s babonából jó szerencsét kívánt a festményről visszanéző Joe-nak. Amikor a kép leadásával végzett, körülnézett, hogy nincs-e szüksége Donnak segítségre. A fiú már kicsomagolta a szobrát, és amikor Jean meglátta, elakadt a lélegzete a csodálattól. Az absztrakt mű ezernyi lehetőséget nyújtott a szabad gondolattársításra: az alak, amelyet Don kivésett a fából, bármely természet alkotta formát vagy teremtményt ábrázolhatott volna. Csigavonalban kígyózott fölfelé, a csúcsnál elvékonyodott, és úgy tűnt, mintha elszállna a semmibe. Az egyszerű, sima vonalak finomak és kecsesek voltak, és a mű sokat elárult Don jelleméből. Őszinte alkotás volt, mint egy kinyilatkoztatás. Mintha azt mondta volna: „Minek bonyolítod agyon a dolgokat? Bármerre tekintesz, a nagyvilág tele van szépséggel.” – Don, ez gyönyörű – lelkesedett Jean, aztán a fiúhoz ment, lábujjhegyre állt, és gyors csókot nyomott az arcára.
– Nem is tudja elképzelni, mennyit jelent nekem, hogy tetszik magának – válaszolta Don a megkönnyebbüléstől ragyogó arccal. – Ja, hogy el ne felejtsem – folytatta, meglógva a lány kabátujját az én művem lesz a kiállítás második legjobb alkotása. Az első az Igazságos Joe lesz. – Jaj, Don. Maga igazán nagyon aranyos! Valóban tetszik magának? – kérdezte Jean, akinek most aztán nagy szüksége volt a bátorításra. – Igen, tetszik – mondta Don komoly arccal. – Maga érett művész, és még sokra viszi. Egy percig ott álltak egymás mellett, azzal a jóleső érzéssel, hogy teljesítették a feladatot, befejezték a művet és leadták galériának. Jó érzés volt, hogy kölcsönösen segítik, támogatják egymást, és amint ott álltak nézelődve a helyiségben, Don hirtelen megszorította Jean kezét. Valósággal megigézte őket a jövő-menő emberek keltette élénkség, és mindketten meglepődtek, amikor lassú nézelődésüket hirtelen megzavarta egy zengő mély hang. – Bocsánat – suhant el kettejük közt egy türelmetlen alak, aztán továbbment, és egy nagy, négyszögletes festményt támasztott a falhoz. Jean rábámult Louis Castillóra, amikor a férfi éppen lehajolt és levette a művét takaró leplet. Mivel a festmény a fal felé volt fordítva, nem láthatta, de úgy gondolta, bizonyára Enid legutóbbi portréja, bár annál, amit ő ismert, kissé nagyobbnak tűnt. Miután Louis kicsomagolta festményét és rátette a cédulát, megfordult, és csaknem belebotlott Jeanbe és Donba. Egy pillanatig csak bámult a lányra, fürkészőn végigmérte a feje búbjától a lábujja hegyéig, megvető arckifejezéssel. Jean félrehúzódott. A férfi látványa megrendítette, a találkozás készületlenül érte. Castillo nézte, nézte, majd biccentett, és jeges udvariassággal azt mondta: – Üdvözlöm, Howard kisasszony! – Aztán már rohant is el, olyan gyorsan, hogy a lány válaszolni sem tudott. Heves fájdalom nyilallt végig rajta, amiből megtudta, hogy hazudott önmagának, és valójában sohasem felejti el Louis Castillót. Don nyomban észrevette Jean zavarát, és felmérte a találkozás jelentőségét. Nem fűzött megjegyzést a kínos jelenethez, hanem karját hanyagul a lány vállára téve nagy vidáman megszólalt: – Az ilyesmit egy sör mellett szokás megünnepelni. Jean rámosolygott, hálás volt, amiért a fiú ebben a nehéz helyzetben megint a segítségére sietett anélkül, hogy tolakodó lett volna. Nyilván nem akart belebonyolódni egy olyan beszélgetésbe, amelynek végén Jean alighanem elsírta volna magát. – De én fizetek – mondta a lány fenyegetően, amikor megfogta Don karját. – Különben nem megyek. – Kérem, nem tiltakozom – nevette el magát Don, és kisétált a lánnyal együtt az ajtón. Egy kis italmérésbe mentek, nem messze a művészháztól, s amint leültek, azonnal megállapodtak benne, hogy legközelebb ugyanitt fognak vacsorázni. Az italmérés úgy volt díszítve, akár egy vadnyugati kocsma egy kalandfilmből, s Jean és Don nagyon élvezték kellemes légkörét. Don meg is jegyezte, hogy ha nem anorák és farmernadrág volna rajta, igazi cowboynak hihetnék. Ezen aztán mindketten jót nevettek. A korsó hideg sör mellé sós mogyorót rágcsáltak, és amíg beszélgettek, hatalmas csomaggal megettek. A jól végzett munka örömében megkönnyebbülten ücsörögtek, és sörüket kortyolták, amíg feszültségük föl nem engedett. Jean gondolataiban azonban újra meg újra felbukkant az a fájdalmasan élénk kép, hogy Louis ridegen elfordult tőle, s ezt Don hasztalan próbálta feledtetni vele; senki és semmi nem verhette ki Louis-t a szívéből. 9.
A következő hét közepén Jean levelet kapott a zsűritől, amelyből megtudta, hogy mind az ő, mind Don alkotását elfogadták a tárlaton. Megkönnyebbülten felsóhajtott, s attól fogva mohón várta a kiállítás megnyitását, amely a hét végére, szombatra esett. Jeannek napközben még sikerült valahogy megőriznie jó kedvét, éjszaka azonban, mielőtt elaludt, hevesen rátört Louis emléke: mindig is ez a napszak volt számára a legnehezebb, ilyenkor nem tudott magán uralkodni, s a csalódástól és a fájdalomtól egész testében rázta a zokogás. Sebaj, Robert szinte már itt van. A lány erősen remélte, hogy a fiú barátsága gyógyír lesz majd szíve fájdalmára. Robert délelőtt Santa Fébe repült, ott kocsit bérelt, és e pillanatban már valószínűleg úton van Taos felé. Úgy beszélték meg, hogy a városban fognak találkozni, mivel Taosból a főiskolához – Jean házát már nem is említve – körülményes idetalálni. A lány úgy gondolta, Robert először szívesebben találkozik vele Windoveren kívül, egy semleges helyen. De ő sem akarta, hogy a telepen bárki szemtanúja lehessen magánügyeinek. Már alaposan megtanulta a leckét, hogy a világ elég kicsi. Jeannek csak egyetlen tiszta selyem blúza volt: élénk citromsárga, hosszú ujjú egyenes szabású darab. Amikor felpróbálta, maga is meglepődött, mert a sárga szúi különlegesen kiemelte haját és arcát. Ezt a blúzt ritka alkalmakra tartogatta, s mivel Robertet oly rég nem látta, nem akart előtte festőköpenyben mutatkozni. Egyenes, barna szoknyája jól illett a blúzhoz, és érvényre juttatta csinos alakját, a szarvasbőr kiskabát pedig szépen egészítette ki öltözékét. A mostanában divatos cowboy csizma helyett harisnyát és alacsony sarkú cipőt vett fel. Fénylő hajzuhatagát a hegyi éghajlat megváltoztatta, hajtincsei ide-oda tekeregtek, vidám gondtalansággal. Arcát kicsit kifestette, szemhéját tussal árnyalta, s a tükörből máris érettebb, felnőttebb arc tekintett rá vissza. Elgondolkodott rajta, hogy vajon Robert észreveszi-e a változást. Még jó, hogy az emberek nem képesek belelátni egymásba, gondolta, amikor bőr kézitáskájáért nyúlt, és megindult az ajtó felé. Ha most rögtön elindul, és gyorsan megy, akkor még nem késik el. Jean szívverése felgyorsult amint a felé a kiskocsma felé közeledett, ahol Donnal söröztek a kép beadásakor. Úgy állapodtak meg Roberttel, hogy itt vacsoráznak. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy az este sikeres lesz, de az mindenesetre jólesett neki, hogy Robert eljött, és elkíséri a megnyitóra. Ez sokat jelentett Jean számára, és ügy értelmezte: a fiú végre már helyesli magában, amit ő csinál. A siker talán majd meggyőzi arról, hogy valójában jó festő, és komoly pálya, sok lehetőség áll előtte. Jean belépett a kocsma homályos előcsarnokába, és megállt az ajtóban. Tekintete végigsiklott a vendégekkel teli asztalokon, s végül meglátta, amint a távoli sarokban egy férfi feláll, és feléje integet. Jean odaszaladt hozzá, s Robert karjába vetette magát. – Robert! – sikoltott fel örömében. – Hát eljött?! Robert átölelte a lányt és a levegőbe emelte. Amikor végre letette, egymás szemébe néztek, s Jean valósággal elérzékenyült. Már el is felejtettem, hogy milyen jóképű ez a Robert, gondolta, és kezével beletúrt a fiú rakoncátlan, tömött hajába. – Üljünk le – mondta Robert, mert körülnézett, és látta, hogy a zsúfolt étteremben kezdenek rájuk szegeződni a tekintetek. Széket tolt Jean alá, és amikor a lány leült, áthajolt az asztal fölött, és gyöngéden homlokon csókolta. – Milyen volt az útja? – kérdezte Jean a régi meghittség és az új élmények bizonytalan kettősségével, amikor az asztal fölött a férfira tekintett. Minden komoly beszélgetéshez kell egy kis könnyed bevezetés. – Nagyon kellemes – válaszolta Robert, aki még most sem engedett föl teljesen. Megjelent a pincérnő, és ők gyorsan megrendelték a vacsorát és hozzá egy kisüveg bort. A lány friss pisztrángot ajánlott, így mindketten azt rendeltek, igaz, más-más módon elkészítve.
A vacsora alatt Jean és Robert fesztelenül elbeszélgettek. Most jöttek csak rá, milyen rengeteg mondanivalójuk van egymásnak, beleértve Jean szüleinek üzenetét is, amelyet Robert híven átadott, amíg ott ültek, és élvezték a pompás lakomát, a kellemes környezetet. – A szülei úgy tervezik, hogy hamarosan meglátogatják – mondta Robert beavatott hangon, és Jeant hirtelen elfogta a bosszúság, hogy a fiú máris úgy beszél, mintha a családhoz tartozna. – Magának valószínűleg nem említették – folytatta –, de mindkettőjüknek nagyon hiányzik. Ez persze valamennyiünkre érvényes – fejezte be szavait, és megszorította a lány kezét. – Tudom – mondta Jean higgye el, nekem is nagyon hiányoznak valamennyien. – Komolyan gondolta, amit mondott, és ügy döntött, hogy karácsonyra meghívja a szüleit. – De beszéljen magáról, Robert. Milyen az új állása? A leveléből ítélve csakugyan nagyszerű lehet. Robert ezután elmesélte Jeannek, hogy a cégnél, ahová nem sokkal korábban lépett be, miként ismerték fel kivételes tehetségét. Felkérték, hogy nyújtson be tervet az új kórház felépítésére, s jóllehet az építészeti bizottság képviselői egyben-másban módosították a tervet, egészében mégis tetszett nekik, és ez fontos az érvényesülése szempontjából. És már néhány héttel ezután felemelték a fizetését. – Ki tudja – folytatta –, hogy mi minden történhet még? Beszéd közben nem győzte hangsúlyozni, hogy azért dolgozik keményen, mert fiatalon akarja elérni célját és megvalósítani álmait. Meg akar nősülni, feleséget, családot és saját otthont akar – Jean minderről tudott –, és egy szép napon valószínűleg saját vállalatot is. – Olyan büszke vagyok magára – mondta Jean őszintén. Beszéd közben figyelte a fiút, és úgy látta, hogy Robert mintha érettebb volna, s a régi kisfiús arc helyett most felelős férfi tekintete néz rá vissza. Szerette volna tudni, hogy magánéletében mi történt, amióta eljött, vajon ő is kísértésbe esett-e, hogy új kapcsolatot létesítsen, vagy egyszerűen őt várja vissza. Úgy döntött, hogy a témát későbbre hagyja, amikor a beszélgetésben természetesen előjön, s aztán tőle telhetően őszintén és becsületesen néz szembe a dolgokkal. Megállapították, hogy a kettőjük étele közül Jean citrommal elkészített sült pisztrángja jobb, mint Robert gomba-mártásos pisztrángszelete, a mellé felszolgált zöldborsós körítés viszont el sem éri Robert töltött krumpliját, a saláta azonban mindkettőjüknek egyformán ízlett. Vacsora után feketekávét ittak, és Jean közben úgy érezte: olyan sokat evett, hogy majd kipukkad. Valószínűleg soha többé nem fog vacsorázni. Az étel remek volt, a kávé kitűnő, a hangulat emelkedett, s Jean és Robert egy percig csendben, szótlanul nézte egymást az asztal fölött. Jean az együtt töltött régi szép napokra és azokra a változásokra gondolt, amelyeket a vacsora alatti beszélgetés közben észlelt. Robert azt javasolta, hogy menjenek át a szomszéd bárba egy konyakot inni és táncolni, Jean pedig lelkesen helyeselt. Átfurakodtak az asztalok közt, és kimentek a teremből. Ugyanabban a házban az utcáról egy másik nagy helyiség nyílott, körben a falak mentén apró asztalokkal hangulatvilágítással. A terem közepén a táncparkettet szivárványszínű, villódzó fények világították meg, ami remekül illett a zene hangulatához. Robert és Jean sarokasztalt választott, ahol még jól hallhatták egymás szavát. Miután megrendelték a konyakot, elmentek táncolni. Egy óra alatt mindketten kimerültek. Csaknem megállás nélkül táncoltak és a charlottesville-i gyakorlat jóvoltából könnyedén siklottak együtt a táncparketten. Amikor nem táncoltak, vidáman beszélgettek, mert találkozásuk kezdeti feszélyezettsége eltűnt, és helyébe lépett a régi meghitt hangulat. Jean azonban már elfáradt, és tudta,
hogy a nap Robert számára is hosszú volt. Bármilyen jó volt is együtt lenni, egyetértettek abban, hogy ideje befejezni az estét. Mielőtt Robert visszatért volna Taosban bérelt szobájába, haza akarta vinni Jeant, így aztán a lány megadta neki az útvonalat, majd beült mellé a bérelt kocsiba, és a vállára hajtotta fejét. Jean csak akkor ébredt fel, amikor Robert leállította a motort. – Hé, álomszuszék – suttogta Robert, és megcsókolta Jean homlokát. – Itthon vagyunk. – Jaj! – motyogta Jean, és már nagyon szeretett volna ágyban lenni, hogy visszazuhanjon álmaiba. – Nem megyek be, itt búcsúzom el – mondta Robert. – Mindketten borzasztó fáradtak vagyunk és magának holnapra pihentnek kell lennie. Most menjen be szépen, drágám. Holnap háromra magáért jövök, és elviszem a megnyitóra. Tudom, hogy reggel sok tennivalója lesz. – A férfi gyöngéden megcsókolta a lányt. Jean olyan fáradt volt, hogy másnap reggel nem is emlékezett rá, hogyan köszönt el Roberttől, és arra sem, hogyan került az ágyba. Amikor felébredt, az ágyban feküdt, az eget nézte, s két karját a feje fölött kinyújtva ásított egyet. Ezen a reggelen végre elégedett volt. Már nem kellett rohannia, béke töltötte el a világot, és nem áll minden a feje tetején. Jean nem tudta eldönteni, hogy Robert látogatásának is szerepe van-e ebben, vagy csupán az afeletti megkönnyebbülésnek, hogy végre elérkezett a kiállítás megnyitója, és nem kell hajszolnia magát. Még heverészett vagy fél órát, végül felkelt és lezuhanyozott. A reggel valahogy gyorsan elmúlt, s már öltözködnie kellett a kiállításra. Levélzöld kötött ruhát vett fel, amelyet az anyja vett neki, mielőtt elutazott Charlottesville-ből. Ha valakinek olyan jó az alakja, hogy kötött ruhát hordhat, az használja ki a lehetőséget – jelentette ki anya. Jean felpróbálta, s a ruha szépen simult a csípőjére, mintha egyenesen ráöntötték volna. Remekül érvényre juttatta Jean karcsú, mégis nőies alakját, szorosan tapadt nádszál derekára, s kidomborította duzzadó mellét. A szoknya takarta a térdét, ezért könnyű, magas sarkú cipőt vett fel, amelytől kicsit magasabbnak látszott. A vállára hosszú, áttetsző, rubinvörös sálat vetett, s úgy festett, mint aki most lépett elő egy divatlapból. Valamivel jobban kikente magát, mint máskor, a szemhéját zöld tussal árnyalta, amitől sejtelmessé mélyült a tekintete, alaposan megkefélte haját, hogy szép fényes legyen, majd átfésülte oldalra, némileg módosítva azt az igéző hajviseletet, amelyet néhány héttel ezelőtt fedezett fel. ' Jean kezdett idegeskedni, s amikor egy kis balzsamot csöppentett a tenyerébe, észrevette, hogy milyen hideg a keze; ez a biztos jele a nyugtalanságnak, mondta magában. A füle mögé és a két melle közé néhány csepp mályvaparfümöt hintett. – De jó volna elbújni egy mályvaligetben – mondta hangosan, a drága parfümösüveg címkéjére nézve. Aztán megrázta magát, hangulata gyorsan megváltozott, legyűrte a félénkségét és a lámpalázát, és visszatért az önbizalma. Amikor meghallotta Robert kopogását az ajtón, már teljesen készen volt. Ha nyomban indulnak, idejében ott lesznek. Kinyitotta az ajtót, és egy kis öleléssel üdvözölte Robertet. – Hát ez meg kicsoda? – kérdezte a fiú tréfálkozva. – Jean! Úristen, hogy maga milyen gyönyörű! – Tetszem? – csúszott ki a lány száján meglepetésében. Más az, ha valaki csinos, Robert azonban gyönyörűnek nevezte. – Na, maga se szerénykedjen – próbálta Jean leplezni zavarát. – Maga, fiatalember, egyszerűen káprázatos. – Nos, akkor egymáshoz illő pár vagyunk – sóhajtott fel a férfi könnyedén, aztán meghajolt, és karját nyújtotta Jean-nek.
– Én is azt hiszem – válaszolt a lány. Fogta könnyű fekete köpenyét, és kart karba fonva kisétáltak az ajtón. Amíg a város felé hajtottak, Jeannek eszébe jutott, hogy Robert jóformán meg se nézte a házát. Valahogy az volt az érzése, hogy a fiú olyan gyorsan akart indulni, amilyen gyorsan csak lehetett. Talán mégiscsak neheztel rám, amiért itt vagyok és festek? Vagy talán azért, hogy egy csomó művész él itt körülöttem, akikkel laza, baráti viszonyban vagyok? –kérdezte önmagától. A pillanat azonban nem alkalmas rá, hogy megkeressem a választ, gondolta, s arra figyelt, hogy Robertet elirányítsa a városközpont és a galéria felé. Amikor megérkeztek, látták, hogy mindenünnen áramlanak az autók, s nyilvánvaló volt, hogy a megnyitón rendkívül sokan lesznek. Nekik még sikerült parkolóhelyet találniuk, s utána megindultak a galériába. Amikor beléptek az ajtón, mintha minden szem őket nézte volna. Jean félénken és zavartan körülnézett, szerette volna tudni, vajon csak ő képzeli-e, hogy az emberek mind őt bámulják. Bármint van is, gondolta végül, szörnyű tapintatlan dolog. Majd karját Robert karjába fonva beljebb ment a terembe. Már éppen javasolni akarta, hogy a kiállítóterem egyik végén kezdjék a nézelődést, s onnan körbejárva szemléljék végig az Összes művet, amikor észrevette a feléjük közeledő Antóniát és Dont. – Antónia! – kiáltotta, aztán odaszaladt, és megölelte barátnőjét. – Gratulálok – nevetett rá Antónia. – Beleszerettem a Joe-ról készített portrédba. Éppen azon töröm a fejem, vajon hogyan tudnálak rávenni, hogy fess meg engem is. – Jaj, Antónia – válaszolta Jean –, te annyira titokzatos és annyira bonyolult vagy, hogy rólad senki sem tudna jó portrét festeni. No meg a te mozgékonyságodat ismerve, azt hiszem, egy percig sem tudnál modellt ülni. – A két lány megörült a találkozásnak, és egészen elmerült a beszélgetésben, amikor Jean hirtelen rádöbbent, hogy milyen neveletlen. – Jaj, bocsánat! – rémüldözött és előbbre tolta Robertet. – Antónia, Don, bemutatom nektek a barátomat, Robertet. A vezetéknevét úgysem jegyeznétek meg. Antónia és Don lelkesen kezet rázott Roberttel, aki széles mosollyal üdvözölte őket, és nyomban beszélgetésbe merültek. Jean csak állt, és ahogy ránézett Robertre, ismét meg kellett állapítania, hogy a fiú megváltozott, valahogy úgy, hogy maga sem tudta volna pontosan megmondani, hogyan. Don hangja zökkentette vissza a valóságba. – Hé, Jean, ébredjen – szólt tréfásan Don. – Most nincs idő aludni, különösen, hogy mindenki magát nézi. Jean megrázta fejét, és Donhoz fordult. – Hála Istennek, hogy maga is itt van, így könnyebb elviselni az embereket. Ezek a megnyitók meglehetősen nyomasztóak, nem igaz? Jean megkönnyebbülten figyelte, hogy Don sűrű fejbólintások közepette helyesel. Jóleső érzés volt, hogy van még egy művész, aki ugyanúgy szorong az eredményhirdetés előtt, akárcsak ő. A két pár olyan helyen állt, ahonnan jól láthattak mindent. Az esemény fővédnöke, egy Colorado Springs-i műtörténész ekkor fellépett a pódiumra, amelyet a terem sarkában állítottak fel. – Hölgyeim és uraim! – kezdte beszédét. – Köszönöm önöknek, hogy eljöttek erre a megnyitóra. Hamarosan meg fogják hallani, hogy kiket érdemesített díjra a zsűri. Ezért további időhúzás nélkül át is adom a szót Paul Kapellnek, a múzeum kurátorának, a zsűri elnökének, akinek oroszlánrésze van a díj megállapításának hatalmas munkájában. A közönség tapsolt, a zsűri elnöke az emelvényhez lépett, és ismertetni kezdte, hogy milyen szempontok szerint választották ki a nyerteseket. Köszönetet mondott mindazon művészeknek, akik pályaművet küldtek be, s minden résztvevőnek jólesett, amikor azt mondta: ez volt a legmagasabb színvonalú kiállítás, amelyen életében bíráskodott.
– Taos jelentősége immár nemcsak abban áll – jelentette ki –, hogy remek művészeket ad a világnak. – Mint tudják – folytatta a zsűri elnöke –, három díjat ítéltünk oda: egy háromszáz dolláros harmadik, egy négyszáz dolláros második és egy ötszáz dolláros első díjat. Azonfelül két elismerő oklevelet is átadunk, amelyeknek nyertesei ötven dollárt kapnak. Most pedig hulljon le a lepel. Az első művész, aki elismerő oklevelet kapott, nem Windoverből jött, független festő volt, és még csak nem is Taosban élt. Amikor a zsűrielnök közölte, hogy a másik elismerő oklevelet Don nyerte el „Távol” című szobrával, Jean és Antónia tapsolni kezdtek örömükben. Don láthatólag elégedett volt a díjjal, s miután átvette és visszament barátaihoz, mindegyikkel összeölelkezett. Ezután került sor a harmadik helyezettre, s amikor Jean Mary Ann Dombeknek, az akvarelltanárnak a nevét hallotta a pódiumról, nagyon boldog volt. Mary Ann, akit első látásra megszeretett, igazán megérdemelte a díjat. Mindenki egyetértett abban, hogy a műve kiváló. Nos, azt hiszem, nekem itt nem terem babér, gondolta Jean, és bár szégyellte, egy kis csalódást érzett: ha a tanárnő a harmadik díjas, ő már aligha esélyes az elsőre vagy a másodikra. Talán majd jövőre, gondolta, de egyébként is mindig azt mondtam, hogy örülök, ha egyáltalán bejutok. Jean gondolatait egy erős hang szakította félbe, amely őt szólította a pódium felől. Először nem akart hinni a saját fülének. – Menjen már – noszogatta Robert, és egy kicsit előre is tolta. Láthatóan bosszantotta, hogy Jean egy ilyen alkalommal is képes szórakozottan és figyelmetlenül viselkedni. Jean úgy sétált oda a galéria túlsó felében álló pódiumhoz, mintha álmodna, s valahogy sikerült kezet fognia a zsűri elnökével. A férfi átadta neki az oklevelet és a második helyezettet megillető négyszáz dollárt, s közben tovább beszélt a közönséghez. – Meg kell mondanom önöknek, hogy Jean Howard portréja egészen kiváló. Taos szerencsés város, hogy ilyen tehetséges, ilyen sokat ígérő művészei vannak. Nagyon tetszik a munkája, Jean – fordult most a lányhoz –, és személyesen kísérem majd figyelemmel munkásságát a következő években. Jean valahogy kinyögött egy köszönömöt, és átszellemült mosollyal visszament a barátaihoz. Zavarban volt, amikor az emberek félrehúzódtak és utat adtak neki. Robert szerencsét kívánva szenvedélyesen megcsókolta. A lány tudta, hogy Robert szemében nincs a világon fontosabb dolog a sikernél, most aztán volt mivel büszkélkednie. Jean lassan megnyugodott. Nagyon örült, sőt büszke volt önmagára. Az, hogy elnyerte a második díjat, olyasfajta igazolást jelentett a számára, amilyenre nagy szüksége volt. Mindig tudta, hogy tehetséges. Most tehát ott állt, csendben, egy kicsit odadőlt Robert erős vállához, és a többiekkel együtt várta, hogy közöljék az első helyezett nevét. – Az első díjat olyasvalaki nyerte el, akit valamennyien igen jól ismerünk – kezdte a zsűrielnök –, egy olyan ember, akinek a munkáit régóta csodáljuk. Úgy tudom, hamarosan az ország keleti partján is bemutatja művészetét: kívánok neki sok szerencsét, és remélem, hogy ott is fel fogják ismerni kiváló tehetségét, csakúgy, mint mi itt Taosban. Büszkén jelentem be, hogy az első díj nyertese „A kedves betolakodó” című portré alkotója, Louis Castillo. És a zsűri elnöke rámutatott a falon egy olyan festményre, amelyet Jean eddig, szinte érthetetlen módon, nem vett ész re. Most felágaskodott, hogy az előtte állók válla fölött odalásson a képre, és úgy érezte, hogy minden vér kifut az arcából. A falról a saját arcképe nézett rá vissza. A portré egy fiatal lány fejét és fél vállát ábrázolta Louis műtermének fehér fala előtt. A művész beállításában a lány egyenesen előre, pontosan a néző szemébe nézett. Nyílt, őszinte arca kis bűntudatról árulkodott, mintha azon kapták volna rajta, hogy elcsórt egy süteményt, vagy belesett egy tiltott ajtón. Louis azonban
Jean egyéniségének mélyebb vonásait is elkapta: a rejtett érzékiséget, amely olyan harsány, éles ellentétben volt szelíd, gyermeki megjelenésével. A képen Jean ajka bársonyos volt, egyszersmind asszonyosan telt, szeme álmodozó, mintha olyasvalaki közeledne feléje, akit szívből szeret. Jean egyetlen pillantással felmérte, hogy milyennek ábrázolja őt a festmény. Kétségkívül mestermű volt, különösen ha beszámítja, amit csak ő tudhatott, hogy a férfinak milyen kevés idő állt rendelkezésére e tökéletes képmás elkészítéséhez. „Kedves betolakodó”, villant át rajta, és hirtelen elöntötte az indulat, mert rádöbbent, hogy valójában a férfi volt az, aki betolakodott az ő életébe. Hogyan állíthatta ki közszemlére az ő képét anélkül, hogy előzőleg az engedélyét kérte volna? Nem volt ez sokkal súlyosabb és megfontoltabb jogsértés, mint az, hogy ő megzavarta a férfi művészmagányát? Jean, miközben ilyen gondolatok kavarogtak fejében, lopva Robertre tekintett, és észrevette, hogy a fiú a homlokát ráncolva bámulja a képet. A művész alkotásáról letekintő nő nem egy idegenre néz. Arckifejezése tagadhatatlanul, a kívülálló számára is nyilvánvalóan szerelmes nőre vallott. – Szeretnék itt őszinte köszönetet mondani mindazoknak, akik segítettek munkámban az elmúlt években – hallatszott Louis hangja a terem elejéről, és Jean megfordult, hogy hallja, mit mond a férfi. – Nem volt könnyű, bár, mint tudják, keményen dolgoztam. Bármit tartogat is a jövő, mindig Taost tekintem majd otthonomnak, mintha a szülőföldem volna. Nagyon köszönöm önöknek. – Elhallgatott, elindult a helye felé, aztán hirtelen megállt, megfordult és még hozzáfűzte. – Még egy utolsó szót. A művész mindig lekötelezettje a modellnek, elsősorban, mert tőle kapja az ihletet, s másodsorban mert lehetővé teszi a mű elkészítését. Köszönetet szeretnék mondani a kedves betolakodónak, hogy együttműködött velem e mű megalkotásában – fejezte be szavait, azzal visszament a közönség soraiba. Attól a pillanattól kezdve, hogy befejeződtek a beszédek, a tömeg ismét elkezdett sétálni, és nézelődni a kiállított művek között, Jeanen elhatalmasodott a siker jó érzése. Rengeteg ember tolongott körülötte, hogy melegen megrázza a kezét, megölelje és gratuláljon neki a Joe-ról készült portréjához. Jean még soha életében nem került ilyen helyzetbe, és kicsit megszédült tőle, hogy a figyelem középpontjába került. Robert kitartóan ott állt mellette, de Jeannek nem maradt rá ideje, hogy a körülötte tolongóknak bemutassa. Végül úgy tűnt, hogy kezd az izgalom alábbhagyni, s az emberek lassan elszállingóznak. Akik korábban érkeztek a megnyitóra, s már végignézték a festményeket, most elégedetten távoztak, s kellemes, korai vacsorára készültek. Egy idő múlva Don visszajött Jeanhez és Roberthoz, s meghívta őket egy pohár borra, ami hagyományos szokás volt a kiállító művészek körében. Jean őrült, hogy lélegzethez jut, megállt és egy pillanatra behunyta szemét. Szerette volna megnézni a többi kiállított művet is, amire eddig nem volt alkalma. Körbesétált hát Roberttel a nagy galériában, és örömmel állapította meg, hogy a művek csakugyan rendkívül színvonalasak. Mint rendszerint, most is több volt a kép, mint a szobor, egy rétegelt lemezből készült és mélykék színre festett szoborra azonban mindketten felfigyeltek. Az absztrakt alak valami mitológia állatot ábrázolt, amely egyszerre volt rémítő és lenyűgöző. Jean megállt, hogy megcsodáljon egy kisméretű festményt, amelyet egy New Yorkban tanult művész festett. A festmény aprócska kockákra tagolódott, amelyeknek fokozatosan olvadt egymásba a színárnyalata úgy, hogy a mű olyan hatást keltett, mint egy reszkető szivárvány. – Nézze, Robert – figyelmeztette Jean a fiút, amint a festményt megcsodálta –, milyen szép. Ezen a kiállításon az a nagyszerű, hogy a darabok együtt fejtik ki hatásukat, függetlenül attól, hogy egy-egy művész mit csinált. Egészében véve a kiállítás lélekemelő.
– Hát igen – vont vállat Robert közönyösen. Jean láthatta, hogy bár Robert kedveli a művészetet, távolról sem képes úgy értékelni vagy elemezni a műveket, mint ő vagy a barátai. A Jeant ábrázoló portré távolabb volt, csaknem a sor végén. A lány nagyon szerette volna alaposabban tanulmányozni, de úgy döntött, hogy inkább visszajön valamelyik nap, amikor már nem lesznek olyan sokan, és zavartalanul megszemlélheti. Már elege volt belőle, hogy az emberek a képről állandóan őrá tekingetnek, összehasonlítva a modellt a festménnyel. Amikor Jean körülnézett a helyiségben, hirtelen meglátta, hogy Louis oldalán természetesen Enid is ott van, és élénken társalog a körülötte állókkal. Pompásan festett hófehér kosztümében, amely kiemelte szőke haját és hibátlan arcát. A szűk szoknya még jobban megnyújtotta karcsú alakját, és a magas sarkú cipőben csaknem olyan magas volt, mint Louis. Jean megállt egy pillanatra, figyelni kezdte Louis-t, s megcsodálta a belőle sugárzó erőt, amelyet könnyed társasági modor alá rejtett, megbámulta karcsú, erős combját és széles vállát, hibátlan szabású sötétszürke öltönyét. Aztán megijedt, hogy valaki rajtakapja, úgyhogy gyorsan elfordította tekintetét, és a következő képet kezdte szemlélni. Ismét elmélyült a sok csodálatos műben és egy időre tökéletesen megfeledkezett Louis-ról, a díjról, sőt még Robertről is, bár Robert a könyökénél fogva óvatosan irányította a lányt, finoman ösztökélve, hogy hagyják már ott a kiállítást, törődjenek inkább a vacsorával és önmagukkal. Jean annyira elmerült, hogy nem vette észre: veszedelmesen közelednek Louis-hoz és barátaihoz, akik még mindig a férfi festménye előtt álltak. Majd véletlenül belebotlott valakibe, és amikor valami bocsánatkérést mormolva felnézett, döbbenten pillantotta meg Louis ismerős arcát. – Bocsánat – motyogta még egyszer, és megpróbálta gyorsan kikerülni a csoportot. Louis meglepődve látta, hogy Jean áll mellette, de gyorsan kihasználta a véletlen találkozást, és megszólította a lányt. – Nos, Howard kisasszony – kezdte mondani, és Jean elkeseredetten tűnődött azon, hogy valóban meg akarja-e alázni őt ennyi ember előtt. A férfi azonban személytelen, udvarias modorban folytatta, mintha a zsűri elnöke volna, aki átadja a díjat. – Gratulálok, igen jónak tartom Joe portréját. Amióta nálunk tanul, valószínűleg ez a legjobb munkája. – Majd végül hűvös befejezésként hozzátette: – Megérdemelte a díjat. Jean nagy nehezen kinyögött egy köszönömöt, közben kétségbeesetten azon törte a fejét, hogyan tudna elszökni. A szíve Louis puszta látására úgy vert, mint egy gőzkalapács, és a férfi hűvös udvariassága nyomban felingerelte. Nem, ő nem akar semmiféle megjegyzést fűzni a róla készült portréhoz, amikor lelke mélyén úgy érezte, a férfi csak kihasználta, mindent e miatt a festmény miatt csinált. Ott állt tehát szótlanul és feszengve, amíg végül Robert sietett a segítségére, odalépett ás kezet nyújtott Louis-nak. A festő szintén kezet nyújtott, de olyan arckifejezéssel, hogy az már felért egy becsületsértéssel, majd ismét Jean felé fordult. – Nem szeretném feltartani magát és a kedves barátját – mondta jeges, könyörtelen hangon. Jean és Robert megfordult és távozni akart, ekkor azonban közbelépett Enid, aki felfigyelt a beszélgetésre. – Ha nem tévedek, ő a kis modell – mondta színlelt kedvességgel, s a mellette álló elegáns pár kíváncsian nézett fel Jeanre. – Louis éppen a napokban mondta el nekem bizalmasan, mennyire örül, hogy az egyik tanítványa portréját küldte be pályamunkának erre a kiállításra. Elvégre Taos nem az a kimondottan finom hely, ahol tolonganának a műértők. Az itteni emberek bizonyára nem tudnák értékelni egy bonyolultabb személy portréját, akit nem képesek megérteni.
Jean arcát forróság öntötte el, s elkezdett lassan az ajtó felé oldalogni. Érezte, hogy a bosszú második nyilát, amelyet Enid épp most készült kilőni rá, már nem tudná elviselni. Louis-ra tekintett, s látta, hogy ő is feszülten figyeli Enid szavait. Az arca egyre bosszúsabb volt. – Ez a kislány – mondta Enid könnyedén a köröttük állóknak – kezdettől fogva ott lábatlankodott és leskelődött Louis körül, amióta csak betette ide a lábát. Louis meglátta őt, és úgy vélte, van benne valami egyszerű báj, s mivel amúgy is mindig ott kotnyeleskedett, hát úgy döntött: az a legkényelmesebb megoldás, ha lefesti. – Hangját halkabbra fogta, s egészen közel hajolva barátaihoz, szinte suttogva mondta. – Egy ilyen vidéki műtörténésznek, mint ez a Colorado Springs-i alak, persze tetszik, hogy a taosi cowboyokról ne is beszéljek – fejezte be Enid hatásosan, és a barátai hangosan fölnevettek. A csoportban állók Enid sértő megjegyzéseinek hatására Jean felé fordultak, s ez aztán már sok volt a lánynak. Nem mintha Louis korábbi szavai már nem sértették volna vérig. De az, hogy a saját megnyitóján el kell tűrnie egy pimasz, elkényeztetett nő sértéseit, hogy végig kell hallgatnia jó hírének sárba rángatását, ami azzal a kockázattal jár, hogy az egész városban szóbeszéd tárgya lesz… nos ez már sok volt. Jean kihúzta magát, megpróbálta felemelni a fejét. Robert felé fordult, és azt mondta hangosan, hogy eleget látott a kiállításból, mehetnek. Az a tény, hogy csak állt ott tehetetlenül és hagyta, hogy sértegessék, fokozta haragját. Úgy érezte, nem veheti fel a küzdelmet vetélytársnője éles nyelvével. Jean és Robert már csaknem a kijárathoz ért, amikor a lány lépteket hallott a háta mögött. Kiléptek az ajtón, Jean megfordult és azt látta, hogy Louis jött utánuk. – Beszélni akarok magával négyszemközt – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, és anélkül, hogy a választ megvárná, karon ragadta a lányt, és az épület oldalához húzta. Louis elkezdett beszélni, de továbbra is szorosan fogta a lány karját, mert úgy érezte, ha elengedné, elfutna. – Kérem, ne higgye el, amit Enid mondott. Nem azért festettem meg a portréját, mert véletlenül arra járt… Egyetlen szava sem volt igaz… És még továbbra is mondta volna, de Jean határozottan közbevágott. – Maga engem egyszerűen kihasznált! – szakította félbe hirtelen a férfit, s kiszakította karját a szorításából. Louis puszta látása, olcsó kifogásai és vérszegény mentegetőzése csak olaj volt a tűzre, s a lány most dühösen kifakadt: – Már az első pillanatban elhatározta, hogy bolonddá tesz. Ráismerek a maga szadista módszerére, hogy próbára tegyen egy növendéket. Csak azt nem tudom, hogy a windoveri tananyagba általában is beletartozik-e a tanítványok megrontása, vagy ez a maga egyéni módszere a jellemformálásra. Jean dühe és bátorsága egyre fokozódott, felemelkedett az adrenalinszintje, így aztán tisztán és értelmesen fogalmazott. Szavainak nyilát pontosan lőtte ki, és telibe talált. – És Enid! – A nő nevét úgy ejtette ki a száján, mint valami undok mérget. – Hogyan merészeli egyáltalán szóba hozni előttem? Bizonyára Enid is részt vett a maga jellemformáló módszerében. Maga pedig szégyellheti magát, hogy az imént még csak meg sem próbálta megakadályozni, hogy annyi ember előtt megalázott a babája. – Fogja be a száját! – ordított Louis, mint aki hirtelen felocsúdott. – Szíveskedjék megválogatni szavait. Amit mondott, abból egyetlen szó sem igaz, különösen, ami az én kapcsolatomat illeti Eniddel. – Maga megfeledkezik róla, hogy én is szereplője voltam a maguk kis színjátékának – vágott vissza a lány. – Nagyon is jól tudom, hogy mi igaz és mi nem. És a szemébe mondom magának, hogy pocsék tanár és kiváló hazudozó. Most azonnal összepakolok, és elmegyek ebből a mocskos bordélyházból.
Azzal sarkon fordult, és gyors léptekkel megindult Robert felé. Egész testében remegett a dühtől és fájdalomtól. Beszállt az autóba, és lassan elindultak, de amikor Jean elcsigázva hátranézett, azt látta, hogy Louis még mindig ott áll, és lesújtottan a földet bámulja. 10. – Mit szólna egy kis autózáshoz? – kérdezte Robert, abban a reményben, hogy javaslata kedvére tesz Jeannek. – Örülnék neki – válaszolta Jean halkan, és Robert déli irányba fordította a kocsit. Amint kiértek Taosból és a kocsi gyorsulni kezdett, Jean-ben is oldódni kezdett a feszültség. Az autópályán való száguldás mindig a szabadság érzetét keltette benne, s amikor kényelmesen befészkelte magát a plüssülésen, lassan-lassan fölengedett. A Taosból Santa Fébe vezető út, különösen a Sangre de Cristo hegylánc átkelője, gyönyörű volt. A napnak ebben a szakaszában, úgy egy órával napnyugta előtt az égbolt már kezd ragyogó narancsszínt ölteni, és később, amikor a nap lebukik a hegység és a látóhatár mögött, még meghökkentőbb látványt nyújt. Útközben Robert, aki jól ismerte az egész ország növény-és állatvilágát, megmutatta Jeannek a magas pusztai füzet, később a spanyol rekettyét és azt a creosote nevű növényt, amelyet Jean a sétái alkalmával annyiszor megnézett, de nem tudott megnevezni. Jean észrevette, hogy Robert többször is védelmezőleg pillant rá, mintha arról akarna meggyőződni, hogy a galériában lejátszódott szörnyű jelenetből magához tért-e már. Bár a lány már azt hitte, jól van, el kellett ismernie, hogy a gyomrában érzett fájdalom nem múlt el. Beszélni akart a kellemetlen jelenetről, hogy túl legyen rajta, s kifújja magából a történteket. A meredeken emelkedő úton rátértek egy kanyarra, majd lenéztek, és messze alant egy tiszta vizű folyót pillantottak meg. Halványan kivették egy szarvas körvonalát, amint a parton állva iszik a vízből. – A szarvasok igényei és szükségletei olyan egyszerűek az emberekéhez képest – mondta Robert és Jean egyetértően rábólintott. Amikor egy tágasabb, laposabb részhez értek, Robert a leállósávra vezette a kocsit és megállt. Jean felé fordult, és halkan így szólt: – Ha akarja, beszélgethetünk, Jean szabad folyást engedett gondolatainak, s érzelmeinek, Robert pedig a kormánykerékre támaszkodva figyelmesen hallgatta. A lány futólag érintette kapcsolatát Louis Castellóval, elmondta, hogyan bukkant rá a férfi házára, és hogyan vállalt nála munkát. Bár azt, hogy Louis a magáévá tette, nem mondta el, mégis úgy érezte, hogy Robert olvas a gondolataiban. Nagy megkönnyebbülés volt számára, hogy beszélhet erről valakinek. – Úristen, Jean – szólalt meg végül Robert. – Miféle helyre került maga? – Erősen a karjába vonta, de a lány hamar elhúzódott, mert nem fejezte be a mondanivalóját, és egyetlen porcikája sem kívánta Robert érintését. – Jean – szólt közbe Robert, mielőtt a lány ismét beszélni kezdett volna – én nem hiszem, hogy ez megfelelő hely a maga számára. Lehet, hogy a tanárok jók, de még csak rövid ideje van itt, és látja, máris mi történt. Maga itt igen magányos, sokat van egyedül, és nagyon jól el tudom képzelni, milyen furcsa dolgok történhetnek egy védtelen lánnyal ilyen körülmények között. Maga nem olyan lány, Jean. Semmi szüksége romantikus ostobaságokra, szenvedő vagy magányos művészekre, és arra sincs szüksége, hogy ilyen önző tanárok mondják meg, hogy mit tegyen, és megpróbálják… nem is tudom, hogy
mondjam ki… elcsábítani. Maga még tapasztalatlan gyerek, meg aztán a jó hírére is vigyáznia kellene. Windover tönkreteheti az életét. Jean kínosan összerezzent Robert utolsó szavaira, mert tudta, hogy ő már soha többet nem lesz gyerek, hogy őt Louis Castello asszonnyá tette, és emiatt talán többet tud a világról és az emberekről, mint Robert. – Jöjjön vissza Charlottesville-be, ahová tartozik. Főiskolák ott is vannak. Vagy ami még jobb, nyithatna egy galériát, és nem kellene többet a tanulással bajlódnia. Képzeljen el egy belvárosi galériát, ahol szép festményeket meg egyéb apró dísztárgyat, mütyüröket árusítanának… mennyi pénzt hozna ez a konyhára. Robert látómása a charlottesville-i mütyürkeárudáról egyáltalán nem illett bele Jean elképzelésébe a saját jövőjéről. Az ő galériájában biztosan nem árusítanának apró dísztárgyakat, ha egyáltalán lenne saját galériája. Ott nagy művészek – helyiek, New York-iak vagy máshová valók – állítanák ki magas művészi színvonalú alkotásaikat. Jean egy pillanatig eljátszadozott a galéria gondolatával, és egyre jobban tetszett neki. Charlottesville emléke visszaröpítette a múltba, s hevesen rátörtek az érzelmek. Hiányzott neki szép szülővárosa, a szülei és régi barátai. Az emlékezetében élő kép kényelmesnek és biztonságosnak tűnt, a hazatérés gondolata egyre valószerűbbnek. – Sohasem akarnám sürgetni, drága Jean – folytatta Robert, miközben minden eszközzel megpróbálta a lányt rábeszélni, – de mindig is tudta, alig várom, hogy hazatérjen, minél hamarább a feleségem legyen, aztán ha olyan nagyon akar, újra eljátszogathat a művészetével, legalábbis amíg a gyerekek megszületnek, és… Jean Robert felé fordult, ránézett, és tudta, hogy komolyan beszél. Nos, gondolta magában, egyszer bizonyára férjhez fogok majd menni, s Robert és én mindig jól megértettük egymást. Talán nem is ártana, ha lenne egy rakás gyerekem. Az elmúlt néhány nap zűrzavara és fájdalma után az a gondolat, hogy feladja a küzdelmet, és elinduljon a legkisebb ellenállás irányába, már nem is tűnt álmai aljas elárulásának. Azzal a kérdéssel azonban valahogy nem szívesen foglalkozott – ami tulajdonképpen elhatározásának a lényege volt, hogy valóban szereti-e Robertet vagy sem. – Én most visszautazom – mondta Robert –, s hagyok egy kis gondolkodási időt magának. A gépem ma este indul Santa Féből, néhány óra múlva elhagyom Taost. Jöjjön velem haza, és térjen vissza a normális életbe. Ha úgy dönt, hogy elege volt ebből a szamárságból, hívjon fel. Ha nem kapok hírt magáról, tudni fogom, hogy miként döntött. A többi magán áll. Itt magának kell döntenie. Jean tudta, hogy Robertnek igaza van, de remegett a félelemtől, és a férfi vállához dőlt, nyugalmat és biztonságot remélve a közelségétől. Amikor hazaértek a kis windoveri házhoz, Robert megállította az autót, a lány pedig feléje fordult és megcsókolta. – Remélem, ezt nem tekinti búcsúcsóknak – mondta Robert hűvösen, mintegy jelezve a lánynak, hogy gyorsan induljon, és kerülje az érzelgős jeleneteket. Jean kiszállt az autóból, és lassan elindult a ház felé. Odabenn aztán fölvette a megszokott farmerjét, leült a fonott székbe, és bámulni kezdte a Saddle-et. Tekintete körbesiklott a szobán, és kritikus szemmel végignézte azokat a rajzokat, amelyeket az ablakból eléje táruló tájról készített. Most már végre képes volt átgondolni mindent, értékelni a Windoverben töltött időt. Utána majd dönteni fog. Ahogy ott ült tehát, elkezdte lassan végiggondolni a történteket, attól kezdve, hogy kiszállt a buszból, és először körülnézett Taosban, aztán találkozott Joe-val és barátságot kötött Donnal. Tudta, ha elmegy, Don és Antónia nagyon fognak hiányozni neki, mert az ő barátságuk több melegséget és megnyugvást jelentett számára, mint bármi eddigi életében. Megpróbálta felidézni emlékezetében Louis-t, a találkozásaikat, de sok részletre egyszerűen nem tudott visszaemlékezni. Úgy érezte, mintha Louis ott volna mellette, s
valahányszor rágondolt, a teste gépiesen megreszketett, s a szerelmes vágyódás üzenetét sikoltotta a férfi felé. Jean visszaemlékezett meghitt pillanataikra, s arra, hogy miként ábrázolta őt Louis a vásznon. Meghökkent, amikor arra gondolt, hogy milyen rövid idő alatt törtek át minden megszokott társadalmi korlátot. Milyen hamar képesek voltak belelátni egymás emberi lényébe. Jaj, Louis, te jobban ismertél engem mindenki másnál, még önmagamnál is. Hogyan lehet, hogy nem értettél meg? Hogyan okozhattál nekem ekkora fájdalmat? Louis emléke már csaknem több fájdalmat jelentett, mint amit el tudott viselni, de ez az emlék rádöbbentette valamire, amit eddig még önmagának sem vallott be. Szerette Louis-t, de nem lehetett az övé. A férfi másik nőt választott, és ő semmit sem tehet ellene. Végül azonban, miután őszintén szembenézett a helyzettel, Jean rájött, miként kell határoznia. Választhatja azt a megoldást, hogy Windoverben marad a művészete, valamint Don meg Antónia barátsága kedvéért. Így azonban mindig Louis közelében lesz, beszélni fog vele, együtt dolgozik vele az óráin, tanúja lesz az Eniddel való enyelgésének. Márpedig ezt képtelen lenne elviselni. Ehhez túlságosan szerette Louis-t, és tudta, hogy érzelmein az idő és a megszokás sem változtatna soha. Éppen Louis iránti mélységes szereimében döntött úgy, hogy elutazik Windoverből, visszatér Charlottesville-be a családjához… és Roberthez. Bár fáradt volt a hosszú és fájdalmas töprengéstől, felállt, odament a szekrényhez, és elővette a legnagyobb bőröndjét. Az ágyra dobta, mint elhatározásának jelképét. Belebújt a kiskabátjába, még egy utolsó sétát akart tenni a telepen, mielőtt minden erejét az előtte álló feladatra összpontosítja, becsomagol, és megteszi az előkészületeket a hazatérésre. Az alkonyi félhomályban a telep apró házai festőibbnek és elbűvölőbbnek látszottak, mint bármikor azelőtt. Jeannek enyhe lelkifurdalása támadt, amikor az épületek közötti ösvényen kószált, még most sem akarta teljesen elhinni, hogy itteni élete váratlanul megszakad. A központi előadóteremhez ért, észrevette, hogy az ajtó félig nyitva van, s nem tudta megállni, hogy be ne menjen. Körbejárt, körüllengték az ismerős szagok, visszaemlékezett rá, amikor először lépett be az épületbe. Élénken emlékezetébe idézte, ahogy annak idején a műteremben járkált, és nem tudta megállni, hogy lopva rá ne pillantson Louis művére. Most is maga előtt látta a férfi sötét szemét, szúrós tekintetét, emlékezett, hogy milyen vádlón tekintett rá, amikor először kapta rajta, hogy betolakodott az ő világába. Jean ajka kissé megnyílt, amikor ismét érezte azt a delejes vonzást, mellyel a férfi magához vonta, becsalta szerelmi hálójába. Megfordult és kiment az épületből, nyitva hagyva az ajtót. S amint távolodott, azt mondta magának, hogy íme, így távozik el Louis életéből… ahogy kijött az üres műteremből, úgy megy el örökre a férfi mellől. Házába visszaérve Jean arra gondolt: értesítenie kellene Robertet, hogy hazamegy. A holdvilágos estén bekarikázott nemrég megjavított kerékpárján a városba. A szálloda előcsarnokában a faliórára pillantott, s úgy látta, hogy elkésett, Robert már valószínűleg elutazott. – Lakik önöknél egy Robert Rausch nevű úr? – kérdezte Jean, betűzve a vezetéknevet. – Csak lakott, kisasszony – mondta a tisztviselő a pult mögül. – Fél órával ezelőtt elutazott. Jean csettintett ujjával, kétségbeesetten törte a fejét, miként tudna érintkezésbe lépni Roberttel, hogy közölje vele szándékát. Ahhoz már túl késő lett volna, hogy aznap este elutazzon vele, de ha másnapra helyet szerezne a repülőgépen, harmadnap már szerencsésen otthon lehetne. Elvégre, ha a főiskolára bekerülni nehéz volt is, otthagyni feltehetően könnyebb lesz.
– Megvan! – szólt hangosan. – A repülőtér! – Gyorsan megkérdezte az alkalmazottat, hol találja a legközelebbi telefont. Amikor végre kapcsolták a repülőteret, üzenetet hagyott Robert számára, és helyet is foglalt magának a másnap déli gépre. Azt is meghagyta, hogy közöljék érkezésének időpontját Roberttel charlottesville-i címén. Miután megtette az első lépést, elhatározása kezdett valóra válni. Hazakészült. Kerékpárját otthagyta a szálloda falához támasztva. Még egyszer körül akart nézni Taosban, abban a városban, amely annyi boldog percet szerzett számára. Amint lassan mendegélt, és nézegette a rosszul megvilágított épületeket, egy ismerős alakot látott közeledni. – Joe! – kiáltott Jean a közeledő férfinak, majd odaszaladt hozzá, és megfogta a kezét. Örült, hogy látja, mielőtt elutazik, bár ma este utazástól függetlenül hálás lett volna a társaságáért. – Jean! – kiáltotta a férfi örömmel. – Hallottam, hogy a képe díjat nyert. Gratulálok. Én is nagyon jónak tartottam. – Köszönöm, Joe. A maga érdeme, hogy jó lett, és szeretném újra megköszönni, hogy modellt ült nekem. – Mit szólna hozzá, ha egy kávé mellett megünnepelnénk? – kérdezte Joe, pedig ő aztán igazán nem szokott kávéházakba mászkálni. Jean ragyogott a boldogságtól. Tudta, hogy a férfinak ritkán van ideje rá, hogy elbeszélgessen valakivel, mindig úgy tűnt, hogy ezernyi tennivalója van. – Jaj de jó! Megfelelne az a sarki kávéház? – Remek – mondta a férfi, aztán megkerülték a háztömböt, és beléptek a kicsiny, csaknem üres kávéházba. Jean csak most ébredt rá, hogy már késő este van, és reggel óta semmit sem evett, de az evés most nem érdekelte. Csupán egy csésze forró teát kért. – Hallottam a megnyitóról – kezdte Joe, amint leültek az asztalhoz. – Mindenki azt mondta, hogy maga nagyon csinos volt. – Hát, megpróbáltam – nevetett Jean, de gyorsan elhallgatott, mert úgy látta, hogy Joe beszélni akar. Hagyta, hadd folytassa. – A barátaim mesélték, hogy Enid kisasszony miket mondott magának. Tudja, ez aljasság volt, és egy szó sem igaz belőle. – Nem, Joe, téved. Sok igazság volt benne. Egy ideig csakugyan Louis Castillónál voltam, bár egyáltalán nem úgy, ahogy Enid beállította. Segítettem neki felfeszíteni a vásznakat, az ő kérésére. De sohasem ütöttem bele az orromat dolgaiba, és nem erőltettem rá magamat. – Jean a gyors beszédtől kifulladt, s maga is meglepődött, hogy ilyen hevesen próbál védekezni Joe előtt. Valójában érdekelte, hogy a Louis és az ő kapcsolatának híre Joe-hoz is eljutott-e. – Tudom, tudom – mondta Joe, amikor szomorú tekintettel a lányra nézett. – Azt reméltem, hogy nem veszi annyira a szívére, és meg tudja ítélni, hogy Enid kisasszony kellemetlen nőszemély, és tücsköt-bogarat kiabál bárkire, akiről feltételezi, hogy keresztezi az útját. Jean csak ült, Joe-t nézte, és egyetértően bólintott. – Azt hallottam, hogy a galéria tulajdonosa meg akarja venni magától a rólam készült portrét. Tudja, ez nagyon jólesett. Természetesen az érdem a magáé, maga festette. – Valóban? Hiszen ez csodálatos! – mondta Jean, aki csak most ébredt rá, hogy a nagy útra készülődésében a képről teljesen megfeledkezett. Azon tűnődött, vajon csakugyan képes lett volna-e elmenni nélküle. – Ha már így alakult, Joe, a pénz fele magát illeti – mondta határozott hangon, és nem hagyta, hogy a férfi akár egy szóval is tiltakozzék. Így aztán Joe széles mosolyra derült, amint a már kihűlt kávé fölé hajolt és nagyokat kortyolva megitta. Jean Joe-ra nézett, és mint mindig, most is kitárulkozott előtte, és őszinte volt hozzá. Joe-nak a Windoverben eltöltött évek alatt több száz növendékkel lehetett dolga, s mégis
úgy tűnt, hogy mindegyikkel egészen különleges, egyedi kapcsolatot tudott teremteni, mint vele is, aki valami megnevezhetetlen esti beszélgetést folytat vele, mintha egész életükben ismerték volna egymást. Joe-ra tekintve Jean úgy érezte, meg kell mondania neki-, hogy elmegy. Nem akarta, hogy amikor a férfi megtudja, mi történt, azt érezze, hogy cserbenhagyták. Joe volt az egyetlen, akitől személyesen akart búcsút venni. A többiek majd megtudják, amikor ír nekik. – Joe – kezdte tétován. – Mondanom kell magának valamit. A férfi ránézett, kicsit meglepődött, a lány egy pillanatra abbahagyta, de aztán folytatta. – Holnap elmegyek Windoverből. – Jaj, Jean – mondta a férfi őszinte sajnálattal hangjában. – Miért teszi ezt? – Tudja, a vőlegényem eljött a megnyitóra Charlottesville-ből… Szóval itt volt a megnyitón… – ismételte önmagát, küszködve a magyarázattal – és rábeszélt, hogy térjek vissza, és menjek hozzá feleségül minél előbb. – Jean látta a férfi arcán, hogy Joe nem hiszi el, amit mond, összeszedte tehát minden erejét és folytatta. – Az igazat megvallva, én is úgy érzem, hogy nem tudtam eléggé alkalmazkodni az itteni körülményekhez, és a dolgok sem alakultak jól. Itt valahogy minden kicsinek tűnik nekem, talán mert egy nagyobb városból jöttem… meg a keleti part annyira más. Ismét Joe-ra tekintett, és rájött, hogy őszintébbnek kell lennie. Úgy tűnt, hogy a felszínes magyarázkodás csak bosszantja a férfit, aki úgy nézett a lányra, mintha csalódott volna benne, amiért cserben akarja hagyni. – Azt hiszem, azt is bevallhatom magának, hogy nem voltam éppenséggel mintadiák – kezdett rá ismét. – Úgy érzem, mellékvágányra tévedtem, amikor találkoztam… Mielőtt folytathatta volna, Joe sietve közbeszólt, hogy megnyugtassa a lányt. – Az ember kezdetben mindig megzavarodik, ha új helyre kerül – bizonygatta. – Ez azonban természetes. A végén megnyugszik, és kiderül, hogy már sokkal jobban ismeri önmagát, és sok mindent tanult. Előbb vagy utóbb ismét újabb helyre kerül, és minden kezdődik elölről. Nos – folytatta –, ha mindjárt a kezdet kezdetén jól érezte volna magát, akkor ez annyit jelentett volna, hogy semmi sem történt, hogy már tudja mindazt, ami miatt idejött. Ez valóban komoly ok volna rá, hogy elmenjen. Jean tudta, hogy a férfinak igaza van, s amikor Joe a kívülálló szemszögéből beszélt a helyzetéről, ráébredt, hogy mennyire földhözragadtan nézi a tulajdon sorsát. – Magát valami más bántja, nem igaz? – folytatta Joe. – S azt hiszem, tudom is, hogy mi. – Maga nem volt ott azon az estén, amikor Louis Castillo megtudta Dontól, hogy maga eltűnt… eltévedt a viharban. Maga nem látta azt, amit én. Amikor maga után eredtünk és nem találtuk, csaknem összeomlott és hallottam, amint mondogatja: „Ha valami baja történt, én…” Jól láttam, hogy nem tudná elviselni a maga elvesztését. Fejét a kezébe temette… – mutatta Joe – így, és egy pillanatig azt hittem, hogy zokogásban tör ki. Na, ez után az este után figyelni kezdtem magukat, mert sejtettem, hogy lesz még itt baj, és a kis Jean-nek szüksége lehet még az öreg Joe véleményére. Tudja, elég öreg vagyok már, és ösztönösen megérzem, ha két ember között valami történni készül. Amikor láttam, hogy Castillo hogyan temeti a kezébe a fejét, azt mondtam magamban: „Ez az ember szerelmes”. Joe szavai az elevenébe vágtak Jeannek, és minden fájdalma feléledt. Nem tudta elhinni, amit hallott. Hiszen Louis magyarázat nélkül kivonult az életéből, láthatóan az Enidhez fűződő kapcsolata miatt, így aztán Joe szavait egyszerűen nem tudta elhinni. – Nem szabad túl szigorúan ítélkeznie fölötte – folytatta Joe, teljes szívvel védve Castillót, s Jean érezte, hogy bensője tiltakozik Joe érvelése ellen. Semmit nem akart hallani Louis-ról, ami megváltoztathatná elutazási szándékát.
– Amikor Louis idejött, ő is pontosan olyan volt, mint maga – folytatta Joe kérlelhetetlenül. – Több tehetség volt a kisujjában, mint a többi növendékben együttvéve. De félénk volt, és ez védekezővé tette. A tanítványai először nem kedvelték, és panaszkodtak nekem, hogy a festészet tanára milyen barátságtalan. Egy szép napon belebotlottam Mr. Castillóba, leültünk egy pohár sörre, pontosan úgy, ahogyan most magával egy kávéra. Mesélni kezdett nekem az életéről, arról, hogyan került ide, s hamarosan mindent tudtam róla. Azt hiszem, ez a beszélgetés megváltoztatta, mert attól kezdve mintha kicserélték volna. Egyszerűen csak egy barátra volt szüksége, akinek időnként kiöntheti a lelkét, egy meleg emberi lényre, arra a tudatra, hogy van valaki, aki meghallgatja, aki törődik vele. Tudja, Jean, Windover az ország egyik legjobb főiskolája. Ha ezek a hegyek beitták magukat az ember vérébe, akkor már sohasem lesz képes itthagyni őket. Az Úristen itt Taosban alkotta meg a föld egyik legszebb helyét, s akinek egy csöppnyi esze van, az látja ezt. Amíg Joe beszélt, Jean végig a teáscsészéjét nézte, s feszülten figyelte a férfit. Elismerte, hogy sok igazság van szavaiban, és halk, szelíd hangja megnyugtatta. Nem prédikált, ezzel megkönnyítette a lány számára, hogy beismerje önmagának: talán ő is követhetett el hibát. – Louis Castillo – folytatta Joe Louisra visszatérve, s a lány arca megrándult – az egyik legjobb barátom lett. Tudja, miért? Mert bíztam benne. Olyan embernek ismerem, aki állja a szavát, és mindig azt mondja, amit gondol. Megfigyeltem, hogy amikor az a szőke nő nemrégiben feltűnt, Louis valahogy megváltozott. Megint elkezdett furcsán öltözködni, engem pedig elkerült. Azt hiszem, hagyta, hogy a nő egy kicsit elcsavarja a fejét, kezdett utat téveszteni, akárcsak maga. De most már tudom, hogy az a nő nem érdekli őt. Láttam őket együtt a városban, amikor Enid olyan helyekre cipelte Louis-t, ahová valójában nem is akart elmenni. Láttam, hogy úgy néz arra a nőre, mint aki akkor szeretné látni, amikor a háta közepét. Az a nő úgy vezette, mint egy kutyát a pórázon. Maga azonban… maga teljesen más. Maga sohasem viselkedne így egy férfival, ezt én mondom. Magának van szíve, maga tudja, mikor kell egy férfit magára hagyni. Én sok mindent megtudtam magáról, amíg modellt ültem a képéhez. Talán nem is hinné, de én megérzem, hogy az emberek milyenek, meg tudom mondani, hogy kiben mi lakik, és miként gondolkodik. De mit érek én mindezzel? – gondolta Jean kétségbeesve, s hirtelen azt kívánta, bárcsak hagyná abba Joe a beszédet. – Maga rendes nő, Howard kisasszony, és őszintén megmondom, az én véleményem az, hogy Mr. Castillo szereti magát. Jean gyors pillantást vetett rá, az arca döbbent volt, a szeme kerekre nyílt. – Tréfál? – Nézze – mondta a férfi, s kissé előrehajolt – én már abból tudtam ezt, ahogyan ő magára néz. A barátaim elmesélték, hogy az után a jelenet után Enid kisasszony alaposan megjárta. A galériában Mr. Castillo elbúcsúzott néhány embertől, aztán sarkon fordult, elment és otthagyta Enid kisasszonyt. Furcsa viselkedés, még a bolond is látja, nem igaz? De az is bolond, aki nem hallgat Joe-ra – folytatta olyan hangsúllyal, mintha monológja végéhez közeledne. – Nos, Howard kisasszony, ha maga elmegy innen, akkor nemcsak a föld leggyönyörűbb helyét és az ország legjobb főiskoláját hagyja ott, hanem azt a férfit is, aki szereti magát. Most, hogy ezek a szavak elhangzottak, Jean hirtelen mondhatatlan fáradtságot érzett. Tudta, hogy Joe-nak csaknem mindig igaza van, de most, amikor már magában mindent eldöntött, nem akarta elhatározását újragondolni. Igaz, hogy Taos gyönyörű, de végül is más hegyek is vannak a világon. Az is igaz, hogy Windover közismerten magas színvonalú, de hogyan tanuljon festészetet egy olyan tanártól, akire még ránézni se tud.
Ami pedig azt illeti, hogy Louis szereti őt, az bizonyára csak Joe képzeletének szüleménye. Joe mindkettőjüket szereti, és valószínűleg örülne, ha együtt látná Őket, ezért felcsapott kéretlen házasságközvetítőnek. Jean azonban, bár önmagának már bevallotta, hogy szereti Louis-t, tudta azt is, hogy a férfi nem viszonozza érzelmeit, s azok után, ahogyan viselkedett vele, nem tudta elhinni, hogy szereti őt. – Joe, maga nagyon kedves – mondta Jean megindultan. – Nagyon fog hiányozni nekem. – Felállt, és mielőtt még a férfi félbeszakíthatta volna, tovább folytatta. – Én azonban már döntöttem. Kérem, ne gondoljon rólam rosszat. Higgye el, tudom, mit teszek. Holnap reggel el kell mennem. Egyszerűen mennem kell. 11. Jean nyugtalanul aludt aznap éjjel. Újra meg újra lidérces álmok gyötörték a múltból és a jelenből. Amíg a kerékpárján visszakarikázott Windoverbe, nagy gyötrelmet okoztak neki Joe ellenvetései az elutazásával kapcsolatban, és egyáltalán nem volt már biztos benne, hogy helyesen döntött. Másnap reggel mégis csomagolni kezdett, s ruhái rövidesen olyan szép rendben sorakoztak a bőröndjeiben, mint amikor megérkezett. Most már csak festőeszközeit kellett elraknia. Frissítőként megivott egy csésze jó erős kávét, mert tudta, hogy nehéz nap áll előtte. Miután néhány percig lazított és elhessegette a gondolatait, lezuhanyozott, és magára vett egy sötétkék kordbársony szoknyát meg egy halványkék pulóvert. Türelmetlenül várta, hogy végezzen a többi holmi becsomagolásával, és elkezdhesse intézni az iskolából való kiiratkozás adminisztratív teendőit. Ujjával a hajába túrt, és nekilátott, hogy befejezze a csomagolást. Festőeszközeit és befejezett képeit szinte pillanatok alatt becsomagolta öt ládába, aztán szomorúan körülnézett az üres szobában. Úgy gondolta, majd megkéri Joe-t, hogy a ládákat később küldje utána, mert tudta, hogy a súly miatt nem tud mindent elvinni a repülőgépen. Most, hogy mindent elpakolt, a szoba kopárnak tűnt. Belül a lelkében is nagy ürességet érzett. Joe-ra gondolt, és eszébe jutott, meg kellene keresnie és megkérni rá, hogy vigye el autóval Taosba, ahonnan menetrend szerinti közvetlen autóbuszjárat van Santa Fébe, a repülőtérre. Jean még egyszer körülnézett, hogy nem feledkezett-e meg valamiről, majd belebújt a kabátkájába. Most már készen állt arra, hogy megtegye a végső lépést. Egy órával később már jött kifelé az irodahelyiségből. Kissé megviselt volt. Ha egy növendék gyors távozásra szánta el magát, az iskola vezetői rendszerint tanácskozásra ültek össze. Gyakran megtörtént, hogy egy-egy növendék nehezebb időszakokban pánikba esett, mert attól félt, hogy nem tud megbirkózni a tananyaggal, s ilyenkor próbáltak lelket önteni belé, igyekeztek rábeszélni, hogy maradjon. Jean azonban tudta, hogy az ő esete más; őszinte volt a dékánhoz, akit a lány eltökéltsége nyomban meggyőzött róla, hogy elhatározása megmásíthatatlan. Néhány adminisztrációs intézkedés után Jean nem volt a windoveri főiskola növendéke. Bizonyos értelemben megkönnyebbült, hogy már nem diák, s egy gondtalan pillanatig Örült, hogy megszabadult a kötelezettségeitől. Az öröm azonban gyorsan elmúlt, s felváltotta a kudarc, a csalódás, amely igen zavaró volt. Elhessegette ezt az érzést, és arra figyelt, hogy megtalálja Joe-t, és elrendezze az utazását. Már jó ideje járkált a telepen, Joe-t keresve, de sehol sem találta. Hol a csudában lehet? – kérdezte magától türelmetlenül. Már az is elég baj, hogy őt kell megkérnie, hogy bevigye a városba, jóllehet tudja, hogy a férfi helyteleníti, amit tesz. Ha képtelen megtalálni, az annyit jelent, hogy nem tud
elmenni. Már látta önmagát, amint keservesen baktat az úton három nehéz bőröndöt húzva maga után. Jean visszament a házhoz, úgy gondolta, vár egy keveset, aztán ismét nekilát a keresésnek. Hál' istennek jól gazdálkodott az idejével, úgyhogy nem kellett sietnie. A házba bemenve leült, és arra gondolt, hogy már semmi tennivalója nincs, mert mindent becsomagolt a bőröndökbe és a ládákba. Végül elővette azt a könyvet, amelyet még régen, a Taosba tartó autóbuszúton kezdett el olvasni. Legalább befejezi. Jean elkezdte olvasni a könyvet ott, ahol abbahagyta, s épp hogy csak elmerült a cselekményben, amikor meghallotta, hogy valaki türelmetlenül kopog az ajtón. El sem tudta képzelni, hogy ki lehet, és úgy gondolta, nem nyit ajtót. Semmi szükség most váratlan látogatóra. Aztán mégis felállt, végigment a szobán, és ajtót nyitott. Louis állt előtte sötétbarna kiskabátban. – Szeretnék bemenni – mondta kurtán, mellőzve minden formaságot. Jean a férfi határozott hangja hallatán ösztönösen félreállt, hogy beeressze. Louis a szobában végigjártatta tekintetét a bőröndökön és a dobozokon, és továbbra sem tekintve a lányra, így szólt. – Szóval igaz. – Jean ránézett, de egy szót sem szólt. – És mikor határoztad el magadat? – kérdezte a férfi furcsa, éles hangon. – Tegnap este – válaszolt a lány, aki kába és bénult volt, amióta megpillantotta a férfit. Képtelen volt gondolkodni, nem tudott tiltakozni a behatolás ellen, a férfi jelenléte bénítóan hatott rá. – Biztos vagy benne, hogy valóban el akarsz menni? –kérdezte a férfi. Azzal odalépett, ahol a lány állt, megfogta vállát, és mélyen a szemébe nézett, mintha keresne valamit. A lány csak nézett rá, védtelenül és kiszolgáltatva, és tudta, hogy sosem volna képes titkolni előtte valamit is. Aztán a férfi leejtette karját, három nagy lépéssel végigment a szobán, megállt háttal a lánynak, és kinézett a hegyekre. Hosszú, néma perc következett. Végül Louis megszólalt, de úgy, hogy nem fordult meg, így Jean nem láthatta arcát. – Ki visz ki a repülőtérre? – Hát – mondta a lány – arra gondoltam, megkérem Joe-t, hogy vigyen ki a buszhoz, aztán… – Majd én kiviszlek – mondta a férfi, nem adva lehetőséget a lánynak, hogy tiltakozzon. – Majd én elviszlek Santa Fébe. Louis gyorsan fölkelt és a lány csomagjai pillanatokon belül a kocsiban voltak. Erőszakosan bepakolta a festőeszközeit is. Majd Joe az ő házából küldi e! Charlottesvillebe. Amikor mindennel végzett, egy hosszú percig némán nézte a lányt, majd így szólt. – Mehetünk. Jean ott állt kis vályogházának lépcsőjén, s utoljára nézett be. Bántotta Louis udvariatlan, parancsoló modora, amikor neki sajgott a szíve a szomorúságtól, hiszen élete első saját otthonát kellett elhagynia. Úgy vélte, helyesebb, ha gyorsan elmegy, és nem adja át magát az érzelgősségnek. Bezárta az ajtót, immár utoljára, a kocsihoz ment, és hűvös kimértséggel, barátságtalanul beült a férfi melletti ülésre. Egy ideig csak nézett maga elé, képtelen volt bármire is gondolni. Aztán oldalt fordult, gyors pillantást vetett a férfi arcára, és ráébredt a helyzet torz iróniájára: az a férfi, aki miatt elmenekül, az viszi ki a repülőtérre. Amikor azonban Louis a városba vezető út helyett a saját házához vezető útra tért rá, Jean feje nyomban kitisztult, kiegyenesedett és körülnézett, – Hová megyünk? – kiáltotta. – Ez nem a repülőtérre vezető út! Louisnak egy arcizma se rándult, ránézett és határozott hangon így szólt.
– Hozzám megyünk, és beszélgetni fogunk. Végighallgatod, amit mondani fogok. Ha befejeztük, és még mindig menni akarsz, akkor elmehetsz. Előbb azonban elbeszélgetünk egy kicsit. Jean szívébe belehasított a rémület, egy pillanatra elállt a lélegzete. – Louis – kezdett tiltakozni – el kell érnem a gépet… helyet foglaltam… – A férfi rá se hederített tiltakozására, és Jean ráeszmélt, hogy egyáltalán nem figyel arra, amit mond. Tehetetlennek érezte magát. Mire Louis házához értek. Jean kezdett magához térni. Louis természetesen majd jelenetet rendez, hogy elveszíti az egyik legjobb tanítványát, s valószínűleg kemény és szigorú lesz hozzá, abban a hiszemben, hogy őt be lehet ijeszteni, aztán mindent megtesz, amit mondanak neki. Jean élénken emlékezett az Eniddel való találkozására is, amelyből védekezés nélkül meghátrált. Amikor belépett Louis jól ismert műtermébe, s leült a heverő túlsó végére, Jean már elszánta magát, hogy szembeszáll a férfival, és félreérthetetlenül közli vele, miért nem maradhat Windoverben. Látta, hogy Louis próbál uralkodni magán, amikor azonban beszélni kezdett, hangjából kiérzett leplezett haragja és mély csalódottsága. – Megdöbbentem, amikor Joe eljött hozzám és közölte, hogy el akarsz menni – szólt összekulcsolva ujjait. – Megdöbbentett, hogy olyan könnyen el tudsz vetni mindent, ami történt… – egy pillanatig hallgatott. – Azt hittem, az, hogy megnyerted a pályázatot, hogy ilyen rövid idő alatt annyi szoros barátságot kötöttél, elégedetté tesz, és szívesen folytatod itt a munkádat. Úgy látszik azonban, még sok más is közrejátszott. Tudom – tette hozzá megértően –, hogy nem lehetett könnyű… Amint tovább beszélt, Louis hangja elcsuklott, mintha nehezére esne folytatni. – A mi kapcsolatunk valószínűleg megzavart, és ha így van, akkor nagyon sajnálom. Amikor legutóbb nálad jártam, bár nem beszéltem róla, engem is aggasztott a velünk kapcsolatos szóbeszéd, főleg a te jó híred miatt. Aztán véletlenül megláttam az íróasztalodon Robert barátod levelét, és megdöbbentem: hogy lehet neked kapcsolatod egy idegen férfival, és nekem még csak nem is szólsz róla? Az a gondolat villant át az agyamon, hogy talán szereted, és dühbe gurultam. Még az is fölmerült bennem, hogy csak a karriered miatt voltál velem. Jean próbálta leplezni arcára kiülő megdöbbenését és kétkedését, Louis azonban észrevette, és keserűen hozzátette: – Meglep, hogy én ugyanolyan sebezhető vagyok, mint te? Felállt és elkezdett föl-alá járkálni a lány előtt. – Lehet, hogy nem veszed szívesen, ha beszélek róla, de vannak dolgok Eniddel kapcsolatban, amelyeket te nem tudsz… s amelyekről, azt hittem, sohasem fogok beszélni neked. Bár Enid nevének említése még most is fenyegető volt, Jean uralkodott magán, amikor Louis folytatta mondókáját. – Enidet évekkel ezelőtt ismertem meg, még mielőtt az Egyesült Államokba jöttem. Akkoriban Európában utazgatott, és a barátaimnál szállt meg. Hosszasan elbeszélgettem vele arról, hogy milyen itt az élet, milyen lehetőségek várnak rám, mert komolyan kezdtem gondolni arra, hogy kijövök. Enid bátorított. Jóllehet soha nem volt közöttünk semmi, és akkoriban nem is igen találkoztunk, Enid kezdett belém szeretni, én azonban nem vettem észre, mi történik. – Amikor felajánlotta, hogy segít nekem, s megadta művész barátainak nevét, természetesen elfogadtam. Arra azonban sohasem gondoltam, hogy ő kettőnk esetleges közös jövőjét tervezi. Végül beszéltem vele, s úgy hittem, világosan értésére adtam, hogy mi a helyzet. A2tán nemrég feltűnt itt Taosban. Mivel nem könnyen barátkozó természet,
magányosan lődörgött, és szüksége volt valakire, aki megérti. Emlékeztetett rá, mennyire hitt és bízott bennem, amikor kezdtem, s én úgy éreztem, kötelességem, hogy segítsek rajta. Sőt még az a vágyálom is átvillant az agyamon, hogy talán egyszer összekerülünk, és tartós nyugalomban élhetünk, amely után mindig is vágytam, de mint tudod, Enid ott a galériában kimutatta a foga fehérjét, s amikor olyan csúnyán rád támadt, végre lehullott a hályog a szememről, és megláttam olyannak, amilyen mindig is volt, amilyen most is. Ha ez segít valamit, akkor közlöm: miután elmentél, örökre szakítottam vele, és higgy nekem, nem fog többet visszatérni. És – folytatta tovább – ha ez jelent számodra valamit, Jean, szavamra mondom, hogy soha életemben egyetlen ujjal sem értem hozzá. Louis elhallgatott és a lányra nézett, várta a válaszát. Jean felállt a kerevetről, elkezdett vakon körbejárni a műteremben. Igaz lehet a férfi magyarázata? Lehetséges lenne, hogy Louis..,? Nem! – gondolta nincs visszaút. Nem engedhetem, hogy lássa, mennyire hiányzik nekem, nem szolgáltathatom ki magamat, mint egy megszökött és visszatért kisgyerek. – Nos, rendben van, ez volt Enid – szólt Jean és fürkészőn nézte Louis-t. – De azt nyilván nem gondolod, hogy ez a kis vallomás kárpótol mindazért, ami kettőnk között történt. – Jean – szakította félbe Louis elkeseredett hangon. – Higgy nekem, én mindenért vállalom a felelősséget, ami köztünk történt, jóllehet mentségem nincs, van rá magyarázatom. Igaz, hogy túl sokat követelek, s néha valószínűleg embertelennek látszom. Szinte megszállottan akartam érvényesülni. Néha valóban úgy hiszem, hogy egyetlen dolog enyhíti szomorú gyermekkorom emlékét: a siker. De tudom, hogy ez is csak önámítás. Meg kell értened, hogy mélységesen szégyellem magamat, amiért hátat fordítottam azoknak, akiket szerettem. És mindenekelőtt neked, Jean. Jean Louis meggyötört arcára nézett, s látta, hogy minden bátorságára és lelkierejére szüksége volt, hogy erőszakot téve saját természetén, mindezt bevallja neki. De mielőtt még a lány megszólalhatott volna, a férfi kézen fogta, és maga mellé húzta a kerevetre. Fejét két kezébe fogta, s arcát szorosan a saját arcához húzva így szólt. – Jean, kérlek, bocsáss meg nekem. Jean képtelen volt ellenállni, amikor a férfi vadul magához vonta. Mint egy megszállott, úgy csókolta a lány arcát és nyakát. Olyan erősen ölelte, hogy a lány majd megfulladt, mintha a csókjaival akarná elhitetni, amit a szavaival nem tudott. – Mivel győzzelek meg? – hallotta a lány, miközben a férfi benyúlt a pulóvere alá, és megfogta a mellét. Jeant vad áradással elöntötte a vágy. A férfi lehajtotta a fejét, szájába vette a lány mellbimbóját, felhúzta a pulóverét, és simogatni kezdte selymes bőrét. Rádőlt a lányra, aki halkan nyöszörgött a gyönyörtől, s érezte a férfi egyre fokozódó vágyát. Louis határozott mozdulattal benyúlt a szoknyája alá, türelmetlenül kereste a lába közt lüktető forróságot. Ujja már a bugyijában járt, aztán váratlanul felkönyököli. – Vedd le a ruhádat! – suttogta a lány fülébe rekedten, és Jean némán engedelmeskedett. Aztán a férfi felé fordult, gyors mozdulatokkal segített neki is vetkőzni, s közben reszketett, mert alig várta, hogy ismét megérinthesse kemény férfiasságát. Másodperceken belül meztelenek voltak, és egymáshoz simultak egy olyan ölelésben, amelyből – mindketten tudták – soha többé nem akarnak kibontakozni. Louis a karjába kapta Jeant és az ágyukba vitte. Louis pontosan tudta, hogy hol érintse, és miként simogassa, úgy játszott a testén, akár egy finom hangszeren. A lány beleremegett a férfi minden érintésébe, csókjába, s ő is simogatta a férfit. A szerelem tüzétől verítékeztek, végül mikor a lány már úgy érezte,
hogy nem bírja tovább, Louis olyan hévvel tette magáévá, hogy a lány azt hitte, mindketten megsemmisülnek, és a gyönyörtől mindketten felkiáltottak. Sokáig feküdtek még egymáshoz tapadva. – Jaj, Jean – mormolta végül Louis – ha ilyen jó nekünk együtt, akkor tudom már, hogyan érhetem el, hogy szeress. Kérlek, bízzál bennem, és adj nekem még egy lehetőséget. – Mire? – kérdezte Jean, még mindig a szerelem bűvöletében. Louis folytatta. – Tudom, hogy most azért lettél az enyém, mert nő vagy én pedig férfi, és mi ketten nagyon jól illünk egymáshoz. Én azonban sokkal többet akarok nyújtani neked, Jean. Szeretlek, nemcsak a tested kell, hanem a gondolataid… és a lelked is. Azt akarom, hogy a feleségem légy. – Hangjából enyhe bizonytalanság csendült, mintha attól félne, hogy a lány elutasítja. – Jaj, Louis – mondta Jean, aki végre megértette a férfit. –Hát még most sem tudod? Szeretlek. Mindig is szerettelek, amióta először betolakodtam az életedbe. Ezért fájt annyira az elutasításod, ezért voltam olyan féltékeny Enidre. Ezért akartam elmenni Windoverből: nem tudtam volna elviselni, hogy melletted legyek és ne lehessek a tied. – Gyöngéden megcsókolta a férfit. – Szeretlek, Louis, és mindenestül a tied vagyok. Most már hiszel nekem? Louis nem szólt egy szót sem, de ahogy a lány kérdésére válaszolt, az nem hagyott kétséget afelől, hogy hisz neki.
