SZEPTEMBERI NAPLÓ
Mégis csak anyukám a domináns Azt írtam nem oly rég, meglehetősen könnyelműen, hogy váltott a szervezetem, anyám helyett apám lett a domináns, azaz, hajlamomat a magas vérnyomásra felváltotta az alacsony. Mert, ahogy írtam akkor, inkább 120 körüli értékeket mérek, ellentétben az azt megelőző hosszú időszakkal, s már az is előfordul, hogy elhagyom a tablettaevést. S nosztalgiával emlékeztem drága jó apámra, aki lefekvés előtt kávézott, és pompásan aludt. Bezzeg édesanyám, neki aztán vigyáznia kellett! Hát elhamarkodottan örvendeztem, kiderült, ami kiderült, az tudnillik, s most jól figyelj olvasó, és tanulj a példámból, nem én, hanem a vérnyomásmérő készülékem produkálta az alacsony szisztolét. Átvert a fránya készülék - hogy mikor romlott el! -, átvert hónapokon keresztül. Egyszer az unokáméknál a gyerekekkel játszottam, csak úgy brahiból megmértem a vérnyomásomat a frissen vásárolt készülékükkel, hogy nézzétek meg, milyen príma szervezet az enyém, és bizony elsápadtam, 210-et mutatott a mérőjük. Elmentem a körzeti orvoshoz, egy ifjú rezidens helyettesített, alig akart hazaengedni, úgy megijedt, nehogy nála találjon megütni a guta. Azóta újfent mérek, és gyógyszerekkel kísérletezem.
Személyes ügy volna? Még csak azt se mondanám, hogy bánt. Kértem, kérdeztem valakitől valamit egy kedves hölgytől, aki több mint ismerős -, több hónapja már, s nem jelentkezik. Elfejtette a kérdést, vagy kínos válaszolnia, vagy hirtelen meghibásodott az empatikus képessége, vagy már nincs is olyan helyzetben, hogy bármi érdemlegeset szólhatna, nem tudom, mindazonáltal némasága, mondjuk így, hiányérzetet kelt bennem. Túl érzékeny vagy, szokták mondani, nem feltétlenül dicséretként. Vezetőségváltás történt a Magyar Drámapedagógiai Társaság élén, ezzel függ össze az én mostani történetem. El kell előtte mondanom, hogy ezt a nagy karriert befutó társaságot én alapítottam, illetve az alapítását én készítettem elő a rendszerváltás hajnalán és vezettem öt esztendőn át, (s ha dicsekedni akarnék, és mért ne akarnék, azt is írhatom, hogy a Drámapedagógiai Magazint is én találtam ki és szerkesztettem évekig). Aztán nem jelöltettem magam elnöknek - okom volt rá -, ám tisztelőim megválasztottak örökös tiszteletbeli elnöknek. Hogy-hogy, de a későbbi vezetőség úgy formálta a működési szabályzatot, hogy a tiszteletbeliség ne legyen más, mint puszta cím. Bevonhattak volna ugyan a vezetés munkájába 1
tanácsadóként, véleményformálóként, de nemigen tették. Ahogy múltak az évek, egyre kevésbé tették. Persze hozzászokik az ember a mellőzéshez, megrándítja a vállát, magában megfogalmazza a véleményét, esetleg jelzőket is kapcsol hozzá, ha a véleménye személyhez kapcsolódik, s teszi a dolgát, de azért némileg csak bosszantja a dolog, vagy azért, mert nagyon is érti az okokat, vagy azért, mert nem eléggé. Jómagam ugyanis mostanig tanítom a drámapedagógiát főiskolán, könyveket írtam, a témához kapcsolódót, nem is egyet, s óhajtottam volna, ha kérik, részt venni a drámapedagógia hazai mozgásának az alakításában. Hát ebben megakadályoztak. Ők tudják, miért. Most, hogy végén vagyok valaminek, amit pályának neveznek, meggyőződésem, hogy rosszul tették. Világéletemben használni akartam. Szóval vezetőségváltás történt a Magyar Drámapedagógiai Társaság élén, s arra gondoltam, ha már ők nem keresnek, magam tapogatózom. Így kerestem fel a már említett kedves hölgyet, aki több mint ismerős - több hónapja már -, és tagja az új vezetőségnek; érdeklődné már meg az új elnöktől, akit nem ismerek, nem akarna-e velem leülni beszélgetni, s a többit majd meglátnánk. Végül is én volnék az alapító, akinek a munkájára másokéval egyetemben épül az övé is. Csend van. Jókora csend. Mit mondjak, gyarló az ember. És halandó. Azt már nem tudom meg, vajh, a nekrológírástól is elzárkóznak majd, ha eljön az ideje? Vérnyomásmérés előtt Vérnyomásmérésre készülök, de már másfél óra óta, és azt gondolom közben, bármit is dolgozom a kertben, vagy bármiről beszélgetek Kósa Vilmával meg Attilával, a kerti segítővel, már csak azért is, hogy eltereljem a figyelmemet -, szóval azt gondolom, hogy biztosan magas lesz ez a nem tudom mi - az egész vérnyomás ügyet nem értem, mitől magas, holott nem is idegeskedek különösebben. Bírom a fizikai munkát, tizennégy kilométereket kerékpározom, gyümölcsöt szedek, úszom a Tiszában, és mégis! pedig hányféle gyógyszert szedek már különféle megfontolások alapján, és ez mennyire idegesítő, sőt nyomasztó. Ha tetszik neki, reggelre 200 fölé is megy, s természetesen elrontja a napomat, veszem be a gyógyszert, s kezdem lesni, mennyire megy le és mennyi idő alatt. Megfigyeltem, délutánra letornázódik 140-re, mára már 128-ra, s akkor ki vagyok cserélődve, ám utána mászik felfelé, s akkor köztes mérésekkel lesem, hogy mennyire, s tudom, hogy fokozatosan magasabbra, s veszem is be az esti gyógyszert, s lefekvés előtt a xanaxot, hogy ne a vérnyomásról álmodjak. De igazából nem sikerül az éjszakai kikapcsolódás, pedig csinálok én mindent, számolok és imádkozom, meg verset mondok, meg hangtalanul énekelek. Félháromkor felébredek, pisilni kell, de tudom, hogy magas a vérnyomásom, sűrűbben ver a szívem, pirul az arcom. Ma éjszaka villanyt is gyújtottam az 2
előszobában, hogy Kósa Vilmát fel ne ébresszem, mértem a mérhetőt. Jól érzékeltem, magas volt, bevettem valamit, aztán lefeküdtem, szerencsém volt, elaludtam, de negyedhétkor mintha megrúgtak volna, már fenn voltam, mértem, gyógyszert szedtem, aztán lestem, hogy menjen le, le, lefelé. Közben azért nappal és éjjel győzködöm magam, ilyeneket mondok; de hülye vagy barátom, a szervezeted remek, naná, korodhoz képest, az ÉKG meg a labor bizonyította, a hipertónia nagy kárt még nem tett benned, örülj, hogy gyógyszerrel kezelhető a bajod. Szóval, kussoljál! Dombóváron nem fájt semmi A gőzt, ha telítődött, le vagy ki kell vezetni. A mindenkori kirándulós kuckó a mi feszültség-levezetőnk. Most Dombóvárra kirándultunk és élveztük Kriston Vizi József házigazdai gondoskodását; szerzett olcsó szállást és kalauzolt minket és mutatott és magyarázott. Mi meg örültünk, hogy okos ember vezet minket, és nincs más tennivalónk, mint hallgatni és kérdezni, múzeumokat járni és néprajz ismeretben okosodni, a Horvay szoborcsoportot bámulni és a parkban sétáni, strandoni és terített asztal mellett étkezni, esti beszélgetésre körbeülni a szállásunk kertjét, és népdalozni és borozni, újra népdalozni és újra borozni, a korábbinál harsányabban énekelni, anekdotákat és vicceket mesélni, majd újra inni, most már vegyesen, majd vadul nótázni és szerenádot adni a korábban lefekvőknek, aztán elhalkulni és lenyugodni, másnap bűntudattal mosolyogni és reggelizni, majd újra kirándulni és ámulni, hogy milyen szép ez a Magyarország és benne Tolna, s milyen gyönyörűre formálták Ozorán a Pipó várát és örvendezni, hogy vagyunk, még vagyunk, és hogy milyen jól tudjuk érezni magunkat ebben a nekünk kedves, teremtett világban, amikor úgy véljük, vélhetjük, hogy nekünk most, éppen most nem fáj semmi. Még mindig a vérnyomás Kérdezem a háziorvosomtól - új doktor, az eddigi Svédországba távozott szerencsét próbálni -, kérdezem: mint vélekedik arról, hogy édesanyámék idejében az volt a trend, hogy a vérnyomás felső értéke legyen szinkronban az életkorral, aki hetven éves, találtassék helyénvalónak a százhetvenes érték, most meg mindenki, az életkortól függetlenül törekszik az ideális 128-at elérni. Azt válaszolja nekem a mosolygós és színpatikus orvosnő: - Tudja, úgy van ez, hogy tízévenként - mondok egy számot - összeülnek az okos doktorok, s kisütnek valami újat, ami ellentéte a korábbi okosok véleményének. Jómagam kompromisszumot kötöttem, s magánál például elfogadom normális értéknek a 160/90-et is. Megjegyzem, édesanyámat a régi szisztéma szerint kezelték és 86 éves koráig élt. Akkor sem a vérnyomásba halt bele. 3
Az biztos, a gyógyszer-gyártók jól járnak. Mennyivel több orvosságra van így szükség! Nincs olyan nyugdíjas, akinek valamiféle vérnyomásos gyógyszerre ne volna szüksége! Jó biznisz! Nem szégyen átvenni, ami jó Üldögélek a parkban, a debreceni Déri Múzeum előtti parkban, ugyanazon a padon, melyen hajdanán, ifjan, tanár koromban. Egyedül vagyok és bámulok bele a világba, csak úgy felelőtlenül, sütkérezem az őszi napfényben, és mintha próbálnám magamat kiüríteni, mint egy relaxáló vagy mantrázó, úgy üldögélek, mikor is megjelenik a képben egy testes férfiú, negyvenes, amolyan régi debreceni polgár kinézetű, de mintha valamiféle egyen-zakó volna rajta, amilyet közszolgálatban álló férfiak viselnek. Parkőr, mondom magamnak, bár nem tudom, létezik-e efféle közhivatal manapság, ám annak gondolom. A becsületes fajtából lehet, mivel szorgalmasan, ám nem könnyen hajladozik a föld felé, a kavicsos téren és a padok mögötti gyepen, és egyenként szedegeti fel a szemetet, az elhullajtott papírdarabokat, egyebeket. Ki is szállok magamból, s követem az útját, szeméttől szemétig, mindent kézbe vesz, és úgy helyezi, már nem is tudom, kosárba vagy zsákba. S akkor nekem eszembe jut, hogy valamikor régen a parkőröknek egy bot volt a kezükben, olyan bot, melynek a végéből hosszú hegyes szeg állt ki, azzal járták a pihenőhelyeket, s lépésről lépésre haladva, hajlókázás nélkül szurkálták fel a bot végére az elhullajtott szemetet. A szöges végű bot, ez már bizonyos, fel van fedezve, elegáns és praktikus. Nem értem, mért nem használják a mai parkőr-utódok. Mért nem ez a testes, szorgalmas férfiú? Nem tudna róla, magától nem jön rá? Sétálva szedegethetné a szemetet! Vagy éppen ezt nem akarja, mondván, hadd lássák csak, hogy ő derékhajlítással keresi a kenyerét. Nem volna szégyen átvenni az elődöktől a jót, eszközt, módszert, felfedezést! A szöges végű botot sem. Már ott tartottam, hogy utána megyek, aztán hagytam, végül is az ő dolga. s visszaszálltam magamba, s bámultam bele a világba, csak úgy felelőtlenül. Színészesküvő Színészesküvőn voltunk. Ilyen sem adatott meg eleddig. Rokonunk Szanitter Dávid hívott meg, annak rendje-módja szerint, arájával együtt, személyesen - a menyasszony, mára asszony, rendes polgári foglalkozást űz, jogász egy bankban, Dávid meg a Kolibri Színház tagja -, örültünk, hogy végre kalap kerül a fiú fejére, megért már rá, mondtuk, ne csak színpadon de családban is vállaljon felelős szerepeket. Jelezték előre, s ettől felcsigázódtunk, hogy a színháza tagjai színi köszöntőt mutatnak be tiszteletükre.
4
És hát örültünk azért is, mivel az apja, Árpi, akit különösképpen kedvelünk, ő is örült. Jó volt ennyi fiatal közt lenni. Az ennyi most nyolcvan vagy száz főt is jelent – a rokonságot bele sem számítom -, vagy ennél is többet, az ifjú pár barátait és a színház tagjait, meg Dávid tanítványait, s jó volt látni, hogy szeretik ezt a kedves fiút. A fiatalok derűje, játékossága, ez gyöngyözte be a nagy napot, a szertartástól a színházi fogadáson át az esti vacsoráig, s mi középkorúak és öregek, mit tehettünk volna, pláne, hogy nem ellenünkre folyt az egész esemény, velük mulattuk az időt. A színházi ajándékműsorról azért szólnom kell. Nos ettől többet reméltem. Felfokozott várakozással ültünk a nézőtéren, ám a színpadon hogy is írjam, hogy ne sértsek, minden olyan hányavetinek tűnt. Kompozíciónak nyomára nem lehetett lelni, olyan esztrádféle volt az egész, amolyan nem túl színvonalas ki mit tud, és főként, ami még bántott is, zömében angolul énekeltek. Angolul a Kolibriben! Csak egy fellépésre emlékszem szívesen. Az igazgatóéra. Novák János ugyanis az alkalomhoz illő, üzenetnek is szánt, maga alkotta dallal köszöntötte a frigyre lépőket. És kedvesen. A morcosságomnak nincs jelentősége. A lényeg a gesztus. Az, hogy a Kolibri Színház úgy volt jelen, mint egy nagycsalád. És úgy viselkedett, mint egy jó család. Ahol figyelnek a családtagokra, ahol érezhetően gondoskodnak a családtagokról. És ez a fontos. Tévedtem, és nem először Nem felejtem, egyetemista koromban, mint örültem, hogy megtaláltam az élethez az egyszerű magyarázatot, történetesen a marxizmusban, annak is abban a tételében; miszerint a lét határozza a tudatot. Eszerint, gondoltam, az országot rendbe kell tenni gazdaságilag, minden jó majd ebből következik. Tévedtem és nem ez volt az egyetlen, amiben tévedtem. Fordítva az igazság. A tudat határozza meg a létet. Hogy mint érzem magam a világban, s mit akarok kezdeni benne magammal, nem (csak) azon múlik, miféle az anyagi helyzetem Ezt már régen sem gondoltam De nem folytatom, nem akarok egy diktatúrával sem foglalkozni, sem katonaival, sem tőkéssel, mert hogy akkor nem kerülhetnénk meg a témát; a hatalom miként manipulálja az embert a maga érdekeinek megfelelően. Sajnálom azokat, akik nem látnak az orrukon túl. „A temetést elnapoltuk” Úgy volt, hogy nem csinálom tovább, huszonegy év után abbahagyom a tanítást. Írtam is egy levelet a főiskola vezetőinek, hogy ne számítsanak rám, újabb szerződést nem kötök. És indokoltam. A levél másolatát még elküldtem 5
néhány kollégának, néhány volt és mai tanítványnak is, aztán, mint aki lezárt valamit, megnyugodtam. A feleségem örült, én meg elkezdtem gondolkodni, hogyan tovább. És, amitől már elszoktam, jöttek a válaszok, s a válaszok, mind megannyi sajnálkozás, féltés, elismerés, kezdtem meg is hatódni, s úgy érezni magam, mint akinek megadatott, furcsa, amit mondok, hogy maga olvassa a róla készült nekrológokat. Halász Péternek, a színházi rendezőnek, miután megtudta, hogy csak hónapjai vannak hátra, még meg kellett terveznie a maga áltemetését, befeküdni a koporsóba, hogy meghallhassa, búcsúztató gyanánt mit is mondanak róla és felette barátai és kritikusai, miként értékelik élete munkáját. Lám, nekem csak a levelet kellett elküldenem, hogy tudomásomra jusson, mint vélekednek felőlem a tanítványok, volt tanítványok. Két régi kolléga hallgatott, a többiek válaszát, ha dicsekedni akarnék, akár közölhetném is. Egyikőjük meg is siratott. Levelükkel, mivel meghatóan őszinték, fent meg tudják, hogy őszinték, magabízón állhatnék az Úristen elé De más történt, váratlan fordulat. A dékán úr és társa váratlanul megjelent Tiszakürtön - miután telefonon nem értek el -, s kértek, hogy gondoljam meg magam. Nélkülem és a színpad nélkül, mondták, a főiskola nem az a főiskola. Beadtam a derekamat. Kevesebb óraszámmal, de maradtam. „A temetést elnapoltuk.”
Nekem fontos A szeptemberi napló csúszik. Nem ezzel foglalkoztam, nem az írással. De azért furdalt a lelkiismeret, zavart, hogy kések. Aztán, hogy október 10-ig nem imélezett senki, egy kuckós barát sem – egyedül Szanitter Árpi kérdezte aggódóan, csak nincs valami baj, hogy nem jön a várt napló, a szeptemberi - , megnyugodtam. Nem várják. Meg mért is hiányozna! Aztán némi rezignáltsággal megállapítottam, igaz, tudtam eddig is, csak jólesett áltatni magam, hogy az én nyilvános naplóm igazándiból nem másnak, nekem fontos, meg legfeljebb egy-két barátnak, tanítványnak. Azért én fogalmazok, míg csak tudok. Akár olvassák, akár nem, akár várják, akár nem. És küldöm, késve, nem késve. És bíztatom magam. Lesz még ez a napló beszélgetés tárgya! Csak haljak meg egyszer! És Kosztolányi jut eszembe, A kisgyermek panaszai. Végül is, mért csak én ne lehessek infantilis.
6
