Őszentsége XVI. Benedek pápa beszéde a karácsonyi köszöntés alkalmából a Római Kúriához Kelemen Terem, 2012. december 21. Kedves Bíborosok, Püspök- és Paptestvérek, Kedves Testvérek! Nagy örömmel találkozom ma veletek, a bíborosi testület kedves tagjaival, a Római Kúria és a Kormányzóság képviselőivel e karácsonyelőtti, hagyományos esemény alkalmával. Szívélyesen köszöntelek mindnyájatokat, Angelo Sodano bíborossal kezdve, akinek köszönöm a kedves szavakat és a szívből jövő jókívánságokat, amelyeket nevetekben is hozzám intézett. A bíborosi kollégium dékánja olyan kifejezést idézett fel, amely ezekben a napokban gyakran előkerül a latin liturgiában: Prope est iam Dominus, venite, adoremus! Az Úr már közel van, jöjjetek, imádjuk! Mi is egyetlen családként készülünk a betlehemi istállóban [születő] Gyermek imádására, aki maga az Isten, s aki oly közel jött, hogy hozzánk hasonló emberré lett. Örömmel viszonzom jókívánságaitokat, és szívből köszönöm mindnyájatoknak köztetek azoknak, akik a pápát képviselik világszerte - nagylelkű, szakértő együttműködéseteket, mellyel szolgálatomat támogatjátok. Ismét olyan év végéhez értünk, amely sokféle nehéz helyzetet, nagy kérdést és kihívást hozott, ugyanakkor a remény jeleit is az Egyházban és a világban egyaránt. Csupán néhány kiemelkedő, az Egyház életét és péteri szolgálatomat érintő eseményről szólok. Először is, mint a bíborosi testület dékánja említette, lezajlottak a mexikói és kubai látogatások - felejthetetlen találkozások az emberi szívben mélyen gyökerező hit erejével és a hitből fakadó életörömmel. Emlékszem, hogy amikor Mexikóba érkeztem, a hosszú út mentén végeláthatatlan tömeg állt sorfalat, akik zászlókat lengetve, zsebkendőkkel integetve üdvözöltek. Emlékszem, hogy a Guanajuato, az azonos nevű [szövetségi] állam festői szépségű fővárosa felé vezető út mellett fiatalok térdeltek áhítattal, Péter utódjának áldását kérve; emlékszem, hogy a Krisztus Király-szobor melletti nagy liturgia jelenvalóvá tette számunkra Krisztus királyságát - békéjét, igazságosságát, igazságát. Mindezt annak ellenére, hogy az ország súlyos problémákkal, az erőszak különféle megnyilvánulásaival, a gazdasági függés nehézségeivel küzd. Noha önmagában a vallásosság nem orvosolhatja e problémákat, még kevésbé megoldhatóak, ha nem történik meg a szív belső tisztulása, amely a hit erejéből, a Jézus Krisztussal való találkozásból fakad. Azután Kuba - itt is a nagy liturgiák, amelyeken az ének, az ima és a csend kézzelfoghatóvá tették Annak jelenlétét, akit oly sokáig próbáltak kitiltani az országból. Bizonyos, hogy ebben az országban nem fogják tudni megteremteni a kötelességek és a szabadság megfelelő egyensúlyát, ha nincsenek tekintettel arra az alapvető feltételrendszerre, amelyet a Jézus Krisztus Istenével való találkozás nyomán ismert fej az emberiség. A végéhez közeledő év további fontos mozzanatai közül szeretném kiemelni a milánói nagy Családünnepet és a libanoni látogatást, ahol átadtam a szinódus utáni apostoli buzdítást, amely a közelkeleti egyházak és társadalom élete számára kíván iránymutatást adni az egység és a béke nehézségekkel teli útján. Az év utolsó jelentős eseménye az új evangelizációval foglalkozó szinódus volt, amely egyben a hit évének közös megnyitásaként is szolgált. A hit évében a II. Vatikáni Zsinat ötven évvel ezelőtt történt megnyitás ára emlékezünk, próbáljuk újra megérteni és alkalmazni a mai megváltozott körülmények
között. Mindezen események korunk legfőbb témáit vetették fel: a család (Milánó), a világbéke szolgálata és a vallások közti párbeszéd (Libanon), valamint Jézus Krisztus üzenetének hirdetése napjainkban azoknak, akik még nem találkoztak vele, továbbá annak a sok embernek, akik csak kívülről ismerik, s így valójában nem ismerik fel őt. E nagy témák közül elsősorban a család témájáról és a párbeszéd természetéről szeretnék részletesebben beszélni, majd egy rövid megjegyzést fűznék az új evangelizáció kérdéséhez. A hatalmas öröm, amellyel a világ minden tájáról érkező családok összegyűltek Milánóban, azt mutatja, hogy minden ellenkező látszat ellenére a család ma is erős és eleven. Ugyanakkor vitathatatlan, hogy alapjaiig válság fenyegeti, különösen a nyugati világban. Feltűnt, hogy a szinódus ismételten hangsúlyozta, mennyire fontos a hit átadása szempontjából a család mint az az igazi, hiteles környezet, ahol az emberi lét alapvető normái továbbadódnak. E formákat a közös élet és a közös szenvedés nyomán sajátítjuk el. Így világossá vált, hogy a család kérdése nemcsak egy adott társadalmi formára, hanem magára, az emberre vonatkozik, arra, hogy mi az ember és mit jelent igazán embernek lenni. A kihívások igen sokrétűek. Mindenekelőtt felmerül a kérdés, hogy képes-e az ember elköteleződni vagy el nem köteleződni. Elkötelezheti-e magát életre szólóan? Megfelel ez az emberi természetnek? Nem mond ellent szabadságának és önmegvalósítása távlatának? Azáltal válik-e az ember önmagává, hogy önmagának él és másokkal csak akkor létesít kapcsolatot, ha azt bármikor megszakíthatja? Ellentétes-e az életre szóló elköteleződés a szabadsággal? Érdemes akár szenvedni is az elkötelezettségért? Amikor az ember nem hajlandó elköteleződni -- s ez egyre szélesebb körben terjed, a szabadság és az, önmegvalósítás téves felfogása, valamint a szenvedés türelmes elviselésétől való menekülés miatt --, akkor magába zárkózik, énjét végső 'soron megtartja saját magának és igazán sohasem múlja felül. Pedig az ember egyedül önmaga elajándékozásában találja meg magát, és csak akkor érti meg embersége nagyságát, ha megnyílik a másik ember felé, mások felé, gyermekei, családja felé, s ha engedi, hogy a szenvedés átformálja. Ha az ember elutasítja az ilyen elköteleződést, eltűnnek az emberi lét alapvető szereplői is: apa, anya, gyermek elvesznek az emberi léttapasztalat nélkülözhetetlen dimenziói. Gilles Bernheim, Franciaország főrabbija alaposan dokumentált és rendkívül elgondolkodtató tanulmányában rámutat, hogy a napjainkban tapasztalt támadás, amely az igazi -- apából, anyából és gyermekekből álló -- család ellen irányul, valójában sokkal mélyebbre hat. Ha mindeddig úgy véltük, hogy a család válságának egyik oka az emberi szabadság téves felfogása, mára világossá vált, hogy maga a létünk kérdőjeleződik meg, az, hogy mi az ember valójában. A főrabbi' Simone de Beauvoir híres mondását idézi: „az ember nem nőnek születik, hanem azzá válik." (on ne naît pas femme, on le devient). E szavak képezik az alapját annak, amit ma gender címszóval a nemiség új filozófiájaként népszerűsítenek. E filozófia szerint az ember neme nem természeti adottság, amelyet az embernek el kell fogadnia és jelentéssel kell megtöltenie, hanem társadalmi szerep, amit magunk választunk, míg a múltban a társadalom jelölte ki számunkra. Nyilvánvaló, hogy ez az elmélet és a mélyén rejlő antropológiai lázadás teljesen téves. Az ember kétségbe vonja, hogy van egy természete, ami testi mivoltából fakad és lényét meghatározza. Tagadja természetét, s úgy dönt, hogy az nem eleve adott, hanem ő alakítja ki magának. A bibliai teremtéstörténet szerint az ember lényegéhez tartozik, hogy Isten férfinak és nőnek teremtette. E kettősség az Istentől rendelt emberi lét lényegi vonása. S ma éppen ezt az eleve adott kettőséget vonják kétségbe. A teremtéstörténet szavai, "férfinak és nőnek teremtette őket" (Ter 1,27) immár nem érvényesek. Nem, ami ma érvényes, így szól: nem Isten teremtette őket férfinak és nőnek, hanem eddig társadalom
határozott erről, mostantól viszont magunk döntünk felőle. Férfi és nő, mint teremtett valóság, mint emberi természet nem létezik többé. Az ember megkérdőjelezi tulajdon természetét. Innentől kezdve az ember csupán lélek és akarat. A természet manipulálása, amit a környezettel kapcsolatban elutasítunk, az ember alapvető döntése lesz saját magára vonatkozóan. Mostantól csak az absztrakt ember létezik, aki maga választja meg, milyen legyen a természete. Megkérdőjeleződik a férfi és a nő teremtett állapota, az emberi lény egymást kölcsönösen kiegészítő [két] formája. Ám ha nincs a teremtéstől fogva elrendelt férfi-női kettősség, akkor a család sem a teremtés által megállapított valóság. A gyermek is elveszíti eddig elfoglalt helyét és az őt megillető méltóságot. Bernheim rámutat, hogy ezzel a gyermek, aki eddig jogokkal rendelkező alany volt, szükségképpen tárggyá válik, amelyhez, s amelynek megszerzéséhez joga van az embernek. Ha az alkotás szabadsága önmagunk megalkotásának szabadságává válik, az szükségképpen a Teremtő tagadását jelenti, s végső soron lényegi méltóságától fosztja meg magát az embert is, aki Isten teremtménye és képmása. A család körüli harcban magáról az emberről van szó. S nyilvánvalóvá válik, hogy ahol tagadják Istent, ott megszűnik az emberi méltóság is. Aki Istent védi, az embert védi. Most pedig áttérnék a másik nagy témára, amely az egész elmúlt éven átívelt, Assisitől az új evangelizációval foglalkozó zsinatig: a párbeszéd és a hithirdetés kérdésére. Beszéljünk először a párbeszédről. Napjainkban az Egyház számára a párbeszédnek három alapvető területét látom, ahol jelen kell lennie az emberért és emberségéért folyó harcban: dialógus az államokkal, a társadalommal (benne a kultúrákkal és a tudománnyal), valamint a vallásokkal. Az Egyház e dialógusok mindegyikében a hittől kapott világosság alapján beszél. Ugyanakkor az emberiség tapasztalatát is belevonja, ami nem más, mint mindannak emléke, amit az ember átélt és végig szenvedett a kezdetek óta, évszázadokon át, aminek során az Egyház megismerte az emberi állapotot, megtapasztalta annak határait és nagyságát, lehetőségeit és korlátait. Az emberi kultúra, amelynek egy biztosítéka az Egyház, az isteni kinyilatkoztatás és az emberi lét találkozásából fejlődött ki. Az Egyház képviseli annak emlékezetét,~ hogy mit jelent embernek lenni – a feledés civilizációjával a szemben, amely csak önmagát és saját feltételrendszerét ismeri. Ám amint emlékezőképesség híján az ember elveszíti önazonosságát, éppúgy az emberiség is elveszítené önazonosságát, ha meg fosztanák emlékezetétől. Amit az Egyház a kinyilatkoztatás és az emberi megtapasztalás találkozása nyomán megismert, az valóban túlmutat a puszta értelem tartományán, de nem egy külön világ, amelynek nincs mondanivalója a nem hívők számára. Ez az ismeret, ha az ember a maga gondolkodásával belép szemléletébe és felfogásába, szélesíti az értelem horizontját, s így azokhoz is szól, akik nem tudnak osztozni az Egyház hitében. Természetesen, amikor az Egyház az állammal és a társadalommal párbeszédet folytat, nincs minden egyes kérdésre kész válasza. Más társadalmi erőkkel együtt küzd azokért a válaszokért, amelyek az emberi lét igazságának legjobban megfelelnek. Az Egyháznak nagyon világosan kell képviselnie azokat az értékeket, amelyeket alapvetőnek és az emberi lét szempontjából megkérdőjelezhetetlennek tart. Minden lehetőt meg kell tennie a meggyőzés érdekében, ami azután politikai cselekvésre indíthat. Az emberiség jelenlegi helyzetében a vallások közötti párbeszéd a világbéke szükséges Feltétele, s ezért a_keresztényeknek és más vallási közösségeknek egyaránt kötelessége. E vallásközi párbeszédnek többféle dimenziója van: Az első egyszerűen az élet, az együtt élés párbeszéde. Ez nem tartalmazza a nagy hitkérdések megvitatását, hogy Isten Szentháromság-e vagy, hogy miként kell értenünk a Szentírás sugalmazott voltát stb., hanem az együtt élésről és a társadalom, az állam, az emberiség iránti közös felelősségről szól. Ennek során meg kell tanulni elfogadni, hogy a másik más és másként gondolkodik. Ezért a beszélgetésnek az igazságosság és a béke iránti közös felelősségen kell alapulnia. A békéről és az
igazságosságról folytatott párbeszéd magától túllép azon, ami pusztán gyakorlati, és az igazságért és az emberért folytatott erkölcsi küzdelemmé, a legfőbb értékekről folytatott párbeszéddé válik. Ily módon a beszélgetés, amely tisztán gyakorlati megbeszélésként indult, annak megvitatásává válik, hogy hogyan él helyesen az ember. Még ha maguk az alapvető döntések nem kerülnek is szóba, egy-egy konkrét kérdés megoldásának keresése során - azzal, hogy egymást meghallgatják - mindkét fél tisztulhat és gazdagodhat. Megtörténhet, hogy e keresés során együtt tesznek lépéseket az egyetlen igazság felé, még ha alapvető döntéseik nem változnak is. Ha mindkét fél az igazságosság és a béke hermeneutikájából indul ki, az alapvető különbözőség nem fog ugyan eltűnni, mégis közelebb kerülnek egymáshoz. A vallásközi párbeszéd vonatkozásában ma általában két szabályt tekintenek alapvetőnek: 1. A párbeszéd célja nem a megtérés, hanem a megértés. Ebben különbözik az evangelizációtól, a missziótól. 2. Ennek megfelelően mindkét fél tudatosan megmarad saját identitásában, amelyet sem maguk, sem partnerük számára nem kérdőjeleznek meg a dialógus során. Ezek a szabályok helyesek, mégis úgy gondolom, hogy ebben a megfogalmazásban nagyon felszínesek. Valóban, a párbeszédnek nem a megtérés, hanem egymás jobb megértése a célja - ez igaz. Ám a megismerés és a megértés keresése mindig az igazsághoz való közeledést kell, hogy jelentse. Ezért miközben mindkét fél lépésről lépésre közeledik az igazsághoz, egyúttal egymással is egyre mélyebb közösségbe kerülnek, hiszen az igazság egy. Ami az identitás megőrzését illeti, a keresztény ember számára nagyon kevés volna, ha önszántából úgy fogalmazná meg saját identitását, hogy valójában elzárná, úgymond, az igazsághoz vezető utat. Ez esetben kereszténysége önkényesnek, pusztán tényszerűnek látszana. Úgy tűnnie, mintha az illető nem számolna azzal, hogy a vallásnak köze van az igazsághoz. Erre vonatkozóan azt mondanám, hogy a keresztény egészen magabiztos lehet, igen, egészen bizonyos lehet benne, hogy nyugodtan kihajózhat az igazság nyílt tengerére anélkül, hogy féltenie kelljen keresztény identitását. Bizonyos, hogy nem mi birtokoljuk az igazságot, hanem az igazság birtokol minket: Krisztus, aki az Igazság, kézen fogott minket, s tudjuk, hogy a keze biztosan tart, miközben a szenvedélyesen keressük a tudást. Az hogy bensőleg Krisztus keze tart, szabaddá tesz, s ugyanakkor biztonságot ad. Szabaddá tesz: ő tart minket, nyíltan, félelem nélkül bocsátkozhatunk bármilyen párbeszédbe. Biztonságot ad: mert Ő nem enged el minket, hacsak mi el nem szakítjuk magunkat tőle. Vele egységben az igazság fényében állunk. Végül még egy rövid megjegyzést kell tennem a hithirdetésről, vagyis az evangelizációról, amelyről a szinódus utáni dokumentum fog részletesen beszélni a szinódusi atyák ajánlásai alapján. Úgy vélem, az evangelizáció legfontosabb elemei Szent Jánosnak abban a beszámolójában szerepelnek legkifejezőbben, ahol Keresztelő János két tanítványának meghívását írja le, akik Jézus Krisztus tanítványaivá lesznek (Jn 1,35-39). Az első mozzanat a kijelentés egyszerű aktusa. Keresztelő János Jézusra mutatva kijelenti: "Nézzétek, az Isten Báránya!" Néhány verssel alább az evangélista egy másik, hasonló eseményről számol be. Ezúttal András mondja testvérének, Simonnak: "Megtaláltuk a Messiást" (Jn 1,41). Az első, alapvető elem az egyértelmű kijelentés, a kérügma, ami a hithirdető belső meggyőződéséből meríti erejét. A két tanítványról szóló elbeszélésben a következő mozzanat az, hogy figyelnek, Jézus nyomába szegődnek, ami még nem tanítványság, inkább valamiféle szent kíváncsiság, a keresés mozdulata. Hiszen mindketten kereső emberek, akik túl a hétköznapi ügyeken, Isten várásában élnek - várnak, mert Isten létezik és meg fog nyilatkozni. A kijelentés hatására keresésük konkretizálódik. Jobban meg akarják ismerni azt, akit Keresztelő János az Isten Bárányának nevezett. A harmadik fázis akkor kezdődik, amikor Jézus
hátrafordul, hozzájuk lép, és megkérdezi: "Mit akartok? Újabb kérdéssel felelnek, ami azt mutatja, hogy nyitottan várakoznak és készek új lépéseket tenni. Azt kérdik: "Mester, hol lakol?" Jézus válasza "Gyertek, nézzétek meg!" hogy tartsanak vele, és mellette megnyíljon a szemük. A hithirdetés szava ott hatékony, ahol az ember készségesen figyeli Isten közeledését, ahol az ember bensőleg keres, vagyis úton van az Úr felé. Szíven érinti, amikor Jézus odafordul hozzá, s ekkor a kijelentéssel való szembesülése szent kíváncsisággá változik, hogy jobban megismerje Jézust. Jézushoz csatlakozása pedig elvezeti oda, ahol az Úr él, az Egyház közösségéhez, amely az ő Teste. Ez azt jelenti, hogy belép a tanítványok úton lévő közösségébe, az elmélyülés és az élet közösségébe, ahol Jézussal járva megnyílik a szemünk.
"Gyertek, nézzétek meg!" - Jézusnak ez a két kereső tanítványhoz intézett mondata a mai keresőkhöz is szól. Az év végén imádkozzunk az Úrhoz, hogy minél felismerhetőbb legyen, hogy az Egyház - gyarlósága ellenére is - az Úr lakóhelye. Kérjük, hogy miközben lakóhelyéhez közeledünk, egyre jobban nyissa fel szemünket, hogy mind tisztábban, mind meggyőzőbben mondhassuk: "megtaláltuk azt, akire az egész világ vár, Jézus Krisztust, aki igazán Isten Fia és igazán ember." Ezzel a lelkülettel szívből kívánok mindnyájatoknak áldott karácsonyt és boldog új évet. Köszönöm.
