Vá r u n k
„Mi azonban új eget és új földet várunk” A Budavári Főtemplom közösségének lapja
2010. Úrnapja
AZ OLTÁRISZENTSÉG MISZTIKÁJÁNAK SZOCIÁLIS JELLEGE VAN. A SZENT‐ ÁLDOZÁSBAN UGYANIS ÉN MAGAM IS ÚGY EGYESÜLÖK AZ ÚRRAL, MINT AZ ÖSSZES TÖBBI ÁLDOZÓK: „EGY KENYÉR EZ. AZÉRT VAGYUNK MI SOKAN EGY TEST, MERT VALAMENNYIEN EGY KENYÉRBEN RÉSZESEDÜNK” – MONDJA SZENT PÁL (1KOR 10,17). A KRISZTUSSAL VALÓ EGYESÜLÉS EGYIDEJŰLEG EGYESÜLÉS MINDAZOKKAL, AKIKNEK Ő AJÁNDÉKOZZA MAGÁT. KRISZTUST NEM BIRTOKOLHATOM EGYEDÜL, CSAK MÁSOKKAL KÖZÖSSÉGBEN, AKIK MÁR AZ ÖVÉI, VAGY AZ ÖVÉI KELL HOGY LEGYENEK. A SZENTÁLDOZÁSSAL KIEMEL ÖNMAGAMBÓL ÉS MAGÁHOZ, UGYANAKKOR A TÖBBI KERESZTÉNYEKKEL EGY‐ SÉGBE VON. „EGY TEST” LESZÜNK, EGGYÉ OLVADT LÉTEZŐ LESZÜNK. XVI. BENEDEK PÁPA: DEUS CARITAS EST, 14.
A Budavári Főtemplom közösségének lapja
Várunk
2010. június 6.
PLÉBÁNOSI GONDOLATOK Amikor e sorokat írom, a naptárban június 1-je van, a „nyári hónapok” között az első. Ablakomat hideg eső veri, a hőmérő 12 fokot mutat. 2010 nyarának első napján melegen kell öltözni! Kinyitottak a strandok, rövidesen bezárják az iskolák kapuját, és iskoláink tanítói, tanárai, nevelői, növendékei elindulhatnak pihenést, testi-lelki felüdülést keresni. Hogy mindehhez milyen segítséget készítget az időjárás, a remélt meleg nyár, Isten a tudója. Ha tenger, Balaton, a kirándulások kiszámíthatatlanok, nem szabad szomorúan indulni. Mert várnak a tanévben félretett könyvek, játékok. Vigyétek azokat is magatokkal! A szellem nemes táplálékai mellett vár bennünket a lélek legdrágább étele is: Jézus Krisztus az Oltáriszentségben. Vasárnap ünnepeljük Úrnapját, az Eucharisztia ünnepét. Körmenetben az utcákra, terekre is kivisszük, hogy mindenki láthassa, érthesse: Jézus Krisztus nincs bezárva templomaink falai közé, illetve a Szentségházba. Életünk leghétköznapibb útjait is velünk akarja járni. Szeretné megosztani erejét és örömét. A szentáldozásban a befogadóképességünk kapuit teljesen nyissuk ki Jézus előtt, mert az Oltáriszentségben a Mennyei Atya nemcsak Szent Fiát nyújtja nekünk, hanem vele az Isten legszentebb ajándékait is. Iskola szünetben is keressetek katolikus templomot! A vasárnapi és ünnepi szentmiséket boldogan ünnepeljétek meg! Imre atya
2
2010. Úrnapja
Várunk
X. évfolyam, 58. szám
A SZENTLÉLEK EREJE „A hívők sokaságának egy volt a szíve-lelke” – olvashatjuk az Apostolok cselekedetei negyedik fejezetében. Nem sokkal az első Pünkösd után, csodálatosan kezdett formálódni az első keresztény közösség, a Szentlélek által. A Szentírás tanúságot tesz róla, hogy ezek az emberek teljesen egyek voltak a hitben, csodálatosan gondoskodtak egymásról, mindenféleképpen közösségben éltek egymással. Valóban megjelenik ezen emberek között Jézus egyik legnagyobb vágya: „Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást; ti is úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Arról ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn 13,34-35) Miért tudták megélni ezt a csodálatos szeretetet egymás között az első keresztények? Mert a Szentlélek által, Krisztus szeretete vált közöttük jelenvalóvá. Ez az az erő, amelynek köszönhetően robbanásszerűen hódított a kereszténység. Ennek, az első keresztények között megjelenő krisztusi szeretetnek, egységnek, komoly megszólító ereje van. Mint a kovász a tésztát, úgy járja át az emberek szívét. A Szentlélek élővé teszi az emberekben és egymás között a hitet, így maga Krisztus jelenik meg közöttük. A világ ma is nagyon éhezik erre az igazi szeretetre. Velünk, keresztényekkel szemben nem véletlen, hogy különleges módon kritikus a világ. Hibáinkat sokszor felnagyítják, pellengérre állítják. Ennek nagyon fontos mondanivalója van, ez egy nagyon fontos jel. Mutatja, hogy az emberek valamit várnak tőlünk. Mutatja, hogy a világnak valamit kell ajándékoznunk, amit rajtunk kívül senki más nem tud: a Szentlélek által, Krisztus szeretetét. Ezért a hitünknek, ragyogó hitnek kell lennie. Ezért nem csupán egy néhány percre, hanem pillanatról–pillanatra kell odaadni önmagunkat Istennek. Legfontosabb feladatunk, sőt keresztényi hivatásunk lénye3
A Budavári Főtemplom közösségének lapja
Várunk
2010. június 6.
ge: megengedni a mennyei Atyának, hogy Szentlelke által egyre hasonlatosabbá formáljon minket szeretett Fiához. Szent János apostol első levelében ezt olvashatjuk: „Ha valaki azt mondja: „Szeretem Istent”, és a felebarátját gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, hogyan szeretheti Istent, akit nem lát?” (1Jn 4,20) Döbbenetesek ezek a sorok! Azonban egyértelműen mutatják, hogy hitünk nem egy elvont eszme, hanem nagyon is megélhető a mindennapokban. A másikért való imádságunkban, az önzetlen felebaráti szeretetben, a megbocsátásban és kiengesztelődésben Krisztus szeretete jelenik meg. Az első keresztények pontosan így élték meg hitüket. Megengedték a Szentlélek által Jézusnak, hogy önmagukon keresztül szeresse a másikat. Ez a mi elsődleges feladatunk is: Krisztus szeretetének minél tökéletesebb eszköze lenni. Ez az, amit a Szentlélek által, napról-napra, percrőlpercre életté válthatunk. Arra hív a teremtő Isten: engedjük meg Neki, hogy Szentlelke által olyanná formáljon minket, amilyennek megálmodott. Ez önmagunk számára a legnagyobb boldogság, a világnak a leghasznosabb ajándék. Ahogy Szent Pio atya is mondja: „Tanúságtételed önmagad örökös föláldozása legyen: gyengéden megjelenni mindenütt, és olyannak lenni, mint Isten mosolya.” Cserkó atya
A SZENTLÉLEK NÉLKÜL AZ EGYHÁZ OLYAN LENNE, MINT EGY VITORLA SZÉL NÉLKÜL. A PÜNKÖSD NEM EGYSZERI TÖRTÉNELMI ESEMÉNY, HANEM ÚJRA ÉS ÚJRA MEGÉLHETJÜK AZ EGYHÁZBAN. NEMCSAK AZ EMELETI TEREMBEN, HANEM A TÖRTÉNELEM SORÁN ÚJRA ÉS ÚJRA MEGTÖRTÉNIK A PÜNKÖSD, ILYENEK VOLTAK PÉLDÁUL A NAGY ZSINATOK, A II. VATIKÁNI ZSINAT IS. ILYENEK AZ EGYHÁZ NAGY RENDEZVÉNYEI, MINT EGY PLÉBÁNIAKÖZÖSSÉG ÜNNEPE VAGY EGY NAGY IFJÚSÁGI TALÁLKOZÓ, AHOL A FIATALOK ÉRZIK: ISTEN ARRA HÍVJA ŐKET, HOGY ÉLETÜKET ÉPÍTSÉK A SZERETETRE. XVI. BENEDEK PÁPA PÜNKÖSDI BESZÉDÉBŐL
4
2010. Úrnapja
Várunk
X. évfolyam, 58. szám
A Budavári Nagyboldogasszony (Mátyás-) templomban 2010. május 30-án szentmisében emlékeztünk meg Hegedüs Viktor Honor karmelita atya halálának 35. évfordulójáról.
HONOR ATYA Emlékezés a papság évében Ha jól emlékszem, 1949 tavaszán ismertem meg. A Huba utcai karmelita rendházból jött Rákosfalvára egy lelkigyakorlatos triduum tartására. Három osztálytársam kísérte, és ők akartak minden áron bemutatni az atyának. Az ismerkedésből egy életre szóló atyai barátság bontakozott ki, amelynek a halál vetett végett 1975. május 30-án. Honor atya 1915. augusztus 23-án született Mosonszentmiklóson papi családból. Atyai nagybátyja egyházmegyés pap volt, unokatestvérei közül többen voltak szerzetesek. Visszaemlékezéseiben bánattal említette: „Inkább a tudásra vágytam, mintsem a szentségre.” Középiskoláit a győri bencés gimnáziumban végezte. 1931-ben örökfogadalmas karmelita, pappá 1940. június 15-én szentelte Dr. Czapik Gyula veszprémi püspök. 1940-44 között a győri karmelita rendházban dolgozott gyóntató páterként. E négy rövid esztendő volt mindössze, amelyben hivatalosan felszentelt papként szolgált, de ezen idő alatt Győr és Pannonhalma keresett ifjúsági lelkipásztora, báró Apor Vilmos püspök gyóntatója lett. Az 1943as győri szőnyegbombázás az utcán találta az atyát. Csuhában, páncél sisakkal a fején pincéről pincére járt, vígasztalt, szentségekkel látta el az arra rászorulókat. A helyi lapok győri Kapisztrán Jánosnak titulálták önfeláldozó munkájáért. „Ifjú lelkeket adj nekem, Uram” fohászkodott sokszor Néri Szent Fülöp támogatásáért. Naponta kb. 60 embert gyóntatott, 6-8 órát ült a gyóntatószékben. „Győri rendházunk a gyóntatószékben élte jellegzetes életét. … Abban a pillanatban, amint elhangzott az egy hosszú – egy rövid csengetés, már nyílt is cellám ajtaja, és rohantam végig a folyósón, le a kitaposott öreg falépcsőn, hogy az engem kereső rendelkezésére álljak. Komolyan elmondhatom, hogy életemnek ebben a szakaszában mindenkinek éltem, csak magamnak nem. Szentgyónásnál nem kérdeztem soha olyasmit, amiből ismeretség származott volna, nem engedtem meg, hogy olyasmiről beszéljenek vagy kérdezzenek. Szigorúan ragaszkodtam a szentség kiszolgáltatás fogalmához. Szerettem a rövidséget, a világos beszédet, és szentnek tartottam a bűnvallomást.” 1944. szeptember 25-én SAS behívó Szegedre szólította a Magyar Hadsereg 23. Hadosztályához. Ezzel kezdetét vette Honor atya csodálatos, „rejtőzködő” papi élete, amely egészen haláláig tartott. „A félelem és a hiúság vegyületének nevezhetném azt a hullámverést, amit lelkem mélyén a behívó kiváltott. Büszkén 5
A Budavári Főtemplom közösségének lapja
Várunk
2010. június 6.
gondoltam katonai rangomra (főhadnagy), amit most megcsillogtathatok én is, aki eleddig gyermekkoromtól fogva alárendelt szerzetes voltam, de ugyanakkor félelem is a győri megszokott meleg környezet elvesztése miatt. Futótűzként terjedt a hír, hogy behívtak katonának. Nem is volt senki, aki nem szomorkodott volna azon, hogy egy karmelitát is elért a háború csontos keze.” A háború valójában egy folyamatos visszavonulást jelentett magyar – osztrák – cseh tájakon. „Olyanok voltunk, mint a fáradt hullám, amit a belső, a tarajos hullámok lökdösnek előre, kifelé a partra. A hadifogság előérzete formálta lelkemet.” A hadifogságot könnyen elkerülhette volna, főleg a rettegett szovjet fogságot. Még nyugodtan eljuthatott volna Passauba vagy Regensburgba, és rendjének kolostorában felölthette volna a szerzetesi ruhát. Nem élt a lehetőséggel! Okául tiszti legényét, Lacit említi – egy 16 éves ifjú leventét –, akit aggódó édesanyja még Várgesztesen bízott az atyára a gőzhengerként előrenyomuló orosz hadsereg elöl menekítve. A lassú visszavonulás vége a csehországi Behin volt, ahol egy ferences kolostor vendégszerető szerzeteseitől búcsúzott utoljára magyar tábori lelkészként. A naplótöredékek – amelyekből az idézeteket veszem – nem foglalkoznak a négyéves szovjet hadifogsággal, de gyakran mesélte, hogy ott is igyekezett papként viselkedni, bátorítani, sőt ha mód nyílt rá szentmisét is bemutatni. A borhoz összegyűjtött szőlőszemeket préseltek ki, a kenyérként sokszor lovak trágyájából kiszemezett és alaposan megtisztított gabonaszemek szolgáltak. 1948. október 25. – újra itthon! Rövid ideig Győrben, majd a budapesti rendházban találjuk. A Huba utcai Kármelben szintén mint gyóntató, keresett lelkipásztor és lelkigyakorlatos előadó szolgált, a rend feloszlatásáig. A feloszlatást provinciális titkárként „vezényelte le”, igyekezve elmenteni a kispapokat és a testvéreket. „A főegyházmegyénkben ezentúl (állami rendelkezések miatt) csupán csendes szentmisét végezhet, a hivatalos templomi istentiszteleti renden kívül és a pasztorációba nem kapcsolódhat bele, hivatalos funkciót nem vállalhat, még kisegítésként sem.” – szólt az apostoli adminisztrátor intézkedése. 6
2010. Úrnapja
Várunk
X. évfolyam, 58. szám
1951. november 6. Elkezdődtek a munkásévek. Lakást és munkahelyet kellett keresnie. Több kísérlet után hívei segítségével végülis a Kármelhez közel talált lakást, a Pattantyús utcában, és munkahelyet a Transzvill villamossági gyárban. „Furcsa helyzet volt ez számomra. Egy hatalmas gépterem, közepén két sor vasbeton oszloppal, szerte széjjel anyaggal, félig kész munkákkal, gépekkel, szerszámokkal, satupadokkal és emberekkel. Semminek nem tudtam a nevét és rendeltetését, és nem ismertem senkit.” Kezdetben anyagmozgató segédmunkás, majd később szakmunkás, pontosabban vasesztergályos. „Öt év óta vagyok a gyárban, állandóan munkatársak között. A legkülönbözőbb jellemű emberekkel kerültem össze. A munkásosztálynak is megvan a maga erkölcsi rendje, de benne nem a szexualitás dominál. Vannak erkölcsi törvények, amelyeket végtelenül tisztel, és következetesen megtart. Azt hiszem, a munkáserkölcs alappillére a szolidaritás. Munkásosztályunk körében sohasem érhetünk el addig komoly eredményeket, amíg vallási életét befolyásunkkal meg nem változtattuk, gyakorlativá nem tettük. Tekintélyünk tartása a XX. században csak a mi sajátos hivatásunkból eredhet: ez az Evangélium. Aki az evangéliumban nem jó szakember, a mai munkásság körében nem nyerheti meg a szívek elismerő bizalmát.” Ebben az időben Honor atya megosztotta életét négy gimnazista gyerekkel (egyike jómagam voltam), akik testőrként kísérték. Ő reggel fél 6 órakor misézett a Huba utcai Kármelben, és 6 órakor már a gép mellett állt délután 2-ig. A nap hátralevő részét zömében velünk töltötte. Mi ugyanabba a gimnáziumba jártunk egy évfolyamba, és együtt jártunk ministrálni a Kármelbe. Az atya nem kereste az embereket, az emberek találták meg őt, miként mi is. Visszagondolva a Rákosi és Kádár éra rendőr terrorjára, most is csodálkozom, hogy nem buktunk le államellenes szervezkedés címén. A látszat kedvéért tagjai lettünk a Transzvill kézilabda csapatának, és sportkörként működtünk, ha például nyári táborozáskor igazoltattak bennünket. Honor atya sokat szenvedett gyenge egészsége miatt. Már kispap korában átesett egy vakbél és egy nagyon súlyos veseműtéten, a későbbiekben pedig állandó gyomorpanaszokkal küszködött. 1965-ben megoperálták máj- és hasnyálmirigy irritációval, amelyből lassan és nehezen, de felépült. Fel kellett viszont hagynia a fizikailag megerőltető, terhes munkásélettel. Egyházmegyei alkalmazását többszöri próbálkozás ellenére sem tudta elérni. Szinte megváltás volt számára, amikor Dr. Tóth János apát felkarolta, és alkalmazta őt sekrestyésként, titokban kisegítő lelkészként a Budavári Nagyboldogasszony templomban. „Tegnap felköltöztem a várba. 16 év és 10 hónap után a Duna bal partjáról ismét a jobb partra, Pestről Budára, Hunniából Pannóniába tértem vissza! Ma egy hete búcsúztam el a gyártól. Elmondtam a fiúknak álmomat. Ők is sírtak, én is sírtam. És egy hét után meséli Feri, hogy még mindig a búcsúzásom hatása alatt vannak a fiúk. Azt mondják, fe7
A Budavári Főtemplom közösségének lapja
Várunk
2010. június 6.
lejthetetlen. Számomra is az. Drága melós gyerekek, életem legdrágább kincse, amit tőletek tanultam, igaz szívet és szeretetet.” Lelki gyermekei összefogásával egy kis földszinti lakáshoz jutott a Tóth Árpád sétányon, ahová 1966-ban be is költözött. A vári évek nyugodt és nagyon gazdag időszaka volt életének. Gondja volt az anyakönyvekre, a Historia Domusra és a templomban folyó rekonstrukciós munkákra egyaránt. Reggel fél 7-kor misézett, s mindig volt néhány mondat, amivel elindította a napot. A hívek gyöngyszemként gyűjtögették ezeket a gondolatait. A sekrestyében maga köré gyűjtötte a vári ifjúságot, felkészítette őket a liturgikus szolgálatra. Munkája gyümölcse volt a vári asszisztencia megerősödése, a 10 órai nagymisék oltárszolgálata, amely mind a mai napig élő közössége az ifjúságnak. A többi misén mindig a gyóntatószékben ült, minden korosztály egyformán kereste. Hamarosan a vár lelkiatyja lett, de messziről is jártak hozzá szentgyónást végezni. Itt is megkapta a sokszor kért „ifjú lelkeket”: a gyerekek ministrálni, templomot takarítani egyaránt jártak hatására a „Matyiba”, mert fontos volt, amit Honor atya kért, tanított. Mélyen kötődtek hozzá, a templomon kívül is köré gyülekeztek. Nyaranta nagy kirándulással táborozást szervezett a Balatonon. A víz nélküli egyszerű présház sokaknak ma is a legszebb nyaralás emlékeként él. Élete utolsó éveiben ”nemzetközi szintű” lelkipásztorkodást is folytatott. Megismerkedett az akkori vári kollégium néhány vietnámi diákjával. Pár héten belül már népes tábor sürgölődött kis lakásában: sütöttek, főztek, otthont találtak nála, és hallatlan tisztelettel figyeltek Viktor „bátyira” mint magyar „apajára”. Folytonos betegeskedése ellenére váratlanul halt meg. A temetésén a vári közösség, lelki gyermekei, a gyári munkások, a vietnámi egyetemisták hatalmas tömege fogta körül a sírhantot, és mindenkinek lelkéből szólt Dr. Fábián János kanonok-várplébános búcsúztató szava: „Honor atya Krisztussal élt, Krisztusnak dolgozott, Krisztussal szenvedett, de Krisztussal is halt meg.” Török Ferenc
AZ EUCHARISZTIKUS KÖZÖSSÉGBEN JELEN VAN A SZERETETTSÉG (A SZERETET, AMIT KAPUNK) ÉS A SZERETET TOVÁBBADÁSA IS. AZ AZ EUCHARISZTIA, AMELY NEM VÁLIK TEVÉKENY SZERETETTÉ, ÖNMAGÁBAN TÖREDÉKES. ÉS FORDÍTVA: A SZERETET „PARANCSA” EGYÁLTALÁN AZÉRT LEHETSÉGES, MERT NEM PUSZTA KÖVETELMÉNY: A SZERETET AZÉRT „PARANCSOLHATÓ”, MERT ELŐZŐEN AJÁNDÉKBA KAPTUK. XVI. BENEDEK PÁPA: DEUS CARITAS EST, 14. 8
2010. Úrnapja
Várunk
X. évfolyam, 58. szám
ISTEN ÖLELÉSE „Amikor kimész áldozni, gondolj arra, hogy a pap arcából Krisztus néz rád! Ne a körülötted levőket bámuld! Ne foglalkozz a külsődleges részletekkel (mint amikor sose tudod megjegyezni, hogy hogy is hívják, akivel kezet fogtál), koncentrálj befelé! Vagy még inkább: gondolj arra, hogy Krisztus ölel most át téged!” Így ballagott ki az apa áldozni, ezekkel a gondolatokkal. Felesége és két éves kisfia mögötte sétáltak, szép komolyan. Az apának most se sikerült igazán. Mondhatni, egyáltalán nem sikerült. Visszaért kiszemelt helyére, letérdelt, ahogy kell, majd felállt, és valamiért – a megkönnyebbedés helyett – sötét gondolatok egész tengere öntötte le a fejét. „Minden egész darabokban” – gondolta volna, ha épp eszébe jutott volna ez az idézet. Minden – fájdalom. Milliárd liter kőolaj a tengerben, betegek, haldoklók segítség és gyógyszer nélkül, embertelen pusztítás mindenütt. Tönkrement gazdaság, egészség– és oktatásügy; szenvedés, szegénység: szétesik a világ. Kozmikus bizonytalanságérzés lett úrrá rajtam – gondolta volna, ha kedve lett volna egy ilyen fellengzős vagy akármilyen meghatározáshoz. Mi lesz velem, velünk, a világgal? Kisfia körülbelül ekkor ért oda hozzá. Szótlanul átölelte a két lábát elölről, s ahogy szokta, belefúrta a fejét a combjai közé. Rekonstruálva az eseményeket, kb. 10 másodperccel korábban ennyit mondott az anyjának: „Odamész apához.” (mert saját magáról mindig egyes szám második személyben beszélt). Az apa megsimogatta a fejét és csendben hálát adott. Igyekezett teljesen rezzenéstelen és fegyelmezett maradni. Egészen jól sikerült. xxv ØØØ Felemelő ünnepség keretében adták át a Budavár Díszpolgára kitüntetést képviselőtestületünk egykori elnökének, Török Ferencnek 2010. május 21-én. Részleteket idézünk Dr. Nagy Gábor Tamás polgármester úr ünnepi beszédéből, valamint Dr. Eszter Elemér képviselőtestületi elnökünk laudációjából. … emlékezni, ünnepelni, köszönteni jöttünk össze. … Általában is igaz: nem az ünnepnek van szüksége az emberre, hanem az embernek és az emberek közösségének van szüksége az Ünnepre. Azért hogy ember maradhasson, azért hogy magyar lehessen, hogy büszke budai polgárként vallja egy szűkebb közösséghez való tartozását.
9
A Budavári Főtemplom közösségének lapja
Várunk
2010. június 6.
Vannak ünnepeink, amelyek már-már hagyománnyá nemesednek. Ilyen az, hogy minden évben, ezen a történelmi napon, a kerület ünnepén adjuk át az Önkormányzat legmagasabb kitüntetését, a díszpolgári elismerést. A nagy hatású emberről mondják, hogy – miként a frissen nyíló tavaszi virág illata – akkor is velünk marad, akkor is érezzük a jelenlétét, amikor éppen nincsen a közelünkben. Mert meghatározó a jelenléte, akárcsak a hiánya. A figyelem középpontjában áll, még ha csak halkan szól, vagy éppen csak int – ahogyan a bölcs öregek. Az ilyen emberek befolyással bírnak ránk, életünkre, közösségünkre, ha nincsenek is mindig kézzelfogható közelségben. Jóravaló készségük, jellemerejük, becsületük, tisztességük, szeretetük, és értékteremtő munkájuk – legyen az kiváló sportteljesítmény példája, tudományos kutatás vagy éppen a helytállás, a művészi alkotás – támaszt adnak a mindennapokban. Szeretném, ha most gondolatainkat az ünnepre és az ünnepeltre, Budavár új díszpolgárára irányítanánk: a Magyar Építőművészek Szövetségének, a Magyar Építészkamarának, a Magyar Művészeti Akadémiának és a Professzorok Batthyány Körének tagjára, a Kossuth-díjas és többek között Pro Pannonhalma-díjjal kitüntetett építészre, aki éppen idén 45. esztendeje lakója, hű polgára kerületünknek. És a Mátyás-templom közösségének ma is aktív tagjára, képviselőtestületének több mint 20 évig vezetőjére, 2006-ig világi elnökére, azóta pedig örökös tiszteletbeli elnökére. És – nem utolsó sorban – a Mátyás–templom rekonstrukciós munkálatainak szakértőjére: Török Ferencre! Tisztelt Díszpolgárunk! Engedje meg, hogy Kányádi Sándor bácsinak Kós Károlyról írt szavaival külön köszöntsem hát Önt a mai ünnep alkalmából! Hajlékot Istennek, hajlékot embernek kőből, fából házat, raktál a léleknek kőnél, cserefánál erősebb igékből várat.
Áldjon érte Isten, áldjon érte ember; Isten s ember dolga. Falak omolhatnak, kövek is váshatnak, magaslik, nem porlad a megtartó példa.
Tisztelt Ünneplő Közösség! Török Ferenc építész úr teljes életművével nem csupán szakmája elismert képviselőjeként, építészként és kiváló tanárszemélyiségként érdemelte ki Budavár polgárainak legrangosabb elismerését, de mint hittel élő és a közjóért cselekvő budai polgár is. És ha hisszük, hogy Istenben nincsenek véletlenek – erre az elismerésre nem véletlenül éppen most kerül sor. Most, 2010–ben, amikor országszerte a legnagyobb magyarra, Széchenyi Istvánra emlékezünk. A mai napon, amikor a Budáért életüket is áldozni kész magyar honvédek hőstettét, Budavár felszabadítását, az 1848/49-es szabadságharc egyik legfényesebb diadalát 10
2010. Úrnapja
Várunk
X. évfolyam, 58. szám
ünnepeljük. És éppen most, amikor Pünkösd ünnepe előtt két nappal a Szentlélek eljövetelére várakozunk. Igen, az események ilyen a szimbolikus egybeesése nem véletlen. De vajon milyen üzenetet hordoz a számunkra? Mire világít rá a csillagok ilyen különös és egyszeri együttállása? A kérdésre a költő sorai adják meg a választ: „Pünkösd a Lélek ünnepe.” – írja Reményik Sándor. „Azé a léleké, amely nem ismer korlátot, és nem ismer lehetetlenséget. Azé a léleké, amelynek végtelen árnyalatai, megfoghatatlan finomságai és alig kifejezhető erői vannak.” Gondoljunk csak bele: a Széchenyi Emlékév és ez a mai nap is nem a lélek ünnepe-e valójában? Azé a közjót tudásával, tehetségével, vagyonával is önzetlenül szolgáló polgári léleké, amely törekvése nem merült ki a jogok követelésében, sokkal inkább kötelességei teljesítésében. És amely a közcélú magánkezdeményezései, áldozatvállalásai során nem mások nevében, legfeljebb a mások javára cselekszik – lelkiismerete szerint. Hiszen ahogy Széchenyi István fogalmaz: „...közlegénysorban állni és kitüntetés nélkül gyakorlani a polgári erényt néha szintoly szent kötelesség, mint állni a dolgok élén.” De ugyancsak nem a lélek ünnepe–e valójában Budavár visszavételének a napja is? A magyarság szabad lelkének ünnepe, amely soha nem ismert lehetetlent, amely évszázadokon, évezredeken át a legnagyobb reménytelenségben is feltámadt, reményt adott és utat mutatott? És amely minden elnyomatást és bosszút túlélt, amely rendre legyőzhetetlennek bizonyult, és amely szabad lélek mindig elillant az őt üldözők szemei elől, hogy lángnyelvként térjen vissza akár évszázadok rejtekéből is? És nem a lélek igazi ünnepe-e a mai díszpolgári cím ünnepélyes átadása is, amikor kőből templomokat építő és a közösséget lélekből, mint élő kövekből Isten templomává formáló építész, Török Ferenc a kitüntetettünk?! A mai nap a lélek ünnepe. Azé a léleké, aki hitvallása szerint úgy éli az életét, hogy tudja: „Isten megajándékozta teremtményeit azzal a méltósággal, hogy önállóan cselekedjenek. Az embernek személyi méltósága van, az Istenképmás méltóságában nem valami, hanem valaki, aki képes önmagát megismerni, és Istennel közösségre lépni, a teremtésben közreműködni.” És hisz abban, hogy „az ember alkalmas a jóra, hogy bízhatunk egymás képességében, s reménnyel telve munkálkodhatunk.” És vallja: „közösséget kell alkotnunk, mert így tudjuk csak egyesíteni azt, amit a Lélek elhint közöttünk. Most mi vagyunk soron, hogy Istent megdicsőítsük egy emberi életben.” (idézet Török Ferenctől) Tisztelt új Díszpolgárunk! További munkájához jó egészséget, szerető családot és tevékeny, dolgos napokat kívánok! Egyenletes ritmust az élet minden területén – hiszen, ahogy Kós Károly írja – „csak a beosztásos, nyugodt mozgással, csak egyforma suhintásokkal lehet hajnaltól napestig vágni a rendet.” Kívánom, hogy még hoszszú ideig legyen továbbra is mindannyiunk örömére közösségünk egészének javára!
11
A Budavári Főtemplom közösségének lapja
Várunk
2010. június 6.
A díszpolgári oklevél tartalma „Elődeink dicséretes rendelése, hogy mindazok, akik munkájuk, életük során elősegítik értékeink megőrzését, öregbítik kerületünk jó hírnevét, különleges megbecsülésben részesüljenek. Török Ferenc építész, nyugalmazott egyetemi tanár, a Budavári Nagyboldogasszony Főplébánia Képviselőtestületének örökös tiszteletbeli elnöke, aki az új alkotói lehetőségeket kereső életútja során hajlékot épített Istennek, embernek. Mind a mai napig aktívan részt vesz a Mátyás-templom életében, az újjáépítés egyik szakértője. Tudományos és oktatói munkájának sikerét az általa tanított építészgenerációk sokasága mutatja. Pályája során mindvégig az együvé tartozás, a családi értékek tisztelete, a mindennap megélt hitből fakadó bizonyosság és alázat vezérelte. Tevékenységét nagyra értékelve a Budavári Önkormányzat Képviselőtestülete kinyilvánította, hogy Török Ferenc kiérdemelte a kerület legmagasabb kitüntetését és az iránta érzett nagyrabecsülés és tisztelet bizonyságául őt Budavár díszpolgárává megválasztotta. A mai naptól Török Ferenc jogosult a BUDAVÁR DÍSZPOLGÁRA kitüntető cím használatára és a budavári címerrel díszített aranygyűrű viselésére.” ØØØ Tisztelt Polgármester Úr, tisztelt Professzor Úr, kedves Vendégeink, Hölgyeim és Uraim! Egész gyermekkorom alatt arról akartak meggyőzni, hogy a polgár valami hihetetlenül rossz dolog. A polgár vagy nyárspolgár, vagy kispolgár volt, a fülledt nagypolgári szalonok borzalmairól nem beszélve… Érdekes, hogy a díszpolgári cím mégis kitüntetésnek számított, Sztálin ma is Budapest díszpolgára, szégyenszemre. Ha jó szüleim időben fel nem világosítanak, hogy tisztes polgári családból származom, sokakhoz hasonlóan nem tudtam volna mi is a polgári érték. Helyette azt szajkózták, hogy hazánk az egész világ, hogy világ proletárjai egyesüljetek, és testvéri népek vesznek körül, s a hazáról legfeljebb március 15-én beszéltek, akkor is csak, mint a három tavasz egyikéről. Természetesen akkor is éreztük azt, ami ma élhető valóság: van hazánk, van városunk, van Várunk, van közösségünk, s ma már nyugodtan mondhatjuk: vári polgárok vagyunk. Néhány éve feleségemmel Rómában jártunk barátainknál, akik 30 km-re laktak Rómától. Reggel az állomáson ülve vártuk a vonatot, amely Rómába visz, 12
2010. Úrnapja
Várunk
X. évfolyam, 58. szám
amikor hatéves forma fiúk játszadoztak körülöttünk. Az egyik elénk állt és megkérdezte: – Ti hová valók vagytok? – Magyarok – feleltük, és kicsit tréfásan visszakérdeztem az olasz fiúcskától: – Hát Te? – Római vagyok! – válaszolta büszkén. Igen az identitás, a valahová való erős tartozás valójában sokkal fontosabb, mint első látásra gondolnánk. Végre szabad valahová tartozni. Végre szabad örülni a szép környezetnek. Végre lehet közösséget építeni, s örülni a közösségnek. Végre szabad örülni annak, hogy vári polgárok lehetünk. Gyermekkoromban sokszor nevettük a hivatalos hatalom erőfeszítését, hogy példaképeket gyártson számunkra. Timur és csapata vagy Oleg Kosevoj soha nem voltak példaképeink, de mindig volt, akire felnéztünk, akár az egri vár védőire, akár a Tenkes kapitányára. Irigyeltük az indiánok szófukar bölcsességét, vagy Robinson ügyes leleményességét. S ahogy komolyodtunk, egyre több író, költő, tudós művész életét megismerve, példaképeket választottunk. Ma a fiataloknak nincs igazán példaképük. Pedig csak jobban körül kellene nézni mennyi pompás ember, tartalmas életút példája áll előttünk. Miként lesz valaki példakép? Egy fiatal mérnök érdekes feladatot kap, a Tóth Árpád sétány OTP házait tervezi professzorával együtt valamikor a hatvanas évek elején. De nemcsak ezért jár sokat a Várba. Lelki vezetője Hegedűs Viktor Honor atya 1965–ben a Várba költözik. Ettől kezdve mérnökünk szinte naponta itt van, mert az egyre bővülő ministráns gárda vezetője lesz. Tanítja, segíti őket, szervezi a táborokat évről évre a Balaton mellett. Az idő múlik, ideje családot alapítani. A Várban töltött sok-sok év természetessé teszi, hogy vári lányt vesz feleségül, Gál Ilonát. Már Fábián János kanonok úr vezeti a Mátyás-templomot, Feri a templom mindenese, templomatya, aki a templom minden lelki és fizikai baját gyógyítja. Kirándulásokat szervez, összeforrasztja a közösséget, törődik az idősebbekkel, és persze továbbra is sokat foglalkozik a fiatalokkal. 1988–tól a Képviselőtestület világi elnöke, Gál Péterrel együtt gyalogos zarándoklatot szervez Máriapócsra. Szervezi, vezeti a közösséget, fiatalokat, idősebbeket egyaránt. Rendszeresen előad a Várbarátok körében, és persze közben tanít az egyetemen, tanszéket vezet, templomokat tervez és művezet, szereti és neveli a három pompás gyermekét és imádja feleségét. Blankenstein Miklós atya lendülete mindnyájunkat magával ragadott. Feri vezetésével szárnyalt a testület, szükség is volt rá, mert Miklós atya irdatlan sok feladatot adott.
13
A Budavári Főtemplom közösségének lapja
Várunk
2010. június 6.
Varjú Imre atya személyében új plébánost kaptunk. Bölcs humora, kedvessége ma is színfoltja vári közösségünknek. Arcáról soha el nem fogy a mosoly, ő maga a szelídség. A papok változtak, Feri maradt. Ma is a képviselőtestület tiszteletbeli örökös elnöke, képviseli az állandóságot a sok változásban. Bölcs tanácsaira, jó humorára, megfontolt nyugalmára mindig szükségünk lesz. A példaképek itt élnek közöttünk, csak észre kell venni. Jó ez a mai nap, mert a díszpolgári cím elnyerése alkalmat adott arra, hogy ezeket elmondhassam. És ha valaki még nem tudná, itt áll az eleven példakép. Gazdag és igen nehéz utat járt be, termékeny és szép életet mondhat magáénak, a díszpolgári cím nem kerülhetett volna jobb helyre. Isten éltessen Elnök Úr, Professzor Úr, drága Ferikénk! Dr. Eszter Elemér ØØØ Részlet az újonnan kitüntetett díszpolgár válaszbeszédéből … Keresztény, konzervatív polgári értékek! Ebben a közegben díszpolgárrá lenni nagy elismerés, amit igazi örömmé az tesz, hogy a döntést nagy egyetértésben hozták meg. Felemelő egy ilyen egységes polgári értékrendű, értékelvű közösséghez tartozni. Bevallom, hogy az elmúlt hét péntekén az új, magyar parlament megalakulása alkalmával könnyes szemekkel énekeltem a himnuszt a televízió előtt. és lelki szemeim előtt megjelent rég elhunyt édesapám és bátyám alakja, akik egymást átölelve táncoltak a rádió előtt, és ünnepelték az 1945 novemberében megalakult nemzetgyűlés polgári erőinek hatalmas győzelmét. És mindehhez a polgármester úr telefonja, amelyben értesített és gratulált, hogy a budai polgárok önkormányzata engem választott díszpolgárnak. A polgár természetrajzát Márai Sándor számos művében megrajzolta. Gondoljunk csak a Kassai polgárok János mesterére, a kőfaragóra, aki külhonba induló fiát ezekkel a szavakkal bocsátotta útjára: „Mindig nyugatra menj. És ne feledd soha, hogy keletről jöttél.” Tudnunk kell, honnan jövünk és hová megyünk, és az irányt soha nem szabad szem elöl téveszteni, miként a kerület polgárai húsz éve nem tudnak ebben hibázni. Dicséret nekik! Tisztelt Polgártársak! Pünkösd vigíliájának küszöbén vagyunk. Örömteli szívvel mondom és kívánom a pünkösdi zsoltár szavaival: „Áraszd ránk lelkedet, Istenünk, és újítsd meg a föld színét” és a magyar emberek szívét. Hálásan köszönöm a megtisztelő kitüntetést, és igyekszem hozzá méltóan élni. 2010 Pünkösd vigíliájának küszöbén 14
Török Ferenc
2010. Úrnapja
Várunk
X. évfolyam, 58. szám
KIRÁNDULÁS PÜNKÖSD SZOMBATJÁN Két hittancsoport Zebegénybe látogatott Pünkösd szombatján, hitoktatójuk, Csernáth atya, azaz kedves Cserkó atyánk vezetésével. Voltunk már korábban Pilisszentlászlón, tavaly nálunk, Csákváron járt a kis csapat, idén a Salamin család hívására látogattunk Zebegénybe, az ő kertjük, házuk szolgált központként. Reggel, egy órás autóút után érkeztünk a zebegényi parkolóba, ahol várt minket a családfő két nagyobb fiával, Leventével és Ákossal, Jancsi, a nyolc hónapos kisfia pedig a Mamájával együtt otthon készítette elő a terepet számunkra. Elsétáltunk Zebegény híres, szép katolikus templomába, a Havas Boldogaszszony plébániatemplomba, ahol Kapás atya, a plébános várt minket. A templom a magyar szecesszió gyönyörű kis darabja, 1907-1908-ban épült, Kós Károly és Jánszky Béla tervei szerint. A gazdag belső szekkó díszítést főként Körösfői Kriesch Aladárnak és öt tanítványának köszönhetjük. A szentély színes üvegablakain Kós Károly és a készítő Majoros Károly Szent István királyunkat, középen Szűz Máriát, jobbszélen Szent Erzsébetet ábrázolta – ragyogtak ők a nap fényében. A templom jól tükrözi a zebegényi plébánia híveinek szépre, jóra, Istenhez törekvését, magyarságuk szeretetét. A plébániatemplom története szorosan kötődik a budavári Nagyboldogasszony, azaz Mátyás-templom történetéhez is, hiszen itt volt plébános majdnem hét évig az előzőleg a Mátyás-templomban is szolgáló Liska Zoltán atya. Általa került a templomba a szintén budai várbeli művész, Feszty Masa (Jókai Mór unokája) két szép festménye és a Széchenyi gimnáziumból az ötvenes években megmentett Szent Imre szobor. Kapás atyával közösen elmondott imádságaink után a kálvária útján másztunk fel a kis Kálvária kápolnához, majd tekintettük meg az Országzászló és Hősök Emléke emlékmű együttest. Az emlékműre később épített kilátóból csodálatos kilátás nyílik a hegyes-völgyes környékre. Egy kis ugrándozás, tízóraizás, útban Salaminékhoz a Barlangkápolna és a remete barlang megtekintése következett, majd séta a dunaparti parkolóba és kocsival Salaminék házához. A meleg napsütés után jólesett egy enyhén hűvösebb, félárnyékos kertben ebédelni. A háziak által készített finom paprikás krumplinak és a többi család által hozott süteményeknek nagy sikere volt. Ezután egy kis szieszta következett, amelyet egyesek focival, mások beszélgetéssel, a kisebbek homokozással, később a szülők a homokkal elborított gyermekek letisztításával töltöttek.
15
A Budavári Főtemplom közösségének lapja
Várunk
2010. június 6.
Kicsit lóg az eső lába, sebaj, megyünk a hol napos, hol szemerkélő esős időben újabb szép sétánkra, az Újvölgyi Kápolnához. Közben át a patakon – előző napokban a megáradt patak elvitte a kis hidat, még a vasgerendákat is, épp mostanra készültek el a javításával. Az Újvölgyi Kápolnát a nyaralók építtették, 1944ben készült el. Szépen karbantartott, bensőséges hangulatú kis kápolna a ligetes dombocskán. Szemerkél az eső, de látjuk, hogy a fekete felhők közelednek, sietve megyünk vissza Salaminékhoz. Mire elérjük a házat, már esik is rendesen. Még beszélgetünk, jó egymást még jobban megismerni. Délután van, Zoli atya nemsokára a Bécsi kapu téri evangélikus templomban mondaná az ökumenikus istentiszteletet, ha nem tisztelt volna meg bennünket azzal, hogy régóta eltervezett hittankirándulásunkon végig velünk marad. A Jóisten meg is hálálja ezt rögtön, s akik korábban hazaindultak volna, maradni akarnak és végül Zoli atyával autóznak haza, a kislány egyúttal felajánlja, hogy ministrálna az esti misén. Laci és én végül öt óra körül, Farkassal, Álmossal és Koppánnyal hazaindulunk az egész nap egyedül lévő kiskutyát rendezni. Útközben olyan esőbe kerülünk, hogy alig lehet kilátni az autó ablakán. Lépésben megyünk és énekelgetünk, szólánccal játszunk, hogy a gyermekek ne féljenek a nagy mennydörgésben, villámlásban. Köszönet a Salamin családnak a kedves fogadtatásért. És főként, köszönjük Neked Istenünk, ezt a szép napot, a sok napsütést és szép élményeket! Cserháti Lászlóné Nagybákay Krisztina hittanos nagymama
LELKIGYAKORLAT TÖRVÉNYEKRŐL ÉS SZABADSÁGRÓL A hétvégén lelkigyakorlaton voltunk Gyálon. Ádám Miki, akivel a nyári nagytáborban ismerkedtünk meg, segített nekünk megmozgatni egy picit agyunk kerekeit, és kinyitni a szívünket. Ebben az évben a mingyűlökön a Tízparancsolatról esett szó, ezért hát a törvényekről, és a szabadságról beszélgettünk. Ez sok mindenre rávilágított. A törvények célja, hogy ez a világ és lakói jobbá és boldogabbá válhassanak, és hogy egy picivel több szeretet lehessen köztünk a világban. Épp a mai napon, mikor ezt a kis beszámolót írom, azt hallottam az evangéliumban, hogy egy írástudó megkérdezte Jézust, hogy mi a legfontosabb parancsolat. Jézus azt válaszolta: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lel16
2010. Úrnapja
Várunk
X. évfolyam, 58. szám
kedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló hozzá: Szeresd embertársadat, mint saját magadat.” Miktől megtudhattuk, hogy a körülöttünk élő emberek nem a szeretetünk tárgyai, hanem céljai kell, hogy legyenek. Ha betartjuk a törvényeket , igazságban élünk, és az szabaddá tesz minket. Persze a sok lelki ige mellett kenyérrel is éltünk, pontosabban egy-egy jókora adag pizzával, és más finomságokkal. Aztán egy jó kis focimeccsen leadtuk a fölös energiáinkat és a meccs végén kimerülten, de nagyon jókedvűen tértünk vissza a birodalmunkba. Ágoston, a kispajtásunk, annyi puszit, és kényeztetést kapott tőlünk, hogy még jó, hogy bele nem betegedett. Mindannyiunknak tanulságos és élvezetes volt ez a hétvége, és azt hiszem ezután talán könnyebb lesz betartanunk még a nehezebb szabályokat is... Kovács Ágnes
ELŐBÚJT A TORONY Templomunk felújításának hírei Ha Húsvétra nem is, de néhány héttel később mindannyiunk örömére hathetes munkával elbontották a harangtorony állványrendszerét. Aki jól megfigyelte az állványzatot, láthatta, hogy a padlás szintjéig voltaképpen három acélszerkezetű láb emelkedett, amelyek csak a csövekből épült munkaállvány tartószerkezetét alkották. A negyedik pillér a tetőzet áttörésével a Mária-kapuval szembeni oszlopra támaszkodott, amelynek tövében mi a szenteltvíztartóba mártjuk az ujjunkat. Erre a megoldásra azért volt szükség, mert egy hagyományos, földszinttől épített állványzat kilengéseit a torony nem biztos, hogy bírta volna: a statikus nem vállalta annak felelősségét, hogy egy ekkora vitorlát akasszon rá. Az ablakok befalazására is hasonló okból, a szilárdság növelése érdekében került sor, természetesen csak a felújítás idejére. A torony ezért ma kettős képet mutat. A fölső emeletek kívülről készen vannak, a padlásszinttől lefelé azonban még foltos a homlokzat: a kőjavítások színezése, retusálása, valamint az egész felület hidrofobizálása még hátravan. A robusztus tartószerkezet ugyanis nem volt alkalmas arra, hogy ezeket a munkákat elvégezzék róla. Nem viccből vagy dilettantizmusból épül tehát most ismét állvány a torony alsó emeletei körül, csupán a kőrestaurátorok munkájának folytatásához 17
A Budavári Főtemplom közösségének lapja
Várunk
2010. június 6.
nélkülözhetetlen segédszerkezet készül el. Külön öröm, hogy lecsökkent a kivitelező által elfoglalt felvonulási terület a Szentháromság téren. Sokakat meglepett, hogy a torony délnyugati oldalán elhelyezett Mátyás-címer élénk színekben pompázik. A festés felújítása a védett helyeken megtalált festékmaradványok elemzése alapján történt, vagyis a címer ma valószínűleg Schulekkorabeli képét mutatja. Lehetségesnek tartom, hogy az 50-es években, a torony előző felújítása alkalmával – talán ideológiai okokból – nem is festették újra a címert, így a közelmúltig szinte észrevehetetlenül belesimult környezetébe. A templom többi részén is folytatódnak a munkák. A restaurátorok ezekben a napokban dolgoznak a nagy rózsaablak elemeinek kivételén. A feladat nem könnyű, hiszen a kőkeményre szilárdult gittet szinte fogorvosi finomságú műszerekkel kell eltávolítani ahhoz, hogy az ólomüveg táblák ne sérüljenek. A siker így sem biztos, mivel a korábbi felújítás alkalmával az üvegtáblákat valószínűleg itt sem a jó sorrendben helyezték vissza. A rossz nyílásba beleerőltetett ablaktáblákban óriási a feszültség, sokuk már a behelyezés során elpattant. A múzeumi termekben elkészültek a padlóburkolatok. Mivel a porral járó munkáknak lassan vége, rövidesen sor kerülhet a Máltai lovagterem előtt két éve magasodó elválasztó fal lebontására. A bontás után, várhatóan még a nyár folyamán megérkezik az új karorgona is, amely a sekrestye fölött, a lovagterem mellvédjénél áll majd. Gépészeti és elektromos nyomvonalak kialakítása miatt rövidesen mindkét sekrestyében elkerülhetetlen lesz újabb, padlóburkolatbontással járó munkák elkezdése. Ez újabb megpróbáltatás lesz azoknak, akik a már amúgy is hadszíntérhez hasonlító sekrestyékben dolgoznak. Remélem, hogy az újabb felfordulással járó állapot Nagyboldogasszony napjáig véget ér. Korábbi beszámolóimban említettem, hogy az Oktatási és Kulturális Minisztérium a 2010. évre szerződésben rögzített pénzügyi keret harmadát tudja rendelkezésre bocsátani. Az eddig leírt munkák folyamatossága tehát nem is olyan természetes. Hogy milyen változást várhatunk az új miniszériumtól, egyelőre titok. Szeptemberig kiderül, hogy levonul-e a kivitelező, vagy a Várunk következő számában is lesz miről írnom. Mátéffy Balázs 18
2010. Úrnapja
Várunk
X. évfolyam, 58. szám
GÓLYAHÍREK Örüljetek velem! Ezért Mindenkivel tudatom, hogy megszületett elsőszülött fiamnak, Tamásnak első gyermeke, nekem ELSŐ unokám! 2010. április 9-én 13 óra 30 perckor. Neve: GÁTI-GUADRON PAULA VILLŐ, 3kg 36dkg, 53 cm. Mindenki jól van: Veronica az édesanyja, Tamás az édesapja, és persze a család minden tagja, nagyszülők, testvérek, akik mind nagyon boldogok. Szeretettel üdvözöl mindenkit a boldog nagymama: Debreczeni Zsuzsa, énekkarunk altszólamának oszlopos tagja Nagy örömmel és szeretettel értesítünk mindenkit, hogy 2010. április 26-án 11 óra 20 perckor megszületett lányunk, Liszkay Bella. Egészségesen és egészen jókedvűen jött a világra: sírással nem zavarta környezete és saját nyugalmát, csupán kevéske méltatlankodást tartott megengedhetőnek ebben a helyzetben. Súlya 3780 g, hossza 56 (későbbi újraellenőrzéskor: már csak 50) cm volt. Testvérével is jól kijönnek (a tudomány mai állása szerint). Nevében szeretettel köszöntjük az összes leendő és már megszületett kor- és sorstársát (na és persze a többieket is): Judit, Gábor és Simon Hosszú várakozás és némi izgalmak után, május 10-én rendben és egészségesen megérkezett kislányunk, Angéla Margit, aki testvérei, Elemér és Ida szorgos törődése mellett azóta is szépen fejlődik és gyarapodik. Köszönjük mindenkinek, aki imával és érdeklődéssel kísérte velünk végig életünk ezen szép napjait! Gidófalvy Elemér és Andrea
19
A Budavári Főtemplom közösségének lapja
Várunk
2010. június 6.
HÍREK Június 11-én, pénteken lesz templomunk évi meghirdetett szentségimádási napja. Szeretettel várjuk híveinket 8 órától 17 óráig csendes imádkozásra és elmélkedésre az altemplomba. Június 20-án, vasárnap a délelőtt 10 órai ünnepélyes nagymisén templomunk ének- és zenekara Liszt Ferenc Esztergomi miséjét szólaltatja meg a tavaszi parlamenti választások eredménye tiszteletére.
HANGVERSENY EGYHÁZKÖZSÉGÜNK TISZTELETÉRE 2009 decemberében az Opera Viva Stúdió váratlanul próbaterem nélkül maradt fiatal operaénekesei a Fábián János-terem kedvezményes bérletével lehetőséget kaptak arra, hogy Mozart Così fan tutte c. operájának próbáit Plébániánk épületében folytassák. Jézus Szíve ünnepén, az esti szentmise után koncerttel hálálják meg Plébániánk segítségét, amelyre templomunk valamennyi hívét szeretettel várják. (Országház u. 14. I. emelet, Fábián János-terem.) A június 11-én pénteken 19 órakor kezdődő ingyenes hangversenyen közreműködik: Bottka Ágnes, Kertész Mónika, Mihály Bettina, Grósz Attila, Preston Coe és Somos Zoltán, az Opera Viva Stúdió növendékei, valamint Hercz Péter és Sándor Szabolcs (zongora), az Opera Viva Stúdió tanárai. Műsoron: Pergolesi, Mozart, Telemann, Rossini, Donizetti, Puccini, Wagner és Ponchielli operáinak népszerű áriái.
"
Várunk
A Budavári Főtemplom közösségének lapja Szerkesztők: Török Ferencné, Mátéffy Balázs, Török Viktória.
Külön köszönet Sasmadárnak a sokszorosításért, a szorgos lányoknak a tűzésért, hajtogatásért, a sekrestyéseknek a terjesztésért. Köszönet mindazoknak, akik írásaikkal, ötleteikkel, törődésükkel segítették a közös munkát. 20
