Szentháromság után 15. vasárnap 2010. szeptember 12.
Isten a jövőnk! Textus: 1Péter 5,6–11 1. Amit a textusról tudni kell – exegetikai / kortörténeti megértés Péter első levele Pontusz, Galácia, Kappadócia, Ázsia és Bitinia szórványgyülekezeteinek szól, a Kis-Ázsiában élő (ma Törökország) nem zsidó származású keresztyéneknek. Az első és utolsó mondatok alapján a levél szerzője Péter apostol, de nem közvetlenül. A megfogalmazás és leírás az apostol munkatársának és kísérőjének, Szilvánusznak (Szilász) a munkája, aki Pál apostol útitársa is volt, és akit kiváló görögtudása és művészi stílusa miatt az első jeruzsálemi zsinat határozatának a megfogalmazásával is megbíztak. Szilvánusz épp a kis-ázsiai gyülekezetek meglátogatására készült, így magával vihette a levelet is. A pontos keletkezési idő vitatott: a 63–64. évek a legelfogadottabbak. Néró császár hírhedt keresztyénüldözéseinek nincs nyoma a levélben, még vértanú-halálról sem számol be, de érezhető, hogy a gyülekezetek már kénytelenek szenvedéseket, üldöztetéseket elszenvedni. A pogány környezet ellenségesen viszonyul a keresztyénekhez, rágalmazásokkal, vádaskodásokkal, hatósági ellenállással igyekszik ellehetetleníteni a keresztyén közösségek és emberek életét. A perikópa a levél befejező mondatai előtt utoljára még összefoglalja, summázza az egész levél üzenetét. A 6. verssel kezdődő rész szorosan kapcsolódik az előzményekhez, bevezető mondata az 5. vers második felének tartalmát folytatja: „…egymás iránt pedig valamennyien legyetek alázatosak, mert az Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad. Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt…” A tapeinovw ige passzív formája azt jelenti: megalázkodni, önmagát lealacsonyítani, alacsonnyá válni, alászállni. Önmagunk megalázásának ma pejoratív értelme van, mintha arra utalna, hogy megszégyenülten, feladva méltóságunkat, kiszolgáltatjuk magunkat egy másik akaratnak vagy hatalomnak. A bibliai ige azonban pozitív jelentést hordoz, amire Krisztus adja a legfontosabb példát. A Fil 2,8 Krisztushimnuszának bizonysága szerint emberré lételében Jézus Krisztus „megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig”. Nem véletlen, hogy a Krisztus-himnuszban erre a mindent befolyásoló alázatra az Atya felmagasztalással válaszol (9.v.). Péter első levelében az önmagát megalázni tudó emberre ugyancsak a felmagasztalás ajándéka vár. A uJyovw fizikai és átvitt értelmében is azt jelenti: felemel. Átvitt értelme szerint magasabb sorsra érdemesít, felmagasztal. Varga Zsigmond szótára megjegyzi, hogy Jézus felemeltetése kettős értelmű: a „felemel” szó fizikai és átvitt értelmű tartalma Jézus kereszthalálának különleges paradoxonjára utal.1 Fel1
VARGA: Görög-magyar szótár az Újszövetség irataihoz, 974.
460
1Péter 5,6−11
emeltetett a keresztre, átélte a legnagyobb gyalázatot, s ebben kapta meg a legnagyobb felmagasztaltatást, az Atyától kapott dicsőséget. Az önmagát Isten előtt megalázni tudó ember ajándékként élheti át az Istenhez emelés, a Vele kiteljesedett közösség felmagasztalását. A 7–9. versek még egyértelműbbé teszik, hogy önmagunk megalázása nem kontrollálatlan meghunyászkodást jelent. A levél kifejezései józanságról szólnak, és józanságra intenek. A 7. vers első fele az 55. zsoltár 23. versét idézi: „Vesd az Úrra terhedet, és ő gondot visel rád!” A hJ mevrimna kifejezés nem csak gondot, gondoskodást, aggódást jelent, hanem gondolatot, elhatározást, törekvést is. „Az a ’teher’, az a ’gond’, ami az emberre helyzetéből adódóan nehezedik”.2 Az önmagát Isten előtt megalázó ember másik jellemzője a józanság (nhvfw), amely által mentes minden lelki-szellemi szertelenségtől, s amely által elővigyázatos (grhgorevw: ébren lenni, virrasztani, ébernek lenni, vigyázni) tud lenni az ördög ellenségeskedéseivel szemben. A 9. vers tartalma még jobban fokozza a keresztyén ember aktivitását. Az ajnqivsthmi ige jelentése: ellenállni, ellenkezni, ellenszegülni valakinek, vagy valaminek. Az ellenállás alapja és mércéje a hit, a hitben való ellenállás nem önmagáért való, hanem az Úrra figyelő, neki engedelmeskedő ellenállás. A 10–11. versek a „minden kegyelem Istenének” cselekvésére és hatalmára irányítja a figyelmet. Különleges üzenetük, hogy a rövid ideig tartó emberi szenvedésre Isten örök dicsősége a válasz. Erre hívott el Krisztusban, s Ő az, aki erre felkészít, megszilárdít, megerősít és megalapoz. A katartivzw (rendez, rendbe hoz, helyrehoz, jó irányba terel, teljessé tesz, felszerel, felkészít), sthrivzw (megszilárdít, megerősít, állhatatossá tesz), sqenovw (erőssé tesz, s csak itt fordul elő), és qemeliovw (alappal lát el, megalapoz, megerősít) igék ugyanarra a folyamatra utalnak. Isten az előtte önmagát megalázni tudó embert kézbe veszi, a hozzá vezető úton tartja a legmélyebb szenvedésben is, a szükséges erőt ő biztosítja, mert ő maga mindenen győzedelmeskedő alap. Ezt kínálja egy nem csak kiteljesedő jövőképnek, hanem a jelen szenvedései bátorító és kitartásra buzdító erejének is. A válasz nem lehet más, mint a 11. vers doxológiája: „övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen”.
2. A perikópa megértése − teológiai összefüggések feltárása A levél keletkezésekor valamivel több, mint harminc év telt el Jézus Krisztus halála és megdicsőülése, a Szentlélek kitöltetése után. A kis-ázsiai gyülekezetek már léteznek, a hitük eleven, de már kénytelenek a környezet ellenségességével is szembesülni. Kérdés, hogy a jövő kiteljesedésében Krisztus visszajövetelét váró gyülekezetek hogyan viszonyuljanak a jelen helyzetéhez? A mennybemenetelekor búcsúzó Jézus Isten országa kiteljesedésének időpontját nem osztotta meg tanítványaival: „Nem a ti dolgotok, hogy olyan időkről és alkalmakról tudjatok, amelyeket az Atya a maga hatalmába helyezett” (ApCsel 1,7). Isten országának már itt jelenlévő és majd kiteljesedő kettőssége a keresztyén hit meghatározó tartalma, az első gyülekezetek várakozása mégis – a megváltás eseményeinek idői sűrűsége miatt érthetően – a közeli jövőre összpontosult. Péter első levelében is hangsúlyos: „mindennek a vége pedig már közel van: legyetek tehát
2
LENKEYNÉ SEMSEY: Péter első levele, 128.
461
Szentháromság után 15. vasárnap
bölcsek és józanok” (1Pt 4,7). A jövőképüket Krisztus dicsőségének kiteljesedése, Isten uralmának nyilvánvalóvá válása határozza meg. A levél arra biztat, hogy az Isten számára relatív időt (eljövendő aión), de a maguk számára strukturált időt (jelen aión) ezzel a jövőképpel éljék. A jelen idő szenvedéseket jelent számukra, de még ezekben is átélhetik a Krisztushoz tartozás örömét. Gerd Theissen ezt „a szenvedés kapcsán átélt paradox örömnek” nevezi, utalva arra, hogy a keresztyén ember a szenvedésekben Krisztus szenvedéseiben is részesül, s ezért dicsőségében is részes lesz majd. A szenvedéseket pedig megkönnyíti az a bizonyosság, hogy Isten Szentlelke a szenvedésekben is jelen van. A mindennapi diszkriminációk és gyalázkodások leértékelésével szemben ez egy magas fokú önértékelést ad. A külső leértékelést benső felértékelődés ellensúlyoz.3 Krisztus kiteljesedett dicsőségének várása a keresztyén ember reménysége, ezért nem véletlen, hogy ezt a levelet a reménység levelének is nevezik. A Heidelbergi Káté 52. kérdés-felelete így szól: „Micsoda vigasztalásod van abból, hogy Krisztus ismét eljön „ítélni eleveneket és holtakat”? Az, hogy mindennemű háborúság és üldöztetés közepett felemelt fővel várom az égből ugyanazt az ítélőbírót, aki előbb érettem Isten ítélőszéke elé állott, és rólam minden kárhoztatást elvett, hogy Ő majd minden ellenségeit és ellenségeimet örök kárhozatra vesse, engem pedig minden Ő választottjaival együtt a mennyei örömbe és dicsőségbe magához vegyen.” Az Apostoli Hitvallás vonatkozó részének magyarázatánál Barth Károly így ír: „Ennek a Bírónak, ennek a helyreállításnak, vagy jobban mondva a helyreállítás nyilvánvalóvá lételének mehetünk elébe feltétlen bizalommal, mert Ő a Bíró. Azért feltétlen bizalommal, mert hiszen már a kijelentése felől jövünk. A jelen olyan kicsi és olyan csenevész, úgy nem tud kielégíteni még az egyház és a keresztyénség jelene sem! A keresztyénségnek újra és újra oda kell és szabad fordulnia a maga kezdetéhez s ezzel a Jézus Krisztus jövője felé, magának az Istennek ragyogó, dicsőséges jövője felé, aki tegnap és ma és azért holnap és mindörökké ugyanaz marad.”.4
3. Prédikációvázlat Madarat tolláról, embert barátjáról! – tartja a mondás. Úgy is mondhatnánk: madarat tolláról, embert jövőképéről! Mit gondolsz a jövődről? – megmondom, ki vagy. Egy egészséges lelkű ember nem élhet jövőkép nélkül. A bennünk lévő jövőkép meghatározza a jelenünket. Ha a jövőképünk alapvetően reménységgel töltött, az élet pozitív kimenetelét vetíti elénk, akkor sokkal jobban meg tudunk küzdeni jelen életünk gondjaival. Ha ennek az ellenkezője érvényes, s a jövőképünk alapvetően negatív töltésű, akkor hamar megtanuljuk mi is a tehetetlenség törvényét, és idő előtt feladjuk a küzdelmet. Ettől csak egy rosszabb megoldás van, amikor egyáltalán nincs jövőképünk, mert akkor még változtatni sem lehet a hibás, reménytelen beállítottságon. Érdemes lenne a környezetünkben egy kicsit megvizsgálni, hogy kinek, milyen a jövőképe, s van-e neki egyáltalán olyan? De miért olyan fontos ez? Amikor Péter apostol első levele megszületett, Kis-Ázsiában már voltak keresztyén gyülekezetek, illetve szórványban élő keresztyének. A megnevezett öt terület 3 4
THEISSEN: Az őskeresztyénség élményvilága és magatartásformái, 173. BARTH: Kis dogmatika, 111.
462
1Péter 5,6−11
(Pontusz, Galácia, Kappadócia, Ázsia, Bitinia vidéke) közül Pál apostol Pontusz és Bitinia kivételével mindegyiket érintette. Például az Ázsiának nevezett területrészen élt az efézusi gyülekezet, ahol az apostol is hosszabban időzött. A Szentlélek kitöltetése után sokan lettek Krisztus-követőkké – zsidók és nem-zsidók egyaránt. Péter apostol levele a szórványban élő, s elsősorban nem zsidókból lett keresztyénekhez szól. Valamivel több, mint harminc év telt el az első pünkösd óta. Ez az idő sok is és kevés is egyszerre. Kevés, mert harminc év az idő nagy távlatában csak egy lélegzetvétel, nem is szólva a mindenható Isten idő-uralmáról, amelyben Ő az örökkévalóság végtelenségében oldja fel az ember idő-fogalmát. De sok is ez az idő, mert Krisztus váltságmunkájának, a Lélek kitöltetésének időbe sűrítettsége az első keresztyénekben a közeli vég váradalmát váltotta ki. A levél sem titkolja ezt a fokozott váradalmat: „Mindennek a vége pedig már közel van” – olvassuk a 4. fejezetben. Nem csoda, hogy az első keresztyének számára a jövőkép Krisztus közeli visszajövetelét, Isten dicsőségének közeli kiteljesedését jelentette. De teltek a napok, az évek, s a mindennapok egyre inkább szenvedéseket hoztak számukra. Még nem kellett (legalábbis nagy számban) mártírhalált halni, még ezután következnek a nagy keresztyénüldözések, de a környezet, a „világ” már jelzi, hogy nem akarja a keresztyéneket befogadni. Hétköznapi „kis” szenvedések, amelyek legjobban a jövőképet veszélyeztetik! Kétségbe vonják annak hitelességét, megbízhatóságát. Péter apostol levele a reménység levele, s ez szólal meg bátorítóan a textus mondataiban is. 3.1. Jövőképünk Istene azt várja, hogy megalázzuk magunkat az Ő hatalmas keze alatt! A korabeli keresztyének bizonyosan ismerték a megaláztatások keservét. Az ellenük törő szándékoknak, üldöztetéseknek az egyik legfontosabb célja lehetett megalázni őket, s elvenni kedvüket ettől az élettől. Egy „jól sikerült” megaláztatás életre szóló nyomokat hagy emberekben és közösségekben egyaránt. Ezáltal szándékosan lealacsonyítanak, megszégyenítenek, kiszolgáltatottá tesznek másokat. Ezt a megszégyenítő alávetettséget azonban nem sokáig lehet kibírni. Az ige mégis azt kéri, hogy alázzuk meg magunkat Isten hatalmas keze alatt. Isten tudja, hogy mit és miért kér tőlünk. Még önmagunk megalázásában is példát adott elénk. Gondoljunk Jézus Krisztusra, aki „megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon…” (Fil 2,8–9). Jézus vállalta önmaga megalázását az Atya hatalmas keze alatt, s ő maga szolgáltatta ki magát az emberi rossz-akaratnak. Ezt az önként vállalt alávetettséget kéri tőlünk Isten, amikor segíteni akar nekünk a kényszerűen átélt nyomorúságok között. Aki képes megalázni magát Isten előtt, az átengedi sorsát az Ő kezébe. Elfogadja, sőt akarja, hogy a Mindenható tartsa kezében élete folyását. Jövője hozzon bármit, jövőképét az az Isten uralja, aki Krisztusban önmaga is meg tudta alázni önmagát, hogy megváltson a bűn és halál nyomorúságából. Mielőtt azonban azt gondolnánk, hogy önmagunk megalázása egy tehetetlenségi magatartáshoz vezet, amely által mindent kontroll nélkül fogadunk, és megadottan várjuk sorsunk jó vagy rossz beteljesülését, az ige másról beszél. Az Isten keze alatt önmagát megalázó ember legalább négyszeres felelősséggel él: 463
Szentháromság után 15. vasárnap
- minden gondotokat őreá vessétek; - legyetek józanok; - vigyázzatok az ellenséggel; - álljatok ellen a hitben! Gond-átadás, józanság, éberség és ellenállás – négy olyan képesség, amely jellemezheti az Isten előtt önmagát megalázni tudó ember életét. Összefoglalva: figyeljetek Istenre, vigyázzatok magatokra, legyetek óvatosak és bátrak az ellenséggel szemben! Ez bizony messze van az önfeladó tehetetlenségtől és megadott sorsvárástól! Különösen nehéz élethelyzetben érezhetjük úgy, hogy a gondok elborítanak, agyonnyomnak minket. Még csak az sem szükséges, hogy valóságosan üldözzenek minket, mint az első keresztyéneket. Előfordulhat, hogy túl sok a szükség, magunkra maradunk gondjainkkal, súlyosak a veszteségeink, egyre kevesebb a kitartásunk és erőnk, ami aztán az életet magát teszi gonddá. Megrázó sorsok villanhatnak elénk kudarcos kapcsolatokról, tönkrement életekről, betegségekről, szegénységről. A gond az a teher, ami ezekből a helyzetekből nehezedik ránk. S ez a gond az, ami a legbiztosabban töri össze még a szép és biztató jövőképet is. Akinek túl nagy és nehéz az élet-gondja, az előbb-utóbb kételkedni kezd magában: „képes vagyok én még egyáltalán úrrá lenni ezen a helyzeten? Képes vagyok kilábalni? Túlélni? Megküzdeni? S már veszélybe is került a jövő. Az ige tanácsa már a zsoltárban is megszólalt: „Vesd az Úrra terhedet, és ő gondot visel rád!” (Zsolt 55,23). Most így szól: „Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok.” (7.v.). Nem más ez, mint engedni Isten számára ott, és abban látni az életünket, amiben vagyunk. A kérdések zsongása helyett engedni láttatni neki a gondjainkat. Az élet-gondjainkat is, mert neki gondja van ránk. Vagyis: ott és abban tart számon minket, ahol vagyunk. Nem kell nélküle élni a gondot, számíthatunk jelenlétére, erejére, biztatására, oltalmára. A legnagyobb erőtlenségben élhetjük át az Ő erejét, magányban a jelenlétét, bánatban a vigasztalását. Mindezt felmérni és belátni józanságra van szükségünk. A józanság felelőssége megóv az önbecsapó ámítástól. Nem lett volna jó, ha az első keresztyének annyira a várakozás álmodozásában élnek, hogy észre sem veszik az ellenség valóságát. Márpedig az, mint ordító oroszlán jár körbe. Krisztus legyőzte a gonoszt, de amíg ez a dicsőség idején nyilvánvalóvá nem válik mindenki számára, bizony kénytelenek vagyunk számolni vele. A gonosz jelenléte ma is felismerhető minden olyan jelenségben és akaratban, amely az élet ellen támad. Megrontja a szeretetet, tönkre teszi a jóságot, „öröm-gyilkos”, s nagyon is megalázni, megszégyeníteni, eltiporni akar. A józanság azonban nem látja jónak a rosszat, és kitart a Jó akarása mellett. Éberségre ösztönöz: vigyázzatok az ellenséggel – kéri az ige. Ez hozzátartozik a keresztyén ember jövőképének egészségességéhez. Ez nem annyi, hogy „majd a jó Isten valahogy elintézi”! Isten azt várja tőlünk, hogy a gonosszal szemben ne hunyjuk be a szemünket, de ne is kicsinyeljük le, hanem legyünk éberek és óvatosak! Közös felelősségünk, hogy felismerjük az életellenes erőket, és felvállaljuk a küzdelmet. A hitben való ellenállás az önmagát megalázni tudó embert nem csak felemeli, hanem cselekvésre is indítja. Persze, olyan sokféle módon lehet az ellenségnek hitben ellenállni. Van, aki ellentámad, vállalva még a mártíromságot is. Ha valóban a 464
1Péter 5,6−11
hit szilárdságában teszi, az áldozata értelmes. A hitben való ellenállás viszont minden esetben egy belső megtörhetetlenséget jelent, amiből meghatározott cselekvések következnek vagy magatartás származik. Honnan tudták az első keresztyének, hogy Krisztus közeli visszajövetelének elmaradása nem tette bizonytalanná Isten ígéretét? Onnan, hogy belső meggyőződésük Istenben szilárd maradt. Honnan tudjuk, hogy nincs igazuk azoknak, akik egy jövő nélküli világra számítva, mindent tönkre tesznek maguk körül? Onnan, hogy Istent a reménység Istenének ismerjük, s ebből a meggyőződésből nem engedünk. (Két példát lehet említeni: Dietrich Bonhoeffer és Esterházy János hitben való ellenállását.) A Szentháromság Isten által meghatározott jövőkép így segíthet akkor is, amikor a hétköznapok szenvedéseket, üldöztetéseket, kríziseket hordoznak, s a váradalmak beteljesülése még várat magára. 3.2. A minden kegyelem Istene felmagasztalja az előtte önmagukat megalázni tudó és ennek felelősségében élő embereket Hosszú szenvedéseket tud a boldogság néhány pillanata feloldani. Mennyivel inkább röviddé válik az átélt szenvedés Isten megígért örök dicsőségéhez képest! A levél egyértelmű jövőképet ad Krisztus követőinek: aki elhívott, az maga készít fel a jövendőre, úgy, hogy megszilárdít, megerősít és megalapoz. A négyszeres felelősségre négyszeres ajándék Isten válasza. Rá vethetjük gondjainkat, mert Ő hívott el bennünket, s Ő kínálja magát életünk alapjának; lehetünk józanok, mert Ő készít fel a jelen és jövendő életre; vigyázhatunk az ellenséggel, mert Ő erősít bennünket; s ellenállhatunk a hitben, mert Ő szilárdít meg minket. Az alászállás és felemeltetés egyszeri és semmihez sem hasonló módon történt meg Jézus Krisztus emberré lételében, kereszthalálában és megdicsőülésében. Emberi életünk alászállása önmagunk megalázása Isten hatalmas keze alatt, felmagasztalása pedig részesedés a Krisztus által elért dicsőséges győzelemben. Hétköznapiasan szólva: minden napon, minden életeseményben egyre közelebb jutni Őhozzá, s egykoron a teljessé váló egymásra találásban valóban csak pillanatnyinak ítélve a földi szenvedést. Ez az a jövőkép, amely értelmessé, élhetővé, megküzdhetővé teszi a jelent, az ellenség ordító oroszlánként történő körbejárása ellenére is. Itt derül ki, hogy az ige által kínált jövőkép sokkal több, mint egy várakozásra alkalmas kép. A kegyelem Istenének cselekvése a jövőt hozza közel az emberhez. A kis-ázsiai keresztyéneknek nem kell csak várniuk, hogy a szenvedéseket hozó jelenből megszabadulva közösségben lehessenek Krisztussal. Isten a Lélek által ezt a közösséget kínálja a jelen eseményeiben is, amelyekben ő maga készít fel, tesz alkalmassá, erősít meg és szilárdítja meg önmagát életünk alapjaként. Tudhatjuk, kit várunk, mert tudjuk, hogy ki most is a mi Urunk. A jövőnk Benne már most közel van. A Kis-Ázsia szórványgyülekezeteiben élő pogányokból lett keresztyéneknek érdemes volt elfogadniuk ezt a jövőt, s ennek jövőképét. Szenvedéseikben, üldöztetéseikben, hétköznapi nyomorúságaikban volt mindenek fölötti támaszuk és bátorítójuk: a minden kegyelem Istene, aki őket is készítette, szilárdította és erősítette. Földi életük ebben nem csak értelmet kapott, hanem ígéretet is az örök dicsőségre. A levél címzettjeinek területein ma már nagyon kevés keresztyén él, az első és későbbi keresztyének szenvedésben megélt hite mégis a keresztyén egyház bizony465
Szentháromság után 15. vasárnap
ságtevése lett. Érdemes ma is megvizsgálni keresztyén hitünk jövőképét, hogy valóban a minden kegyelem Istene legyen a jövőnk! Övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké.
4. Példák, képek, szemelvények 4.1. Dietrich Bonhoeffer (1906. Breslau – 1945. Flossenberg) evangélikus teológust, a Hitvalló Egyház finkenwaldi szemináriumának vezetőjét, a német ellenállás támogatóját 1943-ban tartóztatta le a Gestapo. A Berlin–Tegel-i katonai fegyházban másfél évet töltött, ahonnan cenzúrázva bár, de leveleket írhatott. Fogoly volt Buchenwaldban, Schönbergben, s végül Flossenbergben végezték ki 1945. április 9én. A szenvedésről írta fogsága alatt: „Végtelenül könnyebb emberi parancsnak engedelmeskedve szenvedni, mint önként vállalni a szenvedést. Végtelenül könnyebb közösségben szenvedni, mint magányosan. Végtelenül könnyebb nyilvánosan és megbecsülésnek örvendve szenvedni, mint elhagyatva és gyalázatban. Végtelenül könnyebb testi életünket kockáztatva szenvedni, mint lélekben szenvedni. Krisztus önkéntesen, magányosan, elhagyatva és gyalázatban szenvedett, testben és lélekben, s így szenvedett vele azóta számtalan keresztyén.”5 Egyik börtönlevelének részlete, néhány hónappal kivégzése előtt: „Isten nem minden kívánságunkat teljesíti, de minden ígéretét beváltja, azaz a földön Úr marad, Egyházát megtartja, hitünket mindig megújítja, nem tesz ránk több terhet, mint amennyit elhordozhatunk, jelenlétével és segítségével megörvendeztet minket, imádságainkat meghallgatja, és a legjobb, a legegyenesebb úton vezet magához. Ezt bizonyosan megcselekszi, s így szerez magának dicsőséget általunk.”6 4.2. Esterházy János (1901. Nyitraújlak – 1957. Mirovi börtön) felvidéki magyar politikus a magyar kisebbség életének és ügyeinek elkötelezett képviselője volt, aki a magyarok mellett következetesen kiállt a lengyelek, szlovákok és zsidók érdekei mellett is. A szlovák parlamentben 1942-ben egyedüliként szavazott a deportálásokat elrendelő zsidótörvény ellen nemmel. Az üldözöttek mellett – tekintet nélkül nemzeti hovatartozásra, népcsoportra, vallásra – hihetetlen bátorsággal állt ki: akit kellett, bújtatott, másnak állást szerzett, menekülteket Magyarországra segített, rászorulókat támogatott. A magyar kisebbségnek politikai vezetőként is atyja maradt, küzdött jogokért, azonos bánásmódért, iskolákért, a magyar nyelvért. Mindebben római katolikus hite és szilárd erkölcsi tartása volt cselekvéseinek alapja. „Vallásos nevelésben részesültem, és minél jobban haladok előre a korban, annál jobban látom, hogy valamit megalapozni és megtartani csak Isten segítségével lehet. Hogy Magyarország ezer éven át fennmaradt, ahhoz a magyar erények nem lettek volna elegendőek, ahhoz Isten áldására is szükség volt. Mostani helyzetünkben is ápolnunk kell mindent, ami szorosabbá teszi kapcsolatunkat Istenhez” – mondta 1942ben egy pozsonyi ünnepi összejövetelen. Egyaránt üldözte a Gestapo és a háború utáni új hatalom is. Letartóztatták, a Gulagra hurcolták, távollétében halálra ítélték, 5 6
BONHOEFFER: Börtönlevelek, 20. i. m. 185.
466
1Péter 5,6−11
évek múlva hozták vissza Csehszlovákiába. Börtönről börtönre hurcolva mindvégig kitartott meggyőződéses hite, hitben való szilárd ellenállása mellett. Tizenkét év raboskodás után levélben így búcsúzott családjától: „Kérjétek az Úristent, hogy adja meg nekem a jó halál kegyelmét!”7 Egy rabtársa így emlékezett rá: „Magatartása példa volt mindnyájunk számára. Belsőleg annyira kiegyensúlyozottan viselte a rabságot, mintha nem is a börtönben, hanem valahol odahaza lett volna. Ő belsőleg volt szabad ember, felül tudott emelkedni mindazon, ami körülvette, s ezt a hitének, a mély Istenhitének köszönhette. Ebben is példa volt számunkra. Szabadabb volt azoknál is, akik a bilincset a kezünkre rakták… Értelmet adott szenvedésének a hite, s az, hogy a saját szenvedését Krisztus szenvedésével tudta összekapcsolni… Ő lelkileg tudott győzni.”8 4.3. Kis-Ázsiában, a mai Törökország területén alig élnek keresztyének. A vallási szempontból és kulturálisan is muszlim országban a 65 millió lakosból hivatalosan csak 100 ezren merik keresztyénnek vallani magukat. A keresztyén közösségeknek tilos templomot építeni, nem lehet újranyitni a harminc éve bezárt főiskolát, és karitatív tevékenységet sem lehet folytatni. 4.4. A régi Kappadócia vidéke közelében, az ország keleti részén a Van-tóban délre emelkedik ki Akdamar szigete. Itt épült fel 915-ben egy örmény keresztyén templom. Építésekor az örmény egyház még nem fogadta el sem a római, sem a bizánci egyház tanításának elsőbbségét, hanem a pártus keresztyénség teológiáját követte. A 12. századtól kolostorként működött, még az első világháború alatt is lakott benne néhány szerzetes. Ezt követően megszűnt istentiszteleti és gyülekezeti kultuszhelyként működni. A török állam 2007-ben újjáépítette, és múzeummá alakította át. A török kulturális minisztérium 2010-ben engedélyt adott arra, hogy a templomban istentiszteletet tartsanak – évente egyszer. Kis-Ázsia keleti részén, ebben a kis templomban évente egyszer újra felhangozhat a Szentháromság Isten igéje, újra szólhat Hozzá imádság, és dicsőítheti éneklés. Az Akdamar szigetén lévő örmény templom képét lásd a 2. sz. mellékletben!
5. További szempontok az istentisztelet alakításához Lekció: Zsolt 55; Fil 2,5–11 Énekek: MRÉ 125; 256; 275; 380; 486. Imádság /vázlat/ Urunk, - Te vagy a jövőnk, segíts, kérünk, hogy megalázva magunkat hatalmas kezed alatt ne a megszégyenüléstől féljünk, hanem magunk előtt lássuk Jézus Krisztus önmagát megalázó alászállását megváltásunk érdekében! - Te vagy a jövőnk, segíts, hogy életgondjainkban ne rejtőzzünk el előled, hanem eléd tárjuk, és engedjük általad oltalmazni az életünket! 7 8
MOLNÁR: Esterházy János élete és mártírhalála, 363. i. m. 351.
467
Szentháromság után 15. vasárnap
- Te vagy a jövőnk, segíts, hogy józanul és éberen figyeljük gonoszságtól veszélyes világunkat, s elhiggyük, hogy a Te győztes hatalmad erősebb, mint a gonosz ártó jelenléte! - Te vagy a jövőnk, segíts, hogy szilárdan tudjunk ellenállni a hitben; ha el is esünk, vagy gyengének bizonyulunk, tudjunk újra felállni, beléd kapaszkodni, és újra reménykedni! - Urunk, Te vagy a jövőnk, s mi a Te néped vagyunk! - Engedd, hogy újra megerősödjünk az elhívásban és mi is tudjunk másokat erősíteni: gyengéket felemelni, betegeket gyógyítani, szomorúakat vigasztalni, szegényeket támogatni, bátortalanokat bátorítani! - Te vagy a jövőnk, s mi népedként várjuk ígéreteid beteljesedését! - Lelked által hadd legyünk hűséges néped, akik bizalommal várjuk dicsőséged kiteljesedését! - Szentháromság Isten! Tied a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké!
6. Felhasznált és ajánlott irodalom BARTH, KARL: Kis dogmatika, Budapest, Országos Református Missziói Munkaközösség, é.n. BONHOEFFER, DIETRICH: Börtönlevelek. Fogságban írt levelek és feljegyzések, Budapest, Harmat Kiadó, 1999. LENKEYNÉ SEMSEY KLÁRA: Péter első levele, Debrecen, 1985. MOLNÁR IMRE: Esterházy János élete és mártírhalála, h.n., Méry Ratio, 2010. THEISSEN, GERD: Az őskeresztyénség élményvilága és magatartásformái, Budapest, Kálvin Kiadó, 2008. VARGA ZSIGMOND: Görög-magyar szótár az Újszövetség irataihoz, Budapest, Református Zsinati Iroda, 1992. Dr. Bodó Sára (Debrecen)
468
