SZENT-GYÖRGYI ALBERT
RALPH W. MOSS
SZENT-GYÖRGYI ALBERT
Studs Terkel elõszavával Fordította: Bakács Tibor
Typotex Budapest, 2003
Az eredeti mû címe: Free Radical. Albert Szent-Gyorgyi and the Battle over Vitamin C.
Copyright © Ralph W. Moss, 1988 Hungarian translation © Dr. Bakács Tibor, Typotex, 2003
A B) függelékben közölt szemelvények az alábbi kiadásban jelentek meg: Szent-Györgyi Albert, The Crazy Ape. Philosophical Library, Inc., New York, 1970. Magyar kiadás: Szent-Györgyi Albert, Az õrült majom. Írta egy biológus. Magvetõ, Budapest, 1989. (Ford. Szabó Elek) A C) függelékben található verseket Beney Zsuzsa fordításában közöljük.
A 20. fejezet lektorálásában Tusnády Gábor és Noszticzius Zoltán nyújtott segítséget.
TARTALOM Elõszó A szerzõ bevezetõje 1. fejezet Tudásvágy 2. fejezet Egy merész húzás 3. fejezet 1919 4. fejezet Az alapok kiásása 5. fejezet „Én vagyok Szent-Györgyi” 6. fejezet Tudományos otthon 7. fejezet Új csillag az égen 8. fejezet Harc a C-vitaminért 9. fejezet Út Stockholmba 10. fejezet A náci hullám 11. fejezet Az „izomember” 12. fejezet Mr. Swensen kalandjai 13. fejezet Kaviár reggelire 14. fejezet Dr. Saygygit keresik 15. fejezet A felfedezés kapui 16. fejezet A családapa 17. fejezet Az 500 tonnás patkány 18. fejezet „Ne hazudj, ha nem muszáj’” 19. fejezet A Szent-Györgyi-balett 20. fejezet Szabad gyökök 21. fejezet Természetes befejezés Függelék A) függelék: Szent-Györgyi Albert származása B) függelék: Szemelvények Az õrült majom c. könyv megjelenésekor készült interjúból C) függelék: Psalmus Humanus és Hat ima Jegyzetek Név- és tárgymutató
7 11 19 27 38 46 60 69 81 93 108 124 135 147 165 184 200 212 224 238 249 267 282 297 302 304 308 333
ELÕSZÓ Élénken él emlékezetemben az a nap, amikor Szent-Györgyi Alberttel elõször találkoztam. Ez a vietnami háború idején történt, amikor õ egy tudományos találkozón vett részt Chicagóban. Fiatal kutatók és diákok tiltakoztak a háború ellen, és azon a napon Albert és honfitársa, Teller Ede a nyilvánosság elõtt vitatkoztak. Tellert, a híres fizikust tartják a „hidrogénbomba atyjának”, és õ büszkén vállja is.* A vietnami háború idején az ún. „héják” közé tartozott, és ékesszólóan képviselte harcias nézeteit. Nekem azonban érvelése inkább esztelenségnek tûnt. Szent-Györgyi Albert viszont higgadtan vonta kétségbe állításait. Rendkívüli vita alakult ki a két magyar között, akik homlokegyenest ellenkezõ módon szemlélték a világot. Aznap történetesen két chicagói rendõrtiszt volt a híres fizikus testõre, akik fegyverrel az oldalukon védték õt a háború ellen tiltakozó, lázongó diákok ellen. Szent-Györgyi Albert viszont egyedül, fegyvertelenül és félelem nélkül érkezett. Számomra ez a találkozó korunk metaforájának tûnt. Az egyik oldalon a rendõrállam szellemét képviselõ zseni, akit a hatalom, a katonaság és a fegyverek védenek. A másik oldalon a békeszeretõ humanista, fegyvertelenül. A kép jól szimbolizálta a két tudós világnézetének különbségét. Emlékszem Szent-Györgyi leveleire és cikkeire is, amelyek a New York Timesban jelentek meg arról az õrült kalandról, amit vietnami háborúnak neveztünk. A lap szemelvényeket is közölt Szent-Györgyi Az õrült majom címû kis könyvébõl. Az „õrült majom” mára az emberi faj gúnyneve lett. Azt mondják, az összes állatfaj közül az ember a legmagasabb rendû, õ ül a piramis csúcsán. Etikailag, morálisan viszont õ van a legmélyebben. Mark Twain mondta egykor: „Az ember az egyetlen állat, aki el tud pirulni, és
*Teller Ede e könyv magyar kiadásának elõkészítése idején, 2003. szeptember 9-én halt meg. – A szerk.
8 • SZENT-GYÖRGYI ALBERT egyben az egyetlen is, akinek erre oka van.” Az ember az állatvilág egyetlen tagja, aki nem szükségbõl öl, nem szükségbõl visel háborút. Végsõ soron emiatt emelte fel szavát Szent-Györgyi Albert számos könyvében, cikkében és beszédében. Nem úgy gondolta, hogy az ember eredendõen rossz, csak még nem használta ki a lehetõségeit. „Kihasználni a lehetõségeket”, errõl szólt Szent-Györgyi Albert hosszú élete. Ezért maradt mindvégig különc, aki szembeszállt a konvenciókkal, aki még kilencvenen túl is új utakat keresett, hogy megtalálja a rák gyógymódját, ahogy a skorbutot gyógyító aszkorbinsavat is felfedezte. A független gondolkodó õstípusa volt, aki örökké kutat és állandóan kérdez. Nekem azonban több volt ennél, és valami más is. Ahogy Einstein és az összes nagy tudós – Albert költõ is volt, akinek fantáziája ugyanúgy szárnyalt, mint Einsteiné, Newtoné, Galileié vagy Nils Bohré. A fantázia szárnyalása volt számára a legfontosabb. Sorsunk manapság a technika szakbarbárainak kezében van. Õk a tudományos gyalogos katonái: fantáziátlan, szürke emberek, akik meg tudják mondani, hogy kettõ meg kettõ az négy, és az ehhez hasonlókat. Tevékenységük – szerintem legalábbis – az emberi faj kipusztulásához vezet. De ezzel nem törõdnek, mert õk csak technológusok. A költõ és a tudós – valójában egy és ugyanaz a személy – viszont azt mondja: „az emberi faj más, mint a többi, az ember még nem használta ki a lehetõségeit”. Van egy másik nézõpont is. Korunk nagy veszedelme – amely még a bombánál is veszélyesebb – a banalitás. A banalitás szerintem a fantázia elnyomását jelenti. A banális emberek elfojtják fantáziájukat, képzelõerõ nélkül próbálnak élni. Hannah Arendt Eichmann Jeruzsálemben* címû könyvében a nácikról ír. Könyvének alcímében a gonoszság banalitását említi. A németek nem különálló faj. Voltak köztük jók, és voltak rosszak is, mint minden társadalomban, de fantáziájukat mindannyian elfojtották, és láthattuk: amikor eluralkodik a banalitás, akkor bármilyen szörnyûség megtörténhet. Én azonban megfordítanám a kifejezést, és a gonoszság banalitása helyett a banalitás gonoszságát használnám. Mert a banalitás maga a gonoszság! Azért beszélek errõl, mert számomra Szent-Györgyi az értelmet elfojtó banalitás antitézise. Nekem õ jelenti azt a „szabadgyökszerû” fantáziát, amelyet nem korlátoz a megszokás. Az 1968-as párizsi diáklázadás fiatal résztvevõinek – lehetett õket furcsáknak, talán bolondoknak is tartani –
*Magyar kiadás: Hannah Abrendt: Eichmann Jeruzsálemben. Tudósítás a gonosz banalitásáról. (Ford. Mesés Péter) Osiris, Budapest, 2000. – A szerk.
ELÕSZÓ • 9 volt egy csodálatos jelszavuk: „Éljen soká a fantázia!” Bizonyos értelemben Szent-Györgyi Albert élete és munkássága is errõl szól: „Éljen soká a fantázia!” Szent-Györgyi pályafutásának tudományos és emberi dimenziója egyaránt rendkívüli jelentõségû. Cambridge-ben Frederick Gowland Hopkinsszal, a nagy biokémikussal dolgozott, aztán visszatért Magyarországra, hogy hazája tudományát újjáteremtse. Elnyerte a Nobel-díjat, és Magyarország vezetõ tudósa lett. Ennek ellenére sohasem csak „magyar”, vagy „magyar-amerikai” tudósnak számított. Szent-Györgyi Albert több mint magyar, olyan világnagyság, akit nem lehet országhatárok közé szorítani. Szembeszegült a „banalitás gonoszságával”, így természetesen Németországban és a szülõföldjén is szembe került a fasiszta rezsimmel. Bátorságával és tekintélyével a hitleri idõkben õ lett a magyarországi ellenállási mozgalom vezéralakja. Hitler elsõsorban õt akarta megölni a magyarok közül. Volt idõ, amikor Szent-Györgyi nevét üvöltve a fejét követelte. Nemcsak azért, mert Szent-Györgyi az ellenállási mozgalom fontos személyisége volt, hanem mert nyíltan is kiállt a fasizmussal szemben. Ezzel erõsítette a rendszert ellenzõ, becsületes emberek morális tartását. Azokban az idõkben állandó veszélyben forgott az élete. Szent-Györgyi Albert a világban folyó ijesztõ változások ellenére is látott reményt. Kutatóként, költõként és különcként mindig szembeszállt a „hivatalos véleménnyel”. Független gondolkodó, költõ és tudós volt, aki a rák megelõzésének és gyógyításának lehetõségeit kereste. Az a gyanúm azonban, hogy miközben a rák gyógyítását kutatta, nemcsak az orvosi probléma járt az eszében. A rák ugyanis egy sokkal nagyobb jelentõségû probléma metaforája is, mert a világ is „rákbetegségben” szenved. SzentGyörgyi Albert ezt is próbálta gyógyítani. Ha úgy tûnik, mintha isteníteném Szent-Györgyi Albertet, akkor benne az embert istenítem, és nem valami istenszerû alakot bálványozok. Végtelenül tisztelem õt, de nem azért, mert azt képzelem, hogy természetfeletti képességekkel rendelkezett, hanem azért, mert a szó legteljesebb értelmében ember volt. Ha Szent-Györgyi Albertre gondolok, akkor olyan dolgok jutnak az eszembe, melyek valamennyiünkben megtalálhatók. Nemrég találtam rá Pablo Neruda egyik versére, amely akár e könyv fõhõsére is ráillik. Pablo Nerudától Szent-Györgyi Albertnek, egyik Nobeldíjastól a másiknak: Kitalálom, ahogy tudom, s csinálom. Ha sosem hibáznék, ki hinné tévedésem?
10 • SZENT-GYÖRGYI ALBERT S ha magam megváltozom, és nem ismer fel többé senki, én akkor is ugyanazt teszem, nem cselekedhetek másképp. Albert sem tehetett másképp. Ilyen volt Szent-Györgyi Albert – az ember, a tudós, a költõ és a barát, akinek barátsága sem ismert határokat. Tisztelgek Szent-Györgyi Albert szelleme elõtt, és õszintén örülök ennek az életrajznak. Studs Terkel
A SZERZÕ BEVEZETÕJE Különös módon kezdtem írni ezt a könyvet. 1980 tavaszán elsõ könyvem, A rák szindróma (The Cancer Syndrome) népszerûsítése során Larry King rádiós vitára hívott meg. A mûsorkészítõk a „hivatalos rákkutatás” képviselõi közül kerestek vitapartnert. Végül a Nemzeti Rákkutató Alapítványtól (National Foundation for Cancer Research, NFCR), amely egy kis magánalapítvány, Franklin C. Salisburyt választották. Valószínûleg tévedésbõl tették, ugyanis az NFCR, valamint a rákkutatás fellegvárának számító Nemzeti Rákintézet (National Cancer Institute, NCI), amely az amerikai szövetségi kormány legnagyobb ilyen jellegû intézete, egyaránt a marylandi Bethesdában mûködött, ezért a mûsorkészítõk nyilván azt hitték, hogy az NFCR az NCI része. A rák szindróma címû könyvemben kritizáltam a rákkutatást, amelyben magam is dolgoztam. A várt vita azonban elmaradt, mivel Frank Salisbury véleménye igen hasonlított az enyémhez. Salisbury a mûsort inkább arra használta fel, hogy az NFCR tudományos igazgatójáról – egy bizonyos Szent-Györgyi Albertrõl – dicshimnuszt zengjen. Úgy tûnt, mintha egy új, furcsa nevû terméket akarna reklámozni. A mûsor után Salisbury felajánlotta, hogy találkozót szervez nekem a nagy Szent-Györgyivel. Ezt a lehetõséget akkor nem vettem igénybe, de azért kapcsolatban maradtunk. Nem sokkal ezután a Saturday Evening Post azzal bízott meg, hogy írjak cikket Szent-Györgyirõl, a csökönyös zsenirõl. Ezért a massachusettsi Woods Hole-ba utaztam, ahol dolgozott. Szent-Györgyi Albert úgy él az emlékeimben, mint valamiféle mesefigura. Széles mosollyal sietett elém, vállon ragadott és a szemembe nézett. Rögtön a hatása alá kerültem. Valami rendkívül felemelõ, talán a szerelemhez hasonlítható érzés lett úrrá rajtam. Linus Pauling mesélte, hogy Szent-Györgyi egyszer az õ ötéves kislányával úgy beszélgetett, mint egy felnõttel. A kislány azt hitte, hogy a bibliai „Szent György” jött el hozzá. Pauling azonban hozzátette (és ez az életrajzból is hamarosan kiderül majd), hogy Szent-Györgyi nem volt szent. Az azonban kétségtelen, hogy „õ volt a világ legelragadóbb kutatója”.
12 • SZENT-GYÖRGYI ALBERT A Szent-Györgyi Albertrõl bennem kialakult kép három fejlõdési fázison ment keresztül. Eleinte megtiszteltetésnek éreztem, hogy a baráti köréhez tartozom, hiúságomnak hízelgett az a bizalom, amellyel megtisztelt. Amikor elhatároztam, hogy életrajzát megírom, szívesen látott vendég lettem otthonában és laboratóriumában is. Abban az idõben úgy gondoltam, hogy csak le kell jegyeznem és össze kell fûznöm azokat a csodálatos történeteket, amelyeket életérõl mesélt. Így készült el a könyv elsõ változata, melynek a hangzatos Egy lépéssel a többiek elõtt címet adtam. Késõbb értettem meg, hogy Albert ezeket a lebilincselõ történeteket arra használja, hogy a világ kíváncsi szeme elõl elrejtõzzön. Úgy tûnt, hogy sikereihez nagymértékben hozzájárult az a megnyerõ Szent-Györgyilegenda is, melyet maga alkotott és ápolt hatvan éven keresztül. Ez nem jelenti azt, hogy a legkevésbé is kételkednék kiemelkedõ tudományos eredményeiben. A C-vitamin felfedezése körül kialakult elsõségi vitában saját kutatásaim is õt igazolták. Mégis úgy gondolom, hogy a személye körüli mítosz fõként a Nobel-díj hatására alakult ki. Szent-Györgyit úgy ünnepelték, mint a „Szegedrõl érkezett új hódítót”, és õ valóban számtalan, egyébként tartózkodó ember szívét is meghódította. Úgy tûnt nekem, hogy Albert néha olyan emberekkel veszi körül magát, akik a Szent-Györgyi-mítoszt táplálják. Ezek – így vagy úgy – hasznot húztak abból, hogy hozzá tartozhatnak. Az a veszély fenyegetett, hogy a közelében magam is ilyen haszonlesõvé válok. Gondolom, senki sem játssza a fõhõst az inasa vagy az életrajzírója elõtt. Meglepett, sõt megdöbbentett, ahogy Szent-Györgyi idõnként a kollégáival, támogatóival vagy a családjával viselkedett. Bizonyos kijelentéseiben kezdtem kételkedni, sõt már abban is, hogy valóban jelentõs dolog-e, amivel foglalkozik. Ezt az érzést az is fokozta, hogy sokszor nem értettem pontosan, mit forgat a fejében. Volt idõ, amikor abbahagytam az írást, mert nem sok kedvet éreztem a könyv befejezéséhez – menekülni próbáltam az életrajzírástól. Idõvel azonban megértettem, hogy külön-külön egyik kép sem jellemzõ Szent-Györgyire, ezért megpróbáltam szintetizálni a különbözõ nézõpontokat, hogy a tudósról valósághûbb portrét készíthessek. Ezután megújult lelkesedéssel tértem vissza a munkához, mert bíztam benne, hogy egy harmonikusabb személyiség körvonalazódott elõttem. Szent-Györgyi 1986 végén bekövetkezett halála szomorúsággal töltött el mindannyiunkat, akik közelebbrõl ismertük. Ugyanakkor így vált lehetõvé, hogy a tudós életét egy tágabb perspektívából szemléljük. Még ma is nehezen fogom fel, hogy Albert már nincs közöttünk. Polgár Viktor, az Amerikai Magyar Nagykövetség alkalmazottja ezt írta nekem: „Halála kilencvenhárom éves kora ellenére váratlan volt, mert vannak emberek,
A SZERZÕ BEVEZETÕJE • 13 akikrõl nem tudjuk elképzelni, hogy egyszer elveszíthetjük õket. SzentGyörgyi professzor ilyen ember volt.” Úgy érzem, ezzel a könyvvel megmenthetek valamit Szent-Györgyi Albert csodálatos személyiségébõl azok számára is, akiknek nem volt szerencséjük ismerni õt. Jeremy Bernstein írta egyszer: „Mûvészek, színészek, sõt államférfiak életrajzában is hozzászoktunk már ahhoz, hogy életük legintimebb részleteit is kiteregetik. Mégis úgy érzem, hogy egy tudós életrajzában kínos – de legalábbis szokatlan – ilyesmiket olvasni.”1 Kínos vagy sem, ezek is hozzátartoznak a teljes képhez. Például az, hogy Albert válásához szexuális és egyéb magánjellegû problémák vezettek. Egyeseket talán felháborít cenzúrázatlan stílusom, de Albert életrajza csak a maga teljességében igaz. Azt hiszem, ebben õ is egyetértene velem. *** Bizalmaskodásnak, vagy önteltségnek tûnhet, hogy a híres tudóst a keresztnevén említem. A „Szent-Györgyi professzor” megjelölés tisztelettudóbb, mint az egyszerû „Szent-Györgyi”, amely szintén korrekt. A könyv elsõ változatában ezeket igyekeztem használni, ettõl viszont nehézkes és hivatalos lett az életrajz. Kollégái – például Bay Zoltán – „Albi”-nak szólították, Geoffrey Pollittnak és gyermekeinek „Nagypapa” volt, Peter Gascoyne és a Woods Hole-ban dolgozó munkatársak számára viszont mindvégig a tiszteletreméltó „Prof” maradt. A könyv különbözõ változataiban komplikált megjelölésekkel próbálkoztam. Az elsõ változatban a gyermekkorról szóló fejezetekben „Albert”-ként, az orvosi egyetem után „Szent-Györgyi”-ként szerepelt. Egy késõbbi változatban magánéletében „Albert”-ként, míg a munka során „Szent-Györgyi”-ként említettem. Aztán hirtelen elhatározással teljesen elhagytam az „Albert”-et, késõbb viszont valamennyi „Szent-Györgyi”-t „Albert”-re cseréltettem vissza a számítógéppel! Végül minden logikus próbálkozást feladtam. Azt hiszem, a nagy Schweitzer doktort senki sem merné a keresztnevén említeni. (Életrajzírója, Norman Cousins is „Doktor”-nak nevezi.) Az „én doktorom” viszont, mint sok ismerõsét, engem is arra kért, hogy „Albert”nek szólítsam. Ezt a közvetlenséget szerettem volna az Olvasóval megosztani. Ezért legtöbbször „Albert”-ként említem, és csak akkor nevezem „Szent-Györgyi”-nek vagy „Prof”-nak, ha feltétlenül szükséges. A könyv így talán életszerûbb, ha nem is következetes.
14 • SZENT-GYÖRGYI ALBERT Könyvemhez hét éven keresztül gyûjtöttem az anyagot, munkámban sokan segítettek. Elsõsorban Szent-Györgyi Albertnek tartozom hálával, aki oly nagylelkûen pazarolta rám idejét. Bár minden munkától elszakított pillanat fájdalmat okozott neki, állandó látogatásaimat és kérdéseimet türelemmel fogadta. Felesége, Marcia is mindig szívélyes és segítõkész volt. A Nemzeti Rákkutató Alapítvány számos egykori, illetve ma is aktív munkatársa szintén segített munkámban. Frank Salisburyn és feleségén, Tamarán kívül Dr. Charles C. Pixley – a tudományos munkáért felelõs elnökhelyettes – is mindig kedves, nagyvonalú és megértõ volt. Pat Dunigan, Walter Durr, Anna Belle Fulmer, továbbá néhányan a korábbi munkatársak közül – Gerry Snyder, Janet Greenbaum, Wayne Gray, John Beaty, Ann Greenstein és Sean Kane – szintén sok mindenben segítettek. Különös hálával tartozom továbbá Mr. és Mrs. Henry Rolfsnak, akik mindvégig lankadatlan figyelemmel kísérték Szent-Györgyi professzor munkáját. Felbecsülhetetlen segítséget nyújtottak e könyv megírásához, ahogy nélkülük nem készült volna el a Szent-Györgyi életérõl szóló, Különleges adomány (A Special Gift) címû film sem (a Pacific Street Films stúdióiban). Mivel az életrajzi film és a Rákháború (The Cancer War) címû, nyilvános bemutatóra készülõ filmem munkálatai egybeestek a könyv írásával, e filmek jelentõs mértékben alakították könyvem szemléletét is. Javaslataikért és segítõkészségükért köszönetet mondok Steven Fischlernek és Joel Suchernek. Nekik köszönhetem közös utazásaink nagyszerû hangulatát is. Számos kutató segített abban, hogy megértsem Szent-Györgyi bonyolult kutatásait (ahogyan segítségemre voltak saját munkájuk értelmezésében is). Ezek közé tartozott: Dr. Bruce Ames (Berkeley, Egyesült Államok); Dr. Zoltán Bay (Chevy Chase, Egyesült Államok); Dr. Carmia Borek (New York, Egyesült Államok); Dr. Enrico Clementi (Poughkeepsie, Egyesült Államok); Dr. Mario Comporti (Siena, Olaszország); Dr. Mario Dianzani (Torino, Olaszország); Dr. Harold F. Dvorak (Boston, Egyesült Államok); Dr. Fésûs László (Debrecen, Magyarország); Dr. Gábor Fodor (Morgantown, Egyesült Államok); Dr. Sidney Fox (Coral Gables, Egyesült Államok); Dr. James E. Girard (Washington, D. C., Egyesült Államok); Dr. Csaba Horváth (New Haven, Egyesült Államok); Dr. Alan M. Kaplan (Lexington, Egyesült Államok); Dr. Michael Kasha (Tallahassee, Egyesült Államok); Dr. Per Olov Lowdin (Gainesville, Egyesült Államok és Uppsala, Svédország); Dr. Thomas Merigen (Palo Alto, Egyesült Államok); Dr. Lester Packer (Berkeley, Egyesült Államok); Dr. Ilya Prigogine (Austin, Texas, Egyesült Államok és Brüsszel, Belgium); Dr. William A. Pryor (Baton Rouge, Egyesült Államok); Dr. Alberte Pullman és Dr. Bernard Pullman (Párizs, Francia-
A SZERZÕ BEVEZETÕJE • 15 ország); Dr. Graham Richards (Oxford, Anglia); Dr. Leonard Rosenthal (Washington, D.C., Egyesült Államok); Dr. Leo Sachs (Rehovot, Izrael); Dr. Ramaswamy Sarma (Albany, Egyesült Államok); Dr. Jeffrey Sklar (Palo Alto, Egyesült Államok); Dr. Trevor Slater (Uxbridge, Anglia); Dr. Martyn Smith (Berkeley, Egyesült Államok); Dr. Colin Thomson (St. Andrews, Skócia); és Dr. Robert W. Veltri (Rockville, Egyesült Államok). A felsorolt kutatók közül sokan kitüntetõ szeretettel fogadtak munkahelyükön vagy otthonukban – fõként azért, hogy ezzel is kifejezzék SzentGyörgyi Albert iránt tiszteletüket és szeretetüket. Különösen nagy segítséget kaptam a Pullman házaspártól, akik 1982 tikkasztó nyarán Párizsban külön helyiséget bocsátottak rendelkezésemre a munkához. Per Lowdin segített abban, hogy a Nobel-díj Bizottság tagjaival felvehessem a kapcsolatot. Végül – amikor könyvemhez kiadót kerestem – Graham Richards és Harold Dvorak sietett segítségemre. Woods Hole-ban szintén nagyvonalú segítséget kaptam Dr. Peter Gascoyne-tól, Ms. Jane McLaughlintól és Dr. Ron Pethigtõl. Õk azok közé tartoznak, akik a legjobban ismerték Albertet. Sok anyagot és dokumentumot kaptam tõlük, számos történetet (idõnként pletykákat is) elmondtak nekem. Mindezeken keresztül különleges perspektívából láthattam SzentGyörgyi életét, elsõsorban munkája utolsó korszakát, amikor bioelektronikával foglalkozott. Peter Gascoyne nagyon sokat segített nekem a kvantumbiológia megértésében. Benjamin Kaminer professzor részletes megjegyzésekkel látta el a kézirat utolsó fejezeteit. Homer Smith, a Tengerbiológiai Laboratórium korábbi igazgatója hasznos információkkal mûködött közre munkámban. Andrew Szent-Györgyi professzor (Albert unokatestvére) és felesége, Éva (maguk is kutatók) a kézirat egy korai változatához számos értékes tanácsot adtak. Két Nobel-díjas tudós, Linus Pauling és George Wald professzorok megjegyzései és javaslatai is nagymértékben segítették munkám. Hálás vagyok Dr. James D. Elbertnek, a Washington D. C.-ben mûködõ Carnegie Intézet elnökének, aki azonnal válaszolt kérdéseimre, amikor Szent-Györgyi Woods Hole-ban töltött idõszakáról gyûjtöttem adatokat. Albert életútját követve 1984 májusában eljutottam Magyarországra és Angliába. Magyarországon Dr. Banga Ilona és Straub F. Brunó professzor voltak a házigazdáim. Nekik köszönhetem, hogy otthon éreztem magam abban a városban, ahol egykor – nagyon régen – anyám és családja is élt. Straub professzor megkülönböztetett figyelmével tüntetett ki. Minden elfoglaltsága ellenére hosszasan beszélgetett velem, és elkísért Szegedre is. Straub professzor nagyon jól ismerte Szent-Györgyit, meglátásaira a könyv számos pontján támaszkodtam.
16 • SZENT-GYÖRGYI ALBERT A „Prof” régi diákjai közül barátsággal fogadott a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen Bíró András professzor, a Debreceni Orvostudományi Egyetemen Elõdi Pál professzor, a szegedi József Attila Tudományegyetemen Guba Ferenc professzor. Segítséget kaptam továbbá Albert unokatestvérétõl, Dr. Szent-Györgyi Máriától, aki maga is levéltáros és családtörténész; a Magyar Tudományos Akadémián Juhász Gyula történészprofesszortól; a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Anatómiai Intézetében Donát Tibor professzortól; Szántó Miklós szerkesztõtõl és Sós Péter tudósítótól (Magyar Hírek); Bagdy Dániel professzortól; Bíró Dávid fordítótól; Muszbek László professzortól és Dr. Veress Olíviától, akik az NFCR debreceni laboratóriumában dolgoztak; a Szegedi Mûszaki Fõiskola igazgatójától, Dr. Perényi Jánostól; a Szegedi Orvostudományi Egyetem könyvtárának igazgatójától, Dr. Zaller Andortól; a Heim Pál Gyermekkórház központi laboratóriumának vezetõjétõl, Dr. Nagy Ivántól; a Semmelweis Orvostudományi Egyetem II. Anatómiai Intézetében Dr. Oláh Imrétõl. Végül meg kell említenem unokatestvérem, Dr. Kardos Éva segítségét is, akivel hosszú idõ után most újra találkoztam. Szeretettel látott, és megismertetett a magyar életstílussal. A magyar államtól is kaptam segítséget. A Magyar Népköztársaság amerikai nagykövete, Dr. Házi Vencel ugyanis mindig szeretettel követte Szent-Györgyi Albert munkásságát. Energikus és intelligens munkatársai, Polgár Viktor kulturális, illetve Szemenyei István tudományos attasé szintén segítségemre voltak. Ránki György professzor, a bloomingtoni Indiana Egyetem (Egyesült Államok) magyar tanszékének vezetõje készséggel ellenõrizte a kézirat történelmi hitelességét. Az angliai Cambridge-ben Sir Joseph Needham vendége voltam. Sir Joseph, a 20. század egyik kiemelkedõ tudósa a cambridge-i Grenville és Caius Kollégiumok igazgatójaként vonult nyugdíjba. Sir Josephet a kínai technológia- és tudománytörténet kiemelkedõ szakértõjeként tartja számon a nyugati világ. Az 1920–1930-as években – mielõtt történelemmel kezdett foglalkozni – feleségével együtt biokémikusként dolgozott a cambridge-i Dunn Laboratóriumban (Dorothy az izomkutatásról írt történeti áttekintést). Itt ismerték meg Szent-Györgyi Albertet. Õk vigyáztak Albert lányára is, aki az 1930-as években Cambridge-be látogatott. Kedvességük Szent-Györgyi elbûvölõ természetére emlékeztetett, és érzékeltette, milyen csábító hely lehetett Cambridge. Angliában Mary Nicholas, a Regent’s Parkban mûködõ Orvosi Kutatási Tanács könyvtárosa volt segítségemre; a Mill Hill-i Nemzeti Orvostudományi Kutatóintézetben Robert Moore, a cambridge-i Biokémiai
A SZERZÕ BEVEZETÕJE • 17 Laboratóriumban Dr. Philip Tubbs és Jackie Annis segített készségesen és önzetlenül. (Odaadó segítõkészsége miatt Mary Nicholas nevét külön is szeretném megemlíteni. Egyszer késõ éjszaka kinyomozta a hotelt, ahol laktam, mert sikerült néhány kiemelkedõ fontosságú dokumentumot megtalálnia, amelyekért Angliába jöttem.) Rajtuk kívül Jeannette Alton, az oxfordi Kortárs Tudományos Levéltári Központ munkatársa is rendkívül fontos segítséget nyújtott. Õ tette ugyanis lehetõvé, hogy Hans Krebs professzor cikkeit és levelezését – felesége beleegyezésével – átnézhessem. Különösen hálás vagyok Albert vejének, Geoffrey Pollittnak, valamint három gyermekének (Davidnek, Lesleynek és Michaelnek) segítõkészségükért. Valamennyien számos ötletet és tanácsot adtak munkámhoz. Felker Csillától fontos információkat kaptam Albert életének egy olyan idõszakáról, melyet meglehetõs homály fed. Dr. Joseph Svirbely, valamint C. G. King professzor és felesége sokat tett azért, hogy a C-vitamin felfedezésének körülményeit megismerhessem. Dr. Alec Pruchnicki és Pam Orsini barátaimnak külön szeretnék köszönetet mondani, amiért elolvasták és megjegyzéseikkel látták el kéziratomat. Hálával tartozom J. William Hessnek, a Rockefeller Levéltári Központ (Pocantico Hills, N.Y.) igazgatóhelyettesének, amiért lehetõvé tette, hogy a központban dolgozzam, továbbá azért, mert engedélyezte, hogy hatalmas méretû archívumuk dokumentumaiból könyvemben idézhessek; a Nemzeti Orvosi Könyvtár (Bethesda) könyvtárosainak; Clement J. Anzulnak (Fordham Egyetem könyvtára), amiért lehetõvé tette, hogy könyvtáruk segítségével kutatásaimat befejezhessem. Nem lehetek eléggé hálás feleségemnek, Marthának, aki szeretetével mindvégig segítõkészen támogatott. *** Szeretném megjegyezni, hogy a forrás megjelölése nélkül használt idézetek Szent-Györgyi Alberttel folytatott beszélgetéseimbõl származnak (irodalmi idézeteknél a könyv végén található jegyzetekben feltüntetem a forrást). Ezek a beszélgetések 1980 nyarától egészen 1985 szeptemberéig zajlottak. Ezalatt évente négyszer-ötször utaztam Woods Hole-ba, és minden alkalommal nagyjából egy hetet töltöttem együtt Alberttel és kollégáival. Ezenkívül még két forrás bizonyult nagyon hasznosnak. Az egyik egy interjúsorozat volt, amit az 1970-es évek végén William J. Coughlin egy életrajzi könyvhöz készített, de a könyvet végül nem írta meg. Coughlin úr jegyzeteit az NFCR bocsátotta rendelkezésemre. Coughlin alkalmanként idéz egy olyan forrást is, amelyet nem tudtam azonosítani, de a kontextus-
18 • SZENT-GYÖRGYI ALBERT ból ítélve hiteles szövegnek tartottam. Coughlin jegyzeteibõl többször is idézek könyvemben, mindig feltüntetve az idézetek eredetét. A másik kisegítõ forrást a Harlan B. Phillips úr által 1967-ben a Nemzeti Orvosi Könyvtár részére készített interjúk jelentették. Köszönetemet fejezem ki mindkettõjüknek, hogy munkáikból részleteket használhattam fel. Helyenként – Albert kérésére – egy-egy idézetben kijavítottam a nyelvtani hibákat. (Többnyire azonban szándékosan meghagytam az eredeti szöveget, hogy megõrizzem Albert beszédének jellegzetes zamatát.) Elõfordult az is, hogy egy-egy anekdotát több változatban hallottam, ezeket mindig egyetlen átfogó történetté alakítottam. Szent-Györgyi Albert kilencvenhárom éves élete bõvelkedett eseményekben. Ezeket ezernyi adatból, leírt vagy elmesélt anekdotákból kellett rekonstruálnom. Köszönetet mondva minden közremûködõnek, hangsúlyoznom kell, hogy az életrajz esetleges hibáiért vagy egyes események téves interpretációjáért segítõimet semmilyen felelõsség nem terheli. Amikor elõször találkoztam Alberttel, Frank és Tamara Salisbury rögtön felvetette, hogy írjam meg a tudós életrajzát. Hét éven át nagyon sok hasznos tanácsot és bátorítást kaptam tõlük. Bár idõvel Albert és az NFCR viszonya megromlott, a Salisbury házaspár továbbra is segített, hogy az eseményeket hûen tükrözõ életrajz születhessen. Energiájuk és vállalkozó szellemük nélkül – sok más munkához hasonlóan – valószínûleg ez a könyv sem jött volna létre. Bizonyos értelemben minden könyv több ember munkájának eredménye. Ez a megállapítás különösen érvényes az életrajz mûfajára, amelynél szerencsés esetben még az életrajz hõse is részese a közös vállalkozásnak. A többiek nevében nem beszélhetek, de az általam végzett munkát ennek a rendkívüli házaspárnak szeretném ajánlani. Ralph W. Moss New York
1. FEJEZET
TUDÁSVÁGY Amikor az 1960-as években Szent-Györgyi Albert visszatekintett pályájára, úgy tûnt, mintha élete két, egymásnak ellentmondó részbõl állna. – Életem egyfelõl – mesélte – roppant egyszerû, talán még egyhangú is volt. – SzentGyörgyi ugyanis egész életét a tudománynak szentelte. Számára egyetlen igazán fontos törekvés létezett: kiemelkedõ teljesítménnyel akarta gyarapítani a tudományt. Ez sikerült is neki. Felfedezte a C-vitamint, közremûködött a citromsavciklus felfedezésében, és õ rakta le a modern izomélettani kutatások alapjait is. Eredményeinek elismeréseként kapta meg a Nobel-díjat és a Lakser-díjat. A biokémikusok három generációja tanult tõle és tisztelte mestereként. Élete vége felé, amikor a vele egyidõs tudósok többsége már a babérjain ült, Szent-Györgyi alapvetõen új elméletet dolgozott ki a rák kialakulásáról, illetve az élet keletkezésérõl. Háromnegyed évszázadot átívelõ tudományos munka után Szent-Györgyi Albert 93 éves korában, otthonában hunyt el. A New York Times elsõ oldalán emlékezett meg a tudós haláláról. Szent-Györgyi tudományos életpályája történelemkönyvekbe való. Magánéletérõl azonban – melyet sokszor melodrámai jelenetekkel tarkított, súlyos konfliktusok kísértek – már nem mondható el ugyanez, sõt gyakran éppen az ellenkezõje jellemezte. Szent-Györgyi kiváltságos családba született. Az elsõ világháborúban bátorságáért kitüntetést kapott – majd saját karjába lõve dezertált a magyar hadseregbõl. Miközben egyik kutatóhelyrõl a másikra vándorolt, családja csaknem éhezett. Harminchat évesen minden addigi próbálkozását teljes kudarcnak érezte, ezért feleségét hazaküldte szüleihez, hogy végezzen magával. Már hírneves tudósként beleszeretett egyik kollégája feleségébe. Húszévi házasság után elvált, hogy szerelmét elvehesse. A második világháború alatt a szövetségesek oldalán hírszerzõként dolgozott. – Ellenséges területen – mesélte – egy izgalmas, olcsó kémregénybe illõ
20 • SZENT-GYÖRGYI ALBERT titkos diplomáciai akcióban vettem részt. – A kémcsõ helyett évekig a revolver ravaszán tartotta ujját. A háború után felkérték, hogy legyen a Magyar Köztársaság elnöke, ezt az ajánlatot azonban nem fogadta el. Ugyanakkor megteremtette az új Tudományos Akadémiát, és létrehozta a Magyar–Szovjet Baráti Társaságot. Moszkvában ünnepelték, naponta háromszor is kaviárral kínálták. Nem sokkal késõbb, miután „a nép ellenségének” bélyegezték, kiábrándultan kényszerült hazáját elhagyni. Végül a massachusettsi Woods Hole-ban telepedett le, ahonnan magányos harcot folytatott az amerikai kormány ellen. Bírálta az atomfegyverkezést, nem értett egyet az orvosi kutatások irányításával, de mindenekelõtt a vietnami háborút ellenezte. Ezért a tevékenységéért az FBI és a CIA ismételten vizsgálatot folytatott ellene, de az IRS is üldözte. Utolsó éveiben kétszer is nála ötven évvel fiatalabb nõt vett feleségül. Eseményekben gazdag életén végigtekintve azt mondta: „Elveszettnek éreztem magam a huszadik században”. Életem története önmagában nem volna nagyon érdekes. Sokan voltak, akik többet tettek a tudományért vagy bátrabbak voltak, mint én, többet szenvedtek nálam, sõt életükkel fizettek meggyõzõdésükért. Az én életem talán annyiban érdekes, hogy korunk összes forrongásai tükrözõdnek benne. Hogy történetem értelmes legyen, elõször is fel kell tennem a kérdést: „Mire volt jó az a sok veszõdség, amin keresztülmentem, és mindennek mi köze volt a tudományhoz?”
Szent-Györgyi életének ellentmondásaira is megpróbáltam valamilyen közös magyarázatot találni, amit a felületes szemlélõ talán nem vesz észre. Lehet, hogy ugyanazok a tulajdonságok, amelyek nagy tudóssá tették, hajszolták a bonyodalmakba is? Hol volt a határ (ha volt egyáltalán) személyes és politikai élete között? Miért vágyott állandóan az elefántcsonttoronyba, ha végül mindig a barikádokon kötött ki? Szent-Györgyi arra próbálta rávenni az embereket, „hogy ne egymás ellen, jelentéktelen elõnyökért harcoljanak, hanem dolgozzanak együtt”. Akkor viszont miért keveredett folyton keserves vitákba, hogy végül élete kilencvenkettedik évében egy gyûlölködéssel teli perbe bonyolódjon? William Butler Yeats A választás címû híres költeményében ezt írta: Az emberi elme válaszúthoz ér: Mi legyen sorsa, az élet vagy a mû? És ha áldozattal az elsõrõl letér, Tudja, nem várja vigasság, derû.
TUDÁSVÁGY • 21 Ezt a bölcsességet Szent-Györgyi elvetette. Persze lehet, hogy nem tudott – vagy talán nem is akart – a két lehetõség közül választani. A romantikus 19. század szülötteként egyszerre akart mindent: világraszóló tudományos eredményt és remek kalandokban bõvelkedõ életet. A tudósok közül ebben õ hasonlított legjobban a mûvészet és az irodalom prométheuszi alakjaihoz. Bámulatra méltó, hogy vágya csaknem teljesült. *** Nagyrápolti Szent-Györgyi Imre Albert – nemesi-értelmiségi család gyermekeként – 1893. szeptember 16-án született Budapesten. Apja, Szent-Györgyi Miklós régimódi üzletember volt, aki a fõvárostól mintegy 80 km-re fekvõ 800 hektáros birtokán gazdálkodott. Tekintélyes nemesi családfáját a 17. századig vezette vissza (lásd az A) függeléket). Anyja, Lenhossék Jozefina (becenevén Fini) a korszak sok tehetséggel megáldott, híres tudós dinasztiájából származott. Albert kettészakadt családban nõtt fel. Bár szülei fenntartották a házasság látszatát, valójában külön éltek: édesapja vidéki birtokán élt, míg Albert – két fivérével, édesanyjával és anyai nagyanyjával – egy nagy budapesti lakásban, a Kálvin tér közelében lakott. Anyai nagybátyja, Lenhossék Mihály professzor szabad ideje legnagyobb részét nem saját Gellért-hegyi otthonában, hanem Albertéknél töltötte, akik közel laktak az egyetemhez. Lenhossék fokozatosan a család nélkülözhetetlen tagjává és a fiúk nevelõapjává vált.1 Lenhossék – kora leghíresebb magyar anatómia professzora – mûvelt és befolyásos ember volt. Maga is híres tudósok fia-unokája, akik a 18. század végétõl kezdve kiemelkedõ anatómusok és fiziológusok töretlen láncát alkották. (Lenhossékról utcát neveztek el az orvosegyetem közelében.) A Lenhossék család igazi tudós dinasztia volt, ahol a családtagok érvényesülését a tehetség és a tradíció mellett a korra jellemzõ rokoni kapcsolatok is segítették. Lenhossék Mihály nem volt melegszívû, kedélyes nagybácsi, de tényszerû, lényegre törõ magyarázatai Albertet és a családot egyaránt lebilincselték. Budapest 1900-ban Európa leggyorsabban fejlõdõ kozmopolita fõvárosa volt. A magyarok, hagyományaiknak megfelelõen, a fejlettebb nyugati országok példáját igyekeztek követni. A család számára Mihály nagybácsi jelentette a fejlett világgal való kapcsolatot: Lenhossék a legfontosabb európai újságokat olvasta és a kontinens, illetve a világ kiemelkedõ tudósaival levelezett. A neurológiában Lenhossék bátran hangoztatta modern elképzeléseit, más területeken viszont konzervatív és
22 • SZENT-GYÖRGYI ALBERT óvatos maradt. Albert emlékeiben például élénken élt, hogy nagybátyja még 1902-ben is hosszasan bizonygatta, hogy a levegõnél nehezebb tárgyakkal képtelenség repülni. Ezt egy francia újság alapján magyarázta el kíváncsi családjának. – Mindenki megkönnyebbült – emlékezett mosolyogva Szent-Györgyi –, mert a repülés lehetõsége abban az idõben kezdte izgatni az emberek fantáziáját. – A gyermekkorunkban tanult értékrend egész életünket meghatározza – mondta Albert. – Akkor dõl el, hogy késõbb mit tartunk fontosnak és mit nem. A nagybátyám természettudós volt, akinek a kreativitás volt a legfontosabb érték. Az egyházak befolyása nagy volt a századforduló Magyarországán, a „felvilágosult” Szent-Györgyi családot azonban ez nemigen érintette. Albertet, mivel apja protestáns volt, az egyik pesti kálvinista templomban keresztelték meg, melyet fõleg gazdagok látogattak. Albert római katolikus anyjának viszont kétségei voltak az imádság hatékonyságát illetõen. – Drága édesanyám felvilágosult asszony volt, aki kételkedett Isten létezésében. Mosolyogva hallgatta, amikor mások a vallásról beszélgettek – emlékezett vissza Albert. – De ha valamelyik fia bajba került, szaladt a templomba Szent Pétert egy forinttal megvesztegetni, hogy járjon közbe az érdekében. Anyai nagyanyjáról, Bossonyi Emmáról és vallásáról keveset tudunk. A náci idõkben azt terjesztették róla, hogy zsidó származású. Erre csak egyetlen adat utalt, amit azonban nem lehetett bizonyítani, és ezt Albert is kategorikusan cáfolta (lásd az A) függeléket). Albertet gyermekkorában egy idõre elragadta a társadalomban uralkodó vallásos érzület, és szenvedélyes hívõ lett: Aki becsületes, az elhiszi, amit mások mondanak, minél becsületesebb, annál inkább. Egy gyerek elhiszi a felnõttnek, hogy Isten hét nap alatt teremtette a világot. Amikor gimnáziumba került, mindez megváltozott: „A gimnáziumban volt egy tanárom, akinek tudása nagy hatással volt rám és felkeltette az érdeklõdésemet. Õ viszont ateista volt.”
A Szent-Györgyi család nyaranta enyhe túlzással „kastélynak” nevezett vidéki házába költözött. A házat vaskerítés övezte, hatalmas kertjében impozáns fasorokkal szegélyezett sétautak, teniszpálya és gyümölcsös volt. Az idegeneket két kutya tartotta távol. Az érzékeny fiú azonban hamar felfedezte, hogy az idilli környezet csak
TUDÁSVÁGY • 23 látszat. Albert a „kastélyban” ismerte meg a magyar társadalom merev osztályszerkezetét. A gondnok és a fõgépész rendes házban lakott, míg a szegény parasztok apró, földszintes viskókból álló nyomortelepen, a pusztán éltek.2 Albert egyszer megkérdezte egy paraszttól, hogy mennyi a fizetése. – Ötven forint egy évre – hangzott a válasz. Ez egy pár csizma ára volt. – Olyan jól éltek, mint a kutyák – mondta késõbb gúnyosan Albert. Ebbõl az idõbõl különösen emlékezetes maradt számára egy epizód. A család egyik barátja autóval érkezett Budapestrõl. Az akkori vidéki Magyarországon az autó szinte ismeretlen volt. Amikor apjának napszámosai meglátták az autót, abbahagyták a munkát, és odasereglettek. A tulajdonos legjobb tudása szerint igyekezett a motor mûködését elmagyarázni, de miközben beszélt, a parasztok egyre izgatottabbak lettek. Végül követelték a motorháztetõ felnyitását, hogy láthassák az ott elrejtett állatot. Azzal fenyegetõztek, hogy nem dolgoznak tovább (amit máskor csak végsõ elkeseredésükben tettek), ha nem árulja el nekik a „huncutságot”! A parasztok elmaradottságát és az osztályok merev elkülönülését a Szent-Györgyi-uradalomban senki sem kérdõjelezte meg. „Természetesnek tûnt, hogy én az uralkodó osztályhoz tartozom, és az is, hogy a parasztok szegények. Egyszerûen ilyen volt a parasztok élete”. Albert figyelmét azonban nem kerülte el, hogy ezek a parasztok az apjának végzett munkában izzadnak. Többek közt ezt is felrótta apjának, aki saját fiát is lenézte. Senki sem tudja pontosan megmondani, mitõl lesz valaki liberális vagy konzervatív, radikális vagy reakciós. Kétségtelen azonban, hogy a vidéki kizsákmányolással való korai találkozás hozzájárult Albert uralkodó osztályokkal szembeni kritikus szemléletének kialakulásához. – Semmilyen intellektuális tevékenység nem kötötte le – mesélte apjáról Albert. – Csak a pénz érdekelte, idejének jó részét a birkákkal, disznókkal, meg a trágyázással kapcsolatos tennivalókkal töltötte.”3 Apja nagyon szeretett enni, mesélte Albert. Így az egykor atléta alkatú ember az évek során egyre jobban elhízott. A nyaralások alatt a családfõ minden reggel családi tanácsot hívott össze, hogy megbeszéljék, mi legyen a napi menü. Egyszer megkérdezték Albertet, mit akar enni, mire õ vakmerõen azt felelte: – Nekem mindegy. Erre apja dühösen rákiabált: – Akkor te majd „mindegyet” eszel mi, meg az ebédet! Albert sokat vadászott és lovagolt a „kastély” környékén. Játszani viszont csak testvéreivel, Pállal és Imrével, illetve a gondnok gyerekeivel engedték. Ekkor alakult ki életre szóló féltékenysége és ellenszenve a fivéreivel szemben.
24 • SZENT-GYÖRGYI ALBERT Albert megkönnyebbült, amikor szeptemberben a család (apja nélkül) visszatért a Kálvin téri lakásba. Innen ugyanis bejárhattak a Nemzeti Múzeumba, az egyetemre, vagy sétálhattak az elegáns körutakon, melyek a párizsi boulevard-okat utánozták (amelyekkel persze azért nem versenyezhettek). Akiknek volt pénzük, az orgonabokrokkal teli Budapesten élvezhették a Gundel étterem palacsintáját vagy a Gerbeaud cukrászda fagylaltját. Az elmaradott magyar vidékkel ellentétben, Budapest fejlett európai fõvárosnak számított. A Lánchidat mérnöki csodának tartották, és Budapesten épült a kontinens elsõ földalattija, mely modellként szolgált más városoknak, többek között a távoli New Yorknak is. A magyar nép szereti a zenét, a Lenhossék család pedig tele volt zenei tehetségekkel. Albert apró termetû mamája például operaénekesnõnek készült. Mivel lányuk döntése feszélyezte a szülõket, a nagy zeneszerzõhöz, Gustav Mahlerhez küldték meghallgatásra, aki abban az évben a budapesti Operaház karmestere volt. Mahler, miután figyelmesen meghallgatta, azt tanácsolta, hogy inkább menjen férjhez, mert a hangja „nem elég nagy” az operaszínpadhoz. Otthon, a család elõtt azért továbbra is szívesen énekelt és zongorázott. Ilyenkor Mihály testvére csellón, Albert bátyja, Pál pedig hegedûn kísérte. Pál olyan jól hegedült, hogy végül hivatásos zenész lett. Egyetlen fellépés során akár két hegedûversenyt is eljátszott. Albert is szerette a zenét, bár nem volt hozzá tehetsége. Amikor gyakorlás közben a zongorán elvétette a billentyût, nagymamája három szobával távolabbról is észrevette. A Lenhossékok tehetsége sokszor elviselhetetlenül nyomasztó lehetett! A fiúk szerették ugratni a nagymamájukat, aki egyébként nagyon okos asszony volt. Bossonyi Emma néni még hetvenéves kora után is franciául tanult. (A magyar irodalmi értelmiség gyógyíthatatlan csodálója volt a francia kultúrának.) Emma néni sehova sem mozdult ki úgy, hogy a francia szótár ne lett volna a zsebében. A fiúknak is volt egy nagy francia szótáruk. Kinéztünk valamilyen nagyon trágár francia kifejezést a szótárból, és ártatlanul megkérdeztük: – Nagymama, mit jelent ez a szó? – Persze nem tudta, de lelkesen azt válaszolta: – Majd megnézem a szótáramban. Néhány perccel késõbb lángvörös arccal jött vissza: – Ilyen szó nincs a szótárban.
Albertben tizenéves kora elején alakult ki az a kisebbrendûségi érzés, amitõl késõbb sem tudott teljesen megszabadulni. Sikeréhségét részben ez magyarázta. A családban körülötte mindenki nagyszerû és tehetséges volt. Hozzájuk képest Albert kifejezetten lassú észjárásúnak tûnt. Einsteinhez hasonlóan õ sem volt jó tanuló. Erre késõbb így emlékezett:
TUDÁSVÁGY • 25 Nagyon buta gyerek lehettem. Velem szinte semmi sem történt. Az iskolában állandóan csak magoltam. A könyveket gyûlöltem. Mindent gyûlöltem. Senki sem tanított arra, hogyan éljek. Senki sem mutatta meg, milyen csodálatos dolog tanulni, megérteni a körülöttünk lévõ világot, alkotni valamit.
A kudarcok elvették a kedvét a tanulástól. – Azt kérdeztem magamtól: „Mi az ördögöt kezdjek az életben? Talán menjek külföldre tanulni? Mi a nyavalyának?” – Házitanítót fogadtak mellé, hogy meg ne bukjon az iskolában. Idõnként lopva belekukucskált nagybátyja élettankönyveibe. Lenhossék a Nobel-díjas spanyol fiziológus, Ramon y Cajal lelkes tanítványa volt. Nagybátyja könyvei közt látta meg Cajal úttörõ munkáját az emberi agy felépítésérõl. – Természetesen egy szót sem értettem belõle, de elfogott a vágy, hogy a könyvet megismerhessem – vallotta késõbb. Tizenhat éves korában, ahogy õ mondta: – Hirtelen megváltozott valami az agyamban. – Egyfajta szellemi pubertáson ment át, kifejlõdött benne a tudásszomj. Elmondása szerint néhány héten belül húsz könyvet olvasott el. A gimnázium utolsó két évében kitûnõ tanuló lett. Mihály nagybátyja azonban túlságosan el volt foglalva saját karrierjével ahhoz, hogy unokaöccsénél a változást észrevegye. Albertet butának tartotta, aki képességeit a Szent-Györgyiektõl, nem a Lenhossékoktól örökölte. Egyik este a vacsoránál Albert összeszedte bátorságát és bejelentette, hogy a kutató orvosi pályát választja hivatásául. Azt remélte, hogy bejelentésének nagybátyja örülni fog, de nagyot tévedett. Mihály még az evést is abbahagyva fejtette ki az egész család elõtt, hogy „ilyen buta embernek semmi keresnivalója a tudományban”! Ha Albert képviselné a Lenhossék családot, az elõzõ három generáció minden hírnevét tönkretenné! Albertet ugyan nagyon bántotta ez a durva õszinteség, mégis kitartott elhatározásánál, hogy kutató lesz. Kompromisszumos megoldásként nagybátyja végül azt javasolta, hogy foglalkozzon kozmetikumokkal. – Nem, én kutató orvos akarok lenni! – ragaszkodott elhatározásához Albert. Hosszú vita után Lenhossék végül távoli lehetõségként a gyógyszerészi pályát vetette fel. Talán még a fogorvosi szakma is elképzelhetõ, de az orvosi karrier teljesen kizárt. – Szó se lehet róla! – üvöltötte. Az ehhez hasonló megalázó viták maradandó nyomot hagytak Albert lelkében, aki egész életében kényszeresen védte intellektuális képességeit. Ezek a sértések ugyanakkor nagyobb erõfeszítésekre is sarkallták. Családjának, de mindenekelõtt híres nagybátyjának akart bizonyítani: õt tartotta példaképének. Az igazság kedvéért jegyzem meg, hogy Lenhossék ezzel a brutális, negatív pszichés ráhatással a maga ravasz módján talán ösztönözni próbálta Albertet.
26 • SZENT-GYÖRGYI ALBERT Amikor Albert kitûnõ eredménnyel fejezte be a gimnáziumot, Lenhossék szigora tovább enyhült. Megengedte, hogy a Budapesti Orvostudományi Egyetemen folytassa tanulmányait, melynek õ is profeszszorra volt. Egy feltétellel: Albert csak végbélkutatással foglalkozhat. E különös feltételt azért szabta, mert aranyérbántalmai miatt sokat szenvedett, és elkeseredetten kutatott valamilyen eredményes kezelés után. Így végre valami hasznát vehette volna unokaöccsének, akit egyébként nem tartott sokra. 1911 szeptemberében, tizennyolcadik születésnapja elõtt Szent-Györgyi Albert tehát beíratkozott a Budapesti Orvostudományi Egyetemre. Nemsokára a kutatómunkát is elkezdte. Még nem volt húsz éves, amikor egy német anatómiai szaklapban megjelent elsõ tudományos közleménye. A cikk természetesen a végbélhámmal foglalkozott.4 Ha rajta múlik, nem ezt a területet választotta volna, de kezdetnek ez is megtette. Késõbb gyakran emlegette viccelõdve: – Nagybátyám miatt a rosszabbik végén kezdtem a tudományt.
2. FEJEZET
EGY MERÉSZ HÚZÁS Mire Albert elkezdte az orvosi egyetemet, igencsak öntudatos fiatalemberré vált. Úgy gondolta, nagy dolgokra képes, és ennek megfelelõen is viselkedett. Ez az új önbizalom persze részben híres rokonsága miatt alakult ki benne. A Lenhossékok a tudományos arisztokráciához tartoztak, és természetesnek tûnt, hogy õ is a nyomukba lép. Viselkedésében természetesen az ifjúság megszokott arroganciája is benne volt. Mégis ez idõ tájt ismerte fel, hogy „különleges adománnyal” áldotta meg a sors. Képes volt ugyanis a problémák intuitív megoldására, vagy ha nem is tudta a megoldást, legalább az ahhoz vezetõ helyes kérdést fel tudta tenni. Úgy tûnt, mondta késõbb, mintha közvetlenül tudna beszélni a természettel, mintha „hallaná a természet hangját”. Megérzéseit pedig tettekre tudta váltani. Ez a szinte misztikus megérzés, amely leginkább a költõ vagy a mûvész inspirációjához hasonlítható, maradt élete végéig „tudományos módszerének” lényege. Ezért nem engedte soha, hogy munkáját az ösztöndíjak elõírásai szabják meg. Mások véleményére nem sokat adott. Csak az volt a fontos, hogy mindig megragadja a kínálkozó lehetõséget, és rögtön munkához lásson. Ebbõl a szempontból az orvosegyetem katasztrofális csalódásnak bizonyult. Az egyetem ugyanis gyakorló orvosokat, nem pedig briliáns kutatókat képzett. Albert viszont lenézte a klinikai munkát. Késõbb, szorult helyzetekben ugyan megpróbált orvosi tanulmányaiból megélni, de sohasem foglalkozott komolyan azzal a gondolattal, hogy a betegek iránt elkötelezett orvos legyen. Tulajdonképpen lenézte a gyakorló orvosokat. Az volt a véleménye róluk, hogy képzetlenek és nem érdekli õket az emberi szervezet tudományos megismerése. Híres õseit sem érdekelte igazán az unalmas orvosi gyakorlat. Egy Lenhossék csak a legmagasabb teoretikus szinten foglalkozik biológiai problémákkal! Albert azért lett orvostanhallgató, mert csak az orvosegyetemen lehetett biológiát tanulni. Abban az idõben Magyarországon még nem volt kutatóképzés. Aki kutató akart lenni, annak orvosi diplomát
28 • SZENT-GYÖRGYI ALBERT kellett szereznie. Egyszerûen nem volt más választása. Albert viszont utálta az üres fecsegést, és amit utált, azzal nem is foglalkozott. Néhány hónapi kínlódás után otthagyta az unalmas Múzeum körúti egyetemi elõadásokat, felült a villamosra, és Mihály nagybátyja Üllõi úti patológiai laboratóriumába ment, hogy ott dolgozzon.1 Abban az idõben a fegyelem meglehetõsen laza volt az orvosegyetemen. Amíg egy diák átment a vizsgákon – és Albert volt olyan okos, hogy ez ne legyen gond –, nem kellett bejárnia az elõadásokra. Mivel az elõadások pontosan követték a tankönyveket, nem sokat mulasztott, ha az elõadások helyett a könyvekbõl tanult. Ha valamelyik oktató esetleg észrevette, hogy hiányzik az óráról, az is eszébe jutott, hogy Albert az egyik leghíresebb kolléga unokaöccse.2 Az egyetemmel ellentétben, nagybátyja laboratóriumai felkeltették érdeklõdését. Itt megtalálta azt, amit keresett. Nagybátyját félistenként tisztelték intézetében. Akkor még tanszékenként csak egy professzort neveztek ki, akinek szava törvénynek számított. A hosszú, zöld-fehérre festett folyosókon sétálva Albertet megérintette az intézet atmoszférája: a külföldi szakkönyvek, a folyóiratokkal borított, hosszú tölgyfa asztalok, a nagy épület hatalmas ablakai, amelyeket az utcai forgalom megrezegtetett. A legnagyobb hatással mégis a laboratóriumok voltak rá, amelyek nagybátyja második emeleti irodája mellett helyezkedtek el. Itt látott elõször laboratóriumi eszközöket: szikéket, speciális ollókat, szövetek feldolgozásához használt mikrotomokat, szövetek festésére alkalmas vegyszereket és csodálatos mikroszkópokat. (A családi legenda szerint az elsõ mikroszkópot Budapesten Albert nagyapja, Lenhossék József vásárolta.) Nagybátyja örült ugyan, hogy unokaöccsében hirtelen feltámadt a tudomány iránti lelkesedés, de azért továbbra sem bízott benne teljesen. Annak ellenére, hogy a meglehetõsen butácska, befelé forduló fiú a szeme elõtt alakult át vibráló szellemû fiatalemberré, nem hagyta magát Albert fiatalos lelkesedésétõl megtéveszteni. Lenhossék támogatta húga családját, akit férje lényegében magára hagyott. Ezért megengedte, hogy Albert a laboratóriumában dolgozzon, de megtartotta a három lépés távolságot. Ha kiderülne, hogy unokaöccse felelõtlen vagy tehetségtelen, ne kelljen majd szégyenkeznie miatta. Albert sértõnek és provokatívnak tartotta ezt a magatartást. Úgy érezte, nagybátyja annyira érzéketlen, hogy semmivel sem tudja meggyõzni arról, mennyire megváltozott. Pedig Albert ekkor már olyan mértékben tudatában volt saját képességeinek, ami másoknak egész életük során is ritkán adatik meg. Több tényezõ együttese (veleszületett tehetsége, lappangó önbizalomhiánya, az a vágy, hogy másoknak örömet szerezzen) tette számára vonzóvá a kutatómunkát. Ez nem egyszerû karriervágy volt, hanem
EGY MERÉSZ HÚZÁS • 29 valódi hivatásszeretet. Nem azért választotta ezt a pályát, mert egy Lenhosséktól ezt várták el, hanem mert úgy tûnt, felfedezte magában azt a tehetséget, amely õseit is alkalmassá tette erre a pályára. És ez a felfedezés jólesõ önbizalommal töltötte el. Már nem volt suta tinédzser. A jóképû, igen jól öltözködõ fiatalember fehér laboratóriumi köpenyében magabiztosan utazott a villamoson, végig az Üllõi úton, az intézetbe. Szabad idejében a belvárosi utcákat járta, és a könyvesboltok kirakatában a régi kiadványokat nézegette. Az unokaöcs szemében a végbél kutatása Lenhossék buta viccének tûnt. Azt hitte, hogy ez valami próba, egyfajta beavatási rítus a leendõ kutató számára. Ez a terület valóban alkalmas volt arra, hogy elrettentse a dilettánsokat, mivel bemutatta a fáradságos anatómiai kutatómunka földhözragadt, prózai, sõt bizonyos fokig visszataszító természetét is. Albert ebbõl szinte semmit sem vett észre. Nagy örömet szerzett neki, hogy szövettani metszetekkel és mikroszkóppal dolgozhat, és találó kérdéseivel megcsillogtathatja intelligenciáját. Lehet, hogy a „rossz végén” kezdte a tudományt, de ez nem sokáig jelentett akadályt számára. Csaknem egyévi végbélkutatás után nagybátyja megengedte neki, hogy vonzóbb témákkal foglalkozzon. Õ a szem felépítését kezdte tanulmányozni. Harmadéves orvostanhallgatóként olyan eredményesen dolgozott, hogy kutatásaiból több kitûnõ cikk született. Ezeket németül írta, mert abban az idõben a német volt a közép-európai kutatók kötelezõ nyelve. (A magyar kutatók kötõdése a német tudományhoz az irodalmárok francia kultúra iránti rajongásához hasonlított.) Kétéltû-, hüllõ-, disznó-, majd emberi szemen vizsgálta az üvegtestet. A húszéves orvostanhallgató élvonalbeli lapokban megjelenõ, éleslátó megjegyzésekkel és pontos metszetekkel ellátott cikkei nagy feltûnést keltettek a budapesti tudományos körökben. Úgy tûnt, Albert jó úton halad, hogy – a Lenhossék-tradícióknak megfelelõen – kitûnõ anatómus váljék belõle.3 A felszín alatt azonban nem volt minden rendben. Számos belsõ konfliktus és probléma kínozta. Mint a legtöbb húszévest, Albertet is elkapta a hormonális forgószél. A szexen töprengett – pontosabban azon, hogy mennyire hiányzik a szex az életébõl. Nagyon erõs szexuális vágy gyötörte, ráadásul a nõk is vonzónak találták hullámos haját, nyílt mosolyát, világoskék szemét. Mégsem tudott mit kezdeni magával. A magyarországi nagy vallási felekezetek – a katolikusok, a protestánsok és a zsidók – valamennyien puritán szellemûek voltak, egy dologban feltétlenül egyetértettek: házasság elõtt a szex tabunak számított, olyan tabunak, amirõl még beszélni sem volt szabad.
30 • SZENT-GYÖRGYI ALBERT Az én társadalmi osztályomban egy „rendes” lánnyal még szülei lakásán sem lehetett kísérõ (többnyire egy idõsebb hölgy) jelenléte nélkül beszélgetni. A lányokat annál vonzóbbaknak tartották, minél kevesebbet tudtak a szexrõl. Az erkölcsre hivatkozva ragaszkodtak ezekhez a szokásokhoz, de csak vég nélküli szenvedést, lelki problémákat és pszichés aberrációkat okoztak velük.
Az úgynevezett „tisztességes társadalom” természetesen szemet hunyt a széleskörû prostitúció vagy a munkáslányok elcsábítása felett. Abban az idõben Magyarországon sok férfi (így Albert bátyja, Pál is) szeretett a playboy szerepében tetszelegni. Albert viszont nem akart kitartani egy prostituáltat, ahogy boltos lányokkal sem akart viszonyt kezdeni. Érzékeny fiatalemberként romantikus szerelemrõl ábrándozott. A nyilvánosházak a randalírozó katonáknak valók, gondolta, így nemigen volt számára megoldás. Évfolyamtársairól alkotott lesújtó véleménye is problémákat okozott. Voltak ismerõsei, de az egyetemen nem kötött tartós barátságot. Az orvostanhallgatókat felfuvalkodott, pökhendi alakoknak tartotta. A gyakorlati képzés során a hallgatóknak (így Albertnek is) megengedték, hogy a szegényeknek fenntartott klinika betegein gyakoroljanak: Vég nélkül írtunk fel használhatatlan gyógyszereket, bonyolult recepteken, latinul. Így a betegek nem tudták, mit kapnak, és nem értették, mi történik velük. Mi meg igyekeztünk titokzatosnak tûnni.
Albert azonban kétévi (1911–1913) nagyon sikeres anatómiai kutatás ellenére sem volt elégedett. A halott szövetekkel foglalkozó anatómiai kutatást ugyanis statikusnak érezte. A biológiát számára az tette annyira izgalmassá, hogy témája, maga az élet, végtelen bûvölet forrása volt. Albert az életet egyfajta csodának tartotta. Hogyan lehetséges, hogy élettelen anyagok – atomok és molekulák – mozgásából és reakcióiból végül egy tudattal bíró szervezet alakul ki? Erre a kérdésre keresett választ, valójában ugyanarra a kérdésre, amely a nagy mûvészeket és írókat is századokon át foglalkoztatta. Azt remélte, hogy a tudomány segítségével megtalálja a választ. – A morfológia nem sokat árult el nekem az életrõl – panaszolta. – Arra a kérdésre, hogy „Mi az élet?”, az anatómia vagy a morfológia sohasem lesz képes válaszolni. Ezek a kínosan precíz tudományágak csodálatos gyakorlatot jelentettek számomra, de a probléma lényegéhez sohasem juthatnak el. Az életet csak az élõ szervezetek tanulmányozásával lehet megérteni. Ehhez pedig élettannal kell foglalkozni. – Ezért Albert 1913ban otthagyta nagybátyja laboratóriumát, és a Puskin utcai Élettani Intézetbe ment dolgozni.4
EGY MERÉSZ HÚZÁS • 31 A váltás egyben azt is jelentette, hogy elszakadt fiatalkori példaképétõl. Dezertálása az Anatómiai Intézetbõl ugyanis Lenhossék legrosszabb félelmeit látszott igazolni: unokaöccse könnyelmû, álmodozó és megbízhatatlan fickó. Albert lépése viszont meghatározónak bizonyult. Húszéves korára – szellemi értelemben legalábbis – a maga ura lett. Elhatározása – nagybátyja fenntartásai ellenére – nem volt tévedés, tulajdonképpen a kor intellektuális áramlatai kényszerítették rá. A 19. század végén a szerves kémiában nagy felfedezések születtek. Sikerült szintetizálni a karbamidot és a szénhidrátokat, továbbá analizálni a szervezet olyan anyagait, mint a zsír, a vér és az epe. Ma már nemigen emlékszünk Justus von Liebigre, Friedrich Wöhlerre és Emil Fischerre, akiknek nevéhez ezek a felfedezések fûzõdnek, pedig a korabeli fiatal értelmiség hõsöknek tekintette õket. A legnagyobb hõs mégis Claude Bernard (1813-1878), a kiemelkedõ kísérletezõ és provokatív filozófus volt. Az anyagcsere – Bernard tanítása szerint – több, mint a tápanyag egyszerû mechanikus lebontása az emésztõrendszerben. „Az állatok, a növényekhez hasonlóan, fiziológiás körülmények között a cukrot nemcsak lebontani, de felépíteni is képesek” – mondta Bernard.5 Claude Bernardot Albert egész életében hõsként tisztelte, és arcképét kegyelettel õrizte laboratóriumában. Nemcsak azért, mert Bernard a kísérleti kutatás odaadó hívének számított, hanem azért is, mert tudományos megfigyeléseit bátor filozófiai gondolatokkal kapcsolta össze. 6 Mielõtt élettani kutatásaiban valamire is jutott volna, Albert karrierjét – ahogy szinte minden kortársáét – tragikus esemény szakította félbe. 1914. június 28-án Ferenc Ferdinándot, az Osztrák–Magyar Monarchia trónörökösét és feleségét egy szerb nacionalista Szarajevóban megölte. Kitört az elsõ világháború. Albert azon a nyáron történetesen már egyenruhát viselt. Ugyanis minden diáknak kötelezõ volt a hadseregben szolgálatot teljesítenie, és õ éppen háromhónapos kiképzését töltötte, amikor bejelentették a háború kitörését. Újoncok ezreivel együtt õt is rövidesen a keleti frontra küldték, ahol az Osztrák–Magyar Monarchia és a vele szövetséges központi hatalmak csapatai támadásba lendültek. Élete hihetetlen fordulatot vett. Az egyetem védett laboratóriumából, az orgonaillatú Budapestrõl hirtelen Lengyelországban találta magát, ahol térdig süppedt a vérrel áztatott sárba. Medikusként lenézte a gyakorlati képzést anatómiából és sebészetbõl, most pedig sebesült katonák, sokszor nála fiatalabb fiúk széttépett testék próbálta kétségbeesetten ellátni. Budapest lelkesen küldte katonáit a frontra. Bármilyen furcsa, de egyeseknek a háború kitörése „mérhetetlen megkönnyebbülést jelentett”.7 A háborút megelõzõ évek hosszan tartó „békéje, amely, ha nem is volt igazi
32 • SZENT-GYÖRGYI ALBERT nyugalom”, most egyszerre véget ért. Tömegek ünnepelték, csaknem hisztérikusan, a háború kitörését. A plakátokon a térdepelve imádkozó idõs Ferenc József császár, vagy a híres lovaikon rohamozó magyar lovasság volt látható. A háború azonban nem a tervek szerint alakult, és hamarosan véres ütközetek rettenetes sorozata lett belõle. Amit a katonai taktikusok „kimerítõ háborúnak” neveztek, az Albertnek és sok kortársának a barbarizmus visszatérését jelentette, amely félresöpört minden olyan emberi értéket, amit addig tisztelni tanultak. A háború egy egész generációt tett fogékonnyá a radikalizmusra. Hogy történhetett ez a katasztrófa – próbálták megfejteni –, amikor a világ nemrég még olyan rendezettnek és haladónak tûnt? Albert, másokhoz hasonlóan, végül rájött, hogy a háborút az uralkodó elitek kapzsisága okozta. A felelõsségben Európa szellemileg beszûkült uralkodóinak kellett osztozniuk, az Osztrák–Magyar Monarchia bûnrészessége mégis kiemelkedett a többi közül. A magyar uralkodó osztály árulása személyesen is érintette, mivel apja családja is ahhoz tartozott (lásd az A) függeléket). Bár Albert sohasem tanult politikai gazdaságtant, a háború okait elemzõ magyarázatából látható, hogy a gazdasági tényezõk jelentõségét lényegében megértette: Az Osztrák–Magyar Monarchia abban az idõben nagyon erõs és gazdag hatalom volt. Amikor a Monarchia megtiltotta, hogy a szerbek a számukra létfontosságú sertésexportot Magyarországon keresztül bonyolítsák, a szerbek idegesek lettek. Egy szerb diák lelõtte a Szarajevón keresztülutazó osztrák trónörököst és feleségét. A bécsi, berlini és szentpétervári militarista körök számára eljött a várva várt alkalom. A mi hadügyminiszterünk hamisított táviratokat mutatott be a császárnak, amelyek szerint a szerb hadsereg betört Magyarországra. A császárnak nem volt választása, mobilizálnia kellett a hadsereget. Berlin, majd az orosz cár is követte a példát, és elkezdõdött az elsõ világháború.
Ennél azért nyilván bonyolultabb volt a helyzet. A magyarok viszont már 1915-re kezdtek megundorodni a háborútól, és keresték a kiutat. Az írók, például Ady Endre, bátran léptek fel a katonai vezetéssel szemben. Ugyanakkor olyan híresztelések keringtek, hogy a nemesség, a tõkések, de még a királyi család is Svájcba menekíti pénzét. 1916–1917 folyamán egész Magyarországon sztrájkhullám söpört végig. Eközben az oroszok gyorsan nyomultak elõre, és hamarosan elfoglalták a Kárpátok hágóinak zömét. Alig 300 km távolságra ott volt elõttük a magyar Alföld és Budapest, akár egy hamvas gyümölcs.
EGY MERÉSZ HÚZÁS • 33 Ahogy a borzalmas konfliktus során számos alkalommal történt, hirtelen megfordult a hadiszerencse. A gyenge utánpótlás miatt elfogyott a cári csapatok lõszere. A magyarokkal szövetséges német erõk ekkor északon újabb támadást indítottak, és visszaszorították az oroszokat. Ekkor a magyarok is támadásra készültek. Ukrajnában, a Dnyeszter két partján két hatalmas hadsereg nézett egymással farkasszemet. Azon a nyáron megáradt a folyó, és a két méterrel megemelkedett víz elöntötte a partokat. A magyar tábornokok azt hitték, hogy ekkora sárban nem lehet harcolni, ezért a tartalékok nagy részét átcsoportosították. Amikor az oroszok észrevették, hogy a magyar védelem meggyengült, kegyetlen támadásba kezdtek. Nehézágyúkkal lõtték a folyó nyugati partját, sõt primitív repülõgépekkel is bombázták a magyar állásokat. A végsõ támadást a kozák lovasság vezette. Meztelenre vetkõzve, puskáikat a fejük fölé tartva úszták át a megáradt folyót. Félelmetes látványt nyújtottak. Hídfõállást foglaltak, és azt a reguláris csapatok megérkezéséig tartották. A magyarok rémülten menekültek, miközben minden oldalról lõtték õket. Akik a golyózáport túlélték, hamarosan elfertõzõdött sebeiktõl vagy járványokban pusztultak el. A kolera, a kiütéses tífusz, a himlõ és a hastífusz ugyanis – mely betegségeket szigorú közegészségügyi intézkedésekkel már az elõzõ generáció (köztük a Lenhossékok is) sikeresen számûzte – rendkívüli pusztítással tértek vissza. Illyés Gyula is keserûen merengett azon, hogy a történelem milyen váratlanul fordulhat bármikor az embertelenség irányába. Albert az orosz áttörést csodával határos szerencsével épségben úszta meg. Ráadásul ezekben a harcokban, ahogy korábban, is kiemelkedett bátorságával. Életét kockáztatva mentette sebesült bajtársait, amiért vitézségi ezüstéremmel tüntették ki. Pedig szíve mélyén nem akart hõs lenni. Gyûlölte a katonai kitüntetéseket, de még jobban azokat az öregeket, akik haldokló fiatalok mellére tûzték azokat. Ekkor pattant el benne valami. Túlélte a dnyeszteri katasztrófa utáni mészárlást, de szembe kellett néznie a kérdéssel: miért harcoljon tovább? Ez nemcsak az õ dilemmája volt, hanem – a frontvonal mindkét oldalán – milliónyi katonáé és civilé is, akiknek fejében ugyanez a gondolat motoszkált. A hatalomba vetett bizalom, amely normális körülmények között összetartja a társadalmat, kezdett megrendülni. Hamarosan egész légiók dobálták el megcsömörlötten vagy fordították tisztjeik ellen fegyvereiket. Albert minderre így emlékezett vissza: – Körülbelül a háború harmadik évére [1916] értettem meg, hogy az egész egy maroknyi klikk svindlije, akik az egész népet értelmetlenül áldozzák fel. Elvesztettük a háborút, õk mégis harcba küldenek bennünket, „hátha mégis történik valami”.
34 • SZENT-GYÖRGYI ALBERT Néhány nappal a dnyeszteri katasztrófa után, a folyóparti fenyõerdõ magányában Albert végiggondolta helyzetét. Tudta, ha visszamegy szétvert alakulatához, elõbb-utóbb holtan fekszik majd egy lövészárok fenekén. Most már nem a katonai vezetõknek tartozik elszámolással, akik a vágóhídra hajtják szeretett nemzetét, hanem a tudománynak. Lassan felemelte puskáját és meghúzta a ravaszt. A golyó bal karja csontját zúzta szét. Ez vakmerõ lépés volt. Ha kiderül, hogy sebesülését önmaga okozta, tisztjei boldogan akasztják fel – mint dezertõrt. Akcióját azonban gondosan kitervelte. Orvostanhallgatóként tudta, hogy az egyszerû lágyrészsérüléseket helyben látják el. Kézsérüléssel ugyan hazaküldhetik, de azzal nem folytatja tudományos kutatásait. A lábban túl sok apró csont van, ezért sérülései ritkán gyógyulnak maradéktalanul. Így – a lehetséges megoldásokat mérlegelve – végül eldöntötte, hova célozzon. Vérzõ karral rohant vissza állásaikhoz. Szerencsére senki sem vette észre a csalást. Föltették egy kórházvonatra, és Budapestre vitték. Csaknem két évet töltött lövészárkokban, gyakorlatilag folyamatos golyózáporban. A sebesülés nem volt súlyos, gyorsan gyógyult. Annál súlyosabb volt tettének megítélése. Hogy valaki azért sebesítse meg magát, hogy a harcok elõl elmenekülhessen, szöges ellentétben állt mindazzal, amire Albertet addig tanították. – Mint sokan mások, egy feudális rendszerbe születtem, és abban is nõttem fel – emlékezett vissza. – Valamennyiünkbe mélyen belevésõdött, hogy a császárért meghalni a legnagyobb dicsõség. Abban a világban, amelyben a legkisebb becsületsértést is párbajjal torolhatták meg, a dezertálást a legnagyobb gyávaságnak tartották. Albert cselekedeteivel és kitüntetéseivel már bebizonyította, hogy nem gyáva. A háború azonban gyökeresen megváltoztatta szemléletét. Bár szinte semmilyen forradalmi elméletet nem ismert, kortársaihoz hasonlóan õ is radikalizálódott. Ha Szent-Györgyi Albert hitt valamiben, akkor – nem törõdve a következményekkel – hite szerint is cselekedett. Míg törött karját ápolta, Budapesten folytathatta orvosi tanulmányait. Befejezte félbemaradt utolsó évét. Idõközben nagyon sok minden megváltozott. Az elegáns fõváros most hitehagyott katonákkal és elkeseredett civilekkel volt tele. A vendéglõkben nem szolgálhattak fel cukrot, és a gabonát is szigorúan adagolták. Bár az újságokat alaposan cenzúrázták, azok mégis olyan nyugtalanító híreszteléseket kürtöltek szét, hogy küszöbön áll a szakadás Ausztria és Magyarország között. A város szokatlanul csendes volt: a templomi harangokat lõszernek olvasztották be. Az orvosi diploma megszerzéséhez Albertnek sebészetbõl is vizsgáznia kellett. Most még jobban utálta a gyakorlati medicinát, mint valaha. A háborús évek alatt felbomlott a fegyelem, és bizonyos mértékig az egyetem
EGY MERÉSZ HÚZÁS • 35 integritása is megszûnt. Ahogy Albert mesélte: – Abban a nagy rendetlenségben a sebészeti klinika teremõre ötven pengõért megmondta, melyik betegeket mutatják be aznap a szóbeli vizsgán. Azon a délutánon, amikor Albert vizsgázott, csak két beteget jelöltek ki bemutatásra. Az egyiknek sérve, a másiknak mellrákja volt. Miközben Albert az elõcsarnokban várakozott, a teremõr súgva mutogatta, milyen betegek jönnek. Albert gyorsan megnézte a tankönyvet. A sérvekrõl 50 oldal volt benne (elolvasnia is lehetetlen), a mellrákról viszont csak tíz. – Jeleztem, hogy a mellrákos beteget kérem – mesélte. Míg várakozott, elolvasta a tíz oldalt, és átment a vizsgán. – Persze mindezt a háborúnak köszönhettem – vallotta meg. – Mindenesetre nagy megkönnyebbülést éreztem, mert sosem tudtam rávenni magam, hogy a sebészetet megtanuljam. Semmi szellemi erõfeszítést nem igénylõ, ostoba tantárgy, a háborúnak köszönhetõen valahogy mégis sikerült átmennem a vizsgán. Valójában az egyetem vezetése is szemet hunyt az ilyesmik fölött. A hadseregnek ugyanis orvosokra volt szüksége. 1917 júniusában SzentGyörgyi Albert 23 éves korában megkapta diplomáját a Budapesti Orvostudományi Egyetemen. Közben összeomlott az orosz front. Ez azonban nem jelentette azt, hogy Magyarország számára is véget ért volna a háború. A kormány úgy határozott, hogy a keleti fronton felszabadult csapatokkal megtámadják Olaszországot. Azt remélték, hogy sikerül visszaszerezniük a korábban elvesztett lombardiai és velencei területeket. Albert még az elõzõ év õszén megismerkedett egy gyönyörû lánnyal, Demény Kornéliával, és elhatározta, hogy feleségül veszi. A fizikus Bay Zoltán szerint Nelli (akit még diákkorából ismert) a legszebb és legokosabb lány volt, akivel valaha találkozott. Nelli azonban nagyon fiatal volt még a házassághoz. Albertnek ezért minden bûbáját latba kellett vetnie, hogy meggyõzze az aggódó szülõket. Nellit ajándékokkal halmozta el, majd 1916 karácsonyán egy pónilovas kocsival állított be hozzá, hogy romantikus kocsikázásra vigye. A Demény szülõk nagyon fontosnak tartották lányuk jó iskoláztatását. Albert megígérte, hogy úgy fog gondoskodni a lányról, ahogy a szülõk elvárják. Kitartása végül eredményre vezetett. A fiatal pár 1917. szeptember 15-én abban a Kálvin téri református templomban házasodott össze, ahol egykor Albert szülei is, és ahol õt és testvéreit is megkeresztelték. Albert és Nelli szép pár volt, a fiatalok jól illettek egymáshoz. Nelli energikus, szeretetteljes és társaságkedvelõ asszony volt, ráadásul kiváló sportoló – profi szintû teniszjátékos. Együtt élvezték az úszást, a túrázást és a hegymászást is. Nelli gazdag és befolyásos családból származott: apja volt a Magyar Posta vezérigazgatója. Albert úgy jellemezte, hogy „volt szo-
36 • SZENT-GYÖRGYI ALBERT ciális érzéke”. A lányához hasonlóan kiemelkedõ sportember leginkább arról volt nevezetes, hogy õ vezette be a síelést Magyarországon. Mindent egybevetve, Albert házassága jól sikerült. 1917 szeptemberének végén a fiatal Szent-Györgyi doktort ÉszakOlaszországba vezényelték. Állomáshelye egy Udine közelében mûködõ klinika lett, amely mélyen a frontvonal mögött volt. Mivel Albert tiszti rangot kapott, megengedték, hogy Nelli is elkísérje. Így Albert és Nelli különös módon – egy kis kunyhóban, a háború kellõs közepén – töltötte mézesheteit. Életük csendesen telt, bár tõlük 80 km-re rendkívül véres hadjárat zajlott. A kilenc osztrák–magyar és a hat német hadosztály visszavonulásra kényszerítette az olaszokat a Tagliamento-, illetve a Piave-folyón keresztül. Albert háborúellenes magatartása sokféle formát öltött. A szomszédjukban például egy osztrák tábornok lakott, ezt Albert onnan tudta, hogy nadrágján széles piros csík díszelgett. A tábornok nadrágját, vizeletvisszatartási problémái miatt, mindennap kimosták és egy zsinórra akasztva szárították. Miközben Albert a száradó nadrágot nézte, felötlött benne, hogy „egy tábornok lehet akár tökkelütött hülye is, mert nadrágján csak a vörös csík számít”. Komédiázva díszlépésbe vágta magát és tisztelgett, valahányszor a kiterített nadrág mellett elhaladt. Ha a tábornok ezt észreveszi, akár rögtönítélõ bíróság elé is állíthatta volna, amiért gúnyt ûzött belõle. Szerencsére sohasem vették észre. – Ez a fajta viselkedés mutatta, hogy már akkor is lázadó voltam – emlékezett vissza késõbb. 1918 õszén lázadó természete végül bajba sodorta Albertet. A munkahelyével szomszédos épületben egy nagy kórház volt. A kórház vezetõje, egy bécsi egyetemi magántanár a katonaorvosi szakterületen igyekezett hírnevet szerezni. Elhatározta, hogy az itt folyó harcok 250 000 olasz sebesültje közül azokat a katonákat, akik hozzá kerülnek, hátborzongató kísérletekre fogja felhasználni.8 Az ügy nem tartozott Albertre, de amikor megtudta, mi folyik a kórházban, mégsem tudott hallgatni. A magántanárnál tiltakozott a kísérletek ellen. – Ezek csak foglyok, csak olaszok – mondta a tanár cinikusan. Az embertelen válasz sokkolta Albertet, ezért azonnal a parancsnokságra ment, hogy feljelentést tegyen. A magántanárnak azonban három „stráf” volt az egyenruháján, míg Albertnek csak egy. Ezért Albertet helyezték át, nem a kórház vezetõjét. Büntetésként az észak-olaszországi, maláriával fertõzött mocsarakhoz vezényelték. Nellit pedig, aki már gyermeket várt, hazaküldték Budapestre.
EGY MERÉSZ HÚZÁS • 37 – Azokban a mocsarakban mindenki trópusi maláriát kapott, és néhány hónapon belül bele is halt – emlékezett vissza Albert. – Egy ilyen áthelyezés gyakorlatilag egyenlõ volt a halálos ítélettel. – Éppen akkor omlott össze a déli front, és az osztrák–magyar csapatok fejvesztve vonultak viszsza. A tisztek elhagyták csapataikat, egész hadseregek árasztották el a vasútállomásokat, hogy a katonák valahogy hazajussanak. A központi hatalmaknak összesen negyvenöt hadosztálya bomlott fel és került a szövetségesek fogságába. Albert szerencsésen megúszta az összeomlást. 1918. október 3-án Nellinek kislánya született, akit anyja után Kornéliának kereszteltek, õ lett a „kis Nelli”. A tisztek hazamehettek látogatóba, ha a feleségük szült, így Albert ezt a jogát kihasználva menekült el a pokoli mocsarakból. – Megengedték, hogy meglátogassam a lányomat – mesélte –, és mialatt otthon voltam, a háború véget ért.”9 Novemberre tényleg befejezõdött a „nagy háború”, az európai harcoló felek kimerültek. Az Osztrák–Magyar Monarchia szétesett, romokban hevert. Számos hasonló statisztikai forrás közül választva, az alábbi adatok jól illusztrálják a pusztítás mértékét. A Monarchia 7 800 000 embert mobilizált. Közülük 1 200 000 meghalt, 3 620 000 megsebesült, 2 200 000 pedig eltûnt vagy fogságba esett.10 Az óriási megkönnyebbülést, amit a háború befejezése hozott, jelentõsen csökkentette az éhínség, a betegségek és a társadalmi nyugtalanság terjedése. Szent-Györgyiék örülhettek, hogy élve megúszták a háborút. Nem is képzelték, hogy számukra – ahogy a legtöbb magyar számára is – az igazi megpróbáltatás csak most következik.
3. FEJEZET
1919 Amikor Albert visszatért Budapestre, családjában nagy felfordulást talált. Apja ügyeit – aki 1916. december 16-án agyvérzésben meghalt – idõsebbik bátyja, Pál intézte.1 Albert szerint Pál megbízhatatlan kalandor volt, aki behízelgõ természetével ujja köré csavarta a családot. Albertnek azonban az fájt a legjobban, hogy anyja szívéhez az elsõszülött Pál állt legközelebb. A két testvér kapcsolata sohasem volt felhõtlen. Míg Albert kemény tanulással igyekezett anyja megbecsülését kiérdemelni, Pálnak ugyanez játszi könynyedséggel sikerült. Pedig a semmirekellõ Pált egyik iskolából a másik után csapták ki. Ahogy apjuk, valahogy õ is befejezte az egyetemet, de igazán csak a hazárdjátékok érdekelték. – A társaságban nagy playboyként viselkedett – mesélte Albert. – Kártyán hatalmas összegeket veszített, és szerencsétlen anyámnak kellett állnia a számlát. Mindenféle uzsorásoktól kért kölcsön, hogy kisegítse õt a bajból. Pál hazardírozó természetére jellemzõ módon reagált arra a politikai válságra is, amely a háború utáni Magyarországon eluralkodott. 1918 õszén ugyanis Budapesten kitört a forradalom. A kiváltó ok a háború elvesztése volt, de a forradalom a korábban elfojtott társadalmi indulatokat is elszabadította. Kirobbantak az osztályok és a nemzetiségek közötti, évszázadokra visszavezethetõ ellentétek. 1919 januárjában Magyarországon kikiáltották a köztársaságot, melynek elsõ elnöke Károlyi Mihály gróf lett. Károlyi arisztokrata származása ellenére radikális nézeteket vallott – õ volt a „vörös gróf”. Programjában szerepelt az Ausztriától való függetlenség kinyilvánítása; a félfeudális magyar társadalmi rendszer felszámolása, továbbá a szerbek, románok, csehek, illetve a többi kisebb nemzetiség helyzetének javítása, ezek tették ki ugyanis a háború elõtti népesség felét. Reformjait Károlyi azzal kezdte, hogy hatalmas birtokát volt parasztjai között osztotta szét. Albert szimpatizált Károlyi szociális reformjaival, bár maga semmilyen
1919 • 39 politikai párthoz sem csatlakozott. Károlyi beszédei sem tettek rá nagy hatást: – Beszédhibája miatt alig lehetett érteni, mit mond. Jó elképzelései voltak, de engem a politika nemigen érdekelt. – Albert csak azzal törõdött, hogyan tudná folytatni tudományos munkáját. Jó megjelenésû katonatiszt bátyja, Pál viszont lelkes szocialistává és a gróf követõjévé vált. Pál a politikában is hazardírozott. Esztergomba költözött, ahol egy szocialista újságot szerkesztett. Az elbûvölõ várost a „magyar Vatikánnak” is nevezték, mert ez volt a római katolikus egyház történelmi székhelye. Mondanunk sem kell, hogy az egyház egyáltalán nem lelkesedett azért, hogy Pál a területükön folytatja tevékenységét. Károlyi megpróbált közeledni a nyugati hatalmak felé, amikor azonban baráti kezet nyújtott a szövetségeseknek, azok kiadták az útját és elárulták. Az új Magyar Köztársaságot – a franciák hallgatólagos beleegyezésével – hamarosan szerb, román és csehszlovák csapatok szállták meg. Magyarországot egyszerûen feldarabolták.2 Pál pénzügyi spekulációkkal is foglalkozott. 1918 vége felé már látta, hogy a bolsevikok hamarosan hatalomra jutnak Magyarországon. – Jön a kommunizmus, és mindenünket el fogják venni – mondta egy sietve összehívott családi megbeszélésen. – Eladok mindent, akkor legalább lesz pénzünk. – A családi birtokot a háború alatt eladták, amikor apja betegsége miatt már nem tudott a gazdálkodással törõdni. A vételárat budapesti ingatlanokba fektették. Pál most alkalmi áron ezeket is eladta. Az ingatlanárak akkoriban borzasztóan alacsonyak voltak, de Pál szerint a család így legalább készpénzhez jutott. Amint az ingatlanokat eladta, megkezdõdött az egyre erõsödõ infláció. „Kemény készpénzüket” hamarosan legfeljebb tapétának használhatták. 1918 végén Károlyi megszégyenülten mondott le, és a kormányzást a tapasztalatlan kommunista párt [KMP] vette át, élén a vehemens agitátorral, Kun Bélával.3 1919 januárja és augusztusa között a kommunisták irányították az országot, elsõsorban a fõvárost. Ahogy hatalomra kerültek, a rivális szocialista Pált le akarták tartóztatni. Õ azonban az ablakon kiugorva lógott meg, majd egész éjszaka egy vasúti kocsiban rejtõzött, miközben a kommunista õrjárat hiába kereste. Végül az emigráns reakciós erõk és a szövetséges hatalmak megdöntötték a rövid életû vörös rendszert [a Tanácsköztársaságot], Kun Béla pedig elmenekült. A jobboldali erõk vezetõje, Horthy Miklós lovon vonult be Budapestre – egész pontosan „fehér paripán”. Horthy hivatalosan a király „kormányzója” volt, mégis megtiltotta, hogy a Habsburg trónörökös belépjen az országba. Így az elkövetkezõ huszonöt évben õ irányította az országot, akár egy diktátor.4 Horthy az Osztrák–Magyar Monarchia idején tengernagyként szolgált, amikor Magyarországnak még volt tengeri kikötõje.
40 • SZENT-GYÖRGYI ALBERT A világháború után viszont már csak a Balaton maradt meg – vitorlázásra. Horthy idején ezért azzal gúnyolták Magyarországot, hogy olyan „király nélküli királyság, amelyet egy flotta nélküli tengernagy vezet”. Albert megvetõen jegyezte meg Horthyról: – Jó katona volt, de olyan szûklátókörû is, mint egy katona. Azt mondta: „A kommunistákat el kell kapni, és le kell lõni!” Egy katona így oldotta meg a szociális problémákat. – A klérus képviselõi Pált veszélyes kommunistának tartották (ami nem volt igaz), és letartóztatták. Albert elmesélte, hogy több hónapig ült börtönben, mire kiengedték, mert kiderült, hogy semmi rosszat sem csinált. Pált valójában neve, illetve családjának társadalmi rangja mentette meg. A megtorlások során számos olyan egyszerû embert mészároltak le minden ceremónia nélkül, akik nála sokkal kevesebbet követtek el. Megkezdõdött a zsidók diszkriminálása (ugyanis Kun és a kommunista központi bizottság tagjai közül sokan zsidó származásúak voltak). Abban az idõben Budapest lakosságának egyötöde zsidó volt. 1920-ban Horthy elrendelte a hírhedt numerus clausust, amely szigorúan korlátozta az egyetemekre felvehetõ zsidók számát.5 Az államosított birtokokat Horthy visszaadta eredeti tulajdonosaiknak, ez azonban a Szent-Györgyieket nem érintette, mert õk szabad akaratukból adták el a sajátjukat. Pál pénzügyi spekulációi miatt a család végül csaknem mindenét elvesztette. Pál kétségbeesésében számos „fantasztikus ötlettel” állt elõ, ezek többségét a fekete-, de legalábbis a „szürke” piacon akarta megvalósítani. Megmaradt pénzükön például egy teherautót vásárolt. A fõvárosban ugyanis nagyon nagy volt az élelmiszerhiány, ezért a teherautót arra akarta használni, hogy vidéken élelmiszert vegyen, amit azután a városban nagy haszonnal adott volna tovább. Teherautója azonban bedöglött és egy útszéli árokban végezte, áruja pedig tönkrement. – Bármibe fogott bele, minden balul ütött ki – mesélte Albert alig palástolt kárörömmel. Fiatalabb bátyját, Imrét sem sokkal tartotta többre. Imre vidékre ment, ahol erdészként dolgozott. Albert legtöbbször lemondóan vagy megvetõen beszélt róla, nagyon hasonlóan ahhoz, ahogy apját is kritizálta. Egy képességét azonban tisztelte: Imre meg tudta mutatni, hol van a föld alatt rejtett vízforrás. – Megérzés, egyszerûen érzem, hol van víz a föld alatt – szokta mondogatni. Amikor magyarázatot követeltek tõle, csak annyit mondott: – Tudom, hogyan mûködnek a dolgok. – Ez meglepõen emlékeztetett arra, ahogyan Albert a tudományról beszélt. Imre végül sikeres fakereskedõ lett, a két testvér között azonban hamarosan megszakadt minden kapcsolat.6 Ebben a helyzetben nem meglepõ, hogy Albert, amint lehetett, el akart menni Budapestrõl. Megpályázott egy beosztott kutatói állást Pozsonyban,
1919 • 41 amely akkor még magyar város volt. 1919. január 1-jétõl szeptember 21-éig asszisztensként dolgozott a magyar Erzsébet Egyetem Farmakológiai Intézetében, Mansfeld professzor vezetése alatt. A Budapesttõl mintegy 160 km-re, a Duna partján fekvõ Pozsony kulturált és kellemes város volt, ahol Mozart és Liszt is megfordult. Pozsony volt az elsõ város Budapesttõl nyugatra, amelynek jelentõs egyeteme volt (1465-ben alapították). Albert Nellivel és kislányukkal utazott, kevés poggyásszal, hiszen akkoriban alig volt valamijük. Talált egy kisebb lakást. Máskor talán kellemes kikapcsolódás lett volna egy ilyen út, de a szegénység mindent megnehezített. Albert a gyógyszerekrõl akart tanulni a farmakológus Mansfeld professzortól. Véletlenül dédapja, az elsõ Lenhossék Mihály is ebben a városban kezdett dolgozni, mint gyógyszertári gyakornok. Most az õ leszármazottja tért vissza ugyanoda, hogy megismerje a gyógyszereket. Abban az idõben a farmakológusok még csak tudományos kutatással foglalkoztak. A gyógyszerek viszonylag egyszerû szerkezete Albert számára intellektuálisan csábító volt, mert az élettan egyelõre túlságosan nagy és bonyolult területnek tûnt ahhoz, hogy meghódítsa: Meg akartam érteni az életet. Az élettant azonban túlságosan komplikáltnak láttam. Ezért fordultam a farmakológia felé, ahol legalább a két reakciópartner egyike, a gyógyszer, egyszerû volt.7
Mansfeld és Albert közös munkájából egy „egészen jó kis farmakológiai” cikk született. Albert megmutatta, hogy gyorsan beletanul az új területbe, és azt is, hogy jól tud együtt dolgozni az idõsebb kutatókkal.8 Mansfeld laboratóriumában dolgozott egy másik fiatal kutató, Carl F. Cori is. Huszonhárom évével Cori valamivel fiatalabb volt, mint Albert (aki azon az õszön töltötte be a huszonötöt). Cori szülõvárosában, Triesztben zoológus apja volt a Tengerbiológiai Állomás igazgatója. Életükben sok közös vonás volt, mindenekelõtt az, hogy mindketten az olasz fronton szolgáltak az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregében. Cori lett Albert elsõ igazi tudományos munkatársa, és Pozsonyban kezdõdött hatvan évig tartó barátságuk is. A pozsonyi laboratórium jó munkahelynek bizonyult, mert Mansfeld mindig tele volt ötletekkel. – Ezek legnagyobb része ugyan rossz volt, de mégiscsak ötletek voltak – mondta késõbb ironikusan Albert. Jelentõs változás volt ez Budapesthez képest, ahol az orvosegyetem számos profeszszorának semmilyen ötlete sem volt. Itt inkább az volt a probléma, hogy Mansfeld és fiatal kollégája túlságosan hasonlítottak egymáshoz: mindketten szerettek álmodozni. Albertnek fantasztikus elképzelései, vad és grandiózus tervei voltak, ezért inkább egyfajta „intellektuális ballasztra” lett
42 • SZENT-GYÖRGYI ALBERT volna szüksége. Mansfeldet viszont elragadták fiatal kollégája ötletei, és csatlakozott Albert szárnyaló képzeletéhez. Albert így gondolt vissza rá: – Mansfeld nagyon rossz hatással volt rám, mert mindig szerettem fantáziálni. És a fantáziám nagyon könnyen vitt tévútra. Ám nemcsak a laboratóriumi munka adott okot az izgalomra. 1919-ben kitört a háború Magyarország és az újonnan megalakult Csehszlovák Köztársaság között. A magyar ellenállás nem tudta megállítani a cseheket, akik elfoglalták Pozsonyt és nevét hivatalosan Bratislavára változtatták. Szent-Györgyiék magyar útlevelükkel idegenek lettek saját hazájukban.9 Albert ettõl kezdve csak élete kockáztatásával látogathatta meg imádott édesanyját. Magyarországra ugyanis csak a Pozsonynál nagyon széles Dunán átkelve lehetett visszajutni. Az új csehszlovák kormány pedig illegálisnak nyilvánította az ilyen átkelést, és az õrség parancsot kapott, hogy „mindenkire nyisson tüzet, bármelyik oldalról is próbál átjutni a folyón”. A magyarok ezért kémhálózatot mûködtettek Bratislavában, amely meg tudta mondani, hogy az átkelés viszonylag hol a legbiztonságosabb. Egy sötét téli éjszakán Szent-Györgyi családját hátrahagyva kelt át a Dunán. A kis kompon tizenkét ember zsúfolódott össze. A túlterhelt komp széle csak centiméterekkel emelkedett a víz szintje fölé. A sötétben Albert észrevette, hogy egy gyönyörû fiatal nõ utazik mellette. Amikor jobban megnézte, látta, hogy apáca. Beszélni próbált hozzá, de a nõ csak félénken válaszolgatott. Angelika nõvérnek hívták, és azért próbált Magyarországra visszatérni, hogy rendfõnöknõjét meglátogathassa. A komp egyszer csak fenyegetõen himbálódzni kezdett, mire Angelika önkéntelenül Albertbe karolt. Albert közepes termetû, sportos alkatú, jóképû férfi volt, göndör hajjal és igézõ tekintettel. Ráadásul gyógyíthatatlanul romantikus természet. Az elkövetkezõ órát a két fiatal egymás karjában, összebújva töltötte a kis kompon. Az a tény, hogy Albert nõs volt, Angelika pedig Istennek esküdött örök hûséget, csak növelte a helyzet pikantériáját. Albert élvezte ezt a „nagyon szokatlan” jelenetet, de „nem élt vissza a lány bizalmával”. Kedves szavakkal igyekezett megnyugtatni õt. Amikor megérkeztek a folyó magyar oldalára, elváltak egymástól. A háborús idõkben nem volt szokatlan az ilyen gyertyalángként fellobbanó, majd hirtelen kihunyó bensõséges barátság. Visszafelé Albert már nem volt ennyire szerencsés. Egész éjszaka a mély hóban rejtõzködött, hogy elkerülje a csehszlovák õrjáratot. Mire hazaért, tüdõgyulladást kapott. Akkor ez még nagyon veszedelmes betegség volt. Az elõzõ évi világjárvány során sok millióan haltak meg tüdõgyul-
1919 • 43 ladásban, amely 60 százalékos halálozással járt. Albertet kórházba kellett szállítani. Barátai és a család hamarosan lemondtak róla. Mansfeld professzor is csak elkeseredetten vonogatta a vállát. Egyik nap, amikor Albert lázasan kinyitotta a szemét, azt hitte, vizionál: egy gyönyörû angyal mosolygott rá. Mivel nem volt vallásos, a látvány sokkolta. Hamarosan rájött, hogy mégsem hallucinál. Ágya mellett Angelika nõvér állt, aki éppen abban a kórházban dolgozott. Angelika éjjel-nappal ápolta, injekciózta Albertet, mire sikerült legyõznie betegségét. – Ez volt lovagiasságom jutalma – emlékezett vissza Albert. Szeptember 10-én aláírták a saint-germaini békeszerzõdést, ezzel a rövid háború véget is ért. Pozsonyt azonban Csehszlovákiához csatolták. Az Erzsébet Egyetembõl Bratislavai Egyetem lett. Mansfeld professzort – a többi magyar professzorral együtt – elbocsátották. (Mansfeld végül a pécsi egyetemen talált állást.) Szent-Györgyiéket és Coriékat – több százezer volt osztrák–magyar állampolgárral együtt – rövid úton kiutasították az országból. A laboratórium mûszereit, amelyek magyar tulajdonban voltak, az új csehszlovák állam egyszerûen kisajátította. Szent-Györgyi és Cori, akik évekig harcoltak lövészárkokban, nem ijedtek meg az új rendelettõl. Úgy döntöttek, hogy több joguk van a laboratórium berendezéseihez, mint a csehszlovákoknak. Ha menniük kell, akkor magukkal viszik a mikroszkópokat, a Bunsen-égõket és a lepárló készülékeket is. Fiatalos vakmerõséggel tervelték ki, hogy a laboratórium teljes felszerelését (még a hattyúnyakú üveglombikokat is) visszaviszik Magyarországra. Elõször is hatalmas faládákba csomagoltak mindent. Aztán ócska, koszos munkaruhában – mint szállítómunkások – kézikocsikra pakolták fel a ládákat. Az egyetem udvaráról azután az éj leple alatt kitolták a kocsikat. A macskaköves utcákon, a Halászok Kapuján keresztül a folyópart felé mentek. Váratlanul egy lépcsõn kellett lemenniük, amikor a lekötözött ládák egyike lecsúszott a kocsiról, és hatalmas csörömpöléssel a földre zuhant. Cori és Szent-Györgyi döbbenten egymásra meredve várták, mikor hangzik fel a sípszó és a szöges bakancsok csattogása. A város csendjét azonban semmi sem törte meg. Halkan kuncogva folytatták útjukat a kikötõbe. A ládákat felrakták egy gõzösre, és elindultak tízórás útjukra Budapest felé. – A végén jót nevettünk az egészen – mesélte késõbb Albert. – Abban az idõben az élet ilyen abszurd veszélyekkel volt tele; a kutatásért néha az életedet is kockáztatnod kellett. – Ha elkapják õket, a tudományos világ sohasem tudta volna meg, milyen veszteség érte: Alberten kívül ugyanis Carl Cori és fiatal felesége, Gerty is orvosi Nobel-díjat kapott.10 Budapesten Albert kaotikus állapotban találta a családját. Míg
44 • SZENT-GYÖRGYI ALBERT Pozsonyban dolgozott, elkerülte a budapesti Tanácsköztársasággal járó izgalmakat. Az élet azonban még most sem zökkent vissza a rendes kerékvágásba. A pénz romlott. Albert, aki mindig lenézte apja üzleti ügyeit, most megmutatta, hogy az üzlethez is ért: összeszedte a család megmaradt vagyonát, és angol fontot vásárolt rajta. Nagy-Britannia (de legalábbis a font) stabil jelzõfénynek tûnt a viharos tengeren hánykolódó világban. Valójában ez az akció volt Albert anglomániájának egyik elsõ jele. Rajongott a britekért, és mindenben megbízott, amit angolok állítottak elõ. A megmaradt értékekért kb. 1000 angol fontot kapott. Ebbõl 400 fontot adott édesanyjának, 600-at pedig saját családjának tartott meg, hogy az elkövetkezõ néhány év során abból éljenek. Testvéreinek, akik már elhagyták a fõvárost, nem tett félre semmit. Ha akarta volna, orvosi diplomájával és jó családi kapcsolataival kényelmesen élhetett volna Budapesten. Õt azonban nem lehetett megingatni abban az elhatározásában, hogy kutató orvos lesz, mégpedig híres kutató. Ehhez viszont igazi tudományos képzésre lett volna szüksége, amit eddig sem Budapesten, sem Pozsonyban nem kapott meg. Úgy tartották, hogy egy magyar kutatónak külföldre kell mennie a hírnévért. Albert elhatározta, hogy a siker érdekében maga is a bejárt utat, az önkéntes számûzetést választja. Annyi magyar értelmiségi ment így el, hogy több híres magyar kutatót és mûvészt találni Németországban, Angliában vagy éppen az Egyesült Államokban, mint Magyarországon. Szilárd Leó, Teller Ede, Ormándy Jenõ, Neumann János – hogy csak néhányat említsünk a legnagyobbak közül – azért mentek el Magyarországról, hogy nyugaton szerezzenek hírnevet. Albertnek nem volt határozott terve, de arról ábrándozott, hogy a vándorévek után sikeresen tér majd vissza hazájába. Végül is ezt tette Mihály nagybátyja, nagyapja és dédapja is. Magyarországról külföldre menni régi tradíció volt, de nem mindenki jött vissza.11 Albert utólag igyekezett felesége szerepét kisebbíteni, pedig Nelli ritka áldozatkész és bátor asszony volt, aki férje mellett vállalta a vándorlást és a szegénységet. A fizikai megpróbáltatásokat kalandként élte meg, akár egy fenegyerek. Talán csak az képes az ilyen helyzeteket szórakoztatónak látni, aki biztonságban és kényelemben nõtt fel. A fiatalok mindenesetre – a létbizonytalanság és a megpróbáltatások ellenére – jól érezték magukat együtt. Visszatekintve legalábbis, ezek boldog idõk voltak. Albert és Nelli egyaránt szerettek kirándulni, Albert késõbb ezt „aktív romantikának” nevezte. Egy régi fotón barátaival, tiroli népviseletben egy magas, hófödte hegységben látni. A képre németül írtak valamit. Úgy tûnik, a fénykép egy iskolai táborozáson készülhetett, talán a Kárpátokban.
1919 • 45 A természetjárásban Nelli „nagyon jó partnere” lett. – A nõk általában egészen mások – magyarázta késõbb Albert. – Egy igazán nõies nõ nem jött volna hozzám, mert akkoriban imádtam az intenzív fizikai tevékenységet a szabadban. Rajongtam a természetért! Az emberben azonban felmerül a gyanú, hogy Nellit inkább Albert személyisége vonzotta, mint az aktív életstílus. Albertben volt valami báj, ami vonzotta a nõket, és egyfajta gondoskodási hajlamot váltott ki belõlük. Ugyanez a báj volt az, amiért az emberek nem egyszerûen mentek utána, hanem követni akarták. Fiatal felesége ebben az idõben képes lett volna akár a világ végére is elmenni vele. De mit jelentett mindez Albert számára? Igényelte és el is várta, hogy a mellette élõ nõ rajongjon érte. Nem volt nehéz észrevenni, hogy mindig ezt a figyelmet várta volna saját anyjától is, de tõle csak ritkán kapta meg. 1919 decemberében Alberték kislányukkal együtt csatlakoztak ahhoz az értelmiségi exodushoz, amely elhagyta a háborúban megtépázott Magyarországot. Egy évtizednyi vándorlás után – amit ismeretlenségben, küzdelemben és nyomorban töltött – Szent-Györgyi Albert diadalmasan tért vissza szülõföldjére.
4. FEJEZET
AZ ALAPOK KIÁSÁSA Szent-Györgyi Albert nyugati Odüsszeiájának következõ állomása az új Csehszlovák Köztársaság fõvárosa, Prága volt. A kozmopolita Prága híres német egyetemére ment tanulni. Professzorának szakmai tekintélye legalább olyan félelmetes volt, mint a neve: Armin von Tschermak von Seysenegg.1 Miért választotta éppen Tschermakot? Abban az idõben a sejtek elektromos potenciáljának mérése számított az élettan legújabb technikai vívmányának. – Tudtam, ha fiziológus akarok lenni, akkor ezt meg kell tanulnom – mondta Albert. – A higanyelektród alkalmazása új módszer volt, amit Tschermak ismert, és asszisztense engem is megtanított rá. Albert csak néhány hetet töltött Tschermak mellett. Ez azonban elég volt ahhoz, hogy egy életre felkeltse érdeklõdését az elektromosság biológiai szerepe iránt. Akkor érthetjük meg igazán, miért dolgozta ki késõbb „elektronikus biológiai” elméletét, ha tudjuk, hogy kezdõ kutató korában a bioelektromosság számított a legizgalmasabb témának. Mansfelddel ellentétben, Tschermak nem tett Albertre személyes benyomást. Valójában alig látta a „Professzor Urat”. Amikor néha találkoztak, a német Tschermak ragaszkodott ahhoz, hogy „Mr. Petõfi”-nek szólítsa Albertet. Az volt a fixa ideája, hogy az összes magyart legnagyobb költõjük után nevezték el. Ebben a megszólításban nyilván volt egy jó adag nacionalista gõg – a németek általában lenézték a magyarokat –, Albert azonban erre sohasem reagált. Alberttel egyidõben Carl Cori is Prágában volt, hogy orvosi tanulmányait befejezze. Azokban a hetekben gyakran találkoztak. Örökös problémát okozott nekik, hogy nem lehetett dohányt kapni. Akkortájt szinte minden fiatal férfi dohányzott, õk sem voltak kivételek. Nemcsak az volt a baj, hogy a dohány a háború után hiánycikknek számított, hanem az is, hogy Csehszlovákiában nem mindenki volt hajlandó dohányt eladni osztrák–magyar állampolgároknak, akiket lenéztek.
AZ ALAPOK KIÁSÁSA • 47 A csehek úgy gondolták, hogy mivel õk a gyõztes franciák és angolok szövetségesei voltak a háborúban, nem adnak el dohányt annak, akit németnek vagy magyarnak néznek. Ezért Carllal azt a taktikát eszeltük ki, hogy mint két idegen megyünk be a dohányboltba. Én elkezdtem olaszul handabandázni, amibõl az eladó egy szót sem értett. Ilyenkor megkérdezte a többi vásárlót: – Nincs itt valaki, aki beszél olaszul? Ekkor Cori hirtelen elõlépve azt válaszolta: – Én értek olaszul. A boltos megkérte, hogy fordítsa, amit mondok. Cori meghallgatott, majd kibökte: – Az úr cigarettát kér. – Így mindig annyi dohányt kaptunk, amennyit akartunk.
1919 decemberében Albert családjával elhagyta Prágát, és Berlinbe költözött. Egy, korábbi professzorainál sokkal jelentõsebb tudós, Leonor Michaelis fogadta maga mellé kutatatónak. Michaelis figyelemre méltó személyiség volt. 1875-ben született, így Albert negyvenöt éves korában ismerte meg. Orvosi diplomáját a berlini egyetemen szerezte, majd Freiburgban, a nagy Ehrlich mellett végezte kutatásait. 1913-ban dolgozta ki a nevéhez fûzõdõ, nagy jelentõségû Michaelis–Menten-egyenletet, amely „egyike volt a biokémia területén legkorábban kidolgozott kvantitatív törvényeknek”. Michaelis, akárcsak Szent-Györgyi, kivételes intuitív képességgel rendelkezett. Az általános vélemény szerint „az enzim-szubsztrátum komplex mûködésének elméleti leírása azért számított rendkívül jelentõs teljesítménynek, mert az egyenletet igazoló kísérleti méréseket csak jóval késõbb (Michaelis halálának évében) sikerült elvégezni”.2 Michaelisszel azonban volt egy probléma: Csodálatos kutató volt, aki elképesztõ memóriájának köszönhetõen valamennyi témában hatalmas tudással rendelkezett. Ez a fantasztikus ember azonban hiába volt nagyszerû muzsikus, kiemelkedõ orgonamûvész és nagy matematikus is, zsidó lévén, nem csinálhatott karriert Berlinben, ahol akkor már erõs volt az antiszemitizmus.
Albert szülõvárosában, Budapesten a lakosság egyötöde volt zsidó, akiket a magyarok lényegében befogadtak és a kulturált középosztály fontos részének tekintettek. Így a háború utáni évek Európájában egyre erõsödõ antiszemitizmussal Albert Berlinben találkozott elõször, és ez nagy hatással volt rá. Michaelisnek volt egy további problémája is: „biokémikusnak” tartotta magát, amikor a biokémia – mint önálló tudományág – még nem is létezett. Abban az idõben a biokémikusok elsõsorban a gyakorló klinikusok számára végeztek laboratóriumi rutinvizsgálatokat, és nem feltételezték róluk, hogy önálló tudományos felfedezésekre is képesek.3
48 • SZENT-GYÖRGYI ALBERT Az ilyen elõítéletek miatt a nagy tudósnak csak egy berlini városi kórház kis szobájában jutott munkahely. A helyzetet tovább nehezítette, hogy Michaelis járkálva szeretett gondolkodni, úgy lépdelt föl-alá kis szobájában, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Sajnos az újonnan érkezett magyar kollégának is az volt a szokása, hogy töprengés közben járkál. Mivel a szoba túl kicsi volt ahhoz, hogy ketten mászkáljanak egyszerre, elhatározták, hogy amíg az egyik járkálva elmondja gondolatait, a másik ülve hallgatja. Különös látványt nyújthattak. – Nagyon közeli kapcsolatba kerültem vele, de barátság nem alakult ki köztünk – mesélte Albert. – Túl fiatal voltam, senki sem ismert. Õ azért nagyon kedves volt, mindenre megtanított, aminek hasznát vehettem. Kapcsolatunkat mégsem nevezném különlegesnek. Szent-Györgyi a pH-rendszert akarta Michaelistõl megtanulni. Ez a rendszer a hidrogénionok koncentrációja alapján határozza meg az oldatok kémhatását. – Michaelis volt a pH-mérés pápája – mondta Albert, aki mindent magába szívott, amit idõsebb kollégája szükségesnek tartott elmondani. Albert azonban a pH-rendszernél többet is tanult Michaelistõl: Talán a legfontosabb, amit tõle tanultam, nem szakmai dolog volt, hanem emberi – csodáltam, hogy képes valaki ilyen hatalmas tudással ilyen szerény maradni. Valójában túlságosan is szerény és visszahúzódó volt. Tõle tanultam meg, hogyan lehet a lehetõ legszerényebbnek megmaradni akkor is, amikor már mindenkinél többet tudok.
A Weimari Köztársaság idõszaka hiába volt izgalmas Berlinben, Albert pénze kezdett elfogyni. Hatszáz font még szigorú takarékoskodás mellett sem túl sok pénz. Albert ezért arra kérte Michaelist, hogy alkalmazza õt. Az asszisztensi állás azonban, amit fel tudott neki ajánlani, szinte semmit sem fizetett. Az igazság az, hogy Michaelis maga is készült elhagyni Németországot. Elõször Japánba, majd az Egyesült Államokba ment. A sors különös fintora, hogy ez a nagy tudós, aki még az alapkutatáson belül is a legalapvetõbb elméleti problémákkal foglalkozott, az Egyesült Államokban a Toni dauervíz feltalálójaként vált halhatatlanná.4 Mielõtt elhagyták volna Magyarországot, a Szent-Györgyi házaspár kidolgozott egy vésztervet is. Eszerint Albert mindenképpen igyekszik megfelelõen fizetett kutatói állást találni, de ha ez nem sikerül, akkor trópusi orvosként fog dolgozni. A gyarmati orvosok voltak a medicina Idegen Légiója. Azoknak az orvosoknak ugyanis, akik vállalták a dzsungelélettel járó kockázatokat, mindig volt üres állás. Vonakodva bár, de Albert készen állt, hogy budapesti orvosi diplomáját erre a célra használja, hiszen még az
AZ ALAPOK KIÁSÁSA • 49 sem lehetetlen, hogy valamilyen kutatást is folytathat majd. Christiaan Eijkman a beriberi okát Indonéziában fedezte fel, Walter Reed a sárgalázat Kubában írta le. Ezekre a példákra még élénken emlékezett mindenki. Egyszer talán Albert is „mikrobavadász” lehet. A trópusi orvoshiány okáról azonban a gyarmati hatóságok ritkán beszéltek. – Akik a trópusokra mentek a járványok ellen küzdeni, maguk is fertõzésben haltak meg – mondta Albert. – Így mindig volt üresedés, különösen a holland gyarmatokon. Amikor Albert belátta, hogy sovány asszisztensi fizetésébõl nem képes családját eltartani, felvételét kérte a Hamburgban mûködõ híres Tengerészeti és Trópusi Intézetbe, ahol jelentkezését el is fogadták. A hamburgi intézet egyfajta „esõ után köpönyeg” volt: mire a nagyszerû gyarmatorvosi központot a németek felépítették, addigra bimbózó gyarmatbirodalmukat Versailles-ban elvesztették. 1920–21-ben Albert tehát az észak-németországi kikötõvárosban élt családjával, és közben a trópusi medicinát tanulta. Hamar rájött azonban, hogy a tanfolyam nagyon nehéz, és hogy a trópusi medicina sem érdekli jobban, mint a sebészet vagy más gyakorlati terület. Ugyanakkor saját kutatásait is megpróbálta folytatni, és cikket írt az Avogadro-féle számról. A cikkben megfogalmazott eredeti gondolatokról a Nobel-díjas Linus Pauling sok évvel késõbb elismerõen nyilatkozott.5 A nehéz körülmények között a Szent-Györgyi házaspár csak egy kis alagsori szobát tudott bérelni. Az étkezésre szánt pénzt még így is a két Nellire költötték. Az egy évig tartó állandó koplalás miatt Albertnél éhségödéma alakult ki, melynek elsõ tüneteként a keze dagadt meg. Ráadásul a szomszédok idõnként nagyon durván bántak velük, mert magyarok voltak. – Kelet-európai szemétnek tekintettek minket – nyugtázta Albert. Amikor elfogyott a pénzük, Albert utolsó fontjain egy parafa sisakot, trópusi felszerelést, egy doboz szikét és más orvosi eszközöket vett. Ezek nélkül nemigen remélhette, hogy jól fizetõ állását elfoglalhatja. Ahogy mondta: – Készen álltam, hogy trópusi szolgálatba lépjek. Ebbe a vállalkozásba csak végsõ elkeseredésében fogott bele. Ahogy késõbb drámaian mondta: – Ha valóban el kellett volna mennem, sosem tértem volna vissza a trópusokról. – A dzsungelélettõl – így valószínûleg a haláltól is – egy másik magyar emigránssal történt véletlen találkozás mentette meg. A Holland Fiziológiai Társaság 1921. évi közgyûlését Hamburgban tartotta, amelyen Albert is részt vett. Az egyik szekcióban futott össze Verzár Frigyessel, Fricivel, aki készült vissza Magyarországra, hogy Debrecenben foglaljon el katedrát. Ahogy Szent-Györgyiék szörnyû helyzetét meghallot-
50 • SZENT-GYÖRGYI ALBERT ta, beajánlotta barátját – magyar a magyart – korábbi fõnökéhez, Storm van Leeuwen professzorhoz, aki a leideni egyetem Farmakoterápiai Intézetében dolgozott. Albert rögtön megragadta a lehetõséget. Az állást ugyan rosszul fizették, de a hamburgi éhezéshez képest még ez a fizetés is kisebb vagyonnak tûnt. Összepakolták szerény holmijukat és felszálltak a Leidenbe menõ vonatra. A 70 000 lakosú város Hollandia déli partjainál fekszik. A munkásnegyedben béreltek egy kis házat. Albert itt úgy élhetett, „mint egy jómódú holland asszisztens”. Nagy megkönnyebbülést érzett, hogy rendszeres jövedelme van, akármilyen kicsi is, különösen a nyomorban töltött, kiszámíthatatlan élet után. 1921 júliusától büszkén kezdett publikálni a jó nevû leideni egyetemrõl. Jó állás volt, nekem, szegény magyarnak, egyenesen csodálatos. Úgy éreztem, itt van jövõm, amire Hamburgban nem volt reményem.
A nyelvet természetesen nem tudta. Mivel beszélt és írt németül, a holland pedig a germán nyelvcsaládba tartozik, úgy gondolta, rövid idõ alatt megtanul hollandul. Ezért nyelvtanártól vett órákat. Elámult, hogy a holland mennyire hasonlít a némethez, és hogy milyen könnyen megy a tanulás! Zavarba ejtette viszont, hogy amikor az újonnan tanultakat megpróbálta használni, senki sem értette meg. Néhány hét után megoldódott a rejtély: rájött, hogy egy szélhámostól tanult, aki nem tud hollandul. Õ viszont egész jól megtanulta – a jiddist! Végül mégis megtanult hollandul, és tetszett neki az új nyelv: A holland nagyon alkalmas arra, hogy világosan fejezd ki magad. Németül mindig fogalmazhatsz zavarosan, homályosan. Ha egy szöveg nem homályos, akkor az nem is jó német! Hollandul viszont világosan igent vagy nemet kell mondani – nagyon pontosan fogalmaznak, akárcsak az angolok.
Ezek a kulturális különbségek eleinte okoztak is bizonyos problémákat: Az egyik elsõ vasárnap Storm van Leeuwen professzor meghívott az otthonába, és én azt válaszoltam: – Köszönöm, majd elmegyek. – Valamiért azonban mégsem mentem el. A professzor nagyon mérges lett rám. – Becsaptál – mondta. Ebbõl megtanultam, hogy pontosan kell kifejeznem magam. Az egyenes beszédet mindenesetre megtanultam van Leeuwentõl. Nyilvánvaló, hogy a különbözõ országokban mást-mást jelent az „igen” és a „nem”. Ha Magyarországon azt mondod, „igen”, az azt jelenti, hogy „talán”; ha azt mondod, „talán” az azt jelenti, hogy „nem”. Hollandiában viszont az „igen” valóban „igent” jelent.
AZ ALAPOK KIÁSÁSA • 51 Az elkövetkezõ idõszak lázas munkában telt. Albert rövid idõ alatt hét farmakológiai cikket produkált van Leeuwennek, hármat hollandul, a többit viszont angolul írta. Az angolt segítség nélkül, egyedül tanulta meg. Látta ugyanis, hogy a holland kutatók is gyakran írnak angolul, hogy munkáikat nagyobb olvasótábor ismerhesse meg. Hollandiának sajátos történelmi kapcsolata volt Angliával. Így Hollandiában Albert az angol nyelvterülethez is közelebb kerülhetett. Ennek ellenére sem szerette meg a farmakológiát. Ezeket a cikkeket csak azért írta, hogy bebiztosítsa állását van Leeuwennél. Késõbb egyetértõen emlegette a Nobel-díjas Otto Loewi szellemes mondását: „A gyógyszer olyan anyag, amely nyúlba oltva tudományos cikket produkál.” Esténként, szabad idejében Albert komolyan tanulni kezdte a kémiát. Úgy tûnt nekem, hogy az életet molekuláris szinten kell magyarázni. Nincs tehát értelme állatokon vagy életben tartott szíveken kísérletezni. Molekulákkal kell dolgozni, ez pedig kémia.
A tanulás azonban Albert számára nem azt jelentette, hogy szobájába zárkózva a könyv fölé görnyed. Ha új témát választasz, ne könyvek olvasásával kezdd! Láss hozzá mindjárt a munkához – bármit kutathatsz, csak csináld! Még az sem baj, ha nincs valami nagy ötleted, mert a munka során életre kelnek és érdekessé válnak a dolgok. Ha ezt elérted, már érdemes olvasni, jöhetnek a könyvek, a tanulás és minden egyéb.
Eleinte csaknem idilli volt az élet Leidenben; van Leeuwen professzorról, azonban hamar kiderült, hogy „nagyon különös fickó”. Nelli – aki gyönyörû és elegáns volt – szerette a társasági összejöveteleket, a szórakozást és mindenfajta sportot. Van Leeuwen igen jó megjelenésû, fiatalos férfi volt, aki huszárkapitányként szolgált a háborúban, „aztán valahogy a tudomány területére keveredett”. Az egykori huszártiszt hamar megérezte, hogy beosztottja nyughatatlan, gyönyörû feleségénél érdemes próbálkoznia. Míg Albert a kémcsövekkel volt elfoglalva, van Leeuwen kikezdett Nellivel. Albertet annyira lekötötte munkája és karrierje, hogy saját bevallása szerint is elhanyagolta családját. Storm van Leeuwen számára, akit kedveltek a nõk, ez a helyzet ritka, várva várt lehetõséget kínált. Talán arra is gondolt, hogy mivel Albert a beosztottja, nem meri majd szóvá tenni a viszonyt. Nellivel szembeni palástolatlanul kihívó viselkedése megalázó helyzetet teremtett Albert számára. Még ha valójában nem is történt semmi illetlen
52 • SZENT-GYÖRGYI ALBERT dolog, Albert büszke magyar természetének már a gyanú is éppen elég csapás volt. Egy üvöltésig fajuló veszekedés után keserû szívvel azonnal fel is mondott. A családnak újra csomagolnia és költöznie kellett. Mivel váratlanul mondott fel, Albertnek fogalma sem volt, hol talál munkát. Pénz hiányában nem volt más választása, mint újból a trópusi medicina. Mivel Hamburgban nem fejezte be a trópusi tanfolyamot, úgy tervezte, hogy Hollandia északi részébe, Groningenbe megy, leteszi a holland orvosi vizsgákat és behajózik keletre. 1922-ben kis családjával, szegényes holmijukkal vonatra szállt Groningen felé. Ekkor már majdnem huszonkilenc éves volt. Tizenkilenc tudományos cikket írt, néhány igen kiemelkedõ kutatóval dolgozott együtt, és négy vagy öt nyelven beszélt (amibe a jiddist nem számolta bele). Megdöbbenve tapasztalta azonban, hogy a holland orvosi vizsgát nem képes letenni. A vizsga elsõ felét könnyen teljesítette, így megkapta a „félorvos” minõsítést, ahogy a hollandok nevezték. – A gyakorlati medicinával viszont olyan keveset foglalkoztam, hogy igazából csak a vizsgán jöttem rá, mennyire hiányos a tudásom – mesélte. Teljesen kétségbeesett: – Se pénzem, se diplomám nem volt. A feleségemen és a lányomon kívül nem volt semmim… Egy idõs groningeni fiziológus professzor, H. J. Hamburger (1859–1924) mentette ki ebbõl a helyzetbõl. – Hamburgernek nem voltak nagy felfedezései, de a tudományban jól ismerték a nevét – így jellemezte Albert. A professzor olyan munkatársat keresett, aki bizonyos mûtéteket kutyákon el tud végezni. A mûtéttel állandó sipolyt alakítottak ki a kutyák belében, amelyen keresztül anyagokat lehetett beadni, illetve mintát levenni. Ez alapvetõ mûtéti technika volt a fiziológiában, a professzor munkatársai mégis hiába próbálkoztak vele, a kutyák elpusztultak. Még a helybeli sebészeknek sem sikerültek ezek a mûtétek. Hamburger hallott a fiatal magyar orvosról, a nagy Lenhossék unokaöccsérõl, akinek valami tapasztalata a fiziológiában. Õ talán meg tudná operálni a kutyákat. Albert ugyan értelmetlennek tartotta az operációt, mégis hajlandó volt megpróbálni, mert munkát jelenthetett számára. Az általa operált kutyák valóban életben is maradtak, mert õ „tudta a mûtét trükkjét”. Korábbi laboratóriumi tapasztalatából emlékezett rá, hogy nem szabad antiszeptikus gyógyszereket használni. Furcsa, de a kutyák jobban le tudták küzdeni az mûtétet kísérõ fertõzést, ha nem kaptak erõs gyógyszereket. Mivel a kutyák túlélték az operációt, Szent-Györgyi is megmenekült: Hamburger állást ajánlott neki maga mellett. – Nagyon kis fizetést kaptam, amibõl igen szerényen éltünk, de boldogan és nyugodtan – idézte fel ezt az idõszakot. Kis Nellit beíratták az
