Széles Tamás. Szent Márk evangéliuma

Széles Tamás

Szent Márk evangéliuma

Apostoli Episzkopális Egyház 2015

Magyar Apostoli Episzkopális Egyház

© Széles Tamás 2013, 2015 Második, javított és bővített kiadás

Kiadja a Magyar Apostoli Episzkopális Egyház Érseksége

Minden jog fenntartva! Bármilyen másolás, sokszorosítás a szerző előzetes írásbeli hozzájárulásához kötött.

ISBN 978-963-08-6013-0

Tartalom Előszó ................................................... 9 1. A kezdetek ........................................... 13 2. Galileában ........................................... 66 3. Távolodás ......................................... 79 4. A „vízi beszéd” .................................... 90 5. Démon és bűn .................................. 117 6. Názáret ............................................ 131 7. Galileában a helyzet fokozódik ...... 155 8. Pogány földön ................................. 169 9. A nagy tanítás ................................. 192 10. Már majdnem Jeruzsálem ......... 216 11. Jeruzsálem ...................................... 238 12. Végleges szakítás ............................. 252 13. Jeruzsálem vége .............................. 271 14. Jézus szenvedése és halála .............. 280 15. A vég ................................................ 301 16. Jézus feltámadása ............................ 309 Irodalom ......................................... 312

Barlangjában a szerzetes pedig tollhoz kapott, s fölírá, ez itt a mű: „Istentől emberig.” Egy nap belényilallt: hüha, ez nem a katolikus doktrina – s a vére megfagya. Stevie Smith: A gyarló szerzetes (részlet, ford.: Gergely Ágnes)

Előszó Tudományos teológiai munka helyett olyan könyvet szerettem volna az Olvasó elé adni, mely mer és tud a biblikus tudományokat felhasználva szabadon, kötetlenül, bátran gondolkodni, kérdezni, rákérdezni, fölvetni és válaszlehetőségeket adni, anélkül, hogy bármikor, bármiben doktrinális kényszer alatt állna vagy értelmezéseivel kizárólagos akarna lenni. Ennek ellenére persze mégsem teljesen tudománytalan ez a munka. Igyekeztem a narratív kritika eszköztárával élni. Ez a biblikus szinkron módszer a szereplők viselkedése, a cselekmény irodalmi jellegzetességei, a használt igei szerkezetek alapján igyekszik fényt deríteni a szerző(k) eredeti szándékára. A sorok között így láthatóvá válik a dráma, a szereplők indítéka és motivációja, az írói eszköztár. A kortárs kereszténység szilárd meggyőződése, hogy az Újszövetség eredeti nyelve a koiné, hétköznapi ógörög. Azonban azt tudjuk, hogy Jézus minden bizonnyal nem beszélt görögül, ahogy valószínűleg tanítványai sem. Galileai zsidók voltak, akik az arám nyelvet, az asszír nyelv északi nyelvjárását beszélték. E könyv második, javított kiadásába igyekeztem az arám nyelvű Szentírás, a Peshitta evangéliumi fogalmazásmódjait és az aramizmusokat beépíteni, hogy még közelebb kerüljünk Jézushoz és tanításához. A könyvet azoknak ajánlom, akik valóban szeretnék érteni a Bibliát. Mélyen hiszem, hogy Isten előtt a szabadon megértett, elfogadott és megválasztott, a személyesen felismert igazság a kedves, mert az Úr nem behódoló megadást vár az embertől, hanem szeretet-művében való együttműködést, amit nem lehet elérni anélkül, hogy valaki őszintén és nyíltan, gátlások és korlátok nélkül ne nézne teljes őszinteséggel egyszerre a tükörbe és Jézus Krisztus szemébe. Nem fogok tudományos fogalmakkal és kategóriákkal operálni, sem lábjegyzeteket írni, mert olvastatni szeretném a könyvet. Szentségi hangvételt és különösebb komolyságot sem öltök, mert Isten nem szent borzongásra invitál minket, hanem arra, hogy a hétköznapokban meg9

tanuljunk kegyelmi életet élni. A Biblia kézikönyv, egészen úgy, mint egy szakácskönyv, bédekker vagy háztartási könyv. Arra való, hogy kiolvassuk belőle, Isten hogyan képzeli a mi emberségünkben való kibontakozásunkat, hitben való növekedésünket, üdvösségünket Krisztus Urunkban. Ezt a törekvést és elfogulatlan Igazság-keresést kívánom kézikönyvemmel szolgálni, Isten nagyobb dicsőségére.

11

12

1. A kezdetek 1.1. Az evangélium bevezetése (Mk 1,1) A négy bibliai evangélium közül egyedül Márk evangéliumának elején található címzés. Máté evangéliuma nemzetségtáblával kezdődik, Lukács születéstörténettel indít, János egy gyülekezeti himnusszal, Szent Márk azonban egy egyszerű, de jelentőségteljes mondattal rögzíti, kiről és miről szándékozik írni. Hitvallás-szerű, sűrű deklaráció ez, mely szinte keretbe zárja az evangéliumot, ugyanis a végén, Jézus Krisztus feltámadása után épp ide, ehhez a mondathoz fogunk eljutni: „Jézus Krisztus, Isten Fia evangéliuma”. A Jézus Krisztus név a mai ember fülében személynévként cseng, mint mondjuk a Széles Tamás. Valójában azonban a Jézus Krisztus azt jelenti, hogy a Jézus nevű személy a Krisztus. A Jézus a személynév, mely Jézus nyelvén, arámul Íshó ( ), magyarul pedig annyit tesz: Jahve az üdvösség. A Krisztus azonban nem név, hanem titulus, mint például István a király. Arám nyelven a Mshika ( ) annyit tesz: felkent. Tehát magyarul a név úgy értendő, hogy Jézus a Felkent. A korabeli hallgatónak ez a kezdés azt a fontos és alapvető információt tárta fel, hogy Márk a Jézusként ismert személyről fog beszélni, aki régen várt felkent is egyben. Ez a különös cím akkoriban szabadságharcost, politikust, királyt, spirituális vezetőt takar egy személyben. A mai észjárás ezt nehezen tudja elképzelni, de a korabeli héberek olyan összetett személyiségű emberre vártak, aki egyszerre erős, bátor, ügyes, okos és bölcs, vagyis ideális szabadító. A zsidóság azzal a fokozódó várakozással tekintett a jövőbe, hogy országát egy az Isten által küldött és felhatalmazott személy előbb-utóbb felszabadítja a kizsákmányoló római uralom szolgasága alól. Számukra tehát a Messiás – ami görögre fordítva Khrisztosz (magyarul Krisztus) – ennek a megújuló korszaknak a kulcspozícióját jelentette. Vagyis Szent Márk azzal a kivonattal kezdi evangéliumát, hogy Jézus, akinek örömhírét elmeséli, olyan Isten által rendelt és hatalommal 13

felruházott személy, aki egy új, szabad korszakot hoz – hangsúlyosan isteni rendelés alapján. Persze Jézus nem egészen úgy volt Messiás, ahogy azt a korabeli zsidók elképzelték és várták, de erről majd a maga idején bővebben szólok. Ehhez még azt is hozzáteszi a szerző, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia, vagyis olyan valaki, aki Istenhez az elképzelhető legközelebb áll, hasonlóan ahhoz, ahogy egy apához a gyermeke áll a legközelebb. A Messiás Jézus Isten örököse, leghívebb képviselője és küldötte, végső soron maga Isten, hiszen ha az Ő Fia, akkor van benne valami, ami az emberi kereteket és emberi létezést a lehető legmesszebb meghaladja, felülszárnyalja. Jézus, az Isten Fia hasonlatos hozzánk – emberi testű –, de mégis más, egyszerűen tökéletes és szent. Ezt azzal is megtoldja, hogy Isten Fiának evangéliuma, azaz jó híre, örömhíre van az olvasó számára. Az örömhír, arámiul szbarta ( ), ami Jézus ajkán annyit jelentett: reménység, örömteli újdonság, hír. Tulajdonképpen mit állít Márk ebben a kezdőmondatban? Kevés sűrűbb és tartalmasabb mondatot írhattak le az emberiség történetében. Azt állítja, hogy könyve az emberként köztünk élt szabadító, az Istenfiú eddig nem hallott, újsütetű hírének írott változata. Isten örömhíre Fia által, Márk tollából. Döbbenetes erő van e mondatban. Egyszerre címzés, hitvallás, tömör összefoglalás és reklámszlogen. All in one, minden egyben, benne van a lényeg. Aki Isten Fia örömhírét olvassa, az megismerheti a Felkent szavait, sőt talán a Szabadító szabadító útját is. Szinte magam előtt látom, ahogy a fehér szakállú evangélista, egy pislákoló mécses fényénél, az éj leple alatt átadja a frissen elkészült pergamen iratot valamelyik tanítványának, s felemelt mutatóujjával jelentőségteljesen inti őt: – Úgy olvasd, hogy az emberi lét és boldogság kézikönyvét tartod a kezedben. – legalábbis egy amerikai filmben így lenne, a valóság azonban bizonnyal egészen máshogy volt. Erről a más valóságról szeretnék én írni. Rögvest a kezdőmondatnál fölvetődik egy egyszerű, de fontos kérdés. Kit nevezhetünk kereszténynek, hogyan definiáljuk a keresztény 14

kifejezést? Mi a kereszténységet többnyire a családban örökölt vallásként ismerjük meg, vagy szabadon választjuk, ám minden esetben saját személyiségünkön, mint egy szűrőn keresztül látjuk azt, amit a mi egyházunk vagy felekezetünk közvetít nekünk. A hívő átlagember számára a kereszténység elsősorban katolikus vagy református, evangélikus, baptista, ortodox, stb. vallásgyakorlatot és vallásosságot jelent, és mindig ott van ez a minőség, amin keresztül a hívő találkozik Jézussal. Mint Andy Warhol, pop art művész színes Marilyn Monroe képe, amelyen Marilyn portréját látjuk sokszorozva, ám mindegyik más színű, és más hatást kelt. A kereszténység is hasonló cipőben jár, valamennyi egyház és felekezet ugyanarról beszél, de másképp és a hatása is más. Mindegyikre azt mondjuk, hogy keresztény, de a keresztény kifejezést mégsem fedik le külön-külön, hiszen a másfajta kereszténység is kereszténység, nem csak az amit valaki a sajátjaként, egyházában annak hisz. Sőt még csak nem is egy kifejezést használunk a sokféle kereszténységben, hiszen a protestánsok konzekvensen keresztyénnek, míg a katolikusok kereszténynek nevezik magukat.

Egy betű, egy már tréfának sem új buta betű s az is csak magyarul: mért több a keresztyén, mint a keresztény?

Ezt kérdezi Illyés Gyula, A reformáció genfi emlékműve előtt című, mély gondolatokat ébresztő versében. Mi hát a kereszt(y)én(y)ség? Ha a hitvallások felől közelítünk vagy az egyházi szabályokat és alapelveket vesszük szemügyre, kétségbeejtő különbségeket, áthidalhatatlannak tűnő lelki és hitbeli szakadékokat találunk. Szent Márk azonban erre is érdemben válaszol a címzésben. Az a keresztény, aki megvallja, hogy Jézus a Felkent és az Isten Fia, még tömörebben, hogy a Jézus a Krisztus. Ez a keresztény hit foglalata és alapja, olyan közös tő, mely minden hitvallás fundamentuma és minden felekezeti különbséggel szemben hirdeti, hogy aki megvallja Jézust Krisztusnak és Isten Fiának, az már Isten családjához tartozik, függetle15

nül attól, hogy a mi Urunkra hivatkozva hova teszi az ipszilont. Jogosan kérdezhetné az Olvasó, hogy a kereszténységet miért nem közvetlenül Isten hitében definiálom? A kereszténység ugyanis nem „csak” Istenhit, hanem az a bizonyos Istenhit, amit a Mindenható Jézus Krisztusban és által jelentett ki a teremtett világnak. Mi keresztények, mindent Jézus Krisztus által, vele és benne szemlélünk és élünk meg. A kereszténység személyesen Jézus Krisztushoz kötődik, s így bennünket is általa vezet el Istenhez. Sören Kirkegaard, neves filozófus szerint kereszténynek lenni azt jelenti, hogy lélekben átugorjuk a Jézustól elválasztó évezredeket, s egyidejűvé válunk Vele, az apostolokkal, az Ő helyzeteivel, cselekedeteivel és egész szívünkkel elfogadjuk Őt, mint jelenlévő valóságot. Ezt azzal tudom csak kiegészíteni, hogy számunkra a teljes Szentírás ennek a lelki folyamatnak és egyidejűségnek a kézikönyve, s a Szentmise és a liturgikus események azok az alkalmak, amikor ez az egyidejűség jelenként kegyelmileg leginkább megélhető. 1.2. Keresztelő János prédikációja (Mk 1,2-8) A mai ember számára természetes, hogy a világot az idő folyamában szemléli, azaz mindent egyfajta sorrendiségben lát és él meg. Dinamikus, állandóan változó, soha nem nyugvó élettér a miénk, melyben napról-napra szembesülünk saját testünk életkor szerinti változásával, a technológia újabbnál újabb termékeivel és a Föld szükségszerű éghajlat-változásával. Jómagam gyakran úgy érzem, mintha egy forgalmas kereszteződésben élném az életem, ahol a szüntelenül áramló embertömeg kavalkádja vesz körül, ahol mindig történik valami. Tudnunk kell, hogy ez nem mindig volt így. Az idő rabságába vetett világszemlélet talán csak a középkor vége felé kezdett megjelenni, majd igazi erőre a 18. századtól, a technikai tudás ugrásszerű fejlődésével, a természettudományok térnyerésével jutott. Az ipari forradalomtól kezdve az emberiség tárgyi és lexikális tudása önmagáról, addig nem látott mértékben és gyorsasággal gyarapodott. Nagyjából e korszak16

tól az emberiség azt a nézetet kezdte általánossá tenni, hogy fejlődik, vagyis a régebbi korokat az újabbak számos téren pozitív nyereséggel haladják meg. Az emberiség tudása szerint az ősrobbanás által létrejött világegyetemtől, majd az élet kialakulásának első darwini egysejtű létformáitól kezdve, a dinoszauruszok korán és a majomember fáról lemászásától, felegyenesedett, gyűjtögető, vadászó életmódján végighaladva jutott el a civilizáció mai fokára, s a jövőt is szeretjük egyfajta evolúció tükrében, mint a fejlődés egy magasabb fokát szemlélni. A mi modern világnézetünkben maga az élet is fejlődik, de fejlődnek az élet más formái, a növényi és állati fajok is, fejlődik minden, azaz korábbi létállapotához és körülményeihez képest gyarapszik, növekszik, teljesedik, s e folyamatnak nem látjuk, s nem is szeretnénk végét látni. Így aztán, miközben állandóan kutatjuk a múltat, a régiekre mint fejletlen, kezdetleges, elmaradott elődökre tekintünk, és sokszor talán szerencsésnek érezzük magunkat, hogy nem kell a korábbi sötét századokban, a lehetőségeit tekintve fejletlen és kényelmetlen korszakokban élnünk. Ez azonban – míg a technológia tekintetében akár igaz is lehet – sok más vonatkozásban teljesen hamis. A történeti és bibliai ókorban, vagyis abban az időszakban, amikor Keresztelő János és Jézus élt, a közel-keleti emberek egész másképp látták a világot és benne saját magukat. Ők nem ismertek számottevő technikai vagy egyéb fejlődést, nem is figyeltek környezetük fejlődésére. Épp ellenkezőleg, a világmindenséget egyfajta állandóságban, változatlanságban élték meg, amiben csak az emberi cselekvések sokasága eredményez némi mozgolódást. Akkoriban, ha megkérdeztünk volna egy palesztin átlagembert, szerinte hogyan fognak élni az emberek száz vagy akár ötszáz év múlva, minden bizonnyal azt válaszolta volna, hogy ugyanúgy, ahogy ő. Legfeljebb abbéli reményének adott volna hangot, hogy az utána következő generációk bízvást jobb életszínvonalon teszik majd ugyanezt, s talán könnyebben juthatnak hozzá a mindennapi betevő falathoz. Verne Gyula 1865-ben írta meg az Utazás a Holdba című kalandregényét, s száz évvel később, 1969-ben az ember valóban a Holdra 17

lépett. Ilyesmi az ókoriak számára teljesen elképzelhetetlen és egyben értelmetlen is lett volna. A palesztin termékeny félhold, az egykori Mezopotámia és Kánaán lakosságának időszemlélete más volt, mint a mi, görög-római kultúrára épülő időképünk. Keresztelő János biblikus nyelvében, és általában a sémita népek nyelvében, jellemzően két idői lehetőség van, a befejezetlen és a befejezett cselekvést jelző szerkezet, míg az indogermán (és a magyar) nyelvben is tipikusan múlt, jelen, és jövő időben beszélünk. Számunkra ez azt jelenti, hogy ahol és amikor éppen mi vagyunk, az a jelen, amihez képest volt a múlt és lesz a jövő. Keresztelő János ezt így nem tudta kifejezni. Számára az idő relatív volt, ami azt jelenti, hogy az idő önmagában nem múlik, nem telik, hanem a tartalom, az események, történések sorozata adja az időiség érzetét. Az idő csak akkor múlik, amikor történik is valami, de ebben az esetben sem az idő múlása érdekes, hanem maga az esemény, hiszen az idő a személyhez és a személlyel kapcsolatos történéshez kötött jelenség. Egy példával élve, az ószövetségi ember nem nappalról és éjszakáról beszélt, hanem jellegzetesen világosságról és sötétségről, vagyis a nappal és az éjszaka tartalmáról szólt – ahogy a teremtés folyamatát sem napok egymásutánjában szemlélte, hanem a világosság és sötétség tartalmi váltakozásában és összefüggésében. Keresztelő János és kortársai nem a végtelen időben aktuálisan létezőként élték meg saját életüket, hanem az életük eseményeinek lefolyását, láncolatát látták, amiben nem volt – mert nem is lehetett – különösebb fejlődés, hiszen minden élő ugyanazt az életpályát járja be, még ha az élőhely és a körülmények különbözőek is. Azt hiszem, volt ebben valami megbízható ciklikusság, s éppen ezért volt ebben valami mélyen megnyugtató, ami az idegekre rendkívül pozitívan hathatott. Míg mi, modern nyugati emberek saját világunkat egy fejlődő és a jómódban előre haladó, gyarapodó világnak igyekszünk megélni, az ókori zsidók ezt épp fordítva gondolták. Számukra a teremtés utáni, az Ádám és Éva bűne által elvesztett paradicsom, az Éden volt az Istennel teljes és megszentelt közösségben megélt aranykor. Ezt és az 18

ehhez való visszatérést az első emberpár cselekvéseinek sora tönkre- és lehetetlenné tette, s helyreállítását egyéni és közösségi feladatnak tekintették. Hitték, hogy az emberi generációk láncolata nem egy fejlődő jövőre virrasztja az utódokat, hanem a legszebb múltat állítja majd helyre. Tudták és várták, hogy ez bekövetkezik. Mindaz, amit szent könyveikben összegyűjtöttek Salamon király írnokiskoláiban elkezdve, ezt az Istennel szövetségek és hűtlenségek, megtérések és eltérések sorozatában, próféták jövendöléseiben és azok beteljesülésében látták. Tudták, hogy bár az idő telik, tartalmában azonban tulajdonképpen visszafelé, egy korábban már létezett teljesség felé kell haladniuk, egy hívebb, jobb, igazabb élet felé, amit ők az idők teljességének neveztek. A 19-20. századi teológia a technológia és az emberi megismerés villámgyors fejlődésétől olyannyira zavarba jött, hogy a sok évszázados tradíciókkal mit sem törődve, maga is a pozitív időszemlélethez igazodott. E mögött az a benső félelem bujkálhatott, hogy ha a teológia nem képes lépést tartani a természettudományokkal és az alkalmazott tudományokkal, akkor idejétmúlt lesz, „elmarad” a világ fejlődésétől, ami pedig a hívek eltávolodását és elvesztésének rémképét vizionálta. Vagyis az alkalmazkodás oka igazándiból nem az Isten kinyilatkoztatásából fakadó vagy benső, teológiai igény volt, hanem valamilyen vélt (vagy valós) veszteségtől való félelem és a külső körülmények zavarba ejtő változása. E félelem később még különös jelentőségre tesz majd szert a 15. részben, Júdással, a főpapokkal és Pilátussal kapcsolatban. A kereszténység elkövette azt a „vétséget”, hogy az isteni kinyilatkoztatást hozzárendelte modern időszemlélethez, aminek az lett az eredménye, hogy a világ és a technika fejlődésével állította párba a kinyilatkoztatást, s ma is azt állítja, hogy Isten terve, akarata, kinyilatkoztatása is időben fokozatosan, mintegy fejlődve bontakozik ki, tárja fel rejtett igazságait (K. Rahner). Holott így sok fontos dolgot nem értünk meg, például, hogy a világ teremtésétől kezdődő eseménysorozat nem kronologikus, egymás utáni, hanem tartalmi, azaz lelki sorozat. Szent Pál apostol a Galatákhoz írott levélben azt mondja, hogy Isten „az idők teljességében küldte el Fiát.” (Gal 4,4). Szent Pál vallásilag jól 19

képzett farizeus volt, pontosan tudta, hogy mit jelent népe életében az idők teljességének fogalma. Nem a teljesen kifejlődött, fejlettségében maximumát elért végső állapotot értett alatt, hanem az egykor régen volt, Isten és ember közötti teljes és tökéletes harmóniát, egységes közösség állapotát. Fontos megérteni, hogy ezt sem kronologikus időszemlélettel mondta, hanem tartalmi vonatkozásban. Nem azt mondta, hogy az idők teljessége egy meghatározott pont az időszámításban, hanem, hogy az időben most ismét megvalósult a teljesség tartalma, azzal, hogy Jézus Krisztus eljött. Azt állította, hogy Jézus Krisztus eljövetelével jutott el (tért vissza), teljesedett be az idő, amit egyébként maga Jézus hirdetett ki, azaz az Ő személyéhez kötötten (tartalom) állt helyre az Isten és ember közötti harmónia, hasonlóan ahhoz, ahogy egykor a paradicsomban Isten és ember egységben volt egymással. Ezt a teljesség korszakát jövendölte meg a zsidó nép oly sok prófétája is. A próféta kifejezés eredetileg annyit jelent, hogy Isten embere, bár az is igaz, hogy sokszor nem átallották a prófétákat egyszerűen bolondnak hívni, vagyis szent őrülteknek tartották őket. A jóslás is feladatkörükbe tartozott, de a mi jós értelmezésünk elsősorban a görög-római kultúra hatása. A próféta eredetileg szintén tartalmi összefüggésű funkciót jelentett, időivé a görögség tette. Szent Márk, rögvest a címzés után Izajás prófétára hivatkozik, de a vers első fele (2. vers) Malakiás prófétától származik (Mal 3,1), s csak a második fele (3. vers) Izajás-idézet (Iz 40,3). A hagyományos köznyelvi próféta-szemléletünkkel ezt az idézetet jövendölésnek tekintjük, vagyis kronologikus jóslatnak, ami az eljövendő idő egy határozott pontjára vonatkozik. Mintha azt mondaná Izajás próféta: – Egy napon majd eljön a Megváltó. Nem most, majd a jövőben egyszer, valamikor. – Azonban ahogy Verne Gyula Holdra szállásról szóló regénye nem volt a száz évvel későbbi holdra szállás jóslata, úgy Izajás vagy Malakiás próféciája sem volt Jézus idői megjövendölése. Ha a fentebb vázolt héber gondolkodásmód szerint tartalmi összefüggésben hallgatjuk Szent Márk idézetét, akkor azt látjuk, hogy az tartalmi prófécia. Nem arról szól, hogy ekkor és ekkor majd jön egy előfutár, aki hírnökként megelőzi a Messi20

ást, hanem, hogy amikor a Messiás megérkezik, akkorra eljövetele már előkészített lesz. Izajás nem azt mondta, hogy onnan ismerhető fel majd a Messiás elérkezése, hogy valaki futárként bejelenti. Sokkal inkább arról szólt, hogy amikor a Messiás eljön, amikor Isten kegyelmével újra eltelik a világ, akkor addigra elő lesz készítve ennek a kegyelemnek az útja, hogy az eltaláljon azokhoz, akikhez érkezik. Keresztelő János tehát a Messiás útkészítője, hírnöke volt. Különös pusztai remete, szélsőséges vallási reformátor és újító, aki addig nem hallott programmal lépett Izrael lakossága elé. Szavai lényegében arról szóltak, hogy a régi vallási forma, melyben a zsidóság a mózesi törvények útját járva bűneiért áldozatokat mutatott be a jeruzsálemi templomban, már hatástalan, megkövesedett, üres szokássá merevedett, szenteskedő pózolás, aminek nincs érdemi ereje, nem képes eltörölni a bűnöket. Arra bíztatta zsidó hittestvéreit, hogy bűneikért ne állatokat áldoztassanak a papokkal, hanem változtassák meg saját életüket, többé ne kövessenek el bűnöket. Mindennek jeleként pedig mosdjanak meg a Jordán folyóban, mintegy szimbolikusan kimosakodva bűneikből. Josephus Flavius, ókori zsidó történész egészen másként ír Keresztelő Jánosról, mint Márk evangélista, máshol és máshogyan adja meg életének főbb eseményeit, ám ennek ellenére Márk üzenete tejességgel egybecseng a többi evangélistáéval. Keresztelő János személyes és benső bűnbánatra invitálta a zsidóságot, abból az okból kifolyólag, amit Szent Máté így ír le: „mert közel van a mennyek országa” (Mt 3,2), amit mi értsünk így: a kegyelmi kibontakozás, kiáradás már folyamatban van, vagyis a tartalmi teljesség megvalósulása elkezdődött. A vízzel keresztelés, arámul mamed ( ) bemerítést jelent, a magyar nyelv a keresztelés szóval ezt az értelmét nem tudja visszaadni. A mi keresztelés szavunk olyan, mintha már most a keresztről beszélnénk, azonban ez még csak látszat szinten sincs jelen a szövegben vagy annak mondandójában. János a bemerítéssel lemosta a bűnöket, de még egyáltalán nem keresztelt a Szentlélekkel, vagyis nem cselekedte azt, amit később Jézus parancsolt a tanítványoknak. Felvetődik tehát a kérdés, János keresztsége vajon az-e, amit ma mi keresztények gyakorolunk? 21

Persze, hogy nem. Legfeljebb csak félig-meddig, amennyiben elfogadjuk érvényes bűnbánati cselekménynek. Keresztelő János az Ószövetség és az Újszövetség között állt. Már nem az előbbi, még nem az utóbbi. Ebben se’ az időiséget lássuk, hanem a tartalmi, eseményszerű személyességet. Szent Máté írja: „as�szonyok szülöttei közt nem született nagyobb Keresztelő Jánosnál.” (Mt 11,11), ami konkrétan azt jelenti, hogy Keresztelő János az utolsó próféta. Újfent a tartalomra figyeljünk, hiszen Jézus Krisztus eljöttével nem volt többé szükség olyan emberekre, akik tolmácsolják Isten akaratát. Minek, ha az Isten beszéde eleven testben közöttünk van? Minek a tolmács, ha értjük szavait? Keresztelő János a nagyjából százszor huszonöt kilométeres Júdea pusztájában, a mandeus közösségek életterében, sivatagi remeteként, félig még az ószövetségi tartalomban, de már félig az újszövetségi tartalomban tevékenykedett. Érdekességként jegyzem meg, hogy a számunkra táplálékként rettenetesen csengő sáska, a kor szegényes körülményei között nagyra értékelt eledel és fehérjeforrás volt, az asszír királyok a meghódított népektől az adót olykor szárított sáskában szedték be. Keresztelő János útkészítő munkáját az tette ki, hogy a bűnbánat kegyelmével megtisztította a lelkeket Jézus számára. E lelkileg tiszták pedig képessé váltak befogadni Isten Igéjét, szemben azokkal, akik bűneik mosdatlan szennyét hordozták tovább, s ezért vakok maradtak Isten országára. Mindez valószínűleg Kr.e. 27-ben történhetett, Tibériusz császár uralkodásának ötödik esztendejének tájékán. „Hints meg izsóppal és megtisztulok, moss meg és a hónál fehérebb leszek!” írja a Zsoltáros (Zsolt 51,9), és arra a szokásra utal, hogy az izsóp nevű oregano fajta ágával locsolták a tisztító vizet a vallásos héberek a különféle szertartásokban, ami a betegek esetében a kórtól való megtisztulást, más esetekben a vallási, azaz a bűnöktől való megtisztulást jelentette. A megmosás, mint tisztulás szorosan összefügg nem csak a szemmel láthatatlan bűnök szennyének láthatóan megjelenített lemosásával, de a gyógyulással, megtisztulással, felfrissüléssel, megújulással is. A bűnt itt most ne valamilyen büntetendő cselekményként 22

értsük. Próbáljunk meg elvonatkoztatni a polgári vagy büntető törvények társadalmi kategóriáitól, melyek oly mélyen átitatták a kereszténységet kétezer év alatt. A „bűn” lényege, hogy megakadályozza az Istennel való találkozást, lehetetlenné teszi a Vele való személyes kapcsolatot. Amikor Márk azt írja, hogy „megvallották bűneiket”, ne gondoljunk a későbbi koromsötét gyóntatófülkék zártságában, izzó szívvel és ajakkal elrebegett, szégyenpírban lángoló bűnvallomásokra, amik buzgó jóvátételre ösztönözték a kárhozattól rettegő híveket. Itt azt jelenti, hogy nyilvánosan vallották meg bűneiket, mintegy leleplezték azokat Isten és talán az ott tartózkodó embertársaik előtt is. A későbbi gyónási gyakorlat olyan, mint egy törvényszéki tárgyaláson a beismerő vallomás, Keresztelőé olyan, mint a hibák és tévedések nyilvános bevallása és elhagyása. Előbbi bűntudatból fakad és – ahogy az egyház tanítja is – bánatra indít, utóbbi felelősségtudatból és a helyes irány felismeréséből fakad és tudatosodást, tudatosságot eredményez, ami szakít a régi, rossz gyakorlattal. Előbbi bűnbocsánatát a feloldozás és a penitencia pontos elvégzése hatályosítja Isten kegyelmében, utóbbit az ember szabad elhatározása, hogy szakít addigi életével, s ezt meg is teszi. Nagy és nem mellékes különbség a kettő között a titkos gyónás és a nyilvános bűnvallás ténye. Előbbiben a személyes gonosztett, mint bűncselekmény, a penitenciában kapott büntetés kitöltése és az ettől elválaszthatatlan feloldozás által nyer bocsánatot; utóbbiban a nyilvános világrahozatal, a bűn tényének feltárása és felvállalása, és a bűnöktől való elfordulás, vagyis a szilárd szándék és tiszta életben való megújulás, ami bűnbocsánatot eszközöl. Előbbiben egyfajta igazságszolgáltatás ölt testet, utóbbiban a bűn olyasmi, amitől saját elhatározásból és önkéntes cselekedettel lehet megszabadulni. Nincs drámai vagy tragikus súlya, olyan, mint a piszok, amit lemos az ember. Avagy mint amikor az autó karosszériája sáros és ettől nem látszik a fényezés csillogása. Ehhez hasonlóan a tévedések, hibák sara belepi az ember szívét, értelmét, lelkét, s így képtelenné válik befogadni Isten tiszta, szent akaratát, szándékát. 23

Hallván halljatok, de ne értsetek, látván lássatok, de ne fogjátok föl. Tedd érzéketlenné e nép szívét, süketté a fülét, és kösd be a szemét, hogy ne lásson a szemével, ne halljon a fülével és ne értsen a szívével, s így ne térjen meg és ne gyógyuljon meg. (Iz 6,9-10) Összetett szimbólumrendszer ez, külső jegyeiben és cselekedeteiben a szertartással megjeleníti a benső eseményt – hisz’ valójában nem a víz mossa le a bűnt, ez csak láthatóvá teszi a bűnbánatot –, ám lelkiekben valóságos, leginkább úgy mondanám, lényegre törő cselekedet. Olyan szimbólum, ami egyúttal valóságba hozza azt, amit megjelenít. A benső, Isten által elindított kegyelmi esemény külső, látható megjelenítése az alapja minden egyházi szertartásnak. A zsidó nép gondolkodásmódja sok minden egyébben is más volt, mint a miénk. Ők analitikusan gondolkodtak, mindenben a dolgok mélyére kívántak hatolni. Így volt ez a bűnökkel kapcsolatban is. Keresztelő János a külsőségekről, a külsődleges vallási gyakorlatokról, a képmutatásról a lényegre, a szív, az emberi szándék tisztaságára hívta fel a figyelmet. „Isten ugyanis nem azt nézi, amit az ember. Az ember a külsőt nézi, az Úr azonban a szívet.” (1Sám 16,7) János is a lényegre koncentrált. A bűnbánat, amire felszólított, irányváltást jelent. Arra hívta el a zsidókat, hogy szakítsanak addigi szokásaikkal és változtassák meg az életüket. Szó szerint hajtsanak végre benső fordulatot, irányváltást. Fordítsák szívüket, életüket a lényeg felé, mely nem más mint Isten és az Ő akarata. Hagyják el hibás, tévedés és önző cselekedeteiket, számoljanak fel mindent életükben, ami ellentétes Isten szándékaival. Keresztelő megtérésre felhívása erre a tiszta, megtisztított életre, gondolkodásra és lélekre invitálta népét, hogy az irányváltással az Úr felé fordulva, megmosva szívét, gondolatait, életét, képessé váljon a kegyelem megértésére és befogadására, mely már ott közelgetett János nyomában.

24

1.3. Jézus megkeresztelése (Mk 1,9-11) Jézus idejében politikai-vallási sokszínűség és feszült várakozás jellemezte Izraelt. Nem méltatlan és nem aránytalan az akkori helyzetet az 1989-es, rendszerváltás-kori Magyarországhoz hasonlítani. Mind Izraelben, mind Magyarországon egyértelmű és határozott elnyomó vezetés uralkodott, de már mindkét helyen és korban léteztek a félig legális vagy egészen annak tekinthető ellenzéki és differenciáltan gondolkodó közösségek, melyek ha nem is túl hangosan, de egy bizonyos hangerőig hallathatták a hangjukat. Izraelben akkortájt a magyarországi szocializmushoz hasonló módon „egypártrendszer” volt, ami a római elnyomást jelentette, ám mégis léteztek alternatív zsidó irányzatok, melyek vallási és politikai programmal léptek fel és operáltak. Fontos megjegyeznem, hogy akkoriban a zsidó vallás és a politika nem vált el egymástól. Ősi törvény volt, hogy minden Istené, az ember csak használatra kapta a teremtett dolgokat. Ezért minden hatalmat (földit és égit) együttesen és egyben szintén Istennek tudtak be, akár politikai, akár vallási hatalomról van szó. Ezt hivatalosabban teokráciának, Istenuralomnak nevezzük, de a meghatározás első hallásra sokkal riasztóbb, mint amilyen tanulságos és követésre méltó a tartalma. A zsidóság számára csak a nagybetűs élet létezett, amelybe minden beletartozott, az élet minden vetülete és területe, s mindennek tulajdonjogát Istennek tartották fenn. A korszakban társadalmi feszültségtől terhes levegőt szívtak a héberek. Fel-fellobbantak ellenállási mozgalmak, békés vagy nyíltan erőszakos akciók, melyek ébren tartották az ellenállást az elnyomó hatalommal szemben. A zsidó nép természetesen szenvedélyes módon gyűlölte a rómaiakat, ahogy mi magyarok szenvedélyesen utáltuk a szovjeteket hazánkban. Hiába tanultam nyolc évig kötelezően oroszul, ma már egy szót sem tudok, mert kötelező volt. Körülbelül úgy voltak ők a rómaiakkal, ahogy mi a rendszerváltás hajnalán a negyven éve nálunk időző, bennünket ellenőrző katonákkal, csak Izraelben ez a megszállt időszak majd’ 25

négyszáz évig tartott. Ugyan volt mozgástere az állampolgárnak, de az elnyomó hatalom és gépezet mindig ott állt fölötte, s mindent elkövetett, hogy a kultúrát, a vallást, a szokásokat alárendelje a politikának és a hatalmi érdekeknek. Ilyesmiben azóta sincs új a Nap alatt. Róma kitartóan igyekezett erővel saját pogány hitére téríteni a zsidókat, s ezt sokszor látványosan tette. Körülbelül Kr.u. 26-27-ben Poncius Pilátus csapatai a császár arcképével díszített hadijelvényeket vittek Jeruzsálembe. A zsidóság hite a Tízparancsolat szerint tiltja a képi ábrázolást (Kiv 20,4-5), de itt nem is ez volt a baj. Azért sértette különösen ez az aktus érzékenységüket, mert a rómaiak a császárt istennek tartották. Az akció értelme tehát az volt, hogy a zsidó Isten helyébe, Őt elnyomni és helyettesíteni kívánva próbálták meghonosítani Róma istenét, a császárt. A nép összetódult és öt napig békésen tüntetett. Mikor katonákat vezényeltek oszlatásukra, térdre vetették magukat és úgy kiáltozták egy emberként, hogy inkább a halált választják, mint törvényeik megsértését. Pilátus kénytelen volt engedni és elvitette a hadijelvényeket. Később, Kr.u. 40 táján még durvább tettre ragadtatta magát Róma, Gaius Caligula szobrát megpróbálták felállítani a jeruzsálemi templomban, ami annak teljes megszentségtelenítését jelentette volna. A nép asszonyostul, gyerekestül, tízezrével vonult ki és ötven napig tartó, békés ellenállással megadásra kényszerítette Caligulát. Ezekről az eseményekről Josephus Flavius és Philón tudósít részletesen. Ám nem csak a felkelések és tömeges megmozdulások adtak teret a zsidó nemzeti és vallási öntudatnak. Sok egyszerű és szegény ember a nélkülözés és a nyomor helyett, kilátástalanságában és elkeseredésében útonállóvá lett, s igyekezett megélhetési bűnözését nemzeti ellenállásként pozitívan megélni, azaz vélhetően többnyire csak a rómaiakat fosztogatták. Mivel Malakiás kora óta nem támadt próféta a zsidóság körében, így vallási-poilitikai pártok, csoportok, mozgalmak jöttek létre. Radikális irányzatként jelent meg a fegyveres nemzeti ellenállás szervezett formájával a zélóta közösség, majd később a szikarioszok forradalmi csoportja, akik nevüket a fegyverként használt íves, görbe késről, a sicaról kapták. 26

A legfontosabb társadalmilag is elismert és elfogadott közösség vagy párt a farizeusoké volt, akik a mózesi törvények minél pontosabb megtartását és a buzgó vallásosságot tekintették a legfontosabbnak. Az akkori zsidó társadalom jó része őket követte, különösen a nagyobb városokban. Vallották, hogy Isten a törvényen keresztül uralkodik a világon, s majd a zsidó Messiás – a felszabadító hadvezér, pap és király – is a törvény uralmát fogja megszilárdítani. Ők adták a jeruzsálemi nagytanács, a Szinedrin elnöki, alelnöki tisztségeit. A második legnagyobb irányzat a konzervatív szadduceusok voltak, akik politikai megalkuvásuk révén – jóban voltak a rómaiakkal –, fontos pozíciókat töltöttek be. Tagjaik a korabeli társadalom felső rétegét alkották, amolyan gazdagok pártja volt. Nem véletlen, hogy ezekben az években a jeruzsálemi főpap mindig szadduceus volt, s a felső papság is az ő rétegükből került ki. A harmadik közösség az esszénusoké volt, akiknek egy része később teljesen elszakadt a templomi kultusztól, visszahúzódott Qumránba, megalapítva azt a szigorúan aszketikus és zárt szerzetes-közösséget, mely a holt-tengeri tekercseket hagyta az utókorra. Ebben a nyugodtnak és egysíkúnak egyáltalán nem nevezhető, feszült légkörű közegben jelent meg a mandeusokhoz társítható Keresztelő János, aki – a megszokott ellenállási mozgalmakkal ellentétben – nem a rómaiakat támadta, hanem – bármily meglepő – saját zsidó honfitársait. Ez konkrét politikai kritikát is jelentett, például Heródes házasságával szemben, de az igazi hangsúly nem ezen volt. János megjelenése meglepő és váratlan fordulat lehetett akkoriban, amire valóban sokan felfigyelhettek. Keresztelő János egész biztosan tanúja volt annak, hogy a római uralommal szembeni makacs ellenállás és a fel-fellángoló nemzeti forradalmárok mártíromsága éppúgy nem vezet sikerre, mint egy remélt politikai Messiás türelmes és hiábavalónak tűnő váradalma. A keresztelő-mozgalom lényege és szerintem döbbenetes újítása az volt, hogy János felismerte a következő gondolatmenetet. Ha a külső körülményeket nem lehet megváltoztatni, akkor azoknak Istentől rendelteknek kell lenniük. Ha pedig Isten ilyennek akarja a külső körül27

ményeket, akkor a belső hozzáállást kell megváltoztatni. Lelki Istenhez igazodásra van szükség, ugyanis nem a körülmények rosszak, hanem a gondolkodásunk, amivel rossznak látjuk a körülményeket. Magyarán, az emberi értékrenddel van a baj. Az ő szemében a több évszázados idegen uralom a zsidóságra mért isteni, azaz legitimált, mondhatni jogos és helytálló büntetésként jelent meg. „A fejsze már a fák gyökerén van.” – fogalmazta meg ezt a büntetést Szent Lukács (Lk 3,9). Isten ítélkezett a nép fölött és elnyomatásra ítélte, mert bár formailag megtartotta a törvényt és az Írások tanítását, többé-kevésbé őrizte ugyan nemzeti identitását is integritását is, de szívében már letért Isten útjáról. Isten pedig csak úgy engesztelhető ki, ha elfogadva az ítéletet, minden egyes ember elismeri bűnös voltát, s a haszontalan templomi állatáldozatok helyett szívében, lelkében – ahol a bűnöket valójában elkövette – megtisztul, s elfordul a korábbi bűnös élettől. Isten tehát János által a külső várakozásra egyszerre benső, lelki megoldással felelt. Lelki megtisztulás és testi bemerítés. János különös próféciája Jézus keresztségéről a magyar fordításban nem adja vissza az eredeti jelentést, az eredetiben így szól: ő majd a Szentlélekbe merít be titeket (Mk 1,8). Jézus e váradalmak, etnikai, vallási feszültség közepette és izzó nemzeti, társadalmi helyzetben kezdte meg tanítói munkásságát. A fentebbiekből talán kitűnik, hogy milyen jelentősége volt annak, hogy elment megkeresztelkedni Jánoshoz. Sőt, a Szentírás még radikálisabban fogalmaz, megkereszteltette magát, így műveltető szerkezetben, vagyis nagyon határozottan akarta János keresztségét. Jézus választhatott volna más utat, hiszen akadt bőven. Lehetett volna írástudó, farizeus, szadduceus, esszénus, zélóta vagy fegyvert ragadva népfelkelő, forradalmár, mártír, de nem ezt tette, hanem János mozgalma mellé állt, aki az akkor elég abszurdan csengő benső megváltozásra, lelki forradalomra ösztökélte a népet. Ezzel Szent Márk a leghatározottabban összekapcsolja Keresztelő János és Jézus igehirdetését, hangsúlyozva, hogy János feladata csupán az volt, hogy előkészítse a zsidóságot Jézus eljövetelére. 28

Jézus a korabeli társadalom kínálta, közmegegyezéses viselkedésformákkal és állampolgári magatartással szembe fordult azzal, hogy nem a templomba ment a papokhoz, vagy az írástudókhoz, a farizeusokhoz vagy a szadduceusokhoz, hanem egy félig bolondnak, félig közellenségnek tartott pusztai remetét választott lelki társnak. Mindez persze azért történt így, mert Isten így látta jónak, de nagyon fontos megérteni, hogy ezzel a döntésével Jézus a legkorábbi időktől a közmegegyezéses társadalmi normákkal szembe helyezkedett és egy mind vallásilag, mind szociálisan radikális, szélsőséges tanító keresztségét vette fel és ideológiáját vette át részlegesen. Az, hogy Keresztelő Jánosra igent mondott, egyúttal azt is jelentette, hogy a megszokott vallásosságra és társadalmi normákra a leghatározottabban nemet mondott. E normák közül pedig az első a nemzeti Messiás-várás, de számos törvény is ide sorolható, melyeket később nem tartott meg. Ez a radikalitás az első pillanattól jelen volt Jézus életében, s végig is kísérte azt. Jézus a szentképek vagy gyerekbibliák színes képeire nyomtatott, Buddha-mosolyú, arányos testalkatú , sportos, harmonikus féri ideáltól messze esően komoly, mi több kemény, ma szélsőségesnek tekinthető, spirituális lázadó lehetett. Csak, hogy jobban megértsük, játsszunk el a gondolattal, hogy ha Jézus ma jönne el Magyarországon, vajon kikhez menne, kikhez szólna? Valószínűleg ma sem menne a társadalmilag elfogadott nagy történelmi egyházakhoz, ahogy először akkor sem a jeruzsálemi templomba ment. Ma sem menne a teológusokhoz és hittudósokhoz, ahogy akkor sem ment az írástudókhoz, farizeusokhoz vagy a szadduceusokhoz. Ma sem menne a politikusokhoz és fontos emberekhez, ahogy akkor sem ment. Viszont megkeresné azokat, akik képmutatás nélkül azt a lényegi és benső fordulatot keresik, amit kétezer évvel ezelőtt János és Ő a Jordán partján hirdettek, s ami szembe fordult minden egyéb normával és tekintéllyel. Talán azt sem nehéz elképzelni, mi várna Jézusra ma, ha mondjuk a Szent István Bazilika előcsarnokából kikergetné az amúgy nyilvánvalóan tisztességes és kedves kegytárgyárus nénit vagy feldúlná a templomba belépőjegyet árusító kasszát – ahogy egykor a jeruzsálemi 29

templom előcsarnokából kiüldözte a kereskedőket (Lk 19,45-48). Isten úgy látta jónak, hogy az akkori normarendszerrel radikálisan szembehelyezkedő Jézus Krisztusban nyilatkoztassa ki magát, amit Jézus keresztségekor meg is tett, a Szentháromság kijelentésében. „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem.” – szólt a mennyei szózat, s a Lélek galamb formájában leereszkedett rá. Az Atya, Fiú, Szentlélek hármas megjelenése az evangélium elején különös hangsúlyt ad a keresztségnek. Jézus így nem csak elfogadta és jóváhagyta Keresztelő Jánost és prófétai igehirdetését, de maga folytatta is, amint később látható lesz. A teológusok számára mindig fogós kérdést jelentett, hogy miért pont galamb képében jelent meg a Szentlélek, ugyanis a korábbi zsidó irodalomban nincs számottevő előtörténete. Hivatkoznom kell azonban a Teremtés könyvének második sorára, mely így szól: „Isten lelke lebegett a vizek fölött.” Az arám-héber nyelv sajátosságaiból adódóan itt arról a lebegésről van szó, ahogy a madarak lebegnek kiterjesztett szárnyakkal a levegőben, mikor erős feláramlást találnak, s szárnycsapások helyett ezeket a meleg feláramlásokat használják a felemelkedésre vagy lebegésre. Sokszor láttam a levegőben szinte egyhelyben álló sirályokat a Duna vize fölött a budai rakpartról, ahogy kecsesen, a szél erejéhez és irányához állítva szárnyuk szögét, remegve, de egy helyben lebegtek, lesvén, mikor bukkan fel alattuk a vízben valamilyen táplálékul szolgáló hal. A Lélek is így, ilyen első pillantásra statikus, de valójában nagyon is mozgalmas lebegéssel, galambhoz hasonlóan lelkesítette a teremtést. A galambbal találkozunk a Noéval kötött szövetség jelképeként is (Ter 8,8-12), mégis sokkal fontosabb, hogy áldozati állatként szerepel a mózesi törvényekben (pl. Lev 5,7). Az égi szózat szavai pedig a gyakran idézett Izajás prófétára utalnak. Nézzétek, a szolgám, akit támogatok, a választottam, akiben kedvem telik. Kiárasztom rá lelkemet, hogy igazságot vigyen a nemzeteknek. (Iz 42,1) 30

Ugyanez Izajásnál másutt a Messiásra vonatkozó prófécia: „Az Úr lelke nyugszik rajta” (Iz 11,2). A Szentlélek galambkénti leszállását és Jézuson maradását akkor értjük meg, ha Jézus személyes megszólítása okán, az Ő személyes Istenélményeként értelmezzük. Szent Márk szerint Ő látta a galambot leszállni, és Isten Őt szólította meg, egyes szám második személyben. Vagyis nem egy mindenkihez szóló teofániával (isteni megjelenéssel) van dolgunk, hanem Jézus személyes élményével. Ebben az élményben a galamb, mint fehér, azaz tiszta áldozati állat Jézus áldozat voltára utal. Arra, hogy majd a kereszten lesz áldozattá az emberiség bűneiért, hasonlóan ahhoz, ahogy a templomi kultuszban a bűnökért cserébe hibátlan galambot áldoztak a papok. Ez az Ő vizuális élménye volt. Az auditív élménye pedig az, hogy Isten Fiának nevezte és kinyilvánította, hogy szereti. Radikális élmény, mert míg a galamb az áldozatot szimbolizálja, az égi szózat az Isten szeretetének kijelentése. Sokan ezt az eseményt egyfajta beavatásként értelmezik és azt mondják, Jézus itt nyerte el Isten felhatalmazását. A magam részéről nem értek egyet. Krisztus, mint Logosz, az Ige, mint a Szentháromság második személye öröktől fogva létezett, s a szűzi fogantatás és születés csodája már eleve emberfeletti voltát jelölte és igazolta is egyben, s Jézus Krisztus mindig Isten Fia volt, már akkor, amikor még emberként meg sem született, s mielőtt az egész teremtés létrejött volna; ám személyes szerepe és feladata vélhetően csak a megkeresztelkedés küszöbrituáléjában vált érthetővé számára. Jézus számára ez a spirituális csúcs-élmény lehetett az, amikor ráébredt pontos küldetésére. A galamb alakjából megérthette, hogy Isten Lelke áldozati sorsot szán neki, s mindezt a legközelebbi szeretetegységben kell teljesítenie az Atyával. Szeretetből, áldozattá inspirálva kellett élnie és betöltenie azt a sorsot, melyet Isten öröktől fogva szánt neki.

31

1.4. Jézus megkísértése (Mk 1,12-13) Ugyanaz a Lélek, mely az imént még ártatlan galambként szállt Jézusra, most arra indította, hogy menjen a pusztába, oda, ahonnan Keresztelő János kijött. A puszta a zsidóság hitrendszerében, de mindenütt a világon a próbák, a megpróbáltatások, a veszélyek, a kietlenség és elhagyatottság helye, a démonok, szellemek lakhelye volt, olyan környezet, amit a jóravaló, Istenfélő ember messzire elkerült. Jézus bármilyen ellenvetés vagy okvetetlenkedés nélkül indult, s ott negyven napig böjtölt. Mi átlagemberek akkor böjtölünk ha vezekelünk vagy különösen szeretnénk Isten kegyelmére hangolódni. Isten Fia vajon miért böjtölt a pusztában? Mi szüksége volt arra, hogy megtartóztassa magát ételtől, italtól, bármi testi dologtól? A vadon, arámul bárá ( ) a magány, a kockázatvállalás, a legmélyebb szembenézés helye. Ebből a kifejezésből ered a barbár főnév, mely a bar (fiú) ás a bári (nyílt terület) szavak összetételéből keletkezett, s eredetileg azt jelentette: a nyílt vidékről származó ember. A puszta, arámul madbra ( ) lakatlan volta és a vadállatok miatt számított veszélyesnek. Aki ilyen területen egyedül maradt, nem egyszer az életét tette kockára. Jézusnak saját magával kellett szembenéznie és megpróbáltatnia. Ám felvetődik a kérdés, hogy ha Isten Fia, aki maga is isteni hatalommal rendelkezik, vagyis teljességgel osztozik az Atya istenségében, akkor vajon miként volt kísérthető? A tökéletes Isten és tökéletes ember Jézus nem kísérthető, hiszen a tökéletes jelző kiáll minden próbát, bármilyen kétség valós esélye nélkül. Ha viszont a kísértésnek nincs esélye, akkor értelme sincs, színes írói trükk, ami csak kedélyes hangulatteremtésre jó, de többre nem. A tökéletes ember és Isten fogalmát úgy is megközelíthetjük azonban, hogy Őbenne Isten és ember egysége tökéletesen egy. Ádám és Éva bűne óta az emberi törekvések egyetlen irányba mutatnak, hogy Isten és ember újra megbékéljen egymással, s a megtért emberiség üdvözüljön, azaz helyreálljon az egykor volt legszorosabb közösség a Teremtő és 32

teremtményei között. Jézus isteni volta pedig azt jelenti, hogy benne mindez eleve adott volt. Nem mint valami isteni-emberi, égi-földi lelki turmix, hanem mint isteni és emberi voltának harmonikus, azaz teljesen összeférhető egysége. Ha Jézus ember volta lett volna meghatározó, akkor nem lehetett volna isteni; ha isteni volta lett volna az, akkor nem lett volna megkísérthető. Meglátásom szerint azonban Istensége úgy fért meg emberségével, hogy míg fennállt hatalmának korlátlan lehetősége és használhatósága, egyidejűleg osztozott a végességben, a „lét tragédiájában”, mindabban a kockázatban is, amitől igazán emberi lesz az ember élete. Tökéletes szabadságot kapott, s hozzá tökéletes kockázatot. Kísértése épp erre irányult. A puszta nagy kérdése az volt, hogy magára maradva, éhezve, szomjazva, testi-lelki veszélyérzettől gyötörve, vajon megbontja-e ezt az egységet, s emberi kockázatának csökkentésére felhasználja-e isteni hatalmát; avagy ráhagyatkozik arra az Atyai szeretetre, mely a Jordán partján kijelentette Istenfiúságát? Jézus megtehette volna, hogy „elmulasztja” éhségét és szomját, „megszelídíti” a rá leselkedő vadállatokat, ám ez azt jelentette volna, hogy kibújik az emberi sors kockázata alól, hogy nem vállalja a bukás esetleges lehetőségét. Össze is omolhatott volna, mint bármely éhező, elgyötört, a végsőkig csigázott ember, elhihette volna, hogy a vadállatok felfalják, hogy éhen- vagy szomjan hal, s teljes mértékben lemondhatott volna Istenségéről. Ám ennek nem volt itt az ideje. Meg kellett őriznie azt a teljes egységet és harmóniát, mely égi és földi természete közt tökéletes volt. Minden emberi kísértés és életnehézség tétje ugyanez. Elhisszük, hogy valóban nincs tovább, elhisszük, hogy tényleg alkalmatlanok vagyunk arra a küldetésre, amivel Isten megbízott bennünket? A választ mindenkinek magának kell megadnia, naponta, s felismernie a hitben rejlő lehetőségeket és kegyelmi támaszokat. Mint később látni fogjuk, ehhez teljes szabadságot és minden segítséget megkaptunk. 33

1.5. Jézus megkezdi működését (Mk 1,14-15) Az evangéliumi szakasz azzal a tömör, de fontos híradással kezdődik, hogy Jánost börtönbe vetették. Korábban azt írtam, hogy János radikális, szélsőséges mozgalmat indított, mellyel a rómaiak helyett saját népét támadta. Vallásilag a maga vízbemerítő bűnbánatával a templomi engesztelő áldozatokat cáfolta, vagyis szemben állt mind a farizeusokkal, mind a szadduceusokkal. Minthogy azonban Izraelben a vallás és a politika nem vált el egymástól, János a hatalomnak is útjában állt. Az akkor éppen Galilea és Perea fölött uralkodó negyedes fejedelem (vagyis királynál kisebb rangú uralkodó, „kiskirály”), Heródes Antipasz, elvált első feleségétől és féltestvére feleségét, Heródiást vette el. Antipasz ezzel a lépéssel politikai népszerűségre törekedett a zsidó népesség körében. Ugyanakkor római-görög mintára építkezett és igyekezett a császári elvárásoknak is maximálisan megfelelni. Keresztelő János szemében Antipasz egy dúsgazdag, megalkuvó, házasságtörő, hiteltelen uralkodó volt. Ennek hangot is adott, magát kifejezetten Antipasz ellentétének látta, amiről Szent Lukács tanúskodik (Lk 7,25). János tehát a Jordán partján megtérőkön kívül jóformán mindenkinek útjában volt. A hatalom nem is várt sokáig, tömlöcbe vetette, majd kivégezte őt. Szent Márk megjegyzése Keresztelő János elfogásáról és Jézus tanítói munkásságának kezdetéről a kettejük közti egység és folytatólagosság újabb megerősítését és kihangsúlyozását szolgálja. Jézus Galileában kezdte meg működését, abban az országrészben, ami az Őt megelőző időkben a békétlenség, a lázongások vidéke volt, s melyet a legkevésbé felvilágosult országrésznek tekintettek. „Hát jöhet a Messiás Galileából?” – kérdezték a jeruzsálemi polgárok (Jn 7,41), mert nem hitték el, hogy az általuk bugrisnak tartott, szociálisan mélyvidékről származhat ilyen tanító. „Nézz utána s megbizonyosodsz, hogy Galileából nem támad próféta.” (Jn 7,52) Isten mindig a legkisebbeket, mindig a leggyámoltalanabbakat szólítja meg, mindig nekik kínálja fel a nagy fordulat lehetőségét. Jézus galileai működése is az „így lesznek az utolsók elsők, az elsők meg 34

utolsók” (Mt 20,16) igazi példája. Istennek általában úgy tetszik, hogy az utolsókból csinál elsőket, a legkisebbekből legnagyobbakat. A sötét Galilea íme a legragyogóbb fényességet árasztja a világra. Mindez nem véletlen. A jóllakott, megbecsült, mások által tisztelt és életével elégedett ember világképében, gondolkodásában, hitében midig ott lesz saját elégedettsége önmagával, valamint életével való megbékéltsége, mely – akármilyen furcsán hangzik – elvonja, elfordítja figyelmét Istentől. Nem önhittségről vagy önteltségről van szó, hanem csak arról, hogy az elégedett ember jórészt elég önmagának. Vele ellentétben a nincstelen, nyomorgó ember önmagával szembeni szüntelen elégedetlensége teret ad Istennek, mert minél nyomorultabb valaki, annál jobban megéli Istenre szorultságát és szükségét is. Így talán már érthető, hogy Assisi Szent Ferenc miért dobott el mindent, s miért örvendezett oly nagyon minél rosszabbul alakult sora (világi szempontból). Isten és ember viszonyára nagyon találó a mondás: minél rosszabb, annál jobb. Minél utolsóbb valaki a világ szemében, annál valószínűbb, hogy első lesz Isten szemében. Ezek után szemernyi kételyünk sem maradhat, hogy Jézus Krisztusnak, Isten Fiának a legsötétebb, legbugrisabb, legeldugottabb, „Isten háta mögötti” vidékről kellett származnia, és úgy kellett megszületnie, felnőnie és elkezdenie munkásságát, mint egynek a legegyszerűbbek, leglenézettebbek közül. Bármilyen más pozíció Isten számára rangon fölüli és vállalhatatlan lett volna. Jézus azzal kezdi tanítását, hogy kijelenti: „beteljesedett az idő” (15. vers). Korábban azt írtam, hogy az idők beteljesedését ne úgy értsük, mint egy bizonyos, előre meghatározott dátum és időpont elérkeztét. Ez a kijelentés nem olyan, mint a mi Petőfinké, aki így szól a forradalmi tömeghez: „Itt az idő, most vagy soha!”. A vers az időfolyam egy pontjára mutat rá, Jézusnál viszont nem a mostról van szó, hanem a mostantólról. Ismét a tartalom a hangsúlyos, de továbbra sem idői összefüggésben. Az idők teljessége nem olyan, mint a nagy shopping centerek szezon utáni leárazása, nem csak rövid ideig tart. Jézus az idők teljességének 35

kijelentésével tulajdonképpen azt mondja, hogy a teremtett világ (idő és tér) teljes lett. Mivel lett teljes? Kegyelemmel. Isten úgy látta jónak, hogy Fiát küldte az emberiséghez és így Őáltala, Ővele és Őbenne minden isteni kegyelem elérhetővé vált az egész teremtés számára, szó szerint karnyújtásnyira. Istent egyes keresztény hagyományok úgy is nevezték: Teljesség, amit a görög pleroma szóval fejeztek ki. Isten mindenben teljes, ami azt jelenti, hogy nem lehet semmit hozzátenni, és semmi nem hiányzik belőle. Teljes, tökéletes, mindent átfog és magában tud. Mint korábban utaltam rá, az ember legnagyobb baja földi zarándokútja során az, hogy elidegenedett Istentől, hogy csak nagyon nehezen találja meg az utat az egység helyreállításához, amit egykor a paradicsomban (a teljes egység szimbóluma) megélt és tudott. Isten egész teremtésének és világot fenntartó munkájának egyetlen célja az, hogy az ember részese legyen Teljességének és a teljességből fakadó végtelen szeretetének és örömének. Isten nem lesz boldogabb vagy több azáltal, hogy imádkozunk Hozzá, hogy dicsőítjük, hogy imádjuk Őt, nem lesz igazabb vagy szentebb attól, hogy misére járunk, áldozunk, szentségimádást tartunk vagy gyónunk. Nem várja tőlünk, hogy bármivel növeljük teljességét, mert az lehetetlen. Az Ő célja az, hogy részesítsen bennünket ebben a teljességben, ránk sugározza, közölje velünk. Az ember pedig olyan mértékben képes közelebb jutni Istenhez, helyreállítani Vele személyes kapcsolatát és egységét, amilyen mértékben képes a mise, az ima, az áldozás, a gyónás, a szentségimádás, lelkigyakorlatok, böjt, jócselekedetek, emberszeretet, és sorolhatnánk által befogadni Isten sugárzó teljességét. A keresztény élet gyakorlatai Istenben való részesedésünk elrendelt, jó esetben működőképes kegyelmi útjai, amiket csakis azért végzünk, hogy részesedjünk Krisztus legszentebb közösségében, a Vele való legbensőbb lelki, kegyelmi egységben. Csak, hogy még érthetőbb legyen az idők eme teljessége, megpróbálom még egy idézettel árnyaltabbá tenni. Szent Lukács így ír a gyermek Jézus növekedéséről: „A gyermek pedig nőtt és erősödött, bölcsesség töltötte be, és az Isten kegyelme volt rajta.” (Lk 2,40), mely szakaszban 36

a teljesség főnév igei alakja, a teljesedni (pleroo) szerepel a görög szövegben, az arámiban az erősödni ( ) található, vagyis arról van szó hogy, hogy Jézusban növekedett az isteni bölcsesség és kegyelem; felcseperedve szépen lassan töltetett be Isten bölcsességével és kegyelemével, ahogy a pohár szép lassan megtelik, ha beletöltünk, mindaddig, amíg teljessé, azaz tele lesz, vagyis már nem fér bele több. Az idők teljességét Etheridge úgy fordította le arámiból, hogy „az idő tökéletes lett”, míg Lamsa eképpen: „Az idő a végéhez érkezett„. Mindez egyszerűen annyit takar, hogy összeért az ég és a föld, Jézusban az áhítozott egység jelen van és elérhető, hogy ami eddig oly távol volt egymástól, az immár közel jött, mert csordultig tele van a teremtés Isten kegyelmével Jézus Krisztusban. Úgy is mondhatjuk, hogy a teremtés elérte tartalmi csúcsát, a létezés teljességét. Azzal, hogy Jézusban az Ige testté lett, az Ő létezése által vált tökéletessé és teljessé. Jézus ennek tudatában mondta ki az ebből természetesen következő tényt: „már közel van az Isten országa”, ami megint csak nem a legszerencsésebb fordítás. Jézus valójában azt mondta, hogy itt van, megérkezett az Isten országa. Lamsanál így olvassuk: „Isten királysága kéznél van„. Hogyan is lehetne másképp, ha a létezés elérte tartalmi csúcspontját? Hogyan ne lenne jelen Isten országa ott, ahol Isten van jelen? Soha sehol nem volt még jobban jelen és közelebb a mennyei királyság, mint a Galileában, az e szavakat kimondó Jézus társaságában. De épp mert jelenvalóvá vált, muszáj rákérdeznem, mi is a mennyek országa, mit jelent Isten királysága? A hívő ember erre kapásból rávágja, hogy mennyország a halál és/vagy feltámadás utáni örök életet, amikor osztozhatunk a mennyei örömökben. Ha ezt a közvélekedést vesszük alapul, akkor azt kell mondanunk, hogy az új és jó hír – hiszen az evangélium szó ezt jelenti –, amit Jézus a teljes kegyelemben meghirdetett, annyi, hogy majd a földi élet után egy másikban minden szép és jó lesz. Ne értsen félre az Olvasó, nem gúnyolódom, ez valóban csodás hír, de ha én galileai paraszt lennék, akkor erre csak összehúznám a szemöldököm és odaszólnék oldalbordámnak, hogy – Gyere anyjuk, menjünk, mert kihűl az ebéd. 37

Ha én olyan sötétnek tartott galileai lennék, mint amilyennek a jeruzsálemi fővárosiak látták a legkisebbeket, ettől azért nem jönnék különösebben lázba. Ez az üzenet ugyanis most, ebben az életben nem ad semmit, csak és kizárólag a majd-ra korlátozódik. Ugyan mi ebben a jó hír? Ha azonban a közvélekedés és statisztikai néphit ellenében elfogadjuk az én álláspontomat, akkor a jézusi üzenet kivirágzik, mint tavasszal az aranyeső, és csak úgy ragyog belőle az öröm, de persze nem a túlvilági. Jézus igehirdetése ugyanis arról szólt, hogy a teremtés elérte tetőpontját, amikor Benne egyesült az isteni és emberi természet. Pont a végideiség ellenkezőjét állítja, azt mondja, hogy az Isten országa itt van. Ismét egyszerű galileai parasztként kérdezem: – hát itt lehet, ami nincs itt, az, ami csak majd valamikor az idők végén lesz itt? Persze, hogy nem. Márpedig ha aközött kell választanom, hogy Jézus nem mondott igazat, esetleg tévedett, vagy a mi hitünk félreért valamit, akkor csak az utóbbinak van esélye. Ha ugyanis Jézus valamit nem jól mondott volna, akkor megdőlt volna Istensége és ezzel együtt mindaz, amiben kétezer éve hiszünk. Ha viszont a mi hitünk és értelmezésünk nem a legkorrektebb, akkor az az egyszerű igazság és örömteli tény, hogy amit Jézus ott Galileában kimondott, nagyjából így hangzik: kegyelem tölti be a világot és Isten országa itt van. No, galileai parasztként erre a szóra azért csak leereszteném a kapát, hogy utánajárjak a dolognak. Ez a hír örömteli, mert nem a máskorról szól, hanem a mostról. Korábban kellő hangsúllyal ecseteltem a feszült messiási váradalmat, amiben Izrael élt. A rendszerváltás-kori Magyarországhoz hasonlítottam, s nem véletlenül, mert Jézus üzenetének radikális újdonsága is ezen a példán lesz leginkább érthető. A magyar rendszerváltáskor az emberek a nyugati mintájú, szabad és magasabb színvonalú életet választották és remélték. Leírhatatlan volt az az öröm és felszabadultság, amit a legtöbben átéltek, amikor Szűrös Mátyás 1989. október 23-án, a Parlament erkélyéről kihirdette a Ma38

gyar Köztársaságot. Kétezer évvel azelőtt pont erre vágytak a zsidók is a rómaiakkal szemben. Ekkor jött Jézus és a várakozásokhoz képest fennen hirdette, hogy mindaz amit a nép remél, elérkezett – csak nem úgy, ahogy ők várták.. Képzeljük el, mi történt volna, ha a magyar rendszerváltás előtt valaki előállt volna azzal, hogy a szabadság lélekben élhető meg, függetlenül attól, hogy milyenek a külső állapotok. Úgy is fogalmazhatott volna, hogy adjuk meg a kommunistáknak, ami a kommunistáké és Istennek, ami Istené, mert szabadok vagyunk, csak nem úgy, ahogy a többség elképzeli. A hiba nem a teremtésben vagy a fennálló rendszerben van, hanem a ti szívetekben és fejetekben, szeretett honfitársaim, hát rajta, bánjátok meg hogy mindezidáig ilyen vakok voltatok, s lépjetek be Isten szabadságába – lélekben. Talán botrányosan hangzik, de Jézus majdnem szó szerint ezt mondta Galileában, s ki tudja, talán 1989-ben és azelőtt is ezt kellett volna hirdetniük a rá hivatkozó egyházaknak, egész egyszerűen azon az alapon, hogy ez a lényeg. Újfent Szent Ferenccel szeretnék példálózni. Aki nem kötődik a világ dolgaihoz, aki nem hagyja befolyásolni magát senki és semmi által, aki meri vállalni azt a kockázatot, hogy másnap éhen hal vagy agyonütik, nos azt az embert tekinthetjük szabadnak, nem pedig azt, aki személyes vágyaihoz és jólétének víziójához szabja a környezetét és elvárásait. Utóbbi az a bizonyos, fordítási hibának köszönhető teve, aki tehetetlenül mered a tűre; előbbi pedig az a teve, aki csak hátra tekintve jegyzi meg: – Jé, észre se vettem, hogy ez volt a tű foka. Kedves Olvasó, kérem vegye tekintetbe, hogy Jézus a maga szavait olyan hatalommal és tettekkel igazolta, amilyeneket az emberek eladdig még nem láttak. Vajon, ha a rendszerváltás-kori magyar érsekek, püspökök, egyházelnökök és gyülekezeti elöljárók azt mondták volna, hogy a szabadság (Isten Köztársasága) lélekben érhető el, s minthogy a világ a diktatúra közepette is telve van kegyelemmel, ennek láthatóvá tétele érdekében elkezdték volna gyógyítani, etetni és tanítani az embereket, vajon milyen újkori hajnalra virradt volna hazánk? A legbékésebb 39

spirituális forradalom, lelki lázadás tört volna ki, vagy talán elkezdett volna átalakulni a „rendszer” Isten mennyei királyságává? Akárhogy is, a magyar viszonyok hasonlatán keresztül megérezhetjük azt a döbbenetet, amit Jézus megjelenésekor érezhettek az ókori zsidó emberek. Amit Ő tett, az a hétköznapi ember számára teljesen abszurd volt akkor is, ma is. Ahhoz, hogy valóban megismerhessük Őt, le kell fújnunk az ál-kegyesség és néphit porát a képről, melyet szemlélünk. Az emberi életet úgy szokás élni, hogy az elvégzett munka által egyre többet szerzünk meg, biztosítjuk kényelmünket és élvezzük munkánk gyümölcseit, gyermekeinket neveljük, s igyekszünk megmutatni nekik a boldogulás útját. Szakmát adunk a kezükbe és terelgetjük őket az élet rögös útján, nehogy eltévedjenek. Ha valaki szerencsés a párválasztásban, nincsenek anyagi gondjai és néhány komolyabb financiális hátteret igénylő vágyát megvalósíthatja, akkor azt tartjuk, hogy tulajdonképpen jó, talán még irigylésre méltó életet is élt. Mit akarhatna még? Erre Jézus, Isten Fia azt mondja, tévúton járunk, mert ezek csak elfele vezetnek a mennyektől. Bizony, ez botrány volt akkor, botrány ma is, amiről még kellő terjedelemben fogok írni, mert ez a megbotránkozás, ez a skandalum, a mindennel szembe menő és mindent felülbíráló, mindent meghaladó szeretet és irgalom „csakazértis” kegyelme hatja át Szent Márk egész művét. Jézus a jelenben tökéletessé lett Isten országát, a szabadság és teokrácia, azaz boldogság és egység lelki földjét (egét) hirdeti meg. Míg az anyagi világban a hatalmak és politikai érdekek mentén szövődnek a soha át nem látható paktumok és feltételrendszerek, melyek izzadmánya valamilyen hamis, emberi és társadalmi szabadság-szerű életérzés, addig Jézus ebben is radikális, mert neki nincsenek szigorú feltételei. Ugyanazt a bűnbánatot és benső fordulatot igényli, amit Keresztelő János kért (újabb kapcsolódási pont közöttük), és még valamit, ami új Keresztelőhöz képest, az evangéliumba vetett hitet kéri. E ponton kicsit el kell időzi, mert bár első pillantásra egyértelműnek látszik hinni az evangéliumban, de azért ha mélyebben belegondolunk, számos kérdés vetődik fel ennek kapcsán. 40

Jézus annyit kér a lelki országba való belépéshez, hogy megtisztulva és megújított élettel higgye el az ember az örömhírt, ami valójában annyi, hogy a közel jött teljesség itt van és be lehet menni oda. Ilyen hihetetlenül egyszerű. A mai ember ilyenkor azonnal az apró betűs részt kezdi keresni, és meg van győződve róla, hogy biztosan átverik. Létezhet, hogy ennyire pofonegyszerű, minden bonyodalom, teológiai furfang, meg filozofikus agyalmány nélküli igehirdetéssel állt elő Galileában? Minden jel erre mutat, mert Jézus nem mondott se mást, se többet. Egyetlen velős, tömör, egyszerű és mégis elképesztő távlatokat nyitó mondatot mondott, ami csak arról szól, hogy aki megtisztul és elhiszi, hogy jelenvaló a teljesség, annak számára jelenvaló lesz a teljesség. Se több, se kevesebb. A közeljött teljesség vagy Isten királysága úgy értendő, hogy a mindenható, mindentudó, mindenütt jelenlévő Isten lehetőséget ad a Vele való személyes találkozásra, legközelebbi egységre és együttlétre. Persze ez a bumfordian egyszerű üzenet a mai entellektüel, sírig tanuló és továbbképző világunkban úgy hat, mint egy ősember kőbaltája az angol királynő windsori szalonjában, de ha odaképzelem magam a kánikulában kornyadozó gyér gabonatorzsák közé Galileába, ahol Jézus írástudatlan, megélhetésükért keményen dolgozó embereknek próbál örömet hirdetni, azonnal hitelessé válik számomra az üzenet. Jézus hallgatói ennél bonyolultabb jó hírt meg sem értettek volna, el se jutott volna az agyukig, nem hogy gondolkodtak volna rajta. Ezt azonban jó eséllyel megértette a többség, aztán aki akarta és képes volt rá, meglelhette a benne elrejtett végtelen bölcsességet és kegyelmet. E valóban pórias egyszerűséggel szemben azonban egyszerre ott terem Szent Pál és azt mondja: „...benne lakjék az egész teljesség, s hogy általa békítsen ki magával mindent a földön és a mennyben, minthogy Ő a kereszten vérével békességet szerzett.” (Kol 1,19-20). A teljességről mondottak rendben is vannak, az imént tisztáztuk, de hogyhogy a kereszten békességet szerzett? Jézus most mondta, hogy bűnbánat és hit a jó hírben, nincs több követelmény. Hogyan kerül ide akkor a kereszt? 41

Én most galileai parasztként összezavarodom. Az előbb még értettem. Ne kövessek el bűnöket, értsem meg és higgyem el, hogy nem a külső körülmények határoznak meg engem, hanem az Istenhez fűződő személyes viszonyom. Most meg azt mondják, hogy Krisztusban higgyek, meg abban, hogy a kereszten a vérével megváltotta a bűneimet, vagyis egy tőlem teljesen független, általam befolyásolhatatlan cselekményben. De hogyan lehet, hogy az a Jézus aki az előbb azt mondta nekem, hogy forduljak el bűneimtől és higgyem el, hogy Isten királysága itt van bennem, most azt mondja, hogy azért nem vagyok bűnös, mert Ő megváltott engem a kereszten? Minek váltotta meg bűneimet, ha egyszer már lemostam őket a Jordánban, méghozzá igaz, szívbeli bűnbánattal? Ha pedig a kereszt váltsága az „igazi” bűnváltság, akkor mi van az én Jordán parti bűnbánatommal? Na, akkor most hogy jutok be Isten országába vagy bent sem vagyok? Pedig az előbb már bent voltam. Talán mégis érdemesebb lett volna farizeusokra hallgatnom, mert azokat se értem, de legalább nem zavarnak össze... Ezzel csak annyit szeretnék érzékeltetni, hogy menet közben, azaz Jézus igehirdetése és a Szentírás megszerkesztése között nagyon sok minden történt, ami különféle reakciókra késztette az apostolokat. Ám semmilyen reakció és értelmezés nem írja felül azt az egyetlen lényegi mondatot, amit Jézus olyan egyszerűen megfogalmazott. Ebben a mondatban Szent Márk, Máté és Lukács is egyetért. Ha pedig tudjuk és hisszük, hogy ezt a mondatot valóban Isten Fia mondta el, ahogy keresztények számára ezt hinni természetes, akkor ez a mondat nem lehet se téves, se hamis, csakis kizárólag színtiszta igazság. Az evangélium olvasása közben mindig ez a mondat lesz a sarokkövünk. Azért helyezek erre ekkora hangsúlyt, mert később szükség lesz rá, hogy felidézzük ezt az egyszerű isteni igazságot. Bűnbánat és hit, nincs tovább.

42

1.6. Az első apostolok (Mk 1,16-20) Jézus megint olyat tesz, amit egyébként a kortárs zsidók pont fordítva csináltak. A biblikus ókorban, ha egy zsidó fiatal írástudó vagy egyszerűen okos és bölcs szeretett volna lenni, akkor elszegődött valamelyik híres rabbihoz, tanítóhoz. Minden kornak megvoltak ezek a tudós szaktekintélyei, akik bölcs öregekként tanították a tudásra éhes fiatalokat. A rendes eljárás az volt, hogy a jelölt kiválasztotta a maga szája íze és ízlése szerinti tudós mester iskoláját, beiratkozott a rabbi tanházába és kijárta iskoláját. Egészen úgy, ahogy ma a fiatalok felvételiznek az egyetemre és elvégzik azt, csak sokkal egyszerűbb változatban. Jézus azonban maga járt körbe a Genezáret-tó partján, mustrálta a helyi embereket, majd kiválasztott és elhívott közülük néhányat. Nem Őt választották, Ő választott. Ezt a hagyományos keresztény nyelvezetben elhívásnak nevezik. Az egyházi szolgálatba álló jelölteknek azóta is kettős elhívásról kell számot adniuk. Egyfelől igazolniuk kell, hogy Isten lélekben megszólította, elhívta őket a szolgálatra, de az egyház elhívása, szolgálatra szólítása is szükséges a papságra. Ha szociológiailag nézzük a választottak származását, iskolázottságát, társadalmi állását, azt látjuk, hogy halászok (Simon Péter, András, Jakab és János) és a később kiválasztásra kerülő vámszedő (Máté) van köztük. A többiekről tulajdonképpen semmit nem tudunk, kivéve az áruló Júdást, akit iskariótinak is neveznek, ami lehet, hogy a korábban említett szikarioszok késes forradalmi csapatához való kötődését jelenti. Kánai Simont pedig a zélóta jelzővel illeték (Lk 6,15; ApCsel 1,13), lehet, hogy tagja volt a zélóta radikális közösségnek. Ennyit mond nekünk a Szentírás. Négy halász, egy vámszedő (ma pénzügyőr), és két radikális politikai, nemzeti forradalmi szektatag. Nem valami nagy felhozatal. Azt nem lehet mondani, hogy komoly intellektusokat vagy mély gondolkodású tudósokat hívott volna. Az Ő választottai – szemben a rabbinikus hagyomány tehetséges, jó képességű Talmudiskolásaival – a legegyszerűbb emberek közül kerültek ki, legalábbis szociológiailag a társadalom legaljáról. Halászok, egy pénzügyőr és két 43

feltételezett forradalmár (milyen jó lenne a többieket is ismerni). Mit lehet ezzel a csapattal csinálni? A mai ember persze rá felelné, semmit. Nincs az a cég és PR-os, aki vállalna velük egy csapatépítő tréninget. Mégis Istennek úgy tetszett, hogy velük és rajtuk keresztül hirdesse az Ő mennyei királyságának örömhírét. Gondoljon csak vissza arra, amit arról írtam, hogy Istennek mindig a legkisebbek kellenek, mindig a leggyámoltalanabbak és legelhagyatottabbak, mert nekik van legnagyobb szükségük Rá, mert nekik van esélyük arra, hogy szellemük megnyíljon Isten előtt. Az írástudó szívét elhomályosítja a tudása, a farizeusét a törvény. Ám a halászok, a korrupt köztisztviselő és reményvesztett forradalmárok tökéletesen alkalmasak az Úr terveihez, mert mindannyian csalódottak, küszködnek, megterheltek vagy a fizikai munkával vagy lelkiismeretükben vagy kiégettségükben, s bizony, ez a sok keserű emberi tapasztalat és bűntudat a legjobb táptalaj a hit csírájának. Jézus követéséhez persze nem feltétlenül kell elhívottnak lenni, ám az Ő szolgálatának folytatásához már igen. Az elhívás itt azt jelenti, hogy belső körként, mást, többet ad át tanítványainak. Egyes gondolkodók ezt hajlamosak valamilyen külön beavatásnak tekinteni, de számomra e gondolatnak elitista jellege van, mert sokakat teljesen alaptalanul kirekeszt. Én jobban szeretem úgy megfogalmazni, hogy nem mindenki képes meghallani vagy kihallani a nyilvános tanításból az igazi mondanivalót, azt, ami ahhoz kell, hogy tovább is adhassa majd. Jézus nem azért választ ki tizenkettőt, hogy őket soha nem hallott titkokba avassa, vagy rájuk bízza a szent Grál őrzését. Egyszerűen az a helyzet, hogy a többséggel szemben kell az elhívottak szűk csoportja, mert szükséges, hogy legyenek felhatalmazott személyek a tanítás megőrzésére és tovább adására. Az apostolok, azaz magyarul küldöttek sokkal inkább célszerszámok, kegyelmi közvetítők vagy spirituális szórófejek Isten kezében, mintsem külön tudással és kinyilatkoztatással rendelkező belső beavatottak. Azzal a Jézus Krisztussal, akit Szent Márk hirdet, nem fér össze semmilyen misztikus elit, vagy titkos, nem a többség javát szolgáló gondolat. 44

Amikor Jézus elhívja az apostolokat, olyan kifejezést használ, amit a magyar szövegek újfent nem adnak vissza hitelesen. „Jöjj a hátam mögé” vagy „állj mögém” – hangzik az elhívás ( ). Az ő elhívásuk nem olyan, mint egy egyszerű felvételi az iskolába. Ez arról árulkodik, hogy szoros, szinte engedelmes, az egyénieskedésről lemondó, mögéje sorakozást vár el. Ez az „állj mögém” térben és időben is egyszerre érvényes utániságot jelent. Szinte belehallhatjuk, hogy az apostolok ideje majd Jézus után jön el, egyelőre még csak az a dolguk, hogy térben mögötte, neki teljesen alárendelve és alávetve haladjanak. Ez nem testvériség, hanem felétlen követés, engedelmesség, önkéntes alávetettség. Mint az a revü koreográfia, amikor a táncosnők szorosan egymás mögé állnak, s ha szemből nézzük, csak az elsőt látjuk, azt hisszük, egyedül van, majd sorra kilépve mögüle, láthatóvá válik az egész tánckar. A tanítványok ebben az elhívásban, mint Jézus árnyékai követik Őt, hogy majd a megfelelő időben kilépjenek mögüle és teljesítsék küldetésüket. Jézus emberek halászaivá kívánja tenni tanítványait, ezért hívja el őket. Ez a mai értelmezésben közkeletűen a lélekmentés szóval azonos. Az egyházak a bűn óceánjából mintegy hálóval kihúzzák, kimentik a veszendőben lévő lelkeket, ahogy a halászok a halakat. A kép épp ezért kicsit zavaros. A halnak ugyanis a víz a közege, a szárazon elpusztul. Jeremiás próféta így ír. Íme, sok halászt küldök - mondja az Úr -, hogy kihalás�szák őket; aztán sok vadászt küldök, hogy felhajtsák őket minden hegyen és minden dombon, egészen a kősziklák barlangjaiig. Mert szemmel tartom minden útjukat, nincsenek elrejtve előlem, és jól ismerem a vétkeiket. Kétszeresen fizetek meg nekik gonoszságaikért és bűneikért, mert utálatosságaik megfertőzték országomat, és örökségemet megtöltötték undokságaikkal. (Jer 16,16-18)

45

Szent Máté is mintha Jeremiás értelmezését követné, az emberhalászatot nem lélekmentésnek tekinti, hanem csak egy mozzanatnak a halászatban. A hangsúly egészen máshová kerül. „...hasonlít a mennyek országa a tengerbe vetett hálóhoz, amely mindenféle halat összefog. Amikor megtelik, partra húzzák, nekiülnek, és a javát edényekbe válogatják, a hitványát pedig kiszórják.” (Mt 13, 47-48) Az arámi szöveg is ezt támasztja alá, hiszen a halászokra és a vadászokra egyformán a szajadi ( ) kifejezést használja, amiben a megszerzés, elfogás, elejtés mozzanata a fontos. Jézus tehát nem azt mondja, hogy emberi lelkeket fogtok menteni, hanem azt mondja, kapcsolatba kerültök majd rengeteg emberrel, s ahogy a halász kiválogatja a fogást, s a kicsi halakat visszadobja, a nagyokat a csónakba húzza, úgy fogjátok az embereket ti is kiválogatni és kiválasztani. Az emberhalászattal kapcsolatban a hálóval kifogás és a szétválogatás mozzanata az igazán fontos. Aki nem megfelelő, vagyis nem elég tiszta életű, nem érett a mennyek országának befogadására, annak még vissza kell mennie „éltető” közegébe; aki pedig már be tudja fogadni a kegyelmet, az „marad a csónakban”, vagyis a tanítványi körben, hogy a mennyek országába léphessen. Az ilyen ember már kellően független (megtért) és nyitott a szíve (hívő), hogy befogadhassa a lelki királyság és ország örömhírét. Ez a fontos részlet tehát nem lelkek mentéséről szól, hanem a jó és a rossz megkülönböztetésének kegyelméről (Zsid 5,14). Nagyon fontos, hogy a tanítványok zokszó nélkül, ami kezük ügyében volt, azt azonnal eldobva követték Mesterüket. Ön el tudja képzelni, micsoda karizmatikus erő áradhatott Isten Fiából, hogy ezek a nem minden csodának felülő, egyszerű, józan paraszti eszű emberek, kapátkaszát, hálót, pénzváltó asztalt, tőrt és ideológiát eldobva azonnal követték Őt? Jézus megszólítása az elevenükbe hatolt, lényegileg ragadta meg őket, ellenállhatatlan vonzást jelentett. 46

Engem arra emlékeztet, mikor Isten elhívta Ábrámot. Azt mondta neki, induljon el Háránból az egész családjával és Ábrám egy szó nélkül azonnal csomagolt és nekivágott a ki tudja milyen útnak és jövőnek. Ezek az egyszerű emberek egész egyszerűen rábízták magukat Jézusra egyetlen szempillantás alatt. Nem volt meg bennük az írástudó tudása, aki esetleg elkezdett volna idézeteket hozni a Tórából. Nem volt meg bennük a farizeusok törvénytisztelete, akik megmagyarázták volna, melyik törvénnyel ütközik Jézus hívása. Nem volt meg bennük semmi, ami az elhívás kegyelmi erejét lepattintotta volna róluk, nem volt meg bennük semmi olyasmi, ami igazán drága lett volna nekik, mert saját nyomorukon, egyszerűségükön és gyarlóságukon kívül nem is nagyon volt semmijük. Mindez pedig szinte vákuumot képezett a kegyelemnek, mert az igazi benső szükség semmi mást nem szeretne, mint Isten irgalmát és kegyelmét. Jézus azokat választotta, akik voltak annyira utolsók, hogy elsők lehessenek a kegyelemben. Amikor úgynevezett ezoterikus, lelki szellemi iskolák a rejtett tudás vagy bölcsesség fárasztó, beavatások útján megszerezhető titkával kecsegtetnek, azonnal tudni lehet, hogy csalással próbálnak balekokat fogni. Különösen igaz ez, ha a spirituális útra vonatkozik, mert Jézus elhívása egy pillanat műve. Semmiben nem függ képzettségtől, beavatásoktól vagy tehetségtől, hanem Isten ajándéka. Olyan hirtelen és magától értetődően szokott bekövetkezni, mint amikor a villám fénye beragyogja az éjszakai égboltot (Mt 24,27). Így fog eljönni az Emberfia, így hívogatta tanítványait Jézus Krisztus, és így jön el számunkra is az Isten királysága. „Íme, én elküldöm angyalomat, hogy elkészítse az utat színem előtt, és csakhamar eljön templomába az Úr, akit ti kerestek, s a szövetség angyala, akit ti óhajtotok. Íme, már jön is...” (Mal 3,1)

47

1.7. Jézus Kafarnaumban (Mk 1,21-22) Kafarnaum Jézus városa. Márk azt írja, hogy háza volt ott (Mk 2,1), Máté kifejezetten tudósít arról, hogy Keresztelő János elfogása után Jézus ide költözött Názáretből (Mt 4,13). Ez a kicsi, szegényes halászfalu volt Jézus tevékenységének első felében munkássága központja. A régészeti leletek egyszerű, földművelő és halászó falut tártak fel. Egyébként az arám név Kafernakhum ( ), annyit jelent: Náhum faluja. Jézus ebbe a galileai faluba ment be először a tanítványokkal. Názáretben a régészek nem találtak kőből épült épületet, sem zsinagógát, de ez a városka sem volt elég nagy ahhoz, hogy az 1. században kőből épült zsinagógája legyen. A híres kafarnaumi zsinagóga, amit ma a világ legrégebbi feltárt zsinagógájának tartanak, a 2.-3. századból származik. Fölvetődik a kérdés, vajon Jézus miért egy ilyen, kicsi, vízparti faluban kezdi meg működését? Késői utódai oda igyekeznek, ahol minél több embert elérhetnek. Sokunknak ismerősek a modern nagyvárosok dzsungelében az utcán Igét hirdető hitszónokok, a járókelőket leszólító hittérítők, a média-evangelizátorok. Számomra a legdöbbenetesebb, amivel találkoztam eddig, egy protestáns ökumenikus médiaevangélizáció sorozat volt. Kereső koromban, egyik nap egy nagy parabola-antennát hoztak és a gyülekezeti lelkész elmondta a testvéreknek, mi mindenre lesz szükség: tv-szerelő, kábelek, kivetítő, vászon, támogató imacsoport, stb. Átadta a dekóder egységet egy műszaki orientációjú testvérnek, meg azt a nagy csomag papírt, ami a műszaki paramétereket tartalmazta. A dolog lényege a következő volt. Jómódú nyugati keresztény testvéreink kiépítettek egy zárt láncú, műholdas tv-rendszert, amivel minden évben egy több napos evangélizáció-sorozatot közvetítenek valamelyik nagy sportcsarnokból. Nagy esemény ez, ezért minél több gyülekezethez eljuttatják a berendezéseket, hogy élőben, imádsággal kísérve nézhessék és élvezhessék a programsorozatot. Profi keresztény pop-rock együttesek játszanak, 48

és a legjobban képzett lelkipásztorok tartják nagyon komoly és mély evangelizációs előadásukat. Az egy-másfél órás evangélizációt elmélkedéssel vezetik be, aztán a megtérők előre mehetnek az arénában, és a gyülekezeti helyszíneken is kijelölt testvérek várják a vetítővászonnál a megtérőket, akikkel aztán külön vonulva tudnak beszélgetni, míg a háttérben minden egyes helyszínen komoly létszámú testvér imatámogatást ad az eseményhez. Az egésznek az a lényege, hogy minél több embert érhessenek el, minél több embert szólíthassanak meg, minél többen térjenek meg, azaz jussanak el arra a döntésre, amire Keresztelő János hallgatói a Jordán partján vagy Jézuséi Galileában. Őszinte leszek – tekinthető nyilvános bűnvallásnak is –, a fejem fogtam az egésztől, mert nem akaródzott elhinni, hogy ilyen iszonyatos felhajtást csapnak valami olyasminek, ami nem ezen múlik. Azt mondtam a lelkésznek: – Tudod, Gábor, mi pénzbe kerül egy ilyen nemzetközi tv-rendszert összeállítani és üzemeltetni, tudod, mennyi pénzbe kerül kibérelni a sportcsarnokot, kifizetni a tv-stábokat, a hangosítást, a világítást, a zenekart, a marketinget, a jogdíjakat, tudod mennyi pénzbe kerül több száz vagy ezer gyülekezetnek dekódert és parabola-antennát venni, küldeni? Ha ezt a pénzt szétosztanák annyi hitetlen ember között, ahány hívőhöz eljut az adás, szerintem mind megtérne.  Nem voltam sem jó fej, sem alázatos, ez igaz, de ennyi év távlatából is ugyanazt a fura érzést érzem, amit akkor, nézve a profi, de erőltetett, drága, de épp ezért nem túl hiteles, tudományos, de szívemhez el nem érő evangélizációt. A prédikátor lelkész, aki megjelent a vásznon, egy lebarnult arcú, ötvenes évei közepén járó, jól öltözött, gyönyörű fogsorú és mosolyú sportember volt, aki a kisujjából rázta az igehelyeket, a szeme ragyogott és iszonyú hatásos volt. Az jutott eszembe a fülledt teremben, ahol tizenvalahányad magunkkal zsúfolódtunk, hogy ha fogkrémet árulna, azonnal vennék tőle kettőt; vagy szívesen elkérném a fogorvosa számát, de azt valamiért mégsem hiszem el, amit mond. Aki ismeri az emberi lelket és érti a szenvedőket, az nem lehet ennyire profin megcsinált és tökéletes, az nem nézhet ki úgy, mint egy jó karban lévő öreg olimpikon. Hogyan érthetne meg engem, hiszen én kopaszodom, 49

hízom, ugyan minden fogam megvan, de fele olyan fehérek nincsenek, mint az övé, és nem jutok el a tengerpartra, hogy ilyen színem legyen, de még a fodrászhoz is csak akkor, amikor már kicsit kínos a frizurám. Szóval, ha akkor tudtam volna, akkor biztosan eszembe jutott volna – s érvnek sem lett volna utolsó –, hogy Jézus kerülte a nagyobb városokat és a forgalmas helyeket. Nem csak Márknál és nem csak munkássága elején. Akármilyen furcsa, de mindig a kis falvakat, jelentéktelen városocskákat kereste fel, s egyszer sem hallunk arról, hogy Galilea a korban jelentős vagy számottevő városaiba ellátogatott volna. Nem ment a fontos és népes Cezárea, Tibériás vagy Szefforisz városába. Utóbbiak 40-60 hektár alapterületű városok lehettek, mintegy 8-12 ezer fős lakossággal. Kafarnaum azonban 10 hektáros volt, talán ezer lakossal. Tudom, ez is furcsán hangzik, de Jézus nem feltűnősködött és ha rajta múlt volna, biztosan nem média-evangelizált volna. Ő a leghatározottabban és konzekvensen kerülte a nagy településeket, sőt – s ez még furcsább – látni fogjuk, hogy a sok embert is. Názáret nagyon pici falu volt, legfeljebb 400 lakossal, szerény megélhetést biztosító földműveléssel, szőlő és olajbogyó termesztéssel, kecske, juh, háziszárnyasok tartásával. A bizánci kor előtti rétegekben a régészek egyáltalán nem találtak semmilyen kőépületre vagy középületre. A görög-római építészet ide már nem ért el, sem védelmül épült falak vagy kapuk nem álltak, de köz-latrina vagy fürdő sem volt benne. Nem találták a nyomát semmilyen szentélynek vagy kultuszhelynek. Vidék volt ez a javából, a korabeli „mucsaröcsöge”. Jézus nem azért hagyta ott Názáretet, mert rangon alulinak érezte a helységet, hanem mert meg kellett kezdenie működését és olyan helyre kellett mennie, ahonnét ezt megtehette. Kafarnaum ugyan nem volt közel a fontosabb útvonalakhoz, de a környék összes kisebb városkáját, faluját könnyen el lehetett innen érni, azaz tökéletes „bázis” volt. Jézus nem akart nagy feltűnést kelteni, de szeretett volna Galileában könnyedén mozogni, talán ezért választotta Kafarnaumot. Nem untatom a régészeti leletekkel az Olvasót, csak annyit mondanék el, hogy Kafarnaum sem volt egy görög-római mintatelepülés. Girbegurba, az utcára öntött szennyvíztől 50

büdös, döngölt sikátorok között lehetett eljutni a szükség szerint épített és bővített organikus házakig. Se’ várostervezés, se oszlopsorok, se csatornázás, se nagy kőépületek nem voltak itt, ez is az igazi vidék volt, egy kicsit nagyobb kivitelben, mint Názáret. A terület jó részét feltáró ferences régészek találtak egy Kr.u. 5 századi, kőből épült zsinagógát, azonban a korábbi korok rétegeiben, különösen pedig az 1. század rétegében csak római falmaradványokat. A ferences régészek szerint ezek a Szent Márk által is leírt zsinagóga részét képezték. Jézus tehát ennek a közepes galileai falunak a zsinagógájában kezdte meg működését, aminek több tanulsága is van. Nem ment a fővárosba, hogy minél több embert érjen el, hanem megmarad a sajátjai között, Kosztolányi Dezső szavaival a „mély vidéken”, s nem akarta minél több emberhez eljuttatni az üzenetet. Jézus ebben a kérdésben – amint később látjuk – igen józan és realista volt. Tanítani kezdett a kafarnaumi zsinagógában, s akik hallották azonnal érezték a különbséget. Miben állt akkoriban a zsinagógai tanítás? Ugyanabból, amiből ma. A zsidó vallásgyakorlat két részre oszlott. Elsődleges szerepe volt a jeruzsálemi templomi áldozat-kultusznak. Minthogy azonban jó ideje ez volt az egyetlen templom, pontosabban az egyetlen legális zsidó áldozat bemutató templom, aki nem Jeruzsálemben lakott, annak más, alternatív módon kellett vallását gyakorolnia. A zsidóság babiloni fogsága alatt alakult ki a törvénytiszteleti forma, s az a júdaizmus, mely a mai zsinagógai Istentisztelet lényege. Ebben nincs áldozatbemutatás (azt csak Jeruzsálemben lehetett), hanem imádkoznak és a Tórát olvassák fel, s magyarázzák a szent szövegeket. Épp úgy, ahogy nálunk keresztényeknél a pap a szószékről prédikál, hirdeti, magyarázza az evangéliumi igeszakaszt. Az írásmagyarázat akkor is, ma is komoly dolog volt, nagy tudásra volt szükség, hogy valaki Isten Igéjét tolmácsolja a híveknek. Rendkívül jól kellett ismerni a szent szövegeket, a hozzá kapcsolódó hagyományokat és kortörténeti vonatkozásokat, a vallási tradíciót és sorolhatnánk. Mégis, megint valami szokatlan történt. Jézus tanításán csodálkoztak az 51

ott lévők, mert nem úgy tanított, ahogy az írástudók. Ebben is különbözött tőlük. Azt nem tudjuk, mást mondott-e, mint amazok, de az biztos, hogy máshogyan. Jézussal kapcsolatban rengeteg találgatás és ötlet látott már napvilágot arról, hogy tanító munkássága előtt hol járt, milyen beavatásokban részesedett, kik tanították Egyiptomban, Atlantiszban vagy éppen a magyar őshazában, a pártusok birodalmában. Szent Márk számára azonban nem ez a fontos, és nekem sem ez az érdekes, hanem az, hogy nem úgy tanít, ahogy szokás, ahogy mások, mondjuk az egyetemi tanárok, professzorok tanítanak. Jézus valószínűleg nem úgy magyarázta a Szentírást, ahogy a teológusok, rabbik, vagy mi papok tesszük. Valószínűleg nem a Tóra-ismeret volt számára igazán lényeges és nem a hivatkozások, kereszthivatkozások pontos tudása. Nem az Írás idézeteivel válaszolt a feltett kérdésekre, hanem ahogy Márk írja, ő hatalommal tanított. Ez mindenképpen azt jelenti, hogy aki hallgatta, szinte Jézus hatalmába került, úgy érezhette, hogy már nem önmaga ura. Lenyűgözte, megragadta, fellelkesítette vagy éppen csodálkozásra, Isten dicsőítésére késztette. Mi, a poroszos iskolarendszer kései gyermekei egyetlen tanulást ismerünk, amikor valaki szisztematikusan, a racionális érvek rendszerére támaszkodva megérteti velünk a dolgokat, s ezeket az ös�szefüggéseket és értelmezéseket mi bemagoljuk. Ám nem árt tudni, hogy nem ez az egyetlen út. A Muhi csatáról minden kisiskolás megtanulja, hogy mikor volt, hol volt, mi történt. De vajon milyen tudása volt róla annak a templomos lovagnak, aki a kereszt lobogója alatt, lángoló hittel és kétségbeesett elszántsággal harcolt ott a mongolokkal? Milyen tudása lehetett róla egy külső szemlélőnek, aki mondjuk a templomosokkal ellentétben túlélte a csatát? Hogyan mesélné el élményeit egy mongol vagy a közelben bámészkodó paraszt asszony? Nyilván érezhető, hogy egy eseménnyel kapcsolatban annyiféle élmény és személyes tapasztalat, nyugodtan kimondhatjuk, személyes igazság létezik, ahány ember megélte az eseményt. Vajon ezekhez ké52

pest mennyi tudása lehet a történésznek, aki évszázadokkal később levéltárakban kutakodik és tanulmányozza a régészeti feltárások eredményit, leleteit? Olyan, mintha egy méteres, de széttört kínai váza egy-két centiméternyi méretű, apró cserépdarabjából megmondanánk milyen volt a váza, hogy nézett ki, milyen virágot tettek bele, hol, mikor és ki csinálta, és mit érzett az, aki használta. Az utókor rendszerezett tudása inkább csak kísérlet, hogy valamilyen, bármilyen tudással vagy legalább halvány fogalmakkal rendelkezzünk a múlt dolgairól, de az igazságtól, mint olyantól nagyon messze van. Úgy szokás mondani, hogy a történelem konstrukció (régiesebben alkotmány, pestiesen tákolmány). Nem több, mint a múltnak a tudomány eszközeivel rendszerezett és objektivitásra törekvő módon kikövetkeztetett lehetséges lefolyása. Jézus nem ilyesfajta tudományossággal tanított. Nem volt szakirodalma, sem lábjegyzetei, publikációi, tudományos fokozatai. Nem ismeretterjesztő vagy teológiai előadást tartott a galileaiaknak. Nem iskolás módon tanított, nem ismereteket közölt. Egyszerűen megragadta a létezés valóságát – hiszen Ő maga volt a Létezés teljessége – és bevonta az Őt hallgatókat önismeretébe. Amikor Jézus beszélt és tanított, akkor a Létről, arról a nagybetűs Létről szólt, mely a világ kezdetén Ő volt és az Atyánál volt, s mely általa lett (Jn 1,1-3). Ez a hatalom nem pusztán lelki vagy divatosabban spirituális hatalom. Nem csupán egy megkapó vagy magával ragadó érzés lehetett a hallgatóság bensejében. A körül állók szembesültek Jézusban azzal, milyen, amikor Isten végtelen bölcsessége, ereje és értelme kiárad a teremtésben. Jézus Krisztus volt az a gyűjtőlencse, akiben mindez összpontosult, s aki érzékelhetővé, felfoghatóvá tette az emberek számára ezt a teremtő kegyelmet. Biztos, hogy ez a felfoghatóság nem csupán racionális, értelmi felfogás volt, hanem egyszerre érzelmi, lelki, szellemi, transzcendens, azaz az egész emberi valóságot megragadó és arra nagy hatást gyakoroló. Ez az, amire a lexikális tudás nem képes, ez az, amit az írástudók nem tudtak, s a legnagyobb fenyegetésnek érezték. Jézus nem jobban vagy okosabban tanított, mint az írástudók, hanem egészen másképp. A kommentárok úgy tartják, Jézus azért ment a zsinagógába, hogy zsi53

dó vallását gyakorolja. Lukács evangéliumában egyenesen felolvasásra jelentkezik, de Márk nem mond semmi ilyesmit, csak azt, hogy tanított. A zsinagógában egy helyiséget használtak tanításra, szombati imára, minden hitélet ott zajlott, a vidéki zsinagóga egyszerre volt hitoktató terem, Istentiszteleti hely, gyülekezeti terem, imaterem. Meglátásom szerint Jézus nem azért ment a zsinagógába, hogy részt vegyen a közös Istentiszteleten. Pontosabban azért ment, de nem a vallásos áhítat vitte oda. Sokkal inkább azért ment oda először, mert ott volt a legnagyobb szükség rá és az evangéliumra. Szerintem oda ment, ahol legnagyobbnak vélte a bajt, a zsinagógába. Emlékezzünk csak Keresztelő János valláskritikájára, az üres kultusz, a látszat-áldozatok, a külsőségek, a mechanikus törvény-tisztelet ellen prédikálva hirdette a lelki fordulat, a gondolkodás és szellemiség teljes megváltoztatásának szükségességét és azonnali bűnbánó-bűnbocsátó voltát. Jézus, aki szervesen kapcsolódott Keresztelőhöz, aki saját igehirdetésébe beépítette János keresztségét, ugyan miért ment volna a zsidóknál szokásos módon felolvasni és írást magyarázni a zsinagógába, amikor épp ellentétes értékrendet képviselt? Miért ment volna oda vagy bárhova, ha nem azért, hogy elmondja Izrael eltévedt juhainak az evangéliumot, az örömhírt? Hogyan gondolhatnánk, hogy mindenhol az új üzenetet hirdette, de szombaton bezárta a boltot, szünnapot tartott, felslattyogott a templomba, hogy ott szófogadó izraelitaként békésen szemlélje, mi több, gyakorolja azt a számára alapvetően helytelen praxist, amivel szemben, aminek helyreigazítására, aminek fel- és megszabadítására jött? Képtelenségnek tartom. Hiteltelen lett volna. Sokkal inkább el tudom képzelni, hogy a legnagyobb szükség felé vette az irányt és első útja a saját galileai hittestvéreihez vitte, hogy felkínálja nekik a még soha nem hallott, örömteli belső szabadulás útját. 1.8. Az ördögűzés (Mk 1,23-28) Tanítás közben, a zsinagóga oszlopainak hátterében feltűnt egy megszállott ember, aki hangosan kiabált Jézus ellen. Máris korrigálnom kell 54

a szentírási szöveget. A magyar fordítás „tisztátalan lélektől megszállt ember”-t ír, de ez nem pontos. Szent Lukács démoninak írja ugyanezt a megszállottat (Lk 5,33), de Márk valójában egyszerű kifejezést használ, ő szó szerint annyit ír, hogy egy „tisztátalan lelkű” ember. Olyasvalakiről tudósít, akinek a szelleme, a szellemisége, a lelkisége tisztátalan. Az arám szövegben a deva ( ) kifejezést találjuk, ami démont jelent, amit az ókori Galileában, a kifinomult orvostudomány híján mindenféle betegségre és lelki rendezetlenségre egyformán használták. A lényeg, hogy olyan emberről van szó, akit bármilyen okból eredő bajai, bűnös gondolatai vagy ösztönei megátalkodott elevenséggel fogva tartanak. Kicsit erős hasonlattal olyan, mint a háztáji hízósertés, amit csuda tisztára moshatunk, de az akkor is a sárba vágyik fetrengeni. Nem azért mert rossz, hanem mert ilyen, nem látja a magasztosabb célt, őt az ösztönei a mocsokba hajtják. Ez a tisztátalan lelkű ember többes számban lármázik a zsinagógában, mert nem egyedül a maga nevében szól. Ez az ember minden tisztátalan és megszállott szimbóluma és megszemélyesítője. Isten szentsége olyan tiszta, hogy nem viseli el a bűn legkisebb foltját sem. Ugyanígy a bűn sem viseli el a tisztaságot, azonnal be akarja sározni, azonnal le akarja húzni magához és tisztátalanná akarja tenni. Gondoljunk csak a pedofil papokra, akik az életszentségre kötelezték el magukat. Nem véletlen, hogy ilyen kísértések és bűnök szegélyezik szomorú sorsukat. Minél nagyobb a szentség, annál nagyobb a kísértés, minél magasabbra jut valaki, annál nagyobb a bukás veszélye, s ez spirituális értelemben is igaz. De eszünkbe juthat a nem túl költői Luther Márton is, aki az Asztali beszélgetésekben ezt írja: „Hasonlóképpen cselekszik az ördög: amikor a szívek a legtisztábbak, odamegy, és beléjük szarik.” Ne botránkozzon meg, kedves Olvasó, ez csak a középkor átlagos szavajárása. Tehát a tisztátalan ember, mint a világ minden szennyének szimbóluma ágál Jézus ellen a zsinagógában. Irodalmi alkotás lévén, nem véletlen, hogy Szent Márk az első megszállottat, azaz ízig-vérig tisztátalant épp a zsinagógában mutatja meg. Ha a mózesi törvényeket vizsgáljuk, akkor nem lehetne ott. Hiszen a Törvény épp „azért van, hogy megkü55

lönböztessétek a szentet és a nem szentet, a tisztátalant és a tisztát” (Lev 10,10). Eszerint a tisztátalannak ha valahol, akkor a zsinagógában, az Isten házában volt a legkevésbé helye. Aki ugyanis bármilyen tisztátalant megérint, maga is tisztátalanná válik (Lev 5,2). Nem véletlen, hogy Jehojada vallási reformer a Törvény értelmében „az Úr templomának kapuiba kapuőröket állított, hogy ne mehessen be senki, aki bármilyen ok miatt tisztátalan.” (2Krón 23,19). A tisztátalan zsinagógai jelenléte az egész zsinagógát tisztátalanná tette, az ott tartózkodó szombati gyülekezettel egyetemben. Ugye mennyire másként cseng most már Jézus zsinagógai igehirdetése, mint amit megszoktunk? Persze mindez szimbolikus. Jézusnak a zsinagógába kell mennie, mert a szombat-ünnep ellenére tisztátalan az egész vallásgyakorlat. Csak szájukkal tisztelik az Urat, nem szívükkel vagy tetteikkel. A megszállott ember itt tehát a korabeli zsidóság álszent és tisztátalan szellemét jelenti. Jézus dolga az, hogy ami nem fér össze Isten szentségével és tisztaságával, azt kihajtsa az Ő színe elől. Jézus nem száll vitába a megszállottal, nem csinál szcénát az „ördögűzésből”, nem ragadja meg a nyilvános alkalom lehetőségét, hogy az Atyával azonos Fiúi hatalmát csillogtassa, hanem egyszerűen csak rászól szerencsétlen emberre, hogy hallgasson, s a legtömörebben kiparancsolja belőle a gonoszt. A tisztátalanság görög terminus technicusát (akatarthos) egyébként Szent Márk használja a leggyakrabban, tizenegy alkalommal az evangéliumban. Később ugyanez a kifejezés sokkal átfogóbban jelenik majd meg, többféle tisztátalansággal kapcsolatban. Az, hogy Márk ilyen széles spektrumban használja, engem arra enged következtetni, hogy számára két állapot létezik, a tiszta és a tisztátalan. Számára mindegy, milyen fajtájú, nemű, típusú vagy okságú a tisztátalanság, a lényeg az, hogy elválaszt Isten kegyelmétől, elszigetel és elidegenít tőle, ezért le kell mosni, ki kell űzni, meg kell gyógyítani, meg kell szabadulni tőle. Ám Jézus hiába viselkedett diszkréten, az emberek csodálkozva álltak az esemény előtt. Pillanatok alatt híre ment egész Galileában, s amint látni fogjuk, a nép nagyon is kereste a Jézussal való találkozás lehetőségét. 56

1.9. Péter anyósának meggyógyítása (Mk 1,29-31) Sokan úgy tartják, hogy Jézus, amikor Kafarnaumba költözött, Simon Péterék házában lakott, de erre nincs régészeti bizonyítékunk. Annyit tudunk, hogy a zsinagógából egyenesen ebbe a házba mentek. Ez már igazán az övéi közössége volt. Ott voltak vele a tanítványok. A ház sokszor megjelenik még az evangéliumban, s mindig a tanítványi körrel kapcsolatban. Az, hogy a zsinagóga és a lakóház egymás után következnek, velem tudatos szerkesztői elvet láttat. Mintha a nagy gyülekezeti ház és a kis lakóház ellentétes pólusok lennének. Az előbbiben megszállottság volt, amit ki kell űzni, s újra kell tanítani az embereket. Utóbbiban is betegséget talált, de ez testi betegség, nem lelki, nem a hit beteg. A láz, amiben Péter anyósa szenvedett, akkor még komoly betegségnek számított, de persze meg sem közelítette a tisztátalanságot. Jézus odalépett az asszonyhoz és pusztán a jelenléte és az érintése gyógyító hatással volt rá. Lelkigondozáskor jó párszor tapasztaltam, hogy egy magányos, idős embernél egy hosszabb, akár több órás látogatás, mely kiadós beszélgetést, imádkozást, esetleg szentségkiszolgáltatást is magában foglalt, gyökeres kedélyállapot-javulást eredményezett. Sokszor mondta egy kedves, krónikus álmatlanságban szenvedő idős néni, hogy a látogatások után napokig nyugodtan, békésen és pihentetően aludt. Ez csak emberi, lelkipásztori segítő beszélgetés és közös ima eredménye volt, s lám, önmagában is használt. Jézus puszta jelenléte ehhez képest elmondhatatlan erőt és áldást jelentett az asszonynak. Ugyan a résznek gyógyítás a címe, de szerintem itt Jézus semmit nem gyógyított. Nem hiszem, hogy terápiás céllal segítette volna fel Péter anyósát. Sokkal valószínűbb, hogy a láztól gyötört asszony nehezen mozgott, s Jézus egyszerűen segített neki felülni vagy felkelni. Itt a gyógyulás mintegy mellékhatása az Isteni jelenlétnek. Talán helyesebb is lenne átnevezni a részt, valahogy így: „Péter anyósának gyógyulása”. Visszatérve az allegorikus magyarázathoz, számomra mindez azt jelenti, hogy míg a zsidó vallással és hitélettel nagyon nagy bajok voltak 57

akkoriban, addig az egyszerű emberek képesek voltak befogadni és elfogadni Isten Jézus Krisztusban megnyilatkozott kegyelmét. 1.10. A betegek meggyógyítása (Mk 1,32-34) Még aznap, vagyis pénteken, a szombat ünnepének estéjén, hogy Jézus a zsinagógába ment, aztán tanítványáékhoz, a környékbeliek az összes beteget és démontól megszállottat odahordták Péterék házához. Az ajtónál tolonghatott a fél város. Micsoda sebességgel terjedt Jézus híre a faluban! Azt hiszem, ez ma sincs másként faluhelyen, elképzelhetetlen sebességgel eljut mindenkihez minden hír és pletyka. Ma a szombat megünneplése pénteken késődélutántól tart Izraelben. Jézus idejében sem lehetett nagyon másképp, mert a héberek a napok váltakozását a holdciklushoz igazították, ezért a nap fordulója az este volt, nem pedig a reggel, ahogy számunkra. Vagyis a sabbat szigorúan péntek estétől szombat estig tart. A szombatnak vagy a nyugalom napjának megtartása alapvető törvény volt minden zsidó számára. Tilos volt bármilyen munkavégzés vagy azzal egyenértékű tevékenység. A mai legidősebb generáció tagjai gyermekként még jó zsebpénzt kereshettek a két világháború között azzal, hogy szombatonként eljártak a vallásos zsidó családokhoz besegíteni, fát hordani, begyújtani, megmelegíteni az ételt, feltálalni, eztazt elvégezni a ház körül, mert számukra ilyenkor minden tevékenység tilos. Mózes törvénye halálbüntetéssel sújtotta a szombat megszegőit (Kiv 31,12-17). Márk szent humoráról árulkodik, hogy mire épp csak véget ér a szombat este, azaz elmúlik a nyugalom napja, már a falu minden betege ott tolong Péteréknél. Minthogy tilos volt útra kelni (Iz 56,2-6) vagy hos�szan gyalogolni (szombaton összesen 2000 könyöknyi utat lehetett megtenni, ami 969 méter), a teherhordás is tilos volt szombaton (Iz 58,13), ahogy halálveszélyt kivéve a gyógyítás is. Jézus ezt a rendelkezést tulajdonképpen már a zsinagógában megszegte, amit aztán más esetekkel kapcsolatban szemére is vetnek majd (Mk 3,1-5). Szerintem 58

szegény kafarnaumiak tűkön ülve várták a szombat végét jelző naplementét, hogy végre betegeiket odavihessék Jézushoz. Ilyenkor a szombatnap kezdetén (azaz helyi időmérés szerint az nap végén) az ember normális esetben lefekszik aludni. Ám Jézus gyógyított. Csak találgathatunk hányan állhattak az ajtó előtt. Kafarnaum teljes lakossága a régészek szerint mintegy ezer fő lehetett akkoriban. Nem voltak komoly gyógyszerek, sem orvosi diagnosztika, a törvény előírásai ellenére is sok volt a fertőzés és a betegség. Ha mondjuk tíz százalékkal számolunk, ami szerény becslés, akkor is legalább százan lehettek az ajtó előtt. Jézus tehát gyógyított. Sokan meggyógyultak, de nem mindenki. Szent Márk részletezhette volna, hogy ki milyen betegségégből épült fel hirtelen. Elmesélhette volna, milyen csodálatos gyógyulások voltak ezek. Fokozhatta volna vagy teológiailag kiaknázhatta volna a tömeges gyógyítás esetét. Nem tette, csak megemlítette az egészet, mint valami mellékes ügyet, holott majd százan nyerték vissza egészségüket. Márk talán azért írt így, mert az evangélium nem Jézus összes csodájának gyűjteménye, mint mennyei erejének lajstroma. Az eddigi két gyógyítást azért részletezte, mert jelentőséget tulajdonított nekik igehirdetésében. Akinek szüksége volt igazi gyógyulásra, az nem a zsinagógába ment, ahol a hatalom nélküli hitszónokok, megszállottak és csak elméleti válaszok uralkodtak, hanem a gyógyító házához, ahol eleven problémákat eleven módon, élő hatalommal gyógyított és tett éppé az Úr. 1.11. Jézus imádkozik (Mk 1,35-39) Azután este lett és reggel: az első nap. Jézus első tanítói napjának mérlege a következő: tanított, ördögöt űzött, gyógyított, s most az új nap kezdetén imádkozni vonult. Ez a hármasság: tanítás – gyógyítás – imádság határozta meg egész munkásságát. Ennek a három tevékenységnek a harmóniája az, amiben a keresztény ember élete is zajlik, ebben a ritmusban, a lelkiélet alaplüktetésében kell követnünk Jézust. Összefoglalva ezt úgy nevezzük: szolgálat. Keresztes Szent Pál lényegre törően talált rá erre az alapvető igazságra: „Szeresd testvéredben Istent, szeresd Istenben testvéredet.” 59

Jézus elvonult, de nem azért, hogy egyedül legyen, hogy mások ne zavarják, Ő nem meditáló buddhi volt, hanem azért vonult el, mert az imádság útja – ahogy később tanítani fogja – befelé, a lélek, a szív, az elme, az értelem és a szellem rejtett útjain vezet. Jézus nem egyszerűen egy magányos helyre ment, hanem puszta helyre. A görög szövegben a puszta (eremos) szóval találkozunk, az arámiban a magányos hely ( ) kifejezéssel. Szent Márknál még egy-kétszer visszatér a puszta, ahová Jézus mindig azért indult, hogy imádkozzon, elmélyedjen. A puszta magányos, lakatlan, vad, műveletlen hely. Ma talán leginkább úgy mondanánk, civilizáción kívüli hely, ami a világból kivonulást, kiszakadást jelképezi. Jézus nem egyszerűen nyugalmat és zavartalanságot akart, hanem szembenézést, önvizsgálatot. A mai ember számára az egyik legelviselhetetlenebb dolog, ha egyedül kell maradnia. Ezért bekapcsolja a tv-t, zenét hallgat, mindegy, csak minél kevesebb időt kelljen saját magával eltöltenie. Nem a magánytól fél, hanem attól, hogy magával kell maradnia, azaz szembe kell néznie saját személyiségével, hibáival, gondjaival, döntéseinek következményeivel és sorolhatnánk. Nekünk, mai embereknek a puszta természetesen nem a Hortobágy, hanem az az állapot, amikor elhagyatva, magányosan szembe kell néznünk életünkkel, mindazzal, amit tettünk, akivé az évek során váltunk és átéltünk. Jézus számára – és minden Őt követő hívő számára – ez alapvető jelentőségű. Időről-időre ki kell vonulnunk a személyes pusztánkba, mert az igaz önvizsgálat, az igaz Istenismeret, és az igaz imádság csak az ilyen mélységű szembenézésben és benső szemlélődésben tárul fel. Jézus példát ad azzal, hogy már az első napon imádkozik. Érdekes, és mint később látjuk majd, jellemző módon a tanítványok nem imádkoztak vele, hanem később utána siettek és megzavarták Őt. Azzal a hírrel eredtek nyomába, hogy még mindig sokan keresik gyógyítását, szolgálatát. Ez a tanítványok röghöz kötöttségét mutatja. Még nagyon világias módon gondolkodtak, még nem voltak elég érettek az apostolságra. Jézus azonban nem ment vissza, hogy még több embert meggyógyítson, hanem – ahogy a szöveg határozottan utal rá – a kör60

nyező nagyfalvakat illetve kicsiny városkákat járta be egész Galileában. Az evangélista nem mulasztja el megjegyezni, hogy mindenhol tanított és ördögöket űzött ki. Nem tudjuk, mennyi ideig tartott ez a barangolás, de Galileát bejárni biztosan nem egy-két nap volt (kb. 300 négyzetkilométer), vagyis több hét, talán hónap az az időtartam, amit Jézus és a tanítványok így töltöttek. Ebben az összefüggésben Jézus első tanítói napja úgy áll előttünk, mint egy jézusi mintanap. Mindenhol ezt és így tehette: tanított, gyógyított, imádkozott, aztán tovább ment, hogy máshol ugyanígy tegyen, ezzel mutatva meg Isten országát és annak életformáját. Ezt a vándorló tanító, gyógyító, imádságos életmódot most ismerte meg a zsidóság. Jézus előtt és után is éltek karizmatikus próféták, akik hirdették üzenetüket és gyógyították a betegeket, ilyen volt például a Kr.e. 4-ben fellépő Júdás és Mátyás vándor-karizmatikusok, akiket hamar kivégeztek, mert a jeruzsálemi templomot díszítő római arany sas eltávolítására bujtották fel a lakosságot. Ám a vándorló életforma idegen volt tőlük. Mint korábban írtam, a tanítványok mindig a rabbi tanházában laktak, s mikor tekintélyre tettek szert, átvehették a rabbi helyét, folytatva az iskola tradícióját. Jézus azonban kifejezetten kerülte a letelepedett életmódot. A szolgálat ilyen formája a kereszténységben is sokáig fennállott, olyannyira, hogy még a 2. századi Didakhé című irat is úgy nyilatkozik, hogy ha egy tanító három napnál tovább marad egy helyen, akkor tévtanítónak, csalónak kell tekinteni. 1.12. A leprás (Mk 1, 40-45) Szent Márk hirtelen bármilyen idő- vagy helymeghatározás nélkül egy leprás emberről tudósít, aki Jézus elé állt és gyógyulást kért tőle. Jézus kinyújtotta felé a kezét vagy megérintette, s az ember menten meggyógyult. A lepra az ókor egyik legsúlyosabb, legfertőzőbb, legveszélyesebb betegsége volt. A mózesi törvények hosszan foglalkoznak a leprásokat érintő tisztasági szabályokkal (Lev 13-14), előírva azt is, hogy mit és hogyan kell tenniük, ha meggyógyultak. A gyógyulást min61

dig a papnak kellett kimondania, áldozatbemutatás kíséretében (Lev 17,2-8). A leprások be sem léphettek a városfalakon belülre, szigorúan kirekesztették őket, sőt tulajdonképpen már a halottak közé számlálták a betegeket. Márknál ez az egyetlen leprás gyógyulási eset, ezért fontos a leírás. Igazából nem a gyógyulás az érdekes, hanem ami utána történt. Jézus szigorúan ráparancsolt – írja Márk, azaz keményen ráförmedt. Ne értsük félre, Jézus nem volt dühös. Valamiért azonban szokatlanul erélyes hangon szólt a gyógyulthoz és megparancsolta neki, hogy senkinek se beszéljen arról ami történt, hanem menjen a paphoz, s mutattassa be az előírt áldozatokat. Sokan sokféleképpen magyarázzák Jézus különös viselkedését. Egyes teológusok egyenesen ellentmondásosnak tartják Jézus indulatos parancsát és a törvény betartására vonatkozó utasítását, pedig nincs itt ellentmondás. Jézus egyszerűen nem akarta, hogy híre menjen az esetnek. Ő pontosan tisztában volt az első pillanattól kezdve azzal, amire a zsinagógai hívők mindig rácsodálkoztak, hogy Ő másképpen tanít, hogy Ő más, mint amit az emberek megszoktak, más, mint amit várnak. Már az első nap első gyógyításai Kafarnaum minden betegét Péterék ajtaja elé csődítette. Hajnalra újabb beteg-csoportok jöttek, s a tanítványok vis�szainvitálták, hogy folytassa a gyógyítást, mint egy karizmatikus orvos. Jézus akkor nem ment vissza, hanem a hegyek felé vette útját. Most érthetjük meg, hogy miért. Egész egyszerűen kerülni akarta a feltűnést. Nem szándékozott a nép által ünnepelt és vállon hordozott híresség lenni. Nem keresett népszerűséget, nem akart a hatóságok látókörébe kerülni, különösen nem akart a vallási vezetőkkel összetűzésbe keveredni. Amikor egy helységben már gyógyított, imádságosan hirdette az evangéliumot és a lelki királyság elérkeztét, tovább vándorolt. Nem ment a nagyobb városokba, nem akart minél több embert elérni, nem média-evangelizált. Egyesek talán úgy magyarázzák, hogy azért szólította fel titoktartásra az embert, mert még nem jött el az Ő ideje, nem akart idő előtt keresztre feszíttetni, de azt hiszem Isten Fiával kapcsolatban ez egy picit sántít. 62

Isten munkájában mindennek megvan a maga ideje (Préd 3,1), aligha van esély arra, hogy emberi szándékok bármikor, akár a legkisebb mértékben is eltérítsék az Isteni tervet annak eredeti lefolyásától. Jézus rejtőzködésének szerintem az az oka, hogy pontosan tudta, az emberek többségének egyszerűen megbotránkoztató, amit tesz. A kialakult és normalizált társadalmi és vallásos keretek között egyszerre megjelent egy falusi atyafi, aki e normáktól teljesen eltérően és döbbenetes erővel, hatalommal beszélt és tett olyanokat, amik nem illeszkedtek a normákhoz. Képzelje el, kedves Olvasó, hogy ön pap, vasárnap elmegy a templomba misézni. Minden szépen, a megszokott módon zajlik, aztán a mise után kisebb csődület támad az egyik padnál, ahol egy tájszólásban beszélő – Jézus arám tájnyelvi dialektusban beszélt – falusi elkezd tanítani, méghozzá olyan erővel és lényeglátással, amilyet még abban a templomban, de máshol sem hallott soha. Mindenki döbbenten áll. Képzelje magát a kántor, a káplán, a plébános helyébe. Képzelje magát a megyéspüspök helyébe, amikor megtudja, hogy egy egyszerű vidéki ember mindenben lekörözi a papjait, teológusait, ráadásul nem is azt tanítja, amit a pap a templomban, hanem valami szokatlan dolgot. Ön hogyan reagálna? Mit tenne? Mit mondana a papjának, mit csináljon, mit mondjon a híveknek, akik tőle kérnek magyarázatot? Ha azt mondja, hogy a falusi atyafinak igaza van, akkor az emberek ott fogják hagyni a templomot, fel fog borulni a megszokott rend, a hagyományok, a tekintély, megkérdőjeleződnek az alapvető értékek. Ha azt mondja, hogy hamis tanító, akkor – a jeleket látva – lehet, hogy igaztalanul ítél el valakit. Ha pedig azt mondja, hogy fogalma sincs – ami legközelebb áll az igazsághoz – akkor magára fognak támadni, mert milyen pap az, aki nem tudja, mit kell tenni egy vallási jelenség kérdésében. Nos, ilyesmi járhatott a zsinagógai elöljárók és azok feljebbvalóinak fejében. Jézus mindezt pontosan tudhatta és talán azért akarta kerülni a feltűnést, hogy minél kevesebben botránkozzanak meg rajta, Benne, s minél kevesebben értsék félre. Nem szeretnék rosszindulatú lenni, de ha ma megnézzük egy plébánia, gyülekezet tagságát – aki 63

aktív templomjáró, tegye meg a sajátjában –, azt tapasztaljuk, hogy a hívek többsége nem Jézus szavaihoz vagy a Szentírás Igéjéhez ragaszkodik, hanem sokkal inkább a vallásos előírásokhoz, a szokásokhoz, a megszokott rendhez és liturgiákhoz, a megszokott paphoz, énekekhez, a megszokott ülőhelyéhez, mindahhoz, amit már integrált az életébe, amihez már hozzászokott. Az ezekben a dolgokban való változást az emberek legnagyobb része nagyon nehezen viseli, mert olyankor azt érzi, értékrendjét és életformáját érte támadás. Márpedig az emberek igazából nem a hitelveikért mennek ölre egymással, hanem sokkal inkább az életformájukért és megszokásaikért. Jézus híre nem csak a betegek között terjedt Galileában, hanem a vallási belső hírcsatornákon is. Fent Jeruzsálemben is tudták már, hogy ki Ő, tudták mit csinál és míg faluról-falura vándorolt imádkozva, tanítva, gyógyítva, a vallási vezetők a fentebbi, általam püspöki dilemmaként előadottakon rágódtak. Jézus azt hiszem úgy gondolta, hogy ha az ex-leprás elmegy a templomba és bemutatja az előírt áldozatokat, akkor a pappal egyetemben mindenki azt fogja gondolni, hogy egy csodálatos, és a zsidó vallási keretek között lezajlott, abban legalizált gyógyulás történt. Ha a jóember hallgatott volna Jézusról, ahogy Ő kérte, akkor nem derülhetett volna ki, hogy egy alternatív vándor-gyógyász, egy furcsa, hatalommal és tanítványokkal kóborló karizmatikus gyógyította meg. Azonban nem ez történt, hanem épp az ellenkezője. Számomra egyértelmű, hogy a gyógyult beteg nem ment a templomba, nem mutatott be áldozatot, nem hallgatott, hanem széltében-hosszában híresztelni kezdte mindenfelé, hogy mi történt vele és ki gyógyította meg. Egyes teológusok ezt már laikus keresztény igehirdetésnek tartják, de én ettől óvakodnék. Van ugyanis ebben a magatartásban valami messzemenően gyarló. Az atyafi aligha Isten dicsőségét hirdette gyógyulásában, hanem Jézusról beszélt. Szerintem arról beszélhetett, hogy van egy ember, akinek isteni hatalma van. Hogyan csenghetett ez a lakosság fülében? Két szólamban. Az egyik örömhír volt, mert sok testi-lelki nyomorra vetette a gyógyulás reménységének üdvös fényét. A másik azonban sötét gondolatok árnyé64

ka volt, mert mindez azt is jelentette, hogy a papok áldozata, a templomi kultusz, a zsinagógai tevékenység, szóval a megszokott vallási rend, a törvény nem tudja azt megadni, amit ez a vidéki csodadoktor, ez pedig már az Istenkáromlás halkan mormogó hangja volt. A csekély számú, de tekintélyes gondolkodó réteg és a vallási vezetők jól hallották ezt a hangot, ami alapjaiban kérdőjelezte meg nem csak tekintélyüket, de létüket is. Tiszta szívvel nekik csak egyetlen választásuk maradt volna, hogy maguk is Jézushoz járulnak megtisztulásra és gyógyulásra, de erre nem mutatkozott indíttatás. Az evangélista megjegyzése, hogy Jézus nem mehetett be a városba, hanem távolabbi, csendes helyeken tartózkodott, ezt jelenti. Nem félt, de nem akart botrányt. Legfőbb emberhalászként nem az volt a dolga, hogy tömegeket evangelizáljon, ahogy ma a keresztény egyházak gondolják – szerintem tévesen. Ő kiválogatni szerette volna azokat, akik alkalmasak a mennyek királyságának örömhírére, ehhez viszont az szükségeltetett, hogy lehetőleg minél kevesebb konfliktust szítson, minél kevesebb előítélet foganjon az emberekben vele szemben.

65

2. Galileában 2.1. A béna meggyógyítása (Mk 2,1-12) A béna gyógyulásának története a Jézus munkásságával kapcsolatos szélsőséges felfogások első nyilvános ütközését meséli el. Jézus vis�szatért kafarnaumi házába vagy talán Péterék házába, a bázisra. Rengetegen felkeresték, de nem csak a betegek, hanem írástudók, azaz a vallási elit szakemberei is. Jézus ebben az esetben talán tanított és nem gyógyított. Az is lehet, hogy kifejezetten ideológiai beszélgetés bontakozott ki közöttük, amolyan vallási párbeszéd. Mindenesetre a nagyon szegényes ágyon, lebénult beteget cipelő férfiak nem tudtak bejutni a házba a nagy tömegtől, ezért egészen pimasz és tolakodó módon kibontották a tetőt. A korabeli, tipikusnak nevezhető vályogháznak lapos teteje volt, amire külső lépcső vezetett fel. Aratáskor ez a lapos tető szolgált a termények szárítására, máskor pedig egy kis árnyékoló felállítása után a család nyáresti tartózkodási helye volt, itt időztek, éltek társadalmi életet. Nem okozhatott nagy nehézséget felmenni a lépcsőn, de a tető kibontása sem lehetett bonyolult. A födémeket akkoriban fagerendák közé erősített, nádból, szénából, ágakból font töltelék képezte, amit sárral tapasztottak be. Ahogy a fedő lécezést felszaggatták, már csak be kellett ásni magukat a szobába. Bevallom, mosolygok, amikor magam elé képzelem a szobában ülők döbbenten felfelé meredő tekintetét, ahogy szalmatörek és száraz sár potyogott a fejükre. Mintha valaki annyira meg akarna gyógyulni, hogy sorállás helyett kibontaná a körzeti orvosi rendelő tetejét és beereszkedne a doktor elé. Ez az akarat és igyekezet még Jézust is megdöbbentette és csodálkozásra indította. Amikor Jézus gyógyított, nem diagnosztizált, mint a mai orvosok, hanem valami mást tett, bűnbocsánatot adott. Ugyanúgy, ahogy korábban, az első gyógyításnál, amikor a zsinagógában a tisztátalan szellemű lépett elé, most is az volt a legfontosabb számára, hogy a beteg szelleme, 66

lelke, szíve, elméje megtisztuljon, vagyis megszabaduljon bűneitől, megtörténjen a benső irányváltás. Amikor ez sikerült, ennek mellékhatásaként meggyógyult a test is, mert helyreállt a test - lélek - szellem tiszta egysége Istennel. „Aki az Úr nevét káromolja, haljon meg, kövezze meg az egész közösség.” (Lev 24,16) A zsidó hit szerint egyedül Isten az, aki megbocsáthat. A házban lévő írástudók úgy vélték, hogy a bűnbocsánattal Jézus Isten hatalmát tudja a magáénak, azaz káromolja, megszentségteleníti Istent és a Törvényt. Mély indulat támad bennük ellene, a Törvény értelmében Jézus megkövezésén törték fejüket. Jézus tudta ezt. Nem csodát akart tenni, nem bizonyítékot akart szolgáltatni, hanem igazságot és tisztaságot. Hogyan is lehetne úgy megtartani a kisebb paragrafusokat, hogy a legalapvetőbbekkel szembefordulunk? Hogyan akar valaki Isten Szent nevében prédikálni, ha valamelyik embertársának az elveszejtésén gondolkodik? Az írástudók az életet adó Istenre hivatkozva akartak életet elvenni. Teljes ellentmondás. Jézus kijelentette, hogy hatalma van bűnöket megbocsátani. Meg is bocsátott és meg is gyógyította a bénát. A magyar szöveg azt írja, hogy mindenki ámult. Valójában összezavarodtak, megdöbbentek, nem értették mi történt, de ilyen erő és hatalom láttán önkéntelenül Isten dicsőítésére fakadtak. Kérem az Olvasót, ne értse félre a szituációt. Ne a mi hétköznapi pártoskodásunkkal és emberi értékeink szerint olvassa a textust. Jézus nem fordult szembe a hitetlenekkel. Látta, hogy munkásságával kapcsolatban kétféle erős reakciót vált ki az emberekből: hitet és hitetlenséget, teljes bizalmat és teljes bizalmatlanságot. A hitet betöltötte reménységgel, de a hitetlenséggel kapcsolatban is az volt a célja, hogy rádöbbentse a hitetlent Isten erejére és szándékára, arra, hogy a belé vetett bizalom nem ismer korlátokat, hogy a mennyei királyság valóban szabad. Itt látszik, mennyire másképpen tanított Jézus, mint a mai hitszónokok többsége. Minden szava arra irányult, hogy valamennyi hallgató számára megragadhatóvá, egész lényével felfoghatóvá tegye a szellemi országot. Ez pedig teljes döbbenetet váltott ki az emberekből. 67

Ezt a hatást jól ismeri a teológia. Tremendum et fascinosum, azaz döbbenet és csodálat. Valójában két ellentétes értelmű szóval van dolgunk, az első borzalmat jelent, a második csodálatot. Azt a kettős hatást írja le ezzel az egyház, amit Isten személyes megjelenése, beavatkozása kelt az emberben. Egyszerre állunk megzavarodottan, döbbenetben, értetlen felkavarodottság közepette, s ugyanakkor csodálatot érzünk, hódolni szeretnénk és dicsőíteni Őt. Ezt a teljes lényükben való megragadottságot tapasztalták meg a jelen lévők a kafarnaumi házban. Ez a hatalom, amivel Jézus tanított, s mind a mai napig ezt érezzük, amikor Isten megérint bennünket. Jézus a hitet és a hitetlenséget ezzel a hatalommal egyesítette és ma is áthidalja vele azt a szakadékot, ami köztük tátong. Azt gondolom, hogy az Isten és ember között helyreálló egység is valahogy így lehetséges. A hitetlenségért itt nem büntetést kaptak az írástudók, hanem egy olyan esemény szemtanúi lettek, amely teljes fordulatra sarkallta őket, azaz minden negatív attitűdöt felülmúlt. Nem mondom, hogy megtértek, de a fordulat bekövetkezett. Hiszem, hogy Isten a hitetleneket nem büntetni akarja, hanem komolyan és radikálisan rádöbbenteni az Ő valóságára és csodálatos lelki országába invitálni. Ez a megbékélés útja Jézus Krisztusban. 2.2. Lévi meghívása (Mk 2,13-17) Korábban már írtam az elhívásról. Jézus, a rajongó tömegtől körülvéve tanított a Genezáret-tó partján. Biztosan gyógyított is. Majd visszatérve a városba, annak határában meglátta Lévit, aki a vámszedő helyen ült. Jézus korában, ahogy ma is, komoly adókat kellett fizetni az államnak, a Római Birodalomnak. Emellett azonban volt helyi járulékfizetési kötelezettség is, ahogy a magyar önkormányzatok is kivetnek helyi járulékokat és adókat. A rómaiak által elismert községek, városok vámjogot kaptak, vagyis valamennyi, a városba kerülő árura vámot vetettek ki. Ezek az összegek nem az államkincstárba folytak be, hanem a tartományi pénztárba, Galilea esetében Heródes Antipaszhoz. Ahogy ma a nagyvárosi parkolási díjszedés tulajdonképpen egyfajta vám, s igen 68

jól jövedelmező vámfajta, úgy a vámszedés akkoriban is igen busás biznisznek számított. A vámjog a tartományé volt, de a vámhelyeket bérbe adták, pont úgy, ahogy az önkormányzatok sokszor magán vállalkozásokkal szerződnek a parkolási díjak beszedésére és a parkolási rendszer üzemeltetésére. Kafarnaumban a vámhely-bérlővel éves ös�szegre szerződtek, amit a bérlőnek be kellett fizetnie a tartományi kas�szába. Az összeg és a valós bevétel közti különbözet pedig az ő személyes haszna volt. Hatalmas vagyonok csinálódtak így. Eklatáns példája ennek Zakeus, a fővámszedő esete, Szent Lukács evangéliumából (Lk 19,1-10), aki elképzelhetetlen vagyont harácsolt össze, s amikor az általa megkárosítottaknak százszoros kártérítést fizetett, neki még mindig bőséggel maradt. Az egyszerű galileai szemében az ilyen, mások kárán és pénzén meggazdagodó, ügyeskedő vámos rettentő erkölcstelennek számított. Nem hogy tekintélye nem volt, de kifejezetten lenézték őket a tisztességes, hívő emberek, mert tudták, hogy mások kárán gazdagodtak meg. Molnár Ferenc azt írja, hogy a vagyonokat csinálni szokás, azaz a vagyon nem keletkezik magától. Nos, ezek a vámszedők mindent megtettek azért a csinálásért. Lévi, azaz Máté elhívásakor is ugyanaz történik, mint a többi apostol esetében, Jézus személye úgy ragadja meg őt lényének egészében, hogy azonnal otthagyja a rábízott pénzt, jó állását, s a vámasztal mögül szó nélkül Jézus mögé zárkózik fel. Ez igazi fordulat, igazi megtérés. Vajon ki lenne képes a biztos megélhetést, sőt gazdagságát egy szempillantás alatt eldobni és mindent elhagyni az Úr hívására? Ám még különösebb dolog történt. Jézust eddig biztosan két épületben láthattuk Márk evangéliumában, a kafarnaumi zsinagógában és Péter (vagy saját) házában, s most harmadikként Lévi, a vámos házába tér be, mi több, sok tanítvánnyal, vámossal és bűnössel vendégeskedik ott. Hirtelen nem tanít, nem gyógyít, hanem lakomázik. Az akkori zsidó értékrend számára ez több okból is botrányos volt. Kínos volt, hogy bement egy vámszedő – a korrupció megtestesítőjének – házába, ám még kínosabb volt, hogy az asztalához ült. Sőt, még ennél is sokkal kínosabb, hogy vele együtt több vámos és bűnös is az 69

asztalhoz telepedett. Az ókori héberek számára az együtt étkezés egyúttal szorosabb közösségvállalást is jelentett a másik emberrel, ezért ezt úgy értelmezték, hogy Jézus közösséget vállalt a bűnösökkel, amivel saját magát is lealacsonyította, szinte bűnössé tette. Valamit magára adó zsidó nem ült le se vámosokkal, se bűnösökkel, mert nem akart rossz hírbe vagy tisztátalanságba keveredni. Jézus azonban szemmel láthatóan mit sem törődött a falusi pletykákkal. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy Márk itt több történetet egyesített és dolgozott egybe, ezért erre az étkezésre nem feltétlenül kell történetileg hitelesként gondolnunk. Sokkal inkább fontos az, amire tanítani akar. Ám az, hogy több történet egyesül ebben a részben, talán azt mutatja, hogy Jézus nem csupán egyszer ment bűnösökkel étkezni, hanem több ilyen alkalom is adódhatott számára. Ezek valamelyikén vonhatták Őt felelősségre az írástudók. Szent Márk nem tett mást, csak egyesítette ezeket a történeteket, hogy ne kelljen ugyanazt a tartalmat többször elmesélnie. Hirtelen a zárt asztalközösségbe írástudók kerültek, hogy számon kérjék Jézus közösségvállalását. Szemrehányóan felelősségre vonták, hogy miért étkezik a bűnösökkel, egyáltalán minek áll szóba velük? Jézus pedig fontos és gondolkodásra érdemes választ adott nekik. „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket.” (Mk 2,17) Egyértelmű szavak. Akinek egészséges a hite, annak nincs szüksége katekézisre, azt nem kell újra megtanítani a hitre. Aki igaz, annak egészséges hite, élete és mennyei élete is van, nem igényel komoly pásztori beavatkozást. Érdemes megfontolni, hogy az „igaz” itt a becsületes, tisztességes, tiszta szinonimája a héber gondolkodásmód szerint. Az orvosra tehát a betegeknek van szükségük, a bűnösöket hívja Jézus, hogy „kigyógyítsa” őket bűneikből. Itt ugyanaz a szó szerepel a hívásra, mint amit Szent Márk Jánosék kiválasztásakor és elhívásakor használt (Mk 1,20). Ez arról árulkodik, hogy amikor Jézus hív valakit, akkor mindig kihív egy előző állapotból, mindig kimozdít a megszokottból, az Istentől távol levőtől. Térben és időben a kifejezésnek van egy árnyalt el- és 70

kimozdulást jelentő értelme. Miért hozzájuk tér be Jézus, miért pont őket választja? A korábbiak alapján ezt már könnyű megválaszolnunk: mert nekik van a legnagyobb szükségük Isten szabadító kegyelmére. Tegyünk gyorsan különbséget a dolgok között. Ma nagy divatja van a bűn és a bűnös egybemosásának a vallásosságban. Azonban Isten szemében a kettő egy, csak nem a mi hétköznapi fogalmaink szerint. A farizeusok úgy gondolkodtak, hogy aki a bűnössel közösséget vállal, az a bűnnel vállal közösséget. Igazi előítélet ez, a legrosszabb fajtából. Jézus velük szemben közösséget vállalt a bűnös emberrel is, de folyamatosan igyekezett tanításával és saját jó példájával, kegyelmével és törődésével, életszentségével elfordítani az illetőt a bűntől. Soha nem vetette el a megtérő, bűnbánó bűnöst, csak annak bűnét. A vendégség arról szólt, hogy senki nem lehet elég rossz ahhoz, hogy eltaszigálják Isten színe elől, mondván, te ilyen vagy olyan vagy, te nem vagy képes megtérni. Ez az igehely arról is tanúskodik, hogy minden ember, de szó szerint minden ember, mindig méltó az isteni és emberi törődésre és megbecsülésre, függetlenül bűneitől, ha valóban hajlandó a megtérésre és annak gyümölcseit termi. Manapság ezt az elvet alkalmazzák teljesen rosszul, amikor biblikus bűnöket és bűnösöket legalizálnak, azaz elfogadottá tesznek a kereszténységben (pl. azonos neműek házassága). Minden bűnöst hívogat az Úr, de nem adott állapotában, hanem megtérésre, azaz teljes lelki és élet-változásra. Igen fontos lenne komolyan venni és megszívlelni ezt manapság, amikor a kereszténység saját alapjait és lelki életképességét kezdi elveszíteni a bűnök és bűnösök legalizálása miatt. A keresztény szeretet elsődleges, de nem mond ellent a hitnek. „A tanítás célja a tiszta szívből, jó lelkiismeretből és őszinte hitből fakadó szeretet.” (1Tim 1,5) A sorrend sajnos nem megfordítható, mert a bűntelenségben Istentől kapott hitből fakad az igazi szeretet, amely feltétlenné lesz mindenki felé, és feltétlenül elvet minden bűnt.

71

2.3. A böjt (Mk 2,18-22) Jézus számára nem egy vallásos tevékenység engedelmes megtartása volt a legfontosabb. A böjt több ezer éve minden vallás egyik fontos eleme, mely a transzcendens és spirituális felé fordítja az ember testét, lelkét. Nem fogyókúra vagy csak a test megtisztítása, ezek csak a természetgyógyászatban ismertek. A vallási böjt lényege mindig az anyagi kötődések és ragaszkodás mértékének csökkentése, ezáltal több teret biztosítva a lelkiéletnek és a lelki kiteljesedésnek. Őszintén megmondom, nem tudom mennyi lehet belőle megvalósítható, de a szerzetesi szakirodalom komolyan és hosszan ír a testi vágyak szellemivé alakításáról. Sok egyházban azonban a böjtölést szigorú szabályok írják elő, azt is, hogy mit ne egyen az atyafi és azt is, hogy mikor ne egyen. Szent Ferenc Regulája például így szól. És böjtöljenek Mindenszentek ünnepétől az Úr születéséig. Akik önszántukból megtartják azt a szent böjtöt, mely Vízkereszttel kezdődik és megszakítás nélkül negyven napig tart, s melyet az Úr is megszentelt böjtölésével, áldottak legyenek az Úrtól, akik pedig erre nem vállalkoznak, nem kötelezhetők rá. A másik negyven napot ellenben, mely az Úr föltámadásáig tart, mindenki böjtölje végig. Más időben nem kötelesek böjtölni, kivéve a pénteket. Nyilvánvaló szükség esetén pedig egyáltalán nincsenek testi böjtre kötelezve a testvérek. (2Reg 3,5-9) A szerzetesnek, mint a Jézus Krisztus követésére és az evangéliumi életre legszorosabban elkötelezett hívőnek, szigorú szabályok között kell megtalálnia az Úr szeretetét és a szabadság törvényét. Ám itt is fennáll az a veszély, ami ellen Jézus szót emelt. Ha a személyes áldozatként végzett vallásos cselekmény csak a szabályok megtartásáról szól, de nincs meg benne a szívbéli odaadás, akkor nem sokat ér. Ha a megszokás dolgozik az emberben, az nem egyenértékű azzal, ha valaki igaz odaadásból teszi ugyanazt. 72

A böjtben a lemondásnak mindig Isten viszont szeretetéből és a tisztaság iránti vágyakozásból kell fakadnia. Mindennek a díja pedig az Isten számára félretett és elkülönített élet. Maga a szent kifejezés a zsidóknál mindig is azt jelentette, hogy valamit kiemelnek a környező világból, s azt Istennek elkülönítik, neki szentelik. A böjt is ilyen, már a helyes böjt. Motivációja nem lehet valamilyen szolgai engedelmesség, csakis szeretet, Isten és Jézus Krisztus szeretete. A farizeusok, akik a Törvény – ma azt mondanánk – mániákus betartásában látták az igaz vallásosság útját, valószínűleg már régen elfelejtették, vagy sosem tudták, milyen is tiszta szívből, rajongó őszinteséggel szeretni az Atyát. A tanítványok azért nem böjtölnek, mert ezt a szeretetet ünneplik. Újfent kérem, ne botránkozzon meg az Olvasó, de Istennek a mi böjtjeinkre az ég világon semmi szüksége nincs. Az aki ennyiféle ehető dolgot teremtett, valószínűleg a legkevésbé azt akarja, hogy ne együk meg ezeket a dolgokat. Péter apostol látomásban kapott igazolást arra, hogy amit Isten ehetőnek teremtett, azt jó megenni. „Amit az Isten tisztává tett, azt te ne tartsd tisztátalannak.” (ApCsel 10,15). A böjtre igazából a megfásult, a benső harmóniát vesztett embernek van szüksége, aki szeretne visszatalálni az Úrral való legszentebb közösségbe. Ezért lemond egyes dolgokról: kedvtelésekről, kedvenc falatokról, szórakozásról, figyelmét és odaadását lekötő időtöltésekről. Isten nem boldog a böjttől, de az az ember, aki ezáltal közelebb kerül az Atyához, és elhárítja a kegyelem útjában álló személyes vágyakat, ambíciókat, túlzott ragaszkodásokat, boldogabb lehet. Ha valakinek a böjtje csak szokás vagy üres engedelmesség, szerintem helyesebben teszi, ha betér egy jó kifőzdébe, csülök pörköltet rendel sok kenyérrel, és őszinte hálaadással befalja. A tanítványok boldogok és semmi nem választja el őket a kegyelemtől. A kegyelem együtt eszik és iszik velük és olyan ragyogón árad a világra, hogy senkinek semmi oka nincs böjtre vesztegetni az idejét. A tanítványok dolga most az, hogy lubickoljanak a Jézusból áradó isteni malasztban, hogy megmártóztassák benne szellemüket, lelküket, 73

hogy magukba igyák a pórusaikon keresztül, hogy töltekezzenek vele, s ebben a lelket-részegítő szent mámorban szakadatlan örömujjongással adjanak hálát ezért a kiváltságért. Hogyan is lehetne a régi, mózesi szabályokkal és törvényi előírásokkal összeegyeztetni az újonnan kötődő szövetséget? Hogyan lehetne a tilalmak véget nem érő rubrikái között felfedezni Istent, mint szerető Atyát? Hogyan lehetne az ennyire szűk lelki és gondolati keretek közé szorított ember a mennyei ország jelenvaló közösségének tagja? Jézus valami fontosat mond. A régi szövetséget nem lehet az újba passzírozni, de fordítva sem működik. Burkoltan annak ad hangot, hogy észre kell venni a változást, lépést kell tartani Isten akaratával, és nem szabad leragadni a részigazságoknál. Ha az Úr változtat a dolgok állásán, nekünk is változnunk kell. A megszokások nem visznek előre, s előbb-utóbb annyira élhetetlenek lesznek, hogy szakadniuk kell, mint a régi tömlőnek. Igen, Jézus ezen szavaiban nem kevés progres�szió jelenik meg, ami teljességgel összeegyezhetetlen a régi szövetség szellemiségével. 2.4. A szombati kalászszedés és gyógyítás (Mk 2,23 - 3,6) Szent Márk fokozza ezt a radikális kiállást. A második részben eddig már három Jézus kontra írástudó-farizeus konfrontációnak voltunk szemtanúi (2,7; 2,16; 2,18). Ezeket hagyományosan úgy szokás magyarázni, hogy a tudós zsidók, mint agresszorok állandóan próbára akarták tenni Jézust. Ám ez csak az érem egyik oldala, csupán egy olvasat, s szerintem nem is a legfontosabb. Márknál komoly tendenciát látunk arra nézvést, hogy Jézus és a hagyományosan vallásosok között egyre jobban elmélyült az ellentét és a konfliktus. Jézus nem egy mesehős, akinek ki kell állnia a három és még ki tudja hány próbát. Az akkori vallási elit és vezető réteg szemében Ő provokátor, lázadó falusi álszent volt, valami szektás küldetéstudattal és bizony zavarba ejtő és ijesztő hatalommal. A vallási-politikai krimi első felvonása a szombati cselekményekkel teljesedett ki. Jézus olyan szent normákat sértett meg 74

egymás után kétszer, ami kellő alapot és okot szolgáltatott a vele szembeni komolyabb fellépésre. Minthogy mindkét eset szombaton történt, együtt szeretnék róluk írni. Korábban már szó volt arról, hogy a szombat, a sabbat mennyire szent volt (és ma is az) a zsidóság számára, ahogy azt is kellően ecseteltem, hogy semmilyen munkát nem szabadott végezni a nyugalom napján. Még ételt sem lehetett készíteni, s a kalásztépés is tilos volt, a vetésben való kóricálással egyetemben. Jézusék útja mégis egy gabonatáblán át vitt egy ilyen szombati ünnepnapon, s minthogy éhesek voltak, a letépett kalász szemeit szedegették és majszolgatták. Egyéb korban és helyen ez amolyan bukolikus zsánerkép lett volna, vidéki idill, ahogy a Mester és tanítványai megéhezvén, mint az ég madarai csipegetni kezdik az aratni valót. Galileában azonban, szombaton ez a teokrácia elleni, azaz Istenállam-ellenes bűncselekménynek számított. A zsidók ezt az „akciót” a szombat intézménye elleni nyílt támadásnak láthatták, s azt gondolom, jól látták. Jézus jól megfigyelhetően radikalizálódott. Az evangélium első részében még nincs szombati tevékenység, a másodikban és harmadikban egymás után közvetlenül már kettő és Jézus magatartása már nem a békés karizmatikus gyógyítóé, már szent indulattal felel a kérdezőknek. „A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért. Az Emberfia ezért Ura a szombatnak is.” (Mk 2,27-28). A kalásztépés történetének párjában már lesik, figyelik Jézust a zsinagógában, hogy vajon mikor ad újabb alkalmat a megbotránkozásra, mikor szolgáltat újabb bizonyítékot saját maga ellen. Jézus pedig középre rendeli a beteget (eddig ilyet nem tett) és meggyógyítja, amivel újra kiváltja ellenségei haragját. Igen, ellenségeket írok, mert a szakasz végén már Jézus meggyilkolását tervezik a szemtanúk a kormányzó híveivel egyetértésben. Amiről Máté tudósít, az egy vallási-politikai koncepciós per kiagyalása. Most ismét torpanjunk meg egy percre és gondolkodjunk el, hogy mi is történt valójában. Mit tett Jézus? Bármerre járt, bármit csinált, helyreállította az emberek lelki, gondolati, testi kapcsolat Istennel. A zilált 75

idegrendszerű, az élet sodrása és a körülmények miatt félrecsúszott emberi sorsokat kegyelemmel rakta helyre, hozta egyensúlyba és harmóniába a Teremtővel és teremtésével. Mindenki számára egyértelmű, hogy amit tett az jó volt, mi több, maga volt a jóság teljessége. Ellenzőiről általában azt szokták mondani, hogy azért támadták, mert nem tartotta be a törvény szabályait. Ekkor még nem esett szó arról, hogy Ő maga megvallotta Istenfiúságát. Végső soron mi bajuk volt vele a farizeusoknak és az írástudóknak? Számomra határozottan érezhető, hogy a probléma nem csupán ideológiai, de valami mélyen gyökerező, nem is racionális, hanem sokkal mélyebbről fakadó ellenszenv volt. Szerintem a farizeusok, szadduceusok, írástudók és a polgári közigazgatás emberei egyszerűen féltek. Élték megszokott életüket, a vallási hagyományok változatlanságát és jól bejáratott ritmusát. Az erőviszonyok stabilak voltak, ugyan a római elnyomás rossz volt, de aki egy kicsit politikus tudott lenni, az megcsinálhatta a szerencséjét és nyugodtan élhetett. Ekkor állított be Jézus, s hirdette, hogy mindaz amit ők csináltak, tulajdonképpen szükségtelen és igaztalan. Nem kell áldozati kultusz, nem a Tóra-szövegek olvasása és elemzése a lényeg, hanem valami egészen más, s meg is mutatta nap mint nap ezt az egészen mást. Elsöprő erővel és hatalommal űzte ki a rosszat, tisztította meg a világot a bűntől és állította helyre Isten és ember benső egységét és harmóniáját. Kedves Olvasó, nem túl hálás dolog, de kérem, képzelje magát mondjuk egy jeruzsálemi pap helyébe. Önt hogyan érintené, ha egyik napról a másikra jönne egy vidéki jóember, aki azt mondaná, hogy az Ön hite és vallásgyakorlata egy sommás félreértés, szép-szép, de nem sok haszna van? Hogyan érintené, ha látná, hogy tömegek, valódi tömegek követik, rajongással szegődnek a nyomába, Ő pedig meg tudja gyógyítani a betegeket, fel tudja támasztani a halottakat, s ingyen megoldást ad mindenre. Gondoljon bele, milyen mély lelki válságot okozna ez Önben. Mindaz amiben hitt (Mózes Törvényei), hirtelen üres, hiteltelen gimnasztikai gyakorlatoknak tűnnének fel, ráadásul véres, kegyetlen gyakorlatokként. Ha nincs áldozati kultusz, akkor viszont az Ön és családja 76

megélhetése is veszélybe kerül. Tegnap még mindenki megsüvegelte, mint tekintélyes papot, de holnap lehet, hogy már nem tud egy vekni kenyeret vásárolni a piacon. Vajon Ön mit élne át ebben a helyzetben? Egész életét a szent iratok tanulmányozásának szentelte, s egyszerre ez a vidéki azt mondja, mindez haszontalan. Ön nem tud gyógyítani, nem tud halottakat feltámasztani, nincs olyan hatalma, mint Jézusnak. Ön hirtelen devalvált, deklasszált, értéktelen embernek érezné magát, aki neurotizálódott, és egzisztenciálisan komoly veszélyek elé néz. Átgondolva képzelt helyzetét, több lehetősége van. Az egyik, hogy elfogadja, amit Jézus mond és Ön is a követője lesz, s bár ehhez egész életét fenekestül fel kellene forgatnia, de beléphetne Isten jelenvaló mennyei királyságába. Másik lehetősége, hogy tenné tovább a dolgát akkor is, ha esetleg később alig akadna majd valaki, aki áldozatot mutat be. Ezzel lemondana az eddigi életszínvonaláról, tekintélyéről, de megmaradna Önnek ősei hite és önbecsülése. A harmadik lehetőség, hogy mindent megtenne eddigi életformája és tekintélye védelmében. Mózes Istentől kapott törvényt adott a kiválasztott nemzetnek, senkinek nincs joga megkérdőjelezni ennek hitelességét vagy érvényességét és senki nem formálhat jogot arra, hogy szembe forduljon az isteni akarattal és hatalommal, még akkor sem, ha ez nyilvánvaló módon, a vakok által is láthatóan sokak javát szolgálja. Persze nem csak ez a három lehetőség adódik, még rengeteg árnyalat lehetséges, de egy biztos, akkor járna el a legönzőbben, ha a harmadik utat választaná. Azért, mert abban nem Isten és Isten akarata jelentené az elsődleges motivációt, hanem az Ön eddigi életformája, életszínvonala, az elért és kiharcolt tekintélye, jogai, tudása és szakmai, társadalmi pozíciója. Isten Igéje mindehhez csak hivatkozási alap lenne. Sajnos a farizeusok és írástudók ezt a harmadik utat választották, s a személyes félelmük lehetett az, ami erre késztette őket. Féltek attól, hogy elveszítik munkájukat és mindazt a jót, amit eddig Istentől kapott jutalomnak, a jól élt élet földi díjának tekintettek. Nem bírták elviselni azt a pszichikai és társadalmi feszültséget, hogy a hatalommal felruházott Jézus szerint ők elsőkből utolsók lesznek, hogy abban, amit évszázadok óta csináltak, csak részigazságok vannak. 77

Félelem lett rajtuk úrrá. Félelem a változástól, a szegénységtől, félelem a saját szívtelenségüktől, félelem a leértékelődéstől. Csodálatos az ember, mert bármi érje, először megpróbálja magának bebizonyítani, hogy akkor is neki van igaza, amikor ő is tudja, hogy nincs igaza. Ezt tették a farizeusok és írástudók. Azt mondhatták maguknak: – Akárhogy is van, lehetetlen, hogy a zsidó nép prófétái és tudósai, az ároni papság és a leviták szolgálata igaztalan volt. Lehetetlen, hogy mi, akik minden törvényt és szabályt betartunk, helytelenül cselekszünk. Na jó, jó, néha kompromisszumot kell kötni, de hát muszáj az embernek életben maradnia. Mi is csak emberek vagyunk. Ha nem alkuszom meg itt-ott, akkor azonnal a helyemre tör valaki, s még mindig jobb nekem, ha meghozom ezeket az apró kompromisszumokat, mint ha nem. Nincs tévedés, én jó vagyok, hiteles vagyok, igaz vagyok. Minek van nagyobb esélye, hogy egy egész nemzeti vallás és hitrendszer félreértés áldozata vagy annak, hogy az a galileai téved? Hát persze, hogy téved! – S ekkor már készen adódik a következő lépés, hogy az egész vallási felépítményt és intézményrendszert hivatalból meg kell védeni az ilyen lázadóktól, akik gúnyt űznek Istenből és a hagyományokból. Kicsit nagyobb léptékben ugyanez történik majd állami szinten is. Egy kis személyes félelem csírájából egyszer csak kihajt az önigazolás buja indafonadéka, majd az önvédelem hosszú és halálos tüskéit növeszti, melyek már készek arra, hogy szó szerint bármi áron „megvédjék” az őket növesztő organizmust. Azt hiszem nagyjából így működött akkoriban és így működik azóta is a gonosz.

78

3. Távolodás

3.1. Jézus betegeket gyógyít (Mk 3,7-12) Nem véletlen, hogy Jézus megölésének ötlete után Szent Márk azt írja, hogy Jézus visszavonult, s hatalmas tömeg követte őt. Jeruzsálem légvonalban körülbelül százhúsz kilométerre van Kafarnaumtól, de közúton akár kétszáz kilométert is meg kellett tenni, ami azt jelenti, hogy gyalog körülbelül 4-5 nap alatt lehetett eljutni Jézushoz. Tírusz nagyjából ugyanilyen távolságban volt a bázistól, a Jordán túlpartján, Ammón földjén (nem azonos a későbbi, északra eső föníciai Tírusszal [Mk 7,24]), Idumea pedig még messzebb, egészen lent, délen. Szidon fönt északon, Fönícia területén található, a Genezáret-tótól mintegy nyolcvan kilométerre. Márk leírása valójában arról szól, hogy egész Palesztinában elterjedt már Jézus híre, s mintegy háromszáz kilométeres átmérőjű vonzáskörzetből tódultak hozzá az emberek. A tömeg ekkor már olyan nagy volt, hogy káosz kialakulása fenyegetett. Jézus attól tartott, hogy esetleg eltapossák. El lehet képzelni, mit élhettek át a környékbeli rabbik és talmudisták, látva ezt a döbbenetes népszerűséget és rajongást. Szinte transzcendens forradalom zajlott le Galileában. Könnyen elképzelhető, hogy akár több ezres tömeg zarándokolt hozzá, vállalva az út komoly viszontagságait és a rossz közbiztonsággal járó kockázatokat. Engem csodálatra késztet Szent Márk szerzői és szerkesztői mestervágása. Ahogy időben és térben kibontakozik Jézus tanító és gyógyító szolgálata, ahogy a kitöltött kegyelem egyre több és több helyre és ember életébe eljut, ahogy egyre többen és többen követik Jézust, azzal arányosan nő a hivatalos vallás és állam ellenszenve, szövődnek az elveszejtésére vonatkozó tervek, valósággal kriminalizálják Jézust. Szent Márk ezzel komoly benső feszültséget kelt az evangélium olvasójában. A társadalmi és szociális feszültség egyre erősebb a műben. Olyan, mint a régi tömlőbe töltött újbor. Feszül, amíg feszülni tud a már rugalmatlan anyag, s amíg ez a feszültség szét nem veti. Itt a tömlő a régi vallásosság és tekintély-alapú intézményrendszer, az újbor a 79

bárki számára, bármikor nyitott és a megtérés által elnyerhető új, lelki állampolgárság. Szent Márk tudatosan szövi úgy evangéliumának szálait, hogy szinte érezzük a levegőben a Jézusra nehezedő, fokozódó nyomást. Míg a Szentlélek galamb képében ereszkedett alá Jézusra a Jordán folyónál, a farizeusok és írástudók terveinek árnyéka, nagy sötét ragadozó madárként lebeg az alakuló események fölött, s kiterjesztett szárnyaival az emberi félelem és gőg feláramlásait keresi. Ugyanez a dramaturgiai szándék jelenik meg a rész tartalmi vonatkozásaiban. A hivatalos vallás felszenteltjei minél inkább elvetették Jézust, annál több ember gyógyult meg, annál nagyobb lett Jézus népszerűsége, sőt, a tisztátalan lelkek most már Jézus elé vetették magukat s vallomást tettek róla, egészen abszurd módon tanúskodtak Jézus mellett. „Te vagy az Isten Fia!” – kiáltozták. Az ember legszívesebben maga is felkiáltana, olvasva ezt a részt. Már a gonosz erők is behódoltak Jézusnak, egyedül a papság, a tudósok és a politika nem volt hajlandó erre semmi szín alatt. Az evangélium harmadik részének elejére különös társadalomrajz bontakozik ki előttünk. A teremtett világ jóformán két pártra szakadt, azokra, akik Jézus mellett és akik Jézussal szemben foglaltak állást. Milyen érdekes, hogy azok, akik később a keresztényeket üldözni és irtani fogják, már itt egységfrontot alkotnak. Kik ők? Azok, akiknek nem áll érdekében Isten lelki királyságának elterjedése és minél szélesebb körű megvalósulása. Azok ők, akik elsősorban anyagilag, hatalmilag, tekintélyükkel a társadalom és a vallás vezető rétegéhez tartoznak. Csöndesen szeretném megjegyezni, hogy ahol a vallás szorosan hozzánő a politikához és az anyagi javakhoz, ott ugyanez a jelenség figyelhető meg ma éppúgy mint az elmúlt kétezer évben mindig. Minél szervesebben kapcsolódik a kettő, annál rugalmatlanabb, élettelenebb és korruptabb lesz az egész rendszer, annál inkább hajlandó és képes a bármilyen áron megvalósuló akarat-érvényesítésre. A keresztény évezredek erre bőséggel szolgáltattak példákat. 80

Jézus tehát a parton tolongó tömeghez a csónakból szólt. Nem tudjuk, hogy tanította-e őket vagy sem, de az biztos, hogy nem okosodni ment hozzá ennyi ember, hanem gyógyulni. A tömeg mint olyan, csak a természetfeletti orvost látta benne, nem a lelki szabadítót. A lényeget a tömeg nem láthatta, csak a hatás érdekelte őket, amit a földre szállt szentség keltett. Az őt Isten Fiának kiáltó tisztátalan lelkeket Jézus igyekezett kordában tartani, hogy a rajongás, mely kezdett tömegmozgalom vagy gyógyászati népfelkelés jelleget ölteni, ne forduljon át békétlenségbe vagy káoszba. 3.2. A tizenkét apostol kiválasztása (Mk 3,13-19) Jézus azt mondta Simon Jánosnak, hogy emberek halászává teszi őt, s lám, Jézus a csónakban áll a vízen, s előtte a kavargó tömeg, mint ezernyi hal a vízben, Ő pedig kiválasztja, „kifogja” azokat, akiket legközelebbi tanítványaiként tart számon. Az Emberfia embereket halászott, azaz a tömegből kiválasztotta azokat, akiket képesnek és alkalmasnak talált arra, hogy végezzék és folytassák az Ő szolgálatát. A kiválasztott szó megint csak nem pontos, az eredeti arám szöveg a waqra ( ) kifejezéssel azt mondja, hogy szinte magához rendelte, kiáltotta azokat, akiket késszé tett, tökéletessé tett a feladatra, felkészített, elkészített. Tetten érhetjük azt a mozzanatot, hogy Jézus valami módon, valahogyan felkészítette őket, valahogyan átadta nekik azt a hatalmat, amit apostolként (küldöttként) használtak szolgálatuk során. Most igazán fontos ponthoz értünk. Jézus részelteti a tanítványokat abban a hatalomban, amit Ő kapott az Atyától. Mire hatalmazta fel őket és hogyan? Ugyanarra a szolgálatra, amit Ő végzett: prédikáció, ima, ördögűzés, gyógyítás (Mt 10,1-4). Nem mindenre vagy bármire adott hatalmat, hanem csak a legalázatosabb és önzetlen szolgálatra. Arra nem adott hatalmat, hogy követői pénzt gyűjtsenek. Arra sem adott hatalmat, hogy a mennyország ajtaját egymás orra előtt becsapkodják vagy visszaéljenek vele. Arra sem adott hatalmat, hogy rá hivatkozva ártsanak akár egy légynek is. Arra sem adott hatalmat, hogy e hatalomra hivatkozva 81

jobbnak vagy igazabbnak nyilvánítsák magukat másoknál. Amire hatalmat adott, az az alázatos szolgálat, a szó legszorosabb értelmében, ahogy egy rabszolga szolgál az urának. Ezt a hatalmat az Egyház mindennél többre becsülte és féltve óvta kétezer éven át, s a legkorábbi időktől szakadatlan láncolatban adta és adja tovább ma is. A tanítványok maguk is átörökítették, úgy, ahogy Jézustól tanulták, kezüket az ő tanítványaik fejére tették és őszinte szándékkal kérték Isten Szentlelkét, hogy töltse be a szentelendőket azzal a hatalommal, amit ők is kaptak. Az első apostoloktól ez a hatalom a szentelés szabályainak megtartásával öröklődött tovább mind a mai napig. Azonban nagyon fontos, hogy ez nem önmagáért való vagy önálló hatalom, ezért helyesebb is meghatalmazásként fordítani, mert csak a bizonyos, fentebbi jogkörökben való praktizálásra jogosít fel. Ezt a hatalmat, illetve ennek töretlen folytonosságát, láncolatát apostoli jogfolytonosságnak nevezzük, s a püspökökön, mint az első tizenkét tanítvány jogutódjain és örökösein keresztül száll tovább püspökökre, papokra. A katolikus, ortodox, ókatolikus és részben az episzkopális, anglikán papok ma ugyanúgy megkapják ezt a hatalmat, mint az első tanítványok kapták személyesen Jézustól. Ez olyannyira fontos az egyházban, hogy a szentelések egyes apostoli vonalait dokumentálva vezetik a kezdetektől. A papság hitelét ez a hatalmi örökösödés igazolja és biztosítja, ennek hiányában a szentségek kiszolgáltatásával kapcsolatban kétely merülhet fel. Az egyetemes keresztény egység akadálya is ebben a láncolatban, illetve ennek töredezettségében keresendő. A 14. században elkezdett a reformáció szele fújni Európában, John Wycliff, Husz János, Luther Márton, Kálvin János, Thomas Münzer, és sorolhatnánk a neveket, megújulást követeltek és hoztak a kereszténységbe. A reformáció rettenetesen sok áldozatot követelt. Máglyák lobbantak, harcok dúltak, a katolikusok a reformátorokat égették meg, a reformátorok a katolikus tanok jó részét tették hamuvá. Ennek esett áldozatul az apostoli jogfolytonosság is. Ezért a protestáns egyházakban jellemzően csak két szentség van (Keresztség és Úrvacsora), s a lelkészeket csak avatják, de nem szentelik, így azoknak nincs szentségi jogkörük, ők már nem részesednek abban a kézföltétellel hagyományo82

zott felhatalmazásban, amiben a töretlen szentelésű papok. Ám e pontnál is meg kell torpannunk egy percre. Jézus Krisztus – az Ószövetség Istenképével szemben – az Újszövetségben Istent Atyaként, szerető atya-gyermek viszonyban nyilatkoztatta ki és mutatta meg. Vajon hihető, hogy egy szerető Isten, aki azért küldte egyszülött Fiát, „hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16), elutasítaná azt az Istentiszteletet, amit egy nem kézrátétellel szentelt, hanem csak szívbeli jó szándékkal avatott, de makulátlan hitű személy mutat be? Az is igaz, hogy az Újszövetségben jelen van a kézföltétel szükségessége, de a hit elégséges az üdvösséghez. „Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá” (Jn 3,18). Ezért nyugodtan azt mondhatjuk, hogy ahol igaz hittel, tiszta szívvel, méltó és illő módon tisztelik Istent, ott érvényes Istentisztelet valósul meg, függetlenül attól, hogy milyen egyházhoz, felekezethez, szektához tartozik a lelkész, pap vagy hívő. Aki ezt tagadja, az az üdvösséget próbálja meg kisajátítani, s magát másoknál méltóbbnak, jobbnak látni, ami pedig a kereszténység alapnormáival ütközik. A szentségek kérdése már picit bonyolultabb, de ebbe itt nem is mennék bele részletesen. Mert nem az a jó hívő, aki szájával megvallja a hittételeket, akár katolikus, református, evangélikus vagy egyéb legyen, hanem aki jócselekedetekben hűségeskedik Istennek (Mt 7,21). Tizenkét tanítvány – tizenkét törzs, a zsidók számára a helyreállított Izrael szimbóluma. Azt jelzi, hogy Jézus Krisztusban állt helyre a nép és nemzet egysége, beteljesedett a messiási váradalom. Az, hogy mindez egy hegyen történik a Sínai szövetségkötést juttatja eszembe. Ahogy egykor Isten Mózes által szövetséget kötött a tizenkét törzzsel, most Isten szövetséget kötött Jézusban Izrael maradékával. Ekkor már csak két és fél törzs élt Palesztinában, de a tizenkét tanítvány szimbólumában a teljes egység ígérete és szövetségi képe ragyogott fel. Jézus tehát elküldte meghatalmazott társait, hogy szolgáljanak az embereknek. Istent nem lehet csak úgy általánosan, mint egy jóérzést szeretni, hanem csak a másik emberben, a másik embernek végzett önzetlen szolgálatban és odaadásban. Jézus is erre küldte el tanítványait. 83

3.3. A farizeusok vádjai (Mk 3,20-30) A botrány tovább gyűrűzött. Már a fővárosi hittudósok is elmentek Galileába, hogy lássák kivel és mivel van dolguk. A retorikai fogás, amit alkalmaznak nagyon ismerős. Csináljunk a konkurenciából ellenséget, majd hergeljük fel az együgyű tömeget. Jézusra azt mondták, hogy megszállott. Belzebubnak titulálták. Arám nyelven Beelzebub ( ) egy kánaáni pogány istenség volt, eredeti jelentése: A legyek ura (2Kir 1,2). A zsidók fülében ez a név úgy csengett, mint egy ősi ellenséges nép ellenséges vallásának ellenséges istenségének neve. Gonosz bálvány, amit ki kell irtani. Az írástudók megpróbáltak pogromot szítani, hátha a dühödt nép megkövezi Jézust. Amit tettek, tulajdonképpen Istenkáromlás, azaz rosszabb volt, mert a Szentlelket káromolták. Jézusra azt mondani, hogy ördög szállta meg (szelleme tisztátalan), egyenlő azzal, hogy a benne lakozó Szentlelket nevezték pogány istenségnek, bálványnak. Jézus egyáltalán nem tűnt idegesnek, válaszában nem volt sem indulat, sem szemrehányás. Minél hevesebben és élesebben támadták, Ő annál józanabb, higgadtabb és csendesebb lett. Nem vitatkozott, hanem bölcs egyszerűséggel és logikával – ami egy megszállottra sosem jellemző – kifejtette, hogy miért tévedtek vádlói. A Szentlélek elleni káromlást úgy szokás magyarázni, mint Isten munkájának káromlását. Én ennél tovább megyek. Ha valaki jót, hasznosat, erkölcsöset, tisztát, nemeset, alázatosat, önfeláldozót, békéset, egységre törekvőt, vagy bármi mást cselekszik, ami egybevág Isten Igéjével, azt jónak és inspiráltnak kell tekintenünk. Ha pedig az ilyen cselekedeteket mások rossznak, gonosznak, egyenesen ördöginek nyilvánítják, azzal bizony a Szentlelket káromolják, ahogy a jeruzsálemi írástudók tették. Nagyon vigyáznunk kell tehát, hogy kire és mire mondunk nemet a mindennapokban, milyen cselekedeteket teszünk mérlegre, mert a könnyelmű véleményalkotás visszaszállhat a saját fejünkre. Az adventisták a római pápát az Antikrisztusnak tartják; míg a római katolikusok azokat, akik nincsenek egységben a pápával nem is 84

tekintik kereszténynek. XVI. Benedek pápa 2007-ben megerősítette korábbi, 2000-ben tett bíborosi nyilatkozatát, miszerint egyedül a római katolikus az egyetlen igaz egyház. Szerinte a protestánsok nem is egyház, ahogy az anglikánok és az ortodoxok sem. A reformátusok, a Heidelbergi Káté 80. pontjában ugyanezzel az indulattal vannak a katolikusok felé: „...a mise lényegében nem más, mint Jézus Krisztus egyetlenegy áldozatának és szenvedésének tagadása és átkozott bálványimádás.” (XXX., 80.) Hasonló módon a kis vallási közösségek mindig fújnak a nagy egyházakra, azok pedig egy legyintéssel leszektázzák a kicsiket. Tulajdonképpen leginkább mindenki csak saját magát tartja hitelesen kereszténynek, ami pedig teljes abszurditás. Az írástudók példája tehát arra int bennünket, vigyázzunk, hogy kire és mire mondunk nemet! 3.4. Jézus rokonai (Mk 2,31-35) Jézus és a társadalom eltávolodott egymástól, az intézményrendszer már kirekesztette Őt, s készült a koncepciós perre. A vallási és politikai hatalmi gépezet alvadt vértől rozsdálló fogaskerekei csikorogva megmozdultak, hogy lendületbe hozzák az érdekszövetségek és hamis tanúk, provokátorok és árulók hatékony gépezetét Isten földi inhabitációjának legyilkolására. Ami azonban történt még ennél is szomorúbb és elgondolkodtatóbb. Jézust saját családja is megtagadta. Elmentek érte, hogy mint egy őrültet, eszét vesztett rajongót elfogják és elhurcolják. Szent Márk ezt már a 3,20-21 részben elkezdte mondani, közbevetette a Beelzebub vádat, s most később folytatja. Ez a Márk-féle szendvics-dramaturgia (sandwich-agreement). Elkezd egy történetet mesélni, közbevet egy másikat, majd később befejezi az elsőt. A feszültség fokozása, az érdeklődés fenntartása volt a célja. Nagyon jól csinálta. Nem egyszerűen azért jöttek a rokonok, hogy „hazavigyék” (3,21), az arám szövegben azt olvassuk, hogy egyenesen le akarták tartóztatni: lmehdeh ( ). Jézus a család szemében forradalmár, radikális 85

gondolkodó, újító, próféta volt, s eljött a pillanat, amikor szembe fordultak vele. Otthon, Názáretben nyilván sok mindent kellett hallaniuk, hallgatniuk és tűrniük Jézus miatt. Bizonyára sokan voltak mellette, hiszen ezernyi gyógyulás kötődött hozzá, de bizonyára jó néhányan voltak azok is, akik nem fogadták el, akik ellene szóltak. Egy biztos, Jézus nem hagyott senkit közönyösen. Vélelmezem, hogy erős és szélsőséges indulatokat válthatott ki munkássága. A családnak tehát ezzel kellett szembesülnie nap mint nap. Olyanok lehettek, mint a Jézussal szembeni indulatok ütközőfelülete. Nyilvánvaló, hogy a rokonság felé megjelent a társadalmi elvárás is, hogy oldják meg ezt a helyzetet, az ő fiúk, unokatestvérük, nagybátyjuk, hát csináljanak már vele valamit. A félnapos út végén megérkezve Kafarnaumba, ott volt a családtagok között Mária is. Ez több mint meglepő. Mit keres ott saját édesanyja, akinek Gábor angyal – a többi szinoptikus envangélium szerint (Mt 1,21; Lk 1,26-35) – elmondta, hogy hogyan fogan, szül, és kit fog megszülni? Máriának tudnia kellett, hogy mi fog történni, tudnia kellett, hogy fia a Fiú, aki bűnöket fog eltörölni és Isten lelki királyságát fogja felépíteni. Tudnia kellett, hogy nem olyan uralkodó lesz, amint Heródes Antipasz, nem fog politizálni, hanem égi hatalommal fogja nyitogatni és megtisztítani az emberszíveket az Atya kegyelmének. Mária bizonnyal nem azért ment a rokonsággal, hogy maga is közreműködjön Jézus elfogásában, hanem sokkal inkább azért mehetett, hogy ellenpontként, ahogy a Lorettói Litánia mondja, mint „szeretetre méltó anya”, mint gyermekét féltő és megértő anya ott lehessen Jézus mellett ezekben a nehéz órákban. Érdekes, hogy Mária egyes fordulópontoknál, jelentős eseményeknél mindig jelen van, de néma távolságtartással és megadással áll a háttérben. Alakjában ott van a mozdulatlan szeretet, ott van a figyelem és a részvét, mégsem folyik bele az eseményekbe úgy, ahogy a tanítványok vagy más szereplők, szemtanúk. Eljött hát a rokonság, hogy a család, a falu, az otthoniak és az egész Palesztina számára megosztó, kínos viselkedésű Jézust hazavigyék Názáretbe. Biztosan elhangzottak az ilyenkor szokásos mondatok: – Miért csinálod ezt velünk? Miért nem vagy tekintettel a szeretteidre? Tudod, 86

mit kell kiállnunk miattad? Mi csak jót akarunk, a te érdekedben tes�szük, mert szeretünk. Hidd el, mi jobban tudjuk, mire van szükséged. Nem megmondtuk, hogy baj lesz ebből, minek kezdtél gyógyítani meg prédikálni? Miért nem jó neked a templomi kultusz, meg a rabbik úgy ahogy vannak, eddig még mindenkinek jó volt! Miért kell neked mást hirdetni, miért nem elég sabbatkor elmenni az imaházba és elvégezni a vallásos imádságokat, mint minden tisztességes zsidó? Nem róhatjuk fel a rokonoknak, hogy nem értették meg, kicsoda Jézus. Nekik csak egy rokon, az ő „Jézuskájuk” volt, s nem valószínű, hogy Őt, aki vélhetően apja műhelyében teremtette elő a szerény betevőt, Isten Fiaként tisztelték volna a famílián belül. Biztos vagyok benne, hogy Jézus körül nem csaptak vallási ünnepet a születésnapjain, hanem úgy élt, mint bármely galileai átlagember. Apja, anyja tudta, hogy miért született, meg persze ott volt még Erzsébet asszony és Keresztelő János a távolabbi rokonságban (Lk 1,36), de azt hiszem, inkább szent borzongással és szorongással gondolhattak Gábor arkangyal látogatására, s várták, hogyan teljesedik be, aminek be kell teljesednie. Mint valami családi titkot őrizhették maguk közt a fogantatás és születés valódi körülményeit, mert a többség – beleértve a közeli rokonokat is – úgysem értették volna meg, vagy nem hitték volna el a történteket. Mária tehát ott állt Kafarnaumban, s biztosan végigfutott benne a gondolat: – Beteljesedik minden, amit az angyal mondott. Jézus bent volt a házban, a rokonok nem mentek be – talán a tanítványok, csodálók nem engedték hozzá őket vagy nem fértek be –, csak üzentek érte, hogy menjen ki. Mária sem lépett be a házba, hanem valószínűleg szorongó szívvel és anyai szeretete minden aggódásával, ugyanakkor Istenszülőként, Gábor angyal szavainak eleven kegyelmében várhatta, vajon Jézus mit fog mondani, mit fog szólni, kijön-e üdvözölni anyját, vajon mi fog történni? S ekkor valami egészen váratlan esett meg, ami újabb mérföldkő Mária és Jézus, de a hívő ember számára is. A Fiú kimondta, hogy nincsenek emberi rokonai. Jézus mintha megtagadta volna a familiáris és vérségi kapcsolatokat. A korabeli héber családok értékrendjében az atyai leszármazás volt minden társadalmi érték 87

és norma alapja. Maga a hit is az ősatyák révén öröklődött. Hányszor olvassuk a Bibliában, hogy Isten Ábrahám, Jákob Istene. Az Úr eleve így mutatkozik be az égő csipkebokorból: „Én vagyok az Isten, atyáid Istene: Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene.” (Kiv 3,6). Az embert Palesztinában az apjáról azonosították, s ez így volt Jézus esetében is: „De hát nem József fia?” - kérdezgették (Lk 4,22). Tudjuk jól, hogy zsidóvá ma sem válhat az ember teljesen a betéréssel, zsidónak csak születni lehet, ez vérségi kérdés. S most egyszerre Jézus felrúgta és semmissé tette az egyik legalapvetőbb társadalmi szabályt és normát, a vérségi kapcsolat mindent meghatározó és eldöntő voltát és hatását. Nem szokás kihangsúlyozni e lépés jelentőségét. Izrael népe és a zsidó vallás kiválasztottságának alapja teljesen megújult. Jézus nem semmisítette meg a vérségi kapcsolatot, hanem teljesen átformálta, átalakította, újraértelmezte, de ez az újraértelmezés döntő fordulatot jelent. A testi, genetikai kapcsolatot és rokonságot egészen mással váltotta fel. Döbbenetesen szép pillanat ez, ezért szó szerint idézem. Így válaszolt: „Ki az én anyám és kik az én testvéreim?” Aztán végighordozta tekintetét a körülötte ülőkön, s csak ennyit mondott: „Ezek az én anyám és testvéreim! Aki teljesíti az Isten akaratát, az az én testvérem, nővérem és anyám.” (Mk 3,33-35) Hatásos pillanat, színházban, filmen igazi nagyjelenet. Jézus nem csak körbenéz, hanem körülhordozza a tekintetét a körben ülőkön. Szemrevételezi őket, s Ő már mást lát, mert nem Jákob leszármazottait, nem az emberi atyák vérségi vonalon nemzett gyermekeit, hanem az egyetlen Atya családjának lelki, megtért tagjait, a mennyek királyságának polgárait látja maga körül. Jelentőséget ad annak, amit mondani fog. Úgy is mondhatjuk, hatásszünetet tart, hogy megteremtse a szavai kimondásához szükséges csöndet és lelki várakozást, hogy a hallgatók figyelmét felcsigázza. Azután ünnepélyes hangsúllyal szólt: „Lássátok”. Sajnos a magyar fordítók, ezt teljesen mellőzték a kiadásokból. A Károli Biblia 88

ugyan jelzi: „Íme”, de ott is hangsúlytalan ez a felkiáltó szó. Pedig az arám nyelvű szövegben kétszer is találkozunk a felszólítással: ha (0h). Hitelesebben így hangzik: „Lássátok, az az én anyám és lássátok, az az én apám, aki teljesíti az Isten akaratát.” Micsoda hangsúlyt adott e fontos, de a görög fordításokban megkopott mondanivalójának! A vérségi kötelék és a genetika, az ősatyák hagyományának örök rendje, a féltve őrzött és nemzetségtáblákban vezetett leszármazás helyére a lelki rokonság lépett, a hit rokonsága. Döbbenetes fordulat ez, mert már itt elvált a zsidóságtól az, amit Jézus csinált és hirdetett. Teljesen új alapokra helyezte az Istenhez és emberhez való viszonyt. Már nem tiszta judaizmus, de persze még nem tiszta kereszténység. Jézus nem támadta, hanem újra lefektette az alapokat. Ezzel Márk el is vágja ezt a történetet, mert már nincs hova fokozni, már nincs mit mondani róla. Nem tudjuk, a rokonok, a körben ülők mit szóltak Jézus szavaihoz, de nem is ez a fontos. Ezután a mondat után már semmi sem olyan, mint előtte volt. Ez a mondat már egy új ég és új föld szabályrendszere, egy megújított szövetség hajnala, már nincs többé kiválasztott nép vagy nemzet, hanem az Atyától ajándékba kapott hit rokonsága elevenedik meg a szívekben, hogy bűnbánattal és megtéréssel beléphessünk Isten mennyei királyságába.

89

4. A „vízi beszéd” 4.1. Jézus a hajóról tanít (Mk 4,1-2) Ami Szent Máténál a hegyi beszéd (Mt 5,1-7,29), az Szent Márknál a következő példázat-gyűjtemény, amit én „vízi beszéd” elnevezéssel illetek. Ott Jézus a füves domboldalon telepedett le, itt a tömegtől már nem fért el a domboldalon, ezért csónakból, a vízről beszélt hozzájuk (ember-halászat). Lám, a tömeg követte és mindenhová vele tartott, s most már nem csupán gyógyíthatta a betegeket, de meg is hallgatták jó hírét. Jézus nyilván itt és mindenhol elmondta a mennyei királyság tömör igehirdetését: tisztuljatok meg és higgyetek a mennyek országának jelenvalóságában. Márk itt már ezt nem is idézi, sokkal inkább közreadja azt a beszéd-gyűjteményt, amelyet Jézushoz köt. Ezek nem mind egymás után, ott a tavon vagy a tó partján hangzottak el, de az evangélista jónak látta, hogy a sok gyógyítás, ideológiai ütközés, az első nagy konfrontatv rész után beillesszen egy meditatív, befelé figyelésre és elmélkedésre késztető „fejezetet”. Jézus példabeszédekben tanított, amelyek kivétel nélkül az egyszerű, szántóvető, kézműves emberek életéből vették példájukat és beszédes képeiket. Sokan rejtélyesnek találják a példabeszédeket, s azon tanakodnak, hogy Jézus miért nem úgy tanított, ahogy mi a tankönyvekből megszoktuk? Miért kellett parabolákban, hasonlatokkal, képes beszéddel szólnia? Kérem az Olvasót, idézze fel, amit korábban Galileáról írtam. A válasz valójában zavarba ejtően egyszerű: mert nem értették volna meg. A Földközi-tenger medencéjében, akkoriban 3% volt az írástudók aránya. Az emberek jobbára nem jártak ki semmilyen iskolát, reggeltől estig dolgoztak a földeken, a mezőkön, szántottak, vetettek, etették és terelték az állatokat. Az átlagéletkor körülbelül 30-40 év volt, a lányokat már 13-14 éves korukban férjhez adták, s amint elérték a nemi érettséget, azonnal családot alapítottak. Az átlagember élete a létfenntartás 90

körül forgott, s az elvont gondolkodás távol állt tőle. Azonban a föld, a termények, az állatok olyan mindennapi kapcsolódási pontot jelentettek, amely által könnyen megérthették Jézust. Korábban azt írtam, Ő másképpen tanított, mint az írástudók. Itt is ez a másképp, ez a szent másság köszön vissza. Nem a próféták és a Tóra könyveiből merített, hanem a valóságból, amit Isten alkotott, s ami elsődlegesen érintett mindenkit. A példabeszédeknek megvan a zsidó irodalomban a maguk helye, sokan és sokféleképpen használták őket, de Jézus nem egyszerűen tanító történeteket mondott. A példabeszédek általában az ember erkölcsi világának és életének fejlesztését célozták, Jézus azonban a mennyei királyságra alkalmazta azokat. Az átlagember számára teljesen elgondolhatatlan, elvont transzcendens valóságot írta le vele. Olyan, mintha elismerte volna, hogy mivel a mennyország teljesen felfoghatatlan a mi emberi gondolkodásunk számára, ne is beszéljünk róla fogalmi szinten, hanem igyekezzünk megragadni a legegyszerűbb módon. Így sem tudjuk igazán jól definiálni, de legalább megértjük és megérezzük, hogy a mennyek és az üdvösség „kéznél van”. Érdemes lenne ezt az egyszerűséget a vallásfilozófiának megfontolnia, amikor a hit kategóriáihoz közelít. Az, hogy ilyen egyszerű és kézzelfogható dolgokon keresztül magyarázta a mennyek országát, az Isten királyságát is szinte kézzelfoghatóvá tette az emberek számára. Ilyet rabbi vagy írástudó nem nagyon tett, ők mindig megmaradtak a szent szövegek és hagyomány úgynevezett bináj-áv kereszthivatkozásaiban és szabályaiban, ahogy a mai teológusok is a szent szövegek és kódexek szövegemlékeit összehasonlítva igyekeznek minél hívebben és pontosabban magyarázni az írott és hagyományozott kijelentést. Hasonló, a valóság lényegiségét megragadó utat nagyon kevesen jártak. Közéjük tartozik a már többször idézett Szent Ferenc, aki maga is a mező liliomain, az ég madarain, a fákon és a természeten keresztül látta elsődlegesen a kijelentést és nem metafizikai és teológiai lábjegyzetekben. Sem előbbit nem becsülöm túl, sem utóbbit nem becsülöm le. Ám a mai keresztények sokszor az utóbbi „tudományos” okoskodás csapdájá91

ba esnek, holott minden kinyilatkoztatott már. Meg kell értenünk, hogy a világ jónak lett teremtve. Az emberben persze sok rossz tulajdonság, hajlam és negatív indíttatás fészkel, ami Ádámtól való lelki öröksége, de a világ alapvetően olyan, amilyennek Isten akarta teremteni. Ha nem ilyennek akarta volna, akkor másmilyen lenne, s ez a nagyon egyszerű alapelv mindenre igaz. Az egész világmindenség azért van, mert Isten létezésbe hozta, s azért ilyen, mert ilyennek akarta. Aki igazán hinni akar benne, annak így kell elfogadnia a teremtést és saját magát – no, meg ami nehezebb – embertársait is. A hit nem valami magasabb tudásra vagy emberfeletti magaslatra vezet, hanem a létezés lelki-szellemi belakásához, ahhoz, hogy a hívő megtanulja elhagyni bűneit, hibáit, tévedéseit, és tiszta szívvel, lélekkel fel tudja ismerni Istent a teremtésben és a saját életében. Ez nem természetimádat vagy Isten azonosítása a természettel, egyáltalán nem. Ez a szív látása, a mindennapos hálatelt rácsodálkozás az életre és a Létre, rá, aki minden mögött, mit első ok, teremtő, forrás, fenntartó és cél rejtezik. Őt csak szívvel lehet sejteni, de szentsége láthatóvá lesz, ha az ember az imádságos életben úgy tud olvasni a teremtésben is mint a legszentebb könyvben. A példázat olyan rövid, velős történet, mely mély igazságot közvetít az életből vett példákkal. Nem lehet és nem szabad ezeket szó szerint értelmezni. Ha példázatban kapjuk a tanítást, sokkal jobban és kön�nyebben beleélhetjük magunkat az adott helyzetbe és igazságba, azaz mélyebben ivódik belénk és rögzül bennünk a mondanivalója, mint a fogalmi ismeretszerzés által. Érzelmeket, képeket kapcsolunk hozzá, ami egy száraz definíció esetében nem történik meg. A példázat szinte a történet részesévé teszi a hallgatót, aki önkéntelenül beleképzeli magát a szereplők helyzetébe, azaz haladéktalanul elkezdi feldolgozni a hallottakat és elkezdi személyes értékrendjével ütköztetni vagy abba beépíteni. Míg egy hagyományos iskolai tankönyv lexikális tudásra ösztönöz és csupán annyit is nyújt, addig a példázat az ember személyiségéhez szól, és mint ahogy a táplálék, ami a szervezetbe kerül, azonnal átélésre és szellemi, lelki feldolgozásra késztet. 92

Jan Assmann kultúrantropológus és felesége vizsgálta, de számos irodalomtörténész is bebizonyította már, hogy a régi mesékben az emberi élet közös kulturális emlékezete hat és öröklődik tovább. Olyan tudás és viselkedési, értékrendi mintázatok, amelyek tudtunkon kívül beépülnek gondolkodásunkba és lelki világunkba, s később alapvetően hozzájárulnak tudásunkhoz és ott rejtőznek az életben tanúsított magatartásunk és döntéseink mögött. Jézus példázatai hasonlóan hatottak akkor, hatnak és működnek ma is. 4.2. A magvető (Mk 4,3-20) Jézus korában, ha tízszeres termést tudtak betakarítani, akkor már jó termésátlagról beszéltek. Ehhez a 10:1 arányú hozamhoz képest szólt Jézus harminc-, hatvan-, sőt százszoros hozamról, ami igencsak ámulatba ejthette hallgatóit. Palesztinában egészen más volt a mezőgazdasági technológia, mint manapság. Mi először szántunk, s utána vetjük el a barázdákba a magokat. Jézus idejében azonban először kivetették a magokat marokszámra, majd utána szántották be a földbe. Ma ez már szinte érthetetlen pazarlásnak tűnik, viszont megmagyarázza, hogy Jézus miért beszél útszélre, sziklás helyre, meg tövisek közé esett magokról. A példázat szerint csak a magok negyede jutott a jó talajba, hogy megfelelő termény legyen belőle, a többi tulajdonképpen pocsékba ment. A példázat értelmezése sokféle lehet, sokféleképpen is szokás érteni. Minden attól függ, a magvető, a föld, a magok vagy a termés felől közelítünk. Úgy vélem, a tiszta szívű olvasó megleli a hozzá szóló változatot. Az én értelmezésemben a példázat elsősorban a hallgatóságról szól, az emberekről, akikkel szemben Jézus helyet foglalt a csónakba. A magok az Isten hirdetett Igéjét szimbolizálják, a talajviszonyok a teljes emberiséget jelképezik, akiket Jézus Krisztus egészen más közegből, az Atya jobbjáról figyel és vezet lelkileg. A talajviszonyok azokat az embereket jelentik, akikhez eljut Isten üzenete, akiknek lehetőségük adódik életükben, hogy hallják és megis93

merjék azt. Itt kizárólagosan a keresztényekre szokás gondolni, pedig ugyanannak a teremtésnek részese minden egyes ember. Aki lélekformáló módon találkozik egyszer Istennel vagy Jézus Krisztus jó hírével, az már alkalmas is lehet a mag, az Isteni Ige befogadására. Ám egyes helyek avagy emberek kemény szívűek, mások zordak, megint mások olyan dolgokkal vannak elfoglalva, amik elölik a kegyelmet. Vagyis az Igét halló emberiség mintegy háromnegyedét annyira leköti a maga személyes világa, annyira hajthatatlan szívű vagy önző, hogy eleve képtelen hitet teremni, a külső-belső akadályok és körülmények miatt; viszont akiben az Ige megtapad és fejlődésnek indul, abban kialakul a hit, és számára sokszorosan terem áldást és malasztot. Jézus pontosan azt teszi a csónakban, amit korábban emberhalászatnak neveztem, de immár hívhatom magvetésnek is. A vele szemben álló, ülő, fekvő tömeg elé szórja Isten Igéjét, a Szentlélek erejével lelkükbe szántja, ám tudja azt is, hogy jó ha a tömeg negyedében tapadnak meg szavai. Azonban azt is tudja, hogy akiben megfogan a tanítás, az gazdagon arathatja be a lelki termést, az örök életet. Szent Márk ismét szerkesztői szendvicset készített, mert megszakítva a példázat folyamát, közbevetette a tanítványok értetlenkedését. Különösnek tűnő fordulat ez, amely vissza-visszatér az evangélium szövegében. Jézus maga választotta ki a tizenkettőt, mégis ezt az egyszerű példázatot sem értik meg leghívebb és legodaadóbb követői. Megszoktuk, hogy manapság az apostolokat a templomi szobrok tökéletességének tükrében lássuk, olyan hibátlan szenteknek, akik soha nem tévedtek, nem hibáztak. Pedig dehogynem, hibáikkal tele van az Újszövetség, különösen Márknál, aki nem átallotta konzekvensen értetlen és éretlen fickóknak megrajzolni őket. Attól, hogy Jézus választotta őket, még ugyanazok a galileai emberek maradtak, a nép ugyanolyan egyszerű gyermekei, mint akik most tömegével hallgatták Jézust a példázatban. Fontos, hogy ha Jézust, tanítását, egyáltalán a Szentírást vagy az üdvösség és a hit kérdéseit taglaljuk, akkor igyekezzünk azt a hétköznapokban megszokott álszentség, szenteskedés és kegyeskedés nélkül tenni. Isten nem alakoskodást vár az embertől. Attól, hogy valaki szent94

ségi hanghordozást vesz fel és önfegyelmet gyakorol, önmagában még nem lesz sem jobb, sem igazabb Isten előtt. Ha viszont hite, az abból fakadó jócselekedetek, az Isten dolgai fölötti elmélkedése összeszedettebbé, csöndesebbé, szentebbé teszi a hívőt, az nem fog természetellenes magatartásban megnyilvánulni. Akárhogy is, a hittel kapcsolatban az őszinteség és kendőzetlen tisztaságra való törekvés nagyon fontos, mind a saját benső utunk szempontjából, mind az írások vizsgálatakor. Felejtsük el a szentekkel kapcsolatos, megszokott képeket és hagyományos elgondolásokat, és próbáljuk meg úgy látni őket, mint egyszerű embereket. A szent nem önmagában szent, hanem attól, hogy Istennek szentelődik. Nem őt magát tiszteljük, hanem azt a törekvését és példamutatását, mellyel teljesen Istennek adta magát, életét, szolgálatát, vagyis a szent embereken keresztül is Istent tiszteljük, s ebben igyekszünk követni a szentek példáját. A tanítványok sokszor nagyon is gyarló egyszerűsége és értetlensége nem a tekintélyük vagy apostoli voltuk megkérdőjelezése, hanem valamennyiünk számára kapcsolódási lehetőség. Ahogy az Isten Igéje a sok rossz körülmény ellenére is szárba szökken és kalászt hajt a példázatban, úgy az emberi értetlenség és éretlenség is velejárója Jézus követésének, s egyáltalán nem jelent akadályt. Maga az evangélium és a teljes Újszövetség annak a bizonyítéka, hogy a tanítványok minden tökéletlensége ellenére is megvalósult az a küldetés és kegyelmi működés, melyet Isten eltervezett az emberiséggel, s amelyre Jézus kiválasztotta legszorosabb követőit. Hitet és kitartást ad nekünk, mai követőknek is, hogy lássuk az általunk nagyra becsült és szentnek tartott apostolok nehézfejűségét, mert ebből tudhatjuk, hogy a mi hasonló voltunk sem akadály a tanítványság folyamatában. A példázat első felét Jézus azzal zárja, hogy „akinek van füle a hallásra, hallja meg”. Különös mondat ez, s azt feltételezi, hogy nem mindenkinek van füle a hallásra. Ez is megerősíti, hogy Jézus pontosan tudta, nem mindenki volt kész és képes befogadni tanítását. Fentebb a tömeg és szimbolikusan az emberiség egynegyedét értettem ez alatt. Mintha Jézus egy belső kört rajzolt volna meg, amibe nem tartozhat bele mindenki. A szerkesztői szendvics középső része épp erről szól (4,10-12). 95

A tanítványok értetlenségére Jézus titkokkal válaszolt, s arról a határozott szándékról beszélt, hogy ne értse meg mindenki az Isten országáról szóló tanítást. Különös ellentmondásnak tűnik ez. Mi, mai keresztények megszoktuk, hogy mindig, mindenhol, minden körülmények között hirdetni kell Isten Igéjét. Jézus is ugyanezzel küldte el tanítványait (3,14), itt mégis azt mondta, hogy nem mindenkihez szól, nem akarja hogy mindenki megértse szavait, csak a tanítványok. A leghatározottabban titokról van szó arámiul raza ( ), amit Máté evangéliuma is változatlanul közöl (Mt 13,11), de az Izajás prófétától vett idézet is hitelesít. Vajon mit jelenthet ez a nyilvános titkolózás? Mindenkihez szól, de úgy, hogy ne értsék meg, ugyan miért? Mi értelme csak egyesek számára érthető üzenetet világgá kürtölni, nem lenne egyszerűbb a „beavatottakat” kiemelni, ahogy már mondtam, kihalászni a tömegből és csak nekik elmondani a tanítást? Ez a közbevetés nem véletlenül áll itt a magvető példázatában. Az Isten országa nem titkos örök életet jelent, nem egyesek számára van fenntartva. Mindenki meghívatott rá, Isten mindenkit hív és vár az üdvösségre. Ám hiába Isten teljes nyitottsága, kevesen vannak, akik képesek és hajlandóak befogadni ezt a lehetőséget, akik élő hitre jutnak. Jézus esetében a titok nem attól titok, hogy Ő titkolta, ugyanis nem titkolta, hiszen tömegeknek mondta el az örömhírt. Az egész helyzet olyan, mintha Karinthy Frigyes versét olvasnánk: Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek Próbáltam súgni, szájon és fülön, Mindnyájatoknak, egyenként, külön. A titkot, ami úgyis egyremegy S amit nem tudhat más, csak egy meg egy. A titkot, amiért egykor titokban Világrajöttem vérben és mocsokban,

96

A szót, a titkot, a piciny csodát, Hogy megkeressem azt a másikat S fülébe súgjam: add tovább. Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek. A titok attól titok, hogy igazán csak azok értik meg, akiket lényegileg érint, akikben megtapad a mag és fejlődésnek indul, akik befogadják az Igét. Az igazság és az üdvösség minden ember számára egyformán adott, mint lehetőség, de két feltételnek kell teljesülnie, hogy a lehetőségből valóság legyen. Az illetőnek készen kell állnia annak befogadására és egyidejűleg akarnia kell befogadni. Előbbi a tisztaságra való törekvést jelenti, a bűntelenséget, a megszentelt életre való készséget; utóbbit pedig úgy hívjuk, hogy szabad akarat. Isten nem automata hitet adott az embernek, hanem saját képmására úgy teremtette, hogy szabadon választhat jó és rossz között, eldöntheti mit és hogyan akar kezdeni életével. Isten azt szeretné, ha az ember szabad akarattal és önálló döntéssel választaná Őt és az üdvösséget, ehhez viszont meg kell adnia a lehetőségét a visszautasításra is. Az Egyház ezt a titkot másképp szokta magyarázni, arra alapozva, hogy Jézus szavait csak az érti meg, aki már ismeri a kereszt, a megváltás és a feltámadás eseményeit és történéseit is. Ezért Messiási titoknak nevezik azt a nemtudást, ami a – megint csak időben – még ki nem bontakozott események után válik csak valósággá. Azért nem osztom ezt a nézetet, mert az Egyház deduktív módon közelített ehhez a kérdéshez. Az Egyház a tanítványok értetlenségére, Jézus a gyógyultaknak és az ördögöknek adott hallgatási parancsaira keresett utólagos magyarázatot, ezeket a furcsaságokat igyekezett visszakövetkeztetve érthetővé tenni. Úgy tanítják, hogy a feltámadásig Jézus Messiás volta isteni titok volt, amit nem hozott nyilvánosságra, így nem is érthették meg. Mintha Jézus a feltámadásra tartogatta volna Messiás mivoltának leleplezését. Ugyan minek is titkolózott volna Jézus? Mit nyert volna vele, milyen kockázata lett volna hamarabb elismerni felségcímeit? Továbbá az is kétségessé teszi a Messiási titok ilyen elméletét számomra, hogy bár 97

Jézus mindenkinek tiltotta isteni voltának híresztelését, azonban ezt a tiltást senki nem tartotta be, még Ő maga sem (Mk 15,2). Azt se felejtsük el, hogy Jézus megértetni akarta magát és az örömhírt hirdetni. Bármilyen titkolózás ezzel teljesen ellentétes lett volna és csak zavart okozott volna az amúgy sem túlképzett galileai fejekben. Sokkal valószínűbb, hogy a titokra nem spekulatív, időben gondolkodó, a későbbi korokból visszaértelmező megoldást kell keresni, vagyis nem a tanítványok értetlenségét kell megmagyarázni és szerecsenmosdatni, hanem az evangéliumon belüli összefüggésekben kellene keresni a megoldást. Úgy vélem, az én egyszerű, induktív titok-magyarázatom közelebb állhat a valósághoz és Jézushoz. Keresztelő János útkészítése is így válik érthetővé. Akik elhagyják bűnös életüket, megtisztulnak és szabadon döntenek Isten országa mellett, azok válnak tanítványokká, azok válnak a titok ismerőivé és részeseivé. Nem külsődleges beavatásról van tehát szó, hanem – ha úgy tetszik – Isten ajándékaként, az Ő kegyelméből történő benső beavatásról, ami a hívő lelkében történik meg. Persze nem tudjuk, hogy a tanítványok jártak-e Keresztelő Jánosnál bemerítkezni, de nem is ez a fontos. Amikor Jézus elhívta őket, szabad akarattal döntöttek mellette és Isten mellett. Abban, ahogy egy pillanat alatt otthagyták korábbi életüket, abban benne volt a legteljesebb benső fordulat, megtérés. A Jézus iránti bizalmukban a teljes ráhagyatkozás, a hit jelent meg. Ennyi a titok. Ez a benső fordulat az, amit az Egyház később a víz- és Lélekkeresztség szentségével rögzített, szertartásosan láthatóvá tett és kegyelmi útként felismert. 4.3. A lámpás (Mk 3,21-23) A példázatfüzér a lámpással folytatódik, melyet Szent Márk megtold egy fontos isteni üzenettel, ami szervesen kapcsolódik a korábbiakhoz. A megtérés tehát kegyelmi folyamat Isten és a szabadon válaszoló ember között. Olyan benső folyamat, amit nem lehet kívülről ellenőrizni. 98

A ma közkeletűen népszerű ezoterikus sokféleség a kereszténység hét szentségén túli beavatásokat népszerűsít, titkokba és azok vélt megfejtéseibe avat be. Teszi ezt a keleti miszticizmus iránti vágyból, izgalmakat kutatva vagy önigazolásképpen. Azonban épp ebben a példázatban jelenti ki Jézus, hogy ilyen titkok és magyarázatok nincsenek többé. „Mert nincs elrejtve semmi, amire fény ne derülne, és nincs titok, amely nyilvánosságra ne jutna.” (4,22) E szavak a hitelesen és egyértelműen magyarázzák Jézus előző példázatát. Akkor azt mondta, azért tanít példázatokban, hogy sokan hallják, de kevesen értsék. A titok lényege abban rejlik, hogy nem is titok, hiszen minden hallgató fülébe eljut. Ám mégiscsak titok, mert csak azok számára tárul föl, akik maguk hajlandóak teljes bizalommal és önátadással belépni abba a világba, ahova Jézus invitál. A titok így pusztán azért marad titok, mert az emberek zöme túl felületes és a saját maga és a világ dolgaihoz kötött, hogy be is akarjon menni az Atya örömébe. Attól titok, hogy csak keveseket érdekel. Ám olyan titok, mely minden ízében nyilvános és bárki számára, bármikor, bárhol utolérhető. Középszerű zsurnaliszták erre írják azt, hogy a téma az utcán hever. Nos, az üdvösség is szinte a lelki utcán hever, de az emberek nem néznek le, vagy ha igen, azt mondják: – fúj, valami piszkos dolog van az aszfalton, nehogy belelépjek. A lelki keresőket, valamiért mindig jobban vonzotta a titkolt ismeret, a kiváltságos lelkiség, mint a nyilvánvaló, kézenfekvő igazság. Ezért tudtak az olyan beavatáson és titkos tudáson alapuló közösségek virágzásnak indulni, mint mondjuk a szabadkőművesség, a teozófia, a rózsakeresztes mozgalom, a reiki és még sorolhatnánk az ezoterikus és okkult zsákutcákat. Valamennyi felróható bűne abban áll, hogy titokká alakította a nyilvánvalót, amivel nem újabb tudást közöl, csak a tagok becsvágyát és nagyravágyását táplálja (a kevesek kiváltságának érzését adja); másrészt elfecsérli az emberek idejét ezen ál-titkos tanokkal való foglalatoskodásra, ami elvonja őket a valódi élet, hit, üdvösség, család és igaz emberi kapcsolatok munkálásától. A virtuális életet nem a számítástechnika hozta el az emberiségnek, hanem az okkultizmus 99

és az ezotéria, mert ál-élettel és ál-igazságokkal ajándékozta meg az emberi becsvágyat. Valóban úgy tűnhet, hogy az okkult ember lelki tevékenységet folytat a tökéletesedésért, valójában a kárhozatot munkálja az Isten királyságától egyre távolodva. Valahol ezt olvastam egyszer: a pogánysághoz mi sincsen közelebb, mint a szentséges torzképe. Így beszélt erről Sadu Sundar Singh, XX. századi indiai hitvalló és zarándok. „Egyszer egy nap a Himalájában egy folyó partján ültem; kivettem a vízből egy szép, kerek és kemény követ s darabokra törtem. A belseje egészen száraz volt. Ez a kő hosszú ideig a vízben hevert, de a víz nem hatolt be a kőbe. Ugyanígy van ez az emberekkel is itt Európában; évszázadokig körülvette őket a keresztyénség folyama, egészen be vannak merítve annak áldásaiba, benne élnek a keresztyénségben, de a keresztyénség nem hatolt beléjük és nem él bennük. A hiba nem a keresztyénségben van, hanem a szívek keménységében. Materializmus és intellektualizmus keményítette meg a szíveket. S így nem csodálom, ha itt sok ember nem tudja megérteni, kicsoda Krisztus”. Ez az igehely igazolja, hogy nincs nagyobb és bensőbb beavatás a hívő ember számára, mint szellemileg belépni az Isten királyságába, amit Jézus hozott el és nyitott meg számunkra. A hit mely mindezt valósággá teszi az ember életében, Isten kegyelmi ajándéka (Ef 2,8), Ő növeli bennünk (Lk 17,5). Ha akarom, ha nem, eszembe jut Szent János evangéliumának kezdő himnusza, mely a világosságról beszél. Meg kell értenünk egy jánosi mondatot, hogy a világosság és fény szimbólumát helyesen lássuk és értsük. Azt írja az evangélista, hogy „Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága. A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel.” (Jn 1,4-5) Az Ige az élet és az élet volt az emberek világossága. Nagyon fontos, filozófiai megfogalmazása ez ugyanannak, amit Szent Márk úgy írt le, hogy „beteljesedett az idő”, csak János kibontja három lépésben. 100

Amikor Igét mondunk az Egyházban, különösen pedig amikor nagybetűvel írjuk, akkor nem a nyelvtani szófajra gondolunk, hanem arra, amit az ókori héberek így mondtak: dábár sel jahve: Isten beszéde. Azt is mondhatnánk, hogy az Ige Isten szava, megszólalása, csak mindez túl emberi ahhoz, hogy Őrá alkalmazzuk, no meg túl statikus, ami egyáltalán nem jellemző Istenre. Az Ige ugyanis jellegében igei, vagyis nincs benne semmi statikusság, hanem folytonos működést, szüntelen mozgást fejez ki, mindig a cselekvésre alkalmazzuk. Isten Igéje tehát elsősorban nem a Biblia nevű könyv lapjaira tintával nyomtatott írás, hanem mindenekelőtt és -fölött Isten élő, mozgó, mozgató, ható, eleven közlése. Olyan közlés, mely szüntelen és állandó. Az ember sokszor úgy gondol Istenre, mint aki hat napig teremtett, aztán a hetediken megpihent, s tulajdonképpen az a tévképzet él sokakban, hogy azóta is pihen, mint a leghatalmasabb nyugdíjas. Valamiért mindig öregnek és hosszú, fehér szakállal ábrázolják (többek közt Michelangelo Buonarroti tehet róla), talán innen ered, hogy sokak fejében a fáradt nyugdíjas képzetét kelti, aki annyira kimerült a teremtésben, hogy azóta sem tudta kiheverni. Pedig a megpihent csak képletes kifejezés, amit itt most nem szeretnék részletezni. Isten egyáltalán nem „pihen”, mint egy öregember és nem szűnik meg ma sem teremteni, soha nem is szűnt meg. Ezt az öröktől való, fogyhatatlan teremtést mi úgy nevezzük, hogy Isten fenntartja a világot, azaz gondoskodik róla, gondot visel rá. Ezt is annyi félreértés övezi, de nem megyek a dolgok elébe. Isten a teremtő, s ezért csak az létezik, ami így-úgy Istenre vezethető vissza. Ő minden létezés forrása, ezért minden élettelen és élő egykor az Ő Igéje által lett. Az arám Újszövetség nem is Igét, hanem Miltha-t ír ( ), ami Isten létbe hozó tudatát és teremtő beszédét jelenti. Amikor egy gyermek megszületik vagy egy lepke kibújik a bábjából, amikor a fák gyümölcsöt érlelnek vagy a mező virágba borul, az mind Isten világunkat fenntartó „munkája”, azaz szakadatlan teremtés. Maga a létezés, egyedileg és összességében is Isten Igéje, Milthája által van. Isten – ahogy korábban rámutattam – szabadságot adott az embernek, hogy eldönthesse, vele vagy nélküle akar élni. Ez azt is jelenti, hogy 101

lehetőségünk van elfogadni a létezés eme igei okságát és lehetőségünk van elutasítani is. Jó ha megértjük, az élet nem azért szent és sérthetetlen, mert a jól nevelt emberek nem szeretik a vérontást. Az élet azért szent, mert Isten Tudata által van, mert az életet Isten adja, nem az ember. De nem csak arra van lehetőségünk, hogy Őt magát elutasítsuk, hanem arra is, hogy elutasítsuk magát a létezést is. Amikor Hitler milliószámra irtott zsidókat vagy Sztálin milliószámra irtotta a kommunizmus vélt vagy valós ellenségeit, akkor – Isten szempontjából nézve – nem tettek mást, mint Isten Igéje ellenében döntöttek és cselekedtek. Ugyanez történik az abortuszoknál, a merényleteknél, az eutanáziánál, a kivégzéseknél, minden olyan cselekmény esetén, amely az élet és a létezés bármilyen tagadásába és felszámolásába bocsátkozik. De nem csak az extrém tragédiákat kell ide sorolnunk. Ez a tagadás rejlik az antiszemitizmusban, a cigányellenességben, a romángyűlöletben, a feketék vagy kisebbségek elleni akciókban, minden olyan izmusban, eszmében, ami mások létezése, jogai, emberi méltósága és teremtményi mivoltából fakadó testvérisége, egyenlősége ellen uszít. De mondok még érdekesebbet. Ugyanez a tagadás rejlik abban is, amikor az egyik keresztény egyház vagy felekezet uszít a másik ellen, amikor a pártok harcolnak egymással, amikor az emberek humánus és felebaráti egységét és közösségét megosztja a bűn. Érdemes ezen hos�szabban elgondolkodni, mert mindannyian találhatunk a gondolkodásunkban és emberi, társadalmi viszonyainkban olyasmit, ami másokat leértékel vagy megítél, elvet vagy lenéz. Mi ez? Ahogy Madách Imre mondatja Luciferrel, „a tagadás ősi szelleme”. Igen, a tagadás, a létezés, a lét, mások létezésének vagy létezéshez való jogának tagadása, vitatása, megkérdőjelezése észrevétlenül a sötét oldalra sodorja lelkünket. Az Ige az élet és egyben a világosság, vagyis Isten szentségének, akaratának, igazságának földi megjelenése. Minden, ami kétségbe vonja emberek életét vagy Isten Igéjét, igazságát, az nem világosság. Vitatja azt a tényt, hogy Isten szava igaz, teremtése jogos, ez pedig igencsak sötét dolog, még akkor is ha egyébként sokszor köztiszteletben álló vagy akár szent emberek teszik. 102

Ige –  élet – világosság. Mindez visszafelé is igaz, erről szólt Keresztelő János munkássága. A világosság tiszta, ragyogó, makulátlan. Ez vezet a teljes és igaz élethez, ami pedig Isten Igéjéhez, a Teremtő akarathoz viszi közel a hívő embert. Megtisztulás által lehet igazán emberré válni a teremtésben, s lehet találkozni a Teremtővel. Amikor Jézus a lámpásról beszél, akkor mi ne csak egy világítóeszközre gondoljunk, hanem jusson eszünkbe, hogy áttételesen az életről és az Igéről is szól. Aki megérti Jézust, az már a világosságban van. Akinek a szívében a mag jó talajra lel, s fejlődésnek indul a hit, abban már a létezés sarjadzik, azt már nem csak a fizikai táplálék, de az Ige is élteti, az már maga is képes világosságot sugározni. Jézus azt mondja, hogy akinek szelleme megvilágosodott, az maga is fényforrássá vált mások számára. Szoktunk vajon arra gondolni, hogy tulajdonképpen minden megkeresztelt ember ilyen világosság-forrás? Aligha. Pedig a keresztség kötelez. Sokan ezt úgy értelmezik, hogy téríteniük kell, de ez szerintem sommás félreértés. Nem meggyőzni kell az embereket, hanem megvilágosítani. Arra kell törekednünk, hogy a mindennapi életünk: gyereknevelés, emberi kapcsolatok, ügyintézés, családi alkalmak, baráti összejövetelek, munkahelyi viszonyok és kommunikáció, ezek a teljesen hétköznapi érintkezési formák váljanak világító és megvilágosító felületté. Hogy ez a legnehezebb? Naná, hogy ez a legnehezebb! Sokkal nehezebb, mint vasárnap ájtatos orcával feszengeni a templompadban, aztán otthon a gőzölgő leves fölött őszintén csúnyákat gondolni és mondani másokról. Sokkal-sokkal nehezebb, de sokkal-sokkal igazabb. A valóság olyan, mint egy sötét szoba, a dolgok valódi természete, jellege és helye csak akkor válik láthatóvá, ha felkapcsoljuk a villanyt. A teremtés, az élet valódi természete, jellege és természete is csak akkor bontakozik ki, ha meggyújtjuk a lélek világosságát, a lélek lángját, ha fellobban Isten Igéjének fénye. Nem beszélni kell róla, hanem csinálni. Ez a pont az, ahol a legtöbb keresztény elhibázza, mert beszélni sokkal könnyebb, mint csinálni. 103

Szinte látom, hogy az Olvasó most ráncolja a homlokát vagy csóválja a fejét és azt mondja, hogy a mai világban ezt szinte lehetetlen megvalósítani. Olcsó kifogás. Én is pontosan tudom, hogy nehéz. Kétgyermekes apaként rengeteg atyai, férfiúi, gyermeki, munkatársi, baráti, sőt papi, lelkigondozói vagy akár apostoli helyzetben vallok kudarcot, nap mint nap én is. Hiába vagyok fölszentelt szolgáló, mégsem tudok eléggé szent lenni. Azt viszont el tudom mondani, hogy a bűneim, hibáim, tévedéseim időben előre haladva egyre elevenebben és tolakodóbban bántanak. Egyre nehezebb mentségeket találnom magam számára és egyre inkább belső igényként formálódik meg bennem, hogy megfeleljek annak a hitnek, annak a kegyelemnek, amit Jézus hirdetett, amit Tőle kapok napról-napra, s annak a törekvésnek is, amiről itt írtam. Vagyis mindenki mással egyetemben szent vagyok abban az értelemben, hogy életemet igyekszem minél jobban Istennek szentelni. Ahogy minden egyes keresztény teszi. Szeretném, ha a szentség visszakapná ezt az eredeti, ősegyházi jelentését és legalább mi, mai, apostoli keresztények ebben az értelemben használnánk. A világosság ragyogása, az Ige létbe hozó ereje és lényegisége a megszentelődő életben feloldja a határokat e világ és a mennyek országa között, s ez az a világosság, amit lámpás módjára a környezetünkre kell sugároznunk. 4.4. A mérték (Mk 4,24-25) Amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten, tartja a magyar és ahogy Jézus megfogalmazta, az arám hagyomány is. Mindenki azt kapja vis�sza, amit ő ad. Ez nem példázat, ez Jézus legegyenesebb bölcsességi maximája. Az ókori keleten a gabona kimérésére a családok fa dobozokat, ládákat használtak. Amikor vetőmagot vagy étkezési gabonát vásároltak, az ár kialkudása után ezekbe a kezdetleges mérőeszközökbe töltötték a terményeket. A kereskedők és termelők rengeteg csalást követtek el a „mértékekkel”, hiszen egységes súly vagy mértékrendszer hiányában a vevő csak az eladó tisztességében és jószándékában bízhatott. 104

Általában csak az emberi cselekedetekkel szokás kapcsolatba hozni ezt a tanítást, ami így annyit jelent, hogy amilyen tetteink, szándékaink, életvitelünk van nekünk embereknek, olyan elbánásban lesz részünk Isten részéről is. Azonban ez megint a büntető-jutalmazó istenség torz képét vetíti elénk. Olyannak tűnik fel az emberiség, mint az elemi iskolában a nebulók. Aki jól viselkedik jelest kap magatartásból, aki ros�szul, elégtelent. Pedig távolról sem erről van szó. Ha az előző, lámpásról és világosságról szóló versek fényében szemléljük, akkor különös felhangot hallhatunk ki a szövegből. Amilyen mértékben képes a megtért és világosságban járó ember másokkal megosztani ezt a mennyei a világosságot, olyan mértékben erősödik benne is a mennyek országának boldogsága és öröme. A keresztények vállán komoly felelősség nyugszik. Pappá szentelő püspököm nem mulasztotta el a szentelési mise előtt hangsúlyozni, hogy a papság milyen felelősségteljes vállalás és miféle kötelességeket ró a szentség felvevőjére. Ám ugyanígy van ez valamennyi szentséggel a maga nemében. Aki megkeresztelkedik, az számonkérhetővé válik Isten világosságának tükrözésével, továbbsugározásával kapcsolatban. Amilyen mértékben képes adni, azaz a men�nyei élet fényét ragyogni a keresztény, olyan mértékben képes az Atyától egyre több és több, gyarapodó áldást befogadni maga is. Ezért van, hogy aki ad, az egyre többet és többet kap. Aki viszont a világosságot magának akarja megtartani és dugdossa mások elől, annak szívében ez a fény szép lassan kialszik, míg csak sötét űr marad a helyén. Tamás evangéliuma ezt egészen kiélezetten fogalmazza meg, illeszkedve Szent Márkhoz (bár leginkább Máté evangéliumához). „Jézus mondta: Akinek van a kezében, annak még adatik, és akinek nincs, még az a kevés is elvétetik tőle, amije van.” (TamEv 41) Semmi sem a miénk a földi életben, mindent Istentől kaptunk ideiglenes használatra. Zarándokok vagyunk egy idegen világban, ahol úgy kell a számunkra adatott pályát bejárnunk, hogy minél többet tudjunk adni. Minden kisajátítás és birtoklás illúzió és tévedés. Ez egyformán igaz az anyagiakra, az intellektuális és lelki javakra is. Aki belépett az Atya királyságába, 105

nem azért van ott, hogy becsukja a kaput mások orra előtt, hanem kizárólag azért, hogy helyet csináljon a többieknek is. Ezt a hagyomány a szentek közbenjárásának nevezi. Befogadni a világosságot és tovább sugározni. Minél erősebben sugározzuk, annál több lesz bennünk és annál erősebb fénnyel fog bennünk is ragyogni. Jézus felhívással kezdi a verset, “figyeljetek arra, amit hallotok”. Ez amolyan kis útjelző, hogy ne a felszínes értelmet keressük szavaiban, hanem azt ami nem feltétlenül egyértelmű. Különösen nyitott szellemre, szívre és értelemre hív föl. Szinonimája az, hogy óvakodjatok, vagyis körültekintésre, óvatosságra is int. Azért nem mindegy, sugárzó felületekké válunk-e Isten királysága számára, mert az ember cselekedetei csak annyira és annyiban Isten akarata szerint valók, amennyire Isten akaratát fejezik ki és sugározzák a világban. Nem a szabályokba gyömöszölt istenségről van itt szó, aki törvények betartását kéri az emberiségtől, hanem végre az Atyáról, aki a jelenvaló mennyei életre hív el, s egyúttal az ember válik az Ő és királysága tükröző felületévé. Minden nagyzolás nélkül, végül is ez az emberi élet célja. Napi erőfeszítéseink, hibáink, bűneink terhét letéve, örömök, megvilágosodások és lelki harcok közepette úgy vezettetni életünket, hogy egyrészt tagjai legyünk Isten országának, másrészt bennünk, rajtunk keresztül váljon láthatóvá Isten országa. Az ég óvjon az utcán leszólító és térítő lelkes, felekezetileg felhergelt hívektől. Isten országa nem olyan, mint egy gyorsétterem, nem valami franchise, ami behálózza a világot, hanem a mindenhol, bárki számára megnyíló teljesség, amit élni és nem marketingelni kell. Aki csak beszélni tud róla, de nem éli, az valójában nem tudja, miről beszél, mert nem ismeri. Ahogy Nikosz Kazantzakisz írja gyönyörű regényében, az egyetlen öröm, ha azt tesszük, amit Isten akar, mert akkor Isten örül mibennünk, s mi sem a saját örömünkben, hanem az Övében osztozunk.

106

4.5. A növekvő vetés (Mk 4, 26-29) Ez már misztika, vagyis olyan szellemi terület, amit nem lehet ép ésszel megmagyarázni, nem lehet egyenletekkel, számsorokkal vagy objektív, rendszerező tudással rögzíteni és racionalizálni, mert túl van az emberi fogalmakon. A magvető elveti a magot, vagyis az ember megtisztul és megtér. Az, hogy pontosan mi történik ezután, megmagyarázhatatlan, de megtapasztalható. Fiatalabb, útkereső koromban egy gyülekezet lelkésze egyszer azt kérdezte tőlem, hogyan tudom biztosítani a hitbeli fejlődésemet. Megdöbbentem és nem tudtam mit felelni, egyrészt azért, mert akkor úgy gondoltam, inkább én kérdezhetném tőle, ő hogyan tudja biztosítani, hogy a gyülekezetében fejlődni fog a hitem, másrészt, mert úgy éreztem, hogy ez Isten kegyelmi munkája, amiről nem nekem kell beszámolnom. Valóban rejtett, ahogy a vetés fejlődése szinte láthatatlanul zajlik. Ugyanígy, mikor az ember hitre jut, elindul egy éveken, sőt, élethos�szon át tartó lelki folyamat. Ami a vetésnek az öntözés és a gyomlálás, az a hitnek a bűnbánat és az ima. Ha valaki bűnbánattal és imádsággal, állhatatosan kitart Isten mellett, akkor egyszer csak azt fogja látni a magvető Krisztus, hogy aratásra érett a vetés, vagyis az ember kalászt és termést érlelt, az örök életet. Ahogy a föld magától terem, úgy a hit is magától fejlődőnek tűnik, de a számunkra láthatatlan háttérben az Atya, Jézus Krisztus, a Szentlélek, a megholtak, a szentek, az angyalok munkája, gondoskodása és ápolása, közbenjárása és a hívő egyén kegyelmi növekedése zajlik. A jó mag talajba hullása az a pillanat, amikor Isten személyesen szólít meg valakit. Szinte belenyúl az életébe. Hívja őt személyesen, ahogy Jézus az első tanítványokat kiválasztotta. Isten és ember között csak személyes kapcsolat és csak személyes meghívás létezik. Nincs tömeges megtérés, csak egyének személyes kapcsolata az Úrral, a közösségen belül. Ha ez a meghívás, benső érintés, megszólítás megfelelő pillanatban éri az embert, és bűnei felismerésére, majd igaz bűnbánatra indítja, s ezt megpecsételi azzal, hogy gyökeresen és mindenben szakít 107

előző életével, kihajít belőle mindent, ami nem illik Isten Igéjéhez, ami tisztátalan, igaztalan, fölösleges és emberi, kidob mindent, ami csak az ego-nak fontos és eltéríthetné Krisztustól; akkor olyasmi történik a megszólított emberrel, ami a továbbiakban meg fogja határozni az egész életét. A jó talaj ezért nem a már hívő élet, hanem a még nem hívő élet, amely azonban vágyakozik Isten után, amelyik híján van a kegyelemnek, olyan élet, amelyben üdvösségi vákuum van. A kihajtó szár, ami tartja a növény értékesebb és hasznosabb részeit, a lelki tapasztalat. Ha ez hiányzik, akkor csak neveltetés és hagyomány van, ami azonban nem azonos az élő hittel. Ha ez az élmény mondjuk olyan erejű, mint Szent Pál apostolé a damaszkuszi úton, akkor viszont az ember egész életére képes ebben az élményben maradni. Ha a bűnbánat és az imádság vize öntözi a lelki tapasztalatszerzés növekvő szárát, akkor megerősödik és képes lesz majd leveleket és termést hozni s hordozni is. Ennek a bizonyos ontológikus fordulatnak a hivatalos neve a megtérés. A kalász az Isten által belakott emberi benső. Az Atya isteni természetében részesíti az embert (2Pt 1,4), Szentlelke által. Ha ez a keresztségben történik és összekapcsolódik az ember élet-megújításával az Ige szerint, akkor minden adott, hogy a hit termést érleljen. Ezt a hivatalos egyházi terminológiában megigazulásnak nevezik. A termés pedig az, hogy az ember átalakul bensőjében, elindul benne a megszentelődés, vagyis lelkileg-szellemileg Krisztushoz kezd hasonlítani. Tisztaság, önfegyelem, türelem, szeretet, békességre törekvés, szolgálatkészség, igazságszeretet, a bűntől való undor és tartózkodás bontakozik ki benne. Hosszú és nem mindig könnyű folyamat ez, amiben vannak megingások, nagy csúcsélmények, fordulatok és gyöngeségek, sőt nagyon komoly kísértések, hullámvölgyek is, mikor az ember akár teljes mértékben elveszettnek érzi magát is, de mindez csak javára válik a hívőnek, ha kitart a hitben „Azért tehát, szeretett és hőn óhajtott testvéreim, örömöm és koronám, így tartsatok ki az Úrban, szeretteim!„ (Fil 4,1). 108

4.6. A mustármag (Mk 4,30-32) A hit magja a folyamat elején nagyon apró, alig észrevehető. Pedig Jézus – bár példabeszédben – nagyon határozottan megmutatta, hogy a parányi kezdet, majd nagy növekedésnek indul. A mustármag valóban apró, de Galilea vidékén 3-4 méter magas növénnyé fejlődik. A világ tele van elvárásokkal és mindig valami nagyszerűt, nagy hatásút, nagy ívűt vár az embertől. Majd’ mindenki azt hiszi, hogy Isten országa olyan, mint egy revüműsor, színes, lenyűgöző, nagyszabású, tetszetős, tapsolni való. Az Úr Jézus Krisztust, aki a pusztai böjtből visszatérve meghirdette a sötét, mélyvidéki Galileában Isten jelenvaló országát, vajon befogadták kortársai, a mértékadó egyházi és világi vezetők? Dehogy. Paroláztak vele a rabbik, főpapok, írástudók? Soha. Kapott templomot? Egyáltalán nem, sőt, inkább testének templomát tervezett lerombolni. Az első pillanatoktól a meggyilkolásán törték a fejüket a vallási vezetők. Vajon Jézusnak, az apostolokkal kóborolván Galilea forró tájain, az járt az eszében, hogy majd a zsidóság leggyűlöltebb ellenségének, a Római Birodalom fővárosának szívében egyszer fel fogják építeni a Szent Péter Bazilikát, s pápák hosszú sora egy önálló keresztény állam vezetőiként fognak őrködni a hit felett? Gondolt efféle produktivitásra vagy haszonra? Aligha. Vajon azon gondolkodott isteni mindentudásában, hogy média-evangelizációkkal tömegeket lehet majd meghódítani Istennek, hogy fel kell lépni az iszlámmal és a pogány „vallásokkal” szemben; eszébe jutott, hogy – ahogy a Canterburi Érsek fogalmazott nemrég – csak úgy lehet majd növelni a nyugati keresztények számát, ha legalizáljuk az azonos neműek szentségi házasságát? Teljesen kizárt. Jézusnak egyetlen egy dolog járhatott a fejében, az amit kinyilatkoztatott, az Isten országa. Ami olyan, mint a mustármag. Nem nagyobb, nem szebb, nem grandiózusabb, egyszerűen olyan. Csak a kicsiből lehet nagy, ami már megnőtt, aligha képes további növekedésre. Csak a bűnösből lehet megtért, az egészségeseknek – ahogy 109

hallottuk Tőle – nincs szükségük orvosra. Csak a tisztátalan lehet tiszta és szent, az eleve tiszta már nem lehet tisztább. A mustármag arra int bennünket, hogy nem a méret a lényeg. Ne a külsőségekre figyeljünk, ne a hatásokra, ne vonja el figyelmünket a látvány és a sok vonzó formalitás. Nincs lelki tűzijáték vagy show. A lényeg nagyon apró, picinyke, mint a magocska, de ha megfelelő környezetbe kerül, akkor hatalmassá növekszik. A minta mindig is ott volt a zsidóság ószövetségi történetében. Az egy szál Ábrám, a maga családjával, a teljes népességhez képest épp olyan volt, mint a mustármag a pálmafához képest. Dávid apró termetű volt, s mégis legyőzte az óriást. Ne a népmesékre emlékeztető motívumokat és dramaturgiát lássa, kedves Olvasó, hanem azt, hogy Isten a legkisebbet, a leggyöngébbet, a világ szemében legvacakabbat keresi és teszi naggyá. A figyelmes hívő felismerheti, hogy az Úr kis túlzással az emberiség szemétjében guberál, s a legromlottabb dolgokat keresi, hogy aztán a legszentebbekké váljanak; a legkisebbeket, hogy túlnőjenek minden máson; a legelhagyottabbakat, hogy mindenki őket kövesse. Bámulatos humorérzék és döbbenetes igazságérzet. Isten szemében az a kedves, ami a világ szemében értéktelen kacat. Neki az a fontos, amire egy mai ember rálegyint. Amit pedig e világ nagyon tisztel és körülrajong, attól az Úr elfordítja orcáját. Jézus azt mondta, a nagy mustár növény lombjában madarak találnak menedéket és oltalmat. Az én értelmezésemben ez a világosság hasonlat párja. A lelki növekedés nem öncélú, hanem mások javát szolgálja. Az igazi hitelesség nem az elismertségben keresendő, hanem abban, hogy hasznára van-e a növekedés másoknak. Visszafelé fejtve a gondolatot, arról ismerni fel a lelki és hitbeli növekedést, hogy mások üdvösségre jutnak, felismerik Isten országát és maguk is belépnek oda, Krisztusban. A madarak itt azok az emberek, akik találkoznak a lelkileg a mennyek országában élő hívő emberrel. Nem csak világosságot áraszt rájuk, de üdvösségükre van, táplálja őket, szolgál nekik, lelki igényük szerint. 110

4.7. A példázatok összefoglalása (Mk 4,33-3) Szent Márk szerint Jézus mindig példázatokban tanított. Ez így azért egy picit túlzás, de pontosan kifejezi Márk szándékát. Jézus azt akarta, hogy megértsék, ezért a nép nyelvén, a nép szókincsével és mindennapi életük, használati tárgyaik, tevékenységeik felemlítésével és verbális közegében mesélt nekik egyetlen dologról, arról, hogy milyen is az Isten országa. Jézust semmi más nem érdekelte. Annyiban foglalkozott az ószövetségi próféciák értelmezésével, amennyiben azok az Isten országára rímeltek. Őt nem különösebben érdekelte a végidők reménysége, sem a rómaiak kiűzése, nem iszonyodott az egyébként közutálatnak örvendő szamáriaiaktól, nem volt nacionalista, nem voltak sem vallási, sem politikai, avagy bármilyen hatalommal kapcsolatos ambíciói. Egyetlen dolog foglalkoztatta, hogy Isten országának örömhírét minél több emberhez eljuttassa. Számára a teremtésben megnyilvánuló, Isten által adott folyamatok – a mag fejlődése – bőségesen elég volt ahhoz, hogy az emberfeletti valóságról beszéljen. Ugyanis a mag életfolyamataiban benne van az egész teremtés jellege és Isten „gondolkodásmódja”. Minden sarjadó, Istentől eredő, azaz ex nihilo (a semmiből) fakadó életben újra és újra ismétlődik a teremtő aktus, mely szüntelenül, kegyelmi áradatban tartja a világegyetemet. A mag genomjaiban már ott van a kifejlett növény szándéka, tervrajza, megvalósulásának aktusa. Csak egy kis víz kell, hogy a talajban szintén adott ásványi sók kioldódjanak, s a nedves közegben felszívódva aktivizálják az üdvterv ezen parányi, fotoszintetizáló darabkáját. A mennyei királyság is olyan, hogy szinte magától, láthatatlanul, titokban és észrevétlenül növekszik az ember bensejében – csak egy kis kegyelem kell hozzá, semmi más. Milyen beszédes ellentétpárok! Láthatatlan valóság, parányi nagyság, titkos nyilvánosság, különleges hétköznapiság. Isten nem akar új csodákkal és külön-kinyilatkoztatásokkal érvelni Önmaga mellett, mert az egész teremtett mindenség ezt a célt szolgálja 111

és kommunikálja szüntelenül, ezt hirdették a próféták kezdettől fogva, ezt tanította Jézus Krisztus, erről tanúskodtak az apostolok, ezt írták meg az evangélisták a Bibliában. A legnagyobb tanúságot pedig épp a hétköznapok és a leghétköznapibb életfolyamatok adják. Jézus példabeszédei, mai füllel hallgatva arról szólnak, hogy a leghétköznapibb helyzetekben lehet leginkább felismerni Istent és ezekben lehet leginkább találkozni Vele. Azt hiszem, a felvilágosodás korától kezdve nem kis mértékben alábecsültük azt a tényt, ami a világ teremtése óta adott, hogy tudniillik Isten a saját lényegét a teremtett világ által, annak milyenségében és jellegében is kijelentette. A példabeszédekre úgy szoktunk tekinteni, mint holmi szimbolikus beszédre, holott a példabeszédek a teremtés direkt kinyilatkoztatás voltára hívják fel a figyelmet, s arra, hogy amit mi a hétköznapokban úgy egyébként valós tényeknek tartunk, azok nem többek múlandó szimbólumoknál. Az egész világ csak eszköz Isten számára, míg Jézus példabeszédei arra mutatnak rá, hogy a mag növekedésében, a tészta megkelésében (Mt 13,33; Lk 13,21) az Isten valóságos működése érhető tetten, s a mennyei királyság is e működés része és épp olyan, mint a teremtésben bármi más. A példabeszédek nagy kincse az, hogy felismerni engedik a legkisebben is a teljességet, ugyanazt a mintát és mechanizmust, mely a teremtéskor és azóta is fenntartja a világmindenséget. Nem nagy csodákat kell várni, mert az Istentapasztalat a leghétköznapibb élményekben és történésekben is tetten érhető. Jézus üzenetének nagyszerűsége részint abban van, hogy nem csak az ember tisztul meg bűneitől, de a teremtés is visszanyeri méltóságát. „Amit Isten megtisztított, azt te ne tartsd tisztátalannak!” (ApCsel 10,15) Jézus azt is tudta, hogy hallgatósága a zsinagógai tanításokon és értelmezéseken nőtt föl. Vajon miért nem használta a rabbinikus írásmagyarázatot a nép körében, miért nem az akkor jól ismert farizeusi módon tanított, miért nem magyarázta nyilvános tanításai során az Ószövetség szövegeit? Mert pontosan az volt a célja, hogy a korábbi Istenképet és Istenismeretet átformálja, ehhez pedig a példabeszédek tökéletes kom112

munikációs alternatívát jelentettek. Nem csak hatalommal, de másképp is kommunikált, mert különben nem tudta volna a teljesen új üzenetet átadni és megértetni az általam nem lebecsült, de mégsem könnyű felfogású, egyszerű hallgatósággal. Galileai szolgálatát az Úr azzal kezdte, hogy az idők teljességéről beszélt, amit én tartalmi vonatkozásban ismertettem. A példabeszédek is ezt szolgálták. Itt és most lehet felismerni és meglelni az Atya királyságát és országát, itt és most lehet belépni és részesedni benne. A példabeszédek lényegét úgy tudom összefoglalni, ahogy a protestáns ének teszi, “Itt van Isten köztünk...”, a jelenben, most lehet Vele találkozni és szabad akaratunkból helyreállítani az egységet. 4.8. Négy csoda Korábban azt bátorkodtam írni, hogy a keresztény életben az Istenről való beszéd, a retorika, a prédikálás önmagában nem elég. Az evangélium szerkezetében a szóbeli tanítást a csodák sora követi. Emberi világunk az anyaggal és az abból fakadó dolgok érzékelésére és törvényszerűségeire épül. Minden tudomány egyik alaptematikája, hogy jelenségek, események, történések érzékelése, észlelése, értelmezése és rendszerezése alapján általánosít, s ezekből az általánosságokból szabályokat alkot. Úgy is mondhatjuk, hogy az emberi élet emberi részről alkotott alapelvei statisztikai jellegűek, amelyeket aztán hatékonyan alkalmaz. Legalábbis majdnem mindig. Amikor ez nem sikerül, akkor azt mondjuk, hogy csoda történt, mert túl van azon, amit mi tudunk, túl van a rendszerünk keretein, holott csak annyi történt, hogy valamit nem tudunk sem megérteni, sem megmagyarázni. Jézus csodálatos cselekedeti azonban alapvetően különböznek minden más csodától. Nem csupán nem értjük gyógyító tettei hogyanját, de nem is arról van szó, hogy az egyébként megértett, tudományosan leírt világban valami megmagyarázhatatlan anomália történik, ami nem illeszkedik gondolkodási rendszerünkbe. 113

Azt hiszem az Olvasóban mostanra már egyértelművé vált, hogy a körülöttünk lévő valóságot legalább két félre kell osztanunk. Az egyik fele az elsődleges valóság, amit Isten teremtett, ami ténylegesen körülvesz minket. A másik fele az ember által alkotott értelmezésekből és törvényekből álló másod-valóság, ami az elsődleges valóság észlelése, megértése, értelmezése. Különös világ a miénk, mert az évszázadok, de különösen a 20. század alatt ezek az értelmezések önálló életre keltek, s a másodlagos valóság elfoglalta az elsődleges valóság helyét, kiszorította azt. Legjobban talán a televíziózás példáján érthető meg. Egykor a tévé csak hírközlési, illetve szórakoztató eszköz volt, de az emberek pontosan tudták, hogy amit közvetít, az nem az elsődleges valóság, hanem egy arról készített, szerkesztett, azaz különböző szempontok és szándékok alapján bizonyos hatásúvá formált képanyag. Mára a dolog megfordult, az emberek azt fogadják el valóságnak, ahogy és amit a híradó tudósít egy-egy eseménnyel kapcsolatban, s nem képesek többé szétválasztani a puszta tényeket és a mögöttük rejlő közlési szándékokat. A kommunikáció olyan kifinomult és árnyalt eszközrendszerré vált, amely „tökéletes” ál-valóságot alkotott. Ugyanezt számos más területen kimutathatjuk az egész társadalommal kapcsolatban. Az emberi gondolkodás alkotta szabályok és értelmezések egy másik valóságot hoztak létre, s a mai ember jobbára kénytelen ebben a másik valóságban élni, s ezt elfogadni, ha nem akarja, hogy lehetetlenné váljon az élete. Ez érvényes a modern pénzvilágra, a bankrendszer felépülésére, a társadalmi és vallásos normákra is. Nem volt ez másképp Jézus idejében sem, csak más technológiai és szociális eszközök képezték a másodlagos valóságot. Akkoriban a másodlagos valóság a római elnyomás és annak eszközrendszere volt, valamint a mózesi törvényekre ránőtt judaizmus, mely a farizeusokon, szadduceusokon, írástudókon keresztül működött és hatott. Ahogy ma a média a másodlagos világ leghatalmasabb ura, akkoriban a vallási vezetők és tudósok voltak ezek a személyek. Ne felejtsük el, hogy Izrael népének berendezkedése más volt, mint a miénk, ott egy írástudó 114

nem csak szakteológus volt, de erkölcsi, társadalmi, emberi életvezetési kérdésekben is referenciának számított. Ezt legjobban a rabbik funkciójában láthatjuk, akik az élet minden kérdésében megkereshetők ma is és bölcs tanácsokkal szolgálnak a hívek számára. Jézus idejében a másodlagos valóság a templomi kultusz és a törvénytisztelet volt, melyhez hozzákapcsolódott az elnyomó római hatalmi gépezet elleni békés vagy fegyveres ellenállás. Amikor Jézus csodát tett, akkor egyáltalán nem valami természeti törvények és tudományokon túli, azok szabályait felrúgó dolog történt. Jézus annyit tett, hogy az elsődleges valóság kegyelmét adta a másodlagos valóságba, ami ott csodálatot, csodálkozást és megdöbbenést keltett. Jézus csupán helyreállította az elsődleges valóság értékrendjét. Visszabillentette az ember által elrontott dolgokat az Isten akarata szerinti egyensúlyba, ami a kegyelem következtében nem csak az ember transzcendens viszonyát állította helyre, de ennek „mellékhatásaként” testi gyógyulást is eredményezett. 4.9. A vihar lecsendesítése (Mk 4,35-41) Kedves Olvasó, el tudja képzelni, hogy Jézus a tomboló vihar közepette, amikor a bárka már majdnem megtelt vízzel a hullámverésben, békésen alszik? Nos, nekem nem megy. Márk szerkesztői munkája a szöveg több pontján is határozottan felismerhető. Nem tudjuk pontosan, hogy eredetileg milyen történetet dolgozott fel, de az bizonyos, hogy határozott mondandója van vele, ami túlmutat a csoda ámulatba ejtő nagyszerűségén, amivel tanítani akar. Bocsánat érte, de Jézus olyan ebben a jelenetben, mint egy nagy varázsló a Harry Potterből, aki még a természet erőinek is parancsol. Az a Jézus, aki kiállta a pusztában a kísértéseket, aminek az is része volt, hogy érvényesítse és használja isteni hatalmát a teremtés és a természet rendje fölött, aligha lett később időjárás-csináló. Sirák fia könyve ír a tenger veszélyeiről: „...hála Istennek, minden jól végződik, a szavára minden jól elrendeződik.” (Sir 43,26), de mégsem 115

csupán az isteni hatalom demonstrációjáról szól ez a rész. Nem csak a zsidó folklór egy darabjával van dolgunk. Illés próféta esőt tudott csinálni vagy elállítani azt (1Kir 17,1), de Jézus nem egy profetikus esőember. A tanítványoknak nincs szükségük jelekre. Egyértelműen kiderül, hogy a hitük még nem elég erős, a bizalmuk még nem töretlen, de nincs ok arra, hogy Jézus csodával bármilyen bizonyítékot szolgáltasson nekik. Ugyan van körülöttük még néhány csónak, de ezekről nem esik szó többé, nem miattuk tesz az Úr csodát. Szent Márk hatásos előadásba burkolja tanítását. A leszálló est nem a naplemente szépségét hivatott idézni, hanem a sötétséget, az éji veszedelmek közeledtét, amik az élet nehézségeit, próbatételeit szimbolizálják. Éppen ezért az egész szöveget mélyen szimbolikusnak kell tekintenünk, ahogy egyébként sok évszázadon át annak tekintették. Egyházi értelmezésben a bárka az Egyház, az apostolok az Egyház püspökei és őrzői, a tomboló vihar pedig a világ kísértéseit jeleníti meg. A tanítványok kétségbeesése a hitében megrendült és elbizonytalanodott Egyházat jelenti, amely kénytelen Jézus Krisztust segítségül hívni, hogy hite a sok vész és üldözés közepette megmaradjon, s az Egyház is túléljen. Üdvözülésünk szempontjából, mindez előképe Krisztus feltámadásának. Jézus a bárkában alszik, azaz három napig sírban fekszik keresztre feszítése után, mely idő alatt a tanítványok minden bizalmukat elveszítik, s a teljes kétségbeesés és már-már a megsemmisülés fenyegeti az apostoli közösséget, de a feltámadó Krisztus helyreállít mindent, s mint főpap lecsöndesíti a hitetlenség hullámait. Egyéni értelmezésben azt jelenti, hogy a hívő embert – jelen esetben ez a bárka – az élet viharai sokszor szinte megsemmisíteni látszanak, de amikor a legnagyobb a baj, amikor már minden reményt feladtunk, akkor sem szabad elveszítenünk a hitünket, a bizalmunkat Isten iránt. Jézus Krisztus még a legszélsőségesebb helyzetben is segítségül hívható. Az alvó Jézus szimbóluma arra utal, hogy ha ugyan nincs vele aktív kapcsolatunk, akkor is megszólíthatjuk, kérhetjük, Hozzá fordulhatunk, s Ő kész megsegíteni. 116

Az én értelmezésemben ez a tanítás a mustármag példázat ellentétpárja. Ott azt láttuk, hogy a legkisebb hitből, hogyan lesz grandiózus hitbizonyság, miképpen lesz mások hasznára, hogyan nyitja meg a mennyek országának kapuját az ember szelleme számára. Itt épp az ellenkezője történik, azt látjuk, hogy a kishitűség mennyire kiszolgáltatottá, védtelenné, végül pedig szánalmasan veszendővé teszi az embert. Vermes Gézával értek egyet, aki azt írja, főként a kishitűség, vagyis az igaz hit hiánya a legnagyobb akadálya annak, hogy Isten munkája megvalósuljon az emberek között.

5. Démon és bűn

5.2. A gerazai megszállott (Mk 5,1-20) E történet keletkezésének és származásának háttere mindig izgatta a hittudósokat, hiszen ez a legnagyobb terjedelmű ördögűzési beszámoló a Szentírásban. Ám minden igyekezetük ellenére sem tudtak egyetérteni abban, hogy ószövetségi hagyománnyal van dolguk, vagy egy már Márk előtt létezett, de Jézushoz kapcsolódó újszövetségi beszámolóval. A dolgot csak nehezíti, hogy Geraza város elhelyezkedése sem határozható meg pontosan. Legvalószínűbbnek az látszik, hogy a mai Dzseras város felel meg az evangéliumi helyszínnek, mely a Tízváros nevű terület egyik jelentős települése volt. Ám ez sem bizonyos, tekintve, hogy Jézus mindig kerülte a nagyobb városokat. Szent Máté evangéliuma nem is ezen a néven említi a települést, hanem a szintén a közelben fekvő Gadaraként (Mt 8,28). Azonban sem Gadara, sem Geraza nem rendelkezett közvetlen vízkapcsolattal, ami viszont az igehelyben egyértelműen megtalálható. Ezért van olyan kutató, aki Kursze településsel azonosítja az esemény helyét, mely meredek partfallal rendelkezik a közelben. Valószínű, hogy Szent Márk több helyszínt és talán több történetet is egybedolgozva alakította ki ezt a nagy ívű elbeszélést a démon kiűzéséről. 117

Jézus most először hagyta el szorosan vett szülőföldjét és pogány vidékre ment. Ezt abból tudjuk, hogy disznócsorda legelészik a környéken, ami Izraelben teljesen elképzelhetetlen volt. Ám nemcsak, hogy tisztátalan állatokkal van tele a vidék, egy tisztátalan lelkű emberre akadnak, aki a tisztátalan helynek számító sírboltokban lakik, s tisztátalan dolgokat tesz, melyet senki nem képes megakadályozni. Izajás próféta szavai idéződnek fel, melyekkel a pogányságot kárhoztatja, „sírboltokban tanyázik; zugokban éjszakázik; disznóhúst eszik, és tisztátalan ételek vannak a fazekaiban.” (Iz 65,4-5) Ilyennek látta a pogányságot a szomszédos zsidóság, és Tízváros területét is, ahova Jézus ment. Jézus ennek a sokszoros tisztátalanságnak a kellős közepébe toppant. A pogányság és a drasztikusan negatív kép több szempontból is érdekes. Hívő zsidó ilyen helyre be nem tette a lábát, ráadásul nem kényszer vitte Jézust errefelé, hanem szabad akarata. Megint annak lehetünk tanúi, hogy Jézus nem adott az ószövetségi törvényre, sőt olyat tett, ami annak szempontjából vallási tekintetben igencsak megbotránkoztató. Ugyanakkor beszédes, hogy Galilea bejárása után a pogány világ felé vette az irányt. Üzenetet tartogat ez a kirándulás: Isten örömhíre mindenkihez szól. Jézus küldetése és az Őt követő tanítványok feladatköre és területi megbízása hirtelen kiszélesedik, s egyszerre jóformán az egész teremtett világ áll előttük. John Wesley, anglikán pap, a metodisták lelki atyjának szavajárása volt hasonló, ő azt mondta, hogy parókiája az egész világ. Jézus és tanítványai itt vetik el e későbbi keresztény felismerés magját. A korábbi állítás, hogy Jézus a betegekhez jött, nem az egészségesekhez (2,17), itt a legbetegebbet is bevonja Jézus hatókörébe. Nincs olyan gond, baj, betegség, amit ne lehetne és ne kellene Isten színe elé vinni és leborulva elé segítségét, gyógyítását kérni. Jézus ott azt mondta, hogy a bűnösöket hívja, s ez itt kap átfogó értelmet. Az elbeszélés szerint a kezelhetetlen, megfékezhetetlen őrjöngő beteggel a falusiak nem tudtak mit kezdeni. Van olyan bűn, amivel szemben minden ember tehetetlen, van olyan bűnös helyzet, amikor feladjuk 118

a harcot és inkább lemondunk az illetőről. Ám számára még akkor is van esély, még akkor is van remény az Úrnál, mivel Ő soha nem mond le senkiről. A megszállott odarontott Jézushoz, felismerte Őt. Az a megszólítás, amit Jézusra használt, „a magasságbeli Istennek Fia”, a pogány Zeusz megnevezése volt. A bűnös csak a maga nyelvén, a maga fogalmai szerint látta Jézus Krisztust, de számára nem ez volt a fontos, mert lehet, hogy nem Messiásként vagy egyszerűen Isten Fiaként, avagy Emberfiaként szólította meg, de ebben a megszólításban is az isteni lét felismerése a döntő. Még egy pogány megszállott, még a legbűnösebb, legelvetemültebb ördöngös is tudta azt, amit a farizeusok, írástudók, rabbik, politikai és vallási tekintélyek nem akartak tudni, amiről hallani sem akartak. Ez a százszorosan átkozott és elveszett lélek is felismerte Jézust, de a kiválasztott nép kiválasztott elöljárói nem voltak képesek felismerni Őt. A bűn arisztotelészi fogalma, melyet a görög Újszövetség leggyakrabban használ, azt jelenti, hogy valaki eltéveszti a helyes irányt, célt téveszt. A jeruzsálemi elit „bűne” ez a teljes céltévesztés volt, mert még egy pogány megszállottban is több kegyelmi lehetőség lakozott, mint az ő Törvényen kérgesedett szívükben. Szimbolikusan a bűn céltévesztettsége az igehely motorja. Ahogy a megszállt embert ide-oda rángatta és gyötörte a benne lévő zavarodottság, ahogy aztán a disznókban kért szállást, s ahogy a konda a vízbe veszett; mindez a bűn céltalanságát mutatja. Az erény mindig céltudatosan cselekszik és tesz jót. A démonok viszont csak a saját pillanatnyi túlélésükkel és az örökös kompromisszumokkal foglalkoznak, azzal, hogy megússzák büntetésüket és bűneik díját, s végül az önmagukat mentő megalkuvás okozza a gonosz szellemek vesztét. Különös néven mutatkoztak be a démonok, Légiónak nevezték magukat. Ez nem azt jelenti, hogy sokan voltak. Az arám nyelvben ez egy kollokvializmus, azaz a beszélt nyelv egy társalgási formája, amit azonban írásban elkerül az ember. Itt a tisztátalan lélek, arámul rúkha tanpta ( ) kifejezést olvassuk. Az arám szlengben – mit szépítsem 119

– ahogy a magyarban is, sokszor megesett, hogy lehülyézték egymást az emberek. Erre ők a „ledémonozás” formáját használták, ugyanazzal a jelentéssel, ahogy mi hülyézünk. Ha valaki azt mondta beszélgetőpartnerének, hogy megszállott vagy, azzal nem feltétlenül arra gondolt, hogy az illetőben valóságosan egy démon lakik, csupán azt jutatta kifejezésre, hogy amit másik mond, szerinte hülyeség. George M. Lamsa szerint ebben az igehelyben ezzel van dolgunk, nem konkrét megszállottsággal találkozott Jézus, hanem az emberi elme egy durva rendezetlenségével. Bár tisztelem és sokat adok Lamsa szavára, most mégsem értek egyet vele. A Légió név különös politikai fricska a római hatalommal szemben, mely katonai jelenléttel és megfélemlítéssel tartotta ellenőrzés alatt a zsidóságot. Itt a pogányság tisztátalansága egybefonódik az elnyomó uralom iránti politikai kritikával. A tisztátalanság nem csupán pogány, de mögötte, a háttérben ott van az istentelen Róma és a nagy számú megszálló, katonai légiókkal, melyek gyalogos alakulatként a római hadsereg legfontosabb és legalapvetőbb karhatalmi eszközei voltak. Mintha a megszállott azt mondaná, hogy a tisztátalanság mögött rómaiak állnak, ők tehetnek mindenről. A vallási példabeszéd politikai árnyalatot kap, s különös pamfletté duzzad, hiszen ebben az értelmezésben a rómaiak sorsa szimbolikusan az, hogy amint a disznók a tengerbe rohannak, úgy tisztátalanságuk netovábbjaként elvesszenek, ahogy az egyiptomi kivonuláskor az elnyomó egyiptomi hadsereg a Vörös tengerbe veszett, lovastul, harci szekerestül. A bűn önmaga megrontója és megtorlója is, önmagát vádolja. Olyan, mint a rák betegség, mely saját magát is elpusztítja. Talán nem véletlen áthallás, hogy a Jeruzsálemben állomásozó, majd Jeruzsálem ostroma után Kr.u. 74-ben a zélótákat leverő X. Fretensis Legio hadijelvénye a vaddisznó volt. Egészen bizarr képzettársítás, de azért leírom. Jézus megvadult disznói a tengerbe vesztek, de a Galileából kiinduló, majd teljes nemzetpusztulással járó Nagy Felkelésben (Kr.u. 66-70) a római ellenség a vaddisznó hadijelvénye alatt végül legyőzte és teljesen megsemmisítette a kiválasztott nép jeruzsálemi templomát, 120

magát a zsidóságot. A disznók sajnos felfalták a gyöngyöt. Azt kell mondanom, a lakosság reakciója Jézus látványos ördögűzésére tipikus. Kitódultak, ámultak, majd amikor látták a gyógyulást, s látták az azzal járó veszteséget, a konda pusztulását, megkérték, hogy távozzon. Az embereket minden korban vonzották a csodák, a megmagyarázhatatlan jelenségek, s ahogy ma egy közlekedési balesetnél bámészkodó tömeg verődik össze, s lesik, mi történt, akkor is ezt tették a megszállott körül. Az Isten és ember közötti elidegenedés egyik eredménye, hogy nem tudunk mit kezdeni azokkal a határélményekkel és eseményekkel, melyek nem megmagyarázhatóak. A halál és az őrület különösen kiemelkedik ezek közül, mert mindig egyfajta társadalmi tabut jelentettek. A korabeli zsidók számára a halott és az őrült is tisztátalan volt, ők ezt az elidegenedést így kezelték, a Törvény erejénél fogva. Viselkedésük és érdeklődésük azonban pillanatok alatt megváltozott, amikor látták a gyógyult embert, s megtudták, hogy a konda a tengerbe veszett. A csodálatot felváltotta a félelem. No, nem Isten hatalmától és szentségétől féltek, hanem attól, hogy még több kár éri őket. Ugye milyen érdekes és jellemző momentum? A személyes komfort és jólét majdnem mindennél fontosabb az átlagember számára. Látja a csodát, de erősebb benne az anyagi javakhoz kötődés. Az írástudók a hatalmukat féltették, a rokonok a botránytól féltek, a pogányok pedig az anyagi kártól és attól, hogy Isten országáért valamit fel kell adniuk az életszínvonalukból. Még egyszer mondom, tipikus. Amivel itt találkozunk, az általános kórképe a mai kereszténynek is. Amíg az Istennel való személyes kapcsolat és a vallásosság nem befolyásolja a személyes jólétet és megszokott kényelmet, addig minden rendben van. Ha azonban komolyan le kell mondani valamiről Isten országáért, menten megcsappan azok száma, akik kitartanak. A csoda csak addig csodálatra méltó, amíg nem jár személyes kompromisszummal. Jézus szempontjából is érdekes a helyzet. Isten országát kezdte hirdetni az övéi között. A nép követte, tömegek vonzódtak Hozzá. Tanított, gyógyított, ördögöt űzött, imádkozott, mégis az övéi, a családja, a po121

litikai és vallási vezetők, vagyis az érzelmileg és társadalmilag meghatározó és normaadó személyek elutasították őt. Most pedig a pogányok is. Ez a jelenség nagyon jól ismert volt a korai kereszténységben, különösen az apostoli időkben. Ahogy Jézust – miközben Szent Márk szerint a nép körében megdöbbentően népszerű volt – a hivatalos fórumok egyre jobban elutasították, úgy tanítványainak is szembe kellett nézniük ugyanezzel az effektussal. Majd’ mindegyikük erőszakos halált halt, mártírként követve az Urat, de már életükben is megvalósult ez a folyamat. Ezt a teológia Gerd Theissen, evangélikus teológus professzor nyomán státusfeladásnak nevezi. Azt jelenti, hogy annak, aki Jézust igazán követni akarta az első két évszázadban, annak fel kellett adnia jóformán mindent: a társadalmi elismertséget, a baráti kapcsolatok egy részét, a személyes vagyonát, annak szembe kellett néznie a hivatalos vélemény rosszallásával, esetleg konkrét üldözéssel, annak vállalnia kellett, hogy mint egy titkos szervezet tagja élte vallásos életét, az szembeszegült az akkori berendezkedéssel és vallási konszenzussal. Ma épp az ellenkezője igaz. Magyarország keresztény nemzet, ahol a római katolikus - református - evangélikus vallási háromszög adja hit és erkölcs normáját. Ma Jézust követni egyet jelent a társadalmi norma követésével, az annak való megfelelésnek is. Jézus státusfeladása mögött a végletekig fokozott szeretet és irgalmasság volt tetten érhető. Ezért számára minden olyan viszony ami nem ebben és csak ebben az összefüggésben állt, gyanús volt. Különösen a – bármilyen típusú – hatalom, mivel aki hatalmat gyakorol, az már nem nem képes önzetlenül szeretni, a két fogalom sajnos nem összeférhető egymással. Aki igazán szeret, az lemond a hatalomról, önként lemond minden birtoklásról, s magát szolgai alárendeltségbe helyezi. Szent Pál Krisztus himnusza épp erről szól. „...szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig...” (Fil 2,7-8). Ezt az önmagát 122

leértékelő és egyúttal a másik embert alázattal és szolgálattal közelítő, őt felértékelő magatartást és alapelvet gyakorolták az apostolok és püspök utódaik, mindaddig, amíg a kereszténység államvallás nem lett a Római Birodalomban, s a lelki felhatalmazás mellé kiapadhatatlan állami támogatás nem társult. Ha így tekintünk a mai helyzetre, azt kell mondanunk, hogy minden jól kiépült keresztény egyház rendelkezik nem csak lelki elkötelezettséggel de komoly társadalmi, szociális elkötelezettségekkel is. Ennek szerves része a mindenkori állammal történő szoros együttműködés, hiszen az egyházak finanszírozása kisebb részt saját perselyeik bevételéből, hazánkban jóval nagyobb részt azonban állami támogatásokból valósul meg. Vagyis a nagy intézmények, ha tetszik ha nem, szervesen kötődnek az államhatalomhoz és olyan státusokhoz, amelyek egyébként Jézus számára egyértelműen elfogadhatatlanok voltak a maga idejében. Félreértés ne essék, nem szeretném megkérdőjelezni a nagy vallási intézményrendszerek létjogosultságát vagy legitimitását. Csak arra kérdezek rá, milyen mértékben képesek hűek maradni Jézus Krisztus szolgaiságához, mint intézmények, milyen mértékben képesek lemondani a hatalomról, s szolgai alakot ölteni, ahogy Urunk tette? Visszakanyarodva a gyógyult megszállotthoz, még egy érdekességre szeretném felhívni a figyelmet. Jézus általában tiltja, hogy gyógyításait, ördögűzéseit az emberek híreszteljék, korábban erről már esett szó Istenfiúsága kapcsán (3.2. rész). Most azonban egyáltalán nem hangzik el tiltás, sőt kifejezetten bíztatja a jóembert, hogy mesélje csak el az övéinek, milyen csodát tett vele az Úr. Ez az első konkrét szituáció, hogy Jézus Izrael és Júda területén kívül, kifejezetten a pogányok számára hirdette meg az Isten országát. Az egész ördögűzésben nem is annyira a csoda a fontos, nem is a gyógyulás, hanem az, hogy Jézus az evangélium kronológiájában meglehetősen korán – most tartunk nagyjából az egyharmadánál – „kivitte” Isten országát a zsidók közül, s nem csupán Izrael elveszett juhaihoz szólt (Mt 15,24), hanem meghirdette Isten irgalmasságát és mindenhatóságát 123

másoknak, sőt, felhatalmazást adott, hogy a pogányok között is hirdessék az örömhírt. Ez az első komoly missziós küldetés, amellyel találkozunk Szent Márknál. Az a küldetés, mely később mondatik ki, hogy a tanítványok a feltámadt Úr tanúi lesznek a föld végső határáig (ApCsel 1,8), már itt megjelent. Persze ez nem a feltámadás hirdetése, hanem a jelenvaló Isten országának meghirdetése és bemutatása a csoda által. 5.2. Jairus leánya és a vérfolyásos asszony (Mk 5,21-43) Szent Márk, szokásához híven ismét a szendvics-szerkezetet részesíti előnyben, s két történetet dolgoz egybe. Jairus leányának feltámasztásába beleékelődik a vérfolyásos asszony gyógyulása. Mégsem kronológiában, hanem külön-külön szeretnék írni a két történetről, a vérfolyásos asszonnyal kezdve. Jézus visszatért Galileába, bár nem tudjuk pontosan, hova. A tömeg, mely első csodái óta körülötte tolongott, ismét nyomába szegődött, miközben megkapta a hírt és a kérést, hogy gyógyítsa meg a súlyosan beteg kislányt. Egy beteg asszony odafurakodott hozzá, s megérintette ruhája szegélyét. Olyan sokan voltak körülötte, hogy Jézus nem láthatta az asszonyt, de lelkileg megérezte annak érintését, s maga elé rendelte. Az asszony leborult elé, vallomást tett, majd Jézus békében elbocsátotta, s folytatta útját Jairus házához. A történetet most próbáljuk meg elképzelni szerencsétlen asszony szemszögéből. Nem tudjuk, milyen származású, ahogy azt sem, men�nyi idős, de tizenkét éve hordozta a testi bajt, s a tizenkettes számnak szimbolikus jelentése van, feltehetőleg Izrael tizenkét törzsét jelképezi, vagyis az asszony zsidó voltára utal, valamint a tizenkét törzs, egész Izrael beteg voltára. A vérfolyás orvosilag nem pontosan diagnosztizálható betegség, annál inkább biblikusan. A mózesi törvény a vérfolyást tisztátalanságnak tartja (Lev 15,25). Minden, amihez egy tisztátalan ér, szintén tisztátalanná válik (Lev 15,26). El tudja képzelni, kedves Olvasó, milyen az az élet, amely állandó tisztátalanságban telik? Hogyan főzzön ebédet ez az asszony a szeretteinek, gyerekeinek, hogyan vásá124

roljon be, hogyan éljen normális társadalmi életet, ha nem érhet semmihez, mert minden, amit érint, nyomban érinthetetlenné válik mások számára? Ez nem egyszerűen egy hosszú betegség, hanem lehetetlen élet, teljes kirekesztettség és elutasítás. Ez az asszony nem élhetett házas életet, nem láthatta el a háztartást, nem érinthette meg a gyermekeit, és sorolhatnám. Számára Jézus megjelenése mindennél többet ért, mert ha elállt a folyása, hét nap múlva a pap tisztának minősítette a Törvény szerint, és ő visszakaphatta emberi méltóságát és életét. Mégis, ez a nő rettegett. Félt, mert nagy volt a tömeg, Jézust elhívták egy házba egy sokkal súlyosabb és fiatalabb beteghez. Talán Jézus meg sem állt volna, ha elé lépett volna a kérésével, hiszen nem ért rá vele foglalkozni. Azonban a félelménél jóval erősebb volt a kétségbeesése és az elszántsága. Nyilván hallotta, hogy Jézus milyen csodákat tett Galileában, talán látott is olyat, aki meggyógyult. Nem akarta elszalasztani a talán soha vissza nem térő alkalmat és lehetőséget. Azt gondolta, hogy Jézus olyan kegyelmi teljességet képvisel, hogy ha csak megérinti ruhája szélét, már attól meg fog gyógyulni. Bizakodásán nem kell meglepődnünk. Minden kegy- és csodahely ma is ilyen szentségi helyszín a keresztényeknek, akik elzarándokolnak a szentek sírjaihoz, hogy azokat megérintve részesedjenek abban a kegyelemben, ami a szentet jellemzi. Ugyanígy gondolunk az ereklyékre is. A katolikusok, ortodoxok hiszik, hogy a szentek testének, ruhájának és használati tárgyainak darabkái is valamilyen módon azt a kegyelmet és szentséget hordozzák, sugározzák, adják át az őket megérintő személynek, mint ami magát a szentet jellemezte és amiben ő részesedett. Szent István jobbja ezer éve azt az áldást és kegyelmet jelképezi, amely a magyar népet a római katolicizmushoz köti, s a keresztények hiszik és vallják, hogy az ereklye nem csak szimbólum, hanem valóban hatásos. Valami ilyesmit gondolhatott a vérfolyásos asszony is, ám érintésének útjában állt azonban még valami. Tudta, hogy ha megérinti Jézust, akkor Őt magát is tisztátalanná teszi. Képzeljük el a dilemmáját. Tudta, hogy meg kell érintenie, de ha megérinti, bajt hoz rá. Mit fognak szólni 125

az emberek? El fogják zavarni, becsmérelni fogják, talán bántalmazni is. Mégis megtette. Egy olyan pillanatban, amikor senki nem látta, amikor a tömegben feltűnés nélkül megtehette, kinyújtotta a karját és hátulról megérintette Jézus ruhájának szélét. S ebben a pillanatban megszűnt a vérfolyás. Ami azonban ekkor történt, igen különös. Jézus észrevette a fizikailag egyébként érzékelhetetlen érintést. Ahogy az arám nyelvű Írás fogalmaz: „Jézus azonnal érezte lelkében, hogy erő ment ki belőle. „Ishó deyn mehda yida bnapseh d’hayla npaq meneh” ( ).” Ma a természetgyógyászat és a New Age nagy korszakát éljük. A természetgyógyászok és alternatív egészség hívei számára körülöttünk minden erő, az egész univerzum különféle jó vagy rossz, ilyen-olyan hullámhosszú energiák tárháza, amik különféle praktikákkal előhívhatóak, irányíthatóak. A természetben fellelhető kövek különböző rezgéseket adnak le, minden fűnek megvan a gyógyászati funkciója, sőt a Reikivel a világegyetem energiái átadhatóak, átsugározhatóak más emberekbe. Ma elolvasva ezt a történetet – ha természetgyógyász lennék – felkiáltanék, hogy éljen, íme itt van fehéren feketén, hogy Jézus is csak energiákat használt, energetizált. Ebből a szempontból közelítve úgy tűnhet, hogy aki Jézushoz ért, az részesedett abban a legmagasabb szintű energiában, amit Istenfiúsága jelent. Ez azonban biztos, hogy nem így volt, hiszen Jézus sok mindent és sok mindenkit megérintett földi élete során, amik és akik ettől még nem feltétlenül gyógyultak meg, nem tértek meg, nem váltak jobbá vagy szentebbé. Az energetikus gondolkodásmód ugyanis kifelejti kalkulációjából a személyességet és a hitet, épp ezért zsákutca. Az egész történettel kapcsolatban döntő jelentőségű, hogy a vérfolyásos asszony hitt. Hitte, hogy elég Jézus ruhájának szélét megérintenie, s meggyógyul. Nagyon egyszerű módon, de Jézusban hitt, nem energiákban. Ez a hit olyan erős volt benne, hogy megtette, s megtörtént. Annak, aki részesedni kíván Isten áldásaiban, kegyelmében és Atyai szeretetében, Jézus Krisztuson keresztül, annak hinnie kell. Itt már nem elég a bajban felnézni az égre és azt mondani, most segíts meg Istenem. 126

Itt igazi, pont ilyen mély hitre van szükség. Azért írtam ennyit az as�szony lelkéről és gondolkodásáról, hogy érezhető legyen, nem csoda történt, hanem hitből fakadó esemény. A gyógyulás feltétele valójában nem a Jézus Krisztus Istenfiúságából fakadó kegyelmi energia volt, hiszen ahogy korábban írtam, az idők teljességének tartalmi jelentéséből következően ez a kegyelmi telítettség rendelkezésre állt és azóta is rendelkezésre áll. Az igazi feltétel a személyes, legmélyebb hit volt. Csak, hogy még egyet csavarjak a történeten, azt is elárulom, hogy ez a hit sem csak a gyógyulásba vetett hit, mert hiába hisz valaki abban, hogy orvosa meg tudja gyógyítani, attól még nem valószínű, hogy meggyógyul. Ez az asszony Jézusban hitt, pontosabban abban a Jézusban, aki Isten Fia, Messiás. Ez az asszony abban is hitt, amit Jézus hirdetett, s ez az igazán döntő. Hitt az Isten országában, el merte hinni, hogy szemben a zsidó Messiás-váradalommal, a társadalmi normának számító áldozat-kultusszal és tradicionális, rabbinikus írásmagyarázattal, Isten országa jelenvaló, elérhető és tapasztalható. Ennek az asszonynak ez a hite volt az az ajtó, mely beléptette őt a mennyei királyságba. Minthogy szívében és lelkében egy pillanat alatt helyére kerültek a dolgok, minthogy nyilvánvalóan megbánta bűneit és mindenben hitt Jézus Krisztusnak, őbenne is helyreállt az Istennel való személyes harmónia, ami gyógyulásként mutatkozott meg. A Törvény az áldozatbemutatással kapcsolta össze a megtisztulást (Lev 12,7), ám Jézus Krisztus a hittel. Jézus folytatta útját Jairus házához, ahová a súlyos betegen fekvő kislányhoz hívták. Időközben megtudta, hogy a gyermek meghalt, ám Jézus határozottan úgy tett, mint aki nem hallotta meg, nem akarta meghallani ezt. Nem kis jelentősége van annak, amit Jézus mondott az apának, „Ne félj, csak higgy!” Jairus zsinagógai elöljáró volt, ami ugyan világi, de fontos tisztségnek számított, olyannyira, hogy apáról fiúra szállt, örökölhető volt. A templomi Istentiszteletek rendjét kellett felügyelnie, tekintélyes és fontos ember volt Jairus. Az, hogy Jézushoz ment, önmagában is beszédes. Nem a templomban volt, hogy engesztelő áldozatot mutasson be vagy ott imádkozzon az Úrhoz. 127

Akkoriban a zsidók mélyen hitték, hogy a betegség és egyáltalán bármilyen csapás az életben, Isten büntetése az ellene elkövetett bűnök miatt. „Az Úr minden betegséget távol tart tőled, s nem sújt azokkal a szörnyű egyiptomi csapásokkal, amelyeket ismersz, hanem gyűlölőidet sújtja velük.” (MTörv 7,15; 28,59; 28,61) Aki megfelelően és igaz módon tisztelte Istent, az nem betegedhetett meg. Ha az ártatlan gyermek megbetegedett és már halálán volt, az azt jelentette, hogy a szülei nagy bűnöket követtek el. „Bűneik miatt erőtlenek voltak, mulasztásaikért bűnhődniük kellett” – írj a Zsoltáros (Zsolt 107,17) “Ha hallgatsz Uradnak, Istenednek szavára, és azt teszed, ami helyes az ő szemében, ha engedelmeskedsz parancsainak és követed minden utasítását, akkor nem sújtalak semmiféle betegséggel, amelyekkel az egyiptomiakat sújtottam. Én, az Úr vagyok a te orvosod.” (Kiv 15,26) Ma is megfontolásra érdemes Igék ezek. Jairus számára tehát lánykája betegsége nem csupán átlagos egészségügyi probléma lehetett, hanem sokkal komolyabb és nagyobb baj. A betegség olyasminek számított, ami nem fér össze a szentséggel (Lev 21,23). A bármilyen okból beteg pap nem is mutathatott be áldozatot. Tehát Jairus – ki tudja, talán kétségbeesésében, más remény híján – Jézushoz ment, s Őt kérte, hogy gyógyítsa meg gyermekét. Mintegy mellékesen utalok rá, hogy a kislány a történetben tizenkét éves, ahogy az asszony tizenkét éve szenvedett bajában. Jézus a házhoz érve mindenkit kiküldött, csak néhányan mehettek be vele a szobába. Az asszonyok már elkezdték a siratást, Ő azonban elküldte őket, s azt mondta, hogy a kislány csak alszik, nem halt meg. A körülállók kinevették, pedig ha tudták volna... Nos, ez a nevetés csak a tudatlanság nevetése, azé, mely olyan mélyen meggyökeresedett a hagyományban, hogy képtelen már bármi mást befogadni, még a legnagyobb kegyelmet sem veszi észre, mert számára egyetlen valóság létezik, az, amit megszokott. Hány ilyen módon vallásos ember él ma is köztünk, elgondolni is sok. A megszokás, még a vallásos megszokás is a lelki-szellemi éber128

ség gátja és ellenlábasa lehet. Jó pap holtig tanul – tartja a közmondás, s ez nagyon igaz, de nem csak a papokra, s nem csak a tanulással kapcsolatban. Az embernek idődről-időre meg kell újítania a gondolkodását, a hitét, életét, s nem szabad engedni, hogy a megszokások nyomában járó kísértések utat találjanak a szívhez. A megszokás ugyanis megöli az élő hitet. Ahogy az ember változatosan étkezik, öltözik és él, ugyanúgy fontos, hogy fenntartsa lelki készségét, s bármikor Sámuellel együtt azt tudja mondani Istennek, – “Itt vagyok, hívtál”. Jézus bement a tanúkkal a szobába, s megfogta a kislány kezét, majd a legegyszerűebben megszólította: talitha qumi ( ). Ez is egy arám, tájnyelvi szleng. Szó szerint azt jelenti, “Kecskegida, kelj fel!”, amit úgy fordíthatunk le körülbelül, “Kölyök, felkelni!”. Ha ehhez még hozzátennénk a tájszólást, egészen érdekesen hangzana, “Ejdeshugom, pattannyá’ mán föl!”. Nem szándékom, hogy gúnyt űzzek szent dolgokból. De célom az, hogy a hívő ember fejében a csodákra rakódott álszent kegyességi mázat és a megszokás ragacsát letöröljem, s rámutassak, hogy amit Jézus tett, az mindig eleven és életbe ágyazott történés volt, mi több Létbe ágyazott, hiszen maga a Teremtő nyilvánult meg Benne. Ennek az eseménynek a hitelét épp az adja, hogy nagyon nem tökéletes. Jézus nem úgy szólal meg, ahogy aJézus élete filmekben megszoktuk, képzett orgánummal, hibátlan artikulációval, barna tónusú mikrofon-hangon. Ez a Jézus, a valódi Jézus úgy szólalt meg, ahogy egy átlagos galileai a mélyvidéken megszólalhatott, a városi előkelőségek és entellektüelek fülét sértő, de a természetes és Istenhez közeli életben megszokott ízes tájszólásban, egyszerűen, bármilyen szenteskedés vagy kegyes templomi hanghordozás nélkül. Fontos ezt tudnunk, mert arra mutat rá, hogy Isten országa nem tűziaranyozott, barokk puttócskák által libegve tartott brokát és hermelinprémes, fanfáros, akantuszleveles dicsőségben van jelen életünkben, nem csak az arany monstranciák lunettájában érhető el, s nem is csak a tömjénillatú, recsegő padsoros, hűvös templomhajókban érezhető, hanem mindenhol és bárhol, ahol bűntől tisztán, őszintén és hittel megvallják Jézus Krisztust. 129

Nem véletlen, hogy Szent Márk megint összedolgozta a két történetet egy Ige-szendviccsé. Utalgattam a tizenkettes számra. Az asszony tizenkét éve volt beteg, a tizenkét éves gyermek haldoklott, majd meghalt. Szimbolikusan az egész szakasz arról szól, hogy Izrael, az egyszer volt, de már csak nyomokban létező tizenkét törzse beteg a velejéig, haldoklik, alig van benne élet. Ezen már az sem segít, hogy a templomban áldozatokat mutatnak be – ezt fejezi ki, hogy a zsinagógai elöljáró Jézushoz megy –, az egyetlen remény az lenne, ha felismernék, hogy gyógyulás egyedül Isten Fiában és Őáltala van. Ha képesek lennének felhagyni a merev szokásokkal, a berögzült, élettől elidegenedett hagyományokkal, a törvénykező jogi szemlélettel, s képesek lennének elfogadni valóságként azt, ami az orruk előtt van, akkor Izrael népének “vérfolyása”, vagyis lelki kiüresedése (a héberek szerint a lélek a vérben van) megállna, s az egész nemzet új életre kelne, feltámadna haló poraiból. Talán már az Olvasó is kitalálta, hogy vérfolyásos asszony története a hitről szól, a halott-feltámasztás pedig az életről, pontosabban az örök életről vagy feltámadott életről. Szent Márk azért helyezte szendvicsbe a két teljesen különböző történetet, mert szeretné megértetni az Olvasóval, hogy hit és élet a legszorosabban összetartozik. Ahol Isten és ember békéje töretlen és sérülésmentes, ott kiárad a kegyelem a maga teljességében, s hittel be lehet lépni a mennyei királyság földi előéletébe. Kicsit túlozva azt mondhatom, hogy nincs itt semmiféle csoda, ne tessék bámészkodni, hanem tessék megérteni, mindez természetes kegyelmi kiáradás azok számára, akik képesek elhinni Isten szellemilelki jelenvalóságát.

130

6. Názáret 6.1. Jézus Názáretben (Mk 6,1-6) Jézus tanítványaival együtt visszatért Názáretbe és tanítani kezdett a zsinagógában. Minden Jézusról szóló filmben, ennél a résznél nagy kőépületet mutatnak, vaskos kőoszlopokkal, nagy tartókban lobogó tűzzel, s Jézus a falubeli férfiak gyűrűjében, középen vagy az imaterem keleti végében állva tanít. Pedig, ahogy David Crossan professzor írja, a régészek semmilyen zsinagógát nem találtak Názáret falucska első századi rétegében. Korábban azt írtam, hogy igen szegény település volt ez. A mindennapi megélhetésért folytatott küzdelem és a szegényes javak nem tették lehetővé semmilyen kőépület vagy nyilvános, kőből épült közintézmény felállítását. Zsinagógának sem lelték nyomát a régészek. Crossan professzor szerint Jézus idejében a zsinagóga nem az épület elnevezése volt, hanem annak a gyülekezeti alkalomnak a neve, amikor a férfiak összejöttek dicsérni és imádni Istent, közösen imádkozni. A régészek feltételezik, hogy a szegény Názáretben még Tóratekercs sem volt, ami különösen drága dolognak számított. Ezeket a tekercseket összevarrt kecske vagy báránybőrre írták, kézzel, kalligrafikus írással. Egy tekercshez több száz állat bőrét kellett kikészíteni és hibátlanul megírni. Ha a másoló akár csak egyet hibázott, elölről kellett kezdeni a munkát. Nyilván el tudja képzelni az Olvasó, hogy egy kétszáz lelkes kicsiny faluban mit jelentett volna 3-400 birkát levágni és a bőrükből csináltatni egy tekercset. Hatalmas munkát és hatalmas költséget, a Tóratekercs akkoriban igen nagy luxusnak számított. Ha a realitásoknál maradunk, akkor Jézus pénteken kora este összegyűlt a falusiakkal valahol a szabad ég vagy egy kellemes enyhet adó olajfa árnyékában, s közös imádság mellett tanította őket. A falusiak döbbenetét érzékletesen adja vissza Szent Márk. Először álmélkodtak, ami nem negatív reakció, de aztán igazi értetlenség és felháborodás kerekedett belőle. Jézus a hazátlan próféta, maximájával nyugtázta a viselkedésüket. A falusiak egyszerűen nem értették a változást, nem ér131

tették, hogy a jól ismert falubeli fia, hogyan lett egyszerre egy vallási csoport vezetője. Ne feledjük, hogy tanítványai is ott voltak vele. De vajon, miért utasították el ilyen mértékben Jézust, akit egyébként jól kellett ismerniük, aki jót tett velük, aki áldást jelentett számukra? A válasz végtelenül egyszerű, s a korábbiakból következik. Az emberek nagyon nehezen viselik a változásokat, a megszokott dolgok gyökeres jelentésváltozását és módosulását. Egy falusi talán azt látta, hogy nem a régi, egyszerű ácsfiú Jézus tért haza, hanem egy másik, kikupálódott és nagyon furcsa Jézus, aki tanít, gyógyít, akit tanítványok követnek. Úgy viselkedett és úgy viselkedtek vele, mint egy csoda-rabbival. Sütött belőle a radikális másság, s az a tény, hogy ennyire különbözik az övéitől, már önmagában elég volt ahhoz, hogy elutasítsák. Nem bírták feldolgozni a különbséget és a változást. Öt mondatot jegyzett le Márk ezzel kapcsolatban, vagyis öt ponton támadták meg Jézus tanítását. Az első és döbbenetet, indulatot sugárzó kérdés a “Honnét vette ezt?”, általános és magára a jelenségre utalt, mintha csak annyit kérdeztek volna indulatosan, – Mi ez? Úgy látszik, idegen volt számukra az, amit Jézus tanított. Ezen nem kell csodálkoznunk, mert a zsinagógában – akár kőből épült, akár csak vallási gyülekezet volt épület nélkül – imádkozni szoktak és a tanítást nem általános szentbeszéd, hanem a felolvasott, idézett Szentírási szövegek tanító jellegű magyarázata jelentette. Egyértelmű, hogy Jézus olyasmit tett, ami szokatlan. Véleményem szerint tanított, de továbbra sem úgy, ahogy a farizeusok és írástudók szoktak, hanem meghirdette az övéinek is Isten országát. Ez az Isten országának lelki királysága, a zsidó váradalmak teljes átértelmezése és jelenvaló szellemi meghirdetése volt az, ami a mély döbbenetet kiválthatta. A második kérdés a bölcsesség eredetére vonatkozott. Kettős éle volt a mondatnak, mert eszerint a falusiak egyrészt felismerték azt, hogy Jézus bölcs és bölcsességet tanít, másrészt az eredetre való rákérdezéssel azonnal meg is kérdőjelezték azt. Számukra ez a bölcsesség botrány és balgaság volt, ahogy Szent Pál írja (1Kor 1,23). Furcsa, de szintén ma is jellemző magatartásmód ez. Sokan hisznek Istenben, de a legtöbben elutasítják azt az utat, amit Isten kínál, s azt várják, hogy saját elkép132

zelésük és szájuk íze szerint találjon rájuk és tanítsa őket az Úr, vagy éppenséggel pillanatnyi kívánságaikat teljesítse fohászaik tartalma szerint. A harmadik tromf a csodákat korholta, pontosabban az értetlenség körébe vonta. Az, hogy az evangélista kiemeli, hogy a csodák Jézus keze által lettek, nekem azt sugallja, hogy az emberek a csodákat csinálmánynak, Jézus által gyártott trükköknek tarthatták. A kézrátétel még nagyon fontos lesz, hiszen a gyógyítások jó részénél kézrátétellel történt a csoda, s az apostoli felhatalmazás, utódlás, szentelés is a kézrátétel által valósult meg. Ami az egyik embernek áldás volt, az mások szemében botránnyá vált, sőt, mivel a gyógyítás a Szentlélek erejében történt, a csodák megkérdőjelezése már a Lélek káromlásának határát súrolta. A negyedik kérdésben a tudósok szerint eredetileg csak Mária fiaként kérdeztek rá Jézusra, hiszen a vagyon, a hit és az áldás atyai ágon öröklődött, de a vérségi hovatartozás az anyaság meghatározásával volt csak biztos. De az is lehetséges, hogy József ekkor már nem élt, ezért utaltak Máriára, mint a rokonság meghatározó kapcsolatára. E kérdéssel a falusiak mintha azt mondták volna, hogy jól ismerik Jézust, előttük ne játssza meg magát, úgysem hiszik el, hogy pont Ő lenne hivatott Isten jó hírét tolmácsolni. Az ötödik kérdés azt firtatta, hogy Jézus nővérei is ott élnek-e Názáretben. Különös dolog, hogy az evangélium felveti és megörökíti Jézus testvéreit és nővéreit. Ez alapján az Igehely alapján azt kellene gondolnunk, hogy Jézusnak népes családja volt, s Mária, miután világra hozta Jézust, még sok gyermeknek adott életet, ez azonban teljesen ellentmond az ősegyházi, majd később általános egyházi hagyománynak, mely szerint Mária egész életében szűz maradt. Tertulliánusz így is gondolta, ám Cézáreai Euszébiosz már a távoli rokonokat értette alatta. Ezt a nézetet még a protestánsok sem vetették el, még Kálvin is a tágabb rokonság testvérként szólítása mellett érvelt. A ötödik elutasítás értelme talán úgy ragadható meg, hogy a falusiak ismerték az egész családot, s azok nem volt olyanok, mint Jézus. Ő kilógott a többiek közül. 133

Az evangélista hozzá teszi, hogy ezután megbotránkoztak rajta, vagyis méltatlankodtak, kételkedtek benne és elhatárolódtak tőle. Mindannyiunk számára ismerős az a tipikus szülői mondat, amikor édesanya azt mondja a lassan őszülő felnőtt gyermekének, hogy ő akkor is csak a kisfia marad. A Megváltó a rokonoknak és a falusiaknak is Jézuska maradt, s képtelenek voltak felfogni és elfogadni azt a csodát, amit Isten az Ő egyetlen Fiában és Fia által tárt fel és jelentett ki. Jézus első hallásra talányos mondással reagált. “A prófétának csak saját hazájában, rokonai körében, a saját házában nincs becsülete.” Tamás evangéliumában szép párhuzamra bukkanunk. “Egyetlen prófétát sem ismernek el a falujában, egy orvos sem gyógyítja meg azokat, akik ismerik őt.” (TamEv 31.) Utóbbi fedi és egyben magyarázza is az előbbi mondást. Aki valamilyennek megismert valakit, az már nehezen fogja másként elfogadni, nem tudja feldolgozni a gyökeres változást. A falusiak szívét és gondolkodását beárnyékolta Jézus és a család előtörténete, az, hogy személyesen, közelről ismerték őket. Az emlékek, a falusi élet bezártsága és egymásrautaltsága nem engedi meg a kis közösség tagjának a normáktól történő ilyen mértékű eltérést. Ez pedig minden emberi közösségre jellemző. Ahol az életvitelnek, társadalmi szerepeknek, kommunikációnak, életpályának megszokott rendje és normája van, ott a közösség mindenkitől elvárja, hogy e normákhoz alkalmazkodjon. Bizonyos mértékű eltérés – amely nem veszélyezteti a hagyományokat, s nem kérdőjelezi meg magát a normát – természetesen elfogadható, ám Jézussal éppen az volt a legnagyobb probléma, hogy az addigi vallási, erkölcsi, politikai és társadalmi normákat alapvetően megkérdőjelezte a falu, a város és a nemzet szintjén is. Épp az volt a nagy baj, hogy számára a norma már nem volt norma, hanem egy meghaladásra és szigorúbb, igazabb, hitelesebb, összességében teljesebb normának csak a kiinduló pontja. Jézus sosem embereket kérdőjelezett meg, hanem csak az Istenhez való viszonyuk akadályait, a bűneiket. Itt is ez történt, Jézusnak a falusiakkal nem volt semmi baja, sőt, nyilván úgy szerette őket, ahogy Isten 134

miden egyes teremtményét külön-külön és együtt. Jézusnak az emberi fejekben és szívekben lévő akadályokkal volt mindig baja, tanításában a megtisztulás ezek kiigazítására vonatkozik, míg a hit az új norma teljes, az egész embert érintő elfogadására. Korábbi élethelyzetekben nem egyszer voltam tanúja annak, hogy milyen reakciót vált ki egy közösség tagjaiból, ha valaki megkérdőjelezi a megkérdőjelezhetetlennek hitt és tartott normákat. Nem árulok el titkot, ha elmondom, ugyanazt, ami Jézus tanítását kísérte, megbotránkozást. Amikor ugyanis egy-egy normarendszer megkérdőjeleződik, nem csak az elvont fogalmak, szabályok érvényessége és igaz volta kérdőjeleződik meg, hanem valójában minden, ami ehhez a szabályrendszerhez kapcsolódik. Ha Jézus megkérdőjelezte az áldozati kultuszt, akkor azzal a jeruzsálemi Templom, a papság létjogosultságát is megkérdőjelezte, sőt valamilyen mértékben Mózes Törvényeit is mérlegre tette. Ha pedig így volt, akkor a papok, írástudók, farizeusok, a leviták és minden igaz zsidó személyes támadásnak vette Jézus tanítását. A személyes támadás először védekezésre, majd ellentámadásra készteti és kényszeríti az embert, aki veszélyben érzi egzisztenciáját és benső világát, a lelki, szellemi rendjét. Jézus nem támadt nyíltan az intézményrendszer és annak tagjai, képviselői vagy a Törvény ellen. Soha nem mondta, hogy érvénytelen vagy igaztalan volna a Sínai kijelentés. Ő azt mondta, hogy betölteni, pontosabban kiigazítani jött a Törvényt, tökéletessé tenni a tökéletlent. Hig�gye el, kedves Olvasó, már ez is épp elég nagy skandalum volt ahhoz, hogy a megszokások tartalmában és változhatatlanságában felnőtt és abban élő falusiak teljesen elutasítsák Őt és sajnos vele együtt Isten országát is.

135

6.2. Az apostolok első küldetése (Mk 6,7-12) Jézus hatalmat adott tanítványainak. Felhatalmazta őket mindarra, amit maga is cselekedett. Ez nem olyan hatalom, mint amilyen hatalma egy vezető politikusnak van. Jézus nem a kapcsolati tőkéjét kamatoztatta és adta tovább a tanítványoknak, nem hierarchikus aktusban részesítette őket. Az arám selekha ( ) kifejezést fordították az evangélisták görögül apostolnak (apostello), ami küldöttet jelent. Ez nem kinevezést, címet vagy rangot, hanem komoly és kemény áldozatot jelentett, a szó legszorosabb értelmében szolgálatot, ami akkoriban minden volt, csak kellemes nem. Jézus maga helyett küldte a tanítványokat, ugyanazzal a céllal és feladattal, amivel Ő jött és amit Ő vállalt. Isten országának prédikálása, gyógyítás, ördögűzés, halott feltámasztás. Ebből a passzusból pontosan leszűrhető, hogy mi a keresztény apostoli feladat ma is. Ugyanez, se nem kevesebb, se nem több. A felhatalmazás ténye igen fontos. Amikor Jézus gyógyított, számos esetben olvastuk, hogy kezét a betegre tette. Talán innen, a gyógyítás szokásából ered, hogy a felhatalmazásnak is a kéz feltétele lett az átadási gesztusa. Jézus a gyermekeket is kezét rájuk téve áldotta meg (Mk 10,16), s Szent Pálnál azt olvassuk, hogy szintén kézföltétellel adta át a kegyelmi hatalmat Timóteusnak (1Tim 4,14; 2Tim 1,6). Az ősegyházban már a legkorábbi időkben is a kéz fejre történő feltétele és a megfelelő imádság elmondása volt a hatalom és felhatalmazás átadásának módja. Ez az apostolok számára kiemelt fontosságú volt, ezért a későbbi évezredek folyamán mindig megtartották ezt a szentségi szokást. A mai katolikus, anglikán, ortodox, az episzkopális és evangélikus püspökök egy része az első apostolokig és rajtuk keresztül Jézusig visszavezethető, dokumentált és szakadatlan kézföltételek láncolatával rendelkeznek. Ez ma is ugyanazt jelenti és ugyanazt a célt szolgálja, mint a jelen Igeszakaszban. Mielőtt valakit kiküld az egyház papként szolgálni, ahogy Jézus tette a tanítványokkal, a püspök kézföltétele által átadja a papjelöltnek a kegyelmi hatalmat. Ugyanúgy küldi a püspök a 136

papot, ahogy Jézus küldte az apostolokat és az apostolok a püspököket. Ahogy az apostolok csak ennek birtokában tehették azt, amit Jézus tett, úgy a papok is csak az apostolok utódaiként tevékenykedő püspökök érvényes felhatalmazásával láthatnak a szolgálathoz. Tény, hogy a világ sokat változott, és ma már egészen másképpen élünk, mint kétezer éve, azonban az Isteni felhatalmazás tartalma, módja és mandátuma változatlan. Ám azt is tudni kell, hogy amikor a protestantizmus újragondolta a keresztény tanításokat, a legtöbb szentségtani megfontolással együtt, ezt a felhatalmazást sem ítélte Biblikusnak, ezért az érvényes apostoli jogfolytonosság a protestáns közösségek zöménél megszakadt. Szerintem a mai keresztény-keresztyén közeledésnek nem a hitvallási különbségek a legnagyobb akadályai, hanem az, hogy a protestáns pásztorok, bár komolyan képzett teológusok, nem kapták meg az apostoli felhatalmazást, s nem is fogadják el. Jézus szinte úgy küldte el tanítványait, mintha hajléktalanok lennének. Semmit, de az ég egy adta világon semmit nem vihettek magukkal. Szent Máté még szigorúbb szabályokkal írta le ugyanezt az elküldést, mint a többiek, mert nála még botot sem vihettek magukkal a tanítványok, ami pedig fontos eszköz volt. „Az úton a bot a legjobb barátod” – tartja az arámi közmondás. Ám nem csak támasztékot nyújtott, de ezzel védte magát az utazó a kóbor kutyáktól, vadállatoktól, és az útonállóktól is. Korábban írtam, hogy sok nincstelen zsidó a rablást választotta megélhetési formájának, s általános rendőrség hiányában az utazók bizony komoly veszélynek voltak kitéve a lakott településektől távolabb eső utakon. Jézus még az apostolok önvédelmét sem feltétlenül tartotta megengedhetőnek (Mt 10,10), sőt, még sarut sem engedett viselni nekik, úgy küldte el őket, mintha koldusok lennének. Ezzel a teljességgel és mindenben az Atya akaratára való hagyatkozást akarta biztosítani. Azt szerette volna, hogy a tanítványok semmiben, soha ne tévesszék szem elől, hogy egyetlen hivatkozások van az egész élettel kapcsolatban, Isten, az Atya. Szent Márk ennél megengedőbb, hiszen a tanítványok sarut köthettek és botot is vihettek az útra, vagyis nem kellett teljesen védtelenül és 137

kiszolgáltatottan vándorolniuk, amit a kettesével való elküldés is biztosított. Ám ezzel együtt sem vihettek pénzt, tarisznyát, kenyeret az útra, de még csak váltás ruhát sem. Az Egyházban a kezdetektől szó szerint értelmezték ezt a kemény tanítványi életet. Itt nem szimbólumokkal van dolgunk, hanem nagyon komoly életvezetési parancsokkal. Ez ugyanaz a radikalizmus, amit Jézus a családjával kapcsolatban tanúsít (Mk 3,31-35). Számára nincs más hatalom, tekintély és mérték, egyedül az Atya akarata és lelki országa. Annak, aki igazán követni akarja Őt és igazán be szeretne lépni Isten országába, annak ma is le kell számolnia minden más kötöttséggel. A személyes meggyőződés, ideológia, a testi-lelki komfort, a jólét bizony ellentétes a mennyekkel, mert erős lelki ragaszkodást, kényelemszeretetet, megalkuvást alakít ki az emberben. Ki mer ma ilyen radikalitással az Úr gondoskodására hagyatkozni? Ki meri vállalni, hogy élelem nélkül nekivág a világnak egy egyébként a társadalomra sokszor botrányosan ható üzenettel, hogy majd valaki csak befogadja egy-egy éjszakára, s csak elé tesznek egy-egy tál ételt? Szent Ferenc is ezt tűzte ki célul, de ma már a ferencesek is fűtött kolostorokban laknak, állandó ellátást élveznek, nem vándorolnak, s a sarun és boton kívül mindazt használják, amit egy átlagember, az internettől a mobiltelefonig, még akkor is ha minden a rend tulajdona, nem személyes ingóságuk. Mennyiben felel meg ennek a képnek a mai világ bármelyik keresztény vagy keresztyén egyháza, melyek fizetett lelkipásztorokkal, állami támogatásból, valamint a hívek adományiból tartják fenn szolgálatukat? Létezik még egyáltalán az a kockázat, amit az első tanítványok magukra vállaltak? Milyen kockázatot vállal ma Jézus Krisztus apostola, tanítványa? Milyen területen jelenik meg a teljes Istenre hagyatkozás? Az ember bogarakat szokott ijedtségében lerázni a ruhájáról azzal a mozdulattal, amilyen gesztusra Jézus utasítja a tanítványokat, ha valamely közösségben nem hallgatnak rájuk és nem fogadják el tanításukat. Ez a gesztus pontosan azt jelenti, amit az Úr mond: tanúságtétel a süket és vak szívűek ellen, akik nem fogadják be Isten Igéjét. Egy 138

neves teológus, Gnilka professzor szerint a korabeli zsidók akkor tettek ilyen mozdulatot, amikor pogány területekről visszatértek a hazai földre, ezzel is igyekezvén kifejezni tiszta voltukat. A pogány útnak még a porát is lerázták ruhájukról. Ha ebből indulok ki, akkor ismét Jézus új értékrendjéhez jutok, mert szemben a nemzetiségi, vérségi alapon megkülönböztetett vagy geopolitikailag meghatározott pogányság fogalmával, Jézus azokat nyilvánítja “pogánynak”, akik nem hallgatnak Istenre. Ez pedig, a házankénti evangelizálásra hivatkozva, személyessé teszi a kérdést. Jézus szemében nem volt többé kiválasztott nép, hanem azok az egyének alkotják a kiválasztott közösséget, akik hajlandók a hitbeli megtérésre. A záró szavak a misszió sikeréről számolnak be. Sokan megtértek és sokakat olajjal megkenve gyógyítottak meg. Mi, az egyetemes hithez ragaszkodó keresztények hisszük és valljuk, hogy a hét szentséget Jézus alapította vagy rá vezethetők vissza. Itt a betegek kenetével, az olajjal történő gyógyítás szentségi előfordulásával találkozunk, egyedüli említésként az evangéliumokban. Izrael számára az olaj mindig gyógyszernek és a szentség kifejezőjének számított. Egyik kedvenc “olajos” igehelyem így ír, “... a drága olaj a fejen, amely lecsordul a szakállra, lecsordul Áron szakállára, palástja szegélyére.” (Zsolt 133,2). Az olaj a kegyelem, a szentség valóság-szimbóluma. Az első missziós küldetés arra is rámutat, hogy az igehirdetés, a gyógyítás, a halott-feltámasztás, az ördögűzés nem külön-külön szakirányok a keresztény életen és szolgálaton belül, hanem ahogy egy teológus fogalmazott, a belülről kifelé gyógyító Isten országának egymással összefüggő jellemzői. Közelíthetünk innen is, onnan is, de ezek nem különálló dolgok, hanem az új korszak gyümölcsei, jelei. Amikor manapság valamelyik egyház szociális munkát végez, akkor ez általában az államtól átvett társadalmi szerep, amire épp ezért állami támogatás nyerhető. Az elv az, hogy az állam hálás azoknak, akik helyette elvégeznek bizonyos feladatokat (hajléktalan ellátás, gyermeknevelés, egyházi oktatás, idősotthonok), s anyagilag támogatja e tevékenységi köröket. Így a társadalmi kérdés megoldódik, s neki sem ke139

rül annyiba, mintha maga csinálná. Amit azonban Jézus és tanítványai tettnek az gyökeresen más volt, mert minden nem mennyei szempontot teljes mértékben elutasítottak. Tudatosan feladni az anyagi világhoz való minden kötöttséget és a teljes Istenre hagyatkozásban élni, viselkedésben, szóban és tettekben felmutatni az Isten királyságát. Ám Jézus számára nem csak a világtól való függés felszámolása volt a cél. Az ókori zsidóság ismerte azt a lelkiséget, melyet Theissen professzor önstigmatizációnak nevez. Izajás próféta anyaszült meztelenül járkált, Ozeás próféta parázna, házasságtörő nőt vett feleségül, Keresztelő János a végletekig egyszerűsítette és radikalizálta aszketikus életformáját. Az ilyen demonstratív cselekedet nem holmi szent happening volt, nem is üres önsanyargatás, hanem tudatos szociális és vallási magatartás. Az az ember, aki önkéntesen megalázza magát és a megvetettek életformáját és magatartását ölti fel, az nem csupán ideológiailag foglal állást egy értékrend mellett, de azzal, hogy lemond bizonyos dolgokról, egyúttal azok ellen is állást foglal. A keresztény böjt nem csak a lemondásról és a test dolgaitól történő elfordulásról szól, hanem arról is, hogy a lemondással a böjtölő a lemondás tárgyát képező dolgok értékét is megbírálja. Az önstigmatizáció és státusfeladás konzekvens és radikális magatartásával a próféták és Jézus, valamint tanítványai is azt fejezték ki, hogy azokat az értékeket, amiket ők megvetnek, azért vetik meg és utasítják el, mert valójában értéktelenek és hamisak. Jézus és a korabeli társadalmi normák közötti hatalmas feszültség abból is fakadt, hogy az Ő és tanítványai magatartása nem csak egy más jellegű értékrendszert közvetített, hanem épp e másság a megszokott és elfogadott társadalmi normák meg- és elvetését is jelentette. Aki Jézushoz tartozónak akarta vallani magát, annak azon nyomban stigmatizálnia is kellett magát. Ezzel az addigi társadalmi értékekbe vetett bizalom, a keresztények számának növekedésével egyre jobban megingott, s az azokkal ellentétesen megfogalmazott értékek kerültek előtérbe, melyek új normát építettek fel, s új magatartásformákban, majd az új vallásban öltöttek testet. 140

A missziós útra való kiküldés ennek a radikális, merész, kockázatos ellen-értékrendszernek jegyében történt. A szépen fotografált és szelíden megjelenített, jámbor Jézus élete filmek és képes Bibliák e ponton nagyon távol esnek az egykori valóságtól. Az útnak induló tanítványok végletekig elszánt hittel vágtak neki az útnak, amire szükségük is volt, hisz egyrészt a tömeg rajongásával, másrészt a hatóságok és hivatalos intézmények egyre növekvő ellenszenvével kellet szembe nézniük, nem beszélve a vallásos zsidó többségről, mely hű maradt Mózes Törvényéhez, a templomi kultuszhoz, a hagyományhoz, s út közben valószínűleg nem a legfinomabb kifejezéssel illette őket. Persze azért Jézus és a tanítványok magatartásában volt valami, amit addig még nem láttak Palesztina-szerte, ez pedig a státusfeladás és az alázat összekapcsolása volt. 6.3. Keresztelő János halála (Mk 6,14-29) Amit Josephus Flavius, ír Heródes Antipászról A zsidók története című művében, kicsit eltér attól, amit Szent Márk papírra vetett, de ennek ellenére maradjunk az evangéliumi tartalomnál. Heródes első házasságát IV. Aretász arab király egyik lányával kötötte, ám később szerelemre lobbant saját féltestvérének, Arisztobulosznak lánya, Heródiás iránt. Ám a helyzet ennél sokkal bonyolultabb volt, mert Heródiás egy másik atyai testvérnek, Fülöpnek volt a felesége, vagyis saját nagybátyjával élt házasságban. Szinte látom magam előtt, ahogy az Olvasó most elfintorodik az akkori úri erkölcsök miatt, s higgye el, én is így fintorgok. Mindenesetre Heródes és Heródiás is elvált, hogy egymáséi lehessenek egy újabb családon belüli házasságban. Amennyire nem tetszik ez nekünk ma, ugyanannyira nem tetszett Keresztelő Jánosnak akkor, aki nyíltan szót emelt ennyi törvénytelenség, vérfertőzés és szabadosság láttán, amiért is a hatalom azt tette, amit általában szokott, ha kéretlen kritikával kell szembesülnie, börtönbe vetette Jánost, jó messze Galileától, a Holt-tengeri Macharius erődben, ahol aztán ki is végezték. 141

Szent Márk kitűnő érzékkel rajzolja meg Heródes alakját, aki ugyan el akarta némítani Keresztelő Jánost, de azért meghallgatta tanítását. “Tudta, hogy igaz és szent ember, ezért védelmezte. Ha beszélgetett vele, nagyon zavarba jött, de azért szívesen hallgatta.” (Mk 6,20) Olyan ábrázolással van dolgunk, amely egy lelkifurdalással, meghasonlottsággal, lelkiismeretével küszködő embert mutat be, akinek János nagyon útjában volt, de azért pontosan tudta, hogy hallgatnia kellene rá. Persze nem tette, s ez benső feszültséget, lelki konfliktust eredményezett gondolkodásában. Heródes története éppen ezért, számomra egyetlen szóval összegezhető: bűn, arámul khaoba ( ). Heródes részéről nem egyszerűen vallási törvénysértésről volt szó. Ugyan Heródes megsértette a Tízparancsolatot, “Ne kívánd el embertársad házát, ne kívánd el embertársad feleségét, sem szolgáját, sem szolgálólányát, sem szarvasmarháját, sem szamarát, sem más egyebet, ami az övé.” (Ter 20,17) és a mózesi Törvény családon belüli szexuális tiltását is, “Ha valaki nőül veszi testvére feleségét, ez tisztátalanság, mivel testvérének meztelenségét fedi föl, ezért haljanak meg gyermek nélkül.” (Lev 20,21), de vizsgáljuk meg közelebbről, hogyan vált bűnné mindez a fejedelem életében. A hétköznapi életben – és ez a keresztényekre is vonatkozik – a bűn fogalma szervesen hozzá tartozik a törvény fogalmához. Akkor szoktunk bűnről beszélni, ha valaki megsérti a törvény rendelkezéseit, ha annak ellenében cselekszik, s ilyenkor lendületbe lép az igazságszolgáltatás, mely aztán büntetéssel ellensúlyozza a cselekményt. A bűnhöz szervesen hozzátartozik a büntetés fogalma és gyakorlata. Ezt az egyébként társadalmi, polgár- és büntetőjogi szemléletet alkalmazta a kereszténység is, például a bűnbocsánat szentségében kirótt elégtétellel, persze sokkal bonyolultabb áttételekkel. Azonban Isten számára a bűn mégis máshogy fogalmazódik meg. Isten valószínűleg azt tekintheti bűnnek, amikor valaki ismeri és tudja az Ő akaratát, ám mégsem azt követi, hanem a saját elképzelését hajtja végre, vagyis elfordul Tőle. Aki belép a mennyei királyságba, az már nem csak feltámadásban bízhat, de már evilági életében is lélekben 142

egyre teljesedik, s majd porhüvelyét letéve Őhozzá tér meg. Isten azért adott szabad akaratot, hogy mindezt ne holmi törvény kényszerítő ereje vezérelje, hanem minden egyes eszes teremtmény saját belátásából és őszinte vágyakozásból válassza Őt. Vagyis mi emberi lények szabadságot kaptunk arra, hogy Isten mellet vagy Istennel szemben foglaljunk állást. Ha valaki úgy tesz rosszat, hogy nem ismeri Isten akaratát, akkor sokkal helyesebb súlyos hatású tévedésről beszélni. Ám ha tudatosan követi saját elképzeléseit, tudva és szembe menve szemben Isten akaratával, akkor már bűnbe esik. Szent Ágoston nyomán azt mondhatjuk, hogy az ember a saját maga felé irányuló önszeretetéhez fordul ahelyett, hogy Isten szeretete felé fordulna, mely saját magának is valódi identitása. Kifejezett szándékom, hogy megpróbáljam az Olvasót elterelni a törvénykező és törvény-szemléletű bűn-fogalomtól. Nem azért, hogy felpuhítsam vagy legitimáljam a bűnt, hanem, hogy annak valódi karakterét megértessem. Aki elfordul Istentől, az minden esetben önmaga felé fordul, az személyes szabadságát a személyes akaratának érvényesítésére használja. Heródes esetében mindez hatványozottan igaz volt. Hallgatta Keresztelő Jánost és tudta, hogy igaz. Ez nem csak azt jelenti, hogy a próféta nem hazudott, hanem azt is, hogy mindaz amit mondott, az Isten igazságát közvetítette. Az ókori héberek számára Isten igazságán kívül nem létezett másfajta igazság, s ami igaz volt, az szükségszerűen Isten igazságával állt kapcsolatban. Heródes tehát pontosan felmérte és tudta, hogy János Isten embere, próféta, arámul nbía ( ). Ám hiába tudta, e tudásával szemben ott tornyosultak személyes vágyai. Emésztő vágy hajtotta saját testvérének feleségéhez. Természetesen ennek törvényellenességével is tökéletesen tisztában volt. Mármost – ha leszámítjuk a politikai okokat, amelyek egyébként szintén közreműködtek – Heródes valószínűleg elég kiélezetten láthatta saját helyzetét. Ha a prófétára hallgat, azzal elismeri bűnös voltát, devalválja magát saját népe és az egész világ előtt. Ha a saját akaratát követi, akkor teljesülnek vágyai, s könnyen eltávolíthatja Jánost az útból. Heródes nem tett mást, mint 143

minden egyes bűnös, egyszerűen a saját akaratát és vágyait választotta. Talán túl egyszerűnek tűnik ez a helyzet, talán túlságosan sematikus, de ne felejtsük el, hogy Szent Márk célja nem az volt, hogy történelemkönyvet írjon, hanem, hogy elvezesse a hívő embert a mennyek országába tartó ösvényre és segítse az azon történő haladásban. Heródes ugyan történetileg minden kétséget kizáróan hiteles személy, azonban itt ő is csak Isten országának reflektorfényében nyerhet értelmezést és szerepet. Ám nem csak ezt olvashatjuk ki az Igehelyből. Az evangélium sok és sokféle romlottságot bemutat, de valljuk be, a bűnösök közt Heródes állt az első helyen. Házasságtörő, parázna, gyilkos volt. Meggyőződésem szerint nem véletlen, hogy a legnagyobb bűnös szerepét épp az egyik negyedes fejedelem, a zsidó nép számára a polgári hatalom helyi megtestesítője kapta, aki maga is zsidó volt. Szent Márk így a bűnt határozottan hozzárendelte a hatalomhoz, sőt arra engedett következtetni, hogy minél nagyobb hatalmat birtokol valaki, azaz minél nagyobb döntési és cselekvési szabadsága van, annál nagyobb bűnökre képes vetemedni. Olvasatában különösen érvényes ez az egyházi és az azzal összejátszó világi hatalomra. A hatalom pedig mindenre képes, hogy saját akarata felé fordulhasson és véghez vigye azt, amit szabadságában jónak lát megtenni, még akkor is, ha az ellenkezik Isten törvényével. Keresztelő János halálával végérvényesen lezárult az Ószövetség, elmúlt a próféták kora, lejárt a közvetítők ideje. Azonban mártíriumával nem csak a radikális, karizmatikus mozgalmat érte veszteség. Szent Márk a hatalom önző természetrajzával arra is utalt, ami Jézusra várt, sőt, kétezer év távlatából mi már azt is tudjuk, hogy ahol a hatalommal szemben megszólalt a másképp gondolkodás vagy éppenséggel a lelkiismeret hangja, ott később mindig fejek hulltak vagy máglyák lobbantak. Az emberiség történetében teljesen mindegy volt, hogy a hatalomnak milyen színe, formája, jellege vagy fajtája nyilvánult meg, az mindig ugyanazt a heródesi mintát követte és ma is ugyanazt követi. Ezért utalok még egyszer vissza a tanítványok első, szinte kisemmizettként történő kiküldésére. Jézus küldötteit arról lehet felismerni, 144

hogy nincs hatalmuk és Isten országának hirdetésén kívül nincs semmilyen érdekük vagy szempontrendszerük. Ahol pedig hatalom van, ott biztosan nem találunk tanítványokat, mert a tanítványság maga mindig a hatalommal ellentétes oldalra helyeződik. Szerves része, hogy a hatalommal szemben foglal állást. 6.4. Az első kenyérszaporítás (Mk 6,30-44) Erről a nagyszabású történetről kétféle szempontból szokás beszélni az Egyházban. Ha allegorikusan közelítjük meg, akkor az Ó- és Újszövetség összekapcsolása és kinyilatkoztatása kerül a fókuszba. A protestánsok elsősorban a “zöld fű” és a “pásztor nélküli nyáj” képéből indulnak ki és az egyházi pásztorkodás ősképét látják benne, mely lélekre, testre egyképpen gondot visel. A tizenkét apostol visszatért, s beszámolt a tettekről és a tanításról. A kettő egymás nélkül nem sokat ér, s ez a részlet ezért fontos. Ahogy Szent Jakab levele írja: “Ugyanígy a hit is, ha tettei nincsenek, magában holt dolog.” (Jak 1,17) Ezt már említettem, de nem árt emlékeztetni rá, hogy Jézus tanított, gyógyított meg csodákat tett, így együtt, nem külön-külön. A tanítás, gyógyítás, feltámasztás, ördögűzés, általában a csodák mind-mind egyetlen gesztus, egyetlen aktus részei, mind az Isten királyságának megtapasztalható tökéletes kegyelmi kapcsolódási pontjai. Úgy is mondhatom, hogy érintkező vagy határfelületek az anyagi világ és a lelki világ között. Ezért, aki Jézust szeretné követni, annak nem elég hinnie, csinálnia is kell azt, amit hisz. Csak aki cselekszi is a mennyei Atya akaratát, az lehet Jézus Krisztus testvére. Jézus pihenésre szeretné invitálni a testvéreket egy “csendes helyre”. A görög szövegben ugyanazt a kifejezést találjuk, mint amikor a Lélek elragadja Jézust, vagyis a vadon, puszta: huorba ( , görögül eremos) kifejezést, azonban az arám Peshitta sivatagot ír: ldabra ( ). Szent Lukácsnál azt olvassuk ugyanerről a történetről, hogy ez Betszaida (Lk 9,10) környéke lehetett, ami azonban sűrűbben lakott település volt, tanyákkal, magányos házakkal. Valószínűleg Szent Márk szerkesztői 145

munkájával van dolgunk, aki a tizenkét apostol visszatérését és a kenyérszaporítás történetét szerette volna egy cselekményi szálra felfűzni, és mint egymás után következő eseményeket bemutatni. Sajnos ezen a helyen ez egyáltalán nem sikerült olyan jól, mert dramaturgiai hibát is hagyott a szakaszban. Ha figyelmesen olvassuk a szöveget, azt látjuk, hogy a tömegből voltak, akik “kitalálták szándékukat”, mármint Jézusékét és megelőzték őket. Mire Ő a tanítványokkal kiszállt a csöndes helyen, addigra a “nagy tömeg” már megelőzte őket. Igen szerencsétlen fordulat, ami igazából arról árulkodik, hogy az evangélista két össze nem tartozó történetet szerkesztett egybe – itt kétes irodalmi sikerrel. Azonban mindez mit sem von le az Ige érvényességéből és értékéből. A szerkesztési hiányosság ellenére a szöveg tekintélye nem kérdőjelezendő meg. Fontos részlet, hogy Jézusnak megesett a szíve az összesereglett, tanácstalan népen. Isten együttérzése nyilvánult meg Jézusban, ami az egész üdvözítő cselekedet alapmotívuma. “Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda...” (Jn 3,16). Az Isten szeretete persze nem érzelmi elfogódottságot jelent teremtményei iránt, hanem azt az eleve adott döntést (ami azt hiszem a teremtés közvetlen lényege), hogy önzetlenül, cserébe mit sem kérve, részesíteni kíván mindenkit az üdvösségben, az örök életben. Kamasz koromban nagyon nehezen viseltem, hogy minden fontos alkalommal szüleim nagy családi ebédet rendeztek. Ilyenkor ki kellett takarítani a lakást, ami hirtelen tele lett a konyha tömény illataival, édesanyám idegesen sürgött-forgott, hogy időben kész legyen mindennel, apám rövid utasításokat osztott, hogy ki mit pakoljon el, porszívózzon, port töröljön, és így tovább. Egyáltalán nem tetszett ez nekem akkor. Mindezt teljesen fölöslegesnek éreztem, minek – gondoltam –, minek kell érettségire, névnapra, születésnapra, egyáltalán minden alkalomra traktát rendezni, meghívni egy csomó rokont, akik feldúlják a házat? Rendet csinálunk délelőtt, megvan az ebéd, aztán meg takaríthatjuk a romokat estig. Ez volna a családi ünnepség? Köszönöm, inkább nem. Sokkal jobb lenne, ha beülnénk egy cukrászdába vagy csak kibontanánk 146

egy pezsgőt és azt mondanánk, hogy gratulálok. Minek ez a felhajtás? Ma már persze tudom, hogy az ember az idők kezdetétől, amikor szeretett volna megünnepelni valamit, amikor valamilyen fontos fordulóponthoz érkezett az életben, akkor evéssel ünnepelte azt meg. A közös étkezés olyan társadalmi, szociális és vallási rítus önmagában is, ami az élet fordulópontjaihoz kapcsolódik. Jelképesen azt szimbolizálja, hogy az ember magáévá teszi a változást, tulajdonképpen megeszi élete fordulatait. Úgy építi be saját személyiségébe a történéseket, hogy ‘szájon át’ azonosul velük, ahogy a gyógyulást pirula formájában nyeli le a beteg. Legjobb példám a születésnapi torta, amire annyi gyertyát szoktunk tenni, ahány éves lett az ünnepelt. Jóformán megesszük éveink számát, így segítünk magunknak azonosulni az öregedés folyamatával. Ugyanakkor az étkezés, épp ebből a személyes és intim voltából fakadóan, mindig a közösségvállalás kifejezője volt. Akit meghívunk az asztalunkhoz étkezni, az már nem idegen számunkra, azt beengedjük a család legintimebb szférájába. Ugyanígy volt ez Jézus idejében is. Az ünnepekhez kapcsolódó rituális étkezések fontosak voltak a zsidóság számára. Az igehely szerint az emberek kisebb csoportokban foglaltak helyet a füvön, olyan kis ‘asztaltársaságot’ alkottak, mint amilyet mi a családi ünnepeken szoktunk alkotni. Körbeülünk, beszélgetünk és közben elfogyasztjuk az ételt. Szép kifejezése ez a legszorosabb közösségvállalásnak. Jézus Krisztus követői nem csak beszéltek a kereszténységről, de élték is azt, és egymás irányában készek és képesek voltak kifejezni a legszorosabb testvéri érzéseiket. Ez volt a világtörténelem leghatalmasabb lakomája. Még ha egyszerű volt is a menü, szimbolizálja, hogy a keresztények mind egy asztalközösség, mind egy lelki család tagjai. Ugyanabban a kenyérben részesülünk, ahogy Szent Pál megfogalmazta. Ezeket a füvön letelepedett embereket most olyan összetartás kezdte egymáshoz fűzni, amely kétezer év alatt erősebb lett minden másnál. Biztosan volt köztük egyszerű paraszt, háziasszony, kézműves, iparos, műveltebb és tanultabb ember, talán pogány és bűnös is, mégis képesek voltak mind leülni egymással és közösséget vállalni. 147

Isten számára mindig is kedves volt a sokszínűség, még akkor is, ha az Ószövetségben számos helyen találkozunk az idegenek elleni általános gyűlölettel és állandó harccal. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Isten üdvösséges kijelentése a zsidó néppel és rajtuk keresztül kezdődött. Tehát az Ótestamentumban sok minden a zsidósággal kapcsolatos, nem lehet e ténytől függetlenül értelmezni és magyarázni. Isten, Bábelben, a torony építésekor összezavarta az emberek nyelvét, hogy ne értsék meg egymást (Ter 11,1-9). Ott és akkor ez átokként hatott. A Genezis ezt úgy mutatja be, mint a különböző nyelvű nemzetek eredetét. Ám ez a sokféleség később, Pünkösdkor áldássá válik majd, amikor a nyelvek adományában részesednek az apostolok (ApCsel 2,112) és sok nyelven hirdethetik Isten igéjét. Ez csak egy példa arra, hogy Isten terveiben sokszor ami első pillantásra az ember számára rossznak tűnik, az áldás is lehet. Az Úr kedveli a sokszínűséget és a sokféleséget. A résztvevők tehát mind egy-egy asztal körül ülnek a földön – Keleten amúgy sem használtak asztalokat és székeket –, Isten szabad ég alatti hatalmas szeretet-éttermében, ahol a legnagyobb lakomára készülődnek. Az alkalomnak gyorsétterem jellege van, mert csak ‘fish and chips’ szerepel a menün, de nem ez a fontos. Sőt, az egyszerűbb háztartások mindennapi átlag betevője, a kenyér és a hal itt valódi értékét messze meghaladó jelentéstöbbletet kap, hatalmas és messze ható szimbólummá növekszik, épp mert ebben az egyszerűségben nyilatkozik meg a legnagyobb csoda, Isten gondoskodása. A történet tele van szimbolikus számokkal, de ezekkel szándékosan nem szeretnék foglalkozni. Számomra sokkal fontosabb az az egység, amit ez az ötezer ember képviselt, az a családias vacsora-közösség, amivé Jézus kovácsolta őket, az a profi pincéreket meghazudtoló alázatos szolgálat, amit az apostolok végeztek, s a tény, hogy a kicsi sokaknak elég, az egyszerű pedig magasztos lehet. A keresztény Egyház ennek az ötezer embernek az Egyháza. Ezt az egyszerű, a mindennapok halán és kenyerén élő, sokféleségben megmaradó egységet kell élnünk és hirdetnünk. Valljuk, hogy Jézus Krisz148

tus bennünket is így hoz és tart össze. A csodában nem a mindennapitól elütő mozzanat az érdekes, hanem a csoda hatása. Ahol ez az egység, közösség, szolgálat, kicsiny és egyszerű összetartás megvalósul, ott nyugodt szívvel feltételezhetjük a Szentlélek jelenlétét. Jézus vacsorájánál mindenki jóllakott. Isten országa minden szükséget ki tud elégíteni, ha van az embernek nyitott szíve és lelke, hogy befogadja és elfogadja Jézus tanítványainak kezéből. Érdekes, hogy Szent János evangéliumában nem találjuk meg az úgy nevezett szereztetési igéket, vagyis teljességgel hiányzik az utolsó vacsora eucharisztikus alapítási jelenete, amit a hagyomány az Oltáriszentség vagy Úrvacsora megalapításaként ismer. Szent Jánosnál ez a történet, az ötezer ember megvendégelése áll az Eucharisztia előképeként, ám ennek ellenére Szent Márk kommentátorai kevésbé tekintik annak. Pedig számomra mégis ez az értelmezés a legfontosabb. Ez ugyan még nem az Oltáriszentség ünnepélyes megalapítása és kiosztása, ám már benne található a keresztény vallásosság legfontosabb és legszentebb mozzanata, az oltárközösség előképe. Jézus kiosztja az eledelt, ami által a hívek teljes közösséget vállalnak vele és egymással. Az első századok egyházában, amikor házanként gyűltek össze Istent imádni és egyszerű örömmel vették magukhoz az Oltáriszentséget (ApCsel 2,46), amikor még nem voltak nagy templomaik és katedrálisaik, sem komoly bevételeik, az asztalközösség a leghívebben fejezte ki a keresztény testvériséget, az Isten népéhez való tartozást. Ebben a csodában ez a legmeghatározóbb. Az egyszerű öröm és békességes megelégedés, közösség és áldott egység az Úr Jézus Krisztus által Istennel és egymással. 6.5 Jézus a vízen jár (Mk 6,45-52) Nem a legügyesebb szerzői, szerkesztői fogás, ahogy Szent Márk kapcsolatot teremt az előző események és a vízen járás között. Jézus szinte erőszakkal küldi el tanítványait, a csónakba tuszkolva. Fentebb említettem, hogy Szent Lukács szerint a kenyér- és halszaporítás Betszaidában 149

történt. Márk most a Betszaidával szemben lévő helységbe küldi a tanítványokat. A hagyomány szerint ez Juliasz települése, amely már nem tartozott Heródes Antipász fennhatósága alá. Jézus a hegyre ment imádkozni. Szolgálatának ciklikussága: a gyógyítás, tanítás, ima hármas egysége ismétlődik itt. Minthogy a Szentírás a hit kézikönyve, itt kifejezetten az ismétlő tanítással találkoznunk, ami igyekszik a hívőbe plántálni, hogy Jézus követésében ő is a személyes szolgálat, tanítás és imádság hármas gyakorlatával éljen. A hegy szimbóluma arra próbál rávezetni, hogy az ima olyan, mint amikor valaki felmegy a hegyre: közelebb kerül az éghez, közelebb kerül Istenhez. Az ókori népekre mindig jellemző volt a hegy ilyen funkciójának vallásos és hitéleti hangsúlyozása. Az imént emlegetett Bábel tornyát is azért akarták égig érőnek építeni, hogy mintegy feljussanak Istenhez, az Ő magasságába, azaz felemeljék az embert Isten magaslataiba. Márk épp ezzel ellentétesen arra tanít, hogy aki alant imádkozik, az kerül közel Istenhez. Jézus imádság közben, lelki szemeivel látta, hogy tanítványai bajba kerültek, tomboló vihar veszélyezteti életüket. Lement a hegyről és a vízen járva közelített feléjük. Ennek az isteni megnyilvánulásnak megvan a maga ószövetségi előképe, például a Jób 9,7-8-ben: “Ha megparancsolja, nem kel föl a nap sem, pecsétje elveszi a csillagok fényét. Maga feszítette ki az ég sátorát, tenger magas árját lába alá gyűrte.” Az isteni megjelenés motívumán túl azonban mégis furcsa az egész kép. Valahogy kilóg a többi közül. A tanítványok nem ismeriték fel Jézust, sőt ad abszurdum kísértetnek gondolták, megrettentek tőle, be kellett nekik mutatkoznia. A teológusok egy része – s magam is az ő nézetüket osztom –, azt vallja, hogy ez a történet valószínűleg egy Húsvét utáni esemény leírása, amit azonban ide szerkesztettek be, áthelyeztek az evangéliumon belül. Az iménti ismertetőjelek; a tanítványok rémülete, hogy kísértetnek vélik Jézust, nem ismerik meg, fel kell ismertetnie magát velük, a feltámadás utáni történetekkel mutat nagy hasonlóságot, különösen a Lk 24,37-tel: 150

...egyszer csak megjelent köztük és köszöntötte őket: “Békesség nektek!” Ijedtükben és félelmükben azt vélték, hogy szellemet látnak. De ő így szólt hozzájuk: “Miért ijedtetek meg, s miért támad kétely szívetekben? Nézzétek meg a kezem és a lábam! Én vagyok. Valamennyi motívum – félelem, ijedtség, szellem, bemutatkozás – megtalálható mindkét történetben. Az egész művet áthatja a külső krízis, Jézus és a külvilág, a társadalom között feszülő külső konfliktus, ám áthatja a belső krízis is, a tanítványok meg nem értése, értetlenkedése. Ezzel időről-időre találkozunk az evangéliumban, de nem csak ebben, valamennyiben. Ugyan mi szüksége lenne Jézusnak arra, hogy az Őt jól ismerő és isteni voltát tudó tanítványoknak olykor megmutassa égi erejét? Milyen szerepe van a vízen járásnak, ha informatív és cselekményi jelentősége nincs? Mit jelenthet, ha nem kapcsolódik hozzá különösebb fordulat? Ne feledjük, hogy a vihar a csónakba szállással szűnik meg, a vízen járás tulajdonképpen szükségtelennek látszik. Úgy vélem, ez az igehely jó lehetőséget kínál, hogy közelebb kerüljünk az evangélium szellemiségéhez és Szent Márk általam vélt eredeti szándékaihoz. A narratíva és a cselekmény szempontjából fölöslegesnek látszó vízen járás kitűnő eszköz a szerző-szerkesztő kezében arra, hogy az Írás alapszándékát érvényre juttassa. Márk nagy újító volt, akit aztán Szent Máté és Lukács, de részben még János evangélista is követett. Gnilka professzor ezt így adja vis�sza: “Az evangéliumok írása, amelyet Márk kezdett el és amelyet mások követtek, olyan folyamatot indított el, amely alkalmas volt rá, hogy (máig) ne engedjük feledésbe merülni a történelmi Jézust”. Szent Márk nem élettörténetet, nem biográfiát írt. Nem az volt a célja, hogy elmesélje, mi történt Jézussal Galilea és Jeruzsálem viszonylatában. Szent Márk a saját olvasatát, személyes Jézus-történetét akarta elmesélni, mi több, alapszándéka az volt, hogy a történeti Jézust és a feltámadt és mennybe ment Krisztust minél közelebb hozza egymáshoz, hogy már a földi Jézusban felismertesse az olvasóval a feltámadt 151

Krisztust. Az olvasóval igen, de a tanítványokkal nem. Szent Márk számára a tanítványok túlzóan értetlenek voltak, féltek, jajveszékeltek, s ahogy a cselekmény előre haladt egyre kevésbé feleltek meg a róluk alkotott mai tökéletes egyházi képnek és szent elvárásnak. Korábban szóltam a messiási titokról, arról, hogy a tanítványok túlságosan kötődtek saját elgondolásaikhoz, mindahhoz, amit neveltetésük, kultúrájuk magában hordozott. Ugyanezt tapasztaljuk itt is. Nem ismerték fel a krisztusi megnyilvánulást. Aki az evangéliumot valaha kezébe vette, eleve Jézus Krisztus feltámadás -és megváltás-hitével vette kezébe, úgy olvasta, hogy tudta, mi a történet vége, nem úgy mint egy krimit, ahol az utolsó pillanatig nem tudjuk, ki a gyilkos. A Bibliát majd’ mindenki úgy olvassa, hogy pontosan tudja, mi a vége, miről szól. Épp ezért az Írásnak nem is az az igazi feladata, hogy a történetet hitelesen elmesélje, hanem sokkal inkább az, hogy valamiképpen mesélje el, sajátos szempontokra és értelmezésekre helyezve a hangsúlyt. Ezért lehetséges hogy az olvasó képes felismerni azokat az írói-szerkesztői jeleket, melyek a keresztre vagy a feltámadásra utalnak a műben. Ám az Olvasóval szemben a tanítványok időben még a kereszt előtt voltak, ezért nem is voltak képesek az eseményekben felismerni a későbbiekre vonatkozó jeleket, szimbólumokat. Nem értették meg sem a kenyérszaporítást, sem a vízen járást. Hadd legyek őszinte, szerintem zömmel ma sem értjük, csak a csodát látja a hívek többsége. Annyit látunk, hogy Jézus isteni hatalommal bármit megtehetett, engedelmeskedtek neki az elemek, képes volt átlépni a természeti törvények és szabályszerűségek határain, ám nem látjuk, hogy a történeti Jézusban és a tanítványok legáltalánosabb élethelyzeteiben már a feltámadt Krisztus is jelen van, mint a legnagyobb és legszentebb kegyelmi valóság. Mindennapi élethelyzeteink pont olyanok, mint ez a tavon történt átkelés, csak ma buszt, villamost vagy autót használunk, metróval utazunk át a Duna alatt Budapesten, nem kell csónakba ülnünk. Krisztus nincs bezárva a templomokba. Az ‘Isten háza’ kifejezés nem azt jelenti, hogy ott tartják házi őrizetben, s ha valaki találkozni akar Vele, akkor ott kell meglátogatnia. A templomra nekünk van szükségünk, hogy le152

gyen egy hely számunkra, ahová magunkból a legjobbat visszük Neki, ahol nem a hétköznapi földhözragadtságunkban vagyunk jelen, hanem osztozunk a legszebb és legszentebb ünnepben, ahol képesek vagyunk úgy berendezni a teret, hogy méltó legyen az Ő nagyságához, ahol mi is képesek vagyunk úgy megjelenni, hogy levetjük gyarló viselkedésünket és szokásainkat. Ám ettől még Krisztus a leghétköznapibb eseményekben is jelen van velünk és bennünk, lelkileg. “Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek.” (Mt 25,35-36) A mindennapok keresztény lelki kihívása éppen az, hogy felismerjük Krisztust azokban, akikben jobbára nem szokás. Feladatunk, hogy a tanítványok szembetűnő értetlenségéből okulva – amikor hasonlóan értetlenek, rémültek és kétségbeesettek vagyunk –, tudjuk, hogy Jézus Krisztus sosincs messze tőlünk, s ha nem is ismerjük fel, Ő akkor is felénk tart az élet tengerén. 6.6. Betegek gyógyítása (Mk 6,53-56) A ciklikusság nem csak Jézus hármas tevékenységi körére jellemző. Korábban hosszan beszéltem a héber időszemléletről. Most a ciklikussággal kell kiegészítenem. Minthogy a zsidók időmérésüket a holdciklusokhoz igazították, az idő azonos tartalmú változása, ismétlődése igen meghatározó volt az ókori héberek számára. “Nem az idő halad: mi változunk. Egy század, egy nap szinte egyre megy.” – ők mélyen egyetértettek volna Madách Imrével. A nappal és az éjszaka tartalmi ismétlődése számos területen megjelent az életben. Az ókori zsidóság valamilyen formában hitte hogy Illés vagy Elizeus próféta újra eljöhet Keresztelő János vagy Jézus személyében, ezért nem tartották lehetetlennek. Ez nem reinkarnáció-hit, ők tartalmi ciklikusságokban gondolkodtak. Jézus újra gyógyított, azaz itt tartózkodásának tartalma ismétlődött. A különbség csak annyi, hogy minden – s szerintem ez ennek a szakasz153

nak a lényege – minden nyugati parti vagy genezáreti beteget hozzá vittek. Itt már nem egyesével gyógyította őket, hanem szinte megrohamozták a betegek, s aki csak megérintette ruhája bojtját, a cicijjotot, az nyomban meggyógyult. E híradás kisebb összefoglaló, de egyben azt is mutatja, hogy a kegyelem kiáradása soha nem látott mértékűvé vált. Újra fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy a legcsodásabb gyógyulások nem a nagy városokban történtek. Nem Jeruzsálemben vagyunk, hanem Jézus saját környezetében, Galileában, azon belül is a környék falvaiban, tanyáin, kisebb városaiban, ahol a köztereken gyógyított az Úr, úgy, ahogy más a portékáját árulta. Jézus szinte a piacra vitte Isten megszentelő és gyógyító kegyelmét. Az evangélista azt mondja, hogy a betegek meggyógyultak, arámul metaszein ( ). A görög szövegben itt a megszabadulni ige (sozo) található, a gyógyítások szakszava, melynek értelme igen tág. Ezeket a kifejezéseket Márk nem csak testi értelemben használta. “Aztán megkérdezte őket: “Szabad szombaton jót, vagy rosszat tenni, életet megmenteni, vagy veszni hagyni?” Hallgattak.” (Mk 3,4) “Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti. Aki elveszíti értem és az evangéliumért, az megmenti életét.” (Mk 8,35) A gyógyulás, megmentés az üdvösség vonatkozásában áll. Épp ezért – és mert korábban azt írtam, hogy Márk alapvető célja a Jézusban eljött Krisztus bemutatása – ne korlátozzuk az események értelmét csak a testi vonatkozásokra. Sokkal helyesebb arról beszélni, hogy a kegyelmi beteljesedés közepette rengetegen megmenekültek és meggyógyultak testileg-lelkileg. Más szavakkal, Isten országa soha nem látott mértékben gyarapodott állampolgárokkal, és nagyon sokan értették meg Jézus igehirdetését Galilea-szerte.

154

7. Galileában a helyzet fokozódik 7.1. Vita a farizeusi hagyományokról (Mk 7,1-23) Hogyan is lehetett volna másképp, mint hogy leküldtek Galileába néhány tapasztalt, nagyon képzett teológus szakembert, akik mind a hagyományt, mind az általunk Ószövetségként ismert Tanakh-ot, ami akkoriban az Írást jelentette, jól ismerték. Leküldték őket a fővárosból, hogy vegyék szemügyre, vizsgálják meg a Jézus-jelenséget és mozgalmat, melynek híre igen gyorsan terjedt tartomány- és országszerte. Jézus ekkorra már felkeltette a hivatalos “egyház” figyelmét is. Azért teszem idézőjelbe az egyház szót, mert a zsidóságban ismeretlen ez a keresztény fogalom. Nem volt hivatali apparátus, ami egyetlen intézményrendszerben vonta össze a híveket, egyetlen főrabbi vagy főpap vezetése alatt. Sokkal inkább a tisztségekből és szakmaiságból adódó tekintély volt fontos, mintsem a központosított vezetés. Szóval a vizsgálóbizottság lement Galileába, hogy megnézze ezt a Jézus nevű vidéki újdonászt, aki felbolygatta a vallásos zsidók hitét és lelki békességét, aki új tanaival szembe ment a jeruzsálemi templomkultusszal, írásértelmezéssel és a papsággal, aki újrafogalmazta az ősi hagyományokat, és kíméletlen radikalizmussal fordult minden morális, erkölcsi kérdés felé. Meg is érkeztek az írástudók és farizeusok, a helyi vallási elöljárók nyilván már vártak rájuk a város kapujában, s befelé haladva feltárták előttük a helyzetet, hogy a vidék minden betege és gyógyulni vágyója Jézushoz tódult, s meg is gyógyultak, hogy Galilea olyanná változott, mintha népvándorlás zajlana benne, hogy Jézus és az úgy nevezett tanítványai fittyet hánytak a törvény tanításaira. Meg is találták Jézust és tanítványait, akik épp koszos kézzel majszolták a kenyeret. Ekkor jelentőségteljesen egymásra néztek a tudós urak, s egyszerre mindent megértettek. A zsidóság vallásában érdekes változások történtek az utolsó évszázadok alatt. A farizeusok átszivárogtatták a templomi kultusz jó néhány elemét a hétköznapi életbe, s igyekeztek azt az egész társadalomra kö155

telezően alkalmazni. Ennek az alapja persze az ószövetségi Leviticus, a Leviták könyve volt, mely pontosan rendelkezett minden tisztasági szabályról. Ugyan a lakosság egyáltalán nem támogatta egyöntetűen a farizeusi elképzeléseket, mégis körük és életvitelük mérvadónak számított a társadalomban. Első pillantásra úgy tűnhet, hogy az egész, hosszú passzus a tisztaság kérdése körül forog, pedig a legkevésbé sem. A tisztaság, és az a három (vagy talán több) történet, melyeket Szent Márk itt egybedolgozott, a zsidó és a keresztény lelkiség központi és legfontosabb kérdéseit feszegeti. Amikor Jézus megkérdőjelezte a farizeusok tisztasági előírásainak hitelességét, akkor, ne felejtsük, egy társadalmilag elfogadott, sőt talán a legelfogadottabb vallási csoport értékrendjét és vallási gyakorlatainak hitelességét kérdőjelezte meg. Persze azt is tudni kell, hogy Galilea egyfajta kivételt jelentett a többi tartományhoz képest. Fel-feltűntek benne farizeusok, de érdekes módon, szemben Jeruzsálemmel és más területekkel, az 1. században nem volt általános, egyértelmű farizeusi jelenlét egész Galileában. Azt hiszem, ebből már érthető, hogy Jézus miért maradt meg Galileában és annak kisebb településein. Ez kicsit olyan, mintha ma valaki Magyarországon megkérdőjelezné a római katolikus egyházi vezetők és vallásgyakorlat hitelességét egy nem katolikus városban. Helyi viszonylatban ez nem hatna kirívóan, ám az ország egészét tekintve radikális másképp gondolkodást jelentene. Ám ez sem minden, mert Jézus nem csupán a tisztaság kérdését tette mérlegre, hanem a tisztasági törvények megkérdőjelezésével tulajdonképpen a Leviták könyve, s ezen keresztül az egész Ószövetség – az akkor ismert Szentírás – farizeusi értelmezését kérdőjelezte meg. Amikor Jézus azt mondta, hogy “Kívülről semmi sem kerülhet be az emberbe, ami beszennyezhetné. Hanem ami belőle származik, az teszi az embert tisztátalanná.” (Mk 7,15), akkor a farizeusi törvény-hit jogerejét és érvényességét támadta meg és szüntette meg, azonnali hatállyal. A jeruzsálemi inspektor farizeus számon kérte a tisztaságot, s a kompro156

misszum nélküli, Jézusi radikalitással volt kénytelen szembesülni. Mielőtt azonban az Olvasó fölháborodna szavaimon, azonnal hozzáteszem, hogy a külső, testi értelemben vett törvényi rendelkezéseket Jézus nem számolta föl, hanem lelki síkra alkalmazta, átemelte az ember bensőjére vonatkoztatva. Ez a gesztus persze már látható volt a Jordán partján is. Ismét vissza kell térnünk az örömhírhez, amikor a néhai Keresztelő János megtérésre hívogatta a zsidókat, vagy mikor Jézus megtérésre szólította föl az embereket. Ott ugyanennek a benső tisztaságnak meghirdetése történt, hiszen működésük kezdetétől a benső megtisztulást hirdették, csak ott még nem mondatott ki, hogy egyedül a benső megtisztulás az érvényes, a külső többé már nem. Márpedig itt ennek lehetünk tanúi, ezért választottam a fejezet elé a viccesnek tűnő, a “helyzet fokozódik” címet. Jézus egyértelművé teszi a farizeusok, a nép, a tanítványok előtt, hogy nincs többé külső tisztasági törvény, a benső tisztaság az egyedül döntő. Mindez pedig egy sokkal összetettebb kérdéshez vezet, amit már a reformátorok is komolyan feszegettek. Mennyi szabadsága van az embernek az Istentisztelet területén? Meddig hiteles az Istentisztelet? Honnan tudjuk, hogy valakinek az Istentisztelete igaz vagy sem? Jézus a szívet jelölte meg, mint azt a helyet, aminek nem szabad beszennyeződnie. A külső táplálék oda nem jut el, ezért az étkezési szabályokkal az Ő követőinek többé nem kellett foglalkozniuk. A korabeli zsidóság számára a szív a gondolatok, az értelem és az érzelem helye volt. Minden lelket érő szennyeződés, bűn, azért rossz, mert megrontja az ember gondolkodását, értékrendjét, érzelmeit, ezáltal pedig megbontja Istennel fennálló aktív, személyes kapcsolatát. A templomi kultusz arra épült, hogy a bűnöket az áldozati állatra kézrátétellel átruházva, a bűnös megszabadulhatott bűneitől, az állat élete árán. Magyarán, a saját élete helyett egy másik élőlény életét adta a bűneiért cserébe, váltságdíjul. Amikor Szent Pál felállította a kereszt teológiáját, tulajdonképpen nem tett egyebet, mint képzett farizeusként a templomi áldozati kultusz elméletét alkalmazta Jézusra és a húsvéti eseményre. Nála Jézus lett az 157

áldozati állat (bárány), aki a kereszten kiontott vére árán (Zsid 9,12) minden ember helyett meghalt, magára véve az emberek bűneit, s így megbékéltette Istent (Kol 1,20). Szent Pál hosszan elemzi az ószövetségi áldozatkultusz hiányosságát és Jézus Krisztus áldozatának tökéletességét a Zsidókhoz írott levél 9. részében. Jézus itt azonban arról beszélt, hogy a mózesi törvényből az idők során emberi elvárás-rendszer fabrikálódott, mely sajátos szabályokkal igyekezett biztosítani a méltó Istentiszteletet, ám ez a törekvés épp az ellenkező hatást érte el, út közben elveszett a lényeg. Megmaradtak az üres szabályok, s az Istentisztelet elvesztette méltóságát és igazságát. A hívő többé nem Istennek akart megfelelni, hanem a szabályoknak, aki pedig a törvényt megtartotta, az egyúttal igaznak is érezte magát Isten előtt. Márpedig Jézus arra világít rá, hogy semmilyen törvény, szabályrendszer vagy ideológia megtartása nem jelent Isten előtti méltóságot, igazságot vagy hitelességet. Még az Istentől eredő szabály sem érvényes önmagában, az élő hit, a lelkiismeret ellenőrzése és az Isten kegyelme nélkül. Álljunk meg ismét egy pillanatra, mert elérkeztünk ahhoz a fontos ponthoz, ahol Jézus szembeállította a félresiklott vallásosságot az igaz és őszinte hittel, ez pedig a 21. századi embert éppoly elevenen és mélyen érinti, mint kétezer évvel ezelőtt a galileai vagy jeruzsálemi hívőt. Sőt, ha őszinte szeretnék lenni, ma sem sokkal jobb a helyzet, mint kétezer évvel ezelőtt. Jézus idejében a vallás és a vallásosság alapja az ősatyák, az atyák révén örökölt hit volt. Ma ez már kevéssé jellemző, de még ötven évvel ezelőtt is természetes volt, hogy ha valakit reformátusnak kereszteltek, akkor úgy is temetik majd el. Évezredeken át tartotta magát a nézet, hogy hitet, hitvallást nem lehet váltani. Ma már másképp van. A tradíciók minden vallásban kiemelt fontosságúak, ez így van a kereszténységben is, aminek hitelét épp az adja, hogy töretlen apostoli jogfolytonossággal működik, a szentségeket és szenteléseket az első apostoli körre vezetik vissza. 158

Azonban a hagyományoknak és a hagyománytiszteletnek megvan az árnyoldala is. Amikor a vallásosság csak hagyomány a családban vagy a generációk sorában, a hívő emberből sokszor hiányzik a személyes tapasztalat, a személyiség mélyebb rétegeinek érintettsége. Ilyenkor a külsődleges formák és rituálék kiürülnek. A szokások hatalma és az öntudatlan, kérdéseket fel nem tevő, válaszokat nem kereső “nyájszellem” erősebb lesz az egyéni belátásnál és elhatározásnál, s ezért a vallásosság nem lép be a személy életébe. Úgy lesz vallásos az ember, hogy közben nincs eleven hitélete. Ekkor a vallás megmarad kulturális cselekvésnek vagy előbb-utóbb konfliktus alakul ki a hívő személyes életvitele és a vallási elvek között. Egy másik, ennél jellemzőbb negatív vonása a kizárólagosság. Ha valaki egyedül a saját hitét és vallásgyakorlatát képes üdvözítőnek elfogadni, akkor először kialakul a mások lenézése és megítélése, majd a másképpen hívőkkel szembeni ellenérzések és negatív indulatok. A kizárólagosság éppúgy jelen volt Jézus Izraeljében, mint ahogy manapság is egyre erősödik a vallási türelmetlenség a világban. E jelenség oka a nárcizmus, azaz az önszeretet. A rejtett önszeretet nem csak az ember saját maga felé irányuló túlzó szeretetét jelenti, de azt is, hogy azokat, akik szerinte veszélyeztetik önszeretetét, fenyegetésnek éli meg, ezért negatív színben tekint rájuk. Nem idegen ez ma sem a keresztényektől. Korábban már írtam a katolikus-adventista egymást megbélyegző véleményről, de ugyanezzel találkozunk a sokkal általánosabb és ezért sokkal ijesztőbb katolikusprotestáns relációban is. A Vatikán hivatalos álláspontja szerint egyetlen egyház létezik, a római katolikus, a protestáns egyházak nem egyházak, sem a szó teológiai, sem pásztori értelmében. Józan ember szinte nem is érti ezt a kijelentést, pedig a 2. Vatikáni Zsinat Lumen Gentium című dekrétuma így fogalmaz: „Krisztus Egyháza a katolikus Egyházban valósul meg”. Ez is a kizárólagosság egyik megnyilvánulása. Minél erősebb a más hitűek és a másképpen hívők elutasítása, a kóros torzulás annál erősebb. Azt hihetnénk, hogy e jelenség mögött elsősorban az igaz hit és erkölcsök védelme áll, de valójában az ego kizárólagossága 159

nyilatkozik meg. Ugyanis, ha hitvédelem volna az alapja, akkor szeretettel fordulna egyik felekezet a másik felé, az üdvösségükért érzett aggodalommal, nem pedig elutasítással. Hiszen „Mindaz, aki hiszi, hogy Jézus a Krisztus, Istentől született.„ (1Jn 5,1) Persze a kizárólagos közösségek mindig megtalálják a maguk igazolását saját szabályaikban és hagyományukban, s e ponton vissza is érkeztünk Jézus történetéhez a Jeruzsálemből Galileába látogató farizeusokkal. Mindenki, aki nem a Szentírásra, hanem emberi dolgokra és értelmezésekre hivatkozva mások másfajta Istenimádata ellen fordul, a jelenben valósítja meg azt a lelkületet, amit Jézus kétezer éve oly határozottan elutasított, amit Szent Márk evangéliumának 7. részében összegzett, s amit most sommásan nevezzünk korbán-effektusnak. Viszont nem lehet kritikát mondani alternatíva nélkül, ezért az alábbiakban összegzem azt a magatartást, amit szerintem Jézus is elvár a mai hívőtől, ahogy akkor elvárta volna a farizeusoktól. A keresztény ember nem ájtatos arckifejezéséről és sima modoráról, hanem Jézus Krisztus szoros követéséről ismerhető fel. Ez azt jelenti, hogy a Jézus által meghirdetett új életmód és életforma tükröződik a tekintetében, és ami sokkal fontosabb, a cselekedeteiben. Ez az életforma nem egyszerűen jó és jót cselekvő, mint egy cserkész vagy társadalmilag aktív karitatív állampolgár. A keresztény ember nem egy elvont jósághoz, de nem is magához a jósághoz kötődik, hanem Jézus Krisztus jóságához, s általában mindenben Jézus Krisztushoz kötődik. A hívő keresztény tehát Jézus útmutatása alapján járja az életét, úgy igyekszik élni, ahogy Jézus és tanítványai éltek. Ezen az úton két vezetője van a hívőnek. Az egyik az élő hit szüntelen önvizsgálata és imádsága, azaz lelki kapcsolata Krisztus által az Atyával. Szent Pál ezt úgy írja le, mint egyfajta újjászületést: “Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi megszűnt, valami új valósult meg.” (2Kor 5,17). A másik támasz pedig a Szentírás, mint kézikönyv a hit útján. Isten Igéje által megmutatja azt a lelkületet, ahogy Jézus és a tanítványok megélték a mennyei királyságot a földön, s azt is, hogyan kell az embernek bizonyos helyzetekben cselekednie. 160

Az ószövetségi farizeus számára a Törvény volt a mérték, a keresztény ember számára azonban Jézus Krisztus lett a mérték. Nem csupán élete és cselekedetei, de szenvedése, halála, feltámadása és közbenjárása az Atya jobbján. Azt hiszem, ez az evangélium lényege. Szent Márk nem életrajzot írt Jézusról, hanem megírta azt a Jézust, akit követve üdvözülhet a hívő ember, s megírta az üdvösség útját is. Az általa prédikált Jézus radikális. Radikálisan szeret, radikálisan jóságos, radikálisan irgalmas, becsületes, kíméletes még akkor is, ha ez személyesen kárára van. Jézust követni az Isten és a másik ember melletti radikális és önzetlen elköteleződést jelenti. A valóban Őt követő hívőben készség szintre fejlődik a radikális tanúság, a nagylelkűség, a megbocsátás, a szolgálatkészség, az áldozatvállalás. Jézus igazi követőjét arról lehet felismerni, hogy nem szégyelli megalázni magát, feladni személyes érdekét, elképzelését és énszeretetét, képes másokat kiválóbbnak tartani magánál, s amikor kell, képes bármilyen viszonosság nélkül radikálisan áldozatot hozni. Szinte látom magam előtt, hogy az Olvasó most ráncolja a homlokát, s valami olyasmit forgat a fejében, hogy – miféle szélsőséges önmegtagadás ez? Bizony, Jézus nem tett egyebet, mint mindenben, mindenkor, minden áron átadta magát Istennek, s engedte, hogy az Ő akarata teljesedjen általa. Ugye, milyen messze esik ez az egyházi katekizmusoktól és szabályoktól? Jézus Krisztus nem hitelveket adott tanítványainak, hanem a szeretet minden elvet, törvényt és szabályt meghaladó, felülmúló elemi igényét és parancsát (Mk 12,31). Mire jó a kézmosás, a rituális tisztálkodás vagy bármilyen szabály és törvény megtartása, ha az alapszándék és alapmotiváció nem igaz? Mit ér a bölcsesség, ha nem az a célja, hogy másokat bölcsebbé tegyen? Mit ér a bűnbocsánat, ha nem árad ki minden bűnbánó felé? Mit érnek a nagy templomok és a sok szertartás, ha a kéregető hajléktalannak csak kint jut hely, vagy – ahogy egy vidéki templomban megtörtént – biztonsági őrökkel dobatja ki a plébános, hogy ne zavarja a misét? Mit ér bármilyen egyházszervezet, ha a saját szabályai elválasztják és elszigetelik az eredettől, a forrástól, Jézus Krisztustól? 161

Sokaknak nem lesz tetszésére, de megfordítom az okfejtést. Ahol nem találkozunk irgalommal, személyességgel és személyes elköteleződéssel, radikális szeretettel, radikális becsületességgel, radikális kímélettel, radikális önfeláldozással, radikális nagylelkűséggel, radikális megbocsátással, radikális szolgálatkészséggel és radikális áldozathozatallal és mindennek alapjaként az Ige szerinti radikális hittel; ott lehet bármekkora szervezet, bármekkora gyülekezet, bármilyen ragyogó templom vagy imaház, mégis egy dologban biztosak lehetünk, nem azt a Jézus Krisztust követik, akiről Szent Márk írt. Az evangélista még egy fontos témát érint, nevezetesen a rosszat. A keresztény hit évszázadai a bűntudat és bűntudatkeltés struktúráját alkották meg, mely a teremtés és az emberi természet számos Istentől eredő tulajdonságát a bűnökkel hozta szoros összefüggésbe. Az eredmény pedig nem egy erkölcsösebb világ lett, hanem az elfojtások és a gyóntatófülkék vagy a pszichológusok rendelőjének feszült magányában elsuttogott, mély bűntudatból fakadó vallomások véget nem érő sora. Jézusnál világosabban meg sem lehet fogalmazni. A rossz nem kívülről jön, hanem belülről fakad. Valahol azt olvastam, hogy a gonosz csak azt képes bűnné alakítani a hívő ember szívében, amire az ember saját hajlamai már eleve lehetőséget adnak. Nagyon fontos tanulság ez. Jó lenne, ha akkor is eszünkbe jutna, amikor a Miatyánkot imádkozzuk. A “szabadíts meg a gonosztól” ugyanis olyan sor, mely sokkal árnyaltabb, mint ahogy azt lelkipásztoraink magyarázni szokták. A rossz arámul beesha ( ), tévedést, rothadtságot, értetlenséget, éretlenséget, könyörtelenséget jelent. Cecilia Luschnig meghatározása a görög szöveg alapján: “a benső hajlam külső megjelenése”. Most kössük össze ezt az előbbi gondolatmenettel. Jézus nem azért elfogadó és irgalmas, mert különben nem lenne jóságos, hanem, mert az el nem fogadás és az irgalmatlanság gonosz. Amikor valaki másban ellenségképet lát, akkor semmi mást nem tesz, mint utat enged annak a gonosznak, ami a szívében, mint hajlam ott lakozik, s csak a kísértés felszabadító hatására vár. 162

Amikor a farizeusok szembe helyezkedtek Jézussal, s nem fogadták el radikális jóságát, mert az annyira más volt, mint amit megszoktak, akkor ezzel tulajdonképpen szívük valódi, ám eladdig rejtett érzelmei szabadultak fel. Jézus arra figyelmeztetett minket, hogy mindenki hozzájuk lesz hasonló, aki erre az útra téved. Márknál Jézus szimbolikus tizenkét bűnt sorol fel, melyekből az első hat egyes számban, a második hat többes számban áll. Már megint a tizenkettes szám, már megint az eltévelyedett Izrael. Ebből a sokrétű részből látható, hogy a keresztény bűnbánat és naponkénti megtérés nem fölösleges lelki gyakorlat, hanem eleven spirituális szükség. E nélkül a hívő eltévedhet, elveszítheti a hit ellenőrzését, s mindaz amiben hisz, üres formalitássá válhat az életében. Az eltévedés lehetőségének önkritikája mindig álljon a keresztény hívő előtt, hogy ne bízza el magát saját magával kapcsolatban, s ne értékelje túl saját személyét. A gonosz az emberi önszeretetben bújik meg. 7.2. A kánaáni asszony (Mk 7,24-30) Nem véletlen, hogy Jézus harmadik, Galileán kívülre vezető, első és utolsó “külföldi” útja épp ide került beszerkesztésre. A farizeusokkal folytatott vita és beszélgetés után, Jézus szimbolikusan elfordul Izrael eltévedt juhaitól, a jeruzsálemi papságtól és a magasan képzett, de lényegét tekintve nem sokat érő vallásosságtól, s inkább a pogányság pásztorolására indul. Jelzés-értékű gesztus ez, melyben a pogány identitás külön hangsúlyt kap. Tírusz vidéke Galilea fölött, északon, Föníciában van, Szíria tartományban. Az asszony nacionáléja kicsit különös, a sziro-föníciai megjelölés valószínűleg görög hovatartozást takar. Egy átlag galileai nem különösebben ismerte a különböző népeket, számára a pogány csak pogány volt. Szent Máté egyszerűen kánaáninak mondja (Mt 15,22), a sziro-föníciai kifinomult meghatározás az író-szerkesztő műveltségére utal. A görög asszony már hallott Jézus csodáiról és gyógyításairól, ezért felismerve Őt, hozzá sietett, hogy segítségét kérje. 163

A teológusok általában úgy gondolják, hogy egy eredetileg zsidó történet került összedolgozásra a szerkesztő szándéka szerinti teológiai tartalommal, ezért általában hasonlatként értékelik a részt, de a nézetek nem egységesek. Az azonban bizonyos, hogy allegorikusan kell magyaráznunk az első hallásra különös, gyerekekről és kutyákról szóló történetet, ami az egyszerű logika próbáját nem is állja ki. Az asszony és Jézus párbeszédében a kenyér és az asztal az üdvösség és az örök élet tanítása, Isten királysága. A gyermekek a zsidóságnak felelnek meg, mint Isten gyermekei (Oz 2,1), a kutyák pedig – bármily bornírt is a mai fülnek – a pogányságot jelentik, mindenkit, aki nem zsidó. A Szentírásban találunk néhány igehelyet, ahol az embert kutyához hasonlítják (1Sám 17,43; 2Sám 16,9; Jób 30,1; 2Kir 8,13, Péld 26,11), kivétel nélkül pejoratív jelleggel, de kifejezetten a pogányok ilyen elnevezése egyáltalán nem tekinthető általánosan bevettnek. A történet elsődleges mondanivalója az, hogy egy pogány asszony Jézust arra kéri, ne rekessze ki a pogányságot Isten országából. Olyanok ők, mint a kutyák a háznál, mindig utoljára kapnak enni, s csak a maradék jut nekik. Jézus szavai arra utalnak, hogy nem lenne helyes az Isten országát a zsidókkal szemben elsődlegesen a pogányságnak adni. Az asszony alázata azonban példaértékű, mert nem helyezi sem magát, sem a pogányokat Izrael népe elé, hanem megelégszik azzal, ami “jut” nekik a mennyei királyságból. Az előző igeszakasz farizeusi elutasítása és a pogány asszony könyörgése és alázata új feszültségbe állítja Isten országának igehirdetését. Míg sajátjai nem mindig tartják sokra Jézus üdvösségről szóló tanítását és az isteni igazságot, sőt akikhez leginkább szól, azok mereven elutasítják a jó hírt; addig az, akiktől legkevésbé várnánk – Josephus Flavius szerint a zsidók meglehetősen lenézték Tírusz lakóit –, a pogányok egyenesen kérik, hogy bármilyen mértékben, de részesedhessenek Isten kegyelmében. Szent Pál azt írja, hogy elsősorban a zsidóknak szól az üdvösség és csak másodsorban a pogányoknak (Róm 1,16). Itt a bizonyíték, hogy ez nem ilyen egyszerű. A zsidó nép kiválasztottsága és a Sínai-hegyen kötött szövetség semmissé lett azáltal, hogy elutasították Jézus Krisztust. 164

Az asztal, a gyermekek és a kutyák képe még valamire utal, mégpedig az Eucharisztiára. Ahogy az ötezer ember megvendégelésénél mindenkinek jutott bőséggel, s még tizenkét kosarat szedtek tele a maradékkal, úgy ismét az étkezésben jut érvényre a történet szimbolikája. Isten asztalánál – az asztal és a kenyér az üdvösség jelképe – egyformán jóllakhat mindenki. Az asszony, aki csak morzsákat kér, pontosan tudja, hogy az a morzsa erről a mennyei asztalról épp elég neki és a teljes pogányságnak az üdvösséghez. Itt pedig valami egészen érdekes gondolat merül fel. A pogány asszony, s általa jelképesen az egész pogányság részesedik a mennyei kenyérből, akkor is, ha annak csak jelentéktelen morzsáit veszik magukhoz. Az imént esett szó a szívbeli tisztaságról és az igaz hitről. Ismét találkozunk ezzel a kérdéskörrel, de egészen más vonatkozásban. Ez a pogány asszony és általában minden pogány attól számított pogánynak, hogy nem volt zsidó. Most nem a vérségre, a genetikai hovatartozásra gondolok, hanem kifejezetten a vallásos identitásra. A pogányok nem a zsidók Istenét tisztelték, nem is neki áldoztak, nem tartották meg parancsolatait. Elsősorban ezért számítottak pogánynak. Ma éppígy van. Aki nincs megkeresztelve, s ezáltal nem tagja legalább lelkileg valamelyik keresztény felekezetnek, azt a keresztények is egyszerűen pogánynak nevezik. Jézus az asszony pogány volta ellenére irgalmas vele. Egyes egyedül ezen a helyen történik “távgyógyítás” az evangéliumban, s Jézus egyedül ezen a helyen ígéri meg egy pogánynak allegóriába bújtatva, hogy részesedik a mennyei kenyérből, azaz az üdvösségből. Pedig ez az as�szony nem tért át semmilyen hitre, technikailag nem valósult meg még csak az a benső fordulat sem, amiről Keresztelő János és Jézus igehirdetése kapcsán annyit írtam. Jézus mégis segít neki, sőt, szimbolikusan, de valamennyi pogány számára megígéri az üdvösséget. Mégis, akkor hogyan értelmezzük ezt? A mai, kortárs kereszténység attól a pillanattól tekint valakit hívőnek, hogy felveszi a keresztség szentségét. Ha ez csecsemő korban történik, akkor az egyház a Szentlélek kegyelmére és a szülők lelkiismeretére 165

bízza a gyermeket. Ha már érettebb korban történik, akkor az illető önkéntes akarata, tulajdonképpen hívő megtérése az, ami a keresztség felvételére indítja az embert. Vagyis időben és logikailag a hitre jutás (megtérés), továbbá a hit értelmi, tartalmi és lelki belátása megelőzi a keresztség vágyakozásának és az egyházi tagság vágyát és szándékát. Számunkra ma ez magától értetődő, ám a sziro-föníciai asszony nem jut ott el semmilyen hitvallás elfogadására, nem jutott el semmilyen megtérésre, Jézus mégis igazat adott és segített neki. Ha Jézus és az evangélista logikáját követjük, akkor azt látjuk, hogy az evangéliumokban számos olyan eset van, amikor nincs szó a mai egyházi hitvalló tanúságról, mégis Jézus ugyanolyan irgalommal, szeretettel, törődéssel viseltetik mindenki iránt. Nem részesíti előnyben az övéit, azaz a tanítványokat és azokat, akik szorosabb személyes kapcsolatban állnak vele, hanem minden ember felé egyformán nyitott, elfogadó és szolgálatkész. Sokan vannak, akik semmilyen formális megtéréshez nem jutnak el, mégis javadalmasai lesznek a mennyek országának. Ilyen eset volt a kafarnaumi századosé (Mt 8,5-13), de a tizenkét tanítvány elhívása is, avagy általában a gyógyítások és halott feltámasztások. Isten Krisztusban megnyilvánuló kegyelme megelőzött bármilyen emberi akciót. A sziro-föníciai asszony nem tartozott Jézus szorosan vett követői közé, még csak nem is volt zsidó, sőt olyasvalaki volt, akivel a zsidók nem szívesen álltak szóba. Ez az asszony nyilvánvalóan nem volt tisztában azokkal a szokásokkal, tisztasági előírásokkal, hitvallásokkal, imákkal, ünnepekkel, amiket Jézus ismert és részben gyakorolt. Nem sokat tudhatott Istenről, az Atyáról sem. Ám ennek ellenére Uramnak, mi több “nagy Uram”-nak szólította (7,28) Őt. Jézus azt mondta neki, “ezekért a szavakért”, azaz személyes hitvallásáért gyógyítja meg az asszony lányát. Miről is tett hitvallást ez a pogány asszony? Két dologról. Elsőként az alázatáról, hogy kész bármilyen kis kegyelmet és áldást elfogadni, mert neki az a kicsi is végtelen sokat ér. Másodikként pedig Urának vallotta Jézust. Ezzel a belé vetett hitéről tett bizonyságot. Az Apostolok Cselekedetei írja, hogy “Higgy Jézus Krisztusban, 166

és üdvözülsz te is, a tieid is!” (ApCsel 16,31), s ezt később Szent Pál is megerősíti: “Ha tehát száddal vallod, hogy Jézus az Úr, és szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta a halálból, üdvözülsz.” (Róm 10,9). Itt a feltámadás-hit természetesen nem lehetett elvárás, hiszen Jézus még élt. Az asszony esetében azzal az ősegyházi lelkiségi mintával találkozunk, mely számos gyógyításban ismétlődik és megjelenik, hogy hinni tulajdonképpen Jézus Krisztusban kell. Mivel is kezdtem az első fejezetet? “A kereszténység személyesen Jézus Krisztushoz kötődik, s így bennünket is általa vezet el Istenhez.” Higgyük, hogy Jézus a Krisztus, s ez elégséges az üdvösséghez. A sziro-föníciai asszony ezt nem tudta, de Jézus segítségében és a pogányok felé való nyitottságában mindez benne foglaltatott, ahogy nyilván hitte azt a minden mástól különböző Jézusi hatalmat is, amivel az Úr gyógyított Gelilea-szerte, vagyis valamiképpen hitte, hogy Jézus az Isten Fia. Sok egyház nem fogadja el más felekezetek szentségeit vagy gyakorlatait, attól pedig kifejezetten óvják híveiket, hogy más közösségekben Szentáldozáshoz vagy Úrvacsorához járuljanak. Itt van, ebben az igehelyben ennek a nárcisztikus magatartásnak a teljes cáfolata. Aki hisz Jézus Krisztusban, vallja, hogy testben jött el közénk, aki megvallja Őt Urának, s kéri Őt, hívja Őt, Tőle remél segítséget, az jogosult minden kegyelemre, irgalomra, elfogadásra, szentségre és áldásra, az jogosult az örök életre. Sokkal inkább jogosult, mint azok, akik ugyan oszlopos tagjai az egyháznak, de csak szájukkal tisztelik Istent, életvitelükkel nem.

167

7. 3. Egy süketnéma meggyógyítása (Mk 7,31-37) Szent Márk itt kicsit szabadon kezeli a földrajzi helyeket, ahogy később Shakespeare sem sokat törődött színdarabjaiban a valós topográfiával. A lényeg azt hiszem annyi, hogy Jézus ismét pogányok között járt, igazából mindegy pontosan hol, hiszen tudjuk, hogy a Galileai-tó környékén vagyunk. Első pillantásra zavarba ejtő a történet, hiszen eddig Jézus isteni hatalommal, csak egy szóval gyógyított, mint amikor a király kiadja a parancsot, s udvarnokai serényen ugranak teljesíteni. Itt azonban egészen mással találkozunk, Jézus félre vonja a beteg atyafit és mindenféle praktikákat használ. Jézus úgy viselkedik itt, mint egy mai természetgyógyász. Nyálazással és ujjának fülbe dugásával, mint “eljárással” gyógyít. A felületes olvasó azt gondolhatja, hogy Jézusnak gyógyító technikái voltak, s ezektől gyógyult meg a beteg, ám nem erről van szó. Akkoriban a gyógyítás valóban nagyjából annyit jelentett, hogy a fertőtlenítő hatású nyállal kenegettek, gyógyfüveket és olajakat használtak, ezen a szinten állt az orvostudomány. Mi azonban már láttuk, hogy Jézus igazi gyógyítása elsősorban a bűnbocsánat kegyelmében állt. Ez a gyógyulás arra hívja fel a figyelmet, hogy személyesen Jézussal kell találkoznunk és a legközelebbi kapcsolatba kerülnünk vele. Az első keresztények úgy különböztették meg ezt az esetet a hasonló csodadoktorok általi gyógyításoktól, hogy itt Jézus személyes fizikai kontaktusa által valósult meg a gyógyulás, mint korábban a vérfolyásos asszony esetében, aki csak ruhája szegélyét érintette és visszanyerte egészségét. A történetnek végidei vonatkozása van. Izajás prófétára utal, aki így jövendölt: “Maga az Isten jön el, hogy szabadulást hozzon nektek.” Akkor megnyílik a vakok szeme, s a süketek füle hallani fog.” (Iz 35,4-5) A mai ember számára azt az üzenetet hordozza, hogy lépjünk közel Jézushoz és Ő minden bajunkra, betegségünkre, problémánkra gyógyulást ad. 168

8. Pogány földön

8.1. A második kenyérszaporítás (Mk 8,1-10) Ez a rész az ötezer ember megvendégelésének párja, nem csak jellege miatt, hanem, mert mindkettő ugyanannak az üzenetnek a feldolgozása. Azonban akadnak különbségek is és nem csupán a jóllakott emberek számát tekintve. Ugyan nem lehet tökéletesen igazolni, ám mégis amellé a magyarázat mellé teszem le a voksomat, hogy míg az ötezer ember megvendégelése Galileában a zsidóknak szólt, itt kifejezetten a pogányok asztalközösségéről van szó. Szent Márk nem ad külön helymeghatározást, illetve a rész végén Dalmanuta felé hajózik, amit hagyományosan Tarichea, illetve Magdala településsel azonosítanak. Utóbbi Galileában található, nem messze Tibériástól, s több mint valószínű, hogy a két lakoma a tó két partján, nagyjából egymással szemben zajlott le. Őszintén szólva, a tudósok nem tudják pontosan, hogy hol található Dalmanuta, de nem is ez a fontos. Ahogy Jézus az ötezres zsidó tömeget vendégül látta, most úgy látja vendégül a pogányokat. A zsidó ünnepeken és vallásos étkezéseken a családfő teendője volt áldást mondani az étel és az ital fölött, ez korábban érthető is volt. Jézus az ötezer ember esetében áldást mondot: barek ( ). Az arám szövegben ezen a helyen ugyanúgy, ahogy korábban az áldani igét találjuk, két ízben is (8,6-7) a görög szövegben azonban azt olvassuk, hogy Jézus hálát adott. A Peshittában Szent Máté parallel szövegében (Mt 15,36) találjuk meg az arám hálát adni, dicsőíteni, dicsérni jelentésű sabah ( ) igét, görögül eucharistesas, ami a mi későbbi keresztény Eucharisztia kifejezésünk legkorábbi megjelenése. Az arám és a görög szöveg közti különbség számomra arról árulkodik, hogy Szent Márk arám nyelvű evangéliuma még nem lépett ki a zsidó szokásrendszerből, ahol az ital és az étel fölött mindig áldást mondtak, míg Máté szövege minden valószínűség szerint későbbi. Csupán feltételezem, de valószínű, hogy az étel megáldása csak a görögre történt fordításnál változott hálaadásra. 169

Azért merem kifejezetten az Oltáriszentségre vonatkoztatni és afelé magyarázni ezt a lakomát, mert számomra Szent Márk ilyen jellegű tudósításai láncolatot alkotnak. A kifejezés, amit az evangélista itt a kenyér megtört darabjaira, azaz a maradék darabkákra alkalmaz, arámul dakszaje ( ), görögül klasmata, később az ősegyházi Eucharisztikus szövegek egyik szakszava lett. Amikor Szent Márk megírta evangéliumát, akkor ő már valószínűleg gyakorolta az ősegyházi Eucharisztiát, ezért nyilvánvaló, hogy ez a tudása és a gyülekezetek szentségi gyakorlata tükröződik a lakomák szövegeiben. Az ötezer ember megvendégelése az Ószövetség lakomája volt, ez azonban már az Újszövetség elő-lakomája a pogányokkal. Ennek a lakomának a mondandója számomra ráépül az előzőére. Ott Isten szeretet-vendégségét láttuk, most ez azzal egészül ki, hogy Jézus a tanítványokra bízza a tömeg megetetését. Értetlenségük tipikus, ahogy korábban, úgy most sincsenek még birtokában annak a bizalomnak, amivel minden okvetetlenkedés nélkül Jézusra hagyatkozhatnának. Fontos mondanivalója van annak, hogy Jézus a tanítványok kenyerét kéri el és nem a néphez fordul étel-adományokért. Manapság, az adózási időszakban reklámok és óriásplakátok lepik a városokat és a hirdető-felületeket, amelyek az emberek személyi jövedelemadójának 1%-áért szállnak egymással versenybe. Alapítványok, társadalmi szervezetek és bizony keresztény egyházak igyekeznek meggyőzni a járókelőket, hogy nekik adják a pénzüket. Persze időrőlidőre ezen túl is adományokat kérnek tőlünk a felekezetek. Szándékuk minden vitán felül nemes. Ámde Jézus olyat soha nem mondott tanítványainak, hogy szedjetek pénzt másoktól és azt osszátok szét a szegények között, hogy legyen mit enniük. Hanem kifejezetten az ellenkezőjét mondta nekik. “Ti adjatok nekik enni!” (Mk 6,37), most pedig “Hány kenyeretek van?” (Mk 8,5), mármint a tanítványoknak. Azt nem mondanám, hogy Jézus nem fogadott el adományokat, hiszen voltak a tanítványi csoportnak mecénásai és támogatói, ám Jézus nem kért támogatást senkitől. Nincs olyan Igehely, ami az egyházak adománygyűjtését biblikusan igazolná. Olyan 170

viszont van, méghozzá itt, ami a tanítványokra rója mások megsegítését. Néhány éve a Budakeszi Tesco parkolójában egy Krsna tudatú atyafi állított meg, aki adományokat gyűjtött. Akkoriban értettem meg, hogy Jézus nem azt várja, hogy mások pénzét összeszedjük, hanem, hogy a sajátunkból adjunk. Szegény jóember nem nagyon értett meg, amikor nagy hévvel elkezdtem neki magyarázni, hogy adjon a sajátjából a szegényeknek, akár csak szerény összeget, mert az százszor többet ér, mintha másoktól vagyonokat koldul össze. Nem értette és azt hiszem fel is bosszantottam, mert addig nem engedett tovább, amíg valamennyi adományt nem jutattam. A tanítványok azonban pontosan értették Jézus szavait. Oda is adták neki mind a hét kenyerüket, vagyis az összes élelmüket, ami csak volt. A pogányok vendégsége arról tanúskodik, hogy Jézus követőinek radikálisan meg kell osztaniuk mindenüket másokkal. Mi keresztények jól tesszük ha a Mt 10,8 verset szem előtt tartjuk. Helytelen pénzt elfogadnunk egyházi szolgálatért és szükségtelen adományokat gyűjtenünk. “Ingyen kaptátok, ingyen adjátok”, mondta Jézus, s ez az ingyenes szolgálat nagyon fontos . Adni csak abból lehet, ami a miénk. A másét ajándékozni nem adományozás, hanem üzleti tevékenység, legjobb esetben is csak közvetítés. A négyezer ember megvendégelése ezért a testvéri kenyértörés közössége, mely a szeretet-lakomát a közösség, a másik ember felvállalásának kifejezésévé teszi. “Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérből részesülünk. “ (1Kor 10,17). Ez az igazi keresztény Eucharisztia és szeretet-vendégség. A kedves Olvasót is arra bíztatom, hogy ha adni akar, adjon a sajátjából közvetlenül annak, akinek adni szeretne. Ossza meg vele, velük a kenyerét, pénzét, mindazt, amije van, mert ez az igazán Jézus nyomában járó tanítványi magatartás.

171

8.2. A farizeusok jelet kérnek (Mk 8,11-13) A farizeusok vitatkozása és jel-követelése a hitetlenség és a rosszindulat kétkedő megnyilvánulása. Számukra a sok csoda – épp most vagyunk a négyezer ember jóllakatása után –, nem elégséges bizonyíték Jézus isteni hatalmára. Szívük megátalkodott, olyannyira, hogy a nyilvánvaló igazságot sem képesek igazságnak látni és elfogadni. A jel követelése valamilyen különleges, csapás-szerű, hatalmas bizonyítékra vonatkozik. Kérésük éppolyan, mint a pusztában történt kísértés. Jézust arra akarják rávenni, amire ott és akkor a Sátán próbálta. Adjon jelet, azaz bizonyítsa, hogy Ő Isten embere, küldötte, Fia. Persze, akinek nem elég a sok száz gyógyult beteg, feltámasztott halott, jóllakatott ezrek, a tanításában konkrétan érezhető hatalom, annak ugyan mi elég, milyen jel lenne meggyőző? Semmilyen, az ilyen embernek nem lehet semmit bebizonyítani, mert mindig képes megmagyarázni, miért nem hajlandó hinni. Ez az eset ismét zsidó földön történt. Szent Márk itt újra a szokásos szendvics-szerkezetet alkalmazza. Azonban meg kell jegyeznem, hogy Jézus ezzel a farizeusi vitával befejezte Galileában nyilvános működését. Az a nagy sóhaj, amivel otthagyta őket, a lemondás, a csalódottság, a szomorúság sóhaja volt. Beszédes sóhaj, mely mintha azt mondta volna: – nincs mit tenni, ha valakik ennyire nem akarják az igazságot, akkor nem lehet őket meggyőzni. Ez a tehetetlenség lemondó sóhaja. Kár értük... 8.3. A farizeusok kovásza (Mk 8,14-21) Jézus, elfelé haladva a farizeusoktól a csónakkal, tanítványait arra intette, hogy még véletlenül se essenek abba a hibába, hogy a farizeusok módjára kezdenek el gondolkodni. Mit is jelent ez? Mi a farizeusok és Heródes kovásza? Szent Márk erről már szólt a 3,6-ban. A farizeusok és a heródiánusok valójában nem voltak különösebben jóban. Előbbiek konzervatívak, utóbbiak nagyon is liberálisok voltak, ám a hatalom szeretete összehozta és össze is tartotta őket. A hamis kovász egyrészt a 172

hamis teológia, másrészt a politikai és vallási hatalom összefonódása. Ha a mai viszonyokra alkalmazzuk, akkor a hamis teológia az apostoli hit szabadelvűsége. Amit ma Nyugat-Európában tapasztalunk: az azonos neműek szentségi házassága, a Biblia szerint bűnnek ítélt dolgok legalizálása (pl. ezoterikus kereszténység), erkölcsi erjedés, az Úgy nevezett szuperkegyelem teológia, vagyis, amikor a Szentírásban és a Szenthagyományban változhatatlanul rögzített hit módosul és felpuhul, mind a farizeusi kovásza, erjeszti és puffasztja a hitet. Amikor pedig a hitehagyás és a politikai hatalom talál egymásra, akkor megtörténik az árulás, a vallás prostituálja saját magát. A szempontrendszer kibővül, s a vallás elkezd alkalmazkodni a politikához, ami egyébként nem ismer semmilyen erkölcsöt vagy jó modort. A sok alkalmazkodás aztán oda vezet, hogy a vallás is olyan lesz, mint a politika, s egymás kölcsönös támogatásában és érdekeltségeinek szem előtt tartásában elvész, hiteltelenné válik, majd teljes mértékben el is tűnik Isten országa a gépezet fogaskerekeinek rendszerében. Talán kegyetlennek tűnik leírni e mondatot, de azt hiszem, ezért tart ma ott az európai kereszténység, ahol tart. Jézus itt azt mondja tanítványainak, hogy nehogy valaha is összeszűrjék a levet a mindenkori hatalommal, ahogy azt a farizeusok és a heródiánusok tették. Ennek ellenére persze összeszűrték, hiszen amikor Kr.u. 313-ban Nagy Konstantin római császár rehabilitálta, majd a birodalomhoz és a hatalomhoz kapcsolta a kereszténységet, akkor pontosan az történt meg, amitől Jézus ott a Galileai-tavon óvta a tanítványokat, s amit a farizeusok és a heródiánusok elkövettek, vagyis a vallás és a hatalom boldog-szomorú násza. Persze mindez akkor még az egy darab kenyér körüli értetlenség helyzetében nem látszott, Péter sem volt még szó szerint értelmezett szikla, akire az egyház felépítette önmagát. Ám a tavon ringó csónakban, az idők tartalmi teljességében, az Eucharisztia fejlődéstörténetének kulcsfontosságú pillanata játszódott le, amit Szent Márk hangsúlyosan kívánt megörökíteni. 173

Az egy szem kenyér megosztásáról szóló történet tartalmilag nem válik el az ötezer és a négyezer ember megvendégelésétől, hanem szorosan összetartozik azokkal. Először a zsidóság kapott Isten testet-lelket éltető és tápláló eledeléből, majd Jézus univerzálissá, egyetemessé (katolikussá) tette a lakomát a pogányság megvendégelésével, ám a kenyér megtörését most a tanítványok ismét, harmadszor is értetlenkedve fogadták. Még mindig nem értették, hogy egy kenyér elég, nincs szükség többre. Nem csupán arról van szó, hogy Jézus megszaporíthatja azt az egy kenyeret és akkor mindenkinek elég lesz. Arról is szó van – ahogy korábban idéztem Szent Pált –  hogy egy kenyérből részesül minden hívő (1Kor 10,17), mert Jézus Krisztus Teste az egyetlen kenyér, melyből mindannyian részesedünk. Számomra kétségtelen az Eucharisztia utolsó vacsorai közösségének tudatos előkészítése, amit a két nagy lakoma és ez a lezáró igehely ad meg. E háromban minden készen áll, ami majd később kapja meg szentesítését, végső formáját és jelentését. Őszintén szólva, nem tudom, valaha leírták-e a kenyérszaporítások utolsó vacsorai “evolúcióját”, de én úgy látom, Szent Márk pontosan ezt akarta megírni. Jézus megáldotta a kenyeret, megtörte, tanítványainak adta, akik aztán kiosztották. S most itt a csónakban már csak az a bizonyos egy kenyér van. Dramaturgiailag olyan ez, mint hamarosan a szenvedés hármas megjövendölése lesz, a szerző előkészíti az eseményeket. Itt az Eucharisztia hármas előkészítését látjuk, ami az ősegyházi hívőt azzal a tudattal ajándékozta meg, hogy amikor részt vesz a keresztény asztalközösségben, ugyanazt teszi, amit Jézus tett tanítványaival. Ne értékeljük le ezt a tudatot és folyamatosság-élményt. Az ősegyház még nem kicsi, kerekre sütött ostyákkal áldozott az oltár előtt, hanem magánházakban (domus ecclesiae) gyűltek egybe, s közös imádság, tanítás és tanúságtétel után, az asztal körül ülve fogyasztották el azt, amit ők maguk hoztak és ajánlottak fel a közösségnek. Ez még valóban a pusztában vagy elhagyatott helyen tartott több ezres lakomák folytatása volt, nem a konszekrált ostya áldozati felajánlása a katedrálisokban. Ahogy az Apostolok Cselekedetei olyan megindítóan írja: “...naponként egy 174

indulattal állandóan a szenthelyen tartózkodtak, házanként kenyeret törtek és egyszerű szívvel részesedtek az eledelben...” (ApCsel 2,46; Csia Lajos ford.). Ez az, amit a tanítványok még nem értenek meg, s ez az, melyet Márk szépen, tudatosan, nagyszerű érzékkel felépít és kibont művében. Az Eucharisztia vagy Szentáldozat nem Húsvét előestéjén pattant ki Jézus fejéből, hanem már szolgálata elejétől ott volt minden vendégségben és lakomában, mely idővel tervszerűen öltötte magára a szentségi jelleget, hogy aztán az Oltáriszentség ünnepévé alakuljon az Egyetemes Egyház gyakorlatában. Eszembe jutott egy színházi mondás, miszerint operettet csak egyféleképpen lehet játszani, az operett szabályai szerint, mert a műfaj semmilyen más stílust vagy rendezői önkényt nem visel el. Az operett egyszerű alapelve pedig a következő: amit az ember már nem tud szavakba önteni, azt elénekli, amit pedig már elénekelni sem tud, azt eltáncolja. Szent Márk evangélistára is jellemző, hogy minden fontos eseményt előkészít, nem alkalmaz kivételt, megvannak a maga írói, szerkesztői szabályai. Folyamatosan olvasva az evangéliumot, azt láthatjuk, hogy szerzői szándékában összefüggéseket épít fel, a cselekmény, a szereplők, a színhelyek, a tartalmi ciklikusság által, s mindez együtt lineárisan és átgondoltan halad, fejlődik a kereszt és a megváltás irányába. 8.4. A betszaidai vak meggyógyítása (Mk 8,22-26) Jézus nem csak maga gyógyított, de tanítványaitól is megkövetelte, hogy gyógyítsanak, azaz gyakorolják az Isten országának egészséget is helyreállító hatalmát. Részben ezért küldte ki tanítványait, miután felhatalmazta őket. Ők pedig “...elmentek, s hirdették a bűnbánatot, sok ördögöt kiűztek, és olajjal megkenve sok beteget meggyógyítottak.” (Mk 6,12). Mi különböztette meg Jézust és tanítványait a többi természetgyógyásztól és vajákostól? Egyetlen dolog, hogy Isten által adott hatalommal és felhatalmazással gyógyítottak, nem önhatalmúlag, s erre rajta kívül más nem volt képes. 175

Persze ezen a ponton felvetődik egy kínos kérdés, akkor a mai papok, lelkészek miért nem gyógyítanak? Korábban azt írtam, hogy az apostoli jogfolytonosság biztosítja a Jézustól eredő felhatalmazást az apostolság folyamatosságához, s ez a töretlen hatalmi eredés a lélek és hit pásztorolásának igazi védjegye. Azonban, ha ez igaz, akkor a mai papoknak is kellene tudniuk gyógyítani. Néhány hónapja a kislányom megbetegedett. Mellette voltam egész éjszaka, szegényt szűnni nem akaró köhögő rohamok rázták, már-már attól tartottam, hogy megfullad. Korábban sokszor gondoltam arra, hogy az apostoli felhatalmazásnak ma is működnie kell, ha betegekre tesszük a kezünket. Felszentelt papként, s ekkor már püspökként nagyon szerettem volna segíteni a lányomon. Ezért rátettem a kezemet, s imádkozni kezdtem, kérve Istent, hogy az Úr Jézus Krisztus Nevében, a Szentlélek erejében gyógyítsa meg Eszterkét, adjon neki nyugalmas éjszakát és pihenést, állítsa helyre az egészségét. Bevallom, nem történt semmi, Eszter végigköhögte az éjszakát, aztán másnap vettem disznózsírt és a zsíros priznic egy szempillantás alatt lehúzta a köhögést és a lányom helyrejött. Komolyan elgondolkodtam, hogy érvényes apostoli felhatalmazásom ellenére vajon miért nem tudtam gyógyítani? Tudom, hogy nem egyformák a karizmák, kinek ez, kinek az adataik, s ez így volt már az ősegyházban is (1Kor 12,4-11). Tudomásom szerint nincs is Magyarországon olyan keresztény püspök, aki gyógyítana kézrátétellel, tehát valószínűleg nem csak nekem nem sikerült. De vajon, miért, amikor Jézus és a tanítványok megtették, sőt hivatásszerűen gyakorolták a gyógyítást? Néhány éve egy konferencián az egyik evangélikus püspöktől megkérdeztem, személyes véleménye szerint mi lehet az oka, hogy a keresztények aránya egyre csökken Európában és az Észak-amerikai országokban? Azt válaszolta hogy szerinte megízetlenült a só. Vagyis, hogy elszállt a kereszténységből a lényeg, a Szentlélek ereje. Kemény kérdésre kemény választ adott. Nem tudom, mennyiben volt igaza, de tartok tőle, hogy nem volt alaptalan, amit mondott. Talán azért nem tudjuk ma már ellátni azt a teljes szolgálatot, amit Jézus és első tanít176

ványai (gyógyítás, halott feltámasztás, tanítás, ima), mert valami azóta kizökkent. Gondoljunk csak bele, hány egyházszakadás, mennyi harag, gyűlölet, gőg, irgalmatlanság, kegyetlenség és valódi Istenellenes cselekedet kötődik a kereszténység elmúlt kétezer évéhez. Ha egy röpke pillanatig felidézzük a máglyán megégetett milliókat, a keresztes háborúk eszelős vérengzéseit, a protestánsok gyilkolását, majd azok katolikus-üldözéseit, a nácikkal kollaboráló egyházakat, a hatalomittas és sokszor a hatalomhoz dörgölőző keresztény vezetőket, az egyházi vagyonnal történt visszaéléseket, a kötelező cölibátusból fakadó rengeteg abúzust és sorolhatnánk, akkor tulajdonképpen nincs mit csodálkoznunk, hogy már csak tanítani és imádkozni tudunk. Jó, hogy még ezek mennek és “csak” a gyógyítás meg a halott feltámasztás nem működik annak evangéliumi formájában. Mielőtt azonban azt mondaná az Olvasó, hogy uszítok, azt is el kell mondanom, hogy azért van a kezünkben “fegyver”, nem is akármilyen. Ott van a bűnbánat kegyelme és szentsége. Ha az ember képes arra, hogy letegye terheit és bűneit, melyek megakadályozzák az Úrtól való kegyelem hatékony befogadását, akkor helyreállhat az apostoli szolgálat rendje. Ha tényleg megízetlenült a só, akkor meg kell sózatnunk. Meg kell tisztítanunk hitünket, gondolkodásunkat, életünket és helyre kell állítanunk Istennel való bensőséges viszonyunkat. Amikor ez megtörténik, már hatásosan alkalmazhatjuk a betegek kenetét, mely szintén az ősi kereszténység idejétől fogva szentségi válasz a betegségekre, s nyilván nem véletlen, hogy az első időktől az olajjal megkenés volt a hiteles reakció a testi-lelki megbetegedésekre. “Beteg valamelyitek? Hívassa el az Egyház elöljáróit, és azok imádkozzanak fölötte, s kenjék meg olajjal az Úr nevében. “ (Jak 5,14) Aztán persze az is igaz, hogy a mennyek országa egyáltalán nem jelenti a fizikai vagy szervi egészséget, hanem sokkal inkább azt, hogy a mennyek országába belépett, azaz megtért, megigazuló és megszentelődő ember minden betegség és rossz ellenére is egészségesnek tudja érezni magát lelkileg, Krisztusba vetett hite által. Elvégre hitünk tárgya 177

nem valami pozitív erő, mely megidézve mindig kisegít minden bajból és meggyógyít a betegségekből, hanem az üdvözítő Isten, aki akkor is szeret és örök éltbe vár minket, ha betegek és elesettek vagyunk. 8.5. Péter vallomása és a szenvedés első megjövendölése (8,27-33) Neuralgikus részhez érkeztünk. Nem is szeretnék különösebben a körülményekkel vagy a történeti vonatkozásokkal foglalkozni, mert nem azok a fontosak. A Jordán forrásvidékén, pogány és zsidó terület határán járunk, egy Pán nevű pogány istenről elnevezett városban, Paneaszban, melynek nevét Fülöp fejedelem megváltoztatta Cezáreára. Jézus csak a környékbeli kistelepüléseket, tanyákat látogatta, a várostól távol maradt. Az igehely négy részre bontható, négy történetet dolgozott benne egybe Szent Márk. Az első a tanítványok kikérdezése (27-28), a második Péter vallástétele (29), a harmadik a szenvedés megjövendölése (3132), a negyedik pedig Péter korholása (32kk). A zsidóság Messiás-várásának komoly ószövetségi előtörténete van. A keleti népek mitológiájára volt jellemző, hogy a királyt a helyi vagy nemzeti istenség fiának tekintették. A zsidóság, valószínűleg a királyság intézményrendszerének kialakulásakor, a királyság uralmi formájával egyetemben ezektől a népektől vette át ezt a szokást, illetve ennek átértelmezett formáját, melyet megtisztítottak a pogány mitologikus elemektől, s csupán annyit tartottak meg belőle, hogy valamennyi zsidó király Isten szimbolikus fia, nem a személyes eredés és származás értelemben, hanem úgy, hogy a mindenkori zsidó királyt Isten által kiválasztott személynek tekintették. Ennek előképei, ahogy Isten Ábrahámot, Mózest vagy Áront kiválasztotta és személyes küldetéssel bízta meg őket. Vallástörténetileg megfogalmazva, a pogány istenfiúság Izraelben az Isten általi kiválasztássá vált. “A Fiam vagy, ma adtam neked életet.” (Zsolt 2,7). Az Ószövetség régebbi iratai még magát a népet tartották Isten fiának: “Így szól az Úr: Izrael az én elsőszülött fiam.” (Kiv 4,22), ám Dávid 178

király uralkodásától kezdve ez a kiválasztottság a leghatározottabban a királyi családhoz és leszármazottaihoz kapcsolódott, s a kiválasztásteológiából király-teológia lett. Később a babiloni fogság, a nemzetet ért megpróbáltatások és kudarcok terhe alatt az Isten által választott, teljhatalmú király képe lassan kitolódott a jövőbe, s a kiválasztott, a felkent, a Messiás személye egy idealizált, de nagyon is emberi elvárások fényében álló szent harcos képét öltötte magára. Korábban írtam, hogy a zsidóság egy ilyen, a római uralom alól felszabadító és nemzeti függetlenséget kivívó hadvezért, politikust, főpapot várt. Olyan Dávid királytól származó, de Isten által kijelölt vezetőt, aki az élet valamennyi területén a nemzeti elvárások szerint győzedelmeskedik majd. Épp ezért a messiás kifejezésnek nem enyhe, hanem nagyon erős nacionalista bukéja van. Mintha ma valaki egy szent, karizmatikus magyar politikust várna, aki katona, pap és zseniális stratéga egyben, aki visszaállítja a Trianon előtti Magyarország egységét, elkergeti a multinacionális cégeket, felszámolja a tőkés oligarchák Euro és Dollár alapú szociális rabszolgaságát, kilépteti az országot az EU-ból, s egybegyűjtve a világ magyarjait, győzedelmesen helyreállítja a magyar nemzet egységét és függetlenségét. Félreértés ne essék, nem gúnyolódom, csak érzékeltetni szeretném a Messiás korabeli szerepkörét és a vele kapcsolatos társadalmi elvárásokat. Kétezer éve a zsidóság ilyen Messiást várt a tizenkét törzs nemzeti egységének és teljes szabadságának renoválására. Jézusra sok mindent lehet mondani az evangéliumok alapján. Isten Fia, Emberfia, karizmatikus gyógyító és próféta, tanító, rabbi, Megváltó, de azt senki nem állíthatja, hogy bármikor megfelelt volna a fentebbi nemzeti elvárásoknak. Emlékezzünk rá, hogy amint Keresztelő János nem a rómaiak ellen támadt, úgy Jézus sem a pogányok vallását, pláne nem Rómát kritizálta, hanem saját népe hitetlenségét, a farizeusok kevélységét és keményszívűségét, valamint a hit és a félresiklott vallásosság és hitbeli felületesség ellen emelt szót. Az emberi lélek és szív benső reformját hirdette, nem politikai vagy katonai harcot, és soha nem beszélt arról, hogy bármilyen módon a zsidó nemzet felemelkedésén és integritásán vagy autonómiáján gondolkodna. 179

Ki kell tehát mondanom, hogy Jézus nem volt azonos a zsidók által várt Messiással és Ő sem azonosította magát ezzel a szerepkörrel, tevékenysége és élete alapján pedig a leghatározottabban tisztázni kell, hogy nem csinált semmi olyat, ami alapján zsidó Messiásnak tarthatnánk. Ez radikális gondolatnak tűnik, de nagy eséllyel igaz. Jézus a benső, lelki-szellemi szabadságot és Istengyermekséget hirdette meg. Ha Péter a fentiek ismeretében mégis Messiásnak nevezte Jézust, aki ennek titokban tartására szólította fel a tanítványokat, akkor a lényegi kérdés így vetődik fel: ha Jézus nem volt a zsidóság szerinti Messiás, hiszen nem élt úgy, nem csinált semmi olyat, s nem is nevezte magát annak (legalábbis Márknál nem), akkor tulajdonképpen Péter miről tett tanúbizonyságot? Miért mondta, hogy Jézus a zsidók messiása, ha egyszer nem volt az? Ha pedig tegyük fel az volt, akkor Jézus miért hagyta ezt a vallomást jóvá, hiszen nem szabadította fel Izraelt, nem állította helyre a tizenkét törzset, nem űzte ki a rómaiakat, nem újult meg a nemzetállam, sőt, egy-két évtized múlva a földdel vált egyenlővé Jeruzsálemmel, a templommal és az áldozati kultusszal egyetemben. Ha a Messiásra jellemző, megjövendölt és várt hatalom és dicsőség egyáltalán nem mutatkozott Jézusban, akkor mégis mit kezdjünk Péter vallomásával? A kérdés nem olyan bonyolult, mint amilyennek első pillantásra tűnik. Péter személye Szent Márk művében kiélezetten negatív ábrázolást kapott. Az evangélista konzekvensen őt ábrázolja a legföldhözragadtabbnak (9,5), aki hamisan esküszik (14,29), aki szemrehányást tesz Jézusnak (10,28), aki okvetetlenkedik (8,32), aki személy szerint is állhatatlan (14,37), aki háromszor megtagadja Őt (14,66-72). Határozott és egyedi kritika ez. Ha Péter személyiségét szándékosan rajzolta Szent Márk ilyen negatívra, akkor nem meglepő, hogy a Messiásról szóló vallomás is melléfogás volt a részéről, vagyis Péter a zsidó értelemben vett Messiásnak, nemzeti felszabadítónak tartotta Jézust, amit Ő ezért nem erősíthetett meg. A keresztény teológia számos tekintélye, Rudolf Bultmann, Erich Dinkler, Ferdinand Hahn, Vermes Géza, Emil Wendling és még sokan 180

épp ezért határozottan úgy találták, hogy a harmadik, szenvedésről szóló rész későbbi szerkesztői betoldás, s Péter vallástételét közvetlenül Jézus lesátánozó, dühös válasza követte az eredeti hagyományanyagban. Vagyis Jézus a leghatározottabban elutasította a zsidó Messiás címet. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Szent Márk ezt az evangéliumot körülbelül Kr.u. 70 táján, a jeruzsálemi templom lerombolásának idején írhatta. Ez azt jelenti, hogy már az ősegyház elgondolása, értelmezése tükröződik a evangéliumban, ahogy a többi evangéliumban is. Ha úgy olvassuk a művet, mint egy életrajzot, azaz kronologikus sorrendben, akkor Péter vallomása teljesen értelmetlen. Ha azonban tudjuk, hogy Márk Jézus keresztre feszítése és feltámadása után majd’ negyven évvel írta meg munkáját, akkor azt sem esik nehezünkre megérteni, hogy ez alatt a negyven év alatt az ősegyház többször újragondolta és értelmezte Jézus szavait, tetteit, megfeszítését, feltámadását, felhatalmazását, üzenetét és az apostoli küldetést is. Mikor Szent Márk nekiállt megírni az evangéliumot, már az akkori egyház teológiai tudásával és tanításával írta meg azt, ahogy ezt William Wrede a 20. század előestéjén kifejtette. A Messiási cím ezért ebben az igehelyben már határozottan keresztény tartalommal jelenik meg, amit a szintén Márktól származó és rá oly jellemző messiási titok teológiájával tesz hitelessé. Szent Márk már a keresztény ősegyházban új jelentéssel felruházott Messiásról szóló hitvallást adja Péter szájába, felhasználva és átalakítva a nyilván korábbi hagyományanyagból származó negatív vallomás-történetet. Ez az értelmezési fordulat a zsidó Messiás és a keresztény Messiás jelentése között, a feltámadás tényének feldolgozásakor jelent meg az apostoli körben. “Tudja meg hát Izrael egész háza teljes bizonyossággal, hogy az Isten azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek, Úrrá és Krisztussá tette!” – hangzik el később újfent Péter szájából, már teljes hitelességgel és keresztény jelentéstartalommal (ApCsel 2,36). Amiről itt Márk ír, az csak a feltámadás után merült fel egyáltalán a tanítványokban, korábban egyszerűen lehetetlen lett volna. Ahogy Ratzinger bíboros kifejtette a keresztény hitről szóló nagyszerű köny181

vében, a tanítványok “...az Izrael királyi házába vetett reménységet a Keresztrefeszítettben és a hitben meglátott Feltámadottban beteljesültnek érezték.” Vagyis tulajdonképpen az apostolok transzformálták a zsidó Messiás-képet benső, lelki Messiássá, a feltámadás eseménye és hite által. Ezzel egyrészt igazolták az egész zsidóság felé, hogy ősi váradalmaik lelkileg immár beteljesedtek Jézus Krisztusban, ugyanakkor legitimálták saját hitüket és az új egyházat. Mindez, ahogy korábban is utaltam rá, nem azt jelenti, hogy a Szentírás nem Istentől ihletett és nem a Szentlélek vezette a szerzőket. Nagyon is ihletett, ám arról le kell mondanunk, hogy szó szerint értelmezzük vegyük minden egyes szavát. A tudomány mai állása szerint vannak olyan szövegek, melyekről pontosan tudható, hogy nem szó szerint igazak, ám ugyanakkor továbbra is hisszük, hogy a nem szó szerint igaz vagy a szerkesztői beavatkozásokkal megőrzött igazságokra is a Szentlélek indította hitvalló elődeinket. A messiási hitvallás az evangélium nagy fordulópontja. Korábban messiási vallomás nem hangzott el (ha leszámítjuk a programadó 1,1 mondatot), csak olyan, kivétel nélkül tisztátalan szellemektől származó vallomások, melyek Jézus Istenfiúi mivoltáról szóltak. “Tudom, ki vagy: Az Isten Szentje.” (Mk 1,25); “Te az Isten Fia vagy!” (Mk 3,11), illetve “Mi közöm hozzád, Jézus, a magasságbeli Istennek Fia?” (Mk 5,7). Ezekből az istenfiú-vallomásokból három van az evangéliumban, ami szimbolikus szám és ugyancsak szerkesztői tudatosságról árulkodik. A szellemvilág az első pillanattól fogva, pontosan tudta, hogy kicsoda Jézus, az Isten Fia, csak az emberi világ nem ismerte fel Őt. Amikor pedig a tanítványokat kérdezte Jézus, akkor – gondoljunk a korábban bőséggel kifejtett tartalmi ciklikusságra – emberi szempontok szerint ítélték meg Őt, Péter egyenesen azzal vádolta, amit legtávolabb állt Jézustól, a zsidó Messiás címmel. Jézus ajkáról a Sátán, szatana ( ), itt az arámból szó szerint fordított ellenséget jelenti, ami a sata: elcsúszni, eltévedni, elvéteni a célt igéből ered. Úgy vélem, Jézus nem Pétert nevezi ördögnek vagy ellen182

ségesnek, csak azt amit mond, mert olyan színben szeretné Őt föltüntetni, ami nem igaz. Ám mindennek ellenére a Messiás megnevezés az első apostoli körben, a pünkösdi beszédben éppen Péter ajkán válik keresztény felségcímmé, új tartalommal, lelki beteljesedést hirdetve. Minden valószínűség szerint ezt az ősegyházi értelmet szerkesztette bele később Szent Márk a műbe. 8.6. Az önmegtagadás (Mk 8,34-9,1) Az Isten Fia kifejezés már előremutat ennek a résznek a 38. versére, ahol Jézus maga beszél saját magáról Emberfiaként, ami arámul így hangzik: bar d’nasha ( ). Ez a leghétköznapibb kifejezés jelent átlagembert, emberiséget, akárkit, az evangélista tollából azonban végidei tartalmat nyer és a Jézus felségcímei közé soroltatik, de ez újfent a későbbi szerkesztők munkája. Egy rövid mondatban szeretnék most Szent Márk szerkesztői zsenijének adózni, mert mesteri, ahogy óvatosan, de biztos kézzel felépíti és kibontja a felségcímeket, ahogy a tisztátalan szellemek vallomása után beemeli az ősegyházi Messiás-értelmezést, majd e rész végén összegzi az egészet Jézus saját szavaival. Az előbb fordulópontról beszéltem. Valóban, a gyógyító események és csodák elkezdenek ritkulni a műben, a galileai szolgálat már Jeruzsálem irányába fordul, Jézus egyre többet beszél áldozathozatalról, feláldozásról és szenvedésről. Nem véletlen, hogy a fordulat az Istenfiúság és a Messiási eszmény megjelenésével következik be. Az olvasó szemét is egyre jobban a kereszt és feltámadás irányába irányítja a szerző, egyre jobban megjelenik az ősegyházi teológia és hitmagyarázat a szövegekben. Az önmegtagadásról szóló rész is erről tanúskodik. Szent Márk hat külön kis történetet szerkesztett egybe, mely mind Jézus követését írja és járja körül. Mindjárt az első tételben komoly problémával találkozunk. Jézus azt mondja, hogy aki Őt szeretné követni, az “vegye fel keresztjét” és kövesse. Ez a mondat több értelmezési lehetőséget tartogat. Ha Jézus keresztre feszítése felől közelítünk, akkor valószínű, hogy Szent Márk utólag írta bele ezt a mondatrészt, 183

azzal a szándékkal, hogy előre vetítse, megjósolja a kereszthalált. Ez ma meglehetősen furcsának tűnik, hiszen ezzel Jézus szinte azt mondja, hogy aki Őt akarja követni, az haljon meg hozzá hasonlóan. Azonban tudnunk kell, hogy a harmadik évszázad első felétől a keresztény mártírium, a hitért történő hősi halál vállalása olyan nemes cselekedetnek számított, melyet bármely hívő boldogan vállalt, hiszen ezzel egyenesen a mennyországba tért meg, rövid kínjai után. A keresztény vértanúság olyannyira megragadta a híveket, hogy már-már inteni kellett őket, mert szinte lesték a mártírság alkalmait. Persze Jézus nem erről beszélt. Igen kevéssé valószínű, hogy arra akart utalni, hogy aki követni akarja, az feszíttesse magát keresztre. Egyes teológusok úgy vélik, hogy volt akkoriban a zsidóság körében olyan mondás, ami a keresztre feszítéssel volt kapcsolatos, hiszen már jó ideje alkalmazták a rómaiak ezt a kegyetlen kivégzési módot. Ám konkrét bizonyíték erre sincs. Ha cirenei Simon személye felől közelítünk, aki segítette Jézust kereszthordozásában (16,21), akkor mindenkinek Jézust kellene segítenie, azonban Jézus nem arra hív minket, hogy az Ő keresztjét hordozzuk, hanem arra, hogy a sajátunkat. Sokkal valószínűbb, hogy akkoriban ismerték azt a szokást, hogy a halálra ítélttel cipeltették a római katonák a vesztőhelyre saját kivégzőeszközüket, a keresztet. Jézus azt mondja, hogy mindenki vegye fel a keresztjét, azaz cipelje a maga kivégzőeszközét, s így szegődjön a nyomába. Meglátásom szerint Jézus nem a keresztre, mint kivégzőeszközre gondolt, illetve már Ő is képletesen beszélt róla. Pontosan látnia kellett, hogy galileai tevékenységének kettős eredménye volt. Egyrészt hihetetlenül népszerű lett az egyszerű emberek körében, a gyógyítások és az érthető, emberközeli tanítás, valamint a mindenki számára nyilvánvaló csodák által, ám ugyanakkor egyre jobban távolodott el a hivatalos társadalmi keretektől és értékektől, egyre jobban távolodott el a legitimált erkölcstől és moráltól, a vallási közmegegyezéstől. Pontosan tudhatta és láthatta, milyen hatást váltott ki a farizeusokból, írástudókból, pa184

pokból, működése, s pontosan kellett látnia azt is, hogy ez a hatás, időben előre haladva egyre erőteljesebb és negatívabb lett. Úgy is megfogalmazhatom, hogy Jézus működése által, az idő előrehaladtával egyre nagyobb lett a szakadék az egyén lelkiismerete és a társadalmi norma igazságtartalma között. Jézus meghirdette és jelenvalóvá is tette Isten országát. Ennek beköszöntével, azaz az idők teljessé válásával, az emberek, különösen a Jézust szorosabban követő tanítványi és apostoli közösség számára egyre nyilvánvalóbbá kellett válnia, hogy a jeruzsálemi templom-kultusz, a zsidó tradíció és vallásosság, a hagyományos Írásmagyarázat és rabbinikus bölcsesség, a törvénytisztelet, valamint a hatalommal megalkuvó egyházi vezetés mennyire távol esik Isten igazságától, akaratától és igéjétől. Látniuk kellett nem csupán az akkori társadalom és hivatalos vallás álságos, funkciótlan és félremagyarázott voltát, de azt is, hogy saját tevékenységük milyen mértékben megosztja az embereket. Jézus felszólítása az első missziós parancsban nem véletlenül tanúskodik arról, hogy nem mindenhol fogadták az apostolokat szívesen és nem mindenhol hallgatták meg őket: “Ha valamely helységben nem fogadnak be, és nem hallgatnak meg titeket, menjetek el onnét, s még a port is rázzátok le lábatokról, tanúbizonyságul ellenük.” (6,11) Felvenni a keresztet valószínűleg akkor és most is ugyanazt jelenthette, vállalni annak kockázatát, hogy mások megbélyegzik az embert, esetleg elítélik, áttételesen vagy valóságosan leszámolnak vele, talán ki is végzik. Jézus “keresztje” akkor még nem az a fagerenda volt, amin földi létét befejezte, hanem az az elvettetés, amit a társadalmi rendszerek részéről megtapasztalt, amit a családjától el kellett viselnie, amivel azok tekintettek rá, akiknek személyes érdekeit sértette a léte és tevékenysége. Gnilka professzor szerint a kor közmondásos nyelvi készletében a “felvenni a keresztet” azt jelentette, hogy valaki elfogadja a szenvedést. Jézus tehát azt mondhatta tanítványainak, hogy aki Őt akarja követni, annak el kell fogadnia a követéssel járó szenvedést is. Erről a nagy népegyházak ma már mit sem tudnak, hiszen társadalmilag és szociálisan egészen olyanok, mint amilyenek Jézus korában 185

a farizeusok és templomi papok voltak, az ő vallási, erkölcsi normáik adták és adják ma is a társadalom értékrendjének és normarendszerének alapját. Jézus megtagadta az akkori értékrendet és szembefordult a fennálló hatalommal. Ma erre már nem kerül sor, hiszen Jézus szenvedése, a hordozni való kereszt mára normalizált keresztény értéke a társadalomnak. Nem kell már szenvedni, mint egykor a zsidók rosszallása közepette. Azazhogy mégiscsak kell, de ez a szenvedés és elvettetés áthangolódott a kereszténység belső, szimbolikus ügyévé. A kezdeti időktől fogva, a Jézust igazán követni vágyó hívők időrőlidőre újabb közösségeket és egyházi vagy önállósult vallási csoportokat hoztak létre. Már Jézus életében elkezdett terjedni a “kereszténység”. Jó példa erre Alexandria. Mikor szerzőnk, Szent Márk megérkezett oda, mint ez egyiptomiak apostola, körülbelül Kr.u. 40 táján, már működő keresztény csoportokat, sőt szerzeteseket is talált Alexandriában. E korai és a későbbi, keresztény Rómából exportált „hivatalos” kereszténység közötti konfliktus sokáig élt és fennállt, s nem éppen jézusi szeretettel oldódott meg. Elain Pagels vallástörténész ezt így írta le. 367-ben, mikor Athanaziusz, Alexandria hatalmas érseke parancsot adott minden ‘apokrif könyv’ és ‘eretnek’ megégetésére, valószínűleg egy (vagy néhány) szerzetes rejthette és áshatta el korsókban azokat az értékes kéziratokat, Jabal-al-Tarifban, ahol 1600 évvel később Mohamed ‘Ali megtalálta őket. Őszintén szólva az alexandriai eset egyáltalán nem volt egyedülálló. A másfajta kereszténység már a tanítványi kört is érintette. Amikor látták, hogy valaki Jézus nevében tanított és gyógyított, azonnal panaszra futottak Mesterükhöz, aki azonban elfogadásra és toleranciára intette őket: “Aki nincs ellenünk, az velünk van.” (9,40). A sokféleség már Jézus életében jellemző volt a kereszténységre. A problémák akkor kezdődtek, amikor a római hatalom jónak látta államvallássá tenni a kereszténységet, s ezzel pénzt és világi hatalmat adott az addig csak mártírhalált és áldozatot ismert hívek kezébe. Olyan 186

történelmi és lelki fordulópont volt ez, mely megpecsételte a kereszténység további lelkületét. Ahogy ez megtörtént, a keresztények ugyanazt kezdték cselekedni a másképp gondolkodókkal, amit a rómaiak tettek velük előtte kétszáz éven keresztül, tűzzel-vassal irtottak mindent és mindenkit, aki nem fogadta el a központilag jóváhagyott tanítást vagy egyházi-világi tekintélyt. Alexandria esete is erről tanúskodik. Nem leszek népszerű, de most újra le kell írnom, hogy mindenhol és minden korban, ahol és amikor a hit és a lelki hatalom megalkuszik a világi hatalommal, egyfajta péteri tagadás valósul meg. Nagyon határozottan azt gondolom, hogy Jézus kereszthordozásra vonatkozó szavai kifejezetten ellentétesek minden társadalmilag igazolt és helyeselt értékrenddel. Kérem, Olvasó, ne értsen félre, nem anarchiára buzdítok. Meg kell érteni, hogy Jézus mindig a szegények, az egyszerűek, az elnyomottak, a vesztesek, az utolsók, a kicsik, éhezők és szomjazók oldalán állt és áll ma is. Őt, aki azt mondta, hogy követésének feltétele a kereszt cipelése, azaz a megpróbáltatások, a szenvedés tudatos hordozása, értelemszerűen nem lehet követni szenvedés, megpróbáltatás nélkül. Valójában a gondolatmenet nagyon egyszerű: aki gazdag az nem lehet szegény; aki elfogadott, az többé nem elvetett; aki normalizált, az nem visel kockázatot; aki jóllakott, az nem éhes – magyarán a komfortos utánzásból szükségszerűen hiányzik a kereszt és hordozásának hatása, de lehetősége is. Aki pedig nem vesz fel és nem hordoz keresztet, az nem Jézust követi, hanem valami vagy inkább valaki mást. Fel kell ismerni azt is, hogy az Egyetemes Egyház legnagyobb problémája és kísértése a legkorábbi időktől ugyanaz, mint amivel Jézusnak szembe kellett néznie a pusztában. 1) A népszerűség: a tömegek igényeinek, elvárásainak kielégítése, “a kövek változzanak kenyérré” (Mt 4,3). Az egyház ugyan Jézus evangéliumát hirdeti, de ma már piacképes, eladható formában, a kereslet kielégítésére. Így azonban az eredeti, Jézusi üzenet sérül, s valljuk be, olykor teljesen el is vész. Ennek legjobb példáját a középkori búcsúcédulák szolgáltatták, amikkel pénzért meg lehetett váltani a bűnöket. Ma már nyugodtan kimondhatjuk, hogy ez Istenkáromlás és az evan187

gélium, de a bűnbánat és bűnbocsánat elleni szörnyű merénylet is volt. Az egyház ekkor, de ez előtt és ez után is számos alkalommal elbukott e kísértésben, s mindannyiszor ez történik, amikor szolgálóból szolgáltatóvá válik, azaz alkalmazkodik a világi körülményekhez, igényekhez és lehetőségekhez. 2) A második nagy kísértés, az Isten tekintélyével és az örökölt hatalommal való visszaélés kísértése: “Isten Fia vagy - mondta -, vesd le magad” (Mt 4,5). Valamiért az ember, ahogy hatalmat kap, azonnal másokkal szemben kezdi alkalmazni és használni azt. A rómaiak irtották a keresztényeket, aztán a keresztények irtották a másképp gondolkodó keresztényeket és a pogányokat is, aztán volt reformáció, irtották a protestánsokat, akik szintén elkezdték irtani a katolikusokat, amint lehetőségük adódott. 3) A harmadik kísértés olyan közhelyes, hogy már-már didaktikusnak hat írni róla. “Ezt mind neked adom - mondta -, ha leborulva imádsz engem.” (Mk 4,9) A vagyon és a pénz kísértése, ami mindent megmételyez, tönkretesz, megmérgez, meghamisít. Ha szegény Szent Ferenc tudta volna, hogy szerzetesrendje milyen gazdag lesz, mekkora vagyon fölött fog rendelkezni, szerintem talán fel is számolta volna a korai testvériséget. Ahol a hithez anyagi érdek fűződik, ott megint nem lehet Jézus követéséről beszélni. Jézus azt mondta, hogy a tanítványoknak csak egy ruhája legyen, a bot és a saru már kérdéses. Jézus azt mondta, hogy “Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok.” (Mt 10,8). Aligha gondolt arra, hogy hívei majd a perselyeken keresztül fejezzék ki megbecsülésüket az egyház iránt. Ez a kísértés is célba talált, Kalkuttai Teréz Anya rendjén, a Szeretet Mis�szionáriusain kívül alig láttam olyan szerzetet, mely ne engedné be a pénzt a rendszerbe és ne ragaszkodna is hozzá. Minden Krisztus-hívő ilyen makulátlan szeretne maradni, de személyesen is csak addig tudja magát ehhez tartani, amíg a mikro-közösségi forma és szervezet, a Szentmisék Krisztusban megvalósuló hagyománya megtartható. Abban a pillanatban, hogy templomot vagy ingatlant kell fenntartani, rögtön megjelenik a pénz, ami egyet jelent azzal, hogy 188

a hívek zsebére és adományaira kell hagyatkozni. A papság érdekelt lesz a bevételben, különben nem lehet kifizetni a víz-, gáz-, villanyszámlát. Vagyis a pénz, mint komoly szempont bekerül a rendszerbe. Talán ennyiből érzékelhető, hogy a kereszthordozás mindig egyfajta szeretetteljes oppozíciót jelent a világot egyébként működtető és hatékonyan mozgató rendszerekkel szemben. Nem lázadást, nem reformátori munkát kell ezalatt érteni, hanem azt, hogy Jézus értékrendje mindig, mindenhol, mindenkor szemben állt és szemben áll a megszokottal, a kockázatmentessel, a kényelmessel, a a tunyával, de a hatalommal, a sikerrel is, és még sorolhatnánk. A Jézust igazán követni akaró hívő számára épp az a kereszt, az a személyesen elhordozandó szenvedés, hogy le kell mondania azokról a dolgokról, amik a Jézust nem követők számára maguktól értetődnek. Az, hogy ezt ki milyen mértékben tudja és képes megvalósítani más kérdés, de a törekvésnek mindig erre kellene irányulnia. Szent Pál csodálatosan fejti ezt ki a Filippieknek írott levél híres Krisztus himnuszában. Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell,  hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. (Fil 2,6-9) Jézus képes volt lemondani mindarról, amiről követői oly sokszor képtelenek voltak. Nem ragaszkodott a személyes elgondolásaihoz, hanem mindenben átengedte az irányítást és a vezetést Istennek. A kiüresítés, ez a különösen csengő teológiai szakszó arra utal, hogy lemondott önös vágyairól, lemondott mindarról, ami egyébként mindannyiunknak nagyon fontos: elismertség, siker, megbecsülés, tekintély, biztonság. Jézus úgy engedte át magát az Atya akaratának, ahogy egy hangszer öntudatlanul engedelmeskedik az őt megszólaltató zenész akaratának és játékának. Ez az engedelmesség fényévekre esik a szolgalelkűségtől. Szent Pál szolgai formáról beszél, azaz engedelmességről, azonban 189

Jézus szolgai formájának a tartalma a szeretet volt. Olyannyira, emberi módon szinte felfoghatatlan mértékben szerette a mennyei Atyát, olyan megérthetetlen mértékben volt vele egy, hogy mindenről lemondott az Atya kedvéért, anélkül, hogy az Atya erre kérte volna. Puszta odaadásból szeretett, mely nem várt viszonzást. E kitérő értelme az, hogy megvilágítsam, a kereszt is csak formailag kereszt, valójában a hiten alapuló önkéntes szeretetből történő kiüresítés elhordozása, a sok emberi lehetőségről történő önkéntes lemondás eszköze, hogy az az egyetlen szempont érvényesüljön, melyre minden keresztény vállalkozni szeretne, Jézus követése. Szent János első levele a legszebb tömörséggel foglalja össze: “Aki azt állítja, hogy benne marad, annak úgy kell járnia, ahogyan ő járt.” (1Jn 2,6), amit szívem szerint úgy fordítok le, hogy aki Benne akar élni, annak úgy kell élnie, ahogy Ő élt. A kereszthordozás minden mást alárendel az Isten szempontjainak, ettől fájdalmas. Ha nem fájdalmas, akkor az nem is kereszthordozás és nem is követés. Emlékezzünk csak, korábban a követésről azt írtam, hogy Jézus szorosan maga mögé rendelte a tanítványokat. Itt sincs ez másképp, lelkileg az Ő spirituális lábnyomaiba kell lépnünk, az pedig a Golgotára vezet. A fentebbiek más szólamban való megszólaltatása ez, mely azt üzeni, hogy aki a világi életét iparkodik a világ észjárása szerint bebiztosítani, azaz vagyont, sikert, eredményeket, javakat, címeket, rangokat halmoz, az elszalasztja azt a lehetőséget, hogy idejét és energiáját olyan lelki javak halmozására fordítsa, melyek a mennyei királyság gyümölcsei. Minél inkább buzgólkodik valaki abban, hogy evilági javait megtartsa, annál inkább elveszíti azokat az örök élettel együtt. Minél inkább figyel valaki Jézusra és vállalja a kereszthordozást, annál kevésbé fogja érdekelni evilági boldogulása, s annál szélesebbre tárul előtte az Atya öröme. Aki hajlandó elveszíteni a lehetőséget, hogy ‘valaki’ legyen, aki hajlandó kockáztatni, hogy ‘senki’ lesz, annak nem marad veszteni valója, azzal a világ nem tud mit kezdeni. Akinek a szemében mindaz, amit a kísértő fel tud villantani előtte – az ego elvárásai, hatalom, pénz – nem érték, az nem igazán kísérthető. Akinek nincs mit veszítenie a 190

világban, az mindent megnyer az örök életben. Ezért mondom, hogy a mennyei királyság és a földi királyság között szó szerint ég és föld a különbség. Annyira más a kettő, hogy nem lehet egyszerre mindkettőnek megfelelni. Jézus egyetlen módon kötődött a földi társadalomhoz és az emberekhez, a szolgálat által. Nem kötött sem szociális, sem financiális alkut. Nem mondott soha olyat, hogy jó, jó, valamiből meg kell élnünk nekünk is. Nem volt korrupt, vagyont sem halmozott és nem akarta megmagyarázni vagyonszerzését azzal, hogy úgy sokkal több emberen segíthet. Egyáltalán nem mennyiségben, sikerben, teljesítményben gondolkodott. Ezek olyan világias fogalmak, amiknek Istenhez az ég világon semmi közük nincs. Ezért nézek értetlenkedve, amikor megkérdezik tőlem, hogy hányan vannak az episzkopálisok, mekkorák a gyülekezetek? Mégis mit számít ez? Hogyan lehetne Isten országát a tőkés társadalomban megszokott termelési mutatókkal és elvárásokkal megvizsgálni? Abszurdum. A lelkészek, papok, éppen mert sokszor lelkifurdalást éreznek munkáltató egyházuk egyes cselekedetei miatt, szeretik úgy magyarázni ezt a részt, hogy a kereszthordozás az élet nehézségeit jelenti. Ugyan jó lenne, ha ezzel megnyugtathatnánk magunkat, de sajnos nem tehetjük. Már Szent Lukács csavart egyet e mondásgyűjteményen, kicsit módosította: “Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét minden nap és úgy kövessen.” (Lk 9,23), ami akár a napi nehézségeket is jelenthetné, de ne essünk tévedésbe. Jézus példája egyértelműen arról tanúskodik, hogy aki a végső igazságot keresi, az nem elégedhet meg a kész válaszokkal, annak vállalnia kell a személyes útkeresés nehéz, rögös vándorlását, hogy le és elvetve mindazt, amibe a kor és a társadalom beleneveli, meglelje Jézus Krisztust és tanítványa lehessen, megtanulja értékelni a szegénységet, az elhagyatottságot, reménytelenséget, a hit és a kegyelem erejét, s a világéval ellentétes értékrenddel Isten országának polgáraként, naponta megtérve, napi bűnbánattal és lelki megtisztulással várja az örök életet. 191

9. A nagy tanítás

9.1. Jézus színeváltozása (Mk 9,2-13) Mindig az egyik Shakespeare színdarab címe jut eszembe, amikor ezt a részt olvasom, a Tévedések vígjátéka. Ez a történet minden bizonnyal nem a kronologikus helyén szerepel a Szentírásban, hanem az eredeti helyénél sokkal korábban. Valószínűleg helyesebb sorrendiségben őrizte meg számunkra ugyanezt a történetet a gnosztikus Péter apokalipszise és a Pistis Sophia, melyek mind feltámadás utáni eseményként tárják elénk a színeváltozást. Tehát olyan jelenettel van dolgunk, mely már a feltámadt Krisztusról maradt fenn, s a Húsvét utáni hagyományanyag része lehetett. Teológiailag is igazolható ez az elgondolás, mivel a feltámadt Krisztussal kapcsolatban nagy hasonlóságokat mutat Szent Pál római levele (Róm 1,4) és az Apostolok Cselekedetei is (Ap Csel 13,33). Ez az igehely tehát azért „izgalmas”, mert Szent Márk a feltámadt Krisztusról szóló hagyományt a keresztre feszítés elé illesztette be. Nem szabad ezen megbotránkozni, ez nem szentségtörés, hanem azt a kérdést veti fel, hogy a Szentlélek, aki erre inspirálta Márkot, vajon mit akart így közölni általa? Mi Isten mondanivalója egy ilyen furcsa szerkesztői ihletéssel? A hegyre való felmenetel olyan, mint amikor Mózes három társával, Áronnal, Nadabbal és Abihuval felmentek a szövetség hegyére (Kiv 24,1), s a korabeli olvasó nyilván bele is hallotta a színeváltozás történetébe ezt az összefüggést és hasonlóságot. Ha a mózesi szövetségkötés analógiájából indulunk ki, akkor azt kell mondanunk, hogy lám, a történelem ismétli önmagát, hasonló szereplőkkel esik meg hasonló módon, hasonló eseménysor. Ennek a mondandója az lehetne, hogy míg egykor a Sínai-hegyen Isten Törvényt adott a színe elé járulóknak, most újra törvényt ad, mégpedig az Újszövetség törvényét. Ez igaz is, ám a ‘törvény’ szó itt teljesen más értelemben jelenik meg. Jézus színeváltozása a görög szövegben transzformációt, azaz formai átalakulást jelent, az arámban a halep ( ) ige egyszerűen változást, átalakulást, megváltozást takar. Ahogy Jézus átváltozott, éppúgy a törvény is teljes 192

átalakuláson ment keresztül. Paragrafusok és előírások helyett, Isten a ragyogó, megdicsőült létet mutatja meg és ajándékozza Krisztusban az emberiségnek. Az új szövetség erre a létre, az Atya királyságában élhető örök életre való meghívás. Az én olvasatomban Szent Márk azért helyezte előbbre ezt a húsvéti dicsőség-történetet, mert mintegy előre akarta vetíteni Jézus Krisztus feltámadását és dicsőséges mennybemenetelét. Szerette volna megmutatni, hogy Isten Fia milyen dicsőségben fog majd részesedni, s milyen isteni fönség az, amiről majd a passió során le kell mondania, úgy érezte elő kell készítenie az elkövetkező eseménysort. A szerző megközelítése ugyanakkor végtelenül emberi, mert a jelenet igazából nem is Jézusról szól, hanem a tanítványokról, leginkább arról, hogy ők hogyan látták, illetve hogyan nem látták Jézust és megdicsőülését, jelesül pedig Péter miként értette félre mindazt, aminek részese volt. “Mester! Olyan jó itt lenni!” – mondta Péter, s vele együtt mondja minden egyes hívő, keresztény ember. Valóban, mit meg nem adnánk, ha személyesen találkozhatnánk Jézus Krisztussal, Mózes és Illés társaságában, micsoda kegyelem volna ez a mai hívő életében is! Ám az “olyan jó itt lenni” a személyes tapasztalat közege, az egyéni élményé. Minden templomba járó tudja, hogy milyen édes és bódító az ünnepi misén a tömjén illata, mely beivódik a falakba, a padokba, s utánozhatatlan szentségi illatként marad meg az ember orrában és emlékezetében. Ugyanígy tudjuk, hogy milyen jó hallgatni a templomi orgonát, mely – mikor a mély regiszterek megszólalnak – olykor könnyeket csal az ember szemébe, a zene hangjai megremegtetik és megrendítik testünket, lelkünket. Tudjuk, milyen jó a templomi oltárgyertyák fénye, milyen jó a lángnyelvekre nézni, ahogy elemésztik a viaszt vagy olajt, égő áldozatként Isten szent színe előtt. Mennyire más ez, mint az otthoni gyertyák, ezeket az oltárgyertyákat valamilyen szent ragyogás jellemzi, mely a mérhető fényerőn túl lelki meleget áraszt. Azt is tudjuk, milyen gyönyörűségesek a templomi szobrok, ahogy a mécsesek imbolygó fényében szinte megelevenednek az olajfesték ré193

tegei alatt a faragott tömbök. A szentek glóriája szinte szikrákat hány, szemük élettel telin mosolyog a hívőre, szinte bíztat, hogy szívünk minden fájdalmát és szeretetét ajándékozzuk Istennek. Ez az “olyan jó itt lenni” az a mozgató, mely megragadja a vallásos ember érzékeit, aki éberen figyelve vagy elmélázva a szentbeszéd közben békességet lel a Szentmisén, szentségimádáson, igeliturgián. Ám ez az “olyan jó itt lenni” finoman szólva veszélyes is, mert a személyes komfortzónába terel és fogva tart benne, mert elvonja a figyelmet a lényegről. A jóérzés csapdába csalhat. Péter félreértette a megdicsőülést. Látta Mózest, az égbe ragadott Illést, a megdicsőült Jézus Krisztust, s remegve a félelemtől és a megilletődöttségtől, mindezt szerette volna állandósítani. Lombsátrat szeretett volna eszkábálni, hogy kimerevítse az idő jóságos pillanatát, odaköltözzön az élménybe, hogy benne maradjon és mintegy szent módon örökkévalóvá tegye. Ha Jézus engedte volna, hogy megépítse a sátrakat, akkor már másnap Péter magyarázni kezdte volna élményét, valószínűleg személyes kinyilatkoztatásként értelmezte volna, ami egyedül neki szólt. Egy hét múlva oltárt, két hét múlva kápolnát, egy év múlva bazilikát emelt volna a látomás helye fölé, aztán jöttek volna a zarándokok, akik a szent helyet csókolgatva remélnek előbb gyógyulást, majd teljes búcsút, amit persze alapos vizsgálat után talán az egyház engedélyezett volna. Ma már turisztikai központ állna az egykori élmény helyén, éttermekkel, konferencia-központtal, termálfürdővel és spa hotellal, s minden látogató vehetne szuvenírt, mondjuk kis, felrázható, vízzel teli üveggömböt, melyben a három alak, Jézus, Mózes, Illés apró, fluoreszkáló műanyag figurája állna a mini hegy tetején, hóesésben, meg persze Péter, aki ott volt, s aki miatt a vallásos turisták is oda zarándokoltak. Aztán persze elkészülne az egész estés játékfilm, a gyerekeknek a kifestő, a rockopera és sorolhatnánk. A színeváltozás, ahogy Péter látta, a kegyes vallásosság állatorvosi lova. Az “olyan jó itt lenni” nem egyszerűen a mennyei látomás fölötti öröm. Önmagában persze ez a mondat annyit jelent, hogy leborul és csodálattal adózik a jelenésnek, őszintén boldog, hogy részese lehet e 194

különleges tapasztalásnak. A második mondata azonban arról árulkodik, amit fentebb erősen túlozva vázoltam. Első reakciója nem az volt, hogy értelmezte az eseményt, hogy elgondolkodott, Isten vajon mit akart mondani, mit akart közölni. Nem az istenit kereste a tapasztalásban, hanem a saját örömét, saját jóérzését, a saját vallásosságát. Ahogy korábban is a világ gondolkodásmódja szerint, azaz a társadalom és a többség véleménye szerint gondolkodott, most is így akarta megragadni a szent pillanatot. Úgy is mondhatom, hogy a színeváltozást saját személyes jóérzéséhez akarta igazítani. Ezt a valláspatológia nárcisztikus vallásosságnak nevezi. Péter nem Jézusra figyelt, hanem saját magára. Nem másnak akart jót, hanem saját magának. Nem hallotta meg az üzenetet, hanem a saját gondolkodásmódjára akarta ráhúzni, formálni az üzenetet. Tulajdonképpen saját magára figyelt, ahelyett, hogy Istenre figyelt volna. Velünk is ugyanez történik, valahányszor eltévesztjük a helyes sorrendet és értékrendet, amikor Isten helyére saját vágyainkat és elgondolásainkat, elvárásainkat helyezzük, amikor saját szent élményeinket Isten igéje elé toljuk, s belevetítjük az Urat, amikor a nemzeti identitás vagy egy felekezet saját teológiai szempontja a hit jézusi értékrendje és morálja fölé kerekedik, amikor csak sikkből járunk templomba vagy megszokásból, ne adj’ Isten politikai hovatartozásunk okán. Ez mind nárcisztikus vallásosság, igazi képimádás, de abból is a rosszabb fajta, amikor saját képmásunkat imádjuk. “Nem is gondolt rá, mit mond...”, írja Márk, vagyis Péter teljesen meggondolatlanul beszélt, annyira megrettent a hegyen. Talán Mózestől és Illéstől félt, nem tudjuk biztosan. Isten szózata a felhőből, mintha egyenesen Péternek lenne címezve. Ne másra figyelj, ne a magad élményébe feledkezz bele, ne hallgass senkire, csakis Őrá, Isten Fiára. Kijózanító mondat, melynek az az értelme, hogy soha ne tévesszük szem elől a lényeget, az Úr Jézus Krisztust. Ebben a szózatban az is benne van, hogy bár Illés és Mózes is ott volt, mégis egyedül, csakis Jézusra kell a tanítványoknak hallgatniuk. Ebben az értelemben az új szövetség kinyilatkoztatása is ez a mondat. 195

Korábban Szent Pál tanításával kapcsolatban meglebegtettem egy bizonytalan kérdést, hogy miként is változott a benső megtérés jézusi tanítása az emberen kívül álló és nem rajta múló isteni cselekvéssé. Ebben a szózatban Isten egyértelműen az Ószövetség megújításáról szól. Ott van Illés és Mózes, előbbi a Jahve-tisztelet képviselője, utóbbi a Törvény képviselője, ám Isten Jézusra állította az élességet. Később Pál – minden bizonnyal inspiráltan – mégis a templomi áldozatkultusz funkcióin és gyakorlatán keresztül értelmezte azt a Jézust, aki a templomi áldozatkultuszt megreformálni és megújítani jött. Jézus így tanított: “Irgalmasságot akarok, nem áldozatot.” (Mt 9,13), amit Szent Pál úgy értelmezett, hogy “őt adta oda Isten véres engesztelő áldozatul” (Róm 3,25). Jézus az áldozati bárány leölése helyett a személyes bűnvallást hirdette (Mk 1,14), ám Szent Pál Őt magát tette áldozati báránnyá: “Hiszen húsvéti bárányunkat, Krisztust feláldozták.” (1Kor 5,7). Bizony, kicsit olyan ez, mint állandó példám, Szent Ferenc, aki mindenfajta szabályozás, fogadalom, regula és hagyományos szerzetesség esküdt ellensége volt a ferences testvériség vonatkozásában, ám rendje már életében rálépett arra az útra, amit Ferenc a legkevésbé szeretett volna. Meglátásom szerint Jézus tanításával is hasonló történhetett. Persze senki, legkevésbé én tudom eldönteni, hogy ebben mennyi volt Isten akarata és mennyi az emberi gyarlóság, ezért a legkevésbé sem akarom elítélni sem az általam mélyen tisztelt Szent Pált, sem a római ferences rendet. Csupán azért iktattam be e megjegyzést, hogy lássuk, a Szentírásban foglaltak – bár Isten igéi – sokszor nem olyan egyértelműek, mint ahogy első pillantásra tűnnek. A színeváltozás szózata tehát Mózes és Illés, azaz az ószövetségi törvény és próféciák fölé helyezi Jézust, aki immár az egyetlen mércévé és mértékké válik a tanítványok és az egész teremtés számára. “Ez az én szeretett Fiam, Őt hallgassátok”, mondja az Atya: Hono Beri chabiba leh shamaii ( ). Nincs többé távoli Seregek Ura, nincs többé Magasságbeli, nincs többé eltávolodott, elérhetetlen, haragvó Isten, nincs többé paragrafus és formalizmus, nincs többé helyette196

sítő állatáldozat; hanem egyedül az Atya van, a szerető Isten, aki Jézus Krisztusban tökéletesen kinyilatkoztatta magát. Jézus az értetlenkedő tanítványok kérdésére azt válaszolta, hogy Illés már eljött, csak nem ismerték fel. Ennek a mélyen szimbolikus mondatnak az az értelme, hogy mivel a próféciák szerint az égbe ragadtatott Mózes és Illés visszatér a messiási korszak előtt, már elkezdődött a végső idő, de az emberek nem értették meg és nem fogták föl ezt. 9.2. Egy megszállott gyermek meggyógyítása (Mk 9,14-29) Jézus két tűz között találta magát. Körülötte állt a tömeg, a kíváncsiskodók, a szájtáti nép, az újdonságra és csodára éhes plebsz, mely egyre nőtt, ám a farizeusok, mint az árnyék követték, lesték, mikor szolgáltat okot arra, hogy életére törhessenek. A kilenc tanítvány, akik nem voltak fenn a hegyen, épp a farizeusokkal vitáztak. Jézus megjelenése ijedtséget okozott közöttük. Nyilván tudták, hogy Jézus nem szereti a hitvitát (Mt 12,19). Ahogy Izajás próféta írta: “Nem kiált majd, s nem emeli föl a hangját, szava se hallatszik az utcákon.” (Iz 42,2). Később Szent Pálnál is megjelent ez a fontos, jézusi magatartás: “Ha meg valaki tovább akarna vitatkozni, hát nekünk ez nem szokásunk, sem Isten egyházának.” (1Kor 11,16). A tanítványok tehát azért riadtak meg, mert olyasmit tettek, amit Jézus egyáltalán nem szívelhetett. Mai keresztények már unásig megszoktuk a hitvitákat és a hitvédelmet, hiszen sok keresztény felekezet bocsátkozik érvek és ellenérvek állóháborújába, hogy igazát bizonyítsa. Ám Jézus lelkülete egészen más. Aki betegeket gyógyított, halottakat támasztott fel, hatalommal tanított, annak ugyan mi szüksége lett volna, hogy észérvekkel meggyőzzön olyanokat, akiket mindezek a csodák és jelek nem győztek meg? Bocsánat, hogy ilyet írok, de akit ezek nem győztek meg, annak úgyis olyan mindegy volt, azon a hitvita sem segített volna. Azóta sincs másképp. Szerintem az ilyen emberekre mondhatta Jézus, hogy “...menjetek el onnét, s még a port is rázzátok le lábatokról, tanúbizonyságul ellenük.” (Mk 6,11). 197

Nem kerülhetem ki a kérdést, s fel is teszem, ma vajon mi szükség van a hitvédelemre? Ha a keresztény egyházak Jézus örökösei – most ne menjünk bele, hogy miképpen –, akkor mi szükség van arra, hogy egymással szemben állást foglaljanak, elgondolásaikat védelmezzék, negatív véleményeket fogalmazzanak meg, másokat érvénytelennek, igaztalannak bélyegezzenek, vagyis negatív ítéletet formáljanak egymásról? Aki hiszi azt, amit Jézus tanított, amiről az apostolok hitet tettek, amit a Szentírás megőrzött, aki betegeket gyógyít, halottakat támaszt fel, hatalommal hirdeti Isten igéjét, az nem fog vitatkozni, mert pontosan tudja, hogy értelmetlen győzködni bárkit, illetve azt is tudja, hogy minden ember tiszteletet és azonos szeretet érdemel, ahogy Isten egyformán szeret mindannyiunkat. Nagyon fontos, hogy Jézus nem győzködött az evangéliumokban soha senkit, nem védte álláspontját, nem vitázott. Sőt, mindannyiszor, amikor vitára akarták kényszeríteni, isteni logikával és retorikával mihamarabb elhessegette a vita lehetőségét is (Mk 2,16; 7,5; 8,11; ). Mindig elmondta tanítását, de nem bocsátkozott vitába, legalábbis az evangéliumok így őrizték meg őt. Jézusnál a hittel kapcsolatban nincs elvi dialógusra lehetőség, mert értelmetlen dolog álláspontokat ütköztetni. A hit az ember legmélyebb viszonya Istenhez, nem egy ideológia vagy dialektikus rendszer, melyben újabb és újabb gondolatokat ütköztetve újabb álláspontokat lehetne kialakítani. Azonban, ha így van, mi szükség van a hitvitára? Őszinte leszek, szerintem semmi szükség nincs rá. Ha Jézus ügyének nem használ, ha Ő maga nem gyakorolta, sőt, hagyta, hogy Őt megvallva, rá hivatkozva működjenek mások, máshogy az Ő nevében (Mk 9,40), akkor a hitvita, sőt a hitvédelem csak emberi oldalról magyarázható. A hitvita és a hitvédelem az ember azon jellegzetességéből fakad, hogy csak töredékesen képes szeretni, s mérhetetlenül zavarja, hogy mások máshogyan gondolkodnak, képesek nálánál szabadabbak lenni, képesek másképpen értelmezni ugyanazt a dolgot. Igen, nem kevesebbet állítok, hogy a hitvita egyszerűen az ember szívtelenségéből és 198

szeretetlenségéből, valamint önzéséből fakad. Nem más, mint a toleranciára való alkalmatlanság egyházi intézményesítése és jóváhagyása. Csodálatos, hogy ennek ellenére mégis milyen nagy teret nyert a századok során, s mennyire elfogadott a kereszténységben, holott alapvetően helytelen lelkületet takar. Ez már kórkép, melyet jól ismerünk. Süle Ferenc nagyon szépen és kifejezően írta le. Az alapvető tévedés akkor következik be, amikor nárcizmusában automatikusan kizárja, hogy a megtapasztalt egyetemes valóságot más, más úton, másfajta élményeken keresztül is átélheti. Az egyháznak, a papnak, a lelkésznek és hívőnek – ahogy Jézus sem tette – nem szabad vitáznia. Aki vitatkozik, az eleve a rossz oldalra áll. El kell fogadnunk, hogy mások különböznek tőlünk, s azt is, hogy akire nem hatnak Isten csodái, lelki ajándékai, szentségei, aki nem akarja (szabad akarat) belátni az Ő hatalmát, kegyelmét, szeretetét, igazságát, azt nem kell megváltoztatnunk, nem kell győzködnünk, hanem tisztelettel és ami sokkal fontosabb, szeretettel el kell fogadnunk szabad döntését, akár Istennel szemben is. Ez ezerszer Jézusibb, mint leállni vitatkozni. Ezért rettenhettek meg a tanítványok, amikor Jézus – az én lelki szemeim előtt – összevont szemöldökkel, kicsit számonkérőn megkérdezte, miről vitatkoztak. Mintha sokkal inkább azt kérdezte volna, – már megint minek álltok le vitázni, nem megmondtam, hogy ne csináljátok? Ámde, mielőtt tovább folytatódott volna a vita avagy bármit megtudnánk róla, egy beteg ifjút hoztak Jézus elé. Mielőtt az Olvasó rávágná, hogy ez is a Márk-féle szerkesztői szendvics, elárulom, hogy nem az. A betegség és a beteg ifjú sok fejtörést okozott a teológusoknak, mivel a szakaszban kétszer kerül megemlítésre, ám mindkét alkalommal más betegséget mondanak. Először azt mondja a történetbeli apa, hogy “néma lélek” szállta meg a gyereket (9,17), a 18. versben viszont epilepszia-szerű roham leírását adja. Teológiailag is kettős a szöveg, mert 199

egy betegségtörténet és egy ördögűzés került összedolgozásra. Márknál ez nem meglepő, az evangélium 1,31 és 7,35 részeiben is ilyenekkel találkoztunk korábban. Meglátásom szerint a gyógyítási történet egyáltalán nem válik el a vitától, hanem annak szerves folytatása és magyarázata. A vitatkozó és hitetlen farizeusok szimbolikus megjelenítője a süketnéma, epilepsziás, megszállott fiú. Olyan fiatal, azaz még éretlen gondolkodású és lelkületű ember, aki nem hallja meg az igazságot, a lényeget, s így nem is képes megvallani a szájával. Érzelmei, gondolatai, indulatai ide-oda ragadják, fogva tartják, mint a tisztátalan lélek a megszállottat. Ha a tanítványok vitáznak az ilyen emberrel, nem fog jobb belátásra térni, csak annál jobban őrjöng és annál szélsőségesebb indulatokra ragadják érzelmei, azaz saját lelki-szellemi megkötöttsége. Ahogy a megszállt fiú meglátja Jézust, még jobban elkezdi rázni és gyötörni szegényt, ahogy a farizeusok is, Jézus minél többet gyógyít, tanít, működik, annál elvetemültebbek, indulatosabbak, agresszívabbak lesznek. Ne feledjük, hogy akkoriban a legtöbb betegséget nem tudták diagnosztizálni, sem gyógyítani, orvosok nem voltak, sem kórházak, a gyógyítás a vándor karizmatikusok és próféták feladatköre volt. Az Igehely nem démoni megszállásról ír, hanem lélekről: rokha ( ). A keleti közmondás úgy tartja a betegről, „megtámadta a szél”, ami szép párja a mi magyar „szélütés” szavunknak. Jusson eszünkbe, hogy az arámban, ahogy a héberben is a lélek egyben szél, fuvallat jelentéssel bír. Jézus a legkevésbé sem szimbolikusan mondja: “Minden lehetséges annak, aki hisz.”. Erre a fiú apja egészen különös, kettős választ ad: “Hiszek! Segíts hitetlenségemen!” Micsoda különös hitvallás ez, mely egyszerre hinni akar, de valójában fogalma sincs arról, hogy miben és hogyan kellene hinnie. Érdekes módon Jézus erre nem válaszol, hanem a körülöttük álló tömeg szellemi gyarapodására figyelve kiparancsolja a tisztátalan lelket a gyermekből. Persze az apának nincs olyan értelemben hite, ahogy egy mai elsőáldozónak, aki végigjárta a hittant. Ez az apa nem ismeri a hit fő igazságait, semmilyen hitvallást, nem látott még misét, nem gyónt, 200

meg se keresztelkedett. Talán Jézus tanítását sem ismeri. Viszont képes elismerni, hogy mindenben teljességgel rászorul Isten kegyelmére és Jézus segítségére, ahogy korábban a sziro-föníciai asszony. Amit az apa mond, valójában egy köznyelvi aramizmus, egyáltalán nem azt jelenti, hogy nincs hite, hanem azt, hogy alázattal mindenben aláveti magát Jézusnak. A “hiszek”-nek épp ez a nyelvi beszédfordulat adja meg a súlyát, így lesz az apa szívéből feltörő szükségből fakadó határtalan bizalom és remény szava. Tulajdonképpen annyit jelent, hogy mindenben Jézusra hagyatkozik. Azt hiszem, ez a lényeg a hittel kapcsolatban. Egyszer mindannyiunknak rá kell ébrednünk, hogy önmagunkban nem sokat érünk, hogy Isten kegyelme nélkül elveszettek és tehetetlenek, gyámoltalanok és senkik vagyunk. Bizalmunkat Jézus Krisztusba kell vetnünk. Újra elmondom, nem az elméletek a fontosak, nem a hitelvek aprólékos teológiai megfogalmazásai, mert valljuk be már egyszer, ezekből az átlaghívő egy szót sem ért, s nem is érdekli őt. A lényeg az, hogy mindig megmaradjunk Jézus bizalmi körében, s minden baj közepette rá hagyatkozzunk. Szimbolikus értelemben – a farizeusok vonatkozásában – úgy kell értenünk a “hiszek”-et, hogy a farizeusi lelkületen, a vitatkozó, a másképp gondolkodást, a sokszínűséget elviselni nem tudó, hitvédő és bizonygató, kötöttségeihez és személyes igazához körömszakadtáig ragaszkodó lelkületen is csak a hit segít, a személyes Jézusra hagyatkozás. Nem véletlen, hogy a színeváltozás hegyi dicsősége és a legmélyebb indulatok és megszállottság völgyben lezajló jelenete, mint ellentétpár egymás mellett áll. Ami még izgalmasabb, hogy mindkettőt áthatja a tanítványok értetlensége és éretlensége. Előbb Péter oktalanságával találkoztunk, most pedig a tanítványok egyesével megkérdezik, hogy miért nem tudták meggyógyítani az ifjút? Literális értelemben, egyedül az “imádság és a böjt” ami segít. Átvitt értelemben, nem szabad vitázni, nem kell meggyőzni, hanem teljes mértékben, mindenben Isten kegyelmére kell hagyatkozni, s engedni kell, hogy az Ő vezetése érvényesüljön. 201

Az egész szakasz témája nem más, mint a hit. Ratzinger bíboros csodás lényeglátással így írt erről a hitről. Jézus a szeretetről szóló, doktrina nélküli üzenetét mondta ki, ez volt a nagy forradalom, ezzel repesztette szét a farizeusi ortodoxia páncélját, és az Atya iránt való bizalom egyszerűségét, az emberek testvériségét, szeretetre való hivatottságát helyezte az igazhitűség türelmetlensége helyébe.

A szeretet nem lehet dogmatikus, nem lehet kikényszeríthető és kötelező érvényű szabályrendszert alkotni belőle, mert lényegileg ellentétes a szabályokkal, a kényszerrel, minden dogmával. Harnack, a neves teológus ezért mondhatta, hogy amikor az egyház dogmákat kezdett alkotni, azzal végzetes törés következett be. Hiszen mi is történt? Figyelmen kívül hagyva a jézusi elvet, hogy aki nincs ellenünk, velünk van, a másképp gondolkodást ‘ellenünk’ értelemmel ruházták fel. A dogmaképzés alapja az volt, hogy a másképpen gondolkodókkal és értelmezőkkel szemben rögzítsék, mit és hogyan kell hinni. Aki ezt nem volt hajlandó követni, azzal elkezdtek vitatkozni, majd amikor a vita meddővé vált, kivégezték. Hivatkozásnak pedig ott volt, hogy ellene mondott a zsinat kötelező érvényű hittani döntésének. A dogmákat sajnos elképzelhetetlen mennyiségű rászáradt vér borítja. Ugye milyen messzire esik ez attól az apától, aki azt mondja, hiszek, miközben csak ráhagyatkozik Istenre, Jézus által? Ugye mennyire más ez, mint amit Jézus tanított? Senkit nem akarok bántani vagy elítélni, mert mindannyian gyarló halandók vagyunk, valószínűleg adott helyzetben én sem tudtam volna jobban dönteni vagy cselekedni, sőt talán még úgy sem. Mégis, jó ha tudjuk, hogy amikor keresztények között feltámad az igazhitűség vitája, akkor minden résztvevő, aki belefolyik a vitába, bármelyik oldalon álljon is, kilép Jézus nyomvonalából és a maga igazsága mögé sorakozik fel.

202

9.3. Jézus másodszor jövendöli meg szenvedését (Mk 9,30-32) Az első jövendölés Péter vallástétele után állt (8,31-33). Akkor azt olvashattuk, hogy a főpap és az írástudók fogják kivégezni Jézust, aki harmadnapra feltámad. Most azt mondja, hogy az emberek – így általánosan –, az emberek kezére adatik, kivégzik, s harmadnapon feltámad. Ugyan az ‘emberek’ sokkal tágabb jelentéstartamú, általános elvettetést jelent, de a tanítványoknak már hallaniuk kellett egyszer Jézus jövendölését. A probléma pedig itt kezdődik. Ha valaki ilyen jóslatot ad magáról, akkor az különös súllyal és jelentőséggel vésődik be a tanítványok emlékezetébe. Senki sem szokta a saját kivégzését, pláne a feltámadását megjövendölni. Ez annyira különleges mondat, hogy Jézus tanítványainak emlékezniük kellene az előző jóslat szavaira. Ha így lenne, akkor ez az igeszakasz nagyjából arról szólna, hogy a második jövendölést a tanítványok szomorú és szorongó szívvel fogadták, mert már nem először hallották ezt Jézustól. Azonban Szent Márk azt írja, hogy nemigen értették a szavait. Ezt a hagyományos írásmagyarázat a Messiási titok elméletével magyarázza, ami azt jelenti, hogy a tanítványok tisztánlátásának nincs még itt az ideje, majd csak a feltámadás után fognak mindent megérteni. Szerintem azonban másról van szó. Később látni fogjuk, hogy az apostolok értetlensége és távolmaradása a keresztre feszítéssel és a feltámadással kapcsolatban kifejezetten jellegzetes nem csak ebben az evangéliumban, de valamennyiben. Viselkedésük arról árulkodik, hogy az előző jóslatot nem hallhatták, hiszen akkor emlékezniük kellett volna rá. Az, hogy most is teljes értetlenkedéssel állnak Jézus szavai előtt, arra enged következtetni, hogy már az előző jövendölés is szerkesztői betoldás lehetett. Jézus Jeruzsálembe érkezése előtt három ilyen jóslatot olvasunk. Mindhárom nagyjából ugyanolyan hosszú, a tartalma szinte azonos, s az evangélium terjedelméhez viszonyítva arányos elhelyezkedésük a szövegben (8,31-33; 9,30-32; 10,32-34) szerkesztői betoldásra és elhelyezésre utal. Úgy is mondhatom, szabályos mintázatot ad a műben, ami 203

tudatos szerkesztettségre enged következtetni. Mindez persze csupán személyes feltételezés, nem objektív tény, de a végkifejletre és a drámai eseményekre történő utalás – ahogy ezt Márknál más esetben is láttuk –  a feszültség fokozásának és a hatás növelésének irodalmi eszköze. Újfent megjegyzem, ez nem von le semmit az evangélium értékéből, s nem vonja kétségbe isteni ihletettségét, csupán annyit jelzek vele, hogy mint egy görög tragédiában, ahol a kórus narratívája mindannyiszor előre vetíti a drámai cselekmény alakulását, itt is hasonló dramaturgiai szándékkal van dolgunk. Jézus valószínűleg egyszer sem jósolta meg szenvedését, kereszthalálát és feltámadását. A feltámadás után ugyanis a tanítványok nem akarták elhinni (16,11; 13), hogy Jézus nincs a sírban, sőt Ő maga korholja is őket hitetlenségük miatt (16,14). Viselkedésük alapján, a feltámadás teljes mértékben meglepte a tanítványokat, egyáltalán nem voltak felkészülve az események ilyen alakulására. Ám az evangélium szerkesztőinek és olvasóinak szükségük volt és van arra, hogy a szerző vagy a szerkesztőtársak előre jelezzék és megjósolják az elkövetkező eseményeket. Jézus titokban ment át Galileán. Már nem akart itt sem gyógyítani, sem tanítani, sem halottat feltámasztani. Nem akart visszafordulni, hanem egyetlen lendülettel és nekiiramodással Jeruzsálem felé vette az irányt. Szent Márk jóslatai szinte felkiáltást szülnek az olvasóban: – állítsák meg, a vesztébe rohan! 9.4. A tanítványok oktatása (Mk 9,33-50) A kafarnaumi házba érkeztek, úgy, hogy nem tudunk róla, bárkivel találkoztak volna az úton vagy bárki látta volna őket megérkezni. Mester és tanítványok, a hosszú vándorlások és nehéz szolgálat után, most mint belső kör vannak együtt. Ez a személyes közösség az, melyben Jézus elmondja azokat a komoly és mély értelmű tanításokat, melyek minden Krisztus-követő számára a legfontosabb viszonyulást jelentik. Szent Márk ehhez a kafarnaumi ház korábbról ismert intimitását rendeli. 204

Ez a mondás (logion) gyűjtemény több beszédet és történetet fűz egybe. Alapvetően három csoportot alkotnak, én azonban inkább hét, külön mondanivalójú egységre különítettem el őket, s eszerint írok róluk. Épp ez a tömörített, szemmel láthatóan szándékosan egybeszerkesztett mondás-halmaz az, ami egyes teológusokat arra késztetett, hogy egyenesen hitvallásként értelmezzék a szakaszt, azaz a Jézus által hirdetett hit rövid, tömör összefoglalásaként. Ez a nézet nem aratott általános szakmai sikert, de annyi bizonyos, hogy az igehirdetés és a tanítás tekintetében különösen tömör és lényegről beszélő rész ez, amit nem szakít meg semmilyen csoda, gyógyítás, feltámasztás, hanem épp ezzel a tömény, tömör voltával hívja fel magára a figyelmet. Mint a cselekményre figyelő elemző – persze a magam értelmezésében – látom a szándékot. Szent Márk evangéliumának egyik már-már közhelyes jellemzője az, hogy állandóan sürgeti a cselekményt. Úgy ír, mintha hajtaná valami, ahogy mi mondjuk, mintha kergetné a tatár. Állandóan a cselekményre figyel, szereplői nem vesztegetik az idejüket, tudatosan “pörgeti” az eseményeket előre. Ennek a dramaturgiának a lényege, hogy minden figyelmünket Jeruzsálemre irányítsa. Minden, ami a Jeruzsálembe érkezés előtt történik, csak átmeneti, csak köztes, csak az úton haladás egyik eseti történése. Ebbe a felfokozott tempójú történet mesélésbe ékelődik bele Jézus, Márknál szokatlan hosszúságú beszéd-tömbje, ami épp ettől egyrészt olyanná válik, mint egy cezúra (rövid szünet), s megkapja azt a súlyt, amit Jézus személyes tanítása bármilyen szerkesztésben vagy megörökítésben megérdemel. A szöveg – minthogy Márknál egyedülállóan hosszú beszéd – önmagát hangsúlyozza és emeli ki az evangélium narratívájából. 9.4.1. Mindenki szolgája (Mk 9,33-35) A tanítványok gyarló gondolatokkal vannak tele. Mindez akkoriban nem volt teljesen alaptalan, ugyanis mind a rabbinikus teológia, mind az esszénusok a túlvilágot hierarchizált helynek képzelték, aminek min205

denki érdemei szerint és érdemei arányában lehetett részese. A tanítványok gyermeki önzése, amivel a nagyságra és személyes érdemeikre gondoltak, ékesen példázza éretlenségüket. Jézus az egyik legnagyszerűbb és legfontosabb keresztény tanítást fogalmazta meg. “Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája.” (Mk 9,35) Csia Lajos pontosabb fordításában: “Ha valaki első akar lenni, mindenki között utolsó legyen, mindenkinek kiszolgálója.”. Fontos, hogy a “mindenki” vagy “minden egyes” (pasz) görög gyűjtőfogalmával szemben az arám szövegben „összes ember”-t, d’kul nash ( ) olvasunk. Valljuk be, a mai értékrenddel, de elárulom a mindenkori általános értékrenddel is teljesen ellentétes Jézus igénye. Mindenki között utolsóként, minden embernek szolgájává lenni nem tűnik különösebben vonzó életcélnak. Valamennyien elismertek, sikeresek, jómódúak és boldogok szeretnénk lenni, mert ilyen az ember, mert az egészséges lelki és közösségi élethez szüksége van mások elismerésére, elfogadására, szeretetére. Jézus felszólítása azonban a leghatározottabban ellene szól ennek, sőt, azt mondja, hogy aki igazán nagy szeretne lenni, annak le kell mondania minden előjogáról és személyes elvárásáról mások irányába. Mindenki szolgájának lenni egyenértékű azzal, hogy az ember mások érdekét mindenben a magáé elé helyezi, s csak azt nézi, hol lehet mások hasznára, míg személyes vágyait háttérbe szorítja. Anton Rotzetter, svájci kapucinus így ír erről. Isten számunkra nem mint mindenható és uralkodó tapasztalható meg, hanem mint alázatos és szolga. Nem uralkodni jött, hanem szolgálni. Bizonyára Ő a mindennél nagyobb, de Jézusban mindig a kisebbnek mutatja önmagát, lemond a hatalomról és uralomról, és az alázat útját járja. Ez az idézet tökéletesen mutatja meg azt az újszövetségi Istenképet, melyet Jézus Krisztus jelentett ki az Atyáról. Az a helyzet, hogy Jézusnak ez a mondása radikális választás elé állít minden hívőt, amiről igazából a mai kommentárok nem szeretnek írni. 206

Az alázat, a humilitas, az akkori görög és a mai magyar valóságban is – ha csak nem kapcsolódik hozzá közmegegyezéses elismerés – negatív előjelű. Az alázatos, azaz másoknál magát alacsonyabbnak feltüntető embert lenézik a nálánál sikeresebbek, gazdagabbak, képzettebbek, elismertebbek, és sorolhatnám. Jézus mégis arra szólítja fel a tanítványokat és rajtuk keresztül valamennyi keresztényt, hogy kisebbítsék magukat, legyenek mások szolgálatára, amivel egyúttal arra is utal, hogy követőinek vállalniuk kell az alázatossággal szorosan együtt járó lenézettséget, megvetettséget is. Ez akkoriban teljesen új, meghökkentő újítás volt, hiszen ne felejtsük el, hogy rabszolgatartó társadalomról beszélünk, ahol a szolgaság intézményesített leértékelést is jelentett. Jézus igénye az Isten iránti önkéntes és boldog rabszolgaságról, teljesen új és bizarr elvárásként jelent meg. Ha őszinte szeretnék lenni, szerintem ma sincs másképp. Kevés keresztényt ismerek, aki önként és boldogan lemond a nagyság velejáróiról, s inkább egyszerű s alázatos szolgálatot vállal, mikor lehetősége lenne érvényesülni. Jézus alapvető lelkiségi újítása a szeretet és az alázat összekapcsolása, mely egyben az őskereszténységnek és számomra a mai kereszténységnek is egyetlen hiteles magatartása. 9.4.2. Légy kicsiny (Mk 9,36-37) A szolgaiság egyben azt is jelenti, hogy az ember kicsivé teszi magát. A tanítványok Szent Márk evangéliumában sokszor tényleg olyan értetlenek és együgyűek, amilyenek a gyerekek tudnak lenni. A kisgyermek középre állítása olyan, mintha Jézus tükröt tartana a tanítványok elé. A gyermeket az ókorban ugyanúgy szerették a szülei, mint ma, de a gyermeki kor teljesen közömbös vagy éppen leértékelt volt, különösen a görögök szemében, mint az ember éretlen és értetlen korszaka. Jézus épp ezt az értékrendet fordítja meg a mondással, s hívja fel a figyelmet arra, hogy a gyermek még nem tanulta meg a felnőttek taktikáit, ravaszságát, ügyeskedéseit és őszintétlenségét. A gyereknek ami a szívén, az a száján, s ez a nyitottság egyben ösztönösen feltétlen 207

bizalmat is jelent a szülők felé. Éppen olyan ez a bizalom, mint az, amit a hittel kapcsolatban korábban lefestettem. A gyermek sebezhető és kiszolgáltatott szüleinek, nevelőinek, mert még nem tanulta meg a felnőtté válásban az önvédelmi technikákat. A szolga kiszolgáltatott urának, mert nem saját maga hozza a döntéseket munkájával és életével kapcsolatban, mert mindenben tőle függ. A keresztény kiszolgáltatja magát Istennek, mert Jézus tökéletesen kiszolgáltatta magát az Atyának, s ebben is Krisztus követője kíván lenni, hogy Istengyermekségében is osztozhasson. Ugyanakkor a hívő ember kiszolgáltatja magát embertársainak is, mert csak az a szeretet olyan, mint Istené, mely nem vár viszonzást, mely nem is ad lehetőséget a honoráriumra és a viszont szeretetre. Az ilyen kiszolgáltatottságból fakadó szeretet mindenkinek szolgál, és senkitől nem vár viszonzást, s akkor sincs meglepve, ha nem akarják viszonozni vagy ha rosszal felelnek rá. Aki olyan, mint egy gyermek, az bizony sebezhető, az kiszolgáltatja magát másoknak, mert mer annyira bízni Istenben, hogy nincs szüksége saját maga nagyságának bizonygatására vagy megélésére. 9.4.3. Másság (Mk 9,38-40) Erről az igehelyről nemrég szóltam. Az, hogy valaki nem a mi szánk íze szerint és nem velünk hirdeti Isten országát, sőt Jézus Krisztus hitében teszi, amit mi (prédikál, gyógyít, szolgál), de nélkülünk, a legkevésbé sem ok arra, hogy elutasítsuk vagy akár csak rossz véleménnyel legyünk róla. A mai kereszténység legnagyobb rákfenéje az, hogy az egyházak elméleti szakemberei elhitték a hívőkkel együtt, hogy a részegyházak nem lehetnek egységben egymással, pusztán azért, mert bár ugyanazt a Szentírást olvassák, ugyanazt az Istent imádják, ugyanannak a Jézus Krisztusnak legszentebb nevében gyűlnek össze, s ugyanúgy imádkoznak ugyanazon Szentlélek erejében, mégsem ugyanúgy értelmezik és fogalmazzák meg hitüket, s ez van akkora botránykő, hogy inkább gyanúsan méregetik egymást, mintsem hogy testvérként viszonyuljanak 208

egymáshoz. Eszelős hazugság ez, az emberi önzés legdurvább, mármár sátáni, infernális gőgje, mely csak megosztottságot, háborúságot, öncélú rosszakaratot és távolságot szül hívő és hívő között. “Gyümölcséről lehet a fát felismerni” (Mt 12,33). Ha egyszer Jézus azt mondta a “másságra” –  ami alatt most a kereszténységen belüli teológiai és értelmezési különbségeket értem, nem a nemi identitás másságát –, hogy “Ne tiltsátok meg neki!”, akkor honnan van kurázsi a reverendás, palástos vagy csak civil ruhát viselő keresztény papokban, lelkészekben, egyházi szakemberekben, hogy mégis tiltásokat fogalmazzanak meg azokkal szemben, akik nem az ő értelmezésük szerint beszélnek? A gyermek iménti középre hívása és példáként állítása ad erre választ. Csak az, aki képes szociálisan, tudásban, lélekben, hitben és általában mások alá értékelni önmagát, csak az képes a Jézus által követelt alázatra. Az ilyen ember számára mások és a mások máshogyanjának elfogadása szükségszerű következménye ennek az alaplelkületnek. ...a radikális követelményrendszernek szinte szükségszerű velejárója a másik ember radikális akceptálása. Ha olyan magas a követelmény, hogy mércéjének senki sem képes megfelelni, akkor mindenki rá van utalva a kegyelemre – és senkinek sincs joga moralizáló módon embertársát kritizálnia: lényegében ő sem jobb a másiknál. Gerd Theissen professzor szavai komoly igazságra világítanak rá. A keresztény ember nem egyszerűen toleráns, hanem elfogadó, mert előbbi fogalom csak türelmet jelent mások felé, utóbbi azonban az emberszeretet kifejeződése. Hol a határ? – kérdezheti joggal minden keresztény? Hans Küng szavait idézve, senki nincs ellenünk azok közül, akik “...Jézust a Biblia szerint Krisztusnak vallják – Isten és ember, az ember és a másik ember közötti egyedüli mértéknek.” Ez tömören ugyanaz, mint amivel kezdtem az 1. fejezetben. Aki megvallja, hogy Jézus a Krisztus, az Isten 209

Fia, az mind-mind hozzánk tartozik, ahhoz személyes közünk van, az a mieink közül való, még akkor is ha nem püspöke hanem egyházelnöke vagy szuperintendense van, akkor is, ha autonóm gyülekezet tagja vagy egyházmegyékben alapított plébánián imádja Istent. Lényegileg fontos lenne belátni, hogy az értelmezések nem érnek annyit, hogy másokat megbélyegezzünk vagy kiközösítsünk, kiátkozzunk vagy átnézzünk rajtuk. Hiszen mi értelme van tudományos szinten művelni a teológiát, ha közben a legelemibb keresztény elvárásoknak sem felelünk meg? Lehet valakinek akármilyen rangja és címe, lehet akár moiré szövésű, vörös birétuma, ha nem Jézus Krisztust követi a legkövetkezetesebben, akkor csak üres szólam és vacak jelmez lesz rajta, ami végül pojácává teszi. 9.4.4. Pohár víz (Mk 9,41) Mindig szívesen nézegettem a vallásos hálatáblákat, a régebbi templomokban a gyógyult testrészeket formázó kis fém-öntvényeket, melyeket azok a hívek aggattak templomuk falára, akik imádságos szívvel kigyógyultak testi bajaikból. A néphit a teológusnak mindig olyan, mint amikor a szociológus kimegy az aluljáróba mélyinterjút készíteni, könnyen kiderülhet, hogy az elméletnek és a valóságnak kevés köze van egymáshoz. Jézus nem kérte, hogy drága holmikat hurcoljunk hálából vagy szeretetből a templomba, ne adj’ Isten személyesen a papoknak, hanem arra hívott fel, hogy annak adjunk, aki szükséget szenved és annak, aki Krisztusé. Itt nem a cifraság, de nem is az érték a lényeges, hanem csupán a gesztus. Jézus egész egyszerű nyíltsággal vallotta meg, hogy nincs szükség semmi bonyolultságra, mesterkéltségre. A görög szövegekben azt olvassuk, „az én nevemben”, az arám szövegben azt kéri Jézus, hogy „a Messiás nevében” adjanak a tanítványok inni másoknak, ami az éltető igazságra tett szimbolikus utalás. Ugyanakkor a pohár víznél nincs olcsóbb, egyszerűbb, de az élet lényegét fejezi ki. A másik ember felé tett legkisebb megbecsülés is elmondhatatlanul értékes. 210

9.4.5. Skandalum (Mk 9,42) Ez a mondat meglehetősen homályosan szokott csengeni a Bibliát olvasó ember fülében. Ezért rögvest tisztáznunk kell, hogy mit jelent a “kicsik” és mit jelent a “megbotránkoztat” kifejezés. Olyan, mint amikor egy két ismeretlenes egyenlettel állunk szemben, s nem indulhatunk ki másból, mint az egyetlen hasznos információból, az “akik hisznek” mondatrészből. Kicsik alatt tulajdonképpen érthetnénk gyermekeket is, de nem a gyermekekről van szó, mert amott, a 36. versben a gyerek, ifjú, fiúcska, kislány, szolgáló értelmű tlaye ( ) főnév található, itt viszont a kicsik, zuwra ( ) jelzőt használja Szent Márk. A hozzá kapcsolt “akik hisznek”, nem a gyermekekre enged következtetni, hanem a hívőkre utal. Közülük is azokra, akik a korábban tárgyalt szolgai önfeladást megvalósították, akik kicsivé tették magukat, feladták személyes nagyságukat, hogy saját akaratuk, dicsőségük és céljaik helyett számukra Krisztus legyen minden mindenben (Kol 1,18). A tanítványokról van szó és mindazokról, akik akkor és azóta Jézus nyomába szegődtek, s híven mögé rendeződve követték Őt. Tehát azokról beszél Jézus, akik hiszik és élik a keresztény kicsinységet, személyes én-feladást. A görög szövegben szereplő másik kulcsszó ismerős jövevény a magyar nyelvben is, skandalumról esik ugyanis említés (skandalidzo), amelyet Márk nyolcszor használ (4,17; 6,3; 9,42-43; 45; 47; 14,27; 29), nála többször csak Máté evangéliumában fordul elő ez a kifejezés az Újszövetségben. A skandalum mai értelmében annyit tesz: botrány, szégyen. Arámul a kifejezés jóval gazdagabb. A dnakshel ( ) azt jelenti, hogy valaki valakit megsért, bűnbe sodor, valaki bukását okozza, vagyis akadályt gördít az útjába, amelyben a másik felbukik. Megbotránkoztatni ilyenformán annyit jelent, mint megsérteni, szégyenbe, bűnbe, bukásba sodorni valakit. Jézus tehát azért a személyért aggódik, s azt marasztalja el, aki a magát hitből fakadóan szolgává, Istenért és másokért kicsivé tevő embert szégyenbe, bűnbe, bajba sodorja, összességében tehát botrányt okoz a 211

hitének, eltéríti a hitétől. A gondolati összecsengés nagyon tisztán látható az előbbiekkel. Míg egy pohár víz a legnagyobb és legnemesebb szándék megjelenése lehet, úgy a legszentebb hitből fakadó élet megszégyenítése és veszélybe sodrása ítéletet von az elkövető fejére. Számomra az az érdekes, hogy Jézus nem a társadalmi vagy a vallási normákat védte. Nem azt mondta, hogy jaj annak, aki megszegi a törvényt, jaj annak, aki nem mutat be áldozatot, vagy jaj annak, aki megbotránkoztatja az átlagpolgárokat. Jézus közelre mutatva mondta, e kicsik, vagyis azokról szólt, akik ott voltak vele. Kicsinek lenni azonban nem csak a lelki magatartásból fakadt, hanem a társadalmi ranglétrán elfoglalt helyet is mutatta. Az első keresztények a társadalom alsó, kézműves, iparos rétegéből kerültek ki, s jó darabig ez a réteg adta a híveket. Ennek számos bizonyítékát ismerik a teológusok és a történészek. Goppelt határozottan beszél a korai egyház vagyonközösségi gyakorlatának okáról, mely nem elsősorban az önkéntes lemondás nagyvonalúságában, hanem a rossz anyagi háttérben és az egymáson segítés törekvésében keresendő. A korszakban a jelentős írásokat például bőrre vagy papiruszra írták. Azonban az őskeresztény ábrázolásokon egyáltalán nem találunk bőr vagy papirusz-tekercseket, viszont szinte kizárólag egyszerű jegyzettömbként használt, könyvszerűen összefogott lapocskákkal találkozunk, melyek akkor csak firkálásra voltak. Az első század Palesztinájában a kódex módra készült, könyvszerű alkalmatosságokat csak jegyzettömbként használták, de hivatalos iratok, különösen szent írások megörökítésére soha. Ezek a könyvecskék – melyek egyébként a Szentírást és biblikus iratokat is megőrizték számunkra lapocskáikon – voltak a keresztények által használt általános iratformák. Többek közt ez a szociális jellegzetesség is tanúskodik arról, hogy a keresztények magukat a legalsó társadalmi réteggel azonosították, ma talán úgy mondanánk ízig-vérig prolik voltak, ami az akkori szóhasználatban annyit tett: kicsi. Azért használtak ilyen egyszerű és lenézett jegyzettömböket, mert nemesebb íráshordozóhoz nem juthattak hozzá, nem engedhették meg maguknak. 212

Jézus a maga korában, a maga helyzetében a társadalmi közmegegyezés számára nemkívánatos volt, tanításával és működésével egyetemben, legalábbis a hivatalos állami és egyházi intézményrendszer annak látta. Mikor gondolkodtam ennek a könyvnek a megírásán, pontosan az volt a szándékom, hogy ezt a korabeli botrányt írjam meg. Szent Márk evangéliuma az én olvasatomban, egy mondatban összefoglalva nem is más, mint a Jézus által szított világbotrány története, melyről kiderült, hogy Isten legnagyobb csodája, s a botrányhős maga is valóságos Isten. Alapcélom az volt, hogy a sok kegyességgel, érdekkel, hagyománnyal, emberi latolgatással és üzlettel beborított és sokszor ezen szempontok szerint félremagyarázott evangéliumot abban a szellemi-lelki-gondolati feszültségben s felvillanyozó, szinte szent forradalmi lelkület tisztaságában mutassam be, melyben a tanítványok és az első egy-két apostoli generáció legjobb tudásom szerint megélhette. Ők valóban botránykővé váltak mind a zsidók, mind a rómaiak szemében, de ez a botrány minden hívő alapvető normája lett és azért fontos felidézni, hogy ma is az legyen. Ahogy az Írás mondja: “A kő, amit az építők elvetettek, szegletkővé lett.” (Zsolt 118,22) Jézus a leghatározottabban megbotránkoztatta az akkori társadalmat. Mégis az Ő tolmácsolásában azok válnak negatív szereplőkké, akik a hozzá hasonlókat botránkoztatják meg, vagyis egyértelműen a korabeli állami és egyházi intézményrendszer, a farizeusi lelkület fölötti ítélettel van dolgunk.

9.4.6. Vágd le és vájd ki (Mk 9,43-48) A rabbinikus nyelvezetben létezett olyan mondás, ami a bűnös gondolkodás leírására szolgált, s így hangzott, “a szeme után megy”. Azt jelentette, hogy valaki először a szemével kíván meg valamit vagy valakit, majd aztán a szívével is megkívánja, s végül megtöri a házasságot, bűnbe esik. Ezért a hétköznapi nyelvben a szem tulajdonképpen a bűn kapuja, ahogy ilyen funkciót nyerhet a kéz vagy a láb is. 213

Persze nem csupán a szexualitásról van szó, hanem minden olyasmiről, ami eltávolítja, eltántorítja az ember Istentől és a hittől. Ez a rész semmiképpen sem a test megvetése, sokkal inkább arra hívja fel a figyelmet, hogy a hívőnek olyan elszántsággal és radikalizmussal kell fellépnie a bűnnel és a kísértésekkel szemben, olyan gyorsan és szinte gondolkodás nélkül kell megszabadulnia ezektől a helyzetektől és alkalmaktól, mintha levágná azon testrészeit, melyek bajba sodorhatnák őt. A “kárhozat örök tüze” a gyehennára utal, mely a Jeruzsálem déli vidékén fekvő Hinnom-völgy (Ben-Hinnom) területétől kölcsönözte nevét. Minthogy egykor ebben a völgyben pogány gyermekáldozatokat mutattak be Moloch istenségnek (2Kir 23,10), később, mint megszentségtelenített területet Jeremiás próféta átokkal sújtotta (Jer 7,31-34 és 19,1-15), ezért a jeruzsálemi zsidók nem is tudták egyébnek, mint szeméttelepnek használni. Szüntelenül égtek a tüzek a völgyben, melyeken a város kommunális hulladékát és minden egyéb megsemmisítendőt elégettek, például a kivégzett, köztörvényes bűnözők tetemét. Úgy jár a bűnben élő lélek, mint ahogy a szemét a Hinnom-völgyben, megsemmisül, elegyedve egyéb bűzös, ócska lommal, amit már kidobtak az emberek, mint semmire nem használhatót. Jézus a kárhozatot nem végidei vízióban mutatta meg a tanítványoknak, hanem a szeméttelepen történő megsemmisüléssel hozza kapcsolatba. Nem akarta ijesztgetni őket vagy kénköves kínokkal riogatni. Bocsánat, de azt hiszem, a galileai kézművesektől nem állhatott távolabb semmi, mint a végidő kínjainak dantei fantáziája. Jézus nem valami ijesztő és félelmetes távlatot vetített eléjük, hanem egy nagyon érthető, a halfogáshoz, magvetéshez, tésztakelesztéshez hasonlóan hétköznapi példát vett. Ma ugyanígy szólna a figyelmeztetése, minden középkori vagy hatásvadász riogatástól mentesen: – vigyázz testvérem, nehogy lelked úgy járjon, mint a szemét, nehogy elvigyen a kukásautó és a hulladékkal együvé kerülj, mert bezúznak és elégetnek a szeméttelepen.

214

9.4.7. Só, só, só (Mk 9,49-50) Ez a négy mondat sok fejtörést okozott már a teológusoknak. Nyugodtan bevallhatom, nincs egységes álláspont, hogyan is kell érteni. Van kommentár, amelyik tizenötféle értelmezésről beszél. “A só jó”, mondja Jézus. Persze, hogy jó, vágjuk rá mi. A sóval fűszerezünk és tartósítunk. Az ókori ember azonban nem jutott olyan finomított, tisztított sóhoz, mint amit mi használunk. A Holt-tengertől nyugatra eső területeken voltak találhatók azok a só-üledékes vidékek, ahol begyűjtötték az ásványt, ami persze egyáltalán nem volt tiszta. A durva, egyéb ásványi anyagokkal szennyezett só egyes esetekben íztelenné válhatott, így csak egy haszontalan ásvány maradt vissza, amit semmire nem lehetett használni. A só, mint a jóság egy jelképe valamilyen lényegi tartalomra, esszenciális értékre hívja fel a figyelmet. Szent Máté azt írja parallelnek számító szövegében, hogy “ti vagytok a föld sója” (Mt 5,13), ami ugyanazt jelenti, mint “ti vagytok a világ világossága” (Mt 5,14). Márk ugyanezt fogalmazza meg itt kicsit másként: “legyen bennetek só” (9,50), ami arra utal, hogy a tanítványok sose veszítsék el a lényeget. Szent Pál így ír erről: “Beszédetek legyen mindig szíves, sóval ízes, akkor majd helyesen meg tudtok felelni mindenkinek.” (Kol 4,6). A tűzzel való megsózatás rejtélyes képe utalhat a Pünkösdkor a tanítványokra alászálló lángnyelvekre, melyek úgy ereszkednek le az égből, ahogy az ember az ételt sózza, s a Szentlélek jelenléte és betöltése valóban lényegi mozzanata a keresztény életnek. Ugyanakkor, mivel a szöveg a bűnre való figyelmeztetés után hangzik el, egyfajta éberségre és tudatosságra való felhívásként is értelmezhetjük. Mondandója ez esetben az, hogy a tanítványok éberen őrködjenek a Szentlélek adományai, a tisztaság és a hit lényege fölött, nehogy a bűnök és hibák íztelenné, azaz kegyelemben megfogyatkozottá tegyék őket, mert akkor ők sem lesznek jobbak a megízetlenült sónál.

215

10. Már majdnem Jeruzsálem Ez a pont a vég kezdete és a kezdet vége. Jézus Jeruzsálem felé fordult. Út közben tanított, gyógyított, ám ekkor már mindennek célja volt, oda kellett érnie időben. Márk kedvenc szavajárása az “onnan” (ekeithen) és az “azonnal” (euthüsz). Szinte hajtja, sürgeti a cselekményt, ami itt egyre érezhetőbbé válik. A dráma exponenciális kibontakozásban van. Jézus a tömeg rajongása és a hivatalos állami és egyházi vezetők tőrvetése közt, egyszerre felmagasztalva és megvetve, örökre elhagyva Galileát, elindul a Júdeához tartozó, de Jordánon túli területen át Jeruzsálem és a Golgota felé. 10.1. A házasság felbonthatatlansága (Mk 10,1-12) Isten teremtette az embert férfinak és nőnek és Ő áldotta meg őket nemi szervekkel, azért, hogy ketten egy testté legyenek (Ter 2,24). Ez a kifejezés sokrétű az ószövetségi héber nyelvben, átvitt értelemben teljes és mindent átható életközösséget jelent, de elsődleges értelme a testi egyesülés és egység, a házastársi harmónia és a szeretetből fakadó együttlét testi öröme. Ezt az újszövetségi szöveg csak megerősíti, mert a teremtéstörténettel szemben nem azt írja, hogy lesznek egy testté, hanem, hogy lesznek egy “hússá” (szarksz). Nem burkolt, hanem a leghatározottabban Isten által elrendelt nemiségről van itt szó. Ha Isten nem így akarta volna – ahogy ezt már Nagy Szent Gergely megfogalmazta – akkor nem ilyennek teremtette volna az embert. Az ősi zsidó hitvallás a szexualitás bűn jellegét a bűnbeeséshez kapcsolta. Amíg Ádám és Éva a paradicsomban élt, és nem evett a tudás fájáról, nem érzett szégyenérzetet (Ter 2,25). Amint azonban bűnbe esett, Ádám immár feleségnek nevezte Évát, s az Úr később felöltöztette őket bőrből készült ruhába, hogy többé ne szégyenkezzenek a bűnből tanult mezítelenségük miatt. Utóbbi megjegyzés a mai észjárással azt sugallja, hogy csak a bűnbeeséskor ébredtek rá, hogy nemük van, akkor kezdtek csak vonzódni egymáshoz, előtte egyfajta nemtelenségben 216

éltek, mit sem tudva arról, hogy altesti szerveik mire valók. E gondolat szerint azért kaptak ruhát, hogy frissen felismert nemiségük fölötti szégyenérzetüket eltakarhassák. Persze ez csak visszafelé gondolkodás, nem több. Ne felejtsük el, hogy a nemiség vágya nem csupán az emberiség jussa. Az egész teremtés valamennyi létformája szaporodik, mi több, szaporodásra lett teremtve. Vajon mennyire életszerű, hogy míg az összes teremtett emlős ösztönétől vezérelve szaporodásra használta ivarszerveit, addig az első emberpár génjei “standby” üzemmódban voltak, s csak a bűnbeeséskor aktivizálódtak, akkor is a bűn hatására. Holott Isten így szólt rögvest megteremtésük után: “Legyetek termékenyek, szaporodjatok...” (Ter 1,28). Vajon hogyan tudtak volna szaporodni erre a parancsra, ha nem ismerték fel nemiségüket? Isten értelmetlen utasítást adott volna impotens teremtményeinek? Szó sincs róla. Isten nemiségre, szaporodásra és sokasodásra teremtette az embert, s ez – ahogy Ő mondta – jó. A félreértés ősi és azon a tapasztalati tényen alapul, hogy az ember – talán egy-két szent és aszkéta kivételével – nem képes teljesen úrrá lenni a maga emberi természetén. A test gyönyörei, a testi örömszerzés minden ember életében fontos, hangsúlyos és kikerülhetetlen boldogság-forrás. A baj ott kezdődött, amikor először azt mondta valaki a testi szerelemre, hogy bűnös dolog. Szeretném ott kezdeni, hogy a szentírási teremtéstörténet keletkezésének legvalószínűbb kora a mai kutatások szerint a zsidóság babiloni fogsága után, Kr.e. 400-körül volt. Ekkor foglalták írásba a hagyományokat, s állították össze a Szentírás első öt könyvének kánonját, mely azonban az egyéb ószövetségi könyvekkel kiegészítve csak Kr.e. 90 táján került végleges rögzítésre. Ebből egyenesen következik, hogy a teremtésnél és a bűnbeesésnél nem volt jelen írnok, a zsidóság a maga hitét és hitvallásait csak akkor volt képes egyáltalán leírni, amikor kulturális fejlettségének és írásosságának egy bizonyos fokára eljutott, ez pedig a királyság korára, azaz Dávid és Salamon király uralkodásának korszakánál előbb 217

nem lehetett. Vagyis az egész teremtéstörténet, de valójában a mózesi öt könyv nagy része nem történelmi beszámoló, hanem szerkesztett hitvallás, ami persze mit sem von le értékéből és isteni ihletettségéből. Épp ezért a teremtéstörténetben – különösen az ember vonatkozásában – nem abban hiszünk, hogy a leírtak szó szerint úgy történtek, ahogy írva vannak, hanem abban, hogy Izrael hitén keresztül Isten olyan hitvallás megalkotására és leírására indította a szerzőket, mely az ember teremtésével, létével, létének céljával és értelmével kapcsolatban lényegi információkat ad át. A magam részéről nem hiszem, hogy tényleg létezett egy olyan fafajta, melynek gyümölcsét elfogyasztva tudás szívódott fel Ádámban. Sokkal inkább hiszem, hogy az ember ősbűne a türelmetlensége volt, amely végül arra sarkallta, hogy saját feje után menve és önzésére hallgatva megszerezze magának azt, amit akart, még akkor is, ha ettől Isten kifejezetten óvta. Nem tudok szó szerint hinni abban, hogy Ádám és Éva meztelenek voltak és a bűnbeesés előtt még nem voltak nemi ösztöneik, ám azt meggyőződéssel hiszem, hogy ha az ember őszintén és teljes szívével, elkötelezetten szereti kedvesét, akkor nem kell szégyenérzetet éreznie, s teljes harmóniában és testi szerelemben élhetnek együtt, mert a nemiség egyáltalán nem bűn, Isten jónak nyilvánította. Nem igazán hiszem szó szerint, hogy a nő a férfi oldalbordájából teremtetett és ezért a férfinak alávetett szerepben kell élnie, azt viszont komolyan hiszem, hogy a család egészséges fejlődéséhez szükséges, hogy a férfi és a nő betöltse férfiúi és női feladatait, s ne cserélődjenek föl a szerepek, mert az a család létét veszélyezteti. Nem hiszem szó szerint, hogy egy beszélő kígyó vette rá az első emberpárt az ősbűnre, de azt igenis hiszem, hogy ha a kíváncsiság, a nagyravágyás és a türelmetlenség hitünk és józan eszünk fölé kerekedik, akkor az olyan, mintha a gonosz személyesen beszélne rá bennünket a rosszra. Sorolhatnám tovább, de jobb, ha röviden összefoglalom, pozitív előjellel. A teremtéstörténet elsősorban arról ad számot – a teljesség igénye nélkül, és csak a férfi-nő viszonyában –, hogy 1) az ember létezésének és alapvető emberi tulajdonságainak Isten a kezdeti és eredendő oka; 2) 218

a férfi és a nő eleve olyan szoros kötelékkel lett teremtve, hogy együtt jelentik az ember Istenképűségét; 3) a termékenység és a szaporodás áldása és parancsa a bűnbeesés előtt hangzott el (Ter 1,28), ezért az ember ilyen irányú vágyát önmagában nem tekinthetjük rossznak; 4) Isten mindezt – az általa teremtett nemiséggel együtt – jónak nyilvánította. Körülbelül ezt vallotta meg Izrael a teremtéstörténetben, a kor nyelvén és irodalmi fogalmazásmódjával. A biblikus ókorban általános volt az egész Keletre jellemző patriarchális, azaz férfi uralmú és apai tekintélyen alapuló családforma. A férfi gazdasági, kulturális, vallási és általában minden kérdésben normaadó volt. A törzsszövetség idejében általában négy generáció élt együtt, s a legidősebb, aktív egyenes ági férfi gyakorolta az egész nagycsalád vezetését. A városiasodás következtében a családok mérete és az élettér is csökkent, de a férfiak kizárólagos tekintélye és hatalma nem. A házasságjog a birtokjog részét képezte, a férfi ugyanúgy birtokolta feleségét, ahogy ingóságait, munkaeszközeit és állatait. Természetesen nem bánt az asszonnyal úgy, ahogy az állatokkal szokás, ám a férjeknek meglehetősen nagy szabadság és szabadosság jutott a házasélet keretei között (Kiv 20,17) és bizony azon kívül is. A szexualitás terén a férfiak jóformán függetlenek voltak feleségüktől. Ha zsidó férfi egy független nővel, saját szolgálójával, egy rabszolganővel vagy kurtizánnal hált, az egyáltalán nem számított sem házasságtörésnek, sem erkölcsi véteknek. Olyannyira, hogy ha a feleség nem tudott utódot nemzeni a férjének, akkor maga volt köteles termékeny helyettesről gondoskodni, ahogy például Sárai a szolgálóját, Hágárt adta Ábrámnak, mert ő nem tudott gyermeket foganni (Ter 16,1-4). Házasságtörést csak két konkrét eset jelentett. 1) Ha a férfi egy másik zsidó férfi feleségével hált – hiszen ezzel megsértette annak tulajdonjogát –, illetve 2) ha a feleség bárkivel félrelépett. Őt ez esetben azonnal halálra kellett kövezni, ami nem egyszer megesett. Ne keressük a mai társadalmi morált és erkölcsöt a Bibliában, mert nincs benne. A görög-római világ még szabadosabb volt, a házasság szaporodáscentrikus intézménye mellett általánosan elfogadott volt a férfiak kö219

zötti szerelem. Jézus idejében tehát a nemiség világa – legalábbis mai szemmel – meglehetősen bűnös és a végletekig szabados volt. A zsidó férj jóformán bármilyen indokkal elzavarhatta a feleségét, egyes rabbik (Hillél) azt is elégséges oknak tartották, ha odaégette az ételt vagy ha a férj már nem lelte benne örömét. Amikor Jézus szót emelt a házasság védelmében, akkor a férfiuralom egyoldalú és a legtöbb esetben visszaélésektől terhelt gyakorlata ellen beszélt, az ellen, hogy a férj minden valós és mély ok nélkül megszabaduljon feleségétől, hogy aztán más nő vagy esetleg férfi karjaiban keressen örömöt. Ám Jézus nem arról beszélt, hogy az elnyomott nőknek szabadságjogokat szerezzen, hanem, hogy a teremtményi méltóságot és a gyermeknemzésben kapott Istenképűség szentségét védje. Továbbá soha nem mondta azt, hogy a férj és a feleség közötti szerelem és annak érzéki világa rossz lenne. Ha a nemiség bűnhöz kapcsolásának gyökereit keressük, meglehetősen bizonytalan talajra jutunk. Már Szent Ágoston azt írta, hogy a bűnbeesés előtt az első emberpár tökéletesen ura volt a nemiségnek, azonban az ősbűnnel elvesztették a kontrollt és uralmat saját testük és testi vágyaik felett. Szent Lukács evangéliumában (kizárólag ezen az egy helyen az egész Bibliában) találunk egy különleges leírást (Lk 20,34-36), ami kifejezetten a házasság ellen buzdít. A világ fiai nősülnek és férjhez mennek. Akik pedig méltók rá, hogy eljussanak a másik világba és a halálból való feltámadásra, nem nősülnek, s nem is mennek férjhez. Hiszen már meg se halhatnak többé, mert az angyalokhoz hasonlítanak, és az Istennek a fiai, mert a feltámadás fiai. Az angyali életmód kifejezése ( ) itt összekapcsolódik a nemtelenséggel. Szent Máté evangéliumában is találunk hasonló pas�szust: “...van, aki a mennyek országáért önként mond le a házasságról.” (Mt 19,12). Itt még szó sincs cölibátusról, ezek az evangéliumi részletek voltak azok, melyek a szerzetesség aszkézisét és testi tisztaságát inspirálták. A 220

szerzetesek az angyali életmódot kívánták folytatni és a mennyek országáért lemondani a testiségről. Fontos megjegyezni, hogy Jézus soha nem buzdított különösebben ilyesmire, ezt az életformát ők választották, mintegy saját kútfőből, nem Jézus tanításából merítették! A drámai fordulatot minden bizonnyal az jelentette, hogy a testiség bűnéről szóló első komolyabb fejtegetéseket és bűnkatalógusokat a kora-középkor szerzetesi példaképei és atyái (Pakhomiosz, Cassianus) alkották. Meglátásom szerint csak annyi történt, hogy ők magukból és saját szerzetesi értékrendjükből kiindulva beszéltek a bűnről. Így történhetett meg, hogy a bűn jelenségét a végletekig elemezve és kategorizálva, az egyház a szigorú szerzetesi nézőpontot és erkölcsöt erőltette rá az egyébként nem szerzetesi életformát választó keresztény hívekre is. Így alakulhatott ki – platóni alapokon – az általános prüdéria és álszentség, mely a testet, mint valami rosszat elutasította, s a házasfelek testi szerelmét is rossznak bélyegezte, ha az nem szaporodási célzattal történt. Már Evagriosz Pontikosz kidolgozta a teológiai és erkölcsi hátteret, a hét főbűn elméletét, természetesen saját új-platonikus és gnosztikus elemeket ismerő szerzetesi tapasztalataiból merítve, s bár Cassianus, a nagy szerzetes atya nyolc főbűnt katalogizált, végül Nagy Szent Gergely pápa rendezte össze a hét főbűn kategóriáit. A szerzetesi elgondolások aztán végleg beépültek az egyház és a hívek lelkiségébe, olyan életformára, elfojtásokra, álszentségre és szüntelen lelkifurdalásra kárhoztatva emberek millióit, ami nem is az ő életformájukra vonatkozott eredetileg. Pedig a testi szerelem nem rossz, sőt, a lelki szerelem legcsodálatosabb megpecsételése, hiszen a gyermek nemzésében, de a szerelmi aktusban is a férfi és a nő valóban egy testté lesz. A keleti kereszténység sokkal józanabbul járt el, mint a Nyugat, náluk a házasság célja nem a szaporodás, hanem a harmonikus társas élet, melynek természetes része, velejárója, mi több kötelessége a férfi és nő közti testi örömszerzés. Szent Pál Apostol egészen nyíltan ír erről. “Ne tartózkodjatok egymástól, legföljebb közös megegyezéssel egy időre, hogy azt imádsággal töltsétek. Azután térjetek vissza egymáshoz, nehogy a sátán meg221

kísértsen benneteket, mivel nem tudtok megtartóztatásban élni.” (1Kor 7,5). Az Apostol tisztában volt vele, hogy az ember nem tud uralkodni a testén és testi vágyain, ezért kifejezetten kérte, hogy a házastársak ne tartóztassák meg magukat a testi szerelemmel kapcsolatban, csak az imádság erejéig. Józan gondolkodással mérlegelte, hogy sokkal jobb a házasfelek szerelmi élete, minthogy elfojtsák egymás iránti vágyaikat, ami a bűn és a házasságtörés melegágya lehet. Az apokrif Mária evangéliuma ezt így fogalmazza meg: “Nincs bűn, de ti bűnt hoztok létre, amikor házasságtörésbe keveredtek, ami úgy nevezett bűn.” Tehát, amíg a házasfelek nem térnek le egymás szeretetének útjáról, melybe a testi szerelem szervesen beletartozik, addig bűn sincs. Az évezredek során mindig a kereszténység központi kérdése volt, hogy a szentségileg megkötött házasságot fel lehet-e bontani? A szentségi házasság az én értelmezésemben azt jelenti, hogy a házas felek érvényesen felveszik a házasság szentségét, vagyis szabad és egyező szándékkal, Isten színe előtt kinyilvánítják közös akaratukat a házasság létesítésére, melyet a jelen lévő pap – kinek erre apostoli felhatalmazása van – az egyház nevében szentesít és megáld. Az ilyen módon kötött házasság szent. A keresztény család-fogalom, egyáltalán a család hagyományos intézménye a huszadik század eleje óta rohamosan erodálódik, a házasságkötéstől számított első tíz éven belüli válások száma már jóval meghaladja az együtt maradókét. A keresztény szemléletmód eljutott oda, hogy a válás tiltása által, egyáltalán nincs köszönő viszonyban a valósággal, sőt a leghatározottabban nem tud mit kezdeni a valósággal. A papok ugyan szajkózhatják, hogy a házasság felbonthatatlan, de csak azt érik el vele, hogy az elváltak nem csak szentségileg, hanem minden értelemben elszakadnak az egyháztól és legtöbbször Istentől is, mert nem marad számukra szentségi közösségi lehetőség, sőt, életállapotukkal a papok sem tudnak mit kezdeni. Az elvált ember rossz, szentséget nem vehet, így aztán helye sincs többé az egyházban. Az elvált ember a kereszténységben olyan, mint a hajléktalan a társadalomban. Mindenki sajnálja, de épp annyira viszolyog is tőle. 222

Történik mindez úgy, hogy a mutatós, rendezett plébániai és parókiai kirakat mögött cölibátusra kötelezett papok tömkelege él titkos családi és szexuális életet letagadott asszonyokkal és titokban nemzett gyermekekkel. A klérusban kiemelkedően magas a titkolt homoszexualitás, a pedofília és az alkoholizmus. Mindennek pedig egyetlen oka van, a testiség irreális tagadása és a kötelező cölibátus. Nemrég, volt katolikus papokkal beszélgettem erről a kérdésről, akik egyöntetűen arról számoltak be, hogy papságuk ideje alatt, a kényszerű cölibátus miatt kivétel nélkül pszichoszomatikus tüneteik voltak. Egyiküknek krónikus gyomorvérzése volt, mely majdnem halállal végződött. Amikor az illető elhagyta a papságot és megnősült, egy csapásra meggyógyult. Egy másik kilépni szándékozó papnak a megyéspüspöke annyit mondott: “Lehet tejet kapni a boltban, nem kell mindjárt tehenet tartani, ha inni akarsz.” A híveket pedig mindennek ellenére szerzetesi szigorral mérik és kezelik, az elváltakat pedig egyszerűen kitaszítják a közösségből, legyenek katolikusok vagy protestánsok. Egyik évben, az egyik keresztelő misén, egy hölgy sírva fakadt a szentáldozásnál. Utána elmondta, hogy elvált katolikusként huszonhét éve nem áldozhatott. Nagyon boldog volt, hogy őszinte bűnbánattal és őszintén vágyva magához vehette az Oltáriszentséget. Jézus idejében a férjek, nagyon sokszor visszaéltek vezető szerepükkel és a feleségük fölötti hatalmukkal. Az is gyakran megesett, hogy ha már ráuntak az asszonyra, elküldték, mindenfajta hivatalos papír vagy válás nélkül. Jézus ez ellen emelt szót. Van két kifejezés az arám szövegekben, amelyeket nem tudtak hűen lefordítani a görög Újaszövetségben. Az egyik a nishbook, ami elhagyni-t jelent és a nishri ( ) ami elválni-t. Jézus elsősorban az ellen emelt szót, hogy a férfiak válólevél (shiriana) nélkül elengedjék feleségüket. Azonban, ha az asszony rendelkezett a shirianaval, a válólevéllel, akkor később újra törvényesen férjhez mehetett. Jézus nem a válást tiltotta meg, hanem az alaptalan válást, vagyis a férfiak szabadossághoz való jogát és az asszonyok kötöttségével való visszaélést. Házasságtörés esetén még Jézus is kilátásba helyezte a válást, mely ilyenkor jogos (Mt 5,31-32). Jézus nem általában a válás ellen emelt szót, hanem az 223

ellen, hogy jogtalanul és válólevél nélkül bocsássák el az asszonyt. Az ilyen nő ugyanis, aki nem tudott válólevelet bemutatni, házasságtörőnek számított. Ám Jézus irgalmas volt még a házasságtörő asszonnyal is, amikor a hithű zsidók annak rendje és módja szerint halálra akarták kövezni. Jézus nem állt be közéjük követ dobni, hanem önvizsgálatra intette őket, majd azt mondta az asszonynak: “Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél.” (Jn 8,11) Épp ezért minden kereszténynek, klerikusnak és laikusnak egyaránt fel kell ismernie, hogy ítélkezni és ítéletet mondani egyedül Istennek és Jézus Krisztusnak van joga az ember fölött. Akiknek az Úr lehetőséget adott, hogy szent igéjével és szentségeivel másoknak szolgáljanak, azok nem azért kapták ezt az elmondhatatlan kegyelmet, hogy eltaszítsanak másokat az oltártól vagy kirekesszenek egyeseket a közösségből. Annak számára, aki Jézust igazán követi, semmilyen más lehetősége nincs, mint Jézussal együtt mondani bármelyik embernek: én sem ítéllek el. Nincs feltétel, nincs apró betűs rész, nincs alkudozás. Az az Isten, aki azt nyilatkoztatta ki, hogy “öltsétek magatokra az irgalmasságot, a jóságot, a szelídséget és a türelmet” (Kol 3,12), valóban azt várja, hogy olyan radikálisan, akár a társadalmi normáktól elütő módon is irgalmasak legyünk, ahogy Jézus a kőzáporral fenyegető zsidókkal szemben radikálisan irgalmas volt a házasságtörő asszonnyal. Az egyház többféleképpen értelmezte Jézus szavait. Van, aki azt mondja, már a válás is házasságtörés, van aki azt, hogy a válás még nem, de ha az elváltak új kapcsolatot létesítenek, azaz új házasságot kötnek, akkor már házasságtörést követnek el, illetve, hogy ha valamelyik fél megcsalja a másikat, akkor – mivel nem tartható fenn a bűnös állapot – azonnal el kell válniuk (paráznasági klauzula). Jézus irgalmassága miatt nem fordulhatunk el egyetlen embertől sem, akkor sem, ha nem először házasodott. Jézus nyomában járva mindvégig ki kell tartanunk minden egyes felebarátunk mellett, s ítélet nélkül, szüntelenül bűnbánatra kell hívogatnunk, hogy ne maradjon elrekesztve Isten irgalmától. Jürgen Moltmann csodásan fejezte ki az emberi szeretet, szerelem és a hit közösségének olykor drámai egységét. 224

Ágoston óta az élet a szeretet drámája. A szerencsétlen és reménytelen szereteté, a felszabaduló, kereső és boldog szereteté. Mind ugyanabból a feltételezésből indulnak ki. Az ember erotikus lény. Emésztő vágy, fausti hajlam, éhes szív irányítja. A végtelen Isten az emberben, képe másában végtelen szenvedélyt támaszt, amely lerombol minden végest és földit, ha nem találja meg nyugalmát a végtelenben. Jézus a keményszívűségtől óvja a tanítványokat, ami elsősorban a megátalkodott egoizmust, a parázna életvitelt és az én kielégítésére irányuló szabados motiváltságát jelenti. Számomra azonban keményszívűség az is, ha valaki nem képes irgalmat gyakorolni felebarátjával szemben. A görög szöveg szakszava a keményszívűségre a szklerokardia, ami ös�szecseng az orvostudomány egyik diagnózisával, a cardiosclerosis nevű betegséggel. A görög-latin átírásban a szavak sorrendje változik ugyan, de a jelentésük ugyanaz, keményszívűség, a szív megkeményedése. Utóbbi egy ingervezetési betegség, mely által nem jut elegendő vér a szív egyes részeibe, ami súlyos esetben halálhoz vezet. Az irgalmatlan ember keményszívűsége éppígy von saját fejére ítéletet Istennél. 10.2. A gyermekek megáldása (Mk 10, 13-16) Jézus a gyermekeket állította példa gyanánt a tanítványok elé. Persze nem arra gondolt, hogy a tanítványok legyenek infantilisek. Sokkal inkább azért tette ezt, mert a gyermek nem kis felnőtt, sok minden nincs meg benne – szerencsére – ami később a “nevelés” kapcsán majd beépül a személyiségébe. A gyermeknek nincs sem tulajdona, sem birtoka, a pillanatnyi igényein és vágyain kívül nem bajlódik semmivel. A gyermek bár maga is olyan önző, sőt erőszakos tud lenni, mint a felnőtt, érdekérvényesítő képessége pedig túlszárnyal mindenkit, ennek ellenére gyönge, védtelen a felnőttek világával szemben. Jézus ezt a védtelenséget állítja példa gyanánt. A gyermek kiszolgáltatott mások gondoskodásának és törődésének. 225

Jézus arra igyekszik indítani tanítványait, hogy merjenek kicsik lenni, feladni mindent és egyedül Istenre hagyatkozni. Mondjanak le minden hatalomról, minden erős ragaszkodásról, uralomvágyról és birtoklási ösztönről, s merjék kiszolgáltatni magukat mások kényének-kedvének. Alázat, tanulásra való készség, ártatlanság, nyitottság, tudatos rászorultság és ráhagyatkozás Isten kegyelmére. Ezek a gyermekek, azaz az evangéliumi kicsinyek erényei. 10.3. A gazdag ifjú (Mk 10,17-27) Azt hiszem minden szülő, minden pedagógus és minden plébános vagy parókus olyan fiúról, tanítványról, hívőről álmodozik, mint az ifjú, aki Jézushoz fut, hogy az örök élet útját-módját kérje tőle. Jól nevelt, alázatos, tisztelettudó, törvény -és tekintélytisztelő, ugyanakkor iparkodó. A keresztény közösségekben az ilyen fiúkat nevezik jó hívőnek, mi több, jó kereszténynek, az iskolában tehetségnek, otthon jó gyereknek. Az ilyen gyermek mind az egyház, az iskola, mind a szülei felé elkötelezett, nem csinál marhaságokat, nem kell veszekedni vele vagy rendre utasítani, nem tesz fel fölösleges kérdéseket, nem teszi próbára a környezete türelmét, hanem engedelmesen és szófogadóan viselkedik. Fejet hajt, amikor nála okosabbak, tekintélyesebbek, képzettebbek rá emelik tekintetüket. Azt szoktuk mondani, az ilyen gyerek még sokra viszi. Jézus is rögvest megkedveli. Ez az ifjú a korabeli – mondjuk úgy – eminens. Megtartja a törvényt, vagyis tiszteli Istent, megfelelően imádkozik, tiszteli szüleit, nyilván tisztességesen dolgozik, megtartja a szombat ünnepet, nem kajtat a lányok után, nem esküdözik össze-vissza, tiszteli felebarátait és tulajdonukat, adakozik a szegényeknek, erkölcsös. József Attila így írta: “jó híremre jól vigyázok”. Talán egy ifjú farizeussal van dolgunk, talán nem, mindenesetre szimpatikus fiatalember, olyan, akiről az anyukák hunyorogva, titokzatos mosollyal azt szokták mondani kamaszkort épp elhagyó, a hormonok pezsgésében szépülő lányuknak: – Na, kislányom, ez a fiú jó parti! 226

Ám Jézus azt mondja az ifjúnak, hogy “valami hiányzik még belőled”. Álljunk meg egy szóra. Mi az, hogy hiányzik? Mégis, mi hiányozhatna egy olyan fiatalemberből, aki tisztességesen megél, tisztességesen viselkedik és engedelmes az állam, az egyház felé, megfelel a törvényeknek és az erkölcsi elvárásoknak, a társadalmi normáknak, aki mindebben kifogástalan? Bocsánat, hogy ilyet kérdezek, de “mi baja” volt vele Jézusnak? Ma egy ilyen fiú, mondjuk fiatal ügyvéd, vagy orvos, jól öltözött, jóképű, teniszezik, templomba jár, adakozik, törvénytisztelő, szüleit támogatja, halad szépen az élet, a társadalmi elismertség és a szakmai karrier azon útján, mely a tehetséges és igyekvő emberek méltó és kiérdemelt útja. Inkább megbecsülést és tiszteletet érdemelne, hogy nem siklott félre, nem iszik, nem dohányzik, nem fecsérli az idejét könnyű nőcskékre, hogy képes volt mindvégig tisztességes maradni, hogy nem vesztette el a hitét és méltóságát felnőtté formálódása közben. Ám Jézusnak valami hiányzik. Jó lenne bárkinek, de neki nem. Azt mondja, szabaduljon meg mindettől és kövesse Őt, szegődjön a nyomába nincstelenül. Erre az ifjú lehorgasztja fejét és eloldalog. A kulcsszó a gazdagság. Az ókori keleten, ahol a nép nagy többsége nyomorogva, egyik-napról a másikra élt és minden betevő falatért keményen meg kellett dolgozni, a gazdag ember általános közutálatnak örvendett. Talán irigység is vegyült ebbe az érzelembe, de nagyon hasonlót éreztek akkor az egyszerű, hétköznapi emberek, mint ma: komoly vagyonokat nem lehet tisztességes munkával összehordani. Így aztán a gazdagság a haszonlesés, uzsora, elnyomás és átverés szinonimája volt. Ez a gazdag ifjú pedig nem tudta saját világi kötődéseit feladni. Korábban elég szót ejtettem a státusfeladásról. Ez az igehely is ebbe a kategóriába tartozik. Az ifjúnak fel kellett ismernie, hogy a jólneveltségnek, vallásosságnak, a társadalmi elfogadottságnak, elismertségnek és a polgári -avagy büntetőjog szerinti tisztességnek önmagában nincs köze az evangéliumi lelkülethez, sem pedig Jézushoz. A mai, társadalommal, politikával, hatalommal és pénzzel összefonódó vallási szervezetek nagy ferdítése, mikor azt állítják, hogy a szemé227

lyes meggyőződés nélküli engedelmesség vezet az Úrhoz, hogy a szófogadó ember a “jó ember” és a “jó keresztény”. Egyes nagy egyházak egészen odáig elmennek, hogy Isten akaratát a társadalomi folyamatokra is kiterjesztik. Az a deduktív következtetés áll e mögött, hogy ha az egyházat szükségszerűen a Szentlélek vezeti, akkor az egyház sorsában, alakulásában is a Szentlélek munkáját kell feltételezni. Ugyan miért lenne kivétel ez alól a társadalmi és szociális, hatalmi, politikai integritás és kapcsolatrendszer? Így lehetséges, hogy a templomba járó vallásos embert gyakran ös�szekeverjük a hívővel, hogy a papok, lelkészek politikailag motiválják a híveket a prédikációban, hogy egy vallási közösséghez tartozni egyet jelent egy bizonyos politikai irányultsághoz tartozással, hogy az egyházak járandóságot kapnak az adófizetők pénzéből, hogy a mindenkori hatalom kedvez a holdudvarába tartozó egyházaknak és vallási vezetőknek, s a vallási erkölcs összemosódik a társadalmi értékrenddel. Jézus mindezzel szemben állt, mert nem várt semmilyen megfelelést, semmilyen ész nélküli engedelmességet, integrálódást, tekintély-tiszteletet, nem várt pénzt, sikert, hatalmat, elismertséget, hanem csupán egyetlen dolgot várt, radikális hitet és az abból fakadó engedelmes szeretetet. A gazdag ifjútól is végső soron ezt kérte. Jellemző, ahogy az ifjú az örök élet után kérdez. „Jó Mester”-nek szólítja Jézust, ami az arámban még sokkal magasztosabban hangzik: csodálatos Tanító: malpana tava ( ). Jézus elutasítja ezt a simulékony megszólítást, mert szerinte egyedül Istent illeti ilyen dicséret. Az arám szövegben az ifjú arra kérdez rá, vajon hogyan örökölhetné az örök életet, hogyan birtokolhatná: dirat ( )? Úgy kérdez az ifjú, mint aki birtokolni akarja az örök életet, mint aki megszerezni akarja azt. Ez az, ami nem tetszik Jézusnak. A fiatalember úgy viszonyul a hithez, úgy viszonyul vallásához, Istenhez is, ahogy minden egyébhez az életben, birtokolni akarja. Az örök életet, az üdvösséget, a feltámadást, a megváltást, a men�nyek országát vagy annak kulcsait azonban nem lehet birtokolni. Hiába engedelmes ez a legény, hiába eminens, hiába jó parti, hiába elismert, 228

valami alapvetően nem stimmel a gondolkodásában. A mai keresztények számára is meghallgatásra méltó ez az igehely. Az egyházak zöme kizárólagosnak tartja magát, s azt tanítja, csak az ő tanításukkal és közösségükben üdvözülhet a hívő. Ők sem tesznek mást, mint a gazdag ifjú, a birtoklásvágy felől közelítenek Istenhez, ami teljes képtelenség. Nagy csapda a vallásosság, ha nem kapcsolódik hozzá aktív, élő hit, mert elhiteti az emberrel, hogy kivételes dolgot birtokol, hogy egyedül ő ismeri az igazságot, hogy ő és a hozzá hasonlóak fognak üdvözülni, míg a többiekre kárhozat vár. Jézus arra hív fel, hogy mondjunk le ezekről az előjogainkról, s mondjunk le arról, hogy Istent birtokolni, örökölni akarjuk, mondjunk le a mennyek országának kisajátításáról, mert minden ilyen gyarló emberi elgondolás alapvetően ellentétes azzal a szeretettel, melyet Ő kínál, hirdet és vár követőitől. Tanuljuk meg az igaz hit arám kifejezését: hamanotha ( ) és feltétel nélkül kövessük Jézust. A 25. vers szövege: „könnyebb a tevének átmenni a tű fokán...”, fordítási hiba. Itt válik jól érzékelhetővé, hogy a Jézus arám mondásait görögre fordító szerkesztő már nem értette az eredeti mondást, így csorbult Jézus tanítása. Ha ezt a részt Márk evangélista írta volna, akkor nem vétett volna fordítási hibát, hiszen ő galileai arám volt. Az arám szövegben olvasható gamla ( ) ebben a kontextusban kötelet jelent. Így Jézus mondása mindjárt értelmet nyer: „könnyebb a kötélnek átmenni a tű fokán, mint a gazdag embernek bemenni az Isten országába.” 10.4. A lemondás jutalma (Mk 10,28-31) A teológusok külön, új tartalomként szokták elemezni ezt a rész, én azonban szorosan összetartozónak vélem a gazdag ifjú esetével és nem elsősorban a pénz és a gazdagság témája miatt. Péter, merészen, de nagyon is helyénvalóan szól Jézushoz: “mi mindent elhagytunk, és követtünk téged”. Persze ez csak nyelvtanilag kijelentő mondat, valójában Péter azt szeretné megtudni, hogy ha ők meg229

tették azt, amit az ifjú nem, akkor rájuk mi vár? Az az előbb kiderült, hogy mi van, ha valaki nem hajlandó meghozni a hit áldozatát, de mi történik akkor, ha valaki megtette azt, amit Jézus kért, s amit majd keresztre feszítésével maga is megtesz, a mindenről való lemondást. Azt gondolom, hogy Szent Márk – ha csak nem Péter negatív jellemrajzát akarta itt is erősíteni – egy dramaturgiai mondatot adott “szereplője” szájába, egy olyan önmagában csupán informatív, de szándékosan felhívó jellegű végszót, amire replikaként már le lehetett írni Jézus tanítását a lemondásról. E könyv egyes alfejezeteinek címeit a katolikus Bibliából vettem át, hogy kézikönyv-szerűen lehessen forgatni, ha valaki csak egy-egy igehelyről szeretne elmélkedni. E ponton azonban magyarázkodnom kell, mert a “lemondás jutalma” cím nagyon félrevezető. A gazdag ifjú örökbe kapni, birtokolni vágyta az örök életet, ami helytelen elképzelés volt. Jézus pedig egyszer sem beszélt jutalomról, Ő annyit mondott, hogy aki lemond mindenről, az kap: nquab’el ( ), de nem cserébe, nem viszonzásul, pláne nem értékarányosan. A lemondás jutalma ószövetségi elképzelés, és abból az ősi meggyőződésből fakadt, hogy mivel Isten igazságos, ezért előbb-utóbb minden ember szenvedését, lemondását ki fogja egyenlíteni. “Enyém a bosszúállás és a jutalmazás” (MTörv 32,35), mondja az Úr, s még számos helyen felleljük ezt a gondolkodásmódot (Zsolt 18,21; Péld 13,21; Sir 36,15), de az Ószövetség mellet a jutalmazás gondolata a hellenizált zsidóság apokaliptikus irodalmában is ismert volt. Ám félre ne értse senki, szó nincs arról, hogy aki az életben lemond valamiről, az majd ezért kárpótlást kap a mennyben, hogy akinek nem jut valamiből, az majd “odaát” bővelkedhet benne, különösen pedig arról nincs szó, hogy Isten majd kiegyenlít valamiféle lelki számlát a végidők során. A jutalom szó ezért rettenetesen rossz és félreérthető. Azt gondolom, hogy a keresztény lelkiség egyik nagy értelmezési malőrje, hogy egy az egyben átvéve az ószövetségi jutalmazás-büntetés elvét, Istent jutalmazónak képzeli el, körülbelül úgy, ahogy a tanító bácsi piros pontot ad az iskolában a nebulónak, vagy ahogy az anyuka simogatással, esetleg egy csokival jutalmazza Pistikét, mert jó gyerek volt. 230

Mert mi a lemondás értelme? Ha valaki azért mond le valamiről, hogy majd egyszer Istentől kárpótlást kapjon, akkor nem jobb a pénzét befektetni vágyó bankárnál, aki azt latolgatja, hol kaphat több kamatot és oda viszi a vagyonát. Ha valaki azért gyakorolja a lemondást, mert az Istennél kapható legnagyobb lelki kamat a legnagyobb kincs, még ez sem hit, hanem helytelen indíttatású emberi spekuláció. A lemondás azt jelenti, hogy az ember önként, szabad akarattal mond le mindenről, még a jutalomról is, mert annyira szereti Istent és felebarátait, hogy magának nem akar jogot formálni semmire. Ki kell mosnunk gondolatainkból az érték-szemléletet, a valamit valamiért, a cserearány, az üzlet, jutalom, díj, és sorolhatnám számító, haszonelvű fogalmait, mert ezek félrevezetők. Amikor Isten ad, nem valamit ad valamiért cserébe, hanem Önmagáért ajándékozza Önmagát az embernek. Előtte nem áll meg semmilyen emberi érdem, nem lehet kiérdemelni jóságát vagy az üdvösséget. Ő azért ad, mert Ő maga a jóság és a szeretet. Az Ő adakozása lényének lényegi megnyilvánulása. A mi lemondásunk azt hiszem a legkevésbé sem érdekli vagy befolyásolja Őt, a lemondás minket tesz alkalmassá arra, hogy hasonulva hozzá, viszonzás nélkül tudjunk szeretni, hogy úgy adjunk, ahogy Ő ad. A lemondás tehát nem egyéb, mint az ember hasonulása az isteni szeretethez, ahhoz a szeretethez, amely nem nézi a másik alkalmasságát vagy személyes erényeit, hanem viszonzás és elvárás nélkül folyamatosan ad és ad és csak ad. “Kegyelemből részesültetek a megváltásban, a hit által, ez tehát nem a magatok érdeme, hanem Isten ajándéka. Nem tetteiteknek köszönhetitek, hogy senki se dicsekedhessék.” (Ef 2,8-9). Valahogy úgy áll a dolog, hogy az ember egyszer csak ráébred, Isten szeretete milyen kifogyhatatlan, kiérdemelhetetlen és fölbecsülhetetlen jóság és kegyelem. Felismeri Jézus Krisztusban az emberi létezés alapvető és végső értelmét, s azt is felismeri, hogy emberi léte csak akkor nyer igazi értelmet, ha túl létfeltételeinek biztosításán egyre jobban igyekszik hasonlítani Jézus Krisztusra, s egyre közelebb és közelebb vágyjakozza magát az Atyához. Mindez pedig nem érdem, nem rang 231

vagy cím, nem nagyság vagy hatalom, nem is birtokolható; hanem ebben a hasonlóságra törekvésben az imádság, imádás, a szentségek és a lemondás aktusaiban szép lassan felfedezi a kegyelmet, mely akár “százszoros” lelki gyümölcsöt is teremhet örömben, boldogságban, szeretetben. Ezért nem valaminek, dolgoknak, eseményeknek örül a keresztény, mert nem kisgyerek, aki azt lesi, éppen mit kap, ami fölött tapsikolva ugrálhat izgalmában. A keresztény ember üdvösséges öröme Isten öröméből fakad, ez pedig benső, ok nélküli öröm. Nem történik más, mint kegyelemből osztozunk Isten ok nélküli benső örömében és jóságában, ez pedig legjobban a lemondás és a kicsinység útján közelíthető meg. Szeretettel kérem az Olvasót, hogy a jutalom szót egyszer s mindenkorra törölje ki keresztény szótárából. 10.5. Jézus harmadszor jövendöli meg szenvedését (Mk 10,32-34) Ez a harmadik jövendölés kiemelkedik a másik kettő közül (8,31; 9,31). Nem csak azért, mert ez az utolsó, hanem, mert míg korábban csak narratívában találkoztunk a jövendölésekkel, most Jézus maga mondja el mi fog történni, ráadásul a korábbiaknál sokkal részletesebben. Erre a magyarázatra, mint sötét árnyék borulnak rá az első sorok: “Úton voltak Jeruzsálem felé.” (10,32). Mesteri fokozás ez a szerző-szerkesztő részéről. Olyan, mintha egy halálraítélt úton a vesztőhely felé a saját kivégzéséről mesélne. Hatalmas feszültség van ezekben a sorokban. Az előzőek tükrében azonban Jézus szenvedésről szóló szavai nem csak fájdalomról tudósítanak, még kevésbé a jövendölésről, sőt a jövendölés nem is fontos, csak eszköz arra, hogy az előbbi tanítást új megvilágításba helyezze. Ebben az igehelyben a lemondás hozzákapcsolódik a szenvedés és áldozat fogalmához. Azzal, hogy az evangélista a lemondásról szóló történetet épp ide helyezte el, úton Jeruzsálem felé, a lemondást egyfajta golgotai megvilágításba is illeszti. “Kicsúfolják, leköpdösik, megostorozzák és megölik...” (10,34), ami azt is jelenti, hogy Jézus keresztáldo232

zata egyben a maga leggrandiózusabb lemondása lesz mindenről, még az életéről is. Mindezek után azt várnánk, hogy tanítványai nyomban maguk is a lemondás és áldozatvállalás radikalitását választják, ám épp az ellenkezője történik. 10.6. Zebedeus fiainak kérése (Mk 10,35-45) Szent Márk mennyei humorát példázza, hogy miután Jézus alaposan és körültekintően elmagyarázta a tanítványoknak a birtoklásvágy lehetetlenségét, nem sokkal ezután, út közben mégis ugyanazt az értetlenséget és éretlenséget produkálják, amit a gazdag ifjú, ők is birtokolni akarnak valamit. Jánosból és Jakabból kibújik a mennyei nagyságot és előkelőséget tulajdonolni akaró nagyravágyás. Az egyházi hagyomány és a Szentírás úgy tartja, hogy “a kevélységnek a bűn a kezdete” (Sir 10,13), pontosabb fordításban: “Minden bűn kezdete ugyanis a kevélység” [Káldi Neovulgáta]. Őszinte leszek, mosolygok, amikor a teológusok szent jámborsággal igyekeznek megmagyarázni és igazolni a két testvér-tanítvány magatartását a keresztre alkalmazva és mély krisztológiai értelmet tárva fel benne. Biztos nekik van igazuk, ők az igazi tudósok, ám mégis amellé teszem le a voksom, hogy a két tanítványban egyszerűen a kevélység támadt fel. Az is alátámasztja ezt, hogy a többiek, tíz társuk megharagudott rájuk. Nehéz olyan viselkedést pozitívnak látni ma, amit ott, akkor elítéltek. A pásztori pszichológia kimutatta, hogy a mai kereszténységben a hívők tudattalanul, de konkrét elvárásokat támasztanak a papokkal, lelkipásztorokkal szemben. Ez a magatartás általánosan megfigyelhető bizonyos hivatásokkal kapcsolatban, melyek – talán nem meglepő – az ősi időkben nem váltak még szét külön szakmákká. Ilyen hivatás például az orvosé, a bíróé, vagy az ügyvédé. Az orvost “fehér köpenyes istennek” szokás tekinteni, a bírót “igazságosztónak vagy mindenhatónak”, az ügyvédet pedig “rejtett dolgok tudójának és az igazság harcosának”. Ugyanígy vannak az emberek a papokkal, szerzetesekkel is, ám feléjük kettős elvárás nyilvánul meg. A pap legyen egyszerre “szent ember”, 233

legyen tiszta, feddhetetlen, ám ugyanakkor legyen “hétköznapi ember” is, aki megérti a személyes, családi, párkapcsolati problémákat és tud is velük mit kezdeni. A pap, lelkész, igehirdető kényszerűen ebben a kettősségben él. Nem elég, ha prédikálja Isten igéjét, egész életével, cselekedeteivel, megszentelt módon kell azt élnie és életvitelében láthatóvá tennie a hívek előtt. Ugyanakkor, ha nem képes aktív tapasztalati kapcsolatban maradni a valós hétköznapi élettel, akkor a szószéken is “elprédikál a hívek feje felett”, belecsúszik a vasárnapi, kimódolt hangú és hangvételű, a valós életre nem reflektáló igehirdetésekbe, ami igazából a kutyát sem érdekel. Lám, mindez már ott volt a tanítványok életében, különösen a Zebedeusok nagyravágyásában. Jézus apostoli csoportja nem csak tanított, de gyógyított, halottakat támasztott fel, s úgy élt, ahogy hirdette, a valós Galilea valós, alsó néprétegében. Ők nem voltak klérus, nem különültek el a néptől rendházakban vagy plébániákon, hanem házrólházra járva, vidékről-vidékre vándorolva végezték szolgálatukat. Mégis, ennek ellenére bekövetkezett az egyik tipikus és talán legismertebb emberi és papi hiba. Átestek a ló túlsó oldalára, elhitték, hogy ők szentebbek, tökéletesebbek és ezáltal különbek is másoknál. Ez egyház, pap és püspök, lelkész, pásztor, apát, elöljáró és minden hívő egyik legnagyobb kísértése. Sokan esnek ebbe a csapdába. Azt hiszem a papokat tulajdonképpen a rajongó hívek kergetik bele ebbe a félreértelmezett én-képbe, illetve sokan a papságban keresik önbecsülésük hiányosságainak pótlékát. Amióta ember az ember, vallási életének számos kötelességét az e célra kiválasztott és rendelt papokra testálta, akik helyette és a közösség helyett végeztek el bizonyos liturgikus feladatokat. Ezáltal a pap mindig közelebb, napi kapcsolatban volt, van a szenttel, a szentséggel. Sok hívő kifejezetten hajlamos arra, hogy Isten szentségét az Ő szolgálatában álló papra, lelkészre is rávetítse, ami által “szent embert”, néha pedig bálványt farag belőle. Ez persze hízelgő a papnak, ám igaztalan, mert ő pontosan ugyanolyan, mint bárki más, csak szakmailag a szenttel való foglalkozást űzi, s ennek rendeli alá egész életvitelét. 234

Rosszabb helyzet az, amikor a pap, aki naponta zsolozsmázik, esetleg cölibátusban él, misézik, prédikál, és sorolhatnánk, egyszer csak azt kezdi érezni, hogy közelebb áll Istenhez, mint mások. Ilyenkor az a gondolat foganhat meg benne, hogy ő tényleg szentebb, igazabb, jobb másoknál. S végül oda lyukad ki, ahová János és Jakab, ő is a kevélység bűnébe esik. Birtokolni akarja a birtokolhatatlant. Az ősbűnt, Ádám és Éva bűnét úgy is értelmezhetjük, hogy birtokolni akarták a tudást, végső soron birtokolni akarták Istent és a saját sorsukat. Nem akarták, hogy az Úr megmondja nekik, mi a jó, hogyan kell élni, mit kell tenniük. Úgy hitték, hogy ők eldönthetik mi a jó és rossz, birtokolhatják a jót és a rosszat, a jó és rossz közötti választás tudását, uralmuk alá hajthatják e kategóriákat, nincs szükségük vezetésre. A pasztorálpszichológia nagyon is jól ismeri az ember mindenhatóságra és nagyságra törekvő lelkületét, mely sokszor a papi hivatást választja, nyilván nem véletlenül, hiszen a pap az Úr Jézus Krisztus személyes képviselője a hívek felé. Az a káplán vagy plébános, aki érzi és ki is mutatja ezt a hatalmi közösséget, messzire téved az igazi Jézustól, mint az a két, püspökségem első éveiben szentelt pap, akiket csak a felszentelés érdekelt, aztán nagyon gyorsan odahagytak, hogy azt csinálhassanak, amit ők akarnak. A Zebedeus-fiak, és e papok nagyzásával szemben kell felmutatni az igaz keresztény pap képét, aki testvér a testvérek között, s legnagyobb hatalma az, hogy megmossa a többiek lábát, hogy alázattal szolgál nekik, példát ad engedelmességből és hűségből. A hívő keresztény benső élete egyszerre kell, hogy integrálja, azaz harmonikusan magába fogadja a lelki és a materiális élet törvényeit, mivel azok kölcsönösen feltételezik és támogatják is egymást. Akkor egészséges a lelkiség, ha az emberi és a vallási törvények békességes lelkületet, a mindennapi életben stabilitást és örömöt, vigaszt és támaszt, pozitív életfelfogást, elfogadást, megértést eredményeznek és tartanak fenn. Nagy probléma – és a hitélet gyöngélkedésére utal –, ha az emberi ösztönök, az életvitel és a vallásos, hitéleti ideál között feszültség keletkezik, melynek egyik tünete lehet, ha – Jakab és János mintájára – valaki pozitívan megkülönbözteti magát másoktól. 235

10.7. A jerikói vak (Mk 10,46-52) Jézus a tanítványokkal és a tömeggel a pászka-ünnepre zarándokolt. Ahogy kétezer évvel ezelőtt, ma is rengeteg zsidó utazik atyáik földjére, hogy ott ünnepeljék meg a kovásztalan kenyerek ünnepét. Aki nem jut el, az hagyományosan a “Jövőre Jeruzsálemben!” felkiáltással emlékezik meg arról, hogy ilyenkor minden zsidónak az ősi városban, Dávid városában a helye. A zarándokok tömege áthaladt Jerikó városán, s mikor elhagyták, egy vak férfi – aki nyilvánvalóan már sokat hallott Jézusról – hangosan, mi több, zavaróan és tolakodóan kezdett kiabálni, hogy Jézus színe elé juthasson. Jézusnak eddig is sok konfliktusa volt már, most meg ez a szerencsétlen vak atyafi azt ordítozza, hogy Ő Dávid fia. Egyáltalán nem hiányzott egy újabb összeütközés a vallási vezetőkkel vagy a hatóságokkal. „Dávid fiá”-t kiabálni a városhatárban, a zarándoktömeg közepén, meglehetősen feltűnő és bizarr dolognak számított. Izrael – és az ünnepre tartó zarándokok – számára Dávid király volt a történelem legfényesebb, leghatalmasabb és legnagyszerűbb nemzeti uralkodója. Hasonlóan, mint nekünk magyaroknak mondjuk Mátyás király. Dávid egyesítette az addig megosztott zsidó törzseket, hódításaival hatalmassá és erősé tette Izraelt, ő foglalta el a kánaánita Sion-erődöt, melyből Jeruzsálem, Dávid városa és a dicső birodalom fővárosa lett. Jeruzsálem mindazt a dicsőséget jelképezte és jelképezi ma is a zsidóság számára, ami legnagyobb királyukra és a valaha volt legnagyobb birodalmukra emlékezteti őket. Ebben is találok hasonlóságot magunkkal, sok magyar nagyjából így emlékezik az 1920-as trianoni békeszerződés előtti Nagy-Magyarországra, mely a magyarság számára a valaha volt fényes dicsőséget és hatalmas birodalmat jelenti. A zsidóságban pont ugyanilyen érzelmeket fakaszt a dávidi birodalom és királyság emléke. Dávid vezette be a jeruzsálemi vallási kultuszt, s ő volt a zsidók uralkodói, királyi és főpapi, azaz Messiás-eszménye. “Igen, jönnek napok - mondja az Úr -, amikor igaz sarjat támasztok Dávidnak. Királyként uralkodik majd, bölcsen kormányoz, s gondja lesz a jogra és az igazságra az országban.” (Jer 23,5) 236

Mindez elevenen élt a zsidókban. Tehát útban Dávid városa felé, a zarándokok között „Dávid fiá”-t kiabálni, finoman szólva feltűnő volt. Rá is szóltak a vakra, hogy hallgasson el, ne csináljon botrányt. Talán Jézus is jobbnak látta, ha odaszólítja magához a koldust, legalább addig sem ordítozik. Bartimeus, a vak érdekes dolgot tett. Ledobta a felső ruháját. Ez a gesztus első pillantásra értelmetlennek látszik. A vakok, kolduláskor a felső ruhájukat terítették maguk elé a földre, s abba gyűjtötték az alamizsnát, amit a zarándokok vetettek. Bartimeuson azonban rajta kellett, hogy legyen. Ha viszont rajta volt, miért dobta le? Ez a gesztus mélyen szimbolikus. Azt jelenti, hogy Bartimeus hajlandó volt mindent eldobni, mindent hátra hagyni, csak hogy Jézus közelébe juthasson. Ez a mozdulat is arról a megkérdőjelezhetetlen bizalomról árulkodik, amivel az Úr felé fordult. Ez is a gazdag ifjú esetét idézi fel. Valahogy így kellett volna eldobnia minden kötöttségét és személyes ambícióját, hogy igazán követhesse Jézust. Bartimeus gyógyulni akart a vakságból. Jézus azonban nem gyógyította meg, hanem csak annyit mondott: “Menj, a hited meggyógyított.” (10,52). Éppen ezért ez nem gyógyítás volt, csak gyógyulás. Pontosabban a jelenet a hitről szólt, Bartimeus hitéről. Hitte, hogy Jézus, Dávid fia a Messiás. Persze azt nem tudta, hogy nem egészen abban az értelemben az, ahogy a zsidóság nemzeti érzülettel áthatva várta, de minden bizalmát, reményét ebbe a meggyőződésbe vetette. Az ilyen mértékű hit pedig gyógyít, mert nincs előtte akadály. Mindent Jézus Krisztus kezébe tesz le és mindent rá vonatkoztat, nincs más vágya, mint színe elé kerülni. Az utolsó mondat szerint “visszakapta látását és vele tartott az úton”. Korábban (1.6.) a tanítványi követést a Jézus mögé állással, szinte alárendelt követéssel magyaráztam. Itt már másról van szó. Az itt használt elindult ige: wazel ( ) nem alárendelődést vagy mögé zárkózást, hanem társul szegődést, csatlakozást, sokkal inkább mellérendelődést takar. Bartimeus példája a hit példája. Így kell Jézus Krisztus felé fordulnunk ma is, mert csak ezzel a hittel és bizalommal lehet Őt társként követni. 237

11. Jeruzsálem

11.1. Jézus bevonul Jeruzsálembe (Mk 11,1-11) A virágvasárnapi körmenet az egyház pompás, színes, élettel teli megemlékezése Jézus jeruzsálemi bevonulásáról, s bár szép szokás, a valósághoz igen kevés köze van. Bevonulás valószínűleg volt, de színes kavalkád, néptömeg, nagy ünnep biztosan nem. Bartimeus felismerte Dávid fiát, a szimbolikus lelki vakból, látó, azaz hívő ember lett, aki csatlakozott Jézushoz mint tanítvány, s a történet szerint valóságosan el is kísérte őt Dávid városába. Ezen túl a jeruzsálemi bevonulás annyi ószövetségi utalást, profetikus hivatkozást tartalmaz, oly kevéssé valószínű, hogy a valóságban így játszódhatott le, hogy szinte biztosan szerkesztett anyaggal van dolgunk, amelyet nagyon tudatos szimbolizmussal alkottak meg, hogy pontosan és hűen kifejezze az evangélista teológiai elgondolását. Ettől természetesen a szöveg jottányit sem értéktelenebb, hisz ne feledjük, nem történelemkönyvvel van dolgunk, hanem a keresztény hit foglalatával; ez a rész – ahogy minden más rész a Bibliában – arról szól, hogy mit hiszünk, s nem arról, hogy mi, mikor hogyan történt pontosan. A jeruzsálemi bevonulás története a 118. zsoltárra és Zakariás könyvének 9. fejezetére épül. Tárjátok ki nekem az igazság kapuit, bemegyek, hogy hálát adjak az Úrnak. Ez az Úrhoz vezető kapu, az igazak mennek be rajta. Hálát adok neked, mert meghallgattál, te lettél szabadítóm. A kő, amit az építők elvetettek, szegletkővé lett. Az Úr vitte végbe ezt: csodálatos dolog a szemünkben. Ezt a napot az Úr szerezte: ujjongjunk és örüljünk benne! Uram, küldj szabadulást, Uram, adj áldást és kegyelmet! Áldott, aki az Úr nevében jön! Az Úr házából megáldunk titeket. Az Úr az Isten, az ő fénye világít nekünk. Álljatok be a menetbe, legyen zöld ág a kezetekben, egészen az oltár szarváig! Istenem vagy, hálát adok neked, Istenem, hála238

énekkel dicsőítlek! (Zsolt 118,19-28) Ujjongj, Sion leánya! Zengj éneket Jeruzsálem leánya! Nézd, közeleg királyod: igaz és győzedelmes, alázatos, szamáron jő, szamár hátán, szamárnak csikaján. (Zak 9,9) A jeruzsálemi bevonulással kapcsolatban szeretnék visszautalni a Mk 10,32-es versre, ahol Márk azt írja: “Jézus elöl ment, ők pedig aggódva követték...”. Szó szerint azt írja az eredeti szöveg, hogy a követők ijedten csodálkoztak: vmet’d’amrijn ( ), amiért Jézus elöl ment és – nem aggódtak, hanem – féltek: d’ahijlijn ( ). Komoly különbség a magyar fordításhoz képest. Ezt a beszámolót kétségkívül hitelesnek kell elfogadnunk, mert messzemenően illeszkedik a tanítványok eddigi viselkedéséhez és reakcióihoz, továbbá, mert mind az arám, mind a görög szövegben ugyanezt találjuk. Képzeljük el egy pillanatra, hogy Jézus, a vallási közmegegyezés szerint szalonképtelen “forradalmár” és “újító” a maga “szektájával” bevonult Jeruzsálembe. Olyan cselekedet volt ez, mintha egy római arénában egyenesen a kiéheztetett oroszlán szájához masírozott volna. Bartimeusra is azért szóltak rá, hogy minél kevésbé keltsenek feltűnést. Ha ehhez hozzátesszük, hogy Jézus bármilyen megtorpanás nélkül, megérkezvén a városba, egyenesen a jeruzsálemi templomhoz vonult, akkor még kihívóbbá válik az eseménysor. Ha valóban nagy tömeg kísérte volna, akkor a zsidó rendőrség (templomőrség) és a római katonaság (mely a közrendet államilag fenntartotta), még a templomhoz értük előtt feloszlatta volna a “be nem jelentett” csoportosulást. Látva a ruhákat földre terítő, pálmaágakat lengető és hozsannázó tömeget, már a városhatárban is megtették volna. Ugyanis az ilyen üdvözlés a királyi felvonulások és diadalmenetek behódoló gesztusa volt, a rómaiak számára tehát Jézus szamáron történő bevonulása az államhatalom karikatúrája lett volna, míg a társadalmilag konszenzusos zsidók számára az új nemzeti király bevonulásának kabaréja, ami a zsidó vezetés azonnali és határozott reakcióját váltotta volna ki. Ezzel szemben a Szentírás nem tesz említést arról, hogy bárki, bármit 239

tett volna Jézus bevonulása ellen, ami csak azért lehetséges, mert valószínűleg nem vették észre. Nem azt állítom, hogy Jézus nem vonult be szamárcsikón Jeruzsálembe, hanem csak azt, hogy ez a bevonulás igen-igen szerény méretű és léptékű lehetett, s csak a kegyes egyházi gyakorlatban és a keresztény fantáziában öltött hatalmas méretet és olyan jelleget, mint egy diadalmas Messiás-király győztes felvonulási menete. A jeruzsálemi lakosok vélhetően mit sem törődtek velük, csak a tanítványok és a közvetlen kísérethez tartozók (pl. Bartimeus), egy-két galileai rajongó kiáltozhatta a hozsannát, lengethetett pálmaágat, teríthette le ruháját. A bevonulás nem lehetett több néhány lelkes és furcsa vidéki hangos és szimbolikus utcai prezentációjánál, ami azonban nem érte el azt a kritikus szintet, hogy a hatóság vagy a lakosság komolyabb figyelemre méltassa őket. Valószínűleg beolvadtak és észrevétlenek maradtak a náluk lényegesen zajosabb zarándokok nagy tömegében. Mindez pedig Isten áldása volt, s egyáltalán nem kisebbítem vele Jézus Krisztus személyét vagy Messiás voltát. Így kellett lennie, mert Jézus nem azért ment Jeruzsálembe, hogy mindjárt megérkezésekor csendháborításért vagy a közrend megzavarásáért lefogják, hanem azért, hogy amikor majd “eljön az ideje”, keresztre feszítsék, meghaljon bűneinket megváltva, majd három nap után elsőként feltámadjon a holtak közül. Ennek ellenére a szimbolikusan nagyszabású bevonulásnak jelentősége van a hívő ember számára. Az öszevér, Izraelben királyi hátas volt (1Kir 1,38). Azonban a szamár ugyanazt jelentette mint ma, a butaság, csökönyösség, makacsság szimbóluma volt; az pedig, hogy Jézus a katonák és tehetősebbek által használt ló vagy dávidi öszvér helyett egy egyszerű csacsit ült meg, szinte humoros felhangot ad a bevonulásnak. A falu bolodjait ugyanis szamárháton vezették körbe a faluban, így szégyenítetve meg és téve őket közgún ytárgyáva. Jézusnál a csacsi megintcsak az önstigmatizáció eszköze: „azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket „ (1Kor 1,27) 240

A hozsanna kiáltás szintén a 118. Zsoltárból származik, a 26. versben találjuk a héber “hosia-na” kifejezést, ami leginkább annyit tesz: “ments meg”, “segíts meg”, “szabadíts meg”. Dicsőítő értelmű változata Szent Lukácsnál található (19,35-től) és egybecseng az arám változattal: ushana ( ). Teljesen valós, hogy kísérete – mely pontosan tudta, hogy Jézus Krisztus az örök életet hozta el és a mennyek országának örömhírét – ezt kiáltotta. Az ő ajkukon hiteles a hozsanna, hiszen tudták, Jézus mitől és miből menti ki a lelkeket, hitelesen kiáltották az új lelki ország megmentő jeligéjét. De vajon a helybeliek ajkán mit jelentett volna a hozsanna? Nem ismerhették Jézus tanítását, hiszen ha Jézusnak nagyobb számú követője lett volna a fővárosban, akkor – amint feljebb is említettem – a hatóságok nem maradtak volna közömbösek. Ha viszont nem ismerték, akkor miért kiabálták volna, hogy mentse meg őket? Milyen új országot magasztaltak volna, s ugyan kitől vártak volna megmenekítést? A római uralomtól? Ha így lett volna, akkor még több katona lett volna ott, s Jézust és tanítványit talán már a városhatárban elfogják. Akkor ugyanis, mint a zsidó Messiásvárás beteljesítője, azaz királyi uralomra és hatalomra törő személy, a birodalom és a császár ellenségének számított volna. Hogyan értelmezzük hát a jeruzsálemi bevonulást? Először is vegyük észre, hogy vagy az evangélista vagy maga Jézus tudatosan ráépítette az ószövetségi próféciákra a bevonulás aktusát. Ma ezt úgy mondanánk, hogy megtervezték és megrendezték. Ez a szent marketing. Persze nem eladni vagy népszerűsíteni akarták a tanítást, hanem minél elevenebben felmutatni az üzenetet. Mindebben nincs semmi megbotránkoztató, Jézus pontosan tudhatta, hogy mit és hogyan akart közölni, átadni a jeruzsálemieknek. Az egész bevonulás alatt egyetlen szót sem szólt, ám minden részlet beszélt helyette. A kíséret viselkedése, hozsannázása, a szamárcsikó, a pálmaágak, a ruhák, mind-mind egy precízen felépített és messiási üzenetet közvetítő cselekvéssor hatásos kellékei voltak, melyek fennen hirdették, hogy Jézus az Úr, az a fenséges személy, akiben beteljesedtek a várt szabadítóról szóló jövendölések. 241

A bevonulás persze nem elsősorban Dávid városának vagy a messiási hatalomátvételnek szentelődött. A Betfagétól a templomig tartó út egyetlen lendülettel, egyetlen célratörő masírozással, megtorpanás nélkül valósul meg. Most nem álltak az út szélén gyógyulásért kiáltozó betegek, nem szólította vagy állította meg a menetet semmi. Jézusnak vagy az evangélistának kiemelten fontos volt, hogy ez a bevonulás egyenesen az áldozati oltárhoz, pontosabban az áldozati kultusz épületegyüttesébe, Isten lakhelyére vezessen. Ám érdekes módon nem történik semmi, amikor a menet a templomhoz ért. Jézus csak mindent megnézett, mindent megszemlélt, majd kimentek a városból, mert idő közben beesteledett. Ennek így persze dramaturgiailag nem sok értelme van. Ha Jézus ezzel a nagy ívű lendülettel a templomhoz ment, akkor ott valaminek történnie kellett, méghozzá jelentős eseménynek. Történt is, csak Szent Márk ismét szendvicset csinált a valószínűleg korábban egybetartozó történetből, s a templomba érkezés és a kereskedők kiűzése közé betoldott egy éjszakai vendégséget Betániában. Mindez persze nem öncélú, mert a szendvicsbe illesztett fügefa-történetnek fontos mondanivalója van. 11.2. A fügefa megátkozása (Mk 11,12-14) Szent Márk úgy vágta ketté a templomi történetet a fügefáról szóló rész beiktatásával, ahogy csak a legindokoltabb esetben lehet megtenni. Mintha egy izgalmas film egyik legfontosabb részénél, pont mielőtt a leglényegesebb cselekmény megtörténne, egyszer csak megállítaná a mozigépész a vetítőt, majd kiselőadást tartana a nézőknek a jelenet fontosságáról és jelentéséről, aztán folytatná a vetítést. A szerző azért illesztette be mégis narratív mondandóját, hogy az evangélium olvasójában fokozza a feszültséget, hogy vajon Jézus mit fog tenni a templomban, de ami ennél fontosabb, hogy megmagyarázhassa, Jézus mit látott a templomban, mert a fügefa története az iménti alapos szemrevételezésnek a szimbolikus summája. Ez esetben is tudatos szerkesztéssel állunk szemben, mely ismét ószövetségi próféciák 242

szimbólumain át vezet bennünket a helyes megértéshez. Mikeás próféta, Izajás kortársa, az ókor egyik viharos időszakának (Kr.e. 8. század) szemtanúja volt, akinek egész ószövetségi könyve Isten igazságos ítéletét hirdette meg az eltévelyedett Izrael számára. A próféta így írt: “Úgy jártam, mint aki kalászt megy szedegetni aratás után, mint aki böngészni akar szüret után: sehol egy fürt, hogy egyem, sehol egy korai füge, hiába vágyom rá. A hűségesek eltűnnek az országból, nincsen igaz az emberek között.” (Mik 7,1-2) Mikor a most már Messiásként érkező Jézus felment a templomba, azt látta, hogy az áldozati kultuszra, vagyis Isten imádatára egy szinte konszern méretű és jellegű iparág épült. Kegytárgyárusokat, áldozati állatokat kínáló kereskedőket, a templomadó befizetését szolgáló pénzváltókat látott mindenütt. Jelenlétük persze megmagyarázható volt, mind-mind az áldozati kultusz szolgálatában álltak, a zarándokok segítségére voltak szolgáltatásaikkal, de nem mellékesen busás haszonnal folytatták kegyes tevékenységüket, ahogy a kegytárgyipar ma is megdöbbentően komoly bevételi forrás, ráadásul hazánkban a parlament által jóváhagyott egyházak számára Áfa- és adómentes. No comment. Jézus, Dávid fia, atyjának városába, annak szívéhez, a templomhoz érkezve azt látta, hogy a zsidóság lelkisége – a fügefa – nem termett gyümölcsöt, s bár él és virul, de nincs semmi haszna, azaz csak levelekkel van tele. “Mint szőlőfürtöt a pusztában, olyannak találtam Izraelt, atyáitokat meg olyannak láttam, mint az első füge a fán; de ők Baal-Peorba érkezve gyalázatra adták magukat; utálatra méltók lettek, mint az, amit szerettek.” (Oz 9,10) Ozeás próféta, aki Mikeás kortársa volt, szintén azért küldetett Izrael népéhez, hogy az eltévedt népet visszafordítsa bálványimádásából Isten igaz imádatához és tiszteletéhez. Jézus templomi vizitációjának történetében a pénz, az üzlet bálványa szennyezte be az Istenimádat szent helyét. “Szeretnék szüretelni náluk - mondja az Úr -, de nincs szőlő a szőlőtőkén, sem füge a fügefán, még a levél is lehervadt róla. Ezért hoztam pusztítókat rájuk, hadd pusztítsák el őket.” (Jer 8,13) 243

Jeremiás próféta igehirdetése ékesen tanúskodik arról, hogy a zsidóság visszaélt a templomi kultusszal és korrumpálta azt, ezért jósolta, hogy meg fog szűnni az áldozat, hogy megújulva, tisztán imádhassák majd újra Istent. “...mit kíván tőled az Úr: Semmi mást, mint hogy váltsd tettekre az igazságot, szeresd hűségesen, és járj alázatosan a te Isteneddel.” (Mik 6,8) E szavak igazolják azt, amit Jézus a kereskedőkkel tett. Ő csak beteljesítette a próféciát, ami az igazság gyakorlását jövendölte meg, már évszázadokkal azelőtt. A fügefa megátkozása ezért a gyümölcsöt nem termő Izraeltől és a templomi kultusztól való jézusi elfordulást és elhatárolódást jelenti. Szent Máténál azt olvassuk, hogy az átokra a fügefa azonnal elszáradt (Mt 21,19). A Messiás Jézus számára egyértelmű, hogy Izrael már nem fog úgy visszatérni Istenhez, ahogy Ő szeretné megtéríteni és bűnbánatra indítani őket. Mindebben már benne cseng a Kr.u. 70-es templomrombolás végidei képe és a zsidóság diaszpórája is. Szent Márk szimbólumokba rejtve utal arra a háttérre, mely Jézus következő templomi fellépését igazolja. “Letarolom szőlejét és fügefáit...” (Oz 2,14) 11.3. A kereskedők kiűzése a templomból (Mk 11,15-19) Miután Jézus szemrevételezte a templom működését, terméketlen fügefához hasonlította, s mintegy megátkozta az ilyen terméketlen, azaz üres, hiábavaló vallásosságot, visszament a templomba és egész egyszerűen felborogatta a templomi árusok, kereskedők, pénzváltók asztalait, bodegáit. Ma ezt a radikális, drasztikus cselekedetet sokszor puhítják le a szószéken, azt mondva, hogy Jézusnak nem volt baja a kegytárgyárusokkal vagy a kultuszhoz nélkülözhetetlen eszközök, állatok kereskedőivel, hiszen azok mind a zarándokok szolgálatában álltak. A pénzváltók is azért voltak a külső udvaron, hogy a templomba már csak az istentiszteleti szempontból megfelelő zsidó pénz, s ne mindenféle tisztátalan nemzet koszos, pogány pénze jusson be, tehát hasznos és indokolt volt jelenlétük és a “szent” kereskedelem. 244

Ám az István diakónus elleni vádbeszédben akad egy árulkodó részlet: “Hallottuk, amint mondta: Az a názáreti Jézus romba dönti ezt a helyet és megváltoztatja a Mózestől ránk hagyott szokásokat.” (ApCsel 6,14) A vádlók szájából már az is elég, ha valaki a szokások ellen volt. Jézus pedig nagyon is ellene volt. Egy másik érdekes részlet a Tamás evangélium egyik mondása: “Vevők és eladók nem fognak bemenni Atyám helyeire.” (TamEv 64). Amikor Jézus felborogatta az asztalokat, nem a tisztességtelen kereskedelem vagy aránytalan haszon ellen lépett fel. Nem az volt a problémája, hogy egyesek esetleg túl nagy árrést alkalmaztak és mintegy kizsákmányolták a zarándokokat. Jézus nem fogyasztóvédő volt, Őt nem érdekelte a kereskedő haszna. A probléma más volt, mégpedig az, hogy Isten szent nevével, a templommal, az Istenimádattal kapcsolatba került olyasmi, aminek soha nem szabadott volna: pénz, üzlet, haszon, nyereség. Ráadásul szentesített hagyományt fabrikáltak belőle. Nem hogy nem zavart senkit, de már ragaszkodtak is hozzá. Az a Jézus, aki azt mondotta, hogy: “A szomjazónak ingyen adok az élet forrásának a vizéből.” (Jel 21,6); “ Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok.” (Mt 10,8); aki szerint az Atya úgy látta jónak, hogy a hívők “megigazulásukat azonban ingyen kapják, Isten kegyelmének erejéből, Jézus Krisztus megváltása árán.” (Róm 3,24); hogyan is nézhette volna jó szemmel, hogy az áldozattal, de végső soron az üdvösséggel kapcsolatban bármilyen adásvétel folyjon? Meg kell értenünk, hogy Isten ügyét nem szabadott volna és ma sem szabadna összekeverni semmilyen anyagi érdekkel, semmilyen üzlettel, sőt egyáltalán semmilyen egyéb szemponttal. Amikor ez mégis megtörténik, az előnyben részesített szempont előbb-utóbb törvényszerűen meg fogja előzni az Úrét, el fogja homályosítani azt. A gazdag ifjú példázatától Ananiás és Szafira történetéig, a Bibliában minden ezt igazolja. Jézus a leghatározottabban “biznisz-ellenes” volt és ha akkor az volt, ma is az. “Kiűzte, akik adtak-vettek a templomban” – írja Szent Márk. Isten imádata és az üzletelés vagy adásvétel nem fér össze egymással. 245

Néhány éve vidéken járva, szerettem volna betérni és imádkozni a Tihanyi Apátság templomában. Nyár volt, turista-szezon. A kapuban állt egy biztonsági őr, s belépti díjat szedett. Sorra kerülvén, mondtam neki, hogy szeretnék bemenni, de nem nézelődni, hanem imádkozni. Persze nem engedett be. Ilyesmi lehetett Jézus problémája. Isten háza már rég nem azt a feladatot tölti be, amit kellene. Pedig ingyen kaptuk és ingyen kellene adni. Ezért nincs a mi episzkopális Szentmisénkben perselyezés, ezért nem gyűjtünk adományokat, ezért nem is törekszünk semmilyen anyagi elköteleződésre vagy előnyre. Az evangélista azt írja, Jézus nem engedte, hogy bármilyen eszközt, pontosabban edényt, liturgikus tárgyat vagy valamilyen csomagot keresztül vigyenek a templom udvarán. Jézus az imádság házáról beszélt, ahol nem a felszerelésen múlik az ima hatékonysága vagy Isten általi meghallgatása, hanem egyedül a tiszta szív szándékán. Sose feledjük el, hogy nem a környezet és nem a kellékek teszik az imádságot hatékonnyá, hanem a mi elhatározásunk és szívbéli szándékunk, amivel hálánkat, dicséretünket, szeretetünket vagy panaszunkat, kéréseinket az Úr színe elé visszük. A legjobb eszköz az eszköztelenség. “...házamat minden nép az imádság házának fogja hívni” (11, 17). Ez a mondat lépteti tovább a templomi kultusz elvetését és terméketlenségét, s benne a minden nép, már a pogányok felé fordulásra utal, az arámi szöveg ugyanis még egyértelműbb: „házam az imádság házának fog hívatni, minden nemzet számára„ [Sz.T.], melyben felsejlik az Ábrahámnak adott Isteni ígéret is: “Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” (Ter 12,3). Azzal, hogy Jézus Isten házát minden ember számára adott imádság házának nevezte, szimbolikusan megnyitotta az örömhírt minden nép és nemzet gyermekei számára. Míg a zsidóságnak a vérségi kötelék volt az egyetlen identitás-meghatározó, Jézustól fogva már a hit. A hit lép a régi Istentiszteleti áldozat-kultusz és a sokadíziglen korrumpálódott templomi gyakorlat helyébe. Ezzel Jézus a jelenvaló anyagi templom felől az eljövendő mennyek országa, Isten végső uralma felé fordítja a tekintetünket. Az idézet az Iz 56,6-7 rész prófétai üzenetéből táplálkozott, ám Jézus ajkán egyetemes üzenetté vált. 246

Jézus tanítása tehát kettős. Egyrészt korlátozó jellegű, mert Jézus szerint Isten országában az önmagának halmozó bankár, az üzletember, befektető és kamatra hitelezők számára igen nehezen hozzáférhető helyek vannak. Ugyanakkor viszont a tanítás kitágította az addigi kereteket, mert immár nem egyetlen néphez szólt Isten meghívása, hanem a föld minden népéhez. Kulcsfontosságú elem, hogy a farizeusok és vallási vezetők féltek. Korábban erről már sokat írtam, ezért nem részletezem a félelmüket, de emlékeztetek rá, hogy a befolyásukat, a hatalmukat, az életformájukat, a megélhetésüket féltették. Ami pedig döbbenetesen emberi és azt hiszem minden korban így volt és van az az, hogy az embert a benső félelme embertársa elveszejtésére sarkallja. Jézussal kapcsolatban már most meghozták a halálos ítéletet, bármilyen tárgyalás vagy a dolgok közelebbi megfontolása nélkül. Egyértelműen a megöléséről döntöttek, csak még nem volt meg a kivitelezés terve, még nem tudták, hogyan végezzenek vele. Látták a jót, de mégis a maguk igazát keresték. Látták Jézus hatalmát, csodáit, megértették tanítását, tudták, hogy igazságot prédikált és cselekedett, mégis a maguk érdekét nézték. Nos, ez az igehely a bűn állatorvosi lova. Mindannyian a farizeusok nyomába szegődve kívánjuk az Úr halálát, amikor tudjuk, hogy mit kellene tennünk, tudjuk, hogy Őt kellene követnünk, de inkább saját akaratunk és önzésünk útját járjuk. Az igehely ezért nem csak egy átlagos drámai szituációt mutat be a kereszt felé vezető úton, hanem mély antropológiai tanulsággal szolgál. A maga igazságát, életformáját, egyéni szabadságát és vágyait védő, igazoló farizeus mindnyájunkban ott lakik. 11.4. A hit hatalma (Mk 11,20-26) Egyszer kaptam egy elmélkedésre szánt kérdést, ami őszintén kihozott a sodromból. A kérdés nagyjából így szólt: “hogyan lehetne imádságod hatékonyabb”? Mi tagadás, felidegesítettem magam, mert ez a kérdés 247

így eleve azt feltételezte, hogy az imádság lehet hatékony és lehet kevésbé hatékony is, ami ráadásul az ember hozzáállásán múlik. Mi történik, amikor valaki imádkozik? Beszél Istenhez. Mindegy hogyan, de szól hozzá. Ahogy Isten az Ige, azaz kimondott szavának (dábár sel jahve) teremtő erejével alkotott, úgy az ember a maga kimondott szavával válaszol neki. A mi válaszunk ugyan nem teremt létet, ahogy Isten beszéde, de a válaszunk élő kapcsolatot eredményez az Úrral. Egészen hasonlít ez a kommunikációs modell működéséhez. Ha mind a két fél kész a kommunikációra és adott az a közvetítő közeg (beszéd), melyen keresztül a tartalom eljuthat a másikhoz, akkor minden feltétel megvan a kommunikációhoz. Ha pedig a kommunikáció kétirányúvá, azaz kölcsönössé válik, már párbeszéd alakul ki. Vagyis, mivel Isten beszél az emberhez és az ember az ima szavával válaszol neki, a kölcsönös megszólítottság utat nyit az elsődlegesen nem látható, nem érezhető, ám az életben és lélekben megtapasztalható, felismerhető kegyelemnek, vagyis olyan lelki jótéteménynek, érintettségnek, áldásnak, mely helyes döntésekre sarkall, az Ő követésére indít és segít megküzdeni az élet akadályaival. A hangsúly itt azon van, hogy az ember szóval válaszoljon Istennek, aki egyébként szünet nélkül beszél hozzánk, hogy meghallva Őt és válaszunkkal bekapcsolódva, bármikor dialógussá válhasson az Ő teremtő monológja. Az ima hatékonyságával kapcsolatban tehát az a látszat él sokakban, mintha lehetséges volna, hogy az emberi szó (kisbetűs ige), a válasz milyensége, még pontosabban a kommunikáció kvalitása befolyásolná a közölt kegyelmet. Az a burkolt feltételezés áll emögött, hogy ha egyféleképpen imádkozunk, akkor egy bizonyos kegyelmet nyerünk, de ha másféleképpen, akkor másmilyent. Sőt, ha mondjuk kevés szóval válaszolunk Istennek, akkor kevés kegyelem jut nekünk, ha intenzíven és sok beszéddel – azaz imával – válaszolunk, akkor több kegyelmet nyerünk. Jézus éppen az ellenkezőjére tanít: “legyen Istenhitetek!”, azaz ne magatokban, saját erőfeszítéseitekben, a ti imáitok erejében bízzatok, 248

hanem mindenben bízzátok magatokat az Úrra. Aki azt hiszi, hogy Isten kegyelme az ő személyes, emberi erőfeszítésein múlik vagy annak függvénye, nagyot téved. Nem az ima erejében kell bízni, hanem Istenben, abban, hogy Ő mindig kegyelme teljességébe igyekszik bevonni az embert. A személyes odaadás és imádságos szív “csak” azt szabályozza, hogy mi emberek milyen mértékben vagyunk képesek befogadni és életünk részévé tenni az Ő áldását. A “legyen Istenhitetek” elsősorban ezt a bizalmat jelenti. Az imában, annak mikéntjében, intenzitásában, gyakoriságában, átéltségében vagy mennyiségében nincs semmi mágikus avagy kényszerítő erejű Istenre nézve. Senki nem kap nagyobb figyelmet vagy több kegyelmet azért, mert buzgóbban imádkozik. Ha így lenne, akkor nem hit által, ingyen kegyelemből üdvözülnénk (Ef 2,8), hanem buzgóságunk okán, vagyis a saját erőfeszítésünkből. A kegyelem, a megváltás és az üdvösség azonban objektív, tőlünk független adomány, ahogy az az ősbizalom is, amely képes hegyeket mozgatni. Jézus, ahogy korábban a fügefával és a kereskedők kiűzésével, most a jeruzsálemi templomhegy tengerbe borulásával szemlélteti a templomi kultusz hasztalanságát. Ez a hegy különleges volt a zsidóság számára, úgy tartották, hogy a salamoni templom egy hatalmas kősziklára, a világ köldökére épült, vagyis hitük szerint a templom a teremtés középpontjában állt, itt haladt át a mindenség tengelye. Amikor Jézus ennek a hegynek a tengerbe gurulásáról beszél, akkor tulajdonképpen azt állítja, hogy a teremtés középpontja elmozdult, és amit eddig a világ rendjének neveztek, az most mindenestül megváltozik. Ennek azonban az Istenbe vetett bizalom mellett a megbocsátás is feltétele. Ahogy a Szent Márknál egyébként nem található Miatyánk (Mt 6,9; Lk 11,2) is mondja, úgy bocsássa meg Isten a mi vétkeinket, ahogy mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy ha mi nem bocsátunk meg másoknak, Isten nekünk sem bocsát meg. A “hatékony” ima feltétele tehát nem a mennyiség és nem elsősorban a buzgalom, hanem sokkal inkább a feltétlen ráhagyatkozás Istenre és az embertársaink felé megnyilvánuló irgalmas szív. 249

11.5. Jézus küldetése (Mk 11,26-33) A hit kegyelme után, Szent Márk tovább radikalizálja a jeruzsálemi helyzetet és ebben a zárt jelenetben bemutatja a hitetlenség 22-es csapdáját, vagyis a hitetlenség önmagába forduló, önemésztő, létellenes és menthetetlen voltát. Jézust korábban, amikor a templom külső udvarán botrányt csinált, nem fogta el a templomőrség. Talán mert a templom ezen része hatalmas volt, s Jézus asztalborogatása csak kis incidensnek számított, nem keltett általános zavart. Most Jézus körbejár a templomban. Nem tanít, nem borogat, de nem is imádkozik, áldozatot nem mutat be, egyszerűen csak jelen van. Ma ezt tüntetésnek, demonstrációnak nevezik. Jézus nem azt teszi a templomban, amit az oda zarándokoló hívek, hanem jelen van, fel s alá járkál, valószínűleg tanítványai kíséretében. A hetven tagú nagytanács hivatalos küldöttsége állítja meg őt, s vonja kérdőre. Nagy általánosságban, de komolyan kérdik, hogy Jézus milyen felhatalmazással cselekszi “ezeket”, amely alatt Szent Márk mindazt értette, amit Jézus általában tett. A tanítást, a gyógyítást, halottak feltámasztását, végső soron pedig arra irányult a kérdés, hogyan merészelt asztalt borogatni és tüntetőleg grasszálni a templomban? Jézus a rabbinikus irodalom jól ismert vitaformájában válaszolt, úgy is mondhatnánk, hogy a farizeusok és írástudók saját retorikai fegyverzetét fordította ellenük. Kérdésre kérdéssel felelt és radikális döntési helyzetbe hozta őket. Azt akarta megtudni tőlük, hogy Keresztelő János keresztségét hiszik-e. Ha igennel válaszoltak volna, akkor János és Jézus mellett tették volna le voksukat, tehát elismerték volna isteni felhatalmazásukat. Ha nemmel válaszoltak volna, akkor viszont szembefordultak volna a néphangulattal, amely Keresztelőt prófétának, azaz Isten emberének tartotta, s Jézusról is valami hasonlót gondolt (Mk 8,27-28). Az első esetben maguk ismerték volna el saját vallásgyakorlatuk helytelenségét, a másodikban pedig népszerűségüket és tekintélyüket romboló álláspontot kellett volna elfoglalniuk. 250

Valójában a szövegkörnyezetből kiderül, hogy semmibe sem vették Keresztelőt, tehát a második válasz lett volna őszinte, de a lelki 22-es csapdájából egy köztes megoldással szerettek volna menekülni, egyszerűen azt mondták, hogy nem tudják János keresztsége Istentől való-e. Válaszuk nem meggyőződésből, nem hitből, nem igazságból fakadt, hanem egyszerű megalkuvásból. Nem csak igaztalan, de elvtelen is volt. Jézus azért nem folytatta velük tovább a vitát, mert látta, hogy a templomi elöljáróknak nem volt igazi meggyőződésük, ami mellé egész személyükkel, lényükkel, hitükkel odaálltak volna, hanem mindig aszerint döntöttek és hittek, ami éppen a legelőnyösebb volt számukra. Ez az a szárazság, mely a fügefát jellemezte, s amelyet Jézus igaz szenvedéllyel kárhoztatott. Lelkiség, mely nem terem semmiféle gyümölcsöt, csak megalkuvást, politizálást, olyan szempontokat, melyek összeférhetetlenek Isten ügyével. S az elé is mindig oda tolakszik a személyes akarnokság, gőg és nagyravágyás.

251

12. Végleges szakítás

12.1. A gyilkos szőlőművesek (Mk 12,1-12) Jézus olyan példabeszédet mondott, mely minden bizonnyal nem történelmi hitelességű eseményeken alapult. Az előző rész vége már az ószövetségi próféciák alapjára épült, Szent Márk egyre inkább felmutatja a jövendölésekben megjósolt események Jézusban és Jézus általi megvalósulását. Szeretné a mindennapi élet jól ismert körülményeinek jelmezébe bújtatni azt, amit már a próféták megjövendöltek, s ami most általa be fog teljesedni. A példabeszéd alapja Izajás próféta könyvének egy részlete (Iz 5,1-2) mely a szőlőültetvény telepítéséről szól. Amikor Jézus Izajáshoz hasonlóan a szőlőültetésről kezdett beszélni, valószínűleg a hallgatóságból többeknek eszébe juthatott az eredeti, ószövetségi szöveg. Ők belehallhatták a megoldó kulcsot is, ugyanebből az izajási részből: Igen, a Seregek Urának szőlője Jeruzsálem háza, és Júda népe dédelgetett ültetvénye. Azt várta, hogy igaz tetteket vigyenek végbe, s lám, gaztetteket követnek el. Azt várta, hogy igazság terem náluk, de csak jajkiáltás hallik és siralom. (Iz 5,7) A szőlő Izrael népe (Iz 60,21); a munkások a farizeusok, írástudók, vének, a nagytanács tagjai, a főpapok, papok, a nép spirituális vezetői; a sorban egymás után elküldött szolgák pedig az ószövetségi próféták. Isten a szőlősgazda, Jézus Krisztus a szeretett fiú. A mondás lényege az, hogy bár számos prófétát küldött Isten a néphez és annak vezetőihez, mindet megölték vagy meggyalázták, nem hittek nekik, nem figyeltek rájuk, s most, midőn egyetlen Fiát küldte el, brutálisan fogják megölni. Egyszerre jóslat ez, mely Jézus kereszthalálára utal, ugyanakkor feltárja a jeruzsálemi kultusz mögötti valódi szándékokat, megmutatja a papok, hittudósok igazi lelkiségét, egoizmusát, elvetemülten önfejű szemléletet, amit az imént a “nem tudjuk” álságos opportunizmusába rejtettek. 252

Jézus próféciája szerint ezért a szőlőművesek, vagyis a hit letéteményesei lakolni fognak. Ezzel egyszerre idézi meg a fejszéről és büntetésről prédikáló Keresztelő Jánost, akiről az imént kérdezte vitapartnereit (Mt 3,10), s megidézi Jeremiás próféta szavait is: “Néped csupa igazból áll, s mindörökre övék lesz majd a föld. Olyan hajtás lesz, amelyet az Úr ültetett; kezem munkája, amelyet szépnek teremtettem.” (Jer 5,10-12) A mások, akik később megkapják az elvtelenül kizsákmányolt és kirabolt szőlőültetvényt, az apostolok közösségét jelenti, akik majd igyekeznek híven tovább örökíteni, amit Uruktól kaptak. Jézus szegletkőnként utal saját magára. Természetesen ez is ószövetségi hivatkozás, mégpedig a 118. Zsoltár 22. versére és az azt idéző Izajásra is (28,16), aki a gonosszal szövetkezett jeruzsálemi vezetők kárhozatáról ír. A szegletkő felidézése Jézus részéről már nyílt kesztyűdobás a templomi elöljárók arcába. Prófétai módon burkolt, de nagyon kemény és radikális szavak ezek. Itt sem az a fontos, hogy valóban pont így elhangzottak-e vagy sem, hanem, hogy Jézus híven az elmúlt századok jövendöléseihez, mondhatni azok szilárd erkölcsi és teológiai alapján meghirdette a régi áldozati és istentiszteleti rendszer végét és meghaladott voltát. Ezt pedig nem érzelmi indíttatású, dagályos forradalmi hévvel, pusztán a mást, jobbat, igazabbat akaró újító lendülettel tette, hanem betöltve mindazt, amit Isten a próféták által már megígért és kilátásba helyezett Izrael számára. Ahogy Szent Márk megjegyzi, a templomi elöljárók pontosan értették ezeket az idézeteket és utalásokat, ezért féltek, s félelmük méhében nőttön-nőtt bennük a harag és az indulat. Jézus úgy viselkedett, mint aki szándékosan az oroszlán torkába sétál, mint aki kihívja maga ellen a sorsot. Kifejezetten provokálta a templomi vezetőket. Persze “nem ő kezdte”, hiszen ő “csak úgy” ott volt, ahogy Márk írja, körüljárt, nézelődött; ahogy én mondtam, tüntetőleg spacírozott a templomudvaron. Meggyőződésem, hogy egy vidéki karizmatikus gyógyító, halott-feltámasztó és igehirdető ember megjelenése a jeruzsálemi templomban, akiről azt rebesgették, hogy Ő a Messiás, mi több Isten Fia, minden, 253

csak nem jelentéktelen – legalábbis a papság szemében. A városi lakosság talán nem figyelt fel a szamárcsikós flashmobra, de az biztos, hogy a vallási elit pontosan tudta ki az a galileai férfi, aki a templomban sétálgatott árusasztalokat és bódékat borogatva. Olyan lehetett ez a jelenet, mintha egy kora-középkori eretnek, a tanítványi körével bemasírozott volna a pápai udvarba, s ott kihívó válaszaival és lelki-szellemi fölénnyel felelgetve a püspököknek és bíborosoknak, a legjobb alkalmat szolgáltatta volna arra, hogy elfogják és máglyára küldjék. 12.2. Az adópénz (Mk 12,13-17) A Szentírás-magyarázók egy dologban egyetértenek. Az igehely mondanivalója az, hogy a hívő keresztény mindenkor feleljen meg mind Isten, mind az állam elvárásainak. Aki Isten ellen lázad, az az állam ellen is lázad, aki az állam ellen lázad, az Isten ellen is lázad. “Adjátok hát meg a császárnak, ami a császáré és az Istennek, ami az Istené.” Ha így van, akkor viszont merem feltételezni, hogy Jézus ebben is tökéletes példát mutatott, vagyis mind adóban, mind vallásgyakorlatban élen járt. Azonban ez – ahogy eddig is láttuk – egyszerűen nem igaz. Jézus nem tartotta meg a szombatot, hanem kalászt szedett a tanítványokkal; gyógyított is szombaton, ami tilos volt; a bűnbánatot hirdette a bűnért való véres áldozatok helyett; a zsidók számára tabu pogányokkal is jót tett; bűnösökkel étkezett és vállalt közösséget; egyáltalán teljes egészében elvetette a templomi kultuszt és Istentiszteletet. Erre igazán nem mondhatjuk, hogy megadta Istennek azt, amit a korban elfogadott normának tartottak, és Mózes törvényei alapján megköveteltek a vallási vezetők. Jézus állami adózásáról semmit nem tudunk, de azzal, hogy Isten királyságát hirdette meg, máris szembeszegült a római császárral, mert az egyetlen hivatalosan isteni királlyal szemben egy másik, lelki királyságot tanított és hozott el. Szent Máté azt írja, hogy amikor a napkeleti bölcsek Heródestől érdeklődtek “Izrael királyának”, azaz Jézusnak betlehemi születési helyéről, Heródes összezavarodott és 254

megrémült. Nem véletlenül, mert Jézus puszta léte is államellenes cselekménynek számított, amennyiben őt Messiásnak hisszük, márpedig nagyon is annak hisszük. Vagyis, ha őszinte akarok lenni, Jézus sem a vallást, sem az államot nem értékelte sokra. Elfogadott számos hagyományt, élte a gelileai zsidók inkulturált életét, de valódi tekintélynek egyedül Istent tartotta, s egyetlen igazán fontos törvénynek a szeretet törvényét. Hogyan is gondolhatja bárki, hogy a zsidó származású Isten Fia a császár adójával foglalkozott volna akár egyetlen percig is? Mindez abból is kiderül számunkra, hogy amikor az adóról kérdezik, pénzt kér a környezetétől: “Hozzatok ide egy dénárt, hadd lássam!”. Nem volt nála pénz, s nem tudta vagy nem emlékezett, hogy mi van rajta, vagy ha tudta is, úgy csinált, mintha nem tudná. Rátekintve az érmére, megkérdezte, kinek a képe és felirata van rajta, mire a körül állók azt felelték, a császáré. Jézus válasza erre nem az volt, hogy akkor adót kell fizetni, hanem sokkal inkább az, hogy senki ne akarjon olyasmit birtokolni, ami nem az övé. Jézusnál nem volt pénz, ami azt jelzi, hogy nem volt szoros kapcsolata az anyagiakkal. Mivel pedig nem foglalkozott pénzkezeléssel, nem volt munkából származó bevétele, sem személyes kiadása, adóköteles jövedelem híján nem lehetett adókötelezettsége sem (legalábbis az állam felé). Ő a tanítványokkal élt közösségben, s Júdás, mint ökonómus testvér, pénztárnok, kezelte a közösség vagyonát, amit minden bizonnyal adományok jelentettek. Jézusnak tehát nem lehetett különösebben sok dolga pénzzel attól kezdve, hogy megkezdte tanítói munkásságát. Szavai nem arra utalnak, hogy az embernek minden – állami és vallási kötelezettségét – híven kell teljesítenie. Erre Ő nem is adott példát. Sokkal inkább arról szólt a tanítás, hogy aki részt vesz a pénzkeresetben, tulajdonlásában, pénz-forgatásban, profitot termel vagy egyszerűen csak ad és vesz, az szükségszerűen adót is kell, hogy fizessen. Nem azért, mert meg kell adnia az államnak, ami az államé, hanem azért, mert szabad akarattal részt vesz egy olyan rendszerben, aminek az adókötelezettség is a része. Aki nem vesz részt benne – mint például Jézus –, annak nem is kell a császárnak adót fizetnie. A hajléktalannak, 255

akinek nincs jövedelme, nem kell adót fizetnie. Adókötelezettség csak ott keletkezik, ahol pénzforgalom, bevétel, nyereség, kereskedés zajlik, például a jeruzsálemi templomban vagy minden templomban, ahol az előtérben vagy a templomtérben bármit árusítanak vagy perselyek vannak, azaz bevétel képződik. Ha azonban valaki mindezt nem teszi, nem jut pénzhez, nincs bevétele, akkor adókötelezettséget sem keletkeztet. Ugyanígy, aki hisz, az mindazzal tartozik Istennek, amit Isten kér tőle. Ez a feltétlen és mindenek feletti szeretet iránta (MTörv 6,5 = Mk 12,30) és embertársaink iránt (Lev 19,18 = Mk 12,31). Ez a szeretet oszthatatlan, ami azt is jelenti, hogy az engedelmesség sem lehet megosztható Isten és az államhatalom között. Jézus ezt máshol nagyon pontosan megfogalmazta. Senki sem szolgálhat két úrnak: vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy ragaszkodik az egyikhez, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok az Istennek is, a Mammonnak is. (Mt 6,24) Ha jobban megvizsgáljuk Jézus szavait, akkor a látszólagos ellentmondás azonnal feloldódik. Jézus nem azt mondta, hogy mindent meg kell adni a császárnak, amit csak kér, hanem azt mondta, hogy csak azt kell megadni, ami a császáré, vagyis az ember csak annyival tartozik az államhatalomnak, amennyi az azzal való kapcsolatából és annak jellegéből következik. Amilyen mértékű befolyást enged az ember a hatalom, pénz, érdekek, üzlet, stb. dolgainak az életében, annyival fog tartozni ezeknek az ügyleteknek. Ha az érmén a császár vagy az állam arcképe vagy címere van, akkor a pénz elfogadásával részesei leszünk a pénzzel járó kötelezettségek rendszerének is. Istennek is csak azzal tartozunk, amit tőle kaptunk, ez pedig az egész életünk, mindenestül. Isten képére teremtettünk, ahogy az érmen a császáré volt, rajtunk az Ő képmása van, ezért teljes személyünkkel tartozunk neki, a vele szembeni “adókötelességünk” mindenre kiterjed, teljesen Övéi vagyunk. 256

Persze a farizeusok ezt nem így értették, hanem úgy, hogy mindenkinek meg kell adni, amit megkövetel. Államnak és Istennek. Ugyanígy értették az egyházatyák is, persze nem véletlenül. Abban a pillanatban, hogy a kereszténység államvallás lett, pénze, hatalma, befolyása és Isten mellett az állam felé is kötelezettsége lett, egyszerre volt állami és isteni érdekeltségű: „egy szolga, két úr”. A lelkiség mellett megjelent a kincstár, az adomány, a persely, az egyházi vagyon. A farizeusok egyszerűen nem értelmezhették máshogy Jézus szavait, s érthetően a pénzzel kapcsolatban érdekelt egyház és vallás is az ő szempontjukat követi. 12.3. A feltámadás (Mk 12,18-27) Jézus kikérdezése és tesztelése tovább folytatódott. Szép egymásutánjában, Szent Márk minden jelentős zsidó irányzat képviselőjét odavezeti hozzá, aki most a szadduceusokkal száll vitába. Az evangélistának ezzel az a célja, hogy lépésenként bemutassa, Jézus valamennyi ellenfelével és ellenzőjével szemben fölényes spirituális győzelmet aratott. A szadduceusok adták a papság és a templomi elöljárók egy részét, nemesi, elit közösségnek számítottak, akik ugyan nem voltak olyan népszerűek mint a farizeusok, ám jelentős vallási erőt és tényezőt testesítettek meg. Természetesen saját előfeltevéseikkel közelítettek Jézushoz. Nem hitték a feltámadást. Gúnyos és erőltetett történetükkel szerették volna Jézust sarokba szorítani és nevetség tárgyává tenni. A hétszeres házasság ma már valóban irreális túlzásnak tűnhet, de ha őszinték akarunk lenni, akkor nem volt példa nélküli. Tóbiás könyvében találkozunk hasonlóval: “...Ráguel lányát, Sárát kicsúfolta apjának egyik szolgálója. Sárát ugyanis már hét férfihez is feleségül adták...” (Tób 3,7) A szadduceus teológia szerint – ahogy egyébként Jézus is mondta, persze nem miattuk –, Isten az élők Istene, nem a holtaké (Mk 12,27). Irányzatukban a feltámadás eszméje túl modernnek számított, ők a “régi iskola” követői voltak, s mivel a halottak a törvény szerint tisztá257

talanok, egy halottal Istennek sem lehet dolga, nem kerülhet az Ő szeplőtelen és szent színe elé. “Hiszen a holtak közül ki gondol még rád, a holtak országában ki dicsőít téged?” (Zsolt 6,6) Azt nem tudjuk pontosan, hogy vajon Jézus tudta-e, hogy kereszthalála után három nappal fel fog támadni. Megjövendölte ugyan, de ezek a jövendölések minden bizonnyal szerkesztői betoldások. Azt azonban Jézus bizonyosan tudta, hogy Isten mindenható és ezért képtelenség, hogy tisztasági vagy bármilyen törvénnyel megkösse saját mindenhatóságát. A tisztasági törvények azért adattak Izrael népének, hogy 1) óvják a bűntől, 2) vallási úton biztosítsák a nép fennmaradásához az ókorban nélkülözhetetlen higiéniát. Ám Istent nem kötik sem emberi, sem teológiai szabályok, sem a higiénia. Amikor a szadduceusok kételkedésüket történetben tárták Jézus elé, ugyanazt tették, amit minden szekta tesz. Egy sajátosan emberi értelmezést vetítenek vissza Istenre és csak azon az értelmezésen keresztül hajlandók szemlélni Őt. Mi több, ezt a sajátos értelmezést teszik meg saját, kizárólagos igazságukul. Jézus és a szadduceusok vitája nem egy teológiai kérdés elméleti diskurzusa volt, nem is Jézus önigazolása a feltámadással kapcsolatban, hanem annak bemutatása, hogy Isten és Isten szeretete mennyire kevéssé ragadható meg az ember spekulatív gondolkodásával. Ez a szeretet minden számítgatást és latolgatást felülmúl, s amíg valaki így akarja megközelíteni, addig megközelíthetetlen marad. Istennel kapcsolatban el kell vetnünk azt a kényszeresen kategorikus gondolkodást, amit mi naponta használunk. Az Isten szeretet, s aki kitart Istenben, az szeretetében is benne marad (1Jn 4,16). Nem kérdés, hogy él vagy hal-e az illető, mert élet és halál csak a mi emberi síkunkon bír jelentősséggel, de Istent nem köti semmi, az sem, ami számunkra el- és megkerülhetetlen. Ha Ő akarja, a kövek megszólalhatnak (Lk 19,40), a halott feltámadhat (1Kir 17,22; 2Kir 13,21), a szederfa tövestül kiszakadva a fölből gyökeret verhet a tengerben (Lk 17,6), a hegy feltápászkodhat és a tengerbe ugorhat (Mt 21,21), vagyis Isten számára minden lehetséges, hiszen mindenható. Jézus ezt próbálta megértetni a 258

szadduceusokkal. Mivel az Atya minden embert üdvösségre hívogat, kész, hogy élőnek, holtnak esélyt és lehetőséget adjon erre az üdvösségre. Csak ne akarjuk beskatulyázni, ne akarjuk szegényes gondolkodásunk homályos fogalmaival leírni, birtokba venni, inkább engedjük, hogy életünk része legyen, s szívünkben lakozva mutassa meg nekünk magát. A szadduceusok szerint, mivel a holtat a törvény tisztátalannak mondta, nem lehetett feltámadás. Jézus azonban arra világított rá, hogy a törvény csak az emberre vonatkozik, nem Istenre. Így tehát Isten számára nincs olyan, hogy élő vagy holt, csak az van, amit akar, pozitív vagy negatív megkülönböztetés nélkül. Az Ő akaratát csak mi érezzük jónak vagy rossznak, de ezek megint csak a mi relatív fogalmaink, az igazsághoz vajmi kevés közük van. A farizeusok és írástudók tudománya (minden teológia tudománya) ezen a ponton erőtlenedik el. Mert igaz, hogy Isten kijelentette magát a Szentírásban és a szenthagyományban, de mindez csak ránk vonatkoztatva igaz, s nem jelenti azt, hogy akár ebben a pillanatban ne jelenthetné ki magát bármilyen más módon. Az igaz Istenismeret épp ezért fontos és meghatározó ugyan, de a lényeg nem az ismeretekben rejlik, hanem a Szentlélek hit általi kegyelmében és az Istennel fenntartott szüntelen kapcsolatban, ahol már nincs sem élet, sem halál. Pontosan ezt prédikálta Jézus, amikor a mennyek királyságáról, új korszakról, az egek uralmáról beszélt. Ez az evangélium, a jó hír lényege. Nincs többé sem élet, sem halál, mert az ember többé soha nincs elszigetelve vagy véglegesen elszakítva Istentől. 12.4. A főparancs (Mk 12,28-34) A sok ellenlábas után, most egy olyan írástudó lépett Jézushoz, aki nem támadta Őt, hanem egy a korban szokásos szakteológiai kérdést intézett hozzá. Az írástudók szám szerint listázták a mózesi törvényeket és sokszor rangsorolták őket. Az írástudó kérdése arra vonatkozott, hogy Jézus szerint melyik parancsolat az első: quadmaya ( ), vagyis a 259

legfontosabb? A mai ember számára a “szöveg alatti”, benső mondandója mintha ezt mondaná: – Jézus, te egész máshogy tanítasz, mint a farizeusok, írástudók, szadduceusok; de akkor mondd meg, szerinted mi a lényeg? Jézus tanításában nem sok paragrafust lelünk, nem adott tételes szabályokat, amiket be kell tartani, mint a polgári vagy a büntető jogban. Jézus számára egyetlen parancs létezett, melyet ki lehet bontani, s mint egy alaptételből le lehet vezetni minden mást. Amikor azt mondjuk, hogy betöltötte a törvényt, akkor erre gondolunk. Egyetlen nagy parancsolatot ismert, mely magában foglalt minden mást. Aki ezt megtartotta és ma is megtartja, az megtartja az összes többit is, aki ez ellen vét, valamennyi törvény ellen vét egyszerre. S valóban, Jézus és az Újszövetség szemléletmódja szerint ez a lényeg. Szeresd Istent és szeresd az embert. Már-már közhelyesnek tűnő szlogen, amit lebutítva nap mint nap hallunk mindenhonnan: “szeressük egymást gyerekek”, ám ebben a Jézus ajkán felhangzó végső igazságnak sokkal nagyobb tartalma van, mint elsőre gondolnánk, sokkal több mindent mond el, mint egy egyszerű de nagyszerű érzelem, s ez a több az, ami megérintette az írástudót is, aki a kérdést feltette. A hagyományos plébániai, parókiai igehirdetésben mindez annyit tesz, hogy Istent akkor szeretjük, ha megtartjuk parancsait, s engedelmeskedünk az Úrnak. Ennek része az is, hogy bár nagyon nehéz, de szeretjük felebarátainkat is. Azonban mindaddig félreértjük Isten szeretetét és viszont szeretetét, amíg érzelemként vagy parancsként tekintünk rá. A parancsot teljesíteni szokták, a szeretetet meg viszonozni, parancsra pedig aligha lehet szeretni. Ahogy Karl Rahner írta, Isten szeretetét nem alacsonyíthatjuk le az emberi teljesítmény szintjére. Másról van szó és nagyon fontos, hogy az isteni szeretetet kiemeljük a giccses szentképek vásári felületességéből. A szeretet és vele együtt az isteni jóság nem érzelem, hanem Isten mindentől független lényegi valósága. Ő nem jó, abban az értelemben, hogy lehetne rossz is, hanem Isten maga a Jó és a Jóság. Ehhez hasonlóan nem úgy szeret, hogy akár gyűlölhetne is, hanem maga Szeret és maga a Szeretet. 260

Amikor az ember szereti Istent, akkor nem érzelmileg kell valami felfoghatatlanul tökéletesre és érzelmileg kellemesre hangolódnia. A hívő ember számára Isten szeretete azt jelenti, hogy tudatos és szabad döntéssel, önként és akaratlagosan Isten jósága mellett hoz döntést és arra kötelezi magát, hogy értelmileg és lelkileg értékrendjének élére állítja az Ő jóságát. Úgy is mondhatnám, hogy maga is igyekszik minél inkább jóvá lenni. Nem utánoz, de hasonul Isten lényegéhez. Ezért az Isten szeretete egyúttal mindig aktív, cselekvő szeretet, nem pedig valami statikus, benső hozzáállás vagy pusztán hitvallás. Törvénynek nevezzük, mert az Isteni szeretet biblikus előtörténetében törvényi rendelkezésként örököltük Mózestől. “Szeresd Uradat, Istenedet szíved, lelked mélyéből, minden erőddel!” (MTörv 6,5), ahogy az emberszeretet is parancsként szállt ránk. “Szeresd Uradat, Istenedet szíved, lelked mélyéből, minden erőddel!” (Lev 19,18). Jézus tehát lényegében nem mondott újat, mindez már az Ószövetségben is ismert volt. Szívvel-lélekkel, erővel szeretni az Urat és egymást. Ám mégis, Jézus tanításában a régi parancsolatok egész másként csengenek. A szív, lélek, erő hármasságát kiegészíti ez elme is, ami az értelemre utal. Így Jézus arra hív fel, hogy egész lényünkkel, mindenünkkel, mindenestül szeressük Istent, sőt Istent önmagáért szeressük és mondjunk le minden elvárásunkról vele szemben, az Ő kiteljesedését keressük magunkban, ne a saját akaratunk érvényesítését. Ha pedig a szeretet szükségszerűen cselekszik, akkor szükségszerűen a másik ember felé kell irányulnia és megnyilvánulnia, a jócselekedet aktusában. Az Isten és ember szeretete egymást feltételezik, ahol az egyik hiányzik, ott a másik sem hitből fakad. Jézus itt arra világít rá, hogy Isten nem véres áldozatok mechanikus vallásgyakorlatát várja el az embertől, hanem részt ad neki lényegi valójából, felkínálja neki szeretetét. »”Minek nekem megannyi véres áldozatotok?” - mondja az Úr. “Jóllaktam már kosokból készült égőáldozataitokkal, és a hizlalt borjak hájával.« (Iz 1,11). Újra oda lyukadunk ki, hogy Jézus új korszakot hirdetett meg Isten imádatában, s elvetette a templomi kultuszt, a régi, formalista vallást 261

és szertartásokat. Kijelentésében az Atya lényegisége nyilatkozott meg. “Tanuljatok meg jót tenni: keressétek az igazságot, segítsétek az elnyomottakat, szolgáltassatok igazságot az árvának, s védelmezzétek az özvegyet.” (Iz 1,17) Istennek a belőle kiinduló és általunk a világban érvényre jutó szeretete sokkal fontosabb, mint bármilyen égő vagy véres áldozat. “Mert nem az áldozat kell nekem, hanem a szeretet, nem az égőáldozat, hanem az Isten ismerete.” (Oz 6,6) Az írástudó ugyan egyetértett Jézussal, de valószínűleg nem értette a lényeget, csak nem talált rajta fogást. A hagyományos értelmezés szerint Istent a törvény megtartásával lehetett szeretni és a másik embert is a törvény szerint kellett szeretni, Jézus azonban azt mondta, Istent a másik emberben kell szeretni. Nem csak hangsúlyeltolódásról van szó, hanem hatalmas különbségről. 12.5. A messiás Dávid fia (Mk 12,35-37) Ez az igehely a tudósok egybehangzó véleménye szerint nem valós eseményt beszél el, mivel olyan nézőpontot tár fel, amely Jézus korában, a zsidó viszonyok és állapotok között még csak fel sem merülhetett. Őszintén szólva, itt a korai kereszténység egyik vitatémáját illesztette be Szent Márk, nevezetesen azt a kérdést, hogy a Messiás Dávid leszármazottja-e vagy sem, s akár az, akár nem, mennyiben érdekes ez egyáltalán. Korábban írtam arról, hogy a messiás-várás mélyen gyökerező zsidó reménység volt, melyben hitték, hogy a messiás Dávid vérvonalából születik majd (2Sám 7,8-16; Zsolt 89,3-4; Iz 9,2-7; 11,1-9; Jer 23,5-6; etc.). A váradalom gyökere már a babiloni fogság előtt, a bírák korában is jelen volt Izrael életében, de igazi hangsúlyt csak a fogság alatt és után nyert, azonban egyetlen uralkodó volt az, aki végül legitimálta és tudatosan alkalmazta is. E hit hátterében egy sajátos uralkodói elgondolás állott, melyet ma kissé tudományosan királyteológiának nevezünk. Dávid király uralko262

dásáig a kiválasztásteológia volt általános Izraelben, ami annyit takar, hogy Isten a zsidóságot választotta tulajdon népéül (Lev 20,26), sajátjává fogadta (Kiv 6,7), s a néppel kötött szövetséget, Mózes által a Sínai-hegyen (MTörv 5,2). Ám Dávidtól kezdve ez megváltozott, többé nem a nép állt szövetségben az Úrral, hanem személyesen a király, pontosabban Dávid. Ugyan nem volt a legnagyobb király, de ő volt az első király Izrael történetében, aki felismerte a vallás hatalmi jelentőségét és a vallási propaganda fontosságát, s mint hatalmi eszközt elkezdte alkalmazni. A zsidó hitet felhasználta politikai uralmának és utódlásának biztosításához és megőrzéséhez. Központosította a kultuszt, újra felállíttatta a kivonulás sátrát (valószínűleg egy után-gyártott darabot), előkerestette a régen elfeledett frigyládát vagy csináltatott egy másolatot és Jeruzsálem városába vitette, melyet ő tett a királyság központjává, uralkodói székhellyé, s egyben kultusz-központtá. Mindez hatalmának megkérdőjelezhetetlenségét szolgálta. Ha őszinte akarok lenni, akkor király lévén Messiás is volt, de nagyon tudatos marketinggel átértelmezte a Messiás szerepkört, azaz egyszerre király, főpap és hadvezér is lett, olyan uralkodó, akit Isten legitimált és aki Istentől kapott minden földi hatalmat egy kézben összpontosítva. Ezzel nem tett semmi rosszat, mert a királyokra általában Messiásként tekintett a zsidóság, Dávid mindössze ezt a történelmi adottságot és lehetőséget egészen uralmának szolgálatába állította. Míg korábban csak a bírákat, prófétákat, papokat kenték föl a mózesi törvény szerint, Dávid monarchikus királyságában már a királyokat is, ami az isteni kiválasztás és felhatalmazás szimbóluma volt (2Kir 11,12) és szabadítóként, Messiásként tisztelték őket. Nem csak az országnak, a katonai seregeknek, de a papoknak is a vezetője lett. Kiválasztottam szolgámat, Dávidot, szent olajommal fölkentem, hogy kezem mindig segítse és karom erőt öntsön belé. (...) Én pedig elsőszülöttemmé teszem, nagyobbá a föld minden uránál. Örökre megőrzöm számára kegyelmem, szövetségem vele nem szűnik meg. (Zsolt 89, 21-22; 28-29) 263

Dávidtól kezdve, tehát már csak a király és a dávidi uralkodóház leszármazottai álltak szövetségben az Úrral, a nép csak rajtuk keresztül tudott hűséges lenni Istenhez. Ez egyúttal azt is biztosította a mindenkori királynak, hogy a nép ne forduljon ellene, hiszen akkor egyenesen Isten ellen fordult volna. Jézus tehát ismét a jeruzsálemi templomban volt, úgy is mondhatnám, Dávid városának szívében, s újra tanított. Nem mutatott be áldozatot, nem hallgatta mások igehirdetését, hanem a saját tanítását mondta el. Amikor a Messiás dávidi származását taglalta, a jelenlévő zsidókban természetesen felidéződött a messiással kapcsolatos tudás és évszázados várakozás, a Dávid magvából származó szabadító eljövetelének váradalma. Az Úr megesküdött Dávidnak igaz esküvel és attól nem áll el: “Testedből utódot emelek trónodra ha fiaid hűek lesznek szövetségemhez és hűségesek a törvényhez, amelyre tanítom őket, akkor fiaik is trónodon ülnek mindörökre.” (Zsolt 132,11-12) Szent Márk azonban nem a zsidó gondolkodás szerint tekint a kérdésre. A zsinagógában fel sem vetődhetett, hogy a Messiás vajon Dávid leszármazottja-e vagy sem, hiszen azzal a héberek hitének egyik fontos és lényeges tételét tették volna kérdés tárgyává, ami eszükbe sem juthatott. Az erről szóló polémia egyedül később, az őskeresztények számára volt kérdéses, nekik kellett a zsidókétól eltérő módon értelemezniük a Messiást, miután közösségeik véglegesen elszakadóban voltak a zsidóságtól. Vagyis a kérdésfelvetés eleve nem lehet zsidó, így aztán valószínűleg a tanítás zsinagógába helyezése is csak szerkesztői munka eredménye. Jézus a 110. Zsoltár első sorát idézte: »Azt mondta az Úr az én Uramnak: “Ülj jobbomra, és minden ellenségedet lábad elé teszem zsámolyul!”« Mivel a mondat tartalma nem feltétlenül egyértelmű első olvasatra, vegyük szemügyre miről is szól. Ebben a királyzsoltárban az Úr nagy Ú-val természetesen Istent je264

lenti, kis ú-val pedig a királyt (1Sám 22,12), nevezetesen Dávidot. A zsoltár megénekli, hogy Isten maga mellé emeli és trónjára ülteti Dávid királyt, vagyis olyan magas kegyben részesíti, ahogy az uralkodók csak saját családjuk legfontosabb uralkodói örököseit. Úgy is mondhatjuk, hogy Isten után Dávid lesz az első. A trón jobbján való ülés egyiptomi leleteken is látható, melyeken a fáraó Hórusz istenség jobbján foglal helyet. Akárhonnan is ered a zsidó, majd később keresztény hitben megjelenő Isten “jobbján” való trónolás képe, a zsoltárban azt fejezi ki, hogy Dávid a legszorosabb viszonyban van az Úrral. A Szentírás szerint Salamon, Dávid fia is “az Úr királyságának trónján” ült (1Krón 28,5). Az ókori király-ábrázolásoknak közös eleme, hogy a győzedelmes királyt legyőzött ellenségeivel ábrázolták, olyképpen, hogy a a király a legyőzött uralkodókon nyugtatta a lábát, egészen úgy, mintha egy kis zsámolyon pihentette volna a lábfejét. Ez az ábrázolás hűen kifejezte, hogy a győztes a veszteseken tapod (Józs 10,24-25), eltapossa legyőzött ellenségeit. Dávid vonatkozásában tehát a sor tartalmát ma így adom vissza: ‘Isten megígérte Dávidnak, hogy uralkodótársaként trónja jobb oldalára ülteti, ami az elképzelhető legmagasabb megbecsülés, s egyúttal megígérte azt is, hogy valamennyi ellenségén győztesként tiporhat.’ A mondat tehát Dávid, s áttételesen a dávidi királyi uralkodóház dicsőségéről, Istentől rendeltségéről és győzedelmes voltáról szól. Vajon Jézus mire gondolt pontosan, amikor az Uram-uram szójátékot fejtegette? Az ókori Keleten különösen ügyeltek a megszólításokra, a verbális udvariasságra. Így aztán az előkelő, a tudós, nagy tiszteletnek örvendő férfiakat mind máshogy szólították meg. Úrnak nevezni valakit, az illető nagyságának méltatását jelentette. Erre az arámok a Mar megszólítást használták. A papokat, tudósokat a rab (főnök) szóból eredő Rabbi megszólítással különböztették meg. Az atyám megszólítás is általánosan használt volt a köznyelvben, és az idősebb iránti tisztelet kifejezésére, nagyjából úgy, ahogy mi a magyarban bácsizni szoktunk. A zsidóság messiás-várásában a 110. zsoltár 1. versében az Úr, Isten 265

jelentéséből az idők folyamán átalakult a nemzeti Messiás eszméjévé, majd az őskeresztény közösségben ezt a megváltozott jelentésű Úr megjelölést Jézus Krisztusra alkalmazták. Így állt elő az a furcsa helyzet, mintha Dávid a saját fiát mondaná Urának, és a nálánál sokkal hatalmasabb saját fia ültetné Dávidot a maga trónjára. Ugyanakkor Jézus sosem nevezte magát Dávid fiának, hanem legtöbbször egyszerűen az ember fiának: bar d’nasha-nak ( ) nevezte magát, ami annyit jelkent: átlagember, akárki. Ha elolvassuk a Szent Máté nemzetségtábláját (Mt 1,1-16), azt látjuk, hogy Józsefet, Jézus apját vezeti vissza Dávid királyra. Azonban József nem volt Jézus biológiai apja. és Szent Lukácsnál ugyanezt olvassuk (Lk 1,26). Gábriel arkangyal azt a hírt hozta, hogy „Nagy lesz ő, a Magasságbeli Fiának fogják hívni; az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját„ (Lk 1,32), ám az sehol nem szerepel, hogy Jézus biológiai értelemben valóban Dávid leszármazottja lett volna. Galileaiként ez nem is nagyon volt lehetséges. Vagyis Jézus kérdésének eleve Krisztológiai tartalma van. Abból a későbbi, ősegyházi hitből és tudásból kiindulva kérdez, mely természetesnek veszi, hogy a Messiás egyben Isten Fia, megváltó, szabadító. Ez a szöveg Szent Márknál nem a zsidó Messiásról, hanem a későbbi, egyházi, keresztény Messiásról szól. Innen tekintve valóban láthatóvá válik az az ellentmondás is, amire Jézus rákérdez. Hogyan is lehetne az Úr (Krisztus) Dávid (úr) fia? Mi már pontosan tudjuk, hogyan gondolkodott Jézus a vérségről és a vérségi összetartozásról, ami helyett elhozta a lelki együvé tartozás isteni ajándékát minden népnek és nemzetnek. Ahogy a bűnök lemosásának sem tekintette többé hathatós eszközéül az áldozati vért, úgy a családi, rokonsági kapcsolat hathatós eszközének sem tekintette a vérséget. Emlékezzünk arra, amikor anyja, fivérei és nővérei helyett azokat nevezte rokonainak, akik teljesítik a mennyei Atya akaratát (Mk 3,35). Ugyanígy, később azt is látni fogjuk, hogy Isten Jézus Krisztus testében és vérében köt új szövetséget az emberiséggel és békíti ki magával a teremtést. Mi volt hát Jézus véleménye arról, hogy Ő Dávid fia? Az Úr nem lehet az úr fia – persze kérdő mondatban fogalmazva. 266

Jézus kérdése így olvasva nem kis mértékben gúnyos. Valószínűleg ez a történet saját tanítványai körében hangozhatott el eredetileg, mert ha a zsinagógában mondta volna, akkor megkövezték volna érte. Ez esetben viszont miért emelete be Szent Márk vagy a szerkesztők ide és így ezt a Messiás dávidi származását óvatosan és körülményesen bagatellizáló szöveget? Ahogy mondtam, az ősegyház későbbi hitét látjuk itt megjelenítve, azt a hitet, amely már semmiben sem kötődik sem a zsidósághoz, sem Jeruzsálemhez. Szent Pál ezt így fogalmazta meg: “Itt már nincs görög vagy zsidó, körülmetélt vagy körülmetéletlen, barbár vagy szittya, szolga vagy szabad, hanem Krisztus minden mindenben. “ (Kol 3,11) Szent Márk ezt az egyetemes szemléletmódot magára Jézusra vezette vissza, tőle eredeztette, s az igehellyel arról tanúskodik, hogy Jézus Krisztus maga volt az, aki a vérségi szövetség és leszármazás helyébe az új, keresztény Messiás-értelmezést helyezte, mely minden emberhez egyformán és egyként szól, mely nem nemzeti, hanem lelki szabadítást kínál a bűnből. 12.6. Óvás a farizeusoktól (Mk 12,38-40) Jézus tanításában és az Isten királyságában vagy országában nincsen semmi bonyolult vagy különlegesen nehéz. Az üdvösséghez nem kell sem egyetemi diploma, sem speciális képességek, sem beavatás, sem titkos tudás vagy bármi egyéb, csak hit. Aki ennek az ellenkezőjét állítja, annak más szempontjai vannak, amely szempontokat megpróbálja az örömhír elé tuszkolni, s a maga érdekei szerint manipulálni vagy áthangolni az eredeti üzenetet. Ez több mint hiba. Az egyházi karrierizmus, a rangkórság és a megbecsülés keresése életveszélyes a pap, írástudó, farizeus, és minden lelki ember számára. Amikor Szent Márk ezt az elmarasztaló ítéletet a velük való “hittudományi” összeütközések után kimondatja Jézussal, azzal mintegy megpecsételi a templomi kultusz áldozat-bemutatóit és pártolóit is. Az267

zal, hogy a kultuszt hiábavalónak és annak gyakorlóit képmutatónak ábrázolja, szinte spirituális vákuumot teremt az evangélista, melyet valami újnak, valami tökéletesebbnek kell kitöltenie és helyettesítenie. A körülmények azt mutatták, immár minden megérett a teljes és alapvető változásra, azaz betöltetett az idő. 12.7. A szegény asszony két fillérje (Mk 12,41-47) Jézus leült a szent helyen, a templom belső udvarán, ami rendkívül nagy tiszteletlenségnek számított, s tanítványaival együtt megfigyelte, hogy ki mennyit dob a perselybe, milyen értéket adományoz a templomnak. Az önkéntes adományokat az áldozatbemutatásra fordították a papok. A szegény asszony a legkisebb használt pénzérméből adott két darabot. Egyet megtarthatott volna magának, és ha csak a másikat adta volna a papoknak, még mindig méltányosan járt volna el, de ő mindkettőt oda adta. Jézus példaként állítja az asszonyt a többiek elé, mely egyúttal a farizeusi képmutatás ellentét-párja is. A szegény özvegyasszony, aki az utolsó filléreit dobta be a templomi perselybe, mindenét, a teljes vagyonát adta oda, míg a többi adakozó a feleslegéből adott, azaz nem volt az adományban semmilyen személyes lemondás. Jézus megerősítette azt, amit az adópénzről mondtam. Nem lehet egyszerre két elvárásnak vagy szempontnak megfelelni, csak egyiknek vagy másiknak. Mivel minden Istené (Lev 25,23), minden Istent illet. Ha nem így lenne, az asszony csak egy fillért dobott volna a perselybe, a másikat megtartotta volna. Jézus azt szerette volna, ha az Ő követői egész életüket, mindenestül átadták volna Istennek, maguknak semmit sem megtartva. Mindenkinek magának kell feltennie a kérdést és személyesen választ keresni rá, hogy mennyiben felel meg ennek az elvárásnak? Elsősorban nem anyagi szempontból, hanem lelkileg, spirituálisan. Vajon mindent átadunk Istennek, engedjük, hogy Ő bontakoztassa ki magát bennünk? Avagy úgy bánunk magunkkal, mint a számítógéppel, particionáljuk a lelkün268

ket és az akaratunkat, meghatározva, hogy mennyi hely juthat neki, s a többivel mit akarunk kezdeni? Aki tanítvány szeretne lenni, annak teljes egészében át kell adnia magát az Úrnak. Ez nem lemondás magunkról, mert valódi lényünk, énünk is csak annyiban és annyira tud kibontakozni, amennyire Isten bontakozik ki bennünk. Ami elvonja a figyelmünket, csupán a képzelet káprázata, amely elhiteti velünk, hogy mi a magunk urai vagyunk, világi döntéseink szabadon rajtunk állnak, s van érdekünk, amit szem előtt kell tartanunk. Holott dehogy, az egyetlen szempont, hogy Isten végtelenül szeret mindünket, s az egyetlen kérdés, hogy mennyiben tudjuk a szeretetparancs értelmében viszonozni, azaz más emberek felé tükrözni, megtapasztalhatóvá és megélhetővé tenni ezt a szeretetet? Talán emlékszik még az Olvasó, hogy úgy mutattam be a kezdeti kereszténységet, mint a kisemberek, a lecsúszott társadalmi rétegek, a nincstelenek vallási alternatíváját. Képzelje el, hogy azokban az első házi-gyülekezetekben, ahol a majdnem teljesen nincstelen napszámosok, épp hogy nem hajléktalan parasztok, kézművesek és iparosok gyűltek egybe, teljesen kilátástalan életükbe micsoda reménységet és világosságot hozott az Úr, micsoda megerősítésként hathattak Jézus szavai! Az arám szövegben fillérnek fordított Az arám szövegben minák: mniyn ( ) szerepelnek, amik aranypénzek voltak, nagyjából 200 drachmát, azaz háromnegyed évi napszámot tettek ki. A görög szövegben lepton-t olvasunk, ami a legkisebb, használatban lévő bronz aprópénz volt. Értéke az átlagos napidíjnak számító egy drachma hatvannegyed részét tette ki. Ma ez körülbelül negyed-fél kilogramm kenyér árának felelne meg. Szegényasszonyhoz a lepton illett, a két mina már komoly vagyon volt, valószínűleg a lepton a hitelesebb a szövegekben. Jézus ennek az adománynak a felértékelésével kifejezetten megfordította az akkor és ma is közkeletű értékrendet. Miközben az emberek manapság a televízióban nagy pénznyereményekért szerepelnek kvízműsorokban, vagy lottóznak, szerencsejátékot játszanak, jól fizető állásokra vadásznak, mert azt hiszik a vagyon és annak nagysága számít – Jézus azt tanította, mindegy mennyid van, csak add Istennek. Minél 269

kevesebb tulajdonból adod, annál nagyobb az értéke annak szemében, aki kapja, mert neked már nem marad belőle, nem úgy, mint amikor a gazdag adakozik. Az igazi, Isten szemében kedves érték a kicsiből minden, nem pedig a sokból sok.

270

13. Jeruzsálem vége 13.1. A templom kövei (Mk 13,1-4) Jézus jelentőségteljesen elhagyta a templomot, szinte kivonult belőle, majd a szemközti Olajfák hegyén foglalt helyet, ahonnan teljes rálátás nyílt a hatalmas épületegyüttesre. Ez is szimbolikus cselekmény, Zakariás könyvének 14. fejezetére utal, melyben végidei látomásban Isten az Olajfák hegyére vonul a szentekkel együtt és ott tart ítéletet. Az egyik tanítvány – nem túl ügyes dramaturgiai mondattal – az épültet, a köveket dicsérte. A Templom-hegyet Nagy Heródes építtette be, akit a római szenátus tüntetett ki a ‘zsidók királya’ címmel. Nagyszabású városépítészként a világ egyik legnagyobb szakrális látványosságát szerette volna megalkotni. A tanítvány szavai talán ennek a lenyűgöző és impozáns látványnak szóltak, mely ugyan nem Isten dicsőségének vágyából épült, de végső soron mégiscsak Őt dicsőítette egyedülálló voltával, vagy talán azt akarta kifejezésre juttatni, hogy hiába járkálnak be a templomba, hiába vannak benne jelen, nem tudnak gyökeres változást hozni a megszokott vallásosságba. Jézus üzenete egyértelmű volt és egybecsengett a Prédikátor keserű szavaival: “Hiábavalóság, csak hiábavalóság, ezt mondja a prédikátor, hiábavalóság, csupa hiábavalóság. Minden hiábavalóság!” (Préd 1,2) Hiába impozáns a templom, hiába folyik benne szüntelenül a kultusz, hiába minden, mindez nem kedves már az Úr előtt. “Égőáldozataitok nem kedvesek, és véres áldozataitok sem tetszenek nekem.” (Jer 6,20) Önmagukat és az áldozókat emésztő áldozatok ezek, melyek csak első pillantásra tűnnek értékesnek, mint a templom, amely olyan hamar fog kövenként szétmorzsolódni és elporlani, mint ahogy az állat-áldozatok érvénytelenné váltak.

271

13.2. Jeruzsálem pusztulásának előjelei (Mk 13,5-13) Mivel az evangélium valamikor a Kr.u. 70-es években íródott, a jeruzsálemi templom lerombolásának idején, amikor azt a földdel tették egyenlővé a rómaiak, Szent Márkot ez az esemény jelen időben érintette és éppúgy megrázta, mint az egész zsidóságot. Első pillantásra úgy tűnhet, hogy Jézus a világ végéről beszélt, ám korántsem. Ő a jeruzsálemi templom pusztulásáról szólt. Nem ijesztgetés volt ez tőle, nem is a horrorfilmek kortárs megfelelője, nem üres rémtörténet. Jézus azt akarta mondani, hogy véget ért egy korszak, s mindaz, ami ehhez a korszakhoz tartozott, ami ezt a korszakot, mint jel, szimbólum, vonatkozás megjelenítette és képviselte, az elmállik, enyészetnek indul, felszámoltatik. Amikor Keresztelő János arról prédikált, hogy a fejsze már a fák gyökerén van (Mt 3,10), akkor a bűnért járó végidei büntetésre, ám ugyanakkor a közelgő végre is gondolt. Jézus ennek a korszaknak a végét, konkrétabban az Ószövetség és a törvény általi megigazulás és üdvösség végét jelentette be. Nem jövendöléssel van dolgunk, hanem inkább kijelentéssel. Jézus talán a maga helyzetéből is szólt, amikor üldözésről beszélt. Ahogy Őt nem értették meg, s már mindjárt fellépése elején elhatározták a halálát, úgy tanítványai sem számíthattak jobbra. Valljuk be, akik igazán követni akarták Jézust, azoknak minden korszakban radikálisan kellett vállalniuk Őt, s ezért számos esetben az állam vagy valamelyik diktatúra üldözésben részeltette őket. Az pedig, aki kimondja az igazságot, nem marad sokáig kedvelt. Nem véletlen, hogy Izrael a prófétákat megölte vagy üldözte (Mt 23,34), mert a kendőzetlen igazság hírnökeit sehol sem látják szívesen. Azonban az igazságért, azaz Krisztusért (Jn 14,6) viselt minden szenvedés és üldöztetés üdvösséget érlel. Megtévesztés, ellenségeskedés, pártoskodás, megosztottság, háborúk, harcok és áldozatok fogják tizedelni a világot és a hívőket egyaránt. Mindez igaz, hisz az emberi történelem valójában nem más, mint 272

erőszak-gyűjtemény, az emberi kegyetlenség panoptikuma. Győzelem csak harc árán lehetséges, ahol pedig győztes van, ott szükségszerűen vesztesnek is lennie kell, ott kivétel nélkül áldozatok vannak. Halál, pusztítás, éhínség, elnyomás, kizsákmányolás áll minden győzelem mögött, s a mámor nyomában ott kullog az árvák, özvegyek, földönfutók szenvedésének és fohászainak néma vádja. 13.3. Jeruzsálem pusztulása (Mk 13,14-20) Jeruzsálem vége akkor köszönt majd be, amikor a pusztítás ott dúl, ahol nem volna szabad, azaz, amikor a római seregek Kr.u. 70-ben porig rombolják a templomot, és ezzel tulajdonképpen megsemmisítik a zsidó vallást, legalábbis abban a formájában, ahogy addig létezett. Az “irtózatos pusztulás” rejtélyes kifejezés. Az arám szöveg annyit ír, tisztátalanság: tanpata ( ), a görög szöveg sokkal érzelemgazdagabb: “pusztító utálatosság”-ot ír, amiben nem a pusztítás, hanem az utálatosság (bdelügma) a hangsúlyos. Jézus mind a tisztátalanság, mind az utálatosság kifejezés alatt a legtaszítóbb bálványimádást értette. A mondat valójában azt jelenti, hogy akkor érkezik el a város pusztulása, amikor az “utálatos bálvány ott fog állni, ahol nem volna szabad”. Ez a megjegyzés egy nagyon konkrét eseményre utal. Kr.u. 40-41 körül, Gaius Caligula császár kísérletet tett arra, hogy saját szobrát felállíttassa a jeruzsálemi templom szentélyében, ott, ahová a főpap is csak évente egyszer mehetett be. Ez az esemény komoly ellenállást és leírhatatlan felháborodást váltott ki a nép körében. Talán Isten akarata volt, hogy a császár 41-ben meghalt, így terve nem vált valóra. Az eset emléke azonban mélyen megmaradt a jeruzsálemiekben, a félelemmel együtt, hogy jöhet újabb császár, aki végül mégiscsak megteszi, beszennyezve és megbecstelenítve a számukra legszentebb helyet. Abból is tudjuk, hogy az evangélium a templom lerombolásának idején íródhatott, hogy a szerző nem mer konkrétan szólni az utálatosságról, inkább csak cinkos módon kacsingat az olvasóra: “aki olvassa, értse meg”. Vagyis szent Márk félhetett, hogy ha a rómaiak olvassák 273

evangéliumát, s megértik, hogy áttételesen őket nevezi utálatosságnak, megtorolhatják ezt a tettet. Jézus ugyan menekülésre késztette a korszak összeomlásának tanítványi szemtanúit, ugyanakkor a szakasz üzenete mégiscsak pozitív, mert azt is hírül adja, hogy a szenvedés ideig való, Isten megrövidíti majd azokat a nehéz napokat, azaz mindvégig övéi mellett áll, s a sok szenvedésnek pozitív, áldásos kifejlete lesz. 13.4. Álmessiások (Mk 13,21-23) Jézus óvta a tanítványokat, mert “sokan jönnek az én nevemben, s azt mondják, hogy én vagyok” (13,6). Az első században valóban sokan léptek fel, mint Messiások, akik ilyen-olyan politikai, vallási szándékkal megszabadulást szerettek volna Izrael számára. Közös volt bennük, hogy a rómaiak mindet elfogták és kivégezték. Nem is ezekre az önjelölt messiásokra gondolt Jézus, hanem azokra, akik az apostolok által örökített és a Szentírásban rögzített hit határait megpróbálják majd feszegetni, arrébb helyezni, kitágítani, s eltérnek a hit valódi tartalmától. Ugyanis, „Ha valaki túllép ezen, és nem marad meg Krisztus tanításában, akkor Isten sem az övé.” (2Jn 1,9) Ma, amikor az alternatív kereszténység virágkorát éli, amikor a New Age és a független spiritualitás a divat, különösen fontos hangsúlyozni, hogy nem lehet akárhogy Jézus Krisztusban hinni. Aki nem hiszi, hogy Ő az Isten Igéje, aki a Szentlélektől fogant, Szűz Máriától született, értünk szenvedett és bűneinkért kereszthalált halt, alászállt a poklokra, de harmadnapon dicsőségesen feltámadt és felment a mennybe, hogy az Atya jobbján közbenjárjon értünk; aki nem hiszi azt, amit és ahogy a hit hősei kétezer éven át tanúsítottak akár az életük árán is; tehát aki nem hiszi mindezt és nem erről tesz tanúságot, az az antikrisztus. A hittől nem lehet elvonatkoztatni a hit tartalmát, ami pedig nem szenvedhet csorbát. Az evangélium címzése is pontosan erről a hittartalomról tanúskodik. Szent Pál ezt így fogalmazta meg: „Ha tehát a száddal vallod, hogy »Jézus az Úr!«, és a szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halottak közül, üdvözülsz.” (Róm 10,9) 274

Aki ettől vagy a kétezer éves hit bármely biblikus részétől eltér, az csaló és nem fogja örökölni az Isten országát. Az Atya legszentebb tisztaságával sem a tévtanítások, sem a bűnök nem férnek össze. Isten szereti a bűnöst, de a bűnét nem, s akkor válik elfogadhatóvá számára az ember, ha hajlandó változtatni addigi tévelygésein, s végre valahára rálép az igazság ösvényére, mely Krisztusban nyilatkoztatott ki. Jézus intése nem hiábavaló, a mi korszakunk talán az eddigi legeltévelyedettebb korszak, hiszen ma már nem születünk egy vallásba, hanem mindenki egyéni vágyai és ízlése szerint megválaszthatja, miben hisz; manapság még jobban kell vigyáznunk, hogy egy vessző se vesszen el az Isten törvényéből. „Amit kezdettől fogva hallottatok, maradjon meg bennetek. Ha megmarad bennetek, amit kezdettől fogva hallottatok, ti is megmaradtok a Fiúban és az Atyában. Ez az ígéret, amelyet ő ígért nekünk: az örök élet.” (1Jn 2,24-25) 13.5. A világ vége (Mk 13,24-27) Szent Márk az ószövetségi világ vége próféciák anyagát idézi fel. Elsősorban Izajás prófétát, aki már leírta a jeleket: a Nap és a Hold elsötétülését, a csillagok kihúnytát (Iz 13,10; 34,4), s “az erők, amik az egekben vannak, megremegnek” (25). Őszinte leszek, rendkívül konkrétnak tűnik ez a leírás, ami egyfajta kozmikus katasztrófáról szól (talán a naprendszer összeomlásáról), mégis a szó szerinti értelmezés mellett helyénvalónak érzem, ha megfontolok más lehetőséget is. Az én olvasatomban Jézus itt is a meglévő korszak végéről és nem a világmindenség végéről vagy az utolsó ítéletről írt. A héber és az arám nyelv fogalmai nem teljesen fedik le a görög gondolkodás fogalmait, különösen pedig a mi mai fogalmainkat. Ezt korábban épp az idővel kapcsolatban fejtettem ki. A biblikus arámnak sok olyan sajátossága van, mely nem adható vissza tökéletesen sem a latin, sem a görög szövegekben. 275

Amikor Szent Márk (és a neve alatt tevékenykedő szerkesztői gárda) megírta azokat a forrásokat (Ős-Márk evangélium, Q-forrás, Pre-Márk passió narratíva), melyek aztán az evangélium és a többi szinoptikus mű alapanyagát is képezték, kizárólag az Ószövetséget, a Tanakhot ismerték. Az ő idejükben még egyáltalán nem létezett az Újszövetség, Szent Pál levelei közül is csak egy, kettő. Ezért teljesen egyértelmű, hogy az evangélisták által használt valamennyi fogalmat a zsidó hit és teológia tükrében kell vizsgálnunk. Az ortodox zsidóság mindig ismerte a keresztény örök élethez hasonló fogalmat. Akkoriban úgy tartották és sokan ma is tartják, hogy a fizikai halállal nem ér véget az élet. Ha valaki olyan jó és igaz életet élt, amilyet Isten várt tőle a törvényekben, akkor a Gan-édenbe kerül, ami a mennyország zsidó megfelelője. Ha tisztulnia kell még, akkor az ideig való szenvedések és elégtétel helyére, a Gehinnomba kerül (jiddisül Gehenna, amiből a keresztény gyehenna származik), de így vagy úgy, részese lesz az ólám haba-nak, ami szó szerint eljövendő világot jelent (afterlife). Nem fedi az örök élet fogalmát, úgy, ahogy a mai keresztények gondolkodnak róla, akik örök élet alatt egy a fizikai halál után feltáruló tökéletes, mennyei életet értenek. Az ólám haba ennél kötetlenebb jelentésű, magában foglalja a halál utáni életet, illetve a messiási korszakban való életet is. Talán úgy adható vissza leginkább, mint a mostanihoz képest egy teljesebb, tökéletesebb élet, ami azonban nem feltétlenül végtelen, és nem is feltétlenül a halál után következik be, hanem csak máskor, nem most. A görög Újszövetség mindenhol a görög aionios kifejezéssel fordítja a héber ólámot, egyértelműen örök élet jelentéssel (dzóé aionios). A héber nyelv azonban ebben a formában nem ismeri az örökkévalóságot. Az ólám sem örökkévalót jelent, csupán az idő valamilyen vagy bármilyen kiterjedését. A jelző az alam igéből származik, ami önmagában elrejtenit takar. Az ólám sok mindent foglal magában, például örökre (1Sám 1,22); öröktől fogva s örökké (Zsolt 90,2); sokáig (Iz 42,14); régi (Ter 6,4); régi [ősi - Sz.T.] (Jer 5,15) és sorolhatnám még, tehát a sokféleségben az idő valamilyenségére mutat rá. 276

Szent Márk is kizárólag ebben a formában ismerhette a fogalmat. A Mk 1017-ben, arámul ez a haje d‘alma ( ). Persze a korszak görög műveltsége, különösen a platonikus befolyás őt is érinthette, de az, hogy Jeruzsálem pusztulása és a világ pusztulása között ilyen szoros párhuzamot, sőt egybeszerkesztettséget hozott létre, arra utal, hogy szorosan a zsidó kultúrával és vallással kapcsolatosan gondolkodott. A Szent Márk által ismert fogalmak nem tükrözhették a jóval későbbi keresztény elgondolásokat, csakis azokat, melyek koherensek az Ószövetséggel. Márpedig abban nincs olyasfajta világvége, mint amit ma zömmel mindannyian várunk. Az Ószövetségben az ég és földindulás (Zsolt 75,4), a földrengés (Zsolt 76,9), a nap elsötétülése (Ez 30,18), mind Isten ítéletét és büntetését jelzik. Amikor Jézus felborogatta a templomi árusok asztalait, ugyanez az ítélet nyilvánult meg az emberi erő mértéke szerint. Ám Isten mindazt, amit hűtlen népe cselekedett, sokkal hatalmasabb módon büntette. “De ki fogja tudni elviselni jövetele napját? És ki maradhat állva, amikor megjelenik? Mert olyan, mint az olvasztók tüze és a ványolók lúgja.” (Mal 3,2) Ám a büntetés sosem öncélú, sosem csak pusztulást hoz, hanem mindig megújulást is, egy új, messiási korszak beköszöntét. “A nap elsötétül, a hold vérbe borul, mielőtt eljön az Úrnak nagy és nyilvánvaló napja.” (ApCsel 2,20) Ez nem világvégét, hanem átformálódást jelent, nem egy másik élet kezdetét, hanem ennek az életnek egy boldogabb folytatását, s a holtak feltámadását egy teljesebb, tökéletesebb életre. “Bizony mondom nektek, ti, akik követtetek, a megújuláskor, amikor az Emberfia dicsőséges trónjára ül, ti is ott ültök majd vele tizenkét trónon és ítélkezni fogtok Izrael tizenkét törzse fölött.” (Mt 19,28) Így talán érthető, hogy Szent Márk nem a világ végéről beszél, nem kataklizmáról vagy apokalipszisről – még akkor sem, ha hagyományosan ez a fejezet címe –, hanem csak az addigi világ és korszak kényszerű és szükségszerű végéről, s az új korszak szükségszerű beköszöntéről, amit a Messiás, az Emberfia dicsőséges megjelenése (Dán 7.) jelez majd, a feltámadás. 277

13.6. A fügefáról szóló hasonlat (Mk 13,28-31) Jézus itt kulcsfontosságú dolgot mond. A megjövendölt események már érlelődnek, és még az éppen élő nemzedék halála előtt be fognak következni, vagyis 20-30 éven belül (az átlagéletkor 30-40 év volt). Tipikus aramizmust használ Jézus: “az ég és a föld elmúlnak” azt jelenti, hogy minden elmúlik, de ennek ellenére az Ő tanítása nem veszíti soha érvényét. A hagyományos írásmagyarázat számára ez a kis rész szinte megfejthetetlen, mert mindig ragaszkodik a későbbi, görög gondolkodás által erősen befolyásolt értelmezéshez, ahhoz, hogy Isten királysága majd egyszer, valamikor az idők végén, a világ vége után fog bekövetkezni. Hiába, hogy Jézus a közeljövőről beszélt, mi több a jelenről. Természetesen nem feltétlenül van igazam, mégis kiállok amellett, hogy Jézus kifejezetten a “majdnem” jelenről és a “befejezett” jelenről szól. Fellépése kezdetén és működése során mindvégig azt tanította, hogy “közel van az Isten országa” (Mk 1,15). Az elérkezett: omtat ( ) befejezett igét használja az evangélium elején. Jézus soha, de soha nem mondott olyat, hogy a mennyei királyság majd az idők végén jön el. Az első keresztényektől ez az elgondolás teljesen idegen volt. Amikor például Szent Pál az “idők végéről” beszélt, akkor a saját generációjának életéről szólt: “Mindez előkép a számunkra, a mi okulásunkra írták meg, akik a végső időkben élünk.” (1Kor 10,11) Nem arra gondolt, hogy az ő idejükben lenne vége a világnak, hanem, hogy az ő generációjuk életideje az utolsó Messiás korszakát megelőzően: “... ezekben a végső napokban Fiában szólt hozzánk...” (Zsid 1,2). Jézus szerint már ott volt – nem a világvége, de – egy új, boldog, teljes, új élet időszaka. Szó szerint azt mondta, az ajtóban áll. Ha viszont mindez akár csak feltételesen igaz lehet, akkor Jézus nem valami végső idők homályába vesző boldogságot ígért követőinek, hanem egy már-már kézzelfogható lelki valóságot, egy spirituális örömben megélhető életet, mely követve Őt, valósággá válik a hívő számára, melyben imádság és Jézus Krisztus Lelke segítségével (Fil 1,19) mindenkor megmaradhat. 278

13.7. Figyelmeztetés éberségre (Mk 13,32-37) A lelki éberségről szinte soha nem esik szó. Jézus azt mondta, „lássátok, legyetek éberek”: hzaw et’tiyrw ( ). Szavait úgy szokták értelmezni, mintha állandóan valamilyen ellenségtől kellene óvakodni, mintha állandóan a gonosz támadására kellene ügyelni, kézben a hit fegyvereivel. Pedig Jézus nem ellenállásra szólít fel, hanem arra, hogy figyeljük a jeleket, készüljünk a változások és a megújulás bekövetkeztére. Ez az üzenet alapvetően pozitív s nem negatív. Ez a lelki éberség a szerzetesek világában nagyon jól ismert és szinonimái a készenlét, figyelem, önuralom, kiegyensúlyozottság, tárgyilagosság, világos gondolkodás. Ne tévesszen meg minket semmi, nem a gonoszra kell ügyelnünk, hanem benső éberségünkre, elsősorban saját viselkedésünkre és lelkiségünkre. Bármilyen furcsának tűnik, de az Istenre figyelés (mnémé Theou) befelé figyelést jelent. Nem az a fontos, hogy mikor vagy hol következik be a döntő változás, az a fontos, hogy az ember készen álljon lélekben, amikor a ház ura, Jézus Krisztus megérkezik dicsőségben és hatalommal. A mai, posztmodern korunkra különösen érvényes ez a gondolat. Az emberek zöme ma is látványos jeleket vár, megerősítéseket, csodákat. Holott semmi másra nincs szükség, mint befelé figyelésre és az általunk élt élet elfogadására. Hitünk által így készek leszünk arra, hogy a bennünket érő élethelyzetekben, emberi találkozásokban, hétköznapi gesztusokban felismerjük Isten jelenlétét és akaratát. Ezt az éberséget kell imádsággal edzeni és karbantartani, hogy a világ és saját emberi, gyarló vágyakozásaink minél kevésbé fordítsanak el Istentől, az ő akaratától és Jézus Krisztussal való lelki közösségünktől.

279

14. Jézus szenvedése és halála 14.1. Elhatározzák Jézus halálát (Mk 14,1-2)

Nem először akarták megölni Őt a főpapok és írástudók. Az evangélium elejétől kezdve Szent Márk Jézus fölött lebegtette a halál árnyát (3,6; 11,18; 12,12). Az írástudók és farizeusok folyamatosan keresték a lehetőséget, hogy belekössenek (7,1; 8,11; 10,2; 11,27; 12,13; 12,18). A tömör rész arról ad hírt, hogy eldöntötték Jézus halálát, s lehetőleg még az ünnep előtt meg akarták ölni. Az evangéliumon végigvonuló kriminális feszültség itt a csúcspontjára ér. Az olvasó már tudja, hogy Jézus napjai meg vannak számlálva. Szent Márk ezt azzal is segíti, hogy a gyilokosság elhatározásának és Júdás árulásának szövegét ketté vágva, egy újabb szöveg-szendvicset alkot a betániai vacsora betoldásával. Tipikus és sokszor látott emberi reakció ez a gyilkossági terv. A hatalom, itt a vallási hatalom, rettegve saját tekintélye elvesztésétől, olyan tettre ragadtatja magát, ami saját lényegével ellenkezik, embert akar ölni. Hányszor és hányszor megtörtént ez azelőtt és azután is az emberi történelemben. 14.2. A betániai vacsora Ez a történet önmagában vizsgálva meglehetősen talányos és nehezen érthető. Egy lakomáról olvasunk, ami a vakságából kigyógyult Simon házában kerül megrendezésre. A résztvevők valószínűleg a földön ültek, hevertek, a földre leterített abrosz és ételek körül – az ókori keleten nem használtak asztalt, sem székeket –, amikor belépett egy meg nem nevezett asszony, aki egy alabástrom edényben olajt hozott. Az ilyen alabástrom olajtartót csak a legdrágább olajokhoz használták, melyek valóban több száz dénárba kerültek. A háromszáz dénárra becsült ár egy napszámos egész éves bérének felelt meg, vagyis horribilis összegnek számított, különösen a szegény tanítványok számára. Jézusék körében ez a karitatív munka és alamizsnálkodás komoly anyagi háttere lehetett volna, de az apostolok ellátását is több hónapra lehetett 280

volna finanszírozni belőle. Amennyire tudjuk, a tanítványok és Mesterük nem dolgozott, adományokból és a velük tartó, hozzájuk hűséges, de lazábban kötődő, mondjuk külső tanítványi kör finanszírozásából éltek. Judás volt a tizenkettes csoport pénztárosa (Jn 13,29), aki egyben az élelem és egyéb megvásárolandó cikkek beszerzésével is foglalkozhatott. A jelenetet nem érdemes és nem szabad a szegényekről való gondoskodás és Jézus “kényeztetésének” ellentétében szemlélni. Jézus szavai, amivel a kenetet a halotti balzsamozásnak mondja, valószínűleg szerkesztői szándékok mentén születtek, s azt hivatottak tolmácsolni, hogy az Úr tudatosan készült szenvedésére és halálára. A megkenésnek két vonatkozása is van. Egyrészt az árulás “szendvics” jelenetei között megmutatja, hogy Jézus valójában olyan volt, mint a felkent királyok. Dávid király zsoltára jut eszembe, melyben a király a terített asztal, a színültig töltött boros kehely és a fejre öntött olaj királyi szimbólumait, mint Isten áldásának és gondviselő vezetésének egyértelmű jeleit idézi fel (Zsolt 23,5). Mialatt az árulás intrikája és a koncepciós per körvonalai kezdenek kirajzolódni, Jézus – elődjéhez, Dávidhoz hasonlóan – mintegy királyi lakomán vett részt, ahol mintha az ismeretlen asszony tudta volna, ki is Ő valójában, s olyan elbánásban részesítette, mint a királyokat szokás. Az asszony cselekedete illeszkedett Jézus Istenélményéhez, melyet a Jordánban élt át. Az önzetlen szeretet megnyilvánulása a drága olaj és a megkenés. Az olaj arámul mishka ( ), a Felkent msikha ( ). Az Atya szeretett Fiának nevezte Jézust, s nem is vonta meg tőle ezt a szeretetet. Ugyanakkor egyre hatalmasabban nehezedik rá az ugyanebben a Fiúságban kapott küldetés is, a kereszthalál küldetése. Nagy feszültség húzódik meg e kettősségben, mely majd csak az Olajfák hegyén nyert feloldást. A másik vonatkozás a kenet árára vonatkozik. A 300 dénárral szemben ott van Júdás 30 ezüstje. A biblikus korban ugyan vert pénzérméket használtak a kereskedelemben, de nem címletük szerint, hanem anyaguk és súlyuk szerint. A dénár (vagy drachma) ezüst és arany változatban is létezett, s az általánosan ezüstnek nevezett ezüst siklus a dénárnál 281

értékesebb, vagyis nagyobb tömegű pénzérme volt. Első pillantásra azt gondolhatnánk, hogy Júdás 30 ezüstje komoly értéket képviselhetett, de valójában nem. 1 ezüst siklus 3,7 dénárnak felelt meg, ami azt jelenti, hogy a 30 ezüst 111 ezüst dénárt ért. A kenet értékét 300 dénárra becsülték, vagyis Jézust harmadannyi pénzért árulta el egyik bizalmas tanítványa, mint amennyiért az asszony a “királyi” kenetet vette. Ma ezt úgy mondanánk, hogy bagóért feladta. Júdás árképzését az vezethette, hogy egy rabszolgának volt ennyi a középára. Júdás annyit kapott Jézus életéért, mintha egy rabszolgát adott volna el. 14.3. Júdás árulása (Mk 14,10-11) Először tisztázzuk, hogy mit tett Júdás. Nem Mesterét árulta el, nem tanítását, hanem azt, hogy egy bizonyos időpontban hol lesz megtalálható. Mivel a templomi papság komoly kapcsolatokkal és tekintéllyel rendelkezett, nagyon is elképzelhető, hogy ezt az információt egészen más forrásból is megszerezhették volna, meglátásom szerint egyáltalán nem szorultak rá Júdásra. Az imént kiszámoltam, hogy a 30 ezüst, amit Júdás vérdíjul kapott, nem volt anyagilag kellően motiváló összeg, a tizenkettő pénztárosaként ennél lényegesen nagyobb összegek felett rendelkezhetett, egyszerű sikkasztással többre tehetett volna szert. Az engem érdeklő kérdés tulajdonképpen az, hogy mi motiválta Júdást arra, amit tett, mi vezette rá, hogy átadja a főpapoknak Jézust? Szent Márk a Mk 3,19-ban “iskarióti”-nak nevezte Júdást: Jihouda Szkaryuota ( ), ami meglehetősen homályos jelző. Simont a Szentírás zélótának mondja (ApCsel 1,13). Az első részben már szóltam róla, hogy a zélóták egy harcos, hazafias, nemzeti forradalmár irányzat volt, mely a fegyveres politikai ellenállásban hitt. Júdás iskarióti megjelölése a szintén korábban említett szikariosz irányzat egyik átírása lehetett, amely a zélóták egy még radikálisabb, késsel felszerelt politikai merénylő szárnyaként működött. A szikariosz “késes embert” jelent, s önmagáért beszél ez az agresszív, radikális elnevezés. Vagyis – ha mindez igaz – Júdás erősen szélsőséges vallási-politikai 282

háttérrel rendelkezett a tizenkettes csoporton belül, aki ennek megfelelően az erőszaktól sem riadhatott vissza olyan könnyedén, mint szelídebb társai. Mint a többieknél szélsőségesebben gondolkodó tanítvány, valószínűleg nem tartotta Jézust elég következetesnek – politikai téren. Ne feledjük, hogy a zsidóság nem egy spirituális királyságban reménykedett és nem egy jámbor Messiást várt, aki gyógyít, tanít és feltámaszt; hanem egy rettenthetetlen és Isten által küldött, mennyei erővel felruházott vezért, aki fegyverrel és nem szép szavakkal teremt rendet, arat győzelmet a rómaiak fölött és állítja helyre a tizenkét törzs egységét. Őszintén bevallom, nem tudom pontosan, mi mozgatta emberi vonatkozásban Júdást, de annak lehet a legnagyobb valószínűsége, hogy nem tartotta Jézust elég radikálisnak, esetleg csalódott benne, és szépen lassan ráébredt, hogy nem a zsidó Messiás, nem a várva-várt hadvezér és karizmatikus forradalmár, hanem a legszelídebb szeretett Fiú, a szeretet, irgalom, kegyelem hírnöke, Isten Fia jött el, aki nem töri le a római uralmat, de megtanít rá, hogyan ne érintse az ember szívét semmilyen elnyomás, hogyan legyen szabad Isten jelenvaló királyságában mindenki, aki bűnbánatot gyakorol és rituálisan lemossa bűneit. Júdás árulása kizárólag ideológiai alapú lehetett. Ma már nem tudjuk, miben reménykedett pontosan, de érezhető és sejthető, hogy másra, többre vágyott, mint életszentségre és erkölcsi győzelemre a bűn fölött. A gnosztikus Júdás evangéliuma, mely jó pár évvel ezelőtt szenzációszámba ment és sokan azt hitték, megrengeti majd a kereszténységet, ezeket a szavakat tulajdonítja Jézusnak. “De te mindnyájuk fölé emelkedsz. Mert te fogod feláldozni az embert, akit magamra öltöttem.” (JúdEv 3J) A hátterül szolgáló gnosztikus tanítás nagyon sok mindenben eltér a kereszténytől, ám érdekes az a felvetése, hogy abban Jézus maga tudatja Júdással, mi lesz a szerepe, mit kell tennie. Mintha Isten kifejezetten azt a sorsot tartogatta volna Júdásnak, hogy Jézust átadja gyűlölőinek. Próbáljunk tisztán látni ebben a kérdésben. “Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3,16) Isten minden kezdet előtt úgy akarta, hogy egyszülött Fiában békéltesse meg magával az emberiséget. Vagyis az, hogy Jézus a történelem egy adott időpontjában kereszthalált szenvedett, majd három nap múlva 283

feltámadt és később fölment a mennybe, hogy az Atya jobbján szüntelenül közbenjárjon értünk, nos, mindez Isten akarata volt. Bekövetkezte éppúgy szükségszerű volt, mint maga a teremtés. Úgy is mondhatom, hogy az egész teremtés és annak fejlődése egyetlen pontra irányult, a kereszthalálra és Krisztus a halál fölött aratott győzelmére. Szükségszerű az is, hogy ha Isten éppen úgy akarta Jézus Krisztus váltságát megvalósulttá tenni, ahogy az megtörtént, akkor Júdásnak is fontos szerepe volt ebben. Ám vigyázzunk, mert ha most azt mondanánk, hogy Isten Júdást eleve arra szánta, hogy ezt megtegye, majd öngyilkosságot kövessen el, akkor azzal azt állítanánk, hogy Isten eleve kárhozatra szánta Júdás nevű teremtményét, ami viszont lehetetlen, mert ellenkezik Isten egyik legalapvetőbb tulajdonságával, tudniillik, hogy Ő a szeretet (1Jn 4,8). Isten minden embert hív az üdvösség kegyelmére (Tit 2,11), hogy végül mindenkin megkönyörüljön (Róm 11,32). Ez nem azt jelenti, hogy mindenki üdvözülni fog, csak azt, hogy Isten mindenkit üdvözíteni szeretne. Korábban (5.3.) azt taglaltam, hogy Isten szabad akaratot adott nekünk, s azt szeretné, ha szabad akarattal döntenénk mellette, elfordulva bűneinktől. Júdás esetében tehát azt kell mondanunk, hogy árulása, bűne, Isten üdvözítő tervének szükségszerű része volt, egyszerűen nem tehetett mást, ám Isten ezért egyáltalán nem akarta őt kárhozatra adni, hanem ezzel együtt is üdvözíteni akarta. Számára árulása után is adott volt a bűnbánat lehetősége, éppúgy, ahogy Péternek, aki nem egyszer, de háromszor tagadta meg Jézust, mégsem lett öngyilkos. Júdás személyes drámája abban állt, hogy tette nem vonta szükségszerűen magával halálát, sőt, üdvösségre is juthatott volna, ha bűnbánata után nem fordul maga ellen. A sátánt úgy fordítottam korábban, mint olyat, aki hibázik, célt téveszt. Júdás hibázott és lelkiismerete volt az, ami nem engedte, hogy igaz bűnbánattal letegye iszonyú lelki terhét, holott nem volt szükségszerű a halála. Júdás példája arra int mindnyájunkat, hogy az ember számára adott a lehetőség, hogy szabadon visszautasítsa Isten kegyelmét, mely üdvösségre vezetné. Képesek vagyunk a kapott szabadsággal visszaélni (Gal 5,13), s ez a visszaéléssé vált szabadság végső esetben le is győzheti az embert (2Pt 2,19). 284

14.4. Az utolsó vacsora előkészítése (Mk 14,12-16) A zsidó hagyomány szerint – ahogy a keresztény naptárban is vannak mozgó és állandó dátumhoz kötődő ünnepek – a pászka ünnep Niszán hónap 14. napjára esik, a kovásztalan kenyerek ünnepe pedig másnapra, 15-ére. Ez így van, mióta a zsidóság először ünnepelte meg az Egyiptomból történt szabadulást. “Hirdesd ki Izrael egész közösségének: a hónap tizedik napján mindenki szerezzen egy bárányt családonként, egy bárányt házanként. (...) Tartsátok a hónap tizennegyedik napjáig. Akkor Izrael közösségének egész gyülekezete a két este között vágja le. A húsát - tűzön megsütve - még akkor éjszaka egyék meg. Kovásztalan kenyérrel és keserű salátával fogyasszák el. (...) Hét napig egyetek kovásztalan kenyeret. (...) Továbbá az első napon tartsatok ünnepi összejövetelt, hasonlóképpen a hetedik napon is legyen szent összejövetel. Ezeken ne végezzetek semmiféle munkát, csak azt az ételt készítsétek el, amelyre kinek-kinek táplálékul szüksége van. Tartsátok meg a kovásztalan kenyerek ünnepét, mivel ezeken a napokon vezettem ki csoportjaitokat Egyiptom földjéről.” (Kiv 12,3; 6-8; 15-17) Mózes ünnepei, melyek az Egyiptomi fogságban a bárány vérével megkent házakat megóvta az elsőszülöttek halálától, s a szabadulásra emlékeztek, tíz napos ünnepet jelentettek a zsidóság számára. Valójában már Niszán hónap tizedikén készülni kellett az ünnepekre. A zsidóság a nap kezdetét, tőlünk eltérően a hold-ciklushoz igazította. Így az ünnep nem 15-én reggel, hanem a mi észjárásunknak fordítva, 14-én napnyugtakor kezdődött. Amikor Szent Márk azt írja, hogy két nappal az ünnep előtt kezdődtek az előkészületek, tulajdonképpen a zsidó időszámítást a görög-római naptárhoz igazítja. A két napot úgy kapjuk meg, ha a 14-i előkészületi napot is az előző estétől kalkuláljuk. Ezzel a szerző nem könnyítette meg a dolgunkat, de az kiderül belőle, hogy számára fontos volt, hogy a pogányok észjárását szem előtt tartsa. Ezek szerint tehát Niszán hónapban, ami március vagy április lehetett, 14-én, csütörtök este kezdődött az előkészület, a pászkabárányt 15-én, azaz csütörtök naplemente után, de éjfél előtt fogyasztották el, majd 15-én pénteken kezdetét vette a há-mácó, azaz kovásztalan kenyerek ünnepe, mely a Törvény szerint 21-ig tartott. 285

Jézus két tanítványt küldött el, hogy megtegyék a szükséges előkészületeket. Ez a gyakorlat a missziói kiküldéshez illeszkedik, amikor szintén kettesével küldte el őket, hogy Isten országát hirdessék (Mk 6,7). A vacsora helyszínének prófétai jellegű megjövendölését és fellelését nem kell csodának tekintenünk. Itt sokkal inkább arról van szó, hogy Jézus érezte, tudta, hogy meg kell lennie mindannak, amit Isten eleve elhatározott, s ezt a terhet neki el kell hordoznia. 14.5. Jézus bejelenti Júdás árulását (Mk 14,17-21) Jézus és a tanítványok a tágasnak számító és az ünnepi vacsora elfogyasztására méltó teremben gyűltek össze, ami valószínűleg vagy szőnyegekkel vagy faburkolattal lehetett díszítve. Szemben más lakomákkal, ezt csak egyenes derékkal és háttal lehetett elfogyasztani, föltehetően asztal mellett. Jézus kezében tartotta annak a báránynak a húsát, melyet nemrég levágott a kóser hentes, s mely emlékezetül szolgált az egykori zsidó elsőszülöttek életéért. Beleharapott, evett belőle, s biztos vagyok benne, ahogy lenyelte a falatokat, azon járhatott az esze, hogy az ünnepi lakoma olyan, mintha róla szólna. Jézus megjósolta elárultatását, bár nem nevezte meg azt a tanítványt, aki elköveti az árulást. Azonban érdekes, hogy egyfajta keserű jövendölést mondott fölötte: “jobb lett volna neki, ha meg sem születik”. Ezt egyes teológusok átokmondásnak tartják, azaz szerintük Jézus előre látta Júdás elkárhozását. Ha azonban ez igaz volna, akkor Júdás eleve ki lett volna rekesztve azok köréből, akik képesek a bűnbánatra, akkor Isten eleve azért teremtette volna őt, hogy kárhozatra jusson. Ezt a gondolatmenetet követve azonban Júdás legalább annyira Isten áldozata lenne, mint Jézus árulója, s mivel a saját üdvözülése vagy kárhozata semmiben nem függött volna tőle, Isten megfosztotta volna szabad akaratától, amivel önként választhatta volna a bűnbánatot és az üdvösséget. A magam részéről határozottan elvetem, hogy Jézus megátkozta volna Júdást. Szerintem inkább egy olyan drámai interakció részese volt a többi tanítvány, amiből nem értettek egy szót sem, csak elszomorodtak, primer érzelmi szinten voltak képesek csak felfogni a Mester szavait. 286

Jézus jóslata és szavai sokkal inkább figyelmeztették Júdást, hogy bűnt készül elkövetni, mely rettenetes terheket ró majd rá. Az az irgalmas Jézus, aki senkit nem utasított vissza, hanem mindenki felé szeretettel fordult, sosem lökte volna kárhozatba még azt az embert sem, aki elárulta. Jézus sokkal mélyebben együtt érezhetett vele, s tudván a készülő árulás súlyát és jelentőségét, figyelmeztetni akarta Júdást arra, hogy ha ezt megteszi, nem mindennapi bűnt von magára. Meggyőződésem szerint e szavak épp ellentétesek az átokkal, sokkal inkább óvni akarta velük tanítványát. Nem hallok bele semmilyen haragot, vádat vagy indulatot, viszont azt igen, hogy az ünnepi vacsora közben is folyton Júdás arcát fürkészhette, s igyekezett vele szemkontaktust teremteni, kommunikálni. Az, hogy Júdás nem válaszolt, pontosabban, hogy az evangélista nem ad hírt válaszról, számomra azt jelenti, hogy Júdás már kommunikálni sem akart Jézussal. Bezárkózott a maga vélt igazságába, elfalazta szívét és gondolatait, érinthetetlenné vált még Isten számára is. 14.6. Az Oltáriszentség alapítása (Mk 14,22-25) A pászkavacsorának komoly és állandó menete volt, ahogy annak is, hogy mi kerülhetett az asztalra és azt mikor és miként kellett elfogyasztani. Az Oltáriszentség liturgiája mélyen a zsidó szokásokban és ünnepi étkezésben gyökerezik, s nem csak a pászka ünnepen, de hétről-hétre a sabbat, a szombat szertartásában minden hívő zsidó családfő hálát adott és hálát ad a bor és a kenyér fölött. Persze, szándékuk szerint emlékezésük a mózesi időknek, az elkerülésnek és a szabadulásnak szól, nem az Oltáriszentség legszentebb eseményét élik meg. Eucharisztiává a felajánlott szent jegyek csak a pap kezében válnak, aki apostoli felhatalmazással mutatja be a misét. A pászka asztalon sült bárány, kovásztalan kenyér, keserű füvekből készült saláta, bor, gyertyák, tojás, sós víz, zöldségek és reszelt alma volt Jézus idejében is. Mindegyiknek megvan a maga szimbolikus és történeti vonatkozása. A keserű füvek a zsidóság egyiptomi keserű szenvedését jelentik; a bor az áldozati vért szimbolizálja; a gyertyák a szent sátor Istentiszteletét; a tojást, mint az élet legegyszerűbb szimbólumát tekintik; a sós víz az Egyiptomban ontott könnyeket; a levegő hatására megbarnuló reszelt alma a sár szimbóluma, melyből az egyip287

tomi fogságban szenvedő zsidóság a vályog téglákat vetette. A kovászt azért kell kihagyni a kenyérből, mert az a bűnt jelképezi. A vacsora a napi áldás után a bor fölött mondott áldással kezdődött, amit a keserű füvek fogyasztása követett. A második pohár megtöltése után elkezdték Izrael megszabadulásának történetét elmondani, majd a hallélt, az ünnepek dicséretének első felét énekelték, mely a 113. és 114. Zsoltárt ölelte fel. Ezt követte a kenyér fölötti hálaáldás elmondása, majd a kenyér körbe adása, melyből mindenki tört egy kis darabot. Ezután fogyasztották el a bárányt és a második pohár bort, majd a harmadikat is kiitták, s a negyedik pohár megtöltése után elénekelték a hallél második felét, a 115-118. és a 136. Zsoltárt. A negyedik pohár kiürítésével véget ért az ünnepi asztalközösség. A II. századból ránk maradt Didakhé, apostoli tanítás még úgy írja elő az Eucharisztiát, hogy először a bor, majd a kenyér fölött hangozzék el a hálaadó áldás, vagyis még jó ideig élt az ősegyházban az eredeti, pászkavacsorára jellemző, zsidó étkezési sorrend. Fontos megemlíteni, hogy a bor eleve a vér szimbóluma volt a vacsorában. Amikor a kereszténység Krisztus véréről beszél az oltáron lévő borban, annak mélyen zsidó gyökerei vannak. De vajon mi a helyzet a kenyérrel? Az oltáron miért váltotta fel a bárányhúst a kenyér, s miért csak ez a kettő alkotja az Oltáriszentséget? Jézus maga volt az áldozati bárány. Az a küldetés, melyet az áldozati galamb képében leszálló és rajta maradó Lélektől kapott, egyértelműé tette számára, hogy Ő az áldozati állat (1Kor 5,7). Ha pedig visszaemlékszünk arra, amit az evangélium elején tanított Jézus, ami igehirdetésének lényege és magva, akkor mindjárt jobban megértjük, miért alakult ki a pászkából éppen ez az oltárközösség. “Beteljesedett az idő, és már közel van az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban.” (Mk 1,15) Jézus nem az addigi áldozatra, hanem igaz, benső bűnbánatra hívogatott mindenkit. Az Ő felfogásában a bűnök beismerése, megbánása volt a megtisztulás útja, nem az egyéni áldozatbemutatás. Semmi nem tükrözi tisztábban ezt a szent akaratot és szent újítást, mint az, hogy a kovásztalan kenyér, melyből kimarad a bűnt jelképező összetevő, a kovász, vagyis a legszentebb tisztaság kerül megtörésre az oltáron. Az áldozatot Ő mutatta be, s ez az egyszeres cselekedet mindörökre és mindenkire érvényesen, 288

hathatósan elengedte a megbánt bűnöket. Jézus akarata tehát az Oltáriszentség alapításában az volt, hogy a szent tisztaságban egyesüljön népe, az Ő vérének váltsága által. Bizony, ez hatalmas újítás volt az addigiakhoz képest, olyannyira, hogy egy újabb keltezésű szövetségnek tekintjük. Nekünk ezért fontos, hogy kovásztalan ostyával mutassuk be a szentmisét, mert abban a tisztaság, a bűnöktől való mentesség szimbóluma kel életre. Az is egyértelmű, hogy a keresztény oltárközösség az első pillanattól más volt, mint a zsidó ünnepi asztal. Egészen más lelkülettel vették magukhoz a hívek. A zsidóság csupán emlékezett a régen történt eseményekre és tanította gyermekeit kérdés-felelet formájában. Ám a keresztények másért voltak együtt. “A kenyeret házaknál törték meg, s örömmel és egyszerű szívvel vették magukhoz az ételt.” (ApCsel 2,46) Sajnos ez a fordítás sem pontos, ugyanis nem egyszerű lelki derűről van benne szó. A keresztények nem egyszerűen örültek, hanem ujjongtak (agalliaszisz), amikor részesedtek az Oltáriszentségben. A szó nem hétköznapi, hanem azt felülmúló, különösen nagy örömöt jelent. Ugyanerről az ujjongó örömről ír a Júdás levél: “Annak, akinek hatalma van, hogy megóvjon benneteket a bűntől, bűntelen és örömtől ujjongó lélekkel odaállítson dicsőségének színe elé...” (Júd 1,24), s Szent Lukács is ezt használja, mikor Zakariás fia, Keresztelő János születésének jóslatát írja le (Lk 1,14). A bűnbánat és a szentség tiszta öröme szorosan összetartozik Jézus új szövetségében, s az oltár eseményének hármas jellegét tárja föl. Először, a kenyér és a bor átváltozása Krisztus testévé és vérévé, továbbra is emlékezés. Ahogy a zsidóság a kovásztalan kenyérben az egyiptomi szabadulásra emlékezett, azzal analóg módon a keresztények az emberi gyarlóság rabságától való megszabadulásra emlékeznek. Ez az emberi oldal, mert az emlékezésre csupán nekünk, feledékeny embereknek van szükségünk. Ez az emlékezés azonban nem csak visszagondolás a régi eseményekre. Az emlékezés egyúttal újra átélhetővé teszi mindazt, amire emlékezünk. Kijárni a temetőbe, halottaink sírjához, nem rossz ízű halottkultusz. A sír rendezgetésével, gondozásával szeretteinkre emlékezünk, felidézzük őket, életüket, mindazt, ami emlékezetünkben megmaradt velük kapcsolatban. Nem visszagondolunk, hanem ébren tartjuk emlékezetüket, azaz mindazt, ami velük kapcsolatos a jelenben tartjuk, szívünkben, lelkünkben, elménkben marasztaljuk. Ugyanez történik a szentáldozás anamnéziszében. Nem megemléke289

zünk Jézus Krisztus váltságáról, mint iskolai ünnepségeken a történelmi eseményekről és nemzeti hőseinkről, hanem ébren tartjuk lényünk rejtett legmélyén mindazt, ami Krisztussal kapcsolatban bennünk van az Atya kegyelméből. Az Egyház kétezer éve szakadatlanul ébren tartja az utolsó vacsora élő közösségét Jézussal. Másodszor, Krisztus vérének vételével nem csak emlékezünk, de jelen valóan meg is éljük az Ő egyszeres és érvényes áldozatát, amit mindannyiunkért a kereszten hozott. Az Oltáriszentség lényege, hogy a hívek nem egy újabb áldozatot mutatnak be a pappal közösen, hanem a szentség misztériuma által jelen valóan és aktívan bekapcsolódnak Jézus Krisztus örök áldozatába (Zsid 10,14). Az Oltáriszentség ebből a szempontból olyan, mint egy téren és időn át korlátlanul működő varázslatos kapu. Rajta keresztül eleven valósággá válik Jézus születése, élete, keresztsége, tanítása, bemutatása a templomban, szenvedése, kereszthalála, feltámadása, mennybemenetele, közbenjárása értünk. Krisztus lényegét fogadjuk magunkba az Oltáriszentségben. Harmadrészt, testének és vérének elfogyasztásával magunk is hasonlóak leszünk hozzá. Régi közhely, hogy az vagy, amit megeszel. Bármilyen banálisnak tűnik, de pontosan azért vesszük magunkhoz az Ő testét és vérét, hogy vele azonosuljunk, hogy gyarló emberi létünk minél inkább Krisztusivá váljon, osztozzunk az Istengyermekségben és mi is a mennyek örökösei legyünk. Persze, nem kannibál istenevészet ez. Krisztust vesszük magunkhoz és tesszük magunkévá, s vele mindazt, ami a Golgotán, a feltámadáskor, a mennybemenetelkor lezajlott, végső soron mindazt, ami bennünket Istenhez köt. Nem túlzás azt mondani – ahogy a régiek is tartották –, hogy az áldozás, Úrvacsora, Oltáriszentség vagy nevezzük bárhogy, az egész keresztény lelki élet centruma és legszentebb találkozási pontja. Isidor Baumgartner pszichológus azt írta, hogy Isten és ember találkozási helye a kereszt. Én inkább azt mondom, hogy Isten és ember találkozási helye az oltár vagy az Úr asztala. Nem lehet eléggé nagyra becsülni és nem lehet túlbecsülni. Csak az lesz képes megérteni és szívébe fogadni Istent úgy, ahogy Ő szeretné, aki megérti és elfogadja az Oltáriszentséget abban a minden földi vonatkozást meghaladó és felülmúló valójában, ami által az ember és az Isten a teremtésben a legközelebbi kapcsolatba kerülhet egymással. 290

14.7. Péter tagadásának megjövendölése (Mk 14,26-31) A hallél utolsó részének eléneklésével a tanítványok Mesterükkel kimentek az Olajfák-hegyére. Kamasz koromban, gyermekkori barátaimmal rendszeres programunk volt, hogy napnyugta után, az este nyugalmas sötétségében, hosszú sétákra indultunk a Rózsadombon, ahol felnőttem. A harmincas évek villanegyedében róttuk az utcákat és órákon át beszélgettünk Istenről, Buddháról, mennyországról, nirvánáról, életről, halálról, a legalapvetőbb és a végső kérdésekről. Huszonöt évvel később, az egyik akkori baráttal beszélgetve, meg tudtam fogalmazni, mennyire meghatározó volt számomra ez az élmény. Alig vártam ezeket a „szent” estéket, amikor a fantázia, a tudattalanból előbukkanó intuíciók, megérzések, sekély tudásunk és ártatlan látásmódunk a lét határaira merészkedve gondolatban és szóban, tűzpróbának vetette alá az egész teremtést és saját magunkat. Későbbi életem spirituális elkötelezettsége a helyi ferences plébániatemplom áldott, tömjén szagú és áporodott hűvöséből és ezekből a csillagok alatt megélt, lángoló szívű megértésekből táplálkozott. Nem tudom másmilyennek elképzelni az Olajfák-hegyi tanítványi közösséget sem. Részleges tudással, de teljes hatalommal felruházott tanítványok szent elkötelezettségtől fűtött, rajongó csoportja, mely mit sem sejtett a következő órák gyötrődéseiből. Mohón áhítatos lelkek, az ünnep szentségi kegyelmétől megrészegült, a hallél dallamának rezonanciájától megbokrosodott szívű, elragadtatott galileai férfiak közössége, akik bájos és bumfordi gyarlóságukban már szenteknek, kiválasztottaknak, hatalmasoknak, szinte felkenteknek érezték magukat. Ahogy az ember az alkoholtól kétes bátorságra tesz szert, úgy a szentségi kegyelem is részegítő. Ezt így tolmácsolja a tanítványokkal kapcsolatban Tamás evangéliuma: “Most ugyan részegek, de ha majd leteszik borukat, akkor meg fogják változtatni a gondolkodásmódjukat.” (TamEv 28) A rajongás boldogságának bora volt ez, ideológiai mámor, ami persze semmiben nem jobb a legközönségesebb berúgásnál, egész egyszerűen azért, mert nem reális. Hiányzik belőle a józanság önmérséklete és szende pírja. Ez a gátlások alól felszabadult kihaénnemség lengte be az olajfák ligetét. Göcsörtös, már akkor sok évet megélt, illatos fák, s zajos kabócák hallgatták a tanítványok lelki hősködését és versenyét, hogy ki lesz majd kitartóbb a hűségben. 291

Ebben a jelenetben az a szép, hogy Jézus nem sértődött és nem haragudott meg. Talán egy halvány csalódottság kiérezhető a szavaiból, de semmi harag. Nem jövendölt, nem prófétált. Nem azért tárta fel tanítványainak megtagadásaik jövőjét, hogy szemükre vesse milyen hűtlenek lesznek. Jézus nem egy rossz pedagógus volt, aki már előre megsértődött valamiért, amit a diákok még el sem követtek ellene. Jézus azért mondta el mindezt, hogy biztosítsa övéit, Ő akkor is szereti őket, ha elárulják. Ő minden körülmények között és minden ellenében megbocsátott, ha valaki elismerte hibáit. Jézus úgy cselekedett a tanítványokkal, ahogy az Atya cselekszik velünk. Tudja, hogy mit fogunk elkövetni ellene és magunk ellen, de azt is tudja, hogy igaz bűnbánatot fogunk érezni, ezért Ő már akkor megbocsátó, amikor mi még azt sem tudjuk, hogy épp elkövetni készülünk valamit. 14.8. Jézus halálküzdelme (Mk 14,32-42) Nagyon fontos részhez érkeztünk. Talán a Szentírásnak ezen a pontján érthetjük meg leginkább, hogy mit jelent az Istentől kapott szabad akarat. Jézus a tanítványokkal a az Olajfák-hegyén lévő Getszemáni kertbe vonult. Mélyen szimbolikus a név, mely arámul gadszeman ( ), “olajprés(ek) kertje”. Jézus belépett Isten sajtójába, ahol a messiási kenet olaja készül, a helyre, ahol mindjárt préselődni fog kenete. Ahogy az olajbogyó szemekből kisajtolják az olajt, úgy kellett magát átpréselnie saját akaratán, hogy betölthesse az Atya által neki szánt messiási szerepet. Rettegni kezdett és teljes letargiába zuhant, a görög eredeti legalábbis ilyen sötéten festi le lelki állapotát, amin a magyar fordítások udvariasan finomítanak. Olyan szomorúság vett rajta erőt, mint amit az ember egy közeli ember a halála miatt érez. Az olvasó persze tudja, hogy Jézus saját magát gyászolta. Elkezdte azt a gyászmunkát, amit a tanítványok majd három nap múlva kezdenek el. Elisabeth Kübler-Ross pszichológus és tanatológus kutatta először tudományos alapossággal az emberi gyász és veszteség-feldolgozás fo292

lyamatait, s azt állapította meg, hogy minden gyászoló vagy komoly veszteséget átélő ember eltérő dinamikával ugyan, de ugyanazt a lelki pályát járja be. Jézus magával vitte Péter, Jánost és Jakabot, majd kissé arrébb ment. Mikor először vonult félre imádkozni, azt kérte az Atyától, hogy ne kelljen meghoznia a keresztáldozatot. Mivel osztozott emberi természetünkben, természetes módon élni akart, az életösztön munkált benne. Amikor nekünk kell hasonló szituációt átélnünk, az először tagadásban nyilvánul meg. Tagadjuk a tényeket, a megtörtént eseményeket. A hozzátartozó a szeretett családtag elvesztését, a halálos beteg az elkerülhetetlen véget. Amikor a legnagyobb terhek nehezednek ránk, először mindenki tagad. Jézus is tagadásban nyilvánult meg, tagadta, hogy neki kell meghozni az áldozatot. Visszament a tanítványokhoz, talán, hogy testvéri vigaszt leljen náluk és látta, hogy elaludtak. Egyedül maradt tehát, s elfogta a düh, ahogy mindenkit, mert a tagadás után, amikor az ember szembesül azzal, hogy a tragédia valóban bekövetkezett, a betegség ténye nem tévedés volt, nem az orvos diagnosztizált rosszul, akkor a megélt veszteség fájdalma hirtelen utat keres magának, kitörési pontokat talál, hogy levezetődjön a felgyülemlett feszültség. Jézus a tanítványokra haragudott, amiért nem tudtak vele virrasztani, amiért elhagyták abban a nehéz órában. Újra elvonult és imádkozni kezdett. Alkudozás vette kezdetét, mintha azt mondta volna, még nincs itt az idő, még annyi mindent kell tanítanom, még sok embert kell meggyógyítanom, még nem vagyok elég erős hozzá. “A lélek ugyan készséges, de a test gyönge.” Ismét visszatért az alvó tanítványokhoz. Nem mondott semmit, s a tanítványok sem tudtak mit mondani neki. Nem vádló némaság volt ez, inkább az a kietlenség, amit az ember elhagyatottságában és magára maradottságában érez. Szomorúság, félelem uralhatta Jézust, mert már ráébredt, hogy nincs más lehetőség, meg kell tennie, amit az Atya kér tőle. Újra imádkozott és újra a tanítványokhoz ment, akik még mindig aludtak. Ám ekkor már nem harcolt, nem tagadott, nem volt szomorú, 293

nem alkudozott. Szent Márk szinte elsikkasztja azt a pillanatot, amikor Jézus eldönti, hogy meghal a kereszten. Épp csak érzékelteti, hogy az utolsó két tanítványokhoz való visszamenetel között történhetett. Jézus higgadtan és eltökélt határozottsággal szólt a tizenkettőhöz. Eljött az idő, indulniuk kellett. Isten nem vak engedelmességet várt el Jézustól és tőlünk sem azt várja. Azt kérte Fiától, hogy szabad akarattal, önként mondjon igent saját halálára. Azt kérte, hogy mondjon le saját érdekéről, életösztönéről, mindenki más érdekét helyezze a magáé elé. Összeszorul a szívem, mert elképzelni sem tudom, hogy lehetett Jézusban annyi szeretet, hogy ezt megtegye. Mindez nem racionális döntés volt, nem isteni stratégia. Jézus egész egyszerűen csak szeretett. Az Atya a Szentháromságos szeretet legbenső misztériumát mutatta fel Fiában, ugyanakkor a galamb képében rászálló Szentlélek által áldozatra inspirálta. Jézus akkor elfogadta ezt a felkenést, ám most kellett szembesülnie vele. Az az óra jött el számára, amikor vissza kellett ismételnie az Atyának, amit egykor tőle hallott: – Te vagy az én szeretett Atyám, a Te akaratodban telik kedvem. Nem elég, ha Isten valamilyen szerepre szán bennünket. Nem csak Ő dönt, hanem fenntartja számunkra a vétójogot. Személyesen, önként és megértve, megtapasztalva az Ő szeretetét kell igent mondanunk neki, s ez akkor igaz és hiteles, ha a magunk java és érdeke ellenében is képesek vagyunk meghozni ezt a döntést. Ha nem a saját életünket tartjuk szem előtt, hanem az Ő akaratát. 14.9. Jézus elfogatása (Mk 14,43-52) Amikor korábban a hitről írtam, mindig az Isten iránti bizalom felé tereltem a gondolkodást. A valóságban nem az a legfontosabb, amit az ember a szájával hittételként kimond vagy racionálisan, akarattal hiteként szavakba önt. Teológiai derivációk tömör, tudományos igényű hitvallási sűrítményei a hittételek, amiknek sajnos kevés közük van ahhoz, amit az ember ténylegesen bévül hisz. A néphit gyökeresen más, mint az egyház hivatalos kiadásában megjelentetett hite, s ahány hívő, annyi árnyalata van. 294

A hit tehát nem a szavakban megfogalmazott és kimondott elméleti fejtegetés, hanem sokkal inkább az ember Istennel kapcsolatos tapasztalatából és kapcsolatából fakadó alapmagatartása és viselkedése. Az igazi hit az Isten iránti ősbizalom, a feltétlen és teljes ráhagyatkozás. Aki valóban hisz, az felismeri az életben az Úrral való találkozásokat, s rá tud hagyatkozni. Hinni azt jelenti, hogy rábízom az életemet. Ez a homályos kifejezés azt takarja, hogy a hívő felismeri, mennyire szüksége van Istenre, s folyamatosan vágyakozik a vele való minél közelebbi viszonyra. Megtartja törvényeit és parancsait, de nem mint engedelmes nebuló, aki fél a büntetéstől vagy tanulmányi átlagának romlásától, hanem azért, mert erre benső szükséglete fakad, ellenállhatatlanul vágyakozik rá, erre indítja a Lélek. Meglehetősen nehéz erről írni, de a hit az Istennel és az önmagunkkal való harmónia és egység meglelésének és kibontakozásának lelki útja, mely örömmel átengedi az emberi életet az Isten boldogító akaratának és kegyelmi jelenlétének. “Az az Isten akarata, hogy szentek legyetek” (1Tessz 4,3) – írja az apostol. Ám ebben az akaratban nincs semmi felülről jövő hatalmi attitűd. Isten nem követel, hanem – ahogy az imént írtam – szabadságot ad és szabadságot kínál. Ő a szentség kegyelmét is adja, s azt a tiszta örömöt és békességet, mely lehetőséget kínál, hogy a szentség mintegy benső igényként bontakozzon ki a hívőben. Húgom és a sógorom katekizmusra járnak az egyik keresztény egyházba. Tanulják a hitet, s ez valóban dicséretes. Hiszik, hogy ez így a legjobb, s épp ezért sajnos nem tudom hitelesen megosztani velük, hogy mennyire nem a megértéstől és racionalizált tudástól függ az, amit keresnek. Nem tudom elmondani, mert hisznek abban, hogy most tanulják meg az igazságot Istenről (mintha az Igazságnak bármi köze lenne az emberi megismeréshez), s azért sem tudom elmondani nekik, mert személyesen kell rájönniük, hogy az Istennel való találkozás elsődlegesen a lélek intimitásában és csöndjében valósul meg, hogy aztán később megerősítést, kegyelmet, áldást és közösséget nyerjen az egyházban és cselekedetekké legyen az egyéni életben. Mit árult el Júdás? Mindezt. Lemondott arról, hogy rábízza magát Isten vezetésére. Lemondott a közösségről, lemondott a szentségről. Lemondott az Isten országáról. Az ő tévedése azért kirívó, mert már tagja 295

volt Isten országának, mert már felhatalmazást kapott Jézustól, mert a belső körből tette meg, amit tett. Nem csak Júdással esett ez meg, mindannyian eláruljuk Őt, amikor hasonlóan cselekszünk. Én is voltam áruló, s bizonyára a legtöbben megtettük már, tisztelet a kivételnek. Nem feltétlenül kell nagy dolgokra gondolni, elvégre Júdás is csak annyit tett, hogy megmondta, mikor, hol lesz Jézus, és megmutatta, melyikük az. Az igazi árulás azonban az volt, ami a szívében történt, ami a hitével és a lelkével történt, ahhoz a mérhetetlen kegyelemhez képest, amiben már addig részesült. Nem Jézust árulta el – próbáljuk meg nem emberi nézőpontból szemlélni –, hanem Isten királyságát árulta el és a saját üdvösségét. Mit tett a többi tanítvány? Legyünk őszinték, ugyanezt. Kérem az Olvasót, tegye félre eddigi elgondolásait és vegye észre, hogy nem Júdás volt az egyetlen áruló. Jézust az összes tanítvány elárulta. “Erre mindenki ott hagyta és elmenekült.” (50.) Erre célzott Jézus, amikor Péter tagadását megjövendölte és azt mondta, “mindnyájan megbotránkoztok”. A tanítványok úgy szaladtak szét, mintha soha nem is lettek volna tanítványok. Szent Márk egészen a groteszkig elmegy, kabarétréfát csinál az eseményből. Az egyik meg nem nevezett tanítvány még a leplét vagy hálóruháját is hátrahagyva, anyaszült meztelenül rohan el. A tanítványok viselkedése olyan, mint egy pamflet. Értetlen, gyermekies, már-már kínosan ostoba és gyáva módon hagyják magára Jézust. Ha megfilmesíteném ezt a jelenetet, a templomőrség katonái hangosan kacagnának, és bizony a néző is. Nem olyan elfogás lenne, mint egy akciófilmben, hanem sokkal inkább olyan volna, mint egy Chaplin burleszk. Mielőtt azonban megbotránkoznának szavaimon, gondolják végig, vajon Jézus hogyan élhette meg mindezt. Most már talán érthető, hogy miért volt annyira letargikus és lesújtott, amikor imádkozni kezdett. Miért korholta olyan nagyon a virrasztani képtelen társakat. Mert tudta, hogy már csak kicsiny ideig, talán csak néhány percig létezik az, amit az elmúlt egy évben felépített, működött, áldást és kegyelmet jelentett neki és az egész világ számára. Ahogy Jézusnak szabad akarattal kellett igent mondania Isten akaratára, úgy Júdás is szabad akarattal cselekedett, ahogy a tanítványok is szabad akarattal váltak cinkossá gyávaságuk, pontosabban gyarló 296

emberi természetük miatt. Jézus szabad döntése mellett ott áll Júdás szabad döntése is. A szentek szabad és feltétlen Isten-igenlése mellett mindig ott áll azok Istentagadása, akik szabad akaratból mondanak le üdvösségükről. Isten annyira szeret bennünket, hogy megengedi azt is, hogy ne az Ő akarata teljesüljön. 14.10. Jézus Kaifás előtt (Mk 14,53-65) A farizeusok és írástudók, a főpapok és heródiánusok, tehát a galileai legalsó néprétegből származó Jézussal szemben a vallási elit és hatalom ezt a pillanatot várta, amióta Jézus tanítani kezdett. Igazi kirakatpert rittyentettek, ami egyszerre nevetséges erőlködés volt, hogy tanúkat találjanak, majd amikor ez sikertelen maradt, az amúgy szokásos általános meghallgatás után a főpap, a 71 tagú Szinedrin, nagytanács vezetője kérdezte ki a vádlottat. Jézus végig hallgatott, mit sem szólt a tanúk szavaira. S amikor elhangzott a konkrét kérdés, hogy Ő-e a Messiás, akkor egyszerűen felelt, “én vagyok”. Különleges vallomás ez. Az arám Pshittában Jézus azt mondja, én, én: ena ena ( ), ami a pontos visszaidézése annak, amit Isten az égő csipkebokorban jelentett ki Mózesnek (Kiv 3,14), s ugyanaz, ami Szent János evangéliumában oly sokszor elhangzik, mint “én vagyok” mondás (Jn 4,26; 6,20; 8,24; 8,28, 8,58, etc.). Ez a kifejezés magában hordozza az isteni lét és kinyilatkoztatás tényét és közlését. Ebben a kifejezésben Isten legfontosabb tulajdonsága szólal meg, nevezetesen, hogy ő a létezés, ő maga a lét. Jézus ezzel a léttel azonosítja magát. Márknál soha ezelőtt az igehely előtt nem hangzott ez el. Jézus soha nem mondta, hogy Ő a Messiás, sőt kifejezetten tartózkodó volt ezzel a címmel kapcsolatban. Ez fel is tűnt a teológusoknak, s ezt a tartózkodást nevezték el a korábban már ecsetelt messiási titoknak. Azt értik ezalatt, hogy Jézus direkt, egész tevékenysége és munkássága alatt titkolta, hogy Ő a Messiás, mert még nem jött el az ideje, hogy elmondja. A koncepciós per a tetőpontjára hágott ezzel a beismerő vallomással és Jézus Emberfiáról szóló jóslatával, amivel a feltámadást jövendölte meg. 297

A tárgyalás tele volt formai és tartalmi hibával, például a törvény értelmében agyonkövezésre kellett volna ítélni Jézust, nem pedig átadni a római hatóságoknak. Mindebből látszik, hogy a tanácsot már legkevésbé sem érdekelték a saját szabályai, sem a mózesi törvény, melynek védelmében cselekedett. Halált akartak, bármi áron, már csak az lehetett a fontos, hogy Jézus bizonyosan meghaljon, példát statuálva mások számára. Már az első fejezetben írtam arról, hogy Jézusra a kezdetekkor az Istenkáromlás fenyegető fénye vetült, s ellenzői már tizenegy résszel korábban elveszejtésén törték a fejüket (3,6). Míg Jézus gyógyításait és tanítását ujjongó sokaság, szavait lelkileg éhes ezrek hallgatták, addig a háttérben gyűltek az indulatok, a harag, amely most rázúdult. Gúny, leköpdösés, ököllel verés jutott neki, a legdurvább megaláztatás. Ám Ő nem szólt egy árva szót sem. Nem kért segítséget, nem sajnálta magát, nem féltette életét. Ez mind mögötte volt már, mert a Getszemáné kertben túljutott a lelki szenvedés és a halálfélelem stációin. 14.11. Péter megtagadja Jézust (Mk 14,66-72) Ebben a részben egyáltalán nem fontos, hogy Péter tagadása valóban megtörtént vagy sem. Olyan mély emberi jelentést hordoz magában, olyan tanulságos és beszédes az a viselkedés, amit tanúsított, hogy ha esetleg nem is történt volna meg, akkor sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Péter itt ugyan egyedül szerepel, de valamennyi tanítvány, mi több minden ember szimbóluma. Hármas lelkület viszi Jézus után. Először, szereti Mesterét, fáj neki mindaz, ami történik, nem tud elszakadni tőle. Ugyanakkor kíváncsi arra, mi fog történni. Szeretne ott lenni mellette és szeretné tudni az események lefolyását is. Harmadszor azonban egész egyszerűen fél. Ám gyávaságával együtt is bátrabb, mint a többi tanítvány, akik ki tudja, hol bújtak el, merre menekültek. 298

Péter féltette a maga életét, ezért amikor Jézus tanítványaként azonosították, letagadta, méghozzá háromszor. Péter meghasonlott, sírva fakadt a harmadszori kakasszóra. Nem azért, mert Jézus jóslata beteljesedett, hanem mert nem tudta megtartani fogadalmát. Az ő fogadásának pedig nagy súlya volt, hiszen a többi tanítványnál is tovább ment, úgy bizonygatta, hogy ő hű marad, ám nem volt képes rá. Mi ehhez képest az, amikor a házasok nem tudnak egymással élni, s elválnak? Mi ehhez képest az, amikor egy pap nem tudja megtartani a cölibátus fogadalmát, s elhagyja a szolgálatot, hogy szerethessen egy asszonyt? Mi ehhez képest a mi hétköznapi, mondhatni pitiáner gyengeségünk? Tőlünk jóformán nem is lehet mást várni, olyan kicsik és gyöngék vagyunk, de Péter? Éppen Péter, az aki átkozódva megtagadta Jézust, majd mint az “egyház sziklaszál feje” – ahogy a népének mondja – “bűnét siratni elvonul”? Ahogy Jézus tudta, hogy Péter nem képes megtartani a fogadalmát, úgy bízhatunk abban, hogy Isten tudja azt is, mi meg fogjuk-e tartani azt, amit fogadtunk. Ahogy Pétert nem sújtotta ott menten agyon égi villám, nem nyelte el a föld, nem emésztette meg testéből kicsapó láng, amiért nem tartotta meg fogadását és háromszor, vagyis szimbolikusan tökéletesen, teljes mértékben megtagadta az Urat, úgy minket sem fog elemészteni, ha elbukunk gyöngeségünkben. Feltéve, ha – ahogy Péter tette –, tudjuk őszinte bűnbánattal, könnyek között, vagyis szívbéli bánkódással beismerni hibánkat és tévedésünket. Ne értsen félre, kedves Olvasó, nem szeretnék bűnöket mentegetni, bűnösöket indokolatlanul kimosdatni, tévedéseket elbagatellizálni. Péter neve valójában Simon volt, Jónás fia. Csakhogy mivel a Simon nagyon gyakori név Keleten, egy becenévvel vagy ragadványnévvel is illették. Ez a Péter, arámul kepa ( ), ami sziklát jelent. Láttuk, hogy Szent Márk következetesen nehézfejűnek mutatta be Simon Pétert végig az evangéliumban. Minden bizonnyal ezért kapta a ragadványnevét, ami tulajdonképpen annyit takar, hogy „Kőfejű Simon”. Mikor Jézus azt mondta a Mt 16,18-ban, hogy „Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat„, azzal tulajdonképpen 299

ironizált, mivel pont a legmakacsabb, legértetlenebb tanítványra bízta az egyház – az eredeti arámban csoport, közösség: eta ( ) – vezetését. Ha pedig a keményfejű, szikla Simon számára volt megbocsátás, méghozzá micsoda nagyvonalú megbocsátás, akkor bizony minden ember számára van, aki képes olyan fájdalmas és bűnbánó könnyek termésére, mint amilyenre ő volt képes. Ebben áll az örömhír örömhír volta. Isten számára nincs elveszett lélek, nincs menthetetlen ember vagy helyzet, mert a bűnbánat és a bűnbocsánat mindig kész az Úrnál, hogy mennyei királyságába vezesse a hívőt, akivel mindig kész helyreállítani kettőjük szeretet-viszonyát.

300

15. A vég

15.1. Jézus Pilátus előtt (Mk 15,1-16) Jézust nem csak a vallási elit ítélte el, arra is szükség volt, hogy az államhatalom is elítélje. Amit Szent Pál ír a Filippi levél Krisztus-himnuszában, hogy “kiüresítette magát”, az már a Getszemáné-kert óta történt folyamatosan, addig a pillanatig, mikor majd a kereszten visszaadta lelkét az Atyának. Először le kellett mondania jövőképéről, aztán a társak hűségéről és kitartásáról, sőt le kellett mondania Isten országáról is, a testi épségéről, isteni és emberi méltóságáról, de ami még ennél is több, fokozatosan kellett eljutnia a teljes megvetettségig. Ennek a folyamatnak ez a második állomása, amikor – miután tanítványai, majd a vallási vezetők megtagadták –, az államhatalom is megtagadta. Ám Szent Márk itt sem állt meg. Barabás kicsit mesebelinek tűnő története arról tanúskodik, hogy a nép is elvetette. Az a nép, amelytől korábban a farizeusok féltek, mert Jézus mellett állt, az a nép, mely az első napokban Kafarnaumba hurcolta a betegeit, az a nép, melynek ifjait és öregjeit meggyógyította. Jézusnak a teljes elvettetéssel kellett szembesülnie, mindenről és mindenkiről le kellett mondania. Ezrek vettek részt kenyértörésein (Mk 6,30-44 ;8,1-10), s most a tömeg a halálát akarta éppolyan elszánással, mint amilyen lelkesedéssel elfogadták tőle és tanítványaitól a kenyeret és halat. Jézust az egész világ elvetette. “Jézus mondta: Aki megismerte a világot, egy tetemet talált, és aki egy tetemet talált, arra nem méltó a világ.” (TamEv 56.) Júdás “csupán” egy kis alkut kötött a lelkiismeretével. A tanítványok “csupán” gyávák voltak. A papok “csupán” a hatalmukat féltették, a nép “csupán” hagyta magát felhergelni, Pilátus “csupán” a nép akaratát szerette volna teljesíteni. Mindenki “csupán” egy kicsike “csupán”-t tudhatott magáénak, egy apró, szinte hangsúlytalan személyes felelősséget. Szerintem mindennek a mélyén a személyes félelmek munkáltak. Júdás félt, hogy amit Jézus tanított és tett, nem hozza meg a várt eredményt. A tanítványok féltették az életüket, a papok a hatalmukat, Pilátus a népszerűségét és az ingatag politikai békét a zsidókkal. Mindenkinek volt egy kis félni és félteni valója. 301

Ismét oda lyukadtunk ki, ahová korábban is, hogy minden járulékos szempont Isten országa ellen van, de itt most már látszik az is, milyen veszélyes az ilyen alku, mekkora tétje lehet. Persze ezek az apró, de hatásukban sok mindent eldöntő félelmek mindannyiunk életének részei. Épp ezért kell tudatosan törekednünk időről-időre a tisztánlátásra és lelki terheink letételére a bűnbánatban. 15.2. Jézus kigúnyolása (Mk 15, 16-20) Nem volt elég az, hogy megtagadták és megvetették még meg is kellett alázni. Gúnyt kellett űzni Istenből, ki kellett kacagni, tele torokból, nagy garral ki kellett röhögni a testté lett Igét, le kellett köpködni, meg kellett verni, meg kellett korbácsolni és össze kellett rugdosni, hogy Isten Fia vért köpjön, fogai törjenek ki, felszakadjon a bőre és kegyetlen testi kínokat álljon ki. A teremtmény szembe fordult teremtőjével. A Szentírás a pribékek Bibliája is. Mert mi a helyzet a náci tömeggyilkosokkal, kápókkal, smasszerokkal, mi a helyzet az NKVD-s gyilkosokkal, mi a helyzet a magukat élő bombaként sokakat meggyilkoló iszlám fundamentalistákkal, az ÁVH-sokkal, a guantanamoi kínzókkal, mi a helyzet azokkal, akik kéjjel és élvezettel, vagy csak félelemből, a maguk kis kompromisszumát megkötve elvégzik a döntéshozók piszkos munkáját? Ők hova jutnak, a pokolba? Az emberek zöme egyértelműen igennel válaszolna. Bár meg tudnánk kérdezni Szent Maximilian Kolbét, Boldog Meszlényi Zoltánt vagy bármelyik mártírt, vajon ők mit kívánnának kínzóiknak és gyilkosaiknak? Ugyanazt, amit Jézus mondott. Semmit. Egy árva szó nélkül tűrte, amit tettek vele. Könnyen megtehette volna, de nem ítélkezett. Isten az utolsó pillanatig kitart minden bűnös, még a legelvetemültebb tömeggyilkos mellett is és esélyt kínál neki a megtérésre. Még Jézus kínzóinak és mészárosainak is volt vagy lehetett kiút a megtérésben, ahogy a szintén gyilkos Sault Isten Pállá avatta és apostol lett belőle. Ennek a piciny résznek az üzenet az, hogy sohasem lehetünk olyan mélyen az emberi fertőben és gonoszságban, hogy onnan Isten ne tudna kivezető utat mutatni, a korbács bármelyik végén álljunk is. 302

15.3. A keresztre feszítés (Mk 15,21-41) Már csak egyetlen dolog hiányzott Jézus számára, hogy miután mindenki elhagyta, elárulta és megtagadta, Ő maga is elforduljon saját magától és az Atyától. Miután Jézust kivezették a Golgotára, a Koponyák hegyére, s keresztre szegezték, végleg le kellett mondania még az élet lehetőségéről is. Olyan sokszor vetik a zsidóság szemére, hogy gyilkos nép, mert megölte Jézust. Ez a burkolt antiszemitizmus és ignoráns megjegyzés nem akar tudomást venni arról, hogy Jézus akarta a saját halálát, akarta, hogy az áldozat, melynek a keresztség lelki galambja volt az előképe, valósággá váljon. Jézus mindent megtett, hogy így legyen, mert ez volt Fiúi kötelessége, feladata és küldetése. Az örök Ige pontosan azért lett testté, hogy egy kies ország legeldugottabb és legnyomorultabb szegletében felnőve, kicsit fals tájszólásban megszólaltatva a legtisztább Igazságot, maga ellen hangolja faluja lakóit, a családja elforduljon tőle, Ő is tőlük, csodákat téve és az Igazságot hirdetve bejárja a környező tartományokat, miközben a vallási vezetők és a politika elmélyülő gyűlölete megfelelő eszközt és pillanatot nem talál arra, hogy megölje. Isten üdvözítő munkája minden világi értékkel szemben állt, s ez ma sincs másképp. Nem létezik polgári vallás, nincs olyan, hogy jóléti kereszténység. Aki valóban és lényegileg akar találkozni Krisztussal, annak követnie kell Őt a Golgotára is. Az evangélium emberi és főként világi szemmel botrányos történetének ez a legnagyobb botrányköve. Az emberi testet öltött Isten kilép istenségéből, elfordul halhatatlanságától, mindenek fölötti korlátlan hatalmától, s megtapasztalja a legrettenetesebb emberi pusztulást. Galileai tájszólásban szólítja az Atyát, majd egy hangos kiáltással meghal. Míg a 22. Zsoltár kezdőszavai kétség kívül az elhagyatott kétségbeesés szavai, melyek Jézus ajkán a fájdalom és a magány kietlenségéből törtek fel, addig halálkiáltása nem a fájdalomból fakadt. Az arám szöveg azt írja, hogy “Jézus pedig nagy hangot hallatva meghalt.” [ford. Sz.T.] (15,37) A görög szövegben az ekpneo igét találjuk, ami kilégzést, kilehelést jelent. Márk ugyanezt a kifejezést használja rögvest, mikor a százados látja, hogy Jézus kilehelte (a lelkét), s e kilégzésre mondja azt, hogy “Ez az ember valóban az Isten Fia volt.” (39.). Vagyis nem 303

egyszerűen arról van szó, hogy Jézus mintegy lehelve, azaz a légző izmok elernyedése következtében hangosan kiengedte a levegőt. Sokkal inkább arról, hogy egy rendhagyó erejű és hatású hangos kiáltást hallatott, mely olyan volt, hogy azt a százados emberfelettinek tartotta, mi több, Jézus Istenségre vonatkoztatott belőle. Akárhogy is, értelmezésem szerint Jézus halála nem a kereszten történt szenvedés, a sérülések és fizikai elerőtlenedés miatt következett be, hanem azért, mert Jézus úgy döntött, hogy meghal, s tudatosan visszaadta lelkét az Atyának. Lelkét Ő lehelte ki akarattal, nem pedig kiszállt belőle a fiziológiai kollapszus következtében. Ezt az utolsó, legnagyobb és szabad döntést nem szabad elvenni Jézustól. Az evangélista időzítése is ezt szolgálja, mindez a kilencedik órában, vagyis délben, a Nap járásának csúcspontján történt, ami szimbolikailag sokat mondó. Persze fölvetődhet a kérdés, hogy ha Jézus lemondott minden isteni aspektusról, s valóban meghalt, akkor mi történt Isten istenségével? Ez mennyiben érintette Őt? Jürgen Moltmann különösen szabadon tudott erről gondolkodni, az ő nyomdokaiba kívánok én is szegődni, amikor ezt a hittitkot igyekszem feltárni. Ahhoz, hogy Jézus meghalhasson, a Szentháromságos Isten egyik aspektusának, a Fiú személyének végtelenül el kellett távolodnia az Atyától és a Szentlélektől, olyannyira, hogy eltávolodjon saját Fiúságától, isteni voltától is. Ezt hívjuk úgy Szent Pál nyomán, hogy kiüresítette magát. Ugyanakkor, mivel az Atya akarata az volt, hogy a Fiúval ez történjen, s a Fiú akarata tökéletesen egy volt az Atyáéval, különös módon ez a végtelen eltávolodás az Isten benső szeretetének végtelen közeledésével járt együtt. A Fiú teljesen önzetlen szeretetből távolodott el. Vagyis Isten Háromsága minél inkább elidegenedett önmagától, annál közelebb került önmagához a szeretetben. Ebből fakad, hogy az ember minél inkább eltávolodik saját akaratától, személyes érdekétől és céljaitól, összességében az ego-jától, annál közelebb kerül Istenhez, annál inkább képes bekapcsolódni a Szentháromság kegyelmi szeretetébe. Hagyományosan a teológia úgy tolmácsolja a kereszthalált, mint Jézus Krisztus az emberiség bűneiért hozott egyszeres, ingyenes, egyetemes áldozatát. Szeretném szemügyre venni azt is, hogy a Szentírás 304

hogyan értelmezi a kereszthalált, hogy pontosabban megértsük, mi is történt a tudatos kileheléssel. Az Újszövetség a következő kifejezéseket alkalmazza a kereszthalál eseményének értelmezésére. Az arám ezd’ben’tuon ( ), görögül agorazó (1Kor 7,23; 2Pt 2,1; Jel5,9), ami a piacon vagy rabszolgakereskedőtől való vásárlást jelent. A zabnan ( ) vagy exagorazó (Gal 3,13; 4,5; ), ami felvásárolnit, kivásárolnit jelent. A puwrqana ( ), görögül lutron (Mt 20,28; Mk 10,45), ami rabszolga váltságdíja, óvadék, kiváltó pénzösszeg. A d’neprqiyohy ( ), görögül lutroo (Lk 24,21; 2,38), ami kiszabadítani, kiváltani, megszabadítani, felszabadítani értelemben használatos. A p’uwrqankuwn ( ), azaz lutrosis (Lk 21,28; 2,38; Zsid 9,12), ami váltságdíjjal kiszabadítást, megváltást jelent. Végül az arám wabpuwrqana ( ), görögül apolutrosis (Róm 3,24; 1Kor 1,30; Ef 1,7; Kol 1,14; etc.), aminek jelentése pénz fizetésével valakinek a kiszabadítása, megváltása, kiváltása. Ahogy látható, Jézus Krisztus kereszthalálát az evangélisták és a biblikus levélirodalom is kifejezetten a rabszolgák kiváltásához, szabadításához teszi hasonlóvá. Leggyakrabban ahhoz hasonlítják az evangéliumi tanúk, mint amikor valaki egy rabszolgát felszabadít egy bizonyos összeg lefizetésével. Korábban írtam, hogy a korai kereszténység az elnyomott, lecsúszott rétegek vallása volt, vagyis alulról szerveződő vallás volt, hívő közössége leginkább az elszegényedett vagy rabszolgasorsra jutott legalsó néprétegből verbuválódott. Olyanokból, akiknek társadalmilag, szociálisan nem volt már vesztenivalójuk. Nem csak Jézus volt ilyen, de ahogy az elején bemutattam, az ismert foglalkozású tanítványok is. Halász, forradalmár, útonálló. A rabszolgatartó-hasonlat az első keresztények személyes társadalmi pozíciójából fakadt. Ám hogyan érthették a rabszolgák és szinte rabszolgasorban tengődő napszámos keresztények, hogy Jézus váltsága olyan nekik, mintha felszabadították volna őket a rabszolgaságból? Kizárólag átvitt, mélyen szimbolikus és allegorikus értelemben használhatták a váltság, megváltás, kiváltás nagyon is gyakorlatias, a kiszolgáltatottságot hangsúlyozó kifejezését. Egy keresztény rabszolga vagy elszegényedett Krisztus-hívő számára Jézus váltsága egyértelműen azt jelenthette, hogy Jézus evangéliuma kiszabadítja őt mindabból a rossz305

ból, elnyomásból, megaláztatásból, ami kiszolgáltatottságából, szociális helyzetéből fakadt. A kereszten szenvedő, de önként meghaló, majd feltámadó Jézus Krisztus a fizikai szabadulással szemben a lelki szabadulás lehetőségét nyitotta meg követői előtt, mely a bűnbánat, megtérés, keresztség, megigazulás-megszentelődés folyamatában valósult meg lelki síkon. Ha teljes szabadságukat nem is, de lelki szabadságukat már ebben az életben megélhették ezek a szegény és elnyomott rétegek a kereszténységben. Jézus tanításában felfedezhették, hogy Isten országa a rabszolga élet közepette is a lelki szabadsággal és testvéri szeretet örömével, szent közösségével ajándékozza meg őket. Számukra a szabadulás valóban szabadulás volt. Szent Pálnál azonban felbukkant egy érdekes értelmezés, mert ő a váltságot a zsidó templomi, áldozati kultuszhoz hasonította, melyet a bűnökért mutattak be a papok. “Őbenne nyertük el a megváltást a vére árán, és bűneink bocsánatát bőséges kegyelme folytán...” (Ef 1,7), “Nem a bakok vagy borjak vérével, hanem saját vérével lépett be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök megváltást szerzett. “ (Zsid 9,12). Szent Pál úgy tekintett a keresztre, mintha egy zsidó áldozati oltár lett volna, melyen egyetlen és örök érvényű áldozatot, Krisztust áldozta fel Isten, hogy minden ember bűnét megváltsa. Ám Szent Márk sehol nem írja, de a többi evangélista sem, hogy Jézus valaha is olyasmit tanított volna, hogy kereszthalálával megváltja a bűnöket. Azok az ezrek, akik egykor a füves domboldalakon hallgatták, egészen más tanítást kaptak. Jézus őket arra indította, hogy jussanak új felismerésre, tisztuljanak meg bűneiktől, s higgyék el, hogy Isten országa (a lelki szabadság hona) elérkezett hozzájuk. Ha így tesznek, akkor mindazt a rosszat, amit elszenvednek életükben, sokkal könnyebben és örömmel fogják viselni, mert Isten lelki királyságának tagjaiként képesek lesznek osztozni az örök örömben és Isten szerető kegyelmében. Ráadásul éppen Szent Páltól, a pogányok apostolától tudjuk, hogy nem csak zsidókat hanem mindenkit (Róm 5,18), szó szerint minden embert (pantasz antropousz) megváltott az Úr. Az első váltság-értelmezésnek, mely a földi élet kötöttségeitől való szabadulásról és megtisztulásról szól, egyetemes érvénye van. A második, templomi kultuszból fakadó értelmezés csak a zsidó-keresztények számára lehetett érdekes. Tudjuk azonban, hogy a zsidók nem szívesen hallgatták Pált, ellenben 306

a pogány népek, görögök közül sokakat megnyert. Akár így, akár úgy értelmezzük, mindenképpen allegorikusan kell a váltsághoz viszonyulnunk. Jézus Krisztus váltságát ugyan lehet hasonlítani a régi zsidó templomi kultuszhoz, bár személyesen nem tanította ezt az értelmezést. Jézus minden igyekezete arra irányult, hogy az emberi bűnt, hibát, tévedést – mely elválasztja az embert Istentől –, valahogy kiküszöbölje, s így egységre, lelki szabadságra és közösségre vezethesse az embereket Istennel és egymással. Nem zsidó Messiásként, külsődleges eszközökkel, harccal, politizálással igyekezett ezt elérni, hanem lelki megtisztulás által és a gondolkodásmód megváltoztatásával. Akik megértették Őt, azok Isten királyságának részeseivé váltak, s hitték, hogy haláluk után visszatérnek az Atyához, aki szeretetébe fogadta a megtérteket. Ez az egyetemes üzenet ragadhatta meg minden náció, pogány nép és korszak híveit, mert a személyes problémáikra, nyomorukra kínált addig nem hallott és nem ismert választ. Mi történt hát a kereszten? Isten olyan közel jött az emberiséghez, amennyire az csak lehetséges. Részt vállalt minden szenvedésünkben, fájdalmunkban, nehézségünkben és anyaghoz kötöttségünk minden terhében. Jézus Krisztus felvállalta az emberi mulandóság sorsát, s szenvedésében, fájdalmában tanúságot tett az Atya és minden ember iránti végtelen szeretetéről, azért, hogy az embert (minden embert) részeltesse saját Istenségében. A szenvedés első pillantásra megrendítő és zavarba ejtő vagy akár taszító díszletei mögött a szeretet csodálatos, ésszel felfoghatatlan műve áll elrejtve, mely egyetlen célra mutat: Isten Jézus Krisztusban megszabadítja, kiszabadítja az embert a földi élet szenvedéseinek rabszolgaságából, s ez a felszabadulás már most, a megtérés pillanatában kezdetét veszi a hívő emberben, aki bár részlegesen, de egy lesz Istennel. 15.4. Jézus temetése (Mk 15,42-47) Amikor Pilátus megtudta, hogy Jézus meghalt, igen elcsodálkozott, mert a keresztre feszítettek akár napokig szenvedtek. Jézus mindössze három óra leforgása alatt, azaz rendkívül gyorsan halt meg. Ez is az én értelmezésemet támasztja alá, miszerint Ő személyesen döntött halálá-

ról, nem pedig a testi halál beálltával lehelte ki lelkét. A kereszten kivégzettek testét általában nem volt szokás eltemetni, rendszerint mementónak otthagyták a fán, míg a vadállatok, ragadozó madarak meg nem ették, illetve a test teljesen fel nem oszlott. Ha mégis eltemették a kivégzetteket, akkor a zsidó szokások értelmében azok nem kerülhettek a családi sírboltba, mert különösen tisztátalanok voltak. Ha egyáltalán eltemették őket, akkor tömegsírba dobták vagy a szeméttelepre vitték (Ge-Hinnom), ahol elégették a testüket. Jézus mégis egy egyéni sírba került, ami szokatlan volt. Ezzel az evangélista azt tárja fel, hogy Jézus valójában nem volt bűnöző, s méltó temetésben részesítették. A temetkezésnél a testet rend szerint bebalzsamozták, lenvászonnal betekerték, s egy kőlapra vagy a falba vájt üregbe helyezték, ahol mindaddig pihent, míg a csontról a hús és a lágy szövetek teljesen eltűntek. Amikor már csak a tiszta csontok maradtak, azokat külön cserépedénybe, az osszáriumba gyűjtötték, s a sírboltban máshol helyezték el. Jézus temetése azért fontos az evangélista számára, mert ezzel Jézus valóságos halálát erősíti meg. A feltámadás utáni zsidó-római ellenpropaganda, s a későbbi gnosztikus tanítások nem vallották Jézus Krisztus valóságos halálát, ezért – s ez ismét a későbbi keresztény tapasztalat tükröződése az evangéliumban – meg kellett erősíteni, hogy Jézus valóban meghalt. Így a feltámadás sem lehetett sem ügyes keresztény trükk, sem látszólagos esemény.

16. Jézus feltámadása Az ünnep elmúltával, három asszony, Mária Magdolna, Mária és Szalóme illatszerekkel a sírhoz közeledett, hogy elvégezzék a szertartásos bebalzsamozást, megadják a szeretett halottnak azt a végső tisztességet, mely méltó búcsúja az itt maradóknak. Ám ahogy a sírhoz közeledtek, a kővel zárt bejáratot nyitva találták, s egy angyal szólította meg őket. “Ne féljetek! Ti a keresztre feszített názáreti Jézust keresitek. Feltámadt, nincs itt! Nézzétek, itt a hely ahová tették! De siessetek, mondjátok meg tanítványainak és Péternek: Előttetek megy Galileába, ott majd látjátok, amint mondta nektek.” (16,5-7) Az evangélium szövege eredetileg itt végződött vagy a 8. verssel, az asszonyok rémületével. Ezért én is itt fejezem be a progresszív kommentárt. Erről az egyszerű, de tömör missziói befejezésről tanúskodik a Codex Vaticanus és a Codex Sinaiticus, valamint egy sereg kisebb kódex, az első ezredforduló idejéből. A Codex Bobbiensis egy rövidebb, a Codex Freerianus W pedig a hosszú, úgynevezett kánoni befejezést tartalmazza, ma általánosan ezzel olvashatjuk a Biblia-kiadások Szent Márk evangéliumait. Az eltérő befejezések azonban mind ugyanarra a nyugvópontra jutnak. A feltámadt Úr Jézus Krisztus megjelent a tizenegynek, s új küldetéssel bízta meg őket. Elküldte tanítványait, hogy hirdessék “kelettől nyugatig az örök üdvösségről szóló szent és romolhatatlan híradást” – írja a Codex Bobbiensis. Ugyanez a zárás köszön vissza ránk a hosszú változat végén is (16,15-19) csak más szavakkal. Mit jelent ebben a keresztény misszióban küldöttnek lenni? Isten országának tagjai vagyunk, mert Jézus Krisztus nyomában járunk. Mis�sziói feladatot látunk el, de ez nem a térítést jelenti, nem is mások egy egyházhoz csatlakozásáról való meggyőzését. Keresztény küldetésben járni, annak a szeretetnek a tanúsága, mely akár szenvedni is kész a másikért, anélkül, hogy ebből bármi személyes előnye származna. A küldetés arra szól, hogy életvitelünkkel, életmódunkkal, viselkedésünkkel 309

osszuk tovább az emberek között azt a szeretetet és kegyelmet, azt a váltságunkban kapott szeretet-szabadságot, ami a földi kötöttségek terheit leveszi a vállunkról, s képessé tesz minket az Istennel való legszentebb közösségre. Amikor az ember követni kezdi Jézus Krisztust, az Ő értékrendjére, viselkedésére kezd el törekedni, akkor már földi életében is Isten királyságához, a mennyországhoz tartozik. Ezzel fogadja el Krisztust. Ez ugyan még csak részleges mennyei tagság, de már az. Aki így él, az testben él ugyan, de nem a test, azaz az anyagi világ gyötrelmei és kötöttségei szerint, az képes az élet apró rezgéseiben, pillanataiban, örömeiben és drámáiban felfedezni Istent és a Krisztussal való szüntelen lelki közösséget. Boldogító tudat, hogy egyszer az idők végezetén feltámadhatunk és tökéletes testben, romolhatatlanul egyek lehetünk Istennel. Ám ebben az életben sem hagyott magunkra. Az evangélium hosszú befejezésének kulcsmondata, hogy Jézus a tanítványokkal volt munkájukban (16,20). Az eljövendő örök élet boldogsága mellett ott áll annak elővételezett valósága, hogy a jelenben Krisztus velünk van minden munkánkban, amit a küldetés szerint végzünk. Ma is vannak csodás gyógyulások, jelenések, angyali üzenetek. Ám számomra a legnagyobb csoda mégis az, hogy Isten gyermekeként és Jézus Krisztus testvéreként élhetünk, már most a mennyei királyságban, Isten országában. A Szentlélek vezetésével és támogatásával azért imádkozunk, hogy Isten királysága ne csak a személyes mindennapjainkat határozza meg, de épüljön be minél mélyebben a világ uralmi rendszereibe, hassa át minél jobban hétköznapjainkat. Minden hívővel egységben tanúskodom arról, hogy nincs az életnek olyan terhe, nincs olyan nehézség, fájdalom, próbatétel vagy személyes keresztút, amit Isten kegyelmével ne lehetne elhordozni, amiben ne lehetne szerető közösségre találni az Úrral a jelenben, a “most” csodálatos valóságában. Nincs szükség semmire, hogy ennek a csodának részesei lehessünk, csak arra, hogy “tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban”. 310

Irodalom A Biblia ismerete, VI., Waleoord, F. J. – Zuck, R. B. (szerk.) Budapest:

KIA 1997.

Apostoli atyák, Vanyó L. (szerk.) Budapest: SzIT 1980. Assisi Szent Ferenc művei, Hidász F. – Várnai J. (szerk.) Újvidék: Agapé 1992. Baumgartner, Isidor: Pasztorálpszichológia, semmelweis Egyetem 2006.

Budapest:

Bird, M. F.: The Markan Community, Myth or Maze?, The Journal Of Theological Studies, Vol 57/2. (2006) 474-486. Berkhof, Louis: Keresztyén dogmatika, Pécel: Ébredés Alapítvány é.n. Brown, E. Raymond: The Churches The apostles Left Behind, New York: Paulist Press 1984. Boman, Thorlief: A héber és a görög gondolkodásmód egybevetése, Budapest: Kálvin Kiadó 1998. Bultmann, Rudolf: Az Újszövetség teológiája, Budapest: Osiris 2003. Casagrande, C. – Vecchio, S.: A hét főbűn, Budapest: Európa Könyvkiadó 2011. Chadwick, Henry: A korai egyház, Budapest: Osiris 2003. 312

Crossan J. D. – Reed, J. L.: Jézus nyomában, Budapest, Gold Book, é.n. Freke, T. – Gandy, P.: The Laughing Jesus, New York: Harmony Books 2005. Gál Ferenc: Exegézis az Újszövetséghrz, I.-II., h.n.: k.n. 1963. Gilson, Étienne: A középkori filozófia szelleme, Budapest: Paulus Hungarus 2000. Gnilka, Joachim: Az Újszövetség teológiája, Budapest: SzIT 2007. Herbst, Karl: A valódi Jézus, Budapest: Elpídia Kiadó 1995. Júdás Evangéliuma, Kasser, R. – Meyer, M. – Wurst, G. (szerk.) Budapest: Geographia Kiadó 2006. Küng, Hans: Ki a keresztény?, Wien: Verlag Eola é.n. Lamsa, George M, Gospel Light. San Francisco: Harper 1964. Lamsa, George M, Idioms in the Bible Explained. San Francisco: Harper 1971. Lamsa, George M., The Modern New Testament from Aramaic. La Vernge: First Aramaic Bible Society 2004. Moloney, J. Francis: Mark, Peabody: Hendrickson 2004. Moltmann, Jürgen: Minden végben kezdet rejtezik, Pannonhalma: Bencés Kiadó 2005. 313

Persson, Nils Bertil – Warda, Shmouel, Aramaic Idioms of Eshoo (Jesus) Explained. Solna: St. Ephrem’s Institute, 1978. Rahner, K. – Vorgrimler, H.: Teológiai kisszótár, Budapest: SzIT 1980. Ratzinger, Joseph: A keresztény hit, Wien: Opus Mystici Corporis 1983. Rotzetter, A. - Van Dijk, W. C. – Matura, T.: Assisi Szent Ferenc, Budapest: Vigília 1993. Schweizer, Eduard: Teológiai bevezetés az Újszövetségbe, Budapest: Kálvin Kiadó 2004. Shepherd, Coulson: Zsidó ünnepek, Budapest: Jó Hír 2002. Spinetoli, Ortensio: Máté, Szeged: Agagpé 1998. Soggin, J. Alberto: Bevezetés az Ószövetségbe, Budapest: Kálvin Kiadó 1999. Süle Ferenc: Valláspatológia, Szokolya: GyuRó Art-Press 1997. Székely János: Az Újszövetség teológiája, Budapest: Szent Jeromos Bibliatársulat 2003. The Gospels For All Christians, Bauckham, R. (szerk.) Cambridge: Eerdmans 1998. The World Of Early Egyptian Christianity, Goehring, E. – Timbie, J. (szerk.) Washington: The Catholic University of America Press 2008. 314

Theissen, Gerd: Az első keresztyének vallása, Budapest: Kálvin Kiadó 2001. Theissen, Gerd: A Jézus mozgalom, Budapest: Kálvin Kiadó 2006. Theissen, Gerd: Az őskeresztyénség élményvilága és magatartásformái, Budapest: Kálvin Kiadó 2008. Tillich, Paul: Rendszeres teológia, Budapest: Osiris 2002. Vermes Géza: A passió, Budapest: Osiris 2005. Vermes Géza: A zsidó Jézus, Budapest: Osiris 2005. Vermes Géza: Jézus hiteles evangéliuma, Budapest: Osiris 2005. Vermes Géza: A qumráni közösség és a holt-tengeri tekercsek története, Budapest: Osiris 1998. Vanyó László: “Legyetek tökéletesek...”, Budapest: SzIT é.n. Wellhausen, Julius: A farizeusok és a szadduceusok, Budapest: Kálvin Kiadó 2001. Wolff, Hans Walter: Az Ószövetség antropológiája, Budapest: Harmat 2003. Zink, Jörg: Egyetemes egyház, de mikor?, Budapest: Kálvin Kiadó 2003.

315