Szekeres Gyula A MAGYAR SZÜRKE
DEBRECEN ÉS A HORTOBÁGY NEMZETKÖZI JELENTŐSÉGE MARHA KERESKEDELMÜNK FELLENDÜLÉSÉNEK IDŐSZAKÁBAN
TISZTELT KONFERENCIA! „A mohácsi vész előtt és utána is még vagy százötven évig, Magyarország volt Európa hússzállítója. Akkoriban más volt az Alföld növényzete, rengeteg volt a legelő és rét, sohasem volt takarmányhiány és nagy bőség volt legelőjószágban. Hazánk húsbőségének híre messze földre elterjedt és a szomszédos államok tőlünk vásárolták a vágómarhát. A tőzsérkedés, marhakereskedés virágzott, legnevesebb családjaink tőzsérkedéssel is foglalkoztak, legalább is addig, míg az osztrák császárok - akik királyaink is voltak - meg nem irigyelték e jövedelmet és tönkre nem tették kapzsi intézkedéseikkel az egész magyar marhatenyésztést és marhakereskedelmet.” – írta még 1935-ben HANKÓ Béla a magyar szarvasmarha egykori gazdasági jelentőségéről.1 De nézzük miként is látjuk ma a címben is jelzett témakört? A fajta kialakulására vagy éppen eredetére itt most részletesen nem térünk ki.2 Egyrészről ez egy teljesen különálló tanulmány kereteit feszegetné, másrészről témaválasztásunk szempontjából ez itt most irreleváns. Mondhatni lényegtelen, mert a magyar szürke marha elnevezés egybeforrt. Neve is mutatja ma már hungaricum! Mind domesztikációja révén, mind kiviteli-, s egyben kiindulási helyeként Magyarországot kell megjelölnünk. És ezt kár is vitatnunk! A marhakivitelünk tekintetében azért elengedhetetlennek tartjuk megjegyezni, hogy exportunk kialakulásának feltétele és ideje korábbinak tekintendő, mint azt elsőre gondolnánk. E tekintetben JANKOVICH Miklós egy megkerülhetetlen és
1
HANKÓ Béla 1935. In.: A magyar szarvasmarha egykori jelentősége. A Debreceni Tisza István Tudományegyetem Állattani Intézetéből. Közlemények, 24. szám. Debrecen, 1935. 3. p. 2 Ide lásd az első, úm. a későbbiekben is vitaindítónak számító összefoglalást: HANKÓ Béla 1936. In.: A magyar szarvasmarha eredete. A Debreceni Tisza István Tudományegyetem Állattani Intézetéből. Közlemények, 30. szám. Debrecen, 1936.; illetve vesd össze: „Hosszú ideig tartotta magát az a téves nézet, mi szerint a magyar szürke marha [masrha] a honfoglaló magyarokkal került hozzánk. Valójában a kunok hozták magukkal, ezt tanúsítják a régészeti leletekkel előkerült állatcsontok vizsgálatai. Korábban nem fordult elő ilyen csont, írásos emléke is csak 1453-ból való, az esztergomi vámlajstrom említi először. (PALÁDI-KOVÁCS A.1993.88.) Lásd: Dr. BARTHA JÚLIA: Keleti elemek a Kunság népi kultúrájában. In.: Studia Folkloristica et Ethnographica, 44. (szerk. Ujváry Zoltán) Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszéke Debrecen, 2002. 1
elvitathatatlan összefüggésrendszer alapjait rakta le3, bár rendszerének történelmi továbbélését nem vizsgálta. Korabeli kútfőktől idézve utal a már (még mindig) [rideg marhatartáson] tenyésztett4 szarvasmarha katonai-hadi logisztikai műveletekben és a hadiélelmezésben betöltött szerepére5, ugyanakkor szó nélkül hagyta ezeknek az alföldi pusztákon való évszázados tovább élését. Gondoljunk itt csak a szárított húsra6, és analógiájára a száraztészta felhasználására az „öhönre”, slambucra, gyaméra, illetve a régebbi keltű és eredetű tísztás kására.7 Mi több, ha figyelembe vesszük törvénycikkelyeinket8 egyértelműen kimutatható, hogy törvényhozásunk szoros kapcsolatban állt az állam hadi védelmével és annak megszilárdításával a nem feltétlen barátságos környezetben. Ugyanakkor ezt a periódust egyben a gazdasági beilleszkedés és megerősödés időszakaként kell értelmeznünk. Ezekkel magyarázható Szent László [1077-1095] dekrétumainak második könyvének nyitósora „…a gonosz emberek szándékát megakadályoztatnunk és előmenetelt szereznünk a mi nemzetünk ügyének.”9 Ezt támasztja alá 15. fejezetének lovakra és ökrökre vonatkozó ki- és behozatali tilalma is! A dekrétumot csak erősíteni szolgáltatott annak 17. fejezete, melyben az azt be nem tartó ispánokra és a végbeli katonákra fokozott túrtúrát helyezett kilátásba.10 Mi ez, ha nem tudatos nemzet- és belső gazdasági fajtavédelem! Nem az országon belüli adás-vételt tiltja, hanem a nemzetközi kereskedelmet: „Hogy semmiféle kereskedőnek ne legyen szabad lovat vagy ökröt árulni vagy venni, hanem csak annyit a mennyi az ő szükségére kívántatik. Ez ország végein sehol semmiféle kereskedő ne merjen lovat vagy ökröt árulni vagy venni; hanem ha szükség, lo-
3
JANKOVICH Miklós 1967. 420-429. p. In.: Agrártörténeti Szemle, IX. évf. (főszerk.: Lázár Vilmos) Bp. 1967. 3-4. sz. 420-429. p. 4 „A pusztákon az élelemmel jól el vannak látva, ennek oka, hogy Magyarországon igen sok ökör és tehén tenyészik. Ezekkel nem munkálják a földet, s mivel bő a legelőjük, hamar megnőnek és meghíznak. Ezeket megölik és bőrükből és zsírjukból nagy kereskedést űznek. A húsukat pedig megsütik nagy üstökben, s ha már megsült és besózták, elválasztják a csontoktól, megaszalják kemencékben vagy másutt, és ha száraz, finom porrá zúzzák és elteszik. …” Lásd: MISKULIN, A: Művelődéstörténeti mozzanatok Giovani és Matteo Villani krónikája alapján. Bp, 1905. 5 VILLANI KRÓNIKA [Giovani és Matteo Villani] (XIV. sz.) Nagy I. Lajos király nápolyi hadjáratának [1347-61] idejéből említi a magyar csapat felszereléséről írva a különleges módon készített, porrá törve tárolt, a csapatok és a katonák személyi felszerelésében egyaránt szereplő szárított húst. 6 Ide lásd: ECSEDI István: A Hortobágy puszta és élete Debrecen, 1914; TÁLASI István: A Kiskunság népi állattartása Bp., 1936; NAGY CZIROK László: Pásztorélet a Kiskunságon Bp., 1959. 7 ECSEDI István: A debreceni és tiszántúli magyar ember táplálkozása Debrecen, 1935.; H. FEKETE Péter: Tésztás kása-e vagy öhön? In.: Ethnographia, 1957. 167. p. 8 Értsd: CORPUS JURIS HUNGARICI megfelelő cikkelyei. 9 CORPUS JURIS HUNGARICI, 1000-1526. Bp. 1899. 67. p. 10 CORPUS JURIS HUNGARICI, 1000-1526. Bp. 1899. 73-75. p. 2
vat egyedül a maga használatára, avagy szántó ökröt igába valót vegyen, ha kedve tartja.”11 Ismétlem: „szántó ökröt, igába valót”! Ezek szerint volt másféle is? Netalán vágómarha? Éppen ezért ötlik fel a kérdés: Miként magyarázható, hogy a trónon őt követő (Könyves) Kálmán [1095-1114] dekrétumainak első könyvében már így rendelkezik: „Sem ökrön kívül egyébféle barmot Magyarországból kivinni, vagy eladni ne merjen.”12 [boves masculos] hím, vágó marha? Mi ez, ha nem a korabeli domesztikáció13 és tudatos nemesítés, illetve tenyésztés igazolása? Így az Európa húsellátásában a későbbiekben kiemelt helyet betöltő magyar marhatenyésztés valójában „a harcászattechnika és növekvő hadiigény talajából nőtt ki”14, s vált gazdasági tényezővé. GECSÉNYI Lajos szerint: „A 16-17. századi magyarországi kereskedelem, mindenekelőtt pedig a kelet-nyugati export-import, történetében, gazdasági-társadalmi kihatásában Debrecen szerepének ábrázolása a meghatározó a hazai történetírásban.”15 Ez valóban így van! Itt azonban meg kell említenünk egy fontos mozzanatot, mely nemcsak Debrecen vonatkozásában jelentett fordulópontot, de országos szinten is. TAKÁTS Sándor mutatott rá először arra, hogy „a XV. század végén olyasvalaminek kellett történni, ami a rohamosan fejlődő német városokra nézve is lehetővé tette a magyarországi hússal való táplálkozást.”16 E fordulópont akkor következett be, mikor Mátyás királyunk elfoglalta Morvát és Ausztriát17. Nem leigázta, kizsákmányolta e területeket, hanem új erőre emelte. Bécs és Auspitz [a magyarok által csak Pusztapécsnek keresztelt] kiváltsága18 it , így hetivásárait is megerősítette. Sőt a királyi hajtóutak is ide vezettek im11
CORPUS JURIS HUNGARICI, 1000-1526. Bp. 1899. 73. p. CORPUS JURIS HUNGARICI, 1000-1526. Bp. 1899. 119. p. 13 A domesztikáció fogalmánál annak néprajzi meghatározását vettem figyelembe, főként, hogy egyéb szakterminológiai megfogalmazása nem egyértelmű. Lásd: MATOLCSI János Háziasítás-szelídítés 1975. 50-51. p. In.: A háziállatok eredete. Bp. 1975. 49-90. p. 14 Ide lásd: JANKOVICH Miklós 1967. 427. p. 15 Lásd: GECSÉNYI Lajos 1991. 23.p. In.: ARRABONA 26-30. Xantus János Múzeum és a Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Évkönyve. (szerk.: Dávid Lajos) Győr, 1991. 23-43. p. 16 TAKÁTS Sándor 1908.1. p. Hajtók vagy a botoslegények. In.: A magyar gyalogság megalakulása MTA. Bp. 1908. 17 A marhakereskedés fellendülését mutatja Miksa császár Zsigmond osztrák főhercegnek írt levele is, melyben adósságát ökörben törlesztette. Hevenyészett fordításban: A mi kedves bátyánk, választófejedelmünk, Magyarország és Csehország királya biztosított nekünk néhány ökröt (adósságrendezés fejében?) aminek nagyon örültünk. A kedvességedre válaszképpen neked és kedves feleségednek ilyen ökröket küldünk, száz ugyanilyen ökröt. [Chmel Max. I történelmi oklevél] Közli: KROPF Lajos. Vegyesek. In.: Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, 7. évf. 90. p. 18 Bővebben lásd: TAKÁTS Sándor 1905. 228-232. p. In.: Az auspitzi (pusztapécsi) magyar marhavásárok régi kiváltságlevelei. Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, 1905. XII. évf. 228-232. p. 12
3
már, így a magyar marhakereskedelem központjaivá váltak a későbbi korokban is.19 Mátyás király tudatos intézkedésével a marhakivitel oly mértékű fellendülését eredményezte – ezzel egyben országunk gazdagodását is20 –, így azt gondolhatnánk, hogy a törvényhozás 1495-ben azért kénytelen két éven keresztül korlátozni a marhakivitelt,21 hogy a megfogyatkozott állomány lélekszáma pótlódjon. Az intézkedés mögött azonban sokkal inkább a tudatos nemzetgazdasági érdekek védelmét kell megjelölnünk, hiszen a korábbi dekrétum lejártának idejében újabb, szigorúbb születik. Az 1498:31. törvénycikk22 mely a marhakivitelt korlátlanul eltiltja a magyar kereskedők elől, 23 egyben fegyelmezi az ún. álutakon járókat is.24 A magyar érdekek védelmét az 1504-es dekrétum 28. cikkelye teljesen egyértelművé teszi, mely által a külföldiek kénytelenek a vámot megfizetni: „hogy a harminczadokat ne az országlakosok, hanem ők fizessék”!25 Az 1514. évi dekrétum 66. cikkelye már az idegen pénzek kiirtásáról intézkedik azáltal, hogy a magyar kereskedők a marhákat csakis Pestig és Székesfehérvárig hajthatják, ellenben az idegen kereskedők az ország belsejében szabadon vásárolhatnak ökröket, de azt csak magyar pénzzel tehetik.26 Ezen rendeletekkel mintegy felpezsdítették az ország vérkeringését, mivel nemcsak az ún. határszéli főharmincad helyek, hanem a közbenső egyéb vámos helyek, hídvámok és egyebek is kivehették részüket az áthaladó kereskedelemből.27 De nézzük miként lépett – a Hunyadiak által - a fejlődés útjára Debrecen, melyet a XIV. század második felében még enyhe jó indulattal is csak fejlődő kereskedő városnak mondhatunk, ugyanakkor a XV. században már élénk forgal19
Ide lásd még: VASS Előd 1972. 133. p. In.: Agrártörténeti Szemle, XIV. évf. 1-2. sz. 1972. 120-155. p. A marhatőzsérek ekkor kivétel nélkül mind magyarok. A tőzsérek jelentőségük túlmutat az egyszerű statisztikai adatokon, hiszen gazdagodásuk révén a XVI. században terjesztették a reformáció alapjait. Ők hozták létre az „új tan esmérvein” az alföldi iskolákat, templomokat, s nem a nagybirtokosok, nem a főpapok, hanem a tőzsérek, illetve a tőzsérkedéssel foglalkozó uraságok a Zrínyiek, Bethlen, a két Rákóczi György vagy gondoljunk csak Thököly Imrére, aki egyszerű tőzsércsaládból származott, kinek őse Thököly Sebestyén a XVI. század végén ezrével hajtotta a marhákat a Debrecent övező pusztákról. Ide lásd még: TAKÁTS Sándor 1908. im. 3. p.; J. ÚJVÁRI Zsuzsanna 1992. 75-94. p. A ponyvásszekértől a közjó szolgálatáig. In.: Hadtörténeti Közlemények, 1992. 105. évf. 3. sz. 75-94. p.; GECSÉNYI Lajos 1995. 767-790. p. In.: Századok, 1995. 129. évf. 4. sz. 767-790. p. 21 II. Ulászló 1495. évi dekrétuma 27. cikkely. CORPUS JURIS HUNGARICI, 1000-1526. Bp. 1899. 579. p. 22 CORPUS JURIS HUNGARICI, 1000-1526. Bp. 1899. 613. p. 23 A 34. cikkely egyben meghatározza a harmincadok helyeit is. Részletesen lásd ott. CORPUS JURIS HUNGARICI, 1000-1526. Bp. 1899. 613. p. 24 Lásd: 36. cikkely. CORPUS JURIS HUNGARICI, 1000-1526. Bp. 1899. 615. p. 25 „A lónyájakat és az marhacsordákat nem szabad az országból kihajtani, hanem az országon belül az idegenek részére eladni.” CORPUS JURIS HUNGARICI, 1000-1526. Bp. 1899. 689. p. 26 CORPUS JURIS HUNGARICI, 1000-1526. Bp. 1899. 737. p. 27 Az 1514-es szigorításokkal kapcsolatosan és a vámhelyek részletezéséhez lásd: T. K. Marhakivitelünk Velenczébe 1514-ben In.:. Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, Vegyesek. VI. évf. 144. p. 20
4
mú vámszedőhely28, melynek lakói sokkal inkább állattenyésztéssel, iparral és kereskedéssel foglalkoznak, mintsem földműveléssel.29 Szinte példátlan esemény következtében – Szilágyi Erzsébet közbenjárásával – 1466-ban a Mester utca lakói Remete Szent Pál napjára 15 napig tartó országos és minden hét szerdájára hetivásár tartás jogot nyertek el.30 1477-ben, már I. Mátyás király Debrecen kereskedő polgárainak harmincadvám mentességet adományoz, ami jelzi, hogy ekkor a városnak külkereskedelmi forgalma is van, s kereskedői külföldre is eljárnak kalmárkodni. A kereskedés, így a marhakivitel szempontjából is a legjelentősebb eseményként kell értékelnünk, hogy Mátyás király még ugyanezen évben megszüntette Várad árumegállító jogát és azt Debrecennek adományozta.31 Így Debrecen immáron kettős vámhely lett! Ezért nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Debrecen ekkor Hunyadi-birtok, így Mátyás a kiváltságokkal saját birtokát erősíti. Ugyanakkor kereskedelmi központtá is teszi Debrecent, hiszen egy sor nyugatés észak magyarországi városok kereskedelmi központjává tette az addigi Várad helyett.32 Ezzel Debrecen már a XV-XVI. századokban messze földön híres vásárairól s főleg állatkereskedelméről.33 Mátyás továbbra is külön kegylevelekkel látja el a várost: 1483-ban a zsellérek egy arany forintnyi adóját elengedi, illetve a debrecenieknek személy és vagyontóli adómentességet engedélyez.34 Debrecen már ebben a korban az ország fővárosát tekinti mintának. A XV. században a debreceni céhek, a budai céhektől veszik kölcsön - így a mészárosok is - a céhszabályzatukat.35 A tanácsülési jegyzőkönyvek36 tanúsága szerint Debrecen a következő jelentős hazai és külföldi központokkal állt gazdasági és kereskedelmi kapcsolatban: 28
1520-ban Debrecent, mint szárazvám vevőt is említik: „Debreczen város (Oppidum Debreczen) Itt a tanúk vallomása szerint sem híd, sem töltés nem volt, a vámot, mint szárazat, törvénytelent szedték, amiről a bizottság tagjai is meggyőződést szereztek.” Lásd: IVÁNYI Béla 1906. 86.; 126. p. In.: Bihar és Bars vármegyék. vámhelyei a középkorban. Gazdaság Történelmi Szemle, 1906. 86. p. 29 Az ezt alátámasztó oklevelek, kiváltságok és levéltári iratok felsorolását lásd: IVÁNYI Béla 1924. 14-15. p. In.: Debreceni Történeti Tanulmányok I. Debrecen és a budai jog. Debrecen, 1924. 1-36. p. 30 HBML. 232. sz. oklevél 31 JAKAB Elek: oklevéltár Kolozsvár történetéhez, I. köt. 219.; 254. p. Bővebben lásd: A hatszáz éves Debrecen. (szerk.: Komoróczy György) Debrecen, 1961. 34-35. p. 32 Az ebből adódó perről bővebben lásd: KUBINYI András 1963. 189-192. p. In.: A városi rend kialakulásának gazdasági feltételei és a főváros kereskedelme a XV. század végén. (Tanulmányok Budapest múltjából. I. m.) Bp., 1963. XV. k. 189-200. p. 33 TAKÁTS Sándor: Rajzok a török világból. III. k. 6.; 27.; 35. p. 34 Lásd: SZŰCS István 1871. I. k. 92. p. In.: Szabad királyi Debreczen város történelme. I-III. köt. Debreczen, 1871. 35 A Debreceni ref. koll. könytára: R 1110/134.; R 764. №.2. 36 HBmL. IV. A. 1011/a. Tanácsülési jegyzőkönyvek. Az egyéb irányú kapcsolatokra nézve részletezve lásd még: BÁRSONY István 1984. I. 360-361. p. In.: Debrecen története 1693-ig. VII. A város kereskedelme 1693-ig. (szerk.: Szendrey István) Debrecen, 1984. 347-409. p. 5
Augsburg, Bártfa, Beszterce, Érsekújvár, Bécs, Boroszló (Wrocłav), Brassó, Eperjes, Isztambul, Kassa, Kolozsvár, Krakkó, Lemberg, Lőcse, München, Nagyszombat, Nándorfehérvár, Nürnberg, Pest, Vác, Győr, Pozsony, Szeben, Várad és Velence. A fenti városnevekből is látjuk, hogy hazai, jelenesetünkben debreceni kereskedők és a hajdúk messze földre vitték az állatokat, mely még a törvénykezés ellenére a XVI. század utolsó negyedéig is kitartott.37 A város kereskedelmi tevékenységeinek irányait tekintve két fő területre bontható: - 1.) Az egyik északnyugati-északi, mely a Felvidék királyi városain keresztül Lengyelország felé hatott. - 2.) A másik meghatározó része nyugati irányú, mely a német kereskedelmi központok felé irányult. Várad török kézre kerülésével pedig Debrecen „földrajzi fekvésénél és a politikai, társadalmi viszonyok alakulásánál fogva ebben az országrészben egyedül élvezte mindazt az előnyt, amely Erdély és Felső-Magyarország, Nyugat és Kelet kereskedelmének közvetítésével, áruinak kicserélésével járt.”38 Legkevésbé jelentősnek a déli irányú marhakereskedelem kiviteli oldalán mutatkozik, melynek oka abban keresendő, hogy mind Szeged felé, mind a Duna-Tisza közén hasonló jellegű gazdasági tevékenységet folytattak. Azonban a debreceni marhakereskedők kiterjed kapcsolatrendszerük folytán a Moldvából és Erdélyen keresztül menő hajtó utak Beszterce, Brassó, Szeben állomásairól is jelentős mennyiségű szarvasmarhát tereltetett saját vásáraira, kihasználva a Kolozsvár, Nagyvárad Debrecen kereskedelmi útvonalat. Szeged állattenyésztése a XV. sz. második felében főként a kunok rovására terjeszkedett. Az így megnövekedett legelőiről az Itáliába irányuló állatkivitel kiindulópontja lett39. Ezért a kunsági területek csak lényegesen később a XVII. század végén kapcsolódtak be a marhakivitel folyamába, főként jobbágyi kereskedő csoport vagy bérelt ún. uzsorás ökröket tartó parasztok által.40 A moldvai marhakereskedelem főként délirányú, melynek útvonalát egy velencei okiratból41 pontosan ismerjük, miszerint: a velenceiek a Moldvában vásárolt marhák 2/3 a fejedelemtől kötelesek megvenni és csak 1/3-át vehetik másoktól. A pontos útvonal pedig a következőképpen alakult: Moldva fővárosából 37
Nürnbergben csak ekkor jelenik meg a német kereskedő elem. Ide lásd még: SZÉKELY György 1961. 319. p. In.: Vidéki termelőágak és az árukereskedelem Magyarországon a XV-XVI. században. Agrártörténeti Szemle, III. évf. 1961. 3-4. sz. 309-343. p. 38 ZOLTAI Lajos 1905. 133. p. In.: Debreczen a török uralom végén. A város háztartása. Bp. 1905. 39 Ide lásd: SZÉKELY György 1961. 320. p. 40 Erről bővebben lásd: N. KISS István 1987. 257-261. p. In.: A paraszti kereskedők szerepe a magyar királyság külkereskedelmében (XVI-XVIII. század) Agrártörténeti Szemle, XXIX. évf. 1987. 3-4. sz. 251-261. p. 41 Memoria del condur B. animalhy di Moudovia címmel. Lásd: ÓVÁRI Lipót: A MTA történeti bizottságának oklevélmásolatai. Bp. 1894. II. 71. p. 342. sz. 6
Szucsavából (Zochiavia) Oláhországba, Tergovistyéig a marhákat a fejedelem ingyen szállítja. Innen már a vásárlót terhelte a marhák hajtása az alábbi útvonalon: Pécs, Szigetvár, Kálmáncsa, Babocsa, Bélavár, Berzence, Csurgó, Zákány, Mura folyó, Dobravára (Dobrin) Perlak, Nedelicz (harmincadhely), Pettau, Fridau és Görz.42 A XV. század végére Debrecenben legnagyobb jelentőségét a szarvasmarhatenyésztés, illetve az erre alapozott jószágkereskedelem által nyerte el, így az Alföld legnagyobb marhavásárait is Debrecenben tartották.43 Nem hiába írja Debrecenről Oláh Miklós esztergomi érsek: Magyarország leírása című 1536-ban megjelent művében hogy: „…hat országos vására és kiterjedt marhakereskedése van.”44 Ugyan ő írja, hogy a harmincasoktól sokszor hallotta, hogy Bécsbe a két marhavásárra egyenkint 30.000 ökörnél többet hajtanak fel. Herberstein szerint (1556) pedig évente 80.000 vágómarhát hajtanak csak Bécsbe Magyarországról. A fentebbi adatokat a levéltári iratok is bizonyítani látszanak. Az érsekújvári hídvám 1587. december 1-től 1588. november 30-áig vezetett bevételi naplója szerint összesen 84.282 ökröt hajtottak át a hídon. Az ökör hajcsár neve mellett feljegyzésre került az ökrök származási helye is. Eszerint mindegyik ökör a török hódoltság alatt lévő Alföldről származott. A vámnaplóban lévő tételek nagyságrendjét nézve Debrecent egyedül Kecskemét előzte meg.45 Ezen adatokból messzemenő következtetést nem vonhatunk le, mert egy adott területről más vámhelyeken - akár ugyanabban az intervallumban - is megfordultak a kereskedők. Azt azonban megállapíthatjuk, hogy Debrecen marhakereskedelmére vonatkozóan a legkülönbözőbb helyeken bukkannak fel adatok46, melyek kiterjedt, nem egyirányú marhakiviteléről tanúskodnak. Az is bizonyos, hogy az ún. alföldi hajcsárok általi hajtott marhák száma messze meghaladta a más vidékről származót47, így az egész török korszakon 42
A feljegyzés pontosan közli a helységek közötti távolságot, a járóidőt, és fizetendő vámokat is. Lásd: MAGYAR GAZDASÁGTÖRTÉNELMI SZEMLE, IV. évf. Vegyesek. A Moldvából Velenczébe hajtott marhák útja 1545 körül. 1897. 316-317. p. á-o. 43 Lásd: MOLNÁR Erik: A magyar társadalom története az Árpádkortól Mohácsig. Bp. 1949. 144. p. 44 Lejegyezte: SZAMOTA István: Régi utazások Magyarországon és a Balkán félszigeten 1054-1717. Bp. 1891. 545. p. 45 Részletesen lásd: MAGYAR GAZDASÁGTÖRTÉNELMI SZEMLE, IV. évf. Vegyesek. Marhakereskedésünk szabályozása 1605-ben. 1897. 193-194. p. 46 Csak példaként lásd még: IVÁNYI Béla 1906. 18. p. In.: Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, XIII. évf. 1906. 1-55. p.; illetve KÁLDI-NAGY Gyula 1965-66. 32. p. In.: Statisztikai adatok a török hódoltsági terület nyugat felé irányuló áruforgalmáról 1560-64-ben. Történeti Statisztikai Évkönyv, 1965-66. 32. p. 47 Vesd össze a váci török vámnaplók adataival: VASS Előd 1972. 120-155. p. In.: A váci török vámnaplók adatai az Alföld felől nyugatra irányuló XVI. századi áruforgalomról. Agrártörténeti Szemle, XIV. évf. 1972. 1-2. sz. 120-155. p. 7
keresztül ezzel a névvel is különböztették meg őket (boum pulsores qui Alfeöldy vocantur). Ehhez hozzátesszük még, hogy az egész külkereskedelemben legnagyobb részét kitevő állatkivitelnél a forgalom 80 -át magyarországi kereskedők bonyolították.48 A hivatásos nagykereskedők, a tőzsérek és kalmárok a magyar érdekek védelmében már a XV. században csoportokat hoztak létre, melyből a XVI. századra kialakult az ún. kommenda-szervezet.49 A váci vámnaplók tanúsága szerint azonban a debreceni marhakivitelnek nem itt volt a fő célállomása50, mivel az általuk felhajtott szarvasmarhák csak elenyésző részét – a naplóban szereplő települések közül még így is a legtöbbet - hagyták itt.51 A debreceniek sokkal inkább a már említett Érsekújvárt – a nyitramegyei biztonságos pihenőre Jathó (in campo Jatho) pusztára terelték a marhanyájakat.52 Ezt csak úgy tehették, hogy 1570-ben külön engedélyt kaptak Károly főhercegtől, marháik ausztriai bevitelére.53 A hódoltsági területen szintén kivételezett helyzetben voltak „amennyiben a debreceni kereskedők Túron, Fegyverneken és más helyeken ez ideig vámmentességet élveztek, akkor ezután se követeljenek tőlük vámot”.54 Az ún. alföldiek55 jelentőségét mutatja, hogy 1604 és 1606 között – a Bocskai-szabadságharc idejében -, mondhatni megszűnt a marhakivitel. Ezt bizonyítja az a méltatlanul elhallgatott II. Mátyás által 1605-ben kibocsátott pátens is, melyben egyedül az „alföldi”-eknek engedélyezi mind a Jató pusztai, mint Vágon túli marhahajtást és kereskedelmet.56 Debrecen jelentőségét csak emelte, hogy olyan marhatartó- és kereskedők, mint pl. Bíró Gáspár, - kinek egyedül 10.000 eladó ökre volt – debreceni földön 48
MOL. 1526 utáni gyűjtemény. Városi és kamarai iratok. Fol. Lat. 907. és 920. Lásd: EMBER Győző 1961. 38. p. In.: Magyarország XV. századi külkereskedelmének történetéhez. Századok, 95. évf. 1961. 1. sz. 1-45. p. 49 A rendszer lényege a megbízás, melyet a kereskedő egy ún. faktornak ad át, aki az üzletet, akár több alkalmazott révén lebonyolította. Erről bővebben lásd: KOMORÓCZY György: A magyar kereskedő osztály kialakulása. Kassa. 1944. 15. p. 50 Részletesen lásd: VASS Előd 1972. 120-155. p. 51 A számszerű adatokat lásd: KOCSIS Gyula 1986. 31. p.; 42. p. In.: Szolnok megyei települések állatkereskedelme és „szekerezése” a XVI. század második felében. Zounuk 1. Szolnok, 1986. 25-52. p. 52 MAGYAR GAZDASÁGTÖRTÉNELMI SZEMLE, IV. évf. Vegyesek. Marhakereskedésünk szabályozása 1605-ben. 1897. 194. p. 53 Az alsó-ausztriai kamara leirata. Lásd: GECSÉNYI Lajos 1995. 770. p. In.: Bécs és a hódoltság kereskedelmi összeköttetései a 16. században. Századok, 129. évf. 1995. 4. sz. 767-790. p. 54 Részletesen lásd. BÁRSONY István 1984. 353. p. 55 Az „alföldi marhakereskedőket” annyira a debreceniekkel azonosították, hogy a félreértések elkerülése végett a pozsonyi kamara és Győr városa [1647] a csaló „más alföldiek”-kel szembeni intézkedéseire nyílt levelet adtak ki, hogy a debrecenieket fel ne tartóztassák. Lásd: MAKKAI László 1976. 34. p. 56 A pátens (nyíltparancs) teljes egészét lásd: MAGYAR GAZDASÁGTÖRTÉNELMI SZEMLE, IV. évf. Vegyesek. Marhakereskedésünk szabályozása 1605-ben. 1897. 193-194. p. 8
legeltetett, „és további hét tőzsérgazdának gulyája és juhnyája legolt hajdú barompásztor és juhász keze alatt kertek mellett, amelyekben 1574-ben építmények, szénakazlak és kutak voltak mindenféle marha számára.”57 A város olyan marhakereskedői kapcsolatrendszerrel és összeköttetéssel rendelkezett, mint az országos nagyurak jó része Dobó István, Zay Ferenc, Nádasdy Tamás nádor és a Zrínyiek. De, ide sorolandó a későbbi erdélyi fejedelem őse – a bécsi béke egyik aláírója - az a Thököly Sebestyén is, akivel a debreceni Tar István is szoros üzleti kapcsolatban állt.58 Sőt Thököly Sebestyénnek Debrecenben már 1570-ben állandó megbízottja volt túri (de Thwr) Literatus Pál személyében, aki pénzbeli, kereskedelmi ügyleteit intézte.59 Tar nevét már 1560-ban ott találjuk a tokaji harmincadon vámoltató tőzsérek között.60 A későbbiekben már sorozatos kölcsönöket ad a királyi kamarának, melyeknek egy részét marhahajtási harmincad cédulákban kapja vissza. Így 1586-ban már előre 11.000 ökörre szóló harmincad cédulát váltott a tokaji harmincadon!61 Mielőtt röviden kitérnénk miként fejlődött ki Debrecen végleges határa szólnunk kell annak nagyobbításra való állandó törekvésről is. Erre jó példaként szolgál Duskás Ferenc kalmár és főbíró, aki 1576-ban a szabolcsi Pród melletti Bagota pusztát kérte királyi adományba, mondván hogy azt már nyolc éve bérli csordája számára. A puszták bérlése a XVII. században is tovább folytatódott Szólláth István marhavizsgáló „quaestor boarius” a Hortobággyal szomszédos Ohat pusztát bérelte, amit a város vett át tőle, miután közköltségen kiszabadította a török fogságból.62 Debrecent és határát a szerzés módja szerint alapvetően három osztályba sorolhatjuk:63 I. Királyi adomány alapján bírt területek II. Örökös jogon vásárolt birtokok III. Zálog-birtokok A fentiekből most csak a témánkhoz szorosan kapcsolódó elemekre térünk ki: 57
Ohati iratok 71; 298 és Mátai iratok 82. Ide lásd: MAKKAI László 1976. 28. p. In.: Adatok és kérdések Debrecen törökkori agrártörténetéhez. HBMLÉ III. (szerk.: Gazdag István) Debrecen, 1976. 25-40. p. 58 Thökölynek Tar felé 10.000 forintnyi követelése állt fenn 1578-ban. Lásd: J. ÚJVÁRI Zsuzsanna 1992. 76. p. 59 Lásd: DEBRECEN VÁROS MAGISZTRÁTUSÁNAK JEGYZŐKÖNYVEi, 1568/69. (szerk.: Rácz István) Debrecen, 1987. 297/3. 58. p.; 321/8. 80. p.; 60 Lásd: SZABÓ István 1933. 97. p. In.: A tokaji rév és Debrecen 1565-67-ben. Debreceni Képes Kalendáriom, Debrecen. 1933. 89-97. p. 61 OL E 554. Városi és kamarai iratok. Fol. lat. 957. 84-85. p. 62 Bővebben lásd még: MAKKAI László 1976. 34. p. 63 Részletes, mindenre kiterjedő leírást lásd: ZOLTAI Lajos 1936. Debrecen határának kialakulása és birtokainak megszerzése. In.: Ismeretlen részletek Debrecen múltából. Debrecen, 1936.91-138. p. 9
A város határa 166.286 kat. holdat tett ki, melyet a későbbiekben még 82.000 kat. holdnyi zálogos puszta is gyarapított. A városhatár túlnyomó része már 1400 előtt Debrecenhez tartozott és tagoltságát tekintve minden adott volt a mezőgazdaság minden területe számára és gazdasági fejlődéséhez. Gazdag volt vízfolyásokban64, keleten kiterjedt erdőkkel, délkeleti részén ligetes erőkkel gazdagított. Északon és az északkeleti részeken szántókkal, a nyugati területén pedig hatalmas legelőkkel, pusztákkal, melyet ma csak összefoglaló névvel Hortobágyként nevezünk. Hortobágy, mint gyűjtőnév magába foglalja – a teljesség igénye nélkül Máta, Elep, Zám és Ohat pusztákat65 Esetünkben azonban most nem a megszerzés száraz tényei a fontosak. Sokkal inkább a megszerzés jelentőségén van a hangsúly! Hiszen ma a Hortobágy testesíti meg a szilaj állattartás múltját és jelenét. Így még meglévő érintetlenségével egyfajta szimbólummá vált! Nemcsak önmaga, de a szürke marha szimbólumává is! Több okból is. - A Hortobágy és környező vidékén még mindig nyomon követhetők mind a marha hajtó utak, mind a külterjes állattartás emlékei. Ezen emlékek nemcsak a levéltárakban őrződtek meg, de tárgyiasult formában is tetten érhetők! Most nézzük meg a Debrecenből kiinduló hajtó utakat és irányait: Mint azt már korábban említettük a Debrecenből kiáramló exportban az észak és nyugat a domináns. Az általunk térképre vitt Debrecenből kiágazó hajtási utak kivételes és kiváltságos helyzetet mutatnak. A Szolnok és Tokaj irányába tartó utakkal együtt Debrecen és így Hortobágy szám szerint öt hajtó úttal bírt. 1. ) A csegei Nagy út: Időrendbe haladva az egyik legősibb út a Tiszát Csegénél átszelő ún. Nagy út, melynek első írásos említése 1248-ból való, mely Csege falu felől, az akkori nevén Nagyböszörmény falun keresztül vezetett.66 Az út a csegei révnek köszönhetően a középkor folyamán a Felső-Tiszántúl egyik fontos közlekedési és kereskedelmi útjává vált. „A rév jelentőségét az adta, hogy a Tiszát itt szelte át az az útvonal, mely Erdély ipari és kereskedelmi szempontból fontosabb városait kötötte össze Budával és Béccsel.”67 A hortobágyi Nagy út, mely Csege felől Szandikon, Horton, Himesen (mai Balmazújváros) Etelakán és Böszörményen keresztül vezetett. Itt a Hunyadiak 64
Lásd: ZOLTAI Lajos: Debrecen vizei. Debrecen, 1935. Ide lásd még: A HORTOBÁGY MEGSZERZÉSÉNEK TÖRTÉNETE. In.: Debreceni Történeti Tanulmányok, II. Kiadja: a Debreceni Gazdasági Egyesület. Debrecen, 1912. 1-23. p. 66 CodDipl (1829): Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Studio et opera Georgii Fejér. I-XI. Budae, 1829-1844, IV/2. 19. p.; Lásd még: NÉMETH Péter 1997. 49. p. In.: A középkori Szabolcs megye települései. Nyíregyháza, 1997. 49. p. 67 PAPP József: Tiszacsege. Debrecen, 1967. 22. p.; 138. p.; 26. ill. 27. sz. jegyzet. 65
10
korában a régi Várdombon 1460-ban erődítést emeltek68, amely egyben vámoló hely is volt. Mátyás király korában, 1478-ban az út már biztosan megosztódott. Csegétől Himes faluig változatlan maradt, annak északi határán – a Kadarcs kiöntéseit és a hatalmas kiterjedésű Nagy-lapos mocsarait elkerülve – kissé délkelet felé kanyarodott, majd itt kettéágazott. Északkeleti szakasza Etelakán át Nagy-Böszörménybe vezetett, itt csatlakozott az ún. tiszántúli Nagy útba. Délkeleti szakasza Szílegyházon át pedig Debrecenbe ment. A debreceni marhakereskedőknek ekkor már úm. kitaposott útjuk volt nyugat felé. Ezen az úton már postajárat is működött, s gondolom nem lesz meglepő, ha azt mondom: ezt a postajáratot –mely hetenként kétszer fordult – 1478-ban a debreceni mészáros céh indította.69 A csegei Nagy út évszázadokkal későbbi jelentőségét és változatlan meglétét bizonyítják, a külföldi utazók útleírásai is, melyek elengedhetetlen eleme a magyar szürke marhák megemlítése.70 2. ) A tiszántúli Nagy út: Kereskedelmi és hadi út, mely az erdélyi részeket és Felső-Magyarország területeit kötötte össze. Nagy Böszörmény volt ezen utak kereszteződési pontja. A Debrecenből ide irányuló forgalom a - Mátyás király által erődített - Várdombnál az út azonban kettéválik. Az egyik Nánáson át a Tisza-lúci révnél lépi át a Tiszát, míg a másik szárnya Dorog érintésével Tokaj felé halad. Ez utóbbi jelentősége 1597-ig fokozatosan emelkedik - a szepesi kamara harmincadjai szerint - a legjövedelmezőbb harmincad hely. De rosszul
68
LÉVAI Béla 1999. 49-56. p. In.: A böszörményi erődítés és kastély. In.: Történeti Tanulmányok VII. Acta Universitatis de Ludovico Kossuth nominatae. Series Historica LI. KLTE. Debrecen, 1999. 49-56. p. Ide lásd még: KOPÓCS János 2008. 143-156. p. In.: Hajdúböszörmény régi erődítései. A Hajdúsági Múzeum Évkönyve, XI. (szerk.: Szekeres Gyula) Hajdúböszörmény, 2008. 143-156. p. 69 Lásd: DR. MÓNUS Ferenc: A debreceni mészáros posták története. Debrecen, 1929. 39. p.; Itt jegyzendő meg, hogy a császári posta felállítása sokkal későbbi keletkezésű. Ebben az 1712. március 23-án kelt rendeletben a fentebb jelzett út, immár hivatalos állomásként is szerepel: Bécs, Pozsony, Németjárfalu, Moson, Öttevény, Győr, Gönyü, Komárom, Neszmény, Nyergesújfalu, Dorog, Vörösvár, Buda, Kerepes, Aszód, Hatvan, Árokszállás, Bod, Átány, Poroszló, Tiszabábolna, Csege, Hortobágy, Balmazújváros, Debrecen, Hosszúpályi, Nagyléta, Székelyhíd, Margita, Déda, Kémer, Szilágysomlyó, Zilah, Bród, Magyaregregy, M. Nagyzsombor, Berend, Kóród, Kolozsvár, Torda, Székelykocsárd, Gyulafehérvár, Pánád, Szászcsanád, Nagyszeben, Pornulák, Szombatfalva, Sárkány, Vledény és Brassó. 70 Lásd: 1702. június 5-7. - „Itt figyeltem a szép, fehér, méltóságteljes magyar marhákat …” LORD PAGET UTAZÁSA ERDÉLYEN ÉS MAGYARORSZÁGON ÁT (1702) In.: Angol és Skót utazók a régi Magyarországon 1542-1737. Budapest, 1994. 93. p.; gróf Bjelke Ture főhadsegéd XII. Károly svéd király kíséretében 1714. november 2-án a következőket jegyezte fel Debrecenből „tovább haladva a szép és nagy szarvasmarhákkal rakott legelőkön elterülő kicsiny falvak estek utban ugymint, Fegyvernek Debrecen város pusztája, a Tisza felé az első postaállomás Újváros.” (De la Motraie II. 220.) Lásd: BALLAGI Aladár: XII. Károly és a svédek átvonulása Magyarországon 1709- 1715. MTA. Budapest, 1923. 11
gondolnánk, ha ezt a borkivitelnek tulajdonítanánk, a kimagasló bevételét a marhakereskedés szolgáltatta.71 3. ) A pesti utak: A szolnoki átkelő felé haladó pesti út régebbinek mondható állomásai a Debrecen, Szoboszló, Nádudvar, Karcag-újszállás, Kunhegyes, Bánhalma, Fegyvernek, Szolnok volt. De ismerve a Tisza vízszabályozás előtti állapotait72 azt kell mondanunk, hogy a debreceni-hortobágyi határban több útvonalon is megközelíthetővé tették a fő kereskedelmi utakra jutást. Így a későbbiekben egyre nagyobb szerepet kapó Köntösgát, Látókép, Kishegyes, Elep, Hortobágy, Árkoshíd, Medgyes központi útvonal73 a Hortobágy folyón való átkelés után még két irányba Máta, Ohat, Egyeken át T. Füred irányába, illetve Zám érintésével Nagy Iván felé fordult. Ezen utóbbi utak használatát nagymértékben befolyásolta az időjárás, illetve a Tisza kiöntései, ezért az ún. vízállásos időkben inkább a nagyobb kerülőt jelentő, de még így is járhatóbb utakat választották, mely Debrecenből Miskolc, Hatvan felé irányult. A fentiekből is kitetszik, hogy Debrecen, mint az alföld legnagyobb kereskedelmi központja és környező vidéke minden korszakot felölelő marhahajtó utakkal rendelkezett és rendelkezik még ma is. Befejezésképpen arról szólunk, amiről itt nem szóltunk: - a hajdúkról, és szerepükről, - a marhatartás szervezeti formáiról, - a hajdúvárosokban máig megtalálható külterjes marhatartást megőrző településszerkezetekről, - a ridegmarhatartás járulékos elemeiről (legelő használat és kiosztási formákról, a pásztor életről, a hagyományokról, - és a felsorolást is sorolhatnánk. Köszönöm megtisztelő türelmüket és figyelmüket!
71
Lásd: TAKÁTS Sándor 1899. 86. p. In.: Vegyesek. Borkivitelünk Lengyelországba 1610 és 1611-ben. Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, VI. évf. 1899. 85-90. p. 72 Ide lásd: VIZEINK KRÓNIKÁJA. A magyar vízgazdálkodás története. (szerk.: Fejér László) Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyvgyűjtemény. Budapest, 2001. 73 A csárdák későbbi kialakulásához és a hajtó utakhoz való elhelyezkedéséhez lásd: ZOLTAI Lajos: Mikor keletkeztek Debrecen határában a pusztai csárdák? In.: Debreceni Szemle, 1934. 271-282. p. 12
