Széchey Rita Szeretem őt

Széchey Rita Szeretem őt

Széchey Rita

Szeretem őt

Parakletos Könyvesház Kiskunfélegyháza 2014

© Széchey Rita, 2014 borító © Klesitz Piroska, 2014

ISBN 978-615-5141-54-6

Kiadja a Parakletos Könyvesház 6100 Kiskunfélegyháza, Pacsirta u. 10. Tel.: 76/463-106 E-mail: [email protected] Portál: www.parakletos.hu Webbolt: www.konyves.hu Felelős kiadó: Damásdi Dénesné Felelős szerkesztő: Miklya Zsolt Szedés, tördelés: Parakletos Könyvesház, Könyves Gábor

„Én, az Úr építettem újjá a romba dőlt városokat, és én ültettem be a pusztává lett földet.”

Ezékiel próféta könyve (36,36)

– Nem tudom, hol van… A bögrébe kapaszkodom, amit Juli nyomott a kezembe, úgy válaszolok a kérdéseire. A kávé jó: forró, illatos. Egy pillanatra elhiszem, hogy az élet szép. Aztán folytatom: – Üzenetet sem hagyott, csak elment. – A szemét. – Nem tudom – suttogom –, nem. Elkalandoznak a gondolataim. Látom magam, mint egy elképedt kutyát a kocsi kalaptartóján, akinek az a dolga, hogy egész életében ingassa fejét: nem értem, nem értem… Ki az a hülye, aki ilyet rak ki dísznek az autójába? Mondjuk, aki nem érti a  világot, és  ezt be is meri vallani magának… – Glória! Talán direkt jól tette, hogy lelépett? Minek véded?! Juli hangja sírós és ingerült egyszerre, ez visszazökkent a jelenbe, igen, haragszik, talán rám, mert nem beszélek értelmesen, pedig úgy szeretne segíteni, talán magára, hogy ez egyszer nincs megoldási stratégiája, de legkézenfekvőbben persze Gabeszra. Mert Gabesz két hete elment, úgy, hogy azt sem mondta: fapapucs. Még megnézte a  tesztemet, a  harmadikat, s amikor látta, hogy ez is pozitív, vágott egy fájdalmas fintort, aztán csak nézett, nézett, és nem szólt többé semmit. Tulajdonképpen megnémult. Mint az a Zik vagy Zak, vagy hogy is hívják főpap, ja igen, Zakariás, jut eszembe egy régi emlék, a Keresztelő János apukája. Úgy látszik, a pasik már a bibliai időkben is sokkot kaptak az ilyesmitől. Ha váratlan gyerkőc tűnt fel a láthatáron. 7

Ezen elröhögöm magam, Juli most már tényleg aggódva néz rám. – Nem szemét – mondom ki megint hangosan, és így is gondolom. – Csak sok volt neki ez az  egész. Már a  baleset… nevezzük így; a  baleset maga is baromi nagy sokk volt, hát még ez… Tényleg úgy gondolom, hogy nem szemét, csak… nem olyan erős, mint hitte. Meg, mint én hittem. De hogy azért tökös pasas-e, vagy szégyenteljesen gyengébb, mint gondoltam, az most dől majd el. Vagyis most van épp eldőlőben. Present continuous, folyamatos jelen, ugrik be az  igeidő, amivel annyit gyötrődtem a  nyelviskolában. Aztán egy másik definíció jut eszembe, úgy képzeljék, olyan igeidő, ami arról a  folyamatról tudósít, ami a  múltban megkezdődött, és hatása van a jelenre is, hallom a katedráról, és belém hasít, hogy most valójában nem is a present perfectről, hanem a házasságkötésünkről agyalok: az, amit egyszer döntöttünk, tettünk, hatással van a jelenünkre… Az pedig, hogy akkor valójában és igazán mennyire gondoltuk komolyan, most derül ki, most, hogy semmi sincs a  rózsaszín ködből, ami akkor körülvett, de még a megszokott hétköznapokból, kiszámítható körülményekből sem… Mint a  hálózsák, amire rá van írva, hogy mínusz húsz fokig melegen tart. Plusz tízben örülök az infónak, mínusz húszban pedig, mielőtt esetleg megfagyok, megtudom, hogy hazudtak-e nekem.

8

És most mínusz húsz fok van. Vagy inkább mínusz huszonöt. Mert gyereket várok, és a gyerek nem a férjemé…

Éjjel van, fekszem az ágyon, Juli gyönyörű, népi szőttes lepedőjén, egy még annál is  gyönyörűbb, kézzel horgolt hófehér takaróval a paplan fölött, és ha nem azért lennék itt, amiért, beszívnám a  szőttes illatát, nézném a  teliholdat, hallgatnám, ahogy Juli két kislánya egyenletesen szuszog a szomszéd szobában – és boldog lennék. Mint eddig mindig, ha a  kezelésen voltam, és nem akartuk a reggeli beavatkozás előtt vé­ gig­idegeskedni a dugókat. Ilyenkor itt aludtunk, én a népi ágyban, Gabesz a kényelmes kanapén – én néha meglátogattam… és csendesek voltunk, mint vendégségben mindig, és azon nevetgéltünk a paplan alatt, hogy a professzorok mit szólnának, ha látnának minket… nem illenénk bele a statisztikába, ami szerint a hormonkezelési program nem hat kedvezően a  libidóra… Jaj, Istenem, mekkora hülye vagyok, gondolom, az együttléteinken nosztalgiázom, pedig… Pedig Gabesz elment, és éppenséggel fogalmam sincs, merre jár. Azt tudom, hogy él, mert a bankkártyámra utalt egy nagyobb összeget, 9

és ez is valami… De fogalmam sincs, hol van, mit csinál, és hogy visszajön-e hozzám valaha. Valójában még azt sem tudom, miért ment el. Csak sejtem. …és van még két hetem az abortuszig. Már, ha azt választom. Az igazat megvallva, nem is kellene választanom, ilyenkor egyértelmű a  törvény: bármikor megszakítják, sőt, azt hiszem, ilyenkor még fizetni sem kell érte. Mert „erőszakos közösülés eredménye a nem kívánt terhesség”. Közösülés egy fenét – dühöngök –, én ugyan nem közösködtem senkivel, rosszkor voltam rossz helyen, és kész. Elbőgöm magam, mert azért ennyire nem egyszerű a  dolog, és  valójában gyűlölök rágondolni, de egyelőre szembenézni sincs erőm mindazzal, ami történt. Ám hiába, nem tudok mit kezdeni a „flashback”-jeimmel, azok akkor és úgy jönnek, amikor ők akarják, és nem akkor, amikor én. És jönnek, van, hogy nappal, néha éjjel; ahogy most is. Különben nem lennék ébren… És ugyanaz, mindig ugyanaz: Megyek a sötét utcán, azon morfondírozom, hogy lehet ilyen eldugott helyen edzőtermet fenntartani, amikor valami meghatározhatatlan rossz érzés fog el. Félek, és érzem, tudom a veszélyt. A mobilom után kotorászom, hogy megkérjem Bébét, jöjjön elém kocsival, mert az  eső is eleredt, fogadkozom, hogy soha többé nem vállalok magánórát, hacsak nem a fényes belvárosban, amikor meglöknek oldalról. 10

Majd a döbbenet, furcsa, nevetséges kíváncsiság, hogy mi is történik most velem. Aztán csak érzések, már nem látok semmit: fekszem a porban, a szemem, a szám tele kaviccsal, érzem, ahogy valaki megszorítja a vállam, aztán a nyakam… Átvillan még az agyamon, hogy a nyakamon túlérzékeny erekkel büszkélkedhetem, és ha sokat szorongatják, akár végleg is leállhat a szívem. Itt jeges iszonyat, és a tudás, hogy lehet, hogy most megölnek… aztán képszakadás... Ilyenkor, ha éjszaka tör rám az emlék, általában még nem ébredek fel, furcsa neszeket hallok, szuszogást, aztán lépteket, és csak ez után riadok fel, halálos rémületben, verejtékben úszva. Villog a  mobilom az  éjjeliszekrényen, megnézem. SMS-t kaptam, de sajnos nem szépséges üzenet valakitől, nem, csak egy vacak nem fogadott hívás… Hát igen, lenémítottam a mobilomat. A pletykaéhes szánakozók ellen. Mert már elegem volt belőlük. Egyébként pedig, legfeljebb a dokim ír, hogy „Glória, jöjjön be holnap, meg kell beszélnünk a leletét”. Vagy a főnököm, mint tegnap, a kön�nyekig megható soraival, hogy: „na szivi, be­ jössz, vagy nem? még két napod van dönteni. T.” Megértő egy főnök. Amikor visszahívtam, nyájasan elmondta, hogy nagyon sajnálja, persze, és megérti, meg minden, de én is értsem meg, jön a nagyszezon, és hogy még két napig tudja tartani a helyem, utána… mehetek a francba. Még jó, hogy van egy normális barátnője, aki helyre tette. De hogy! 11

Tamás, az idióta, azt hitte, lenémította a mobilját, ezért ingyen végigélvezhettem, ahogy kifejtette, hogy valójában én vagyok a hülye, hogy ez történt velem, és nem is tudja, akarja-e, hogy tovább dolgozzak nála, jobb, ha elhúzok a boltból. Saci erre elmondta neki, ő  hova húzzon, ha ilyen állatságokat beszél, és nem tartja fenn a legjobb barátnője munkahelyét… Még ha csak félállás is, és  csak egy vacak sportboltban, de legalább jól lehet keresni vele, jobban, mint az edzősködéssel. Azt szerelemből csinálom, nem a pénzért. A dokim simán kiírt, szóval nem kellene izgatnom magam, maradhatnék itthon akármeddig. Amíg el nem dől, mi lesz. Bár mondjuk annál, hogy otthon ülök, bámulom Gabesz hűlt helyét, és növesztem a hasam, még az is jobb, hogy bent vagyok a boltban, és odaadóan megválaszolok minden kérdést. A leghülyébbek a legjobbak. Akkor felejtem el igazán, mi is van velem. Az persze most nem jó, ha férj–feleség jön. Mert akkor azt nézem, vajon kire gondol a pasi, amikor mondjuk ruhát válogatnak, tényleg a  feleségére, vagy más nő jár a fejében? És hogy a nő csak hülye, mint én voltam, és azért mosolyog nagy boldogan, vagy tényleg biztonságban van a  pasijával? Vagy nem is sejti, de tőle is lelépnek majd egyik napról a másikra? Megzizzen a  kezemben a  mobil. Úgy megijeszt, hogy az ájulás kerülget. Ki az már megint?! Azta jó… ez Gabesz, már megint! Minek hívogat engem? Talán tudni szeretné, hogy vagyok? Azt beszéd nélkül is kitalálhatja: ­szarul. 12

Csak azért nem vágom a falhoz a mobilt, mert túlságosan szeretem a mintáját. Na, meg nem is tudnék mit kezdeni nélküle. Hm, még Gabesz vette nekem. Fehér. Gyönyörű. Direkt nekem választotta. A  boldog… vagyis a boldognak hitt időkben. Hívhat, amennyit csak akar… nem óhajtok vele beszélni.

Éjszaka van megint. Tegnap jót beszélgettem Gáborral. Na ez is  jellemző ránk Julival, hogy még a férjeink keresztneve is azonos: Gabesz és Glória, Gábor és Júlia. Juli, a húgom. A jobbik fe­ lem. Ismer, és mégis szeret. És Gábor, aki nemcsak sógor, hanem lélekismerő jóbarát is. Mindig is szerettem vele beszélgetni, de most aztán több mint fontos, hogy időt szakít rám: életbevágó. Mert ez a srác tényleg tud valami fontosat az emberi lélekről. Amikor meghallotta, hogy mi történt, berontott hozzám a kórterembe, átölelt, és csak ennyit mondott: – Kicsike, ne higgy senkinek: a kabát nem hibás, ha ellopják. Akkor sírtam el magam először. Pedig már egy napja bent voltam. Egyedül. Gabesz vidéken, továbbképzésen, nem ért még vissza. Addig csak borzalmasan éreztem magam, miért látom minden tekintetben azt, hogy na, itt van a nő, aki… aki… 13

Aki nem tudom, mi… De valamiért mégis úgy nézett rám mindenki, mintha én kértem volna attól a mocsoktól… légy szíves, ugorj rám… Vagy csak képzelődöm? Hogy mit meg nem lehet tenni tekintetekkel! Gábor aztán kiselőadást tartott a  nővéreknek a kabátlopási ügyek pszichopatológiájáról. A  végére mindenki dőlt a  nevetéstől, én pedig újra embernek éreztem magam. Aztán hazavittek. És amikor Gabesz lelépett... hát akkor sem engedték, hogy egyedül maradjak. Vagy Juli aludt nálam, vagy meghívtak magukhoz. Így teltek a legdurvább hetek. Aztán, miután Gábor úgy gondolta, hogy már eleget ajnározott mindenki, egyszer megpendítette azt is, hogy vajon Gabesz min mehet most keresztül. Először elképedtem. – Rohadtul sajnálom szegény fiút – mondtam –, van egy megerőszakolt, teherbe esett és elhagyott felesége… biztos valóban nagyon szenved szegény. Ezt mondtam, de mélyen legbelül éreztem, hogy igaza van. Gabesz is  szenved. Gyötrődik, menekül, de közben reménykedik. Merthogy most pontosan azt csinálja, amit én: meg akar bizonyosodni arról, hogy a háló­ zsák, amit tíz éve vett, valóban működik – a mínusz húszban is. Sőt, nemcsak működik, de meleget is ad. És védelmet. – És nem próbálhatná ezt a megbizonyosodást velem együtt végrehajtani?! – kérdezem 14

hangosan. Nem ezt akarom mondani, mégis ez jön. – Tudod, Gábor, valahogy az emlékeimben az szerepel, hogy együtt kezdtük el ezt az egészet… Egyre jobban belejövök: – Régimódi rokonaim ezt hívták esküvőnek. És, csak úgy mellesleg jegyzem meg, mondott valami olyasmit is azon a szép napon, hogy „sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában…” sem, sem, sem, és  a  poén, na figyelj, ez a  legjobb: „hitetlenül el-nem-ha-gyom…” Tudtam, hogy szemét vagyok, de úgy éreztem, ha Gábor valóban olyan jó pasztorál-pszichológus, mint amilyen a híre, akkor ez a kis szarkazmus neki meg se kottyan. Valóban olyan jó volt. Meghallgatott, nézett rám egy ideig, aztán azt mondta: – Értsd már meg, nem veled van elsősorban baja, hanem az élete váratlan viharaival, és… saját magával. – De egyedül hagyott, érted?! Éppen akkor, amikor a leginkább szükségem lenne rá! Ez annyira… annyira gáz, nem?! Elvileg ő  a  férfi, az  erősebbik nem képviselője, a  támasz… a… a… …és erre elhagy, egy szó nélkül. Könyörtelenül. Csak úgy, elmegy. Hülyére véve engem is, másokat is. Még azt sem tudom, él-e. – Glória, én beszéltem vele. Majdnem sikítok, de fegyelmezem magam, közben persze remegek az idegességtől. – Te tudtad, hogy le akar lépni, és nem szóltál?!

15

Becsapottnak, mindenki által átvertnek érzem magam. De Gábor nem enged belesüppedni az önsajnálatba. – Nem tudtam. Már úton volt, amikor hívott, és azt ugyan nem tudtam kihúzni belőle, hogy merre van, de azt hiszem, nem is tartottam lényegesnek. Figyelsz egyáltalán? Bólogatok. Dühös vagyok Gabeszra, utálni szeretném, azt szeretném, hogy mások is utálják, de valahogy nem megy. Azt hiszem, szomjasan iszom Gábor reményt adó szavait: – Nem érdekelt, merre van, mert amiket elmondott magáról, na meg önmagában a tény, hogy megkeresett, már biztató volt. De legalábbis reményteljes. Gödörben van, ez egyértelmű, de úgy tűnt, kész szembenézni magával, érted? Átöleli a vállam: – Kislány, azt nem tudom garantálni neked, hogy jó döntést hoz, mert ebben szabad akarata van, ez rajta áll. De hogy nem maradsz egyedül, azt igen, mert az pedig Istenen és rajtunk múlik. Magához húz, megpaskolja a vállam, mintha a bátyám lenne. – Hm… piszkos ügy ez a  szabad akarat. A labda most a férjed térfelén pattog, és te nem tudsz mit csinálni, neked most várnod kell. És ez… baromi nehéz. Nézek ki az éjszakába, és nyelem a könnyeimet: nekem mondja?!

16

– Azt meséld el nekem kisszívem, hogy mi a jó francért nem válsz el tőle te? „Mert szeretem – villan az agyamba –, mert ő  a  társam, a  srác, akibe tizenöt éve belezúgtam, mert ő  a… na jó, a  gyerekemnek nem ő az apja, de jó esetben még lehet…” – Mert nem … – kezdem hangosan, de Joli közbevág. Az indulattól jól megtépi a hajam, persze véletlenül, észre sem veszi, csak mondja mérgesen: – Mert mit?! Én nem vagyok egy vallási szakértő, de azt még én is  tudom, hogy ha valakit elhagynak, akkor az tiszta képlet. Az elválhat. Ilyen egyszerű. Úgyhogy nehogy azt mondd nekem kisanyám, hogy „mert nem szabad”, mert ez esetben nem tudom garantálni, hogy nem szalad meg az olló a kezemben, és hoppá, véletlenül az imádott frufrud nélkül mész haza… – Hülye – nevetem el magam, és ezzel megpecsételjük a beszélgetést. Joli ugyanis pótmama, pszichológus és  korlátlan befogadóképességű szemetes kosár egy személyben. Amúgy pedig mesterfodrász. Miközben villámgyors mozdulatokkal szétválasztja a tincseket a fejemen, és a levágandó tincs hosszát méregeti a két ujja közt, tovább folytatja az inkvizíciót. – Na?! És ki a másik nő? Ismered? Felháborodva megrázom a fejem. Joli sziszeg, hogy maradjak nyugton, mert elrontom a fazont. De én nem tudok nyugton ülni. – Nincs másik nő. Csak elment… és kész. Elment, egyedül… szerintem gondolkodni.

17

– Na persze. – Joli rám néz a tükrön keresztül. A kezében áll az olló, és csak néz rám, kutatón. – Tényleg nincs… – hebegem, de mire kimondom a szavakat, már nem vagyok biztos benne, hogy igazak is, és… valahogy nem szeretem azt az átható pillantást, ahogy Joli rám néz. – Persze, hogy nincs másik nő. A te Gabeszkád csak úgy elment. Gondolkodni. Mint a pasik általában. Mert köztudott, hogy annyira szeretnek… gondolkodni. – Megtaláltam néhány sorát egy újság szélén – győzködöm magam hangosan. – Csak egy firka volt, de nekem nagyon sokat jelentett. Azt írta, hogy időre van szüksége, és  arra, hogy gondolkodni tudjon, távol tőlem, és minden eddigitől. – Gondolkodik. Kérdés, hogy mivel. – Tessék? Joli rácsap a polcon levő újságokra, fölveszi azt, amin George Clooney mosolyog vadítón. – Látod ezt? Nők ezrei szerint ő a nagy ­ideál, az  igazi férfi: az  én szememben, tudod, nem több agyilag, mint… mint a kiskutyám. Mert ez a  férfi nem a  fejével gondolkodik, édesem, de nem ám! Egész máshol hozza meg a döntéseit, hogy finom legyek… – Jézusom, Joli, hogy jön ez most ide? – Hát, csak nagyon remélem, hogy a te Gabeszod nem hasonlít rá… – Kösz, Joli. A bátorításod igazi balzsam most megtört szívemre… – Bocs, édesem. Csak… láttam már egyet s mást, tudod? És… ne haragudj, de… szóval én a helyedben nem lennék olyan biztos abban, hogy ő a Nagy Kivétel. Érted? A fésűvel hadonászik, úgy magyaráz tovább: 18

– Mert mi most a  férjed? Egy kétségbeesett pasi, aki úgy érzi, hogy per pillanat meghaladta az élet. Ki van borulva. Magányos és tanácstalan. Joli összefésüli a fejemen a tincseket, de nem egyszerűen fésüli a  hajam, simogatja inkább; nyugtat vele, mint egy kicsi, lázas gyereket. Hát… rám is fér. – És szívem… jobb, ha tőlem tudod, vannak nők, akik nagyon hamar kiszimatolják az ilyet. És akkor bedobják magukat. Tudod. Amit kell: dekoltázst, csinos popsit, a cél érekében bármit. Bár az ilyen Gabesz-féle szelídebb pasiknál elég, ha csak néhány együtt érző szót… – Joli, mi a csudáról szövegelsz itt nekem? Joli rám néz, nem szól, csak néz, a tükörben is látom, hogy könny rezeg a pilláin. Aztán hangosan megszívja az orrát, megrázza a fejét, elfordul, elkezdi hajtogatni a  törölközőt, amit az  előbb vett le a  vállamról. Alig hallom, amit suttog: – Az apámról szövegelek, kisszívem. És a férjemről. – A… kidről? – Ja. Joli néni kisfiát sem a gólya hozta. Volt neki férje. Bizony. Négy teljes évig. – Sóhajt. – Csak ez a férj nem tudta feldolgozni, hogy az  évek óta várt kisfia nyitott gerinccel született, és soha nem lesz képes egyedül járni. Kétségbeesett. És hát… a munkahelyén egyszer adódott egy néhány hetes külföldi tréning. Ott pedig egy csinos cicamica. És ő ezt a nagy kétségbeesést észrevette, és bedobta magát. Apuci meg azt hitte, szerelmes. És elment. Ki, Svédor-

19

szágba. Merthogy ő megértette, mi zajlik benne, nem úgy, mint én… – És? – Valahogy az egyiküknek sem jutott eszébe, hogy az  én kétségbeesésemmel mi lesz. Mivelhogy én sem tolókocsis gyerkőcöt képzeltem el magamnak... – És most? Együtt vannak? – Á. A cicamica néhány év után talált egy másik kétségbeesettet, és  úgy érezte, hogy őt is neki kell megvigasztalnia. – Jaj, ne. – De. – És… nem akart… – De igen. De bennem akkorra már eltörött valami. Aztán… aztán eltelt még két év, és akkor… valamiért… nem is tudom, meghívtam Sanyika tizedik születésnapjára. – És? – Apának nem rossz. De… neki így kényelmesebb. – Gabesz viszont soha… – kezdem, de akaratlanul is  filmkockák jelennek meg a  fejemben: amikor elhúzódott a konferencia, amikor lemerült a mobilja, amikor… amikor csak egyszerűen jól nézett ki, kisimultnak és boldognak látszott, pedig tudtam, hogy akkor már… hogy akkor már hónapok óta alig beszélgettünk, együtt is csak úgy kötelességszerűen, elvétve… Jó, hogy csak úgy, akarásra nem lehet meghalni – gondolom –, mert akkor most lefordulnék a székről.

20