Szaxofon a szimfonikus zenekari művekben
Péti Sára 2015
2
Tartalomjegyzék:
Bevezetés ......................................................................................................................... 2. Adolphe Sax, a szaxofon feltalálója ................................................................................. 2. A hangszer fejlődése 1841-től napjainkig ........................................................................ 3. A mai szimfonikus zenekar kialakulása ........................................................................... 4. Szaxofon a szimfonikus zenekari művekben .................................................................. 7. -Georges Bizet: L’Arlesienne szvit .................................................................................. 8. -Maurice Ravel: Bolero .................................................................................................. 10. -Maurice Ravel, Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij: Egy kiállítás képei ....................... 12. -Kodály Zoltán: Háry János szvit ................................................................................... 13. -Dmitrij Sosztakovics: Jazz szvit No. 2.......................................................................... 15. -Benjamin Britten: Sinfonia de Requiem ....................................................................... 16. Befejezés ....................................................................................................................... 17.
3
Bevezetés Szakdolgozatomban 6 olyan szimfonikus zenekari művet mutatok be, amelyekben a szaxofon szólóhangszerként is szerepel. Régebben az emberek, ha meghallották a szaxofon nevét, általában a jazz zene jutott eszükbe erről a hangszerről, ezért fontosnak tartom bemutatni azt, hogy a szaxofont már több szimfonikus műben is felhasználják, sőt egyes zeneszerzők kiemelik a szaxofon különleges hangszíni alkalmazkodó képességét, és szólóhangszerként is megszólaltatják. Először is beszámolok Adolphe Sax, a szaxofon feltalálója életéről, majd egy leírás következik arról, hogy a hangszer hogyan nyerte el mai formáját. Ezután bemutatom a mai szimfonikus zenekar kialakulását. Mivel dolgozatom címe a szaxofon szimfonikus zenekarbeli felhasználását foglalja magába, így a szimfonikus zenekar ismertetése után bemutatom azokat az általam kiválasztott műveket, amelyekben a szaxofont szólóhangszerként is felhasználják.
Adolphe Sax, a szaxofon feltalálója Antoin Joseph (Adolphe) Sax 1814. november 6-án születe-tt a belgiumi Dinant-ban. Apja, Charles-Joseph Sax hangszertervező volt, aki számos változtatást
vezetett
be
a
kürt felépítésében,
Adolphe
tőle
tanulta
a
hangszerkészítés mesterségét és a zenét is. Tizenöt évesen már bemutatta két újonnan tervezett fuvoláját és
klarinétját.
Első
fontos
találmánya
a
basszusklarinét kialakításában való változtatás volt, amelyet huszonnégy évesen szabadalmaztatott. 1841ben Párizsba költözött, ahol a szelepes kürtök gyártásával kezdett foglalkozni. Habár a hangszert nem ő találta fel, mégis róla nevezték el szaxkürtnek.
4
A hangszerből hét különböző méretű változat készült, ezzel a hangszerrel fektette le a későbbi szárnykürt alapjait, de a mai modern eufónium kialakítása is a szaxkürtön alapul. 1845-ben a saxotromba nevű hangszercsaládot is kifejlesztette, melynek tagjai szintén szelepes rézfúvósok, de furataik a szaxkürtökénél szűkebbek. Ennek a hangszercsaládnak a tagjai csak rövid ideig voltak használatban. A szaxkürtök viszont gyorsan elterjedtek az egész világon, a hangszeren használt szelepek kialakítása máig alig változott. A szaxofon szintén széles körben elterjedt, és Sax számára élete végéig biztosította a hírnevet és a jó megélhetést. 1867-ben a Párizsi Konzervatóriumban kapott tanári állást, ahol az új szaxofonosztály vezetője lett. Élete további részében is folytatta a hangszertervezést, de riválisai sokszor támadták és a hosszú pereskedések alatt Sax cége kétszer is csődbe került (1856,1873). 1877-ben felszámolta hangszergyűjteményét, ami akkor ötszáz darabból állt. Egy évvel később eladta műhelye ingóságait és a koncerttermét is. Ötvenhárom éves korától felsőajak daganatban szenvedett, amiből kigyógyult, de rá két évre már a tüdejével kezelték. A perek során rendszeresen kártérítést ítéltek meg neki, de az ellenfelei késlekedtek a fizetéssel. 1880-ban újabb szabadalmat fogadott el a szaxofonra, hogy tökéletesítse azt. 1894-ben halt meg. A hangszer fejlődése 1842-től napjainkig A legelső szaxofon Párizsban 1842-ben született basszus hangfekvésben, Changolásban, és már minden lényeges vonásában a mai szaxofonokhoz hasonlított: bő méretezésű, krónikus fém teste, egynyelvű nádsíppal működő fúvókája és a korában újdonságnak számító Böhm-rendszerű billentyűzete volt. Formája ekkor még a korszakban elterjedt ophikleid nevű billentyűs rézfúvós basszushangszert idézte, keskeny U alakban megtört, függőleges állású csöve volt. A billentyűs jelzőkürtök csövének és a klarinét fúvókájának összeházasítása sikeresnek bizonyult, Hector Berlioz felkarolta a találmányt. Chant Sacré (1844) című művében már szerepelt az új hangszer, a bemutatón maga Sax játszott rajta.
5
A francia hadsereg zenekarainak teljes átszervezése és a Sax által kreált újdonságok (szaxkürtök, szaxofonok, szaxtrombiták) bevonása ezekbe a zenekarokba alkotójukat monopolhelyzetbe emelte a hadsereg hangszerellátása terén. A koncerttermekben és operákban azonban az új hangszer sokkal lassabban terjedt el, annak ellenére, hogy Meyerbeer, Bizet, Debussy, Ravel, Stravinsky, Hindemith, Bartók és Alban Berg is alkalmazta műveiben. A szaxofon a legfényesebb pályáját az 1920-as évektől kezdve a dzsesszben és a szórakoztató zenében futotta be, de műkedvelő hangszerként is a fúvós hangszerek között páratlan népszerűségnek örvend. Adolphe Sax eredetileg tervezett hangszercsaládjának összesen 8 tagja volt, később a család további tagokkal bővült. Ezek egy kivétellel transzponáló hangszerek, a leggyakrabban használt típusok 2b előjegyzésbe (B hangolású szaxofonok) és 3b előjegyzésbe transzponálnak (Esz hangolású szaxofonok). Sax eredetileg két sorozat hangszert tervezett és épített meg, hangversenytermi használatra egy C-re és F-re hangolt sorozatot, a katonazenekaroknak pedig egy B és Esz hangolású szériát. Mivel a hangszer elsősorban a katonazenekarokban gyökeresedett meg, jelenleg szinte kizárólag az utóbbi sorozat van használatban. Ritka kivétel például a C-melody szaxofon, amely C hangolású, tiszta oktávval lefelé transzponáló hangszer. A Sax által tervezett szubkontrabasszus szaxofon eredeti formájában csak két példányban épült meg, ezeken a játék lehetetlen, feltehetően kiállítások illusztrációjaként szolgáltak. Az akusztikai problémák kiküszöbölésére a 20. század végén a Benedikt Eppelsheim szaxofongyártó cég szűkebbre méretezte a kontrabasszus és szubkontrabasszus szaxofon csövét, és így született meg az Esz- és a B-tubax, egy a szaxofonok hangszercsaládjához nagyon közel álló hangszertípus. Leggyakrabban a szoprán, az alt, a tenor és a bariton szaxofont használják, ezek alkotják a szaxofon-kvartettet is, amelyben a szopránt néha egy másik alt hangszerrel helyettesítik. A mai szimfonikus zenekar kialakulása A szimfonikus zenekarok gyökerei a 17. századra nyúlnak vissza. 1680 és 1740 között a helyi városi, udvari, egyházi zenekarok számos egyedi specialitással rendelkeztek, de néhány jegyük azonos volt, illetve azonos irányba fejlődött.
6
Növekedett a vonósok létszáma, a reneszánsz korban kialakult és használt fúvós hangszereket leváltották a francia típusú barokk furulyák, fuvolák, oboák, fagottok és a párban használt kürtök. Ez a folyamat Franciaországban és Itáliában kezdődött, majd Anglia és a német területek következtek 1700 körül. A létszám növekedésével nagyobb hangsúlyt kapott a zenekar szervezése és fenntartása is. Ebben az időben alakultak ki a szólamvezetői posztok, a hangzás magját a vonósok adták. A klasszikus korban a vonós hangzás még mindig egyeduralkodó volt. A kezdeti időszakban 1740 és 1780 között egy tipikus zenekar vonósokból, két oboából, két kürtből, egy vagy két fagottból, és egy billentyűs hangszerből (csembaló, vagy orgona) állt. A trombita és az üstdob használata alkalminak tekinthető. A hegedűk később már két azonos méretű csoportban játszottak. A csellók, a fagott, a nagybőgő és a billentyűs hangszer alsó szólama általában azonos volt, ritkán kaptak önálló szerepet. Az oboista rendszerint játszott fuvolán is, ami megmagyarázza, hogy a korabeli gyakorlatban ez a két hangszer miért szólt olyan ritkán együtt. Ilyen összetételű együttes játszott az operákban, a prózai színházakban, magán és nyilvános koncerteken, az egyházi szolgálatokon és a táncos ünnepségeken. Különleges alkalmakra megnövelték a vonósok létszámát és megkettőzték a fúvósokat. A 18. század során a nyomtatott zenekari partitúrák általában 8 sorosak voltak, azaz csak a vonósokat (4 sor) és az oboákat (2 sor), valamint a kürtöket (2 sor) rögzítették. A hozzáadott szólamokat kézzel jegyezték be. Ez is jelzi, hogy melyik hangszerek játszották akkoriban a vezető szerepet a zenekarban. A század utolsó két évtizedében vált egyre gyakoribbá a fuvola, a klarinét, a trombiták és az ütősök. A klasszikus fénykor zenekara már vonósokból, négy dupla fafúvósból, kürtökből, trombitákból és timpaniból állt (bár itt meg kell jegyezni, hogy pl.: Joseph Haydn, aki több mint 100 szimfóniát írt, csak 4 kései szimfóniájában élt ezzel a zenekari összeállítással). Ludwig van Beethoven és néhány kortársa (Gioacchino, Rossini) már a fenti összetételt tekintették kiindulásnak, és ezt alkalmanként még bővítették is (pl.: négy kürt, több harsona).
7
A zenekarokat,- miután a billentyűs játékos, aki sokszor maga a zeneszerző volt kiszorult az együttesből,- az első hegedűs irányította. A dirigálás mai formája a 19. században alakult ki. Nevezetes dátuma a karmesterek történetének 1820, amikor Louis Spohr pálcát vett kezébe – ez egyébként egy hegedű vonója volt – és azzal „ütötte” a taktust. A karmesteri pálcával egyrészt a hangok magasságát jelölték, másrészt a fegyelem jelképeként használták. A klasszikus korban alakult ki az elsőhegedűs fontos szerepe. Ezért nevezik azóta is koncertmesternek, ő ma is a karmester segítője. Először hegedűs karmester volt, aki a vonójával vezényelt, de ha erre nem volt feltétlen szükség, akkor együtt játszott a többiekkel. A 19. században már csaknem minden zeneszerző pálcával vezényelt, Liszt Ferenc volt az első, aki a jobb kézzel ütött taktus mellett a balkezével és arckifejezésével jelezte a hangerőt és a zene árnyalatait. Ezt a stílust folytatta az első önálló karmester Hans Bülow. A vezénylés a két kéz egymást kiegészítő, közös munkája. A jobb kézben van a pálca, ez határozza meg a tempót és ritmus alapkarakterét. A bal kéz rajzolja meg a zenei vonalakat, a dallamíveket, a játék intenzitását, jelzi a belépés pillanatát, a fokozást, erősítést, halkítást, gyengítést. A pálca szerepe elsősorban az, hogy a kéz mozdulatait világossá tegye és megnövelje, de van aki egyáltalán nem használja. Alapvető fontosságú, hogy a karmester alapos, elemző módon ismerje a partitúrát, az adott zeneszerző és a kor stílusát. Ismernie kell valamennyi zenekari hangszer tulajdonságát, játékmódját és a játékmód alapvető szakkifejezéseit, hogy elképzeléseit az egyes hangszeresekkel meg tudja értetni. A 18. században az előadások helyszíne többnyire a színház, a paloták nagytermei, nagyobb rezidenciák halljai voltak, habár volt már néhány jelentős, nyilvános koncertterem is. A század második felében virágoztak ki a nagyobb városokban a későbbi nyilvános zenei élet alapjait megteremtő koncert-sorozatok, mint például a párizsi Concert Spirituel, vagy a Bach-Abel koncertek Londonban. Ezeket a koncerteket jegyvásárlás ellenében bárki látogathatta, ami alapvető változást jelentett nem csak a zenekarok életében, de az egész európai zenekultúra jövője szempontjából. A romantika kora a szimfonikus zenekar történetének legpezsgőbb időszaka. A zenekarok száma Európa-szerte rohamosan növekedett, a frissen alapított zenei konzervatóriumok jól képzett muzsikusok százait bocsátották ki.
8
A hangszerek technikai értelemben fejlődtek, legtöbbjük ebben az időszakban nyeri el ma is ismert alakját. A zenekarban való játék hivatássá vált, megélhetést biztosított a zenészek számára anélkül, hogy szolgálatot kellett volna vállalniuk egy udvarban, vagy az egyháznál. A zenészek egyesületekbe tömörültek, a koncertzenekarok függetlenül, üzleti alapon szervezték fellépéseiket. A műsor összeállításakor kezdtek kialakulni a ma is ismert programszerkezetek (Nyitány, versenymű és szimfónia). A 19. században két alaptípusa volt a zenekaroknak: a színházi és a koncertzenekar. A század első évtizedeiben körülbelül 60 zenészből állt egy nagyobb zenekar, mint például a milánói Scala zenekara, vagy a drezdai udvari zenekar. Ez a létszám az 1890-es évekre már 90 fölé emelkedett. A mai világhírű zenekarok közül sokat a 19. században alapítottak. Például a Londoni Filharmonikusokat 1813-ban, hivatalos zenészek egyesületeként, többségük különböző londoni színházakban zenélt. A Bécsi Filharmonikusokat 1842-ben hozták létre, szintén hivatásos muzsikusokból, szervezeti felépítésük az önkormányzatiságon alapult. A Pest-Budai Filharmonikusok (1853), a Zürichi Tonhalle zenekara (1868), és a Müncheni Filharmonikusok (1893) koncerttársaságokként jöttek létre. A hangszerek mai modern elhelyezkedése a szimfonikus zenekarban:A közönséghez legközelebb a karmester áll. Régebben a barokk korban karmester nem létezett, az ő feladatát a koncertmester, vagy a folyamatos basszust játszó csembalós töltötte be. Közvetlenül mögötte ülnek a vonósok: hegedűk,- brácsák,csellók,- és nagybőgők sorrendben. Utánuk következnek a fúvós hangszerek, a vonósok mögötti fafúvósok: piccolo,- fuvola,- oboa,- angolkürt,- klarinét,basszusklarinét,- fagott és kontrafagott sorrendben. Őket követi a rézfúvós részleg (a kürtök időnként a fafúvósokkal egy sorban ülnek): kürt,- trombita,- harsona és tuba sorrendben. Végül az utolsó sor az ütőhangszereseké: pergődob,- üstdob,nagydob,- harangjáték és egyéb ütős hangszerek. Szaxofon a szimfonikus zenekari művekben A technika az utolsó ötven évben jelentősen tökéletesítette a szaxofont. A kiválóan improvizáló feketék rengeteg személyes igénye újabb mechanikus segédeszköz kitalálására serkentette a hangszerépítők fantáziáját.
9
Az egyéni kezdeményezéseket, a különleges hatások titkainak keresése és a módszer teljes hiánya versenyfutáshoz vezetett és ebben a határokat nem ismerő játékban az előadókon kívül részt vettek a hangszerépítők is. Amióta Adolphe Sax találékony fantáziájából létrejött a szaxofon, Hector Berlioztól kezdve sokan tettek és sokat beszéltek a hangszer sorsának érdekében, mégis szokásos használata csak ritkán lépte át a fúvószenekar kereteit. A jazz felforgató szellemére volt szükség ahhoz, hogy a szaxofon jelentős megbecsülést szerezzen magának, ezután talált utat a zenekarokba, és végül a szimfonikus zenekari művekbe is, de eleinte csak félénken tűnt fel. Berlioz 1849-es cikkében így írt a szaxofonról: ,,Különleges érdeme véleményem szerint kifejezésének szépségében rejlik; olykor komoly és nyugodt, néha szenvedélyes, álmodozó és melankolikus, olykor pedig megfutamodó; ismeretem szerint nincs más olyan hangszer, amely ilyen különleges hangzást birtokolna…”1 Elsőként a 19. századi francia zeneszerzők fedezték fel a szaxofon kiváló zenekari hangszínét, így bátran alkalmazták operákban, szimfonikus művekben. Ők leginkább a hangszer lírai, melodikai adottságait igyekeztek kihasználni, így kevés hangsúlyt fektettek a technikára. Az első szimfonikus mű, amiben szaxofon is szerepel, egy opera. Georges Kastner 1844-ben mutatta be Júdea utolsó királya (The Last King of Judah) című művét. Ebben a darabban még csak az akkor feltalált basszus szaxofon kapott szerepet, azonban ma már egyre több szimfonikus műben kap jelentős szerepet az ,,új” hangszer. Leginkább a romantika korában élő zeneszerzők próbálták a szaxofont kiléptetni a fúvószenekarból. Így tett Georges Bizet (1838-1875) is, aki a zenei realizmus nagy jelentőségű képviselője. 1848-ban a párizsi Conservatoire növendéke lett, ahol 1857-ben elnyerte a Római díjat és az Offenbach díjai is. Kezdetben művei sikeresnek bizonyultak, ám ezeket sorozatos bukás követte, kortársai idegenkedve fogadták színpadi kísérleteit és zenéjének szokatlan hangvételét. Élete főművére, a Carmen-re is ez a kudarc vált (egyesek szerint jelentős mértékben hozzájárult a zeneszerző korai halálához).
1
N. Simrock: Orchesterstudien (4.o.) 1994, Hamburg-London
10
Azonban ez a szenvedélyes erejű zenedráma ma már az egész világon népszerű, sőt ezt a művet ma már szaxofonon is játsszák zongorakísérettel. Bizet értékes szimfonikus alkotásai egyre ismertebbekké váltak, egyik ilyen népszerű műve a L’Arlesienne Szvit (Az Arles-i lány). Alphonse Dauet drámája 1870-ben került bemutatásra Párizsban, Az Arles-i lány kamarazenekarra hangszerelt kísérőzenéje. Dauet drámája azonban nem aratott túl nagy sikert, így Bizet kiválasztott négy részt, amit szvitté formált. A tételeket részben áthangszerelte nagyobb zenekarra, de ennek ellenére a kamarazene jellege így is megmaradt. Bizet halála után egyik jó barátja a további zenei anyagból II. szvitet is komponált, a mű így egyre nagyobb népszerűségre tett szert. Az I. szvit első tétele (Prélude) két részből áll: egy provence-i karácsonyi énekből - ez öt alkalommal tér vissza - és a szerelmi dráma tragikus sorsú hőseinek motívumaiból. ,,Ez a téma négy változatban ismétlődik…A tétel második részében a szaxofon epedő, gyengéd szerelemmel telített dallamot szólaltat meg a klarinét sóhajos ellentémája kíséretében.”2
Mint ahogy azt Tóth Dénes is írja, a szaxofon kiváló ennek a résznek a megszólaltatására, hiszen lágy hangszíne tökéletesen alkalmazkodik a dallam gyengédségéhez, nem is csoda, hogy Bizet ezt a hangszert választotta a szóló eljátszására. Ez a négy sor előadójától finom játékmódot és kifejező frazeálást kíván. Annak ellenére, hogy technikailag és előjegyzésében sem megterhelő, mégis nehézséget okozhat a lágy hangszín elérése, valamint a kisebb díszítések könnyed megformálása.
2
Tóth Dénes: Hangversenykalauz (514.o.) Zeneműkiadó Vállalat 1962, Budapest
11
A második tétel népies hangvételű menüett triórésszel, ezt a dráma 3. és 4. felvonása között játszották. Az Adagietto című harmadik tétel vonószenekarra írt bensőséges rész, az évek óta távol élő anya és fia között zajlik. A szvit legragyogóbb, legszínesebb része a negyedik tétel (Allegretto moderato). A II. szvitben is megszólal a szaxofon, méghozzá a harmadik tételében ( Menüett, Andantino quasi allegretto ). ,,A hárfa és a fuvola bájos, kecses párbeszéde tölti ki az első és a harmadik részt, az utóbbiban a dialógushoz a szaxofon ellentémája is társul, míg a középső rész ennek hangulati és színellentéte a zenekar erőteljes tuttiával.”3
A szaxofon hangszíne jellegzetes, kissé fátyolos, egyesek szerint hangjának bizonyos érzékisége rokonságba hozható a gordonka I. húrjának behízelgő hangszínével. Pianóban hangja egészen a beteges vágyakozás határáig terjed, fortéban a hangzása pedig nagyon erőteljes (akár a kürtöt is egyensúlyba lehet vele tartani). 1861-ben egészen meglepő dolog történt, Richard Wagner Tannhäuser című darabjának párizsi bemutatójára nem sikerült az előírtaknak megfelelően tizenkét kürtöst találni, ezért a hiányt szaxofonokkal és szaxkürtökkel pótolták. Egy másik ismert francia zeneszerző, Maurice Ravel (1875-1937) is megszerette a szaxofon sajátos hangszínét. Ravelt a 20. század egyik legnagyobb tudású, legszínesebb egyéniségének nevezik. Zenei tanulmányait Párizsban végezte. 26 éves korában elnyerte a Római-díj 2. fokozatát. Sajnos az I. világháború alkotói válsággal fenyegette, ráadásul ebben az időben édesanyja is elhunyt, csak évekkel később talált ismét magára. 3
Tóth Dénes: Hangversenykalauz (515.o.) Zeneműkiadó Vállalat 1962, Budapest
12
Ekkor az impresszionizmusra jellemző elmosódó harmóniák helyébe a tiszta dallamvonalak léptek műveiben. 1932-ben autóbaleset érte, ezután már nem írt több művet. Zenéjét teljesen szabad ritmizálás, merész harmóniák és a hagyományossá vált formák újjáélesztése jellemzi. Legtöbb művét először zongorára képzelte el, és csak ezután írta át zenekarra. Zenekari művei közül ma a legismertebb a Bolero. Ravel régóta készült olyan művet írni, amiben egy témán mutathatná be harmóniai és hangszerelési bravúrját. Érdekes, hogy a zene klasszikus nagymesterei (pl: Johann Sebastian Bach) a téma variálásának számtalan példáját mutatták be, ő azonban a témát makacs monotonsággal eredeti, változatlan formájában ismételgeti. 1928-ban Ida Rubinstein, a világhírű táncosnő kérte meg, hogy hangszerelje meg neki Albeniz: Ibéria című zongoraciklusát, de ezzel a művel szerzői jogi problémák léptek fel, így Ravel felajánlotta, hogy spanyolos táncdarabot fog írni neki. ,,Modern tánctétel, teljesen azonos dallammal, harmóniával és ritmussal, ez utóbbit a dob szüntelenül jelzi. A változatosság egyetlen eleme a zenekari crescendo alkalmazása”4- így jellemzi Ravel a Bolerót. A témát először a fuvola mutatja be a csellók és a brácsák pizzicato - akkordjai kíséretében, de jellegzetes ritmusával már ekkor megszólal a kisdob is. A dallamot a fuvolától átveszi a klarinét, a fagott, az Esz-klarinét, az oboa d’amore, majd egy fuvolával egybekapcsolt szordinált trombita, egy tenorszaxofon és egy magas f-hangolású szopránszaxofon. Ezután máris megkezdődik a hangszínek fantasztikus keverése. Először a kisfuvolák és a cseleszta uniszónója hozza a témát a kürtszólóval kombinálva, majd ezután fokozatosan lépnek be a fa- és rézfúvósok, míg végül a nagyzenekar teljes hangerején játssza a témát, ehhez a mű végén egy hangsúlytalan melléktéma is társul. Tóth Dénes egy örökmozgó szerkezethez hasonlítja a kompozíciót:
4
Pándi Marianne: Hangversenykalauz (238.o.) Zeneműkiadó 1972, Budapest
13
„A zenekar tovább nem fokozható dinamikai áradása hirtelen megtorpan. A műnek nincs is befejezése: mintha hirtelen megállítanánk egy örökmozgó szerkezetet.”5 Végül a darab világhírét Toscanini alapozta meg 1929-ben a New York-i Filharmonikusokkal. A műben a szaxofon 3 fajtája is megszólal: a szopranino - ami azért érdekes, mert csak nagyon ritkán használják; a szoprán - melynek olykor éles, de mégis finoman csicsergő hangszíne van és leginkább figyelemfelkeltő szerepre használják; és a tenor szaxofon - amely különleges, szinte rekedtes hangszínnel bír, ezek mindegyike különleges hangzást és egyfajta kecsességet ad a darabnak. ,,…a szopranino-szaxofon – miután a középfekvésben kidalolta magát – leszáll a mélybe, és ott a drámai szopránok mellhangjára hasonlító színt nyert – mint egy miniatűr karikatúra; ugyanígy a szopránszaxofon, amelyik a szopranino legmélyebb határán átveszi annak szólamát és folytatja azt egészen a dallam végéig.”6
Maurice Ravel meghangszerelte Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij Egy kiállítás képei című zongoraciklusát is. Muszorgszkij a művet 1874-ben írta meg elhunyt jó barátja, Viktor Hartmann emlékére, aki festőművész volt. Elhatározta, hogy zenéjében megrajzolja Hartmann jelentősebb képeit önmagát is megrajzolva, ahogy a kiállításon sétálva visszaemlékszik a nagy tehetségű művészre.
Tóth Dénes: Hangversenykalauz (539.o.) Zeneműkiadó Vállalat 1962, Budapest Alfredo Casella, Virgilio Mortari: A mai zenekar technikája (162.o.) Zeneműkiadó 1978, Budapest 5 6
14
A kiállítás képei, valamint a tételek címe a következő: Promenád (séta-téma) - ez a műben többször is visszatér, sokszor beépül a tételek zenei anyagába; Gnóm (Groteszk-fájdalmas rajz az esetlenül mozgó törpéről); Ódon várkastély (trubadúr zengi szerenádját az olasz várkastély ablaka alatt); Tuileriák (a téren játszadozó gyermekek); Bydlo (nehézkesen baktató ökrösszekér): Kis csibék tánca a tojáshéjban (ezt a rajzot Szerov Trylby című balettje ihlette); Samuel Goldenberg és Smüle (egy gazdag és egy szegény lengyel zsidó párbeszéde); A limoges-i piac (civakodó kofák vidám zsibongása); Katakombák (a katakombák kísérteties látomása, a képen Hartman önmagát is ábrázolta, lámpással kezében a sírok között); Halottakkal a halottak nyelvén (Hartman sorra szólítja a koponyákat, amelyek belsejében fény gyullad fel); Baba Jaga kunyhója (az orosz népmesék vasorrú bábájának kacsalábon forgó háza és a lármás boszorkányszombat); A kijevi nagykapu (diadalmas orosz népi hangú finálé). A szaxofon hangját csak egy tételben lehet hallani, méghozzá az Ódon várkastély című tételben, de abban viszont végig, mert szóló szerepet kapott.
,,Nincs más hangszín, amely alkalmasabb ennek a dallamnak szomorú és ugyanakkor fantasztikus és meseszerű légköréhez.”7 A 20. század magyar zeneszerzője, Kodály Zoltán (1882-1967) sem maradhat ki a sorból. Középiskolás évei után a budapesti Zeneakadémián tanult, ahol doktori diplomát szerzett. Ebben az időben Bartók Bélával együtt népdalgyűjtői munkába kezdtek. Kodály tudatosan próbált elszakadni a magyar zenei életben uralkodó német hatásoktól, mintaképének a világos francia zenét (elsősorban Debussyét) tekintette.
7
Alfredo Casella, Virgilio Mortari: A mai zenekar technikája (161.o.) Zeneműkiadó 1978, Budapest
15
A kolozsvári, budapesti és az oxfordi egyetem is a díszdoktorává avatta, valamint háromszor is Kossuth-díjat kapott. Kodály módszere, miszerint minden iskolás gyerek tanuljon énekelni és az énektanulás keretein belül hangjegyeket olvasni, ma már világszerte ismert. Egyik ismert műve, amelyben szaxofon is szerepel a Háry János szvit. A darab hőse Háry János, a kiszolgált, nagyotmondó öreg katona, aki szülőfaluja kocsmájában csodálatos kalandjairól mesél a falubelieknek. Ezekről ugyan a hallgatósága is tudja, hogy nem valóságosak, de legalább őket is megajándékozza az álomképek színességével és a kalandok illúziójával. A mű szövegkönyvét Harsányi Zsolt és Paulini Béla készítette. Ezt a népi daljátékot az Operaház 1926-ban mutatta be, Kodály azonban a daljáték zenéjéből 6 számot kiemelt, és ezt szvit formájában dolgozta át a hangversenytermek részére. A szvit bemutatója New Yorkban volt 1927-ben. A darab első tétele Előjáték, Kezdődik a mese; a második tétel címe Bécsi harangjáték; a harmadiké Dal; a negyedik tétel - amelyben a szaxofon nem csak kíséretként, hanem mint szóló hangszer is megszólal – Napóleon csatája. Ez egy groteszk jellegű tétel, amiben harsonák, trombiták, piccolók, majd egyre több hangszer belépése fokozza a hangerőt és a jelenet izgalmát. Így ír Tóth Dénes a szaxofon hangjáról: ,,Napóleon vereségét a különleges hangzású szaxofon adja hírül…bukdácsolás szerű díszítőhangok szólaltatják meg a szégyenteljes napóleoni elkullogást.”8
8
Tóth Dénes: Hangversenykalauz (707.o.) Zeneműkiadó Vállalat 1962, Budapest
16
,,Fenyegetően pufog a nagydob, pereg a kisdob, harsány puzónok szólaltatják meg az induló persziflázs groteszk dallamát. A trombita riadót fúj, megindul, de hamarosan véget is ér a csata. Gyászinduló tempóban járul Háry elé a szaxofon nyöszörgő dallamára a megrémült Napóleon.”9 A díszítőhangok valóban bukdácsolás és nyöszörgés érzetét keltik, a szóló nehézsége itt talán a glisszandókban rejlik. Azt viszont nem könnyű elsajátítani, sok gyakorlást igényel. Az ötödik tétel címe Közzene (Intermezzo); a hatodik tétel címe pedig A császári udvar bevonulása. Az orosz zeneszerzők valamiért nem mutattak különösebb érdeklődést a szaxofon iránt, azonban akadt azért köztük is olyan komponista, aki szólamot osztott a hangszernek, mégpedig Dmitrij Sosztakovics (1906-1975). Édesanyjától tanult
zongorázni,
majd
a
leningrádi
konzervatóriumban
tanult,
ahol
diplomamunkája olyan sikeresnek bizonyult, hogy világsikert aratott. Dmitrij egy szüntelenül alkotó, fáradhatatlan és termékeny zeneszerző volt, akit hazai (pl.: ötszörös Sztálin és Lenin díj) és nemzetközi elismerések (pl.: Sibelius-díj, oxfordi díszdoktorság) kísértek pályáján. Egyik ma is sokat játszott műve a ,,Jazz szvit No. 2”, ami a mindenki által ismert keringőt is tartalmazza. A keringő egyébként már feltűnt az első szvitben is, a másodikban viszont gazdagabb hangszereléssel és terjedelmesebb középrésszel bukkan fel. A mű tételei a következők: I. March (induló); II. Lyric Waltz (lírikus keringő); III. Dance 1 (az első tánc); IV. Waltz 1 (az első keringő); V. Little Polka (kis polka); VI. Waltz 2 (a második keringő); VII. Dance 2 (a második tánc); VIII. Finale (finálé). A szaxofon hangja a Lírikus keringőben hallható. Talán nem véletlen, hogy Sosztakovics ezt a szólót erre a hangszerre bízta, hiszen a szaxofon lágy hangszíne tökéletes a lírai, melodikai képek bemutatására. Sokan kedvelik a hangszer emberi hanghoz való közelségét.
9
Tóth Dénes: Hangversenykalauz (708.o.) Zeneműkiadó Vállalat 1962, Budapest
17
Ez a tétel számomra azért is különleges, mert volt alkalmam játszani. Igaz, hogy nem szimfonikus-, hanem fúvószenekarral, de így is fantasztikus élmény volt. Angol zeneszerzők között is találunk olyat, aki szívesen osztott szerepet a szaxofonnak, ilyen például Benjamin Britten (1913-1976), akinek zenei tehetsége már korán megnyilvánult, ötéves korában komponált, kilencéves korában megírta első vonósnégyesét, valamint egy oratóriumot is. 1930-ban a Royal College of Music növendéke lett, ahol John Ireland volt a mestere. II. Erzsébet koronázására (1953) egy operát írt, valamint részt vett az Aldebourgh-i Fesztivál megszervezésében, amit azóta is évente megrendeznek. Benjamin számos kitüntetés birtokosa, közéleti és szakmai megbecsülése az egész világra kiterjed. Sinfonia de Requiem című művét, amelyben a szaxofon egészen furcsa szólót kapott, 1940-ben írta édesapja halálának alkalmából, szülei emlékezetére. A szimfónia tételeit a gyászmise egy-egy részére utaló címekkel jelölte. Az első tétel (Lacrymosa) lassú, indulószerű gyászének, ebben a zeneszerző három témát dolgoz fel. A szaxofon hangja a tétel elején, és végén is felcsendül. Ebben az előjegyzés és a technikai kihívás nem okozhat gondot, hiszen egy lassabb jellegű dallamról van szó. Talán a nehézség itt most abban rejlik, hogy a szerző nagyrészt olyan hangtávolságokat komponált (k7, n7), amelyekre a hangszeren különösen oda kell figyelni, könnyen el lehet rontani, ha valaki nem nyitott torokkal játszik- ebben az esetben a két hang között zörej hallatszódhat, amit még a zenéhez nem is annyira értő néző/hallóközönség is meghallhat.
18
A második szólórésznél ugyan ez a probléma állhat fent, itt viszont további nehézséggel is találkozunk, ugyanis az egy vonalas ,,disz” hangot a zeneszerző pianoban kéri, ami ezen a hangszeren nem könnyű. Ha valaki erre a hangra nem fúj elég levegőt és nem támasztja meg rendesen, könnyen megszakadhat, vagy esetleg meg sem szólal egyből, ez pedig egy koncert kellős közepén nem kellemes élmény.
A mű második tétele (Dies Irae) megszakítás nélkül indul. Haláltánc, amit egy rövid indulózene szakít félbe. Ugyancsak folyamatosan következik a harmadik, és egyben záró tétel (Requiem aeternam), amit Pándi Marianne rövid, kegyeletes utóhangnak nevez. A szaxofon ebben a tételben az Alla marcia résznél szólal meg szekvencia szerűen.
Mivel hangja könnyen fanyarrá, fémessé válhat és intonációja is kényes, ezért – annak ellenére, hogy biztosan és könnyen megszólal – különös gonddal kell szép és lágy hangokat képezni.
Természetesen vannak még olyan művek, amelyekben ez a különleges hangszer szerepet kap, felsorolásképpen megemlítenék még néhány zeneszerzőt, akik sokat tettek azért, hogy a szaxofon részese lehessen a szimfonikus zenekarnak. Ilyen például Arthur Honegger, Eric Satie, Darius Milhaud, André Jolivet, és Arnold Schönberg is. Azt, hogy a szaxofon miért nem rendszeres tagja a szimfonikus zenekarnak, talán senki sem tudja.
19
Mivel a hangszer nem tekinthet vissza több évszázados múltra, így az akkor még új hangszer valószínűleg nem tudta betölteni azt a szerepet, amit a többi fúvós hangszer már rég megvalósított. Ahogy maga a hangszer is folyamatos fejlődésen ment keresztül, úgy a játéktechnikai ismerete is gyakran változott. Akkoriban még kevés kiválóan rajta játszani tudó zenész volt a hangszer fiatalságából adódóan. Azonban,- mint ahogyan azt szakdolgozatomban is bemutattam - mégis akadtak olyan zeneszerzők, akik nemcsak kíséretként, hanem szólóhangszerként is megszólaltatták, ez is bizonyítja a hangszer sokoldalú hangszínét. Mint ahogy más hangszercsaládoknál, a szaxofon családjában is minden fajtának megvan a maga sajátossága, az alt talán azért tölt be legtöbbször vezető szerepet, mert tiszta szólóhangja páratlan. Ezért is lehet az, hogy a zeneszerzők többnyire ezt a fajtát használják műveikben a szólók megvalósítására. Mára a szaxofon egészen széles repertoárt tudhat magáénak, mint szólóhangszer, fejlődéstörténete még közel sincs lezárva. Nézzük csak meg a mai (21. századi) elektronikus és modern zenét, a szaxofon ezekben kiemelkedő szerepet kap és szerencsére egyre több olyan komponista akad, aki előszeretettel ír művet erre a hangszerre.
20
Felhasznált irodalom: Alfredo Casella, Virgilio Mortari: A mai zenekar technikája, Zeneműkiadó 1978, Budapest Pándi Marianne: Hangversenykalauz, Zeneműkiadó 1972, Budapest Tóth Dénes: Hangversenykalauz, Zeneműkiadó Vállalat 1962, Budapest http://www.fidelio.hu/koncertkalauz/zongoramuvek/415 http://www.irodalmiradio.hu/femis/zene/grupzene/szimfonikus.htm http://www.komoly-zene.eoldal.hu/cikkek/zongoramuvek/muszorgszkij--egy-kiallitaskepei.html https://www.mozaweb.hu/Lecke-ENK-Enek_Zene_7-Sej_Nagyabonyban-99344 http://www.mtva.hu/hu/sajto-es-fotoarchivum/9292-antoine-joseph-qadolpheq-saxbelga-hangszertervezo-zenesz-a-szaxofon-feltalaloja-200-eve-szueletett http://hu.wikipedia.org/wiki/Szimfonikus_zenekar
http://www.momus.hu/article.php?artid=4606 http://www.ekultura.hu/hallgatnivalo/ajanlok/cikk/2008-0406+00%3A00%3A00/dmitri-shostakovich-the-jazz-album-cd
