SZÁLALÁS ÉS TERMÉSZETKÖZELI ERDÕGAZDÁLKODÁS

SZÁLALÁS

ÉS TERMÉSZETKÖZELI ERDÕGAZDÁLKODÁS

E könyv a HM Budapesti Erdõgazdaság Zrt. kezdeményezésére és segítségével, az IUCN és a Pro Silva Hungaria közremûködésével és a FAO támogatásával készült. Budapest, 2006.

SZÁLALÁS ÉS TERMÉSZETKÖZELI ERDÕGAZDÁLKODÁS

A könyv szerzõi:

Bodonczi László Dr. Illés Gábor Keresztes György Marghescu Tamás Meggyesfalvi István Sinka Attila

A könyvet szerkesztette:

Keresztes György Meggyesfalvi István

A szakmai lektorálást végezte:

Bruchanik, Rudolf

A fényképeket készítette:

Bodonczi László Dr. Illés Gábor Sinka Attila

A címlapfényképet készítette:

Sinka Attila

A Felügyelõ Bizottság tagjai:

Barátossy Gábor Keresztes György Klemencsics András Luzsi József Sasse, Volker Sinka Attila Sódor Márton Varga Béla Wisnovszky Károly

A FAO által megbízott szakértõk: Bruchanik, Rudolf Clark, Douglas Gaizutis, Algis Keresztes György Lorbach, Joachim Dr. Pákozdi Ernõ Solti Imre

Bevezetõ

A szálalás, azaz a teljes és állandó borítottságot biztosító erdõgazdálkodás igényét a HM Budapesti Erdõgazdaság Zrt. szakemberei már az 1990-es évek közepén megfogalmazták. Akkor felmerült az igénye annak, hogy a védelmi (például honvédelmi) rendeltetésû erdõterületek elsõdleges feladatának teljesítése érdekében a véghasználatok, fõként a tarvágások helyett más erdõkezelési eljárásokat kellene alkalmazni úgy, hogy a gazdálkodás önfenntartó és önfinanszírozó maradjon. A 2002-ben befejezett, az Erdõgazdaság által vezetett, FAOtámogatású vidékfejlesztési projekt egyik végkövetkeztetése az volt, hogy az erdõk folyamatos borítottságot biztosító kezelése jobban kielégítheti az erdõgazdálkodástól, jelenleg a tulajdonos és a társadalom által elvárt védelmi, közjóléti és gazdasági igényeket. A védelmi és közjóléti elvárások különösen erõsek azokban a nagy tömbökben lévõ állami tulajdonú erdõállományok esetében, amelyek õshonos fafajokból állnak. Ezek az erdõterületek a közigényt az átlagosnál jobban képesek kielégíteni. Nem kevésbé fontos kérdés az erdõgazdálkodás eredményességének biztosítása. Az elmúlt idõszakban az erdõgazdálkodással szemben támasztott igények rendkívüli mértékben megnõttek, ezzel szemben az ágazat gazdasági támogatottsága viszont gyakorlatilag megszûnt. Elemi igazság, hogy a nem támogatott veszteséges ágazat önmagát emészti fel és nem képes megfelelni a növekvõ elvárásoknak. A vidékfejlesztési projekt hivatalos megállapítása volt az a lökés, amely ehhez a FAO-projekt kidolgozásához vezetett. A HM Budapesti Erdõgazdaság Zrt. szakembereinek ötlete nyomán és általuk kidolgozott, TCP/HUN 3003 (A) jelû projektet a Magyar Kormány nevében az FVM javasolta támogatásra a FAO-nak. A 2004-ben a FAO és a Magyar Kormány képviselõi által aláírt megállapodás rögzítette, hogy a TCP/HUN 3003 (A) jelû, Support to the design and development of innovative forest management schemes 3

(Innovatív erdõgazdálkodási rendszerek megtervezésének és kialakításának támogatása) címû projekt feladata a természetközeli, folyamatos borítottságot eredményezõ erdõgazdálkodás (az egyszerûség kedvéért a késõbbiekben „szálalás”) magyarországi elterjesztésének elõsegítése, amit a FAO támogat. A program egyik eredménye ez a kézikönyv, amely a gyakorló erdészeket hivatott segíteni a szálalással, a szálalásra való áttéréssel kapcsolatban felmerülõ kérdések megválaszolásában. A kézikönyv elkészítésével a FAO az IUCN (World Conservation Union) Európai Irodáját (Regional Office for Europe and Permanent Representation to the European Union – ROfE) bízta meg (egy nagyobb feladatcsomag részeként), az IUCN ROfE pedig magyar szakértõket alkalmazott a feladat elvégzésére. A kézikönyv elkészítéséhez nagy segítséget nyújtottak a projekt Felügyelõ Bizottságának tagjai, valamint a Pro Silva Hungaria Egyesület és a HM Budapesti Erdõgazdaság Zrt. szakemberei. A szerzõk a kézikönyv elkészítésénél felhasználták a FAO által megbízott független szakértõk javaslatait és véleményét. Nagy segítséget jelentett a kézikönyv elkészítésében, hogy a Pro Silva Hungaria Egyesület hozzájárult az általa korábban (is) kiadott eredményeinek felhasználásához, ami lehetõvé tette, hogy a szálalás ökológiai vonatkozásaival a szerzõknek nem kellett részletesen foglalkozni. A szálaláshoz szükséges ökológiai és különösen a szemléletbeli ismereteket a Pro Silva-füzet nagyon szemléletesen és közérthetõen leírja, így ezt a kiadványt (amely ezért a projekt keretében és költségvetésébõl újból kiadásra került).

4

Tartalomjegyzék

I.

Kitekintés: a természetközeli erdõgazdálkodás múltja és jelene a világban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7

II.

A természetközeli erdõgazdálkodás hazai elõzményei . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 12

III.

Mit jelent a természetközeli erdõgazdálkodás, mi a szálalás? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 17

IV.

Miért van szükség a szálalásra? . . . . . . . . . . . . . . . . 27

V.

Hol, milyen erdõkben, milyen feltételek mellett lehet szálaló erdõgazdálkodást folytatni? Más erdõkben miért nem? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 32

VI.

Erdõmûvelési alapelvek. A természetközeli erdõgazdálkodás tevékenységei, mit lehet kitermelni, miért, mennyit, milyen gyakran? . . . . . . . . 37

VII.

Milyen fatermési eredményekre számíthatunk? . . . . . 46

VIII. Milyen fakitermelési módszereket célszerû alkalmazni a szálalásban? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 51 IX.

Milyen gazdasági eredményekre számíthatunk? . . . . 62

X.

Milyen eljárásokat kell követnünk az erdészeti hatósággal történõ kapcsolat során? . . . . . . . . . . . . . 67

XI.

Hol, hogyan lehet szert tenni a szálaló erdõgazdálkodás alkalmazásához szükséges ismeretekre? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 71

Ajánlott szakirodalom . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 72 Összegzés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 77 Képek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 79 5

6

I.

Kitekintés: a természetközeli erdõgazdálkodás múltja és jelene a világban

Az erdõk kezelése, az erdõmûvelési eljárások mindig az erdõvel szembeni elvárásoktól, illetve az erdõhasználati célkitûzésektõl függtek, ezért egy erdõkezelési módszer elemzéséhez célszerû egy rövid áttekintést adni az ember-erdõ kapcsolat történelmi fejlõdésérõl. Az európai emberi civilizációs fejlõdés alatt az erdõ jelentõsége és funkciói is többszörös változáson mentek keresztül. Kezdetben (Krisztus elõtt 8000-ig, korai kõkorszak) az európai embernek alig volt hatása az erdõre. A barlanglakó a faanyagot tüzelésre (fûtés és fõzés) és használati eszközök készítésére használta, az erdõ lakóhelye és táplálkozási forrása (gyûjtögetés és vadászat) volt. A középsõ és fiatal kõkorszakban (Krisztus elõtt 8000-tõl kb. 1800-ig) az ember-erdõ kapcsolat Európában szorosabbá vált. Megjelent a mezõgazdaság, az állattartás és a házépítés. A fémkorszaki átmenet egy hõmérséklet-visszaeséssel és vízszintemelkedéssel járt sok helyen és ezzel megváltozott az erdõ jellege, fafaj-összetétele. A növekvõ lakosság mezõgazdasági területigénye folyamatosan emelkedett. Az erdõ visszaszorítása, az „irtási” korszak vette kezdetét Európában. Az erdõ funkciója többrétû lett: táplálkozási forrás, faanyagnyerés, települési terület, menedékhely a háborúkban, vallási kultusz helyszíne, õserdõk, mint a határvidékek területe. Ennek ellenére az erdõt a középkor végéig a civilizációs fejlõdés ellenfelének, akadályának tekintették. Emberpusztító háborúkat és járványokat követõen az erdõ viszont mindig újból teret hódított. Az akkori nagyhatalmak (Görögország, a Római birodalom és jóval késõbb Spanyolország, Portugália, Anglia) a tengeri flottájuk faanyag-igényeit csak nagyszabású, visszafordíthatatlan erdõirtásokkal tudták kielégíteni, de említhetnénk a Dalmát tengerpart hegyeinek kopárrá változtatását is. A feudális világban, egészen a francia forradalmat követõ társadalmi átalakulásig az erdõk zöme Európában az arisztokrácia tulaj7

donában volt. Sok erdõben tilos volt a fahasználat a vad nyugalmának biztosítása és ezzel a nagybirtokosi vadászat sikeressége érdekében. A bányászat és kohászat fejlõdésével faanyag iránti igény jelentõsen megnõtt, ezzel egyidejûleg sok helyen egyszerû erdõhasználati szabályzatokat vezettek be, amivel egyfajta erdõvédelmet is biztosítottak. A felvilágosodás és gazdasági liberalizmus kezdetben felborította a feudális erdõre vonatkozó kezdetleges szabályzatokat és a tulajdoni reformot követõen elkezdõdött az utolsó, relatív rövid erdõirtási periódus Európában. Kezdetét vette (a többi természettudomány mellett) az erdészet tudományos fejlõdése és vele a tartamos erdõgazdálkodás fogalmának kialakulása. Az iparosodás és a szénbányászat fejlõdése nagy változást okozott a fakeresleti struktúrájában. A szénbányászat bányafaigénye, a szén tüzelõfa-helyettesítési hatása és az ipar rönkigénye csökkentette a tûzifa jelentõségét. A lepusztult erdõket mesterséges erdõsítéssel, sokszor monokultúraként rehabilitálták, az erdõt „fagyárnak” tekintették. A monokultúrák negatív hatásai csak évtizedekkel késõbb mutatkoztak és a természetközeli erdõgazdálkodás alapgondolatai ekkor alakultak ki (Például: Gayer, K,. 1880, Dengler, A., 1944 és mások). A társadalom egymást követõ folyamatos átalakulásai (pl. agrártársadalomból az ipari társadalomba, majd a szolgáltatási társadalomba) természetesen a társadalomnak az erdõvel szembeni elvárásait is folyamatosan újrafogalmazzák. Az elvárások változása a gazdasági és társadalmi (médiák) nyomáson kívül a jogszabályokon keresztül is nagy hatással van az erdõgazdálkodásra. A „multifunkciós erdõgazdálkodás” fogalma (ökológiai, ökonómiai, védelmi és szociális funkciók) ekkor keletkezik (pl. Dieterich, V., 1976) és beépül a különbözõ, az erdõt érintõ törvénykezésbe. Az 1996. évi LIV. „Az erdõrõl és az erdõ védelmérõl” szóló törvény Magyarországon rögzíti az erdõ multifunkciós szerepét és kitûzi az erdõ tartamos fenntartását, mint célt. A multifunkciós erdõfogalom viszont természetesen súrlódásokhoz, konfliktusokhoz vezet a különbözõ, egyes erdõfunkciókat kiemelõ érdekcsoportok között (Nießlein, E., 1980). A világ fejlõdõ országaiban a „fejlett világban” tapasztalt társadalmi átalakulási folyamatok még csak napjainkban kezdõdtek meg. A trópusi erdõkben a váltógazdálkodás („shifting cultivation”) 8

a hosszú visszatérési intervallumok következtében egyfajta tartamos erdõgazdálkodásnak volt tekinthetõ. Itt a lakosság növekedésével szoros összefüggésben drámailag csökken az erdõterület és az erdõk kezelése a rövidebb és rövidebb visszatérési intervallumok miatt már sokhelyütt elveszítette a tartamos jellegét. Ez a folyamat az erdõ maradandó degradációjához vezet. 1980. és 1995. között közel 200 millió hektárnyi erdõterület-csökkentés következett be (FAO, 1997) a Földön, fõleg a mezõgazdaság terjeszkedésének következtében. A problémát kisarkítva és leegyszerûsítve azt lehet mondani, hogy a fejlõdõ országokban az erdõ „mezõgazdasági és településfejlesztési” területtartalékká vált. Súlyosbítja a helyzetet, hogy az erdõ egyben az iparosítási folyamat erõforrása is (pl. fatermékek-exportjából származó árbevétel, az építkezési tevékenységek faanyagellátása, a növekvõ lakosság tûzifaigénye, stb.). A fejlett szolgáltatási társadalmakban viszont 1980. és 1995. között mintegy 20 millió hektárral növekedett az erdõterület (FAO, 1997). Ezekben a társadalmakban stagnál, vagy csökken a lakosság száma és a mezõgazdasági termelés intenzívebbé válása csökkenti a mezõgazdaság területigényét. Az emberek szabadideje növekszik. Részben az elõzõeknek, valamint az emberek szemléletváltozásának következtében változik az erdõ funkcióinak súlyaránya. Egyre nagyobb jelentõségûvé válnak az erdõ védelmi és szociális funkciói. Mire Európa eljutott eddig, erdõterületeinek 70 %-a tûnt el. Amazónia erdeinek 30 éve 1%-a hiányzott, ma 25 %. Az ember és az erdõ kapcsolatának rövid történelmi bemutatása is bizonyítja, hogy a társadalom fejlõdésével összhangban az emberek erdõvel szemben megfogalmazott igényei és elvárásai változnak. Az erdõk kezelése mindig ezen elvárásoknak, igényeknek próbál eleget tenni. A jelenlegi társadalmi elvárás-rendszernek a „szálalás” és „szálaló vágás” erdõkezelési formái felelnek meg leginkább. Ezek kialakulását is már az igények indukálták. A természetszerû erdõgazdálkodás (a szálalás) az emberek igényének kielégítésére alakult ki. A helyi lakósság a lakóhelyéhez közeli õserdõbõl válogatottan vágta ki a faegyedek közül (fafaj, méret, forma) azokat, amelyek célját szolgálták. A kivágott faegyed helyén egy lék keletkezett (régi német kifejezés szerint: „Platz” és ezért ezt a fajta szálalást „Plätzehieb”-nek, vagyis „lékvágásnak” nevezték), 9

amit a természetes újulat beerdõsített anélkül, hogy az ember erre tudatosan rásegített volna. A fiatal faegyedek és cserjék szolgáltatták a tûzifát. A települések növekvésével egyre nagyobb lett a faanyag iránti igény, így sok helyen kialakult a települések közvetlen szomszédságában a „tüzelõfaerdõ-gyûrû”, ami többnyire intenzív sarjgazdálkodást eredményezett. Távolabb a településtõl alakult ki a „középerdõ-gyûrû”, ami építõ- és tüzelõ-faanyagot termelt, valamint a „fás legelõk” zónája. A településtõl már messze fekvõ õserdõk szélén mindig ûztek egyfajta szálalást. Európában manapság szálaló erdõket még fõleg ott találunk, ahol a szálaláshoz ideális jegenyefenyõ, lucfenyõ és bükk fafajokból álló elegyes erdõk, vagy ahol kisméretû „paraszti tulajdonú” erdõk vannak (pl. Svájc, Dél-Németország, Ausztria, Szlovénia stb.). A trópusi és szubtrópusi térségben nagyon elterjedt egyfajta szálalás. Fakitermelési koncessziók révén fakitermelési cégek a magas fafaj-számmal rendelkezõ erdõkben csak a legértékesebb és méretes faegyedeket vágják ki és a területet elvileg utána egy megszabott periódusban (rotációs periódus) nem bolygatják, hogy természetes úton regenerálódhasson. Ismerjük pl. az „Indonéz szelektív kitermelési szisztémát” („Indonesian Selective System”, ISLS), vagy a „Fülöp-szigeti szelektív szisztémát” („Philippine Selective Logging System”, PSLS) (Lamprecht, H., 1989). A koncessziós szerzõdések megszabják általában a kivágható fafajokat és minimális átmérõket. A trópusi erdõkben történõ szálalást akkor tekinthetjük fenntarthatónak, ha a koncessziós szerzõdõ fél betartja a fafajokkal és átmérõvel kapcsolatos megegyezéseket, korlátozásokat, valamint csak a minimálisan szükséges mértékben kárósítja a termelés és a közelítés/szállítás folyamán a visszamaradó állományt. Jelentõs probléma, hogy az ily módon, a szállítás miatt feltárt erdõterületekbe gyakran a földéhes lakosság behatol, kiírtja a visszahagyott erdõállományokat és mezõgazdasági területet hoz létre. A koncessziókat sokszor nagyszabású, illegális fakitermelések követik. Pápua Új Guineában a szálalóvágás során kivágott faegyedeket helyben, a döntés helyszínén egy kis mobil „fûrészüzemmel” (u.n. „walk-about mill”) feldolgozzák, így kerülve el a hosszú farönkök közelítésébõl adódó károkat. Erdei kisvasút szállítja el a fûrészárut a legközelebbi erdei teherkocsi-nyomhoz. A keletkezet lék 10

helyén 3-4 értékes fafajokból álló magas csemetét ültetnek el, nagy adag mûtrágya-adalékkal (u.n. „enrichment planting”). A fûrészpor és egyéb vágáshulladék a keletkezet lék helyén gátolja a cserjeszint gyors kialakulását, így elõnyös helyzetbe hozva az ültetett csemetéket. Többet ápolás céljából sem térnek vissza a lékhez. Napjainkban, Európában is a fenti elvek alapján kezd átalakulni az erdõgazdálkodás. Ennek részben gazdasági okai vannak, de jelentõs a természetvédõ mozgalmak szerepe is ezen a területen. A terjedõ Pro Silva-mozgalom is egyik megnyilvánulása annak a társadalmi igénynek, amely a természetszerû erdõgazdálkodási eljárások elõtérbe kerülését eredményezi.

11

II.

A természetközeli erdõgazdálkodás hazai elõzményei

Az elmúlt évszázadok erdõgazdálkodási módszereirõl a szálalások vonatkozásában keveset tudunk. Az egyetlen, máig is fennmaradt gyakorlat a magyarországi vendvidéki magánerdõkben folytatott „paraszti szálalás”. Az itteni erdõk az erdõk 90-es évekbeli privatizációja elõtt is jelentõs részben magántulajdonban voltak. Az 1990-es évek elõtt a hazai magánerdõk mintegy 80-90 %-a itt volt. Az erdõket jórészt a helyi, jobbára szlovén nemzetiségû lakosok birtokolták. Az egyes erdõrészletek, illetve földrészletek mérete ma is igen kicsi, jellemzõen a néhány tized hektáros nagyságtól 1-2 hektárig terjed. A birtokés gazdálkodási viszonyok hasonlóak, mint a szomszédos Ausztriában és Szlovéniában, ahol szintén kis parcellákon, tarvágás-mentesen, természetes folyamatokra alapozottan gazdálkodnak. A rendszerváltozásig sok önálló parasztgazdaság volt, néhány hektár mezõn és erdõn szinte önellátó módon gazdálkodtak. Különlegességként fennmaradt a II. világháborúig általános erdei avargyûjtés is. Az erdõben gyûjtött avart az istállóban almozásra használtak, és ezzel akarva-akaratlanul megváltoztatták a talaj felsõ termõrétegét, elõsegítve az erdeifenyõ természetes felújulását. Az alomgyûjtés, mint speciális erdei mellékhaszonvétel, ezen a területen a természetes fafajösszetétel eltolódását eredményezhette (Pl.: Szodfridt, 1993). A fát a tulajdonosok saját igényeik szerint termelték ki, de a rendszerváltozásig mûködõ községi erdészek a fakitermelési engedélyeket, üzemtervi elõírásokat ellenõrzés alatt tartották. Ez a gyakorlatban egyes területeken évente, másutt ritkábban, 3-4 évente történõ fakitermelést, egyfajta rendszertelen szálalást jelentett. A kitermelt faanyagból a jelentõsebb mennyiségben képzõdött rönköt és más iparifát értékesítették, esetleg saját felhasználásra felfûrészeltették, vagy más módon hasznosították, a tûzifát pedig jellemzõen szintén saját felhasználásra termelték. 12

A Vendvidéken sok csapadék és magas páratartalom mellett, pszeudoglejes talajon fõként elegyetlen- és lombelegyes erdeifenyvesekben, bükkösökben és más, elegyes erdõkben (Genisto nervatae-Pinetum, Querco robori-Carpinetum) ún. kisparaszti szálaló gazdálkodást folytatnak. Ez azért különleges, mert az általános vélemény az, hogy nagyüzemi körülmények között az erõsen fényigényes erdeifenyõt nem lehet természetes úton felújítani. Jóllehet a hazai oktatásban is ezt tanítják, de az itteni és a határon túli szlovén gyakorlat (és Krutzsch fenyõgazdálkodása) is cáfolni látszik ezt. Vagyis nemcsak, hogy felújítják, de csoportos belenyúlásokkal, különleges szerkezetû erdõket hoznak létre. Ezekre tényleg igaz az a szálalásról szóló állítás, hogy a felújítás/felújulás nem cél, hanem a gazdálkodás szükséges „mellékterméke”, minthogy a tulajdonosok nem foglalkoznak a felújulással, a fiatalosok ápolásával, mégis kitûnõ újulat keletkezik. Sõt az erdõben lévõ újulati, fiatalos-foltokba elõször általában akkor mennek bele fakitermelés céljából, amikor már karvastagságú az állomány, legalább tûzifának, rõzsének kitermelhetõ faanyaga van. Feltétlenül meg kell jegyezni, hogy rendkívül megbecsülik a fát, – az egyébként 60-70 %-os erdõsültségû községekben – hiszen sok esetben még a gallyat, rõzsét is kévébe kötve hazaszállítják. Ez a gazdálkodás nyilván csakis a jó gazda gondosságával valósítható meg, mert aki rövidtávú hasznot szeretne és nem állandó, kis hozamot, másként gazdálkodik. Ilyen kisméretû erdõkben a tarvágás nem lenne hosszú távon fenntartható, mert a véghasználat után saját erdeikbõl évtizedekig nem jutnának fához. Éppen ez a tény lehet a kulcsa a szálaló gazdálkodás fennmaradásának. Természetesen a talaj és a klíma kedvez az erdõk természetes felújulásának, jól újul az erdeifenyõ, a bükk, a kocsánytalan tölgy, a gyertyán, a lucfenyõ, sõt helyenként a vörösfenyõ is. Az itteni különleges termõhely és klíma hazánkban egyedülálló, nem jellemzõ, ennek ellenére az itteni erdõgazdálkodási módszerek elemzése országosan is hasznosítható tanulságokat hordoz. A legfontosabb közülük az, hogy a helyi viszonyokhoz kell adaptálni módszereinket, és hogy a gyakorlat az elméletet néha felülírja. Tanulságos továbbá az is, hogy egy erõsen fényigényes fafaj kis csoportos belenyúlásokkal is jól újulhat. 13

Az általános szakmai közvélekedés, fõként az állami erdõgazdálkodók szerint ezek az erdõk erõsen túlhasználtak, készlethiányosak, inkább rossz példaként, mint követendõként szolgálnak. A tények azonban mást is mutatnak. Az egyes erdõrészletek között nagy különbség lehet. A faállomány-szerkezet, élõfakészlet és fafajösszetétel alapján is igen különbözõ képet mutatnak ezek az erdõk, de az átlag-adatokból is kaphatunk elgondolkodtató információkat. Az itt alkalmazott szálaló üzemmóddal szemben fatömeg-tartamosság szempontjából gyakran hangoztatott ellenérv („rablógazdálkodás”, „kizsigerelés”) az esetek nagy részében nem feltétlenül igaz. Az erdõállomány-adattár szerint a vendvidéki községek magánerdeinek átlagnövedéke magasabb, mint az állami erdõké (5,8 m3/ha/év az 5,2 m3/ha/évvel szemben). Hasonlóképpen magasabb a folyónövedék is (7,4 m3/ha, ill. 6,4 m3/ha), a magánerdõkben ez az érték az országos átlagnak (7,1 m 3/ha az 1991. I. 1-i állapot szerint) is fölötte van. Az átlag-fakészlet valóban a magánerdõkben kisebb (267 m 3/hektár a 314 m3/hektárral szemben), de ez részben biztosan az állami erdõk korosztályszerkezetének tudható be és a jövõben feltehetõen változni fog. Ezek az összehasonlítások nem bizonyítják, hogy a szálalásos erdõgazdálkodással egyértelmûen jobb eredményt érhetünk el, mint a vágásos gazdálkodási módszerekkel, de arra mindenképpen alkalmasak, hogy a legfõbb vádakat, a „rablógazdálkodást” és „kizsigerelést” megkérdõjelezhessük. Ahhoz, hogy mindenki számára elfogadható módon összevethessük a vágásos és szálalásos erdõgazdálkodás eredményeit tudományos összehasonlításra van szükség. Tehát ugyanolyan (elegyarányra vonatkoztatott) területû, ugyanolyan termõhelyen álló, a (vizsgálat tárgyát képezõ) fõfafajokat ugyanolyan elegyarányban tartalmazó (átlagos) méret és kor-paraméterekkel jellemezhetõ erdõk adatait kell összevetni, amelyek esetében dokumentálható, hogy a különbségeket kizárólag az eltérõ erdõgazdálkodási módszerek eredményezik. A szálaló erdõnek nincs (a szokásos értelemben vett) kora, de a kor kérdését át lehet hidalni azzal, hogy a vágásfordulók átlagában vett használati lehetõségeket hasonlítjuk össze. 14

Az alkalmazott gyakorlatról fontos elmondani, hogy általában szakképzettség nélküli tulajdonosok végzik a saját erdeikben a jelölést és a fakitermelési munkát is. Ezen erdõgazdálkodási formának itt sok évszázados hagyománya van, gyakorlata rendszerint kipróbált, jól kiforrott. Élõszóban hagyományozódik (részletes leírás mindeddig nem született róla), ma sem egységes, de erdészeti szakmai szempontból nagyrészt elfogadható (Tímár, 2002). A közelítést általában kisméretû, nem speciálisan erdészeti, hanem gyakran univerzális mezõgazdasági traktorral (korábban fogattal) végzik. A legnagyobb erõgép a Zetor Chrystal, de inkább kisebb gépek a jellemzõek. A közelítési károk mértéke alacsony, ezt a jól regenerálódó erdõ igen gyorsan benövi. A kár különösen a szárazabb, dombtetõi, kavicsos talajú területeken jelentéktelen. Összefoglalva az állapítható meg, hogy hazánkban az õrségivendvidéki erdeifenyveseket leszámítva eddig fõleg bükkösökben és kisebb részben gyertyános-kocsánytalan tölgyesekben, illetve kocsánytalan tölgyesekben folytak ilyen munkák. A szárazabb termõhelyeken, fényigényesebb fafajok esetén pl. cseres-tölgyesekben kevesebb tapasztalat áll rendelkezésre. Több kísérlet, próbálkozás is történt Magyarországon az elmúlt évszázadban a természetközeli erdõgazdálkodás meghonosítására: • A soproni Roth-féle szálalásokat – amelyeket Roth Gyula még a II. világháború elõtt kezdett el – hosszú évtizedekig nem kezelték. A Nyugat-magyarországi Egyetem és a Tanulmányi Erdõgazdaság Zrt. szakemberei felújították a szálalási kísérleteket, így a tudományos igényû és az erdészeti gyakorlat számára is használható eredmények várhatóan a közeljövõben megszületnek. • A szentgyörgyvölgyi szálalóerdõ egykor valóban szálaló erdõ volt (zömében erdeifenyves), de az elmúlt 40-50 évben nagyrészt megszûnt a szálaló állományszerkezet. • Az 1970-es, 80-as években már folyt néhány alig említett kísérlet a szálalóvágás, illetve szálalás terén a Pilisben (Erdõanya), de (akkor még) jelentõsebb visszhang, vagy nagyobb eredmény nélkül. 15

A 80-as években a középhegységekben nagy területen végbement „tölgypusztulás” nyomán kialakult kis lékekben, csoportokban helyenként szép újulást lehetett tapasztalni. Ezen csoportokból indult el helyenként (fõleg a kocsánytalan tölgyesekben) a csoportos szemléletû gazdálkodás. Az erdõk (egy részének) magánkézbe kerülése óta több kis erdõbirtokon próbálnak hasonlóan gazdálkodni az országban. Állami erdõgazdálkodásban fõként a Pilisi parkerdõ Zrt. Pilisszentkereszti Erdészetének és az Ipolyerdõ Zrt. Királyréti Erdészetének gazdálkodását kell kiemelni. Ezen erdészetek területének nagy részén az üzemterv már szálalóvágásos gazdálkodást ír elõ és ez alapján folytatják az erdõgazdálkodást.

16

III.

Mit jelent a természetközeli erdõgazdálkodás, mi a szálalás?

A természetközeli erdõgazdálkodás fogalmát már több helyen, több alkalommal is meghatározták, de a rövid definíciók nem tudják pontosan visszaadni a tartalmát, a fogalom jelentését. Ez egy minden részletében nehezen definiálható, inkább körülírható fogalom, lévén elsõsorban személetmód, amit az erdõhöz való alázatos közelítés, a gazdálkodás során a minél kisebb beavatkozás, a természet erõinek a magunk hasznára fordítása jellemez. Ezért a definíció helyett az árnyaltabb körülhatároláshoz hosszabb leírások születtek. A természetközeli erdõgazdálkodás egyrészt önállóan is értelmezhetõ, mint a természetes folyamatokra alapozott gazdálkodás, másrészt, mint az 1960-as évektõl általánossá váló nagyüzemi, mesterséges erdõfelújításra és – ennek kiszolgálására – az iparszerû szaporítóanyag-elõállításra alapozott, sematikussá vált, vágásos gazdálkodás ellenpólusa fogható fel. Jó példa erre a természetközeli erdõnevelés aranyszabályként ismert „korán, gyakran, mérsékelten” és a „racionalizált”, sematikus erdõgazdálkodásban homogenizáló szemléletû „késõbb, ritkán, erõsen” ellentétpár. A természetközeli erdõgazdálkodás fogalmának csak akkor van értelme, ha van „nem természetközeli erdõgazdálkodás” is. Ilyen definíció nincs ugyan, de az ültetvényszerû és sematikus gazdálkodást, mint ellenpólust ennek tekinthetjük. Ilyen ellenpólus lehetne az „intenzív erdõgazdálkodás” is, de ez elég tág és többféleképpen értelmezhetõ fogalom (ez esetben intenzív alatt a tarvágásra és csemetetermesztésre alapozott, sematikus, nem õshonos és gyors növekedésû fafajokra [is] építõ gazdálkodást értjük). A természetközeli erdõgazdálkodás fogalma különbözõ szerzõknél különbözõképpen alakult a szakma történelme során: • Roth Gyula az alapvetõ forrásmunkának tekinthetõ Erdõmûveléstan II. címû könyvében még nem említi a természetközeli, ter17

mészetszerû fogalmakat, de akkor még egészen más erdészeti mûszavakat használtak (pl. a gyérítést áterdõlésnek hívták), másrészt az akkori erdõgazdálkodásban olyan mértékben volt uralkodó a természetközeliség (természetes felújítás, szálalás), hogy nem nagyon volt értelme ezt külön említeni (Roth, 1935). • Májer Antal nem részletezi a természetközeli erdõgazdálkodást, csupán röviden utal rá jegyzete összefoglalójában és ott természetszerû erdõkrõl beszél. Viszont nagy jelentõséget tulajdonít a szálalásnak, mint erdõkezelési módnak (Májer, 1982). • Az MTA Erdészeti Albizottságának állásfoglalása alapján a természetközeli erdõgazdálkodás alapelvei szerint törekedni kell a természetes és természetszerû erdõk létrehozására. Javaslatuk szerint a „természetközeli” jelzõt a gazdálkodás módjára tartsuk fenn, azaz a természetközeli erdõgazdálkodás a természetes folyamatokat optimálisan kihasználó, a tartamosság és a biológiai sokféleség érdekeit figyelembe vevõ gazdálkodás módot jelentse (Mátyás, 1998). • Hermann Krutzsch a természetszerû erdõgazdálkodásra nem definíciót ad, hanem négy vezérelvet határoz meg, amelyek a következõk (Krutzsch, 1999): - Az erdõgazdálkodás célja az adott termõhelynek megfelelõ nagy értékû fának tartamos, magas szintû megtermesztése, a nemzetgazdasági, népi- és táji kulturális jelentõségének megõrzése mellett. - Ez a cél csak természetszerû gazdasági erdõkben érhetõ el. Ez a kis- közepes- vagy nagycsoportos szerkezetû, vegyeskorú, elegyes erdõ, amely termõhelyálló fafajokból és fajtákból áll és amelynek élõfakészlete kiváló minõségû és optimális nagyságú. - A gazdasági célok a mai gazdasági erdõben (különösen a vágássorozatokon felépülõ, elegyetlen korosztályos erdõben) 18

nem érhetõk el teljes mértékben. A cél ezért egy természetszerû gazdasági erdõ felépítése és fenntartása természetszerû gazdálkodás útján. Ez felöleli mindazokat a rendszabályokat, amelyek a cél eléréséhez szükségesek. - Mielõtt hozzáfognánk a természetszerû erdõgazdálkodáshoz, biztosítani kell hozzá a feltételeket. • Koloszár József természetvédelmi szakmérnököknek írt jegyzetében a természetszerû erdõgazdálkodás jellegzetességeit a következõben foglalja össze (Koloszár, 2000): - a termõhelyi viszonyoknak megfelelõ, a természetes erdõtársulás fafajösszetételével közel azonos elegyes erdõk kialakítása, - ahol lehet, szálaló üzemmód bevezetése, - a vágásos üzemmódban kezelt erdõkben, a hosszú idõtartamú, magról történõ természetes felújítás alkalmazása, - erdõtelepítésben és mesterséges felújításokban a magvetés elõtérbe helyezése, illetve nagy csemeteszámmal való erdõsítés, - erdõneveléskor a természetes szelekció folyamatának fokozottabb figyelembe vétele, gyakori, mérsékelt beavatkozások, kíméletes fahasználati eljárásokkal, - az erdõ létét és egészségi állapotát lényegesen nem veszélyeztetõ vadállomány kialakítása, fenntartása, - a termõhelyi viszonyokat durván megváltoztató emberi tevékenység megakadályozása. • Solymos Rezsõnek a természetközeli erdõgazdálkodásról írt könyvében leírt fogalom-meghatározás a következõ jellemzõket sorolja fel (Solymos, 2000): 19

- a termõhelynek megfelelõ fafajmegválasztás, amelynek folyamán mindenkor az õshonos fafajoké az elsõbbség, - magról való természetes felújítás alkalmazása mindenütt, ahol lehetõség van rá, - fafajgazdag elegyes, lehetõleg többszintû és vegyeskorú faállományok létesítése és fenntartása, - ökológiai stabilitás fenntartását szolgáló faállomány-szerkezet kialakítása, - az erdõk biológiai, faji és genetikai sokféleségének megõrzése és lehetõség szerinti gazdagítása. • Csépányi a természetközeli erdõgazdálkodást a természetes felújítás továbbfejlesztéseként fogalmazza meg. • Sódor Márton és Temesi Géza a Pro Silva Hungaria kiadványára hivatkozva, azt kiegészítve a természetközeli erdõgazdálkodás következõ céljait fogalmazzák meg (Sódor-Temesi. 2001): - az erdei életközösségek életképességének megõrzése, javítása, - a biológiai sokféleség megõrzése, - védelem, - faanyag és egyéb termékek elõállítása, termelése, - közjóléti és egyéb kulturális igények kiszolgálása, - társadalmi tudatformálás: oktatás-kutatás-nevelés.

20

Egy fontos gondolatot ki kell emelni az elõzõ meghatározásokhoz (is) kapcsolódva. A hagyományos növénytársulástan (cönológia) elemzései során hajlamos volt az erdõt statikus állapotában (változatlannak feltételezve, az emberi hatásokat és a belsõ dinamikát elhanyagolva) vizsgálni és értékelni. Az erdészeti kutatások fõleg az erdõk közelmúltbeli, vagy régmúlt történetével, korábbi gazdálkodások lehetséges, vagy bizonyított hatásaival (erdõirtás, sarjaztatás és más felújítási módok, legeltetés) foglalkoztak. Valójában az erdészeti gyakorlatban több esetben is fontos volt a változás, változtatás, de ezek a tevékenységek legtöbbször drasztikusságuk, vagy gyorsaságuk miatt a természetes folyamatokat nem tudták vagy nem akarták figyelembe venni. Így például a sarjerdõk, a „rontott erdõk” átalakítása legtöbbször tarvágás után, mesterséges felújítással történt. Valójában csak XX. század végén jutottunk el oda, hogy az erdõt történeti összefüggéseiben (Gyöngyössy, 1996, 2000) és a ma is zajló erdõdinamikai folyamatok elemzésével, dinamikusan értelmezzük (Standovár, 1996 és Czájlik, 1996). Bár korábban is foglalkoztak az erdei szukcesszióval, az egyes szukcessziós fázisokkal, de ennek a gyakorlatban kevés szerepét látták. A ma látott erdõ nem statikus, állandó objektum, hanem folyton változó társulás. Nem tudjuk pontosan, hogy az erdõgazdálkodási beavatkozások nélkül milyen lett volna, és hová fejlõdne (például nem tudjuk, hogy egy bükkös mennyire volna elegyes, vagy egy gyertyános tölgyes milyenné válna gazdálkodás nélkül). Ez azért fontos, mert ha nem is ismerjük a folyamatot, attól azért még mûködik és valamilyen irányban halad. Alapvetõ tehát ismerni az erdõ folyamatait, változásait, hiszen a természetközeli gazdálkodás ezekre a folyamatokra épít és arra, hogy minél kisebb mértékben kelljen velük ellentétesen beavatkozni, azokat leállítani, megváltoztatni. Hazánkban kevés természetes erdõ van. Ezek gazdaságilag jelentéktelenek, ezért elemzésükkel a gyakorlat, de még az oktatás, kutatás sem foglalkozott eléggé. Az erdõ természetességét közvetett úton úgy vizsgálhatjuk, hogy összehasonlítjuk a természetes erdõk, vagyis alapvetõen az õserdõk jellemzõivel, és ezt értékeljük (Bartha, 2001). 21

Ebbõl a szempontból tekintve a természetközeli erdõgazdálkodás nem más, mint olyan gazdálkodás, mely az erdõk kezelését úgy végzi, hogy az erdõtermészetességi jellemzõkre tekintettel van és olyan erdõk létrehozására törekszik, amelyeknek – gazdasági céljai elérésével egyidejûleg – természetessége folyton növekszik, és lehetõleg nem végez olyan tevékenységet, ami a természetességet csökkenti. A természetközeli erdõgazdálkodás részletei nem könnyen írhatók le, mivel ez inkább szemlélet, nem konkrét eljárás, amely alapvetõ jellemzõit megtartva a következõképpen értelmezhetõ: • Az erdõ valamennyi funkcióját egyaránt fontosnak tartja, tehát a jóléti-szociális és védelmi funkciót is a gazdaságival legalább egyenrangúként kezeli. • A természetes erdõfejlõdés, szukcesszió folyamatait felhasználva, kifejezetten azokra építve, nem azok ellen tevékenykedik, emiatt idegenek tõle a totális megoldások, a sematikus eljárások és a fölösleges, vagy túlzott mesterséges energia- és anyagbevitel. Vagyis megpróbál legteljesebb módon az általános erdõdinamikai folyamatokra (felújulás, lékesedés, humusz-felhalmozódás, holt fák létének hatása) építeni és ezzel együtt a helyi adottságokhoz (termõhelyi különbségek, faállományszerkezeti és összetételi változatosság, mozaikosság stb.) igazodni. • Alapvetõen az õshonos (természetszerû és származék-) erdõkben folytatható. (Egyetlen esetben mégis lehet nem õshonos fafajú erdõkben is, ha nem is természetközeli gazdálkodást folytatni, de legalább törekedni a természetközeli gazdálkodásra: amikor a munka a nem õshonos fafajokból álló állomány õshonossá való átalakítására irányul. A szálalás végeredményben olyan erdõgazdálkodási üzemmód, amely leginkább kielégíti a természetközeli erdõgazdálkodás ismérveit. 22

A szálalásra az elmúlt évszázad folyamán nagyon sok meghatározás született. A szálalás jellemzõinek megfogalmazásával kaphatunk megfelelõ meghatározást a szálalás fogalmára: A „szálalás” (németül „Plentern”, angolul „selection cutting”) a faállománynak évrõl évre megismétlõdõ, állandóan folyó, szálanként történõ kitermelése úgy, hogy az egész faállomány szerkezetében lényeges változás ne álljon elõ. Olyan erdõkezelési mód, ahol mindig teljes borítottságot ad az erdõállomány, ezért mindig többkorú (teljes kor-spektrumú), általában sok fafajú, csoportos szerkezetû, vagy szálanként elegyedõ. A klasszikus szálalás során összekapcsolódik a vágás, a felújítás és a nevelés (Májer, A., 1994). A szálaló erdõben többnyire minden korosztály jelen van. A szálaló erdõ vertikálisan tagolt egy felsõ és egy középsõ koronaszintre, valamint egy cserjeszintre. A felújulás egyes vágásérett, vagy kitermelendõ fák („szálak”) helyén többnyire természetes módon történik. A szálalás nem terület-, hanem faegyed-centrikus üzemmód. Az õserdõ, vagy a természetes erdõ dinamikájának fejlõdési fázisai egy területen egymás mellett megtalálhatók a szálaló erdõben azzal a különbséggel, hogy az õserdei faanyag-bomlási fázist megelõzi az ember a hasznosítással. A szálaló erdõ „örökerdõnek” minõsíthetõ, azaz a szálaló erdõ területét mindig erdõ borítja. Az egyik német erdészeti klasszikus azt írta, hogy a szálalás egy fajta rablóvágás („Plenterschlag ist ein Plünderschlag”), mert kifosztja az erdõt a legjobb és legértékesebb faegyedek kitermelésével. Nyilván ma újra meg kell határozni a hasznosítás céljait. Ha az adott erdõ gyenge termõhelyen áll, akkor lehetséges, hogy nem célszerû nagy vágásterületeket létrehozni, mert azokat a bevételhez képest csak nagy anyagi ráfordítással, vagy akár csak veszteséggel lehet felújítani. Itt csak a vágásérett, aránylag értékes szálak hasznosíthatók, a keletkezet lékek „biológiai automatizáció” során természetesen, többnyire emberi beavatkozás, vagyis gazdasági ráfordítás nélkül újulnak fel. Ezt a megközelítést „Low-input forest management”-nek, vagyis „alacsony (anyagi) ráfordításos erdõkezelésnek” lehet nevezni. Abban az esetben, ha a szálalást olyan erdõállományban végezzük, ahol szálanként értékes faegyedek (például lemezipari rönköt adó fák) találhatók, a területegységre vonatkozó 23

anyagi ráfordítás megnõhet (többször kevesebb faanyagért kell felvonulni gépekkel, munkaerõvel), viszont a területre és a kitermelt faanyag mennyiségére vonatkozó bevétel és ezzel a haszon is magasabb lehet a vágásos, területcentrikus üzemmódokban kezelt erdõkhöz hasonlítva. A szálaló üzemmódban kezelt erdõkben nem keletkezik vágásterület, ez különbözteti meg a szálalást a szálaló vágásoktól (németül „Plenterhieb”, vagy „Plenterhau”, angolul „selective cutting”). A szálaló vágás, vagy régi néven szálaló vágásos felújítóvágás, vagy egyszerûen szálaló felújítóvágás, olyan felújítóvágásos fakitermelési és erdõfelújítási módszer, amelynek végzése során az egész vágásterületen 30-60 év alatt termelik ki az idõs faállományt úgy, hogy a helyén természetes úton fiatalost biztosítanak. Tehát van vágásterület, de annak felújítási idõszaka igen hosszú; több mint 30 év és megközelíti az állomány vágáskorának felét (Májer, A., 1994). Az eljárás nem zárja ki, hogy egyes idõs, tulajdonképpen vágásérett faegyedeket és facsoportokat hagyásfaként, vagy hagyásfa-csoportokként megmaradjanak a fiatalos közepette a biológiai sokféleség megõrzése, illetve növelése érdekében. Lényeges a szálalás és (az esetleg évtizedekig elhúzódó) természetes felújítás közötti különbség megértése. A természetes felújítás esetén a központi kérdés a felújulás. Ennek érdekében dolgoznak, az újulat létrejötte, megmaradása alapvetõ cél. Ha van újulat (teljes területen, vagy csoportokban), akkor a megmaradásának biztosítása a fõ feladat, ezért további bontásokat végeznek, mintegy az újulat irányítja, hajtja a további munkákat. Ez azonban sok esetben túlzottan gyors ütemet jelent, a természetes folyamatokat meghaladó erõltetett sebességet, de az felújítás logikája szerint ez helyes is. Ha megjelent egy jó újulat, szinte kényszerként éli meg a gazdálkodó, hogy bontani, majd végvágni kell, mert különben az újulat fény hiányában elhal, vagy elsorvad. Ez a legfõbb különbség a felújítás és a szálalás között tehát: a felújítás során az erdõgazdálkodó kényszert érez, míg a szálalásnál nem és nem is szabad, hogy érezzen. A kényszer egyébként annál nagyobb, minél fényigényesebb egy fafaj és annál kisebb minél árnyéktûrõbb, de a helyi szokásoknak, kialakult gya24

korlatnak is nagy szerepe van ebben. A nagyon elnyújtott szálalóvágásnál már alig érezhetõ ez a kényszer, de végsõ soron megfigyelhetõ. Az idealizált szálalásnál (kialakult szálaló erdõben, de nem az átmeneti helyzetben) semmilyen kényszerítõ hatása nincs az újulatnak, tehát a munkák, belenyúlások ütemét, „a tempót nem az adódó újulat diktálja”. Az alapvetõ logika az, hogy egyenként, vagy kis csoportokban lehet kitermelni a kijelölt fá(ka)t, és az ott keletkezõ csoportban „melléktermékként” mindenképpen megjelenik az újulat, tehát az erdõgazdálkodónak az újulattal nem kell foglalkozni. Ha nem vágtunk elég nagy léket az erdõben, akkor azt benövik a koronák, ha elég nagyot vágtunk, akkor megjelenik az optimális újulat, ha túl nagyot vágunk, akkor esetleg az elegyfafajok, pionír fafajok újulata jelenik meg. A szélsõséges esteket leszámítva, mindhárom könnyen kezelhetõ: az elsõnél nincs teendõ, illetve késõbb lehetõség van egy további belevágásra, a másodiknál és harmadiknál sincs. Természetesen csak akkor, ha nem gyakran, vagy nem túl nagy területen fordul elõ, de azt már nem is szálalásnak hívják. Elegyfafajokra is szükség van az erdõben. Az elegyfafajok újulati foltjának védelmében esélye van a fõfafajoknak is megjelenni, ami a késõbbiekben akár uralkodóvá is válhat azon a területen. Amennyiben az erdõben 1-2 túlbontott folt keletkezik, attól az egész erdõ még nem feltétlenül „romlik le”, hiszen a többi csoport feltehetõen optimális lesz, vagy lehet. A belenyúlásokat inkább óvatosan kell végezni, mintsem túl erõsen. A szálalás vezérelve a türelem. Összefoglalva a fenti megállapításokat, a természetközeli és a szálaló erdõgazdálkodás, illetve a „nem természetközeli” erõgazdálkodás közötti különbségeket a következõ módón fogalmazhatjuk meg: Képzeljünk el egy 100 egység hosszú tengelyt, amelynek a kezdõ, „0”-pontját jelenti a teljesen mesterséges erdõgazdálkodás (intenzíven kezelt, adventív fafajokból létrehozott faültetvény) és a végpontját az õserdõ. Ebben az esetben a különbözõ erdõkezelési eljárások a skála különbözõ helyein helyezkednek el (a természetközeliségüket tekintve). Rajzban ábrázolva a következõ oldalon: 25

Meghatározás kérdése, hogy mit nevezünk „természetközeli” erdõgazdálkodásnak. Annak tekintjük-e a természetes újulattal gazdálkodó fokozatos felújító vágásokat, vagy csak azt az erdõgazdálkodást, amikor az erdõ „mindenkorú”, így kortalan és nincs vágásterület? A késõbbiekben a szálalóvágásokat és a szálalás különbözõ fajtáit értjük a „természetközeli” erdõgazdálkodás fogalma alatt. A „szálalás” és a „természetközeli erdõgazdálkodás” kifejezések használata a késõbbiek során így pontosan meghatározott. A szálalás fogalmának megértéséhez szükséges jellemzõket a Pro Silva Egyesület által meghatározott alapelvek és szempontok a jelen kor igényének megfelelõ módon fogalmazzák meg.

26

Miért van szükség a szálalásra?

IV. Az utolsó évtizedekben Magyarországon lezajlott társadalmi és gazdasági változások az erdõk és az erdõgazdálkodás szerepét jelentõsen átértékelték. Az erdõk hármas funkciója (gazdasági védelmi és közjóléti) már a hetvenes évek óta szerepelt a köztudatban, de a gyakorlati erdõgazdálkodásban a gazdasági funkció mögött a védelmi és fõleg a közjóléti funkció – néhány kivételtõl eltekintve – háttérbe szorult. Az utóbbi néhány évben megváltozott a helyzet. A társadalom igénye és az emberek érdeklõdése az erdõ nem gazdasági funkcióinak felerõsödését eredményezte. Ebben szerepe lehetett az erdei üdülés, kikapcsolódás iránti megnövekedett igénynek, valamint a korábbi környezetkárosítások napfényre kerülésének is. Összhang van a szakemberek és az erdõvel hivatásszerûen nem foglalkozók között abban a tekintetben, hogy a vidéknek és az országnak elemi érdeke az ökoturizmus fejlesztése és ez csak a természetközeli erdõgazdálkodás segítségével lehetséges. Egy térség lakóinak boldogulása szempontjából ennek sokkal nagyobb lehet a jelentõsége, mint a hagyományos erdõgazdálkodás elõnyeinek. Nyíltan megfogalmazódott az igény: olyan erdõgazdálkodást kell folytatni – ahol lehet – hogy „ne keletkezzen vágásterület”, hogy megmaradjon az erdõterületek állandó fával való borítottsága. A közvéleményt sokkal jobban érdekli az erdõterületek állandó borítottságának megmaradása (van-e üres vágásterület), mint az hogy történik-e fakitermelés az erdõben. A másik társadalmi igény, a védelem a korábbinál markánsabban került elõtérbe. A környezetvédelmi és természetvédelmi szemléletmód világszerte tapasztalható terjedése, a társadalom környezettudatosságának növekedése hazánkat is elérte és minden területen érezteti hatását. Egyre több ember figyel érzékenyen az erdõk állapotának változására, a természeti értékek, tájkép védelmét egyre többen tartják fontosnak. Ez a figyelem mára politikai tényezõvé vált, 27

hazánkban ugyanúgy, mint Európában. A jogalkotásban is egyre nagyobb mértékben veszik figyelembe a környezet- és természetvédelmi szempontokat. Az erdõ alapvetõ tájképalkotó tényezõ, ezért az erdõgazdálkodásnak tájképvédelmi többletfelelõssége is van. Különösen igaz ez települések, utak közvetlen közelében. Az erdõ védelmi funkcióinak jelentõsége felértékelõdött. Különösen igaz ez az erdõ környezet- és természetvédelemben betöltött szerepére. Ezt a folyamatot segítette, hogy a rendszerváltozást követõen, az Európai Unióhoz történõ csatlakozás során, számos, a környezet és természet védelmét követelõ civil szervezõdés jött létre, amelyek elvárásaikat nagyon markánsan fogalmazzák meg és igyekeznek minden eszközzel érvényesíteni. Annak ellenére, hogy a megfogalmazott igények esetenként túlzóak, vagy tévesek, végeredményben feltétlenül környezetünk és a természet védelmét szolgálják. A társadalom szemléletmódjának változása természetesen hat az erdõgazdálkodásban résztvevõ szereplõkre (jogalkotók, tulajdonosok, erdészeti irányítás és hatóság, erdõgazdálkodók) és folyamatosan kikényszeríti az erdõgazdálkodás változását, fejlõdését. E társadalmi igényeket tartósan elhárítani nem lehet (nem is célszerû), elébük kell menni és a társadalmi nyomásnak engedve, annak megfelelõ új prioritásokat kell megfogalmazni. Az erdõgazdálkodás részére a társadalmi elvárásoknak megfelelõen új célokat és módszereket kell adni. Magyarországon általánosan elfogadottnak tekinthetõ a közjóléti és védelmi célok elsõdlegessége a legtöbb természetszerû erdõben, de a legtöbb állományban emellett fatermesztés is folytatható. Az erdésztársadalom belsõ reformtörekvései is elõtérbe kerültek az utóbbi egy-két évtizedben. Erdészek, erdõgazdálkodók, erdõtulajdonosok az elmúlt 40-50 év „szocialista nagyüzemi” erdõgazdálkodásának nyilvánvaló hátrányait (nagy tarvágások, nem õshonos fafajok túlzott elterjesztése) felismerve új utakat kerestek. Jól látható ez az erdõtörvényben is, ahol például rögzítik, hogy lehetõleg õshonos fafajokkal kell az erdõfelújításokat elvégezni és a véghasználati területek nagyságát is maximalizálják. A nemzetközi erdészeti trendek közt is megfigyelhetõ egy jelentõs, tudományosan megalapozott áramlat, amely a természetes fo28

lyamatokra szándékozik alapozni az erdõgazdálkodást, ugyanakkor a nyereségrõl sem kívánt lemondani (például a Pro Silva-mozgalom). A korábbi évtizedek monokultúra-szerûen ültetett, nem õshonos fafajú erdeiben tapasztalható nagy mértékû erdõkárok ugyancsak az elegyes, õshonos erdõk kialakítására, fenntartására ösztönöznek. A globális felmelegedés is az õshonos, természetszerû erdõgazdálkodásra irányítja a figyelmet. Az õshonos klimax-társulások a klímaváltozás miatt sérülhetnek, sõt akár végérvényesen el is tünhetnek, de az õshonos természetszerû erdõknek (általánosan elfogadott vélemény szerint) nagyobb az alkalmazkodó, önszabályozó, és felújulóképessége, mint az egyéb erdõtársulásoknak. Ennek oka a faji és fajon belüli sokféleségük (például koránfakadó, fagytûrõbb, szárazságtûrõbb fajok és egyedek). A jelenleg prognosztizált klímaváltozás az egyes humid klímazónák visszahúzódását és a szárazabb (például erdõssztyepp) klímazóna növekedését jelzik (Mátyás, 2006), ez azonban nem jelenti az õshonos erdõk kipusztulását, csupán – a változás nem túl gyors lefolyását feltételezve – átcsoportosulását, vagyis például a bükkös állományok egy része vélhetõen gyertyános-tölgyessé alakulhat. Az állományok átalakulása azonban még csak feltételezés. Minden esetre nyilvánvaló, hogy a folyamatos erdõborítás klímastabilizáló hatása a legerõsebb. Az egyre szélsõségesebb idõjárás következtében fellépõ szélsõséges vízjárás megelõzése is – különösen a vízgyûjtõk meredekebb területein – a folyamatos erdõborítást biztosító, természetközeli erdõgazdálkodást követeli. A szakemberek és a laikusok globálisan is egyre nagyobb jelentõséget tulajdonítanak az inváziós növények (a fafajok közül az akácon kívül például az amerikai kõris, zöld juhar, kései meggy) által okozott károknak, a nem õshonos fajok terjedésének/elterjesztésének az õshonosak rovására. Az erdészek is a saját bõrükön érzik a fenti gondokat, mivel a közjóléti igények nagyon gyakran összecsengenek a szintén közérdeket megtestesítõ védelmi (természetvédelmi, talajvédelmi, vagy éppen honvédelmi) érdekekkel. Nyilvánvalóvá vált, hogy az erdõgazdálkodás az új céljaihoz és az elveihez új módszerek is kellenek. 29

Fontos leszögezni, hogy nemcsak az erdõnevelés szakterületére, de az erdõgazdálkodás más ágazataira, valamint a kiegészítõ tevékenységeinek teljes skálájára is igaz az elõzõ megállapítás. Az elmúlt években már sok kísérlet történt a „természetszerû” erdõgazdálkodási eljárások meghatározására, annak megfogalmazására, hogy a mai magyarországi viszonyok között hol, hogyan lehet természetszerû erdõgazdálkodást folytatni. Születtek eredmények, ismertek a szakmai közönség körében a régen alkalmazott szálaló erdõgazdálkodás, a készletgondozó erdõkezelés, valamint a „Pro Silva” elvek alkalmazásával elindított erdõnevelési kísérletek eredményei, de a gyakorlatban egyik elv, eljárás, módszer sem tudott (még) meghonosodni. A szálalás nem csak egy olyan erdõgazdálkodási forma, amely az ökológiai szempontok figyelemmel kísérése mellett nyereséges erdõgazdálkodást tesz lehetõvé, hanem ideális eszköz a ma még jelentõs számban elõforduló természetszerû erdõ fenntartható kezelésére, sõt állapotának javítására és így a legjobb elv a Natura2000-területek fenntartására. A kérdés erdõmûvelési-erdõnevelési oldala részben már ismert. Tudásunk néhány erdõtípusra korlátozódik, ezért szükséges bõvíteni ismereteinket ezen a téren. Különös tekintettel arra, hogy Magyarországon a faállományok nagyobbik fele – a jelenlegi hivatalos álláspont szerint – természetes módon nem újítható fel. (Elvileg minden, csiraképes magot termõ faállomány alkalmas lehet természetes újulásra.) Teljes körûen nem ismerjük, hogy a különféle fafajokból álló, többkorú állományokban milyen természetes újulási folyamatok játszódnak le, milyen irányban változtatják ezek az állományok összetételét, életfolyamatait. Elképzelésünk van arról, hogy ezekben az állományokban hogyan, mennyi és milyen faanyagot lehet kitermelni az állomány fennmaradásának és természetes mûködésének veszélyeztetése nélkül, de jelenleg ezt tudományos alapossággal bizonyítani még nem tudjuk. Fontos kérdés az így kezelt állományokban alkalmazott fakitermelési technológia kiválasztása. Nem javasolt a nagy gépek használata, hiszen a fakitermelési munka után fennmaradó faegyedek minden korosztályt és méretcsoportot képviselnek, megmaradásuk a biztosítéka az állomány fennmaradásának. A kíméletes fakiter30

melés csak a legkisebb, legkíméletesebb eszközök használatával biztosítható. E technológiákra vonatkozóan a nevelõvágások kíméletes módszereire vonatkozó ismereteink felhasználhatók, alkalmazhatók. Meghatározó kérdés az alkalmazott erdõgazdálkodási módszer gazdaságossága is. Hosszútávon a legszebb gazdálkodási elvektõl sem várhatjuk el, hogy mûködjenek, ha azok gazdaságtalanok, veszteségesek. Az erdõtulajdonos elsõdleges célja a nyereség megtermelése, nem várható el tõle, hogy saját zsebébõl, ellenszolgáltatás nélkül, közérdekû célokat is finanszírozzon (kivéve az Államot). Az erdõ védelmi és közjóléti funkciójának érvényesítése viszont megkérdõjelezhetetlenül közérdekû cél. A természetszerû erdõgazdálkodás ökonómiai oldalát Magyarországon még nemigen vizsgálta senki üzemi körülmények között. Számított modellek nem ismeretesek. Ez még azokra az állománytípusokra vonatkozóan is igaz, ahol a „Pro Silva” elvekre alapozott erdõkezeléssel már évek óta üzemi méretû kísérletet végeznek. A természetszerû erdõgazdálkodás másik alapvetõ feltétele, hogy a hatályos jogi rendszerbe illeszthetõ legyen, tehát a támogatási és elvonási rendszer, valamint az erdõtervezés és a felügyelet kezelni tudja az alkalmazandó eljárásokat.

31

V.

Hol, milyen erdõkben, milyen feltételek mellett lehet szálaló erdõgazdálkodást folytatni? Más erdõkben miért nem?

A természetközeli erdõgazdálkodást a korábban leírt logika szerint, tehát õshonos fafajokból, vagy döntõen õshonos fafajokból álló erdõkben célszerû folytatni. A természetközeli erdõgazdálkodás kulcsa a természetes felújulás, az erdõ természetes felújulóképessége. Ezért a természetközeli erdõgazdálkodás szükséges, de nem elégséges feltételének kell tekintenünk az erdõ felújulóképességét. Májer (szintén az alapvetõ logikából levezetett állítása) szerint minden természetszerû erdõ felújítható, megfelelõ idõpontban és eljárással, természetes úton (Májer, 1982), hiszen ha nem így lenne, akkor a természetközeli erdõk nem tudtak volna fennmaradni, vagy kialakulni. A természetközeli erdõgazdálkodás feltételei a természetes felújulás feltételeit magukban foglalják, de annál szélesebb körûek. A természetes felújulás/felújítás feltételei: • Legyen magot termõ faállomány. A korábbi természetes felújításokat csak idõs erdõkben végezték. Amíg egy ernyõs bontást általában az egész erdõrészletben meglévõ jó magtermésre alapozzák, az nyilván csak idõsebb korban következik be. Itt is meg kell jegyezni azonban, hogy a zárt vágásos erdõben a teljes állomány bõ magtermése késõbb következik be, mint a nagy koronájú fákat is tartalmazó változatos szerkezetû erdõben. Másrészt a csoportos szerkezetû erdõben csak a csoportokban van szükség az újulatra és azt egy, az egész állományra nézve szórványos, de a csoportok szélén megjelenõ magtermés is biztosít(hat)ja. Ez már sokkal fiatalabb korban bekövetkezik, ezen a tényen alapul a gyérítéskorú erdõkben elindítandó, csoportos szemléletû, szálalás felé való átalakító gazdálkodás. • A mag megfelelõ idõben és helyre kerüljön. A nagymagvú fafajok esetén a magtermõ fától távoli csoportban nem számítha32

tunk annak újulatára, míg például a szárnyas magvúaknál (erdeifenyõ) igen. Meg kell jegyezni, hogy a közeli pionír fák (nyír, rezgõnyár) hiánya ellenére is lehet egy csoportban ilyen újulat. • A csírázás feltételei adottak legyenek. Homogén, vágásos erdõben és/vagy nagy területen egyenletesen bontott állományban elõfordulhat az erõs cserjésedés, gyepszõnyeg, ami nehezíti a felújulást. Ezt kezelni kell mértéktartó gyep- vagy cserjeirtással. Az eleve csoportos szerkezetû erdõben és/vagy csoportos szemléletû belenyúlások esetén ez kevésbé jelent problémát, ezért is elõnyös az utóbbi. A csoportos szemléletû bontás általában a természetes lékesedést mintázza, ezért a fafajok többsége ilyen fényviszonyok között képes optimálisan újulni. A gazdálkodó alapvetõen a lékmérettel tudja a felújulás fafaj-összetételét befolyásolni. „Kacorral (manapság festékkel) és fûrésszel mindent meg lehet oldani.” • Az újulat megmaradása biztosított legyen. Az elõzõ mondatok ide is vonatkoznak, de érdemes a természetes felújítás és a szálalás közötti alapvetõ különbségeket itt újra felidézni. Igen fontos, hogy a vadállomány olyan létszámú és összetételû legyen, hogy a felújulást és az újulat fejlõdését (megfelelõ összetételben és folyamatában) ne akadályozza meg. Kulcskérdés mind a négy fenti feltétel esetén a területen élõ nagyvad-létszám, illetve az, hogy a vadállomány léte, táplálkozása lehetõvé teszi-e a fenti feltételek teljesülését. A túl nagy létszámú vadállomány lehetetlenné teheti a természetközeli erdõgazdálkodást, noha esetleg ez nem látszik feltûnõen a vadlétszám-becslési adatokból és az állományképbõl sem. A vadlétszám megfelelõ szinten tartása és folyamatos ellenõrzése nélkülözhetetlen. A vadlétszám legjobb jelzõje éppen a spontán újulat léte, vagy hiánya, ezen lehet lemérni – természetesen a szakmai ismeretek szükséges szûrõjén keresztül a többi természeti tényezõ figyelembe vételével – azt, hogy az adott termõhelyen a vadlétszám elfogadható-e és természetközeli erdõgazdálkodás folytatható-e. 33

A természetközeli erdõgazdálkodás alkalmazására vonatkozóan néhány nem biológiai jellegû feltétel megfogalmazása is elkerülhetetlen: • Az adott erdõre vonatkozó biztos tudás a gazdálkodás módszereirõl: ahol még nem állnak rendelkezésre kiforrott módszerek, ott spontán elõforduló természetes folyamatokból, más helyen fellelhetõ példákból és gyakorlatias „kísérletezésbõl” lehet okulni. • A szakmai felkészültség, elhatározás és elfogadás a tervezés, felügyelet és gazdálkodó oldaláról egyaránt elengedhetetlen, mivel a jelenlegi erdészeti igazgatás a természetközeli erdõgazdálkodás megvalósítását csak igen szûk keretek közt és meglehetõsen nagy adminisztráció mellett teszi lehetõvé. • A közvetlen szakirányítók (mûszaki vezetõk, kerületvezetõ erdészek) felkészítése, meggyõzése, bevonása és támogatása a magasabb szintû, többletmunkát adó feladatra. • Szakítás a korábbi elõítéletekkel, melyek azonban szakmailag nem megalapozottak (az erdõ összeomlása, a „rontott erdõ” fogalma és annak mindenáron való mesterséges átalakítása, a „gyomfák” üldözése, irtása, a holt fától való félelem erdõvédelmi okokra hivatkozva). • A gazdasági szabályozók természetközeli munkát támogató átalakítása. • Az erdészeti igazgatás, felügyelet elfogadó hozzáállása: a szálalás korábbi, merevebb sémákba nehezen illeszthetõ, rugalmasan kellene kezelni adminisztrációban ezt a gazdálkodást. • Elfogadás, odafigyelés a nem gazdasági szempontok iránt: elegyfafajok, öreg fák, holt fák, mikroélõhelyek, erdõszegélyek védelme. 34

• Terepi jelölés: a természetközeli erdõgazdálkodás során igényes, minõségi válogatást kell végezni a fiatalabb állományokban is. Ehhez szigorúbb jelölés, mintaterületek bemutatása és következetes ellenõrzés szükséges az erdész részérõl. A jelöléseket megfelelõ szemlélettel és magas szakmai hozzáértéssel kell végezni. Fontos, hogy a végrehajtók, fakitermelõk is tudják munkájuk fontosságát. A korábbi esetleges sematikus munka nem fogadható el. A kivágandó fákon kívül a vágásszervezési terv elkészítése, közelítõnyomok maradandó megjelölése is szükséges. • Feltáróhálózat: az eredményes munkához magas feltártság szükséges. Ez nem jelenti automatikusan sok új út építését, még stabilizálását sem feltétlenül. A megfelelõ feltártság a közelítõnyomok tudatos kijelölésével, járható nyiladékok használatával elérhetõ. • A közelítés, kiszállítás idõpontjának megválasztása rendkívül lényeges lehet. Általában a vegetáción kívül célszerû minden fakitermelési munkát végezni. A téli, fagyott talajon, hóban történõ közelítés az optimális. A termelésre váró erdõrészleteket fontossági sorba kell állítani, az optimális idõjárás esetén történõ fakitermelés magvalósítása érdekében (például vizenyõs talajú erdõrészletben csakis a talaj fagyott állapota esetén szabad dolgozni). Az erdõ más jellemzõi szerint (például a fõ fafajok elegyaránya) is prioritásokat kell meghatározni. Például a vékony és sérülékeny kéreg és az álgesztesedés veszélye miatt a bükkösöket csakis a vegetációs idõszakon kívül szabad termelni. • A fakitermelés módja és technológiája: a technológiát az állomány jellege szerint kell megválasztani. Alapvetõ elv, hogy a nagyterületû tarvágásos gazdálkodásra kidolgozott, fõképp sematikus módszerek alkalmazása nem ajánlott. Ilyenek például a teljesfás, vagy a hosszúfás közelítésre kidolgozott fahasználati technológiák. A rövidfás közelítéses technológia különbözõ változatai (például ahol még van, lovas fogattal történõ 35

elõközelítés) a legmegfelelõbbek. A mai nagy kapacitású gépek (8-10 m3-es kihordók) nem ideálisak, sõt nem is minden esetben használhatók. A környezõ országok kisebb gépei között megtalálhatók az alkalmas típusok, melyekbõl beszerzés esetén érdemes válogatni. Az elõhasználatok esetén a sematikus, soros tisztítások és gyérítések nem a természetközeli, válogatásos szemléletet szolgálják, így ezek nem alkalmazhatók. Ezekrõl a késõbbi, fakitermelési módszereket ismertetõ fejezetben részletesen esik szó.

36

VI.

Erdõmûvelési alapelvek. A természetközeli erdõgazdálkodás tevékenységei, mit lehet kitermelni, miért, mennyit, milyen gyakran?

A természetközeli erdõgazdálkodás alapja azon feltételezés, hogy lehet olyan nyereséges gazdálkodást folytatni, amely folyamatosan biztosítja számunkra az erdõ javait, miközben az erdõ védelmi és közjóléti funkciói nem sérülnek, sõt erõsödnek, mindeközben az erdõvagyon csak átmenetileg, rövid idõre (1 ? 2 évre) csökken. Elõzõ feltételezés arra épül, hogy õshonos erdeink önfenntartóak, bizonyos mértékben önszabályozóak, ezért képesek természetes úton felújulni. Feladatunk nem más, mint, hogy a természetes folyamatokat segítsük, és a természet végtelen változatosságát és rugalmasságát kihasználva „befolyásoljuk” a saját gazdálkodási céljainknak megfelelõen. A szálaló erdõgazdálkodás minden helyesen végzett tevékenysége a természetközeli gazdálkodás része. A szálalás során a hagyományos tisztítás, gyérítés, véghasználat fogalmak nem értelmezhetõk, csak egyféle vágás van: maga a szálalás. De ennek lehetnek tisztítási, gyérítési jellegû megnyilvánulásai. Meg kell azonban jegyezni, hogy a fiatalos ápolása, tisztítása fõként a sérült egyedek kivágását, szükség esetén az elegyarány szabályozását jelenti, de sok esetben ezek elvégezése is elhagyható, rábízhatjuk a természetes kiválasztódásra ezt a feladatot. A szálalás más szemléletmódot igényel, mint a vágásos erdõgazdálkodás, emiatt több, korábban a vágásos gazdálkodásban alapigazságnak elfogadott elv itt nem érvényes. Ezek a szemléletbeli változások alapvetõen befolyásolják a szálaló erdõgazdálkodással dolgozó szakemberek munkáját. Egyes vélemények szerint az erdõ a jelenlegi vágáskorok fölötti túltartása során vagy kezelés hiányában összeomlik. A magas záródású, egykorú, elegyetlen monokultúrákban (pl. nemesnyárasokban) valóban elõfordul, hogy a fák egy bizonyos kor után gyorsan állományszerûen elszáradnak. Mivel felújulóképességük (jellegükbõl és kezelésükbõl adódóan) nincs, ezért úgy omlanak össze, 37

hogy utána rövid idõ alatt nem alakul ki a korábbihoz hasonló erdõ. A természetszerû erdõkben ez a folyamat nem jellemzõ (leszámítva a katasztrófa eseményeket, mint például erdõtûz, széldöntés, viharkár, jégtörés, földcsuszamlás, stb.). A természetszerû erdõ összeomlása az állomány folyamatos koreloszlása, a fák életkorának nagy változatossága, az elegyesség és a csoportos szerkezet miatt csak katasztrófa-események hatására következhet be. Az összeomlási fázist követi a felújulás fázisa, vagyis a két fázis gyakorlatilag együtt jár, ezért az erdõ összeomlása (önállóan kiragadva) természetszerû erdõkben nem értelmezhetõ, hiszen az „összeomlás” is szálanként történne, ha elõtte az adott faegyedet ki nem termelnénk. Idõsebb vágásos kezelésû erdõk szálalásossá (általában õshonos fafajú) való átalakításánál merülhet fel az erdõ összeomlásának kérdése. A meglévõ kevés tapasztalat sem kell tartani az erdõ összeomlásától (felhagyott erdõk, erdõfoltok, hagyásfa-csoportok, kísérletek), mert az erdõben a természeti folyamatok általában idõben elhúzódva, térben pedig véletlenszerû csoportokban zajlanak le. A kocsánytalan tölgy nagymértékû pusztulása a középhegységekben az 1980-as években sok tanulsággal szolgált. A pusztulás után kilékesedett erdõkben késõbb sok helyen szép újulat képzõdött, ami egyes helyeken éppen elindítója volt a csoportos szemléletû természetközeli erdõgazdálkodásnak, tehát a részleges „összeomlást” egy természetesebb állományszerkezetû, többkorú erdõ kialakulása követte. A néhány évente végzett szálalás, a tudatos és szakszerû emberi beavatkozás tovább csökkenti az átalakítás alatt lévõ állományokban az „összeomlás” veszélyét. Az õserdõk esetében senki sem fél az összeomlástól (bár Európában elég kevés õserdõ van), a természetes szukcessziós folyamatok szabadon juthatnak érvényre. A talajfejlõdést nem akadályozza semmi, holt fák képzõdnek, az egyéb természetes folyamatok is szabadon érvényesülhetnek. A magára hagyott erdõben is részben az õserdeihez hasonló folyamatok játszódnak le. A kezeletlen erdõk a tõlük elvárt hármas funkcióból a védelmit nagyobb részben, közjólétit kisebb részben, míg gazdaságit egyáltalán ne töltik be! Fontos, hogy gazdája legyen az erdõknek, mivel csak a kedvezõ erdõgazdálkodási módszerek alkalmazása révén képes az erdõ mind a három funkcióját maradéktalanul betölteni. 38

A jelenlegi vágásos erdõk zárt, egyszintû (legfeljebb kétszintû) állományszerkezete és a ma alkalmazott vágásérettségi korok természetes életkorhoz viszonyított alacsony volta nem kedvez a magtermésnek (például a tölgy esetén 100-120 éves vágáskor, a természetes 3-400 éves átlagos életkorához képest). A koron kívül nagyon fontos jellemzõ a másik az állományszerkezet, a koronák helyzete, mérete. Zárt állományban a korona kicsi, kevés asszimiláló felületet biztosít, ami nemcsak a fatermést határozza meg, hanem a magtermést, tehát a generatív produkciót is. A csoportos szemlélettel nevelt erdõkben, de kiváltképpen a természetes erdõkben és az õket példának tekintõ szálaló erdõkben a kimagasló, vagy uralkodó szintben lévõ, nagy koronájú fák jóval nagyobb magtermésre képesek és gyakrabban teremnek. A csoportos szerkezet miatt nincs szükség minden évben a teljes területre kiterjedõ bõséges magtermésre, mert az ilyen szerkezetû erdõ a szórványos, kis és közepes magtermést is jobban hasznosítja. Egy csoport szélén álló egyetlen fa is képes bevetni a csoport, vagy lék területét. Ezt a gyakorlatban sokszor tapasztalhatjuk, hiszen biztosan mindenki látott gyérítési korú erdõt, amelyben a kezelés miatt akarva-akaratlanul is képzõdött újulat, sõt még alsó koronaszint is létrejöhet az árnyéktûrõ fafajok esetében. Ez különösen az úgynevezett „túlgyérített” erdõkben figyelhetõ meg. Ami ott, a vágásos erdõben más szempontok miatt esetleg szakmai hibaként is értékelhetõ, az a természetes folyamatokat alkalmazó erdõgazdának hasznos tapasztalat, sõt egyik kiinduló pontja lehet. Ma is van lehetõség arra, hogy megfelelõ kezeléssel, állományszerkezet-kialakítással gyakoribb és nagyobb makktermést kapjunk, ha erre tudatosan törekszünk. A szálaló erdõgazdálkodás esetén az erdõben végzendõ tevékenységek egy jelentõs része (a vágásos üzemmódban történõ erdõgazdálkodáshoz képest) elmaradhat a gazdálkodás jellegébõl és az állomány szerkezetébõl adódóan. A legfõbb elõnye szálaló erdõgazdálkodásnak a folyamatos borítást adó, csoportos szerkezetû állomány kialakulása. Az ilyen állományban az erdõsítés (beleértve a csemetetermesztést is!) és az ápolás szinte teljes egészében elhagyható, ennek teljes költsége megtakarítható. A feladatok a belenyúlásokat megelõzõ jelölésekre (beleértve a közelítõnyomok és a rakodók kijelölését is), valamint a fakitermelésre korlátozódnak. 39

Ritkán, csak a szálalásba való átmenet során (ami több évtized is lehet) válhat szükségessé erdõsítési, ápolási, vagy tisztítási jellegû, gazdaságilag veszteséges beavatkozás. Kulcskérdés a szálalás folytatásánál a csoportok, lékek kialakítása, kivágandó faegyedek jelölése. A korábban említett okoknál fogva sémákat, elõzetes meghatározásokat alig lehet adni a kivágandó faegyedek kijelölése tekintetében. A megszívlelendõ szempontok: • A természetes folyamatokat érdemes utánozni. Olyan méretû, alakú lékek kialakítása kívánatos, amelyek a természetes állományélet során kialakulnának. A minél kevésbé egyöntetû erdõszerkezet kialakítása a cél, mert ez az állomány tudja legjobban kihasználni a termõhely fatermõképességét. Fontos, hogy a lékek nyitásával a nagyjából azonos záródású állományokat „feltörjük”, tehát olyan kis csoportokat nyissunk, ahol lehetõség lesz a felújulásra és az elgyomosodás még nem jelentkezik, vagy nem erõsen. A csoportok mérete 2-4 fa. A túlbontást mindenképp el kell kerülni, ezért elsõ alkalommal óvatosabban, kisebb eréllyel történjék a jelölés. Ha nem kellõ erélyû a bontás, 2-5 év múlva szükséges a visszatérés. A bontás intenzitása (5)10 % körül javasolható. Ezt a hatályos erdõtörvény nem mindig teszi lehetõvé, így a visszatérési idõ is rövidülhet. Az alacsonyabb intenzitású beavatkozások, és az ezzel járó többszöri belenyúlás jelentõsen csökkenti az ilyen típusú erdõgazdálkodás gazdaságosságát. • Mindenképpen felsõ szintû belenyúlásra van szükség. Ezt azonban az állomány szerkezete (például az alacsony záródás) gyakran nem teszi lehetõvé, tehát a vastag törzsekbõl és a vékonyakból egyaránt kell vágni, hogy az állomány szerkezeti heterogenitását növeljük. • A lékek elhelyezkedése, száma (egy hektáron) is a természetes folyamatokéhoz hasonló legyen. A lékek egymástól való távolsága ne tegye lehetõvé az oldalfény bejutását az állományba a gyomosodás megelõzése érdekében. 40

• A kivágandó faegyedek kijelölésénél a meglévõ újulatot nem célszerû mérlegelési szempontként (legfeljebb az átalakítás alatt lévõ állományok esetében). • Fontos az elegyesség és a többkorúság növelése, a (fajokban, korokban, záródásban és szerkezetben) változatos állomány kialakítására irányuló törekvés. • A kitermelhetõ fatömeget folyónövedék alapján célszerû meghatározni, de az átalakítás során ettõl jelentõsen el kell térni mindkét irányban. Jelenleg ezt a szempontot az erdõgazdálkodás jogi szabályozása miatt csak igen korlátozottan lehet figyelembe venni. • A belenyúlások sûrûségét az állomány záródása határozza meg. A túl gyakori belenyúlások esetében az egy alkalommal kitermelhetõ faanyag mennyisége csökken, a kitermelési költség megnõ. A túl ritka belenyúlási gyakoriság esetében záródik az állomány, eltûnnek a lékek és az újulat károsodik. A szálalás célszerû gyakorisága állományfüggõ, de általánosságban kijelenthetõ, hogy a 3-6 év visszatérési idõ lenne ideális. • Csak azokat a faegyedeket szabad kitermelni, amelyeket már megéri. A száradék egy részét állva kell hagyni. A szálalás felé való átmeneti idõszak erdõkezelésére vonatkozóan még nehezebb elõzetes meghatározásokat adni. Ez idõszak alatt fõként az idõsebb állományoknál átmeneti hozamkiesés mutatkozhat, de ez kedvezõ esetben (például a jó termõhelyen álló, egészséges tölgyesekben, bükkösökben) éppen az erdõnk gazdasági értékének (faanyag-értéknövekedés) a jelentõs gyarapodását jelenti. Egyes esetekben – amikor a fakitermelési lehetõségekhez nem, vagy csak korlátozottan férhet hozzá a gazdálkodó (például védett területen, vagy nagy, azonos korú erdõtömbben) – a szálalásra való átállás kifejezetten kedvezõ hozamot biztosíthat. Fiatalabb korban és változatosabb szerkezet mellett indítva a szálalást hamarabb alakítható ki a teljes területen a szálaló szerkezet és 41

elõbb juthatunk az erdõ kínálta javakhoz, mint a vágásos üzemmód esetén. Gazdasági szempontból az átalakítás elkezdése az állomány 60-100 éves korában a legjobb, amikor a fakitermelés már jövedelmezõ. Igen fontos és külön is hangsúlyozandó, hogy a vágásos erdõk szálaló szerkezetûvé alakítását alapvetõen csoportos szerkezet kialakításával (csoportos megbontásával) kell kezdeni és folytatni is, mert egy egyenletes bontást alkalmazó (például ernyõs) vágás erre nem alkalmas, nem ez a célja. Az egykorú, vágásos erdõ szálalóvá alakítása a leggyakoribb feladat. Ezek között a valóságban sok, vegyeskorú, többé-kevésbé differenciált állományszerkezetû, szintezett erdõ van és ezek (például egy alsó koronaszinttel, vagy idõsebb 10-15 éves újulati szinttel rendelkezõ erdõk) esetén a vágásos erdõbõl a szálaló erdõbe való átmenet jóval rövidebb idõ alatt sikerülhet, mint a ténylegesen egykorú, elegyetlen állományok esetében, ezekben a legkedvezõbbek a feltételek az átálláshoz. Egy változatos átmérõ-eloszlású erdõben (még ha az bizonyítottan egykorú is!) lerövidül az átállás idõszaka, hamarabb alakítható ki a szálaló szerkezet, mint egy egyöntetûben. A szálaló erdõben alapvetõen nem az erdõ, illetve az egyes fák kora számít (hiszen álló fáról ezt nehéz is pontosan megállapítani), hanem a vastagsági méreteloszlás, mivel ez látható, megfogható és a gyakorlatban is ennek van (piaci) jelentõsége. Az átállás során az erdõgazdálkodó még nem szálalást végez, de már a természetközelihez hasonló, azt közelítõ módon igyekszik gazdálkodni. Egy egykorú, elegyetlen erdõben is természeti folyamatok játszódnak le, amelyeknek az iránya a természetszerû erdõ kialakulása. Így az ilyen állományban is (a szálalás esetéhez hasonlóan) a természeti folyamatokat kell utánozni, segíteni, kihasználni és azokat a faegyedeket kitermelni, amelyeket a természet „termelne ki”. A folyamatok tudatos segítése, gyorsítása lehetséges. A természetközeli erdõgazdálkodás fogalomkörébe a következõ, az átalakítás alatt lévõ vágásos erdõkben végzendõ tevékenységek tartoznak: 42

• Tisztítás, de nem homogenizáló módon, hanem minél inkább heterogén szerkezetû, elegyes erdõ kialakításának a céljával. • Gyérítések a tisztításhoz hasonló céllal. Gyakorlatilag a törzskiválasztó gyérítés korú erdõk esetén már olyan csoportos szemléletû állománynevelést kell végezni (ekkor optimális elkezdeni), ami elvezethet a szálaló szerkezethez. A csoportosan bontott erdõkben az ilyenkor kezdõdõ szórványos magtermésbõl már lehet újulatot várni. • Véghasználatok során tarvágást általában nem végezhetünk. Igen kis területû, „mikro-tarvágás” (0,1-0,2 ha) azonban még kivételesen elfogadható. Ennél nagyobb csak az elszáradt, károsított erdõk esetén lehetséges. Ezzel együtt a mesterséges felújítás is csak kivételesen alkalmazandó. A mesterséges felújítás (amennyiben nélkülözhetetlen, (például hatósági elvárás, vagy fafajcsere esetén) akkor közelíti meg a természetközeli állapotokat, ha magvetéssel, vagy nagyszámú csemetével történik, minél több fafajjal, kis csoportokban elegyítve. Hangsúlyozzuk azonban, hogy a mesterséges felújítás nem lehet általános! • A nem megfelelõ fafajösszetételû (például elgyertyánosodott) erdõk átalakítását fokozatosan kell elvégezni a fõ fafaj(ok) lékekbe, vagy kis, megbontott facsoportok alá történõ vetésével, vagy ültetésével. Nem õshonos fafajú erdõk esetén is hasonló az eljárás. Az õshonos, kellõ fafajösszetételû erdõk valamilyen eljárással mindenképpen felújíthatók természetes úton (Májer, 1982). • Fokozatos felújítások: az egyenletes bontáson alapuló eljárások a természet logikájával nem egyezõk (hiszen a természetben több hektár nagyságú egyenletes „bontás” nincs), de mivel bõ magtermés esetén jó eredményt adnak, alkalmazhatók, lehetõleg minél hosszabb felújítási ciklussal. Az elsõ, egyenletes záródásbontás után a folytatás a felújulástól, a megjelenõ újulattól függõen, általában úgyis egyenlõtlen, vagyis csoportos szemléletû. Itt azonban nagyon fontos különbség van a természetszerû 43

kezelés és a hagyományos felújítóvágás között, hiszen elõbbinél a felújulás/felújítás nem cél, hanem hasznos hozadék, „melléktermék”, addig utóbbinál a felújulás/felújítás a cél. További különbség, hogy a megjelenõ újulat nem kényszerít további bontásra, hiszen az újulat majd késõbb is megjelenik (amennyiben esetleg elpusztulna), a felújító vágásnál viszont a megjelenõ újulat megõrzése a cél és ezért a bontás folytatására kényszeríti az erdõgazdálkodót. A fokozatos felújítást elismerhetjük természetközeli erdõgazdálkodásnak, de tudjuk, hogy sok területen van ennél jobb eljárás, a természetes folyamatokat még nagyobb mértékben figyelembe vevõ szálalás. A természetközei erdõgazdálkodás során mellõzendõ tevékenységek: • Általánosságban minden beavatkozás mellõzendõ, ami a természetes folyamatok ellen hat, és nem hagyja mûködni az erdõt. • Vegyszerek használata alapvetõen nem szükséges, és nem is kívánatos, kivéve az inváziós (nem õshonos, agresszíven terjedõ) fafajok (elõzetes) kiirtását, ha ez mechanikusan nem sikerül. • Ugyancsak mûtrágyák, vagy más termésfokozó anyagok használata sem kívánatos (ha az erdõ mûködik, akkor a tápanyagutánpótlás biztosított). Ehhez azonban szükséges, hogy a nélkülözhetetlen tápanyagot ne vigyük ki az erdõbõl, így lombot, avart, humuszt, vékony gallyakat. • Vágáshulladék égetése a vágásos üzemmódban általánosan elterjedt, ennek több hátránya is van. Az égetés rövid úton felszabadítja a széndioxid formájában a szenet (füst-légszennyezés) ahelyett, hogy a szerves anyagból humusz képzõdne és így a talaj tápanyag-visszapótlását biztosítaná és hosszan megkötve tartaná a szenet. A tápanyagok, a mikroelemek égetés után is helyben maradnak, nem „vesznek el”, de sokkal kedvezõtlenebb formában, mintha lassan korhadna el a fa. Az égetés helyén az élõlények is megsemmisülnek és kedvezõtlen folyamatok indul44

nak el (például ha van a közelben akác, akkor az fog itt terjedni). Ezen kívül fölösleges munka- és pénzpazarlás az égetés. A természetes felújítások során a vágáshulladék helyben marad (tuskókra, fák tövéhez rakva elkorhad) és semmilyen késõbbi munkát és a felújulást sem akadályozza. Csupán megfelelõ térbeli rend szükséges. Így a vágáshulladék energia- és pénzigényes gépi aprítása is feleslegessé válik.

45

VII.

Milyen fatermési eredményekre számíthatunk?

A természetközeli erdõgazdálkodás célja nem a viszonylag magas véghasználati fatömeg elérése és ezzel együtt az átlagosan jó minõségû törzsek adott hálózatú és darabszámú egyedeinek a nevelése. Ez a korosztályos és vágásos erdõkezelés célja, amely szabályos V-fa hálózatra és egy adott 25-120 éves korra elérendõ viszonylag magas véghasználati fatömegre törekszik, amelynek érdekében a nevelõvágások történnek. A természetközeli erdõgazdálkodás a véghasználati fatömeget nem ismeri, nem az átlagosan jó törzsminõségre és az egyszeri betakarítás maximális fatömegére törekszik, hanem sokkal inkább arra, hogy az állományt mindenkor olyan szerkezetben és olyan – a véghasználati fatömegekhez képest adott esetben alacsonynak tûnõ – élõfakészlettel tartsa fenn, amely a mindenkori maximális hozamot (növedéket) teszi lehetõvé. Nincs V-fa hálózat. A gazdálkodás célja a folyamatos és hosszú távú eredmény elérése mellet az erdõ védelmi és közjóléti funkciójának biztosítása. A fák eltávolítása aszerint történik, hogy elérték-e a célul kitûzött méretet, vagy betöltötték-e állományszerkezeti szerepüket. A növedék és az élõfakészlet kérdéséhez kapcsolódóan nem kerülhetõ meg a kor problémája. Nevezetesen az, hogy melyik korosztályt hasonlítjuk a szálaló erdõhöz? Tölgyek esetében például, ha a 4. vagy az 5. korosztályt hasonlítom a szálaló erdõhöz, elõfordulhat, hogy nagyobb növedék-értéket kapok a korosztályos erdõben. A 10. korosztály esetében a helyzet megváltozik. Emiatt van az a látszólagos ellentmondás, hogy egy viszonylag nem nagy élõfakészletû erdõben nagyobb a folyónövedék, mint egy teljesen zárt, egykorú, kétszer akkora fakészletû erdõben. A nagyobb folyónövedék nem jelent automatikusan nagyobb élõfakészletet és fordítva. Ennek oka kettõs: az egyik, hogy a szálaló erdõben jelentõs mennyiségû a fiatal frakció a folyamatos felújulás miatt, amelynek magasabb a növedéke, mint az idõsebb vágásos erdõké. 46

Másfelõl a nagyméretû fák általában ritkább hálózatban állnak – és rendszerint nagyobbak és értékesebbek -, mint a vágásos erdõ idõs fái, amelyek között a középkorú fák csoportjai állnak. Hozzá kell ehhez tenni, hogy a kisebb záródású erdõ lombkorona szerkezete „csipkés”, vagyis a fák koronája az oldal-megvilágítás miatt több fényt kap és nagyobb az asszimiláló felülete, ezért magasabb az asszimiláció mértéke, vagyis a növedéke. Másrészt a folytonos koreloszlás miatt jelentõs a fiatal frakció az erdõben, aminek lényegesen magasabb a növedéke, mint az öregebb fáké. Ugyanakkor a szálaló erdõben az idõsebb, szabadabb állású fáké is nagyobb, mint a hasonló méretû fáké a vágásos erdõben. A szálaló erdõ növedéke hosszú távon felülmúlja a vágásos erdõét, mivel a növekedés üteme változatlan, szinte konstans érték, míg a vágásos erdõben szélsõségesen változik. Amennyiben a szálaló szerkezet kialakult és az erdõ szerkezete teljesen megfelel a termõhely mintázatának, akkor a szálaló erdõ élõfakészlete (amely gyakorlatilag változatlan) meghaladhatja az ugyanazon területen álló vágásos erdõ vágásfordulók átlagában vett élõfakészletét. (Elõzõeket a napi gyakorlat igazolja, de tudományos, ellenõrzött kísérletekkel való bizonyítása ez ideig még nem történt meg hazánk erdõökológiai viszonyai között.) Bonyolult elméleti összehasonlítások helyett célszerûbb a kétféle kezelési mód eredményét olymódon összehasonlítani, mely a hektáronként hosszútávon elérhetõ fahasználati lehetõségek éves keretszámait veti össze a teljes kezelt területre. (Pl.: Mennyi fahasználati lehetõséget jelent éves szinten és hektáronként a vágásos és szálalásos gazdálkodási mód, ha egy 2-300 éves periódust veszünk alapul a vágásos üzem hozam ciklikusságától eltekintve?) A jobb érthetõség kedvéért, vegyünk egy köznapi példát! Tételezzük fel, hogy van két teljesen egyforma autónk és két vezetési stílus. Az elsõ esetben felgyorsítjuk az autónkat 100 km/órás sebességre, de nem lineárisan, hanem fokozatosan (mivel nagyobb sebességeknél a gyorsulás mértéke csökken) és minden egyes sebességértékkel csak 1 másodpercig haladunk. Amikor elérjük a 100 km/órát, az autó 1 másodperc alatt megáll és kezdõdik minden elölrõl. A második vezetési stílus esetén folyamatosan 90 km/órával haladunk. 47

Elindul a két autó. A kérdés az, hogy melyik jut messzebbre 100 másodperc alatt? …egy nap alatt? A pillanatnyi sebesség az erdõ pillanatnyi élõfakészletét reprezentálja, a gyorsulás mértéke a növedék mértékével arányos, a megtett távolság pedig az összfatermés értékét jelenti. A példából kiderül, hogy a központi kérdés a növedék, vagyis a gyorsulás mértéke. A korosztályos, vágásos erdõk átvezetését a természetszerûbb erdõállományokat jellemzõ szerkezetbe – a szakértõk véleménye alapján – a gyérítési korú állományok esetében a legcélszerûbb elkezdeni (például Roth, 1935). Ez az idõszak az, amelyben az állomány elkezd méretesebb, ennél fogva jobban értékesíthetõ faanyagot szolgáltatni. A beavatkozások célja a homogén állományszerkezet megtörése, ami mindenképpen a felsõ koronaszintbe történõ, fényigényes fafajainknál (tölgyek) pedig csoportos jellegû beavatkozást jelent. A beavatkozásoknak egyéb célja is van: nevezetesen a már meglévõ újulatfoltok és a legjobb növekedésû egyedek segítése (még nem kész szálalóerdõrõl, csak az átalakítás alatt lévõ állományról szólva). Szempontjai között szerepel, hogy nem akar túl nagy záródáshiányt elõidézni, ezért inkább a „gyakrabban kevesebbet” elvet követi, ami egy üzemtervi cikluson belül több – legkevesebb kettõ – beavatkozást feltételez. Az esetlegesen jelen lévõ és korlátozottan hasznosítható száradék eltávolítására nem törekszik teljes mértékben (biodiverzitási szempontok). A beavatkozások tervezése és végrehajtása mindenképpen együtt kell, hogy járjon a faállományok élõfakészletének becslésével a tervezhetõség miatt. Ebben az idõszakban nem feltétlenül keletkezik jelentõs különbség a kitermelhetõ faanyag mennyisége vonatkozásában a vágásos üzemmódhoz képest, hiszen egyik cél: a legjobb növekedésû egyedek segítése, történetesen egybe esik mindkét üzemmódnál és az újulatfoltok segítése az agresszívabb elegyfák szelekcióját is jelentheti. A fahasználat „korlátozottságát” a véghasználat egyszeri nagy fatömegének elmaradása jelenti. Ellentételezésképpen az elnyúló „növedékfokozó” idõszak kisebb, de tartós hozamaival számolhatunk és a felújítás „nehézségeinek” eltûnésével. E mellet, mintegy a „fatérfogat-tõke” befektetésének hozamaként tekinthetjük a legjobb növekedésû egyedek véghasználati koron túli értékgyarapodását. Ez az idõszak magával hozhatja az élõfakészlet növekedését is, 48

mivel a hosszabb távon és kisebb volumenben kikerülõ faanyag tovább gyarapodik a faállományban. Az átmeneti idõszak nem is anynyira a faanyagnyerés idõszaka, hanem inkább a fatermési tájékozódásé. Az 5 évente végzett élõfakészlet-becslések folyamatos tájékoztatást adnak arról, hogy az egyes vastagsági csoportok milyen növekedési ütemmel jellemezhetõk. A legvastagabb fák növekedési ütemének egy adott szint alá csökkenése (például 2 mm/év) kijelölheti azt a határt, ameddig az egyedeket fenntartani célszerû. Rövid távon – amíg állományunk a vágásos erdõ szerkezetétõl nem távolodik el túlságosan (átmérõfokok széthúzódása) – a várható hozamot a fatermési tábláink felhasználásával becsülhetjük, de mindenképpen törekedni kell a rendszeres élõfakészlet-leltárak elkészítésére, amelyek során az állomány növekvõ diverzitását követõ mintavételi módszert kell alkalmazni. Középtávon mindenképpen át kell térni az élõfakészlet-leltárak alkalmazására a növedék minél pontosabb meghatározása érdekében fafajonként és praktikus átmérõ-csoportonként. Fontos kérdés, hogy a szálaló üzemben kezelni óhajtott faállományomban mi lenne az ideális megoszlása az átmérõcsoportoknak, vagyis, hogy a méret és a darabszám viszonya hogyan alakul az állományban. Erre több megközelítés is ismert (Sterba, 2004; De Licourt, 1898; Monserud és Sterba, 1996), de a leginkább célravezetõ megoldás a kísérleti úton való tesztelés, amely igazolhatja, vagy cáfolhatja az elméleti úton meghatározott átmérõmegoszlás létjogosultságát. Az átmeneti idõsszak fahozama erõsen köthetõ a termõhelyi adottságokhoz. A jobb termõhelyeken az újulat jobb életlehetõségei, a nagyobb növekedési erély és a vitalitás kedvezõbbnek tekinthetõ az átalakítás szempontjából. Így feltételezhetõ, hogy a hozamokban jelentõsebb veszteség nem éri a gazdálkodót, az esetleges jövedelem-kiesést összességében meghaladja a szálalásos erdõgazdálkodás miatt elengedett adó (erdõfenntartási járulék), a felújítás elmaradásából fakadó költségmegtakarítás és a „fatérfogat-tõke” növekedése. Az egyszeri nagy árbevétel és az azt követõ hoszszú éveken át tartó jelentõs költségigény helyett, folyamatos néhány évente ismétlõdõ egyszerre jelentkezõ kicsi, de biztos jövedelmet biztosító árbevételre és költségekre számíthatunk. A nagyobb növekedési erély egyben gyorsabb átalakítást is lehetõvé tesz. 49

A gyengébb termõhelyeken a fák várhatóan alacsonyabb életkora, az újulat korlátozott lehetõségei – a kiegyenlítettebb verseny miatt – és az állományok óhatatlan túltartása (lábon száradás) a faanyag mûszaki tulajdonságait rontja, kedvezõtlenül hathat a gazdálkodás eredményességére. Ebben az esetben legelõször száraz tölgyeseinkre kell gondolnunk. Hozzátehetjük ehhez, hogy ezeknek az állományoknak eddig sem volt túlságosan nagy a jövedelmezõsége (esetleg éppen veszteségesek voltak), de a tûzifa-választékok minõségi kívánalmait így is teljesíthetjük. Az eredményesség javulására azonban ez esetben is számíthatunk, mégpedig az elengedett adó (erdõfenntartási járulék) és a felújítási költségek elmaradása miatt. Mindazonáltal sablonosan alkalmazható leírást a várható fatermés meghatározására a jobb és gyengébb termõhelyek tekintetében szinte lehetetlen adni. A fatermés és a hozam alakulását számos tényezõ (például a termõhelyi tényezõk) együttes hatása befolyásolja, valamint meghatározó, hogy milyen szerkezetû, korú és mely fafajokból álló erdõállományból indulva, milyen fafajokból álló szálalásos állományszerkezetû állományba szeretnénk eljutni. A korosztályos és a szálalásos erdõszerkezet fatermése közötti különbség becslése hosszú távon az ismételt élõfakészlet-leltárak készítésével és eredményeinek összehasonlításával végezhetõ el közel azonos termõhelyen és nagyjából azonos kezelési idõszak figyelembe vételével. A különbség mértékére vonatkozóan jelenleg csak irodalmi adatok állnak rendelkezésre. Ezek általában, de nem kizárólagosan alacsonyabb élõfakészletrõl és jóval magasabb folyónövedék értékrõl számolnak be a szálalóerdõk esetében (Madas, 1999; Borsos, 1958).

50

VIII.

Milyen fakitermelési módszereket célszerû alkalmazni a szálalásban?

a. A szálalásban javasolható munkarendszerek meghatározásának elvei A szálaló erdõgazdálkodás során végzett fakitermelés a munka szervezése és kivitelezése szempontjából nagyon hasonló a hagyományos (vágásos) erdõgazdálkodás gyérítéseinek és a bontóvágásainak fakitermelési feladataihoz. Az alkalmazott fakitermelési eljárások során ugyanazokat a munkamûveleteket kell elvégezni, ugyanazokat a termékeket kell elõállítani ugyanazokból az alapanyagokból, mint a vágásos üzemmódban kezelt erdõk esetén, így az alkalmazandó munkamódszerek sem térhetnek el jelentõsen. A fakitermelési eljárásokkal a körülmények, és a célok különbözõsége miatt kell foglalkozni. Ez azt jelenti, a használt eszközöket, gépeket, technológiákat kell más szemlélettel alkalmaznunk. A kivágandó faegyedek kijelölése is a megszokottól teljesen eltérõ szemlélettel történik. A legtöbb olyan munkarendszer, illetve technológia kevés módosítással alkalmazható a szálalásos fakitermelés során, amit eredménnyel alkalmazunk a vágásos üzemmódban kezelt erdõk gyérítése, illetve bontóvágása esetén. b. A használandó munkarendszerek kiválasztásának szempontjai • Gazdaságosság: Természetesen – mivel a fakitermelés a szálalásban is elsõsorban a nyereség megtermelésére irányuló tevékenység – az egyik legfontosabb szempont az alkalmazandó technológia költségigénye. • Kíméletesség: Mivel a szálalóállományok és a belenyúlások után megmaradó faegyedek még sokáig megmaradnak, elemi gazdasági érdek, hogy a minõségük is a lehetõ legjobb 51

maradjon. Ezért a fakitermelés során igyekezni kell a maradó faegyedeknek a sérülésektõl való megóvására a technológiai fegyelem szigorú betartásával és a rendelkezésünkre álló legkíméletesebb technológia alkalmazásával. • Termelékenység: A technológia kiválasztásánál lényeges szempont a termelékenység, mivel a szálalásban (szemben a vágásos fahasználati módokkal) nagy területrõl kell viszonylag kevés faanyagot összegyûjteni, így a munka igen idõigényes. Érdemes a hosszú idõszakra, alaposan megtervezett közelítõ hálózatot elõzõleg kijelölni, és a termelés menetéhez alkalmazkodó teljesítményû, kis üzemóra?költségû gépekkel (esetleg lóval) közelíteni, szállítani. • Állományviszonyok: A megmaradó állományban folyik a munka (miként a gyérítéseknél és bontóvágásoknál), amit védeni kell, és ami akadályozza a munkát. Eltérõen a nevelõvágásoktól, itt a megmaradó állomány sok fafajú és többkorú, nem egyöntetû (foltos, csoportos szerkezetû) és helyenként újulattal fedett lékekkel tarkított. • Terepviszonyok: A különlegesen nehéz terepviszonyok között nehézséget jelenthet a megfelelõen kíméletes és gazdaságos munkarendszer/technológia kiválasztása. A szállítás és a közelítés költsége meghatározó része a fakitermelés költségeinek, így egyben a termelés eredményességének. Nehéz terepviszonyok között a termelés eredményességét az egyszerre kitermelendõ faanyag mennyiségének növelésével és a visszatérési idõ megnyújtásával tudjuk növelni. Természetesen a szálalásos erdõgazdálkodás elvei nem sérülhetnek, így ez a lehetõség erõsen korlátozott. • Termelési cél: A kitermelésre kijelölt faegyedek kitermelésével és értékesítésével a minél nagyobb biztos eredmény elérése cél. Ez nélkülözhetetlen szempont a termelés megtervezésekor. Gyakori hiba, hogy az elméletileg lehetséges maximális árbevétel elérését összetévesztik a maximális eredmény elérésé52

vel. A választékszerkezet kialakításánál nem csak az árbevételt kell figyelembe venni, hanem a választék értékesíthetõségét (egy szál rönköt nehéz értékesíteni), valamint a termelésének költségét (más közelítési/szállítási eszközigénye van egy többméteres választéknak, mint egy egyméteresnek) is. Olyan termelést nem szabad végezni, ami veszteséggel jár. (Megjegyzendõ, hogy a jogszabályok szálalásra vonatkozó elõírásainak módosításával, illetõleg a szálalásos erdõgazdálkodás anyagi támogatásával jelentõs erdõterületet lehetne bevonni ebbe a gazdálkodási módba.) c. A javasolt munkarendszerek Az általánosan elfogadott nevezéktan szerint az egyes munkarendszereket a kitermelt faanyag közelítési módja, illetve a faanyag közelítéskori állapota szerint különíthetjük el. Így a Magyarországon alkalmazott munkarendszerek az alábbi feldolgozottságú faanyagot közelítik: -

teljes fa, szálfa, hosszú fa, rövid fa, választék, apríték.

Az így meghatározott munkarendszerek közül a teljes fás és aprítékos nem javasolt, mert nagyfokú kíméletlenségük és nagy költségigényük miatt csak tarvágásban célszerû ezeket alkalmazni. A szálfás, hosszúfás, rövidfás, választékos munkarendszerek a terepviszonyoktól függõen használhatóak szálalásban. Figyelemmel kell lenni azonban (leegyszerûsítve és általánosítva a kérdéskört) a következõkre: • Minél hosszabb a közelítendõ faanyag, általában annál magasabb a megmaradó állományt ért sérülések aránya. 53

• Általában a vonszolásos eljárások több állománysérülést eredményeznek. Sokkal kíméletesebbek a tengelyen történõ szállítást alkalmazó munkarendszerek, de a félig felemelve való szállítás is többnyire még elfogadható mennyiségû törzskárt eredményez. • Minden munkarendszerhez alkalmazható a közelítõ-eszközök, gépek egész sora. Ezek többnyire jelentõsen különböznek teljesítményük, költségigényük, terepi járóképességük és kíméletességük területén. d. Javasolt technológiai változatok Elsõ helyen a faanyagot teljesen felemelve, tengelyen közelítõ munkarendszerek technológiái javasolhatók. A tereptõl, a rendelkezésre álló eszközöktõl függõen több, különbözõ technológia javasolható (a teljesség igénye nélkül, a magyar erdõgazdasági körülmények figyelembe vételével, a költség- és a teljesítményjellemzõk általánosításával): 1. Fogatos rövidfás (vagy választékban közelítõ) technológia: Rendkívül kíméletes és alacsony költségû technológia. Hátránya, hogy vastagabb kitermelt faanyag esetén kevésbé alkalmazható. Többféle közelítõ eszközzel használható: közelítõ kerékpár, szánkó, utánfutó, szekér, kocsi. Kis közelítési távolságok esetén javasolt. 2. Traktoros utánfutós rövidfás (vagy választékban közelítõ) technológia: Mezõgazdasági traktorral használható eljárás, viszonylag alacsony költségû és elég hatékony. 3. Csörlõs vonszolós (egységrakatos) rövidfás technológia: Erdészeti vonszolók (LKT, DFU) használata a csörlõvel nem vonszolva, hanem a faanyagot kötegbe (egységrakatba) kötve és felemelve szállítva. A költsége kissé magasabb az elõzõeknél. Kíméletes technológia nehéz terepviszonyok között is jól használható. 54

4. Kihordó szerelvényes technológiák: Mezõgazdasági traktor kombinációja egy mezõgazdasági rakodógéppel és egy utánfutó kerékpárral. Egyesíti a mezõgazdasági alapgép (viszonylag) olcsó üzemeltetését a kihordó vontatók kíméletességével. 5. Kihordó vontatós rövidfás technológiák: Ezek az „igazi” technológiák (forwarder), amelyek a kíméletes faanyag-közelítésre készültek. Az alkalmazandó célgépek (Timberjack, Valmet) másra nem használhatóak. Az ismertetett technológiák közül a legdrágábbak és legtermelékenyebbek. A maximális teljesítményt (és így a költségek minimalizálását) akkor lehet elérni, ha egyforma méretû a közelített faanyag. A forwarderes közelítés a költségeit tekintve kevésbé érzékeny a nagyobb közelítési távolságokra, ezért a kisebb feltártsággal rendelkezõ területeken eredményesen használható. A mezõgazdasági gépeknél nagyobb, 3040 %-os lejtõkön is biztonságos az alkalmazása. A vonszolva közelítõ munkamódszert szálalásban csak abban az esetben szabad alkalmazni, ha biztosítható, hogy a faanyag eleje fel legyen emelve a közelítés során (különben a talaj is és a szállított faanyag is károsodik). Az esetek nagy többségében szálfa közelítése történik vonszolva, ritkábban darabolt, vagy elõdarabolt faanyag. A vonszolás alkalmazása elsõ sorban a vékony állományok esetében ajánlható, minél kisebb méretû (szélességû) közelítõ eszköz használata mellett. 6. Fogatos hosszúfás technológiák: A faanyag felemelését különbözõ eszközökkel lehet biztosítani (például: gumilappal, bukókeretes szánkóval, kombinált szánkóval, közelítõ papuccsal, stb). E technológiák elõnye a rendkívüli kíméletesség és az alacsony költség. Hátrányuk, hogy az „egy lóerõs” közelítõ eszköz miatt az erõsebb állományokban nem alkalmazhatóak. Kizárólag kis közelítési távolságok esetén javasolt. 7. Markolós traktoros rövidfás technológiák: Vastagabb kitermelt faanyag esetén is hatékonyan és termelékenyen alkalmazható, fõleg rövidfa, vagy hosszabb választékok közelítése esetében. 55

Elõnye, hogy csak a munkagép – a markoló – speciális, az erõgép általában egy egyszerû mezõgazdasági traktor többféle méretben és teljesítménnyel. Ez egyúttal az alkalmazási körülményeit is behatárolja, mivel nagyobb lejtésû területen biztonságosan nem használható. A használt munkagép viszonylagos elterjedtsége következtébe a technológia alkalmazása gazdaságos. 8. Csörlõs traktoros hosszúfás, vagy szálfás technológiák: Az elõzõhöz hasonló munkarendszer, de elterjedten szálfa, vagy hosszúfa közelítése során használatos. A mezõgazdasági traktorok használatának hátrányai ennél a munkamódszernél mutatkoznak a legmarkánsabban: nagy fák, illetve nehéz, egyenetlen terep esetében jelentõsen csökken a munkabiztonság és a gépek élettartama. Ezeket a gépeket nem erre az igénybevételre tervezték. 9. Csörlõs vonszolós hosszúfás, vagy szálfás technológiák: Általában LKT-típusú erdészeti traktorokkal használatos. Lejtõs területen biztonságosabban használható a mezõgazdasági traktoroknál, termelékenyebb is. Az alapgép beszerzése és az üzemeltetése drágább az elõzõekben ismerteteknél. 10.Kötéldarus technológiák: Jellemzõen meredek területeken használatos technológiák. Az ismertetettek közül a legdrágább eljárás. A kis (például motorfûrészre szerelt) csörlõk használatával a költségeket jelentõsen lehet csökkenteni. Magyarországon alig terjedt el. A kötéldarus rendszerek általában hosszabb közelítési távolsággal dolgoznak, ezért kisebb feltártságra van szükség e területeken. Alkalmas szálfa, vagy hosszabb választékok közelítésére is. A fenti munkarendszerek mindegyike, ezek kombinációit is beleértve alkalmazhatóak a szálalásokban. Az átalakítás alatt lévõ állományok fakitermelése esetén – mivel itt nehezebbek a körülmények és nagyobb súlyt kell helyezni a kíméletességre – inkább a rövidfás és a faanyagot teljesen felemelve mozgató közelítést alkalmazó munkarendszerek alkalmazása ajánlatos. A kíméletesség 56

és nyereségesség érdekében a kisebb, de megfelelõ teljesítményû gépek megválasztásával. A közelítés kézi kiegészítése, vagy kis csúszdák kiegészítõ alkalmazása is hasznos lehet. e. Az állománykárok elleni javasolt védekezési eljárások és eszközök A fakitermelések kivitelezése során, különösen az átalakítás alatt lévõ állományok esetében nagy gondot kell fordítani a sérülések, állománykárok megelõzésére. A megmaradó állomány még nagyon sokáig meghatározza az erdõ képét, minõségét és értékét. Ezeket a fákat esetleg 100?200 év múlva, az értéknövedékük maximumán fogják kitermelni. Ez biztosítja, hogy a gazdálkodás eredményességét az állomány folyamatos fenntartása mellett megõrizhessük. Indokolt ezért egy kis gondot fordítani a fakitermelési munkáink kíméletességére, az állományaink védelmére. A védelem általában nem igényel jelentõsebb anyagi ráfordítást, inkább csak figyelmet és gondosságot (ez amúgy is elvárandó a fakitermelést vezetõ és végzõ szakemberektõl). A fakitermelés által okozott sérülések három lényeges területen (a megmaradó faállomány törzsei, az újulat és az állomány talaja) veszélyezteti az erdõállományt. A sérülések jelentõs része (70-80 %-a) a közelítés során keletkezik, és a közelítõnyomok mentén helyezkedik el. Ez az a terület, ahol indokolt a megelõzõ védekezéssel foglalkozni. A fakitermelés tervezése, elõkészítése, szervezése és a végrehajtása során egyaránt van lehetõség védekezésre, a megelõzésre: • Technológiaválasztás: - A különbözõ gépek alkalmazásánál figyelembe kell venni, hogy minél nagyobb egy gép, többnyire annál nagyobb és több sérülést okoz. Célszerû tehát a rendelkezésre álló lehetõségek közül a feladat megoldására még alkalmas legkisebb gépet választani (amennyiben a gazdaságosságot ez nem rontja erõsen). 57

- Minél nagyobb egy közelítõ gép, annál fontosabb a közelítõ-hálózat elõre történõ kijelölése. Ez nem csak a sérülések kockázatát csökkenti, hanem költséghatékonyabbá is teszi a munkát. - A felemelve történõ közelítés általában kevesebb sérülést eredményez. A legtöbb a sérülés a vonszolásos közelítés során keletkezik. Kevesebb a sérülés, ha a rakomány elejét felemelik. A legkevesebb sérüléssel a tengelyen (kötélen) történõ mozgatásnál kell számolnunk. - Minél kisebb a közelítendõ rakomány, általában annál kevesebb a sérülés. - Minél rövidebb a közelített faanyag, annál kevesebb a sérülés. - A szélesebb gumiabronccsal rendelkezõ gépek a talajt és a gyökereket, a fák tövét kevésbé károsítják. - Télen a hóban történõ közelítésnél az újulat károsodása nagyrészt megelõzhetõ. - A fagyott talajon történõ munka esetén csökken az erózió veszélye. - Kevéssé kíméletes közelítés alkalmazása esetén a kíméletes (például kézi) elõközelítés beiktatása eredményes csökkenti az állománysérülések mennyiségét. - Szorgalmazni kell a sérülések megelõzését segítõ eszközök és eljárások használatát. - Anyagi ösztönzõ-rendszert kell kialakítani a fakitermelést vezetõk és végzõk részére a minél kevesebb sérülés érdekében. • Térbeli rend tervezése: a fent megfogalmazott elvek alapján a közelítõ-hálózat megtervezése a technológia kiválasztásának függvényében történjen. Ügyelni kell a tervezés során arra, hogy a késõbbi fakitermelések során is ezt a közelítõ-hálózatot kell 58

használni. A hálózat kijelölését (például festéssel) maradandóan és jól láthatóan kell elvégezni. A rakodó helyének tervezésénél és kijelölésénél is így kell eljárni. • Részletes tervezés: a fakitermelés elõkészítése során a szokásosnál nagyobb súlyt kell helyezni a pontos és a szervezéshez szükséges információk idõben történõ elõállítására, rögzítésére és a munkavégzõk közötti közzé tételre (térkép, térbeli rend, döntési és közelítési irányok, rakodók, felkészítõ helyek, technológiai folyamat leírása, elvárások a megmaradó állomány és a kitermelendõ faanyaggal szemben). • A közelítõ-hálózat kijelölése során a következõ szempontokat érdemes figyelembe venni: - A közelítõgép fordulási lehetõségei: nagy gép nem tud a nyom végén megfordulni, így ebben az esetben egy „ívelt” közelítõ-hálózat kialakítása célszerû. - Köteles-csörlõs közelítésnél „sugaras” hálózat kialakítására kell törekedni, mivel a csörlõ (kötéldaru) áthelyezése költséges mûvelet. - Egyszerû, kis eszközökkel történõ közelítésnél a „derékszögû párhuzamos”, vagy „ferdén párhuzamos” hálózat kialakítása indokolt. • Állományjelölés: - Célszerû a kivágandó fák körben (minden irányból) látható megjelölése. - Célszerû a „javafák” megjelölése is hasonló módon (de más jelel/színnel). - A közelítõnyomok kijelölése maradandóan, szintén körben láthatóan történjék. 59

• Nagyon fontos a fakitermelõk oktatása. A technológiát és a maradandó állomány védelmének szükségességét meg kell velük ismertetni. Az állományvédelmi eljárásokra (aktív és passzív) ki kel õket oktatni. Meg kell követelni az állományvédelmi célokat szolgáló eszközök használatát és módszerek alkalmazását. • A fakitermelõk anyagi érdekeltsége (a megfelelõ ellenõrzéssel) a sérülések csökkentésében rendkívül hatékony eszköze a károk megelõzésének. • A fakitermelés (döntés, felkészítés) során, követelmény a kíméletességet elõsegítõ eljárások alkalmazása, például a közelítési irányt figyelembe vevõ irányított döntés. • A közelítés kíméletességi szabályainak és a technológiai fegyelem betartása (például csak a kijelölt közelítõ nyomon lehet közelíteni, vagy a törzsvédõ eszközöket használni kell) rendkívül fontos. f. A közelítõnyomok kialakítása Érdemes a hálózatot az elsõ alkalommal a terep és az állomány adottságainak figyelembe vételével, fokozott gondossággal elõre kijelölni és tartósan megjelölni. A hálózat késõbbi megváltoztatása esetén többnyire elkerülhetetlen az állomány károsodása. A közelítõnyomok egymástól való távolságát 25 és 40 méter között célszerû megállapítani. g. A jelölések A közelítõ-hálózat kijelölése elõzze meg az elsõ szálaló belenyúlás elvégzését, mert csak így biztosítható, a sérülések és a kitermelési költségek minimalizálhatók legyenek. A kijelölést úgy kell elvégezni, hogy egyértelmû és a következõ belenyúlások során (évtizedek múlva is) felismerhetõ legyen. 60

Nem elég a kivágandó faegyedek jelölése, hanem esetenként célszerû lehet a hosszú távon, a gazdasági vágásérettségi korig fenntartandó faegyedek maradandó jelölése is a jobb állományokban. A kivágandó faegyedeket – a késõbbi ellenõrzés érdekében – nem csak mellmagasságban, hanem a tuskón is jelölni kell. h. Munkarendszerek, technológiák ökonómiai összehasonlítása A fakitermelés a szálalással kezelt állományokban azért költségesebb, mint egy hasonló adottságokkal rendelkezõ bontó vágásban, mert nagyobbak közelítési távolságok, több az átállás és arányaiban lényegesen kevesebb az egy helyben kitermelt faanyag (tömeg-darab törvény), ami jelentõsen növeli a közelítési és szállítási költséget. Ez a többletköltség azzal csökkenthetõ, ha az erdõgazdálkodó nem minden évben, hanem ritkábban, 5-10 évente végez fakitermelést az állományban és így egy belenyúlás esetén is a faanyag mennyisége magasabb egy területegységen, csökken az üresen, vagy félig rakottan megteendõ közelítési távolság. A sérülések elleni védekezés költségei alacsonyak, de a fakitermelést végzõnek szigorúan be kell tartani a technológiai utasításokat. Rendkívül fontos a folyamatos ellenõrzés szerepe a szálalás teljes folyamatában. Általában a szálalásban is érvényesek a közismert gazdasági szabályok, például: a nagyobb méretû faanyag rakodása, közelítése gazdaságosabb a kisebbnél, azonban az állomány jövõje érdekében (különösen az átmeneti állományok esetében) érdemesebb a kis költségtöbbletet a kitermeléskor felvállalni a néhány év múlva jelentkezõ minõségi többlet-eredmény érdekében.

61

IX.

Milyen gazdasági eredményekre számíthatunk?

a. A vágásos és a szálaló erdõgazdálkodás közötti elvi gazdaságossági azonosságok és eltérések A vágásos erdõgazdálkodásban a bevételek és a kiadások szempontjából jól elkülönül az erdõmûvelés és a fahasználat. Ez az elkülönülés a gyakorlatban is észlelhetõ: az erdõfelújítási, erdõnevelési és fakitermelési tevékenységek idõben is elkülönülnek egymástól. Ez az elkülöníthetõség eredményezi, hogy általában a gazdálkodás során az erdõmûvelés bevételeit és költségeit (és eredményét!) külön kezeljük, külön értékeljük a fahasználatétól. Ez az eljárás nem kedvez az erdõgazdálkodás egységes értékelésének, pedig – tudjuk – az erdõmûvelés a fakitermelés érdekében történik (hogy legyen mit kitermelni) és ezért az elkülönített gazdasági értékelése gyakran téves következtetésekre ad lehetõséget. Ez eredményezi azt, hogy a vágásos erdõgazdálkodás során kitermelt faanyag nyereségességét hasonlítják össze a szálalás során nyert faanyag eredményadataival, ezáltal teljesen helytelen eredményekhez jutva. A szálaló erdõgazdálkodásban az erdõmûvelés és a fahasználat egyazon mûvelet, a gazdasági eredményességének értékelése is csak együttesen minden, az állományban az állománnyal végzett munka költségeinek és bevételeinek együttes és folyamatos figyelembe vételével lehetséges. b. A hosszú távú hozamok meghatározásának módja Egy terület erdõgazdálkodása során a gazdasági eredmény meghatározása a bevételek és a kiadások különbözete. A nyereségesség meghatározása érdekében külön kell vizsgálni az egyes tételeket: • A fakitermelés költségei egy köbméter kitermelt faanyagra vetítve magasabbak a szálalás esetében, mint a vágásos erdõgazdálkodásban. Ennek az okai: 62

- A gyakoribb belenyúlások miatt a szálalásban az egy alkalommal kitermelhetõ faanyag mennyisége alacsonyabb egy területegységre vetítve, mint a vágásos üzemmód esetén. A több felvonulás, a hosszabb közelítési távolságok, a „tömeg-darab” törvény miatt magasabb közelítési és szállítási költség és a kisebb termelékenység miatt a kitermelés fajlagos költsége magas. - A kíméletes technológiák és a technológiai fegyelem szigorú betartása-betartatása szintén költségnövelõ tényezõ. - A kisebb gépek, eszközök használata, viszont költségcsökkentõ tényezõ lehet. • A szálalásnál az erdõfenntartási járulékkal nem kell számolni. • Felújítási kötelezettség nem keletkezik, így a felújítás igen magas költsége nem jelentkezik. A teljesség kedvéért meg kell jegyezni, hogy az erdõfelújítás költségét némileg (arányaiban egyre kevésbé) csökkentõ tényezõ a pályázható normatív állami támogatás összege. • A kitermelt faanyagért kapott egy köbméterre vetített fajlagos árbevétel a szálalás esetében magasabb, mint a vágásos fakitermelés esetében. - Csak a gazdaságosan kitermelhetõ faegyed kerül kivágásra. - A kitermelt faanyag zömében a felsõ koronaszintbe tartozó faegyedek kivágásából származik, így többnyire értékesebb választékok termelhetõk belõlük. Összességében a magasabb fajlagos árbevétel, a járulék és az erdõfelújítási költségek elmaradása meghaladja a kitermelt faanyag magasabb fajlagos kitermelési költségét. A szálalás az eredményességet tekintve is jobb, mint a vágásos erdõgazdálkodási módszereknél. 63

Az erdõmûvelés költségei a vágásos gazdálkodásban gyakran meghaladják a fakitermelés eredményét. A vágásos erdõgazdálkodás az erdõfenntartási támogatások folyósítása ellenére is gyakorta veszteséges. Az erdõfenntartási támogatások jelentik az erdõmûvelés bevételeit. E támogatásoknak a sorsa jelenleg teljesen bizonytalanná vált, fõleg állami erdõgazdálkodás esetében. A szálalás alkalmazása során az erdõmûvelési költségek elmaradása jelenti az igazi nagy nyereséget. c. A várható hozamok elõrejelzése Igen fontos tényezõ, hogy az erdõgazdálkodó akár évtizedekkel elõbb gyakorlatilag néhány évente hozzájuthat az erdõben felhalmozódó értékhez. Ennek okai: • A szálalás megkezdése akár fiatalabb korú erdõkben is lehetséges. • A magyar magán-erdõgazdálkodásra jellemzõ erdõnagyságok esetében a szálalás során kitermelt faanyag sokkal egyenletesebb ütemben kerül a piacra, mint a vágásos üzemmód fakitermelései esetében. A pénzáramlás folyamata sokkal egyenletesebb a szálalásos, mint a vágásos erdõgazdálkodás esetében, a szálalásos erdõgazdálkodás költségei és árbevétele közel egyszerre jelentkeznek. A vágásos erdõgazdálkodás esetében a fakitermeléskor jelentkezõ árbevétel idõben több évvel-évtizeddel megelõzheti az erdõfelújítás-erdõnevelés során szükségessé váló költségeket. Az a vizsgálati sorrend, amely szerint az árbevétel megelõzi a költségeket az erdõ szempontjából nézi az erdõgazdálkodás gazdasági kérdéseit (elõbb volt az erdõ, melyet az ember kitermelt és ezért kell felújítani). Az erdõgazdálkodók szemszögébõl nézve éppen fordított is lehet a helyzet. Azokat a magánerdõ-tulajdonosokat (õk vannak túlnyomó többségben), akik nem véghasználati korú erdõállományhoz jutottak a privatizáció során az erdõgazdálkodás költségeinek (és gyakran veszteségének) felmerülésekor nem nyújt vigaszt, 64

hogy az elõzõ erdõgazdálkodók a véghasználat során jelentõs eredményhez jutottak. d. A szálalás gazdasági elõnyei a vágásos üzemmóddal szemben A szálalás gazdasági elõnyei már az ilyen gazdálkodásra való áttérés elsõ éveiben jelentkezhetnek, de az idõsebb (vágáskor-közeli) állományok esetében viszont elõfordulhat az átmeneti eredménycsökkenés, hiszen ekkor le kell mondani az általában jövedelmezõ véghasználatról. Középtávon viszont az évente jelentkezõ eredmény és a felújítási költség elmaradása kárpótolja az erdõgazdálkodót. • Nincs erdõfelújítás, nincs erdõfelújítási költség. • Nem kell az erdõsítéseket védõ kerítések építésére és fenntartására pénzt fordítani. Ennek feltétele a szakszerû vadgazdálkodás. • A hozamhoz folyamatosan hozzájuthat az erdõgazdálkodó. • Nem kell nagy összegeket befektetni, az erdõfelújítások és ápolások elvégzésébe. • Az erdõ az egyéb funkcióit (idegenforgalom, üdülés, természet-, táj-, talajvédelem, más védelmi funkciók, stb.) sokkal gazdaságosabban és magasabb színvonalon biztosítja, ami újabb bevételek lehetõségét teremti meg. e. A szálalás gazdasági hátrányai Egyetlen hátrányt lehet megemlíteni: az egyszeri „nagy pénz”, a véghasználat bevétele elmarad. f. Alkalmazási javaslat gazdasági szemszögbõl A szálalásos üzemmódra való áttérés – jelenlegi ismereteink szerint – mindenhol jobb gazdasági eredményt biztosít, ahol 65

• biztosítható az állomány felújulása, • a vadlétszám kerítések nélkül lehetõvé teszi a felújulást, • a kitermelt faanyag értékesítésébõl származó árbevétel meghaladja a kitermelési költségeket, tehát mindenütt, ahol a (nyereséges) gazdálkodás lehetséges. A fentiek alapján a szálalás – gazdálkodási eredményességénél fogva – mindenhol javasolható, ahol a vágásos gazdálkodás is nyereségesen mûködik, vagy csak kis veszteséget termel. Emellett a nyereségesen nem kezelhetõ erdõterületek fenntartásának is (gyakran) az egyetlen lehetséges eszköze. A szálalásos erdõkezelés minimalizálja az erdõterület fenntartásához szükséges forrásokat. A ma zömmel talajvédelmi rendeltetésû erdõkbõl így juthatunk némi faanyaghoz. Javasolható a szálalás a legtöbb nagy erdõbirtok esetében, mert a rendelkezésre álló forrásokat hatékonyabban használja fel, mint a vágásos gazdálkodás és ideális gazdálkodási mód a kisbirtokok esetében, mert nem igényen nagy befektetést, jelentõsebb anyagi forrásokat a gazdálkodási feladatok elvégzéséhez. g. Az átmeneti idõszak alatt várható gazdasági eredmények A legtöbb erdõrészlet esetében az átmenet nem eredményez eredménycsökkenést, bár némely fiatal, vagy idõs állománykorban megkezdett átalakítás átmeneti eredménycsökkenéssel járhat. Nagyobb erdõtömb esetben a nyilván szabályosan elõforduló vágásterületek, illetve folyamatban lévõ erdõfelújítások jelentik a gondot, mivel ezek befejezéséig nagyon sok ráfordítás szükséges, ugyanakkor a szálalás hozamainak megtermelésében nem vesznek részt (az elsõ évtizedekben). Hosszú távon ebben az esetben is az erdõgazdálkodás eredménye várhatóan meghaladja a vágásos üzemmód esetén várhatót, csak az erdõfelújítások befejezését (a ráfordítás-igény megszûnéséig) kell a kisebb eredménnyel beérnie a gazdálkodónak, a türelem azonban hosszú távon megtérül. 66

X.

Milyen eljárásokat kell követnünk az erdészeti hatósággal történõ kapcsolat során?

Magyarországon az erdõgazdálkodás rendkívül szigorúan szabályozott és felügyelt. A jogi szabályozás alapja „Az erdõrõl és az erdõ védelmérõl” szóló, 1996. évi LIV. törvény (továbbiakban: Evt.) és a végrehajtásáról szóló 29/1997. (IV. 30.) FM-rendelet (továbbiakban: Vhr.). Az Evt. és a Vhr. betartatásáért, az erdõgazdálkodás felügyeletéért az Állami Erdészeti Szolgálat (továbbiakban: ÁESZ) a felelõs. Az ÁESZ tevékenységét és az erdõgazdálkodást több törvény, rendelet és utasítás is szabályozza (például: Erdõrendezési Szabályzat). Minden az erdõben végzett tevékenység gyakorlatilag csak az ÁESZ engedélyével végezhetõ. A szabályozás szigorúságára jellemzõ, hogy a tulajdonosi jog önmagában nem jogosít fel az erdõgazdálkodásra. Erdõgazdálkodást csak az ÁESZ által bejegyzett erdõgazdálkodó folytathat, kizárólag üzemterv alapján és az ÁESZ elõzetes engedélyével (Evt. 13. §; Evt. 14. §; Evt. 26. §; Evt. 60. §). Az erdõterületen végzett tevékenység engedélyezése hosszú, többlépcsõs folyamat eredménye. Ahhoz, hogy elvégezhessük a szálalást: • Olyan érvényes üzemtervvel kell rendelkeznünk, ami szálaló (nem vágásos) elõírást tartalmaz az érintett erdõterületre. • Ha nem rendelkezünk üzemtervvel, úgy elõbb be kell jelentkezni az erdészeti hatóságnál – az ÁESZ területileg illetékes erdõgazdálkodónak, majd a körzeti erdõtervnek megfelelõen el kell készíttetni az üzemtervet igazgatóságánál [37/1996. (XII. 29.) FM rendelet az Állami Erdészeti Szolgálat létrehozásáról és szervezetérõl]. Jogszabályban meghatározott esetekben a körzeti erdõterv megegyezik az üzemtervvel. • Az esetek túlnyomó többségében az üzemtervi elõírások vágásos kezelést írnak elõ, ezért módosítani kell az üzemtervi elõírást 67

(azaz üzemtervtõl eltérõ engedélyt kell az ÁESZ-tõl kérni). • Ezt követõen kell elkészíteni és engedélyeztetésre benyújtani az éves erdõgazdálkodási tervet az erdészeti hatóság (ÁESZ) részére. Alábbiakban röviden, néhány jogszabályi kiegészítéssel bemutatjuk az elõzõekben felsorolt három (az erdõgazdálkodás folytatását teljes mértékben meghatározó) tervet: • A körzeti erdõterv A körzeti erdõtervek készítését 10 évente állami feladatként a földmûvelésügyi és vidékfejlesztési miniszter rendeli el. Készítése az ÁESZ feladata. Gyakorlatilag teljes körûen meghatározza az adott erdõterületen az erdõgazdálkodás kereteit. Az erdõgazdálkodóknak a körzeti erdõterv készítése során joguk van megismerni a rájuk vonatkozó rész tartalmát és erre vonatkozóan javaslatokat is tehetnek. A tervkészítés során a javaslatokat csak korlátozott módon veszik figyelembe, elfogadásuk egyáltalán nem kötelezõ. Az elkészült tervet a miniszter hagyja jóvá (Evt. 24. §; Evt. 25. §; Vhr. 27. §; Vhr. 29. §). • Az üzemterv Az üzemterv teljes körûen meghatározza az adott erdõterületen folytatható erdõgazdálkodás kereteit. Az erdõgazdálkodó erdõgazdálkodást csak érvényes üzemterv alapján folytathat. Az erdõgazdálkodó köteles gondoskodni az üzemterv elkészítésérõl (elkészíttetésérõl). Az erdõgazdálkodó az üzemterv készítése során köteles figyelembe venni a körzeti erdõterv elõírásait. A körzeti erdõterv számos esetben teljes mértében megegyezik az üzemtervvel, például az állami tulajdonú, vagy a magántulajdonú kis erdõterületek egyszerûsített üzemterve esetében. A jogszabályok értelmében az erdõgazdálkodók tetszõleges felsõfokú erdészeti képesítéssel rendelkezõ szakembertõl megrendelhetik az üzemterv elkészítését. Az elkészült üzemtervet az ÁESZ hagyja jóvá. A jelenlegi gyakorlat szerint, viszont (igen-igen ritka 68

kivételtõl eltekintve) az üzemtervet az ÁESZ készíti és ezért az FVM hagyja jóvá (Evt. 26. §; Evt. 27. §; Vhr. 34. §; Vhr. 36. §; Vhr. 37. §; Vhr. 40. §). Az üzemterv 10 évre készül. Az erdészeti hatóság (ÁESZ) csak olyan éves erdõgazdálkodási tervet fogad el és engedélyez, amely megfelel az üzemtervi elõírásoknak. Elõzõek miatt rendkívül fontos, hogy az üzemtervi adatok és elõírások módosíthatóak, e lehetõség hiányában ugyanis a szálalás más üzemtervi elõírás esetén megvalósíthatatlan. Az éves erdõgazdálkodási terv benyújtása elõtt elõzõleg külön eljárás keretében módosítani kell az üzemtervi elõírásokat (Evt. 28. §; Vhr. 42. §). • Az éves erdõgazdálkodási terv Az erdõgazdálkodó köteles évente erdõgazdálkodási tervet készíteni (vagy készíttetni). A terv érvényessége 1 naptári év. Az éves terv az üzemtervben az egyes erdõrészletekre megállapított feladatok és haszonvételek még el nem végzett részének következõ évre jutó elvégzendõ részét tartalmazza. Ezt szigorúan vizsgálja az ÁESZ, tehát azon erdõgazdasági feladatok elvégzését nem engedélyezi, amelyeket az üzemterv nem, vagy nem olyan formában tartalmaz. Az erdõgazdálkodó gazdálkodói szabadsága, hogy az üzemtervi elõírások közül melyik feladatot kívánja elvégezni az adott évben, oly módon, hogy közben ügyelnie kell az arányosság betartására (az üzemtervi elõírások egy évi átlagától jelentõs mértékben nem lehet eltérni, illetõleg az üzemtervi feladatokhoz rendelt sürgõsségi besorolásokat figyelembe kell venni). Az erdõgazdálkodási tervet az ÁESZ felülvizsgálja, különbözõ szakhatóságokkal egyezteti (természetvédelem, stb.) és dönt arról, hogy a benyújtott tervben szereplõ feladatok közül -

melyeket nem engedélyez, melyeket engedélyez különféle feltételek betartása mellett, melyeket engedélyez, illetve milyen nem tervezett feladat elvégzésére kötelezi az erdõgazdálkodót. 69

Ezt követõen az ÁESZ határozatban hagyja jóvá az éves erdõgazdálkodási tervet. A jóváhagyott éves terv feladatainak elvégzését az ÁESZ vizsgálja, ellenõrzi, az attól való eltérést bünteti. A jóváhagyott tervtõl eltérni pótterv (tervmódosítás) benyújtásával lehet, amennyiben azt az ÁESZ jóváhagyja. A pótterv készítése, és engedélyeztetése megegyezik az éves gazdálkodási terv készítésének és engedélyeztetésének folyamatával (Evt. 29. §; Vhr. 43. §). A szálalások engedélyeztetésében, megtervezésében, a kitermelésre kerülõ faegyedek kijelölésében szigorú korlátot jelentenek a jogi szabályozás szálalásokra vonatkozó elõírásai. Ahhoz, hogy õshonos erdeinkben elterjedhessen a természetközeli, szálalásos erdõgazdálkodási mód elengedhetetlen ennek a korlátozásnak az enyhítése. A jelenlegi jogi szabályozás a bükkösöket és „örökerdõket” (zömében gyenge termõhelyeken található védelmi célú erdõállományok, amelyek letermelése nem kívánatos) leszámítva gyakorlatilag kizárólag a vágásos erdõgazdálkodást támogatja (Evt. 60. §; Vhr. 79. §). Fontos, a nyereségességét jelentõsen növelõ tényezõ, hogy a szálalásos üzemmódban kezelt erdõk esetében a kitermelt fatömeg után nem kell a Magyar Államnak az erdõfenntartási járulékot megfizetni (Evt. 60. §; Evt. 101. §; Vhr. 102. §).

70

XI.

Hol, hogyan lehet szert tenni a szálaló erdõgazdálkodás alkalmazásához szükséges ismeretekre?

A természetközeli erdõgazdálkodás oktatása a magyar szakmai intézményekben még nem szerepel kellõ súllyal. Az iránta érdeklõdõ erdõgazdák, erõtulajdonosok, de az erdõfelügyelõk és tervezõk ismereteinek gyarapítása, szemléletük formálása és az új elvek iránti fogékonyságuk növelése fontos és sürgõs feladat. Az ehhez szükséges ismeretek gyarapítására, a már elért megszerzett tudás, elért tapasztalatok átvételére a következõ szervezetek segítségével van lehetõség: • Állami Erdészeti Szolgálat Központja 1054 Budapest, Széchenyi u. 14. 1355 Budapest, Pf.: 10. Telefon: 06/1/37-43-200, telefax: 06/1/37 43-206, [email protected] • Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium Természetvédelmi Hivatal Erdészeti és Tájvédelmi Fõosztály 1121 Budapest, Költõ u. 21. Telefon: 06/1/391-17-51, telefax: 06/1/200-88-80, [email protected] • Erdészeti Tudományos Intézet 1023 Budapest, Frankel Leó u. 42-44. Telefon: 06/1/348-58-70, telefax: 06/1/326-16-39, [email protected] • Nyugat-Magyarországi Egyetem 9400 Sopron, Bajcsy-Zsilinszky u. 4. Telefon: 06/99/518-100 • Pro Silva Hungaria közhasznú társadalmi szervezet 3300 Eger, Babocsay u. 37. [email protected] Telefon/telefax: 06/36/414-445 71

Ajánlott szakirodalom

ASZALÓS R.- BARTHA D.- BODONCZI L.- BÖLÖNI J.- KENDERES K.- ÓDOR P.- STANDOVÁR T.- SZMORAD F.- TÍMÁR G. (2005): A magyarországi erdõk természetességének vizsgálata I-V. Erdészeti Lapok 140 (5-10): 152-154, 198-201, 226-229, 259-261, 285-289. BARTHA D. (szerk.) (2001): A természetszerû erdõk kezelése. Természetbúvár Alapítvány Kiadó, Budapest. BARTHA D.- BÖLÖNI J.- ÓDOR P.- STANDOVÁR T.- SZMORAD F.- TÍMÁR G.(2003): A magyarországi erdõk természetességének vizsgálata. Erdészeti Lapok 138 (3): 73-75. BARTHA D. - ÓDOR P. - HORVÁTH T.- TÍMÁR G. – KENDERES K. - STANDOVÁR T.- BÖLÖNI J. - SZMORAD F. - BODONCZI L. ASZALÓS R. (2006): A faállomány heterogenitása és az erdõtermészetesség kapcsolata. Acta Silvatica, megjelenés alatt. BARTHA D.- SZMORAD F.- KIRÁLY G. (2000): Magyarország területén õshonos fa- és cserjefajok. In: FRANK T. (szerk.): Természet - Erdõ - Gazdálkodás. MME - Pro Silva Hungaria Egyesület, Garamond Kft, Eger, pp. 167-175. BARTHA D.- SZMORAD F.- TÍMÁR G. (1998): A magyarországi erdõk természetességének erdõrészlet szintû értékelési lehetõsége. Erdészeti Lapok 133 (3): 74-77. BARTHA P. (2003): Az erdõ csoportos szerkezete. Erdészeti Lapok 138 (10): 278-280. BARTHA P. (2004): Gondolatok az erdõfelújítás-fenntartás rendszerének korszerûsítéséhez Erdészeti Lapok 139 (4): 106-107. BARTON ZS. (2001): Õserdõk és õserdõ jellegû területek a Kárpátokban. Szakdolgozat. Kézirat. Ny-Magyarországi Egyetem Környezettudományi Intézet, Sopron. 72

BARTON ZS. (2004): Szálaló erdõ tervezése. Erdészeti Lapok 139 (2): 44-45. BORHIDI A., SÁNTHA A. (szerk.) (1999): Vörös könyv Magyarország növénytársulásairól. Természetbúvár Alapítvány Kiadó, Budapest. BODONCZI L. (2004): Erdeifenyvesek természetes felújítási lehetõségeinek áttekintése és hosszú távú kísérlet felállítása az Õrségi Nemzeti Parkban. Tájökológiai Lapok 2 (1): 13-28. CZÁJLIK P. (1996): Koreloszlás és szukcesszió háborítatlan erdõállományokban: esettanulmány in MÁTYÁS CS.: Erdészeti Ökológia. Mezõgazda Kiadó, Budapest, pp.84-92. CSÉPÁNYI P. (2001): Erdõfelújítások minõségi osztályozása. Erdészeti Lapok 136 (11): 341-345. CSÉPÁNYI P. (2002): A természetes felújítás szervezeti korlátai. Erdészeti Lapok 137 11): 323. CSÉPÁNYI P. (2003): A természetes felújítás szabályozási feltételei. Erdészeti Lapok 138 (3): 87. CSÉPÁNYI P. (2004): Kíméletes fakitermelés alpintechnikával. Erdészeti Lapok 133 (12): 366. CSÓKA GY. (szerk.) (2005): Pro Silva Enciklopédia CD. Pro Silva Hungaria Egyesület. FRANK T. (szerk.) (2000): Természet - Erdõ - Gazdálkodás. MME Pro Silva Hungaria Egyesület, Garamond Kft, Eger. GÁLHIDY L.- MIKÓK B.- HAGYÓ A.- KELEMEN K.- RUFF J. (2005): Felújulás egy bükkállomány mesterséges lékjeiben, a lékméret hatása az újulat változásaira. Erdészeti Lapok 140 (12): 358-361. GYÖNGYÖSSY P. (1996): Az Õrségi Tájvédelmi Körzet erdõgazdálkodásával kapcsolatos természetvédelmi koncepció. Kézirat, Szakmérnöki szakdolgozat, Soproni Egyetem, Sopron.

73

GYÖNGYÖSSY P. (2000): Történeti adatok az õrségi erdõk erdészeti és természetvédelmi értékeléséhez. In: BARTHA D. (szerk.): A tervezett Õrség-Rába Nemzeti Parkot megalapozó botanikai-zoológiai kutatások I. Kutatási jelentés, Sopron Szombathely - Õriszentpéter, pp. 70-123. HASZÁK A. (1953): Az õrségi erdei fenyõk természetes felújítása. Az Erdõ 2: 50-58. HORVÁTH F.- BORHIDI A. (szerk.) 2002: A hazai erdõrezervátum kutatás. Természetbúvár Alapítvány Kiadó, Budapest. KOLOSZÁR J. (2000): Természetközeli erdõgazdálkodás. Oktatási segédlet. Nyugat-Magyarországi Egyetem, Sopron. KOLOSZÁR J. (2002): A szálalóvágás alkalmazásának lehetõségei a Soproni-hegységben. Erdészeti Lapok 137 (10): 273-274. KOLOSZÁR J.- CSEPREGI I.- HORVÁTH T. (2006): A szálalóvágásos kísérlet újabb tapasztalatai a Soproni -hegységben. Erdészeti Lapok 141 (9): 262-265. KRUTZSCH, H. (1999): Erdõk megújítása. Országos Erdészeti Egyesület, Budapest-Sopron. MADAS L.- KOLOSZÁR J.- CSÉPÁNYI P. (2005): A vágásos erdõbõl a szálalóerdõbe. Erdészeti Lapok 140 (10): 265-267. MAGYAR E. (1993): Erdõgazdálkodás a 18. századi Magyarországon. In R. VÁRKONYI Á.-KÓSA L. (szerk.): Európa híres kertje. Orpheusz Könyvkiadó, Budapest. MÁJER A. (1982): Erdõmûveléstan II. Egyetemi jegyzet, kézirat, Erdészeti és Faipari Egyetem, Sopron. MÁJER A.- CSESZNÁK E.- SZAPPANOS A.- KOLOSZÁR J. (1975): A Szentgyörgyvölgyi Tájvédelmi Körzet kialakítása, jelenlegi helyzetének elemzése és javaslatok a kezelésére. Kutatási jelentés, kézirat. Erdészeti és Faipari Egyetem, Sopron. MARKOVICS T.(2004): Van-e realitása hazánkban a szálaló üzemmódnak? Erdészeti Lapok 139 (5):153-154. 74

MÁTYÁS CS. (1996): Erdészeti Ökológia. Mezõgazda Kiadó, Budapest. MÁTYÁS CS. (1998): Az MTA Erdõgazdálkodási Albizottsága állásfoglalása a természetközeli erdõgazdálkodásról. Erdészeti Lapok 133 (9): 284. MÁTYÁS CS. (2006): Erdeink klímaérzékenysége. Természetbúvár 61 (3): 10-11. MIHÁLY B.- BOTTA DUKÁT Z. (szerk.) (2004): Özönnövények. Biológiai inváziók Magyarországon. Természetbúvár Kiadó, Budapest. PÁLL E. (1953): A erdeifenyõ-állományok természetes felújítása a göcseji fenyõrégióban. Kézirat. PRO SILVA (2000): Pro Silva – A természetközeli erdõgazdálkodás Pro Silva Europa által vallott alapelvei I-II. Erdészeti Lapok 135 (3-4): 76-79., 119-121. ROTH GY. (1935): Erdõmûveléstan II. József Nádor Mûszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Bánya-, Kohó- és Erdõmérnöki Karának Könyvkiadó Alapja, Sopron. Hasonmás kiadás: Erdõ és Faipari Mérnökhallgatók Selmeci Társasága, 1999, Sopron. SÓDOR M.- TEMESI G. (2001): A természetszerû erdõk kezelésének és megújításának alapjai. In BARTHA D. (szerk.): A természetszerû erdõk kezelése. Természetbúvár Alapítvány Kiadó, Budapest, pp. 11-64. SOLYMOS R. (2000): Erdõfelújítás és -nevelés a természetközeli erdõgazdálkodásban. Mezõgazdasági Szaktudás Kiadó, Budapest. SOLYMOS R. (2006): Századunk erdõstratégiai célja és feladata 12. rész. Erdészeti Lapok 141 (5-6): 135-137., 173-175. SOMOGYI (1994): Hogyan lehet mérni a tartamosságot? Erdészeti Lapok 129 (12): 362-364. STANDOVÁR T. (1996): Növénytársulások dinamikája in MÁTYÁS CS.: Erdészeti Ökológia. Mezõgazda Kiadó, Budapest, pp. 72-84. 75

STANDOVÁR T.- PRIMACK (2001): A természetvédelem biológiai alapjai. Nemzeti Tankönyvkiadó Budapest. TÁRCZY CS.- BAKÓ CS. (2004): Tanulmányút herceg Eszterházy magánalapítványának Lékai Erdészeténél. Erdészeti Lapok 139 (10): 308-311. TEMESI G. (szerk.) (1997): A természetvédelmi oltalom alatt álló erdõk kezelése a védettségi kategóriák és a védett természeti értékek szerint. Kézirat, Budapest. TÍMÁR G. (2002): A Vendvidék erdeinek értékelése új nézõpontok alapján. Kézirat, Doktori (Ph.D.) értekezés, Nyugat-Magyarországi Egyetem, Sopron. VARGA B. (2003): Tapasztalatok és tanulságok a svájci „örökerdõk”-ben. Erdészeti Lapok 138 (11): 329-332. Az erdõrezervátum kutatás eredményei 1:1 (2001), 2:1(2002).

76

Összegzés

A természetközeli erdõgazdálkodás, azon belül a szálalás elterjedése a magyar erdõgazdálkodásban elkerülhetetlen. A társadalmi és gazdasági folyamatok egyaránt efelé mutatnak, nincs más út az erdõgazdálkodásunk számára, mint a természetközeli erdõkezelés megvalósítása a magán- és az állami erdõterületek vonatkozásában egyaránt. A magán-erdõgazdálkodást fõleg a gazdasági kényszerek, az állami erdõk kezelõit elsõsorban a természetvédelmi és közjóléti igények erõsödése, másodsorban a gazdasági elvárások kényszerítik erre az útra. A természetközeli erdõgazdálkodás bevezetésének a legfontosabb és legnehezebben megvalósítható, legtöbb munkát igénylõ feltétele az általánosan tanult és megszokott szemlélet megváltoztatása és a vágásos üzemmód eredményes alkalmazásához szükséges beidegzõdések átalakítása. A természetközeli erdõgazdálkodás egészen más gondolkodásmódot igényel, mint a korábban megszokott gazdálkodás, sõt a természetközeli erdõgazdálkodás (sokkal több) gondolkodást igényel. Ez az ára az elõnyeinek. Nem nagy ár, megéri. Könyvünkben igyekeztünk bemutatni a szálalás alkalmazásának feltételeit és következményeit, lehetséges eredményét. A legfontosabbnak azt éreztük, hogy információkat adjunk az olvasónak arról, hogy miért jobb a szálalás a vágásos erdõgazdálkodásnál, hogy mit kell tenni a megvalósítása és eredményes mûködtetése érdekében. A legfontosabb tehát a szemlélet-átalakítás, ami alapfeltétele a szálalás alkalmazásának. A könyv hozamokkal foglalkozó része csak alátámasztja az elõzõ részben foglaltakat ökonómiai érvekkel, a fakitermelési és hatósági fejezet pedig gyakorlati javaslatokat ad a megfelelõ mûködés elõsegítéséhez. Könyvünk célja, hogy az erdõgazdálkodással hivatásszerûen foglalkozóknak, de a nem erdészek számára is érthetõen megmagyarázza, hogy mi a természetközeli erdõgazdálkodás, melyek bevezetésének, 77

alkalmazásának feltételei, mire számíthat egy erdõgazdálkodó, ha erre adja a fejét és milyen egyéb feladatai lehetnek, milyen egyéb segítségre lehet szüksége. Reméljük, hogy használható eszközt adunk az erdõgazdálkodók kezébe, amely segíteni fog a fennálló gondok megoldásában, a társadalom (ezen belül a civil és az állami természetvédelem) elvárásainak kompromisszumokon nyugvó kielégítésében (és a gazdaságilag és ökológiailag is) fenntartható erdõgazdálkodás kialakításában a megváltozott gazdasági és társadalmi körülmények között. A legfontosabbakat leírtunk ebben a könyvben, ami szükséges lehet a cél eléréséhez, ami szerintünk segítheti a természetközeli erõgazdálkodás elterjedését és eredményes (gazdaságos) mûködését. Reményeink szerint ez a könyv egy kis lépéssel elõre viszi az erdõgazdálkodás ügyét és segít abban, hogy a magyar erdõk az eddigieknél is jobban szolgálják a nemzet boldogulását.

78

1. Helyenként teljesen nyílt a felsõ lombkoronaszint. (Bodonczi László)

2. Az elõtérben egy frissen, 2-3 fa kitermelésével nyitott, kisméretû lék. (Bodonczi László)

3. Közelít az optimális állapot felé, bár még érezhetõ egy fiatalabb és egy idõsebb (önmagában is vegyeskorú) állomány. (Bodonczi László)

4. Szálalóerdõ fiatalabb állományrésze. (Bodonczi László)

79

5. Az elegyes lombos erdõkben igen kis lékekben is újul a bükk. (Bodonczi László)

6. Már nem túl nagy lékben is jól újulnak a fényigényes fafajok (erdeifenyõ, kocsánytalan tölgy). (Bodonczi László)

7. Holt fa, tág hálózatú nagyméretû fák és változatos átmérõ eloszlás egy természetszerû erdõben. (Dr. Illés Gábor)

80

8. Igen elegyes szálalóerdõ, a háttérben erõsen záródott, idõsebb rész. Jól látható a csoportos szerkezet. (Bodonczi László)

9. Az elõtérben kidöntött fatörzs minimális kárt okozott a sûrûnek mondható erdõben. (Bodonczi László)

10. Felül besüt a nap, megvilágítottak a felsõ szintben a koronák, a talajra mégis kevés fény jut. (Bodonczi László)

11. Fényért való küzdelem. (Sinka Attila)

81

12. Teljes terjedelemben kihasznált vertikális szintezettség. (Dr. Illés Gábor)

13. Kis csoport kitermelésével keletkezett lék alulról... (Sinka Attila)

… és fölülrõl. (Sinka Attila)

82

15. Rekreációs funkció. (Sinka Attila)

16. Fiatal fák vegyeskorú csoportja. (Sinka Attila)

17. Közelítõ nyom. (Sinka Attila)

18. Állandó megújulás, elegyesség, méretbeli és korbeli diverzitás. (Sinka Attila)

83

19. Fény és árnyék. (Sinka Attila)

20. Van mibõl válogatni. (Sinka Attila)

21. Koronaszint, többszörös felület. (Sinka Attila)

84

Miért ne gazdálkodhatnánk természetközeli módon? 1. A könyv javaslatai alapján megtudhatod (amennyire ez egy könyvbõl lehetséges), hogy hogyan használhatod fel a természet erõit az erdõd kezelése során, különös tekintettel a termõhelyi adottságokra, a fényigényre és a különbözõ fafajokra. 2. A könyv útmutatása által megbecsülheted, hogy mekkora hozamra számíthatsz, ha átalakítod a hagyományosan (vágásos üzemmódban) kezelt faállományodat vegyeskorú, elegyes, szálaló faállománnyá. 3. A könyv szempontjait figyelembe véve elvégezheted a faállományodban a fakitermeléshez szükséges szálalásos jelölést, átalakíthatod az erdõdet természetszerûbbé, állandó borítottságot adó állománnyá az erdõ hasznairól való lemondás nélkül. „A könyv a szálalással és a vele kapcsolatos témakörökkel foglalkozó publikációk egy részének és a gyakorlati tapasztalatoknak a szintézise, összefoglalása.” Dr. Solymos Rezsõ akadémikus „Minden olyan lépés, amely közelebb visz az élõ rendszerek alkalmazkodóképességének, sokféleségének megõrzéséhez, beruházás a jövõbe. A megfelelõen végzett szálalás ezek közé tartozik.” Dr. Mátyás Csaba akadémikus „A természetközpontú erdõgazdálkodás – tekintettel a társadalmi kihívásokra – Magyarországon is gazdag lehetõségeket biztosít a közjóléti, a környezetvédelmi és a gazdasági területeken.” Volker Sasse ENSZ FAO A szerzõk a természetközeli erdõgazdálkodás szakértõi és azzal a céllal írták meg a könyvet, hogy segítsék mindazoknak munkáját, akik, természetközeli erdõgazdálkodást részesítik elõnyben a korábbi, „hagyományos” vágásos üzemmód alkalmazásával szemben.