Szalai Júlia: Néhány gondolat a szegénységről és a létminimumról

Szalai Júlia: Néhány gondolat a szegénységről és a létminimumról (elektronikus verzió, készült 2006-ban)

A tanulmány eredetileg nyomtatásban megjelent: Szalai Júlia (1990): Néhány gondolat a szegénységről és a létminimumról in: Társadalmi riport 1990, Andorka Rudolf, Kolosi Tamás, Vukovich György (szerk.). Budapest: TÁRKI,. 418-429. Pp.

Szalai Júlia: Néhány gondolat a szegénységről és a létminimumról

NÉHÁNY GONDOLAT A SZEGÉNYSÉGRŐL ÉS A LÉTMINIMUMRÓL

Miközben az adóhatóság nemrégiben közzétett jelentéséből arról értesülhettünk, hogy a keresők közel egynegyede (mintegy 1 000 000 ember) egyszerűen igen alacsony, havi átlagban a 4600 Ft-ot meg nem haladó jövedelme okán mentesült az adófizetés kötelme alól 1989-ben; miközben a munkaközvetítő irodáknál immár félszázezernél több munkanélküli kartonját tartják nyilván, a ténylegesen munka nélkül lévők tömege pedig – becslések szerint – a kétszázezret is meghaladja; miközben a legsürgetőbb elemi szükségletek (étkezés, fűtés, minimális ruha stb.) időnkénti kielégítését célzó rendkívüli segélyezések száma – a leglehetetlenebb helyzetekkel kétségbeesetten birkózni próbáló állami tűzoltás jeleként – egy évtized alatt több mint ötszörösére nőtt – a szegénység tényleges nagyságáról, elmúlt évtizedekben alakulásáról, okainak és összetevőinek változásáról gyakorlatilag nincsenek megbízható ismereteink. Tudjuk, e súlyos hiányokért mindenekelőtt azok az (egypárt)politikai döntések a felelősek, amelyek a szegénységet évtizedeken át nemlétezőnek minősítették, azt tabu-kérdésként kezelték, s amelyek – ezért – folyamatosan akadályozták, sőt, lehetetlenítették a szegénység kutatását, rendszerszerű összefüggéseinek és jelenségeinek tisztes társadalomtudományos regisztrálását és elemzését. A felelősség kimondása azonban nem segít azon, hogy az elmaradt kutatások örökre pótolhatatlanok: néhány értékes, ám vázlatos elemzéstől eltekintve, a szocialista berendezkedés szegénység-teremtő mechanizmusainak kimerítő leírásával és a szegénység adatszerű megjelenítésével a hazai szociológia és társadalomstatisztika immár végérvényesen adós marad. A rekonstrukcióhoz – és egyúttal a mai folyamatok eredetének megfelelő értelmezéséhez – néhány titkosított statisztikusi-szociológusi nekirugaszkodáson túl a szociográfiai és irodalmi leírásokra kell hagyatkoznunk. E kitűnő és bátor munkák hozzásegíthetnek ahhoz, hogy megérthessük és értelmezhessük a szocializmusban „rendszerspecifikusan” perifériára szorított rétegek élethelyzeteit, tipikus megélhetési és gazdálkodási viszonyait, bizonyos korábbi szegénykultúrák továbbélését és transzformációit, új szegény-csoportok születését, de e munkák műfajuk szerint nem hivatottak arra és ezért támpontokat sem adhatnak ahhoz, hogy a szegénység nagyságára és belső összetételére, valamint dinamikájára vonatkozó kérdéseket biztonsággal megválaszolhassuk. Így például egymásnak ellentmondóak (és adatokkal nem igazán meggyőzően igazolhatóak) a vélemények arról, hogy a szegénység tömegessé válása vajon új jelenség-e Magyarországon, amelynek hátterében elsősorban a mintegy másfél évtizede manifesztálódott és krónikussá váló gazdasági válság áll?


Vagy inkább arról van-e szó, hogy a szegénység mértéke, nagyságrendje a legutóbbi időkig körülbelül ugyanakkora volt, s állandó újratermelődésének hátterében a központosított újraelosztás szisztematikus működése állt, mert a rendszernek – ideologikus önképe és a politikai tagadás ellenére – „szüksége volt” a szegények népes seregére, amelyet iskolarendszerén, munkamegosztási és foglalkoztatási, valamint jövedelemelosztási viszonyain keresztül „elő is állított”. A változás – e megfontolások szerint – legfeljebb annyi, hogy e mindig-volt szegénység napjainkra „zavaróvá” és immár letagadhatatlanná vált, „karbantartására”, felületi kezelésére pedig a rendszer hagyományos eszköztára mára már képtelen. Vagy – egy harmadik, e tanulmány szerzője által is osztott érvelés szerint – a két állítás egyszerre igaz: a „régi” szegénység mélyült, de mellé „új” is termelődött, az igazi probléma pedig a szegénység jellegének megváltozása. Azaz, a korábbi, elsősorban markáns társadalmi egyenlőtlenségekkel jellemezhető szegénységet a tömeges leszakadás fenyegetése váltotta fel. A mai szegények jelentős részének ugyanis nem egyszerűen helyzetük relatív romlásával, hanem a dezintegráció, a társadalomból való kitaszítás tényeivel és fokozódó veszélyeivel kell szembenéznie. E három hipotézis igazolását vagy elvetését nem tisztán, sőt, talán nem is elsősorban a társadalomtudományos kiváncsiság sürgeti. A szegénység mindig és mindenütt súlyos politikai kérdés, amelynek értelmezése a társadalmi beavatkozások előfeltevéseit, módszereit és eszköztárát messzemenően befolyásolja, s ezáltal alapvetően határozza meg egy ország egész szociálpolitikájának jellegét és működésmódját.1 Ebben az értelemben a szegénységről megszerezhető ismeretek a legközvetlenebb módon gyakorlati jelentőségűek. Mindezt számbavéve, már nem egyszerűen a társadalomtudósok arcpirulásáról, hanem a szociálpolitikai beavatkozások hosszabb ideje érzékelhető bizonytalanságairól és mind súlyosabb úttévesztéseiről is szó van akkor, amikor a szegénységről rendelkezésre álló ismereteink szegényességét hovatovább veszélyesnek kell minősítenünk. Mindezt azért kellett előrebocsátanom, hogy világossá tegyem: írásom legfőbb célja az, hogy a maga eszközeivel hozzájáruljon a szegénység feltárásának inspirálásához, a feszítően szükséges politikai viták és széleskörű eszmecserék, valamint kutatások megindításához. Legfeljebb arra vállalkozhatom, hogy a rendelkezésre álló adatok alapján a legszűkebben értelmezett – a jövedelem adott szintjéhez kötött – szegénység alakulásának idősorait elemzem, inkább egy eljövendő vitához szükséges feltételezéseket és kérdéseket, mintsem egyértelműen igazolható állításokat fogalmazva meg a szegénység nagyságának és összetételének az elmúlt másfél-két évtized során bekövetkezett változásairól. 1

Végső soron éppen a szegénység értelmezésének különbségéből vezethetőek le a neoliberális, illetve a szociáldemokrata orientációjú nyugati gazdaság- és szociálpolitikai szisztémák, a szelektív intézményrendszert kifejlesztő „welfare-policy”-k, illetve az univerzalisztikus elveken nyugvó, főként a társadalombiztosításhoz és az adórendszerhez kötődő modern jóléti berendezkedések.

419


A SZEGÉNYSÉG MÉRCÉJE: A LÉTMINIMUM A nemzetközi gyakorlatban általánosan elfogadott, hogy egy társadalom szegényeinek számát az ún. szegénységi küszöb vagy létminimum jövedelmi szintje alatt élők számával közelítik. A létminimum persze nem „objektív” kategória. Összegét, tartalmát és „filozófiáját” mindenütt az adott társadalom történelmi tradíciói, kultúrája és általánosan osztott értékei, közvetlenebbül pedig a politikai erők ütközéseiből születő kompromisszumok alakítják. Minthogy nem egyszerűen egy „semleges” mértékről van szó, hanem arról is, hogy az elfogadott létminimumhoz törvényesen szavatolt jogosultságok és alkalmazandó szociálpolitikai eszközök egész tárházát igazítják, amelyeknek költségigénye az adójövedelmek újraelosztását közvetlenül érinti, a minimum összege és tartalma általában bonyolult, sok-szereplős politikai viták, csatározások és alkufolyamatok tárgya. Magyarországon a minimumszámításokat – politikai viták helyett – egy 1983-as politikai bizottsági határozat hívta életre. A PB döntése nyomán 1984-tő1 fogva (1982-ig visszamenően) a KSH évente közzéteszi a hivatalos társadalmi- és létminimumadatokat.2 A hazai gyakorlat sajátossága, hogy a minimumok szintjét inkább a szegénység beismerésének „mértéke” körüli alkuk, mintsem a hozzájuk kapcsolódó szociálpolitikai kiadások „mederben tartásának”, illetve kiszélesítésének politikai küzdelmei alakítják, tekintve, hogy az egyes társadalmi csoportokra kalkulált létminimumok mindmáig nem képezik az őket jogszerűen megillető szociálpolitikai járandóságok alapját. (A szegénység hivatalos beismerésének konzekvenciáit a hazai szociálpolitikai rendszer ezidáig nem vonta le. A pénzben és természetbeni járandóságok döntő többsége továbbra is tartós és folyamatos munkaviszonyhoz kötött; a segélyek pedig – miközben legfeljebb a legakutabb életproblémák átmeneti tűzoltására alkalmasak – változatlanul kevés jogszerű és sok önkényes kritérium alapján osztatnak szét, és – az egyre fokozottabb tanácsi költségvetési hiányok közepette – odaítélőik szerint is rendkívül szűkmarkúak.) A számítások további, az előzőekkel szorosan összefüggő jellegzetessége az, amit a módszer tudományos kifinomultsága és szociológiai-politikai alátámasztottságának hiánya közötti ellentmondásként jellemeznék. A létminimum tartalma és szintje – mint jeleztem már – mindenekelőtt politikai, és legfeljebb másodlagosan szakmai kérdés. Minthogy azonban 2

A kétfajta minimum legtömörebben megfogalmazott hivatalos definíciója a következő:

„A társadalmi minimum az alapvető szükségletek kíelégítésén belül a tömegigénnyé vált javaknak és szolgáltatásoknak szerény, de társadalmilag még elfogadható mértékű és színvonalú fogyasztásra lehetőséget nyújtó jövedelem.” „A létminimum (amelynek összege a társadalmi minimumnak mintegy 80–85 százaléka – Sz. J.) a csak a folyamatos életvitellel kapcsolatos, alapvető szükségletek igen szerény kielégítésére lehetőséget nyújtó jövedelem.” Forrás: Főbb népgazdasági folyamatok 1979–1987, KSH, Budapest, 1988.

420


Magyarországon mindezidáig váratnak magukra a szegénység felszámolását, de legalábbis hatékony mérséklését zászlajukra tűző társadalmi mozgalmak és a politikai cselekvést kikényszerítő érdekvédelmi szervezetek, a minimumszámítások szociológiai előfeltevéseinek és módszereinek megvitatása egy szűk szakértői csoportra korlátozódott, amely – támogató háttér nélkül – legfeljebb tudományos megfontolásokat és nézeteket ütköztethetett. A számítási feladatokkal megbízott statisztikus szakemberek azt tették, amit ebben a helyzetben tenniük lehetett: szakmai tisztességükre hagyatkoztak. Alaposan áttanulmányozták a nemzetközi irodalmat, és a rendelkezésre álló alternatívákból kialakították a módszertanilag legegzaktabb és technikai szempontból – a rendelkezésre álló hazai adatbázis figyelembevételével – legkorrektebben megvalósítható variánst. Nagyrészt ebből a tényből fakad az a paradoxon, amellyel a hazai minimumszámításokban elmélyülő szociológus szemben találja magát: miközben a módszer és a technika szellemes és támadhatatlan3, a különböző családtípusokra kialakított létminimumok pedig az átlagjövedelmek 52–68 százalékát teszik ki (ami nemzetközileg sem mondható alacsony aránynak), a számított szintek mégsem alkalmasak sem a szegények számának megállapítására (azt rendre alábecsülik), sem arra, hogy akár a tisztes, bár szűkös megélhetés minimumaiként fogadjuk el azokat (ahhoz ugyanis ezek az összegek túlságosan alacsonyak). A paradoxon megfejtése a minimumszámításokon kívül van. A magyarázat hátterében ugyanis a magyar társadalomnak a ,,szabályos” gazdaságokban tapasztalhatótól markánsan különböző, sajátos jövedelmi viszonyai állnak. Mindenekelőtt az – a tapasztalatból jól ismert és számos kutatás által is igazolt – tény, hogy a magyar családok többsége (a „nem-szegények”) nem a főfoglalkozásban megkeresett jövedelmekből, hanem a mind intenzívebbé váló második gazdasági tevékenységek bevételeiből képes a lépéstartásra.4 A létminimum-számításokhoz alapul vett jövedelem- és háztartásstatisztikai felvételek márpedig a második gazdaságot jelentőségénél és a megélhetésben játszott szerepénél lényegesen kisebb súllyal tüntetik fel. Ennek javarészt „első gazdaság-centrizmusuk” az oka, hiszen az említett vizsgálatok mind kérdésfeltevéseikben, mind módszereikben évtizedek óta gyakorlatilag változatlan formában készülnek, s ezért egyre kevésbé alkalmasak a magyar társadalomban időközben lezajlott fontos átalakulások (p1. a tipikus gazdálkodási és fogyasztási viszonyokban bekövetkezett jelentős változások) nyomonkövetésére. Nemigen jelenítik meg például – a mezőgazdaságon kívüli építőipari, lakástermelési, ipari, szolgáltatási második gazdaságot (amely nemcsak 3

Az élelmiszernormákból és a háztartások élelmiszerfogyasztási szokásaiból kiinduló számítás módszerét a Központi Statisztikai Hivatal nemrégiben közzétette, így annak ismertetésétől ehelyütt eltekintek. (A módszer rövidített leírását lásd p1. a „Főbb népgazdasági folyamatok 1979–1987”, KSH, Budapest, 1988. c. kiadványban.) 4 Lásd ezzel kapcsolatban: Időgazdálkodás és munkatevékenységek (Az 1986/87. évi időmérleg felvétel alapján); Társadalomtudományi Vállalkozások; KSH–MTA Szociológiai Kutató Intézete, Budapest, 1989.

421


jövedelmeket oszt el újra, hanem termeli is azokat), de nem képesek követni a lakosság életviszonyaiban oly fontos szerepet játszó családon belüli, generációk közötti transzfereket sem. Az adott felvételi és számítási módszerek pedig végképp alkalmatlanok arra, hogy a hazai gazdaságot „osztályspecifikusan” olyannyira jellemző rejtett vagyon- és költségvetési átcsoportosításokat leírják. Márpedig a „közpénzek” (többnyire legális úton történő!) átalakulása egyéni jövedelmekké az állami dominanciájú gazdaságban a jövedelemképződés és a szemmel látható jövedelmi egyenlőtlenségek igen fontos − statisztikailag azonban semmilyen formában nem regisztrált − forrása.5 Mindezek miatt a létminimum-számítások kiindulópontjaiban, és nem azok technikáiban kell keresnünk a fentebb említett torzítások és paradox jelenségek forrásait: az alapul szolgáló felvételek a társadalom valóságához képest a jövedelmi viszonyokat (így a szegénységet és gazdagságot is) csak igen torzított és letompított formában képesek megjeleníteni.6 E vizsgálatok és a belőlük származó adatok − különösen a családok fogyasztását feltérképező háztartásstatisztikáké − „középre” húznak, a „szabályos” és „konform” gazdálkodási viszonyokat követik. Márpedig a szegények megélhetése − s számunkra most itt elsősorban ez a fontos − éppen nem szabályos; szegénységüknek egyik legmarkánsabb jele, hogy mind (szűkös) pénzszerzési lehetőségeik, mind napi gazdálkodásuk, mind (ezért) fogyasztásuk elkülöníti őket a többségtől, életfeltételeik és léthelyzetük „konformnak” semmiképpen sem nevezhető.7 A hazai jövedelemviszonyok „szabálytalanságára” a legélesebb fényt azonban a lakásszerzés költségeinek a létminimum-számításokban feloldhatatlan problémája veti.8 A „szabályos” nyugati gazdaságokban a létminimum-kalkulációk során valóban jogosan indulnak ki a saját lakás meglétéből (hiszen a társadalom többsége számára a lakás előteremtése adott életciklusban a fogyasztás normális része, a lakásszerzés költségeit fedezni nem tudók szükségleteinek kielégítésére pedig az állami lakáspolitika szolgál). 5

Ez utóbbi jövedelemforrás jelentőségére tudomásom szerint először Vajda Ágnes hívta fel a figyelmet „Megjegyzések a polgárosodásról” című, a Magyar Szociológiai Társaság Faluszociológiai Szakosztálya által múlt év szeptemberében rendezett konferencián tartott előadásában; Kézirat, Budapest, 1989. 6 Kolosi Tamás és munkatársai egy nemrégiben közzétett tanulmányukban – becsléseik nyomán – arra a konklúzióra jutnak, hogy a jövedelemfelvételekben a lakossági összjövedelemnek mintegy negyven százaléka egyáltalán nem szerepel. S ez nem „technikai hiba” (amelyet a kutatóknak a „bevallás-érzékeny” jelenségek kutatásánál a világon mindenütt számításba kell venniük), hanem elsősorban a felvételek elvi előfeltevéseiből következik. (Lásd: Kolosi Tamás és munkatársai: Egyenlőtlenségek a 80-as években; TÁRKI Gyorsjelentések/2, Budapest, 1989.) 7 Éppen a szegénység „non-konform” jellege az egyik legfontosabb oka annak, hogy a szegényeket a többségi társadalom állandó bírálata és súlyos előítéletei övezik. A ,,tisztes” szegénység minősítése – és a szociálpolitikai gyakorlatban előszeretettel alkalmazott követelménye – direkt formában is megfogalmazza a „kívánatos” szempontot: „noha életfeltételeid nem engedik, mégis törekedj arra, hogy úgy élj, mint a többiek!” 8 Mint ismeretes, a minimumszámítások önálló lakás meglétét feltételezik. Lakással kapcsolatos kiadásokat csak a rezsiköltségek és a rendszeresen felmerülő karbantartás vonatkozásában számolnak, ami megfelel a „folyó fogyasztás” elvi koncepciójának, de abszurd módon távol áll a tényleges hazai valóságtól.

422


Magyarországon ezzel szemben a lakásoknak a jövedelmekhez viszonyított igen magas ára, valamint a megfelelő hitelkonstrukciók csaknem teljes hiánya, továbbá az állami lakáselosztás mára végképp jelentéktelenné zsugorodott hányada miatt a lakásszerzés kívül van a „normális” folyó fogyasztás körén, ugyanakkor a hozzájutás éveken, évtizedeken át alapvetően meghatározza a családok többségének egyéb szükségletkielégítéseit, munkavégzését és gazdálkodását. Az önálló lakás a priori meglétének statisztikai előfeltevése a hazai körülmények között egyszerűen szociológiai irrealitás – nemhogy a szegények, de még a tisztes középszinten élők fogyasztói kosarában is. Ugyanakkor a lakásszerzésnek a létminimumba való beépítése és a – strukturális okokból „elszaladt” – lakásárakon történő számbavétele a minimum szintjét jóval az átlagjövedelmek fölé emelné – ami viszont funkcionális irrealitás. A dilemma az adott fogalmak és számítások körén belül feloldhatatlan. A korábban említettek, valamint – különösen – a lakáshozjutás jövedelmi problémájának a minimum-számításokban kiütköző megoldatlansága felhívja a figyelmet arra, hogy maga a fogalom – a létminimum – integráltan és szabályosan működő gazdaságot feltételez; módszertanilag bármily tökéletes „átvétele” (mint oly sok más kategóriáé és fogalomé) a jelenlegi magyar viszonyok közepette veszélyesen félrevezető. Mindezek miatt megítélésem szerint csak mélyreható kutatások és kiterjedt társadalmi viták után lenne szabad döntést hozni abban, hogy mit fogadunk el és milyen mértéket alkalmazunk a hazai szegénység mérésére. Különösen azért fontos ez, mert a mértéknek politikai döntéseket kell orientálnia, s az elhibázott, célt tévesztett szociálpolitikai beavatkozások többet árthatnak, mint használhatnak.

A SZEGÉNYSÉG NAGYSÁGÁNAK ÉS ÖSSZETÉTELÉNEK VÁLTOZÁSA A HETVENES, NYOLCVANAS ÉVTIZED SORÁN Ha mégis, minden elméleti és módszertani megfontolás ellenére valamit mondani szeretnénk a szegénység trendjeinek elmúlt időkbeli alakulásáról, akkor nem marad más választásunk, mint a létező statisztikákra hagyatkozni, és a kritikai szempontokat azok értelmezésében érvényesíteni. Tekintve, hogy a fentebb vázoltak szerint a számszerű adatok alapjai meglehetősen bizonytalanok, az alább bemutatott idősorokat tendencia-értékűekként szabad csak elfogadnunk. Ebben a vonatkozásban viszont előnynek bizonyul az adatfelvételi módszerek állandósága: mind a jövedelem-, mind a háztartásstatisztikák mintegy tíz-tizenöt évre visszamenő idősorok összeállítását teszik lehetővé. Így viszonylagos biztonsággal tehetünk megállapításokat legalább arra nézve, hogy az – azonos módon mért – szegénység nagysága, összetétele, illetve a háttérben ható faktorok (a keresetek alacsony szintje, a családokon belüli kereső/eltartott arány alakulása stb.) meghatározó ereje változott-e. A szegények abszolút számára vonatkozó adatokat viszont fenntartással kell kezelnünk: a korábban felsorolt megfontolások nyomán azokat a szegények számának alsó közelítéseként érdemes elfogadnunk. 423


1. táblázat A LÉTMINIMUM SZINTJE ALATT ÉLŐK SZÁMA ÉS A MEGFELELŐ NÉPESSÉGCSOPORTON BELÜLI ARÁNYA A: A jövedelemfelvételek alapján

Év

B: A háztartásstatisztikai felvételek alapján

A létminimum szintje alatt élők száma Az aktív Az aktív Az összes keresős kereső nélküli háztartásokban

A létminimum szintje alatt élők százalékos aránya Az aktív Az aktív Az összes keresős kereső nélküli háztartásokban

A: A jövedelemfelvételek alapján 1 237 900 10,7 1 102 400 10,0 1 344 000 13,5

1977∗ 1982 1987

963 700 906 700 1 191 200

274 200 195 700 152 800

18,0 11,9 8,5

11,7 10,3 12,7

1978∗ 1980∗ 1982 1983 1985 1987

1 314 800 1 179 900 1 360 000 1 476 800 1 426 300 1 279 500

B: A háztartásstatisztikai felvételek alapján 322 800 1 637 600 14,4 21,1 247 400 1 427 300 13,2 17,2 218 700 1 578 700 15,0 13,3 314 900 1 791 700 16,5 18,0 247 400 1 673 700 16,0 14,2 188 800 1 468 300 14,5 10,5

15,4 13,8 14,8 16,7 15,7 13,8

∗

Az 1977., 1978. és 1980. évi létminimumok becsült adatok. A becslésnél abból indultam ki, hogy a létminimum országos átlagának az átlagjövedelemhez viszonyított aránya ezekben az években megegyezett az 1982. évi (hivatalosan számított) aránnyal. Forrás: A megfelelő évekre vonatkozó jövedelem- és háztartásstatisztikai felvételek alapján végzett saját számítások.

Az 1. táblázat az 1977. és 1987. év közötti időszakra vonatkozóan mutatja be a mindenkori létminimum szintje alatt élők számának alakulását az aktív, illetve a nyugdíjas háztartásokban, valamint az összlakosságban. A számításokat mind a – pontosabb – jövedelemfelvételek, mind a – gyakrabban lebonyolított – háztartásstatisztikai felvételek adatain elvégeztem. Mindkét idősor azt jelzi, hogy a tíz év során a létminimum szintje alatt élők száma nagyságrendileg állandó volt, az össznépességen belüli arányuk 10 és 17 százalék között változott. Az abszolút számokat tekintve, a szegénységben élők összlétszámát minimum 1,2–1,8 millióra tehetjük. Közöttük döntő (s egyre meghatározóbb) többségben azok vannak, akiknek a családjában legalább egy ember aktív keresőként dolgozik. (A nyugdíjasok háztartásaiból kikerülő szegények aránya a létminimum alatt élők között a hetvenes évek végének körülbelül 20%-os szintjéről a nyolcvanas évek végére körülbelül 10 százalékosra zsugorodott. A jelenség magyarázatára alább még visszatérek.) 424


Míg a létminimum szintje alatt élők száma az évtized során nagyjából állandó volt,9 ugyanezen időszakban lényeges változások következtek be a szegények társadalmi összetételében. Mindenekelőtt – mint az a 2. táblából látható – közöttük ugrásszerűen megnőtt a városi aktív háztartásokban élők, és visszaszorult a falusi nyugdíjasok aránya. Míg a hetvenes évek második felében a városiak (aktív és inaktív háztartások együtt) a szegényeknek kevesebb, mint 40 százalékát tették ki, arányuk a nyolcvanas évek végére 70 (!) százalékra emelkedett. Ezen belül különösen drámai az emelkedés a városi aktív keresős családok esetében, akiknek aránya a tíz év során 25%-ról közel 60%-ra nőtt! 2. táblázat A LÉTMINIMUM SZINTJE ALATT ÉLŐK ÖSSZETÉTELE A TELEPÜLÉS JELLEGE ÉS A HÁZTARTÁS TÍPUSA SZERINT, 1977, 1987 (%)

Városi aktív keresős háztartásokban élők Falusi aktív keresős háztartásokban élők Városi aktív kereső nélküli háztartásokban élők Falusi aktív kereső nélküli háztartásokban élők Együtt

1977

1987

24,4 33,9 14,5 27,2

59,7 26,5 9,6 4,2

100,0

100,0

Forrás: A jövedelem-felvételek alapján végzett saját számítások.

A 3. táblázat – a települési dimenzió mellőzésével – hosszabb idősorban mutatja be a legszegényebbek (a legalsó jövedelmi tizedbe kerülők10) társadalmi összetételének 9 Adataink nyomán a tendenciákat 1987-ig tudjuk tényszerűen követni. Az utóbbi két-három évben nekilódult infláció, valamint az immár számottevő munkanélküliség miatt valószínűsíthető, hogy az „állandóság” jócskán megtört, és a szegények száma folyamatosan emelkedik. S legalább ilyen aggasztó, hogy számuk növekedését helyzetük abszolút romlása kíséri. Egy részüknél a reménytelenség drámai jelei mutatkoznak: erre utalnak a tartós és törleszthetetlen díjhátralékok miatti kilakoltatások hírei; a hajléktalanok egyre népesebb táboráról szóló jelzések; a „bevándorló” munka- és lakás-nélküliekkel szembeni szigorodó intézkedések; a kórházak szociális helyzetjelentései; egyes városi tanácsok lefelé és kifelé toloncoló kényszer-lakáscsere akciói. 10 A létminimum-számítás korábban említett problémái miatt célszerűnek láttam az adatok elemzését – az itt bemutatott – másik módszer szerint is elvégezni. Különösen hosszabb idősort tekintve, megalapozottabbnak tűnt, hogy a mindenkori egy főre jutó jövedelmek alapján elvégzett népességbesorolásból induljak ki, és azt elemezzem, hogy a legalacsonyabb jövedelmű népességtizedbe kerülők élethelyzetük szerint milyen társadalmi-demográfiai csoportokba tartoznak. A kétféle kiindulás egyébként hasonló eredményekre vezet, mert a létminimumok az egyes években (ellenőrizhetően: 1977-ben, 1982-ben és 1987-ben) az első és a második jövedelmi tized közé esnek.

425


alakulását. Az aktív keresők aránynövekedése ezen adatsor szerint is szembeötlő: az 1972 és 1987 közötti másfél évtizedben a szegények közötti részesedésük 18 százalékról 27 százalékra emelkedett (miközben az össznépességen belüli arányuk valamelyest – 49%-rót 46%-ra – csökkent). Drámai növekedés zajlott le a szegénységi küszöb alatt élő gyerekek arányában: miközben az összlakosságon belüli hányadot tekintve, ma körülbelül ugyanannyi a gyerek, mint a hetvenes évek elején, a szegények közötti, korábban egyharmados részesedésük 41 százalékra emelkedett. A gyerekes családok veszélyeztetettségére utal, hogy a gyesen lévők súlya a szegények között megháromszorozódott. 3. táblázat A SZEMÉLYEK SZÁMÁNAK MEGOSZLÁSA AZ (EGY FŐRE JUTÓ JÖVEDELEM ALAPJÁN KÉPZETT NÉPESSÉGTIZEDEK SZERINTI) LEGALSÓ DECILISBEN, ILLETVE AZ ÖSSZNÉPESSÉGBEN, 1972–1987 Az egy főre jutó jövedelem szerinti Az össznépesség legalsó decilisbe tartozók százalékos megoszlása 1972 1977 1982 1987 1972 1977 1982

1987

17,7

18,6

23,7

27,0

49,0

47,0

45,7

45,8

1,5

3,3

4,8

4,2

1,9

2,5

2,2

2,0

26,7

25,5

15,2

15,4

14,1

18,7

19,4

22,2

13,7 18,8

15,0 19,4

18,9 21,9

15,8 24,9

8,9 15,6

9,0 15,4

9,0 17,2

7,2 18,2

Összes gyerek

32,5

34,4

40,8

40,7

24,5

24,4

26,2

25,4

Egyéb eltartottak

21,6

18,2

15,5

12,7

10,5

7,4

6,5

4,6

100,0

100,0

100,0

100,0

100,0

100,0

100,0

100,0

Aktív keresők Gyesen, gyeden lévők Nyugdíjasok 0–6 éves gyerekek Tanulók

Együtt

Forrás: A megfelelő évek országos jövedelem-felvételei (KSH) alapján

426


A tábláról az is leolvasható, hogy a nyugdíjasok a szegények között ma relatíve kevesebben vannak, mint tizenöt év előtt voltak. Tudjuk: ez nem jelenti azt, hogy a nyugdíjasok helyzete „rendben volna”. A jelenség javarészt annak az „automatizmusnak” köszönhető, hogy mára a nyugdíjas népességen belül többségbe kerültek az „új” nyugdíjasok, akik munkahelyeikről már viszonylag magasabb keresettel vonultak vissza, mint elődeik, ugyanakkor a „régi” nyugdíjasok, tszjáradékosok (az igazán szegény öregek) pedig lassan meghaltak. További összetevői is vannak annak, hogy a mai nyugdíjas háztartások a korábbiaknál kisebb eséllyel kerülnek a szegénységi küszöb alá. A magyarázat főként a foglalkoztatás általánossá válásában lelhető fel, aminek nyomán mára az idősek között jelentősen csökkent az „eltartottak”, azaz a ház körüli munkákban megöregedő falusi „háztartásbeli” feleségek aránya. A mai nyugdíjas családok többségében már általában mindkét házasfél kap járandóságot, s legyen az bármily szerény is, „megkettőzve” jövedelmüket mégis nagyobb eséllyel emeli a (nyugdíjas háztartások esetében különösen szűkmarkúan számított) létminimum szintje fölé. 4. táblázat A LÉTMINIMUM SZINTJE ALATT ÉLŐ, ILLETVE A TELJES NÉPESSÉG ÖSSZETÉTELE, 1978, 1987 (A háztartásstatisztikai felvételek alapján) A létminimum szintje A teljes alatt élő népesség százalékos összetétele 1978 1987 1978 1987 Aktív keresők Gyesen, gyeden lévők Nyugdíjasok 14 év alatti gyermekek 14 év feletti tanuló gyermekek Valamennyi gyerek Összes egyéb eltartott Együtt

26,9 4,6 13,9 36,6 4,1 39,7 14,9

25,6 3,9 15,8 37,7 3,4 41,1 13,5

46,5 2,7 15,4 22,9 4,3 27,2 8,2

43,3 2,0 24,4 20,8 5,3 26,1 4,2

100,0

100,0

100,0

100,0

Forrás: A megfelelő háztartásstatisztikai felvételek alapján végzett saját számítások

427


Annak érdekében, hogy a képet – a szerény adatbázis ellenére – teljesebbé tegyem, a szegénységben élők összetételének változására vonatkozó számításokat a háztartásstatisztikaí adatokon is elvégeztem. A tendenciák – mint a 4. tábláról leolvasható – lényegében megegyeznek azokkal, amelyeket a jövedelemstatisztikák alapján készült idősorok jelenítenek meg: a szegények között nőni látszik a gyerekek, illetve a gyerekes családok aránya. Ugyanakkor a háztartásstatisztikák tanúsága szerint legalábbis nem csökken a nyugdíjasok szegénységének kockázata. Azt azonban nem tudjuk, hogy a két felvételtípus e vonatkozásbeli eltéréseinek az adatgyűjtési technikák, esetleg mintavételek különbözősége-e az oka, vagy pedig a magyarázat ott keresendő, hogy a jövedelemfelvételek a jövedelmi forrásokat, a háztartásstatisztikák a tényleges fogyasztási és megélhetési viszonyokat követik pontosabban nyomon. Ha azok nem technikai, hanem tartalmi, akkor a 4. táblázat nyugdíjas-arányai talán arra utalnak (s erre tapasztalataink is vannak), hogy a nyugdíjasok gyakran még saját szegénységük árán is igyekeznek támogatni gyerekeiket, s a családon belüli transzferek során „kiegyensúlyozni” a gazdaságitársadalmi válság aggasztó következményét: a legtermelékenyebb életkorban lévő aktív családok tömeges ellehetetlenülését. Ha ez utóbbi jelenségről van szó, akkor a háttérben jelentékeny informális redisztribúciónak kell folynia, ami a társadalom sajátos védekezőképességének egy fontos, és eddig kevéssé vizsgált bizonyítéka volna. Kielégítő képet és tudást minderről azonban csak további kutatásokkal szerezhetünk. Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a szegénység tekintetében megtörtént az „átrendeződés”: az elmúlt időszak lényeges súlypont-eltolódásokat, társadalmi következményeiben pedig messzeható változásokat hozott magával. A szegénység kockázata drámaian megnőtt a kisgyerekek és az őket eltartó fiatal családok, és mérséklődött a nyugdíjasok vonatkozásában (Lásd 5. táblázat). Képszerűen talán mindezt úgy írhatjuk le, hogy ha a hatvanas-hetvenes évtized fordulójának tipikus szegényei a munkából már jórészt visszavonult idős falusi emberek voltak, akkor a nyolcvanas-kilencvenes évtized szegényei elsősorban városlakó, munkaviszonyban álló, fiatal (30–40 éves) felnőttek és gyerekeik. Minden bizonnyal ők azok, akik az elmúlt időkben tömegével épített, mára slum-osodó lakótelepek lakásait lakják (és annak rezsijét egyre kevésbé képesek fedezni), akiket a „válságágazatok” kínálta alacsony keresetek és a már észlelhető, még inkább várható munkanélküliség fenyegetése sújt. Ők azok, akik életüket a mára letűnt szocializmus hívószavaira fűzték fel: „nagyüzemi” szakmákat tanultak vagy betanulási időben szerezték meg a lassacskán sehol-sem-hasznosítható szakismereteiket, városba költöztek, gyakran feladván még a kiegészítő gazdálkodás lehetőségét is. Röviden: ők azok, akik előtt a sorompó egyszer csak lecsapódott, és akik egész életberendezésük körbezártsága folytán szegénységüket „önerőből” felszámolni nemigen tudják. Szerencsésebbek, ha van segítő családi hátterük, és reménytelen helyzetűek, ha „mobilitásuk” „túl jól” sikerült, ha közegüket mind fizikai-térbeli, mind szociális értelemben gyakorlatilag elveszítették.

428


5. táblázat A SZEGÉNYSÉG KOCKÁZATA, 1972–1987 (A megfelelő csoportba tartozók közül az egy főre jutó jövedelmeik szerint a legalsó népességtizedbe kerülők százalékos aránya) 1972

1977

1982

1987

Aktív keresők Gyesen, gyeden lévők Nyugdíjasok 0–6 éves gyerekek Tanulók

3,6 7,9 18,9 15,4 12,1

4,0 13,2 13,6 16,7 12,6

5,2 21,8 7,8 21,0 12,7

5,9 21,0 6,9 21,9 13,7

Összes gyerek

13,3

12,6

15,6

16,0

Egyéb eltartottak

20,6

24,6

23,8

27,6

Forrás: A megfelelő évek országos jövedelem-felvételei (KSH) alapján

A városok régi és új szegényei11 számára tehát új szociálpolitikának kell kimunkálódnia, amely egész élethelyzetüket veszi számításba. Hiszen ez a szegénység (mint, jelezni próbáltam) nem vezethető vissza egydimenziós problémák egyesével kezelhető sorozatára. A feladatot sajátossá éppen az teszi, hogy a szegénység szerkezeti eltolódása egyrészt a hosszúi ideje tartó gazdasági-társadalmi válság terméke, másrészt a napjainkban nekiinduló irányváltás népes társadalmi csoportokat ellehetetlenítő hozadéka, amit „átlépni” és negligálni nemcsak lehetetlen és embertelen, hanem veszélyes is. Átgondolt és hatékony gazdaságpolitika és vele szorosan összefüggő (a foldozgatási és tűzoltási tradíciókkal gyökeresen szakító) szociálpolitika szükségeltetik ahhoz, hogy a „második társadalom” születésének mai folyamatai megálljanak és megforduljanak, s hogy a szegénység ne jelentsen tömeges és koncentrált leszakadást, robbanásig feszülő társadalmi dezintegrálódást. Szalai Júlia

11

Új szociálpolitikára persze nemcsak az ő számukra és nemcsak őmiattuk van szükség. Hiszen sürgős megreformálásra szorul – mert hovatovább összeroppan – a társadalombiztosítás, a nyugdíjak és az ún. szociális szolgáltatások egész rendszere. A szegénység átstrukturálódásának jelenségeit és azok néhány következményét itt csupán azért emelem ki, mert ismereteim szerint e kérdések az itt jelzett összefüggésben egyelőre nem kerültek napirendre.

429

Szalai Júlia: Néhány gondolat a szegénységről és a létminimumról

Recommend Documents