Szakolczai György * A KÖLTSÉGVETÉSI HIÁNY A HAZAI KÖZGAZDASÁGTUDOMÁNY ÚJ EREDMÉNYEINEK TÜKRÉBEN

Szakolczai György* A KÖLTSÉGVETÉSI HIÁNY A HAZAI KÖZGAZDASÁGTUDOMÁNY ÚJ EREDMÉNYEINEK TÜKRÉBEN A közgazdász szakma a megoldás felé vezetõ útról A költségvetési hiány a közfelfogás szerint a magyar gazdaság központi problémája, noha e cikk szerzõje sorozatosan hangoztatja, hogy a nemzetközi fizetési mérleg hiánya és a belföldi megtakarítások elégtelensége még ennél is súlyosabb kérdés (Szakolczai, 2005a, 2005b, 2005c, 2006a, 2006b, 2006c, 2006d, 2007a, 2007b, 2007c, 2008a). A közfelfogás szerinti központi problémával, a költségvetési hiánnyal, ennek következményeivel és összefüggéseivel a közelmúltban megjelent három kiemelkedõ könyv is foglalkozik (Gyõrffy, 2007), (Muraközy, 2008) és (Benczes, 2008). E három könyv együtt tekinthetõ e probléma vonatkozásában a jelenlegi tudományos álláspont (state of science) és az ebbõl levonható magyar gazdaságpolitikai következtetések megfogalmazásának.1 E cikk célja, hogy áttekintse ezt a három könyvet, és megkísérelje annak felvázolását, hogy milyen megoldás, milyen kivezetõ út felé mutat e három könyv. E sorok írójának elõrebocsátott véleménye szerint közös megoldás kezd kirajzolódni annak ellenére, hogy a szerzõk között, amint ezt azonnal láthatjuk, mély az ellentét. A közös megoldás alapelveinek felvázolására az Összefoglalásban kerül majd sor. Ez a kialakulóban lévõ megoldás természetesen csak akkor lehet majd teljes, ha kiterjed a probléma többi ágára, mindenekelõtt a nemzetközi fizetési mérleg kumulálódó hiányára és a hazai megtakarítás elégtelenségére is.

A Muraközy László által szerkesztett tanulmánykötet Noha nem ez a könyv jelen meg elõször, célszerû ezt a cikket a Muraközy (2008) által szerkesztett kötet ismertetésével kezdeni. Ez a tanulmánygyûjtemény egy 2007 márciusában a Debreceni Egyetemen megtartott konferencia hat elõadásának véglegesített változatát közli.

*

Professzor Emeritus, Általános Vállalkozási Fõiskola

1

E sorok írója mind a három könyvrõl írt, illetve ír recenziót, ezek közül egy már megjelent (Szakolczai, 2008b), egy sajtó alatt van (Szakolczai, 2008c), kettõ pedig elõkészültben, és elõreláthatólag még ez évben megjelenik (Szakolczai, 2008d és 2008e).

Gazdaság – Jog – Társadalom

35

A hat szerzõ – az elõadások, illetve most már tanulmányok közlésének sorrendjében – Antal László, Muraközy László, Gyõrffy Dóra, Török Ádám, Bokros Lajos és Csaba László. A bevezetõ és összefoglaló tanulmányt Muraközy László írta, és ez a bevezetõ és összefoglaló cikk számol be az elõadásokat követõen megtartott és Martin József Péter, a Figyelõ fõszerkesztõje által levezetett panelvitáról is. Muraközy László már bevezetõ tanulmánya elsõ bekezdésében félreérthetetlenül leírja a problémát és a kötet célját. „Magyarországon már nemcsak a szakemberek jelentõs része, de a szélesebb közvélemény számára is egyre világosabbá vált, hogy a kilencvenes években a térségben még élenjáró Magyarország nemhogy felzárkózna a fejlett Európához, de immár a sorstársak között is egyre inkább sereghajtó. Lassuló gazdasági növekedés, ikerdeficittel párosuló állandósult államháztartási deficit, magas államháztartási centralizáció, a nagy elosztási rendszerek mûködési zavarai és finanszírozási problémái, emelkedõ államadósság, növekvõ kiábrándultság, az euró átvételének távolodása, a belsõ és külsõ bizalom szertefoszlása, mind-mind súlyos és tartós problémákra utalnak, amit nem lehet már egy-egy véletlennek vagy rossz gazdaságpolitikai döntésnek tulajdonítani. A felszínen ezek mindig egy-egy konkrét, egyedi problémának tûnnek […]. Az igazi okok, problémák mélyebben vannak, amelyekkel ritkábban próbálunk szembenézni. ’Fecseg a felszín, hallgat a mély’ – de jó lenne szóra bírni.” (9. o.) Muraközy bevezetõ tanulmánya azonban nemcsak a problémát veti fel ilyen élesen, hanem a válasz lényegére is rámutat. „Egyre inkább látható, tudható” – írja –, „hogy a gazdaságpolitika önmagában nem érthetõ meg, nem magyarázható. Különösen a magyar nem. A tanulmányok ezért valójában túllépnek a gazdaságpolitikai közelítésen, a mögöttes mélyebb elméleti, társadalmi és történelmi összefüggésekre koncentrálnak. Közös a tanulmányokban az is, hogy a gazdasági folyamatokon túl politikai, társadalmi és történeti összefüggéseket is bevonnak a elemzésbe. […] Ez a kötet ott kezdõdik, ahol a gazdaságpolitika általában végzõdik. (Kiemelés tõlem, Sz. Gy.) Úgy véljük, csak ez a szemléletmód vezethet megoldásra. Antal László tanulmánya elején saját csalódásairól számol be, arról, hogy a helyzet saját korábbi, már akkor sem túl optimista, de a tényeknél kedvezõbb feltételezéseinél is rosszabbul alakul. E sorok írója szerint azonban már az eredeti, a jelenlegi feltételezéseknél jobb szcenárió sem volt elfogadható. Ma már általános annak a nyilvánvaló ténynek a felismerése, hogy a magyar gazdaság alapvetõ problémája a foglalkoztatottság alacsony szintje. Ha elfogadjuk, hogy növekedési ütemünk alig haladja meg – ha egyáltalán meghaladja – az EU-15-ét, akkor el kell fogadnunk, hogy növekedési ütemünk lényegében véve azonos lesz a termelékenység hazai növekedési ütemével. Ha viszont ezt elfogadjuk, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy az egymilliós nagyságrendû – vagy ennél is több – nem foglalkoztatott munkaképes korú foglalkoztatására semmi esély sincs. Ha viszont ezt is elfogadjuk, akkor ezzel azt is elfogadjuk, hogy égetõ társadalmi problémáink megoldására sincs semmi remény. Ez a perspektíva, amely a leírtak egyenes következménye, nem tekinthetõ sem bíztatónak, sem elfogadhatónak. Eléggé általános az az elképzelés, sõt remény, hogy ebbõl a helyzetbõl a jóléti állam radikális leépítésével lehet kitörni. Antal László elutasítja ezt a koncepciót. „Az újraelosztás drasztikus csökkentése aligha szabadíthat fel jelentõs növekedési energiát azokban az országokban, ahol kemény hagyományai vannak a kiterjedt jóléti rendszernek. Ebben a körben – így nálunk is – nagy ellenállásba ütközik a jóléti kiadások expanziójának nemcsak markáns csökkentése, de akár csak növekedésük megfékezése és arányuk stabilizálása a demográfiai struktúra épp most napirenden lévõ radikális eltolódása mellett.” (61–62. o.) Ezután Tanzi (1997) munkájára hivatkozva arra a következtetésre jut, hogy mindenek elõtt „az adott ország történeti-kulturális hagyományai határozzák meg a redisztribúció mértékét” (63. o.). Véleményünk szerint ez a megállapítás adja a probléma megoldásának egyik kulcsát: amint a legutóbbi évek tapasztalatai mutatják, az újraelosztás és a központi eszközökbõl finanszírozott jóléti szolgáltatásoknak je-

36

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2008/20

lentõs mértékû csökkentése politikailag megvalósíthatatlan, és ezért a kiutat csak ebbõl a ténybõl kiindulva kereshetjük. Muraközy László tanulmányának kiindulópontja, akárcsak Antal Lászlóé, a mélységes csalódottság, de õ más következtetésekre jut. Amint írja, „nem lebecsülve a deficit jelentõségét, én a kiadásokat érzem a központi problémának” (82. o.), vagyis a megoldást a kiadások, elsõsorban a jóléti kiadások radikális csökkentése útján keresi. Ezt a tézisszerû megállapítást öt, az államháztartás helyzetét leíró nagyon értékes és tanulságos ábra követi. Értelmezésük azonban nem mindig van összhangban azzal, ami leolvasható az ábrákból. Az 1. ábrához kapcsolódó megállapítás, hogy nálunk „kiugróan magas az állami kiadások GDP-hez viszonyított nagysága” (82. o.), nem felel meg annak, amit az ábrán láthatunk. Az ábra szerint ugyanis a magyar érték 1999–2001-ben gyakorlatilag megegyezett az európai OECDátlaggal, és 1996–97-ben, valamint 2002–2004-ben is csak árnyalatnyival volt magasabb annál. A 2. ábra kapcsán a szerzõ azt írja, hogy „a magyar államháztartás bevételei tartósan kisebbek” (84., o.), mint az OECD átlagában, az ábrából viszont az láthatjuk, hogy nem ez a helyzet leglényegesebb eleme, hanem az, hogy alig három év alatt, 1994 és 1997 között, az államháztartási bevételek a GDP százalékában mintegy 52%-ról 42%-ra csökkentek, szintjük pedig ezt megelõzõen és ezt követõen nagyjából konstans volt. Ennek korrekt értelmezése az, hogy a Bokros-csomag idején az államháztartási bevételek a GDP 10 százalékával csökkentek, ami, három év alatt, horribilis mértékû változás, és alkalmasint ez lehet a késõbbi hiány legfontosabb oka. A 3. ábra értékelése korrekt módon mutat rá mind a kiugró értéket produkáló választási ciklusokra, mind pedig az egész idõszakban fennálló nagymértékû hiányra, a 4. ábra pedig arra, hogy Lengyelország, Csehország és Szlovákia államháztartási kiadásainak GDP-hez viszonyított aránya 2006-ra az OECD és az EU átlagai alá csökkent, de semmi sem bizonyítja, hogy ez feltétlenül helyes és követendõ. Végül „ha rátekintünk az 5. ábrára, érzékelhetjük az állam hihetetlen mértékû kiterjedését a hatvanas évek végétõl kezdõdõen” (87–88. o.). Az ábrából azonban azt olvashatjuk le, hogy a GDP százalékában kifejezett kiadások 1986 és 2000 között mintegy 67%-ról mintegy 46%-ra, azaz 20 százalékponttal csökkentek, ami ismét óriási mértékû változás, és ami semmiképpen sem írható le úgy, mint „az állam hihetetlen mértékû kiterjedése” (88. o.). A szerzõ ezután, az 1990 utáni kormányok tevékenységét értékelve, azt írja, hogy a ténylegesen követett politika nem volt kielégítõ: „Ennél lényegesen keményebb, sokszorosan bonyolultabb lépés lett volna az elmúlt szocializmus sokak számára egyik legnagyobb értékét jelentõ jóléti rendszereinek a megnyirbálása, a korábbi idõszak jövõre vonatkozó ígéreteinek revideálása, visszavonása, a nagy elosztórendszerek szanálása. Különösen olyan körülmények között, amikor, a kimondva vagy kimondatlanul ígért jólét helyett, besüvített a kapitalizmus szele az országba, versenyt, inflációt, munkanélküliséget, jövedelmi egyenlõtlenséget hozva.” (115. o.) E sorok írója azonban nem ért egyet azzal a nézettel, hogy a jólét és a szociális biztonság óhaja a szociális piacgazdasággal együtt elvetendõ aberráció, és a „kapitalizmus építése” az infláció, a munkanélküliség és a növekvõ egyenlõtlenség igenlését jelenti. Ha mégis ezt jelentené, akkor a szerzõ elképzelései egy Pinochet-rezsim vagy valami még rosszabb után kiáltanak. Ezt maga a szerzõ is belátja, amikor a következõket írja: „Az 1990-es szabad választásokkal Magyarországon […] a kapitalizmus demokratikus modelljét követtük. Szemben például több volt szovjet tagállammal Közép-Ázsiában vagy éppen napjaink Kínájával […], ahol a kapitalizmusba való átmenet diktatórikus politikai rendszerrel párosul.” (120. o.) Ez lenne a kívánatos? Ilyen módon aligha kereshetjük a megoldás útját. Gyõrffy Dóra tanulmányának már az elején megjelenik, akárcsak az elõzõ két tanulmányban, a csalódottság, amely késõbb szinte központi szerepet játszik. A tanulmány elsõ része a

Gazdaság – Jog – Társadalom

37

hiány és a paternalizmus által meghatározott történelmi örökséggel foglalkozik. Ezt követõen rátér a kelet-közép-európai új EU tagállamokra vonatkozó közvélemény-kutatások eredményeinek ismertetésére. Ezek szerint a régi rendszert az újnál anyagi szempontból jobbnak ítélõk aránya 2004-ben Szlovákiában és utána Magyarországon volt a legmagasabb, 70%-ot megközelítõ és 60%-ot meghaladó értékkel. Az anyagi helyzetükkel megelégedettek részaránya egyértelmûen Magyarországon volt a legalacsonyabb, 1991 és 2004 között mindvégig 20% körüli értékkel. Egy másik, az OECD-államok nagy részére kiterjedõ felmérés szerint Portugália után Magyarországon tartják a legtöbben túlzottnak az egyenlõtlenséget, mindkét esetben a lakosság több mint 90%-a. Ez, ugyanezen forrás szerint, az egyenlõtlenség csökkentését célzó állami beavatkozás kiemelkedõen nagy mértékû igényével jár együtt. Mindez azt mutatja, hogy „komoly szakadék van egyrészt az igények és a lehetõségek között, másrészt pedig az állam által nyújtott teljesítmény objektív és szubjektív értékelése között” (150. o.). Ez az irreális elvárásoktól a jogos kiábrándultságig vezetõ olyan logikai sorra, modellre vezet, amelynek menete: „Irreális elvárások az államtól + irreális kép a szocializmusról › Szükségszerû kiábrándultság és csalódottság › Magatartási szabályosságok: adóelkerülés, populizmus, konszenzusképtelenség ? Költségvetési egyensúlytalanságok ? Lassuló gazdasági növekedés ? Jogos kiábrándultság.” (153. o.) A szerzõ szerint ez a modell jól írja le a magyar helyzetet. Érdemes különös részletességgel ismertetni a tanulmánynak hazánkkal foglalkozó részét. „A régióban Magyarországot elsõsorban a gulyáskommunizmus öröksége teszi különlegessé. A jóléti állam […] nálunk nõtt a legnagyobbra […], az életszínvonal is magasabb volt. Ennek örökségeként az államtól való elvárások is jóval magasabbak voltak […], [majd] késõbb az új rendszerben való csalódás és a régi rendszer iránti nosztalgia is erõsebbnek bizonyult.. […] A gulyáskommunizmus mellett az átmenet sajátosságai is hozzájárulnak a magyar eset különlegességéhez. Az átmenet után a régi hatalmi elit megõrizte vezetõ pozícióit a közélet legtöbb területén, [ami] a békés átmenet biztosítéka volt. […] A régi elit dominanciájának számos következménye van a politikai környezet alakulására nézve. Egyrészt a régi elit sikere […] éles ellentétben áll az állampolgárok többségének tapasztalataival, akik megszenvedték a transzformációs recesszióval együtt járó nehézségeket. Az igazságtalanság érzése jelentõsen hozzájárulhat az általános elégedetlenség érzéséhez. Másrészt az eliten belüli kapcsolatokat és így a konszenzus esélyét is jelentõsen befolyásolja a javak egyenlõtlen elosztása. A kiegyezés meglehetõs valószínûtlen egy olyan társadalomban, ahol a kommunista/antikommunista törésvonal mentén az egyik minden erõvel igyekszik megõrizni pozícióit, míg a másiknak nincs vesztenivalója. Ebben a helyzetben egyik oldal sem érdekelt a kompromisszumokban, és a választások élet-halál kérdéssé válnak. Az önmérséklet a fogolydilemma logikájának megfelelõen politikai öngyilkosságnak számít mindaddig, amíg a lakosság fogékony az ígéretdömpingre.” (158-159. o.) A szerzõ a megoldást a követendõ útra vonatkozó politikai konszenzus kialakításától várja. „Arra lenne szükség, hogy a rendszerváltás csalódottságából fakadó elégedetlenség miatt kialakult fogolydilemma-helyzetet a döntéshozók megoldják, hogy konszenzus alakuljon ki a fegyelmezett államháztartás normáiról. […] Az elsõ és legegyszerûbb megoldás a politika elit belátáson alapuló kiegyezése a költségvetési fegyelem érdekében. 2007-ben ez a elképzelés a politikai polarizáció miatt irreálisnak tûnik. […] A második megoldás egyfajta tanulási folyamat, amelynek során az állampolgárok felismerik, hogy az ígérgetésre épülõ politika már középtávon sem jelent számukra hasznot […], [ez] azonban csupán középtávon várható. Miután a fenti két megoldás közül egyiknek sincs a közeléjövõben túl nagy valószínûsége, nem lehetünk túl optimisták. […] A gazdasági felzárkózás jelentõsen lassulhat és az elégedetlenség – hiány – lassú növekedés ördögi köre folytatódhat.” (162–163. o.) A szerzõ tehát világosan felvázolja a kiutat, de kétsége van ennek megvalósíthatósága felõl.

38

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2008/20

Török Ádám tanulmánya nagyrészt történelmi visszatekintõ jellegû, és ezért – legyenek ezek a fejtegetések bármennyire értékesek – itt csak viszonylag röviden foglalkozhatunk vele. Kiinduló pontja az az 1987-ben „a Tervhivatal elnökének megrendelésére” készült „stabilizációs gazdaságpolitikai kutatás”, amely „nyolc országot választott ki a sikeres és sikertelen stabilizációs/konszolidációs gazdaságpolitikák összehasonlító vizsgálatára” (167. o.). A nyolc ország Argentína, Brazília, Chile, Izrael, Jugoszlávia, Olaszország, Spanyolország és Törökország volt (168. o.); ez a tanulmány közülük Chilével foglalkozott a legrészletesebben. A tanulmány utolsó, Kelet-Európára vonatkozó végkövetkeztetése a következõ. „A következõ két évtized tétje az, hogy a KKE-országok mekkora hányada tud bekerülni Európa fejlettségi középmezõnyébe, s meg is kapaszkodni ott. Erre még a magyar gazdaságnak is megvannak az esélyei, de kihasználásukhoz a döntéshozóknak 20 éve nem látott összefogására van szükség.” (212. o.) A cél nyilvánvaló, még ha szerény is, az utolsó mondat pedig gyakorlatilag ugyanaz, mint amire Gyõrffy Dóra végkövetkeztetésként jut: a döntéshozók közti konszenzus kialakítása nélkül nincs remény a megoldásra. Bokros Lajos tanulmánya nagyrészt ugyancsak történelmi visszatekintõ jellegû, akárcsak Török Ádámé, és ezekkel a történelmi részekkel itt is viszonylag röviden foglalkozhatunk. Csak az utolsó oldalakon derül ki, hogy mit is valójában a célja a hosszas – és itt, sajnos, nem részletezhetõ – történelmi áttekintésnek. „A magyar út sem sokkterápia, sem stabilizáció” (254. o.). „A külföldi szakmai befektetõk […] lényegében átvették a magyar gazdaság parancsnoki posztjait, óriási mértékû beruházásokat végrehajtva szinte teljesen megújították a gazdaság termék- és exportszerkezetét. Még fontosabb, hogy miután a befektetéseket zömmel külföldi megtakarítások fedezték, a magyar lakosság életszínvonala két rövid visszaesési idõszakot leszámítva folyamatosan emelkedett.” (256. o.) „A gazdaság mély és eredményes megújulása, szerkezetváltása […] elkényelmesítette a mindenkori kormányokat, amelyek a mai napig nem mertek hozzányúlni az állam szerkezetéhez, nem merték érdemben csökkenteni a költségvetési újraelosztás terjedelmét” (256. o.). Ezért „átokként ül rajtunk saját államunk túlméretes és eltorzult alkata” (257. o.). Ebbõl egyenesen adódik a ki nem mondott javaslat: radikálisan csökkenteni kell „a költségvetési újraelosztás terjedelmét” (256. o.). E cikk szerzõje a szerzõnek ezzel az elemzésével semmiképpen sem ért egyet. Egyrészt ebben az elemzésben erénnyé magasztosulnak az ország – már említett – legnagyobb hibái: az, hogy nincs hazai megtakarítás, az ország feléli jövõjét, és ezért „a befektetéseket zömmel külföldi megtakarítások fedezték” (256. o.), illetve, hogy nincsenek vagy nincsenek kellõ számban és kellõképpen erõs magyar vállalkozók, és ezért „a külföldi szakmai befektetõk […] átvették a magyar gazdaság parancsnoki posztjait” (uo.). Másrészt e recenzens szerint semmivel sem igazolható és végzetes károkra vezetõ prekoncepció, hogy eredendõen helyeslendõ a költségvetés terjedelmének és az újraelosztás mértékének csökkentése, valamint a jóléti állam visszaszorítása, ami eszerint a gazdaságpolitikának alapvetõ és elsõdleges, kétségbe nem vonhatóan helyes célja. Csaba László tanulmánya méltó befejezése és összegzése ennek a kötetnek. Az „Átmenet – de hova? Társadalmi divergencia Közép- és Kelet-Európában” (258. o.) címet viseli, és azt vizsgálja, hogy „az átalakult országok csoportjában két évtized után tartósuló gazdasági és társadalmi eltérések milyen okokra vezethetõk vissza” (uo.). Már az elsõ bekezdésben arra „a fõ következtetés”-re jut, hogy „a közösségi választások ugyan jelentõsek, ezek szerepe azonban a pályafüggõséghez képest sokkal kisebb, mint a legtöbb elmélet föltételezi” (uo.). „Az átalakult országokat ezért tartalmi oldalról a következõ négy csoportba sorolhatjuk. 1. A ’maradék Visegrád’ plusz Szlovénia. […] [Itt] az állami szerepvállalás, enyhe mérséklõdése ellenére is, még igen kiterjedt maradt, és 46,3%-on állt 2006 végén. […] A társadalmi elvárások és az

Gazdaság – Jog – Társadalom

39

erõviszonyok egyaránt erõteljesen újraelosztó államot hoztak létre. 2. A balti államok és Szlovákia, a 33-37 százalék körüli, sok tekintetben az ír-angol modellt idézõ újraelosztási hányaddal. 3. A délkelet-európai államok, vagyis Bulgária és Románia, valamint Horvátország. Itt a mezõgazdaság GDP-hez való hozzájárulása jelentõsen meghaladja a közép-európai 3-4%-ot. […] 4. A Független Államok Közösségébe tartozó […] országok. Ezek közös vonása az államvezérelt gazdasági modell tartósulása, ami a nyersanyagszektor kiemelt jelentõségével társul.” (266. o.) E négy csoportnak és ellentmondásainak összehasonlító elemzése itt nyilván nem ismertethetõ. Részletesen foglalkoznunk kell viszont a tanulmányt tartalmilag lezáró, „Választhatunk-e szabadon?” (278. o.) c. résszel, ahol a szerzõ a következõ végkövetkeztetésre jut: „Nincs tárgyi alapja a társadalomtudományok jó részében napjainkig is zajló ’miféle kapitalizmust is válasszunk’ témakörû vitának.” (Uo.) „A közép-európai országokban az állam kiterjedése ugyan nyilván mérsékelte a szegénység nyílt formáinak elterjedését, de nem vezetett egészében egyenlõbb, a skandináv országokat idézõ, vagyis a társadalmat egyenlõsítõ megoldásokhoz” (278– 279. o.) A „középosztály töredezettsége tartósulni látszik” (279. o.). A „szegénység [...] növekedése legalább átmenetileg elkerülhetetlennek volt mondható. Megbékélni azonban e jelenséggel aligha lehetséges, sem átmenetileg, sem pedig a jövõre nézve.” (Uo.). „Az átalakult országok oktatási és képzési rendszere a fejlõdõ országokéhoz képest még ma is jelentõs versenyelõnyt jelent” (288.o.), azonban „létrejött az a helyzet, ahol a társadalom mûveltségi és képzettségi színvonal és minõség szerinti kettészakadása valós veszéllyé vált” (281. o.). A szerzõ tehát világosan látja, hogy itt sokkal fontosabb kérdésekrõl van szó, mint a költségvetés hiánya, és nem választható olyan megoldás, amely a szegénység terjedésére, a középosztály töredezettségére, az oktatási és képzési szint csökkenésére és a társadalom kettészakadására vezet, mert ez lehetetlenné tenne bármilyen késõbbi felemelkedést. Nem csupán a költségvetés egyensúlyát, még csak nem is a nemzetközi fizetések egyensúlyát és a megtakarítások alakulását, vagyis ezeket a szoros értelemben vett gazdasági kérdéseket kell figyelembe venni, hanem a társadalom egészének helyzetét és e helyzet várható jövõbeni alakulását.

Benczes István könyve Ismét eltérve a megjelenés idõbeli sorrendjétõl, célszerû az ismertetést Benczes István (2008) könyvének bemutatásával folytatni. E könyv nagy része erõsen technikai jellegû, és ezért az ismertetést célszerû rövidebbre fogni és elsõsorban a könyv utolsó, összefoglaló fejezetére alapozni, amelyben a szerzõ pontosan összefoglalja mondanivalója lényegét. A probléma megadása egyértelmû: „Ennek a könyvnek az […] a fõ célja, hogy szisztematikus módon elemezze, hogy vajon a fiskális korrekció (fiscal adjustment) rövid távon szükségképpen csak költségekkel jár-e, és hogy vajon van-e lehetõség arra, hogy (felgyorsult) gazdasági növekedés alakuljon ki már rövid távon is, és ezzel ellensúlyozni lehessen a konszolidáció költségeit. Míg a fiskális konszolidáció rövid távú hatásainak szokásos értelmezése adottságnak tekinti, hogy a korrekció mindig költségekkel jár, és ezért politika szempontból nagyon népszerûtlen, az expanzív fiskális konszolidáció lehetõségének fölvetése nagyon is indokolt. A nyolcvanas évektõl kezdve […] meglepetésként hatott, hogy a fiskális korrekciót nem mindig kísérte a gazdasági lassulás fennen hangoztatott mellékhatása, hanem ehelyett számos országban viszonylag gyorsan bekövetkezett a gazdasági tevékenység gyors újbóli megélénkülése.” (211. o.) Ugyanezt kissé kevésbé technikai jellegû nyelven megfogalmazva és e cikk témájához jobban kapcsolódva a következõképpen írhatjuk le. Keynes óta köztudott, sõt megcáfolhatatlan

40

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2008/20

alaptételnek tekinthetõ, hogy a fiskális konszolidáció, legyen ennek eszköze akár az állami kiadások csökkentése, akár az állami bevételek növelése, csökkenti a magánszféra vásárlóerejét és hatékony keresletét, továbbá – ennek folytán – a gazdasági tevékenységet és a bruttó hazai terméket. Ez a következmény nyilván népszerûtlen, és ezért fontos az a kérdés, hogy az elõbb ismertetett könyv valamennyi cikke által szükségesnek tartott fiskális konszolidációt, vagyis a költségvetés hiányának a költségvetési bevételek növelése és/vagy a költségvetési kiadások csökkentése által elérendõ mérséklését vagy megszüntetését nem lehet-e úgy megvalósítani, hogy ez ne vezessen a bruttó hazai termék és a nemzeti jövedelem csökkenésére. Ha igen, akkor a fiskális konszolidációnak nincs politikai költsége, és megvalósításának nincs akadálya. Tekintettel arra, hogy a fiskális konszolidáció kereslet- és termeléscsökkentõ hatására Keynes mutatott rá, „nem-keynesi effektusnak” nevezhetõk a fiskális konszolidációnak mindazok a következményei, amelyek nem vezetnek kontrakcióra, vagyis a gazdasági tevékenység lassulására. Jelentõs nem-keynesi effektusok esetén a kívánatos fiskális konszolidációnak nyilván nem lehet akadálya. A könyvnek a nemzetközi tapasztalatokon alapuló elemzése szerint (213. o.) három elõfeltétele van annak, hogy a fiskális konszolidációt expanzió kövesse: • fejlettnek kell lennie a bankrendszernek, vagyis a bankrendszernek képesnek kell lennie arra, hogy megfinanszírozza a fiskális konszolidáció közvetlen hatásait ellensúlyozó expanziót, • megfelelõ összetételûnek kell lennie a fiskális korrekciónak, vagyis ebben – amint ezt a szerzõ ismételten és részletesen kifejti – a kiadások csökkentésének kell dominálnia a bevételek növelésével szemben és • rugalmasnak kell lennie a munkapiacnak és a munkabér-megállapítás vagy munkabéralku rendszerének, vagyis a béreknek gyorsan kell alkalmazkodniuk a változásokhoz. A fenti második tétel azt jelenti, hogy nem annyira a fiskális korrekció nagyságának, hanem összetételének, a kiadáscsökkentés nagyobb súlyának van jelentõsége. Amint ezt a szerzõ, az általa hivatkozott forrásmunkákra támaszkodva, ismételten leírja, a fiskális korrekció akkor hihetõ (credible), ha csökkenti a politikai szempontból legérzékenyebb kiadási tételeket, a közszolgálati alkalmazottak bérét és a szociális juttatásokat. Az ezeken a meggondolásokon alapuló elemzés szerint a nem-keynesi hatásoknak két csatornája van, a fogyasztási és a termelési csatorna. A fogyasztási vagy keresleti csatorna azt jelenti, hogy a racionális, elõrelátó fogyasztó számol azzal, hogy a fiskális konszolidáció az átmeneti visszaesés után szükségképpen a gazdaság egészségesebb helyzetére és ezért késõbbi gyorsabb növekedésére fog vezetni, és ezért azonnal, közvetlenül a restrikció után vagy akár a restrikcióval egyidejûleg növelni fogja fogyasztását. A termelési vagy kínálati csatorna jelentése viszont az, hogy a racionális, elõrelátó termelõ ugyancsak számol azzal, hogy a fiskális konszolidáció elõbb-utóbb jobb gazdasági helyzetre és gyorsabb növekedésre vezet, és ezért azonnal, már a restrikció idején, növelni fogja a termelést és a beruházást. Mindebben az a szerepe a hitelrendszernek, hogy képes mind a fogyasztás, mind a termelés növekedésének finanszírozására már a restrikció idején vagy közvetlenül utána. A munkabér-megállapítás vagy béralku rendszerének szerepe viszont az, hogy a béralku során a munkavállalók belátják viszonylagos helyzetük romlását, és elfogadják a számukra kedvezõtlen, de a vállalkozók számára kedvezõbb, és ezért az expanziót lehetõvé tevõ helyzetet. Végül, ami a legfontosabb, a fiskális konszolidáció összetétele, amint ezt már az elõbb leírtuk, azt jelenti, hogy ebben a kiadások, mégpedig a politikai szempontból kritikus fontosságú kiadások, így a közületi szektor munkabér-kifizetései és a szociális juttatások csökkentésének kell dominálnia.

Gazdaság – Jog – Társadalom

41

A szerzõ maga is látja ennek az elemzésnek a támadható vagy akár spekulatív voltát, tehát mindezen elõfeltételek csekély valószínûségét. Nehéz is feltételezni – különösképpen a könyv második részében tárgyalt magyar körülmények között – ezeknek a feltételeknek a teljesülését, tehát akár azt, hogy a fogyasztók visszaesés idején úgy véljék, hogy helyzetük a jövõben javulni fog, és ezért azonnal növeljék fogyasztásukat, akár azt, hogy a termelõk visszaesés idején úgy véljék, hogy helyzetük a jövõben javulni fog, és ezért növeljék beruházásaikat és termelésüket, akár azt, hogy a bankrendszer, ugyancsak elõre látva mindezt, restrikció vagy akár kialakulóban lévõ recesszió idején meghitelezze ezt a föltételezett expanziót. Az is valószínûtlen, hogy a munkavállalók elfogadják a munkaadók javára megvalósítandó jövedelemátcsoportosítást, feltételezve, hogy ez hosszabb távon az õ érdekeiket szolgálja. E kétségek alátámasztására a szerzõ által a 4.2.3.1 – 4.2.3.5 pontokban felhozott országpéldákra hivatkozunk. E példákban azt láthatjuk, hogy – elsõsorban Írországban és az Egyesült Királyságban – a fiskális korrekció nagymértékû expanzióval, azaz a termelés gyors növekedésével járt együtt. Joggal vetõdik fel azonban a kérdés, hogy vajon ez a termelésnövekedés valóban a fiskális korrekciónak volt-e a következménye. Kellõképpen megalapozottnak látszik ugyanis az a gondolkozás, hogy az oksági kapcsolat fordított. Ezekben az országokban expanzió volt, a fiskális korrekciótól függetlenül, mégpedig olyan erõs expanzió, hogy azt még a fiskális korrekció sem tudta lefojtani. Ha viszont ez igaz, akkor ebbõl az következik, hogy expanzív fiskális korrekcióra akkor van lehetõség, ha a gazdaság általános állapota folytán eleve erõsek az expanzió irányában ható tényezõk. Talán nem teljesen megalapozatlan az az állítás, hogy ez a kérdés a kutatás jelen stádiumában nem dönthetõ el egyértelmûen, vagy akár sohasem lesz egyértelmûen eldönthetõ. Az angol nyelven és nagyrészt külföldi olvasók számára írt könyv második része a magyar viszonyok részletes elemzésével foglalkozik. Ennek a résznek terjedelmes ismertetésére hely hiányában nem kerülhet sor. Felvetõdik azonban a kérdés, hogy hogyan illik bele ez a könyv általános gondolatmenetünkbe. A Muraközy László által szerkesztett cikkgyûjtemény ismertetése során arra a következtetésre jutottunk, nagyrészt Antal László és Csaba László fejtegetéseire támaszkodva, hogy a jóléti állam felszámolásának útja nem járható, és még ha járható is lenne, káros következményekre vezetne. Hogyan fér ez össze Benczesnek azzal az irodalom által nagymértékben alátámasztottnak látszó következtetésével, hogy a kiadások csökkentésének, és elsõsorban a politikailag legérzékenyebb kiadások csökkentésének nagyobb mértékûnek kell lennie, mint a bevételek növelésének? Erre a kérdésre az ezután ismertetendõ könyv, Gyõrffy Dóra mûve adja majd meg a választ. Ugyancsak ennek a – következõ pontban – ismertetendõ könyvnek az irányába mutatnak Benczes alábbi fejtegetései is. „A világgazdaság strukturális változásai nagymértékben arra indították az EU-államokat, hogy további változtatásokat hajtsanak végre a munkapiacon és a béralku rendszerében. Az volt a végsõ cél, hogy a kollektív megállapodások olyan rendszerét hozzák létre, amely biztosítani tudja a versenyképesség fenntartását. Az ezt a célt szolgáló eszközöket a legtöbb esetben az olyan formálisan vagy informálisan elfogadott szociális paktumokban találták meg, amelyek definíciója az alábbi lehet: ’[Ezek a szociális paktumok] a makrokooperáció specifikus formái, amelyek kapcsolatban állak a makro-érdekegyeztetés és politikai kapcsolat olyan más formáival, [amelyek] általában létrejönnek a kormány és a más szervezett érdekcsoportok olyan képviselõi között, akik kitárgyalják és koordinálják számos formálisan független, de ténylegesen összefüggõ politikai terület (jövedelmek, munkapiac, fiskális és szociális politikák) és szint (nemzeti, szektorális, regionális és helyi) politikáját.’ (Avgadic és mások 2005, 6. o.) Általánosságban, a szociális paktumok kifejezésre juttatják annak felismerését, hogy a munkáltatók és az alkalmazottak számára egyaránt hasznos lehet az olyan megállapodás, amely a munkapiacokat a nagyobb rugalmasság irányába mozdítja el, de egyben

42

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2008/20

fenntartja a bértárgyalások nagymértékben koordinált rendszerét.” Ez a meglehetõsen bonyolult megfogalmazás is a kérdések tárgyalásos rendezése és így a következõ könyv irányába mutat.

Gyõrffy Dóra könyve Gyõrffy könyve (2007) néhány hónappal korábban jelent meg, mint az eddig tárgyalt két mû, de mégis célszerû itt tárgyalni. Az elsõ négy fejezetre itt csak a teljesség kedvéért és röviden hivatkozhatunk, a könyv e cikk szempontjából legfontosabb fejezete az utolsó három. Az 1., bevezetõ fejezet megadja a munka alaphangját, meghatározza kereteit, és azt a kérdést veti föl, hogy miért tudják egyes államok, így a baltiak és Szlovénia, viszonylag könnyen teljesíteni a Maastrichti Szerzõdésben és a Stabilitási és Növekedési Egyezményben foglalt kritériumokat, és miért okoz ez nagy nehézséget másutt, így a visegrádi államokban. A 2. fejezet „Az intézmények és a deficit” címet viseli, és arra mutat rá, hogy „az intézményi reformok lényeges mértékben javíthatják a tradicionális költségvetés-készítés mûködését […], de súlyos mértékben korlátozzák a politikai döntéshozók döntési szabadságát. [Ezért] a korlátozott idõre megválasztott politikusoknak nem sok indítékuk van arra, hogy bevezessék [ezeket az intézményi reformokat], hacsak nincs erre külsõ kényszer.” (44. o.) Ezt a külsõ kényszert, amint ezt a 3. fejezet tárgyalja, a világgazdaság, a globalizáció jelentheti, de azonnal felmerül a „nyílt gazdaság trilemmája” (open economy trilemma): „egy [nyílt gazdaságú] országban nem lehet egyszerre szabad tõkeforgalom, önálló makroökonómiai politika a teljes foglalkoztatás fenntartására és rögzített (fixed) valutaárfolyam” (71. o.) Magyarország azonban nemcsak a világgazdaság, hanem az EU része, és ezért a magyar helyzetre és gazdaságpolitikára erõsen hatnak az európai fejlemények is. Ezeket az összefüggéseket tekinti át a 4. fejezet. Ennek a helyzetnek a legfontosabb következménye, hogy a nemzetközi pénzpiacok csak extrém helyzetben reagálnak az egyes tagállamok pénzügyi zavaraira, és az egyes tagállamok kisebb hibái – vagy akár kis tagállamok esetleges nagyobb hibái, mint a magyar esetben – büntetlenek maradnak. Ez „csökkentheti a reform iránti indítékot, ugyanis a közös valuta iránti bizalom (credibility) nagymértékû védelmet nyújt az EMU tagjai és leendõ tagjai számára a piaci erõkkel szemben.” (103. o.) Ezek a megállapítások egyenesen vezetnek át két „országtanulmányhoz”, a magyar és a svéd esethez. A magyar esetben a belföldi körülmények erõsebbnek bizonyultak a nemzetközi hatásoknál, és mindmáig nem került sor megfelelõ fiskális reformra, Svédország viszont e téren a legsikeresebbnek bizonyult valamennyi fejlett ország közül. A következõ két fejezet ez a két „országtanulmány”. A Magyarországgal foglalkozó 5. fejezet azzal a megállapítással kezdõdik, hogy „2005 novemberében az Európai Unió Tanácsa kibocsátotta a magyar hatóságok számára második figyelmeztetését a túlzott deficitrõl, és kijelentette, hogy a költségvetési egyensúlyhiány csökkentésére irányuló erõfeszítések nem voltak elégségesek. A figyelmeztetés kibocsátásának indokolásában a Tanács beszámolt arról, hogy a magyar kormány úgy határozott, hogy nem tesz további lépéseket a túlzott deficit csökkentésére.” (111. o.) „Az, hogy egy kis új tagország” – folytatja a szerzõ – „nyíltan szembeszáll az európai nyomással, [világosan] mutatja az EU fegyelmezõ mechanizmusának korlátozott hatékonyságát akkor, ha a belföldi erõk nagymértékben ellene hatnak.” (Uo.) E fejezet nyilvánvaló célja annak tisztázása, hogy ez hogyan is lehetséges. A szerzõ megadja a választ már a bevezetésben. „Magyarországon a pénzügyi konszolidációval szembeni ellenállás az elittel szembeni és az eliten belüli közbizalom alacsony szintjének tudható be, ami annak a következménye, hogy nagymértékû a kommunista idõre vissza-

Gazdaság – Jog – Társadalom

43

nyúló folyamatosság. […] Mindaddig, amíg […] az EMU fiskális rendszere megvédi az országot a [nagyobb mértékû] válságtól […], valószínûleg fennmarad a túlköltekezés.” (Uo.) Ez a megállapítás fölöslegessé teszi e fejezet további és részletekbe menõ bemutatását. A fentiek értelmében tehát Magyarország a negatív példa, a 6. fejezet viszont arra mutat rá, hogy Svédország a pozitív példa. A szerzõ szerint alapos magyarázatra van szükség ahhoz, hogy miért. A könyv elõször a kiinduló helyzetet, az 1920–2004 közötti svéd gazdaságtörténetet tekinti át. A svéd modell, amint ez köztudott, a nagy gazdasági válság hatására alakult ki, és alapelvei tekintetében kezdettõl fogva nagy volt a társadalmi egyetértés. Eróziójára a nyolcvanas években került sor, amikor túl nagyra nõtt a foglalkoztatáson belül a közületi szektor aránya, valamint a költségvetési kiadásoknak a bevételekkel szembeni többlete. Ez az erózió a kilencvenes években válsággá mélyült, amikor a munkanélküliség a Svédországban szinte elképzelhetetlen 10 százalékos szintre nõtt (152. o.). Ezt a válságot konszolidáció követte, és ennek hatékonyságát nagyon jól mutatja az összefoglaló táblázat (153. o.). 1994 és 1998 között a költségvetési bevételek a GDP közel 60 százalékáról 62,5 százalékra nõttek, a kiadások pedig 70-rõl 61 százalékra csökkentek. Nemcsak elsõdleges, hanem általános költségvetési többlet alakult ki, ami négy év alatt példátlan sikernek minõsíthetõ. A svéd tapasztalat „különösképpen kiemelkedõ, ha figyelembe vesszük, hogy a jóléti állam számos eleme mindmáig fennmaradt, és az állami redisztribúció továbbra is jóval a GDP 50 százaléka fölött van. Ez azt mutatja, hogy a közületi szektor nagy mérete nem szükségképpen vezet nagy deficitre. A pénzügyi helyzet javulása után sok transzferfizetést, amelyet korábban csökkentettek, visszaállítottak anélkül, hogy ez veszélyeztette volna a pénzügyi helyzet fenntarthatóságát.” Mi több: „Az átfogó, általános és nagyvonalú jóléti állammal szembeni elkötelezettség azt is maga után vonta, hogy az adókat nem lehetett olyan mértékben csökkenteni, ahogy ezt a korai globalizációs elmélet hívei akarták, akik úgy érveltek, hogy a szabad tõkeforgalom folytán az adóztatás lehetõsége korlátozott lesz, mert a tõke oda megy, ahol a legmagasabb hozadékot érheti el.” (154–155. o.) Ezek az eredmények nagyrészt a szabályokon alapuló fiskális politika alkalmazásának következményei. A költségvetés-készítés tradicionális módjának ugyanis nagy szerepe volt az 1970-es és 1990-es pénzügyi egyensúlyzavarok kialakulásában. Az államadósság – amint ezt a 158. o. ábrája mutatja – nagyrészt ennek hatására nõtt meg a GDP 1965–1975. évi 20 százalékáról 1995-re a GDP 80 százaléka fölé, ami a svéd esetben elképesztõ és soha nem látott szám. Ennek hatására a kormány – a legteljesebb joggal – GDP 2 százalékának megfelelõ átlagos költségvetési többletet irányzott elõ, és ezt – amint ezt az elõbb bemutattuk – el is érte. Ez elsõsorban a fõösszegekbõl kiinduló költségvetési technikának köszönhetõ, vagyis annak, hogy a rendelkezésre álló összegbõl és ennek felosztásából indulnak ki, és nem az igényekbõl és ezek összegzésébõl, továbbá abból az elvbõl, hogy „ha növelik a kiadást az egyik területen, csökkenteni kell a másikon” (159. o.). A svéd kormány tehát – így foglalhatjuk össze e két alfejezet következtetéseit – nem a jóléti állam felszámolásával, hanem a költségvetés-készítés technikájának módosításával és a valóban fölösleges kiadások lefaragásával oldotta meg ezt a problémát, ami mérhetetlenül fontos tapasztalat Magyarország számára. A reform politikai gazdaságtani összefüggéseinek áttekintése (6.3. alfejezet) viszonylag egyszerû következtetésekre vezet. A nemzetközi tényezõk és az EMU szerepe lényegtelen volt, hiszen a svéd közönség nagy többséggel utasította el a közös valutát. A belföldi tényezõk szerepe volt döntõ, és a szerzõ hosszasan ismerteti a szakértõi eliten, majd a társadalmon belüli konszenzus kialakulását, amiben döntõ szerepük volt a svéd közgazdászoknak, akik mindig is törekedtek közszereplés vállalására. „Az elit egyetértése kritikus fontosságú tényezõje volt ugyan a szabályokon alapuló fiskális politika bevezetésének, azonban mégis a rendszerrel szembeni közbizalom, amelyet a reformok sikere alakított ki, továbbá a jóléti állam által nyújtott anyagi elõnyök és a korrupció alacsony szintje volt kritikus fontosságú a tartós pénzügyi fegyelem

44

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2008/20

[kialakításának] szempontjából.” (171. o.) A jóléti állam fenntartása tehát – tehetjük hozzá ismét saját véleményünket a szerzõ által leírtakhoz – nem akadálya, hanem inkább elõfeltétele a pénzügyi fegyelemnek és a költségvetési egyensúlynak. A svéd és a magyar tapasztalatok általánosítására és az ebbõl eredõ következtetések levonására kerül sor a könyv legfontosabbnak tekinthetõ 7. fejezetében. A szerzõ itt is már a bevezetésben leírja a végkövetkeztetést, amely az eddigiek alapján is nyilvánvaló: „A pénzügyigazgatási reformok csak akkor valósíthatók meg, ha az elit körében széleskörû az egyetértés a fiskális fegyelem fontosságát illetõen. Ezeknek az intézményi reformoknak a hatékonysága és fenntarthatósága ugyanakkor kritikus mértékben függ az eredeti egyetértés folyamatos fenntartásától, ami viszont annak függvénye, hogy mi a társadalom véleménye a demokrácia általános minõségérõl.” (173. o.) E fejezet elõször a fiskális reform indítékait tekinti át. A nemzetközi és az európai hatásokról kifejtettek lényegében véve megismétlik a már korábban leírtakat. A belföldi hatásokról írtak még konkrétabbá teszik a Magyarországra vonatkozó alapkövetkeztetést: „A magyar esetben az eliten belüli és a fiskális kiadásokat illetõ éles ellentét a rabok dilemmájának esetére vezet. Mindkét nagyobb párt (ha már kormányra jutott) jobban járna, ha felelõsségteljesebb választási ígéreteket tenne, az azonban, hogy nincs köztük együttmûködés, a populista ígéretek exponenciális növekedésére vezet a választások elõtt.” (177. o.) A legfontosabb általános fejtegetések azonban az ezt követõ részben (7.3. alfejezet) következnek. Ezek szerint két alapváltozó különböztethetõ meg: • a konszenzus: „Pártkülönbség nélkül egyetértésnek kell lennie a pénzügyi fegyelem szükségességét illetõen” (183. o.); illetve • a közbizalom: „Közmeggyõzõdésnek kell lennie arra vonatkozóan, hogy a politikai rendszer jó eredményekre vezet” (uo.). Ez a két alapváltozó két tétel definiálására vezet: • 1. tétel: „Fiskális intézményi reform csak akkor lehetséges, ha van konszenzus a politikai eliten belül” (184. o.); illetve • 2. tétel: „Fiskális intézményi reform csak akkor tartható fenn, ha fennmarad a már kialakult konszenzus a reform megvalósítása során” (uo.) Ezekbõl a meggondolásokból négy alaphelyzet adódik: • Az ideális demokrácia: megvan mind a konszenzus (az eliten belül), mind a közbizalom; • A liberális demokrácia: megvan a közbizalom, de nincs konszenzus; • A filozófusok állama: megvan a konszenzus, de hiányzik a közbizalom; • A tömegdemokrácia: nincs sem konszenzus, sem közbizalom. Nyilván az a fõ következtetés, hogy ideális demokrácia esetén van lehetõség racionális politikára és a bajokat is megelõzõ reformokra, és ekkor kialakulhat a pénzügyi fegyelem – növekedés – köztámogatás circulus virtuosusa. A tömegdemokrácia esetében viszont, amikor az eliten belül nincs egyetértés és nincs közbizalom az elittel szemben, „a reform […] szinte lehetetlen” (187. o.). Bár a szerzõ itt nem teszi explicitté, de nyilván ez a magyar helyzet. Nem írja le azt sem, hogy ebbõl a helyzetbõl csak a konszenzus és a közbizalom kialakításával lehet kiutat találni (ami a leírtak alapján nyilvánvaló). Nem írja le azt sem, hogy mi adhat lehetõséget a hiányzó konszenzus és közbizalom kialakítására. Az azonban ugyancsak nyilvánvaló, hogy ilyen körülmények között a megoldás megtalálása valóságos politikai zsenialitást igényel. Az EMU-államok számai alapján kimutatható (7.4. alfejezet), hogy minél nagyobb a közbizalom, annál kisebb a költségvetési hiány, illetve annál inkább lehet költségvetési többlet. Van-

Gazdaság – Jog – Társadalom

45

nak statisztikailag értékelhetõ eredmények az új EU tagállamokra vonatkozóan is (7.5. alfejezet). A közbizalom lényegesen alacsonyabb, mint az EU-15-ben, és általában csökkenõ – Magyarországon különösképpen az –, és ahol lényegesen növekvõ – Észtországban és Szlovéniában – a költségvetésnek többlete van. Végül a régi és az új EU-tagok együttes vizsgálata (7.6. alfejezet) egyértelmûen arra vezet, hogy minél kisebb egy ország, annál nagyobb a közbizalom, illetve, hogy a nagyobb jólét nagyobb közbizalomra vezet, amit könnyû megérteni. A fejezet arra a végkövetkeztetésre vezet, hogy: „A fiskális deficitek és az intézményépítés kérdésének elemzése során nem választhatók el egymástól a politikai és a gazdasági változók, és csak ez a szélesebb, integrált szemlélet hozhat megoldást a pénzügyi fenntarthatóság [problémájára]” (200. o.) – vagyis szükség van az új politikai közgazdaságtan szemléletmódjára. „A fõ következtetés […]: a demokratikus rendszer érzékelhetõ minõsége az, ami végsõ soron eldönti, hogy fenntartják-e a fiskális fegyelmet vagy sem. Míg a nagyfokú bizalom által meghatározott környezetben a fiskális fegyelem, a növekedés és a közbizalom erõsíti egymást, addig a közbizalom alacsony szintjének helyzetében, még ha a nemzetközi környezet korrekciót tesz is szükségessé, valószínûleg túlköltekezést kiváltó erõk lépnek fel, mert a politikusok arra kényszerülnek, hogy rövid távú ígéretekkel vásároljanak támogatottságot.” (202. o.) A szerzõ ismét a svéd és a magyar példára hivatkozik, majd azt fejti ki újra, hogy egyaránt szükség van a nemzetközi és a belföldi, továbbá a közgazdasági és a politikai szempontok figyelembevételére, és ez a nemzetközi közgazdaságtan, a globalizáció, a keynesi makroökonómia, valamint a politikai kultúra és érdekcsoportok együttes elemzését teszi szükségessé. Az utolsó rész címe ugyanaz, mint a könyvé: „A demokrácia és a deficit”. Ez a két kérdés szorosan összefügg, és „circulus virtuosus csak akkor alakulhat ki, ha a gazdaságpolitika szavahihetõsége, a gyors növekedés és a közösség támogatása erõsítik egymást.” (212. o.)

Összefoglalás Eljutva a harmadik könyv végére, megkísérelhetjük az összegzést, a válaszadást a felvetett kérdésekre. Az elsõ könyv – még ha a könyvben tanulmányokat közzétevõ több szerzõ ezzel ellentétes álláspontot foglal is el – arra a következtetésre vezet, hogy a jóléti állam lebontása és különösképpen nagymértékû lebontása, nem látszik lehetségesnek egy olyan országban, ahol nagy hagyományai vannak a jóléti államnak, és ahol a nép nagy többsége ragaszkodik a fenntartásához. A jóléti állam lebontása emellett olyan súlyos társadalmi következményekre vezetne, amelyek nem vállalhatók, és amelyek aláásnák a jövõbeni felemelkedés lehetõségeit is. A második könyv ugyanakkor – noha nem tökéletesen meggyõzõen, de mégis igen nagy valószínûséggel – azt igyekszik bizonyítani, hogy csak vegyes megoldás létezik ugyan, tehát a bevételek csökkentésének és a kiadások növelésének együttes alkalmazása, mégis elõnyösebb azonban az olyan megoldás, ahol a kiadások csökkentésének van nagyobb súlya. Ha viszont ez így van, akkor hogyan egyezhetõ össze ez az út a jóléti állam fenntartásával? A választ, a svéd példára hivatkozva, a harmadik könyv adja meg. A válasz a szabályokon alapuló (rules-based) fiskális politika alkalmazása. Nem az igényekbõl, hanem a makrogazdasági körülmények által meghatározott fõösszegekbõl kell kiindulni, és a fõösszegekbõl kiinduló (top-down) költségvetési technikát kell alkalmazni. E technika alkalmazása esetén minden miniszter a saját pénzügyminisztere és számolnia kell azzal: ha növeli a kiadást az egyik területen, csökkentenie kell a másikon. A svéd kormány tehát nem a jóléti állam felszámolásával, hanem a költségvetés-készítés technikájának módosításával és a valóban fölösleges kiadások lefaragásával oldotta meg ezt a problémát, és érte el a kiadások csökkentését. A követendõ út

46

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2008/20

tehát nem a jóléti állam felszámolása, hanem a költségvetés-készítés módszerének reformja, és a valóban fölösleges kiadások lefaragása. E feladat megoldásának politikai elõfeltételei vannak, és ezért a megoldás útját csak a gazdasági és politikai szempontokat integráló új politikai közgazdaságtan vázolhatja fel. E megoldás alkalmazásának egyik elõfeltételét a harmadik könyv írja le, és ez egyrészt a politikai elittel szembeni közbizalom növelése, másrészt pedig a politikai eliten belüli egyetértés kialakítása. A tapasztalatok – és különösképpen a magyar tapasztalatok – megerõsítik tehát az új politikai közgazdaságtannak azt az alaptételét, hogy a gazdasági csõd alapvetõ oka általában a politikai csõd, az elittel szembeni közbizalom hiánya és az elit különbözõ csoportjainak versengõ populizmusa. A közbizalom és az eliten belüli minimális egyetértés helyreállítása nélkül nem remélhetõ a problémák megoldása. A másik politikai elõfeltételt a második könyv tárgyalja. Az ott leírtak szerint a megoldás elõfeltétele a szociális paktum, tehát az egyetértés minimumának kiterjesztése a legfontosabb érdekképviseletekre. Ez az összefoglalás azzal az optimista kicsengéssel zárható le, hogy az új politikai közgazdaságtan képes a megoldás alapelveinek kialakítására, és hogy van remény a szakmai eliten belüli konszenzus létrehozására. Ha ezt sikerül elérni, akkor ez kiinduló pontja lehet a politikai eliten belüli konszenzus minimumának megteremtésére, ami a politikai elittel szembeni bizalom megerõsítésére, nemzeti egyetértés kialakítására és a problémák megoldására vezethet. Nem lehetetlen tehát, hogy a vezetõ közgazdászok, a szakmai elit kezében van a megoldás kulcsa.

Felhasznált irodalom Avgadic, Sabina – Martin Rhodes – Jelle Visser (2005): The Emergence and Evolution of Social Pacts: A Provisional Framework for Comparative Analysis. EUROGOV, No. N-05-01, September. Benczes István (2008): Trimming the Sails: The Political Economy of Fiscal Reforms in Europe. CEU Press, New York – Budapest, 2008, 257 o. Gyõrffy Dóra (2007): Democracy and Deficits. The New Political Economy of Fiscal Management Reforms in the European Union. Akadémiai Kiadó, Philosphiae Doctores, Budapest, 2007, 236 o. Muraközy László (szerk.) (2007): Fecseg a felszín és hallgat a mély. Tudatok és tudatalattik a gazdaságpolitikában. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2007, 298 o. Szakolczai György (2005a): A folyó fizetési mérleg kumulálódó hiánya és a hiány finanszírozásának lehetõségei. Statisztikai Szemle, 83. évf., 3. szám, (2005. március) 239-257. o. Szakolczai György (2005b): A folyó fizetési mérleg kumulálódó hiánya és a hiány finanszírozásának lehetõségei. Általános Vállalkozási Fõiskola. Tudományos Közlemények, 12. (2005. április) 97–116. o. Szakolczai György (2005c): A nemzetközi fizetési mérleg hiányának csökkentése. Magyar Szemle, Új folyam, XIV. évf., 7–8. szám, (2005. augusztus) 46–71. o.

Gazdaság – Jog – Társadalom

47

Szakolczai György (2006a): Duális gazdaság és külkereskedelmi deficit. Magyar Szemle, Új folyam, XV. évf., 3–4. szám, (2006. április) 41–57. o. Szakolczai György (2006b): A magyar gazdaság központi problémája: a folyó fizetési mérleg felhalmozódó hiánya és a hiány csökkentése. In: Ács Margit (szerk.): Tanulmányok a Szent István Tervhez. Professzorok Batthyány Köre, 201–225. o. Szakolczai György (2006c): A fizetési mérleg és a fejlõdõkkel fenntartott és fejlesztett gazdasági kapcsolatok összefüggése. A magyar gazdaság fenntartható növekedése. In: Csordás Izabella (szerk.): A 43. közgazdász-vándorgyûlés elõadásai. Magyar Közgazdasági Társaság, 402–415. o. Szakolczai György (2006d): The Triple Deficit of Hungary. Hungarian Statistical Review, Volume 84, Special Number 10, 40–62. o. Szakolczai György (2007a): A hármas ikerdeficit. Általános Vállalkozási Fõiskola. Tudományos Közlemények, 17. (2007. április) 209–235. o. Szakolczai György (2007b): A magyar gazdaság egyensúlyzavarai és a megoldás elvi lehetõsége. Competitio, VI. évf., 1. szám, (2007. június) 85–102. o. Szakolczai György (2007c): A magyar gazdaság egyensúlyzavarai és a megoldás elvi lehetõsége. Általános Vállalkozási Fõiskola. Tudományos Közlemények, 18. (2007. szeptember) 49–64. o Szakolczai György (2008a): A makrogazdasági egyensúly kérdései. Általános Vállalkozási Fõiskola. Tudományos Közlemények, 19. (2008. április) 115–130. o. Szakolczai György (2008b): Gyõrffy Dóra: Democracy and Deficits. The New Political Economy of Fiscal Management Reforms in the European Union. (Könyvismertetés.) Pénzügyi Szemle, LIII. évf., 2. szám, (2008) 332–340. o.) – Dóra Gyõrffy: Democracy and Deficits. The New Political Economy of Fiscal Management Reforms in the European Union. (Book review.) Public Finance Quarterly, LIII/2. (2008) pp. 337–345. Szakolczai György (2008c): Muraközy László (szerk.): Fecseg a felszín és hallgat a mély. Tudatok és tudatalattik a gazdaságpolitikában. (Könyvismertetés.) Közgazdasági Szemle, LV. évf., 7–8. szám (2008. július-augusztus), sajtó alatt. Szakolczai György (2008d): Gyõrffy Dóra: Democracy and Deficits. The New Political Economy of Fiscal Management Reforms in the European Union. (Book Review.) Acta Oeconomica, LVIII. évf., 3. szám (2008), elõkészületben. Szakolczai György (2008e): Benczes István: Trimming the Sails: The Political Economy of Fiscal Reforms in Europe. CEU Press, New York – Budapest, 2008. (Könyvismertetés.) Közgazdasági Szemle, LV. évf. (2008), elõkészületben. Tanzi, V. (1997): The Changing Role of the State in the Economy. A Historical Perspective. IMF Working Pasper 114, IMF, Washington.

48

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2008/20