Szakál Zsolt Disszidensek Budapest, 2003

Szakál Zsolt Disszidensek Budapest, 2003.

— Akkor most mi legyen? Menjünk haza? — Mit mondunk otthon, meg sem próbáltuk és máris feladtuk? Ezt a szégyent nem tudnám elviselni, mindenki rajtunk röhögne. És mi van, ha igen, ha mégis sikerül? Ki hinné el, hogy meg sem találtuk a tábort? Tamás csak bámult maga elé. Sütött a nap és az emberek látszólag gondtalanul járkáltak körülöttünk. A tisztaság, a rend, a szokatlan nyugalom, a német precízség mindenhol szembe ötlő volt. Álltunk Manheim belvárosában teljesen magunkra hagyatva, tanácstalanul, és fogalmunk sem volt, kihez forduljunk. Ha nem a rendőrség, akkor ki foglalkozik a menekültekkel? ’83 nyara volt, még lett volna okunk politikai menedékjogot kérni. Mert ha tényleg politikai menekültek lennénk, akkor mi lenne? — Nem kellett volna megmutatni az útlevelet. — De ha szétszednek, és megtalálják? — Akkor mi van? Legfeljebb két órával később rúgnak ki. — Legalább addig is megtudtunk volna valamit. — Mit? Nem értjük, mit beszélnek. A rendőrök szeméből gúny és lenézés sütött, amikor kizavartak minket az őrsről. Gondoltuk, a disszidálásnak az a módja, hogy az ember feladja magát, és menedékjogot kér. Hiányos német tudásommal megpróbáltam elmagyarázni jövetelünk célját, erre elkérték az útlevelünket, megnézték és mindent rendben találva, kijelentették: — Ha maguk politikai menedékjogért folyamodnak ezzel a legális útlevéllel, akkor semmi esélyük, hisz maguk turistáknak számítanak. Menjenek a dolgukra, élvezzék a nyaralást. Ültünk a padon, néztük az embereket. Mindketten voltunk már nyugaton, nem a jólét szédített meg, mi legálisan akartunk itt maradni, csak épp a módját nem tudtuk, hogyan. Visszaindultunk nagynénémhez a kertvárosba. Átkoztam magam, amiért Tamásra hallgattam, és nem beszéltem indulás előtt azzal az ismerősünkkel, aki egy év után teljesen 2

leégve jött haza. Már jóval korábban meg akartam keresni, kiszedni belőle mindent, mit csináljunk, mire vigyázzunk — egyáltalán: hová forduljunk, hogy kezdjük el? Igaz, Tamás ellenérve logikus volt: — Sose azt kérdezd, akinek nem sikerült, ő nem fog jó tanácsot adni, csak lebeszél, elveszi a kedved, vagy irigységből szándékosan félreinformál. Most aztán itt álltunk, teljesen magunkra utalva, egy segítségre képtelen rokonsággal, akik anyám unokatestvérei és egyébként nagy örömmel fogadtak mikor betoppantunk hozzájuk. Csak amikor nagy nehezen kinyögtük jövetelünk célját, akkor lettek rosszul. Pedig mi rögtön kijelentettük, hogy egy percig sem akarunk a nyakukon maradni csak annyi segítséget kérünk, hogy legalább valamelyik menekülttábor címét tudják meg. De valami beteges félelem miatt még telefonálni se mertek sehova, nehogy e miatt ne engedjék őket többé Magyarországra. 1946ban telepítették ki őket, és az akkori félelem és rossz előérzetek még mindig bennük dolgoztak. Azt javasoltam, próbáljunk valakit felhívni a telefonkönyvből, keressünk magyar neveket, valaki hátha segíteni fog. Ám ez sem volt egyszerű dolog. Mindenhol gyerek vagy unoka vette fel a telefont, s nem értették, miért akarunk mindenképpen a szüleikkel vagy a nagyszüleikkel beszélni, ha nem ismerjük őket. Beszéltem annyit németül, hogy mindezt valahogy elmagyarázzam, ám mégis olyan értetlenül fogadtak, hogy lassan kezdtem már feladni, amikor végre egy középkorú nő vette fel a kagylót. Röviden vázoltam neki, mit is szeretnénk. — Fiatalember! Jól meggondolták, mit akarnak? — Nézze — hazudtam —, kifutottunk az időből, ha később megyünk haza, mint ahogy a vízumunk lejár, komoly büntetésre számíthatunk. De nem is ez a lényeg, hanem hogy mi maradni akarunk, de senki nem mondja meg, hol kell jelentkezni menedékjogért. — Ezen ne is csodálkozzon, annyi a bevándorló, hogy a németek nem fognak maguknak segíteni. Forduljanak az amerikaiakhoz. — De mi nem akarunk innen tovább menni! — Akkor is csak ez a módja! Ebben a tartományban nincs irodájuk. Frankfurtban van egy, amely az amerikai kivándorlókkal foglalkozik, náluk kell jelentkezni, ők tudják, mi a módja a továbbiaknak. Túl sok jóra azonban ne számítsanak: akár maradnak, akár tovább mennek, 3

mindenképpen évekig tart ez a procedúra. Ha már úgyis a telefonkönyvből hívtak engem, keressenek a frankfurti könyvből magyar hangzású, keresztény szervezeteket, ők is tudnak segíteni — ha akarnak egyáltalán. Most már le kell tennem, sok sikert! A frankfurti tudakozótól megkaptuk a pontos címet, s rövid búcsúzkodás után már indultunk is. Nénikém sírva könyörgött, ne áruljuk el, hogy rokonaink élnek itt, mert ha kiderül, rájuk hárítják a költségeket, és nekik kell eltartaniuk, amíg a menedékjogot meg nem kapjuk. Mannheimből autóstoppal indultunk Frankfurtba, egy péntek délelőtt. Mire odaértünk, az iroda bezárt, s mivel pénzünk alig volt, szállodára nem költhettünk. Fogalmunk sem volt, hogy a hétfői nyitásig mit csináljunk, hova menjünk. Aluljárók térképeit nézegetve próbáltunk tájékozódni, időnként leültünk egy-egy teraszra sörözni, s terveket szövögettünk a távoli, teljesen homályos jövőről, minden konkrét elképzelés nélkül. Mikor leszállt az est, beindult a város éjszakai élete, gazdag, gondtalan fiatalok jöttek-mentek új, számunkra elérhetetlen autókban. Az első éjszakát pályaudvari padokon töltöttük, olyan alakok között, amilyeneket otthon még soha sem láttunk. A ‘80-as évek elején nem voltak még hajléktalanok Magyarországon. Hétfő reggelre már hasonlítottunk a padokon lakó társainkhoz, koszosan és büdösen jól beleilletünk a környezetükbe. Elsőként jelentünk meg a kivándorló szervezet irodájában, hogy megkaphassuk annak a lágernek a címét, ahol jelentkeznünk kell. Alig vártuk már, hogy végre megfürödjünk és legalább néhány órát ágyban alhassunk. Nem lepődtek meg rajtunk. Apró, jellegtelen szobában fogadott egy amerikai hivatalnok hölgy, s azonnal vázolni kezdte a helyzetünket. Nagy, rózsaszín papírra rajzolt, magyarázott, megszokva már, hogy azok többsége, aki hozzájuk fordul, nem ért egy szót sem németül. — Önöknek két lehetőségük van: ha az Egyesült Államokba akarnak kivándorolni, akkor nálunk, itt és most regisztráltatniuk kell magukat. írjanak egy önéletrajzot szakmai múltjukról, esetleges politikai indítékaikkal együtt, voltak-e büntetve és miért, szóval mindent, ami eszükbe jut, s ami miatt el kellett hagyniuk a hazájukat. Ezeket az űrlapokat, amelyek a kivándorláshoz szükségesek, töltsék ki, az önéletrajzot visszahozhatják később is. Körülbelül három-négy hónap múlva behívják önöket a nagykövetségünkre, ahol egy interjú során 4

elbeszélgetnek majd magukkal, ott már lesz tolmácsuk. Ha mégsem akarnak tovább menni, akkor ne nálunk, hanem a német bevándorlási hivatalnál jelentkezzenek. Ha gondolják, megadom a címüket. Nem gondoltuk. Egy másodperc töredéke alatt lepergett a szemünk előtt amint megint kirúgnak bennünket az utcára, s kezdődik minden elölről, mintha még mindig Mannheimben, a rendőrségen lennénk. A lágerben nem csalódtunk, épp olyan volt, amilyen a háborús filmekben, csak ide önként jött a világ szegényebb részéről a szerencsétlen emberek tömege. Egy északi külváros szélén, amerikai katonai övezetben terült el a tábor, három focipálya hosszú, száz méter széles, mindkét oldalán gyakorlópályákkal, tankokkal, tüzérségi lövegekkel és drótkerítés melletti járőrökkel, akik azonban még véletlenül sem ránk vigyáztak, nem minket felügyeltek. Egy-egy táskával a kezünkben, teljesen kimerülten, bevonszoltuk magunkat a főbejárat melletti iroda épületébe. Borzalmas tömeg fogadott, mezítlábas arabok ültek, aludtak a folyosókon, a teljes zűrzavarból gyereksírás hallatszott mindenhonnan. Beálltunk a sorba, regisztráltatni magunkat. Amikor pár óra múlva az ablakhoz értünk, szinte semmit sem kérdeztek, csak elvették az útlevelünket, kiadták az ételjegyeket és a barakk kulcsát — aminek, mint kiderült, semmi értelme nem volt, mivel senki se zárta az ajtókat, s a nyári kánikulában az ablakok is tárva-nyitva voltak. Átlépdelve a földön fekvő várakozókon, ballagtunk kifelé a folyosón, amikor egy fehér nőre lettünk figyelmesek. Ahogy közelebb értünk, meghallottuk, amint jellegzetes magyar akcentussal, rossz angolsággal reklamál egy német hivatalnoknak: — Kelet-európai menekültek vagyunk, órák óta várunk itt a kislányommal, miközben folyamatosan érkeznek a buszok, tele feketékkel, több százan, és maguk csak velük foglalkoznak, mi meg sohasem kerülhetünk sorra. Mi ez a diszkrimináció?! A német szociális munkás vörös fejjel kiabált ki az ablak mögül: — Vegye tudomásul, Németországban egyszer volt csak fasizmus, többet nem lesz, mi nem különböztetünk meg senkit a bőrszíne miatt! — Akkor miért nem kell nekik is sorba állni? — Mert sokan vannak, semmilyen nyelven nem beszélnek, és a tolmács, ha lejár a munkaideje, hazamegy, mi meg hogyan kommunikáljunk velük? Ha nem tetszik, visszamehet, ahonnan jött, nem 5

kötelező nálunk élni! A szerencsétlen nő, szintén vörös fejjel, tátogva nézett maga elé, hirtelen nagyon magára maradt a világban, a problémájával együtt. Efféle arroganciával a későbbiekben is jócskán találkoztunk, bármilyen problémánkkal fordultunk is a hivatalokhoz. Mindenhol hátrányba kerültünk, vagy egyenesen eltanácsoltak, csak azért, mert KeletEurópából jöttünk. Ott tettek keresztbe, ahol csak tudtak. Hiába, hogy csak egy határ választ el Ausztriától, a mi jogosítványunkat nem fogadták el automatikusan, az afgánokét viszont igen. Mi magyarok, a csehekkel, lengyelekkel, románokkal együtt, akár évekig is kénytelenek voltunk táborban lakni, míg az araboknak már néhány hónap után lakást utaltak ki, aminek a bérét a szociális hivatal fizette. Persze később pár fiatalabb arabról, akik kézzel-lábbal bizonygatták, hogy a jogosítványuk mindenhová érvényes, az első karambol után kiderült, hogy fogalmuk sincs az európai közlekedési morálról, nem is beszélve az udvariasságról vagy a kötelező biztosításról. Így aztán hiába vigyorogtak bocsánatkérően a rendőrökre, a kárt, amit okoztak, egyik biztosító sem fizette meg. A hivatal emberei azon sem csodálkoztak, hogy vajon miből vesznek autót, amikor még munkavállalási engedélyük sincs, csak szociális segélyből élnek. Gondolom, néhány évvel később, amikor a német gyerekek között is terjedni kezdett a drog, nekik is összeállt a kép. A családok sem tudtak beilleszkedni, akiket német lakótelepekre költöztettek. Naphosszat ültek a lépcsőházak előtti parkolókban, üvöltöztek, zenéltek egész nap, a lakók teljes megdöbbenésére, hiszen ez az utcai mulatozás, evés, ivás irtózatos kosszal és bűzzel is járt. Néhány hónap múltán a békés német kisvárosokban érezhetően nőtt a felháborodás, s kisebb-nagyobb csoportokban megjelentek az első neonáci brigádok is. Ám mindez már a megérkezésünk Utáni hónapokban történt.

Nyár eleje volt. A tábor újnak tűnt, ám augusztusra az ezerkétszáz helyre már több mint ezerötszáz ember jutott, és ebből alig tízen voltak csak fehérek: két magyar, három lengyel, egy-egy bolgár, illetve cseh fiú, és az erdélyi nő, a kislányával. Az arabok és a feketék folyton megállítottak bennünket, azt hitték, szociális dolgozók vagyunk — 6

elképzelni sem tudták, európai létünkre mit keresünk közöttük. Éjszakánként, ha nem feküdtünk le időben az ágyunkra, már aludt benne valaki. Ha felráztuk és szerencsénk volt, csak morgott valamit, aztán felkelt és kiment a katonai sátrak egyikébe, amelyben ötven-hatvan ágy volt. A hűtőszekrényből automatikusan mindent megettek, ha a táskánk nem volt a fejünk alatt, ellopták. Egyik reggel keresem a papucsomat, nincs sehol. Elindulok fürdeni, belépek a zuhanyzóba, s látom, hogy egy arab lakótársunk zuhanyozik benne vígan. — Ez az én papucsom, jó lenne, ha visszaadnád. — Várj egy kicsit, majd ha befejeztem, megkapod — szólt vissza hanyagul. — Nem várok, ez az enyém, világos? Erre elkezdett arabul ordítani, fogta a gumipapucsot, és tiszta erőből hozzám akarta vágni. Az egyik mellettem csattant a falon, a másikat az ajtó fogta fel, amelyen már menekültem is kifelé, de még visszanyúltam és valahogy megszereztem mind a kettőt. Semek, a lengyel egyetemista velünk együtt érkezett a táborba. Magas, kigyúrt testű, sportoló alkatú fiú, aki csak azért lépett le otthonról, hogy megússza a katonaságot, és itt Németországban szerezzen diplomát, egy csöppet sem gyáva gyerek, döbbenten hallgatta a történetet: — Megőrültél? Ha kés van nála, azt vágja beléd. Itt mindennaposak a késelések, a kutya sem fog megvédeni, s mivel alig beszéljük a nyelvüket, a szociális munkások meg sem értik, ha valamelyikünk segítséget kér tőlük. Különben is ők négykor, amikor lejár a munkaidejük, szépen hazamennek, mi pedig itt maradunk ezzel a rengeteg arabbal. Te meg a bőrödet kockáztatod egy vacak papucs miatt! Ekkor még naiv és vakmerő voltam, fel sem fogtam, hogy amit Semek mond, annak valóban reális esélye is van. Egyik reggel kint ültünk lengyel barátommal a barakkunk lépcsőjén, komótosan sodorgattuk az olcsó dohányból a reggeli cigarettánkat. Fiatal család sétált felénk, nem hétköznapi pár, öt év körüli kislányukkal. A nő szőke, fehér bőrű európai, az apa fekete afrikai, gyermekük barna göndör hajú barna bőrű kreol. Ahogy közelebb értek hozzánk az apa megpuszilta lányát és otthagyta őket. Üdvözölni indult a barátait, akik a szomszéd háznál ácsorogtak. A nő a gyerekkel megállt előttünk. Ekkor egy másik kislány rollerezett el köztünk, hosszú szőke haja szállt utána. A kislány 7

felnézett az anyjára és megszólalt: — Az oviban mindig azt mondják arab vagy török vagyok és csúfolnak! Ha felnövök én is szőke és fehér leszek? Kínos csönd támadt. Az anya leguggolt hozzá magához szorította, nem hallottuk mit mondott, de a kislány szája sírásra görbült. — Mégis kinek az élete? — mondtam halkan — Black and white — szólt Semek s mélyet szívott a cigarettájából. Hiába kérvényeztük, majd kértük személyesen is a tábor hivatalnokait, hogy mi, magyarok hadd maradjunk együtt, Tamás Fuldába, én pedig Marburgba kerültem, harminc arab, valamint Terézke, az erdélyi menekült és a kislánya társaságában. Busszal szállítottak el minket, fogalmunk se volt hová, milyen körülmények közé kerülünk. A város híres egyetemével gyönyörű helyen feküdt, a hegytetőn ódon várkastéllyal, amelynek a közelében volt a lakhelyünk. Az ablakomból fantasztikus kilátás nyílt a völgyre és az útra, amely a központba vitt. Az egykori diákszálló egy kétszintes, kopár, elhanyagolt betonépület volt, de itt már mindenki külön szobát kapott, amelyben mindössze egy asztal és egy ágy fért el. A családoknak valamivel nagyobb helyiség jutott, de ők is csak nagyon szűkösen, egymás hegyén-hátán fértek el. A helybeliek rögtön megrémültek a feketék és arabok látványától, akik így, csoportosan valóban ijesztőek lehettek, pedig mint kiderült, nem volt köztük bűnöző, később sem törtek be sehova; csak egymástól loptak, meg tőlem. Már az első napon az összes edényt és evőeszközt eltüntették, azzal a felkiáltással, hogy ők vannak többen. „Ami a másé, az közös, ami az enyém, ahhoz senkinek semmi köze!” — és ezt szinte így, szó szerint meg is fogalmazták. A hivatal dolgozói az első időkben, amikor még rendszeresen látogattak bennünket, a felmerülő problémákra széles mosollyal csak annyit válaszoltak: „Mi most itt egy kommunát alkotunk, osszunk meg mindent egymással, legyen hát minden közös.” Terézke erre azonnal felcsattant: — Vegyék tudomásul, hogy mi már láttunk ebből eleget KeletEurópában, épp ez elől az áldásos eszme elől menekültünk el, felejtsék el, hogy én bármiben is közösködni fogok — azzal az összes, számára kiutalt étkészletet becipelte a közös konyhából a szobájába. Igaza volt, mert én mindenemet kint hagytam, s el is lopták a 8

szomszédjaim. Sajnos, ha megmarad, akkor sem lett volna mit főzni bennük. Mivel a WC és a zuhanyozó is közös volt, hamarosan meg kellett tapasztalnom a tipikus arab szokásokat. Először nem értettem, miért tárolnak vizes üvegeket minden egyes WC-fülkében. Azt hittem, kezet mosnak bennük, vagy azokkal öntik le a végterméket, de nem! Hiába kérdezgettem bárkit, senki sem válaszolt, csak vonogatták a vállukat. Mivel kommunikációs problémáink voltak, németül egyikük sem, angolul csak egy-két tanultabb beszélt, később derült ki, mit is művelnek valójában. Dolguk végeztével a palackból egyik kezükbe öntik a vizet, azt gyorsan felfröcskölik a hátsójukra, így próbálva eltávolítani a maradék salakanyagot magukról. Mivel ez egy ilyen szűk helyen igen körülményes műveletnek bizonyult, az állandóan megismételt kísérlet közepette mindenfelé fröcskölt a szaros víz. Amikor aztán úgy érezték, elvégezték a nagyját, akkor a WC papírral megtörölték a kezüket, és a WC mellé dobták. Mikor ezt megtudtam, kijelentettem az egyik értelmes arabnak, hogy azt üzenem mindenkinek, ha nem különítjük el egy-egy külön fülkével ezt az európaitól igen távol álló szokásformát, akkor a továbbiakban semmilyen közös házimunkában nem vagyok hajlandó részt venni — ami kertrendezést, illetve takarítást jelentett —, és ezt a szociális hivatalban is bejelentem. Persze, az égvilágon semmi sem változott, csak annyit sikerült elérnem, hogy lett női és férfi mellékhelyiség, és a nőiben legalább takarítottak az asszonyok. Nem miattam, hanem azért, hogy a gyerekeik ne csússzanak-másszanak a szaros, vizes kövön. Ezek után természetesen titokban én is csak ezt használtam. Egy idő után olyan körülmények kezdtek eluralkodni a házban, hogy már a gondnok sem nézett felénk. A folyamatos főzésektől minden átvette az erős és nehéz fűszerek szagát. Állandó volt a zaj, zörgés, csörömpölés, csattogás, és közben üvöltött a TV hajnaltól késő éjszakáig. Míg nem találtam munkát, csavarogtam a városban, és bejártam az egyetemre. Próbáltam ismerkedni, egyáltalán elütni az időt valahogy. A város gyalog két kilométere volt, ha valamit venni akartunk, kiadós sétát kellett tennünk. Bolt nem volt a közelben, körülöttünk gazdag német családok laktak, és természetesen autóval közlekedtek. Buszjárat is közlekedett, ám mivel mindössze havi háromszáz márkát kaptunk, ez nemhogy jegyre, de még ennivalóra sem volt elég. 9

Aki tehette, gyorsan munka után nézett. Mivel nem kaptunk munkavállalási engedélyt, egy évig a választék nagyon szűkös volt. Mi, magyarok, valami becsületes munkára gondoltunk, elsősorban a szakképzettségünkhöz közelire. Az arabok és a feketék a kábítószer- a valuta-, illetve az aranypiacban próbáltak elhelyezkedni. Nem is kevés sikerrel, hiszen szinte mindegyiküknek akadt már itt valami távoli rokona, aki kiépítette a kapcsolatait. Ezek a dolgok hozzánk soha nem álltak közel, ezért inkább különböző karitatív szervezeteknek telefonálgattam, amelyek végül el is láttak a megfelelő telefonszámokkal.

Első jótevőmmel, Gáborral is így ismerkedtem meg. Ő ajánlott be portásnak egy kis, frankfurti belvárosi szállodába. Egy öreg lengyel volt a tulajdonosa, és csak európaiakat alkalmazott. Ottó, a portás — szintén magyar — beavatott a szálloda apró titkaiba. Gábor és ő évek óta ismerték egymást, és már a honosítási procedúra végén jártak. A szálloda konyhájában ücsörögtünk hármasban; amikor a külföldre szakadt emberek először találkoznak, bemutatkozásképp elmesélik életük egyes emlékezetes történetét. Én voltam köztük az új, én kezdtem.

„Katonakoromban betegszállítónak osztottak be a Honvéd Kórházba. Ebbe persze hullaszállítás is bele tartozott, amit mindenkinek meg kellett szoknia, ha nem akart valamelyik vidéki, harcoló alakulathoz kerülni. Polgári alkalmazottak is voltak köztünk, ügyeletbe mindig velük osztottak be, megakadályozandó az illegális éjszakai eltávozásainkat. Itt ismertem meg Ramont a boncsegédet, aki egy igazi Fellini filmbe illő figura volt: két méteres, szikár szörny, kifelé kancsalító szemekkel, és sörösüvegből itta a tiszta sebészeti alkoholt. Ha ismerős látogatta meg birodalmában, a boncteremben, mindig valami kedves viccel tréfálta meg. Egyszer gyanútlanul belépek, üdvözlöm, miközben ő könyékig benne egy hullában, szaknyelven fácánban. Kedves mosollyal fogad, majd hirtelen megszólal: — Kapd csak el! — azzal egy frissen szeletelt emberi májat dobott felém, alig tudtam elugrani előle, mire az tompa csattanással landolt az erre a célra tárolt sárga műanyag vödörben. 10

— Ne ijedj meg, ez már nem bánt! Gyere, igyunk egy sört! Gumikesztyűs kezével oldalra nyúlt egy sörös üvegért, és az orrom alá dugta: — Húzd meg, kishaver! Megcsapott a tiszta szesz szaga, majdnem kifolyt a szemem. — Kösz! Most talán mégse. De barom vicceid vannak. Te, Ramon! Tudják azok a csajok, akiket a kocsmában felszedsz, és becipeled őket éjszaka egy menetre ide, hogy mivel foglalkozol? — Dehogyis! Honnan tudnák?! Ezt hallgasd meg, mi történt a múlt héten! — Jó, de nem kínálsz meg se májjal, se sörrel... — Rendben, figyelj, ezt imádni fogod! Egyébként miért innék sört, amikor szemben van a baleseti sebészet, tele tiszta alkohollal. Bár azt hallottam, a főnővér körlevélben akarja megtiltani minden osztályon, hogy kiszolgáljanak tiszta szesszel. Azt akarja, hogy elpusztuljak. Az alkohol konzervál, sokat kell belőle fogyasztani, hogy elálljak. Na szóval, múltkor éjjel behoztam ide egy csajt a lakókocsiba, ami össze van építve a proszektúrával. Kényelmesen berendeztem, hisz mégis csak ez az otthonom. Minden rendben ment, nagyon jó volt az ágyban, igaz be is voltunk rendesen állítva, majd szépen elaludtunk. Az összekötő ajtót viszont elfelejtettem bezárni. Hajnalban a lány felébredt és ki akart menni pisilni. Nem tudta merre van, kereste a WC-t. A koromsötétben tapogatózva kinyitotta az ajtót, és bebotorkált a hullaházba. Egyenesen a boncterembe, a fácánok közé. Gondolta, megérkezett, hisz minden vizes, nyirkos és hideg volt, hát kereste a villanykapcsolót. Szegény lány, végigtapogatott egy-két hullát, mire megtalálta — és ekkor fény gyúlt! Én már csak a visításra ébredtem, azt sem tudtam, hol vagyok. Rohanok be, ott áll teljesen meztelen, mezítláb a vizes betonon, körülötte csupasz holttestek, és sokkot kapva sikít. Felkaptam, mint egy deszkát, vonszoltam be a barakkba, még mindig üvöltött, de már csak el-elcsukló hangon, aztán elájult. Pofoztam, ahogy tudtam, ugráltam a mellén, nagy nehezen kinyitotta a szemét, de értelem nem csillant meg benne, látszott, hogy tényleg sokkot kapott. — Aztán mi lett? — Felöltöztettem, de közben, mint egy nyitott szemű hulla, semmire sem reagált. Felvittem a hátsó kapun, az őr szerencsére aludt, s amilyen 11

messzire csak tudtam, elvittem és leültettem egy padra. Motyogott valamit, de gondoltam, úgyse hisz neki senki, így otthagytam a sötétben. Azóta máshova járok csajozni.

A karácsonyi ünnepek alatt sokan gondolták úgy a betegek közül, hogy elég volt ebből a koszos, poros, büdös árnyékvilágból. Vágytak felfedezni a túlvilág talán kellemesebb oldalát, és átléptek abba a másik dimenzióba. A súlyos porhüvelyüket viszont itt hagyták — nem is kevesen — Tibikének és nekem. Én leginkább Tibikével szerettem ügyelni, vele mindig történt valami, amin röhögni lehetett. Tibike egy alacsony, beszédhibás figura volt, olyan magas hanggal, mintha folyamatosan mutálna. Harminc körül járt, mégis tizenévesnek tűnt, és ekként is kezelték a nővérek. Hogy jó legyen a csajoknál, minden szemét munkát elvállalt, bármit rá lehetett bízni, amivel aztán vissza is éltek rendesen, ünnepnapokon, karácsonykor, szilveszterkor őt osztották be ügyeletbe. Egy karácsonyt én is kifogtam vele. Ezen a szentestén nem ültük körbe a karácsonyfát, nem gyúltak gyertyák, s még Ramon is szabadságra ment. A megszokott napi egy-két eset helyett egyre többször szólalt meg a telefon, s a hullaház szűk helyiségének polcai kezdtek megtelni, már a földre is kellett pakolni. Eleinte lustaságból az ajtó mellé, aztán sorban egymásra. Ám nem akart fogyni a tömeg, mi pedig egyre tanácstalanabbá álltunk a feladat előtt. Elkezdtük hát óvatosan gúlába rakni őket. És újra és újra szólt a telefon, már negyedik napja voltunk ügyeletben, nem tudtunk aludni egyetlen éjszaka sem. Fáradtak és idegesek voltunk, de menni kellett. A harmadik emeletről visszafelé elromlott a lift, ami egyébként sűrűn előfordult. Káromkodva indultunk lefelé a lépcsőn az ezüstnyíllal — ez a hullaszállító kocsi beceneve, mert alumíniumból van, és gömbölyű a teteje —, Tibike lenn, én fenn, ő a vállán cipelte, így próbáltuk vízszintben tartani, de nem bírtuk sokáig. A fedél alól már csörgött a lé a vállára. Na, gondoltam, még egy emelet van hátra, csak addig ne vegye észre. Ám mégis észrevette, és üvöltve, undorodva próbálta lerakni a kocsit a lépcső közepén, ami aztán kifordult a kezünkből, és istentelen csattogással, fémes robajjal elindult lefelé. A fedél elröpült, s belőle ki a fácán. Mi meg utána, hogy mentsük, ami még 12

menthető. A borzalmas robajra kirohantak az ügyeletes nővérek, és elképedve szemlélték küzdelmünket. Nemigen lehetett szépíteni a dolgon. Hosszas könyörgésünkre nem árultak be minket, tudták, ennyire vagyunk képesek, ezért is vagyunk itt. Ám az éjszaka még csak most kezdődött. Megérkeztünk a bejárathoz, ami befelé nyílt volna, de az ajtó nem mozdult. Rosszat sejtettünk, s gyanúnk hamar beigazolódott. — Körbemegyek és bemászok az ablakon, megnézem mi történt — szólt Tibike. Percek múlva lihegve jött vissza. — Gáz van, megindult az egyik rakás, nem bírom egyedül, be kell jönnöd neked is. Egy horrorfilmben éreztem magam. — És ezt meg itt kint hagyjuk? — kérdeztem. — Tüdőgyulladást már nem kap, el meg úgysem lopják. Gyere, mi még élünk, de mindjárt megfagyunk! Az ablakon bemászva, ott találtam magam egy hullarakás közepén. Pakoltuk őket egyik sarokból a másikba, hogy ki tudjuk nyitni az ajtót. Ma is látom, ahogy káromkodva dolgozunk, ha valaki arra jár, biztos infarktust kap a látványtól. Késő éjjel lett, mire befejeztük, kint fagyosan ragyogtak a csillagok. Átmásztunk a kerítésen, úgy ahogy voltunk, megcéloztuk a legközelebbi kocsmát. Útközben, csak a gumikesztyűt dobtuk el, ahová mentünk, ahhoz képest elegánsak is voltunk, jelmezünk beleillet a környezetbe. Emberek közé vágytunk. Akármilyen lepusztultak is, de még éltek, legalább is látszólag, még egy darabig.”

Ottó a másik portás, különleges fickó volt. Kopaszra borotválta a fejét, állandóan vigyorgott, tréfákon törte a fejét, s igyekezett minél hülyébbnek beállítani magát. Az ő története még ide kívánkozik, az sem volt mindennapi. Őt katonaként a határőrséghez, Hegyeshalomra osztották be kutyás őrnek. „Annak idején tűzparancs volt érvényben minden olyan szökevényre, aki nem áll meg a felszólításra. Ottó — volt rá ideje — kipuhatolta társai között, kik azok az elvetemültek, akik saját cimborájukat is lelőnék, ha az szökni próbálna. S mivel akadt ilyen bőven, kitalálta a hashajtós módszert. Beszerezte a legerősebb szert, amit egy ismerőse hozott neki a 13

kórházból. A biztonság kedvéért előzőleg kipróbálta egy-két öreg katonán, akik rendszeresen kitoltak a kopaszokkal. A hatás tökéletes volt. Tudta a szolgálati beosztást, és csak azt a társát nem mérgezte meg, akit aznapra már jó előre mellé osztottak. A többieket viszont szisztematikusan, hogy járványnak tűnjön. Már tisztában volt a szer hatásának gyorsaságával, kiszámítható volt, mikor fog hatni. A kutyáktól nem kellett tartania, hónapok óta hizlalta őket és játszott velük — katonára, ismerősre már rá sem lehetett volna uszítani őket. Mikor elérkezett a nagy nap, Ottó az idegességtől majdnem elájult, a többiek meg a hashajtótól voltak rosszul. Elindultak őrségbe a kutyával. Az utolsó pillanatban sikerült a társa kulacsába is betuszkolnia a szert. Szerencsére nyári meleg volt, a fiú nemsokára inni kezdett, de megérezte a különös ízt. — Milyen rossz ez a víz! Ki kellett volna engednem rendesen a csapot, mielőtt megtöltöttem. Kiszáradok, adjál már a tiédből. — Sajnos nem lehet, vesebeteg vagyok, gyógyszer van benne. — Ezt még nem is mondtad, hogy hívhattak be így, s miért nem mentettek fel? — Rendőr akarok lenni a leszerelés után, ha alkalmatlan vagyok katonának, oda sem vesznek fel. De ígérd meg, hogy nem árulsz el! — Bennem megbízhatsz. Ááá..., de szar a gyomrom, most meg én betegszem meg. Csak érjünk vissza időben. Még csak az hiányozna, ájult el majdnem Ottó, valahogy húzni kell az időt. — Fáj a lábam, feltörte a bakancs, ne rohanj már! — Baszd meg, be fogok fosni! Nem bírom ki! — Csak az erdőig bírd ki, itt a mezőn rajtad fognak röhögni az osztrákok. Elérték az erdőt, a társa ledobálta magáról a géppisztolyt, az övét, és már rohant is a bokrok közé. Amint eltűnt, Ottó villámgyorsan kitárazta a pisztolyát, elvette az adóvevőjét, és a kutyával együtt rohanni kezdett az osztrák oldal felé. Már alig kapott levegőt, azt sem tudta mennyi ideje fut, a vérnyomásától szinte szétrobbant a feje, de nem mert hátra nézni. Társa géppisztolyát bedobta a bokrok közé, a tárat magához vette, hogy még riasztó lövést se tudjon leadni, ha felfogja, mi történt. Szerencséje volt, nem futott osztrák határőrbe; kilométerekkel arrébb aztán az első falunál eldobta a fegyvert és az adóvevőt. Csak társa 14

készülékét tartotta meg, azon hallgatta, mikor kezdenek riadózni. Órák teltek el, mire nyomozni kezdtek utána, hallotta, merre keresik, stoppolnia kellett hát, elérni valami biztonságos helyre, ha meg akarja úszni. De mit csináljon a kutyával? Hiába engedte el, az csak futott békésen mellette. Végül megállt egy teherautó és a kutyával együtt felvette. A sofőr még a gyakorlóruhával sem foglalkozott, mert túrázónak nézte. Ha hallja, ki is ő valójában, úgysem hiszi el.” Nem kis meglepetéssel fogadták az osztrák táborban, először nem is nagyon hitték el, amit mond. A biztonság kedvéért még le is tartóztatták. Napokon keresztül hallgatták ki, végül civil ruhát adtak rá, és szabad lett, amit aztán arra használt fel, hogy azonnal meglépjen, és meg sem állt Frankfurtig. Németországban félelmében egy teljesen más történetet adott elő, nem volt nyugodt, hogy nem jönnek-e utána.

Ottó félelme nem volt egészen alaptalan. Évekkel később személyesen találkoztam egy volt elhárító tiszttel, aki elmesélte, hogyan lopták, vagy inkább rabolták haza a számukra fontos politikai menekülteket. Ez a zömök kissé kopaszodó, egyébként teljesen átlagos külsejű férfi akkoriban még alig harminc évesen, önként, saját elhatározásából került a szervezethez, és sem akkor, sem később nem bánt meg semmit. Természetesen büntetlenül és nyugodtan él a mai napig, annak ellenére, hogy a környezete ismeri a múltját. Szinte teljesen szenvtelenül mesélte, miket hajtottak végre, valószínűleg akkor még meggyőződésből: „— Szóval — kezdte —, miután kinyomoztuk, hogy az emberünk hova lépett le, hárman beültünk egy diplomata rendszámú autóba és kimentünk az adott országba. Mikor megérkeztünk a házhoz, vártunk, tudtuk, előbb-utóbb haza kell érkeznie. Nem akcióztunk utcán, nyilvános helyen, csak lakásokban, nem kockáztatva, hogy esetleg szemtanú is akadjon. Minden esetben feltérképeztük a körülményeket, mindig váratlanul érkeztünk, az áldozat soha nem sejtett semmit. Egyikünk odament a hátsó kijárathoz, ketten pedig becsöngettünk, és ha bármilyen ellenállással is találkoztunk, betörtünk a lakásba. Nem egyszer az egész család szeme elől vittük el a férjet. A gyerekeket bezártuk egy szobába, a feleséget és a férjet beinjekcióztuk altatóval. A férfit autóba raktuk, az asszonyt a hálószobában, megkötözve, elaltatva hagytuk. A telefont, 15

csengőt elvágtuk, s ha kellett, a gyerekeket is elaltattuk. Aztán teljes gázzal irány a határ. Emberünknek a zsebébe tettük az otthon kiállított fényképes, hivatalos, diplomáciai útlevelet, és folyamatosan ellenőriztük állapotát. Az autó hátsó ülésén szétszórtunk whiskys és sörös üvegeket. A határon felmutattuk a szegény részeg kolléga útlevelét, és a szerencsétlen órák múlva Pesten, egy pincecellában ébredt, a magyar rendőrség börtönében. Ez évekig tartott így, míg lassan a németek megelégelték. Mivel a hidegháborúnak már vége volt, s Magyarországnak, mint a legvidámabb barakknak, már jók voltak a kapcsolatai nyugattal, állítólag megfenyegették az akkori magyar vezetőket, hogy leállítják a hiteleket, nyilvánosságra hozzák a történteket, ha nem vetnek ennek véget. Én viszont ezt már nem vártam meg. Nem hittem el senkinek, hogy ez következmények nélkül maradhat, annyi mindent láttam és csináltam én is, hogy egy út alkalmával leléptem. Sok évig bujkáltam, a családom csak öt év után tudott Jugoszlávián keresztül, hamis útlevelekkel utánam jönni.„

Főnökünk, az öreg lengyel tulajdonos teljesen hülyének nézte Ottót, ám így legalább szabadon garázdálkodhatott a szállodában. Éjszakánként a saját zsebére adta ki a szobákat, amit meg is beszélt a vendégekkel, és sokan beleegyeztek, mivel nem kért útlevelet, s fél áron számította a szobát. Sportot űzött a tulaj átveréséből, gyakran hajszálon múlt a lebukás, de összedolgoztunk, és mindig megúsztuk. Az első emeleti szobákat mindig a kurváknak tartotta fenn, nekik csak fél órára adtuk ki, mert elég sokan jártak ide. Mivel senkitől semmilyen igazolványt nem kértünk, kedvelték a helyet, kiskorúaktól kezdve mindenféle alak megfordult itt. Ottó egyik gusztusos trükkje az volt, hogy a használt ágyneműt, lepedőt hajszárítóval megszárította, így nem kellett újra húzni, darabszámra tehát minden egyezett, és a szennyesből nem lehetett kiszámolni, hányszor adta ki a szobát. Időnként aztán a törzskurvák már szóltak, hogy a büdös, keményre száradt ágyneműt cseréljük le. Már kezdtem én is jól keresni, amikor mégis megbuktunk. Egy fiatalkorú lány egy nyomozót szedett fel, s bukott az egész szálloda. Kijöttek értem is a szállóra a nyomozók. A szociális munkásunk, aki értünk felelt, kiborult, amikor megtudta, mit csinálok, és hova járok 16

hónapok óta. Papír szerint még a várost sem hagyhattuk volna el, nemhogy Frankfurtban dolgozzak, feketén. Behívtak a szabálysértési osztályra, az előadó nő kérdezgetett mindenfélét, mit, hol csinálok. — Mennyi segélyt kapnak maguk a lágerben havonta? — Háromszáz márkát. Fennakadt a szeme, hogy lehet abból megélni? — Sehogy! Ezért kell feketén dolgoznunk — válaszoltam. — Hát én, így meg sem tudom magát büntetni. Első fokon az engedély nélküli munkát hatszáz márkára büntetjük, leültetni nem akarom, mert büntetlen előéletű, s a közmunkához is engedély kell, most mit csináljak? Mennyi pénze van? — Semennyi. — Na, akkor menjen haza, és próbáljon meg ezentúl nem lebukni. Pár hónap múlva, ha letelik az egy év, meglesz az engedélye. Nem én mondtam, de inkább maguk lennének többen, mint a született német munkanélküliek, akik évek óta csak a segélyért állnak sorba, és eszük ágában sincs dolgozni. Viszlát, és ne találkozzunk itt még egyszer. Hát ilyen vélemény is akadt, de nem ez volt a jellemző. Mi azért még továbbra is szemét külföldinek számítottunk.

Kényelmes, nyugodt munkám után zajosabb és fizikailag is keményebb, fárasztó időszak következett. Még Frankfurtban ücsörögtünk a szobánkban, amikor beállított Miklós, a későbbi főnököm. Ő volt annak a meggymagos botránynak az egyik főszereplője, amely a hetvenes években olyan nagy port kavart, és végül gazdasági bűncselekménynek minősítették. Ami a világ kulturáltabb részén jó üzletnek bizonyult volna, az a kommunista országokban bűncselekménynek számított. A meggyet szüret után a konzervgyárakba szállították, konzervet, befőttet készítettek belőle. De mi lett a maggal, ami tonnaszámra keletkezett? Hatalmas ráfizetéssel, szeméttelepre szállították vagy eldózerolták, így vagy úgy, de megsemmisítették. Nem volt ez újdonság, akkoriban nemigen volt Magyarországon hasznot is termelő üzem. Miklósék megtudták, hogy a gyógyszergyárak számára ez egy hasznos alapanyag, amit nem kevés pénzért külföldről szereznek be. Elhatározták 17

hát, hogy ezentúl a szövetkezetükből — ahol vezető beosztásban dolgoztak — az elszállított meggy visszamaradt magját eladják a gyógyszergyáraknak. Az üzlet beindult, már kezdett nyereséges lenni a szövetkezet, amikor is jó magyar szokás szerint, feljelentették őket. Botrány lett, s a vezetők többsége az utolsó pillanatban, a börtön elől menekülve, családostól lelépett nyugatra. Miklós azért jött a táborba, hogy munkásokat keressen kertépítő cégébe. Elpuhult testem az első napokban vért izzadt, utólag el sem tudom képzelni, hogyan bírtam csákányozni napi tíz-tizenkét órát a szemerkélő, ónos esőben. Közülünk senki sem volt otthon segédmunkás, ám nem kevés erőt adott a tudat, hogy minden nap fizetést kapunk, nyolcvan-száz márkát, vagyis három nap alatt a havi segélyünk összegét. Végre ismét rendszeresen tudtam meleg ételt enni, nem csak sült krumplit, babkonzervvel. Csendes robotolással teltek a napok, de ha lehetett, mindenki ott lógott, ahol tudott. Ha a főnök kihúzta a lábát, a csákány, lapát megállt a levegőben, s ott is maradt, míg meg nem hallottuk Miklós közeledését. Bukásaink egyik gyöngyszeme volt az az eset, amikor egy toronyházak közötti szabadidőparkot építettünk. Mindenki serényen ültette a fákat, köveztük a homokozó szegélyét, mikor Miklós szólt, hogy elmegy anyagért. Beült az autójába, s amikor a zaj elült, én rögtön lefeküdtem napozni, Tibi bemászott az autója alá szerelni, a két legfiatalabb jó barát friss pornóújságokat csomagolt ki, és eltűnt a fejük a lapok között. A román Sanyi lelépett cigarettáért, és a többiek is lázas semmittevésbe süppedtek. Sütött a nap, ismét terveket lehetett szövögetni, mindenki jó hangulatban múlatta az időt. Egy idő után ismerős zúgást hozott a friss tavaszi szél. Ideje volt tehát ismét elkapni a levegőben felejtett szerszámainkat, és izzadságcseppekkel homályosítani szemünket. Miklós kiszállt az autóból, járkált, nézelődött, majd megszólalt: — Hát... Látszólag semmit sem haladtatok! Hogy lehet ez? A román Sanyinak több sem hiányzott, földhöz vágta a lapátját és elkezdett méltatlankodni. — Menj a fenébe, Miklós! Tudod, mi vagy? Egy véres kezű hajcsár. Kiköpjük a tüdőnket, megszakadunk, csak hogy Te minél elégedettebb legyél, a vérünket szívod, de neked ez sem elég! Nem is érdemled meg, hogy így hajtsunk! 18

— Ezt tényleg nem érdemlem meg, igazad van Sanyikám, csak mielőtt halálra köpködnél, kiosztanám ezeket. Miklós benyúlt a zsebébe és osztogatni kezdte a fényképeket, amelyeket a toronyház tetejéről készített rólunk. — Látod, Sanyikám! Miközben a többiek vért izzadtak, Te még csak fel sem tűnsz a képeken. Mínusz két óra mindenkinek! Akinek ellenvetése van, nem kell jönnie többé! Hát, ezt már nem lehetett röhögés nélkül megállni, s Miklós szintén velünk nevetett. A „román” Sanyit nem véletlenül románoztuk le. Természetesen erdélyi magyar volt. Ezt a jelzőt csak azért kapta, mert sohasem ő volt a hibás, mindig csak a körülményeknek vált áldozatává. Körülmények pedig akadtak bőven a tarsolyában. Kedvenc megélhetési bűncselekményei közé tartozott az úgynevezett jobbkezes biztosítási csalás. Megkereste azokat az elhagyatott kereszteződéseket, ahol általában senki sem adta meg a kötelező elsőbbséget — és lesben állt. Ha valaki nagyobb sebességgel érkezett, ő a fedezékéből nagy gázzal kihajtott, s így a karambol elkerülhetetlen volt. Mivel neki volt elsőbbsége, a biztosító fizetett, s noha többszörös visszaesőnek számított, nem volt mibe belekötniük. Jellemző volt rá még egy történet. Rosszindulatú, kisebbségi komplexusban szenvedő paliként, szeretett megalázó helyzetbe hozni másokat, ám ezek az esetek nem mindig sültek el számára jól. Történt egyszer, hogy hazafelé tartott öreg, szakadt autójával, és épp egy olyan munkaterületen hajtott át, ahol hozzá hasonló melósok túrták a földet. Megállt, lehúzta az ablakot és kikiabált az embereknek: — Dolgozzatok, seggfejek! Ez németül az egyik legdurvább jelző, amit az azonos neműek kedvelőire használnak. Ezt követően rögtön gázt adott, ám az öreg tragacs ebben a pillanatban lefulladt. A munkások letették a szerszámaikat és felé indultak, komótosan, hogy amire oda érnek, eléggé felmenjen a pumpa bennük. Sanyinak nem sikerült az újraindítás. Gondolta, ha elszalad, az autónak annyi, ha marad, talán egy veréssel megússza. Nem tévedett, illetve csak annyiban, hogy nagyon nagy veréssel került ki az egyenlőtlen küzdelemből. Sanyinak egyébként csak alig sikerült megszöknie Romániából. 19

Kétszer is elfogták határsértésért, börtönbe került, borzalmasan megverték, az összes fogát kiütötték, szenvedett eleget, de nem adta fel. Végül a magyar határ közelében szerencsésen fel tudott ugrani egy marhákat szállító, mozgó vagonra, elbújt a tehenek között és így jutott át Magyarországra. Hogy onnan hogyan érkezett Németországba, két határon át, soha nem mondta el, nem bízott meg senkiben, valószínűleg élete végéig rettegni fog a Securitate embereitől. Ő volt az egyetlen az ismerőseim közül, aki később politikai menedékjogot kapott.

Sanyi gyorsan akart meggazdagodni, de ahhoz nem volt elég okos és szerencsés. Rafinált tervet eszelt ki, amivel aztán a német Blick címlapjára is felkerült, bár nem így képzelte el a hírnevet. Megpróbálta megzsarolni az egyik legnagyobb csoki gyárat, a Ferrerot. Megmérgezte az egyik terméküket patkányméreggel, majd levelet irt nekik, ha nem fizetnek több százezer márkát, megmérgezi az ország több pontján a többi terméküket is találomra, ezzel pánikot keltve és tönkre téve a céget. Elküldte nekik a pontos címet ahol a mérgezett csokit megtalálják. A gyár azonnal feljelentést tett, a nyomozók kiszálltak a címre, az adott üzletben megtalálták a mérgezett terméket és innentől már nagyon komolyan kezelték az ügyet. A következő levélben Sanyi megírta a pénz átvételének módját is. Hobbi-galambász volt, postagalambokat tenyésztett. Gyémántban kérte az összeget, amit a galambokra erősített kis bőr zacskókba kellett volna a nyomozóknak tenni, és a madarakkal elküldeni. A lakóhelyétől több száz kilométerre vitte az állatokat, ahonnan azok mindig hazataláltak. Egy postagalambot sem a földről, sem levegőből követni nem lehet — gondolta emberünk. A terv sikerült is volna, ha húsz évvel hamarabb találja ki. Izgatottan ült szobája ablakában és várta, hogy feltűnjenek madarai. Egyszer csak megérkezett az egyik, majd másik, végül mindegyik hazaért. Sanyi rohant leszedni nyakukból a küldeményt, de azok nem gyémántok voltak, hanem valami egészen más — apró fémtárgyak. Meglepődve forgatta őket, de nem értette mik lehetnek azok. A következő pillanatban rátörték az ajtót, kommandósok teperték a földre, bilincselték meg. Ekkor még senki sem ismerte a GPS nyomkövetőt, még csak a 20

hadsereg kísérletezett vele. Sanyi álmában sem gondolta volna, hogy ilyen létezik. Egyik nap a Blick címoldalán fedeztük fel, ott díszelgett Sanyi fotója és sztorija a csupasz csaj mellett. Éveken át röhögött rajta mindenki, aki ismerte őt.

Mielőtt még rendszeresebben dolgozni kezdtem volna, állandóan különböző kérvényekkel bombáztam a tengeren túli követségeket. Eleinte úgy volt, hogy három-négy hónap alatt kijuthatok valamelyik befogadó országba, s e szerint is igyekeztem berendezkedni, angolul tanulni, de semmi válasz nem érkezett beadványaimra. Ültem a szobámban és bámultam ki az ablakon. Nem mozdult semmi, a hegyek, a völgy szürkülni kezdtek, s apró, sötét pontokban vonultak dél felé a vadlibák. Mi lesz itt velem, ha beköszönt a tél? Sötétedett, köd ereszkedett a tájra, elmúlt ismét egy nap... Kopogtak az ajtón. Igen, ez csak Terézke lehet a földszintről. — Bújj be! — Szia, mit csinálsz? — Bambulok — válaszoltam kelletlenül, és arra gondoltam, miért vagyok ilyen szerencsétlen, hogy épp ezt a nőt kellett ideköltöztetni, ha legalább kinézne valahogy. A mondásra, miszerint rossz nő nincs, csak kevés alkohol, Terézke rácáfolt, amit különösen gondos ízléstelenséggel összeválogatott ruhatárával még tetézett is. Külsejéről elég legyen annyi, hogy még az igénytelen és teljesen kiéhezett fiatal arab srácok is elkerülték, amit ő felháborodva fogadott. „Ezt kikérem magamnak, engem itt férfiként kezelnek, pedig én vagyok itt az egyetlen egyedülálló nő!” Terézke befeküdt az ágyamba, szerencsére ruhában, éreztem, hogy erősen ittas. Mielőtt bármit is kérdeztem volna, magától mesélni kezdett. — Tudod, azért ez olyan furcsa! Régen, otthon, Romániában mindenki azon fáradozott, hogy innen-onnan beszerezze az élelmiszert, mert semmit sem lehetett kapni. Pult alól, mindenféle illegális módon, különböző csatornákon keresztül szereztünk húst, sajtot, whiskyt, itt meg, ha van pénzed, bármit megkaphatsz, és mégis, annak sokkal jobb hangulata volt. Néha hiányzik a puliszka íze, próbáltam itt is csinálni, de hát ez meg sem közelíti az otthonit. Tudod, milyen nehezen kaptam 21

útlevelet? Miután a férjem megcsalt az asszisztensnőjével, azzal a kurvával, aki ráadásul tíz évvel fiatalabb is volt nálam, vége lett a világnak. Lesz, ami lesz, gondoltam, nem maradok egy városban vele, elhagyom. Hónapokig kérvényeztem az útlevelet, de válaszra sem méltattak. Végül megelégeltem, bementem az illetékes tiszthez, becsuktam magam mögött az ajtót, ledobtam magam az első székre, és azt mondtam: „Tessék! Itt vagyok! Tegyen velem, amit akar, erőszakoljon meg, vagy amit gondol, de adjon útlevelet!” És tudod mi történt? Végigmért, és szó nélkül aláírta a kérelmemet! Néztem közben lófejét, betegesen szürke bőrét, ahogyan kéjelhárító, sárga-piros otthonkájában itt fekszik az ágyamon, és ő folytatta: — Nem tudom, mi van a férfiakkal, nem elég, hogy itt sem néz senki nőnek, de a múltkor is, amikor vendégségben voltunk, az asztaltársaságban, beszélgetés közben megszólalt valaki: „Milyen szép a kislánya! Biztosan nagyon jóképű lehet az édesapja.” — Éreztem, hogy elvörösödök, és mindjárt elsüllyedek a szégyentől. Ez tényleg kicsit durva volt: szerintem az illető csak rosszul fejezte ki magát magyarul, valaki, az idősebb emigránsok közül. Ennek ellenére Terézke nem szenvedett önbizalomhiányban, ám valamit mégis sejthetett, mert a tükröt leszerelte a szobájában. Miközben tartott ez az egyoldalú beszélgetésünk, kint a folyosón beindult a szokásos esti készülődés a vacsorához. A földszinti konyhában főzni kezdtek az asszonyok, terjengett a jellegzetesen erős arab fűszerek illata, amit még az utca végén is érezni lehetett. Vidám ricsaj, zörgés, csörgés, bömbölő TV és arab gyerekek, akik ha nem aludtak, egyfolytában sírtak — vagy az éhségtől, vagy a veréstől. Terézke is lassan ráunt reménytelen próbálkozására, és elment lefektetni a kislányát. Ismét magam maradtam, bámultam ki tovább az ablakon. Pénz nélkül a városba sincs értelme bemenni. TV-t már régóta nem néztem, mert öt perc alatt olyan büdös lettem a konyhában, mint egy pakisztáni birkapásztor. Lent a közös helységben az öreg fekete-fehér készülék egész nap szólt, ha valaki kikapcsolta, mert nem tudott aludni tőle, valaki rögtön újra bekapcsolta és ez persze állandóan konfliktusforrás volt. Különösen a több csatorna közüli választás miatt, amit egyébként senki sem értett, mert egy büdös szót sem beszéltek németül. Mivel én néztem volna, de nem tudtam, gonosz kis cselt eszeltem ki. Ha ügyesen 22

elrontom, majd hoznak helyette másikat, ezt pedig elkérem magamnak, hátha megtudom javítani. Ismertem a szokásokat, ha valami elromlik, azt nem javítják, hanem kidobják és vesznek helyette másikat. Ez a jóléti társadalom egyszerű problémamegoldó képessége sietett segítségemre, hogy legyen saját TVm, ingyen és a lincselés veszélye nélkül. Elhatározásomat még aznap éjjel tett követte. Korán reggel, az első teavíz lobbanása előtt már izgatott kis csapat zajongott lent a konyhában. Ezt látnom kell nekem is, siettem le, nehogy valamelyik kontár tönkre tegye mesterművemet. Kis csapat állt a beteg készülék fölött, hátsó burkolata már lebontva, szorgos barna kezek fogdosták, csavargatták a sok kis színes bigyót benne. Gondoltam, ha most valamit tényleg elrontanak, azt én sem fogom tudni megcsinálni. Szerencsére fogalmuk sem volt hol a hiba, ezért hívták a gondnokot. Az csak ránézett és kijelentette, hogy ezt a régi TV-t javítani nem lehet, másnap hoz egy újat. Aktív közreműködésemmel kicipeltük a bejárati ajtó mellé, majd szorosan az eresz alá toltam, nehogy az eső tönkre tegye. Másnap már volt új TV, színes, mindenki nagy boldogságára, és senkit sem érdekelt, hogy a régit felcipeltem a szobámba. Visszakötöttem a kiszakított vezetéket, helyre állt a rend, és mindenki boldogabb lett, mint azelőtt. Kis jóindulattal az ember csodákra képes.

Értelmetlen hónapok teltek el, mire az összes fogadó ország elutasította kivándorlási kérelmeimet. Kivételt csak az USA nagykövetsége jelentett, ahová legelőször jelentkeztem, de ez az interjú még hátra volt. Semmi esélyt nem adtam ennek sem, de kötelező volt megjelenni, ha az értesítés megérkezett. Ekkoriban Németország letelepedési engedélyt csak annak adott, aki bizonyítani tudta, hogy megpróbált továbbmenni, de nem sikerült neki. Haza nem toloncolták, kapott egy úgynevezett „megtűrt” státust, amellyel munkavállalási engedély is járt, és akár élete végéig itt tartózkodhatott. Idővel, nyolc-tíz év múltán aztán kérhette az állampolgárságot — de hol volt ez még a számomra... Ültem a szobámban az ablak előtt. Kint a táj őszből télbe fordult, már nem volt színe a természetnek, szürke és kopott volt minden. Közeledett 23

a karácsony, gondoltam elindulok, meglátogatom Tamást és társait Fuldában. Legalább addig sem leszek egyedül. Másnap reggel hatalmas hóeséssel beköszöntött a tél. Mikor a gyerekek felébredtek, úgy, ahogy egész nap a folyosókon mezítláb, egy szál hálóingben játszanak, kiszaladtak az utcára. Sosem láttak még havat, teljesen meglepte őket az a hideg, fehér valami, ami apró, meztelen talpuk alatt süppedt, olvadt. Ösztönösen dobálózni kezdtek, fetrengtek a friss, tiszta hóban, mintha valami hatalmas ágyon, paplanból hulló tollfelhőben vívnák vidám csatájukat. Gyúrták a havat, nyalogatták, kóstolgatták, rácsodálkoztak e furcsa fehér múlandóságra, élvezték, ahogy hirtelen megváltozott köröttük a világ. A szüleik utánuk, míg végül már mindenki lent csúszott-mászott, kiabált, nevetett, ismerkedett a tél egyetlen különleges ajándékával. Aztán kis idő múlva lilára fagyott csupasz kezüket, lábukat dörzsölgetve vidáman vigyorogva indultak vissza melegedni a konyhába. Ilyen érdekesen sem kezdődött még nap az életükben. Nekem is lassan szedelőzködnöm kellett, gyalog le a hegyről, ki az országútra, ahol közben már eltakarították a havat. Többnyire diákok vagy fiatalabb sofőrök vettek fel. Meglepődve kérdezték, hogyan kerülök erre a környékre, ahol turisták csak nagyon ritkán járnak. Már az első napokban, amikor Frankfurt és Manheim között stoppoltam, leszoktam arról, hogy elmeséljem, mi járatban is vagyok Németországban. Sokkal kedvesebbek voltak az emberek, ha turistának adtam ki magam, a külföldieket ugyanis hagyományosan nem szeretik a németek, amit némileg meg is lehet érteni, hiszen mi olyan kevés pénzért is kénytelenek voltunk dolgozni, amiért egy helyi munkanélküli reggel felkelni sem lenne hajlandó. A németek ugyanis máig nyögik azt a törvényt, amelyet még a szövetségesek hoztak büntetésből a második világháború után, s amely kimondja, hogy Németország a világ bármely részéről érkező menekültet köteles befogadni, eltartani és szállást biztosítani neki ügye elbírálásáig. Ha valaki a nehezen megszerezhető menekült státuszt végül megkapja, annak ingyen lakást, tanulást, illetve végzettségének megfelelő munkát is kell biztosítani. Ezek után persze jogosan teszik fel a kérdést a mai német fiatalok, hogy vajon mi közük van nekik mindehhez ennyi évvel a háború után, s főleg miért húzzanak hasznot ebből a történelmi hátterű törvényből a ruandai vagy pakisztáni menekültek?! Mi közük van nekik a 24

második világháborúhoz! Hogy ezeket a kirohanásokat elkerüljem, inkább szóba sem hoztam többé a politikát. Szerencsére azok az egyszerű emberek, akik engem felvettek, kis zárt közösségeikben békésen élték mindennapjaikat, rajtam kívül többnyire még nem is találkoztak külföldivel. Nekünk Tamással semmilyen különleges történetünk nem volt, nem voltunk politikai menekültek, nem kellett szöknünk otthonról, egészen egyszerűen kalandvágyból, egy szál útlevéllel meg két táskával vágtunk neki az országútnak. Ausburgnál szálltunk ki egy autóból Manheimbe tartva és fogalmunk sem volt melyik autópálya megy arra. Több kilométeres gyaloglás után le kellett jönnünk a pályáról, mert egyszerűen nem volt hol megállnia annak, aki segített volna rajtunk. Gyalogoltunk már jó ideje egy mellékúton, amiről gondoltuk, hogy talán átvezet a mi pályánkra, amikor megállítottam egy kerékpárost, hogy útba igazítson minket. Sportoló volt, edzett éppen, de leszállt a bringájáról, és készségesen magyarázta, hogy rossz irányba megyünk. Látta, hogy a felét sem értjük, azzal köszönés nélkül visszaszállt a bringájára és elviharzott. Mi pedig folytattuk tovább a gyaloglást, a rossz irányba. Nem sokkal később autó fékezett mellettünk, ott ült a kerékpáros az autóban és elvitt minket arra az autópályára, ami már a célba vitt. Nagyon jól esett nekünk, hogy ez a jóember csak azért ment haza az autójáért, hogy segítsen rajtunk. Soha addig ilyen gesztussal nem találkoztam. Később, amikor már nekem is volt autóm, mindig próbáltam viszonozni, nem elfelejtve, hogy az ember a jót, a rosszat is visszakapja az életben, csak nem attól, akitől várja.

Tamásék táborát viszonylag könnyen megtaláltam, csak épp ők nem voltak sehol. Kérdezgettem a szomszédos szobákat, de senki sem tudott róluk semmit. Az ő szállásuk lepusztultabb volt, mint a miénk. Földszintes, vakolatlan téglabarakk, kívül-belül elhanyagolt, koszos épület volt, régen raktár lehetett. A nemzetek aránya a mienkhez hasonlított, ők hárman voltak fehérek, a többiek arabok és afrikaiak. Családok itt nem laktak, csak egyedülálló férfiak, mindenféle korosztályból, négy-hatágyas szobákban, közös WC-vel, fürdővel, iszonyú koszban és bűzben. 25

El nem tudtam képzelni, hol fogom megtalálni őket, mígnem belebotlottam Jaroslavba, aki épp akkor érkezett haza. Tőle tudtam meg, hogy Tamás elutazott valamelyik új ismerősével, és csak néhány nap múlva jön vissza. Mit lehet tenni, itt alszom náluk, holnap pedig visszamegyek Frankfurtba vagy Marburgba. A szobájuk épp olyan lepusztult volt, mint a ház kívülről. Ételmaradékok az asztalon, függöny helyett törülköző az ablak előtt, rozsdás radiátor, málló vakolat, bevetetlen ágyak, száradó ruhák áporodott szaga. A folyosó WC-jéből, ahol valószínűleg soha senki nem takarított, olyan töményen áradt a bűz, hogy rá lehetett volna könyökölni. Ez volt csak az igazi nyomor. Jaroslavval kimentünk sörözni a környék legjobb helyére, amelyet amerikai katonák számára alakítottak ki. Igazi szórakoztatóközpont volt, huszonnégy órán keresztül nyitva, sörözők, bárok, bowlingpályák egymás mellett. Tamásék itt múlatták egész nap az idejüket, itt írtak levelet, tanultak németül, csak aludni jártak haza. Jaroslavot, aki bolgár volt, még a frankfurti táborból ismertem. Hónapokig senki sem tudta, honnan jött, a valódi nevét sem árulta el senkinek, amire — akkor még nem is sejtettük — jó oka volt. A hétköznapi történetek ecsetelése, körülményeink és lehetőségeink kitárgyalása után, nem nagyon kellett könyörögni neki, hogy meséljen magáról. — Tudod, Bulgária, már csak etnikai, földrajzi és történelmi hagyományai miatt is, az egyik legelmaradottabb ország. Sötét Balkán, amit a szocializmus építése évről évre még nagyobb nyomorba süllyesztett. A helyzet számomra is elviselhetetlenné vált, és hiába voltam túl már a katonaságon, esélyem sem volt útlevelet kapni. Árva gyerekként a szüleimről sem hallottam soha. Tizennyolc év alatt egyszer sem látogattak meg, valószínű nem is tudtak már rólam. Tehát hiába kértem, a kérvényhez még űrlapot sem adtak a rendőrségen. Az első néhány kérdés után („Hol lakik? — Munkásszállón. — Szülei mit csinálnak, hol dolgoznak? — Nem ismertem őket.”) egyszerűen elzavartak. Még Romániába vagy Magyarországra sem engedtek utazni, igaz, nem is lett volna miből. De árvaházi neveltetésem megtanított arra, hogy soha ne adjam fel, senki nem ad kenyeret, vagy ha véletlenül igen, azt valaki más azonnal el akarja venni. Tudtam, valahogy majd úgyis meglépek. Egyik 26

munkahelyről a másikra vetődtem, míg végül egy ismerősöm bevitt rakodómunkásnak egy külföldre dolgozó szőrmegyárba. Itt kamionokba pakoltuk a készárut, aztán ha megtelt, bezárták az ajtókat vámzárral, és már csak a rendeltetési helyén nyitották ki. Na, ide kell nekem bejutnom, gondoltam, de nem lesz ám egyszerű. Rakodás alatt egy őr állandóan a kamion ajtajánál állt, ott képtelenség lett volna besurranni, és a lepecsételt zárat sem lehetett megbontani. Az ötletet egy régi orosz film adta, amelyben a koncentrációs táborba szállított rabok felszedték a vagon deszkáját, és szinte öngyilkos módon ereszkedtek ki a sínek közé. A kamionjaink pótkocsijainak alja is deszka, tehát valahogy fel lehet szedni őket, csak mikor? A raktárépület udvara olyan keskeny volt, hogy ha három kamion állt be egymás mellé, a sofőrök alig tudtak kipréselődni a vezetőfülke ajtaján. Ez volt a szerencsém. A raktárajtók olyan magasan nyíltak, hogy egy szintben voltak a kamion pótkocsijának platójával, ami ütközésig rátolódott a falra. Így tudtuk a kamionba rögtön az ajtóból begurítani a vállfákon lógó szőrméket a raktári kézikocsikkal. Terepszemlét tartottam, bemásztam a kamionok alá, és boldogan fedeztem fel, hogy a padlóléceket csavarokkal rögzítették az utánfutó alvázához. Mivel alul voltak az anyacsavarok, le lehetett szedni és könnyen fel lehetett tolni a falapokat, majd ugyanúgy már belülről visszailleszteni. Hogy a létszámellenőrzést is megoldjam, szabadnapot kellett kérnem, hogy előtte való nap elrejtőzzem az üzemben. Igen ám, de hol? Egy gusztustalan és kényelmetlen megoldás akadt csak a számomra, ám ez volt a legbiztonságosabb: az udvaron levő csatorna. Abban kell éjszakára elrejtőzni és megvárni a reggel érkező kamionokat. A nagy nap előtt főpróbát tartottam, a már majdnem megtelt kamion alá besurrantam egyetlen csavarkulccsal, és elkezdtem lelazítani a csavarokat. Nem volt könnyű, mert gyárilag rendesen rá voltak húzva, arról nem beszélve, hogy soha senki nem lazította meg azóta, hogy becsavarozták őket. De végül sikerült, és a deszkák felnyomásával már benn is voltam. Már napokkal korábban elkezdtem a koplalást. Öt kiló csokoládét, tíz liter vizet, elemlámpát, térképet rejtettem el az egy hetes útra, apránként, folyamatosan lehordtam a csatornába, ahol aztán hátizsákba csomagoltam mindent. A nagy nap előtti éjszakán beszöktem az üzem tetején át az udvarba, majd le a villámhárítón. A portán aludt az éjjeliőr, így a kivilágított udvar sem volt akadály. A csatornában szerencsére száraz volt 27

az akna, nem volt patkány a közelben. Aludni persze ebben az állapotban úgysem tudtam volna. Hajnalban megérkeztek a kamionok, és szépen egymás után fölém parkoltak. Hallottam, ahogy elkezdik a rakodást. Én a falhoz legközelebbi autót választottam, tudtam, ez alá a másik kettőtől semmiképpen nem lehet belátni. Érdekes módon már nem voltam ideges, csak egy kicsit türelmetlen. Mikor már a zajból következtetni lehetett, hogy majdnem tele van a kocsi, elkezdtem megbontani az alját. Áldottam az eszem a főpróba miatt, szinte az utolsó pillanatban tudtam csak bepréselni magam a batyummal együtt, máris indították az autót. Alig bírtam visszahelyezni a deszkákat az eredeti állapotukba — gondoltam, valamelyik határon biztosan alá másznak majd a fináncok ellenőrizni, ezért nagyon pontosan kellett mindegyiknek illeszkednie. Nincs mit ecsetelni, főleg csak aludni tudtam, próbáltam minél kevesebbet enni és inni. Mikor már biztos voltam benne, hogy nyugaton vagyok, és a határokat már lazábban ellenőrzik, a WC-problémáimat már az általam készített nyíláson végeztem. Persze egy hét múlva, már így is nagyon büdös voltam, de kit érdekelt, amikor én voltam a világon a legszabadabb és legboldogabb ember. „Lakókocsimat” Nancy közelében, egy parkolóban hagytam el végre és örökre, ahol a sofőr megállt aludni. Nem hagyhattam ki, el kellett köszönnöm tőle. Bedörömböltem a kabin ajtaján, kidugta fejét a kolléga, és majdnem elájult a döbbenettől. Tudtam, hogy semmit sem csinálhat velem, így vigyorogva annyit mondtam neki: „Ezt azért a saját érdekedben ne meséld el senkinek, ha továbbra is külföldre akarsz járni. A helyedben visszaszerelném a deszkát, és alaposan kitakarítanék. A soha többé viszont nem látásra!” — Azzal eltűntem az éjszakában. Franciául beszéltem egy keveset, pár hét bolyongás után már az idegenlégióban voltam. Ez életem egyik legnagyobb baromsága volt, de nem volt más választásom, sehol nem adtak munkát, semmilyen papírom nem volt, és talán a kalandvágy is dolgozott bennem.” Én csak a Rejtő-regényekből hallottam a légióról, de hogy találkozom is valakivel, aki megjárta, álmomban sem gondoltam volna. „— Nem volt hosszú idő, öt hónapot bírtam ki, de az maga volt a pokol. Az első zsoldosztás után, miközben délre vittek bennünket vonattal, hogy behajózzanak Afrikába, úgy véltem, ideje lelépnem. Csakhogy ilyenkor már senkit sem engednek sehová, nincs eltávozás. Egy megoldás maradt, ki kellett ugranom a vonatból. A röhej az, hogy 28

erre is kiképeztek minket. Ha akkor elkapnak, biztos végem van. A kiképzés alatt folyamatosan ecsetelték, mi jár a szökésért, nem börtön, hanem büntetőtábor Afrika egy eldugott őrségében, ahonnan már a földrajzi adottságok miatt sem lehet lelépni. Ez a szökés keményebb volt, mint Bulgáriából kijutni. Nem volt civil ruhám, nem mertem stoppolni gyakorló öltözékben. Az első városig gyalog, erdőkön keresztül, étlenszomjan meneteltem, szerencsére nagyon jó erőben, hiszen erre képeztek ki. Mivel volt pénzem, az első nagyobb áruházban civil ruhát vettem, aztán irány Németország, vonattal a határig, majd megint gyalog, erdőn át a határon, mivel semmilyen iratom nem volt. így jutottam el Frankfurtba, ahol találkoztam veletek. Emlékszem, ti sem tudtátok, honnan jöttem, ott mászkáltam köztetek kopaszon, a németeknek sem meséltem a légióról, ki tudja, milyen törvények vonatkoznának rám. Nem az igazi nevemet használom, csak a keresztnevem az, azt már megszoktam, az tényleg az eredeti. Vagy még az sem, nem is tudom. Bennetek megbízom, látom kik vagytok. Ennyi idő alatt már mindenki elárulná magát valamivel, a nyelvtudást, az akcentust, nem lehet letagadni.,,

Másnap visszautaztam Marburgba, ahol a szokásosnál is nagyobb hangzavar fogadott. Idegesen rohangáltak egyik szobából a másikba az arabok, látszott, hogy készülnek, szervezkednek valamire. Ismét minden titkok tudójához, Terézkéhez fordultam, ő a kislányán keresztül tudott meg mindent, aki az egész napját a többi gyerekkel töltötté. Mivel a gyerekek, akik koruknál fogva már óvodába, iskolába jártak, szinte hetek alatt tanultak meg németül, és sokszor töltötték be a felnőttek között a tolmács szerepét. Az arab gyerekek, amit hallottak szüleiktől, lefordították németre, hiszen nekik sem volt közös nyelvük, sokszor nyolc-tíz náció lakott együtt. így a gyerekektől tudtunk meg olyan dolgokat, amit a felnőttek titkolni akartak. A kicsik büszkék voltak arra, hogy mindig hozzájuk fordulunk, ha meg akarunk tudni valamit, amibe minket, fehéreket nem avattak be. — Jó hogy jössz, ülj csak le! — hívott be egyik cigiről gyújtva a másikra. — Mi ez a rohangálás, mi történt? — kérdeztem. — Képzeld, most meséli Sárika, hogy délután jönnek a szociális 29

hivatal emberei és előadást, illetve felkészítést tartanak arra az esetre, ha megtámadnának minket a neonácik! — Mi van?! — döbbentem le. — Úgy, ahogy mondom, mindjárt kezdődik a konyhában a gyűlés. — És hol van ilyenkor a rendőrség? Ha bedobnak egy-két Molotovkoktélt, el sem tudjuk oltani, még poroltónk sincs, leég a ház, de még agyon is verhetnek! Várjuk meg, mit mondanak a németek, és ha tényleg nagy a baj, pár napra lelépek valahová. — Te könnyen beszélsz, egyedül vagy, de én hova menjek a lányommal? És mennyi időre? Napokra, hetekre, egy ismerős se fog vendégül látni! Ekkor kopogtak az ajtón, és egy hivatalnok dugta be a fejét. — Jöjjenek ki Önök is, fontos mondanivalónk van! A gondnokunk, egy rendőr, valamint egy ember a bevándorlási hivatalból, elkezdték mondandójukat. — Tudomásunkra jutott — kezdte —, hogy egyes skinhead csoportok demonstrációra készülnek a külföldiek ellen. Arra kérjük önöket, ha esetleg itt a ház előtt megjelennének, semmiképpen ne menjenek ki az utcára, az ablakokból húzódjanak be, és azonnal telefonáljanak a rendőrségre. Ha betörnének, vagy támadás történne, a folyosó végén lévő csapóajtón menjenek fel a tetőre, de ne ugorjának le hátul az erdőbe, mert lehet, hogy ott már várják magukat! Ennyi elég is volt ahhoz, hogy kitörjön a pánik. Ötven ember üvöltözött egyszerre, a fiatalabbak késekkel hadonásztak, az asszonyok visítoztak, a gyerekek, noha semmit sem értettek, azonnal sírni kezdtek, teljes lett a zűrzavar. Az afrikai feketék kerti padokról származó falécekkel ütötték az asztalokat, székeket. A rendőr és a gondnokunk nem volt abban a helyzetben, hogy rákérdezzen, — ugyan mondják már el, honnan, melyik parkból származnak ezek az alkalmatosságok? Megnyugtatni nem lehetett a tömeget, a hivatal dolgozói kézzel-lábbal magyarázva törtek maguknak utat az ajtó felé. Ez sem volt olyan egyszerű, mert az arabok folyamatosan rángatták a ruhájukat, közvetlen közelről üvöltöztek az arcukba, csak sejtésem volt, mit. A délután lassan estébe hajlott, már be is sötétedett, de a kedélyek nem nyugodtak a szokásos, esti sütés-főzés alkalmával sem. Csak ültem ott köztük, egyedül európai és figyeltem, amint egymást hergelik, és a 30

székeket csapkodva, gondolatban már harcolnak az ellenséggel. Velem nem törődött senki, tudták, hozzájuk tartozom, ez nem fekete-fehér kérdés. Már megszokták, hogy köztük vagyok, még ha nem is veszek részt az életükben, s abba is beletörődtek, hogy én nem vagyok hajlandó sem a WC-ben, sem a konyhában takarítani utánuk. Az elkövetkező estéket a városban töltöttem, végigjártam a sörözőket, de egy neonáci csapattal sem találkoztam. Csak jóval később tudtam meg, hogy a rendőrség, még a gyülekezésükkor elfogta és felrakta őket az első visszafele induló frankfurti vonatra. Ezt azonban heteken keresztül senki sem közölte velünk, így a tábor lakói továbbra is folyamatosan őrködtek, minden éjjel fent üli valaki a tetőn és figyelte a mozdulatlan, sötét éjszakát.

Lassan tavaszodni kezdett, véget értek a sötét, tehetetlenül múló, téli nappalok és éjszakák. Levelet kaptam az amerikai követségtől, hogy egy hét múlva jelenjek meg interjúm ügyében. Fásultan, az esélytelenek közönyével készültem a nagy napra. Időben indultam, innen elkésni nem lehet, utólag megmagyarázni már semmit nem tudnék. A városon keresztül gyalogolva, az autópálya határában kis csapatot pillantottam meg. Ismerősnek tűntek, igen, gondoltam, ez az egyik táborbeli líbiai család lesz. Ott állt az egész brigád, a nők hosszú csadorban, a férfiak jellegzetes, térdig érő ingükben. Stoppoltak ők is. Mikor megláttak, kedvesen integettek, tartsak velük, szintén arra utaznak, amerre én. Na, ettől tartottam... Stoppolni nem lehet négyen-öten, főleg nem heten, hiszen ők már hatan ácsorogtak egy kupacban. Próbáltam elmagyarázni, hogy ez így értelmetlen, még a jövő héten is itt fogunk ácsorogni, ennyi bárgyú idiótának az életben nem áll meg senki! — Nem válhatunk külön — mondták —, a feleségek, gyerekek, nem maradhatnak egyedül, mert eltévednének valahol. Ez persze érthető, gondoltam, de nekem időre kell odaérnem, inkább megyek még pár száz métert, egyedül talán lesz némi esélyem. Órámra mutogatva bocsánatot kértem, és elváltam tőlük. Ballagtam tovább, hátra-hátra nézve, elég messze vagyok-e már tőlük, mikor egyszer csak kis busz fékez mellettem. Futok az ajtóhoz, kinyílik, bent ül az egész líbiai család, és kedvesen, nevetve invitálnak, pattanjak be 31

közéjük, elvisznek engem is. A vezetőre pillantva aztán megértettem a dolgot, egy földijük volt, szintén líbiai. Nevettem velük, de azért szégyelltem magam. Ez egyszerre volt ciki és megható is. Én néztem őket hülyének, erre ők segítettek rajtam. Frankfurt belvárosában kiszálltam, sokszor megköszönve kedvességüket, a sofőrrel külön is kezet fogtam, ami egyébként sosem szokás stoppolásnál. Ragyogó napsütésben, kitűnő hangulatban sétáltam, zöldelltek a fák, a friss tavaszi levegőben ismét pozitívan tűnt minden. Az sem szegte fényes jó kedvem, hogy alig volt valami pénzem. Éreztem, ma minden sikerülni fog, még ha nem akarom, akkor is. Órákkal korábban sétáltam be a nagykövetségre. A biztonsági őr úgy köszönt előre, mint egy szállodai portás. Meghívómat látva, kedvesen útba igazított. Nem én voltam az első, vártak már néhányan mások is, családok ücsörögtek a kényelmes bőrfotelekben. Csendben ült mindenki, nem volt zsivaj, beszélgetés, itt életekről, családok jövőjéről döntenek majd pár perc múlva. Sorszámom alapján volt még időm, bementem hát a WC-be. Alig kezdtem a dolgomat végezni, mikor megáll mellettem egy velem egykorú férfi és megszólal: — Te is magyar vagy? — kérdi magyarul. — Igen, de honnan tudod? — Hallottam az akcentusodból. Én nagyon ideges vagyok, jó lenne, ha nem sikerülne, mi nem akarunk tovább menni innen. — Akkor miért nem írtál valami marhaságot az önéletrajzodba? — Hát ez az, akkor még úgy volt, hogy menjünk, de azóta van munkám, vettünk autót, már nem kell lágerben élni, és bérelhetünk lakást is. Most már maradnánk inkább. — Te nem félsz, hogy itt is van lehallgató vagy kamera? Mégiscsak az amerikai nagykövetségen vagyunk. — Pont ez az, jó lenne, ha meghallanák és kirúgnának. Papír kellene, hogy maradhassunk, akkor azonnal megkapnánk a letelepedési engedélyt. Politikai menedékjogot a németek úgysem adnak egyetlen magyarnak sem. — Hát akkor sok sikertelenséget kívánok, de kint már ne beszéljünk erről, mert nekem viszont jó lenne, ha sikerülne. Visszaültem a helyemre, és nézegettem a várakozókat. Volt itt is 32

mindenféle náció, de a legérdekesebbek a feketék voltak számomra. Köztudott az évszázadok óta fennálló fajüldözés, diszkrimináció, szinte minden filmben akad egy-két utalás a színesek elnyomására. Egyszerre mindaz eszembe jutott, amit csak láttam, hallottam Amerikáról — Martin Luther King, néger gettók, munkanélküliség, Észak-Dél ellentét, Texas, ahol a mai napig is virágzik a Ku-Klux-Klan — és ezek az emberek mégis oda igyekeznek. Egyértelmű gazdasági menekültek ők is, mint én, illetve mi, de vajon ők milyen politikai indítékot hoznak fel? Idáig jutottam az elmélkedésben, mikor én következtem. Hatalmas fogadószoba közepén, az ablak előtt, óriási íróasztal mögött ült a követség magas beosztású hivatalnoka. Jobbról-balról, plafontól földig érő amerikai zászlók, az antik bútorokon nagy, nehéz bronz szobrok, kínai vázák, mindenféle műtárgy, gazdagon, de nem zsúfoltan, éreztetve, hogy a világ leggazdagabb országának előszobájába léptem. Oldalt ült a tolmács, valószínűleg kint született magyar nő, aki a szüleitől tanulhatta a nyelvet, mert magyarul rosszabbul beszélt, mint angolul. — Üljön le — szólt, a kölcsönös köszönéseket követően. — A követ úr kérdéseket fog feltenni Önnek, én fordítom, röviden válaszoljon, ne kérdezzen vissza, adja meg a tiszteletet az Egyesült Államok nagykövetének! — Itt azt írja — kezdte a nagykövet, kezében az önéletrajzommal —, hogy egy barátja a ‘70-es években kivándorolt, meg is nevezi név szerint. Valós személy ő? — Természetesen — és megismételtem a nevét. — Miért nem tartja vele a kapcsolatot? — Akkor, amikor ez történt, leveleztem vele, de behívattak a rendőrségre, és kijelentették, ha nem szüntetem meg ezt a kapcsolatot, akkor soha az életben nem kapok még Jugoszláviába sem útlevelet. Tizenhat éves voltam ekkor. — Mi történt aztán? — Írtam neki még egyszer, nem jött válasz, aztán írtam még néhányszor, de utána sem érkezett levél. — Kereste más módon is? — Igen, az édesanyjától tudtam a pontos címét, írtam még neki, de nem válaszolt. Azóta sem tudom, mi van vele. Eltűnt. A követ csak bólogatott, nézett maga elé, kezében a papírjaimmal, 33

majd felnézett rám: — Köszönöm, ennyi volt, elmehet! Felálltam elköszöntem én is, a tolmácstól külön is magyarul, és kimentem. Elképzelésem sem volt róla hogy, ez az egész mire volt jó. A magyar család kérdőn nézett rám, de nem tudtam felelni, abban a percben már őket szólították. Nem volt lehallgató a WC-ben, másfél év múlva ezzel a családdal ültem azon a gépen, ami minket kivándorlókat, az USA-ba vitt.

Ismét egy hosszú és unalmas hétvégére volt kilátás, amit nem volt kedvem egyedül, illetve lakótársaim társaságában tölteni. Az elmúlt időszakban szerencsére volt munkám, s így pénzem is, hogy egy kicsit mulathassak a hétvégén. Az idő gyönyörű volt, jó hangulatban is voltam, semmi akadályát nem láttam hát, hogy útra keljek, persze stoppal. Útközben megálltam egy telefonfülkénél és felhívtam Tamást, de szokása szerint most sem volt otthon. Nem számít, gondoltam, négyük közül valakit majd csak megtalálok, unatkozni nem fogunk. Természetesen Tamás még mindig nem került elő, így csak két lakótársába ütköztem a láger folyosóján. Vojteket és Semeket nem kellett sokáig invitálni, az egész éjszakát egy sörözőben múlattuk, húztuk az időt, hogy minél kevesebbet kelljen a láger büdös szobájában tölteni. Hajnalra aztán az a pár liter sör megtette hatását, s mégis hazatértünk. Úgy, ahogy voltunk, ruhástól zuhantunk az ágyba, és délutánig aludtunk. Este azután előkerült Tamás. — Hát te, hogy kerülsz ide? — kérdezte meglepve. — Véletlenül erre jártam, megláttam ezt a lepusztult épületet, a rengeteg színes emberrel, gondoltam benézek, hátha barátokba botlok, és mit ad Isten, pont itt laksz Te is — hát nem érdekes? Látom, a szorgos, kitartó munka meghozta gyümölcsét, van fedél a fejed fölött, szűk kis családi körben töltöd az időd, gondolom egyikőtöknek sem jutott még eszébe, hogy munkát keressen? — Hát nem kapkodtuk el, az biztos! Nézd, ezt a rövid időt még kihúzzuk, aztán irány Amerika! — Voltál már interjún? — Nem, még nem hívtak, de addig, amíg el nem dől a sorsunk, hogy 34

megyünk vagy maradunk, el vagyunk itt, mint a befőtt. Ha idegeskedünk, azzal nem jutunk semmivel sem előrébb. Minden megoldódik magától, csak ki kell várni. Megismerkedtem itteni magyarokkal, nagyon jó fejek, segítenek mindenben, bemutatlak nekik téged is. Tamás maga volt a megtestesült optimizmus. Soha nem rohant sehova, mindig mindenre ráért; abból a fajtából való volt, aki mielőtt telefonálna a tűzoltóknak, hogy kigyulladt a háza, még összehajtogatja a zokniját, majd karba tett kézzel végig nézi, ahogy porig ég mindene — hiszen ha már így kellett történnie, mit lehet ellene tenni, majd csak lesz valahogy. Persze soha nem lett sehogy. Viszont töretlen jókedvéért mindenki szerette, gondtalanul téblábolt a világban, sok ismerős vette körül, egyik helyről a másikra ebédelte, vacsorázta át magát, s mindezt úgy, hogy soha nem volt terhére senkinek, mindenhová meghívták, a gyerekek a térdén lovagoltak, a háziasszonyok boldogan szedték le előle a terítéket. Így éldegéltek négyesben a szobájukban, míg a nagy nyugalomnak egyszer csak nem várt fordulat vetett véget. UEFA kupameccset közvetített a televízió, ami különösen nagy népünnepélynek számít a németeknél. Erre a jeles alkalomra a tábor focit szerető közönsége az egyetlen közös helyiségben, vagyis a konyhában gyűlt össze. Tamás, a lengyel Semek, a bolgár Vojtek és a cseh Vladiszlav — a négy fehér — az első sorban szorongott, körülöttük és mögöttük még vagy ötvenen, akik befértek, a többiek az ajtóban lógtak fürtökben. Hogy kijátszott, csak a négy európainak volt fontos, a többieknek, akik olyan elmaradott afrikai országból jöttek, ahol még áram sem volt, nemhogy TV, csak a játék öröme és az időtöltés volt a lényeges. Az izgalom már a tetőfokára hágott, amikor is két arab a többieket félre lökdösve áthatolt a termen, kihúzták a konnektorból a dugót, leemelték a készüléket, és vinni kezdték kifelé, kijelentve, hogy vettek egy videót, és ahhoz kell nekik a szobájukba a TV. A hatás nem maradt el, az összes náció saját anyanyelvén kezdett üvölteni, Semek nekiugrott a két arabnak, mire elkezdődött az egyenlőtlen küzdelem. Segítségére sietett még Vojtek a légiós, aki pár ütéssel földre küldte az ellenfeleket, de erre a többi rokon támadt rájuk. A fehérek mellé ekkor az afrikaiak álltak, amiből villámgyorsan egy óriási Laokooncsoport fejlődött ki: nem tudta senki, ki kivel van, csak ütötték egymást, 35

a székek, mint a fecskék cikáztak a levegőben. Tamásék a harc zűrzavarában kiküzdötték magukat a folyosóra, és menekülőre fogták a dolgot. Szerencsére nyitva volt az ajtajuk, még időben beértek és bezárták maguk mögött, az ágyakból barikádot emeltek, és várták a támadást. Megérkeztek az ellenfelek, próbálták betörni az ajtót, de az szerencsére ellenállt. Ütötték-verték mindennel, amit csak találtak, majd valamivel akkorát vertek a kilincsre, hogy az a másik oldalon beröpült, így már zár sem volt az ajtóban. Mivel az ágyak ellenálltak a nyomásnak, az arabok kirohantak az épületből és az udvar felől kezdték újra a támadást. A magasföldszinti ablakon nem tudtak bemászni, így hát minden üveget betörtek, féltéglák repültek be a koromsötét éjszakából, összetörve mindent, amit bent eltaláltak. Egy idő után a harc elült, és az ellenség üvöltözve elvonult. Telefon természetesen nem volt a közelben, úgyhogy Semekék kimásztak az ablakon és rohantak a rendőrségre. Csak akkor hitték el nekik a történteket, amikor autóba ülve kiszálltak velük a helyszínre. A látvány meggyőzte őket, hogy ennek a szerencsétlen négy fehérnek itt tényleg semmit nem ér az élete, és felajánlották, ha nincs hova menniük az éjszakát a rendőrségen tölthetik, reggel pedig intézkednek az elhelyezésükről. Tamás egy magyar családnál töltötte az éjszakát, a többiek is saját nációjuk valamelyik tagjánál. Csak Vojtek ment vissza éjjel. Pokrócokat feszített az ablakra, az üvegek helyére, így j valamennyire be tudta melegíteni az addigra jéghidegre hűlt szobát. Neki tényleg nem volt senkije. Másnap engedélyezték nekik, hogy a városban béreljenek egy nagy, három szobás lakást, amelyet a hivatal fizet majd. Határtalan volt az örömük, hogy végre emberi körülmények közé kerülnek, s beköltözhetnek első „saját” otthonukba. Tamás elégedetten dőlt hátra: — Látjátok, előbb-utóbb, minden megoldódik magától.

Visszatértem Marburgba, és a szokásos telefonálgatásba kezdtem, hátha találok munkát feketén, amíg a papírjaim elrendeződnek. Miklósnál mindig akadt valami, ami megmentett az éhhaláltól, de télen, heteken át nála se volt semmi. Tibit hívtam, újdonsült ismerősömet, hátha van valami ötlete. Ő és 36

másik három társa, a szomszéd faluban laktak egy panzióban teljes ellátással, aminek azonban az volt a hátránya, hogy nem kaptak pénzt a szociális hivataltól. Emiatt aztán az első perctől kezdve dolgozniuk kellett illegálisan, hiszen enélkül még cigarettát sem tudtak volna venni. Ők négyen nagyon összetartottak, mindenben segítették egymást. Falubeliek voltak, és közülük csak Pepe beszélt jól németül, mivel ő korábban az NDK-ban dolgozott vendégmunkásként, és sok nehézségen keresztül tudta segíteni falubelijeit. Ők is a lágerből ismerték Miklóst, és mint mindenki, szintén utálták a kubikus munkát, ám kezdetben nekik sem volt sok választásuk. így aztán mindenki a lapát mellett kötött ki. Itt, Miklós cégében ismertük meg egymást, igaz barátságok alakultak ki. Velük jártam dolgozni, és amikor már fizikailag bírtam annyira a munkát, hogy nem ájultam el estére, együtt jártunk szórakozni is. Vidám fazonok voltak, Pepe és Tibi az idősebb, a másik két srác alig múlt még tizennyolc. Úgy vigyáztak rájuk, nevelgették őket, mint a saját fiaikat. Pepe megígérte indulás előtt az egyik srác bátyjának — aki végül nem lépett le velük —, hogy gyerekeként fog rá vigyázni, bár nem tudja hány év múlva, de sikeres felnőttként látja viszont öccsét. Az első napokban megparancsolta a gyerekeknek: ha nem tanulnak meg fél év alatt úgy németül, hogy el tudják tartani magukat, hazazavarja őket! Nem is kellett noszogatni egyiküket sem, hiszen gyorsan rájöttek maguk is, hogy csajozni, élni csak nyelvtudással lehet. Fél év múlva viszont tényleg jobban tudtak németül, mint mi. — Van jogosítványod? — kérdezte Tibi a telefonban. — Van, de csak magyar! — válaszoltam. — Az nem baj, fél óra múlva érted megyek. Meg is jelent rövidesen a háznál, kis piros Alfa Rómeójával. — El kell vinnünk egy autót a bontóba, nincs aki vezesse, majd Te fogod. Néhány óra múlva megérkeztünk egy eldugott falu még eldugottabb autóbontójába, és leraktuk a járgányt. — Kint várj meg, mindjárt jövök! — szólt, s azzal elvonult a telep tulajdonosával a roncsok közé. Rövidesen visszajött, beültünk az autóba. — Itt van száz márka, és felejtsd el az egészet! Éreztem, hogy kezdek rosszul lenni. A gyomrom úgy remegett, 37

mintha részeg lennék, és hánynom kellene. — Nyugodj meg, nem volt lopott az autó, tartozás miatt foglalták le, a főnöknek nem fizetett egy pali, s engem kért meg, hogy hozzam el. Most elmegyünk Frankfurtba, átadjuk a pénzt és még jattot is kapunk. Nem volt túl gömbölyű a történet, de valami alapja lehetett, mert soha többé nem fordult elő ilyesmi.

Frankfurtban aztán megismertem a főnököt. A falábú Gábor féllábú volt és nagyon gazdag. A belvárosban volt egy háromszintes luxusháza, amit bordélyként üzemeltetett a feleségével, s emellett még saját repülői, Miamiban szállodája, Dél-Afrikában háza, luxusautók, luxuskurvák, minden mennyiségben. Állást kaptunk tőle: a repülőit políroztuk, és a háza garázsában álló veterán autóit szerelgettük. Valójában semmit sem csináltunk, csak azért tartott minket, mert segíteni akart rajtunk. Ücsörögtünk a garázsban és néztük a ki-bemászkáló bombajó nőket, akik nála dolgoztak. — Főnök úr! — kérdeztem egyszer. — Honnan szerzi ezeket a gyönyörű nőket? Mindegyikük magyar, hogy kerülnek ők ide? — Tudják, hazarepülök saját géppel, a szállodában már ismernek, az embereim felhajtják nekem ezeket a gyönyörű fiatal lányokat, akikkel aztán leülök beszélgetni. Persze, ők megkérdezik, hogy mit is kellene nekik csinálni, az én szállodámban? Erre azt válaszolom, hogy sz...ni, b...ni, ny...ni! Ekkor először mind megdöbbennek, pár percig háborognak, majd amikor megtudják, mennyit kereshetnek egy nap alatt, már csak az indulás ideje érdekli őket. Aztán amikor visszamennek Pestre, egy hét alatt elverik a pénzt, bunda, ékszer, autó, és már hívnak is, hogy mikor jöhetnének újból. Nem tanulnak meg spórolni! Apropó! Maga mit csinál itt reggel nyolc óta? — Hát, itt van ez a visszapillantó tükör, amit... szóval valahogy fel kellett volna szerelnem, de mivel a csavarok nem megfelelőek... Hát, végül is... a betont is fel kellett locsolni, mert... — Szóval még a vizet is pazarolta?! Maguk miatt nem lesz belőlem soha gazdag ember, van fogalmuk, mibe kerül itt a víz? Na, mennyivel tartozom, hány órát lógott itt ma nálam? 38

— Én nem igazán tudom, végül is ki tartozik kinek? — Jó, akkor itt a mai bére, holnap pedig legyenek itt pontosan nyolckor, mert átvisszük a Cessnát Kölnbe. Tibor, maga hozza utánunk a Jaguárt, és együtt jövünk majd vissza! — De rosszul élünk! — jegyeztük meg. — Maguk azt hiszik, én mindig gazdag voltam? Húsz évvel ezelőtt még ott aludtam a pályaudvaron a padokon, ahol maguk. Ismertük a történetét, árva gyerekként hozták ki a rokonai ‘56-ban, aztán elhagyták. Eleget éhezett, nyomorgott, mígnem zsoldos katonaként Koreában elvesztette az egyik lábát. Itt volt egy szünet az életében, amiről nem beszélt soha, de azt többször emlegette, hogy Dél-Afrikából szállított gyémántot meg embereket... Mint mondják, csak az első egymillió származását nem illik megkérdezni. Másnap ott ültem vele a frankfurti nemzetközi repülőtéren — én, aki még a lakóhelyemet sem hagyhattam el hivatalosan — és felszállási engedélyre vártunk. Tegnap még stoppoltam, ma meg egy magángépen ülök, ugyanolyan csórón persze, mint azelőtt, de azért ez itt sem mindenkinek adatik meg. Nem mertem szólni, hogy soha életemben nem ültem még ilyen kis gépen és fogalmam sincs róla a gyomrom bírni fogja-e ha elkezd süllyedni vagy rázkódni. Fent a magasban aztán megnyugodtam, Gábor olyan profin vezetett mintha csak egy autóban ülnénk. — Kipróbálja? — szólalt meg egy idő után. — Mármint mit? — kérdeztem. — Akarja vezetni? — Ezt nem mondja komolyan! Persze, de tudja, hogy soha életemben nem vezettem. — Csak tartsa egyenesben, a pedálokat ne nyomja meg, fogja a kormányt! Ne féljen, nem zuhanunk le! — Ez őrület, nem hiszem el! Csak pár másodpercig, de én vezettem a gépet! Nem fogják nekem elhinni a többiek! — Dehogynem! Ők is kipróbálták már, nem olyan nagy dolog ez. Pár perc múlva simán landoltunk, majd indultunk vissza Frankfurtba. Délután már ott ücsörögtünk ismét a kertben. — Na, találjanak valami tennivalót, ne unatkozzanak ezért a drága pénzért, még tart a munkaidő! 39

— Főnök! Így munkaidőben nem próbálhatnánk ki egy-két lányt? Fizetünk érte! — poénkodott Tibi. — Mit képzelnek, még kárt tennének bennük! Nem maguknak nevelgetem én őket! — Egyébként a felesége mit szól ahhoz, hogy néha-néha kipróbálja őket? — Néha-néha? Mindennap ellenőrzőm az áru minőségét! A jó gazdának minden részletre figyelnie kell! Egyébként meg semmi köze hozzá, üzleti kapcsolat csak a házasságunk, neki is megvannak a szeretői. — Elég jó nő a felesége és még sincs köze hozzá? — Maguk aztán tényleg gátlástalanok! Képesek lennének tíz év házasság után lefeküdni a feleségükkel? Ha valamelyik lánnyal ki mernek kezdeni, ki vannak rúgva. Van elég bordély Frankfurtban, menjenek oda, ez a munkahelyük, ne felejtsék el! — Holnap jöhetünk? — Hétfőn hívjanak fel, ha itthon vagyok, akkor igen, de lehet, hogy elutazom. Én nem jöttem többé, évek múlva olvastam, mi történt vele. Elkezdett alkalmazni ukrán és szlovák lányokat, magyarok már nem jöttek hozzá. Testőre nem volt soha, csak egy ezüst 44-es Magnuma, amit többször mutogatott nekünk is. Egy éjszakai dorbézolás végén, mikor már minden vendég elment, az egyik ukrán lány, a garázsajtón keresztül beengedte a fiúját, hogy kifosszák a házat. A lányok közül valamelyik felébredt, ijedtében fellármázta a házat, erre a férfi zongorahúrral megfojtotta, majd mindenkivel végzett. Négy lányt, és a feleséget, mind megfojtotta. Gábornak nem volt ideje védekezni, fél lábbal esélye sem volt. A gyilkos lecsatolta az óráját, később ezen bukott meg, mivel a több ezer márkás Rolexet a lágerben akarta eladni az araboknak. Két nap múlva elfogták, minden újság a címlapon hozta a hírt. Meggyászoltam az öreget. Eddig szerencsés ember voltam, nem temettem még el senkit. Érte gyújtottam először életemben mécsest, és gyújtok azóta is minden évben. Azóta ezek az apró gyertyák egyre többen és többen lesznek.

40

Karácsonyra készülődött a marburgi láger, mindenki kapott valahonnan csomagot, pénzt, amiből természetesen azonnal ünneplést rendeztek a lakók. A konyhában az eddig megszokottnál sokkal többen ücsörögtek, az asztalok megteltek süteménnyel, literes whiskys üvegekkel. Délben már kiváló hangulat uralkodott, hangosan szólt a TV, valahonnan egy magnó is előkerült, amelyből egy arab nő énekelt elképesztő fejhangon. Sültek a kézzel gyúrt, lángoshoz hasonló kenyerek, Totyogtak a fazekak, és az összes létező fűszer szaga nehéz felhőként állt össze. A konyhával egybe nyíló közös helyiség egyre zsúfoltabb lett, érkeztek a rokonok mindenfelől, az összetolt padok, asztalok roskadásig teltek mindenféle földi jóval. Az ajtóból nézve érdekes kép tárult a még józan vándor szeme elé. A vendégsereg egymás hegyén-hátán, iszonyatos hangzavarban, a már amúgy is bömbölő tévét túlkiabálva mindenki egyszerre beszélt, ivott és tömte magába az ételt. A legkisebbek, akik még járni sem tudtak, egy szál pelenkában ültek a tálak között az asztal tetején, kézzel-lábbal gyúrták a rizst, tömködtek mindent a szájukba, ami lehullott, azt a többiek jól beletaposták a padlóba. A nagyobb gyerekek fogócskáztak, csúsztak-másztak a padok között, persze ők is leginkább kenyérrel vagy süteménnyel a kezükben. Terézke, akinek az ajtaja épp szemközt nyílt a konyhára, hiába próbált kereszthuzatot csinálni a bejárati ajtó és az ablakok nyitogatásával, annyit ért csak el, hogy a sűrű füstön és gőzön keresztül valamivel kivehetőbbé váltak a kontúrok, ám ugyanennek köszönhetően nála ugyanolyan büdös lett, mint kint, a folyosókon. — Hát ezt nem lehet bírni, ettől én megőrülök! Legutóbb is egy vendégségben megkérdezte a lányomat a házigazda gyereke, hogy arab étteremből jöttünk-e, mert olyan szagot árasztott a ruhája. Azt hittem, elsüllyedek a szégyentől. Persze tudták a felnőttek, hogy hol lakunk, de akkor is szörnyű volt. Ügyvédet fogok keresni, intézzék el, hogy elköltözhessek innen. — Nyugodj meg, előbb-utóbb úgyis megkapod a menekült státuszt. Pár hónap, ki fogod bírni. Felmentem a szobámba, mert már engem is idegesített a zaj és a bűz. Délutánra aztán bekövetkezett, amit gyanítottam. A reggel óta tartó italozásnak meglett a hatása, a pakisztáni családfőnek nézeteltérése támadt az afgán családdal, s mivel a két nép amúgy is hagyományosan 41

utálja egymást, elszabadultak az indulatok. A nagy üvöltözésre leszaladtam a földszintre, ahol már állt a bál. Az asszonyok sikítoztak és rángatták a férjeiket, akik derekasan küzdöttek egymással. A gyerekek, mintha csak gombnyomásra történne, egyszerre kezdtek el sírni. A konyha közepén a két harcos ütötte, rugdosta egymást, mindegyiken egy-egy rokon lógott hátulról, azokon pedig a hátvédek, miközben az asszonyok próbálták szétválasztani a feleket. Én gyorsan felpattantam egy padra és tele torokból üvöltözni kezdtem, magyarul: — Öljétek meg egymást! Fojtsd meg, ne hagyd magad! Te mire vársz ott a sarokban, üsd már le valamivel! Gyerünk asszonyok, ne hagyjátok magatokat! — Közben pedig olyan karjelzéseket használtam, mintha szét akarnám választani őket. Terézke az ajtóból kiabált át: — Te mit csinálsz ott? Normális vagy?! — Úgysem értik, gyere, szurkolj Te is! Terézke a homlokát fogva megfordult, és bezárta maga mögött az ajtót. A harc kisebb-nagyobb intenzitással folytatódott, amikor észrevettem, hogy véres a kő. Gondoltam, most már jó lesz tenni valamit. Épp kiverekedtem magam a folyosóra, a nyilvános telefonhoz, amikor az egyik főszereplő rohant el mellettem, apró vércseppeket hullatva maga után. Feltépte szobája ajtaját, s még sikerült bezárnia, amikor a pakisztáni családfő, kezében a méretes konyhakést épp belevágta az ajtóba, aztán még jó néhányszor, teljes erőből, mígnem családja utolérte, és lefogta végre. Az üvöltözés akkor is csak nagy nehezen csillapodott, amikor megérkeztek a német rendőrök. Teljes nyugalommal nézegették a vértócsát, amit addigra a sok láb teljesen elkent. Hívták a mentőket, majd ugyanazzal a nyugalommal, ahogy jöttek, távoztak, megjegyezvén még hangosan németül: „Hogy ölnék meg egymást, mindannyian! Legközelebb ki sem jövünk.” — Ezt csak ketten, Terézke meg én értettük a tömegből. Másnap újra ott whiskyzett mindenki a konyhában bekötözve, vidáman, mintha semmi sem történt volna. Engem mindenki hátba veregetett, és gratuláltak, milyen hősiesen próbáltam rendet teremteni.

Mivel a környékünkön semmilyen üzlet nem volt, eleinte minden 42

bevásárlás külön programnak számított. A baj csak az volt, hogy a nagy távolság miatt az eldobható nejlonszatyrokban nem tudtunk mindent egyszerre hazacipelni, mert ha valamelyiknek leszakadt a füle, akkor a hónunk alá szorítva szerencsétlenkedhettük végig a közel két kilométeres utat, persze gyalog. Terézkével és a kislányával mi általában hetente egyszer, pénzosztás után jártunk el a boltba. A kislány állandóan nyafogott, ami az ő korában természetes, viszont az egész hercehurcát még körülményesebbé tette. Az egyik bevásárlás alkalmával, mivel egymás közt természetesen magyarul beszéltünk, megszólított bennünket egy idősebb férfi: — Maguk is magyarok? — kérdezte. — Persze! — örültünk meg neki, mint mindenki, ha idegenben honfitársakkal találkozik. — Hogy kerülnek ide? Turisták? — Nem, itt lakunk fenn a hegyen a lágerben már néhány hónapja. — Nem is tudtam, hogy fehérek is vannak ott. Tudják, én idestova tíz éve itt tanítok az egyetemen, ott úgy hallottam, hogy ebben a lágerben csak feketék és arabok vannak. A helybéliek nagy ívben kerülik a környékét is, ami nem csoda, hiszen ez a város gazdag negyede, s a lakók megijedtek, hogy a menekültek betelepítése miatt majd leesnek az ingatlanárak. — Csak mi vagyunk hárman, rajtunk kívül nincs is több európai. — Borzasztó lehet, miért nem keresnek valami más szálláslehetőséget? Röviden vázoltuk neki a helyzetünket, majd befejezve a vásárlást, fizettünk, és indultunk ki a boltból. — Jöjjenek, kocsival vagyok, segítek maguknak, úgyis arrafelé lakom, mehetünk együtt egy darabig. — Ó, hát ez igazán kedves magától — lelkendezett Terézke —, tudja, már leszakad a lábunk a sok gyaloglástól. — Semmi probléma, örülök, hogy segíthetek. Várjanak, mindjárt jövök! — azzal újdonsült ismerősünk eltűnt az épület mögött. — Hát ez meg hová megy? — néztünk egymásra Terézkével. Az épület mögül tompa csörömpölés, lánccsörgés hallatszott, majd megjelent a tanár úr, maga előtt tolva egy kézi taligát, éppen olyat, amilyennel a szemetesek járnak, már csak a narancssárga kardigán 43

hiányzott hozzá. — Hát itt volnék, ne haragudjanak, csak ezzel a lánccal mindig nehezen boldogulok, most is beszorult a küllők közé. Tessék, be lehet pakolni, a kislány is beülhet, a fiatalember meg segíthet, ketten könnyebb lesz feltolni a hegyre. Azt hittem, elsüllyedek szégyenemben, Terézke köpni-nyelni nem tudott. Körülöttünk jól szituált családok pakolásztak, ki-beálltak az autóikkal, mi meg négyen egy taligába rakodjuk éppen a holminkat. Oly megalázó helyzet volt, hogy először csak bámultunk egymásra, majd kínunkban hirtelen elnevettük magunkat. — Mama, én ebbe nem ülök bele! — sivított Terézke lánya. — Nem is kell, kicsim, majd az ölembe veszlek. — Még szerencse, hogy kocsival vagyunk — kontráztam. — Hát, ez óriási! Le kellett ülnünk az út szélére, úgy rázott a röhögés. Folyt a szemünkből a könny, míg csak ki nem nevettük magunkból ezt az egész nyomorult történetet. — Látom, meglepődtek — nevetett végül a férfi is. — Á, mi már semmin nem lepődünk meg. Menjen csak nyugodtan, van egy kis időnk, előbb még szétnéznénk a városban. — Ahogy gondolják, de én megyek, mert még az üvegeket is vissza kell váltanom. Viszlát! Terézkével egymásra néztünk: — Te, mit is mondott, hány éve él itt?

***

Mikor Tamásék Fuldában kiköltözhettek a lágerből, elhatároztam, hogy az egyik hétvégén meglátogatom őket új otthonukban, amelyet mindenféle ajándékba kapott, vagy innen-onnan összeszedett bútorokkal rendeztek be. Barátságos odút alakítottak ki maguknak, mindenféle stílus keveredett benne az ötvenes évektől napjainkig. Nem volt ugyan két egyforma szék, fotel, heverő, szekrény, ám ezt rövid időn belül megszokta a tekintet. Különösen a láger után volt üdítő és emberbarát e 44

környezet. Nagy örömmel fogadtak, büszkén mutatták új lakhelyüket, tudták, értékelem az efféle apró lépéseket a normális élet felé. Ám dolgozni változatlanul nem akartak, egy hosszú kirándulásnak fogták fel az egész disszidálást. Először merült fel a gondolata annak, hogyan lehetne illegális úton kijutni valamelyik tengeren túli országba, ami talán egyszerűbb és gyorsabb lenne, mint itt várakozni évekig. Helyzetünk teljesen kilátástalanná vált. A többieket már az USA is elutasította, munkavállalási engedélyt viszont még egyikünk sem kapott, és engedélyek nélkül szinte senki sem alkalmazott minket. Német cégek szóba sem jöhettek. Maradtak az építkezések, ahol segédmunkásként jóval a normális bérek alatt dolgozhattunk. Én mindig mentem Miklóshoz ha hívott, már régen szükségem lett volna autóra — ne függjek senkitől, és a stoppolásnak sem volt már szabadság hangulata. Jaroslav tervei között egy hosszú tengeri potyautazás is szerepelt, mint végső megoldás. Úgy tervezte, elutazik Hamburgba és ott felszökik egy Ausztráliába tartó teherhajóra. Elképzeltük és kielemeztük mi történne vele miután megtalálná az a pár kiéhezett matróz, akik már hetek óta nem voltak nővel. Ezen elnevetgéltünk egy darabig, de mondanom se kell, azóta is nélküle futnak ki az óceánjárók a kikötőből. Másnap Tamás bemutatott új ismerőseinek. Egyikük Nagy Imre, néhai miniszterelnökünk unokaöccse volt, akit szintén a történelem vihara sodort el otthonról. Az ő palettáján sem a szürke vagy pasztellszínek domináltak, inkább használta a vérvöröset és a feketét életének forgatókönyv írója, pennáját és ecsetét sűrűn mártogatva történelmünk szennyes tintájába. Gyerekkora óta nyögte e rokonság terhét, akárhová került, káderlapja mindenhol megelőzte őt, s ennek megfelelően is fogadták mindenütt. Mindegy volt, milyen tanuló, nem érhetett el soha kiváló eredményeket, nagybátyja emléke miatt állandó megaláztatásban részesült. Hiába választott polgári foglalkozást, felsőbb utasításra katonatiszti pályára kényszerült. Később azonban épp ennek köszönhetően tudott nyugatra szökni. Kiderítette ugyanis, hogy hol nyomtatják a titkosszolgálat tisztjei számára az igazolványokat, s elhatározta, bármibe kerüljön is, szerez egyet, kiállítja a saját nevére és kiküldi magát egy szuper titkos bevetésre Ausztriába. „— Nehogy azt hidd, hogy ez ilyen egyszerűen ment! Az elhatározást 45

csak évek múltán követte tett. Hiába voltam már politikailag megbízható, nem tudtam a tűz közelébe kerülni. A ’60-70-es években állandóan egy újabb világháborúra készülődtünk, mindenki gyanús volt, aki tiszt akart lenni, vagy jobb pozícióba szeretett volna kerülni. Nekem is csak a véletlen sietett a segítségemre, egy minden indok nélkül félre állított, vérig sértett elhárító tiszt személyében. Egy hadgyakorlaton barátkoztam össze vele, és amikor megtudta, ki vagyok, csak a bosszúvágy hajtotta, hogy segíthessen nekem. Nem mondom meg a nevét, még ma is otthon él, ám a lényeg, hogy nyomdász barátaim segítségével sikerült egy általa megadott névvel és titkos kódszámokkal ellátott igazolványt és útlevelet gyártani. Megadta az időpontot és a helyet, hol, melyik vonatra szálljak, merre vannak az ellenőrzések, és így egy létező, valódi személy helyett utaztam ki titkos ügynökként nyugatra. Azt garantálta, hogy a magyar oldalon nem bukók le, de figyelmeztetett, hogy kint, ha feladom magam, nehogy tényleg ügynöknek tartsanak, és előfordulhat, hogy a szökést is csak a beépülési folyamat részének tekintik. Azt is közölte, az igazi veszélyt a valódi, kinn dolgozó KGB-s és magyar ügynökök jelentik majd, akiktől senki sem fog megvédeni. Ugyanakkor megnyugtatott: ha időben kiderül, hogy nem küldetésről vagy átverésről van szó, akkor nem eshet bajom. Ezek után, amikor már kijutottam, jobban féltem, mint útközben. Nem tudom, mi játszódott le a háttérben, de éveken keresztül nem laktam egy hónapig egy helyen. Tudták ki vagyok, hogy semmi közöm a titkosszolgálathoz, mégis a legváratlanabb pillanatokban, néha éjszaka jöttek értem, beraktak egy autóba, és már ismét egy idegen városban, újra egy láger szobájában találtam magam, új papírokkal, új névvel, néha az utcán kérdeztem meg, melyik városban is vagyok. Aztán egyik pillanatról a másikra elfelejtettek, s azóta is itt lakom. Soha nem mertem haza menni, s ha a mi életünkben nem változik meg a rendszer, nem is fogok. „ Ilyen utalásokkal gyakran találkoztam, ’83-ban még elképzelhetetlen volt, hogy Magyarországról kimenjenek az oroszok. Még ezt követően is sokszor találkoztunk, ha Tamásékhoz mentem, mindig meglátogattuk őket. Ilyenkor felpezsdült az élet, jöttek más ismerősök, és azok ismerősei is; egyik látogatásom alkalmával félre hívott valaki. — Hallom, az USA-ba készülsz — kezdte. 46

— Igen, ha sikerül, de nem vagyok nagyon rajta. — Idefigyelj! Ha kint érvényesülni akarsz, add ki magad zsidónak! — Hogy adjam ki magam zsidónak, ha nem is vagyok az? — Ha megérkezel, és igazolványt csináltatsz, változtass nevet, az nem illegális. — És miért lenne ez jó nekem? Ehhez először ki kellene találni egy egészen új rokonságot, új nem létező nevekkel. Egy-két telefonnal azonnal kiderülne, hogy hazudok. De nézz rám, szerinted egy ortodox zsidó rabbi olyan hülye, hogy nem veszi észre egyből, hogy semmi közöm hozzájuk? — Nem hallottál még a szabadkőművesekről? Az egész világot ők uralják, minden gazdasági, politikai vezető szabadkőműves zsidó. Ha hozzájuk tartozol, mindent elérhetsz. — Te miért nem tartozol közéjük? — Mert rólam mindenki tudja, hogy utálom őket. Járt a szám, nem tudtam, ki kivel van; itt köztünk, kinti magyarok között is ők a sikeresek. Egymásnak adják a pénzes megbízásokat, így segítik egymást. — És a magyarok miért nem segítik egymást? — Mi csak fúrni tudjuk a másikat, akivel csak találkozom, mindig elkezd köpködni valakit, akit nem is ismer. Elképesztő baromságokat terjesztenek egymásról, mindenki fröcsög az irigységtől! Látnád, ha már pár éve itt élnél, de majd kint, az USA-ban fogod csak igazán tapasztalni, hogy kapcsolatok nélkül nem mész semmire! — Egyelőre még az sem biztos, hogy tovább megyek innen, nekem itt és most kellene segítség, valami olyan, amely nem egy vasárnapi ebéd képében jelenik meg. — Én csak egy ötletet adtam, munkával, papírokkal nem szolgálhatok. Időközben egyre több olyan emberrel is összeakadtam, akik az emigrálásuk után lettek vallásosak. Hogy hogyan akadtak egymásra, azt ők sem tudták pontosan megmondani, általában láncszerűen, egymásnak adták tovább telefonszámaikat. Ha történeteiket hallgattam, nem fedeztem fel bennük egymástól átvett elemeket. Néha próbálkoztam a gyerekekkel külön is beszélgetni, hátha elszólják magukat, de napokkal, vagy hetekkel később is ugyanúgy mondták el azt, ami velük történt. Endréék története azért volt a legérdekesebb a számomra, mert nem 47

hasonlított egyik korábban hallotthoz sem, és ráadásul egyszerre négyen élték át. A kis család, férj, feleség, a hét éves kislány és egy nyolcvan év körüli rokon néni együtt utazott autóval Fuldából Kasselbe. Hallgatták a rádiót, átlagos forgalom volt a pályán, gyönyörű idő, nyári napsütés, zavartalanul, normális sebességgel haladtak észak felé. Egyszer csak a rádió kikapcsolt, az autó motorja leállt, minden elektromosság megszűnt, lassulni kezdtek. Endre azt hitte, motorhiba vagy zárlat történt, ezért lehúzódott a leállósávba. A következő pillanatra már egyikük sem emlékszik. Eltűnt körülöttük minden, majd mint egy filmben vágás, és hirtelen Frankfurt egyik elővárosában találták magukat, százötven kilométerrel délebbre. Endre beletaposott a fékbe. A motor járt, nem mentek neki semminek, ültek az autóban, némán, nyitott szemmel. Nem tudtak megszólalni, s azt sem tudták mennyi idő telt el, mire meg merték kérdezni egymástól: „Mi volt ez? Hol vagyunk?” A döbbenettől, mikor felismerték az utcákat és rájöttek, hol vannak, szinte lebénultak. Ettől kezdve megváltozott az életük. Egy ideig még megpróbálták elmesélni mindenkinek a környezetükben, aztán elhallgattak és nem beszéltek többé senkinek erről. Az addig megrögzött ateista család mélyen vallásos lett. Elkezdték olvasni a Bibliát — de nem is olvasták, szinte szó szerint megtanulták. Azóta sem jöttek rá, mi történt. A történetet csak azoknak mesélik azóta, akikkel hasonló dolog esett meg. Ezek a családok és ismerősök nagyon sűrűn találkoznak, állandóan látogatják egymást, szinte minden hétvégén szerveznek egy-egy összejövetelt valamelyikük házában. Hihetetlen közösséggé alakultak, csak a szeretetről beszélnek, nevetnek, boldogok, csak egymáshoz tartoznak. Nincs vezetőjük, nincs szektájuk, nincsenek szabályaik, egyszerűen csak szeretik egymást. Mi csak néztük, kívülállóként szemléltük ezeket az összejöveteleket. Nem tartoztam közéjük, én még békében éltem a világgal, nem akartam egy burokkal elzárni magamtól mindent, ellenkezőleg, nagyon is kíváncsi voltam, mi lesz még velem. Ők viszont megalkottak maguknak egy közösséget, s a világtól ugyan elfordulva, ám boldogan éltek. És ez volt a lényeg.

Lassan megint ősz lett, hegyek között az országúton bandukoltam. Alig jött egy-két autó, szemerkélő, hűvös eső áztatott, és a megszokott 48

öt-tíz perc helyett már legalább egy órája várakoztam. Reménykedtem, valami teherautó csak megáll, mielőtt teljesen átázok, hisz senki sem szereti összesározni az autóját egy koszos csavargóval. Egyetemisták jöttek mikrobusszal, felvettek, szerencsére épp Marburgba tartottak, és nagyon megörültek, amikor megtudták, hogy magyar vagyok. Lelkesen magyarázták, hogy az egyetemük baloldali vezetés alatt áll, mostanában alapították szervezetüket, aminek a Marxista Csoport nevet adták. Csillapítgattam őket, ha esetleg olyan szerencsétlenül alakult volna az életük, hogy nem ide, hanem Kelet-Németországba születnek, akkor bizonyára nem lennének ennyire lelkesek; valószínűleg amerikai zászlót fejtegetnének az autójukra, nem pedig vörös csillagot. Ők azonban önérzetesen fejtegették, hogy csak a vezetőkkel van a baj, az elvek hibátlanok, a szocializmus igenis járható út. Mivel kint egyre jobban esett, rájöttem, hogy igazuk van, és a továbbiakban, egészen a város határáig, mindenben egyetértettem velük. Ekkoriban csatlakozott Miklós kertépítő csapatához két új gyerek: Csecsemő és Imi. Csecsemő azt hazudta, kertész a szakmája, de otthon van a hidegmeleg burkolásban is. Hamar kiderült, hogy az égvilágon semmihez sem ért, csak üzletel mindenfelé, lopott áruval. Fizikai felépítése, ötven kilójával és 160 centi magasságával, egy túlfejlett óvodáshoz hasonlított. Arcberendezése is komikus, szó szerint Marty Feldmann fiatalkori kiadása, a kifelé kacsintó gülü szemeivel együtt. Ezért aztán, amikor megpróbált egy kicsit is komoly lenni, még komikusabbá vált. Imihez régi barátság fűzte, s mivel mindkettejüknek nagyon gyorsan kellett elhagyniuk Magyarországot, együtt jöttek el, és a biztonság kedvéért együtt is maradtak. Csecsemőnek súlyos oka volt lelépni, egy egész kerületnek tartozott, akit csak ismert becsapott, mindenkitől kölcsön kért különböző jó befektetések reményében, aztán persze senkinek semmit sem adott vissza. Ha otthon marad, biztos és folyamatos verésnek nézett volna elébe, ezért búcsúzóul eladta apja autóját, és búcsút intett. Ezek után már családjával sem tartotta a kapcsolatot. Iminek prózaibb, de szintén megoldhatatlan oka volt a lelépésre. Menyasszonya, akibe halálosan szerelmes volt, egy verőfényes májusi napon váratlanul elhagyta, amit persze nem tudott kiheverni, így a 49

munkahelyéül szolgáló kocsmában a pohárhoz nyúlt, és addig nem is tette le, míg csont részegre le nem itta magát. Mivel ő volt a csapos, idő előtt zárórát rendelt el, hazazavart mindenkit, magára zárta az üzletet, s a biztonsági okokból a pult alatt tartott rendcsináló vascsővel nemes egyszerűséggel szétverte az egész kocsmát. Majd, mint aki jól végezte dolgát, összeesett, és részeg álomba merült. Másnap reggel, a szörnyű fejgörcs és hányás után felmérte cselekménye súlyát, s helyzetét mérlegelve, magához vette a bevételt, s kis barátja után indult, a határon túlra. Búcsúlevelében, melyet a tulajdonosnak hagyott a szétvert bárpult romjain, megígérte, ha egyszer hazajön, mindent kamatostul kifizet. De ez nemigen nyugtathatta meg a károsultat, mert a szüleinek megígérte, ha egyszer még találkoznak, úgyis megöli, ha fizet neki, ha nem. Vagyis ki így, ki úgy, de mindenki cipelte a maga keresztjét, s mindent megfogadtunk, csak egyszer dobhassuk el a lapátot, jó messzire. Csecsemő gigerli volt, még a koszos munkához is megpróbált elegánsan felöltözni, de ettől csak még nevetségesebb lett. Mivel valóban nem értett semmihez, rendszerint csak hátráltatott bennünket, s valamit mindig igazítani kellett utána. Ilyenkor, ha sűrű anyázásba kezdtünk, ő felállt a lapátjával, s mint egy boldog, békebeli dzsentri a sétapálcájára támaszkodva, fennhangon kijelentette: — Megkérném a kedves kollégákat, édesanyám jelzős kifejezését emlegetni eme korai órában mellőzni szíveskedjenek, mert a mama ilyenkor még alszik, és nem szeretném, ha szegény arra ébredne, hogy csuklik! Egyébként, ha valakinek az elvégzett munkával kapcsolatban minőségi problémája merülne fel, kérem, forduljon bizalommal az érintetthez, azaz hozzám, nem kell rögtön a rokonságot is beavatni a kérdés megoldásába! Csecsemőre nem lehetett haragudni, vidám mókamesterként feledtette nyomorúságos körülményeinket. Mivel munkánk mindig csak időleges volt, ezért azokban a hetekben, amikor folyamatosan dolgoztunk, én haza se mentem, ott aludtam náluk, az ő táborukban. A tábor tulajdonképpen csak nevében volt az, valójában egy külvárosi, tízemeletes panelházat zsúfoltak tele menekültekkel. Ez is kollégium volt azelőtt, egy- és két személyes szobák nyíltak jobbra-balra a hosszú és sötét folyosókról, amelyeken nem volt világítás, mert a villanykörtéket mindig kilopták. Túl sok időt nem töltöttünk itt, nem marasztalt minket az 50

otthon melege. Csecsemő itt is népszerű volt; bár németül alig beszélt, mégis mindenki ismerte, s valószínűleg bolondnak tartották. Kézzel-lábbal kommunikált, de nem tudott úgy végig menni a folyosón, hogy ne rángatták volna be valahová egy-egy sörre. így aztán, mire nagy nehezen elindultunk a városba, neki már nemigen volt szüksége italra. Néha otthagytuk az autóban, aludj a ki magát, mi pedig kedvenc szórakozásunknak szenteltük szabadidőnket, azaz végig látogattuk a bordélyházakat. Ezek a jellegzetes kuplerájok a lányok számára sokkal megalázóbbak voltak, mint máshol. Öt-hatemeletes belvárosi házak, minden szinten négy-öt szoba, ajtajaik nyitva és ott ülnek lazán, félmeztelenül vagy teljesen csupaszon. A lépcsőkön folyamatos a vándorlás, a fiatal fiúk csapatokba verődve dübörögnek le-föl, szemrevételezik az árut, néhanéha beugranak egy menetre, aztán vidáman, sörrel a kezükben, röhögve trappolnak tovább az éjszakába. A földszinten és az első emeleten vannak az európaiak, főként a szőkék, németek, szlávok. Mindegyikük kifejezetten szép, s ennek megfelelően ők a legdrágább. Utánuk felfelé a kevésbé jók, a barnák, feketék, az olaszok vagy déli típusúak, aztán még feljebb jutva az egyre öregebbek és csúnyábbak, legfelül pedig az afrikaiak, ázsiaiak, közülük is a kifejezetten csúnyák. Ezt a rendet egyébként nem a tulajdonos osztja be, szó sincs semmiféle rasszizmusról. Azért alakult ki így, mert a lenti szobák bérleti díja a legdrágább, és ezt csak a legszebbek tudják kifizetni, hisz az idősebb pénzes férfiak nem másznak meg négy-öt emeletet, hogy aztán kifulladva, leizzadva visszajöjjenek a földszintre azokhoz a lányokhoz, akik amúgy is a legjobbak. Így aztán hiába lenne egy csúnya nőnek olyan önbizalma, hogy a földszinti szobát kifizesse, úgysem tudná kitermelni az árát. Marad tehát a kíméletlen kiválasztódás, mert a stricik minden hajnalban mennek a pénzt behajtani. Komolyabb helyeken a szobákban kamera és lehallgató készülék is van, a bejáratoknál pedig szekrényhátú verőemberek őrködnek. Egyik este csak ketten mentünk ki a városba Csecsemővel, hátha összejön valami. Céltalanul csavarogtunk a belvárosban, apró kifőzdéikben törökök sütötték pecsenyéiket, jugoszlávok játszották az „itt a piros, hol a pirost”, afrikaiak árulták az összes létező kábítószert, 51

minden mennyiségben és kiszerelésben. A közeli kapualjak sötét árnyakkal, suttogással teli, komor búvóhelyekké alakultak át, és a felfellobbanó öngyújtók fényében félresiklott életek hajoltak össze, hogy egy jointtal vagy egy lövéssel színesebbé tegyék kilátástalan helyzetüket. Nem véletlenül tévedtünk ilyen helyre, kis barátomnak volt ugyanis egy ötlete, ám erre a célra csak a teljesen lerobbant, drogos csajok voltak alkalmasak. Az alig kivilágított utcában, magányosan ácsorgott, kuncsaftra várva egy éppen csak nagykorú lány. Csecsemő odament hozzá, mondott néhány szót, majd zsebéből elővett egy apró nejlon zacskót, megmutatta neki, alkudoztak pár percig, majd eltűntek a kapuban. Fél óra sem telt el, mikor Csecsemő újra felbukkant, és sietős léptekkel felém tartva intett, hogy tűnjünk el gyorsan. — Mit adtál neki? Honnan van pénzed kokainra? — Nem az volt, csak azt hitte! — De eladtad, vagy természetben fizetett? — Nincs ezeknek pénzük, a cuccért bárkivel elmennek. Még jót is tettem vele, ezzel aztán nem mérgezi magát tovább. — Mi volt az? — Porcukor meg algopyrin jól összetörve, ha megkóstolja, ugyanúgy zsibbad tőle a szája, az édesítéstől meg olyan, mint az igazi kokain. Persze normális ember ezt nem venné meg, de ő már annyira be volt lőve, hogy alig tudott magáról, csak újabb adagra volt szüksége. — Még egyszer sem buktál meg? — Volt egy durva helyzet, amikor belefutottam egy razziába. Épp egy csajjal dumáltam, már majdnem létrejött az üzlet, amikor a semmiből előugrottak a nyomozók, lenyomtak a földre, vasra vertek és már vittek is be, a rendőrségre. Olyan gyorsan hátrabilincselték a kezem, hogy a zsebemből semmit sem tudtam kidobni. Meg is találták a zacskót, és beraktak a rabomobilba, a többi drogdílerrel együtt. Bent mindenkit lebilincseltek a pádhoz, egyenként vittek be kihallgatni. Én az elsők között voltam. Kérdik, mi az, amit nálam találtak? Mondom nekik, porcukor meg gyógyszer. — És ezt akarta eladni, mint kokaint? — Inkább csak a lány szolgáltatásait vettem volna igénybe, ha önök nem zavarnak meg. Jöhettek volna egy fél órával később is. A nyomozók látták, hogy piti csavargóval van dolguk, el is nevették 52

magukat a végén, hogy ilyen pofátlanságot sem láttak még. Figyelmeztettek, hogy nem ők fogják átvágni a torkom, ha egyszer lebukok.

Néha haza kellett mennem a saját szállásomra is, lássanak a házban nagy ritkán, arról nem beszélve, hogy a leveleket is ide kaptam. Lassan időszerűnek tűnt, hogy válasz érkezzen a követségről. De válasz nem jött és már másfél éve topogtam egy helyben. Mivel megint nem volt kilátásban munka, gondoltam, pihenek egy kicsit, tanulok angolul, megírok egy-két levelet, mert szüléimét sem kényeztettem el sok hírrel magamról. Éppen nyugalomba helyeztem volna magam, amikor kopogtak az ajtómon. Ki lehet az, akivel ebben a házban beszélő viszonyban vagyok annyira, hogy bekopogjon hozzám? Kinyitom az ajtót, és ott áll Tuti, régi nagy cimborám Magyarországról. — Erre jártam, gondoltam, meglátogatlak! Egy szürke Ladával érkezett, Hollandiába tartott egy ismerőséhez. Hatalmas volt az öröm, mindketten boldogok voltunk, így hát bepattantunk autójába, lerobogtunk a városba, s nem kevés italt vettünk magunkhoz. Fejenként három ötliteres sörös hordót, csappal felszerelve, ami akkoriban még otthon ritkaságnak számított, és négy üveg whiskyt, hogy sörözés közben el ne álmosodjunk. Nekiláttunk, hogy szisztematikusan lerészegedjünk, s közben megtárgyaljunk mindent, ami azóta történt, hogy én eljöttem hazulról. Nem mutattam, de fájt hallgatni a történeteit. Fájt a szívem, hogy nem lehetek ott, de tudtam, hogy egyelőre nincs visszaút, disszidálásért akkoriban még javában börtön járt, nem beszélve az egyéb meghurcoltatásokról. Valójában nem éreztem én olyan rosszul magam, hogy csak úgy visszatérjek. Rendesen fogyasztottunk már, amikor a nőkre terelődött a szó. — Egyáltalán, jársz valahová, hol vannak itt nők? — Azok a lányok, akik jók lennének, nem állnak szóba külföldiekkel, a csúnyák meg nem kellenek, így hát inkább kurvákhoz járunk. — És ők hol vannak? — csillant fel a szeme. — Vannak itt a városban is, meg minden olyan német faluban, ahol legalább két kocsma van. 53

— Akkor most rögtön induljunk felfedezni a várost! Végigjártuk az egyetemisták törzshelyeit, mindenhol zajlott az élet, fogyasztanunk már nemigen kellett, volt bennünk annyi alkohol, hogy egy egész kollégiumnak is elég lett volna. Természetesen nem jártunk sikerrel, nem olyan egyszerű külföldön ismerkedni. A belváros közepén aztán betértünk egy olyan kuplerájba, ahol még én sem jártam korábban, kiválasztottunk egy-egy lányt, megbeszéltük, hogy egy óra múlva találkozunk a bárban, azzal elmentünk szobára. Különleges dolgok nem történtek, minden rendben volt, indultunk haza. Útközben persze megtárgyaltuk, melyikük milyen volt, mire elkezdődött a vita, kié volt a jobb. Két seggrészeg pali vetélkedett egymással, egy teljesen értelmetlen és eldönthetetlen dologban. — Ha harc, hát legyen harc! Vissza kell mennünk, és ki kell próbálnunk egymás nőjét, derüljön ki a való, győzzön az igazság! Azzal úgy, ahogy voltunk, éjjel kettőkor vissza a városba, be a bárba, ahol természetesen még zajlott az élet. Úgy is lett, ahogy megbeszéltük. Visszatérve a szobáról, a félhomályos bárban már ott aludt asztalra borulva barátom, kómában, mellette unatkozó lányok, a szintén holt részeg késői vendégekkel. Sikerült felráznom, mondtam, majd én vezetek. — Arról szó sem lehet! Ahogy elindultunk, már csak azt vettem észre, hogy egyre gyorsulunk, egyre feljebb kapcsol, így hajtunk be egy szűk sikátorba, amelyről tudtam, hogy elfordul majd balra, s még lassan is csak alig kanyarodhat be ott egy autó, de Tuti csak nyomta a gázt, és kapaszkodott a kormányba. Az utolsó pillanatban bekapcsoltam a biztonsági övét. Teljes sebességgel, ami szerencsére csak hatvan körül lehetett, fékezés nélkül csapódtunk a kőfal elé kitett műanyag kukákba. Előre csapódtam, az öv akkorát ütött a mellemen hogy azt hittem, eltört a bordám, a fogaim összecsattantak, az egyik ki is tört, de szerencsére nem repültem ki a szélvédőn. A sötét, kihalt utcában lassan fények gyúltak, emberek néztek ki az ablakon. Az autó eleje totálkárosra tört, a motor befúródott az egyik kukába, közben valaki ijedten kiabált, hogy mi folyik az autóból? Nyugtatgattam, hogy csak a hűtővíz, ne ijedjen meg. Barátom fel sem fogta mi történt, kiszállt, nézegette a roncsot, majd beült és megpróbálta elindítani. 54

— Tűnjünk már el, hagyjuk itt, majd reggel visszajövünk érte! Holt részeg vagy, mindjárt itt vannak a rendőrök, annyit fogsz ülni, mint egy Buddha szobor. — Nem, nem megyek sehová, míg el nem visszük innen. — Hogyan? Hová? Villogó kék fények jelezték, hogy már érkezik is a rendőrség. Túl sok magyarázatra nem volt szükség... Míg az orvosra vártunk a kötelező vérvételre, különböző teszteket végeztettek Tutival. Behunyt szemmel, kitartott kézzel érintse meg az orrát! — Még a fejét sem találta el. Kivitték a folyosóra, hogy a csíkos, fekete-fehér kövön, kitartott kézzel menjen egyenesen előre. Elindult, majd mint egy zuhanó bombázó bedöntötte a szárnyait jobbra, és hogy el ne essen, átugrott a párhuzamos sötét csíkra, ekkor azonban a másik irányba, balra kezdett dőlni. A rendőrök álltak az ajtóban és megszakadtak a röhögéstől. Tuti visszafordult és mosolygott, de azért valahol sejtette, hogy nincsen minden rendben. — Ha fizetnek valami óvadékot, elengedjük a barátját! Mennyi pénze van? — Semennyi, menekült vagyok, itt lakom a lágerben, s nem dolgozhatok. — Valamennyit pedig kell fizetni, különben leültetjük. — Itt van az autója, azt úgysem tudja elvinni, meg kell csináltatnia, nem fog megszökni! — Ha nem fizetnek valamennyit, nem mehetnek haza! — Van pár száz márkám, de a szobámban, vigyenek el, azt tudom csak odaadni. A vérvétel és a jegyzőkönyv után hazavittek. Mielőtt még a rendőr belépett volna a szobámba, az utolsó pillanatban az összes pénzemet bedobtam a szennyes mögé, kétszáz márkát tartottam eléjük. — Ennyi van, honnan lenne több? — Kétszáz márkát tud adni — szólt be rádión az egyik rendőr. — Jó, elég lesz, gyertek vissza. Végre lefeküdhettünk aludni, és másnap délig nem is tértünk magunkhoz. Amikor Tuti felkelt, az ablakhoz ment, és megszólalt: — Te, hová lett az autóm? Ellopták! — Úristen! Te semmire sem emlékszel? Összetörtük tegnap éjjel, a 55

rendőrök hoztak haza! És elejétől a végéig el kellett mesélnem az egész éjszakát, mert kiderült, hogy már az estére sem emlékszik: sem a kurvákra, sem a karambolra, sem a rendőrségre. Aztán amikor a roncstelepen meglátta ki vérzett Zsiguliját, végleg kijózanodott.

A telep vezetője az autó közelébe sem engedett addig, míg az elszállítást ki nem fizetjük. Hiába mondtuk, hogy nincs pénzünk, és csak néhány személyes holmit szeretnénk kivenni a roncsból, természetesen nem hitte el. Így aztán a csomagok egy része is örökre ott maradt az autóban. A jogosítványért viszont még vissza kellett mennünk a rendőrségre. A hivatalnok egykedvűen olvasta fel a jegyzőkönyvet, majd átadott egy csekket, hogy fizessünk be. Persze maga sem hitte, hogy egy petákot is lát belőle a német állam, kihúzta a betétlapot a műanyag tokból és megkérdezte: — Enélkül lehet használni a jogosítványt, vagy mindig benne kell tartani? — Természetesen kötelező, anélkül tilos vezetni! — válaszoltuk. — Na, akkor ebbe pecsételem bele, hogy ittasan balesetet okozott, és két évre kitiltjuk a forgalomból! Hallgattunk, s villámgyorsan elhagytuk a rendőrség épületét, a jogosítvánnyal együtt. A 60 filléres betétlapot, amely otthon minden trafikban kapható volt, a szigorú határozattal együtt még a folyosón széttéptük. Nevettünk volna az egészen, ha az autó nem maradt volna ott, ahol hagytuk. Tuti így vonatra szállt, Hollandiába vette az irányt, ahol aztán vett egy öreg Fordot, s azzal tért vissza Magyarországra.

***

Ismét egyedül maradtam, munkám megint nem volt, lassan kezdett elfogyni a pénzem. Bár az USA nagykövetségéről még mindig nem kaptam hírt, délelőttönként tanultam az angolt. Tamásékat már elutasították, telefonon közölte a szomorú hírt. Másfél év telt el azóta, 56

hogy Németországba jöttünk. Időközben romlottak az esélyeink, mert a Szovjetunió váratlanul annyi orosz származású zsidót engedett ki, hogy az egy évre szóló bevándorló vízumot mind ők vitték más várakozók elől. Később közölték is velem, amikor egyszer bementem érdeklődni a kivándorlással foglalkozó hivatalba. Egy napon újdonsült ismerősömmel, akivel az utcán ismerkedtem meg, céltalanul kóvályogtam az egyetem környékén, mikor összeakadtunk két másik, szintén magyar sráccal. Egyből feltűnt, hogy milyen jól öltözöttek, s rögtön rá is kérdeztünk, honnan van pénzük. „— Honnan — honnan? Nem kell ahhoz pénz, hogy vásárolni menjünk! — nagyon hülyén nézhettünk rájuk, mert kuncogva otthagytak minket az utca közepén. — Ezek biztos lopni járnak — gondoltuk. Később az egyetem éttermében ismét összeakadtunk a tolvaj duó egyik tagjával. — Hol a haverod? — kérdeztük. — Kisebb nézeteltérésünk támadt, mostanában szüneteltetjük a barátkozást. — Ez összefügg azzal, hogy honnan származnak a cuccaitok? — Igen, de ezt most ne firtassuk. — De most egyedül vagy, nyugodtan elmondhatod, hogyan találtátok ki az egészet. Már otthon is csináltátok, vagy csak itt kezdtétek el? „— Á, dehogy, otthon nem voltunk erre rászorulva. Ilyen márkás dolgaink persze sosem voltak, főleg nem a haveromnak, mert ő árvaházban nőtt fel. De ő sem lophatott korábban, mert az első akciónk olyan nevetségesre sikerült, csoda, hogy nem buktunk le azonnal. De aztán aznap este még egy újabb áruházba is bementünk, ahol egy táskát vett magához, majd nemes egyszerűséggel telepakolta kajával, csokoládéval, itallal, mindennel, amit csak bele tudott gyömöszölni. Úgy nézett ki, mint a Mikulás, hátán a nagy puttonnyal. A kutya se nézett ránk. Felmentünk hozzánk és a rosszullétig zabáltuk magunkat, kaviárt sonkával, kenyér nélkül, mindent, amit csak össze tudott szedni és belefért a táskába. Nekem ennyi elég is lett volna, de a haverom vérszemet kapott, s szinte sportot űzött abból, hogy minél többféle holmit szerezzen, olyanokat is, amikre semmi szükségünk nem volt. Elképesztő mennyiségű CD-nk lett, miközben lejátszónk nem volt, mert azokat 57

üvegszekrényből árulták. Egy egyszerű sétálgatásból is úgy jöttünk haza, mintha egy hónapra vásároltunk volna. Laci boldog volt, nem is tudta titkolni, annyira örült. Tudjátok, ő egész életében intézetben volt, a többiek már gyermekkoruktól lopni jártak, de rendszerint elkapták őket, s mivel a kiskorúak nem büntethetők, a rendőrök mindig visszavitték őket az intézetbe. Ott viszont a nevelők iszonyúan megverték őket, néha csak akkor hagyták abba a verést, amikor már elfáradtak vagy megfájdult a kezük a sok pofontól. Mégis szeretett bent lenni, ott több volt a nyugalom, mint otthon. Anyja a Moulin Rouge-ban volt táncosnő, minden este új palival jött fel, magyarul kurva volt. így aztán Lacit a gyámhatóság elég korán elvitte intézetbe. Néha, amikor anyjának szeretetrohama támadt, haza cipelte, de aztán már aznap este minden folytatódott elölről. Amikor nagyobb lett, maga szökött vissza az intézetbe: mások ki —, ő beszökött, néha a nevelő lepődött meg a legjobban, mikor a létszámellenőrzésnél nem hiány, hanem többlet mutatkozott.” — Hogy tudott eljönni, s honnan szerzett útlevelet, ha még bejelentett lakása sem volt? „— Nem néznétek ki belőle, de már az intézetben mindent előre eltervezett. Sokat volt egyedül, tudta, ha kikerül, semmi esélye sem lesz talpon maradnia. Látta az idősebb intézetiseket, mind börtönbe került, vagy teljesen lecsúszott. Az alatt már semmi sincs, ha nincs hol laknod. És neki is hol lett volna? Kitalálta, hogy elmegy vasutasnak. Ezzel egyben szállást is kapott, és a lelépését is megszervezhette. Két évig volt kalauz, már elmúlt 21, mire mindent kitapasztalt. Voltak haverjai, akik nemzetközi vonatokra voltak beosztva. Ha nem is ingyen, de elbújtatták egy Budapest-Bécs közötti járaton, tudták, mikor, hol van a határellenőrzés, és így simán átjutott Ausztriába. Csak az osztrák-német határon gyalogolt egy keveset az erdőben, de az sem volt megerőltető, különben is, mi van, ha ott kapják el? A többit már tudjátok, ugyanazon mentetek keresztül ti is, mint mi.„

Egyik este, mikor anyagilag ismét csak nem álltam a helyzet magaslatán, és szobámban unatkoztam, Tibi barátom jelent meg, hogy mulatozni hívjon az éjszakába. Közölte, ne törődjek semmivel, 58

megismerkedett egy lánnyal, és annak barátnőjével, mindent ők fizetnek. A város egyik legjobb klubjában tényleg ott volt a két lány, egy szőke, Tibi barátnője, meg egy barna, akit nekem szántak, de nem kellettem neki. A két lány eladónak adta ki magát, de nekem szállodai portás múltam azt súgta, hogy ők bizony éjszakában dolgozó munkásnők. Kételyeimet meg is osztottam barátommal, aki megerősített, hogy szerinte is kurvák, de kit érdekel, nem kell nekik fizetni. Nem is volt semmi gond, valóban csak szórakozni akartak, hajnalban engem haza vittek, s aztán ők is eltűntek. Másnap éjjel kopogtak az ajtómon. Késő volt már ahhoz, hogy a házból keressenek, így el sem tudtam képzelni, ki lehet az. Kinyitom az ajtót és ott áll Tina, a szőke lány, Tibi barátnője, egyedül. — Hát te, hogy kerülsz ide? — Egyedül vagyok, gyere, menjünk el táncolni! — Figyelj, tudom, hogy a barátom szerelmes beléd, ha megtudja, hogy elmentem veled, biztos, hogy kinyír, aztán végez velem is! — Ugyan már! Én nem vagyok egy szűz Júlia, azzal megyek el, akivel akarok. Tibit szeretem, de nem vagyok szerelmes, pláne nem hűséges. Ez itt nem a Balkán, egy újjal se mer hozzám érni. Gyere már, nem bukunk le, a barátaim kibéreltek egy klubot, zártkörű buli lesz, ott lesznek a barátnőim is, nem fogsz unatkozni! Ez némileg meggyőzött ugyan, de biztos voltam benne, hogy velem akar lenni, s nem fog másnak bemutatni. A klubban a hangulat már a tetőfokára hágott, s természetesen minden ingyen volt. Nekiugrottunk hát a bárpultnak, s hamar utolértük a többieket. A társaságról azonnal kiderült, hogy jól sejtettem, a palik stricik vagy biztonsági őrök, a lányok pedig hajtósok voltak. Tina gátlástalanul rám ugrott, bár meglehet, nem is igazán védekeztem. Barna barátnőjéhez jobban lett volna kedvem, ám mint kiderült, ő csak a lányokat szerette. Nem fogták vissza magukat, a lányok félmeztelenül táncoltak egymással, rögtönzött leszbishow-t adtak elő, csak úgy, a maguk szórakoztatására. A stricik ücsörögtek az asztaloknál, a zene teljes hangerővel dübörgött, miközben az egész bár átláthatatlan, színes füstbe burkolózott. A pulton, az asztalokon szétszórva marihuána, kokain és egyéb drogok, láthatóan gazdátlanul, szerte-széjjel. Önkiszolgáló buli volt, azt szedett, ivott mindenki, amit csak akart vagy talált. Körben a falak mellett, a sarokban 59

puha bőrfotelok, heverők, mintha nem is egy nyilvános hely lenne. Rövid idő alatt mindenki teljesen betépve, részegen fetrengett, a csajok többnyire egymást szórakoztatták, de bárki beszállhatott a fiúk közül is hozzájuk. Tina az ölembe fészkelte magát, előtte az üvegasztalon kokaincsíkok maradványai hevertek. Kreditkártyájával söpörte össze, egy százast sodort, majd felszívott egy akkora adagot, amitől egy afrikai elefántbika is egy hétig rohangált volna. Fogalmam sem volt, meddig tartott az éjszaka, az idő megállt, majd teljes filmszakadás következett. Semmire sem emlékeztem, amikor a szobámban felébredtem. Azt sem tudtam, nappal van-e vagy éjszaka, de mindegy is volt, úgy éreztem, egy hétig kellene aludnom egyfolytában. Aztán hajnalban ismét megjelent Tina, újra indult az éjszaka, csak most egy magánlakásban. Hatalmas luxushodály volt, úszómedencével és akkora társalgóval, mint egy bérház alapterülete. A ház a társaság főnökéé volt, s mint kiderült, az egész tartomány az ő felügyelete alá tartozott. Adta-vette a lányokat, és persze mindent, ami ehhez az iparhoz tartozik. Érezhetően erős hierarchia uralkodott itt, a csúcsán egy alacsony, magyar cigánygyerekkel, aki anyanyelvét rég elfelejtette, mert kisgyerekként hozták ki még a szülei, évtizedekkel ezelőtt. Óvatosan érdeklődtem a lányoktól, hogy érhette el mindezt külföldi létére, ráadásul úgy, hogy a testőrei és a lányok is mind németek voltak. Választ nem tudtak rá, csak annyit, hogy olyan kapcsolatai vannak, amelyektől mindenki tart. Engem csak azért tűrt meg, mert a két barátnő, Tina és Rumpi megesküdtek, hogy nem adnak nekem egy pfenit sem, vagyis nem az ő pénzükön élek. Csak szórakozni hoznak magukkal, semmi anyagi háttere nincs a kapcsolatunknak. Pár hétig ment ez így, míg egy nap a főnök összehívta az egész csapatot. Egy számomra idegen lakásban gyűltünk össze, s először nem értettem, miért visznek magukkal engem is. Mint kiderült, ez volt a központi kupleráj, itt voltak a lányok szobái, ám nem itt laktak, ide csak dolgozni jártak. Körbe ültünk egy hatalmas asztalt, lehettünk vagy húszan. Egy Jozef nevű pali mindenféle dolgokat rakott ki az asztalra. „— Ezeket a cuccokat most találtuk a klubban, egyértelmű, hogy figyelnek minket. Különböző helyeken rejtették el őket, egyet-kettőt a tapéta mögül szedtünk elő. A riasztóhoz nem nyúltak, minden sértetlen 60

maradt, tehát valaki közülünk segített nekik. — Egy időre át kell rakjuk a székhelyünket máshová, ahol nem leszünk szem előtt — vette át a szót a főnökük. Hogy ki a tégla köztünk, idővel biztosan kiderül, mert itt csak az van velünk, akiben eddig megbíztunk. Spanyolországba, Ibizára költözünk. Holnap megvesszük a jegyeket és repülünk”. Tinát kihívták egy szomszéd szobába, aztán szóltak nekem is. A főnök megkérdezte, akarok-e velük menni. Mondtam, hogy nincs útlevelem, a várost sem hagyhatom el, nem tudnék majd visszatérni Németországba, Spanyolországban pedig mihez kezdenék? Egy másodpercig sem érdekelte a problémám. — Azt csinálsz, amit akarsz, ha maradni akarsz, maradjál. Tina megnyugtatott, ha bármivel is gyanúsítanának, már rég elvágták volna a torkomat. Ez megnyugtatott és egyben meg is győzött, hogy szép volt, jó volt, ám a csapat végleg eltűnik az életemből. Könnyek nélkül búcsúztam a lányoktól, és valóban, két nap múlva úgy felszívódtak, mintha jelen sem lettek volna az életemben. Nem a kurvák érdekelték a rendőrséget, hanem a kábítószer, amibe a pénzt fektették, és adták-vették mindenfelé. Soha többé nem láttam őket, hónapokkal később is sötét volt a klubban, ahol a lányok dolgoztak. Tibi csak az első napokban haragudott rám, aztán amikor megtudta, hogy mivel foglalkozik a volt barátnője, már hallani sem akart róla.

***

Tavaszodott, egyre több munkánk lett, így aztán az egyszerűség kedvéért, no meg a jó hangulatért, ismét Csecsemőékkel csöveztem. Öreg BMW-jükkel jártunk dolgozni, esténként pedig, ha még volt kedvünk, a városba is elmentünk szórakozni. Most amikor már mindannyian megkaptuk a munkavállalási engedélyt, emberhez méltóbb munka után nézhettünk. Engem Gábor barátom beajánlott egy erdélyi magyar fogorvoshoz, aki hetente néhány órára a laborjában alkalmazott, de olyan keveset fizetett, hogy abból képtelenség lett volna megélnem, így pénzt még 61

mindig csak a kertépítésből tudtam keresni. Egy folyamatosabb és jobban fizető munkám után vettem egy öreg Fordot, és végre függetleníthettem magam mindenkitől. Hónapok óta nem stoppoltam már, elszoktam az országúttól, és nem is lett volna kedvem integetni. Imivel és Csecsemővel elkezdtünk lakást keresni, egy háromszobásat a városban, amelyben már normálisabban lehet élni. Szóval, végre kezdtem, majdnem két év után megszokni ezt az országot.

Egyik hétvégén Csecsemőék kitalálták, hogy felmennek északra, és kérvényezni fogják, hogy Imit helyezzék át hozzánk, Frankfurtba, mivel ő is, akárcsak én, engedély nélkül laktunk együtt Hessenben. Imit egy Bonn melletti kis faluba helyezték, amelyet rögtön ott is hagyott, mert egyedül nem tudott mit kezdeni magával, és leszökött régi cimboráihoz, ám a papírokat, és a segélyt ott kellett átvennie minden hónapban. Ezt a több száz kilométeres utat lehetett volna megspórolni, ha engedélyezik, hogy ő is velünk lakjon. Végre volt külön autónk, mindenki arra ment, amerre akart. A két jó barát elindult, én pedig Marburgba mentem, hogy lássanak néha arab barátaim is, akik soha nem felejtettek el feljelenteni a szociális hivatalban, hogy heteken át nem lakom otthon, és mivel ilyenkor a szobámban senki sincs, igényt tartanának rá. A hivatal emberei ki is jöttek, hagytak egy felszólítást az ajtómon, amit persze nem vettem át. Ezért aztán egy idő után felnyitották az ajtómat, és az összes holmimat az alagsorba költöztették, egy sötét lyukba, ahol egy lengyel srác lakott egyedül, egyetlen emeletes ágy társaságában. Kényelmesen, hátradőlve dübörögtem a pályán, amikor ismerős színes foltocskát felfedeztem fel az út mentén. Igen, ezek ők, két cimborám a bordó csodájuk mellett a leállósávban, és vadul integetnek felém.. — Mi történt? — kérdeztem tőlük. — Ez az állat Csecsemő nem öntött olajat az autóba és beégett a motor! — De hát múltkor még volt benne! — védekezett ő. — Mikor múltkor? Naponta megyünk vele háromszáz kilométert! Egy hónapja vettük és most itt is hagyhatjuk! Az elszállítása többe kerülne, 62

mintha megint vennénk egy ilyen roncsot! Csak abban reménykedtünk, hogy erre jössz és elviszel bennünket! — Semmi akadálya, csak előbb még ugorjunk be hozzám a leveleimért. A hátra lévő utat a két jóbarát végig üvöltözte. Ha egymás mellett ülnek, még össze is verekedtek volna. Megérkeztünk a lágerhez, be sem mentem a házba, csak a levélszekrényig. Kinyitom, és a sok reklámkacat közül kiesik egy hivatalos értesítés, feladója az Egyesült Államok Németországi Nagykövetsége, Frankfurt. „Értesítjük, hogy Ön politikai menedékjogot és vele bevándorló vízumot nyert az Egyesült Államokba. Kérjük, a megjelölt időpontban az adott címen megjelenni szíveskedjék. Innen busszal szállítjuk egy felkészítő táborba, ahonnan egy hét után az USA-ba fog repülni. Kérjük, hozzátartozóit értesítse időben, mert a tábor címe titkos, onnan levelet írni, telefonálni nem lehet. Kérjük a pontos megjelenését!,, Azt hittem, ott esek össze. Nem hittem el. Két hetem volt az indulásig, a levél már hónapok óta ott heverhetett a szekrényben, csak nem jártam erre. A lábamból elszállt az erő, visszatámolyogtam az autóhoz, Csecsemőék még mindig gyilkolták egymást, de amikor megláttak, elhallgattak. — Mi van veled? Falfehér vagy! — Elfogadtak. Két hét múlva megyek az USA-ba. — Na, és nem is örülsz? Sikerült! Két éve vártál erre! Csak hallgattam, bénultan néztem magam elé. Nem tudtam megszólalni, üres lett minden. Lehúztam az ablakot, kihajoltam, próbáltam mély levegőt venni. A szürke ház sivár fala, fakó ablaka, amin annyit bámultam ki némán, közönyösen néztek vissza rám. Körben a fák, az erdő, a szürke, őszi hegyek, a magányos út, amin két évig bandukoltam, az emlékek, mind légüres teret teremtettek. Csend volt. Olyan szomorú csend, amit csak legbelül lehet érezni, amikor a lélegzetet nehezen engedi ki az ember, mert nem tudja, lesz-e levegő, amit ismét magába szívhat. Végtelennek tűnt az a némaság. — Már nem akarok menni! Végre megvan minden papírom, legálisan vagyok itt, van munkavállalási engedélyem, most vettem autót, a jövő hónapban vennénk ki közösen lakást, erre kezdhetek mindent elölről, a 63

nulláról! Minek örüljek? — Akkor ne menj! Maradj itt velünk — szólt Imi. — Hát komám, most feladták a leckét — mondta Csecsemő csendesen. Érezték ők is, hogy most valaminek vége szakad, hisz már jó ideje tényleg barátok voltunk. — Mennyiért veszitek meg az autóm? — kérdeztem. — Nincs egy ruppónk sem, most vágta haza ez az elmebeteg! — szólt Imi. — Miklós majd kölcsön ad nektek, és ledolgozzátok nála. Üres kézzel nem mehetek, kell a pénz, ki tudja, mikor fogok ott munkát találni? Elindítottam az autót. — Merre megyünk? — kérdeztem. — Tudja egyáltalán valaki az utat?

***

A következő héten mindenki elmondta a véleményét. Aki nem akart innen továbbmenni, az marasztalt, és hülyeségnek tartotta a kivándorlást, akinek meg nem sikerült, lelkes volt és irigykedett, s nem értette, miért nem örülök én is? Mások vigasztaltak, hogy legalább nézzek körül, és ha nem tetszik, legfeljebb visszajövök. Persze akkor mindent újra kezdhetek elölről, mert a német papírok elvesztik érvényességüket. Az utolsó hétfő reggelen viharvert, barna sporttáskámba pakoltam azt a néhány holmit, ami belefért, otthonról kapott könyveimet Imiék szobájában hagytam. Amit addig vettem, szintén náluk kellett hagynom, még egy hajszárítót sem vihettem magammal, mert Amerikában nem 220, hanem 110 volttal működnek az elektromos eszközök. Imi és Csecsemő elkísért a buszhoz. Megvették az autóm, elköszöntünk, valószínűsítve, hogy sohasem látjuk viszont egymást. A buszon már ott volt mindenki, többnyire családok, nagymamával, nagyapával, unokákkal, hatalmas, repedésig tömött bőröndökkel. A busz néhány óra múlva egy apró, eldugott faluban állt meg. Tiszta, csendes hegyi település volt, néhány házzal, vendéglővel és egy számunkra bérelt 64

szállodával. Az ország minden részéről érkeztek ide kivándorlók, valamiféle elosztóhely lehetett ez, de érdekes mód, mindannyian keleteurópaiak voltunk. Röviden ismertették a napi programot, és hogy pontosan miért is vagyunk itt. Egy utolsó fejtágításon kellett részt vennünk, ami arról szólt, mit, hogyan csináljunk az első időkben, amikor megérkezünk. Egy héten keresztül több órán át tartottak különböző előadásokat, főként az amerikai történelemről, kiemelkedő elnökeiről és nemzeti ünnepeinek dátumairól, valamint bankrendszeréről, a munkahelyi morálról, gazdaságról, emberi jogokról stb. Hogyan közlekedjünk, béreljünk vagy vegyünk lakást, autót, telefont, tulajdonosi jogokat, törvényeket. Volt itt szó mindenről, csak angolul nem tanítottak egy szót sem. Tolmácsa volt minden nációnak, hiába kérdeztük, hogy pár helyi kifejezést miért nem tanítanak, nekik nem az a dolguk — hangzott a válasz. Többek között azt sem közölték az utolsó napig, melyikünk hová kerül? Aztán az indulás napján egy hatalmas USA-térképen, apró, számozott zászlókat szúrtak az egyes városok mellé, s így tudtuk meg, hová is utazunk. Az én számozott kis zászlóm, egyedüliként, Hardfordhoz volt tűzve. A miértre megint csak nem volt válasz. Senki nem reklamált, csak épp nem értettük, ki és mi alapján döntött így? Úgy volt vele mindenki, hogy csak induljunk, mindegy hová, majd lesz valahogy azután.

A nagy napon ismét buszra szállt a csapat, majd a frankfurti nemzetközi repülőtéren kaptunk egy vastag borítékot, amelyet aztán New Yorkban a bevándorlási tisztnek kellett leadnunk. A gép, menetrend szerinti járat, turistákat, üzletembereket ugyanúgy szállított, mint minket, kivándorlókat. Itt már oldott, kötetlen volt a hangulat, a kezdeti feszültség és idegesség is múlni látszott. A gyerekek vidáman szaladgáltak az ülések között, mi új ismerőseinkkel beszélgettünk. Csak az öregek, nagyszülők ültek csendesen, maguk elé bámulva, szótlanul várva, hogy a gép felszálljon, s maguk mögött hagyják, talán örökre „a múlt mély sírját ásó Európát”. Az óriási monstrum hirtelen meglódult, ellökte magától a földet, meredeken emelkedni kezdett, s mire észbe kaptam már a felhők fölött jártunk. A vacsora után lehúzták az ablakok sötétítő lemezeit, s a 65

félhomályban lassan mindenki aludni tért. Hat óra múlva ismét felkelt a nap, s a pilóta közölte, hogy az Egyesült Államok légterébe értünk. Átültem egy másik helyre, ahonnan láthattam valamit a lenti világból. A felhők alá süllyedt a gép, s a szertefoszló ködből előbukkant a reggeli napsütésben fürdő New York. Távolban csillogott Manhattan, alattunk közvetlenül, mint egy hatalmas, élő terepasztalon az élénkzöld parkok, és a fehér családi házak közötti széles utakon autók jöttek-mentek. A Jumbo kerekei dübörögve értek földet, majd felcsattant a taps és éljenzés, amely a pilótáknak gratulált. Kizúdultunk a gépből, egymás hegyén-hátán vonultunk a folyosókon, követve kísérőnket, egy apró keleti emberkét. Végtelennek tűnő, órákon át tartó sorban állás kezdődött. Próbáltam koncentrálni, hátha megértek valamit ebből az angolnak tűnő amerikai nyelvből, amelyet különböző akcentusok még meg is fűszereztek. Mikor végre rám került a sor, a bevándorlási hivatal tisztje, egy indiai külsejű férfi, felbontotta a borítékomat, szigorú arccal, hosszasan vizsgálta a papírjaimat, majd megkérdezte: — Tudja, melyik városban, van? — New Yorkban. — Tudja, mi Amerika fővárosa? — Washington — válaszoltam. Erre elvigyorodott, átnyújtotta az útlevelemet: — Üdvözöljük az Egyesült Államokban, az Isten áldja meg! Amikor visszakaptuk a repülőjegyeinket, akkor tudtuk csak meg, meddig kell még tovább várakoznunk. Végül már egyedül én ücsörögtem a váróban, mivel a gépem csak este kilenckor indult. Mit tudok addig csinálni? Néztem ki az ablakon, s a Keresztapa című film egyik jelenete játszódott le előttem, amelyben a kisfiú megérkezik Amerikába, ül egy széken az üres szobában, az ablakból a Szabadság szobrot látja, a lába nem ér le a földre, csak lóbálja s énekel magában. Az én gépem már belföldi járat, üzletembereket, amerikai „ingázókat” szállított, akiknek a jegyét cégük fizette, megérte nekik, hogy repülővel járjanak dolgozni majdnem minden nap. Két-háromszáz mérföld nem távolság, alig egy órás út, mások autóban ülnek ennyit. Ahogy megérkeztünk, mindenki rohant a parkolóba, ült be az autójába és száguldott haza. Még a poggyászomat vártam, mialatt úgy kiürült a kis 66

reptér, akár otthon egy vidéki pályaudvar az utolsó vonat után. Sötét este volt, egyedül álltam a terem közepén, barna sporttáskám társaságában. — Hát itt aztán engem nem várt senki — szólaltam meg hangosan, miközben elindultam. A fotocellás ajtó kinyílt, és én kiléptem a nagy, üres amerikai éjszakába. A forró levegő mellbe vágott, előttem a kihalt üres sivár parkoló, a sárga lámpák fényében remegett a levegő. Az egész látvány olyan idegen, megfoghatatlan volt a számomra, hogy úgy éreztem, a Holdon is barátságosabb táj fogadott volna. A távoli, sötétkék semmiből egyszer csak megvillant egy autó fényszórója, növekedett, aztán befordult, s megállt előttem. Középkorú hölgy szállt ki, egy akkora koromsötét napszemüvegben, ami még a halántékát is eltakarta. Széles mosollyal közeledett, s fehér, kötött kesztyűs kezét barátságosan nyújtotta felém. Nem zavarta, hogy szinte egy szót sem értek abból, amit mond, és aminek az eleje és a vége talán valami olyasmi lehetett, hogy bocsánat a késésért. Az úton végig mesélt, magyarázott, mintha a barátnőjének, Daisynek adná elő a délutáni party sikerét. Próbáltam néha közbeszólni, hogy egy fél év múlva esetleg még élvezném is ezt a városnézést, amikor talán érteni fogom, hogy mit beszél, de sok értelme nem volt. Egy motelnél álltunk meg. Mondott valamit a portásnak, majd elkísért a szobámig. Egy papírra felírta a dátumot, hogy három nap múlva valaki majd felkeres, majd úgy, ahogy jött, el is tűnt.

Reggel, félálomban még nem tudtam, hol vagyok. Elhúztam a függönyt, sütött a nap, és kezdtem felfogni, hogy ez már Amerika. A várostól messzi, országúti motel, klasszikus amerikai település, ahol nincs is más, mint egy tíz vagy húsz szobás lapos épület, utcára nyíló ajtókkal, mellette benzinkút, az országút túloldalán pedig gyorsétterem, ami esténként kocsmaként működik. A szoba berendezése is hasonló volt a kinti ingerszegény környezethez. Meghatározhatatlan színű, agyonkoptatott padlószőnyeg, ágy, asztal és TV, amely egy vaskeretben állt becsavarozva, a szállodai tolvajok ellen. A légkondicionáló teljes erővel működött, jéghideg levegőt fújt éjjel-nappal, így a hőmérséklet valamennyire elviselhető volt a szinte minden szigeteléstől mentes faépületben. A júliusi hőségben az országúton elszáguldó kamionok 67

porfelhőjén keresztül a távolban lebegett a város, ahová elvileg megérkeztem. Reménytelen feladat lenne elgyalogolni odáig — gondoltam, inkább körbenézek, mit lehet itt három napig csinálni. Kisétáltam az útra, a beton felett remegett a forró levegő. A három épületen kívül az égvilágon semmi más nem volt. Visszamentem a portára, hátha tudnak valami felvilágosítást adni arról, hogy legalább ennivalót hol vehetnék. — Itt nincs buszjárat, autóval lehet csak közlekedni, vagy sehogy! — hangzott a tömör válasz. — Pár mérföldre a város felé van egy áruház. Enni a szemközti étteremben lehet, este pedig mindig játszik valamelyik helyi együttes — szólt közbe egy másik alkalmazott. Ez van, majd csak elleszek valahogy. Délután, mivel tényleg semmit sem lehetett csinálni a tévénézésen kívül, mégis elindultam a város felé, megnézni azt a bevásárlóközpontot. Órákon át gyalogoltam, mire odaértem. Az áruházban aztán lehűlhettem annyira, hogy összeszedjem magam a visszaútra. A napszúrás kerülgetett, mire több órás sétám után beestem a szobámba. Este átballagtam megnézni a helyi együttest, ami persze country zenét játszott, a helybéliek nagy ovációja közepette. Hogy honnan estek be ide, az isten háta mögé, fogalmam sem volt. A parkoló megtelt szakadtabbnál szakadtabb kisteherautókkal, amelyek olyan állapotban voltak, hogy a rendőrök Európában levennék róluk a rendszámot. Valahogy mégis eltelt a három nap, és reggel értem jött egy másik hölgy, aki bevitt végre a városba, a szervezetük irodájába. Húszan lehettünk összesen. A többiek más országokból érkeztek, lengyelek, csehek, románok. Én voltam egyedül magyar. Tolmácsa senkinek sem volt, amennyit angolul tudtunk, azzal kellett boldogulnunk a személyzettel. Végtelenül türelmes, szolgálatkész emberek voltak, akik félig-meddig karitatív célból dolgoztak itt. Leültettek egy asztalhoz, elénk raktak egy vaskos irathalmazt, hogy írjuk alá. Fogalmunk sem volt, mi az, senki nem értette mik ezek. Tele paragrafusokkal, számokkal, hivatalos jogi szövegekkel. Mint a gép, egymás után írtunk alá mindent, közben csak az egyik lengyel kezdett értetlenkedni, hogy ő tolmács nélkül nem ír alá semmit. — Ha nem tetszik, hívjon magának és fizesse meg a tolmácsot, vagy 68

el lehet hagyni a szervezetet. Ez itt egy szabad ország! — közölték röviden, de annál idegesebben. Csak sejtéseink voltak, miről is lehet szó. Aztán mindenkit elvittek az egyetem klinikájára, orvosi vizsgálatra. Vér, vizelet, a szokásos laborvizsgálatok, tüdőszűrés, TBC-oltás, amivel pár nap múlva kellett visszamenni kontrollra. Az én TBC-tesztem nem volt megfelelő valamiért, ezért tovább vizsgálgattak. Hiába próbáltam megmagyarázni, hogy Európában minden évben tüdőszűrésre jártunk, senkit sem érdekelt. Végül adtak egy doboz gyógyszert, ami akkora volt, mint egy kisebb befőttes üveg, benne száz, olyan nagy kapszula, mint egy savanyú cukor. Ebből minden nap vegyek be egyet, és két hét múlva a klinikán, az adott időpontban jelenjek meg kontrollra. Egyetlen szemet sem vettem be, eszemben sem volt kísérletezni magamon... Délután ismét autóba ültettek és elvittek a végleges lakóhelyemre. A hölgy, aki vezetett, előre figyelmeztetett, hogy ez nem a legjobb a környék, de olcsó a lakás, ketten fogunk benne lakni, és azonnal fizetni kell a lakbért. — És ha nem lenne pénzem, akkor mit csinálnék, hogy fizetném? — kérdeztem. Mosolyogva megvonta a vállát, ez őt nem érdekli, ez mindenkinek az egyéni problémája. Nem hogy „nem a legjobb”, hanem egyenesen a legrosszabb környékre mentünk, a puerto ricói negyedbe. Kétszintes, teljesen lerobbant ház volt, tűzlépcsővel, szűk, koszos lépcsőházzal, nem túl bizalomgerjesztő szomszédokkal, akik az utcán, a bejáratnál ültek, és a jellegzetes, barna papírzacskóba csomagolt üvegekből ittak egész nap. A lakásban már ott ücsörgött egy másik srác, aki szintén magyar volt, Olaszországból érkezett. Kísérőm megadta a telefonszámát, ha bármi baj lenne, hívjuk fel, majd sietve távozott. Új lakótársam Johnnyként mutatkozott be, valószínűleg Józsinak hívták, de ez sohasem derült ki. Tanyasi, nagydarab, fizikai munkához szokott gyerek volt, az a típus, aki csak azért disszidál, hogy egyszer, ha majd haza tud menni, egy hétig a falu királya lehessen. Rögtön ki is jelentette, ha valahol egyszer dolgozni fog, és lesz pénze, vesz egy Camarót, de abba senki nem ülhet be, csak ő, mert senkit nem fog ingyen szállítgatni. — És hogy téged most mindenki ingyen szállítgat, és munkát keres 69

neked, az nem zavar? — kérdeztem. — Az engem nem érdekel! — válaszolta. Tudtam máris, barátságunk nagyon rövid életű lesz. — Pénzed van? — kérdeztem. — Nincs, de majd csak lesz valahonnan. — És addig mit eszel, hogy fizeted a lakbért? — Majd kérek valakitől! — Kitől, a szomszédoktól, vagy ismersz itt valakit? — faggattam cinikusan. Nem ecsetelem tovább a társalgást, próbáltam barátságosabb lenni, már csak azért is, mert nem tudtam még bankba rakni a pénzem. Ha ez ellopja tőlem éjszaka, mihez kezdek? — gondoltam ijedten. Beszélgettünk tovább, szerencsére kiderült, nem egy rafinált bűnöző, csupán egy rosszindulatú tahó. Én sem beszéltem sokat angolul, de ő egy szót sem tudott. Telefonáltam a nőnek, aki idehozott. Nem értette, mit akarok, csak azt, hogy fontos lenne, ha visszajönne értem. Az autóban aztán elmagyaráztam, hogy azonnal vigyen egy bankba, mert számlát szeretnék nyitni. Nem kellett semmit magyaráznom, bár ő inkább arra gyanakodott, hogy a környéktől ijedtem meg. Segített számlát nyitni, így legalább a pénzem megmarad, akármi is történik. Hazaérve nem szóltam egy szót sem arról, hogy miért mentem el ilyen hirtelen. Nem is érdekelte, engem viszont igen, hogy ki ő, mire számíthatok ez alatt a rövid idő alatt, amíg együtt leszünk, hisz biztos voltam abban, hogy azonnal lelépek innen, amint lehetőségem lesz rá. Kérdezgettem tovább, aztán mikor lementem és hoztam egy karton sört, már közlékenyebbé vált. — Hogyan kerültél Olaszországba, hogy kaptál útlevelet? „— Útlevelet? — nevetett. — Soha sem volt útlevelem! Behívtak katonának, rögtön, ahogy tizennyolc éves lettem. Persze szokás szerint, engem is az ország másik pontjára vittek, minél messzebb a lakóhelyemtől. Csak éppen a jugoszláv határhoz, ahol a nagyapám lakott, de erről nem szóltam senkinek. Sokat voltam gyerekkoromban nála, néha az egész nyarat ott töltöttem. Az öreg állandóan seftelt a jugókkal, pálinka, gázolaj, mindig akadt valami. Volt kishatár átlépője, ismert minden határőrt, engem, mint az unokáját is gyakran átengedtek vele. Ha az árut nem volt célszerű legálisan szállítani, akkor a zöldhatáron 70

mentünk át. Néha elkaptak, de tudták, a falusiak nem szöknek, csak üzletelnek, esetleg gombásznak — így aztán egy-két üveg pálinkáért mindig elengedtek. Magam is ismeretem minden dombot, bokrot, a katonák szokásait, megfigyelőpontjaikkal együtt. Amikor ide helyeztek a tüzérekhez, senki sem sejtette, hogy jobban ismerem a környéket, mint ők, akik már közel két éve a környéken járőröznek. Egyik este a barátommal részegen arról beszélgettünk, milyen jó lenne most Amerikában a tengerparton napozni, sportkocsival járni, s nem pedig ebben a kaszárnyában rohadni. Addig-addig hergeltük egymást, míg végül elárultam neki, hogy én akkor megyek át ezen a határon, amikor csak akarok. Nem hitte el. Felidegesített, azt hitte, hazudok, és ettől kezdve állandóan molesztált, hogy lépjünk le. Először nem akartam, de addig duruzsolt, hogy milyen jól élhetnénk kint, s hogy milyen jövő várna itt rám Magyarországon, míg végül beleegyeztem. Megdumáltuk az ügyeletes tisztet, kap egy üveg bort, ha együtt lehetünk őrségben éjszaka. — Miért nem vártátok meg az eltávozást, hisz akkor civilben, a nagyapáddal együtt mehettetek volna? — Nem akartam az öreget belekeverni, mert ha rosszul sül el a dolog, ő is börtönbe kerül. Ha lebukunk, akár nyolc évet is kaphattunk volna, s annyira belelovaltuk magunkat, hogyha valakivel találkozunk, talán még le is lőjük. Ügyeletben voltunk éjszaka, a felhős égen a hold sem világított, ideális körülményekre számítottam. A tiszttől, aki szolgálatba osztott, nem kellett tartanunk, hiszen ő azt hitte, csak a kocsmába akarunk menni, s ezért kértük, hogy ne ellenőrizzen bennünket. Elindultunk, s útközben a géppisztoly kivételével mindent eldobáltunk. Emlékszem, hogy nem is annyira a fáradtságtól, mint inkább az idegességtől és a félelemtől már beszélni sem tudtunk. Mikor megálltunk tájékozódni, kiderült, hogy időközben erdőirtás volt, s pánikba estem, mert nem tudtam, merre járunk. Visszafordulni már nem lehetett, a társamnak szólni nem mertem, hogy fogalmam sincs, hol vagyunk, úgyhogy valahogy betájoltam magam és futottunk tovább. Már éreztem, hogy átértünk, de még mindig nem mertem megállni. Végül az első falunál nyugodtam meg, amikor az autók rendszáma már nem magyar volt. A géppisztolyokat a gyakorlóruhával együtt egy kútba dobtuk, csak a bakancs maradt meg a civil ruha, amit magunkkal hoztunk. Nyár volt, trikóban, nadrágban stoppoltunk az olasz 71

határ felé. Végül, egy tengerparti faluban kötöttünk ki. Nem tudtuk, milyen a határ, hol kezdődik, átengednek-e minket mindenféle papírok nélkül. Céltalanul bolyongtunk egy kikötő faluban. A térkép szerint, amit egy magyar kamionos adott, a túlparton már Olaszországnak kellett lennie. Találtunk egy vadkempinget és ott az egyik turista kis vitorlását elloptuk. Ki sem volt kötve, csak kihúzták a partra. Amilyen messze csak tudtunk, beeveztünk, azután beindítottuk a motort. Tudtuk, valahol elkapnak, de reménykedtünk, hogy azok már az olasz határőrség emberei lesznek. Az első kikötő előtt el is fogtak, s kinézetünk alapján, kopaszon, katonai bakancsban, papírok nélkül, elhitték, hogy valóban szökevények vagyunk. Pár hónap múlva már Rómában sétáltunk az utcán.” — Dolgoztatok is valamit? — kérdeztem „— Á, semmit! A társamról kiderült, hogy otthon évekig ült a fiatalkorúak börtönében rablásért. Itt is folytatta. A homokosokra specializálta magát, én pedig segítettem neki. Meleg bárokba jártunk. Ő ismerkedett meg velük, azután szobára csalta őket. Miközben mentek a sötét sikátorokban, én, mint rabló jelentem meg, s ha a férfi nem adta ide egyből a pénzt, megvertem. Társam persze elmenekült, így őt nem tudták meggyanúsítani. Később én mentem ismerkedni és ő volt a rabló. Végül az akcentusunk buktatott le. Már az összes helyen eljátszottuk a trükkjeinket, amikor valakinek feltűnhetett, hogy mindig magyar a történet egyik szereplője. Mikor már sejtették, hogy mi vagyunk, csapdát állítottak nekünk. Nem hívtak rendőröket, egyszerűen meg akartak lincselni bennünket. Komoly verekedésbe kerültünk, voltak vagy nyolcán, beszorítottak egy kapu alá, a társamat meg is szúrták, engem csak megvágtak, de szerencsére a kabátom felfogta. Ezek után munkát kerestem, de minden pénzem a játékgépekbe dobáltam. Jó volt Olaszországban élni. Ennél a szemétnél, amiben most vagyunk, legalábbis sokkal jobb volt. „

A lakásban berendezés nem volt, mindössze egy-egy vaságy a két szobában. A konyha olyan állapotban volt, ahogy még az előző bérlők hagyták, koszosan, ételmaradék és zsír ráégve a tűzhelyre, a beépített szekrények réseit meghatározatlan állagú barnás massza töltötte ki. Ideális fészkelő helyül szolgált a mérhetetlen mennyiségű csótánynak. Nappal 72

csak egy-két példányt láttam, de éjszaka még a leglustábbak is előbújtak. Az első éjjel, amikor felkapcsoltam a lámpát, hogy kimenjek vizet inni, megdöbbentő kép fogadott. Mintha egy horrorfilmbe csöppentem volna. A szoba padlóján, a falakon, plafonon minden méretben hemzsegtek a bogarak. Aznap éjjel már nem tudtam aludni, felkapcsoltam az összes lámpát, így valamelyest visszavonultak, de még az ágyam is tele volt velük. Az ablakon keresztül ráztam ki a matracot és azt az egy pokrócot, amit otthagytak nekünk. Átkozódva, mindentől undorodva virrasztottam át az éjszakát. Reggel az első dolgom volt, hogy megvásároljam a létező legerősebb irtószert. Olyan mennyiséget fújtam, szórtam szét a lakásban, hogy még napok múlva is bűzlött minden. Csak csatát nyertem, háborút nem, és esélyem sem volt a győzelemre, mert a szomszédokat nem zavarta a rovarok jelenléte, így onnan változatlanul özönlöttek hozzánk. Lakótársam tökéletesen beleillett ebbe a környezetbe. Kijelentette, hogy mivel pénze nincs, irtani se fogja őket, és mivel munkája szintén nincs, ezért lakbért sem fog fizetni, de ha akarom, én kifizethetem helyette is. Nem akartam, így az irodától kértem segítséget. Szerencsére tudtak valakit, aki egy nagyobb lakást bérel és épp szüksége is van egy lakótársra. Endre is magyar volt, a feleségével és a kislányával jött el pár éve otthonról, itt aztán a felesége elhagyta a gyerekkel együtt, így volt egy kiadó szobája, amit azonnal ki is béreltem. Még aznap eljött hozzánk a csótánytelepre, hogy az ágyamat átszállítsuk hozzá. Ahogy megálltunk a ház előtt, ott találtunk egy hölgyet a szervezetből és két rendőrt is a csótánybarát lakótársam társaságában, aki vigyorogva fogadott: — Betörtek hozzánk, illetve nem is törtek, csak bejöttek és kipakolták a lakást, elvitték a ruháinkat a szekrényből, a táskádat, meg a magnódat, de még a WC-papírt is, amit tegnap vettél. A rendőrök épp a szemben lakó puerto ricói szomszédot hallgatták ki, akinek a mi lakásunkhoz is volt kulcsa, mivel az iroda őt kérte meg, hogy időnként takarítsa ki a lakást. Persze tagadott mindent. A rendőrök vitatkoztak vele egy darabig, hogy nincs is nyoma betörésnek, kulccsal nyitották ki az ajtót, ami viszont nem jellemző a betörőkre. A képviselőnk hiába kérte őket, hogy menjenek be a lakásba, mert biztos ott lesz a holmink, olyan európai ruhák, amiket itt nem lehet kapni, a rendőrök csak 73

széttárták a kezüket: — Ehhez házkutatási parancs kell, s mire azt megszerezzük, addig a szomszéd úgyis eltünteti, vagy eladja a ruhákat — azzal, ahogy jöttek, a legnagyobb nyugalommal beültek a járőr kocsiba és otthagytak bennünket. A ház lakói csoportokba verődve, kiabálva szidtak minket, rohadt fehéreket. Minden kommentár nélkül megfogtuk az ágyamat, lecipeltük és felraktuk az autóra. — Elköltözöl? — kérdezte Johnny. — Hát persze, mit vártál, meddig maradok ezen a szeméttelepen? Te biztos jól érzed itt magad, ha meg sem próbálsz elmenni innen. Lakbért meg úgysem akarsz fizetni, nemsokára még a szomszéddal is összehaverkodsz. Egyébként meg korai volt az örömöd, nekem nem vitték el semmimet, mert már reggel elcipeltem minden ruhámat, csak az ágyért jöttem vissza.

Az új lakás már normálisan nézett ki, jó volt a környék, bérlőtársam is rendesnek tűnt, dolgozott egész nap, alig láttuk egymást. Ő csak a feleségével vívta folyamatos csatáját a gyerekért, akik néhány utcányira laktak tőlünk. Rajtuk keresztül ismertem meg néhány magyart: vagy ők jöttek el, vagy mi mentünk hozzájuk. Egy ilyen beszélgetésen ismertem meg Franky-t, aki már pár éve húzta itt az igát. — Te is ezzel a szervezettel kerültél ide? — kérdezte. — Igen, de túl sok közöm nincs hozzájuk, elég gyorsan kikerültem a szárnyaik alól. — Te még szerencsés vagy a többiekhez képest, van, aki hónapokig nem talál munkát. — Én sem találtam, úgy adták. Azt mondták, károm helyet kínálnak fel, ha egyiket sem fogadom el, akkor nem segíthetnek tovább. Először egy csomagolóüzembe vittek. Három műszakban kellett volna egy futószalagról szemeteszsákokat raknom papírdobozokba. Ott ült egymás mellett vagy ötven nő, mindegyiken zaj elleni falvédő, előttük a szalag, amin sárga szemetes dobozok jöttek sorba, mindegyikbe öt fekete zacskót kellett tenniük, összehajtani, leragasztani, s tovább engedni. Lelki szemeim előtt megjelentem, amint ott ülök az asszonyok közt, kék 74

köpenyben, helyes kis műanyag zacskóval a fejemen, s dobozolom a szemetes-zacskókat. A következő állomásunk egy gyorsétterem volt. A menedzser hosszan ecsetelte micsoda szerencsénk van, hogy itt lehetünk. Éppen van felvétel, és biztosítani fogja, hogy mindenki bizonyíthassa tudását, és fejleszthesse képességeit. Persze először csak krumplit süthetünk, később húspogácsát is, majd pár év múlva, kellő szorgalommal és kitartással, a megfelelő átképzés után már akár rendelésfelvevők is lehetünk, ahonnan csak egy ugrás a pénztárosi állás. Mindezt 2.50-ért óránként. Félévenként 30 centtel emelkedne a fizetésünk, és túlórázásra is van lehetőségünk. Közben boldogan mosolygott, és felszabadultan, átszellemülten beszélt, mint akinek végre sikerült megteremtenie a világbékét. Némi tépelődés után nemet mondtunk, mire olyan sértett arcot vágott, mint aki hosszú évek kemény munkája után is csak hálátlanságot kap viszonzásul. Ezt követően ajánlották fel a szállodai londiner munkát, amelyet már kénytelen voltam elfogadni, s tudtam, amíg nem tanulok meg rendesen angolul, nem fogok más munkát találni. A pénzem pedig fogy, valamiből élni is kell, ráadásul autót is muszáj vennem. — A szervezettől nem kaptál semmi előleget? — kérdezte. — Egy centet sem, de úgy tudom, más sem. Lehet, hogy egy-két családnak adtak, ha ki tudták sírni, én hiába kértem, s a lakást is azonnal fizetnem kellett. — Hát ez az! Engem azért rúgtak ki, mert szólni mertem. Én angol szakos tanár vagyok, és a szervezet alkalmazott tolmácsként. Egy időben sok magyar érkezett ide, szükség volt rám. Abból lett a gond, hogy lefordítottam nekik, mit írnak alá. Emlékszel, mennyi papírt írattak alá veled is, amikor megérkeztél? — Persze, azt sem tudom, mi volt bennük, de mit tehettem volna? Menjek az utcára pénz, nyelvtudás, ismeretség nélkül? Mindenkinek alá kellett írnia mindent. — Erről van szó! Azt írtad alá, hogy felvetted a szervezettől a neked járó pénzsegélyt, hogy évekre biztosítanak lakást, munkahelyet, és tanulási lehetőséget is mindaddig, amíg meg nem kapod a zöldkártyát, amely egyébként automatikusan jár egy év után, ha nem követsz el közben bűncselekményt. És mégsem adnak semmit, nem biztosítanak semmit, hanem elteszik az állami támogatást a zsebükbe. 75

— Miért nem lehet ellenük tenni valamit, ügyvédet fogadni, összefogni...? — Én már beszéltem ügyvéddel, azt mondta, egyénenként olyan kis összegről van szó, hogy nem vállalja. Egy bevándorlási hivatallal senki sem mer újat húzni. A kisembereknek fontosabb, hogy megkapják a zöldkártyát, mint az a pár ezer dollárt, amit elsikkasztanak tőlük. De összeadva, a sok kis összeg hatalmas pénz, és ez már évek óta így megy. Lehet, hogy bizonyítani se tudnám, valószínűleg a dokumentumok közelébe sem férhetnék. Nem közhely: ez itt Amerika, ha itt valakit eltüntetnek, a kutya se fogja keresni. Tudod hány névtelen hullát találnak évente a hontalanok között? Ha nincs náluk igazolvány, és nem keresi őket senki, nem fognak utánuk nyomozni. — Most hol dolgozol? — kérdeztem. — Egy cégnél takarítok. Szerinted szükség van itt egy magyar-angol szakos tanárra? — Ha én így tudnék angolul, nem takarítanék. — Majd meglátjuk, pár év múlva, hogyan boldogulsz.

Társaság hiányában a hétvégék elég unalmasan teltek, család, barátnő hiányában különböző programokat találtunk ki. Céltalan kirándulgatások a környéken, valaki ismerősének a meglátogatása, erőtlen próbálkozások, hátha történik valami. Egyszer a tengerparton csavarogtunk Endrével a lakótársammal, meg két fiatalabb munkatársával akiknek szintén nem volt feleségük, családjuk, amikor kitaláltuk, hogy ha már ott vagyunk miért ne mennénk el New York-ba is? Százötven-kétszáz mérföld, három-négy óra alatt ott vagyunk, szétnézünk, aztán vissza. Így négyen mentünk Endre autójával, ami akkora volt, mint egy busz, klasszikus, nyolchengeres, fatapétás családi autó, amely egy föld körüli útra is elég lenne. Hatalmas fogyasztás, elenyésző teljesítmény, mint egy mozdony, indulás után ugyanazzal a monoton sebességgel dübörög keresztül mindenen, nem gyorsul, és kellőképpen megbízhatatlan. Ha a légkondicionálást bekapcsoltuk, felforrt a vize, az elektromos ablakok csak akkor működtek, ha kézzel le-fel nyomkodtuk, de megesett, hogy egy óvatlan pillanatban magától elindult, és beszorította az ember kezét, ha véletlenül kint felejtette. Természetesen, mint tapasztalt utazók, még véletlenül se 76

vittünk magunkkal térképet. Majd veszünk valahol — gondoltuk. Természetesen nem vettünk és már az elővárosokban jártunk, mikor ez az eszünkbe jutott. Addigra már eltévedtünk, ám láttuk Manhattan tornyait, csak az irányt kellett tartanunk. Nem is mi lettünk volna, ha nem Harlembe robogunk be. Fogalmunk sem volt, merre van a kiút. Mint egy karneválon, mindenki az utcán nyüzsgött. Egyre lehetetlenebb ül éreztük magunkat, mivel az ablakokat leengedtük, de felhúzni már nem tudtuk. Minden lámpánál és kereszteződésnél tele volt az autó csupasz fekete kezekkel, amelyek pár cent reményében megragadták az ingünket, s csak akkor engedték el, amikor az autó tovább indult. Nagy nehezen kieveztünk ebből a dzsungelból, s a belvárosban, közel a Times Squarehez leparkoltunk. Megkönnyebbülten tömtük magunkba a hot-dogot, bambultunk összevissza, amire a kurvák is felfigyeltek, és percenként szólítgattak le. A két fiatalabb útitársunk rögtön ráugrott a lehetőségre. — Próbáljuk ki őket, én még nem voltam néger csajjal — lelkendeztek. — Egy húszas, és mindenben benne vannak, csak fel kell menni hozzájuk! — Ez az, ami nem tetszik nekünk, — szólt Endre —, mi inkább megvárunk benneteket. Ott, az utca végén, a Central Parkban leszünk addig. Elsétáltunk. Két társunkba belekaroltak a lányok, és távoztak. Ültünk a park szélén, nézelődtünk, rövidesen megjelent a két fiú tehetetlen dühvel az arcukon. — Hát ilyen nincs! Szétváltunk, én az enyémmel be az egyik lépcsőházba. Ahogy a sötétbe értünk, a csaj elkezdett fogdosni, majd előre kérte a pénzt. Persze odaadtam, erre abban a pillanatban kinyitotta a lift vasrácsos kapuját, belépett, bezárta maga mögött és eltűnt, én meg kint rekedve üvöltöztem, rángattam a rácsot, mire megjelent egy kétméteres kan és megfenyegetett, hogy azonnal húzzak el. — Velem ugyanez történt, azzal a különbséggel, hogy a bejáratnál azt mondta a nő, várjak itt, megnézi van-e szabad szoba. Vártam egy darabig, aztán beléptem az ajtón, ugyanúgy ott egy vasajtó, mellette vagy ötven lakó csengője. Most melyiket nyomjam meg? Endre közömbös arccal hallgatta a történteket, s csak annyit fűzött hozzá: 77

— Tudtam ezt előre, de úgysem hittétek volna el. Tovább sétáltunk. A park kezdte felvenni őszi színeit, valóban olyan gyönyörű árnyalatokban pompázott, mint amilyeneket a filmekben látni, s amiről mindig azt hittük, csak a túlszínezett exponálások miatt néznek ki így. Mindenütt sétáló, kocogó, üldögélő emberek, mintha nem is ez lenne a világ legveszélyesebb parkja sötétedés után. Több órányi sétálás után visszaindultunk az autóhoz. A város csak most kezdett igazán éledni. Már a park szélén gyalogoltunk, mikor feltűntek az első, bőrruhás csapatok, szegecsekkel kivert farmerekben. Négy-öt fiú, egy-két lány, kezükben zacskókkal, szemmel láthatóan belőve, és minden további nélkül átugráltak a már bezárt park kerítésén, s eltűntek a félhomályban a sötét bokrok mögött. Visszaértünk az utcánkba, s ahogy közeledtünk az autóhoz, egyikünk megszólalt: — Az ott nem a mi autónk? — Dehogynem, de valaki ül benne! A tolvaj nem vett észre bennünket, éppen lehajolt, a kesztyűtartóban turkált, amikor feltéptük az ajtót. Ő villámgyorsan kiugrott, egyikünket fellökte, még valaki ugyan elkapta a dzsekije szélét, ám nem tudta erősen megfogni és kitépte magát. Mindez olyan gyorsan történt, hogy mire mi megkerültük az autót, a tolvaj már a forgalmas úton, a száguldozó autók között rohant, kezében egy táskával. Endre még a földről tápászkodott fel, amikor mi többiek üldözőbe vettük. Keresztül-kasul rohantunk a lefékező autók között, én futottam elöl, mögöttem egyre jobban lemaradva a másik két társam. Befordultam az egyik utcába, előttem még mindig ott futott a tolvaj, hátra sem nézve. Nem is gondoltam át, mit csinálok, csak a táskánk érdekelt. Elöntött a tehetetlen düh, hogy alig vagyok itt pár hete, de már megloptak, betörtek hozzánk, most a pénzünket viszi valaki, és senki sem segít. Időközben még szűkebb és sötétebb utcába értünk, láttam, hogy elfárad, nehezen veszi a levegőt, s néha-néha összegörnyed. Mögé értem, és azzal a lendülettel és erővel, amit csak össze tudtam szedni, ököllel oldalról arcon vágtam. Olyan váratlanul érte az ütés, hogy bezuhant a szemetes zsákok közé, ám a táskát még akkor sem engedte el. Gyorsan feltápászkodott, már éppen indultam volna egy következő ütéssel, amikor megláttam egy kést a kezében. Gondolkodás nélkül ugrottam hátra. Nem 78

tudtam eldönteni, ki tudom-e rúgni a kezéből, ha elhibázom, olyan közel leszek hozzá, hogy biztosan megszúr. Hadonászva közeledett. Koszos ruháján látszott, hogy ebben alszik, s drogos lehet vagy alkoholista. A túloldalon közben gyűltek a feketék, és hangosan szurkolva kiabáltak, adták a tanácsot, gondolom mindkettőnknek, hogyan nyúzzuk meg egymást. Ellenfelem megunta folyamatos hátrálásomat, és látva, hogy nem merek támadni, elrakta a kést, megfordult és sietősen ott akart hagyni. Teljesen ki volt merülve. Lábai meg-megrogytak, de a táskánkat még mindig nem engedte el. Hiába kiabáltam a feketék felé, hogy segítsenek, csak nevettek és szórták a megjegyzéseiket. Közben azt néztem, hátha a szemetes zsákok között találok egy vasaidat, amivel eltörhetném a karját vagy a lábát, de semmit sem találtam. Újra támadnom kellett, képtelen voltam elhinni, hogy ezek után elsétálhat előlem. Nekifutottam és teljes erővel belé rúgtam. Ez már olyan jól sikerült, hogy nekizuhant a falnak, és beverte a fejét. Lecsúszott a földre, láttam, hogy véres az arca. A háttérben éljenzés, taps, röhögés, huhogással kevert kiabálás hallatszott, az egész utca élvezte a műsort. Ellenfelem megunta a küzdelmet, teljesen kikészült. Eldobta a táskát és a falnak támaszkodva továbbvonszolta magát. Felvettem a földről és visszasiettem a fényesebb utcák felé. Endre nagyon hálás volt, amikor átadtam neki. — Mi van benne? — kérdeztem. — A jogosítványomon kívül semmi. — És mi volt még benne? A pénzed? — kérdeztem még idegesebben — Semmi. A pénzemet a zsebemben tartom. Általában nincs benne semmi.

Már szeptember volt, de még mindig a nem ritkán negyven fokos hőséget csak légkondicionálás mellett lehetett kibírni. Délután négytől éjfélig szólt a munkaidőm, éjszakásként dolgoztam, nappalra sohasem osztottak be. Nem bántam, mert a szálloda inkább csak konferenciáknak adott helyet, esténként már semmi forgalom nem volt. Akik ide jöttek, különböző cégek megbízottai, nem szórták a pénzt, a nappalosok is alig kaptak borravalót. Mire beértem, már semmit nem kellett csinálni, unatkoztunk a szerviz szobákban. Feladatunk legfeljebb annyi volt, hogy 79

a bemutató-paravánokat a helyükre pakoljuk, és másnapra az újabb előadásokra előkészítsük a jegyzetfüzeteket, ásványvizet, poharakat. A hatalmas, kihalt épületben mindig úgy kellett csinálni, mint otthon a hadseregben: látszólag iszonyúan elfoglalt és gondterhelt arccal mászkálni fel s alá, ha egy főnök véletlenül felbukkan. Egyik este kiszúrt a koreai csoportfőnökünk, odahívott magához és belefogott egy hosszú beszédbe, aminek a lényege körülbelül az volt, hogy mit csinálok én itt egész idő alatt? A felét se értettem, s amikor levitte a hangsúlyt, gondoltam befejezi, de ő folytatta: — Listen to me! — Na, figyeljen rám! — ami távol-keleti amerikai akcentussal épp úgy hangzik, mint németül a Lassen Sie mich, vagyis: Na, hagyjon már békén. Mivel a két nyelv rokon, én összemostam, s azt válaszoltam: — O.K. Megyek már! — és máris megfordultam és otthagytam. A két néger takarító, aki az egészet a hallban figyelte, leesett a székről, úgy röhögött. Miközben a főnök fejhangon üvöltött utánam, én a folyosón sietősen távoztam. Már hetek óta dolgoztam itt, egyre unalmasabbá és fantáziátlanabbá vált az egész. Arra gondoltam, még semmit sem láttam Amerikából, át kéne menni nyugatra, meglátogatni azokat az ismerőseimet, akiket még Németországban ismertem meg. Gondoltam, pár hónapig, míg nem lesz elég pénzem, elvagyok itt, aztán veszek egy autót és irány nyugat. Egyik vasárnap délután, jobb híján tévét néztem, amikor a hátam mögött, a falon túlról, tompa zörejeket hallottam. Kinyitom az ablakot, kinézek, ott áll mellettem a létrán a házmester és ablakokat csavaroz fel kívülről. — Mi történt? — kérdeztem. — Hogyhogy mi? Ősz van, mindjárt itt a tél, felszerelem a külső ablakokat. — Minek a pótablak, hideg lesz a tél? — kérdeztem naivan. — Hideg? Olyat még nem is láttál! Honnan jöttél te ide? Rosszat sejtettem. Másnap az első utam munkatársamhoz vezetett, Jeffhez, aki itt született. — Hideg lesz-e a tél? — kérdezett vissza. Itt olyan hideg van, mint Alaszkában. A szabadságunkat mindig télen adják ki, ilyenkor hetekig nem dolgozunk, mert gyakran a szállodát sem lehetne hóeke nélkül 80

megközelíteni. Akkor rendezvényeket sem szerveznek, a hóviharok miatt a repülőtér is bezár. Jobb, ha már most gyűjtögetsz, mert sehová sem lehet akkor menni, mi is csak a kocsmáig lapátoljuk el a havat, s aztán végigbiliárdozzuk a telet. Ennyi információ elég is volt. Nem elég, hogy a világ legunalmasabb helyén vagyok, még a hó is elzár majd a külvilágtól. Eszembe jutott egy Németországbeli beszélgetés, amikor azzal biztattak: Amerikában az a jó, hogy egy országon belül olyan éghajlatot választhatsz, amilyet csak akarsz. Ott élsz, ahol jól érzed magad, mindenütt ugyanaz a pénz, ugyanott van a bank, a benzinkút, az étterem, ha kinézel az ablakon, ugyanazt látod, csak az időjárás más. Másnap a belvárosban, a buszmegállóval szemben, megláttam egy utazási irodát. Átsétáltam, és kértem egy jegyet San Franciscóba. — Mikorra parancsolja? — kérdi a hölgy. — Hétfő délelőttre. — A visszautat mikorra foglaljam? — Nem lesz visszaút, csak oda kérem! Felnézett rám, szemeiben vágyakozással: — Bár én is így dönthetnék egyszer! Érezze jól magát! A főnököm a szállodában meg sem lepődött a bejelentésemen, sok sikert kívánt és biztosított róla, ha netán a nyugati oldalon is szállodában szeretnék dolgozni, adjam meg nyugodtan a telefonszámát, hívják fel őt, kitűnő ajánlást fog adni rólam. Ez megható volt, ilyen rövid idő alatt ennyire megszerettek, pedig nagyon kommunikálni nem tudtunk még. Aztán végre hétfő lett, és elszállt velem a gép egy más, teljesen idegen világba, ami semmihez sem hasonlítható még az USA-ban sem.

San Franciscóban az első napokat annál a családnál töltöttem, akikkel még Frankfurtban, a nagykövetségen ismerkedtem meg, és közelebbi barátságba az előkészítő táborban kerültünk. Egy egyszobás kis lakást utaltak ki nekik, így én a konyhában aludtam néhány napig. Nem akartam a terhükre lenni, ezért gyorsan lakásmegoldás után kellett néznem. Pár telefon után kaptam egy címet, ahol hozzám hasonló, magyar fiatalok laktak, s anyagi okok miatt kerestek új lakótársat. A Downtownban volt a lakás, a bordély és fekete negyed szívében, mivel itt a legolcsóbbak és 81

egyben a leglepusztultabbak az épületek. Pár hónapja érkeztek ők is, nagyjából egyidősek voltak két évig várakoztak Ausztriában, míg kijutottak ide. Persze se munkájuk, se nyelvtudásuk, se valamire való kapcsolatuk nem volt. Egy szakadt bérház harmadik emeletén, két szobában laktunk hatan, egy néhány hónapos csecsemővel. A kisgyerek szülei, Péter és Kati, az ausztriai lágerben ismerték meg egymást, a gyermekáldás is ott érte őket. Természetesen nem férj és feleségként érkeztek, a gyerek az anyja nevét viselte hivatalosan, és noha Péter elismerte az apaságot, nemhogy esküvőre, még illetékbélyegre sem volt pénzük. Ez zavarta a legkevésbé őket. A helyzetből adódóan a lakbérfizetés állandó konfliktusok forrását képezte, mivel hol az egyiküknek, hol a másikuknak nem volt munkája, így valakit mindig el kellett a többieknek tartaniuk. Mi négyen, egyedülálló fiúk, helyhiány miatt a földön, matracokon aludtunk, a csecsemő pedig ott csúszottmászott köztünk négykézláb, egy szál pelenkában. Természetéből adódóan, ahol éppen járt, oda hányt is egyet-egyet, igaz, nyoma nem nagyon volt, csak szaga. Éjjel, ha haza értünk, általában úgy feküdtünk le, hogy tudtuk, reggelre valami kis tócsában ébredünk. A fiatal lánynak nemigen volt fogalma, mit kell csinálni egy kisgyerekkel, s nem volt köztünk egy felnőtt sem, aki bármiben is tanácsot adhatott volna neki. A segélyszervezetbe járt be, s a munkatársak vitték el orvoshoz a kicsit, a kötelező oltásokat és vizsgálatokat elvégezni. A fürdőszobában a hat ember és a csecsemő szennyesétől lassan lépni, fürdeni sem lehetett, s hiába voltunk jó viszonyban, lassan egymás idegeire mentünk. Mivel a hűtőbe berakott étel azonnal eltűnt vagy nagyon megfogyatkozott, otthon nem lehetett enni sem. Nekem szerencsére mindig volt munkám s komolyan gyűjtögettem, hogy mielőbb el tudjak költözni innen. A csecsemőt egy pillanatra sem lehetett magára hagyni, különösen az után, hogy ide is betörtek, de volt, hogy az utcán akarták ellopni vagy megvenni. Egyik délután Kati teljesen kiborulva jött haza: „— Lementem a szervezet irodájába, hogy kisírjak belőlük valami segélyt, mert nem tudok elég pelenkát és bébiételt venni a kicsinek. Hazafelé egy utcával hamarabb fordultam be, hogy lerövidítsem az utat. Persze a feketék közé sétáltam be, de gondoltam, bemegyek az egyik műszaki boltba, s elemet veszek a magnóba. Ahogy betolom a gyerekkocsit, az eladó vagy tulajdonos, nem tudom, egy nagydarab, 82

kövér török vagy arab, meglátja a kicsi szőke fejét, és egyből széles mosollyal ugrik ki a pult mögül, s hangosan elkezd kiabálni, gesztikulálni, hogy mit parancsolok, s mennyire boldog, hogy veszek nála valamit. Aztán megjelent a bolt mélyéről egy öregasszony meg egy fiatal jönnek ők is, fogdosnak, mutogatják az árujukat. Mire hátra nézek, a gyerek már az egyikük ölében, puszilgatja, ölelgeti, simogatja. Majd’ elájultam! Adják vissza a gyereket — kiabáltam és kitéptem a nő kezéből. Próbáltam kijönni a boltból, ők meg egyre hangosabban rángatták a pólóm, jöjjek vissza, válasszak bármit, csak hagyjam ott nekik a bébit. Ha kell, pénzt adnak, amennyit csak kérek, de adjam el a gyereket! Szőke, európai gyerek, nekik pont ilyen unoka kell! Értitek? Koromfekete család, és szőke unokára vágynak. Azt sem tudom, mennyi ideig tartott ez a rémálom, elállták a kijáratot, egyre többen voltak már, az egész család ott magyarázkodott, rángatott össze-vissza. Csak akkor engedtek el, amikor pánikba esve azt kiabáltam, hogy rendőrt hívok. El kell innen költözni, ha legközelebb betörnek, nem a ruhánkat, hanem a gyereket fogják elvinni.” Persze költözésről szó sem lehetett. A következő konfliktus sem váratott magára sokáig. Egyik hétvégén egy ismerősünk elhívott engem és egy másik srácot a csapatból, segítsünk neki kertet építeni, nem ingyen kéri, rendesen megfizeti. Úgysem volt semmi dolgunk, napi száz dollárt nem dobhatok ki az ablakon. Este megyünk haza, a haverom szól, hogy menjek csak előre, ő még beugrik sörért a sarokra. Belépek a lakásba, ott ülnek a többiek az egyik szobában, síri csend, nem szólnak semmit, csak néznek rám. — Mi van, mi történt? — kérdeztem. — Hol voltál egész nap? — kérdik. — Dolgoztam, miért? — Vasárnap dolgoztál? Hol? — Egy ismerősünknél, Pistivel. Mi van? Mi történt? — Betörtek a lakásba, elvitték a tévét, meg egy csomó apróságot, a bizsukat is a tálból, biztosan aranynak nézték. Nem tudtuk hol vagy, azt hittük, te voltál! Ekkor lépett be az ajtón István, akivel együtt voltam. Meghallotta, mi történt és azonnal a védelmébe vett. — Ő nem lehetett, egész nap együtt dolgoztunk! 83

— Akkor jó, — mondják nekem — szerencséd, hogy van alibid, mert nagy balhé lett volna. — Nem hiszem el, hogy ilyen parasztok vagytok! — mondtam. Már a feltételezés is teljesen felháborít, arról nem beszélve, hogy egyelőre ti tartoztok nekem, napok óta az én kajámat eszitek. — Nem úgy értettük, ne haragudj. — Mit nem úgy értettetek? Pusztuljatok éhen, így ahogy vagytok, az biztos, hogy elsejétől nem lakom itt. — Nem kell elköltöznöd, bocsánatot kérünk! — Nagyon bunkók vagytok, ezt nem is gondoltam volna rólatok — szólt közbe István. Ilyen még Ausztriában sem fordult elő soha. Ha már egymást támadjuk, ahelyett, hogy védenénk, mintha nem lennénk egymásra szorulva, mi lesz később? Nekem is el kell menni, legközelebb engem találtok meg valamivel. Kíváncsi lennék, ki fogja kifizetni a lakbért, ha mi nem leszünk itt? A szervezet, vagy te a gyerekeddel? Legalább neked nem lett volna szabad engedni ezt a vádaskodást. Már biztos voltam benne, hogy el kell innen mennem, de lakást egyedül nem tudtam bérelni. A hónap végén aztán mégis sikerült elköltöznöm, idősebb magyarok segítettek rajtam.

Hétvégeken az amerikai magyarok általában összegyűlnek, partit adnak, megemlékezéseket, ünnepségeket szerveznek. Mindenkit szeretettel várnak, új vagy régi emigránst. Innen származik a legtöbb ismeretség, bár nem mindenki jár ezekre az összejövetelekre, de tudnak róla. Minden nagyobb városban van egy központjuk, San Franciscóban viszonylag nagy magyar kolónia él, nagyjából mindenki ismer mindenkit. Megkerestem a vezetőséget, s röviden vázoltam a problémámat. A háromszintes ház legfelső emeletén volt egy kis garzonlakás, ahol egy-két fiatal lakhatott ingyen, amíg munkát, lakást nem találnak, cserében pedig vállalták a gondnoki munkát és az épület őrzését. Mikor beköltöztem, éppen egyedül lakott ott egy srác. Míg ide nem került, korábban az autójában csövezett addig. Nem dolgozott semmit, nem is akart, meg persze nem is tudott volna, mert egy baleset miatt nyomorék lett, bal lábát nem tudta behajlítani, sánta maradt. 84

Gábor nagydarab, s betegsége ellenére is vidám fazon volt. Már évek óta kint élt, balesetét hatalmas szerencsének tartotta, függetlenül attól, hogy nyomorékká vált. Pár hetet töltöttem vele, de nem sokat unatkoztam mellette. Ha este haza értem, ő már a földszinti konyhában főzte a vacsoráját, ami többnyire a rendezvényeken otthagyott ételmaradékokból készült. Nem tudtam úgy betoppanni, hogy ne a hűtőszekrényből bukkant volna fel tele szájjal, mentegetőzve, hogy épp csak bekap valami maradékot, mielőtt megromlana. — Nem voltam én ilyen kövér mindig. Nézd meg ezt — mutatott egy képet magáról, amin még tényleg ember formája volt. A baleset óta híztam el ennyire. Ott valamit elrontottak bennem. Azóta állandóan hasmenésem van, és mégis hízok. — Mi történt? „— Lakott itt egy lány, velünk együtt a fenti szobában. Hárman voltunk, egy másik srác, ő meg én. Nagyon szép volt, mind a ketten bele voltunk esve. A szüleivel együtt jött ki. Ők haza mentek pár év után, nem bírták a gyűrődést, de Mary itt maradt, egyetemre járt, nem akart visszamenni. Ő is ideköltözött. Gondolhatod, ebben a kis szobában, amikor fürdés után, szinte meztelenül, egy szál semmiben járt köztünk, majd’ megőrültünk érte. Minden pénzünket rá költöttük, erőnkhöz mérten próbáltunk megvenni neki mindent, amit csak akart, csak válassza végre egyikünket. Szerintem engem választott volna, de már olyan régen voltunk hármasban, hogy nem tudta volna egyikünket sem megbántani. Egyszer aztán nagyon berúgtunk. Igaz, nem volt ez ritkaság, de most elhatároztuk, hogy el kell dönteni, ki kivel van. Húzzunk sorsot, találtuk ki, aki veszít, az egy hónapon belül elköltözik, így esélyt ad a másiknak, ha nincs harmadik, talán össze tud jönni vele. Ha a nyertesnek mégsem sikerül egy hónap alatt, akkor esélyt ad a másiknak, és az költözik ki. Én nyertem, és azt hittem enyém a világ! Boldogságomban lerohantam, felugrottam a kerékpáromra és száguldozni kezdtem. Vettem még egy üveg whiskyt, azt húzogattam, miközben fel-le robogtam a dombokon. Aztán az egyik kereszteződésben belerohantam egy kamionba. Nekem volt elsőbbségem, a sofőr mégsem láthatott, mert nem volt lámpám, de megállni sem tudtam volna. Végig emlékszem az egészre. A motorházról, mint egy rongybaba, úgy pattantam le, rá egy másik autóra, onnan a földre. A fejem alig sérült, de 85

a gerincem több helyen eltört, a bordáim, a medencecsontom, mind két lábam. Akik látták, biztosak voltak benne, hogy szörnyethaltam. Egy ideig még nyitva volt a szemem, nem éreztem semmit, aztán elájultam. Majdnem egy évig feküdtem kórházban. Mivel nekem volt elsőbbségem, nem vették észre, hogy részeg voltam, s ezért egy ügyvéd vállalta, hogy megnyerjük a kártérítési pert. Rokkanttá nyilvánítottak, életem végéig kapom a segélyt, és ehhez egy nagyobb összeget is meg fognak még ítélni. Mary persze meglátogatott, és amikor megtudta, hogy sorsot húztunk miatta, bevallotta, hogy felesleges volt, mert akkor már járt egy amerikaival az egyetemről. Egy hét múlva össze is költözött a sráccal.”

***

— Hétvégén, ha nincs más dolgod, menjünk el Renóba, a kaszinóvárosba! — javasoltam. — OK! De sok pénzt hozzál, mert nyerni nem lehet. Hétvégén elindultunk szerencsét próbálni. Gábor úgy száguldozott a kamionok között, mintha versenyeznénk valakivel. Kiabálásaimra csak jóízű nevetéssel reagált, és eszébe sem jutott lassítani. Utoljára Németországban féltem ennyire, egy Porsche őrült vezetője mellett, aki szakadó esőben száguldott végig a leállósávban, hogy kikerülje a forgalmi dugót. Végül szerencsésen megérkeztünk, az első nagyobb kaszinó parkolójában leraktuk az autót, és bevetettük magunkat a játékterembe. Eleinte óvatosan próbálkoztunk, de a kezdeti sikerek meghozták az önbizalmunkat. Külön asztaloknál játszottunk, nekem először még jól ment, aztán hirtelen bukni kezdtem. Pár óra múlva egy cent sem volt a zsebemben, minden pénzemet elbuktam. Teljesen elkeseredve néztem a rulett asztalt, ami persze most, hogy már nekem nem volt rajta tétem, hozni kezdte az általam addig megtett számokat. Láttam, ezt a világot nem nekem találták ki. Figyelni kezdtem barátom játékát, akinek viszont úgy látszott, szerencséje van. Duplázott, amihez kötélidegek kellenek: a vesztett pénznek mindig a kétszeresét megtenni, ugyanoda, amíg vissza nem jön az elvesztett összeg. 86

Itt találkoztam először azzal a ténnyel, hogy bármit csinálsz is, csak a kaszinó nyerhet, csak nekik lehet igazuk és azt tiltanak ki, akit csak akarnak, semmilyen indokra nincs szükség. Gábor nyerőben volt, amikor elfordult, hogy egy másik asztalon is megtegye a tétjét. A következő pillanatban megint nyert, de épp háttal állt, és a krupié véletlenül vagy szándékosan, besöpörte az ő nyertes zsetonjait is. Én viszont láttam, mi történt. Gábor visszafordult és megdöbbent, hogy üres a mező, és a pénze eltűnt. Azonnal reklamálni kezdett. A krupié tagadta, a felügyelő is azt állította, nem volt ott semmi. Ekkor szólaltam meg én, hogy láttam, mi történt, mire mind a kettő elsápadt, fejcsóválva néztek egymásra, nem tudtak mit tenni, állt a játék. Az asztal felügyelője végül kényszeredetten kifizette a zsetonokat, de az arcán furcsa grimasz ült. Újra indult a játék, de nem a mi számunkra. Pontosan egyszerre Gáborhoz és hozzám is odalépett két-két öltönyös kidobóember, felszólítottak, hogy váltsuk be a zsetonjainkat és hagyjuk el a kaszinót. A nyomaték kedvéért el is kísértek bennünket, hiába méltatlankodtunk, semmit sem indokoltak, csak az első kijárati ajtónál mondtak annyit, hogy meg ne próbáljunk többé visszajönni. — Biztosan azt hitték, hogy csaltunk — mondtam. — Ott vannak a kamerák, azokkal látniuk kellett, hogy feltettem a tétet! Szerinted, ha nem így lenne, kifizettek volna? Kilépve a szabadba, az a nem kis meglepetés ért, hogy leesett a hó, s akár egy lavina, úgy takarta be az autókat, a végtelen parkolóban csak fehér dombokat láttunk. Egy szál pólóban, tornacipőben túrtuk a havat, tucatnyi autót végig söprögetve, mire megtaláltuk a miénket. Teljesen átfagytunk mire el tudtunk végre indulni, de nem emiatt volt fagyos a hangulatunk.

Lassan időszerűvé vált, hogy megcsináltassam az amerikai jogosítványomat, mert egyre fárasztóbb volt bankban, szórakozóhelyek bejáratánál, vagy rendőri ellenőrzéseknél elmagyarázni, hogy miért van német jogosítványom, magyar útlevelem, amerikai azonosító kártyám. Mindhármat helyettesíthetné, ha levizsgáznék. A gyakorlati vizsgához azonban csak olyan autót fogadnak el, amelynek rendben van a biztosítása is. Nem ismertem túl sok embert, családtagokkal együtt alig 87

lehettek húszan. Rövid utánajárás során találtam valakit, akivel olykor együtt biliárdoztam és hajlandó volt segíteni. Steve szintén magyar volt, még '56-ban jött el szüleivel otthonról. Azóta sem volt Magyarországon, iskolába, egyetemre már itt járt. Nem felejtette el az anyanyelvet, bár néha angolul egyszerűbb volt magát kifejeznie. Már a fia is nagykorú volt és büszke arra, hogy az apja megtanította az óhaza nyelvére. — Tudod, az idő mindent megszépít. Apám még szokott nosztalgiázni, többször felidézi, hogyan kuporogtunk a teherautón, amikor Ausztriába menekültünk. Akkoriban mindenki ötvenhatosnak számított, az is, aki részt vett benne, s az is, aki nem. A csecsemő az anyja karján, meg a nagypapa is, aki nemhogy géppisztolyt nem fogott, de már ellátni sem tudta magát egyedül. Amikor Amerikába érkeztünk, mindenkinek jól fel fogott érdeke volt azt állítani, hogy itt harcolt, meg ott sebesült meg, hisz mindenkinek szüksége volt a politikai menedékjog megszerzésére és az azzal járó segélyre. Apám szerint csak azok az igazi ’56-os hősök, akik otthon maradtak, s akiket aztán elfogtak, bebörtönöztek, akiket ártatlanul kivégeztek, vagy siralomházban várták a véget, mígnem esetleg csak életfogytiglant kaptak. Azok a hősök, akik Kádár börtöneiben tíz-tizenkét évet ültek, aztán az amnesztia után is megalázva éltek tovább, és mégsem akartak eljönni otthonról. Őket lehet hazafiaknak nevezni, nem minket. Az itt élők többsége csak kihasználta a vihart és most biztos anyagi hátérrel, magas nyugdíjjal a zsebében magyarkodik, veri a mellét. — Aztán mi történt veletek? — Mi az utolsó pillanatban a szomszédokkal együtt egy vöröskeresztes teherautóra szálltunk, tizennégy éves voltam, emlékszem mindenre. Gondolhatod, milyen csoda volt itt minden, fantasztikusan jól éreztem magam. Szüleim persze nem ilyen gondtalanul élték meg, de neked nem kell különösebben magyarázni, hogy milyen, amikor valaki egyedül, egy teljesen új és idegen világba kerül. Nekem tizenhat évesen már autóm volt, a külvilágról mit sem tudtunk, mármint mi, fiatalok. Sportkocsik, Rock and Roll, Elvis, rövid szoknyás lányok és buli buli hátán. Számomra megszűnt Európa, a nyelvet is elfelejtem, ha anyámékkal otthon nem magyarul beszéltünk volna. Ha nem magyarul válaszoltam, apám egyből kiabált velem: „Soha nem felejtheted el az 88

anyanyelvedet, amíg anyád és én élünk!” — Pár év múlva aztán állampolgársági vizsgát tettünk és a család hivatalosan is amerikai lett. Együtt ünnepelt az egész kolónia, hiszen rajtunk kívül még sok magyar megkapta akkor az állampolgárságot. Úgy éreztük, Amerika lett az igazi hazánk, s ettől a papírtól megváltozik az életünk. Nem sokkal ezután, anyám büszkén hozta be a reggeli postát, egy nevemre szóló hivatalos levéllel. Meg sem nézte a feladót. Kíváncsian várta a család, milyen fontos irat lehet benne, amelyre még csillagsávos, lobogós pecsétet is nyomtak a címzettnek. A behívóm volt a vietnami háborúba. Apám rosszul lett, anyám sírógörcsöt kapott, orvost kellett hívni mindkettejükhöz. Ügyvédhez fordultam, mit lehet tenni, hiszen még egyetemista vagyok. Nem tudott segíteni, nem nappalira jártam, dolgoztam mellette, így felmentést nem kaphattam. Bevittem az iskolába a levelet, már másoknak is ott volt a kezében az értesítés. A lányok fürtökben borultak a nyakunkba és zokogtak. A tanáraink csak néztek minket, és nem tudtak megszólalni. Sokan azonnal Kanadába indultak. Hívtak engem is, de féltem elmenni, mert emiatt elvehették volna az állampolgárságomat, s akkor mihez kezdtem volna? Még szinte gyerek voltam, el sem tudtam képzelni az életemet a szüleim nélkül. Mit tehettem volna, kénytelen voltam bevonulni. Vietnamról sok könyv és film jelent meg, de amit személyesen átéltem, azt elmesélni nem lehet. Egyik óráról a másikra felnőtt lettem. Amikor átestem a tűzkeresztségen, egy velem egykorú fiú, akivel együtt voltunk a kiképzésen, meghalt mellettem. A legborzalmasabb az volt az egészben, hogy nem tudtam megszokni a félelmet. Állandóan járőröztünk, próbáltunk felkészülni a támadásra, de az soha sem akkor jött, amikor vártuk. Egy idő után mindig csak azt figyeltem, hogy mikor nem figyelek, mert akkor történnie kell valaminek. Ha észrevettem, hogy kezdek megnyugodni, azonnal pánikba estem, mert éreztem, hogy mindjárt valami váratlan dolog történik. Eleinte a pihenőidőben még mindenkinek be kellett ásnia magát. Én annyira féltem, hogy a legmélyebbre próbáltam ásni magam, de mire elkészültem volna, indulnunk kellett tovább. Egy idő után már senki nem sáncolta el magát, úgy dőlt le, ahogy volt. Elzuhant a fűbe vagy a sárba, mindegy volt, hová. Minden éjjel levelet írtam, amiben elbúcsúztam anyámtól. „Drága Anyám! Ha nem találkoznánk többé, tudnod kell, hogy szeretlek és 89

mindig csak rátok gondolok.” Aztán túléltem a következő napot is, és éjjel kezdtem mindent elölről. Egy idő után már csak az aznapi dátumot javítottam át és mindig attól rettegtem, ha nem búcsúzok el aznap éjjel, másnap meghalok. A mai napig is, ha rosszat álmodom, Vietnamban fekszem a sárban, és levelet írok. Amellett, hogy minden nap jó esélyem volt a halálra, egyszer tényleg majdnem ott maradtam. Egy támadást követően jöttek kimenteni bennünket, de már nem fértem fel a helikopterre. Hiába értem oda, nem volt elég hely, a sebesültek még a gép lábára is felkapaszkodtak. Én meg közben tehetetlenül és kétségbeesve üvöltöttem, hogy ne hagyjanak minket itt. Mögöttem még sokan rohantak, vonszolták magukat az életükért. De ott hagytak minket és mi földre rogyva, sírva néztük amint a gép felszállt és távolodott el. A következő percben telibe találták. Ott robbant fel tőlünk pár száz méterre a levegőben. Akkor születtem meg újra. Aztán letelt az időm, haza hoztak, újra járhattam egyetemre a veterán segélyemből most már nappali tagozatra. Azóta kétszer tartok születésnapot egy évben.”

***

Egyik péntek este Franky hívott, menjek el vele Oaklandba az egyetemi negyedbe, ott van hétvégén a legtöbb fiatal, s teljesen más világ ez, mint a San Franciscoi félszigeté. A Bay Bridge másik oldala, nincsenek hontalanok, csavargók, ez itt rendezett kertvárosi negyed, ami már inkább hasonlít Amerikára. A legtöbb bárban élőzene szól, amatőr zenészek nyomják profi módon a helyi rock zenét. Állandó fesztiváli hangulat van, mi is így sodródtunk a tömeggel, — s ugyan divat itt nincs, mint sehol az USA-ban, de rendesen néznek ki a fiatalok, tiszták, nem szakadtak, mint máshol. Mindenütt zajos, vidám csapatokba botlottunk, mintha valamit ünnepeltek volna, ám valójában csak a szokásos hétvégéjüket töltötték, mint a diákok szerte a világon. Véletlenül csapódtunk mi is egy ilyen társasághoz. Valakivel összetéveszthették barátomat, mert azonnal kezébe nyomtak egy üveget, és alkoholgőzös kedvességgel felszólították az ünneplésre. így aztán én 90

sem maradhattam ki, csak némileg nehezebben oldódtam, a gyors beszédet és a szlenget nehezen értettem. Rövidesen két lány karjaiban találtuk magunkat. Diana és Éva hamar kiszúrt bennünket, s amikor megtudták, hogy egyikünknek sincs barátnője, még közvetlenebbé váltak. Másnap reggel barátom lakásáról már csak én mentem velük tovább Diana odújába. Mint útközben kiderült, Éva szülei európaiak voltak, apja cseh, anyja német, akik már itt ismerkedtek meg egymással. Éva egyikőjük anyanyelvén sem beszélt, csak angolul. Ahogy barátnője, ő sem tartotta szüleivel a kapcsolatot, hogy éppen hol élnek, fogalma sem volt. Születésnapjára, karácsonyra kap tőlük egy-egy csekket, abból hónapokig él, aztán ha nagyon kifogy, telefonál, és ismét érkezik egy kis támogatás. Ez az életforma egyáltalán nem ritka errefelé. Az egyetemnél újabb két barátnő csatlakozott hozzánk, mintha nem is tegnap váltak volna el, olyan örömmel és lelkesedéssel üdvözölték egymást. Az autóban mind a négyen egyfolytában és egyszerre beszéltek, egymást túllicitálva próbálták az elmúlt éjszakát elmesélni. Olyan érzésem volt, mintha egy amerikai filmben ülnék. Hajukban virágokkal, farmerjeikre varrt díszekkel, határtalan jókedvükkel, mintha a hetvenes évek hippijeiként, valami háborúellenes koncertre tartottunk volna. Kiérve a kertvárosból, az öböl szélén, a kikötő dokkjai között, kamionoktól megsüllyedt gyári utakon araszoltunk tovább. Körülöttünk konténerek hevertek minden színben, egymásra pakolva, csak a kikötői munkások targoncáinak hagyva szűk utakat. Aztán elhagyatott kikötői épületek következtek, kitört ablakokkal, óriási vasajtókkal. Ide érkeztünk meg, itt lakott a kis csapat. Egy hatalmas tengerjáró hajókat befogadó hangárba léptünk. Több száz méteres csarnok volt, üzemen kívül, ahol régen tankhajókat építettek. Keskeny, korlát nélküli vaslépcsőkön másztunk egyre feljebb, a hajdani üzemvezető irodájába, amely egy nagy kabin volt és a mennyezetről függött lefelé. Ezt alakították át a lányok maguknak, s osztották fel három kis szobára, amelyek ablakaiból átlátható volt az egész hangár. Fentről egy egészen fantasztikus világ tárult elém. Alattunk, mint apró skatulyákban laktak a fiatalok. Mindenki épített magának egy kis lakást gipszkartonból és falemezekből, mindegyikben ajtó, ablak, csak éppen tetejük nem volt. Lentről nem lehetett belátni a szomszédokhoz, a 91

plafon a csarnok üvegablakos teteje volt csak a magasban. Innen felülről az egész hangár életét végig lehetett kísérni. Mint egy mini város, vagy inkább hippi-tanya. A csarnoknak belül nem volt külön világítása, mindenki saját magának vezette be a villanyt, s éjjel, ha lekapcsolták a lámpát, olyan sötét volt, mint kint az utcán. Igazi nyomortanya volt, minden különösebb komfort nélkül. A hangár egyik sarkában volt egy WC, mellette egy zuhanyzó, ahová mintegy ötven lakó járhatott. A csarnokot pár száz dollárért bérelték, s minél többen laktak itt, annál olcsóbb lett a lakbér. A plafon nélküli lakások közt, a szabad területeken biliárdasztal is volt, arrébb egy kosárlabdapalánk, mögötte pedig gördeszka pályát építettek maguknak a gyerekek, amit állandóan használt valamelyikük, így folyamatosan dübörgött az épület. — Na, hogy tetszik? — mutatott le az ablakból Dia? — Ilyen érdekeset még nem láttam! — Itt bármit csinálhatunk! — folytatta. Nézd, ott balra egy zongorajavító műhely, arrébb egy szobrász műterme. Én festek, de mindenkinek van valami hobbija, ami miatt itt lakik. A fűtést nem lehet megoldani, de egy-két hónap kivételével nincs is hideg, nyáron kifejezetten hőség van. Feküdtem az ágyon, néztem az alattunk zajló világot. Minden nyomora és komfortnélkülisége ellenére ez tényleg a szabadság volt. Eszébe sem jutott senkinek zavarni a másikat. Minden kint volt hagyva szabadon, mint az óvodában a játékszerek. Ha a zuhanyzó foglalt volt, egy billiárd partival ütötték el az időt. A motorjaikat is bent szerelték, annyi hely volt, kétszer ennyien is beköltözhettek volna. így élt ez a békés, de annál zajosabb kommuna. Délelőtt mindenki dolgozott, de este felé kezdődött az élet. Nyár volt, az átlagnál is melegebb éjszakákkal. — Ma éjjel nem alszunk itt, pár napra átköltözünk a hajómra — szólt Dia —, jönnek a barátnőim is, bulizunk, sütünk-főzünk, horgászunk, mindenki azt teszi, amihez kedve van. Bepattantunk az öreg Fordba és elindultunk az öböl túloldalára. Éjszaka gyönyörű San Francisco, minden világít, a belváros fényei ragyognak az éjszakában. A forgalom egy pillanatra sem áll meg, különleges hangulata van mindennek, a város egy percre sem fekszik le aludni, itt mindig szilveszter van, aki itt él, ezért a különleges hangulatért 92

szereti ezt a várost. Egyik oldalon a Csendes óceán, a másikon a város az öböllel, Alcatraz szigete középen, körülötte a távolban ragyognak a hidak. A Golden Gate magasságából az óceánjárók, mint kis játékhajók, mozdulatlan pontként lebegnek a sötétkék vízen. Hamarosan egy kicsi, olasz nevű halászfaluba, Saosolitóba értünk. A kikötőt itt már nem a teherhajókhoz méretezték, csak bárkák és kis hajók ringatóztak a vízen. Fából épült házak, tutajokra épített, minden luxussal felszerelt lakások horgonyoztak az öbölben. Ezen a részen nincs már hullámzás, az öböl olyan csendes, akár egy tó vize. A legközelebbi utcában leállítottuk az autót, majd tele csomagokkal a móló felé baktattunk. Mind a hatan beültünk a csónakba, és evezni kezdtünk. Nem láttam semmit, sötét volt, csak a víz csillogott. Kiérve a zárt öbölből, már látni lehetett a várost, esti fényeiben. Nemsokára megérkeztünk a bárkához és felmásztunk a fedélzetre. Dia eltűnt, majd pár perc múlva felgyúltak a fények. Világított az egész hajó, mint egy karácsonyfa. Öreg halászhajó volt ez, lehorgonyozva a nyílt vízre, berendezve annyira, amennyire egy hajót lehet. Az áramot a partról vezették be kábelen, persze teljesen illegálisan, egy ismerős halász házából. A mulatozásra az éjszaka közepén megjelent egy vén tengeri medve is, motorcsónakját gondosan a hajóhoz láncolta, a lakat kulcsát pedig ránk bízta. Dianát, akit lányaként szeretett, megeskette, hogy semmiképp sem adja oda neki, nehogy megismétlődjön az az eset, amikor hulla részegen elaludt a járó motorcsónakban, ami aztán önállósította magát, s ha a rendőrök el nem fogják, kiviszi a nyílt óceánra. Rögtön felbontotta az első útjába kerülő whiskyt és nem kevés sör kíséretében merev részegre itta magát. Mi a fedélzeten felállított grillsütő köré telepedtünk, mindenki jól érezte magát, szólt a zene, számomra ismeretlen együttesek, de a többiek együtt énekelték a refréneket. Késő éjjel aztán mindenki elvonult éppen aktuális szerelmével a bárka valamelyik szegletébe. Mi ketten kint maradtunk a fedélzeten. Mellettünk még pislákolt a tűz, feküdtünk a nyugágyakon, felettünk a nyáréjszakai égbolton ragyogtak a csillagok. A sötétkék öböl vize hozta a távoli város fényeit, moraj ló zaját, az óceánjárók elnyújtott, tompa kürtjeinek hangjai összekötötték az elmúlt éjszakát s a távolban felkelő nap holnapját. Valószerűtlennek tűnt számomra ez a világ, lógatom a lábam egy 93

hajón, s fogalmam sincs, mit keresek itt tulajdonképpen. Reggel mindenki csónakba ült, az esti viszontlátásig elbúcsúztak, és kieveztek a partra. Diával megint kettesben maradtunk, és nekiálltunk rendet rakni. — Miért nem megyünk ezzel vissza? — kérdeztem. — Nem működik rajta semmi. Sem a motorja, sem a kormánya, de engedélyem sincs, hogy vezessem. Itt horgonyoz, amióta csak élek. Apám hagyta rám. — Szüleid hol vannak? — Idahóban, de semmit sem tudok róluk. Az öreg tud valamit, de nem hajlandó beszélni. — Semmit sem mondtál még magadról, azt sem tudom, ki vagy? „— Idahóban, egy országút melletti lakókocsiparkban születtem. Anyámék véletlenül ismerték meg egymást, nagy szerelem volt, állítólag ezért is tartottak meg engem. Kiskoromból csak arra emlékszem, hogy állandóan utazunk, minden héten máshol vagyok, de ugyanabban a lakókocsiban. Mikor öt-hat éves lehettem, tombolt a hippimozgalom. Anyámék is megvadultak, elvonultak a külvilágtól és egy kommunában kötöttünk ki. Voltunk páran gyerekek, akikkel egy önjelölt tanár foglalkozott, gondolhatod, a virágfűzésen meg a kenyérsütésen kívül semmit nem tanultunk. Apámék szerencsére nem érezték magukat túl jól, úgyhogy leléptünk, aztán már csak a koncertek meg a bolhapiacok érdekelték őket. A piacon az általunk kötött és fűzött ruhákat, gyöngyöket, apró ékszereket adtuk el. Évekig ment ez így, keresztül utaztuk Amerikát, évente ötször-hatszor is. Ha valahol megálltunk, én iskolába jártam, ők meg élték a világukat. Aztán Vietnam alatt apám menekült a behívó elől, akkor emiatt nem maradtunk egy helyen, végül ide keveredtünk San Franciscóba, és szerencsémre szüleim beleszerettek a városba. így elvégezhettem az iskolát, voltak barátaim, s nem voltam már egyedül. Egyik nap bejelentették, hogy elfáradtak, és visszaköltözünk Idahóba, krumplit fogunk termeszteni, mint régen, mielőtt én megszülettem. „Csak nem velem!” — jelentettem ki. Tizennégy éves voltam akkor, óriási botrány lett belőle. Üvöltözés, átkozódás, sírás, könyörgés, de én már voltam olyan nagy, hogy tudtam, úgysem kényszeríthetnek. Persze meg is vertek, amit az osztálytársaim észre vettek és javasolták, jelentsem fel őket. Azt már nem, arra nem lennék képes, gondoltam, de jó ötletet 94

adtak. Aznap este eléjük álltam és kijelentettem, ha nem engednek itt maradni, feljelentem őket. Ez hatott. Az első dühroham után az apám kijelentette, hogy kitagad, soha többé nem ismer meg. Anyámnak megmondtam az igazat, hogy csak zsaroltam őket, de nem hitte el, így pár napi sírás után elváltunk, akkor még nem sejtve, hogy örökre. Beültek az öreg lakóautóba és elmentek. Engem itt hagytak és rábíztak Henryre, az öreg tengeri medvére. Róla sok újat nem tudok mondani, józanul még nem láttam, viszont nagyon szeret engem. így aztán gyorsan felnőtt lett belőlem mellette, azt tehettem, amit akartam, csak annyit kért, vigyázzak, ha egyszer anyámék előkerülnek, el tudjon számolni velem. Felhőtlen, vidám évek következtek. Egyik sráctól a másikig vándoroltam, anyámék csavargó természetét örököltem. Ezért nem is bérelek lakást, láthatod, mindig van hol laknom, nekem ez a természetes. „ Örökre akarsz engem? — fordult hozzám hirtelen. — Kicsit korai ez a kérdés, nem gondolod? — válaszoltam. Még csak pár hónapja vagyok az USA-ban, nem láttam még semmit belőle, munkám is csak ritkán akad. Meg kell még tanulnom jobban a nyelvet, valami normális életet is ki kellene alakítanom, nem azért jöttem ide, hogy egy hajón csövezzek. — Meg fogod szokni! Te is olyan vagy, mint mi, csak vándorolsz a világban, és nem találod a helyed. Már annyi emberrel találkoztam, hidd el, csak azzal kerülsz kapcsolatba, akihez közöd van. Nincs véletlen, mindenkinek van valakije a nagyvilágban, csak nem biztos, hogy keresztezik egymást az útjaik. Ezért bolyong annyi magányos ember, állandóan keresve az igazit. Aztán, amikor már elfáradnak a sikertelen próbálkozásoktól, feladják, megkeserednek, és magukba fordulva élik tovább boldogtalan életüket. Ők azok, akik aztán ragaszkodnak megszokott helyükhöz, amit egyébként unnak és utálnak, s már nem is tudnak a sorsukon változtatni, annyira a körülmények rabjai. A látszat ellenünk szól, mert nekünk semmink nincs, nekik viszont új autójuk van részletre, ülnek a lakásukban harminc évre eladósodva, és rettegnek, hogy egyszer elveszthetik a munkájukat. Mire kifizetik a részleteket, már élvezni sem tudják az életet. — Mindaz, amit mesélsz, gyönyörű, de ez a mozgalom éppen azért múlt ki, mert az embernek egyszer valahol meg kell állapodnia. Negyvenötven éves korodban már nem tudsz egyik helyről a másikra vándorolva 95

alkalmazkodni a körülményekhez. Emlékezz a szüléidre! Ők is azért hagyták abba ezt az életformát, mert elfáradtak, nyugalomra, otthonra vágytak. Nem a szabadságukat vesztették el, legfeljebb kiégtek, megöregedtek. — El akarsz hagyni? — Nem ma, nem is holnap, de talán egyszer igen. Hogy lehet ilyesmiről beszélgetni két hét után? — Jó, hagyjuk. Gondoltam, hogy nem fog menni. Olyan nagy köztünk a kulturális szakadék, ne erőltessük. Diana megsértődött, a következő pár órában egyfolytában magyarázott. Később megbékélt, kiadta magából a mérgét, minden folytatódott ott, ahol abbahagytuk. Este megjelentek a barátai, és kezdődött elölről a party. Sült a hús, a fedélzeten gurultak a sörösüvegek. Éva félrehívott. — Dia mesélt a délutáni balhétokról! — kezdte. — Miért? Szerinted ennyi idő után normális lenne kijelentenem, hogy örökre akarom őt, és hogy elveszem feleségül? Pont én? Alig ismerjük még egymást, mit akar tőlem? — Apát a gyerekének. — Tessék?! — Gondoltam, hogy nem tudod, ez jellemző rá. Terhes, már nem meri elvetetni, mert annyi abortusza volt, hogy az orvosa szerint nem lehetne többé gyereke. Még időben volt, amikor megismert téged, épp azért ugrott rád, mert nincs senkid, így talán vele maradsz és elhiszed, hogy a tiédet szüli meg. Sohasem derülne ki, legalábbis évekig nem. Később lehet, hogy elfogadnád a helyzetet, ha meg nem, akkor gyerektartást varrna a nyakadba. Egy életen át fizethetnéd. — Ezt most miért mondtad el nekem? — Bosszúból! Akitől terhes, a fiúm volt, elvette tőlem, aztán őt is otthagyta. Az sem érdekel, ha visszamondod neki, tudja, hogy haragszom rá. Nem az első eset, hogy közös srácba szeretünk bele, de mindig én vagyok a vesztes, most végre megkapja, ami jár neki. Ebben a hangulatban telt az éjszaka, bár a többiek semmit nem vettek észre belőle, változatlanul mulatoztak, kiabáltak bele az öböl sötét kékjébe. Hajnalban Dia valamit megérzett és megszólalt: — Ha el akarsz menni, menj, csak arra kérlek, éjszaka hagyjál el, 96

reggel, ha felébredek, már ne legyél mellettem. Másnap éjjel beültem a mentőcsónakba és kieveztem a partra. Az öreg Henrynél égett még a lámpa. Bekopogtam. — Mi újság? Mi járatban ilyen későn? — Búcsúzni jöttem. Reggel, ha van időd, légy szíves vidd vissza a csónakot a hajóhoz. — Nem sürgős, van ott még egy, azzal ki tud jönni Dia, ha akar, de miért mész el? Mi történt? Röviden vázoltam a helyzetet. Az öreg hallgatott. Bement a házba, kihozott két széket, és egy whiskys üveget. — Hát, ha úgyis elmész és eldöntötted, hogy nem jössz vissza, elmondok neked valamit. Nem hosszú, mire ezzel a maradék itallal végzünk, be is fejezem. Kiraktuk a két kerti széket a mólóra, és egy távoli halászhajó körvonalait bámulva az öreg mesélni kezdett. „— Dia szüleit egy nagy bulin ismertem meg, s persze épp az anyjával kezdtem ki. Akkoriban minden csaj büszke volt arra, ha több palival is elment egy éjjel. Szabad szerelem volt a divat, mindenki mindenkivel, fürödtünk a piában, a joint füstje olyan természetes volt, mint égen a felhők. Senki nem foglalkozott a jövővel, minden éjjel koncerteken dülöngéltünk, naiv álmainkról mindenféle baromságot beszéltünk össze, a világ megváltása volt akkoriban a divat. Ez a kislány meg ott szaladgált köztünk, még nem gyújtott rá, de már több marihuánát szívott a levegőből, mint sós tengeri levegőt. Az apja jó haverom volt. Persze, akkor mindenki mindenkinek egy életre szóló gyerekkori barátja volt, függetlenül attól, hogy aznap ismerték-e meg egymást. Egyik éjjel aztán őszinteségi rohamában, meg talán éppen összevesztek, az apja elmondta nekem, hogy Dia igazából nem is a vér szerinti lánya, csak örökbe fogadta. Az anyja olyan szabad életet élt akkoriban, hogy képtelen volt visszaemlékezni, ki ejthette teherbe. Aztán szerelmesek lettek és elhatározták, akárki is a születendő gyerek apja, megtartják, és sajátjukként nevelik fel úgy, hogy nem mondják el neki felnőtt koráig. Ezt be is tartották, de tizennégy éves korában olyan hirtelen és viharosan váltak el, hogy a szituáció nem volt alkalmas a vallomásra, az is épp elég törés volt számukra, hogy elhagyják a lányukat. Ez azonban Dia választása volt, egész életében csak azt hallotta, hogy a szabadság meg a függetlenség a legfontosabb. Ezek után persze, hogy szabadságra 97

vágyott, épp mikor már lassan élvezni is kezdte az életet. Itt maradt, a szülei rám bízták, vigyázzak rá. Tőlem persze oda mehetett, ahova akart. Miért pont én korlátoztam volna bármiben is? Az apjától már korábban elnyertem kártyán a hajójukat, amit ők is hasonlóképp szereztek valakitől, de már akkor se működött rajta semmi. Szóval, nem ér egy centet sem, de a kislány legalább abban a tudatban él, hogy ez az ő öröksége, az édesapja hagyta rá. Én meg meghagytam ebben a tudatban, nem mindegy? Úgyis az enyém. — Attól még a szülei tarthatnák vele a kapcsolatot, hogy távol élnek egymástól! — Ezt akartam elmondani neked. Nem sokkal a távozásuk után Dia édesanyja meghalt. Tüdőrákban. Néhány hét alatt elvitte, későn fedezték fel. John, az apja hívott fel és kért meg, találjak ki valami mesét, miért nem keresik vele a kapcsolatot. Kérdeztem tőle, miért nem jön el személyesen? Nem tud. És tudod, miért nem? Mert börtönben van. Rablásért, meg még ki tudja miért, több mint húsz évet kapott, ha elengednek belőle valamennyit, akkor is olyan öreg lesz, mint most én vagyok. Arra kért, ne áruljam el az igazságot, maradjon szép emlék róluk. Ne haragudj, muszáj volt valakinek elmondanom, akárhányszor látom, mindig lelkiismeret furdalásom van, amiért nem tudja Dia az igazat. Ha megtudná, hogy ennyi évig nem szóltam semmit, lehet, hogy meg sem bocsátaná, és elhagyna ő is, nekem pedig nincs már senkim rajta kívül. És látod, most ugyanaz történik vele is, mint az anyjával, itt áll terhesen, teljesen egyedül, szüksége lenne valakire, de senkije nincs. Ennyit akartam csak elmondani. Érzem, hogy egy éjjel megint elalszom a csónakomban, és titkomat magammal viszem a tenger fenekére. Az üveg kiürült, köszönöm, hogy meghallgattál. Viszlát! Ha néha erre jársz, hozzám mindig beugorhatsz, most már te is tiszteletbeli unokám vagy. Siess, még eléred az egyik éjszakai járatot, a dombtetőn van egy buszmegálló.”

***

Egyik vasárnap délután megszólalt a telefonom. 98

— Szia, Olgi vagyok, Los Angelesből, lehet, hogy nem emlékszel rám, de otthonról ismerjük egymást. Azért hívlak, mert a bátyád küldött neked egy kazettát, elküldeném, de nem tudom a címed. Tényleg fogalmam se volt ki lehet ő, de örültem a hívásának. — Ha már itt vagy, miért nem hozod el személyesen? Nincs pénzem, babysitterként vagyok itt, elvették az útlevelem. Most nincs több időm, de holnap hívlak — s azzal gyorsan letette a telefont. Másnap valóban újra hívott. — Nem tudok beszélni, ki kellett jönnöm az utcára és mindjárt megszakad a vonal. Vissza tudsz hívni? Mondom a számot. Visszahívtam. Változatlanul nem emlékeztem rá, ám ha azt állítja, egy helyre jártunk szórakozni, akkor, gondoltam, lehet, hogy tényleg ismerem. — Mi lenne, ha küldenék egy repülőjegyet valamelyik ismerősöd címére, és a hétvégén eljönnél? — Nem lehet, állandóan be vagyok zárva, ha elszöknék, vissza már nem mehetnék. Végül azért megbeszéltük, hogy egy barátnője címére elküldöm a jegyet, így aztán sikeresen meg is szökött, igaz, az útlevelét ott kellett hagynia, de ez akkor már őt sem érdekelte. A repülőtéren a vártnál sokkal kellemesebb meglepetésben volt részem. A lányt nem ismertem, vagy otthon még nem volt ennyire feltűnő. Egy szőke, nagy, barna szemű, vékony és nagyon jó alakú fiatal lány várt rám. Apró miniszoknyában ült a bőröndjén, messziről látszott, hogy nem amerikai. Az ilyen kaliberű kaliforniai lányok ugyanis nyitott BMW-vel, vagy dzsippel közlekednek, s egyetlen percre sincsenek egyedül. Az első pillanattól olyan közvetlen volt, mintha évek óta együtt jártunk volna. Ha itt akar maradni velem, én biztosan nem küldöm el — gondoltam magamban. De szerencsére nem is akart visszamenni, így rögtön hozzám költözött. — Mi történt veled, hogy kerültél Los Angelesbe? „— Kilátástalanná vált otthon a helyzetem, alig kerestem valamit, összevesztem a barátommal, szóval minden összejött ahhoz, hogy lelépjek. Találtam egy hirdetést, amelyben babysittert kerestek egy Los Angelesben élő magyar férfi kislánya mellé. Felhívtam, nagyon kedves volt, leadott egy hosszú mesét a feleségéről, aki elhagyta; ő üzletember, 99

sokat utazik, a kislánya pedig egyedül van, és eddig csak mexikói lányokat talált, akikben nem bízik, mert fél, hogy kirabolják, meg egy csomó kamu dumát nyomott heteken keresztül. Nagy nehezen megkaptam a vízumot, küldött meghívólevelet és repülőjegyet. Boldog voltam, hogy sikerült, aztán megérkeztem és jöttek sorra a meglepetések. Először is, nem hasonlított ahhoz a fényképhez, amelyet küldött magáról. A képen egy aránylag normális, negyvenes, barna hajú férfi volt, a repülőtéren pedig egy kopasz, ötven körüli ember várt. Megkérdeztem tőle, hogy ismeri-e személyesen a vendéglátómat, mire elnevette magát, hogy persze, hiszen ő az. Én meg csak néztem, de nem hittem a szememnek: — Ne haragudj, de a képen nem te vagy, csak nem a fiad képét küldted el? — Nem, nincs fiam, az egy régi képem, amin még jobban néztem ki. — Na mindegy — gondoltam, nem szerető feleségnek jöttem én ide. Az autója egy öreg, szakadt roncs volt, egy nyitott platójú kisteherautó, tele festékkel meg tapétával. Megérkeztünk, a háza olyan volt, mint ő maga és az autója. Nem tudtam, hogy ez egy tipikus, szegénynegyedbeli épület, pontosabban tákolmány. Bent a házban elképesztő kosz és rendetlenség fogadott, mosatlan edényhegyek, rákozmált zsíros tűzhely, mocskos hűtőszekrény, a szobában pedig kopott, szétfoszlott heverő, lomtalanításból kukázott fotelek halmaza. A vékony, gipszkartonról lemálló tapétákon keresztül néhol át lehetett látni egyik helyiségből a másikba. Gyerekszoba persze sehol nem volt. A környéken rajtunk kívül fehér embert nem láttam, csak mexikóit meg feketéket. — Hol van a kislány? — kérdeztem. — Elváltunk, most az anyjánál lesz pár hétig. — És addig én mit csináljak itt? — Amit akarsz! Nézz tévét, vagy takarítsd ki a szobákat, főzhetsz is valamit, mindegy, foglald el magad valamivel. Én most elmegyek, dolgom van. Este viszont találkozom a haverokkal, gyere el te is! Azzal beült az autójába és otthagyott. Azt sem tudtam hová rakjam a bőröndömet, olyan rendetlenség volt minden szobában. Unalmamban takarítani kezdtem, bekapcsoltam a tévét, körbe jártam a házat, próbáltam ismerkedni a környezettel. 100

Este aztán valóban elmentünk egy partira, ahol az ismerősei nagyon kedvesen és közvetlenül fogadtak. Csak az volt a furcsa, hogy nem babysitterként mutatott be, hanem mint új ismerősét, aki most érkezett. Éreztem, hogy valami nem stimmel. Vidám, nagyhangú, összeszokott társaság volt, ivott mindenki, én sem fogtam vissza magam. Megismerkedtem hozzám hasonló korú lányokkal, akik rögtön a lényegre tértek, kérdezték, ki vagyok, honnan jöttem, ismerem-e a vendéglátómat? Néhány mondat után felvilágosítottak, szó sincs itt gyereknevelésről, egész egyszerűen barátnőjének hívott ide, és nem én vagyok már az első. Telefonszámot cseréltünk, valami azt súgta, szükségem lesz még rájuk. Miután haza értünk, támadása nem ért váratlanul, rögtön be akart cipelni az ágyába. Próbáltam finoman elhárítani a közeledését, de nem hatott rá semmilyen józan érv, az alkohol erősebb volt benne. Rövid dulakodás után mégis otthagyott, és bezuhant az ágyába. Feküdtem a hallban, bámultam a plafont és fogalmam se volt, miként mászok ki ebből a csapdából. Hova menjek? Ekkor jutottál eszembe, de hiába hívogattalak, mindig csak az üzenetrögzítődet értem el. Eleinte még normális volt a pali, de éreztem, hogy nem fog belenyugodni a kudarcba. Fáradhatatlanul próbálkozott, fűt-fát ígért, kért, könyörgött, de annyira undorodtam tőle, meg az egész szituációtól, hogy nem tudtam hozzá kedves lenni. Aztán az egyik éjjel leitatott és egész egyszerűen megerőszakolt. Reggel az ágyában ébredtem fel, de ő addigra már elment otthonról. Semmire sem emlékeztem, altatót rakott az italomba. Mikor munka után haza ért, semmi se látszott rajta. — Mi történt tegnap este? — kérdeztem. — Hogyhogy mi? Nem emlékszel? Nagyon jól éreztük magunkat. — Mi az, hogy magunkat? — kiabáltam. Mit csináltál velem? Meztelenül ébredtem az ágyadban és nem emlékszem semmire! Hogy merted ezt tenni velem? El akarok menni, fel foglak jelenteni! — Nem mész te innen sehová! Mit képzelsz? Azért fizettem én a repülőjegyed, hogy csak úgy lelépjél? Le fogod dolgozni, vagy természetben fizetsz! A veszekedés közben pakolni kezdtem a ruháimat, de sehol nem találtam az útlevelem és azt a néhány dollárt, amit magammal hoztam. Sírtam, könyörögtem, de semmi hatással nem voltam rá. — Na most menj és jelents fel! Vagy azt is elmeséled, hogy illegálisan 101

akartál dolgozni? A hátra lévő heteidet a bevándorlási hivatalban fogod tölteni, aztán végleg kiutasítanak. Nincs tanúd, semmit nem tudsz bizonyítani — ordította, és vázolta a jogaimat, illetve jogosulatlanságaimat. Végig sírtam az éjszakát. Tudtam, hogy nincs igaza, és elvitethetném, de reggelre észhez tértem. Mit érek azzal, ha börtönbe kerül? Akkor tényleg feltesznek az első gépre, hiszen ő vállalt értem anyagi felelősséget. A törvény itt most nem segít, hiába is állnék bosszút! Másnap reggel felhívtam az egyik lányt, akivel a partin ismerkedtem meg. — Sajnos előre tudtuk ezt! Mindannyiunkkal ilyen vagy ehhez hasonló történt. Ha feljelented, csak annyit érsz el, hogy leültetik, de mivel semmit sem tudsz bizonyítani, pár hónap után kiengedik, de addigra téged már kitoloncolnak. Nyeld le ezt a békát, várd ki az alkalmat és lépj le, ha van hova menned! Ne félj, nem fog megverni vagy bezárni, azért tényleg éveket kapna. Az útleveled felejtsd el, ha maradni akarsz, az már semmire sem jó. A következő napokban megpróbált újra nagyon kedves lenni hozzám, de most már a látványától is undorodtam. Megjátszottam, hogy kibékülök vele, hátha visszaadja az útlevelem, de eszében se volt. Hiába kértem, követeltem, azt hitte, ezzel odaköthet magához. Gondolta, úgysincs itt senkim, hová is mehetnék? Aztán végre felvetted a telefont, és így már biztosan tudtam, hogy napokon belül le tudok lépni. Remélem, nem bántad meg?”

Vidám és gondtalan hónapok következtek. Olgi jól beszélt angolul, hamar találtunk neki munkát, babysitterként dolgozott, mert csak ehhez nem kérték sehol a papírjait. Feladtunk egy újsághirdetést, s ahogy megjelent, egyfolytában szólt a telefon. Amiatt, hogy fiatal, kelet-európai, szakképzett óvónő, a leggazdagabb helyekről érdeklődtek. Csak szombat esténként kellett három gyerekre vigyáznia, amíg a szülők partikra jártak, de annyit keresett vele, mint én egy hét alatt. Lakásunk San Francisco belvárosában, egy tíz emeletes ház ötödik emeletén volt. Az utca túloldala már a luxusszállodáké, a mögöttünk kezdődő negyed, pedig a nyomortanyáké volt, drogosok, kurvák, fekete és fehér bandák méterre 102

pontosan felosztott területe. Egymás birodalmát véletlenül sem megsértve, mindenki élte a maga koszos kis életét. Eleinte nem nagyon mertünk esténként az utcán sétálni, de rövid idő alatt megszokták az arcunk, megismertek, s már senki sem nézett bennünket turistának, nem szólítgattak le úton útfélen. Olgit persze a stricik először egy eltévedt utcalánynak nézték. Szőke hajával, miniszoknyáival, feltűnő jelenség volt a sok fekete között, kapott is ajánlatot eleget, de ő mindig a világ legtermészetesebb mosolyával és kedvességével elmagyarázta, hogy nem az utcán dolgozik. Ilyenkor vidáman el is beszélgettek vele, többször felajánlva a lehetőséget, hogy védelmük alatt sok pénzt kereshet, ha akar. Na persze, meg Ők is. Egyik délután épp az autónkhoz baktattunk, amikor azt láttuk, hogy három szakadt hontalan ül az autónkban, ablakok lehúzva, vidáman iszogatnak és a motorháztetőn már egy karton elfogyasztott sörösüveg. Odaléptem, és illedelmesen megkérdeztem, mit keresnek itt: — Mi a fasz közöd van hozzá? — Ez az én autóm, takarodás kifelé! — válaszoltam ugyanabban a stílusban. — Az más, akkor megyünk! — A szemetet is vigyétek! — Majd kitakarítod magad, te...— és itt a szokásos vulgáris jelzők következtek, amit az amerikai angolban használnak a káromkodáskor. A következő pillanatban az illető feje a motorháztetőbe csattant. A másik oldalon, a menekülésre készülő társa a saját sörösüvegével kapta azt a pofont, amivel megtámogatta a lámpaoszlopot. Harmadik társuk falfehéren, felemelt kezekkel ült a hátsó ülésen, de kegyelemre nem számíthatott, mert szorgos kezek ragadták meg őt is. Kirángatták és az első pofon után a lejtőn rugdosták lefelé a két haverja után. Csak kapkodtam a fejem, honnan került elő a felmentő sereg? Egy ismerős lány állt mellettem, vigyorgó fekete barátjával. — Ránk mindig számíthatsz, testvér! Ez a mi területünk, itt a barátainkat nem érheti baj! — nevetett teli szájjal a helybéli lányok főnöke. Az összegyűlt kisebb csődület tapssal üdvözölt, amikor sörrel és whiskyvel megrakodva felbukkantam a sarki boltból.

103

***

A városra egyébként az állandó karneváli hangulat a jellemző. A világ minden pontjáról idesereglő külföldi fenntartja az ünnepi hangulatot. A kínai negyed kapuján belépve mintha már nem is Amerikában éreznénk magunkat. Az éttermek pont olyan szűkek, zsúfoltak és büdösek, mint az eredetiek, valahol Kínában egy külső szegény negyedben. Egyáltalán nem lehet érteni, mit mondanak angolul. Ezen a környéken a híres amerikai egészségügyi törvényeknek híre-hamva sincs. Ahogy a WC-nek alig nevezhető lyuk a legtöbb helyen szinte a konyhában van, vagy abból nyílik és kezet is abban a csapban lehet megmosni, vagy inkább össze zsírozni, amiben a szakács éppen ott előttünk a csirkét kopasztja, vagy a zöldséget hámozza, az természetes. Az sem meglepő, hogy a pincér néha tele szájjal zabálva hozza ki az ételt. Ide csak azok járnak, akik nem finnyásak és unják már az amerikai éttermek egyforma ízeit és kristály tiszta higiéniáját. Az olasz negyedben az itteni olaszok megpróbálják az otthoni éttermek hangulatát ide varázsolni, nem kis sikerrel. A város talán leghíresebb látványossága viszont a világ minden részéről ideáramló homoszexuálisok és leszbikusok tömege. Hatalmas városrész az övék. A bárok és éttermek ajtajain, az ablakokon ott lebeg, forog a szivárvány minden színében játszó, szélzsákra hasonlító forgó zászlójuk. Naponta szerveznek valamiféle tüntetést a jogaikért, tiltakozást, az AIDS miatti megkülönböztetésük ellen. Mivel itt legalább senki nem üldözi, vagy diszkriminálja őket ezért inkább ünneplésbe csapnak át a demonstrációnak induló gyűlésük. Viszont csak itt láttam fesztelen csókolózni férfit férfival az utcán vagy kéz a kézben sétáló középkorú nőket a parkokban. Egyik nap délután négy körül egyedül sétáltam hazafelé. Semmi dolgom nem volt, a napsütéstől ragyogó kék égen egy apró felhő sem mutatkozott. Épp egy kereszteződéshez értem, amikor megmozdult alattam a föld. Először oldalra, jobbra, balra hirtelen, mintha egy szőnyeget rántottak volna ki a lábam alól. Azt hittem, hogy a fejemmel történt valami, és mindjárt elájulok, a lábamat nem én mozgatom, de aztán egy nagyon mély, távoli morajlás következett, valószerűtlenül, a 104

lábunk alól. Úgy emelkedtünk, süllyedtünk másodperceken keresztül, mint amikor az ember a trambulin végén áll és ugrásra készül. Előttem az út, ami a mi kerületünkbe vezetett úgy hullámzott, mintha egy gumiszőnyeg lenne. A toronyházak, mint fák hajladoztak az enyhe szélben. A másodpercek annyira hosszúnak tűntek, mintha soha nem fejeződne be ez a rémálom. A szörnyű az volt, nem tudtuk erősödik, vagy gyengül? Aztán hirtelen vége lett. Az autók a kereszteződésben pánikszerűen csúsztak egymásba, az emberek támolyogtak, előttem pár méterre egy bottal járó öregember elesett, próbált feltápászkodni. A következő pillanatban hatalmas robajjal szakadtak le a házakról kiálló szobrok, s háztetők ereszei zuhantak a járdára. Ekkor kezdtem felfogni, mi is történt. Rohantam én is a kereszteződés közepére, az autók közé. Az emberek kiabálva szaladtak az utcára, az asszonyok kisgyerekeikkel karjukon futottak ki a lépcsőházakból, a nagyobbakat kézen fogva rángatták, voltak, akik a pániktól sírógörcsöt kaptak. Megdöbbentő volt látni az emberek arcát, a szemükben olyan félelem ült, amit korábban el sem tudtam volna képzelni. Teljes káosz alakult ki egy pillanat alatt. Mindenki az utca közepéről bámulta, mi fog leomlani a következő pillanatban. Futni kezdtem. Az utca tele volt emberekkel, mindenkibe beleütköztem, és a tömeg csak növekedett. Mire haza értem, a házunk összes lakója kint állt az utcán, papucsban, mezítláb, hiányos öltözetben. — Ez most nagyon nagy volt! — szólt Olgi rémülten — Épp a fürdőszobában voltam, amikor elkezdődött. Szabályosan kilökött a víz a kádból! Ott szaladgáltam csupaszon a szobában, s mint egy gumilabda pattogtam a falnak, mire sikerült felöltöznöm, vége is lett. Áram nincs, mert felrobbant a városrész áramelosztója. A boltok azonnal bezártak, az üzletek, a bankok előtt mindenhol fegyveresek és biztonsági őrök jelentek meg, rendőr-, tűzoltó- és mentőautók szirénáztak mindenhol, rendőrségi helikopterek dübörögtek a levegőben. Felmentünk a lakásba, a rádióban volt elem, hallgattuk a híreket. Egy egész városrész összeomlott, az öbölhíd középen leszakadt, csodával határos módon a hatalmas károk ellenére is csak kevesen haltak meg. Ők is olyanok, akikre az autópályák felüljárói ráomlottak. Az első éjszakát víz, gáz és villany nélkül ücsörögtük végig. Az a néhány bolt, amely kinyitott, rögtön felemelte az árakat. A gyertya volt a legkelendőbb cikk, néhol még az egy dollárt is elkérték darabjáért. 105

Telefon volt, az emberek egymást hívogatták, kinél milyen kár keletkezett. Másnapra nálunk már volt áram, ekkor láthattuk először a tévében, hogy milyen pusztítást végzett ez a néhány perces földrengés. Már a következő héten legalább öt család elköltözött a házunkból. Minden épület bejáratára jelzést ragasztottak, pirosat, sárgát, vagy zöldet. A piros azt jelentette, hogy lakhatatlan, azonnal ki kell költözni belőle, a sárga lakható volt ugyan de felújításra szorult, a zölddel nem volt semmi gond. Ahol én dolgoztam ott sárga jelzést kapott a ház, de a tulajdonos nem engedte vissza az embereket, amíg ki nem cserélik a vezetékeket. Akkor most mi legyen? — kérdeztem a főnökömet. Szabadságra megyünk egy-két hónapra. Miért nem dolgozunk addig valahol máshol? Két hónapra nem érdemes irodát bérelni, mire átköltözünk, jöhetünk vissza. Két hónapig nem dolgozunk, ennyit kibír a cég. A cég lehet, hogy kibírja, de nekem addig is élnem kell valamiből. Sajnálom, nem segíthetek — válaszolta. Velem ellentétben, aki ezzel elveszítettem a munkámat, az amerikaiak nem fogták fel tragikusan a dolgot, a TV próbált mindenkit megnyugtatni, háziasszonyok reklámfilmekbe illő idióta mosollyal mondták el, hogy ők bizony nem költöznek el, nem félnek, hiszen most sok mindent végre akciós áron lehet kapni a helyi szupermarketekben, például az új biztonsági kuktát, amihez ajándék fogkefe is jár. Ám az utórengések állandósultak, alig volt olyan éjszaka, hogy ne riadtunk volna fel egy-két kisebb rázkódásra. Nem tudom miért, de megváltozott minden, hűvösebb lett az idő, állandóan esett, rossz lett a közérzetünk. Végül Olgi mondta ki helyettem is azt, amire gondoltam. — Költözzünk el! — Hová menjünk? — Vissza Los Angelesbe. Ott legalább meleg van, munkát találunk, és hétvégeken fürödhetünk az óceánban. Amióta itt vagyok, nem volt még meleg. Olyan, mintha állandóan tavasz lenne, az ember várja a nyarat, ami soha nem érkezik meg. Nem kellett győzködnie, nem kötött ide semmi, ideje volt már egy kis változatosságnak. Ahogy ez lenni szokott, körbe telefonáltuk az ismerősöket, ki ismer valakit, aki munkát, lakást szerezne, mire oda érünk. Egy ismerősömet is meglátogattam, aki Los Angelesben élt 106

hosszabb ideig. Joe zenész volt régen otthon Magyarországon, amióta itt él lakásfelújításokkal foglalkozik. Párszor megnősült, de örök fiatal maradt még így ötven körül is és nem tudott megkomolyodni, csak a szórakozáson járt mindig az esze, el is hagyta mindegyik felesége. — Hát, ott fázni nem fogsz, az biztos. — kezdte Joe. — Öt évig laktam ott, de esőre nem emlékszem. Nem hasonlít semmire, nem is város, inkább egy gigantikus falu. A belvároson kívül három szintnél magasabb ház nemigen akad. A fél életedet az autódban töltőd majd, ha a munkahelyedre harminc perc alatt beérsz, az már szerencsének számít. Csak az érzi ott jól magát, aki nagyon bírja a meleget. A nyári átlaghőmérséklet negyven fok körül van. — Ezért jöttél el onnan? — Nem, teljesen más miatt. Összetűzésbe kerültem a helyi alvilág egy-két emberével. Megsúgták, vagy magamtól tűnök el, vagy ők tüntetnek el. Volt okom komolyan venni a figyelmeztetésüket. — Belekeveredtél valamibe? — Nem kellett ahhoz sok, egyből a balhé közepén találtam magam. Most éppen van időm, látom te is ráérsz, igyunk itt a közelben egy italt. „A hetvenes években zenélésből éltem; akkoriban még minden fellépéshez ORI-vizsga kellett, és azt nem adták meg akárkinek. Jóban kellett lenni az illetékes elvtársakkal, az akkori könnyűzene mindenható urai ugyanis nem engedtek akárkit a húsosfazék közelébe. Hiába voltál tehetséges, az akkori két-három énekesnőn és együttesen kívül senki nem kapott lehetőséget. Így aztán besoroltak bennünket másodosztályú zenészeknek, éjszakai bárokban játszottunk, s ha jól helyezkedtünk, néha nyugatra is kiengedtek haknizni. Ennek persze megvolt az ára, az elvtársak megkérték a magukét keményvalutában, aranyban és más természetbeni juttatásban. Mikor haza jöttünk, istenként ünnepeltek az ismerősök, a kamionosokon és a diplomatákon kívül csak mi hoztunk haza farmert meg márkás szappant. Már több turnén túl voltunk, amikor telefonon fülest kaptunk, hogy az engedélyeinket intéző emberünk lebukott, valutaüzérkedés ürügyén eltávolították posztjáról, azaz feljelentette valaki, akinek a pozíciójára fájt a foga. Tudtuk, ő majd a saját embereit fogja nyomni, a mi létünk kérdésessé vált. Kirobbant a vita köztünk, haza merjünk-e menni, vajon börtönbe ránt-e magával együtt otthon az emberünk, vagy maradjunk kint, de akkor mi lesz a 107

családunkkal. Nekem nem volt feleségem, gyerekem, az sem tűnt valószínűnek, hogy apámat az esztergapad mellől eltávolítják miattam. Éjszakákon áttartó viták, veszekedések következtek, mert ötünk közül hárman, haza akartak menni. Hibáztak, soha többé nem engedték ki őket. Mi sem kerültünk jobb helyzetbe, mert a szerződések lejártával feketén, munkavállalási engedély nélkül komolyabb helyen nem engedtek játszani. Maradt az alkalmi munka és a várakozás a legális papírokra. Hollandiából aztán átszöktünk az NSZK-ba, ott kértünk kivándorlási engedélyt Amerikába. Én egyből Los Angelesbe mentem, volt ott egy régi ismerősöm, nála húztam meg magam. Zenélni soha többé nem tudtam sehol, így aztán csináltam, ami éppen adódott. Minden nációnak megvan a maga alvilága, egyszerűbben szólva, a maffiája. Nem a klasszikus olasz stílusú, de ezek is szervezettek, ugyanúgy vannak főnökeik, testőreik, behajtóik. Természetesen magyar maffia is létezik, és a kínaihoz hasonlóan kegyetlen, ám nem annyira látványos és nincs annyira a rendőrség látókörében. Kezdetben biztosítási csalásokban vettem részt, először mint tiszta lappal induló bevándorló, autóbalesetben voltam szenvedő alany. Ez az egyik legegyszerűbb trükk. Adnak egy roncsot, azt kell vezetni egy forgalmas úton, majd az előre megbeszélt helyen a sárga lámpánál hirtelen be kell fékezni, lehetőleg úgy, hogy a mögötted lévő autó ne tudjon megállni. Persze ehhez ki kell választani egy drága autót, amelyet nő, vagy öregember vezet, akiről sejthető, hogy van biztosítása. Mikor megtörténik a baleset, s felveszik a rendőri jegyzőkönyvet, azonnal orvoshoz kell menni, aki megállapít egy kivizsgálhatatlan nyakcsigolyasérülést, amely állandó, kínzó fejfájást okoz majd az elkövetkezendő két évben. Ezután érkezik a beépített ügyvéd, és a baleset okozójának a biztosítójával mindent kifizettet. Más variáció az áruházi baleset, annak is vannak különböző trükkjei. Attól függ, ki mit vállal be. Egy terhes lánnyal megcsinálták azt, hogy a mozgólépcső alján a társaság egyik tagja étolajat fröcskölt szét, persze úgy, hogy sem a kamerák, sem az őrök nem látták. Aztán a szegény kismama épp arra lépett rá és akkorát zuhant, mint egy ólajtó. Gondolhatod, milyen pánik lett úrrá az eladókon, mindenki rohant, húzták-vonták, hívták a mentőket, jegyzőkönyvet írtak, aztán az áruház szó nélkül fizetett. Szóval én sem kerestem munkát, jól éltem, s folyamatosan csurrant108

cseppent a pénz, később már magam is szerveztem hasonló balhékat. A főnökök felé mindig megadtam a tiszteletet, amit az íratlan szabályok szerint el is vártak mindenkitől, aki nekik dolgozik. Ők már régóta kint éltek, minden pénzt már legális, vagy annak tűnő üzletekbe fektettek, és az üzletkörüket olyan komolyan vigyázták, mint oroszlán a territóriumát. Akadt persze, aki ezt nem tartotta be. Egyszer megjelent egy volt zenésztársam, aki ismert gitáros volt otthon. Akkoriban az egyik leghíresebb együttesben játszott. Nagy sikerük volt Nyugat-Európában is, már amekkora akkoriban egy magyar együttesnek lehetett. Persze őket is, mint más nyugaton játszó együttest megkörnyékezték, hogy maradjanak kint, mert a képzett zenészeket mindenhol megbecsülték és hívták, legyenek stúdiózenészek. Ehhez azonban folyamatosan kint kellett volna élniük, és várni a telefonokat, mikor hívják őket dolgozni. Gondolhatod, nagyságrenddel több pénzt kereshettek volna ezzel. Az együttes egyik tagja szintén úgy döntött, mint mi, és nem ment haza többé. Rövid időn belül szembesülnie kellett a ténnyel, hogy más itt élni és más ugyanitt turnézni. A los angelesi magyarok nagy örömmel fogadták, hiszen közülük mindenki, mi is, az ő zenéjükön nőtt fel. Belevették mindenféle jó üzletbe, rövid időn belül meglett mindaz, amit csak akart, ház, autó, nők, minden, amit más évtizedek alatt, vagy azután sem érne el. Én jóban voltam vele, rengeteg partira hívott, közeli barátságba kerültünk. Aztán kezdett elszaladni vele a ló. Elfelejtette kinek köszönheti ezt a földi paradicsomot. Nagyképűsködött, őt ne irányítsa senki, nem tartozik ő senkinek, nincs neki főnöke, azt csinál, amit akar. Másokkal együtt én is figyelmeztettem, ne felejtse el honnan jött, s amit adtak neki, el is vehetik. Felhívták a figyelmemet, hogy állítsam le, vagy kerüljem a társaságát, mert nekem is bajom lehet. Csakhogy akkor éppen nem álltam anyagilag nagyon jól, ő viszont tele volt pénzzel. Egy ideig még nála is laktam, élveztem a jólétet, bulizást, nem akartam kerülni a társaságát. A nők és az azzal járó nem kevés fű meg kokain viszont nem volt ingyen. Egyre több pénzre lett szüksége, ráadásul megpróbált kereskedni is velük. Erre születni kell, egyedül, névtelenül, védelem nélkül nem lehet ilyenre vállalkozni. Persze be is húzták a csőbe, és egyre nagyobb veszteségeket halmozott fel. Végül a legális üzleteivel próbált kimászni a bajból, de ekkor már ez sem segített. És elkövette az utolsó hibát, amit már nem néztek el neki: ellopta 109

a főnökei ügyféllistáját és magánakcióba kezdett. A nyugati világban egy kiépített ügyfélkör lenyúlása megbocsáthatatlan! Megfagyott körülötte a levegő, nem csörgött a telefon, hirtelen senki sem kereste többé a társaságát. Aznap délután, amikor befordultam az utcájába, tudtam, hogy nagy a baj. Villogó rendőrautók, körbekerített ház, helyszínelők, kutyás nyomozók a kertben, szomszédok az utcán. Leparkoltam, nem mertem közelebb menni. Nem tudtam, mi történt, de mivel látásból ismertek a környéken, féltem, hogy belekevernek valamibe. Először azt hittem, a por miatt van ennyi rendőr a házban. Hívtam egy ismerősömet, alig kezdtem el, már tudta, mi történt. Ott a lakásában szitává lőtték. Ha én is otthon vagyok, engem is kivégeznek. Úgy, egy szál ruhában, nagy gázzal hagytam el a környéket, meg sem álltam San Franciscóig. Innen telefonálgattam végig mindenkit, és bizonygattam, hogy semmihez semmi közöm, nem voltam benne az üzleteiben. Akkor figyelmeztettek utoljára, hogy Los Angelesnek a környékét is kerüljem el, ha nem akarok bajba kerülni. Soha többé nem mentem vissza. A bérgyilkost egyébként én is ismertem. Évekkel később egy bárban összeszólalkozott egy civil ruhás rendőrrel. Részegen belekötött egy mellette ülő nőbe, akinek viszont nem tetszett a közeledése. A rendőr a nő védelmére kelt, amihez ő nem volt hozzászokva, hiszen ott a törzshelyén mindenki tartott tőle, tudták mivel foglalkozik, és azt is, hogy mindig van nála pisztoly. Elő is vette, hogy az ismeretlen férfire ráijesszen, de valószínűleg nem akarta használni. A rendőrtiszt viszont önvédelemből azonnal tüzelni kezdett. Közvetlen közelről, ott a bárpultnál mindketten egymásba eresztették az egész tárat. Egyikhez sem kellett már mentőt hívni. Szóval te se keresd a társaságukat, még ha nagyon megszorulsz, akkor sem. Egyébként közvetett módon még ma is hallok róluk. Állítólag mostanában már sokkal nagyobb százalékát veszik el a biztosítási összegnek. A kifizetés után az új „áldozatok” néha nevetséges összegekkel égetik ki magukat örökre, hiszen ezek után senki sem áll velük szóba, ha tényleg balesetet szenvednek. Van egy ismerősöm, aki végigjárta az összes létező csalási módot, kezdve a repülőtéren elveszett bőröndöktől, amiket persze sohasem adott fel, az önbetörés minden változatáig. Aztán egy nap a barátnőjével autózott, és hátulról véletlenül 110

beléjük rohantak. Nem volt megrendezve a baleset, kórházba került, és hiába nem mutatott a röntgen sérülést, azóta is olyan fájdalmai vannak, hogy se ülni, se feküdni nem tud gyógyszerek nélkül. Évek óta pereskedik, de semmi esélye. A bíróságon a biztosító ügyvédje előhúzott egy végeláthatatlan listát, arról, hogy mennyi balesetet szenvedett már, mennyi káreset kárvallottja, hány helyről vett már fel különböző összegeket az évek során. Tapasztalatból tudom, mindenki csak azt kapja az élettől, amit megérdemel.” Ültünk a pultnál. A sok színes whiskys üveg mögötti tükörben néztem Joe megöregedett arcát. Tudtam, magáról beszél.

A következő napokban felpörögtek az események, lázas telefonálgatással töltöttük az időt. Ismét éreztem azt a régi izgalmat, amely a nagyobb utazások előtt mindig hatalmába kerített. De biztos voltam abban is, hogy ez a hely még sokáig hiányozni fog. Bármikor néztem is ezt a várost, soha nem tudtam betelni a szépségével. Néha csak unalomból felmentem a Golden Gate híd túloldalán lévő hegyre, ahonnan legszebb a kilátás, s a turisták között ücsörögve csodálkoztam rá újra és újra erre a semmihez nem hasonlítható panorámára. Most ismét itt voltam, s lélekben elbúcsúztam a várostól, amelyről sokáig azt hittem, végállomás lesz. Egy vasárnap délelőtt hagytuk el a hűvös, tavaszi napsütésben sütkérező San Franciscót. Pár óra múlva már egy teljesen új világba érkeztünk. Negyven fokos hőségben a Sziklás hegység felől ereszkedtünk alá a vörösessárga szmogban remegő tájba, bele Los Angeles délutáni csúcsforgalmának sűrűjébe. Nem tűnt túlzásnak, amikor azt mondták, hogy az ember itt valóban a fél életét az autójában tölti. Ismerőseinkkel másnap egy partira mentünk, amely ugyanúgy nézett ki, mint egy átlagos amerikai filmben. Délutáni sütés-főzés, evés-ivás az úszómedence körül, majd este egy-két ruhástól vízbe csobbanó figura. Az itteniek többnyire csak efféle eseményeken ismerkedtek egymással, hisz hiába beszél valaki elfogadható szinten angolul, felszabadultan és fesztelenül mégiscsak az anyanyelvén társalog. A legjobb bulik mindig ezeken a magyar partikon alakultak ki, s pár hét alatt 111

már annyi ismerősünk akadt, mint addig összesen. Olgit persze azonnal megkülönböztetett figyelem vette körül az egyedülálló fiatal és középkorú férfiak részéről. — Szerencsés vagy, hogy ilyen szép barátnőd van — szólt egyszer a party házigazdája —, otthonról ismered? — Nem, csak itt jöttünk össze — válaszoltam neki. — Becsüld meg jól, ha nem akarsz egyedül maradni! Nem akartam neki kifejteni hány évig voltam egyedül, s hogyha valaki tudja, mi az a magány, hát az én vagyok, de azért naivan rákérdeztem: — Ennyire súlyos a helyzet? „— Súlyos? Ezt komolyan kérded? Itt olyan nőhiány van, hogy egy magányos nőre legalább öt férfi jut. Ha valakik elválnak, vagy akár csak összevesznek, villámgyorsan elterjed a híre, és azonnal jelentkeznek az önjelölt lovagok, akik szívesen védőszárnyaik alá vennék a magányos hölgyet. Az a férfi aztán, aki így vagy úgy saját vagy önhibáján kívül lapátra kerül, hamarosan megtapasztalja az egyedülállók sorsát. Persze egy ideig próbálkozik a saját ismeretségi körében, ám az rendszerint olyan szűk, hogy nincs semmi esélye. Megpróbálhat különböző szórakozóhelyeken is ismerkedni, de az még otthon sem annyira egyszerű, itt meg szinte lehetetlen, főleg, ha ilyen átlagos külsőd van, mint nekem. Pedig beszélem a nyelvet, van munkám és pénzem is, de nem vagyok gazdag, és itt csak az számít. Egy amerikai nő, még ha szóba is áll veled, az első kérdése az, hogy miféle az akcentusod, a következő, hogy hol laksz, és milyen az autód? Részéről még igaza is van, hiszen mindenki a legjobbat keresi magának, főként ha még fiatal is és jól néz ki. Aztán ha már semmi sem jön össze, maradnak a kurvák az utcán. Ezt persze Los Angelesben szigorúan veszik, s nem csak a csajokat, hanem a szolgáltatásukat igénybe vevő férfit is büntetik. Első alkalommal még csak pénzbírsággal, aztán börtönnel. Először nem hittem el, aztán velem is megesett. Már hónapok óta nem voltam nővel. A környékünkön mindig láttam lányokat egyedül sétálni az éjszakában, ami sehol sem természetes, itt pedig egyenesen feltűnő. Ezek a nők vagy asszonyok egyáltalán nem úgy néznek ki, mint a belvárosi kurvák, nem feltűnőek, átlagos utcai ruhában mászkálnak, így a rendőrök sem zaklatják őket. Volt köztük egy nagyon csinos lány, régóta nézegettem, de tudtam, mivel foglalkozik, s ezért nem is szólítottam le. Akkor este 112

viszont elhatároztam, hogy akármi legyen, megpróbálkozom vele. Tettem néhány kört a háztömb körül, próbáltam kifigyelni, nem kurvának álcázott rendőr-e. Van belőlük is bőven, de ők annyira feltűnőek, hogy csak a nagyon hülyék, vagy a turisták dőlnek be nekik. Odakanyarodtam elé és kiszóltam az ablakon. — Meghívhatlak egy italra? — Az minimum húsz dollár lesz — válaszolta, s azzal rögtön be is ült mellém. Ahogy elindultam, azonnal mutatta az utat, merre menjek, hol forduljak be, hol álljak meg. Egy áruház mélygarázsába érkeztünk. Sötét volt, ezen a részen nem volt világítás, csak a külső lámpák fénye szűrődött be. Azonnal a lényegre tért, elvette a húszast, vetkőzni kezdett. Közben elővett egy óvszert is, amit szó nélkül, ellenkezést nem tűrve rám húzott. Hátra döntöttem az üléseket és hanyatt dőltem. Még el sem kezdtük a műveletet, amikor hirtelen fények kezdtek villogni köröttünk, és már tépték is fel mind két oldalon a kocsi ajtaját. Úgy, lehúzott gatyával, rajtam a gumival, hátrabilincselték a kezem, és mint egy zsákot húztak végig a betonon, és lökdöstek be a hátsó ülésre. Annyira gyorsan történt minden, hogy először azt hittem, a lány barátai követtek és rabolnak ki engem. De őt is mellém lökték megbilincselve, elvették igazolványainkat, a lánytól még a pénzét is. Az az egy húszas volt csak nála, amit én adtam neki. Nem egyenruhás rendőrök voltak, hanem erkölcsrendészeti polgárőrök. Nem mutattak igazolványt, nem sorolták a jogainkat, nem volt pisztoly náluk, csak bilincs. De jogukban állt letartóztatni, vittek is egyenesen a rendőrségre. Akkor esett le, hogy már akkor felfigyelhettek rám, amikor a lány körül körözgetni kezdtem az autómmal. — Újabb elkövetőt viszünk be — szólt egyikük a rádióvevőjébe. — Hány lesz ma még? — kérdezték bentről. — Kettő biztosan. Egy fehér Fordot és egy kék Buickot még figyelünk. Én meg közben hátrabilincselt kézzel próbáltam felhúzgálni magamra a ruhámat, ami csak annyira sikerült, hogy legalább járni tudtam, miután kirángattak az autóból. A kívülről csendes épületben zajlott az élet, amelyről korábban nem is sejtettem, hogy rendőrség és börtön egyszerre. A hosszú folyosó egyik oldalán rácsos cellák, sorakoztak, mind tele frissen letartóztatottakkal, külön a nők és a férfiak. Minket a lánnyal a 113

padhoz bilincseltek, közben a két nyomozó már el is kezdte az előzetes kihallgatást. — Ismeri a lányt? — Igen, a barátnőm — próbáltam védekezni. — Ne hazudjál már, sohasem láttalak, kurva vagyok, a saját érdekedben ismerjél el mindent, akkor egyből haza engednek — kezdett a lány kiabálni. — Ezt a pénz maga adta neki? — mutatott a húszasra a rendőr. — Nem, nem én! — válaszoltam, mert milyen bizonyíték lehet az a pénz, amit ha én adtam, nem lehet megjelölve. — Fejezd már be, nem hülyék ezek! — kiabált közbe a nő. — Azt akarod, hogy így fényképezzenek le? — Akkor most bevisszük abba a szobába — szólt mosolyogva a rendőr. — Bevisznek abba a szobába és úgy fényképeznek le, hogy a farkadon ott van a gumi! Ez lesz a bizonyíték, vagy az utcán így szoktál közlekedni? Én haza akarok menni, én mindent beismerek, ne húzd az időt, mert itt tartanak a tárgyalásig, amíg be nem ismersz mindent! Igen, ő adta azt a pénzt, vegyék jegyzőkönyvbe és engedjenek haza, mert már keres a férjem és még meg is ver maguk miatt. — Na, kellett magának ezzel kikezdeni? — fordult hozzám a rendőr — Most mehet a bíróságra! — Rendben van, minden úgy van, ahogy mondja, csak engedjenek el — válaszoltam. Erre azonnal leszedték a bilincset, s végre felöltözhettem. Bevittek egy szobába, lefényképeztek, ujjlenyomatot vettek, és kezembe nyomtak egy idézést, amellyel egy hétre rá a megyei bíróságon kellett megjelennem. — És rögtön kiengedtek? — Azonnal. Az egész nem tartott egy óráig sem. Valószínűleg azért üvöltözött a csaj, mert aznap este még vissza akart menni dolgozni. Hamarabb kint volt, mint én, a folyosóról hívta a stricijét, aki aztán a bejáratnál várta kocsival. Mire elgyalogoltam az autómért, a lány már ott volt a helyén. — És mi volt a bíróságon? — kérdeztem. — Egy nagy teremben ültünk vagy ötvenen. Majdnem mindenki ugyanazért, mint én. Kirendeltek mellém egy ügyvédet. Egy nőt! 114

Gondolhatod, mennyire volt kedves hozzám. Nemcsak az volt a vád, hogy fizettem egy kurvának, amellyel ugye a prostitúciót és a bűnözést segítettem elő, hanem hogy mindezt az autómban, nyilvános helyen tettem, s ezzel a közerkölcsöt is megsértettem. A kaliforniai törvények szerint sem a barátnőddel, de még a feleségeddel sem élhetsz nemi életet lakott területen belül, a lakásodon kívül! És az autó hiába a saját tulajdonod, közterületnek számít. Ezt a törvényt épp azért hozták, hogy a kurvák ne tudjanak azzal védekezni, hogy a kuncsaft a barátjuk, esetleg a férjük, hiszen egy nap alatt meg lehet nősülni Las Vegasban, és ezt a papírt az egész országban elfogadják. A törvény szerint azt is büntetni kell, aki ezt a szolgáltatást igénybe veszi, hiszen ketten vesznek részt benne, és igazságtalanság lenne csak a nőt büntetni. Mire mindezt így kifejtette előttem az ügyvédnő, már hívott is a bíró. Rám se nézett, nem kérdezett semmit, csak felsorolta a büntetést. — Mit kaptál? — kérdeztem. — Mivel először fordult velem elő, csak pénzbírságot, és két héten belül be kellett mutatnom egy negatív AIDS-tesztet, valamint hetente egy alkalommal részt kellett vennem egy tanfolyamon, amelyen a nemi betegségek megelőzését oktatták. Eleinte nem vettem komolyan az egészet, aztán pár hét múlva a postaládámban találtam egy borítékot. A bíróságtól jött értesítés, hogy amennyiben nem jelenek meg egy adott időn belül az előírt igazolásokkal együtt, körözést adnak ki ellenem, és nyolcezer dolláros fejpénzt tűznek ki rám, amit a seriff fog behajtani. Ez már meggyőzött. Ismerőseimtől tudtam, mi az, amikor egy „seriff keres. így hívják a fejvadászt Amerikában, aki valójában magánnyomozó, és semmi erőfeszítésébe nem kerül egy ilyen ügyet elintézni, a pénzt pedig helyben megkapja, amikor bevisz a rendőrségre. Ezt az összeget aztán napi ötven dolláronként le kell ülni, vagy azonnal ki kell fizetni. Persze, hogy rohantam a bíróságra, ahol aztán a késedelem miatt a kétszeresét fizethettem az eredeti pénzbüntetésnek. Barátnőm azóta sincs, a lányokról azonban nem szoktam le, csak most már sokkal óvatosabb vagyok.”

***

115

— Horgásztál már jachtról az óceánon? — kérdezte Olgi barátnőjének a férje Steve, egy vacsora közben. — Igazi jachtot még csak kikötőben láttam, úgyhogy szívesen kipróbálnám! — válaszoltam. — Akkor holnap gyertek el velünk kirándulni! — hívott meg büszkén ismerősünk, akiről csak annyit tudtunk, hogy valamilyen kereskedő. Másnap a kikötőben találkoztunk Steve-vel és feleségével, Beával. Mindketten magyarok voltak, ám helyi szokások alapján a férfiak általában a keresztnevük angol megfelelőjét használják. Jachtnak kicsit túlzás volt emlegetni, de valóban egy nagyobb hajóra szálltunk, amit egy hete vett, és próbaútnak szánta a kirándulást. Az évszaknak megfelelő kánikulában, forró napsütésben futottunk ki a kikötőből. A lányok persze azonnal monokinizni kezdtek a hajó orrán, mire a nagyobb, szomszéd hajókról elismerően integettek, rövid kürtjelekkel üdvözölték őket. Vidám hangulat volt, a kajütben sörök és kaja felhalmozva, nehogy valamiben hiányt szenvedjünk. A Csendes-óceánt azért nevezték el így annak idején, mert mint most is, nyugodt, sima kék vize inkább egy csendes tó felszínére hasonlított, semmint a világ legnagyobb óceánjára. — Ne menjük messze, csak a part mentén maradjunk drágám, mindig látni akarom a szárazföldet. — kérte Bea férjét. — Ezzel az erővel a mólóról is horgászhatnánk, de jó, nem megyünk be nagyon, ne aggódj szívem! Mint két gerle turbékoltak, lesték a másik kívánságát, kitalálták egymás gondolatát. A hajó új volt, illetve felújított és egy tartozás fejében kapta Steve nagyon olcsón, egy üzlettársától. Pár mérföldre leállítottuk a motort, és horgászni kezdtünk. Szinte mindegy volt, mit raktam fel csalinak, rövid időn belül valami már rángatta a botot. Akadt köztük tüskés, sima, kerek, lapos, színes, fekete-fehér, kicsi, nagy, mindenféle, de ehetőnek egyik sem nézett ki. Értettem már, miért szokták olyan nagy dolognak tartani, ha valaki kardhalat vagy nagyobb cápát fog. De nekünk nem is ez volt a célunk, csupán annyi, hogy napozzunk és élvezzük a semmittevést. Egy óra múlva Steve két újabb sörrel érkezett a fedélzetre. — Ne szólj a csajoknak, de valami gáz van a hajóval — súgta oda. — Mi történt? — Víz van a hajó aljában, és azt hiszem, emelkedik. 116

— Minden hajó aljában van egy kis víz, az eresztékek között szivárogni szokott, amit aztán kiszivattyúznak. — A fából épült régi hajóknál esetleg, de ez egy műanyag testű, ezen nincsen ereszték! — Akkor viszont villámgyorsan induljunk kifelé! — Én is úgy gondolom — azzal lement és elindította a motort. — Mi van, hová megyünk? — érdeklődött Beácska — Azt hiszem szívem, ideje indulnunk haza! — Most, délben, nem érünk még rá? — Most egyáltalán nem érünk rá, sőt remélem nincs is még késő. Valami nagy gáz van, de kérlek, nyugodj meg és vegyétek fel a mentőmellényeket! — El fogunk süllyedni? — kérdezte megdöbbenve Olgi, a háttérből felbukkanva. — Mint a Titanic, csak nem olyan lassan, ha nem sietünk! Az a szemétláda azt mondta, hogy felújította! — visítozott Bea. — Ezért volt ilyen olcsó! — Ha elsüllyedünk, nagyon drága volt! Közben persze teljes erővel nyomultunk a part felé. Lementem szétnézni, az aljában már derékig állt a víz. A motor teljes sebességgel is csak úgy tolta előre a hajót, mintha egy túlterhelt uszály volna. Leengedtük az apró mentőcsónakot is, de egyelőre még nem ültünk bele, csak vontattuk magunk után, felkészülve a legrosszabbra. Attól nem féltünk, hogy kint rekedünk a tengeren és elsodródunk, mert a part már nagyon közel volt, ám a kikötő még mindig mérföldekre, tőlünk északra. A víz végül annyira emelkedett, hogy elöntötte a kajütöt, így a motor levegő hiányában lefulladt, és az utolsó reményünk is elszállt, hogy szárazon partot érhetünk. Átevickéltünk a csónakba, s magára hagytuk a most már féloldalra dőlt, süllyedő hajót. Kiérve a partra, az evezéstől kimerülve, kifeküdtünk a homokba, és onnan néztük végig, amint a hajó lassan elsüllyed. — És most mi lesz? — kérdeztük. — Elgyalogolunk a kikötőig, ahol az autókat hagytuk, ti haza viszitek Beácskát, én pedig elmegyek és agyonlövöm azt a patkányt! De előbb visszaszerzem a pénzünket. Rövidre sikerült hajókirándulásunk után Steve felkereste az eladót, aki 117

sűrű bocsánatkérések közepette gondolkodás nélkül visszafizette a pénzt, s közölte, hogy a szervizelő cégtől még kártérítést is be fog hajtani, amit természetesen jó hírnevének megőrzése érdekében az utolsó centig át is fog adni. így is történt, a felújítást végző cég tulajdonosa szintén azonnal fizetett, amikor meglátta azt a tucatnyi öltönyös kínait, akik másnap meglátogatták.

Los Angelesből Las Vegasba jártunk hétvégeken kaszinózni. Szinte az összes szálloda kidolgozta a maga kedvezmény rendszerét, így majdnem ingyen el lehet tölteni a hétvégét a szerencsegyár városában. Ennek a lényege egyszerű: hetente bombázzák ajándékaikkal azokat a játékosokat, akik már egyszer bekerültek a számítógép rendszerükbe. Ha indulás előtt legalább egy héttel csekken elküldjük nekik az egyébként sem túl magas szoba árát, akkor az általunk kiválasztott időpontban a szállodába bejelentkezve az egész összeget visszakapjuk zsetonba. Ez olyan típusú zseton, amit pénzre beváltani nem, de játszani lehet vele, és ezzel lehet visszanyerni az előre kifizetett szoba árát. Arra, hogy visszanyerni mégsem lehet, vagy legalább is nagyon kevés esély van rá, egy megdöbbentő eset után jöttünk rá. Ruletteztünk, ahogy általában mindenki. Az egyik asztalt nem sokan állták körbe, ezért mind az öten arra tettünk fel, unva már az állandó lökdösődést, tolongást. Szinte folyamatosan veszítettünk, mikor elképesztő dolog történt. A golyó, a lassuló forgás alatt nem esett bele egyik számnak a mélyedésébe sem, hanem a számokat elválasztó vékony élen megállt, lebegett, ellentmondva a gravitációnak, a centrifugális erőhatásnak. Ott egyensúlyozott az élén, miközben a tárcsa még mindig forgott körbe-körbe. A krupié azzal volt elfoglalva, hogy a kezeket figyelte, nehogy valaki még ilyenkor is feltoljon egy zsetont a nyerő számra. Csak az elképedt arcokból kapcsolt, hogy valami nincs rendben, így vette észre mi történt. Pánikszerű gyorsasággal nyúlt a még mindig lebegő golyó után, közben már a felügyelők és a kamerák felé integetett. Elkapta a golyót és gyorsan közölte: — A gép elromlott, mindenki vegye fel a zsetonját és fáradjanak egy másik asztalhoz! Nem hittünk a szemünknek. A biztonsági őrök villám gyorsan megjelentek s a forgó részre felrakták a plexi takarót. Mi pedig teljesen 118

ledöbbenve távoztunk. Egész este erről beszélgettünk, nem volt kedvünk tovább játszani. — Ez csak számotokra volt újdonság, mert nem láttatok még ilyet! — mondta Attila barátom, mikor haza érve elmeséltem neki. Ő is huszonévesen került az államokba, sportolóként szeretett volna karriert csinálni, de természetesen nála is közbe szólt egy-két körülmény, ami addig otthon eszébe sem jutott. Szponzor, támogatás, családi háttér segítsége nélkül nehéz sikert elérni, valamiből élni kell, 8 vagy 10 óra munka után nem lehet kiemelkedő teljesítményt produkálni. Úgy hogy az Ő álmait is majd talán a gyermekei az úgy nevezett második generáció valósíthatják meg. — De hogyan tud elromlani egy egyszerű forgó korong, rajta egy guruló csontgolyó, ha nem csalás? — kérdeztem felháborodva „— Úgy, hogy csalás! Mit képzeltél, miből élnek a kaszinók, ha nem lenne az összes gép manipulálva? Ha hamarabb találkozunk, elmeséltem volna neked, hogy működik a rendszer. — Te honnan tudod? — kérdeztem — Évekkel ezelőtt Las Vegasban dolgoztam limuzin sofőrként. A reptér és a szállodák között ingáztam, a vendégek mesélték a sztorijaikat nagy nyereményekről és még nagyobb veszteségekről. Szinte mindannyian ugyan azt állították, csalás az egész játék. Úgy gondoltam, csak azért mondják, mert elvesztették a pénzüket és csak vádaskodnak. Aztán találtam egy hirdetést, amiben krupié tanfolyamot hirdettek. Jelentkeztem. Rögtön az első napon aláírattak egy szerződést mi szerint az általuk tanultakról soha, semmilyen körülmények között nem beszélhetünk, függetlenül attól, hogy a szakmában maradunk-e vagy sem. Elvégeztem a tanfolyamot, és dolgozni kezdtem. Rögtön az elején figyelmeztettek a felügyelőink, idegenekkel való összejátszás a legsúlyosabb büntetést vonja maga után. Alig burkoltan tudtunkra adva, hogy nem a rendőrség fog elszámoltatni. Ha bárki, aki abba hagyja a szakmát és akár évekkel később bármilyen formában publikálni próbálja, azt a világ végén is utol érik, akár csak a légiós szökevényeket. Elég volt egy rövid időt eltölteni új munkakörömben mint krupié, egyértelmű volt, hogy nem túloznak. — De hogy működik a gép? — Egy viszonylag egyszerű elektromágneses berendezés, amit a 119

központi vezérlőből irányítanak. A kamerákkal figyelik a játékot, ki hová mennyit tesz, ennek megfelelően esik a golyó arra a számra, amit ők akarnak. Egy ideig hagynak nyerni, azután elbukod az egészet. Pszichológia az egész, arra játszanak, hogy úgysem hagyod abba. Mert ha nyersz, tényleg nem hagyod abba. — Van, aki mégis nyer! — Soha nem szabad olyan asztalnál játszani, ahol kevesen vannak! El kell vegyülni a tömegben és kis tételekkel, hosszú ideig játszani, sokszor helyet változtatva, hogy ne figyeljenek rád. Ne legyél tétel a szemükben! Láttad a Casablanca című filmet? Emlékszel, amikor a szerencsétlen fiatal házaspárnak nem volt pénze a kivándorláshoz, és a krupié megnyerte a jegyük árát, a főnöke utasítására? Csak az a jelenet jusson eszedbe, amikor kaszinóba mész!”

***

Szepőke felbukkanása némi szint vitt lassan egyhangúvá váló életünkbe. Alacsony, vékonydongájú, eredetileg szőkésbarna figura volt, Lennon-szemüveg mögötti kék szemeivel olyan bánatosan tudott nézni, mint egy fájós fogú porcelánkutya. Tökéletesen meg tudta téveszteni környezetét. Állandóan gyűrött, ám valójában nagyon is márkás ruhái alapján a felületes szemlélődő könnyen megsajnálta, mit sem sejtve, hogy a következő pillanatban már át is lesz verve. Dörzsölt szélhámos volt, aki inkább egy-két tollvonással, mintsem becsületes munkával szerette megkeresni a számára nem kevés betevőre valót. Egyik délután Olgit hívta fel: ha nem zavarna, meglátogatna minket, most jött vissza Európából, egyedül van, unatkozik. Nem messze tőlünk vett ki lakást, úgyhogy azonnal indulna, csak még bevásárol egy-két dolgot, nem szeretne üres kézzel érkezni. Két szatyor kajával, egy hátizsáknyi ruhával és egy kínai sütőserpenyővel felszerelve állított be hozzánk. — Ha van kedvetek egy kis különleges vacsorához, összeütnék valamit hármunknak! — Ám legyen, de honnan pottyanttál ide közénk? 120

— Csak néhány hónapra jöttem, Eric barátommal összehoznánk pár üzletet, aztán ismét visszaköltözöm valahová Európába. Segíthetnétek ti is, nem jártok rosszul. Tudjátok, a betegségem miatt nem tudok egyedül közlekedni, a legváratlanabb pillanatokban szédülni kezdek, néha kis híján elájulok. Jó lenne, ha valamelyikőtök mindig mellettem lenne! — Ez most beköltözött hozzánk? — súgtam oda Olginak. — Nem tudom, majd kiderül! — Ki az az Eric? — kérdeztük Régiségkereskedő, Európából szállítja az antik szobrokat, bútorokat, festményeket, sokszor megrendelésre. A származási helyüket ne kérdezzétek, azt inkább feledje jótékony homály. Régóta dolgozom neki, afféle ügyintézője vagyok. Miközben belekezdett egy végtelenül hosszú történetbe, ami valahol Svájcban kezdődött, majd Németországban folytatódott, belakta az egész konyhát: kipakolta az összes húst, zöldséget, felbontotta az általa hozott whiskyt, vörösbort, Martinit, kevert egy koktélt, és rögtön be is rúgott. — Tudjátok, olyan erős gyógyszereket szedek, hogy nem lenne szabad innom, de muszáj valamivel feldobnom a hangulatomat. Sajnos nem tudok semmire koncentrálni, egyszerre több dolgot kezdek el, és semmit sem fejezek be. Régen, amikor még normális voltam, illetve azt hittem, hogy normális vagyok, nyugodtan éltem. Miközben már minden egymásra öntve rotyogott a serpenyőben, leheveredett az egyik fotelba, kezében egy vizespohárnyi whiskyvel, majd két mondat közt elaludt. A vacsorát valamennyire még megmentettük, s mivel éjszaka volt már, nem akartuk elküldeni: ott hagytuk a fotelban és lefeküdtünk mi is aludni. Másnap reggel csörömpölésre ébredtünk. Szepőke tevékenykedett a konyhában, valami tisztán maradt edény után kutatott, hogy a félig leégett vacsora maradékait kiszedje egy tányérra, és nekilásson falatozni. Az egész étlap ott volt a hasán, úgy evett, mint egy bennszülött, majd mikor befejezte, egy könnyed mozdulattal levette magáról a pólóját, beletörölte zsíros kezét, majd kidobta a szemétbe. Hátizsákjából előhúzott egy újabb gyűrött pólót, felvette, s ezzel a reggeli tisztálkodást el is intézte. — Van fürdőszoba, nem kell érte fizetni, nyugodtan használhatod — 121

szóltunk rá. — Már úgy is mennem kell, otthon majd fürdök. Ezeket itt hagyom, délután beugrom értük. Azzal felkapta hátizsákját, kilépett az ajtón és otthagyott minket a disznóól közepén. Kitakarítottunk, de délután ismét megjelent. — Ma nem te fogsz főzni! — hárítottuk el kezdeményezését — Az jó lesz, úgy sem érzem magam igazán fittnek. El kellene mennem Dallasba, nem kísérnél el? — fordult hozzám. — Minek, mi van ott? — kérdeztem. — Ott hagytam az autóm, a régit, el kellene hozni. — Mikor indulunk? — Ha ráérsz, holnap reggel. Egy hét alatt megjárjuk. Másnap reggel bepattantunk az autójába, és elindultunk Keletre. Egy új Buickkal mentünk, emiatt hagyta ott a régit. — Tudod, amikor megláttam a repülőtérnél ezt az autót, azonnal beleszerettem. Rögtön megvettem, és ezzel jöttem Los Angelesbe. De a másik is jó, viszont Texasban nem ér annyit, mint itt nyugaton. Egyedül nem merek hosszú útra indulni, tudod, a betegségem miatt. — Mi a te bajod egyáltalán? — kérdeztem. — Nagyon hosszú sztori. Kikészültek az idegeim. Még Berkeleyben kezdődött. — Hogy kerültél Berkeleybe? — Otthon számítástechnikai diplomát szereztem — kezdte Szepőke. — Csak nem az Ecserin vetted? „— Nem, tényleg van diplomám, de nem éltem meg belőle és ezért dobbantottam. De ez még a hetvenes évek végén volt, amikor személyi számítógép még nem is igen létezett. Ezzel a végzettséggel hamar befogadtak és rögtön felvettek a Berkeley Egyetemre programozónak. A legjobbak között dolgoztam, programokat írtunk és javítottunk. Rengeteg megrendelést kaptunk, a legnagyobb cégektől egészen a NASA-ig, a fizetésünk sem volt rossz, s nem volt időnk elkölteni. Erre ment rá az egészségem! Tudja Doktor úr, nem voltam én mindig elmebeteg...! — mélázott el Szepőke, aki azóta hívott így, amióta meséltem neki a hullaszállító korszakomról. — Volt feleségem is, akitől azóta sem sikerült elválnom, hogy utcára 122

tett egy szál gatyában, pedig ennek is van már vagy tíz éve. Hál’ istennek, azóta sem láttam. Szóval olyan nyomás alatt voltam, hogy kikészültek az idegeim és elmentem betegszabadságra. Hiába kezeltek, egyre rosszabb lett az állapotom, végül diliházba kerültem. Ott jöttek rá, hogy rossz volt a diagnózis, s végig rossz gyógyszereket kaptam, nyugtatok helyett serkentőket. Ezektől még jobban kikészültem, de az okát persze nem tudtam. Hosszú évekig kellett pereskednem, amíg végül nyertem és leszázalékoltak. Ám közben is állandóan vizsgálgattak, hátha javul az állapotom, s nem kell a biztosítónak fizetnie. Ahhoz viszont, hogy mindig azt az eredményt produkáljam, a kivizsgálásokkor be kellett szednem azokat a gyógyszereket, amiktől végül is meghülyültem. Ma már csak kétévenként kell ellenőrzésekre mennem, de már nem kell gyógyszer ahhoz, hogy tökéletes legyen az eredmény. így gyakorlatilag életem végéig kapom a biztosítási pénzt. Ha ez nem történik, már nagyon gazdag lennék. Büszkén állíthatom, a világ első hackerjei közé tartozom. Ma már nem menne, de akkoriban még szinte semmilyen védelem nem létezett A világ legegyszerűbb trükkje volt a bankszámlákat megcsapolni és átutalni máshová. Ericnek kiterjedt és gazdag ügyfél köréből származott az információ, én meg kiviteleztem. Pár százalék jutalékkal is százezreket kereshettünk, ám idővel egyre nehezebbé és veszélyesebbé vált kivitelezni a trükköket. Most már néha személyesen is be kell menni a bankba. — Ezért fested a hajad és változtatod meg állandóan a neved? — Igen, de már ez sem biztonságos. Ráadásul egyre kisebbek az összegek, hogy ne legyen feltűnő. Elájulnál, ha látnád a listát, hogy kiket csapoltunk meg, szerintem észre sem vették eddig. Politikusok, a feleségeik, színészek, zenészek számláiról a legkönnyebb csipegetni, főleg, ha valamelyikükről kiderül, hogy drogos, alkoholista, vagy csak szereti két kézzel szórni a pénzt. Mi ilyenkor segítünk költekezni, de csak kis tételekben, ma már tízezer dollár fölötti pénzmozgást jelentenie kell a bankoknak. Persze ma már ezekkel az aprópénzekkel is nagyon boldog lennék.” Szepőke idegei valóban kikészültek, néha a legapróbb semmiségekkel is annyira felidegesítette magát, ami másnak fel sem tűnne. Egyik legaranyosabb húzása akkoriban esett, amikor a bérelt lakása alatt működő üzlettel konfliktusba keveredett. Idegesítette az állandó jövés-menés, pakolás, ajtócsapkodás, és ahelyett hogy elköltözött volna, 123

folyamatosan reklamált az üzlettulajdonosánál. A kínai boltos megértette ugyan a problémáját, de nem tudott tenni ellene. A veszekedések mindennapossá váltak. Hiába figyelmeztették, hogy ha nem hagyja abba, előbb utóbb levágják a fejét egy nagy szamuráj karddal, kicsontozzák és kimérik őt is, mint az összes óvatlanul arra járó kóbor kutyát, Szepőke nem "törődött bele hogy feljelentései süket fülekre találnak, magához vette a kezdeményezést. A kínai boltos egyszer csak azt vette észre, hogy nem jönnek be a vevők az üzletbe. Az autók lassítanak, a vásárlók döbbenten olvasnak valamit, majd tovább hajtanak. Az üzletből kilépve a tulaj végignézett a kirakaton Elképedve vette észre, hogy a bejárat fölé, közvetlenül a cégtáblája elé a fölötte lévő ablakból egy táblát eresztettek le madzagon, arra pedig ugyanazokkal a színes betűkkel, mint az eredeti, a következő volt festve: Kutya- és Macska- húsbolt, 50 % árengedmény! Mellette egy másik tábla, amelyen az állatvédők tiltakozása volt a háziállatok levágása ellen. A boltos őrjöngött és hívta a rendőrséget. Szepőke, amint meglátta a sarkon befordulni a rendőrautót, mind a két táblát visszahúzta a lakásába. A kínai hiába magyarázta, hogy mi történt, a rendőrök nem hitték, majd amikor elmentek, a táblák azonnal visszaereszkedtek a helyükre. Persze rövid idő alatt elterjedt a hír és mindenki odajárt röhögni. Végül aztán lefényképezték, amint kinn ül az ablakban a táblái fölött és feljelentették hitelrontásért. A boltos még azt is megígérte neki, hogy ismeretlenek egy éjszaka összetörik az autóját. Még mielőtt tényleg elfajult volna a viszály, a háztulajdonos felmondta a bérleti szerződést és kirúgta Szepőkét a lakásból. — Egyre nehezebben élek, és nagyon rosszul vagyok! — siránkozott, majd elhaló hangon folytatta: — Képzeld el, mielőtt beteg lettem, én csak két dimenzióban láttam. Azt hittem, ez a normális. És valahogy itt, a fejem tetején is kikukucskáltam néha. Ma még szörnyűbb a helyzet: most már három dimenzióban látok! Mi lesz ennek a vége? Persze ha nem élve szülétek, mindezek a problémák nem alakultak volna ki, így kénytelen vagyok mindennap megünnepelni, hogy már csak eggyel kevesebb van hátra — s ezzel meghúzott egy frissen felbontott whiskys üveget. — Doktor úr, ha lehet, kétszáz mérföldenként álljunk meg! Esténként a legolcsóbb motelekben szálltunk meg, de csak magát jelentette be, nekem úgy kellett beszökni a szobába. Hajnalonként 124

nesztelenül surrantunk ki a parkolóból, nehogy feltűnjön az álmos portásnak, hogy ketten voltunk. A végtelen országúton fárasztóan és unalmasan telt az idő. Már Texasban jártunk, amikor megelőztem egy öt autóból álló konvojt, amely idegesítően lassan haladt. A kopár és kietlen sivatagban, nyílegyenes országúton a hatvanöt mérföldes tábla olyan értelmetlennek tűnt. Ahogy elhúztam mellettük, a sorból kiugrott egy fehér autó és az összes létező piros, kék, fehér villogóját bekapcsolva utánunk eredt. Rendőrautó volt, amelynek a lámpáit nem a tetőre rakták, hanem a szélvédő mögé rejtették sunyi módon. Megálltam. — Mi történt? — riadt fel Szepőke. — Rendőrök igazoltatnak — válaszoltam. — Gyorshajtásért velem kell jönniük, kérem, kövessenek! — szólt a rendőr és eltette a jogosítványomat. Mentünk utána, letértünk egy mellékútra, pár mérföld poros, kanyargós út után egy faluba értünk. Egyenesen a rendőrség elé álltunk. A rendőrség koszos, kopott barna faépület volt, lépcsők, apró helyiségek, a plafonon a forró levegőben egy értelmetlenül lassan forgó ventilátor. Egy üvegablakos ajtó mögött a seriff irodája. Beléptünk mind a hárman. A rendőr, akár egy rajzfilmben, vigyázzba vágta magát és jelentett. A seriff cowboy csizmás lábát az asztalra téve bőrfotelben hintázott, és szürke kalapjával a fején, arcán széles mosollyal vizsgálgatta a jogosítványomat. — Á, kaliforniai fiúk, hová ilyen sebesen? — nevetett ránk. — Dallasba megyünk. — Látta a sebességjelző táblát, mennyivel mehet? Hatvanöt mérfölddel! — Nagyon sajnálom, de nem emlékszem. — próbáltam nagyon tisztelettudóan válaszolni. — Több mint hetvenöttel! Gyorshajtásért ötven dollárra büntetem! — mondta ugyanazzal a széles mosollyal, amely egy pillanatra sem tűnt el nagy, vörös arcáról. — Ezt bizonyítaniuk is kéne — szólalt meg Szepőke. — Az emberem a bizonyíték, és én megbízom benne — mosolygott tovább. — Autóútra gyűjt a város? — szemtelenkedett Szepőke. — Ez a kérdés újabb ötven dollárt ért! — nevetett a seriff. 125

— Magának van joga ehhez? — Természetesen, de a következő kérdés már százötven dollárt ér! Ha nem tudnak fizetni, leülhetik, napi tízdolláronként! — nevetett tovább. A sarokban álló rendőrnek az arca sem rezdült, ott állt végig vigyázzállásban. — Uram, Önnek mindenben igaza van! — szólt Szepőke. — Pontosan! Ezért vagyok én a seriff! Fizettünk. — Önök szabadok! — és hangos nevetése betöltötte az egész épületet.

***

Éjszaka érkeztünk Dallasba, fáradtak voltunk már megkeresni az autót, az első motelben megszálltunk. Másnap reggel végig jártuk a repülőtér parkolóját. Nem volt ott az autó, amit két hónapja Szepőke ott hagyott. Hiába lobogtattuk a parkolókártyát, harminc napnál tovább nem őrzik, elvontatták egy telepre, menjünk érte. — Ezt is elbuktam! — kesergett kisbarátom. — Miért nem váltjuk ki? — Mert nem az enyém, csak béreltem és nem vittem vissza. — Szóval elloptad! — Még nem loptam el, csak most akartam! — De miért kellett ehhez keresztül utazni fél Amerikán, amikor Los Angelesben is bérelhetsz autót? — Nem érted az egészet! Véletlenül jöttem rá, hogy itt még nincs közvetlen kapcsolatban a hitelkártya-elfogadó a kibocsátó bankkal. Egy lopott kártyával sikerült bérelnem egy autót, amit Los Angelesben már nem lehet megcsinálni. Itt nem ismerek senkit, aki el tudná adni. Ott viszont háromezer dollárt is kaptam volna érte! — Na, induljunk haza! Hogy ne legyen annyira unalmas az út, új útvonalat találtunk ki. Északra fordultunk, ahol érdekesebb vidéken lehet autózni, mivel már rettenetes volt negyedik napja a forró sivatagban nyelni a kamionok porát. 126

Azok ott már a hegyek lesznek, gondoltuk, mert egyre sötétebb lett az ég. De ahogy közelebb értünk, a kékből szürke, majd fekete lett a felhős égbolt. A szembe jövő kamionok villogtak ránk, járt az ablaktörlőjük, a sofőrök pedig integettek, hogy forduljunk meg. Mekkora vihar lehet ez, hogy vissza kelljen fordulni? Pár perc múlva megtudtuk. Nem eső esett, hanem hó. Májusban olyan sűrűn szakadt a hó, hogy a kamionok sorra fordultak az árokba, nekünk az ablaktörlőnk nem bírta a tempót, s a hó ráfagyott az ablakra. Ott ültünk egy szál rövidnadrágban, pólóban a tél közepén. Az első településnél megálltunk, nem akartunk az országúton megfagyni. Ez a helység is csak a benzinkútból, motelből, meg egy szervizből állt. Tankolás közben szólt az egyik kutas, hogy defektet kaptunk. A vékony pótkerék legfeljebb ötven mérföldre elég, meg kell csináltatni itt, mert még vagy ezerötszáz mérföld van előttünk. Begurultunk a szervizbe, a szerelő készségesen magyarázta, hogy ne várjuk itt meg, menjünk át a motelba, együnk valamit, addig ő megcsinálja a kereket. Tizenöt perc és kész. Elmentünk, s még örültünk is, hogy étteremben ehetünk és nem az autóban. Félóra múlva visszatértünk, rendben a kerék, még le is mosták az autót, csak éppen nem akar elindulni. Mi történt? Mintha nem kapna benzint! Mialatt ott köszörültem a motort, előbukkan a szerelő, aztán egy másik is és megállapítják, hogy vizes lett a benzin. — Honnan jönnek? — kérdezik. — Daliásból. — Ó, az nagyon messze van, valószínűleg útközben a nagy viharban került víz a benzintartályba, és azért nem indul. — De semmi baj, meg tudjuk csinálni! — és már ugrottak is, szerelték le a benzincsövet, vették ki a szűrőt és mutatják. — Tessék. Víz csöpög belőle! Ki kell tisztítani az egész rendszert! Egy óra alatt megleszünk vele, leszedjük a tankot, kiszárítjuk és kész! — De mennyibe fog ez kerülni? — Ötszáz dollárból meglesz az egész! — Mit képzelnek! — kiabált Szepőke. — Amikor beálltunk ide még semmi baja nem volt az autónak. Most tankoltuk tele a szemben levő kútnál! Be sem kapcsoltuk a motort, hogy került víz a szűrőbe? A kiabálásra előkerült a tulajdonos is, nagydarab kockás inges déli, az egyik szerelő apja. 127

— Mi a baj? — kérdi. Röviden elmondtuk az egész történést, hozzáfűzve gyanúnkat, hogy valaki ebben a műhelyben vizet öntött a tankba, majd addig járatta a motort, amíg az felszívta a vizet, így kerülhetett az a benzinszűrőbe. S mindezt azért, hogy ötszáz dollárt legomboljanak rólunk! Az ember elsápadt, majd az összes káromkodását egy mondatba fűzve, utasította a két szerelőt, hogy úgy ahogy van, szétszedett állapotban lökjék ki az autónkat az útra, és zárják be a műhelyt. — Ha most itt maradunk éjszakára, biztos meglincselnek, és elásnak minket a kukoricásban — gondolkoztam hangosan. — Ezzel nem fognak lerázni! — kiabált barátom. — Most átmegyek a benzinkúthoz és kihívom a seriffet, felhívom a biztosítómat, az autó garanciális, ki fog jönni érte az autómentő, és meg fogják állapítani, mi történt. Ezek után pedig beperelem magát, és elveszíti az egész műhelyét. Magának fogalma sincs, hogy ki vagyok, és kivel kezdett ki! Mint Dávid Góliáttal szemben, úgy állt a nagydarab texasi ember előtt Szepőke, a maga százhatvan centijével, hatvan kilójával. Az ember elsápadt, elfordult és rámordult a fiára. A gyerek vörös fejjel, idegesen magyarázott valamit az apjának, aki szintén mondott valamit neki, erre a srác kiszaladt a műhelyből. — Na, most mi lesz? — kérdeztem — Most vagy a fegyveréért ment és lelőnek minket, mint egy kutyát, vagy erősítésért és megcsinálják az autónkat — rebegte kis barátom, enyhén bepárásodott szemüvege mögül. A tulaj megfordult és odajött hozzánk. — Akármi történt, megcsináljuk az autójukat azonnal és ingyen. Kinyílt az ajtó, és még két szerelő jött be a műhelybe. Kimentek és immár már négyen visszatolták a szétszedett autót, felemelték, és munkához láttak. A tulaj maga csavarozta le a benzintankot. Fél óra múlva, teli tankkal, nagy sebességgel húztunk ki a településről, s fordultunk rá az országútra. A vihar elvonult, rövidesen a hó is elolvadt, és ismét sütött a nap a végtelen autópályán.

Még alig telt el néhány hét hazaérkezésünk óta, amikor kisbarátunk ismét beállított hozzánk. Ezúttal lángvörösre festett hajjal, kackiás 128

bajusszal, sötétkék napszemüvegben állt az ajtóban. — Hát te meg hogy nézel ki? — Spanyolosra vettem a figurát, ezentúl hívjál csak nyugodtan Don Pedrónak! Hogy tetszik, Doktor úr, a jövő héten kienged a zárt osztályról? — De miért pont vörösre festetted a hajad, miért nem feketére? — A következő akcióm után valószínűleg keresni fognak. Na nem a rendőrség, hanem az ellenség, és baj esetén egy szállodai szobában, fél óra alatt könnyen, házilag is lehet ebből az árnyalatból sötétbarnát festeni. Mivel szőke vagyok, szeplős és fehér bőrű, a bajszom eredetileg vöröses színű, így majd egy vörös bajszú embert keresnek, de addigra már teljesen máshogy nézek ki. — Hová készülsz? — Készülünk! Azért jöttem, hogy elhívjalak Guatemalába! — Ki fizeti az utat, és minek kellek én oda? — Eric fizet mindent, de csak Mexikó déli részéig mehetünk repülővel, utána autót kell bérelni, azzal megyünk át a határon. Az már ott dzsungel és nem merek egyedül menni. — De ugye nem drogot szállítunk!? Mert azt csináld mással! — Dehogyis drogot! Tengerbe vizet? Azt onnan hozzák ide, és nem repülőn pár grammot, hanem hajón, mázsaszámra. Teljesen másról van szó. Azért kell személyesen odamenni, mert Eric egy üzlettársának útlevélre van szüksége, amivel Amerikába jöhet. Gondolhatod, hogy ezt nem lehet postán küldeni. Neked ötezer dollárt alkudtam ki, de ne aggódj, nem nálad, hanem az én táskámba lesz bevarrva, ezt semmilyen kutya nem szagolja ki. — Ha minden frankó, akkor miért fognak utólag keresni? — Mert az útlevél hamis lesz, de mi igazinak adjuk el, amit egyébként egy hivatalnok állított ki. Viszont ha megbukik vele a határon, a mese szerint én csaptam be mindenkit, még Ericet is. Természetesen nem tudunk igazi amerikai útlevelet szerezni, de annak az árát kérjük el. Másnap a repülőjegyek átvételénél derült ki, hogy mivel nem vagyok amerikai állampolgár, Guatemalába számomra vízum kell, a zöldkártya és a politikai menekült státuszom nem elég. Már lemondtam az útról, de Szepőke ragaszkodott ahhoz, hogy ketten menjünk. Egy hivatalnok azt javasolta, induljunk el, a határon talán átengednek, ha szerencsénk van 129

vízum sem kell. Így aztán elindultunk a bizonytalanba, mondván, úgysem mi álljuk a költségeket. Mexikó Cityben átszálltunk egy belföldi járatra, ami az ország legdélibb, utolsó repülőteréig vitt. A gép állaga inkább egy kiöregedett autóbuszhoz, utasai pedig egy falusi helyközi járat ingázóira hasonlítottak. Kövér, népviseletbe öltözött asszonyok, sombrero-kalapos öregek, viharvert batyukkal, amelyekből végig azt vártam, hogy előbukkan egy-két csirke- vagy kacsafej, mint otthon a piaci kofáknál. A légcsavaros motorok beindulásukkor olyan fekete füstfelhőt nyomtak ki magukból, mint hajdan a haldokló Ikaruszok hegynek felfelé. Szepőke rémülten nézte a fejleményeket. — Látja, Doktor úr, ezért hívtam magammal, én már most halálfélelmet érzek! — Ezek a palik teljesen nyugodtak, biztosan nem lesz baj! — Igen, valószínűleg lezuhanni csak egyszer lehet. Miért pont most, és miért pont velem történne meg? — próbálta nyugtatgatni magát. — A béka is ezt kérdezte társaitól az utolsó percben, mielőtt a gólya lecsapott rá... Na jó, csak vicceltem! Az út inkább érdekes volt, mint ijesztő. A gyönyörű időben, felhőtlen napsütésben a gép mégis úgy remegett, rázkódott, mint a hullámvasút. De a látvány alattunk fantasztikus, végig sziklás hegyek az óceán kékjével szegélyezve, teljesen lakatlan vidékek több száz mérföld hosszúságban. Úgy tűnt, mintha az egész ország egyetlen sziklás pusztaság lenne, se erdők vagy zöld mezők, csak a sárga, barna kősivatag. A repülőtérnek nevezett állomás épp olyan, mint maga a gép. Szakadt terméskő épület, megépítése óta hozzá sem nyúltak, az alapjait talán még az indiánok rakhatták le, legalábbis a kőlapokon elmosódott ősi motívumok mintha erre utaltak volna. Autót viszont könnyen tudtunk bérelni, egy viszonylag új Nissant. A kölcsönzőnél egy szőke lány szólított meg minket, ha szállodát keresünk, menjünk hozzá, és kezünkbe nyomott egy névjegykártyát. Elraktuk, de nem volt szükségünk szállásra, azonnal indultunk a határra. Térkép alapján nem nagy távolság, négyszázötven kilométer, hamar odaérünk, gondoltuk. Csak éppen az útviszonyokkal nem számoltunk. Néhol az útburkolat fele teljesen hiányzott, ha nem jött semmi szembe, akkor a másik oldalon mentünk, de sehol egy tábla, jelzés, csak ösztönösen sejthettük, hol lesz vége a betonnak és hol 130

következik döngölt föld, amit persze a térképen főútvonalnak tüntettek föl. Végig én vezettem, barátom nem vállalkozott rá, megkért, ne is engedjem, ha túl akarjuk élni az utazást. Egy idő után rájöttem, minél gyorsabban megyek, annál kevésbé ráz az út, ha nincsenek a keréknél nagyobb lyukak, átröpülhetünk rajtuk. Csak a tengelytörés réme lebegett végig előttem. Éjszaka értünk a határra, amit természetesen addigra már bezártak. Azt hittem, itt, a világ végén egyedül leszünk, ennek ellenére több százan vártak a reggeli sorompónyitásra. Asszonyok, gyerekek ültek, aludtak az út menti fűben. Az apró tábortüzek fényénél elcsigázott, fáradt arcú férfiak iszogatták meleg tequilájukat, nem mulattak, csak ültek csendben, fölöttük a csillagos ég, mögöttük a dzsungel. Hajnalban előkerült valahonnan egy határőr és felhúzta a sorompót. A gyalogosokat egy kézlegyintéssel átengedték, minket félre állítottak. Azonnal kiszúrták az útlevelem. — Nem mehet át, nincs vízuma! — jelentette ki a katona és már el is fordult tőlünk. — Honnan tudja, hogy vízum kell, soha életében nem láthatott ilyen útlevelet! — háborodtunk fel. — Hát épp ezért, ha ilyet még nem láttam, abba biztosan kell vízum! — válaszolta. — Hol szerezzek, ki az illetékes? — Vissza kell mennie a faluba, ott a konzul majd eldönti, kaphat-e. Ha igen, ő majd beüti az útlevelébe! Elkértük a címet és visszamentünk. Azon, hogy az utcák nem voltak lebetonozva, már nem lepődtünk meg, de a diplomata rezidenciája, amely a követségi épület is volt egyben, mégis meglepett: jellegtelen ház volt az egyik eldugott mellékutcában, pontosan olyan, mint a szomszédai. Az ajtón apró, észrevehetetlen tábla: Guatemalái Nagykövetség, nyitva 9-től 16 óráig. Reggel nyolc volt. Az éhségtől már szédültünk, de se bolt nem volt, se kocsma, ahol legalább vizet ihattunk volna. Kilenckor bekopogtunk, csengő nem volt. Kinyílt az ajtó, ott állt egy öregember rövidnadrágban, félmeztelenül, kalapban. — A nagykövet urat keressük — szólítottuk meg. — Én vagyok, mit parancsolnak? — Vízumot szeretnénk! 131

— Jöjjenek be — invitált kedvesen —, csak váljanak egy pillanatot! Azzal a sarokból elővett egy zászlót és kicsoszogott vele az ajtón. — Segítenének, kérem? — szólt vissza az utcáról. Kiléptem megnézni, mit akar. — Nem nagyon érem el, betolná a zászlórudat a tartójába? Ne kelljen még egy széket is kihoznom. — Persze, természetesen — és egy kis nyújtózkodással kitűztem a guatemalai nemzeti lobogót a nagykövetség épületére. — Nos, a hivatalos külsőségekkel meg is vagyunk — mosolygott, és dudorászva belépett az előszobába. Szepőke már a szobában állt. Becsoszogott a nagykövet is, először bekapcsolt egy öreg, tölcséres gramofont, felrakott rá egy bakelitlemezt, amelyből dél-amerikai népzene csendült fel, majd beült az íróasztala mögé. — Tehát miben segíthetek? — Magyar útlevelembe kérnék vízumot. Az asztala széléről egy hatalmas, poros, szürke könyvet húzott maga elé, és fellapozta. Néhány percig keresgélt benne. — Megvan — ért a végére —, itt van azon országok listája, amelyekkel nincsen diplomáciai kapcsolatunk — mutatott a lapra és felsorolta az összes szocialista országot. Magyarország a hetedik volt közöttük. — Sajnálom, nem adhatok vízumot! Könyöröghettünk, mondhattunk bármit, mindenre csak széttárta a kezét. — Nem lehet, értsék meg! Visszamentünk a határra és Szepőke felszállt a helyi járatú buszra. — Hol találkozzunk? — kérdeztem. — Mexico Cityben a repülőnél, egy hét múlva! Ült ott a sok fekete ember között, és szomorúan nézett ki rám az ablakon. A busz elindult, majd kisvártatva eltűnt az őserdőben kanyargó úton. Most mit csináljak egy hétig, és egyáltalán hol fogok lakni? Eszembe jutott a repülőtéri szőke lány. A névjegykártyáján ott volt a szálloda címe, gondoltam, ha ő maga jár ki a turistáknak osztogatni, nem lehet drága hely. Egy dzsungelén átvezető úton haladtam, amelynek nem volt szegélye, a fák közvetlenül a padkáról nőttek, illetve csak annyira irtották 132

ki a növényzetet, hogy a teherautók elférjenek köztük. Kilométereken keresztül vezettem ebben a nagy zöld alagútban, néha utolértem egy-két teherautót, platójukon összezsúfolva, mint a vágóállatok ültek az emberek: így szállították a helybelieket ki az ültetvényre és haza. Mivel fogytán volt a benzinem, megálltam egy helyen tankolni, de kellett valami segítség, mert elképzelésem sem volt, mit hogyan kell használni. Három férfi ült az épület előtt és felém integettek. Odamentem hozzájuk, mire rögtön közölték, hogy itt nem tudok tankolni, ehhez az autóhoz nincs benzin, csak gázolajuk van. A város szélén ugyan van egy kút, de az már be is zárt. — Dél van, és már zárva? — kérdeztem. — Igen, szieszta van, majd délután hat körül, amikor nincs ilyen hőség, kinyitnak! — És hol van a következő kút? — Hát, vagy kétszáz kilométerre innen. — Nem jutok el odáig! — Akkor várjon estig — mondták. — Addig nem tudok, ezeken az utakon nem lehet éjjel közlekedni, még nappal is életveszélyesek. — Tíz dollárt kaptok, ha előkerítitek a kutast és ad nekem benzint — ajánlottam fel kétségbeesetten. Ez azonnal megmozgatta a fantáziájukat, rövid tanácskozás után az egyik beült mellém, és elindultunk megkeresni az emberünket. Elmentünk a házához, de nem volt otthon, a felesége viszont magyarázott valamit arról, hogy hol találjuk meg. Elindultunk vissza a határ felé, majd néhány kilométer után megálltunk az őserdőben. Itt meg mi lehet? — kérdeztem magamban. Kiszálltunk az autóból és néhány méter után egy szűk ösvényre fordultunk, amelyet bozótvágó késsel alakíthattak ki, s egy ember is alig fért el rajta. Egy kis tisztásra értünk, a munkások pihenőhelyére. Két méter magas, karvastagságú karók közé kifeszített háló nyugágyakban feküdtek az emberek. Majdnem mindenki aludt. Kísérőm intett, hogy álljak meg itt, és eltűnt egy másik ösvény bejáratánál. Nem kellett sokat várakoznom, hamarosan egy hozzá hasonló fazon társaságában bukkant fel. Kezét nyújtva motyogott valamit spanyolul és intett, hogy kövessük. Olyan benzinszaga volt, mintha azzal öntötte volna le magát. Visszamentünk az autóhoz, majd pár száz méternyi földút után egy tartálykocsinál álltunk meg. Ez lenne a kút? — 133

néztem rájuk furcsán. — Semmi baj, ez jobb minőségű, mint a hivatalos — próbáltak megnyugtatni, azzal felmásztak a tartály tetejére és egy gumicsővel csapolni kezdték. Nem gázolaj volt, az biztos, színe és szaga alapján benzinnek tűnt. Csordultig töltötték az autómat, fele annyiba került, mint máshol, de csak dollárt fogadtak el. Alig egy óra múltán ismét úton voltam. Amíg a természetes lombtakaró árnyékában utaztam, a hőség még elviselhető volt. Aztán elfogyott a növényzet és ismét a csupasz, sziklás sivatagba értem. Ehhez a forrósághoz képest Los Angeles egy árnyas ligetnek tűnt. Elfogyott az ivóvizem, s a térkép pedig semmiféle települést nem jelzett a környéken. A távolban idővel mégis feltűnt egy falu. Apró vályogházak közé érkeztem, még az átlag mexikói szegénységtől is nagyobb nyomorba, s mindjárt egy szürrealista kép fogadott: sáros pocsolyában apró, csupasz kisgyerek dörzsölgette a mellette fekvő malac hátát. Mindketten koromfeketék voltak már az iszaptól. A kunyhó árnyékában csontsovány kutya lihegett, épp feltápászkodott, odavánszorgott a pocsolyához, ivott belőle egy keveset, majd visszafeküdt az árnyékba. Megnyomtam a dudát, mire egy öregasszony dugta ki a fejét a kunyhó ajtaján. Kezemben a vizesüvegre mutogatva, próbáltam jelezni jövetelem célját. Ő kedvesen integetett, rámutatott egy vödörre, hogy menjek oda bátran. Ennyi elég is volt, megköszöntem, visszaültem, és csodálkoztam saját hülyeségemen, hogy mégis mire számítottam. A következő faluban tudtam venni palackozott vizet, a csapvizet forralás nélkül még a helyiek sem itták meg. Mire megérkeztem abba a tengerparti faluba, ahol a szálloda volt, megint csak rám esteledett. Bolyongva a kihalt utcákon, megjelent mögöttem egy szürke dzsip és követni kezdett. Nyitott platóján négy rendőr kinézetű fegyveres ült, mindegyikük ölében hosszú csövű puskával. Akármerre fordultam, közvetlen közelről, leplezetlenül követtek. Megálltam egy kivilágított helyen. Kezemben a szálloda névjegykártyájával kiszálltam az autóból, és odamentem hozzájuk. — Ezt a címet keresem — mutattam a kártyára. Ránéztek, és csak intettek, hogy kövessem őket. Levezettek a tengerpartra, majd a hotel bejáratánál elköszöntek. Megkönnyebbülve megköszöntem a segítségüket, és beléptem a szállóba. 134

Másnap reggel, amikor kinyitottam a szemem, a plafonon fölöttem egy színes gekkó-szerű gyík szunyókált éppen. Ha félnék a hüllőktől, biztos infarktust kapok. így viszont egyből érzékelni lehetett a hely különlegességét, a nyugalmat, a csendes békét. A szoba berendezése mindössze egyetlen ágyból és asztalból állt, az ablakon szúnyogháló, az üveg nélküli keret egyértelműen jelezte, hogy az építők nem is akartak a házba légkondicionálót tervezni. Az ajtó rögtön a kertre nyílt, a medence elé. Nádtetős, bárral egybeépített látványkonyha fogadott, pálmákkal és mindenféle virágzó egzotikus növényekkel. A medence széléről látszott az óceán. Lesétáltam mezítláb, de pár méter után már rohantam is vissza a kertbe, olyan forró volt a homok. — Itt nem lehet papucs nélkül sétálni! — szólt ki a pult mögül egy szőke lány. Ő osztogatta a reptéren a szálloda címét — Téged kísértek ide a rendőrök éjszaka? — Igen, tegnap érkeztem, még szerencse, hogy adtál névjegykártyát! Ineznek hívták, német származású nagyapjával élt itt, és vele vezette ezt a kis hotelt. — Miért volt ez a díszkíséret? — kérdeztem. — Itt nem szoktak bérelt autóval, egyedül kóborolni a fehérek! Minden évben történik rablás, gyilkosság, én már évek óta nem megyek le a partra éjszaka! Te se próbáld ki, azt hiszik valami gazdag amerikai vagy, ötven dollárért képesek megölni. Nem véletlen van körbekerítve az egész szálloda, pedig semmi sincs a közelünkben. Nagyapám már vagy húsz éve megvette ezt az egész partszakaszt. Nem voltunk túl sokan vendégek, rajtam kívül négy ausztrál szörfös, néhány amerikai és holland, alig húszán összesen. Nappal a fürdőzésen kívül semmi mást nem lehetett csinálni, esténként vagy a medence körül iszogattunk, vagy bementünk a falu egyetlen külföldieknek fenntartott zenés kocsmájába. Néhány nap múlva azonban mindez kezdett unalmassá válni, és ideges is voltam, mi lehet Szepőkével. — Nem szoktál Németországba járni? — kérdeztem Inezt egy délelőtt, miközben a papagájokkal játszott a pulton. — Néha a szüleim addig erőszakoskodnak, hogy muszáj elutaznom pár napra, de többnyire ők látogatnak meg bennünket, főleg a nagyapám miatt, ő a háború óta nem volt otthon. Nem hiszi el, hogy semmi baja nem esne, attól fél, hogy háborús bűnösként letartóztatnák. 135

— Miért, mit tett? — Semmit! Mint mindenki, ő is katona volt, csak éppen a háború vége felé valamelyik koncentrációs táborba vitték őrnek. Erről nem szeret beszélni, még mindig nyomasztja az emlék, azt szokta hajtogatni, hogy „Mit tehettem volna mást, ha megtagadom a parancsot, engem is lelőnek!” Az utolsó pillanatban aztán megszökött, mielőtt az oroszok felszabadították volna a lágert. Hazatérve elbúcsúzott a feleségétől és apámtól, aki akkor még kisgyerek volt, majd egy amerikai hajóval, hamis papírokkal elhagyta Európát. Nagyanyámék egy évvel később mentek utána. Apám később visszaköltözött Hamburgba, ott járt egyetemre, és ott ismerte meg anyámat. Amikor először idelátogattunk, már tudtam, ha befejeztem a középiskolát, végleg ideköltözöm. Nagyapám boldog volt, hogy az unokájával élheti le hátralévő napjait. Ő építette ezt a hotelt, gyakorlatilag nekem. Ebből élünk ketten, de a szüleim elég gazdagok, otthon sem kellene dolgoznom. Itt viszont sokkal jobb, itt van a barátom, ő is szállodatulajdonos, itt vannak az állataim, kutyáim, lovam, és nézd ezt a két papagájt! Teljesen szabadok, és mégis mindennap megjelennek, és kérik az ebédjüket. Néha meg is tudom simogatni őket. Nekem ez a paradicsom, miért mennék el innen?” Inez számára valóban a paradicsom lehetett, de én már nagyon unatkoztam, alig vártam már, hogy visszaindulhassak Los Angelesbe. Ráadásul a forró csokoládén kívül egy hétig nem tudtam meleg ételt enni. Az első nap megundorodtam a helyi konyhától, amikor grillcsirkét kérve, a szakácsnő lenyúlt az asztal alá, felemelt egy ronggyal letakart vájdlingot, s a húsokról egy egész raj zöld döglégy rebbent fel. A szakácsnő lazán elhessegette a légyfelhőt és berakta a húst a sütőbe sülni. Megmozdult a gyomrom és visszamondtam a rendelést. Inez az első nap figyelmeztetett, soha ne igyák csapból vizet, még a szállodájukban sem, és csak olyan helyen egyek, ahol a halat vagy a tengeri ételeket előttem sütik meg grillen, különben könnyen vérhast kaphatok.

Egy nap elmentünk kirándulni Acapulcóba és miután kiábrándultunk e világhírű helyből, ahol a magukat sziklákról mélybe vető műugrók látványán kívül semmi más nincs, visszafelé megálltunk az egyik parti részen fürödni. Lebegtem a vízen, mellettem mindenféle színes halrajok 136

úsztak el. Nem is figyeltem, milyen távol vagyok már, amikor hirtelen valami hűvös áramba kerültem. Kényelmesen úszni kezdtem kifelé, mikor egyszerre azt éreztem, nemhogy haladnék, de egyre gyorsabban távolodok a parttól. Nem fogtam fel, mi történt, csak annyit éreztem, hiába úszók szembe, nem lehetek erősebb az áramlásnál. Még a szélén lehetek, gondoltam, oldalra kell úsznom, merőlegesen az áramlásra, különben biztosan megfulladok. Pánikba esve, teljes erőből úsztam oldalra, mikor végre ismét meleg lett a víz és újra csak a felszínen lebegtem. Életemben nem menekültem még ilyen tempóban kifelé, mint most. Kiérve a partra, hálát adtam a védőangyalomnak. Azóta sem mertem az óceánban úszni.

Eltelt az egy hét, ismét repülőn ültem, belföldi járaton, útban Mexico City felé. Az öreg viharvert szerkezet szerencsére ismét kibírta ezt a pár ezer kilométert és simán landoltunk. Bandukolva a nemzetközi járatunk felé váratlanul egy hatalmas sombrero-kalap alól Szepőke köszönt rám. — Üdvözlöm, Doktor úr, de jó színben van! — Nem volt lehetőségem kifakulni, de Te sem panaszkodhatsz ám! Mi történt, sikerült? — Ne is kérdezd! Átvették tőlem a cuccot, de semmit sem fizettek, azt mondták, kérjem el Eriétől. Most aztán ki mit fog hazudni, nem tudom. Biztos voltam benne, hogy egy centet sem látok a pénzből. Nem is tévedtem. Viszont sértődésre sem volt okom, hiszen nem tudtam végig mellette maradni. Később Szepőke egy végtelen hosszú történetben adta elő, hogy miként nem fizetett senki senkinek, de ez már engem valahogy nem érdekelt.

***

Los Angelesben az apartman épületünkhöz összesen tizenkét lakás tartozott, a miénk az úszómedencére nézett. Jó környéknek számított, éjszaka is nyugodtan el lehetett menni sétálni, az autónkat nem törték fel, 137

és az épületből kilépve nem botlottunk szemetes zsákokon alvó hajléktalanokba. Ezért volt furcsa, hogy egy hétvégén népes fekete család költözött az egyik megüresedett lakásba. Ha nem is mindenhol, de a legtöbb városban, az etnikumok külön negyedekben élnek, és csak ritkán keverednek, függetlenül attól, hogy a gyerekeik esetleg egy iskolába járnak. Ha valami miatt a lakóépület tulajdonosa ezt az íratlan szabályt mégis megszegi, és egy addig csendes lakótömbbe más etnikumhoz tartozókat költöztet be, akkor előbb-utóbb az ott élők elköltöznek. Amerikában nem lehet rászólni egy fekete gyerekre, hogy ne üvöltéssé a magnóját a medence mellett vasárnap reggel, mert az anyja azonnal feljelent rasszizmusért. De ez a család csendesnek tűnt, nem is nagyon mutatkoztak, a három fiú is csak éjjelente járt haza. Akkor viszont nem üres kézzel. Néha, amikor elhúzták az erkély üvegajtaját, és a szél meglebbentette a függönyt, tőlünk épp be lehetett látni hozzájuk. A lakásban hegyekben álltak a kartondobozok, videók, tévék, műszaki holmik. Egy idő után már csak raktárnak használták a lakást, nappal látni sem lehetett senkit. Érthető lett, miből tudják fizetni a környék magas bérleti díját. A házban mindenki tudta, mi történik, de senki nem mert szólni semmit. Akkoriban egy antik festményeket, szobrokat, műtárgyakat restauráló műhelyben dolgoztam. Mivel Los Angelesben is gyakori volt a földrengés, sok műtárgy sérült meg ilyenkor, amelyeket általában nem lehetett szállítani, vagy a tulajdonos biztonsági okokból nem engedte ki a lakásából, és ezért a helyszínen kellett megjavítani őket. így olyan helyekre is sikerült eljutni, ahová lehetetlen egy átlagembernek. Egy elrepedt márványkandallóhoz utaztunk éppen, amikor a távolban, a belváros irányából fekete füstcsíkok jelentek meg a házak között. Szirénázó rendőrautók, mentők száguldottak el mellettünk, de a főnököm hajthatatlanul kitartott amellett, hogy mielőbb érjünk a megrendelőnkhöz. Befordultunk az irodaházhoz. Az őr már be sem engedett minket, nem húzta fel a sorompót. — Azonnal forduljanak vissza, senki nem mehet be! Nem tudják, mi történik? Délben hazaküldtek mindenkit, nincsen fent senki! — Ez lehetetlen, ennyit utaztunk a semmiért, és még csak be sem jutunk — hőbörgött a főnök — Tűnjenek már innen, jóember! — rivallt ránk az őr. — Már a 138

túloldalon járnak a gyújtogatok, azt akarják, hogy meglincseljék magukat?! Egy sarokkal arrébb valóban megjelent néhány fekete utcagyerek és kövekkel dobálták a kirakatokat. Amelyiken nem volt rács, abba rögtön be is másztak a betört üvegen keresztül. Bepattantunk az autóba, az őr is futásnak eredt, az épület felé. Az autópálya a belvárosban a házak fölött halad az óceán felé. Amerről az előbb jöttünk, már égtek a házak, mindenfelől puskalövések, géppisztolysorozatok zaja hallatszott, és fekete füstfelhő vett körbe bennünket. Az út kihalt volt, csak száguldó rendőrautók jöttek velünk szembe, a távolban tévétársaságok helikopterei dübörögtek. A lázadók hangszórókkal figyelmeztették a rendőrséget, ha közel merészkednek hozzájuk, a gépekre is lőni fognak. Mire visszaértünk az üzletünk elé, már csak az én autóm állt a parkolóban. Mellette éppen motoros rendőr telefonált. Odarohantam hozzá. — Enyém az autó, el ne vitesse! — kiabáltam már messziről. — Azonnal tűnjön innen, s induljon haza! — szólt rám. Nem kellett biztatnia. Ilyen kihaltnak még soha nem láttam a várost. Ahhoz, hogy hazaérjek, Beverly Hillsen keresztül kellett mennem. A városrészhez közeledve, már csak rendőrautók jöttek szembe, aztán feltűnt az első katonai jármű is, jellegzetes Hummer-terepjáró, tele felfegyverzett katonákkal. Egy kereszteződésben terepruhás katonák álltak, minden autóba benéztek, mielőtt továbbengedték. Az előttem lévő autót félreállították, az ajtókat kinyitották és a pisztolyt szegezve rájuk, feketéket szállítottak ki belőle. Mintha bűnözőket fogtak volna el, kezüket az autóra téve igazoltatták őket. Lassan araszolgattam el mellettük, hátrahátra pillantva, mi történik velük. Elengedték őket, de visszafordították a kocsijukat. Körbenéztem, előttem, mögöttem csak fehéreket engedtek a negyedbe. Mire hazaértem, minden sarkon katonák álltak, harckocsikkal, mint a háborús filmekben. Felmentem a lakásba, néhány ismerősünk már ott ült nálunk, és a tévét bámulták. — Na, mi van, mi történik? — kérdem. — A Downtownban már háború van! A képsorokon a fekete negyedet mutatták, amint a tömeg fosztogatja az üzleteket, lakásokat, háztartási gépeket, hűtőszekrényeket cipelnek, vagy teli bevásárlókocsikkal, futva tolják haza a rabolt árut. Mögöttük néhányan épp egy boltot gyújtanak fel. Rengeteg üzletet bosszúból csak 139

azért, mert előttük már mások annyira kifosztották, hogy nem volt bennük mozdítható áru. A helikopterekből mindezt élőben közvetítik a tévécsatornák. Máshol az üzletek tetején kínai tulajdonosok géppisztollyal állnak, néha belelőnek a levegőbe, az üzleteik előtti sörösládákból barikádot emelnek, mindenkit figyelmeztetve, hogy aki átmászik rajtuk, lelövik. A rendőrségi helikopterek sem mernek közel repülni, a rendőrök nem lőnek a sárgákra, ez a harc egész másról szól. Egy másik képen egy kamion fehér sofőrjét rángatják ki éppen a fülkéből, és hárman-négyen verik az utcán. Mikor a földön fekszik, még mindig rugdossák, mire egy rendőrautó fékez mellettük. A feketék elrohannak, a rendőrök behúzzák a sebesült sofőrt és elhajtanak. A kamion ajtaja tárva-nyitva marad. Az emberi jogokért tüntető feketék gettólázadást idéztek elő. Az előzmény — mint arra sokan emlékezhetnek — egy rendőri túlkapás volt. Pár héttel korábban éjszaka egy rendőrjárőr a rendszámellenőrzés során egy régen körözött, többszörösen visszaeső fegyveres rabló autóját próbálta megállítani. A szokásos autós üldözés során a bűnözőt beszorították egy utcába, és le akarták tartóztatni. Ő az ablakon keresztül kiabált, és nem volt hajlandó kiszállni. Kapaszkodott a kormányba, a rendőrök próbálták kirángatni, de nem tudták a kormánytól elszakítani. Közben valaki a szemben lévő házból az egész jelenetet felvette videokamerával. A rendőröknek elfogyott a türelmük és a rabló lábát gumibottal kezdték ütni, de ő még mindig félig bent az autóban, a kormányba kulcsolt kézzel kapaszkodott. A látvány valóban brutális volt. Végül a homályos felvételek alapján mintha még le is fújták volna gázspray-vel, erre engedett, és meg tudták bilincselni. Másnap az összes TV leadta az amatőr felvételt. A rendőröket letartóztatták és kitűzték a tárgyalás időpontját. A bíróság épülete előtt a fekete tömeg transzparensekkel várta az ítélethirdetést. A televíziós társaságok egyenes adásban közvetítették, amint a szónokok hergelték az egybegyűlteket. Mikor kiderült, hogy a rendőröket felmentették, ez elég is volt a robbanáshoz. Minden híradó ezzel foglalkozott, Amerika szégyenének nevezte a történteket, figyelembe sem véve a tényeket, hány rendőrt lőnek le évente, miként növekszik a bűnözés, és hogy az „áldozat” egy többszörösen visszaeső, fegyveres rabló volt, akit már régóta köröztek. Másnapra kitört a gettólázadás, senki nem ment dolgozni, az üzletek egyes helyeken még mindig égtek, mert a tűzoltókat is megtámadták, így 140

azok még a közelébe se jutottak a belvárosnak. Reggel különös robajra ébredtünk. Kiabálás, dübörgés, rengett a ház a zajtól. Kikukucskáltam az erkélyen. Az egész ház tele volt rendőrrel, betörték a szemben levő lakás ajtaját, bentről üvöltözés, dulakodás zaja hallatszott. Minden lakó kint volt, néztük a fejleményeket. A lakásból hátra bilincselt kézzel rángatták elő és vitték ki a fekete szomszédokat, a három fiatal fiút. Rendőrségi teherautó állt meg a bejáratnál és a nyomozók kezdték kipakolni a lakásban felhalmozott dobozokat, műszaki cikkeket, tévéket, videókat. Mire kiürítették az egész lakást, megtelt a teherautó áruval. Semmi közük nem volt a gettólázadáshoz, de valaki ezek után feljelentette őket.

***

Beverly Hills-ben dolgoztunk éppen, amikor az erdélyi származású magyar házvezetőnő izgatottan ránk nyitott a hallban. — Ti magyarok vagytok, ugye? — kérdezte. — Igen! — válaszoltuk, miközben egy hatalmas antik csillárt próbáltunk leemelni és javításra elszállítani. — A sofőrök mondták, hogy ti is azok vagytok, ne haragudjatok, de el kell mesélnem, az amerikaiakat ez úgysem érdekelné. Tudjátok, hogy tegnap a feleségével együtt kivégezték Ceausescut?! — Micsoda? — Rendszerváltás lesz, többpártrendszer, Magyarországról is kimennek az oroszok! Mehetünk haza! Hitetlenkedve fogadtuk a hírt, ám néhány telefon után mégiscsak igaznak tűnt, megtörtént, amit tíz évvel ezelőtt álmodni se mertünk volna. Éjjel izgatottan hívtam fel bátyámat. — Igaz, amit mondanak? Tényleg vége a szocializmusnak, kimennek az oroszok és megnyílnak a határok? — Nem lesz visszarendeződés, hidd el, ezek már visszafordíthatatlan folyamatok. Olyan euforikus hangulat uralkodik az országban, amit el sem tudsz képzelni! — Akkor én is megyek haza! — és letettem a telefont. 141

— Ne égess fel minden hidat magad mögött, előbb nézz szét otthon, és csak azután dönts! — figyelmeztetett egy ismerősöm, aki amerikai állampolgárként már rendszeresen haza-hazalátogatott. Nem fog olyan gyorsan megváltozni a helyzet, főleg nem a jó irányba, mint ahogy azt most sokan képzelik! Én személy szerint nem is tudok ennek örülni. — Érdekel is téged, hogy mi van otthon?! — Hát annyiban érint engem is, hogy véget ér az is, amikor évente egy hónapon át a gazdag amerikait játszhatom Pesten. Pár éve még istenként ünnepeltek, ha megérkeztem, de az utóbbi látogatások már nem sikerültek olyan jól, mint régebben. Tudod, nemhogy gazdag, de többnyire munkanélküli vagyok. Egész évben arra gyűjtök, hogy haza tudjak menni. Háromhavi segélyemből veszem meg a repülőjegyet, és amit még feketén, alkalmi munkából össze tudok kuporgatni, abból szerzem be az eladásra szánt farmerokat, amit otthon aztán a vásározó ismerőseim megvesznek tőlem. És még így is alig van mit elszórni, mert évről évre egyre drágább lesz minden. Ha felszedek egy lányt az éjszakában, már nincs terülj-terülj asztalkám. Ha esetleg úgy alakul, hogy van esély még aznap éjjel lefektetni, akkor meghívom pár italra. A fizetésnél az egész havi költőpénzemet veszem elő, és úgy számolom ki a pincérnek, hogy a csaj is lássa mennyi lé van nálam. Hadd higgye, hogy ennyit költők naponta. Másnap aztán kirúgom, nehogy ebédelni is meg kelljen hívni valahová. — De ha tényleg tetszik, miért nem próbálod megtartani, esetleg kihozni magaddal? Legalább nem csak akkor látnál nőt itt kint, amikor filmet nézel! — Erre én már egyszer ráfizettem! Még annak idején, amikor ide kijutni kisebb csoda számba ment, kihoztam magammal egy barátnőmet. Azt hittem, a világ legszerencsésebb embere vagyok, boldog voltam és büszke, hogy nem vagyok egyedül, mint olyan sokan mások. Csak éppen a barátnőmnek eszébe sem jutott munkát keresni. Két hónap múlva lelépett egy gazdag öreg magyarral, azóta is vele van, és várja a halálát, hogy örökölhessen végre. — Szerinted nincs olyan nő, akiben megbízhatsz és nem hagy el? — De biztosan van, csak én még nem találkoztam vele. Ne hidd, 142

hogy ritkaság, ami velem történt! A barátaim közül is sokan jártak így. Ezeket a nőket is meg lehet érteni, függetlenül attól, hogy aljasság, amit csinálnak. Nem akarják a fiatalságukat feláldozni egy szerencsétlen csóró mellett, addig használják ki a lehetőségeiket, amíg lehet. Ezek a lányok otthon szegények, és a kilátástalanság elől menekülnek el. Persze hogy nem kíváncsiak az itteni átlagemberre! Függetlenül attól, hogy még mindig sokkal jobban élünk, mintha otthon lennénk. De a tavalyi nyaralásom már olyan balszerencsésen alakult, hogy két héttel hamarabb vissza kellett jönnöm, mert a reptéren életemben először, tételes vámvizsgálatot tartottak és elkobozták az eladásra szánt árut. Nem volt annyi pénzem, hogy az adóját kifizessem. Eddig tartott a pünkösdi királyság, ebben az évben nem valószínű, hogy haza tudok menni. Nem elég, hogy otthon egy magas életszínvonalat el kell játszani, de még az itteni számlákra, a lakbérre is előre el kell tenni, mert az otthon eltöltött idő alatt nem keresel. Gyűjts elég pénzt, hajói akarod érezni magad!

A hír, hogy a határok megnyílnak, olyan hihetetlenül hangzott, hogy először senki sem akarta elhinni. Sok ismerősöm teljesen illegálisan élt kint, most viszont a hazalátogatás reményében még szükségesebbnek érezték, hogy valahogy legalizálják magukat. A rendszerváltás előtt csak amerikai állampolgárként lehetett haza utazni, ma már elég lenne hozzá csak a zöldkártya, amire nekem két évet kellett vámom Németországban és egy évi itt-tartózkodás után kaptam meg, de aki csak az Egyesült Államokban kérvényezi, annak semmi esélye sincs. Marad a házasság, amit szintén nem egyszerű és nem is olcsó mulatság. A névházasság öttízezer dollárba kerül és évekig tart, nem beszélve a lebukás veszélyéről. Volt olyan ismerősöm, aki egy idősebb fekete nőt vett el feleségül, még kommunikálni is alig tudtak: a nő annyira buta volt, hogy az első meghallgatáson elszólta magát, hogy nem is élnek együtt. Mások egy zugügyvéd hirdetéseinek ültek fel, mondván, hogy ő majd elintézi, hogy felkerüljenek a vízum-lottó listájára. Ki is fizették a pénzt annak rendje s módja szerint, majd amikor néhány hét múlva mentek az irodába érdeklődni, természetesen zárva találták, telefon kikapcsolva, az ügyvéd úr eltűnt. Volt, aki persze férjhez ment papíron, kifizette a pénzt, majd a vízum 143

lottón kihúzták és megkapta a zöld kártyát, de a pénzt már nem kapta vissza. Sokan évekig próbálkoznak sikertelenül. Olgi különösen peches volt ebben. Megismerkedett egy született amerikai sráccal, aki puszta jószívűségből feleségül vette volna. Megbeszéltek mindent, mit kell majd az interjún mondani, erre az utolsó este meglátogatta őket egy ismerősük, aki annyi hülyeséget hordott össze, hogy a fiatal srác megijedt, és másnap nem jelent meg a meghallgatáson. — Jól meggondoltad magad? — kérdezte Olgi — Nem fogod megbánni? — Haza kell mennem, még ha először csak látogatóba is, legalább hogy körülnézzek, mi történik valójában. Olyan honvágyam van, hogy nem bírom tovább! Feküdtünk az ágyban, a sötétben. A forró éjszakában teljes csend vett körül minket, a nyitott ablakon át csak néhány csillag és a Hold világított. Csend volt. — Neked nincs honvágyad? — kérdeztem. — Arra gondolsz, hogy szoktam-e sírni, ha egyedül vagyok és haza gondolok? Arra, hogy lehet, nem látom többé az anyukámat? Hogy néha a semmiből érzek egy illatot, hallok egy dallamot és eszembe jut az első szerelmem, aki nem merte megfogni a kezem? Hogy látom magam előtt a házunk előtti parkban az öreg fát, a törött padot, ahol apám anyámra várt, ahogyan nevetnek egymásra és a sírjára, amire nem tudok virágot vinni? Nem, nem, mitől is lenne honvágyam? Magára húzta a takarót. Hallottam, ahogy álomba sírja magát. Másnap a reptér felé vezető úton egyikünk sem szólt egy szót sem. Tudtam, ő sokkal jobban vágyik haza, mint én. Nem búcsúzkodtunk sokáig, csak megpusziltam. — Tudod, azt hiszem most ez nagyobb kaland lesz, mint ami még itt várna rám. Könnyes volt a szeme, s csak annyit mondott: — Megríkattál, megnevettettél, most már hazamehetsz! *

144

145

146