Balogh István
S Z A B O L C S M E G Y E KÖZIGAZGATÁSA 1848-1871 K Ö Z Ö T T I. Lassanként több, mint másfél évszázada, hogy a különböző történeti korszakok reformerei fejében minduntalan felmerni a megyerendszer megre formálásának gondolata, a korszerűnek ítélt államigazgatás kihívásához való alkalmazása, vagy ha nem alkalmazható, a megszüntetése is. 1945 óta ebből kettőt én is megéltem, egynek építője is voltam, - de egyikből sem lett eddig semmi. A z 1990-ben létrehozott szervezet átalakításának éppen napjainkban folyik a vitája. Lehet, hogy a népképviselet elvének 1848-ban való kimondása óta létrehozott újkori, polgári korszak óta sokszor módosított szervezemek ez a refonnja is olyan felemásra sikerül majd, mint az előző kísérletek. Az 1848-i törvényhozás nem tudott mit kezdeni a megyével, annak ellenére, hogy már évekkel előtte széleskörű elméleti vita bontakozott ki ebben a kérdésben. Arról kellett volna ugyanis dönteni, hogy a népképviseleti alapon létrejövő központi hatalom végrehajtó szervének, a kormánynak sikerül-e a hatalom hármas megosztását, a törvényhozást, végrehajtást és az igazság szolgáltatást alsóbb fokon is végrehajtani. A z orsszágyűlés és a felelős minisztérium között a kettő megosztása létrejött, de a végrehajtást intéző szervezetek közül csak a városi igazgatásról született törvény, a vármegyék rendezésének kérdését későbbi időre halasztották/ A halasztásnak két oka volt. A legfőbb az, hogy nem is volt rá idő, de az is, hogy a két, egymást kizáró elméleti irány, a centralisták és a municipalisták képviselői nem tudtak a gyakorlati kérdésekben megegyezni. A z előbbiek az akkori korszak liberális felfogásához híven vallották, hogy "az egykori jogállam minden állampolgárának az emberi és polgári jogegyenlőséget, a központi kormányzás hatékonyságát a partikuláris jogok megszüntetése biztosítja." Másfél évszázad óta ezek az érvek szinte semmit sem változtak. A liberális reformerek legfőbb érve az volt, hogy a megyei igazgatás nem demokratikus, elavult, nem illeszthető be a demokratikus, népképviseleti alapon felépült áUamhatalmi szervezetbe. A megyerendszer vélelmezői pedig azzal érveltek, hogy az a sok évszázados múltra visszatekintő szervezet és intézmény megszüntetése, de még az átalakítása is történeti hagyomány eltörlését jelenti. Ez az indoklás jóformán minden refonnkísérlet nyomán megjelent. Pók Judit beszámolójából hallhattunk arról a vitáról, amely Szabolcs megye vezető rétegét foglalkoztatta a polgári átalakulást megelőző években. De ezek
a viták inkább akörül forogtak, hogy miként lehet a népképviseleti jogállamban az állampolgárok jogait biztosítani. Erre legjobb eszköz a szabad polgárok választása által létrejövő szabad község, amelynek széleskörű autonómiával felruházott képviselő testületei hajtják végre az ugyancsak népképviselet alapján választott törvényhozó szerv, az országgyűlés által hozott törvényeket. A minta e felfogáshoz a francia forradalom után megteremtett centralizáló közigazgatási szervezet, de m é g inkább az 1831-i belga alkotmány volt. A municipalisták - az elmúlt adminisztrátori rendszer tanúságai nyomán a megyét - a nemzeti függetlenség és az alkotmányosság biztosítékának tekintették. Egy oly rendszernek, amely őrzi a fennálló társadalmi viszonyokat, a politikai elit, a nemesség túlsúlyát. De nem csak a társadalmi rendszer konzerválásáról volt szó. Ugyanis a nemesi "vármegye", a X V I I I . század óta hármas funkciót töltött be. Részben birtokosa volt a törvényhozó testületnek, a követi utasítás és visszahívás révén gyakorolt rá befolyást. Kormánybeavatkozás nélkül választhatta vezetőit, a közgyűlés határozta meg az igazgatás módját, az állami adó mellett maga határozta meg a működéséhez szükséges költségeket, házi adót szedett. 2
A z igazságszolgáltatást is gyakorolta, a közgyűlés által választott törvényszéken. Ez a szervezet tehát egyáltalán nem felelt meg a hatalomgyakorlás háromfelé osztásának. E hatalomgyakorlás három köre felett a rendi államhatalomnak csupán a formális ellenőrzési joga volt, mert a központi kormányszék képviselője, az uralkodó által kinevezett főispán legtöbb esetben nem is lakott a megyében. Ha elnökként ritkán részt is vett a közgyűléseken, a kandidálási jogát is csak azzal egyetértésben gyakorolta. Kinevezési joga csak a főorvosi és a levéltárosi állás betöltésében volt. Ezek azonban csak szaktisztviselők voltak, a megyei igazgatás első embere, az alispán referensei. n.
Pók Judit szólott az 1848-i törvényhozás Szabolcs megyét érintő hatásáról. Itt csupán annyit kívánok megemlíteni, hogy az autonómia képviseleti szervét, az első bizottmányt bajosan lehetne népképviseleti testületnek mondani. Létrejötte köriilményei alapján megállapítható, hogy a vármegye akkon lakosságának legfeljebb 10 % - á t képviselte. Nagy létszáma ellenére tagjainak több, mint felét a birtokos nemesek és velük érdekazonosságot tartó társadalmi réteg adta. Érdemi munkát már csak a nagy létszáma miatt sem végzett. Hamarosan be is következett tagjai érdektelensége is. A z események miatt gyorsabb intézkedést kívánó ügyeket eleinte a kisebb létszámú bizottságok, majd a
központi kormány által megbízott kormánybiztosok rendelkezései szerint az 1848 májusában megerősített korábbi tisztikar végezte. Ezt a tisztikart az 1847. évi nemesi közgyűlés választotta és a kormány rendelete akaratuk ellenére is meghosszabbította megbízatásukat. Ügyrendje, ügyintézési formája ugyanaz maradt, mint a korábbi szervezeté. A közigazgatás és a bíráskodás szétválasztása sem történt meg. A szabadságharc után az abszolutizmus mind a megyei autonómiát, mind a megyehatárokat is eltörölte. Sajnos ezt Szabolcsban részletesen nem ismeijük, mert a megye székhelyének Nyíregyházára való áthelyezése után az őrizetlenül maradt levéltár irataiba a kallói kofák piaci áruikat takargatták. Amit tudunk, azt a Kolozsvárról iratcsere révén visszaszerzett Szatmár megyei iratokból ismeijük. Szabolcs megye még a régi határai között sem maradt meg. Északi részét Észak-Szabolcs néven külön megyének nyilvánítottak, a déli járását Északbihanal egyesítve külön megyefőnökség alá rendelték. A megyefőnök az államhatalom helyi képviselője, egyesítette a főispáni és alispáni hatáskört, felügyeletet gyakorolt a nagyobb hatáskört kapott községi igazgatás felett. De ez is központilag irányított igazgatás volt, a megye egyetlen városában Nyíregyházán a megyefőnök által kinevezett polgáimestenel és községtanáccsal. A községekben a felügyeletet a szolgabírák látták el. De mégis különbözött a régi megyei igazgatástól, mert a megyében a megyei törvényszék, a járásokban pedig a bíráskodás szerveze tileg elvált a közigazgatástól. A régi megyétől eltérően különös gondot fordított az állami adóügyre, az egészségügy és útépítés már az igazgatás szakosodását jelzi. ?
Ugy tűnik, mintha a Bach-féle megyei igazgatási rendszer a későbbiekben nem tűnt volna el nyom nélkül. Ezt látszik igazolni a későbbiekben a közigazgatás és igazságszolgáltatás szétválása és a szakági igazgatás megerősödése/ De addig még egy kitérő is volt és ez is hatott a vármegyei szervezet későbbi alakulására. 1861-ben 10 hónapra az önkényuralom megengedte a korábbi állapotok visszaállítását. A nagy kérdés az volt, hogy melyik megye szervezetét állítsák vissza, az 1847-it, vagy az 1848-it. Ebben a tekintetben a döntés a megyére volt bízva és az előzetes értekezlet úgy határozott, hogy az 1848 évi X V I . t c et veszik irányadónak. Az ősgyűlés úgy döntött, hogy az önkormányzatot a nemesi megyéinél szélesebb alapokra helyezik.
Azt nem vonták kétségbe, hogy a főispán kinevezése az uralkodót illeti, de 1861. január 16-án Kállay Ödön radikális képviselő javaslatára kimondották, hogy az uralkodó által kinevezett főispán csak a megye közönsége jóváha gyása után foglalhatja el székét. Járrny Imre főispán ki is jelentette, hogy hivatalát nem másnak, csak a megye által adott megbízatásnak tekinti/'* A következő kérdés az volt, hogy kikből állhat a vármegye közönségét képviselő közgyűlés, illetve az azt helyettesítő I I . választmány. Ugy döntöttek, hogy az 1848-1 állapot folytatásaként tagja lesz mindenki, aki m é g életben van az akkonak közül. Kibővítik azonban valláskülönbség nélkül minden bevett felekezet papjaival, sőt még 48 tagot is választottak, politikai demonstráció képpen, ezek között volt még nyolc emigrációban lévő személy is. Az 1100 tagú választmány társadalmi összetétele nem változott, de az 1848-i bizottmány 170 küldötte közül csak 56 került be és teljesen kimaradtak a községek által választott akkori tagok. Nyilván az sem véletlen, mert az új községi küldöttek választásánál nem csak az egyes faluk lélekszáma szerint szabták meg a küldöttek számát, hanem gondosan vigyáztak a társadalmi összetételre. A nagy óbbakból 300 - 400 lélek után engedtek egy-egy tagot, a kisebbekből 100- 150 lélek után. A volt nemes és kevés jobbágyú falvak száznál kevesebb lélekszám után is választhattak egy küldöttet, a volt úrbéres falvakban ennek kétszerese - háromszorosa kellett egy képviselő küldéséhez, í m e két példa: Kiskálló volt nemesfalu 187 lakosára 8 küldött jutott, Egyek 2680 lakossal pedig csak hét küldöttet választhatott. A már említett Kállay Ödön meg is állapította, hogy a "megyék nem népképviselet alapján vannak szerkesztve, hanem a helységek küldötteiből és az egész privilegizált osztály által alakult ősgyülés által választottakból állanak." 1861. január 28 - 30 között a bizottmány megtartotta a tisztújítást, utána m é g több ízben ülésezett, de minden ülésen fogyott a jelenlévők száma. Működése alatt a kormány meg nem szűnő ellenséges intézkedései miatt a megválasztott tisztikart állandó felügyelet alatt tartotta, nehogy a törvénytelennek tartott intézkedéseket végrehajtsa. Két szakküldöttséget is neveztek ki, az egészségügy és népnevelés ügyének tárgyalására. Több alkalmi bizottság is működött, hogy az igazgatás menetét biztosítsák, de a törvényszéket nem sikerült a megyei igazgatás keretébe beilleszteni. A megyei igazgatás költségei fedezésére visszaállították az adószedői tisztet. A z állami adókivetés és katonaállítás tekintetében a rendi országgyűlés hagyományát élesztették fel, kimondották, azt csak az országgyűlés szavazhatja meg. Más esetekben azonban nem utasították el a központi hatalom igénybevételét. A z úrbérrendezés miatt Ibrányban zavargás tört k i , emiatt 5
katonai karhatalmat kéllek, és az csak 8 elégedetlenkedő lefogásával tudta elfojtani a mozgalmat/ Mindent egybevetve elmondható, hogy a tíz hónapig tartó alkotmányos korszak megyei önkormányzata és igazgatása még kevésbé állott népképviseleti alapon, mint az 1848/49-i. sőt sokat átvett a régi nemesi vármegye gondolkodásából. Csupán egyetlen irányban tett elhatározó és liberális jellegű lépést, amikor kimondotta, hogy a község reprezentánsa a bíró. az intézkedés és a felelősség őt illeti, a jegyző, a bíró és az elöljárók intézkedéseinek, a lakosok által kívánt írásbeli munkák teljesítője, ezért a község dolgában és nevében semmit nem tehet. Ez azonban csak az abszolút rendszer gyakorlata elleni intézkedés. 7
IV. A 10 hónapi alkotmányos korszakot követő Schmerling provizórium csupán annyiban enyhített az abszolutista centralizáción, hogy a megyék - így Szabolcs megye is - a régi közigazgatási határaik között vissza állottak, de a rendfenntartást, a bíráskodást és az adószedést továbbra is a császári hivatalok intézték. Csupán a községtanácsoknak adott nagyobb hatáskört, a kinevezett polgármester mellett/ A kiegyezés után megalakult központi kormányzatnak, a minisztériumnak első intézkedése a közigazgatás megszervezéséről 1867. február 7-én jelent meg. A városi igazgatással kevés baj volt, de a megyei közigazgatás rendezését az 1848-iki törvényhozás nyitva hagyta, az abszolutista korszak igazgatását pedig törvénytelennek jelentették. A z is kitűnt, hogy az 1848: X V I . tc. alapján sem lehet az új megyei önkormányzatot felépíteni, mert az akkori bizottmány tagjai közül már sokan nem voltak életben, vagy nagyon öregek lettek. Megoldásként az 1861-i intézkedések szolgáltak. Ezért az új megyei rendezési törvény életbeléptéig kimondották, hogy ideiglenes jelleggel az akkor megalakult bizottmány lesz az önkormányzat képviselője. Annak m é g életben levő tagjai automatikusan tagjai lesznek az új megyei önkormányzatnak. 1867-ben még 821 tag élt közülük. A z igazgatás menetének folytonossága érdekében az 1861. évi alispánt és főjegyzőt hivatalba helyezték, a kormány képviselője, a király által kinevezett főispán a tisztikart kiegészíti egy általa kinevezett főügyésszel, egy főszolgabíróval és egy esküdttel. 1867. április 16-át lehet Szabolcs megye új közigazgatása alakuló napjának tekinteni, még akkor is ha már akkor is tudták, hogy ez átmeneti szervezet lesz/
De már akkor is látták, hogy az új megy eszei vezet autonómiáját és közigazgatási tevékenységét hozzá kell illeszteni a miniszteri felelősségre épített központi kormányzathoz. Ez az államhatalom hármas megosztásának alapelvét vallotta. A törvényhozás, a végrehajtás és igazságszolgáltatás szervezeti szétválasztását. 1867-ben középfokú és alsó fokú szinten ez még nem történt meg, így Szabolcs megyében sem A közigazgatás ellátására megválasztottak a központi és külső tisztviselőket. Az előbbiek száma kilenc, a megyei önkormányzat képviselője az alispán, a többiek az ö referensei. A szakigazgatást hárman képviselték, az. orvos, a mérnök es az állatorvos, a segédhivatalt három írnok, és van a főtisztviselők szolgalatában tizennégy személyi hajdú. A külső tisztviselők a szolgabírák, akik egyszemélyben ellátják a közigazgatást, az első fokú igazságszolgáltatást és a közrendészetet is. A másodalispán a megyei törvényszék vezetője, tizennégy bíróval és esküdttel, a másodfokú igazságszolgáltatási forma. De egyben a közrend felelőse is. a csendbiztos és 52 pandúr áll ebben rendelkezése alatt. Az egész megyének 213 fizetett alkalmazottja van. A választott tisztviselők a közgyűlésben szavazati joggal bírnak, de hogy a főispán által kinevezett tiszteletbeli jegyzők, aljegyzők száma ne szaporodjék túlságosan, a választmány ezek szavazati jogát megvonták. A főispán e joga korlátozását helyeselte, maga is kijelentette, hogy a végleges rendezésig ezzel a jogával nem fog élni. A bejelentést örömmel vették tudomásul. Az 1867-ben megalakult megyei önkormányzat és igazgatási szervezet m é g átmeneti forma, a nemesi vármegyétől az újkori népképviseleti megye felé. Az autonóm képviselő választmányt nehezen lehetne népképviseleti testületnek mondani, mert saját maga egészítette ki önmagát. A választott tisztikar többsége a birtokos nemesség tagja, a népet a pandúrok képviselik. A főorvos, a főmérnök azonban polgári származású volt. Ok képviselik a szakszerűséget. A tisztújításra kiadott miniszteri utasítás is csak a törvényszék tagjaitól kívánta meg a jogban való jártasságot. A vita a törvényhozás szintjén két évig folyt a kormány és a megyék közti viszonyról. A törvényhozásban sokan voltak még, akik a municipalisták gondolatkörében képzelték az új megyerendezést. Viszont a liberális gondolkodás térhódítását jelzi, hogy az újkori jogállam egyik alapelvét, a bírói hatalomnak mind a törvényhozástól, mind a közigazgatástól való függetlenítését meg akarták valósítani. Ezt a bírók választásának megszüntetésével, az élethossziglan kinevezéssel, az áthelyezés korlátozásával vélték biztosítani. A legjobb elméleti jogászok is két évig törték a fejüket azon is. hogy miképpen épüljön fel a korszerű és hatékony közigazgatás. Abban mindenki
egyetértett, hogy a jogállam alapja a községet alkotó tagok általános szavazatára épített független község lehet. Az m á r vitatott volt, hogy a megyére, mint középfokú igazgatási szervezetre szükség van-e. De ha igen, az is csak népképviseleti alapon jöhet létre." Kérem, hogy itt figyeljenek, mert az elv e ponton szenvedett csorbát a hamarosan bekövetkezett törvényi szabályozásban. Ugyanis a megyerendszer védelmezői sem tétlenkedtek, és érveik közt nem volt hatástalan, hogy e rendszernek kilencszáz éves történeti múltja van. így jött létre az a sajátos, egész 1944-ig lényegében változatlan, kompromisszum, amit már a törvény elfogadása után egy félévtized múlva korrigálni kellett, de a többszöri javítás ellenére mégis megmaradt a tanácsrendszer életbe lépéségi. Az 1871: 42. tc. a központi kormányzat centralizációs törekvéseinek és a megyék hagyományos jogkörének keveréke. Kimondotta, hogy a megye önkormányzatát testesítő szervezet a közgyűlés népképviseleti alapon választott személyekből áll. Viszont az aktív választójogot, a választópolgárok számát három ponton korlátozták. Az egyik volt a vagyoni cenzus, a másik a helybeli lakás. Ez korlátozta a népképviseletet. A harmadik pedig az, hogy a közgyűlés tagjai fele automatikusan a megye legtöbb adófizetők sorából került ki. A legtöbb adófizetők a virilisták névsorát évente összeállították és a választás évében megfelelő számú tagot hívtak be a közgyűlésbe. A z első korszakban még csak nem is választottak közülük. Arról végleg nem esett szó, hogy a követküldés és visszahívás joga megmaradjon. Ezt valóban nem lehetett a választáson alapuló országgyűlési képviselettel összeegyeztetni. Ugyanúgy elesett a vármegyék adó-megajánlási és adószedési joga. A z általános teherviselés alapján kivetett adókat a királyi adóhivatalok hajtották be. a megyék jövedelme az azokból megállapított adóhányadból állott. A főispán jogkörének már kezdetben megállapított, de idővel bővülő kerete lehetetlenné tette a központi kormányzat rendeletei végrehajtásának elutasítását. A megyék egymás közötti érintkezése az átiratok küldésére szorítkozott, ezekben azonban az egységes tiltakozó állásfoglalást a főispán meg tudta akadályozni. Megmaradt a statútum alkotás joga, de ezek csak felsőbb hatósági jóváhagyás után léphettek életbe.' Szabolcs megyében ez alatt a három év alatt a kormányt képviselő főispán több ízben lemondással fenyegetőzve tudta a régi gondolatkörből fakadó határozatok meghozatalát megakadályozni. Ezek leginkább politikai jellegűek voltak, de Kossuth Lajos megyebizottmányi tagságát 1871-ig nem sikerült megsemmisíttetni. 2
A harmadik 18671871 között működött megyei bizottmány működésének legláthatóbb eredménye a tisztviselőket érintő rendszabályok meghozatala volt. Ez még sokat átvett a rendi közgyűlés által alkotott utolsó szervezeti szabályzatból. Az 1871; 42. tc. megalkotásakor már a megyei igazgatás és igazságszolgáltatás szétválasztása megtörtént. 1869-ben minden megyében megalakult a királyi törvényszék, a járásokban a járásbíróságok. A bírák ettől kezdve uralkodói kinevezés alapján nyerik megbízatásukat, elvileg a központi kormányzattól is függetlenek, az 1886 évi rendezésig a helyi igazgatással sincsenek jogilag szabályozott kapcsolatban. Az 1868-ban hozott népiskolai törvény bővítette a megyei igazgatás szakszerűségét, a népoktatás feletti felügyelet céljából létrehozta a megyei tanfelügyelőséget. Az 1871: 42. tc. a megyei igazgatásnak csupán az alapkérdéseit rendezte. Lényege két pontban foglalható össze: 1. A vármegye a törvény korlátai között önkormányzati szervezet, amely az államigazgatás előírásait közvetítő, közérdekű ügyekben feliratokkal fordulhat a kormányhoz, vagy a képviselőházhoz. 2. A z önkormányzat testületi szerve a közgyűlés, elnöke a főispán, a központi végrehajtó hatalom képviselőként őrködik az államigazgatás érdekei felett. Ezek az alapelvek a megyei rendszer fennállásáig változatlanok maradtak. Fennállása második felében, - az első világháború után a szakigazgatás területi szervei számban is megszaporodtak és a központi kormányzat az autonómia körét is szűkebbre vette. Fel kell tennünk a kérdést, hogy a társadalom polgári átalakulása a liberális elvekhez képest mennyire volt képes népképviseleti jellegűvé átalakítani a megyei önkormányzati testülete a közgyűlést. Utaltam rá, hogy a valódi széleskörű népképviseletről azért nem lehet szó, mert a cenzus és a viliiizmus miatt igen jelentős - egyébként választásra jogosult - társadalmi réteg számára az aktív választójog elérhetetlen volt. A cenzus vagyoni, életkori és nemek szerinti korlátokat állapított meg. A z egyenes adót nem fizetők, bizonyos korhatáron alul a nők nem gyakorolhatták ebbeli jogukat. A szűk körű vagyonos kisebbség a virilizmus révén sokszoros előnyt élvezett a nagy többséghez képest. Szabolcs megyében 1848-ban a választójoggal felruházottak száma 9.154 volt, 1871-ben pedig 11.702 személy. Egy nemzedék alatt a növekedés 22 %, de ez csak a népesség számszem gyarapodásának felel meg. A képviselet köre tehát nem tágult, a népesség 10-11 %-a gyakorolhatta állampolgári jogait.' Ismét m á s kérdés, hogy az ilyen módon létrejött igazgatási szeivezet mennyiben felelt meg a korszerű.közigazgatás igényének. A viták azt mutatják, hogy a szinte generációként meg-megújuló refoimkisérletek, a javítgatások az elvekhez képest nem sok gyakorlati eredménnyel jártak. 5
JEGYZETEK I . Magvai törvénytár 1846: 16-17. tc. 2. Csizmadia Andor: A magyar közigazgatás-tudomány a X V I I . századtól a tanácsrendszer létrejöttéig. Bp. 1976. 3. Tanulmányok a magyar helyi önkormányzat köréből, (alább: Tanulmá nyok) Bp. 21 1-216 o. 4. Uo. 223. o. 4/bUo. 219 o. 5. Uo. 218. o. (Idézi: Szabad György: A forradalom és a kiegyezés válaszútján. Bp. 1967. 180. o.) 6. Tanulmányok. 223. o. 7. Csizmadia A. Id. sz. 8. Tanulmányok. 225. o. 9. Uo. 10. S Z S Z B M Ö L I V . B. 1868: 653. sz. 11. Csizmadia A: Id. mű. 105.. 108-114. o. 12. Uo. 115-1 18. o. 13. Uo. 230-230. o. 14. S Z S Z B M Ö L I V . B . 1868: 429. sz. 15. Tanulmányok. 238. o.
István Balogh: Die Verwaltung des Komitats Szabolcs zwischen 1848 und 1871 Im Jahrzehnt vor der bürgerlichen Umgestaltung von 1848 wurde es lange debattiett, wie das Verhältnis zwischen der plebiszitären. modernen zentralen Verwaltung und der Verwaltungsorganisation der mittleren Ebene geregelt werden kann. Im Ständestaat wurden die Aufgaben der Verwaltung und der Rechtssprechung von den gewählten Gremien der über Autonomie verfugenden freien Städte und der Komitate wahrgenommen, unter fomieller Kontrolle der zentralen Staatsgewalt. Die damals als fortschrittlich und zeitgemäß geltende liberale Staatstheorie betrachtete als Hauptterrain für die Ausübung der Staatsgewalt die Trennung der Gesetzgebung, der .Rechtssprechung und der Verwaltung und wünschte sich den bisherigen organisatorischen Aufbau der Organisationen mit lokaler Autonomie (Komitate, Städte) zum Teil umgestalten, zum Teil einschränken. Das größte Problem bestand darin, auf welche Weise das Verhältnis der zentralen Staatsverwaltung und den sich an der Autonomie festhaltenden Gremien auf Regions-, mittlerer und lokaler Ebene so zu regeln, daß sowohl das Prinzip des Plebiszits zur Geltung kommt als auch die Durchführbarkeit der obersten Regierungsbeschlüsse gewährleistet wird. Die Gesetzgebung von 1848 hat nur die Verwalümg der Städte geregelt, die Umgestaltung der Veiwaltungsorganisation der Komitate wurde vertagt. Zwischen 1850-1866 hat die zentralistische Staatsgewalt durch die Aufhebung der Autonomie der Städte und der Komitate eine streng zenti alisierte Veiwaltung veiwirklicht, auch die frühere teiritoriale Aufteilung der Komitate wurde beseitigt, die Aufgaben der Veiwaltung und Rechtssprechung wurden voneinander getrennt, an die Spitze der territorialen Verwaltungseinheiten wurden zentral ernannte Beamte gestellt. Die verfassungsmäßige Penode mit 1867 vermochte fast ein Jahrzente lang die neue Veiwaltungssuuktur nicht auszugestalten. Zum einen war sie zum Kompromiss gezwungen zwischen den zwei grundlegenden Richtungen vor 1848, den Minicipalisten und den Zentralisten, zum andern war sie gezwungen, auf einen Großteil der früheren politischen Rolle der Komitate zu verzichten. Die Hauptforderung der Minicipalisten, die Selbstverwaltung, ist in eingeschränkem Umfang erhaltengeblieben (gewähltes Stadtparlament auf der Basis der Volksvertretung, gewähltes Verwaltungsorgan). Diese wurden aber stark eingeschränkt und die Durchführung der Gesetze und Regieiungsbeschlüsse wurde unter die Kontrolle der obersten Regieiungsb eh Orden (Ministerien) gestellt.
Die späteren Gesetze bis 1944 versuchten unter Beiücksichtigung dieser zwei Aspekte durch zahlreiche Modifizierungen die Verwaltung des Komitates zu modernisieren.
