Szabó Máté Dániel: TANULMÁNYKÖTET AZ INFORMÁCIÓS SZABADSÁGJOGOKRÓL AZ ODAÁTRA NYÍLÓ AJTÓ – THE DOOR ONTO THE OTHER SIDE* ismertetése A jogállami átmenet idején az információs szabadságjogok különleges szerepet töltöttek be Magyarországon, és azt töltenek be ma is. A polgárnak az állam számára való átláthatatlanságát és az államnak a polgárok előtti átláthatóságát biztosító jogoknak az omnipotens állam lebontásában betöltött szerepe nem igényel magyarázatot. Ugyanakkor napjainkban sem telik el hét anélkül, hogy a közéletben ne röppenne fel olyan hír vagy ne robbanna ki olyan botrány, amely összefügg a személyes adatok védelméhez való jog vagy az információszabadság sérelmével. Fiatal alapjogokról van szó, amelyek a tudomány művelői számára is tartogatnak még érintetlen területeket, megválaszolatlan kérdéseket. Ennek ellenére e jogok hazai irodalma nem mondható pezsgőnek, ezért minden egyes, e témakörben megjelenő tanulmánnyal jelentősen gyarapodik az információs jogi irodalom. Az odaátra nyíló ajtó – The Door Onto the Other Side címmel 2001 nyarán megjelent tanulmánykötet tíz új írással járult hozzá ehhez. A nem titkoltan hiánypótló szándékkal készült kötetben a többségében a magyar adatvédelmi biztos gyakorlatából példát merítő írások a magyar mellett angol nyelven is olvashatók. Külföldön nagy figyelmet szentelnek az információs jogok védelme magyarországi tapasztalatainak, a kétnyelvű megjelentetés ezt az érdeklődést is hivatott kielégíteni. A tanulmánygyűjtemény elkészítését végül az is indokolta, hogy lezárult az első adatvédelmi biztosi ciklus. Az úttörő munka lezárása alkalmat adott a visszatekintésre nemcsak az adatvédelmi biztos és munkatársai, hanem a külső – külföldi és hazai – szemlélők számára is. A könyvben a visszatekintők által írt tanulmányokat gyűjtötték össze. A küllemében a biztos országgyűlési beszámolóit idéző kötet a könyvespolcon a megelőző hat év beszámolóinak sorát zárja, illetve elválasztja azokat a jövőben remélhetőleg megjelenő újabb beszámolóktól. A magyar szerzők között találhatjuk az Alkotmánybíróság első elnökét, az adatvédelmi biztost és munkatársait, a külföldiek között pedig a téma elismert szaktekintélyeit, információs jogok biztosait, egyetemi tanárokat. Valamennyien a szerkesztő felkérésére készítették el tanulmányaikat anélkül, hogy munkájuk során egymás *
Majtényi László (szerk.): Az odaátra nyíló ajtó – The Door Onto the Other Side. Adatvédelmi Biztos Irodája, Budapest, 2001.
témaválasztására, tekintettel lettek volna. Így a cikkek nem alkotnak koherens rendszert, együttvéve sem járják körül az információs jogok és őrzőjük témájának egészét, csupán egyegy sajátos szempontból tesznek megállapításokat. Az olvasó tehát ne számítson monografikus élményre, sokkal inkább arra, hogy a kötet a látószögét tágítja, egy-egy tanulmány elolvasása után talán másként tekint az információs jogokra, mint korábban. Ez a kötet sem tölti be tehát az információs jogok hazai irodalmában a monográfia hiánya következtében tátongó űrt, de nem is ez volt a célja, sokkal inkább az, hogy bemutassa az eddig elért hazai eredményeket, és érzékeltesse, hogy ehhez képest mit hozhat a jövő, mi lehet a további fejlődés iránya. A tanulmányokat témáik szerint az átfedések miatt nehéz csoportosítani, mégis elmondható, hogy többségük a privacy, a személyes adatok védelmével foglalkozik, kettő az információs jogok magyarországi védelme tapasztalatainak és a tapasztalatok nemzetközi hatásainak szentel figyelmet, valamint egy-egy írás foglalkozik kifejezetten az információszabadság dogmatikai kérdéseivel, illetve a magyar adatvédelmi biztos működésének nem annyira tartalmi, mint inkább formai elemzésével. A szerzők többsége a magyar adatvédelmi biztos munkáját dicséri. David Banisar, a Privacy International igazgatóhelyettese, a privacy védelmének modelljeit veszi számba tudományos igénnyel készült cikkében. Szerinte szinte minden állam alkotmányában találhatunk privacyvel kapcsolatos rendelkezéseket, a védelmet azonban az egyes államok más és más módon valósítják meg. A szerző a védelem négy alapvető modelljét különbözteti meg, amelyek egyetlen országban sem léteznek tiszta formájukban, egymást mindig kiegészítik. A tanulmány számba veszi e modelleket, és elsősorban hátrányaik leírásával jellemzi őket. Az adatvédelem alapelveit rögzítő átfogó törvények egyre elterjedtebbé váló modelljét tartja a legszerencsésebbnek a szerző, ugyanakkor rámutat arra, hogy gyakran hiányzik e törvények hatékony végrehajtása, ennek következtében sokszor nem is garantálnak megfelelő szintű védelmet. Ugyanez a helyzet akkor is, ha sok kérdésre nem terjed ki a törvény hatálya, vagyis a mentességek köre túlságosan tág. E modell lényegi eleme a törvény végrehajtásának szigorú felügyeletét ellátó privacy-hatóság, amelynek különösen fontos szerepe van a modell egy sajátos változatában, az ún. ko-regulációs modellben. Ebben az adatvédelem szabályait a gazdaság szereplői fogalmazzák meg a privacy-hatóság szigorú felügyelete mellett, amelynek feladata következetesen érvényre juttatni az általános elveket. A második, az ún. szektorális törvények modelljében egy átfogó törvény helyett olyan törvényekkel próbálják szabályozni az adatvédelmet, amelyek hatálya csak bizonyos fajta 2
adatokra vagy egyes ágazatokra terjed ki. Ezek a törvények azonban igen gyakran rugalmatlannak bizonyulnak, és az általuk létrehozott védelmi szint az egyes ágazatokban is eltérő lehet. A felügyelet általában nem bizonyul hatékonynak, mivel megoszlik az ágazatok között. Az önszabályozás modelljében a gazdasági társaságok és szakmai szervezeteik önmaguk felett gyakorolnak felügyeleti jogkört adatvédelmi szempontból, úgy, hogy önmagukra nézve kötelező adatvédelmi szabályzatokat dolgoznak ki. A szerző szerint a gyakorlat azt mutatta, hogy azok a cégek, amelyek komolyan veszik saját szabályzatukat, vagy magasabb szintű védelmet biztosítanak, hátrányosabb piaci pozícióba kerülnek, ezért a szabályzatokat gyakran nem tartják be, és azokat egyébként is könnyen vissza lehet vonni, betartásukat senki sem ellenőrzi, e modell tehát nem biztosít hatékony védelmet. A negyedik modellben adatvédelmi (vagy inkább adatbiztonsági) technológiákkal védik az egyén magánszféráját, az aktuálisabbak közül egyet-kettőt meg is említ a szerző. Hátrányukként arra mutat rá, hogy e technikák csupán az adatok gyűjtését hivatottak megakadályozni, és nem szentelnek megfelelő figyelmet a privacy védelmének az adatgyűjtést követő fázisokban. Charles D. Raab, az Edinburghi Egyetem professzora tanulmányának címében az információs jogok magyarországi tapasztalataival kapcsolatos gondolatokat ígér, azonban nem győzi hangsúlyozni, hogy kívülállóként nem kíván sem értékelni, sem ítélkezni. Álláspontja szerint az információs jogok a magyar demokratikus átrendeződésben különösen fontos szerepet töltöttek be, a Magyar Köztársaság nélkülözhetetlen építőköveivé váltak, szimbolikus és gyakorlati jelentőségük nyilvánvaló. Magyarországon is igaz az az általános tétel, miszerint a privacy védelme a közéletben való aktív szerepvállalást is támogatja, ennek következtében a két információs jog kölcsönhatásban van egymással, és indokolt őket egyenlő mértékben és párhuzamos módon védeni. Ezt a magyar megoldás, amelyben a két jogot egyazon törvény szabályozza, kifejezetten támogatja. A szerző ezen véleményén érdemes elgondolkodni most, amikor a törvénynek a két jog határa mentén való kettébontására mutatkozik jogalkotói szándék, bár az egyetlen törvényben való szabályozás előnyeivel szemben eddig nem tudtak felhozni igazán nyomós érveket a két külön törvény megalkotása mellett. A továbbiakban a szerző „nehéz eseteken” keresztül mutatja be a magyar adatvédelmi biztos vívódásait annak eldöntésében, hogy a két jog ütközésekor melyik védendő a másik kárára, mikor melyiknek kell a másikon felülkerekednie. A tanulmány nem jut el végkövetkeztetésig, csupán ajánlja a külső megfigyelők számára a magyar erőfeszítések tanulmányozását, mint olyanokét, amelyekből okulni lehet.
3
Brit Kolumbia korábbi adatvédelmi biztosa, David H. Flaherty szubjektív hangvételű tanulmánya kifejezetten élvezetes olvasmány. Számba veszi és megvizsgálja azokat az emberi értékeket, amelyek a személyazonosító módszerek körüli vitákban kockán forognak. A kormányzatok a világon mindenütt a kiadások csökkentése és a visszaélések elkerülése érdekében olyan azonosító módszereket és eljárásokat igyekeznek bevezetni, amellyel a polgárok teljesen egyedi azonosítása érhető el. Ezt néha többfunkciós nemzeti személyazonosító kártyával, máskor párhuzamosan használt azonosítási módszerekkel látják megvalósíthatónak. Flaherty rámutat arra az ellentmondásra, hogy számos esetben az egyén jól felfogott érdeke önmagának egyértelmű és a tévedés lehetőségét kizáró módon történő azonosítása, mégsem örül az állami szervek által kötelezően előírt azonosító módszereknek. Ragaszkodik ahhoz, hogy csak akkor és csak úgy igazolja magát, amikor és ahogyan ő azt kívánja. Identitásunk emberi mivoltunk része, kincsként kezeljük, és általában mindent megteszünk elvesztése ellen, így van ez akkor is, ha azért egy szám vagy egy kártya okolható. Ugyanakkor azt sem szeretjük, ha mással összetévesztenek bennünket. Ezen ellentétes emberi motívumok harcát leírva a szerző ugyanazon tanulmányban síkra száll a pontos személyazonosítás ellen, de mellette is. Az egyetlen személyazonosító kártya vagy szám, mint személyazonosító mód kérdésében azonban ítéletet mond: azokat elvetendőnek tartja, mert lehetetlenné teszik az információs önrendelkezést. Érveket sorakoztat fel azon meggyőződése mellett, amely szerint mindenkinek meg kell engedni, hogy bizonyos korlátok között maga válassza meg, milyen módon igazolja magát a különböző élethelyzetekben. Brandenburg tartományban született meg Németország első információszabadság törvénye. Alexander Dix, az információs jogok barandenburgi biztosa tanulmányában arról az áttörésnek is minősíthető szemléletbeli változásról szól, amely annyiban írható le, hogy a hatósági iratok titkosságát feltételező, és a nyilvánosságukat kivételesnek tekintő hagyományos német felfogás helyébe az az elv lépett, miszerint – bizonyos korlátokkal, de mindenképpen főszabály szerint – minden állami irat bárki számára hozzáférhető. A szerző megemlíti, hogy a brandenburgi jogalkotó az információszabadság törvény megalkotásakor nagyban támaszkodott a magyar tapasztalatokra. A Magyar Köztársaság első adatvédelmi biztosa, Majtényi László meggyőző érvelése nyomán jött létre e tartományban a közérdekű adatok nyilvánosságát is felügyelő biztosi hivatal, amely segíti a polgárt új jogának gyakorlásában, illetve közvetít az állampolgárok és a hatóságok között. A szerző szerint különösen szerencsés, hogy olyan intézmény jött létre, amely egyszerre foglalkozik az adatvédelem és az információszabadság kérdéseivel, úgy, mint ahogy az Magyarországon is 4
alakult, hiszen így lehet elkerülni azt, hogy két különálló hivatal egymás ellen hadakozzék. A modell bevált, és több követőre talált: Németországban Brandenburg, Berlin és SchleswigHolstein tartomány után szövetségi szinten is fel fogják ruházni az adatvédelmi biztost a közérdekű adatokhoz való hozzáférés ellenőrzésének hatáskörével, és az információszabadság törvény hatálybalépésével az Egyesült Királyságban is megkapja a pivacy-vel kapcsolatos ügyeket vizsgáló hatóság az információszabadság felügyeletének feladatát. A szerző végül javaslatokat fogalmaz meg a brandenburgi törvény módosítása, illetve egyértelművé tétele érdekében. Szembetűnő, hogy a jelzett brandenburgi problémák a magyar törvényben jórészt kezdettől fogva megoldottak voltak. Sólyom László, az Alkotmánybíróság volt elnöke a magyar országgyűlési biztosok alapjogértelmezését és normakontrollját elemző munkájában elsősorban az adatvédelmi biztos külön útját mutatja be, amely megmutatkozik keletkezéstörténetében, hatáskörében és gyakorlatában is. Az egyik legérdekesebb sajátosságot abban látja, hogy az adatvédelmi biztos az adatkezelésre vonatkozó jogszabályok megtartását ellenőrzi, eljárását a jogszabályok megsértése (és nem a visszásság nehezen megragadható fogalma) alapozza meg, ennek következtében érvelésében sokkal inkább a pozitív jogon belül kell maradnia. A szerző bemutatja
a
biztosok
jogszabályokkal
kapcsolatos
hatásköreit:
a
jogalkotónak
megfogalmazható javaslattétel, az Alkotmánybírósághoz fordulás és a jogszabálytervezetek véleményezésének jogát. Az utóbbi kivételével ezen hatáskörök valamennyi biztost megilletik, és egyfajta, az Alkotmánybíróság tevékenységéhez hasonlítható normakontroll gyakorlására
jogosítják
fel
őket.
Eljárásuk
–
akár
alapjog-értelmezésről,
akár
normakontrollról van szó – az egyedi ügyektől sohasem szakad el teljesen, állásfoglalásaik a legtöbb esetben mégis tartalmaznak általános érvényű megállapításokat is. Különösen igaz ez az adatvédelmi biztos esetében: mivel ő csupán két, pontosan körülhatárolt és külön törvényben is szabályozott alapjoggal kapcsolatban jár el, pontosabban értelmezheti azok tartalmát. Megállapításait igen gyakran általánosítva, szabályként fogalmazza meg, e munkamódszere pedig nagyban hozzájárul ahhoz, hogy esetjoga valóban joggá váljon, és az általa védett jogok tekintetében pótolja a nem létező alapjogi bíráskodást. Az általános biztos esetjoga nem annyira valamely alapjoghoz kapcsolódó törvény alkalmazásán, hanem inkább az Alkotmány valamely alapjogi rendelkezésén vagy generálklauzuláján, ezek értelmezésén alapul, ezért vizsgálatai kevésbé teremthettek szokásjogot, mint az adatvédelmi biztos jogértelmezései. A biztosok tevékenyégében az általuk végzett normakontroll területén megmutatkozó eltérések is hasonló okokra vezethetők vissza. Mivel a visszásság fogalma 5
tágabb az alkotmányellenességnél, az általános biztos jogalkotási javaslatai nem korlátozódnak az alkotmányellenesség területére. Az adatvédelmi törvény azonban a jogszabály-módosítás indítványozásának alapjaként nem említi az alkotmányos visszásságot, ezért az adatvédelmi biztos – hasonlóan az Alkotmánybírósághoz – javaslatait a hierarchikus alkotmányellenességre alapozza, tartalmi vizsgálat esetén pedig a normakontrollhoz inkább illő alkotmányossági tesztet alkalmazza. A szerző szerint amíg az egyéni sérelmek orvoslása területén az ombudsmanok tevékenysége helyettesíti a bíróságok egyelőre kellően ki nem fejlődött alapjogvédelmét, jogértelmezésük jelentősége rendkívül nagy. A korábban kifejtett okok miatt mindez elsősorban az adatvédelmi biztos munkáját jellemzi, akinek esetjoga ennélfogva a magyar anyagi alkotmányjog részévé válik. Az országgyűlési biztosok normakontrollja az Alkotmánybíróságéval párhuzamosan működik, mivel azonban funkciójuk eltérő, nem válik feleslegessé. A szerző írásával arra kívánja ráirányítani a figyelmet, hogy az Alkotmány érvényesülésében nagy jelentősége van a kifejezetten e célra rendelt szerveknek és annak is, hogy az ő alkotmányértelmezésük hogyan viszonyul egymáshoz. Az adatvédelmi biztos munkatársa, Zombor Ferenc arra hívja fel a figyelmünket, hogy az egyén egyre nagyobb mértékben jogait egyoldalúan korlátozni kívánó hatalmi igényeknek van kitéve. E hatalmi igények pedig nagyban hozzájárulnak a magánszféra védelmi szintjének csökkentéséhez, és ennek következtében ütköznek a kényszer- és szabadságélmények közötti helyes egyensúly fenntartásának követelményével. A védelmi szint csökkenésének oka talán a félelem, pontosabban az, hogy egyre kevesebben bíznak meg környezetükben, ennélfogva olyan pozíció elfoglalására törekednek, amely számukra azért tűnik biztonságosabbnak, mert mások nekik kiszolgáltatottak. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy rendkívül jövedelmezőnek látszik a másik ember kiszolgáltatott helyzetének előidézésében segítő technikai berendezések előállítása és forgalmazása. A szerző színesen illusztrálja e megállapításait: az adatvédelmi biztos ügyeiből és más elrettentő példákból válogatva tár elénk eseteket a munkáltatók, adósság- és követelésbehajtók, pénzügyi, telefon- és más szolgáltatók világából. Felhívja a figyelmet arra a követendő alapelvre, amely szerint e szolgáltatók és ügyfeleik, vagyis az adatalanyok érdekeinek ütközésekor, illetőleg a köztük lévő adatvédelmi természetű vita eldöntésekor a személyes adatok védelméhez való jogot, éppen ennek alkotmányos alapjog volta miatt, az adatkezelő gazdasági érdekei felett állónak kell tekinteni. Az egyén alávetett, információs szempontból kiszolgáltatott helyzetbe kerülését pedig csak úgy kerülhetjük el, ha figyelemmel vagyunk az adatkezelő és közte létrejött viszonyban a megfelelő egyensúlyra az adatokat érintő jogok és kötelességek tekintetében is. 6
Az önkormányzatok jogalkalmazó tevékenységének ellentmondásaira, valamint az alkalmazott jogszabályok közötti kollíziókra mutat rá az információs jogok védőjének szemüvegén keresztül Kőhalmy Kata, az adatvédelmi biztos munkatársa. Az általa feltárt ellentmondások, hiányosságok a vizsgált jogszabályok hibáira, valamint arra vezethetők vissza, hogy azok egymástól eltérő értelmezési és alkalmazási módokat tesznek lehetővé. Az adatvédelmi törvény megalkotását követően az adatkezelést rendező jelentős ágazati jogszabályok születtek, ám a közigazgatás jogalkalmazó tevékenysége szempontjából kiemelkedően fontos törvények átfogó felülvizsgálatára, módosítására, az adatvédelmi törvénnyel való összehangolására nem került sor. A szerző az olvasó elé tárja a legszembetűnőbb jogszabályi hiányosságokat: az államigazgatási eljárásban a jelenleg hatályos iratbetekintési szabályok miatt a személyes adatok indokolatlanul széles körben megismerhetőek, ugyanakkor az anyakönyvi eljárásban maguk az érintettek sem tekinthetnek be a rájuk vonatkozó iratokba, az önkormányzati törvény alapján pedig a képviselőtestület zárt ülésén készült jegyzőkönyveket azok sem láthatják, akiknek a személyére vonatkozó tények abban rögzítésre kerültek. Elsősorban a szociális igazgatás területén figyelhető meg az,
hogy
az
önkormányzatok
rendeletalkotásukban
túlterjeszkednek
a
törvényi
felhatalmazásukon, és a jogalkalmazó is nagyvonalúan kezeli az adatkezelés jogszabályban előírt feltételeit, olyan adatokat is kér a segély iránt folyamodótól, amelyeket egyébként nem kérhetne. A számos hibára rámutató tanulmányt elsősorban az azokat orvosolni képes jogalkotó figyelmébe ajánlhatjuk. Az információszabadság egyes jogrendszerekben eltérő megfogalmazási módjának felvillantását követően az adatvédelmi biztos munkatársa, Kerekes Zsuzsa megkísérli e jognak olyan definícióját megfogalmazni, amely minden országban, a konkrét szabályoktól függetlenül megállja a helyét, majd ezt követően a magyar szabályokra koncentrál, és bemutatja azokat a dilemmákat, amelyekkel az adatvédelmi biztos lépésről lépésre történő jogértelmezése során szembetalálkozott. A közérdekű és a személyes adatok elhatárolása a törvényben oly egyszerűnek látszik, a két információs jog egymással való ütközésének feloldása azonban már nem ilyen könnyű, mert nehéz meghatározni azoknak a személyeknek a körét, akik személyes adatainak nyilvánosságához valóban közérdek fűződik, illetve azt, hogy melyek azok a személyes adatok, amelyek például az érintettek közszereplésére tekintettel nem titkolhatók el a nyilvánosság elől. A szerző több lehetséges megoldási javaslatot vázol fel e problémára, a választás feladata ezek közül a jogalkotóra marad. Az állam titkaival kapcsolatban sem rendezett minden megnyugtatóan, hiszen ma is hatályban 7
vannak olyan jogforrások, amelyek a titoktörvénnyel össze nem egyeztethető szabályokat tartalmaznak, ezek között talán a legérdekesebb az, hogy még az adatvédelmi törvényben is van ebben a tekintetben vitatható rendelkezés. Az adatvédelmi biztos tevékenységének hat évében az egyik legizgalmasabb jogértelmezési kérdésnek a szerző az üzleti titok és az információszabadság konfliktusának feloldását tartja, amely mindmáig nem tekinthető megoldottnak, mert a szabályozás sok helyen még mindig hiányos és ellentmondásos. Álláspontja szerint az adatvédelmi törvény módosítása oldhatná meg a problémát. Az olvasó fogalmi tisztánlátását feltétlenül elősegítő tanulmány végkövetkeztetése az, hogy az információszabadság megvalósulása érdekében van még ugyan mit tenni, de a legnagyobb és legfontosabb lépéseket már megtettük. Ezt azzal egészíthetjük ki, hogy csak ott merülhetnek fel olyan kérdések, amelyek megoldatlanságára a szerző rámutat, ahol a közérdekű adatok nyilvánossága létező szabadságjog. Magyarország ilyen ország. Az adatvédelmi biztos munkatársa, Trócsányi Sára új fogalmat ismertet meg az olvasóval: az információs kárpótlást. Ennek lényege az, hogy különösen egy olyan korszakot végre maga mögött tudó országban, amelyben az emberek megfigyelése, a róluk való adatgyűjtés mondhatni természetes volt, az állam köteles polgáraival ismertetni saját (egyéni) történelmüket, vagy legalább lehetőséget biztosítani annak megismerésére. E sajátos „múlthoz való jogot” az Alkotmány szintjén a két egymással kölcsönhatásban álló információs szabadságjog együttesen biztosítja. Ezek fényében mutat rá a szerző az információs kárpótlás megvalósítására hivatott magyar szabályozás ellentmondásaira és egyenetlenségeire, néhol feltételezve a jogalkotó cinizmusát is. Szembeállítja a magyar törvényt német megfelelőjével, amely szerencsésebb módon nyújt elégtételt az egykori NDK-ban történt megfigyelések és adatgyűjtések áldozatai számára. A legnagyobb problémának az érintettek körének törvényi meghatározását, és a megfigyeltek jogainak indokolatlan korlátozottságát tartja. Véleménye szerint az információs jogok rendeltetésszerű gyakorlásának követelménye alapján kellene kiegyenlíteni a megfigyelt és a megfigyelő „érintettek” között a jelenlegi törvényi szabályozás alapján fennálló információs különbséget. Szembetűnő a tanulmány pesszimista hangvétele, amelyet csak fokoz az a végkövetkeztetés, hogy valószínűleg mindezt csupán az idő fogja megoldani. A Magyar Köztársaság első adatvédelmi biztosa, Majtényi László tanulmánya maradt a kötet végére, amelyben a szerző az adatvédelem kelet-közép európai jelentőségével foglalkozik. E régió országaiban a személyes adatok védelméhez való jognak az alkotmány alapjogi katalógusába való felvétele nem több a kommunizmussal való szakítás egyik 8
szimbolikus gesztusánál, ha nem követi megfelelő adatvédelmi jogalkotás. Azok az országok viszont, ahol ilyen megvalósult, akár időben, akár az adatvédelmi jog minőségében is megelőzhettek demokratikus hagyományokban gazdagabb országokat. A tanulmányban négy ország adatvédelmi jogának legfontosabb szabályairól kapunk áttekintést, kiemelve az általánosan elfogadott adatvédelmi követelményekkel és az Európai Unió adatvédelmi irányelvében foglaltakkal való összehasonlításukkor esetleg szembetűnő hiányosságaikat. Csehország esetében például az erőszakszervezetekkel szembeni túlzott előzékenységet tartja kifogásolhatónak
a
szerző, Szlovákiában pedig a személyes adatok védelmének
érvényesülését felügyelő biztosi funkciónak a végrehajtó hatalomtól való erős függőségét emeli ki. A lengyel megoldást vizsgálva megjegyzi, hogy sok adatvédelmi részletszabály magában az alkotmányban kapott helyet, így a lengyel alkotmány tartalmazza a legkiterjedtebb adatvédelmi szabályozást a világon. A lengyel adatvédelmi biztos jogállását tekintve ombudsmanra, vizsgálati jogosultságát és intézkedési lehetőségeit tekintve viszont közigazgatási szervre emlékeztet. Utolsóként szól a magyar megoldásról, az adatvédelmet és az információszabadságot Európában elsőként egyetlen törvényben, egymásra tekintettel szabályozó, és felügyeletét ugyanazon ombudsmanra bízó modellről, amelyet más szerzőkhöz hasonlóan kifejezetten szerencsésnek, megtartandónak és követendőnek tart (lásd például e kötetben Charles D. Raab tanulmányát). A tanulmányt záró megjegyzései az adatvédelem felügyeletének ideális szervezeti megoldására, az általános törvény és a szektorális adatvédelmi törvények kellő minőségére, illetőleg mennyiségére, valamint az ezeket értelmező megfelelő esetjogi joganyag szükségességére vonatkoznak. *** Charles D. Raab tanulmánya végén azt írja, hogy Magyarország végérvényesen megszűnt olyan egzotikus ország lenni, ahol az adatok sorsát politikai és más megfontolások, kifürkészhetetlen érvek és érdekek határozzák meg. Ez a megállapítás hízelgő, de attól félek, elhamarkodott volt, hiszen ő még nem tudhatta, mit hoz a jövő. Az információs jogok őrzője intézményének létét, de ami ennél talán sokkal súlyosabb, a már elért eredményeket most éppen ilyen érdekek veszélyeztetik. Majtényi László a tanulmánykötet bevezetőjében úgy fogalmaz, hogy hozhat a jövő bármit, ami megtörtént, az többé nem vonható vissza. Amióta ő ezt leírta, eltelt néhány hónap, és a jövőre ennél már sokkal borúsabban is tekinhetünk. Az az értékes műalkotás, amit a magyar társadalom megalkotott, becsben tartott, és amire vigyázott, nagyon gyorsan és nagyon könnyen, egyetlen kalapácsütéssel darabokra törhető. A kalapács 9
már lendületbe jött, sőt, már károkat is okozott, nekünk kell odafigyelni arra, hogy amíg még lehet, megmentsük a rombolástól a műalkotást, ami jelen esetben nem más, mint a két információs szabadságjog.
10
