Szabó Győző Toxikoma Tíz Év Drogvallomásai
A történetben szereplő személyek és események nem a képzelet szüleményei. Bárcsak mindennemű egyezés a valósággal a véletlen műve volna. Örök hálával tartozom Zsámbéki Gábornak, a könyvben szereplő színházigazgatónak, Herendi Gábornak, a könyvben szereplő filmrendezőnek, dr. Csernus Imrének, a könyvben szereplő Morpheusnak és Horváth Juditnak, a könyvben szereplő feleségemnek. Nélkülük nem, vagy nem ez lennék. Ami történt, megtörtént. Mi volt ez? Szimpla genetika. Hajlam talán. De azt tudom, hogy nem bántam meg. Őszintén. Végigcsináltam és túléltem, ez a legfontosabb. Benyitottam azokon az ajtókon, amelyek mögött nem tudtam, hogy mi van. És nem féltem. És ezek mögött az ajtók mögött újabb ajtók voltak. És újabbak, és megint újabbak. A legutolsó ajtóig, amit kinyitottam, és nem volt már tovább. Minden ajtó mögött egy kérdőjel volt, de az utolsó után már nem volt semmi. Csak egy gyerek, telecuccozva. És egy táblára rajzolt felkiáltójelet tartott a kezében. Sokáig voltam odaát. Az ajtókon csak befelé volt kilincs, az utolsót leszámítva. Azon az ajtón belülről is volt egy. És visszajöttem. Sok év után. És mások is visszajöttek, az én barátaim - az én toxikomáim. Van, aki ottmarad, és soha többé nem jön vissza. Ottreked. Vagy nem látja a kilincset, az ő kilincsét. Már nem is fog visszajönni. Nem éli túl. És vannak, akik túl régen maradtak ott, vagy továbbléptek olyan helyre, ahonnan nincsen visszaút. Overdose: ez a névtábla áll a helyiség ajtaján. Az utolsó lövés, amely mindig
váratlan, mert rosszul méri fel az ember. Mert már régen tolt, és az, ami egy hónapja még meg se kottyant, beüt. Mert nem ismeri az ember a vonalat, akitől vette vagy kapta. Mert ez most tisztább vagy erősebb. De ez a kockázat fel sem merül, mert halhatatlanok vagyunk. Így élünk, nem félünk semmitől. Így éltünk. És így élünk most is. Kizárjuk a dolgokat, melyek a rizikót erősítenék. Ennyi. És amikor az éjszakában azt halljuk, hogy valaki túllőtte magát, abból sem tanulunk. Volt időszak, amikor az ilyen hírek heti rendszerességgel röpködtek. Ismertem őket. Egytől egyig. Most odaát vannak. Pedig maradhattak volna itt is, de talán jobb ott nekik. Egész nap be vannak állva, és mindennap tízszer túlnyomják magukat. Mert ott már úgyis mindegy. Mások a szabályok. Ebben az életben csak egyszer csinálhatja meg az ember. Vagy kétszer, ha nem tanult az elsőből. És bizony volt, aki nem tanult. Aki elfeketedett szájjal összeesett a szobában. Felakadt szemekkel. Feküdt és nem lélegzett. Egy toxi, aki épp észnél volt, gyorsan só után kutatott a lakásban. Az egyik polcon megtalálta, és vízzel elkeverte. Házi sóoldatot csinált, jobb, mint a semmi. Más megoldás nincs, ez a csávó mindjárt bekrepál, bazdmeg! És benyomta neki. És még egyet. Közben szívmasszázs ezerrel. Nem értett hozzá senki, de valamit csak kellett csinálni. Pánikhangulat. Mire a csávó magához tért - a hülye fasz. Nem tudni, hogy egyébként is magához tért-e volna, segítség nélkül. De a helyzet kicsit eldurvult. Nem sokkal később, amikor végül meghalt, nem tudom, volt-e mellette valaki.
Mindenesetre többet nem jött vissza. Túlságosan sok időt töltött abban a bizonyos utolsó szobában. Nagyon sokan megtalálják a kilincset a visszaúthoz, és ez jó. Átjönnek. Évekig tiszták. Élnek. Minden színt élénken látnak. Hegyeket mozgatnak meg és hordanak át a folyó egyik partjáról a másikra. Fadeszkán alszanak, kenyeret és vizet vesznek magukhoz csak. Szigorú szabályok szerint élnek, imádkoznak hosszú évekig. Akár a szerzetesek. Bezárva. Távol mindentől. És egyszer mégis felborul minden. És néhányan újra ott találják magukat a szobában, és ott folytatódik minden, ahol abbamaradt. Győzött a cucc. Újrakezdődik a veszett bolyongás. Valahol a drogok mátrixban. Rengetegen vannak odaát, a felső tízezertől a rossz körülmények között élőkig. Mi ez? Szimpla genetika? Hajlam? Nem tudom. Azt sem tudom, hogy én miért csináltam. Csodálatos gyermekkorom volt, a szüleim szigorúan, de következetesen neveltek. Nem kellett erőltetni a tanulást. Mindent tudni akartam, imádtam olvasni, kitűnő tanulóként az osztály elitjébe tartoztam. Nem hiányzott semmi az életemből. Nem gyűjtögettem össze a poharakból a piákat egy-egy vendégség után. Nem érdekelt a cigaretta. Nem értek lelki traumák. És mégis. Az egyik délután egy osztálytársam kivett a zsebéből valamit. Sanyinak hívták. Emlékszem, nagyon rossz gyerek volt. Lebukott hozzánk, így lett osztálytárs. Szóval a kezében egy kis barna üveget tartott. Vasbor volt. A gyógyszertárban vette ötven fillérért, úgy emlékszem. Azt mondta, olyan, mint az alkohol, csak
más a hatása. Kétdecis üveg lehetett. És volt nála még vagy három. Oké, mondtam, próbáljuk ki. Elrejtőztünk a napközi mögé. Nagyon izgatott voltam. Előkerültek az üvegek. Az egyiket kibontottuk, de még mielőtt beleihattunk volna, megjelent a napközis tanár. Elvette tőlünk a szajrét és kiöntötte a fűre. Nem tudtam, mit gondoljak. A dolognak nem lett különösebb következménye. A szüleim sem tudták meg, csak kaptunk két szép nagy pofont, és ezzel a helyzet le is volt zárva. Én mindenesetre igent mondtam erre az akcióra Sanyinak. Miért nem mondtam nemet magamnak? Talán ez volt az az első ajtó - amit ugyan nem nyitottam ki, de közel jártam hozzá. Mert kíváncsi voltam mindenre. Az első önkielégítésre, az első csókra. Ami csodálatos volt - huszonnyolc másodpercig tartott. Tudom, mert mértem stopperrel. Nyelves puszi, kezem a hétzenélős kvarcórám stoppergombján. A mennyiségre mentem minőség helyett. Kíváncsi voltam az első szexre. Az nem volt olyan csodálatos. A repülésre. Én hülye, repülni akartam tizenéves fejjel a nyírbátori iskola sportpályáján. Dobozkartonokat kötve a karomra és a hátamra, meg a combomra. Álltam a négy méter magas, lepukkant szertár tetején a szélben, alattam a távolugró gödör homokja. És nem féltem. Egyáltalán nem. Az ajtók előtt sosem féltem. Így álltam a tetőn. Elrugaszkodtam, széttártam a karomat és üvöltöttem. Az örömtől és a becsapódás utáni fájdalomtól. Nem sikerült. Később aztán, közel húsz évvel később újra próbáltam. Profi cuccal. Letettem a vizsgát. Vettem egy viszonylag stabil ernyőt, és repültem. Évekig. Hegyről akár 2600
méterig is kitekertem. Termikeltem. Siklóernyőztem. És nem féltem. És mikor repülni mentem, a feleségem soha nem tartott vissza. Inkább így repüljek - ezt legalább megúszhatom élve. Aztán már összekötöttem a repüléseket. Hívtam a dílert, hogy két óra múlva találkozzunk. Fixáltuk a helyet, és kimentem Óbudára siklóernyőzni. Repültem másfél órát. Kibaszott jó volt. Leröppentem a célmezőbe, összepakoltam az ernyőt, és mentem a dílerrel üzletelni. Aztán repültem még egypár órát, és nem féltem. Később abbahagytam az ernyőzést. Kíváncsi voltam, milyen a repülés - már tudom. És másra is kíváncsi voltam. Az első berúgásra, ami után szépen kitaccsoltam a hóba. Másra nem emlékszem. Később a buja szexre, minden ízére. Kergettem a lehetőségeket. Minél izgalmasabb a szituáció, annál mámorosabb az egész. Függőség. Még később a szexuális „bűnözésre" is kíváncsi voltam, hogy milyen, amikor befizetsz egy menetre. Hogy mit kamuzik a csaj az erotikus vonal végén - belebúgja a férfi vágyait a kagylóba, és az ember elhiszi, miközben a csaj ül a konyhában, az asztalon viaszkos vászon abrosz, és keveri a szaros neszkávéját. A tizediket aznap éjjel. Kiábrándító. Mindent üldöztem. És mindent kipróbáltam. Az apró, piros pirulákat, amiktől órákig kerestünk a falon valamit, és egy addig ismeretlen idegen nyelven kommunikáltunk. Olyan nyelven, amit csak mi értettünk. Akik bepirosbogyóztunk. De ez leginkább a kívülállóknak volt szórakoztató. Viszont nem féltem. A
habpatrontól sem, sem az egyéb szaroktól. Semmitől. A meztelen hóban fürdéstől, a szökésektől kollégistaként, a száguldozástól, vagy attól, hogy éjszakára elcsenjünk egy autót. Igen. Egy barátomnál pecóztam néha, aki a szüleivel élt még. Szakközépiskola. Kiskorúság. Az apjának volt egy kurva jó Wartburgja. Nekem még nem volt jogsim, de a srácnak már igen. Éjszaka felkeltünk, kilopództunk a lakásból, és elkötöttük a verdát. Aztán száguldoztunk, céltalanul. Nekem az volt a mániám, hogy kimásztam a szélvédőhöz, és kiültem a kocsi elejére, miközben százzal hasítottunk. Sikítottam. A srác meg röhögött. Kellett az adrenalin. Mindig az kellett. Extrém sportok, motorozás, száguldás. A szerek. Egy percig sem álltam meg. Hajtott a kíváncsiság. És egy szép napon a kezembe került egy ampulla. Egy ampulla adrenalin. Nem voltam egyedül, voltak mások is a lakásban. Rajtam kívül még egypár kíváncsi ember. Feleztem egy toxival. Nem volt rossz döntés. Éreztem, hogy ezt kell tennem. Általában tudtam, mit kell csinálnom, ezért is úsztam meg az egészet. Miközben állandó életveszélyben voltam. De nem féltem. Ám amikor az a fél ampulla adrenalin megszorította a testemet, akkor nagyon beszartam. Vénásan küldtük be. Érzetre olyan volt az egész, mint egy beállás, csak felfokozottabb. Úgy szorított, mintha egy óriáskígyó tekeredett volna rám. Majd kiugrott a szemem a helyéről. Iszonyúan beindult a szívem, elfehéredett a szám. Egészséges szívműködésnek ez nagyon durva cucc. Már tudtam, és csak azt kívántam, hogy minél előbb legyen vége. És amilyen gyorsan jött, olyan
gyorsan távozott is. Soha többé ne lássalak, ne halljalak! Anyád! Leizzadva rogytunk össze a toxival, és gyorsan rászívtunk egy spanglit. Spangli. Gyorsan túljutottam rajta. Kíváncsi voltam. Szép volt néha, de nem ez az a cucc, amit kerestem. Kipipáltam. Mentem tovább. Repültem, és ha kellett, verekedtem. Önvédelemből. Mert az utcán portyázó heroinista hiénák nagyon veszélyesek. Vagy a pénzed kell nekik, vagy az anyagod. Azt mondják, hogy adjam oda a lét, és öt perc múlva jönnek a cuccal. El is mennek, és meg is veszik, de nem nekem, hanem maguknak. Köcsögök! És megpróbálnak egy belvárosi bérház másik kapuján meglépni, de Rambo Győző észreveszi ezt, és kitekeri az egyik hiéna kezéből a pakettet. És ha nem engedi, reccsenve eltörik egy ujjacska. A másik pedig látja, hogy elszánt vagyok, ezért nem avatkozik közbe. Köcsög gecik! A cucc nekik is mindent megért - nekem is. Engem is basztak pofán egyszer-kétszer, de felálltam, aztán mentem tovább. Mert valami kergetett. Megálltam az újabb ajtók előtt, aztán bementem rajtuk, mert nem féltem. Halhatatlannak éreztem magam. Sebezhetetlennek - egy darabig. És amikor összeomlott minden, egy szobában találtam magam egy kicsi nyírbátori fiúcskával. A kis „Kutyaszőrrel". És tudtam, hogy vissza kell fordulnom. Eddig volt, és nincsen tovább. Az utolsó szobában állva választanom kellett élet és halál között. Mára a drogom a munkám. Az utazás. A móka. A dolce vita, amibe minden beletartozik. Azért nem minden.
Minden tisztán vagy egy kis szódával. Az édes élet. Ahonnan már könnyű visszanézni, mert ami történt, megtörtént. És túléltem, ez a lényeg. Választani mindig lehet, szerintem ez adhatja meg az élet sava-borsát. Ilyenkor élek az emberi szabadságommal, még akkor is, amikor a pokolba vezető utat választom, miközben önmagamat hitegetem, hogy halhatatlan vagyok. A kilincs mindig ott van. Csak az ember gyáva meglátni, hogy minden ajtón ott a másik kilincs, mert ahhoz, hogy lássa, az első lépés mindig annak elfogadása, hogy emberből van, tele a világ összes jó és rossz tulajdonságával. Tehát csak akkor lesz elég bátor meglátni a másik kilincset, amikor elfogadja, hogy addig gyáva volt hozzá - hogy az ajtókon belépve mindig seggbe kúrta magát, de ezért csakis ő a felelős. (CS. I.) Lipót Elbúcsúztam a Gitárostól, Dokitól, a Bokszolótól, Blondie-tól, a Csíkos Fürdőköpenyestől, Dzsigolótól, a Nyerőgépestől, Bagóstól, Rómeótól, Rumcájsztól, Zabagéptől, a Vörös Démontól, Morpheustól és Led Zeppelintől. Morpheustól csak egy időre, de a többiektől végleg. Tudtam, hogy soha többé nem fogom őket látni. Amikor remegve bementem a kórházba, még nem tudtam, hogy nem leszek egyedül. Valahogy úgy képzeltem, hogy magamra maradok, körülöttem a sok kattanttal. Megpróbálok majd mindent kizárni, és gyorsan túlélni az egészet. Erre treníroztam az agyam. Odabent vérvizsgálat, a szokásos procedúra, kis labor, nagy labor, kartonozás, betegfelvétel. Minden olyan
hideg volt. Az épület elutasító stílusa a csontomig hatolt. A málló vakolat, a pepita csempe. A törtfehérre mázolt ajtó- és ablakkeretek. A vaságyak a kórtermekben. Az étkező. Azon kattogott az agyam, hogy mindennap ki fogom hányni, amit eszem. A biztonság kedvéért kímélő menüt kértem. Kis ismerkedő körséta után irány a zárt osztály. Megmutatták a kórtermet, a fekhelyemet. Nem voltam hepi. Az egyik ágyon egy idős bácsi feküdt. Nem volt jó passzban szegény. Gépre kötve, beinfúziózva. Egyik este a nővérek körbefüggönyözték. Furcsa volt, hogy addig miért nem. Iszonyatosan dobogott a szívem, de szerintem a többieké is. Még azoké is, akik nem fogtak fel semmit a világból, vagy csak mi hittük azt, hogy nem. Üres tekintetű, nyáladzó, kortalan betegek. Nappal a folyosón bolyongtak, számolatlanul. A zárt osztályosok csak addig, amíg szabad volt nekik. Nagyon nyomasztó volt. Mint ahogy az is, hogy tudtam, éjszaka beoson közénk a halál. Megkeresi a bácsit, a függöny alá kúszik, és lekapcsolja a gépről. Aztán vége. Takarodó mindenkinek este tízkor. A bácsinak az utolsó lámpaoltás. Borzongató. Mire felkeltem, már nem volt a kórteremben. Hajnalban elvitték a holttestét. Meghalt a bácsi? - kérdeztem. Meg. Nekem még mindig volt pár napom itt, a zárton. Különös hely. A hetes pszichiátria - ha az alaprajzát nézzük - egy L alakú osztály volt. A L betű hosszú szárából kórtermek nyíltak és egy nagyobb terem, ez volt az étkező. Az ételkiadóból a folyosóra is volt egy kis ablak. A folyosó közepén nagy, táblás ajtó, mindig nyitva. Mögötte egy stoki és egy kis asztal. Rajta
telefon. Ahol a folyosó kiszélesedett, állt egy kopasz pingpongasztal. Nagy ritkán lehetett kérni ütőket és hálót. Dohányzó. Ha jobbra fordultunk, az L fekvő szárában a zárt osztály. L-fekvő. A végében nővérszoba. Voltak nővérek is és elég komoly, szekrénytestű ápolók. Néha bizony kellett a fizikai fölény, amikor bekattant valaki. Láttam párat. Nemcsak mi, drogosok voltunk, hanem alkoholfüggők, skizofrének, nyerőgépfüggők, paranoiásak, mindenfajta és -féle pszichés panaszos. Gyűjtő. A durvábbak a zárt osztályon, az enyhébbek másutt. A zárt osztályt, mondjuk, másképp képzeltem el. Régebben ténylegesen voltak zárt szobák és ketrecek, amelyekből nem lehetett kijönni. Börtön. Most azonban a zárt osztály kapuja csupán az a mindig nyitott ajtó volt a hosszú folyosó közepén. Egy beteg a stokin. Be volt osztva, hogy mikor ki. A kapus dolga volt a rend betartatása. És ha egy halkan csoszogó kis papucsos befordult és átsétált volna, akkor finoman vissza lett terelve. De nem is igen mert keresztülmenni senki. Még én sem. Egy hétig voltam a zárton. A következő három hétben már egy külső kórteremben, ahonnan elmehettem a büfébe, vagy külön engedéllyel az udvarra. Mert volt egy szép belső udvar is, kis padokkal, nagy növényekkel. Aztán az utolsó héten már a nagy parkba is kimehettem. Szépen kiszoktattak az életbe. Az új életbe. Akkor azonban ott álltam a kapus mellett. Annál az ajtónál, amiről folyton Bunuel Öldöklő angyala jutott az eszembe. A filmben egy előkelő társaság egyszer csak
nem tud átmenni a szalonból a hallba. Látszólag semmi sem akadályozza őket ebben, hiszen nincsen ajtó, de mégsem. Napokig bent vannak. A végén aztán mégis sikerül kijutniuk. Nem akarnám lelőni a poént. Biztos van, aki még nem látta, és utálnám, ha emiatt gyűlölne meg valaki. Én sem szeretem a spoilerezést. Szóval, álltam az ajtónál, gyógyszerekkel leszedálva, és bámultam az arcomból kifelé. Nullára volt sikálva az agyam Rivotrillal és egyéb finomságokkal. Mégis eszelős gyorsasággal futottak a kockák az elmúlt tíz évről. Mennyire kibaszott jó volt pörögni a speedtől, röhögni a fűtől, elnyúlni a díványon a nyalcsitól. Vagy nyomni egy jó speedballt. Ez nagyon ritkán jött össze. A kábítószerek Mercedese! Heroin kokainnal. Két különböző cucc, két teljesen ellentétes hatásmechanizmussal. A heroin belassult eufóriája találkozik a kokain pörgető eleganciájával. Szépen megvártuk, amíg lehűl a heroinos főzet a kanálban, aztán belekevertük a kokaint. Filteren át felszívtuk a fecsibe, és hadd szóljon. Akkora flash, hogy szinte kiszakad az ember a testéből. Hosszú percekig tartó vágta hegynek felfelé. Őrület! Költséges mulatság volt, tekintve hogy a koksz magas árfolyamon mozgott már akkor is. Ha összejött, az csak a véletlennek volt köszönhető. Kinek mije van? Ne bassz! Nem dobjuk össze? Ennyi. Eszembe jutott, amikor morfiumhoz jutottam. Egyetlenegyszer volt szerencsém hozzá, és aztán soha többé. Egy srác, egy jóvágású toxi hozta nekem. Az apja menő orvos volt. Egyszerűen ellopta a gyógyszeres szekrényéből. Először a kulcsot
szerezte meg, állítólag az sem volt zökkenőmentes. Nem érdekelt különösebben, hogy jutott hozzá. Megkaptam, és ez volt a lényeg. Sok pénzt fizettem érte, kíváncsi voltam. Mint mindig. Ez a kíváncsiság hajszolt bele mindenbe. Erről a cuccról csak legendákat hallottam. Meg akartam élni a legendát. Érezni akartam. Olyan finomsággal bántam az ampullával, amilyen finomsággal csak egy műgyűjtő bánik egy páratlan Fabergé-tojással. Előkészültem. Megadtam a módját. És beadtam magamnak. Megpróbálhatnám körülírni, mégsem tudom. A morfium hatása olyan volt nekem, mint annak a bizonyos táskának a tartalma a Ponyvaregényben. Résnyire nyílik a dipótáska, valami ragyog benne. És sohasem tudjuk meg, hogy mi az. Soha. „Örülünk, Vincent?" Igen, örülünk, Győző. Megfogalmazhatatlan. Lehetetlen cucc. Majdnem volt még egyszer esélyem a közelébe kerülni. Nem jött össze. Egy lepukkant junkie, egy igazi lúzer felvette a rendeléseket. Többek között tőlem is - a morfiumra vonatkozólag. Volt rá igény bőven. Fizetés átvételkor. Nem kis lóvé a csávónak. Ampullánként ötezer forint. Az egy doboz esetén ötvenezer. És ennél nagyobb tételről volt szó. A nyereség tiszta, hiszen a srácnak „csak" annyi volt a dolga, hogy betör egy patikába. Besétál, megkeresi a gyógyszert, kihozza és kész. Akkoriban még volt a gyógyszertárakban, de a kórházak tárjaiban biztosan. Ma már nem tudom, mi a rendszer. Szóval, a lúzer leszedte a lakatot és bement. Eddig rendben is volt minden. Tisztes távolból figyeltük az
akciót. Fasza, bent van! Aztán sokáig semmi. Éreztük, hogy baj lehet. Ilyenkor lassabban telik az idő. De ennyire? Aztán a szirénázva érkező rendőrautó fényei meggyőztek arról, hogy tényleg gáz van. Nem nekünk. Neki. Még mindig bent volt. Mi a faszt csinál? Bazdmeg! De mi se nyomunk ma, a kurva életbe! A toxi rövidre vágta nálam a morfiumkarriert. Nem adott több lehetőséget az élet, ez van. Aztán később megtudtuk, mi is történt valójában. Igazi zen tanmese. Hihetetlen! Mindent egy ördögi terv szerint csinált a csávó. Jó, mondjuk, neandervölgyi módszerrel tört be a tárba, de aztán denevérügyességgel megtalálta a sötétben a gyógyszerszekrényt, halkan átjutott az üvegen, elemelte a szajrét, és ezen a ponton a luciferi sugallat elcsavarta a fejét. Korrekt gondolat - csak egy kifinomult elmének juthat ilyen az eszébe. Hol is vagyok? Hát persze, ez a nirvána, minden itt van, egy helyen. És már ment is a tűért, a fecsiért, és pukkant az ampulla teteje. Micsoda királyság! Fel a kislámpa, hogy lássuk is, hova tolunk - jó helyre menjen a drágaságom. Zsupsz, be a cucc, és roló! A csávó kiütötte magát. Bebukta. A szomszédok észrevehették, hogy helyzet van, és azonnal tárcsázták az ügyeletet. Gyorsan reagált a kapitányság, és már ott is voltak. Jaj! A rendőrök a pulton fekve találták meg. Hülyegyerek. Bevágták a kóterbe. Kizökkent nála az idő. Nyilván csak pár percnek élte meg az egészet. Szent meggyőződésem, hogy a toxi feküdt és mosolygott. Fültől fülig. És ahogy a sztori végigfutott rajtam, azon kaptam magam, hogy én is mosolygok. Ott állok a láthatatlan kapunál, és iszonyat szarul vagyok. Bár a gyógyszerek
sokat segítenek, de nem vagyok jól. Mégis nevetek. Magamban. Magamon. Mekkora császárok voltunk! Mindent megcsináltunk. Bátrak voltunk, és a cucc irányított. És ha sok volt, akkor kurva jók voltunk. Ritkán jutott csak igazán bőven. Vagy úgy, hogy elénk pottyant, vagy pont volt elég lóvénk. Erről eszembe jut az egyik este. Egy csávó felhívott magához egy szénné szívott buli után. A lakására. Persze nem voltam egyedül, két csajjal pörögtem. A gyerek meg bemondta a tutit, miszerint elég komoly mennyiségű kokain van nála. Tehát felcsábított minket. Nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy valamelyik csajt jól megbassza. Jó esetben mind a kettőt. Nem magyar volt a srác, arabnak tűnt. Kicsit félelmetes volt a szitu. Úgy festett, mint egy kokaindíler. Be voltunk állva. A csajok röhögtek, hát persze, naná, menjünk! A kis gecinek az volt a terve, hogy jól beszívat minket. Az asztalra kitett egy közepes méretű szelencét, amiben nem kevés koksz volt. Csak úgy röpködtek a csíkok. A gyerek is tolta. Engem mindenképpen ki kellett ütnie, hogy a lányokhoz férhessen. Ezzel nem is lett volna baj. De szegény nem tudta, hogy kivel ül szemben. Volt egy csapat: a toxik. Toxikománok. Komák. Toxikomák. És voltam én: a politoxikoma. Ember, nem tudod, kivel gurigázol! A puncik is jól bírták, bizony, a csávó terve egyre távolibbnak tűnt. Még egy csík? - kérdeztem én. Aha. Nem nagyon volt már magánál. És akkor jött a kontraakcióm. Még egy csík? Aha. Akkor már tényleg csak alig volt magánál. Lemattolom a gyereket, és szépen elvisszük a szelencét. Még egy csík? Nem
érkezett válasz. Neki a csajok kellettek, nekünk a koksz. Egy percet sem maradtunk tovább a luxuslakásban. Mi is szépen szétcsaptuk magunkat, de még észnél voltunk. Nem volt veszélytelen akció. Ennyi cuccért meg is szurkálhattak volna. Bizony. Szerintem az arabban működött a betyárbecsület. Elismerte a vereségét - találkozott egy tökösebb királlyal, mint ő. És mekkora császárok voltunk! És most a császár papucsban áll, magányosan, és próbál átkukucskálni a szaruhártyáján. Minden homályos és szürke. Csak a homlokomra belülről vetített mozi pörög. Filmes montázs a nagy időkről. Momentumok. Szépek, veszélyesek, ostobák, durvák, értelmetlenek, halálközeliek, de leginkább szégyenközeliek. Nem tudom, ki vágta össze és milyen rendezői elv szerint. A személyre szabott hangvételen kicsit elérzékenyültem. Miket csináltunk? Milyen helyzetekbe kerültünk? Mikor voltam gyenge? És mikor erős? Erősebb, mint a cucc. Mert volt ilyen is. És áll a papucsos király. És befűz a mozigépész. Mehet? Mehet. Több ízben voltam már abban a lakásban. Egy toxi haver kecója volt. Nagyjából azt a mennyiséget bírta, amit én. És pont annyira volt ráállva. Az anyagi hátterünk is közel hasonló volt. Nem lakott messze tőlünk, pár perc autóval, kifelé a városból. A feleségemmel a Wekerle-telepen laktunk. Csodálatos kis házak, zöldövezet, kedves kis utcák. Iszonyat jó környék. Nagyon szerettem itt lakni. A srác pedig egy kicsit odébb. Jó fej gyerek volt, bírtam. Jól elvoltunk. Adott magára, jól öltözött. Képzőművész. A lakása pontosan abban a ritmusban amortizálódott, ahogyan ő.
Kezdetben rend volt, vagy csak próbálta a rend látszatát fenntartani, de eljött az a pont, amikor már többé nem lehetett. Eleinte még takarított, vagy legalább a fecskendőket kidobta a kukába. Elmosogatott. Eltüntette a nyomokat. Ez így a normális. Miért kellene egész nap a heroinos kanalakat bámulni? Borzasztóan mutat egy narkós lakása - az a penetra, amit én személy szerint ki nem állhatok. Mégis túltettem magam rajta sokszor. Muszáj volt nyomnom valahol. Előtte bevásárlás a kis közértben. Cigink, kajánk legyen, és ha van egy tévé is, az fasza. A toxinál minden volt. Csak egy idő után a látvány már felforgatta a gyomromat. Azon a bizonyos estén elég szarul lettünk, kaptunk valami kamu anyagot. Késő volt már, nem tudtunk mit csinálni. Elég kétségbeesett állapotban voltam. Nem tudtam, mi lesz. Aztán neki megoldódott. Nekem is megoldódhatott volna, de ilyen áron nem, köszönöm. A lakásban ugyanis eldobált használt fecsik hevertek mindenhol. Az asztalon, a polcokon, a fotelben, a padlón. Olyan volt a kecó, mint egy túlélőtábor. Figyelnem kellett minden lépésemre, mint egy horrorfilmben. Ezért sem szerettem odajárni. Okádtam az egésztől, és ez után az este után már nem is mentem oda soha többé. Éreztem az állott vér és a kanalak bűzölgő, fanyar szagát, a kiürítetlen hamutálak nikotinos-kátrányos mocskát, a lábszagot. És ebben a szarban ültem akkor épp, és szarul voltam. Semmi se működött. Megcsörrent a telefonom. A feleségem hívott, kért, hogy menjek haza. Nem alszom
ma otthon, mondtam. Nem akartam, hogy lássa, nem vagyok a topon. Győző, azonnal hazajössz, érted?! Nem megyek! És miközben beszéltem telefonon, látom, hogy a toxi szép akkurátusan elkezdi vizsgálgatni a fecskendőket. Valamit keresett. Feltúrta a fiókokat. Benézett a szőnyeg alá. Még a vécécsésze mögött is voltak tűk. A hűtőben. A szekrény alatt. A gázóra dobozában. Mindet egyenként végignézte. Lehetett olyan, amelyik már hetek óta ott volt. Beszáradt fecsik mindenhol. Százával. Valamit nagyon keresett. Elkezdődött az elvonás még szarabb stádiuma. Nálam is. És miközben a feleségemmel küzdök, látom ám, hogy egyre feszültebb a koma. Aztán egyszer csak meglett, ami után kutatott. Egy fecskendő háromnegyedig anyaggal. Benne a visszaszívott vérrel. A már félig megalvadt vérrel. Mély skarlát vörös színe volt. Nem is értettem, hogyan történhetett. Visszaszívta a vért, és besztondult? Az volt ugyanis a metódus, hogy először meg kellett találni a vénát. Onnan lehetett tudni, hogy megvan, hogy egy picit visszaszívtunk a pumpával. Ha szépen beáramlott a vér, már mehetett is. Nekem elég karakteres értérkép van a karomon. Nehéz volt elrontani. Ha viszont elbasztad, nagyon tudott fájni. Ha az izomba ment, csípett, mint a franc. Felpúposodott, kivörösödött. És bizony úgy flash se nagyon volt. Az gáz. Ilyen hibát általában csak a türelmetlen vagy a dilettáns junkie vét. Na most, az én toxi barátom elég profi volt. Biztos be volt szakítva, mint a barom, és gondolta, még rátol egyet. Aztán az utolsó előtti pillanatban lefagyott a winchestere, ennyi.
Merthogy nem adta be magának, az biztos. És ez már vagy egy hete lehetett, ha nem több. Aztán a fecsi errearra vándorolt a kecóban. Szarban, húgyban. A tartalma akkorra már csak valami sűrű mocsok volt, de ő nagyon megörült neki. Nem is csoda, nagyon szenvedtünk már. Önzetlenül felajánlotta a felét. Bazdmeg! Miért kell engem ilyen helyzetbe hozni? Kínban voltam. Nem tudtam, mit csináljak. Mérlegelnem kellett, gyorsan. A toxi biztosított róla, hogy semmi baja. Nincs fertőző betegsége. Mindig körültekintő volt. Nemrég volt szűrésen. Nekem akart jót, tudom. Minden lehetőséget megvizsgáltam a másodperc töredéke alatt. Oké, nem vérbajos a csávó. Nincs fertőző májgyulladása. Annak is van néhány verziója: Hepatitis A, ez akár cseppfertőzéssel is terjed. Gyógyítható. Hepa B, vérrel terjed. Gyógyítható. Hepa C, ez már kicsit problémás. Vagy meggyógyulsz, vagy nem. Komoly gyógyszeres kezeléssel akár évekig is eltarthat. És még az sem százszázalékos. Abszolút egyénfüggő. Mindenkinél más. Egy életet le lehet élni a betegséggel, gyereked is lehet, de az is benne van a pakliban, hogy viszonylag fiatalon átcsap rákba, és... A napokban hallottam egy régi toxiról, hogy meghalt. Negyven körül volt. Nagyon bírtam. Mozigépész is volt, többek között. Méltósággal kezelte a drogokat. Jó gyerek volt. 2011 májusában volt a temetése. Májátültetésre várt, azt hiszem. A dolog azért is rázott meg, mert megtaláltuk egymást egy közösségi portálon. Leveleztünk is. Néhány fordulós levélváltás volt. Szimpla érdeklődés. Ki hogy van, ilyenek. Azt írta,
hogy jól van, és hogy a májával egy picit megszívta, de minden oké. Picit megszívta, jaj, istenem! Remélem, jó helyen vagy haver! Nem tudtam, mi van abban a fecsiben. Kurvára nem. Pokoli pillanat volt, mégis legyőztem magam. Ez már az a határ, amit nem akartam átlépni. És akkor eszembe jutott a feleségem utasító hangja. Honnan tudta? Tudta, hogy bajban vagyok. Vagy megérezte. Angyalként csapott le rám. És akkor már nem volt kérdés, hogy mit csináljak. Szépen megköszöntem a lehetőséget. Felöltöztem és hazamentem. A toxi betolta a szurkot, és csendesen visszasztondult a fotelébe. Én pedig finom hidegrázással izzadtam végig az éjszakát az otthon ölelő nyugalmában. És most a Lipót komfortmentes rezgésében ez az emlék diadalként került egy platformra a szégyennel. Nem tudtam pontosan, hogy az a hártya, amely a folyosó közepén feszült, keményre kristályosodik-e előttem, vagy szép lassan felszívódik majd. Ott álltam, öt centire tőle. És elgázolt a legfrissebb élmény: a tegnapi találkozásom Morpheusszal. A kórházban. Be voltam szarva rendesen. Az is igaz, hogy mindig be voltam szarva tőle. Nagyon kemény tudott lenni, a legváratlanabb helyzetekben is. Egyszer felhívott telefonon. Azt hazudtam neki korábban, hogy jól vagyok. Leálltam. Tartottam magam a kamu frontján. Keményen. De az a váratlan telefon nagyon rosszkor jött. Szénné voltam szakítva. Felvettem. Átverlek, bazdmeg, gondoltam. Ő azonban a finom antennáival rögtön levágta, hogy mi a helyzet. Megkérdezte, hol vagyok. Várjam meg ott. Nem tudtam
mit csinálni. Fogalmam sincs, hogy ő hol volt, de nagyon gyorsan a megbeszélt helyre ért. Akkoriban egy kék Golfja volt, és alapból úgy vezetett, mint egy autóversenyző. Most viszont valaki nagyon felkúrta az agyát, ez kétségtelen. Ott álltam a téren és féltem. A kellemes szétesettség is el lett baszva, de ez most nem számított annyira. Lebuktam a nagy ember előtt. Nem volt jó érzés. Megérkezett. Halál nyugodtan kiszállt az autójából. Köszönt. Én is neki. Beültünk egy presszóba. Kértünk egy italt, kihozták. Morpheus rám mosolygott, és annyit mondott: ki vagy rúgva! A hideg futkározott a hátamon. Mintha megnyílt volna alattam a föld. Borzasztó volt. Nem veszíthettem el az utolsó esélyemet az életben. Csakis az ő segítségével jöhetek le a cuccról. Ezt már akkor is tudtam. Bármilyen munka vagy kapcsolat alapja a kölcsönös bizalom. Ez alapjában egy zsigerből jövő érzés. Vagy van, vagy nincs. Győző, amikor átvágott, meg hazudott nekem, azt hitte, hogy nekem hazudik. Dehogyis nekem! Mindenki így tesz ilyenkor. Önmagának hazudott, és csupán ennek a következménye volt, hogy nekem is. Azonban tudtam is, és éreztem is, hogy ha következetes vagyok - na de rugalmasan következetes -, akkor... Egyébként pedig ő csak azt hitte, hogy egyedül az én segítségemmel jöhet le a cuccról. Az ember ilyenkor mindig csakis önmagában bízhat. Neki kell melóznia önmagán. A jelen levő szakemberek mindössze asszisztálnak. Most is mosolygok, amikor eszembe jut, hogy milyen jó meló az ilyen. Tele vagyok adrenalinnal, miközben írom ezeket a sorokat, fülemben meg a Gotan
Project (Santa Maria - Del Buen Ayre) szól. Hangosan. Ha mersz kockáztatva mosolyogni, hát, az ilyen érzés. (Cs. I.) Falfehér lettem. És ő nem mondott semmit. Csak nézett rám az odafagyott mosolyával. A szfinx. Kerestem a szavakat. Nem a hazugság szavait, és nem is a magyarázkodás szavait - a túlélés szavait. Aztán sokat dumáltunk. A leállásról. Nem könnyű leállni. Az ember többször is megpróbálja. Olyan nincs, hogy elsőre megy. Kizárt, mert nem egyszerű. És ezt ő is tudta. Mindent tudott. Beszéltünk a családról, az életről, a munkáról. Megenyhült. Ez is nagy erénye. Mindenkihez van kulcsa. Tudja, mikor milyen hangnem kell a páciensnek. Amikor az első napon beléptem az irodájába a rutinvizsgálatok után, azt kaptam, amire számítottam. Leültetett. Végigdumáltuk a hónap teendőit. Gyógyszerektől a csoportterápiáig. Az alapszabályokat. A napirendet. És még mielőtt kiléptem volna az ajtón, jött a téma zárómondata: itt, az irodámban tegeződünk. De odakint, az osztályon, a betegek előtt magázódunk! És nem csak a betegek előtt. A barátod vagyok, de ezen az ajtón kilépve az orvosod. Is. Világos, Győző? Világos. Úgy álltam ott, mint egy darab szar. Leszívott véglény drogos. Alig bírtam nyitva tartani a szemem. Lehettem vagy egy centire attól a bizonyos láthatatlan fóliától. Csak a testem volt jelen. Nem tudtam, mióta állok ott. És még meddig. Lassan körvonalazódni látszott a határon túl egy alak. Morpheus. Csak a kontúrjait láttam homályosan. És a
szigorú hangját hallottam. Hogy van, Győző? Voltam már jobban is, doktor úr! Doktor úr. Megy ez. Pici belső mosoly. Menjen, pihenjen le, Győző! Igen, megyek. Visszacsoszogtam a kórterembe és lefeküdtem. Feküdtem, aludtam, gyógyszert kaptam, aludtam, ettem, feküdtem. Napokig kómás voltam a gyogyóktól. Álmaim sem voltak éjszakánként. Az első napokban totál kilúgozva ébredtem. Nem voltak társaim. Egyedül voltam. Én és az emlékeim. Ott. A kapunál. Aztán a negyedik nap reggelén már egy picit pasztellesedtek a színek. Kezdtek megjönni az árnyalatok. A régi, orosz, fekete-fehér kistévé elkezdett feltöltődni meleg tónusokkal. Az agyonhasznált Junoszty készülék - ez voltam én az azt megelőző öt évben - mindjárt mehetett is a szemétre. Veszünk helyette egy Oriont! Színeset. Tényleg napsütés és színek nélkül éltem eddig? Öt éven át? Éreztem, hogy lekúszik szememről a sztaniolszerű hályog. Észrevettem az embereket. Még pár nap, és az ajtón is átmehetek. Kikerülök a zárt osztályról. A mozgásterem kétszeresére nő. Az is valami. Biztos én is leszek majd kapus a telefonnál. (Egyszer aztán tényleg voltam szolgálatban.) Egyre inkább bizakodtam, elsősorban magamban, és ezt Morpheus is látta. Hiába próbált a szigorú álarc mögé bújni, észleltem, hogy egy kicsit büszke rám. Én is az voltam. Ezen a zsebkendőnyi helyen elkezdett kinyílni a világ. Csodás volt. Másnap behozták Rumcájszt. Nagydarab szakállas figura volt. Érezhetően kötekedő alak. Rendesen helybenhagyták. Nagy, véres sebek voltak a fején és a
testén. Mély, dörmögő hangjával osztotta az ápolókat és az egész univerzumot. Nehéz volt lefogni. Végigvonszolták az óriást a folyosón és bevarrták a leghátsó kórterembe. Visszhangzott az egész osztály. Még egy darabig mondta, aztán elhallgatott. Hatottak a szedatív szerek. Napokig nem volt hír felőle. Aztán én átkerültem a külső traktusba. Nem nagyon volt kedvem a zárt felé kirándulgatni. Szimpla babonából sem. Így nem is néztem Rumcájsz felé. Megnyugtatott azonban, hogy már tényleg nem voltam egyedül. Nagyon nem. Jöttek velem szembe a figurák. Vagy most hozták be őket, vagy eddig nem vettem észre, hogy körülöttem vannak. Hihetetlen volt. Micsoda csapat! Led Zeppelin elképesztő faszi volt. Mokány, alacsony alakját földig érő fürdőköpeny takarta, folyton lecsúszott csapott vállairól. Ősz haját hátranyalva hordta, és az orra alatt ott pihent a tömött, őszes bajusz. Szó szerint pihent. Ugyanis ez az ember beszédre sosem használta a száját. Egyetlen dolog hagyta csak el a csipogóját. Sétált a folyosón, random jelleggel lecövekelt, magasba emelte a két karját, és beledörögte a kórházi csendbe ezt a két szót: LED ZEPPELIN! Röhögtem. Röhögtünk, mert már többen voltunk. Blondie, akinek nagyon sokat köszönhetek. Rengeteget dumáltunk. A padon ült, én az ölébe hajtottam a fejemet, és csak úgy voltunk. Blondie nem a drogok miatt került be elsősorban. Megreccsent a szaros élete buktatóitól. Nyomta marokszámra a Rivotrilt. Szép, hosszú szőke haja volt. Beesett szemein látszott igazán, hogy baj van. Az volt a jó vele, és később a többiekkel
is, hogy ki tudtuk billenteni egymást. Szép lassan szaporodtunk. Nem sok mindent vittem be magammal. A fürdőköpenyt rühelltem. Rövidgatya, pólók, ugrókötél, könyvek, mp3lejátszó. A tisztaságim. Egy film forgatókönyve. A filmé. A rendező megkért, hogy nézegessem, amíg bent vagyok. Ha tudom, tanuljam is meg. Ezekre a cuccokra az első héten nem nagyon volt szükség. Utána már annál inkább. Tök jó volt, mert Blondie. A régi, orosz, fekete-fehér kistévé elkezdett feltöltődni meleg tónusokkal. Az agyonhasznált Junoszty készülék - ez voltam én az azt megelőző öt évben - mindjárt mehetett is a szemétre. Veszünk helyette egy Oriont! Színeset. Tényleg napsütés és színek nélkül éltem eddig? Öt éven át? Éreztem, hogy lekúszik szememről a sztaniolszerű hályog. Észrevettem az embereket. Még pár nap, és az ajtón is átmehetek. Kikerülök a zárt osztályról. A mozgásterem kétszeresére nő. Az is valami. Biztos én is leszek majd kapus a telefonnál. (Egyszer aztán tényleg voltam szolgálatban.) Egyre inkább bizakodtam, elsősorban magamban, és ezt Morpheus is látta. Hiába próbált a szigorú álarc mögé bújni, észleltem, hogy egy kicsit büszke rám. Én is az voltam. Ezen a zsebkendőnyi helyen elkezdett kinyílni a világ. Csodás volt. Másnap behozták Rumcájszt. Nagydarab szakállas figura volt. Érezhetően kötekedő alak. Rendesen helybenhagyták. Nagy, véres sebek voltak a fején és a testén. Mély, dörmögő hangjával osztotta az ápolókat és az egész univerzumot. Nehéz volt lefogni.
Végigvonszolták az óriást a folyosón és bevarrták a leghátsó kórterembe. Visszhangzott az egész osztály. Még egy darabig mondta, aztán elhallgatott. Hatottak a szedatív szerek. Napokig nem volt hír felőle. Aztán én átkerültem a külső traktusba. Nem nagyon volt kedvem a zárt felé kirándulgatni. Szimpla babonából sem. Így nem is néztem Rumcájsz felé. Megnyugtatott azonban, hogy már tényleg nem voltam egyedül. Nagyon nem jöttek velem szembe a figurák. Vagy most hozták be őket vagy eddig nem vettem észre, hogy körülöttem vannak. Hihetetlen volt. Micsoda csapat! Led Zeppelin elképesztő faszi volt. Mokány, alacsony alakját földig érő fürdőköpeny takarta, folyton lecsúszott csapott vállairól. Ősz haját hátranyalva hordta, és az orra alatt ott pihent a tömött, őszes bajusz. Szó szerint pihent. Ugyanis ez az ember beszédre sosem használta a száját. Egyetlen dolog hagyta csak el a csipogóját. Sétált a folyosón, random jelleggel lecövekelt, magasba emelte a két karját, és beledörögte a kórházi csendbe ezt a két szót: LED ZEPPELIN! Röhögtem. Röhögtünk, mert már többen voltunk. Blondie, akinek nagyon sokat köszönhetek. Rengeteget dumáltunk. A padon ült, én az ölébe hajtottam a fejemet, és csak úgy voltunk. Blondie nem a drogok miatt került be elsősorban. Megreccsent a szaros élete buktatóitól. Nyomta marokszámra a Rivotrilt. Szép, hosszú szőke haja volt. Beesett szemein látszott igazán, hogy baj van. Az volt a jó vele, és később a többiekkel is, hogy ki tudtuk billenteni egymást. Szép lassan áporodtunk.
Nem sok mindent vittem be magammal. A fürdőköpenyt rühelltem. Rövidgatya, pólók, ugrókötél, könyvek, mp3lejátszó. A tisztaságim. Egy film forgatókönyve. A filmé. A rendező megkért, hogy nézegessem, amíg bent vagyok. Ha tudom, tanuljam is meg. Ezekre a cuccokra az első héten nem nagyon volt szükség. Utána már annál inkább. Tök jó volt, mert Blondie segített nekem a szövegtanulásban. Kint a kertben, mikor kiengedtek. Végigröhögtük az egészet. Remek forgatókönyv. Tudtam, hogy ha innen kimegyek, egy sikergyanús melóba kezdek. És később a nézők is minket igazoltak. Minden poén bejött, amin mi is nevettünk. Fura érzés volt a díszbemutatón meghajolni. Honnan indult ez az egész? Messziről. Nagyon messziről. 1990. május 19. A dátum, amikor először ittam mákteát. Talán innen indult? És most őrjöngve tapsolnak, bravóznak, én meg könnyes szemmel állok a színpadon. A tuti csapattal. Aznap este elindult valami más. Végre. Akkor azonban még küzdenem kellett a démonaimmal. Sokkal könnyebb volt már minden, mint pár napja. Kijjebb voltam a szarból. Majd a hajamnál fogva végleg kihúzom magam. Kezdtem határozottan jobban lenni. Előbbre kerültem, a külvilágra nyíló ajtó közelébe. A legelső kórterembe. Most már minden csak egy karnyújtásnyira volt. De még közel három hét. Már voltak haverjaim. A Nyerőgépes - szegény, eljátszotta mindenét. Teljesen klasszikus sztori. Egyszer csak azt vette észre, hogy sehol senki. Az asszony lepattant a gyerekekkel. Az összes zsetonját bedobálta egy lelketlen automatába. Odalett az élete. Sosem értettem
ezt a fajta függőséget. Egy utolsó esélyt keresve feküdt velem egy szobában. Ott volt még Rómeó, a bodybuilder alkatú srác. Jó gyerek. Kedves cigány fiú, aki ipari mennyiségben szippantotta a kokaint. Nap mint nap. Fel volt pörögve. Már nem emlékszem a gyógyszere nevére, talán Haloperidol. Na, ez egy olyan bitang bogyó volt, hogy egy medvét is nyári álomra kényszerített volna. Viszont a csávó a dupla adagtól is talpon volt. A triplától már folyt ugyan a nyála, de még beszélt. Beszartunk. Csak néztük a Gitárossal, hogy ilyen nincs. Vajon mennyi cuccot nyomott ez a gyerek? Lehet, hogy őt nem győztem volna le a csajok vs. szelence bajnokságon... A Gitáros pár nappal utánam jöhetett be. Herkás volt ő is. Vékony, magas, értelmiségi fiú. Szeplős arccal, gombafrizurával és egy szál gitárral. Ő sem hozott be magával sok cuccot. Én a forgatókönyvvel kapaszkodtam a külvilágba, ő meg a hangszerével. Nagyon közvetlen fiú volt. Rengeteget dumáltunk. Kezdett a csapat összerázódni. Egy ma már nem élő énekesnek volt a koncertzenésze. Az énekes rejtélyes halála körül még most is sok titok lappang. Mindenesetre a Gitáros ismerte őt személyesen. Sok elképesztő sztorit mesélt róla. Szépeket meg mást is. És a történeteket hallva a legtöbben csak tátották a szájukat a hetes pszichiátria dohányzójában. A Gitáros nyomta az anekdotákat, mi pedig lestünk, és közben cigiztünk. Néha előkerült a gitárja, és énekeltünk. Csak halkan, nehogy a súlyosabb betegeket felzaklassuk. Tábori volt a hangulat. Annyi különbséggel, hogy a buli csak a takarodóig tarthatott. És nem tovább.
Ezeken az estéken már velünk volt Rumcájsz is. Jó volt újra látni. Kisimult volt, mikor először kicsoszogott a társalkodóba. Ebből a helyiségből nyílt a dohányzó. Pontosan a pingpongasztal bal alsó, avagy a jobb felső sarkánál - nézőpont kérdése. Egyébként Rumcájszt mi neveztük el így. Az alkata és a jelleme predesztinálta erre. Szóval, ez az áldott jó ember hozzánk csapódott egy szép estén, és énekelt. És velünk is maradt. Már nem hőbörgött. A sebek is szinte eltűntek a fejéről. Nyugodt volt és kiegyensúlyozott. Délutánonként ő is mesélt történeteket, mint a Gitáros. Rendkívül szórakoztató sztorikat, nagyon halvány valóságtartalommal. A mi Rumcájszunk Münchhausen báró ükunokája volt. És csak mondta azzal a dörmögő hangjával. Röhögtünk. Az esti szeánszokon viszont kellemes baritonjával erősítette a kórust. Voltunk már egypáran. Led Zeppelin is ott volt mindig, csak nézett ki a mókás fejéből és mosolygott. Aztán egy ilyen meghitt estén kihallottuk a Dzsigoló hangját. Kissé rekedtes, mégis lágy hang volt. Simogató, csajozós voice. Igazán passzolt a százkilencven centis magasságához. Sérója jampisan hátralőve. A dolog szépséghibája talán csak annyi, hogy kicsit kevés fog volt a szájában. Azt hiszem, kettő. A korát negyven és ötven közé saccoltam. Kis borosta az arcon. Ha nem itt lett volna, és nem ide született volna, talán nagy karriert futhatott volna be. Spagettiwesternek rossz arcú csávójaként, mondjuk. És ezt ő is tudta -egyfolytában csajozott. Mindenkire ráröpült. Korra és állapotra való tekintet nélkül. Még az olyan kattant csajokra is, akik azt se tudták, hol vannak.
Bolyongók. Ezzel az erővel egy guminőnek is nyomhatta volna a sódert. Pár menet biztos megvolt neki. A zuhanyzóban egyszer rajtakapták. Egy retardált csajjal szexeit. Szegény nő. Szegény Dzsigoló. Bagóst is befűzte egyszer-kétszer. Ő is mindig ott ült a dohányzóban. A láncdohányosok királynője volt. Nagy tehetséggel tudta csinálni, különösen, mert sohasem volt saját cigije. Képes volt úgy blázt lejmolni, hogy kettő már ott pihent az ujjai között. És ha már majd minden ujja között bazsalygott egy-egy cigi, akkor jött a logisztika. Melyiket gyújtsuk meg, és azt mennyi ideig szívjuk? Hihetetlen. Az a népmese jutott róla eszembe. Jöjjön is, meg nem is, hozzon is valamit, meg ne is. Na, ilyen volt a Bagós szisztémája. Van is. Nincs is. Egyszerre sok van, és még sincs. Furán tekergette a kezét és nem sokat beszélt. Mondjuk ott alapból nem beszéltek sokat az emberek. A betegek. Ahogy a Csíkos Fürdőköpenyes, a Zabagép, vagy a Bokszoló sem. A Csíkos Fürdőköpenyes autista volt - autista is. Szerintem ez már csak a hab volt a tortán nála. Orvosilag összetettebb volt a problémája, mint másoké. Keveset kommunikált és sokszor fordult be. Jellemzően ritkán mozgott, ám ennek is megvoltak a maga előnyei. Az egyik délután, amikor már határozottan jobban voltam, elkértük a pingpongütőket az ápolóktól. Rendesek voltak, odaadták. Kisebb bajnokságot szerveztünk hirtelen, mindenki mindenki ellen. Hajrá! Én általános iskolás koromban asztalitenisz „versenyző" voltam. Edzésekre jártam Nyírbátorban évekig. Elég jól
ment. És sok-sok év elteltével most sem ment rosszul. Pici pötyögés után visszajött a kezembe a rutin. Vertem mindenkit - egyvalakivel azonban nem bírtam. Ahogy senki más sem. Minden labdát visszaadott. Kitaktikázott. Megfuttatott. Győzött. A Csíkos Fürdőköpenyes. Technikáján nem hagyott rést. Megállt az asztal közepénél, egyetlen pontot bámult végig, rezzenéstelen, vagy inkább szenvtelen arccal. A teste egy tapodtat sem mozdult, se jobbra, se balra. Karból dolgozott és kiszámíthatatlan volt. Minden lasztit elért. Szépen lassan, ahogy a csimpánzok kapják el a legyet. És megeszik. És ő is megevett. Szisztematikusan felőrölt. Tudtam, nem szándékosan. Fura meccs volt, kár, hogy nem vettük fel videóra. Lehetne mit elemezni. Volt még egy nagy meccs. Nem egyszerű meccs: tétmeccs. Sosem felejtem el. Két hete voltam bent, és a bezártság időnként nyomasztott. Vettem egy nagy levegőt és tettem egy ajánlatot Morpheusnak. Ő is nagyon jól nyomja a pinyót. Éreztem, hogy nem lesz könnyű. Doktor úr! Játszik velem egy meccset? Miért is ne, Győző. Előtte picit pötyögjünk, oké? Oké. Mehet? Mehet, doktor úr, de ne játsszunk tét nélkül, ha nem baj. Oké, mi a tét? Ha nyerek, kimehetek a nagy parkba. És ha nem? Akkor nem. Oké. Bedobjuk? Aha. És elkezdődött. Neki nem volt vesztenivalója - mégis nyernie kellett. Egyrészt ilyen típus: szeret nyerni. Másrészt pedig nem akart még kiengedni az épület előtti nagy parkba. Eddig csak a hátsó kis zöldben voltam. Az is fasza volt, levegő meg minden, de a nagy park, az csodálatos! Kertészek dolgoztak benne. Ki volt találva. Gyönyörű volt. Tágas és jó illatú. Nagyon vágytam már
oda. Akár csak tíz percre is. Félórára pláne. És ez volt a meccs tétje - szaros félóra, két nyert szettért. Az elsőt Morpheus nyerte, a másodikat én. Akkor jöjjön a döntő. Ő is érezte, hogy nem vagyok könnyű ellenfél. A védekező játék mindig is közelebb állt hozzám. Az edzőm is errefelé terelt tízévesen. És ez most nem jött rosszul, mert Morpheus szórta, mint az állat. Pörgetett. Lecsapott. Mindent bevetett. Meg is volt az eredménye: szoros küzdelemben legyőzött. Ugrott a parki sétám. Biztos nem jött el még az ideje. Köszönöm a játékot, doktor úr! Imádok játszani! Különösen, ha nagy a tét. Tudtam, hogy mire megy ki a játék. Feszegetni a kereteket. A narkósok, alkoholisták - a függők mindig ezt teszik. Ja, meg mindenki más is, aki ebben a világban megpróbál boldogulni. A keretek önmaguk miatt lettek rögzítve. A „halhatatlan"fokozatosan belátja, hogy emberből van, és a közösségben való lét alapja az alkalmazkodás. Megfelelő keretek rögzítése nélkül mindez nem történik meg. Ha a kórházban nem megy az alkalmazkodás, akkor mi várható el kint az életben? Szóval, játék. Az utolsó pillanatig nem adom fel. A meccs mindig addig tart, amíg a bíró le nem fújja. Láttam a szemében, hogy ő is tudja, miért harcol. Azonban fejben sokkal erősebb voltam. Alfa állatok között az idomár. Ott a félelemnek helye nincs - a tét mindig az ő élete vagy korai megdöglése. Nagy tét. Ilyenkor a fejem tiszta, nem félek. Jó érzés úgy élni, hogy érzem is az élet összes örömét és kínját.
Csalódott volt a meccs után. Nem volt még itt az ideje a kimenetelnek, és ő ezt nem akarta elfogadni. Masszív egóval rendelkezik, mint mindenki. Egyre gyorsabban teltek el a napok. A szokásos és a kötelező ügyeinken kívül békésen múltak az órák. Délutáni közös programok. Néha tévézés. Az étkezőben volt egy tévé. Nem ment mindig. Fontosabb focimeccsek, egy-egy sorozat, ilyenek. És bizony a képernyőt bámultuk 2001. június 16-án is. Mind ott voltunk. A Gitáros, a Csíkos Fürdőköpenyes, Blondie, Rómeó, a Nyerőgépes, a Dzsigoló, a Bagós, Led Zeppelin, én, a két ápoló és a Bokszoló. Különös figura ő is. Nem emlékszem pontosan, mi volt a baja. Valami kényszertől vezérelve le akarta szedni a saját bőrét. Vakarta magát mindenhol. Több helyen már véresre cincálta az irháját, ezért aztán első körben bepólyálták az egyik kezét. Nagy, fehér bogyó volt a helyén. Már ezt is viccesnek tartottuk. Ő azonban ravasz fiú volt, és a másik kezét kezdte el önnyúzásra használni. Nem sokáig, mert arra is kapott gyorsan egy bogyót az ápolóktól. Kicsit feszült volt azután egy darabig. Később megnyugodott, mert tudta, mindjárt kezdődik a bokszmeccs. Az a találkozó, amire az egész ország várt. Nézhettük mi is. Egy emberként szurkolt mindenki a kedvenc bokszolónkért. A mi Bokszolónk pedig az étkezőnk első sorában szelíden ült. Kezein a két fehér kesztyűvel. 2001. június 16. Döbbenten ültünk, amikor a királyt kiütötték. Megrázó pillanat volt. Néma csend a helyiségben. Mi van? Nem értettünk semmit. Mindenki másképp reagált. Ki így, ki úgy. A Bokszolótól
összeszorult a szívem - a meccs alatt végig fent tartotta a kesztyűit, mintha ő is végignyomná a meneteket. Szótlanul. Aztán a kudarc után leengedte a kesztyűt, és lógó orral kicsoszogott az étkezőből. A becenevét is az eset után kapta. Aznap este nem volt jó kedvünk. Nem gitároztunk. Kicsit beszélgettünk, aztán takarodó. Elég nehéz éjszakám volt. Nem indult rosszul. Mondjuk, szomorú voltam, forgolódtam. Végre bealudtam. Már voltak álmaim. Szép színes álmaim. Egyszer csak valami matatást éreztem a takaró alatt. Aztán a mocorgás abbamaradt. Sokáig semmi. Visszaaludtam. Később szuszogásra ébredtem. Egészen közelről éreztem. Mit sem sejtve megfordultam az ágyban. Az orrunk szinte összeért a nagy lendülettől. Az én orrom és a néni orra. Befeküdt az ágyamba. Eltévesztette a kórtermet. Beszartam az ijedtségtől. Most is beszarnék, ha egy vadidegen settenkedne be az éj leple alatt az ágyamba. Na de egy nyolcvan körüli kattanttól majdnem infarktust kaptam. Rakjuk össze. A Lipóton, egy helyen, ahol senki se „normális", éjszaka egy múmiával az ágyban... Kétszáz volt a pulzusom. Kipattantam az ágyból. A néni mosolygott. Biztos szép helyeken járt álmában. Vagy a fiatalságát idézte fel újra. Nem tudom. Óvatosan felébresztettem, és elkísértem a saját helyére. Visszaúton a hideg rázott. A kórteremben is. Órákig nem tudtam elaludni. Kicsit kivoltam. Másnap zajos volt az ébredés. Behozták a Hosszút és a Dokit. Hosszú nagyon lentről jött. Doki pedig fentről. Jómódú faszi volt. Laza, nagydumás. Rehabra jött. Picit
többet nyomhatott a cuccból a rendelőjében. Fogorvos volt. Kéznél volt jó pár dolog a gyógyszeres szekrényben. Ő csak pár napot töltött a zárt osztályon, három napig aludt, aztán átjött a mi szobánkba. Hosszú kőkemény alkesz volt. Vékony, magas, szőke, nagy orrú, harminc év körüli srác. Utcai lejmolásból szerezte a lóvét a cefrére. Tablettás bort ivott. Nagyon le volt pukkanva. Hangoskodott, amikor behozták. Ugyanúgy, mint Rumcájsz. Aztán ő is lenyugodott. A harmadik hetem kezdődött el. Már derékig kint voltam a fosból. Kezdtem jól lenni. Igazán. Már elővettem az ugrókötelet néha. Régebben bokszoltam és az edzés része volt az ugrálás. Fejleszti a ritmusérzéket, az állóképességet. Akár ezret is tudtam csinálni hiba nélkül. Mezítláb. Százzal kezdtem, és napról napra növeltem az adagot. Százzal. Mellette fekvőtámasz. Húsz. Harminc. Negyven. Mindezt a folyosón, a kórterem előtt. És miközben sportoltam, néztem magamat, ahogy ott állok beszedálva a láthatatlan kapu túloldalán, a fólia mögött bambán. Igen. Még csak két hete volt. És most is álltak ott betegek. Új srácok. Mérhetetlenül szántam őket. Rájönnek vajon a lényegre? Ez mindenkinek a saját meccse. Hosszú, miután lenyugodott, tíz napig bírta. Aztán kiszökött, bepiált. Csatak részegen jött vissza az osztályra. Nekiment Morpheusnak, majdnem összeverekedtek. Borzasztóan nézett ki. Már kezdett kisimulni. Most meg ott állt szétcsavart arccal. Újra a nullán. Gombóc volt a gyomromban. Ember! Miért? Nem sok esélye maradt. Morpheus azonnali hatállyal megszüntette a kezelését, és kibaszta a kórházból.
Jogosan. Ilyenkor a bent lévő alkeszeket is figyelembe kell venni. A gyógyulni akaró alkoholistákat. Megérezhetik a szesz illatát, látják a delíriumot kibillenhetnek. Veszélyes. Akárcsak az utca, ahová Hosszú visszakerült. Sajnáltam. Elbukta a meccset önmaga ellen. Végérvényesen. Sajnos ezt tudom. Évente látom a városban. Egyszer meg is szólítottam. Magánál volt. Harminc évvel öregebb a koránál. Adtam neki egy ezrest. Vigyázz magadra, Hosszú! Legközelebb egy angyalföldi kis utcában láttam. Felismerhetetlenül feküdt egy kirakat előtt. Két rendőr próbálta keltegetni. Motorral voltam, morfondíroztam, hogy megálljak-e. Talán megismer még és összeszedi magát. Lassítottam. Aztán mégis továbbhajtottam. Küzdöttem a lelkiismeretemmel, de nem éreztem cserbenhagyásnak. Ez az ő élete. Eggyel kevesebben lettünk. Az általános kedélyállapot határozottan javulóban volt a kórteremben. Aztán másnap behozták a Vörös Démont. Színt vitt az osztály életébe. Fiatal, dögös, vörös hajú vadmacska. Nem volt még húszéves szerintem. Már jó ideje tolta a drogokat. Heroinfüggőséggel jött a hetes pszichiátriára. Végigcsinálta a már említett kirándulást, mint mindenki. Azzal a különbséggel, hogy a zárt osztály és némi rehab után a Gitáros ágyában landolt. Összejöttek. Itt. A pokol melletti kis zsákutcában. Néha a csapat kiment a hátsó kertbe, hogy kettesben lehessenek. Ilyenkor ők szexeltek egyet. Vagy kettőt. Ennyivel több jutott nekik, mint nekünk. Nekem még a faszomat se volt kedvem kiverni. Azért sem, mert az még a fos alatt volt - annyira még nem voltam jól.
Apránként kezdtek a funkciók újra üzemelni a testemben. És az agyamban. Le volt blokkolva minden. Évekig. Atyaég! Emlékszem azokra a nőkre, akik velem akartak baszni. Velem! A csődör állattal! Garantált volt a másfél-két óra. A csaj már ötször elélvezett, én meg álltam tovább, egy jó lövés után. Nehéz az orgazmus. És a pisilés. Különféle praktikákat alkalmaztam. Csap megnyitása. Vízcsorgatás, mint az úttörőtáborban az éjszakai pisiltetésnél. Egy fémpénz az alvó delikvens hasára, és az egyik pohárból a másikba töltögetjük a vizet. Vagy van eredmény, vagy nincs. Ugyanez felnőtt fejjel. Fémpénz nélkül. Álltam a piszoár előtt, mellettem csobogott a csapból a víz. És fütyörésztem. És még így sem. Volt, hogy nem sikerült, ilyenkor addig tartottam, amíg már majd szétdurrant. Ennyit az altesti funkciókról. Most ez volt a legkevésbé fontos. Csak az agyamat rakjam rendbe! Minél gyorsabban. Meg fogom nyerni a csatámat, egyre biztosabb voltam benne. Ebben a csoportok is segítettek. Csoport. így nevezték a délutáni nagy beszélgetéseket. Morpheus volt a „moderátor". Csoportterápia. Mindenki elmondott magáról mindent. Őszintén. Meghallgatta a másikat. Voltak szerepjátékok. Az egyik ilyen terápián például én voltam a Vörös Démon apja. Érdekes volt. Működött. Minden működött. Játszottunk, és megismertük a másikat. Önmagunkat. Egyszer Morpheus azt a feladatot adta, hogy egy füzetbe írjak le tíz jó és tíz rossz tulajdonságot magamról. Milyennek látom én Szabó Győzőt. Először írjam csak le a tulajdonságokat címszavanként, aztán
fejtsem ki bővebben. Oké, doktor úr. A tíz rosszal nem is voltam bajban. Az hamar megvolt. A jókat nem sikerült összeszedni. A harmadiknál elakadtam. Nem jutott több az eszembe. Napokig küzdöttem a feladattal. Ennyire szar ember lennék? Ne már! Menjek vissza a kapuhoz, és dörgöljem az orrom a fóliához, hogy többet lássak magamból? Tudtam, megértettem, hogy ez már egy másik stádium. Az önkritikus. Azon már túl voltam, hogy egy senkiházi drogos vagyok, de ezen a szinten ez már nem elég. Kaparj a felszín alá! Igen. Nagyjából a tízezrediket ugrottam a kötéllel. Visszajött a formám. Erősödött a testem. Ezer ugrás. Kis szünet. Megint ezer. Pár centire elemelkedni a talajtól. Csak annyira, hogy a kötél átcsusszanjon alattam. Elkapni a ritmust. És amikor nem akad el, csak egybefolyik az egész, az csodálatos. Hibátlan vagy. Sok ezer. És ez a monotónia egy ponton felnyitja a tudatot, ami még csodálatosabb. Erős vagyok. Gondoskodó. Önzetlen. Vidám. Céltudatos. Igen. Fogalmazzuk meg bővebben. Leültem, és a Morpheustól kapott vonalas füzetbe leírtam mindent. Rengeteget írtam. Nem sajnáltam rá az időt. Mondjuk, most volt bőven. Napokig írtam. Amikor kész lettem, odaadtam Morpheusnak. A szó elszáll, az írás megmarad. Akkor döbbentem rá ennek a fontosságára, amikor láttam, hogy az arcok hogyan reagálnak, amikor le is írják: gyáva vagyok. Leírva látni, hogy milyen vagyok - ez az igazán ütős sztori. Akkor kezdődik a tudatosulás. Persze, elsőre semmi sem megy. Mert amíg az emberek rájönnek arra, hogy ahhoz, hogy az adott napot megfelelően
lezárhassák, még aznap le kell küzdeniük a gyávaságukat, addig nagyon sok brutális pofont okoznak önmaguknak, önkezükkel. A tanulópénz megfizetése nélkül nincs fejlődés sem. (CS. I.) Órákig vártam a kórteremben és zakatolt az agyam. Apró csapóajtók pattantak fel, kérdések, amikre még mindig nem tudom a választ. Sejtem, de nem tudom. Egy dolgot tudtam, hogy már csak térdig vagyok a mocsárban. Felhúzott lábakkal ültem az ágyamon. Nem éreztem az időt. Nyílt az ajtó, Morpheus volt az. Egy félórára kimehet a nagy parkba, Győző. Köszönöm, doktor úr! Isteni érzés volt. Ez a csávó aztán tud időzíteni. Mindent tud rólam, és patikamérlegen méri ki az új életemet. Hol a cipőm? Már bekötni is majdnem elfelejtettem. Remegett a kezem. Megnyújtott léptekkel siettem az épület főbejáratához, ki a nagykapun, és nagy levegő... Csodás volt. Sétáltam a fák között. A kertészek gondoskodása érzékelhető volt mindenhol. Mintha legalábbis Patagóniában lettem volna. Vagy egy Jules Verne-fantasztikumban. Van fél órám a paradicsomban. Hanyatt vágtam magam a füvön. Nagyokat lélegeztem. Meleg volt. Tűzött a Nap. Jaj, nagyon jó volt! Sajnos hamar eltelt a kiszabott időm. Kellett ez nagyon. Nem voltam szomorú, amikor visszamentem a hűvösbe. Az élet megmutatta magát. Ezt akarom! Nem megyek vissza a cuccba! Az elhatározásom azonban még itt sem volt százszázalékos. És ezt csak pár nap múlva tudtam meg. Ami akkor történt, az tett helyre végérvényesen. A szokásos napi csoportterápia. Morpheus személyre
szabott kérdéseket intézett mindenkihez. Szépen körbejárt a staféta. Én jövök. A kérdés: rá merne lépni egy alvó tigris farkára, Győző? Igen, szépen óvatosan. Még egyszer: rá merne lépni egy alvó tigris farkára, Győző? Morpheus szeretett nyomatékosítani, de ezúttal nem ezt tette. Aha, szóval gondoljam ezt végig még egyszer? Oké. Talán. Igen. Igen, Győző? Jó, rendben. Tegyük fel, hogy rálép a farka végére. A tigris nem ébred fel. Mit csinál, Győző? Egyre bátrabb lesz, és még jobban rálép a farokra. Már kicsivel beljebb. Már kicsit erősebben. Tegyük fel, hogy a tigris még mindig nem ébred fel. Kockáztat, Győző? Igen, és a magabiztosságtól megrészegülve, rálép újra. Egész a tövénél! És a tigris felébred és felfalja magát, Győző. Eszembe jutott, amikor először nyomtam be magamnak heroint. Segítség nélkül. Évekig nem mertem megcsinálni. Inkább a szövetséget választottam bárkivel. Nem volt sokesélyes a dolog. Két-három emberről lehetett szó. A toxi barátaimról. Mikor ki ért rá. Én elég jó társ voltam. Vettem anyagot, kellékeket, néha még cigit is. Helyesbítek. Én adtam rá a pénzt. A lényegi részét a toxikoma intézte. A beszerzést. Vállalva minden kockázatát. És volt még egy feladata: egy tolásért cserébe megcsinálta nekem is a koktélt, és be is szúrta. Ez volt a szövetség. Volt, aki nagyon jól szúrt. Ügyesen. Nyom nélkül. Az jó volt. Volt, aki kevésbé volt profi. A fontos az, hogy a drog bejusson. A szövetség egyfajta védekezés volt önmagam ellen. Mindig kellett, hogy függjek valakitől. És ez annak a valakinek is kapóra jött, persze. Tudtam, hogy nem
szabad megtanulnom. Nem nyomhatom be magamnak, mert akkor elveszek. Mert akkor már nem kell segítség. Ott és akkor tolhatok, amikor akarok. Nem függök már senkitől. Csak valamitől. De éreztem, hogy ez a nap el fog jönni. El is jött. Bárkit csörgettem, semmi. Nem volt jó senkinek. Nem ért rá, vagy már túl volt a dolgon. Ki volt kapcsolva. Bazdmeg! Jött a fincsi elvonás. Ne már! Nincs más megoldás. Felhívtam a dílert. Megvettem a hozzávalókat. Találkoztam. Szép lassan este lett. A feleségem nem volt otthon. Üres volt az óbudai lakás. Akkor mehet, Győző? Összekészítettem mindent az asztalra. Gyertya, fecskendő, kanál meghajlítva, gyufa, pakett. És az öv. A legfontosabb kellék. Megcsináltam készre a cuccot. Betárazva. Hátradőltem a fotelben. Végiggondoltam az egészet, hogy mi után mit fogok csinálni. Mint egy sportoló, aki a formagyakorlat előtt fejben végigjátssza az egészet. Koncentrál. Ezt tettem én is. Bekapcsoltam a tévét. A Ben Hur című klasszikus ment éppen. Szeretem ezt a filmet. Picit bele is néztem, bár már vagy nyolcszor láttam. Késleltettem a pillanatot. Tudtam, ha ezt meglépem, végem van. Eléggé rosszul voltam már. Vettem egy nagy levegőt. A bal karomra ráfűztem az övet. A végét a számba vettem. Ráharaptam, és elkezdtem ráfeszíteni a felkaromra. Elszorítottam az ereket. Dagadt a vénám. Hívogatóan. A kezemmel pumpáltam. Ökölbe szorít - kienged az öt ujj. Újra és újra. Fogtam a fecsit. Finoman beszúrtam a tűt. Gyengéden visszaszívtam. Telitalálat. Lassan kiengedtem a karomat az öv feszítéséből, és ezzel egy
ritmusban benyomtam a nyalcsit. Meg tudtam csinálni. Flash. Visszahuppantam a fotelbe. Boldog voltam. És legalább annyira kétségbeesett és nyomorultul szomorú. Elvesztem. Be voltam szakítva, és mégis magam alatt voltam. Elvesztettem a szüzességem. Durvább! Ráléptem az alvó tigris farkára. Csak ezt akkor még nem tudtam. Most pedig itt állok a Lipót hátsó kertjében a sorstársaimmal. Egy ember, aki már egy kicsit valaki. Egy ember, aki megértette az egészet. Nem lépnék rá, doktor úr! Nem? Határozottan nem! Rendben, Győző. És már intézte a következő kérdését valaki máshoz. Ott álltam a körben. Nem hallottam már semmit ezután. Befordultam. Már nem volt nehéz odatenni azt a bizonyos pontot a mondat végére. Mert vége. Pont. Engem ez a ragadozó drog nem fog soha többé térdre kényszeríteni. Soha. Győztem. Kihúztam magamat a fosból a hajamnál fogva. Száraz talajon álltam. A csoportterápia végén Morpheus rám mosolygott. Úgy, hogy ne lássa senki, csak én. Látta a fényt a szememben. Győzött ő is. Ezt pedig én láttam az ő szemében. Csodálatos. Megcsinálta. Egy banálisan csengő kérdéssel. Másnak bizonyára nem jelentett volna semmit. És Morpheus tudta, hogy érteni fogom. És hatott. Miért nem ezzel kezdte? Még az elején. Tudta, hogy háborgó lélekkel nem értettem volna meg. Pökhendi voltam. Rátarti kis senki. Most pedig egy szabad ember. Bárcsak ilyen egyszerű lenne a sztori: négy hét, és a narkós máris szabad ember lesz. De ez nem igaz. Ha az
illető nem éri el nap mint nap, a belső békéjét, nem oldja meg a rá váró racionális és érzelmi konfliktusokat, akkor a feszültség és az elégedetlenség fokozódik, és lehet, hogy nem narkóval, hanem, mondjuk, piával fogja levezetni, vagy belekapaszkodik valakibe, mert gyáva kimondani, hogy a függősége a haláláig tart. Ez van. A stabilitást nem adják ingyen, és mindig csakis az aktuális pillanatban érhető el. De meghagyom Győzőt a hitében. Mindenki a saját bőrén tanul. (Cs. I.) Fantasztikus volt ez a felszabadultság. Röpülni tudtam volna. Már az sem érdekelt, hogy hátravan még közel két hét. Fél lábon, guggolva is kibírom. Nem fájt, és nem zavart már semmi. Ugróköteleztem. Fekvőtámaszoztam. Kirobbanó formában voltam. Szerveztem szalonnasütést a hátsó kertben. Nem tudom, hogy Morpheus szólt-e az ápolóknak, vagy látták, hogy már stabil vagyok, de mindenben segítettek. Összeírtam a listát. Kaptam némi költőpénzt. Átmehettem vásárolni a Lipóttal szemközti kis közértbe. Kánaán. Kis vegyesboltnak így még nem örültem soha. Bevásároltam. Fincsi szalonnát, hagymát és kenyeret. Rohantam vissza. A konyháról kaptam kést, vágódeszkát. Vágtunk a kertben nyársnak való fát. Megcsináltuk. Blondie, Doki és a Gitáros is segített. Újra élek. Pörögtem. Nem bírtam leállni. Előkészítettünk mindent. Tüzet raktunk. Felhúztuk a szalonnákat a nyársakra. A hagymát felszeleteltük. A kenyeret is. Minden kész, jöhettek a vendégek. Beszaladtunk az osztályra. Kivittük a betegeket a kertbe. Voltunk páran. Tizenöten körülbelül. Kiosztottuk a nyársakat. Ez az a műfaj,
amikor mindenki magának sütögeti, ugye? Akkor, ha mindenkinél minden stimmel. Ezen a délutánon azonban nem várt fordulat történt. Gondolhattam volna rá. Valamiért mégsem jutott az eszembe. Vicces volt. Az input mindenki részéről megtörtént, de az output parancs csak pár embernél működött. Tehát a drága vendégek nagy többsége határozott mozdulattal betolta a szalonnát a tűzbe. És soha többé nem vette ki. Addig sütötték, amíg szénné nem égett. De jól érezték magukat. Ez biztos. És a Zabagép is élvezte a délutánt. Ő nem ült le közénk. A bokrokat nézte. Hetven körüli néni volt. Alacsony. Rózsaszínű otthonkában. Ősz haja be volt csavarva. Feltűnt már korábban is nekem. Ő tudta, mit akar. Minden étkezés után, alighogy befejezte, már ment is az ablakhoz a következő adagért. Kapott ugyan egy kevés repetát, de sosem volt elég neki. Újra ott állt az ételkiadónál, de már nem kapott. Mindenki befejezte. Elpakoltak mindent. A konyhások elmentek, lehúzták a rolót. Ám a mi kis Zabagépünknél itt megszűnt létezni az idő. Az ebéd után konkrétan lefűzték nála a filmet, és csak a vacsoránál fűzték vissza. És Zabagép csak állt a folyosói kis ablaknál, rendületlenül. Egy üres tányérral a kezében. Napi négy órát. Egy sorban, ahol egyedül állsz, és soha nem érsz oda. Szegénykém. Néha szóltunk neki, hogy üljön le. Ne csinálja ezt, most evett meg két adagot. Egyébként is mindjárt vacsora. Nem ért semmit. Pár percre leült, aztán eszébe jutott, hogy éhes. És csoszogott az ablakhoz. Aktívan várta a kaját. Olyan volt, mint egy kutya, ami szagot fogott.
Egyszerre vicces és szánalmas. Nem tudtunk segíteni rajta. Bármennyire is szerettünk volna. Most pedig örültünk, hogy kimozdítottuk. Nem sütögetett ugyan briketté fincsi szalonnákat, de mégis itt volt a levegőn. És vadul barátkozott egy bokorral. A tányért is sikerült kivenni a kezéből. Végre! Igen ám, de ahogy egy picit nem figyeltünk oda, elkezdte legelni a leveleket. Már értettem, miért lesi úgy a növényt. Potenciális táplálék. Itt, előttem, kicsi zöld eledel. Éhes vagyok. Kell. Akarom! És be az arcba. Hamm! Egy ügyes repülőrajttal éppen odaértem. Kicsit így is megritkította a bokrot. De nem lett nagyobb baj. Na jó, itt a parti vége. Összeszedtük a mártírhalált halt szalonnák nyársait. De tényleg, mi volt a bűnük? Mindegy is. A piknik, mindent egybevetve, jól sikerült. Levonva a tanulságokat, a következő héten paprikás krumplit csináltam. Ízlett mindenkinek. A bográcsot mindenesetre jó elrejtettük Zabagép elől. Evett így is éppen eleget belőle. Feneketlen bendő. Igazi mindenevő. Válogatás nélkül szedte áldozatait. Csoda, hogy még élt. Egyszer, amikor újból pingpongbajnokságot rendeztünk, ő is ott volt. Ült a sarkon, a fotelben, rózsaszínű otthonkában, és mosolygott. Nem tudtuk pontosan értelmezni az arckifejezését. De szerintünk mosolygott. Ült, és az ölében ott volt az elmaradhatatlan kellék: az üres tányér. Az éhség szimbóluma. Az, ahogyan akkor ott ült, beleégett az emlékezetembe. Lehet, hogy egyszer megfestem. Bámult azokkal a fürkésző bogárszemeivel. Mi meg játszottunk.
A Csíkos Fürdőköpenyessel vívtam ismét sziszifuszi harcot. Egyszerűen a falra másztam tőle. Fejet kellett hajtanom a nagysága előtt. Csatánk azonban idő előtt véget ért, így nem tudta győzelemként elkönyvelni a meccset. Tény, hogy 16:3 volt az állás, a javára. Ám egy pici malőr sajnos befagyasztotta játékot. Az történt ugyanis, hogy ellenfelem egyik kontra lasztiját nem értem el az ütőmmel. Ez még nem lett volna baj, de egy felsőbb hatalom a labda célállomásaként Zabagépünk üres tányérját jelölte ki. És ebből már baj lett. Mint egy megpördült rulettgolyó körözött a tányérban, míg lassan meg nem állt. Megállt az idő is vele. A kockázat nagy volt, tekintettel arra, hogy ez volt az egyetlen pingponglaszti. Mi ugrásra készen, a Zabagép tettre készen. Az idő továbbra sem mozdult. Akció indul! Feladat: megakadályozni a megakadályozhatatlant. Megkerülve az asztalt, óriási vetődéssel megszerezni a labdát egy éhes rózsaszín dinoszaurusztól. Mission impossible. Zabagép nyert. Az akció sikertelenül végződött. Halálos nyugodtsággal az utolsó előtti pillanatban, hamm, bekapta. Szenvtelen szemeiveil csak nézett rám, és kettéharapta a golyót. Se só, se bors - a la nature. Egészségére, drága! Nem tudtuk, hogy sírjunk vagy nevessünk. Ilyen képtelen szituációt! Aztán vinnyogva elkezdtünk röhögni. Még este is felemlegettük. Együtt volt az egész csapat. Sajnos már csak pár napom volt hátra. Lement az egy hónap. Már nem is a földön jártam. Méterekkel fölötte. És elérkezett a nagy nap. 2001. június 29. Elbúcsúztam a Gitárostól, Dokitól, a Bokszolótól, Blondie-tól, a
Csíkos Fürdőköpenyestől, Dzsigolótól, a Nyerőgépestől, Bagóstól, Rómeótól, Rumcájsztól, Zabagéptől, a Vörös Démontól, Morpheustól és Led Zeppelintől. Hiányozni fognak. Tényleg. Sokan az udvaron voltak, hátul. Mennyi emlék köt oda is! Led Zeppelin a tér közepén állt. Szerettem volna megölelni. Elindultam felé. Pár lépést tettem csak, és hirtelen felcsapta két karját a levegőbe, aztán elüvöltette magát: LED ZEPPELIN! Megtorpantam. Ebben minden benne volt. A vigyázz magadra, a nyugi, velem minden rendben lesz, a hajrá, a csá és a szevasz, egy másik életben. Talán. Küzdöttem a könnyeimmel. Magamra erőltettem egy mosolyt és odaintettem neki. Led Zeppelin, tesó! Zavaros érzésekkel léptem ki a kapun. Mi volt ez az egész? Oké, Győző. Csak előrenézünk. Igen. Pár nappal később mégis visszamentem. Hiányoztak. Izgultam, amikor beléptem a pszichiátriára. Legnagyobb megdöbbenésemre a csapatból már senki sem volt ott. Senki. Áthelyezték őket. Elvitték őket a hozzátartozók. Ilyen válaszokat kaptam a nővérektől. Furcsa szitu, mintha az egész meg sem történt volna. Amikor nem találtam senkit, ilyesmin járt az agyam. Olyan volt, mintha kaptam volna egy orbitálisan nagy pofont. Szomorú voltam. Jó lett volna újra látni valakit a bandából. Ahogyan jó volt a színházigazgatót is újra látni. Értem jött, ahogy megígérte. Beültem az autójába. Hazavitt a családomhoz. Ivott nálunk egy teát. Először volt az otthonomban. És utoljára. Nem sok időt töltött nálunk, nem akart kellemetlenkedni. Átadott a szeretteimnek,
aztán elment. Épp csak egy szusszanásnyi időm maradt. Egy óra múlva jött értem a stábautó. Ilyen autók szállítják a színészeket a forgatásra. Ez volt az első forgatási napom a filmben. Adtam egy csókot a feleségemnek, lementem az utcára, a kocsi már várt. Egy Duna-parti szálloda volt a helyszín, a budai oldalon. Megérkeztem. Különös érzés volt úgy becsatlakozni egy munkába, hogy mindenki tudta, hol ébredtem reggel. Tudták, honnan jövök. Nem törődtem semmivel. Csak előre, Győző! Megöleltem a filmrendezőt. A kollégáimat. Az egyiküket jobban, mint a többit. Kiderült ugyanis, hogy bejött meglátogatni. Csak sajnos nem talált. Nem tudta, hogy van egy belső kis udvar, és én éppen ott voltam. Elkerültük egymást. Ennek ellenére jólesett, hogy bejött. Keblemre, tesó! Az egyik testvéremet játszotta a mozifilmben. Jelezték, hogy sietni kellene. Fodrász. Smink. Ruha. Húsz perc múlva felvétel. Felvettem az öltönyömet. Kisminkeltek, szépre fazonírozták a hajamat. Elkészültem. Lepróbáltuk a jelenetet. Oké, akkor felvétel. Hang forog. Kamera forog. Csapó. Tessék. Ennyi. SZERELVÉNY Budapestre vettek fel középiskolába. Nyírbátori születésű srác vagyok. 1970. július 7-én jöttem világra. Csodálatos gyerekkorom volt. Szigorúan neveltek a szüleim. Soha nem tegeztem őket, és nem is tudnám ma sem. Így még erősebb volt irányukban a tiszteletem. Nem valamifajta konzervativizmus volt ez a részükről, egyszerűen így alakult. Mérhetetlenül szeretem őket.
Édesanyám szigorúságát tökéletesen kompenzálta édesapám nyugalma. Édesanyám, ha elkacagja magát, szem nem marad szárazon. Ezt az ízes nevetést sokszor a szomszéd udvaráról is lehetett hallani, mikor nyitva volt a konyhaablak. Rendszerint itt tartózkodik most is. És mit csinál? Készül a világ legjobb fácánlevese és töltött káposztája, a remek rakott nyúl és a sajtos husi. A különböző sütemények. Már ha nem az édesapám csinálja, ő ugyanis cukrász. Mester. Általános iskolai éveim alatt ez nagyon jól jött nekem. A cukrászműhelye kétszáz méterre lehetett a sulitól. A nagyszünet éppen elég volt, hogy átszaladjak hozzá. Sprint. Akkoriban atletizáltam. Én voltam a leggyorsabb. A repülőrajtomat nem tudta legyorsulni senki. Kicsöngettek. Iszkiri. Fénysebességgel ott voltam a cukrászatban. Odabent készültek az istenkirály sütik. Micsoda látvány volt! Köszöntem apámnak. Csókolom, apuka! Ő intett - mert épp tejszínhabbal díszített egy gyönyörű tortát -, hogy keressem meg Klárikát vagy Zsuzsikát, ők majd segítenek. És bevittek a hűtőkamrába. A vaskos ajtó lassan kinyílt, kicsapott a hideg pára. Aztán eloszlott. Már folyt a nyálam. De igazából sohasem magam miatt szaladtam ki a cukrászműhelybe, hanem az én barátaimért. Nekik akartam örömöt szerezni. Bár ők is láthatták volna, amit én! A földtől a plafonig fatálcákon sorakoztak a finomabbnál finomabb sütemények. Minden tálcán más. Minden tálcán négy vagy öt rúd, amik aztán felszeletelve kerültek a cukrászdákba. Gyönyör.
Csomószor álmodtam vele. És arra keltem, hogy a kispárnám szélét harapdálom. Álom. De ez itt most a valóság. Ebből kérek kettő szeletet, Klárika néni! Ebből kettőt, ebből hármat, köszönöm! A kedvencem az indiáner volt. Két finom fondantmázas félgömb között egy nagy adag tejszínhab. Nagyon finom, csak egy baja van: kicsit nehézkes a szállítása. Mert aztán a kiválasztott sütiket Klárika becsomagolta szépen zsírpapírba, duplán! És már rohanhattam is vissza. Csókolom, apuka! Sprint. Az én osztálytársaimhoz. Az édes csomaggal. Pont visszaértem. Összemosolyogtunk a többiekkel. Becsengettek. Óra. Mindegy volt az már, hogy melyik. Matek. Töri. Lényegtelen. A lényeg a kicsöngetés utánra maradt. Rendre mindig el is jött ez a pillanat. Ugye? És a padon kiterítettem a cuccot, és osztottam szép sorban. Én nem ettem soha. Feleztem, ha kellett. Ha több volt rá a jelentkező. És mindig elfogyott. Elég komoly respektem volt az osztályban. Néha egy-egy lány a suli után azt is megengedte, hogy megfogjam a mellét. Egy rejtekhelyen. Sütiért tapizás. A kis kurva! Én pedig király voltam - a süteménykirály. Tanítás után rohantam haza. Megcsináltam minden házit, megtanultam mindent. Nagyon jó tanuló voltam, az érdeklődésemnek is köszönhetően. Meg persze annak az alkunak, amit édesanyámmal kötöttünk. Egyszerű: ha mindennel megvagy, lecke, tanulás, jó jegyek, tehát, ha mindennel megvagy, akkor azt csinálsz estig, amit akarsz. Oké. Tanultam. Csupa ötös. És mehettem a srácokkal a kiserdőbe, a sportpályára, a környéken bárhová.
A Sport utcában laktunk. A házzal szemben focipálya, teniszpályák, kézilabdapályák. És mi, a Sport utcai srácok itt lógtunk mindennap. Vagy a pálya mögötti kiserdőben. Voltunk egypáran. Úgy tízen, tizenketten. Csupa velem egykorú gyerek. Az utca közepén - nem az úttesten, hanem az utca hosszának nagyjából a felénél volt egy nagy traktorgumi. Itt találkoztunk mindig. Náluk nem tudom, mi volt az alku a szülőkkel, ha volt egyáltalán. Én voltam a legjobb tanuló. A nyolcadik évet és az általános iskolai tanulmányaimat díszoklevéllel zártam. Ez azt jelenti, hogy nyolc év alatt sem a félévi, sem az év végi bizonyítványomban nem volt ötösnél rosszabb jegy. Színötös. Előttem huszonöt évvel volt egy fiú, akinek ez sikerült. A lányok közül viszont soknak abban az évben is. Büszke voltam magamra. Nagyon. Ott feszítettem úttörőnyakkendőben az évzárón. A keményített fehér ingemben. Nagyon utáltam az inget. És nagyon szerettem édesanyámékat. Azért is, mert elengedtek a felvételire. Rajziskolába, Budapestre. Talán ide fogok járni, ha felvesznek. Elvittek az előfelvételire Debrecenbe és Pestre is. Az én áldott, kicsit szigorú óvónő anyukám, és az én cukrászmester apukám. Így egy pár ők: az én fantasztikus szüleim. Mindenben támogattak. Mindig. Már az általánosban felfigyeltek a rajztehetségemre. Otthon is és a suliban is. A felvételi lapomat egy nyíregyházi iskolába is beadtam, de a szívem Budapestért dobogott. Pestre akartam kerülni. Addig kétszer voltam életemben a fővárosban. Egyszer akkor, amikor a nagybátyámmal elmentünk a Vidámparkba.
Csodálatos volt. Ő már régóta Pesten élt. Igazi nagyvilági figura, még ma is. Az éjszaka királya. Nagyon szeretem őt. Kutyaszőrnek hívott. Na, Kutyaszőr, kimegyünk a Vidámparkba? Hát persze! Csak én és ő. Nyár volt, iszonyatos meleg. És ahogy odaértünk a bejárathoz, elkezdett zuhogni az eső. Óriási nyári zápor. A nagybátyám látta, hogy elszomorodom. Nincs mese, vissza kell fordulnunk, különben csuromvizesek leszünk. Anyukám haragudni fog. Itt járhattam gondolatban, amikor rám kacsintott röhögve. Na, Kutyaszőr, bemegyünk? Hát persze. És felültünk mindenre a zuhogó esőben. Sehol nem állt sor. Sikítva hullámvasutaztunk. Ömlött az eső. Öt perc alatt bőrig áztunk, de mindegy volt már. És különben sem vagyunk cukorból, ugye, Kutyaszőr? Fergeteges nap volt. A vége picit rosszabb lett, amikor anyuka jól lebaszta a nagybátyámat, hogy hogy lehet ilyen hülye. Igaza volt. De az élményt el nem vehette már senki. Soha. Lehet, hogy ezért imádom az esőt, és gyűlölöm az esernyőket? A második alkalommal osztálykiránduláson voltunk. Megnéztünk minden nevezetességet. Teljesen be voltam zsongva ismét. Nemzeti Múzeum. A Szent Korona. Kántor kutya kitömve. Hősök tere. Parlament. Metró. Mindenkinél legyen egyforintos. Hoppá! Mozgólépcső. Ilyet is csak a nyíregyházi Nyírfa áruházban láttam egy négyméteres mozgólépcsőt a földszintről az emeletre. Na jó, legyen öt. De ilyen hosszút még nem láttam soha. Bedobtuk az egyforintost a gépbe. Ha bedobtad, biztos, hogy nem törte el a sípcsontodat. Elég radikális megoldás volt. Nem is tudom, mikor szerelték
le ezeket, de még középiskolás koromban megvoltak. Szóval, ha jól emlékszem, a tájékoztatóban benne volt, hogy mindenkinél legyen egyforintos. A szülők készítsenek be egyforintos érméket a gyerekeiknek. Kaptam én is néhányat. Csörögtek a zsebemben. Titokzatos volt, mert nem tudtuk, hogy mire kell. Most megtudtuk: metróra. Lemegyünk a metróba, azta! Micsoda?! Hogy a metró átmegy a Duna alatt? Mi? Naivan halakat vártam, aztán egy nagy lófaszt. Büdös nagy sötétség. A Batthyány tér és a Kossuth tér között. Ugyanaz, mint a többi állomás között. Ezen a ponton kicsit csalódott voltam, de hamar túltettem magam. Naiv voltam. És még sokáig naiv is maradtam, Pestet illetően. Aztán fel a mozgólépcsőn. Ki a szabadba. Szívtam magamba a várost. Nagyon jól éreztem magam. Most mit csinálunk? Mi? Ez nem lehet! Hova? Egy szigetre? A Dunán van egy sziget? Óriási játszóterekkel? A Margit-sziget. Levezetésképpen ide siettünk. Már nincsenek ott, de régen még a sziget Margit-hídhoz közelebb eső végén voltak csúszdák. Hatalmas, tekergő csúszdák. Ilyet se láttam addig soha. Mászókák. Csodás volt. Belefeledkezve a játékba, egyszer csak azt éreztem, hogy nagyon kell pisilnem. De nagyon. Fogtam magam, és beszaladtam egy bokor mögé. Kicsit messzebb. Szégyenlős voltam, nem akartam, hogy meglássanak. Pisiltem, pisiltem, ki tudja, meddig. Sokáig el lehettem, mert mire visszamentem, már nem volt ott senki. Ajajajaj! Hol vannak? Szépen lassan kezdett eluralkodni rajtam a kétségbeesés. Itt vagyok, ebben a kurva nagyvárosban. Egyedül. Ajajajaj! Nagyon
féltem. Se Erzsike néni, se az osztálytársaim nem voltak sehol. Előfordul, hogy a tanár elszámolja, és nem vesz észre egy hiányzó gyereket. De pont most?! És pont velem?! Ajajaj! Zakatolt az agyam. Csak azért nem pisiltem össze magam a félelemtől, mert már előzőleg kiengedtem a gőzt. Saját szabad akaratomból. Ezért is voltam most bajban. De mekkorában! Ajajaj! Elindultam bizonytalan léptekkel a sziget vége felé. Megpróbáltam a fonalat feltekerni. Villamos. Felszálltam rá. Marx Károly tér. Metró piktogram. Leszálltam. És nem tudom miért, de lementem a metróba. A zsebemben talált egyetlen egyforintossal. Metrózgattam. Kerestem ismerős arcokat. Nagyon féltem. Ám ekkor kinyílt a szerelvény ajtaja, és ott állt velem szemben Erzsike néni, az osztályfőnököm. Egy kiadós pofonnal köszöntött, majd magához ölelt. Iszonyatos szerencsém volt. Megtalált. Láttam az ő arcán is az ijedséget, és az azt követő megkönnyebbülést. Előkerültem. Ez így mindenkinek sokkal jobb. Egy túró rudival lenyugtattam magam. Jólesett. Túró rudi ilyen jól tán nem is esett soha. Talán csak akkor, amikor üzemlátogatásra mentünk, ugyanígy az osztállyal. Mátészalkára. A túró rudi gyárba. Végignéztük a gyártási folyamatot - nem volt túl érdekfeszítő. Elsétáltunk a gépsorok mellett, és a végén mindenki elvehetett kettőt egy dobozból. Én azonban egy másik dobozra figyeltem fel. Ez mi? Ebbe a dobozba tesszük a futószalagon megsérült, hibás termékeket, fiam. Aha! Eltört, megrepedt, de nincs annak semmi baja. Nem pisilte le a kiskutya. Belemarkoltam hát, és gyúrtam egy foci nagyságú
golyót. Én így vettem ki a részem a végén. A buszon hazafelé még mindig azt falatoztam. Falatoztuk. A két hibátlan mindenkinek elfogyott hamar. Na, ekkor esett még igazán jól. Nyírbátor nagyon kedves kis település. Közvetlen emberek. Mindenki mindenkinek köszön, még ha nem is ismeri. Így tanultam én is. Köszönni szépen. Imádtam itt élni, mégis vágytam fel Pestre. Így mondtuk: felmenni Pestre. Lemenni Bátorba. Az a fenti Budapest megfertőzött. Terek nyíltak meg előttem. És minden porcikámmal arra vágytam, hogy felvegyenek a pesti suliba. Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola. Játék- és rajzfilmkészítő grafika szak. A játék szak. Budapest. Kollégium. Új barátok. Csajok. Élet. Egy másfajta élet. Miközben készültem a nyíregyházi iskola felvételijére, folyton a postást vártam. Mikor jön már az az értesítő? Angol szakos tanár leszek Nyíregyházán? Vagy pesti vagány? Hívogatott nagyon Budapest. Mégis miért? Mit várok az egésztől? Mi lesz? Ugrás az ismeretlenbe. Zizegtem megállás nélkül. És egyszer csak megjött a levél. Felvettek! Sikerült. Négy év Budapest. Aztán bármi lehet. De négy év az tuti. A kollégiumba is felvettek. Minden oké. Szabad a pálya. A megvásárolt kék iskolaköpeny mehet a tűzre, ebben az iskolában ugyanis nem kötelező. Ez az én sulim. Jól kezdődik. Szeptember, gyere már! Csodálatos utolsó nyaram volt. A srácokkal kenutúra. Végigőrjöngtük a vakációt. Aztán eljött az évkezdés. Elköszöntem mindenkitől. Megyek fel Pestre. Sziasztok!
A szüleim felkísértek. Elfoglaltam az ágyamat a koleszban. Egy régi villában, a Gellért-hegyen. Öten voltunk egy szobában. Elsősök. Az összlétszám pedig huszonegy fő. Minimum négyszáz fős, zsizsegő koleszre számítottam - nem mondom, hogy nem voltam meglepve. Kicsit csalódtam. Aztán belenyugodtam. Rájöttem, hogy mennyire jó ez így. Isteni négy év várt rám. Aztán amikor lementem a kocsihoz elköszönni a szüleimtől, szembejött velünk egy harmadikos csávó. Artos séró. Fülbevaló. Na, ilyened nem lesz, Győzőke, szisszent fel anyukám. Nem. És elbúcsúztunk egymástól. Édesanyám sírt. Érthető. Kirepült a kis csibész. ZR 77-76. Ez volt az a rendszám, ami egyre távolabb került, majd befordult egy kis utcába. A piros Zsiguli. És szomorúan pöfékelt hazáig. Vissza Nyírbátorba. Nélkülem. A szabadság mámoros érzése fogott el. Na és most? Hogyan tovább? Itt vagyok. Itt, ahol mindig is szerettem volna lenni. Kibaszott jó volt minden. A Kisképző. Életem leggyönyörűségesebb négy éve egy nagyon jó osztályban, nagyon jó fej tanárokkal. Barátok. Szerelmek. Koncertek. Piálások. Cigi. Rock 'n' Roll. Nagy kanállal a pesti éjszaka. A pesti srácokkal és a pesti csajokkal. Ez fontos. Mert azt, hogy vidéki az ember, nagyon nehezen fogadták el. Engem se engedtek közel magukhoz sokáig a pesti jampik - de aztán már én is pesti jampi lettem. Hát igen, a szavak mögött látni, hogy mi volt a kiindulópont. Vidéki kissrác, akit a nagyváros nyüzsije elkápráztat, miközben komoly megfelelni vágyással
küzd, ami ötvöződik irgalmatlan kreativitással és belső erővel - na meg önbizalomhiánnyal. A naiv pillangó közeledik a tűzhöz, mert az fényes és meleg. A vidéki kölyök, akinek nem tanították meg látni az érem mindkét oldalát, vagyis a jót és rosszat, az mindig csak a csilli-villit veszi észre. Ja, ezen én is átmentem, nekem is jó sokáig tartott, amíg mertem látni. (CS. I.) Zenekarok alakultak az osztályon belül. Zenélni is tudó osztálytársaimmal nyomtuk egész nap a hülyeséget. Volt egy kemény mag. Én is benne voltam. Folyton röhögtünk. Egyfolytában ment az ökörködés. Kezdtem szép lassan kiteljesedni. A rajzolás is egyre jobban ment. A tanulmányi eredményeim valamelyest romlottak ugyan, de soha nem mentem négyes átlag alá. Tanultam. Készültem. Szívtam magamba az ismereteket. Mindenről. Az érdeklődésem határtalan volt. Nyitott voltam mindenre. Kezdtem megtalálni a ritmust. A pesti ritmust. Énekes lettem az egyik zenekarban. Kibaszott boldog voltam. Felléptünk a sulis bulikon. Ezek a bulik városszerte híresek voltak, jártak át rájuk más sulikból is. A vécében ment a cigizés. Amikor tanítás volt, akkor is cigiztünk. Óvatosan. A bulikon viszont más jellegű cigaretták is előkerültek. Nem akartam beleszívni. Egyszer sem. És nem is szívtam. Jó volt nekem a sörike, még mielőtt felmentem este a koleszbe, a körtéren, a Mézes Mackóban egy korsó világos. Finom, vizezett, csapolt söröcske. Korsó: tizenöt forint. Bevágtam, aztán mentem fel a hegyre. Busszal. A 27-es busszal. Somlói úti megálló. Később már két korsót ittam. A bulikon is lecsúszott egy feles. Emelkedett a limit. Néha az orrom alá dugtak
egy spanglit. Nem kell, köszi, mondtam már. Nem szívok. És végigcsináltam a Kisképzőt tisztán. Nem volt jellemző a fű. Külsősök által került be a bulikra leginkább. De emlékszem olyan csávókra, akik kőkeményen szívtak már harmadikban is. Nekem nem kellett. Azért a spanglihoz még vidéki gyerek voltam. Nem fért össze azzal a csomaggal, amit otthonról hoztam. A csomaggal, amit a szüleimtől kaptam. A kábítószer, bazdmeg, nem fér bele! Nem kell. És nem is fog kelleni. Sör, feles jöhet. De kábítószer nem. Az én tiszta lelkemnek, na nem! Leérettségiztem szépen, mint minden rendes ember. Már volt szakképesítésem. Játékkészítő lettem. És jött a nyár. Hazamentem Nyírbátorba, de eszem ágában sem volt ott maradni. Megyek tovább a főiskolára. Festő leszek! Az akartam lenni. Nem vettek fel első körben. Mégis maradtam Pesten. Egy jó barátom befogadott magához a belvárosi lakásába. A kiállhatatlan nagyapja mellé. Nem zavart sok vizet. Furcsa volt, de elvoltunk vele. Ha ivott, akkor még gonosz is volt egy kicsit. Minden fasza, pörgött az élet. Lóvém nem volt, csak amennyit a szüleimtől kaptam. Budapest továbbra is elvarázsolt. Moziba jártunk a barátommal, minden filmet megnéztünk. A jedi visszatért huszonhétszer láttam. A Corvinban. Minden moziba elmentünk, ismertük mindegyiket. A város összes moziját becserkésztük. Imádtam. De bárhol jártam, egyre gyakrabban jött velem szembe a fűszeres. Már-már mindennap összefutottunk. Hol itt, hol ott bukkant fel. Fűszeres bárki lehetett, akinél
gandzsa vagy haska volt. Fű. THC. Hasis. Csoki. Ki hogy hívta. És egy időben szinte mindenkinél volt. Kis, zárható műanyag tasakokban a jellegzetes illatú skunk. Vagy a hasisdarabkák. A dohányos zacskók, pipák, házilag barkácsolt cuccok. A vécépapír-guriga. Egyszerű: a csövön ejtett apró lyukba beszúrtad a spanglit, a cső végét befogtad, és megszívtad a másik végén. Ennyi. Aztán a komolyabb vízipipák. A cigi papírok. És még sok ezer apróság - a tyüttyös világ kellékei. Ilyen volt akkoriban a város hangulata. Legalábbis amerre én megfordultam. Egy koncerten megismert csodával, egy angyallal jártam akkoriban. Volt neki egy barátja. Nagyon jóban voltak. Fura srác, nagyon lassan beszélt. Elsőre ez tűnt fel. Lassan beszélt, és nagyon furcsa humora volt. A legjobban ő nevetett a saját viccein. És azt is olyan komótosan csinálta. Mérhetetlenül lassan nevetett. Eleinte idegesített kicsit, aztán megszoktam. Jó gyerek volt. Mindig lehetett rá számítani. Mindenben. Annak ellenére, hogy rengeteget szívott. Hasist is, füvet is. Mindig volt nála, egy kör alakú fémdobozban. Hihetetlenül ügyesen sodorta a spanglit. Ügyesen és gyorsan. Profi volt. Látszott, hogy nem ma kezdte. És egy szép napon azt mondtam, hogy na jól van, bazdmeg, adj egy slukkot. És beleszippantottam. És kifújtam, ahogy a cigit is szokás. Helló, helló! Mit csinálsz?! Egy picit tartsd bent a tüdődben. Különben semmi értelme. Ja?! Oké, bocs. Újra szívtam a spangliból. Bent tartottam a mester tanítása szerint. Vártam. Semmi. Így sem volt sok értelme. Aztán később sokszor próbáltam. De semmi.
Többször is beleszívtam. Erősebbeket is kipróbáltam. Semmi. A sokadik próbálkozás után aztán leültem az emberrel beszélgetni. Tudni akartam, hogy miért van ez. Nem tudtam, mit kellene éreznem. Néha fájt egy kicsit a fejem. A hasisnál pedig mintha egy vaspánt szorítaná. Ez volt a maximum. Most akkor mi is ebben a jó? Láttam a többieket, ahogy beszívva ültek, homályos mosollyal az orruk alatt. Mondták a faszságokat, és percekig fulladozva nevettek rajta. Én is akarok nevetni, bazdmeg! Rendesen el voltam keseredve. Micsoda hülyeség! Ahelyett, hogy abbahagytam volna, itt, ezen a ponton. De kíváncsi voltam. Mindent tudni akartam. Érezni akartam. Legfeljebb nem jó, és hazamegyek. Sört minden boltban kapok. Elmúltam már tizennyolc éves. Enyém a világ. Enyém vagy, Budapest! Mikor megkérdeztem, már higgadtan oktató zen mesterré volt szívva a bucija. Vérvörös szemei résnyire voltak csak nyitva. Törökülésben helyezkedett el velem szemben. Beszarok. Meditáló hasisbáróként lebegett a föld fölött húsz centivel. És ezt mondta: ne várd a hatást! Majd a cucc megtanít, hogyan kell használni. És mosolygott tovább. Mi van? Na jó, ne szopassál, ember. Hazamentem. Aztán sokáig nem volt kedvem szívni. Nem vonzott. Találkoztunk a csapattal ezután is, de én söröztem. Ők spangliztak. Én söröztem. Egy szép napon kurva jó házibuliba voltunk hivatalosak. Állítólag. Mondták. Hívtak, hogy menjünk el. Iszonyat jó csajok. Én, mondjuk, nem voltam érdekelt. Sajnos az angyal nem jött el velünk valamiért. Bulizzatok csak, fiúk! És
nekivágtunk az estének. Tényleg jó csajok voltak. Egy pazar lakásban, több színtéren zajlott a mulatság. Folyt a pia. Szólt a zene. Járt körbe óránként a rakéta. Aztán egyszer hozzám ért, belekerültem én is a körbe. Kicsit hezitáltam - és beleszívtam. Jó nagyot és jó mélyre, és léptem máris tovább. Táncoltam. Élveztem az estét. Nem volt semmi bajom. És ahogy táncoltam, nagyon furcsa dologra lettem figyelmes. Elkezdtem figyelni egy sarokban trécselő társaságot. Messze voltak. Hangzavar volt. Zajok. A külvilág zajai. A dübörgő zene. És mindezek ellenére tisztán hallottam, amit beszélnek. Minden egyes szót kristálytisztán. Mintha mellettem mondták volna. Bele a fülembe. Ledöbbentem. Mi van, sikított az ostobácska táncpartnerem üveghangon. Semmi. Nincsen semmi. Rémült csodálattal figyeltem a környezetemet. Mintha egy belső keverőpulton tologatták volna a potmétereket. Hihetetlen volt. Az érzékszerveim teljesítménye egyszerre felfokozódott. Az értékek már a piros mezőben voltak. Csodálatos érzés. Mindjárt katapultál az agyam a világűrbe, bazdmeg! Ajajaj! Győzőke. Buta kisfiú. Pisikéltél? Hova lettek az osztálytársaid? Tapperolunk sütiért? Melyik zsebedben van az az egyforintos? Bumm, egy pofon. Hol vannak a tervrajzok? Vader nagyúr! Ne! Az erő veled van. Tágul a tudatod, Győzőke. Most tágul a tudatod. Hajóvonták találkozása. Delta. Kudlik Juli. Monoszkóp. Sípolás. Csend. Végső equalizálás. Állítsuk vissza az értékeket a normálállapotra. Most. Bazdmeg, ez kemény volt. Ott
álltam és nagyon szaporán vettem a levegőt. Ott és akkor csapott le rám a cucc, amikor nem számítottam rá. Megkaptam az első leckét. Maestro, most már mindent értek. A picsába! Nagyon tetszett az egész. Akarok még tanulni. Mutasd magad! Gyere! A narkó akkor okozhat ilyen brutális élményt, ha teljesül néhány alapfeltétel. Az egyik, hogy az ember a megélt érzéseit illetően zárkózott, és azokról az első pillanattól kezdve nem is mer beszélni, mert attól fél, hogy ezzel kiadja magát. Győző alapjában véve nagyon zárkózott ember, miközben sokat dumál és színes egyéniség. A látszat bizony csal, és nem minden arany, ami fénylik. (Cs. I.) Ettől a perctől kezdve minden alkalommal új dolgot adott. Feljártam a mesterhez. Nem túl gyakran. Hetente. Heti kétszer. Nem voltam rákattanva. Akkor szívtam, amikor jólesett. Nála szívtunk a leggyakrabban. Aztán én is megtanultam a tekerést. Később már volt saját cuccom. Zsebben. A pesti vagány. Ha valaki ne-talántán akarna egy spanglit, nehogy már ne legyen nálad, sütikirály! Néha egyedül is szívogattam. Kipróbáltam felkelés után. Szexelés előtt. Minden helyzetben. Ügyesen tudtam már kezelni. Azokat a füveket, amelyekről volt fogalmam. Az ismeretlen cuccok tudtak meglepetést okozni. Ezektől mindig tartottam kicsit. Általában az ember megkapta az eligazítást a gazdájától: finom, röhögős, könnyed, egyslukkos. Na, ez volt a legveszélyesebb. Az egyslukkos. Szívtam nem egyszer, nem kétszer ilyet. Nem szerettem. Kiszámíthatatlan. Sunyi. Egyáltalán miért kell egy szívással elintézni a dolgot? Nincsenek
árnyalatok, mint a normál fűnél, amiből kevesebbet szívsz, amikor hozzád ér a második kör, és irányítod. Érzed, hol a határ. Az egyslukkosnál egyet szívtál, és annyi. És vársz. Sokszor nagyon kellemes meglepetés köszöntött. Annak örültem. De voltak durvák is. Egy házibuliban csapott tarkón az egyik. A szívás után bementem a mosdóba. Pisiltem. Kezet mostam. És éreztem, hogy veszettül támadja az agyamat a cucc. Leültem gyorsan a kád szélére. A kád tele volt eresztve vízzel. A vízben nagyon sok szálas virág. Rózsák. Jácintok. Krizantémok. Sok-sok virág. Valami szülinapos csajnál voltunk. És akkor benyitottam a fürdőszobába, és láttam magamat, ahogy ülök a kád szélén. Brutál skizó effekt. Kétkamerás, azonnal klipesre vágott trip. El akartam kapni a kezemet, mert szép lassan fordultam bele a kádba. Vágás vissza a saját szubjektív kameraállásomra. Zuhanok bele a vízbe. Belecsobbanok. És merülök egyre mélyebbre. Még látom a vízen úszó virágokat. Szürreálisán mélyen vagyok már, egy kádhoz képest. Aggódva nézem magam, ahogy alámerülök. Futok segítségért. Többedmagammal visszatérek. Kiemelem magam a vízből. Kifektetem magam csuromvizesen a fürdőszoba csempéire. Mindent látok belülről. Nem lélegzik. Hívjon valaki mentőt! Ilyeneket hallok. A testem belülről átlátszó műanyag. A fejemből elkezdek lefelé mozdulni. Végig a nyakamon, aztán le a mellkasomon. Próbálok jelet adni a külvilágnak, hogy ne aggódjanak. Minden oké. Élek. Nyugi, Győző. Miközben alászálltam, a mellkasom belső felületén egy kiállítás képei jelentek meg. Felkasírozott fotók. Az életem
fontos pillanatairól. Gyerekkoromból. Dézsában fürdés a nagyszüleimnél. A szüzességem elvesztése. Győzőke a dobszerkónál. A farsang, amin vándorcigányok voltunk. Medvejelmez is volt. Minden. Eggyel kevesebb lány volt a csapatban. Én öltöztem lánynak. Még mindig megvan a fotó. Senki sem ismert fel. Aztán így ereszkedtem, a tárlatot szemlélve, lefelé. Körülöttem még mindig aggódtak. Mígnem egyszer csak elindultam felfelé. Vissza az arcomba. A szemeim visszakerültek a helyükre. Bedokkoltak. Kinyitottam őket. És ott ültem a kád szélén. Szárazon. Bassza meg! Anyám! Azt hiszem, egy kicsit betéptem. Kimentem a konyhába és ittam valamit. Nagyon ki voltam száradva. Egyébként ez is jellemző a fűre, hogy szomjas lesz az ember. És kibaszottul éhes. De főképp az édeset kívánja. Egyszer a maestrónál nem volt semmi otthon, csak egy doboz Nesquik kakaó. Evőkanállal betoltuk az egészet. Kurva jó volt. Egy másik alkalommal az egyik csávó, aki nagyon be volt szakítva, szendvicseket készített nekünk. Mi is szépen néztünk ki, hozzáteszem. A figura felszeletelte a kenyeret. Ügyesen megvajazta őket, majd megkérdezte, hogy kérünk-e rá kecsöpöt. Kértünk. Oké, akkor mindjárt hozom. És fogta a nagy piros műanyag flakont, és nemes egyszerűséggel rászeletelte a kenyerekre. Beszartunk a röhögéstől. Hihetetlen vicces csávó volt alaphangon is, de ezen beszartunk. Mindegyik fű más. Én a könnyebbeket jobban szerettem. Az egyslukkossal találkoztam még párszor, de az egyik szilveszter után végképp elbúcsúztam tőle. A bulin minden nagyon jól indult. Megérkeztünk. Csupa
jó ember. A barátaim. Új arcok. Csajok. Minden tök jó. Menjünk el szívni. Oké. Betáraztam négy nagyon fincsi spanglit egy fémdobozba. Bementünk a fürdőszobába. Aztán előkerült egy másik vonalról egy másik spangli. Nem szívjuk el először ezt? Nem is tudom. Oké. Egyslukkos, gyerekek, csak óvatosan! Nem örültem neki. Mindegy, elszívtuk. Eltelt fél óra. Nem tudom, a többiek mit csináltak és hol, de én egy fehér homokos tengerparton kötöttem ki. Meztelen lányokkal. És egész éjjel koktéloztunk. A valóságban pedig ültem egy széken falfehéren, és csak reggel tértem magamhoz. Fájt a seggem. Körülöttem néma csend. A bulinak vége. Fasza. És bármilyen jó is volt azon a parton mulatozni, nem érte meg. Nem szeretem, amikor irányíthatatlan az agyam. Ma sem szeretem. Gyűlölök kontroll nélkül létezni. Mindig az eszemnél vagyok, így soha nem kell másnap bocsánatot kérnem senkitől. Ne haragudj, be voltam baszva. Nem. Két komoly filmszakadásom volt életemben. Ennyi. Nem is ember az, akinek nincs vagy nem volt legalább egyszer. Önbizalomra, hangsúlyozom, csakis úgy lehet szert tenni, hogy mindez csupán a jelenre érvényes, és hogy új és ismeretlen dolgokba vágok bele, melyektől félek, tekintet nélkül arra, hogy fájdalom vagy öröm vár rám. Nem lehet mindent kontroll alatt tartani. Az ilyen embereknél, amikor valami váratlan történik, bepánikolhatnak, megijedhetnek és széteshetnek. Mivel ember vagyok, tudom és el is fogadom, hogy hibázhatok - és ezért merek is bátran bocsánatot kérni. Legközelebb meg majd gőzerővelfigyelek arra, hogy ugyanazt a hibát
ne kövessem el. Mert ártottam a másiknak - ja, és önmagamnak is. (Cs. I.) Szóval leginkább a könnyebben kontroll alatt tartható füvekkel játszottunk. Az egyik toxi háztájival is próbálkozott. A kertjükben ültette el a magokat. Szépen növekedtek, és amikor eljött az ideje, leszüretelte őket. Kizárólag teliholdkor. Állítólag, ha ilyenkor szüretel az ember, magasabb a THC tartalma a zöld növénynek. A THC a hatóanyag. Ez bizsergeti meg az embert. Az én toxi barátom letépte a növényt, és rituálisan a Hold felé tartotta. És röhögött. Egész finom cucc volt, csak sajnos kevés. Amolyan saját mennyiség. De volt olyan is, hogy mentünk vidékre, és az egyik toxinak nagyon kellett vizelni. Félreálltunk az autóval. Vártunk. Egyszer csak felkurjantott. Nézzed ina! Kiszálltunk. Odamentünk, hogy mi van. Csak állt és fülig ért a szája. Pár méterre tőle vadkender nőtt. Jó néhány növény. Lilás színük volt a leveleknek - és isteni illatuk. Na ezt, bazdmeg, elvisszük! És el is vittük. Mind egy szálig. Talán életemben nem szívtam olyan kellemes füvet, mint akkor. Pedig megjártam többször Amszterdamot. De ez nagyon rendben volt. Vadon termett. Ilyesmi nem létezhet. Azon morfondíroztunk, hogy valaki odaültette. Miért is ne? Megjegyzi a kilométerkövet, a pontos helyét, és elülteti. Ki vonja így felelősségre? Mindenesetre, ha így is történt, velünk kicsit rábaszott. Kevés az esélye, hogy bárki rátaláljon, de benne van a pakliban, ahogy a mellékelt ábra mutatja. Mi jól jártunk vele. Köszönjük szépen! A fű közösségi drog. Hiába próbáltam ki egyedül, társaság kellett hozzá. Zen mester barátomnál elég
sokszor futott össze a brigád. Szívtunk. Röhögtünk. Az egyik alkalommal csak becsuktam a szemem, és lepörgött egy természetfilm. Főcímmel. Narrációval. Mindennel. Kicsit többet szívtam. Talán. Nem jellemző a fűre az ilyen durva eltévelyedés. A kádas esetet és a tengerparti bulit leszámítva nem is volt több hallucinációs kalandom vele. Azaz hogy de. Volt még egy. A mesternél voltunk. Jócskán beszívtunk megint. A nagyszobában. Ismertük a lakást, elég jól, azonban egy apró részlet mindig elkerülte a figyelmünket. Egy lépcső. Az előszobából felfelé, a tetején függöny. A lépcsőfokokra cserepes növények voltak pakolva végig. Ezért is nem tűnt fel senkinek. Azt hittük, virágtartó, így volt kitalálva. Egy lépcső, aminek ez a funkciója. Nem is tudom, végül hogyan terelődött rá a szó. Nem emlékszem. Lényeg, hogy szóba került. Az ilyen beszívások alkalmával mindent megbeszéltünk. Filozofáltunk. Ettünk. Ittunk. Elméleteket fejtettünk meg. Isteni volt. És bizony terítékre került a lépcsőkérdés is. Röhögtünk. De tényleg, hova vezet az a lépcső? Egy kis szobába, mondta a mester, nem járunk oda fel. Ezért is van elfüggönyözve. A szobában régen egy vak kisfiú lakott. Meghalt szegény. De a szelleme még fent van. A szobában. Egyszer egy haverom felment, televizelt nadrággal jött vissza. Látta a kisfiút, és a félelemtől bevizelt. Felnőtt ember. Bazdmeg, ne már! Te hiszel a kísértetekben? Én nem, és te? Ment a körbekérdezés. Hülyéskedtünk. De azért ottrekedt mindenkiben a kétely. Legbelül. Ki mer felmenni? Na? Megnézzük?
Én nagyon be voltam állva. Nem volt kedvem megzuhanni. Kioldalaztam. Pörgött tovább az este, és megint szóba került. Sorsoljuk ki? Basszátok meg, szellemek nincsenek. Sorsoljuk ki! Nem nehéz kitalálni, hogy kire esett a választás. Miért? Szeretem a kihívásokat. Na, jó. Pár perc, oké? Addig a srácok elpakolták az alsó lépcsőfokokról a virágokat. Próbáltam felkészíteni magam. Szellemek márpedig nincsenek, Győző, felmész, benézel, lejössz. Nem lesz semmi baj. Nyugi. Kemény gyerek vagy! Nem kicsit voltam beszarva, ez az igazság. Tizenhat évesen láttam Hitchcock Psychóját először. Abban is van egy lépcsős jelenet, attól is kész voltam. Hetekig nem bírtam aludni. Nyugi, Győző! Elindultam. Lassan, megfontoltan. Fokról fokra egyre idegesebb lettem. Felértem. Félve elhúztam a függönyt. Mögötte balra egy ajtó. Lassan billentettem a kilincset. Hangosan vettem a levegőt nagyon. Mi a fasznak kellett ez nekem? Benyitottam. Barátságosan berendezett kis szoba körvonalazódott a rémes sötétségben. A szemem kezdte megszokni a fényviszonyokat. A szobában volt egy térelválasztó függöny. Odavonzotta a tekintetemet. Valami van ott. Nagyon halk, finom neszezés. Most fogok meghalni, bazdmeg! Visszatartottam a lélegzetem. És akkor azt láttam, hogy egy kicsi gyerekkéz tűnik elő a függöny mögül. Szép lassan ráfog a drapéria szélére az apró ujjacskáival. És elkezdi húzni. Na, nekem se kellett több! Én aztán meg nem várom! Szellem ide, szellem oda, húzás lefelé. Olyan tempóban akartam lefutni a lépcsőn, hogy már a tetején összeakadt a lábam. Legurultam. Kitekeredve zuhantam a padlóra.
Megütöttem magam nagyon. Nem érdekelt. Röhögtem. Olyan nevetés volt, ami félelmében tör elő az emberből. Az adrenalintól, amit a szervezet ilyenkor termel. Mint amikor száguldunk eszelős tempóban a hullámvasúton, ami három halálkanyart ír le egymás után. Sikítva röhögünk. Ezt csináltam most is. És nagyon sokáig nem tudtam lenyugodni. Még maradtam egy kicsit, aztán hazamentem. Nem voltam abban a lakásban soha többet. Megmaradtam a nyugis, könnyed és kacagtató füveknél. Nem kell a para. Minek? Találkoztunk még bulikban a mesterrel. Bírtam nagyon, de a kapcsolatunk ebben ki is merült. Koncerteken jól bespangliztunk. Néha-néha. Megvoltak már a saját vonalaim. Ilyen értelemben sem függtem már tőle. Volt egy pár csávó, akiktől nagyon jó minőségű cuccot lehetett venni. Szívogattunk a toxikomáimmal, és ha elfogyott, vettünk egy újabb grammot. Szerettünk betépni. Itthon is, külföldön is. Berlinbe jártunk. Amszterdamba. A füvesek mekkájába. Hollandia csodálatos. Groningen egy kis holland városka, itt turnézott a zenekar, amiben akkor énekeltem. Nem csak minket hívtak meg, hanem még négy másik zenekart is. Egy hét, pár koncert. A helyi alternatív number one művházban. Groningen. Budapesten, a Déli pályaudvarnál volt a gyülekező. Innen indultunk reggel a többi zenekarral együtt, egy nagy busszal. Volt, akiket ismertünk. De volt olyan csapat is, amelyikkel akkor találkoztunk először. Két punk zenekar. Egy nagyon elvont. Egy háromtagú, ma már nagyon híres. És mi.
Néztük, ahogy a punk zenekar tagjai feltöltik a buszt piával. Lerabolták a pályaudvar nagyközértjét. Több rekesz sör. Rengeteg vodka, miegyéb. Haláli volt. Némelyik már totál be volt baszva. Megmosolyogtuk. Nagy nehezen elindultunk. Fogyott a sör rendesen. Félóránként meg kellett állni. Idegesítő volt. Olyanok voltak a punkok, mint a majmok. Hangoskodtak. Állati hangon üvöltöttek. Megállásra kényszerítették a buszt folyton. Amikor kiszabadultak, a földön fetrengtek pisálás után. Összenéztünk. Nehéz utunk lesz. És a buszsofőr is ugyanezt gondolta. A punkok berakattak vele valami zorall zenét. Téboly volt az egész. Addig, amíg el nem fáradtak. Akkor szépen elszenderedtek, és a busz akadálytalanul hasított Groningen felé. Végre megérkeztünk. Mindenkit elszállásoltak. Tök jó helyünk volt. És amint lepakoltunk, már rohantunk is a legközelebbi coffee shopba. Ezek azok a helyek, ahol külön fűárlap van, és külön egy a hasisnak. Őrület volt. Megveheted és el is szívhatod helyben, senki nem szól rád. A pultban még papírt is adnak. Fura helyzet, nehéz volt megszokni. Aztán valahogy csak megszoktuk. Alaposan feltankoltunk. Skunk. Afgán hasis. Az árlapon szerepelt egy cucc, ami a duplájába került, mint a többi. Naná, hogy vettünk. Frenetikus érzés volt ez az édes szabadság. Aztán később találtunk olyan üzleteket, ahol süteményeket és bonbont készítettek cannabisból. És hasisból. Spacecake. Hasistorta. Csoki. Beszartunk. Minden kapható volt. Az egyik este egy kávézó teraszán spaceshake-et ittam. Teljes harmóniába kerültem a világgal. Milyen egy hét volt! Atyaég! Nagyon jól éreztük magunkat. Csak
sajnos haza is kellett jönni nemsokára. Az utolsó napon csináltunk egy nagy bevásárlást, aztán elindultunk. Irány Budapest. Az én Budapestem. A punk barátaink ez alatt az egy hét alatt teljes metamorfózison mentek át. Megismerték a tutit. Nem hangoskodtak, de nem ám! Nyugodtak voltak, és nagyon barátságosak. Találkoztak egy felsőbb hatalommal, ami lealázta az addig megélt vörösboroskólás létezésüket. Mosolyogtak. És mindenki mosolygott. Terjengett a buszban a füst. Ha akartál, ha nem, beálltál. Csodálatos volt. A buszsofőr is sejtelmesen mosolygott. Csak akkor értettem meg, hogy mi a pálya, amikor berakott egy kazettát. Műsorost. Figyeltem, milyen zene jön. Hát persze! Finom indiai szitármuzsika. Ez az, ami még hiányzott, buszsofőr bácsi. Köszönjük szépen! Mintha repülőn utaztunk volna hazáig. Lebegtünk végig. És nagyon gyorsan hazaértünk. Nem is tudom, hogyan jöttünk át a határokon. Egyrészt, mert nem emlékszem, másrészről pedig hogy nem vették ezt észre a vámosok? De mi se figyeltünk oda. Simán lebukhattunk volna. Csempészéssel. Kábítószer-csempészéssel, basszus! És akkor annyi. Pedig eszünk ágában sem volt ilyesmit csinálni. Véletlenül sem. Mindegy. Megúsztuk. A lebukás már akkor is kemény tétel volt. Mégis sokan hozták be Hollandiából a cuccot. Vonaton. Ez volt a legolcsóbb és a legkockázatosabb. Ment a csempészés különféle módszerekkel. Az egyik legrafináltabb trükkhöz egy literes joghurtos doboz kellett. Az, amelyik papírból van. Téglanagyságú. Hollandiában akkor már
lehetett ilyet kapni. Finoman felvágta az ember sniccerrel a forrasztás mentén. A hasist alaposan becsomagolta alufóliába, aztán folpackba, és elsüllyesztette a joghurtban a szajrét. Visszaragasztotta a papírt. Visszahajtogatta. És kész is. Egy másik srác elfelejtette a magyar határ előtt elcsomagolni. A németosztrákon valahogy átjutott szerencsével. De amikor a magyar határon a vámos megtalálta, az még őt is váratlanul érte. Grafikus volt a srác. A hasisrúd alufóliába csomagolva. A vége kicsit kikandikált. Mire a vámos kérdi: ez meg mi? A csávó meg szinte azonnal rávágta: rajzszén! Rajzszén? Aha. Na, jó' van akkor. További jó utat kívánok! A csávót kiverte a víz. Állítása szerint viccből mondta. Nem gondolta, hogy a vámos ennyire tájékozatlan. Vagy hülye. Mi is csináltunk ilyet. Ott azonban mi voltunk a hülyék, nem a vámos. Ketten voltunk. Én és a barátom. Szinte minden nyáron kimentünk együtt egy pár napra Amszterdamba. Nem mindig volt szállásunk. Spontán történt minden. Nagyon fasza volt. Ezek az utazások nem a szívásról szóltak. Barátkoztunk. Vettünk Amszterdam egyik terén bringákat. Lopott bringák voltak. A bringadílertől vettük, harminc-negyven guldenért. Nem volt nagy pénz. És Amszterdam biciklivel a legcsodásabb. Szent állatok voltunk. A bringásokra fokozottan figyelnek. Tekertünk egész nap. Bringát is, meg spanglit is. Két-három napig maradtunk. Ettünk suriname-i vendéglőkben, esténként söröztünk, koncertekre jártunk. És feltöltődve indultunk haza. Vonattal általában.
Az egyik alkalommal a vonat Utrechtből indult, és át kellett valahogy keverednünk ide Amszterdamból. Az állomáson még rápippantottunk. Sietve, mert azonnal indult a menetrend szerinti járatunk Budapestre. Maradt még a spangliban két slukk. Elraktam a zsebembe. Én hülye! Kidobhattam volna. Ha kidobom, nem akad rá a német vámos. A fülkében ketten utaztunk. Rajtunk kívül senki. Odaértünk a határhoz. Nem izgultam, mert elfelejtkeztem a zsebemben lapuló csikkről. Elég gyanúsak voltunk azért. Nem állítom, hogy nem. Két kopasz csávó. Na, ezek sem kakaós csigázni voltak Hollandiában, az ziher, gondolhatta a német vámos. Nézzük csak meg a csomagjaikat! Hátizsákot. Zsebeket. Nocsak, mi lapul itt? Was ist das? Mire én: tobacco! Nein! Ja, das ist tabacco! Nein, nein. Na jó, és akkor az egyik kopasz bent marad, a másik meg kimegy. Összenéztünk a barátommal. Ő maradt bent. Most vajon mi lesz? Bentről a fülke függönye is behúzódott. Aztán csend. Pár perc múlva kihúzódott. Csere, uraim. Sejtettem, hogy mi történik odabent. Ismerem az ide vonatkozó procedúrát. Hallomásból. Filmekből. Kettesben maradtam a faszival. Intett, hogy vetkőzzek le. Teljesen meztelenre. Forduljak meg. Hajoljak le. Picit bele fogunk kukkantani a popsiba, ugye, nem baj? Nagyon megalázó helyzet volt. Gyűlöltem. Egy vadidegen német vámosnak pucsítani. Fúj! Aztán felöltöztem. A vámos összegyűrte a csikket, és kibaszta az ablakon. Fölényesen. Valami olyasmit mondhatott, hogy ilyen még egyszer elő ne forduljon. És elbattyogott a társával együtt. Ültünk a fülkében, szótlanul. Átgurultunk a határon. Még mindig ültünk.
Aztán szinte egyszerre elkezdtünk sikítva nevetni. Bazdmeg, Győző, hogy te mekkora hülye vagy! Én azt hittem, eldobtad. Nagyon nevettünk. Ez kemény volt. Te hülye barom! Én hülye barom. Ittam. Szívtam. Átöleltem Budapestet. Én, az addigra átvedlett pesti vagány. Aztán egy idő után nem adott már semmit. Sem a fű, sem a hasis. Eluntam. Szerelmes voltam egy csodás kis angyalba. Ő fontosabb volt. Egy darabig. Mert jött más. Jött egy új cucc. Ahogy Morpheus mondaná: egy osztállyal előrébb ültem a száguldó vonaton. Az ő elmélete szerint a drog egy vonat, egy szerelvény. Negyedosztályú, harmadosztályú, másodosztályú és első osztályú kocsikkal. És ezen a száguldó szerelvényen az ember (adott esetben a drogos) mindig egy kocsival előrébb foglal helyet. Én már a vonaton voltam egy ideje. A negyedosztályon. És egy szép májusi hétvégén átültem a harmadosztályra. Pár év múlva a másodosztályon találtam magam. És a végén az elsőn. Nem volt már több kocsi a robogó szerelvényen. Azt sem tudtam, hová tartok. De azt mindig, hogy honnan jövök. Soha nem felejtettem el azt a nyírbátori kisfiút. Azt a sugárzó tekintetű, úttörőnyakkendős, díszokleveleset. Soha. Tudom, hogy miért írtad ezt le. Ez az alap. Mindannyian így indulunk el. Tele erővel, hittel és főleg tisztasággal. Majd mindebből egyre többet adunk fel, egyre többet felejtünk el. Elkezdjük az egykori tiszta kisfiút vagy kislányt gyilkolni, megalázni, kihasználni. Ez a tanulópénz. Majd elkezdünk haragudni önmagunkra, miközben mi vagyunk a hunyok.
A talpra állás legfontosabb lépcsőfoka, amikor bocsánatot tudok kérni egykori önmagamtól mindazért, amit tettem vele. Mondjuk egy bocsánatkérő levélben, melyben elmagyarázom „neki", hogy miért adtam fel az álmaimat, majd azt is megfogalmazom, hogy ezek után mi lesz majd másképp. És aztán betartom az írott szavamat. Ez az újrakezdés. (Cs. I.) BÉLYEGGYŰJTEMÉNY Sokat jártam moziba. Mindig is imádtam a filmeket. Ha moziban vagyok, akkor benne vagyok a filmben. Mindenestül. Mindig az a hangulat tölt el, ami éppen a vásznon van. Mindig azzá válok. Nagyon együtt tudok lélegezni a szereplőkkel. Átélek szituációkat. És még a film után is sokáig benne ragadok. Gyerekkoromból hoztam ezt a képességet. A főtéren volt a mozi. A nagy körforgalomban. Nyírbátorban. A körforgalomnál óriási park. Szökőkút. Padok. Nyilvános vécé. És mindig lehetett tudni, hogy milyen filmet adnak. Mifelénk így mondták. Nem vetítették a filmet, hanem adták. Anyukám egyszer megkérdezte tőlem, hogy mit adtak a moziban? Én csak ennyit feleltem: jegyet. Na, ezen elkezdett nevetni. Nem értettem. Nem viccnek szántam. Aztán elmesélte mindenkinek. És ők is nevettek. A végén már én is nevettem. Elsütöttem önkéntelenül egy poént. Mindig imádtam bemenni a moziba. Majdnem mindegy volt, hogy mit adnak. Minden érdekelt. De a vége volt a legjobb. Ami a film után jött. Kiözönlöttünk a parkba, és elindult a film folytatása. Ha nem is voltam aznap moziban, akkor is tudtam, hogy milyen típusú filmet adtak. Tutira lehetett tudni. Mindig. Volt választék.
Indiános. Karatés. Kalózos. Űrhajós. Bud Spenceres. Lovagos. Lézerkardos. Csodálatos volt, ahogy csapatokba verődtünk, és állt a bál. Kergetőzés. Bunyózás. Kamu karate. Gyerekkor. Aztán a filmek szeretete később sem halványult el. Nem is szeretet, imádat. Valósággal rajongtam értük. A jedi visszatér. Gengszterfilmek. Keresztapa. Kettő. Három. A Star Wars újabb részei. A verseny a kanyonban. Egyre komolyabb technikákat sorakoztattak fel. Beszippantottak mindig. Ma már mindent meg tudnak csinálni. Később a Jurassic Park. Mátrix. Kicsit visszaugorva az időben a TRON. Sorra újultak meg a látványok. Mindig újabb és újabb csoda ígérkezett, minden műfajban. Sci-fi. Fantasy. Animáció. Karnyújtásnyira. Színek. Formák. Pörgésforgás. Tátott szájjal ülök ma is néha, mint egy gyerek, a moziban. Akkor még nem tudtam, hogy van másfajta mozi is. Hogy léteznek olyan filmek, amikhez nem kell beülni sehova. Popcornnal és kólával. Amire nem kell jegyet váltani. Aminek nincs megírva a forgatókönyve előre. Ennek a mozinak címe sincs. Ez a film személyre szabott, úgy hívják: LSD. Lecsó. Trip. Bélyeg. Papír. Kinek hogy. Hallucinogén cucc. Nem érdemes depressziósán bevenni. Csak, ha minden stimmel. Csak akkor. Mindig azt erősíti fel, ami benned van. Veszélyes anyag. Rengeteg fajtája volt - van. Eper. Ohm. Superman. Keep Smiling. Micro. Devil. És a szer feltalálójáról elnevezett Dr. Hofmann, no meg a Dupla Hofmann, és még sorolhatnám. Végtelen a lista. Mind mást ad, állítólag.
Én két ízben tettem a nyelvem alá, két különfélét. Két külön sztori, két külön mozi. Az egyik jobb volt, mint a másik. Először a barátommal kíváncsian meredtünk a tenyerünkre. Az övében is volt egy fél, és az enyémben is. Ohmos. Azért hívták így, mert egy Ohm jel volt rárajzolva. Minden LSD a rajta szereplő figuráról kapta a nevét. Mi ohmosat vettünk. Azt mondták, ez elég laza cucc. Elsőre nem is kell erősebb. Mi azért elfeleztük. Nehogy baj legyen. Még nem vettük be. Előbb elmentünk egy szórakozóhelyre az Andrássy végén. Sokat jártunk ide. Koncertekre, kiállításokra. Szerettük ezt a helyet. Már nem is tudom, hogy mi volt aznap este. Szimpla buli talán. Megittunk egy pár italt. Sört. Némi felest. Aztán úgy döntöttünk, hogy itt az ideje betámadni magunkat az LSD-vel. Benyaltuk szépen, és elindultunk sétálni. A városba. De még mielőtt elindultunk volna, összefutottunk egy barátunkkal. Egy állványzaton. Az épületet ugyanis éppen renoválták. A minden oldalról felállványozott épületről fólia lógott. Mi pedig azt gondoltuk, megnézzük kicsit közelebbről. Mászkáltunk a csövek között. Állványról állványra. Kis felfedező körút még az indulás előtt, de nem voltunk egyedül. Összeröhögtünk a barátunkkal. Te mit csinálsz itt? Haha-ha. Hát Ti? Ha-ha-ha. Na jó, szevasz. Mi elindulunk. Csá. És belőttük célnak az Oktogont. Szépen komótosan ballagtunk egymás mellett a kutyaszaros járdán. Dumáltunk. Nevettünk. Volt nálunk egy-egy doboz sör. Iszogattuk. És mire a Kodály köröndre értünk, el is fogyott. Itt egy pillanatra megálltunk. Csak úgy álltunk.
Néztünk ki a fejünkből. Még nem sejtettük, hogy a mozigépész befűzte a filmet. Én az égre szegeztem a tekintetemet. Bódító volt a csillagos égbolt. Imádom, amikor szép tisztán látható a csillagtérkép. A barátom is az eget kémlelte. Bambultunk felfelé és mosolyogtunk. Ő is mosolygott. Ez a tuti. Csodálatos volt. Állni a köröndön, szinte a mértani közepén. A körönd szimmetrikus épületegyüttes. Négy pontosan ugyanolyan épület alkotja. A teret kettémetszi az Andrássy út, rá merőlegesen pedig a Szinyei Merse. Szimmetria. Szépség. Mi pedig állunk az origóban. Felszívódott az LSD. Aztán egyszer csak furcsa zajra lettem figyelmes. Sercegő, fémes hangot hallottam a tér egyik végéből. Mi ez? Elkezdtem a zaj pontos helyét lokalizálni. Megtaláltam. Az egyik épület tetejéről jött. Azért találtam meg, mert valamicske fény is társult a hanghoz. Apró ultramarin fénysugár. Mi ez? Gyönyörű! Aztán a fény elindult felfelé, kék csíkot karcolva maga mögött az égre. Úgy hasított át felettünk, mint egy csillagszóró. Meg se mertem szólalni. A fény landolt az átellenben lévő épület tetején, majd elindult visszafelé, másfél méterrel arrébb téve az indulópontját. Ismét megérkezett a vele szemközti épület tetejére. És újra indult. Eközben a másik két épület között is elrajtolt az égi metszet. Fantasztikus volt. Ultramarin szerkezeti ábra a körönd fölött. Lassan egy kupola kezdett kirajzolódni. Már megvoltak a szeletek. És akkor a vonalak elkezdtek a kupola tövétől köröket felrajzolni. Egyre kisebb köröket. Egészen a kupola tetejéig. Tökéletes rátagozódás a tér négy épületére. Beszartam. És ez még nem volt elég. A háló kockáiba szépen
kezdett bepattanni a matéria. Mintát vett az építőmester az épületek köveiből, tégláiból, és bemodellezte a kiszerkesztett formába. A lábam a földbe gyökerezett. Fölénk épült egy kupola alig pár perc alatt. Eltűntek a csillagok. Eltakarta őket egy gigantikus méretű csoda. Még mindig nem szóltam egy szót sem. Kíváncsi voltam, mi van a barátommal. Halkan odaszóltam. Látod ezt? Hülye vagy, bazdmeg, ez beszarás, Győző! Látja ő is? Mi van? Nem egyedül ülök a moziban? Szóval ő is látja. Kurva jó. Csoportos hallucináció. Empatikus egybekapcsolódás. Egy hullámhossz. Igen. Mindketten részesei voltunk a csodás pillanatnak. Nem tudom, meddig tartott. Még néztünk egy darabig. Aztán elindultunk visszafelé. Azt éreztük, hogy nem érdemes továbbmennünk. A belvárosba. Inkább vissza, a Városligetbe. Az lesz a jó. Kisétáltunk a kupola alól. Ötven méter után visszanéztem, már nem volt ott. Nagyot sóhajtottam. Milyen gyönyörű volt! Azóta valahányszor arra megyek, eszembe jut. Teljesen tisztán is. Néha megállok, és elképzelem. Vajon milyen lenne? Statikailag kivitelezhető? Osztok, szorzok. Azt hiszem, nem. Meg aztán, minek is? Jó ez így, ahogy van. De én láttam, és tényleg gyönyörű volt. Aztán megérkeztünk a Hősök terére. Utunk során száz kutyaszart számoltunk össze. Minimum. Óriási kakikat. Botrányos formájú és színű briósokat. Röhögtünk. Isteni szerencse, hogy nem támadtak meg. Nem rettegtem tőlük, tudtam, hogy a mai este az építményeké. A történelemé. A Millenniumé. Laza séta, kis időutazás. Egy hullámhosszon az én barátommal.
A Hősök tere olyan volt, mint egy képeslap a Budapest Anno kiadványból. Sárgult széleit kicsit fújta a szél. Totálisan megszűnt a három dimenzió. Egy gigantikus kétdimenziós papírkép volt az egész. Egy képeskönyv szépiás duplaoldala. Ha lapoztunk egyet, mindjárt ott díszelgett a Városliget. A Műjég. A Vajdahunyad vára. A Széchenyi termálfürdő. Lapozzunk tovább. Az Állatkert főbejárata. Kós Károly csodás tervezése. Az elefántház. A szecesszió. Lapozzunk tovább. A Fővárosi Nagycirkusz. A proli Vidámpark. A PeCsa: a kakukktojás. A Közlekedési Múzeum. Egy óriási mappa képes oldalai. Megállt az idő. És mi lapoztunk, szépen sorban. Minden olyan egyértelmű volt. Mikor hova utazunk. Mert ma este bárhol ott tudunk lenni. Bárhol. Különös hatalom volt ez. De mi maradtunk a Ligetben. Ezen az estén nem érdekelt más. Sem a piramisok titkai, sem az eltűnt Seuso-kincsek holléte, semmi. Csak a Liget vadromantikája. És ott sétáltunk csillogó szemekkel a vurstliban. Ott volt a fotográfus a megkopott háttereivel. Csónak a tengeren. Tevék a Szaharában. A léghajó. Az Eiffel-torony. És ott volt a kikiáltó. Meg a hintás fiú. Az élet. Megittunk még egy sört. Egy nagy bajuszú serfőzővel csapoltattuk, frissen. Pengőért vagy koronáért? Nem emlékszem. Kicsit durva volt a cucc. Nem volt hülyeség elfelezni. Aztán szépen megteltek a hólyagjaink. Futni kellett nagyon, bárhová. Gyorsan a Vajdahunyad vár tövéhez. A hátsó részénél találtunk helyet, ahová nem látnak a kíváncsi szemek. Arcpirító volt levizelni egy emlékművet, de hát a szükség nagy úr. Az imént
történtek függvényében kíváncsian vártam, hogy mi lesz. Miféle váratlan dolog történhet vizelés közben. Hogyan hat a bélyeg a genitális folyamatokra. Nem tudhattam. Egy dolgot viszont biztosan éreztem, ha szarnom kellene, azt nem vállalnám. Szorongva hezitáltam. Nehogy kivizeljem magam a faszomon keresztül és szép csendben elpárologjak. Nyom nélkül. Azt nem szeretném. Már nagyon feszített, teli volt a hólyag. Nem volt most idő erre. Lesz, ami lesz. Megálltunk a fal tövében. Szinte egyszerre rajtoltunk. Vizsgáltam magam. Semmi. Átlagos ürítés. De miért állunk itt öt órája? Mindegy. Ráérünk. Csak jött, és jött. Egy nagy hólyag az egész testem? Terpeszállás. Zuhatag. Forró gőz. Könnyülés. Egyszer csak a barátom felkiáltott: bazdmeg, látom az udvart! A belső udvart. Ááá! Király! Mi van? Most akkor nem egy moziban ülünk, tesó? Ne már! Kibaszás! Ezen pörögtem, kissé sértődötten. Én is akarom. Én is látni akarom. És akkor rám mosolygott az én LSDcimborám. Gyere velem, Győző! Oké. És elindultak a téglák. Arasznyira voltak a fejemtől. Bámultam őket már egy ideje. De most szép lassan elindultak lefelé. Egyre gyorsulva. Kellett a lendület. A végén már szélsebesen száguldottak a téglák. Lefelé. Én pedig nőttem. Ugyanabban a tempóban nőttem. Olyan érzés volt, mintha kilőttek volna, mint egy rakétát. És mikor a fal tetejére értem, megálltam. És már én is láttam Anonymus szobrát. Ott magasodtunk a várfal mellett, én és a barátom. Egymásra néztünk és fülig ért a szánk. Újra egy filmet néztünk. Mosolyunk mögött azonban ott lapult az értetlenség. Hihetetlen, nem? Ez hogy lehet.
Milyen szoftver ez, bazdmeg? Milyen paraméterek alapján számolja ki ezt az egészet? Nagyon király! Egy darabig elnézelődtünk. Magam alá pillantani azért nem mertem. Nem vagyok tériszonyos, de mégsem. Fantasztikus volt a vár fölé nőni és látni a várost ebből a nézetből. Innen csak a madarak és az emelődaru kezelője látja a Ligetet. Mit gondolhat az az ember ott fent? A daru kabinjában? Mi járhat a fejében? Vagy ez is olyan dolog, amit megszoksz? Immúnis leszel rá? Szegény darukezelő! De szar neki. Bélyeg nélkül is ezt látja, amit mi. Elgondolkozik ezen? Nem hiszem. Mindenesetre mi nagyon jól éreztük magunkat. Pásztáztuk a várost és néha összenéztünk. A barátom körül fura fény vibrált. Körberajzolta az aurája. És mosolygott, és én is mosolyogtam. Ritkán vagyunk óriások. Használjuk ki. Nem tudom, meddig ácsorogtunk ott. Időtlen fürkészés. Aztán egyszer csak visszazökkentünk. Se szó, se beszéd. Váratlanul. Bassza meg! Vége? Igen. Vége. És a 196 centijével fölém magasodott az én barátom. Jómagam pedig a 182 centimmel újra törpe lettem. Ez van. Ismét a valós méret. Ott álltunk, a fal tövében. Csak egy dolgot felejtettünk el, amíg a csoda zajlott, a cerkánkat visszatenni a gatyánkba vizelés után. Vajon arányosan megnőtt a testünkkel az is? Ebbe nem is akartunk mélyebben belegondolni. Jót röhögtünk magunkon, és továbbálltunk. Elsétáltunk az Árpád hídig. Hűvös volt a hajnal. Kicsit fáztam. És akkor jött az új ötlet. Ha már itt vagyunk a hídnál, menjünk le a metróba. Pár napja adták át az új
szakaszt. Az Árpád hídtól Újpest központig. Nézzük meg! Oké. Már ki is gördült az első szerelvény. Hajnali öt körül járhatott az idő. Fasza. Ott jó meleg is van. Metrózzunk egyet! Kíváncsiak voltunk, hogy milyen stílusúak az új megállók. Fel voltunk spannolva nagyon, egyáltalán nem voltunk fáradtak. Izgatottan szálltunk fel a beérkező szerelvényre. Az első megállóig még minden rendben volt. A második szakasz már kicsit rizikósabbra sikerült. Egyre gyorsabban ment a metró. Minden állomásnál feleződött az idő. A részidő. Ez lehetetlen! Ennyire nem lehet zsír az új metró! A pálya. A kocsik. Ne köpjük már szemen, amit fizikaórán magunkba szívtunk! A biológián viszont, ugye, nem tanították a hallucinogén szerek agyműködésünkre gyakorolt hatását. Kicsit felpörögtünk, ugye? Tudatmódosítás a köbön. Realitás zéró. Térben, időben egyaránt. Miért kell a szerelvényt kvázi átlőni az állomások között? Ki siet ennyire? Mert mi nem. Beszartunk a sebességtől. Minden elmosódott. Iszonyat tempóban hasított a metró. És Pali bácsi se és Gizi néni se kapaszkodott. Sehol. Sehova. És senki sem fogódzkodott semmibe. Üresen lógtak a kapaszkodók. Úgy tűnt, hogy a testükre nem gyakorol hatást a 6G-s gyorsulás. Mi bezzeg kapaszkodtunk, mint a hülyék. Két kézzel. Csoda, hogy el nem repültünk. Hogy nem kezdünk el lebegni, bassza meg! Egyszerre volt gyönyörű és félelmetes. Szálljunk le a következőnél, könyörgöm! Leszálltunk. Kicsit kifújtuk magunkat. Felszárítottuk az izzadságot a hátunkról. Aztán meg kellett békülnünk a tudattal, hogy visszafelé
is metróznunk kell. Mi a faszt csinálunk hajnalban Újpesten? Itt állunk, a végállomáson. Remegő lábakkal szálltunk fel a gumimaszkos emberek közé. Olyan volt, mintha mindenkin az lett volna. Egy számmal nagyobb gumimaszk. Olyan, mint az arca, csak egy számmal nagyobb. Ezen jót röhögtünk. És istennek hála, a metrót időközben megjavították. Nem sietett már sehova. Sem a metró, sem Pali bácsi. És Gizike sem. És mi sem. És picit fáradtak voltunk. Éreztük, hogy ebben a tripben már nincs több. Szépen elköszöntünk egymástól. Szeva! Azért ez nem volt semmi este, mi? Hát nem. Na, szeva! Kezdett kiürülni a cucc a szervezetünkből. Lepörgött lassan. Én reggel beültem egy nagy kád forró vízbe. Jólesett. Beleszenderedtem néha. Az is jólesett. A történtek körül járt az agyam. A mozin meg az effekteken. A filmgyárakban hetekig tart egy ilyen 3D-s cucc legyártása. Én megcsináltam real timeban. Illetve az agyam. Ezeken merengtem a kádban. Nagyon jólesett a víz. A forró víz és a való világ. Pont elég volt ez a trip. Nem kellett több ennél. Körönd. Városliget. Az óriásemberflash. A puskagolyó-metró. A gumimaszkos emberek. Elég volt. Vágytam már vissza, nagyon. És mikor a bőrömet simogatja a víz, az igazán jó. Örültem. A fejemet a kád szélén pihentettem. A fürdőszoba csempézett falát bámultam, nagyon fáradt voltam. Néztem a fehér csempéket. Néztem. Nem értettem, miért. Bevonzott. Néztem, mint egy fehéren pulzáló mozivásznat. Bizseregni kezdett mindenem. Nincs még vége? Ne már!
És ebben a pillanatban egy nagy halraj úszott át a fürdőszoba csempéin. Mellettem. Lassan. Komótosan. Sok száz sárga kecskehal. Gyönyörűek. Rajba rendeződve. Átvonultak egy nyolcadik kerületi lakás fürdőszobáján. Néztem őket, aztán az utolsó is elúszott. És ezzel a varázslat megszűnt. Ténylegesen vége lett. Elköszönt az LSD. Csá! Nem volt baj, hogy vége lett, sok volt már a csoda. A vidámpark. Ahogy említettem, ez a cucc nagyon veszélyes. Van olyan, akit nem enged vissza. Ismertem embert, aki ottragadt. Odaát. Az örökké pörgő vidámparkban. Csodaországban. És ott is van harminc éve. Mondjuk ő két bélyeget nyalt be, szegény. Bóklászott az éjszakában, egyik szórakozóhelyről a másikra. Akkoriban sokszor találkoztam vele. Nem tudom, mit csinálhat ma. Olyat is hallottam, hogy meghalt. Tényleg nem tudom. A kádban fekve ez járt a fejemben. Nem akartam odaát maradni. Aztán egy darabig nem találkoztam a bélyeggel. Azonban volt szerencsém kipróbálni a Parkant. Erről a cuccról Csáth Géza is ír a a Naplójában. Elég sűrűn emlegeti, hogy mikor mennyit tolt belőle. 0,35 vagy 0,5 - nyilván akkoriban grammra mérték a hatóanyagot, patikamérlegen. Mára már tablettaformában is elérhető. Van a magyar Parkan, meg a román. Nincs sok különbség. Talán csak annyi, hogy a román zorallabb egy kicsit. Toltam ezt is, azt is. Semmi extra. Azt leszámítva, hogy a világ kicsikét futurisztikusabb vele. Minden olyan fázisos, minden mozdulatnak megvan a
folytatása, és azt követi a mozgás ívének újabb rajzolata. Káosz. Fárasztó így beállni a belvárosi forgatagban. Rengeteg autó, buszok, emberek. Viszont kárpótol a finom eufória. Néha egy méterrel a föld fölött sétáltam. De semmi több. Amolyan balkáni bélyeg. Pótszer, ami egy-két próbát megért. Aztán egy évvel később újra a kezembe került egy LSDs bélyeg. Nem emlékszem, hogy én vettem-e, vagy a barátom. Ez egy másik srác volt, nem az első mozipartnerem. Nála laktam. Befogadott magukhoz. Laktak már páran a lakásban. De az édesanyja engedélyével ott pecózhattam én is náluk. Egy szobában aludtunk a barátommal, egy viszonylag kicsiben. A szoba falai mentén könyvespolcok álltak. Telis-tele könyvekkel. Rengeteget olvastam ebben az időben. Az édesanyja reggelente behozott nekem egy bögre Nesquik kakaót. Ez mindig nagyon jólesett. Tekintve, hogy elég szar állapotban voltam. Szerelmi válság nyomasztott, nem tudtam feldolgozni egy szakítást. Egy angyalt hagytam el egy szaros májusi estén. Egy koncerten. Nem voltam jól. Sokat mákteáztam esténként, és sokat kakaóztam reggelenként. Nagyon finom volt. A világ legjobb Nesquik kakaóját ittam minden reggel. És ez mindig visszabillentett. Édes simogatásával rádöbbentett a szaros hétköznapokra. A magányra. Csodás emberekkel voltam körülvéve, mégis egyedül voltam. Sokáig tartott ez az állapot. Csak a teázások feledtették esténként. Aztán birtokunkba jutott a bélyeg. Na jó, felezzük el! Nem kockáztatok. Oké. Este gardenparty egy haverunknál. Fasza. Van egy kis baj. Én vidéken
vagyok este nyolcig. Dolgozom. Pilisborosjenőn. Egy távolsági busszal érkezem kilenc körül. Legkésőbb tízre ott vagyok a partin. Aha. A barátom nem akart addig várni. Oké, akkor csináljuk azt, hogy egyszerre vegyük be. Egy időben. Máshol leszünk térben, de ugyanakkor vesszük be. Oké. Akkor fél kilenckor. Rendben. A partin találkozunk. Elváltunk. Délután három körül járhatott az idő. A zsebemben ott lapult a cucc. A fél cucc. Alufóliába csomagolva. Hét körül már elég izgatott voltam. Mindjárt végzek. Fasza. És eljött a nyolc óra. Szaladtam a buszmegállóba, hogy elérjem a buszt. Minden el volt tervezve. Elértem. Ültem a dupla ülésen, az ablakhoz közelebbi széken, és bámultam kifelé. A kezemben már ott volt a bélyeg. Nem mertem kivenni a fóliából. Féltem, hogy elhagyom. És féltem, hogy az izzadságom leoldja a papírról a lényeget. Nyirkos volt a tenyerem az izgalomtól. Mindjárt fél kilenc. Vajon ő is nézi az óráját? Gondosan összehangoltuk őket még a különválás előtt, mint egy akciófilmben. Egyeztessük az óráinkat, uraim! Megtettük. Egyeztettük. Fél előtt két perccel kicsomagoltam a cuccot. És onnantól kezdve le sem vettem a tekintetemet a számlapról. Öt. Négy. Három. Kettő. Egy. Bekaptam. Betettem a nyelvem alá, így kell ezt csinálni. Be a nyelv alá. És hagyni, hogy felszívódjon. Vajon ő is bevette? Biztos. Ezt beszéltük meg. Én bevettem. És az is biztos, hogy egy buszon ülök, úton Pest felé. Árpád híd, pesti hídfő. Buszpályaudvar. Irány a parti. Moszkva tér. Busszal fel a hegyre. És hadd szóljon reggelig a rock 'n' roll!
A Moszkva téren még jól voltam. A buszon felfelé már éreztem egy kis bizsergést, de semmi extra. Gyengébb cucc volt, mint a múltkori. Ez megnyugtatott. Leszálltam, ahol kellett, és csendben elindultam a kertes ház felé. Kellemesen elvoltam. Jó este lesz. Voltam ott már párszor. Vitt a lábam magától. A ház előtt volt egy ipszilon kereszteződés, eléggé hegyes szögben. Mindig elmentünk a végéig, hogy aztán visszafordulva eljussunk a házig. Nem értettem, miért nem vágtunk soha át a zöldön, lerövidítve az utat. Nem kicsit rövidebb, így négy méter, amúgy meg hetven. Hát hülye leszek körbemenni. Bevetettem magam a sűrűbe. Nem volt jó ötlet. A cucc ugyanis pont ezen a négy méteren ütött be. De nagyon. Egy szubtrópusi esőerdőben dobott ki a bélyeg, hihetetlen gazdag aljnövényzettel. Párával, liánokkal, az egyenlítő flórájával és faunájával. Az este nappallá változott, alig kaptam levegőt. Egy vastag ágon fekvő fekete párduc megállította bennem az ütőt. De szerencsére volt nálam fegyver. Ott lapult, az oldalamon. Tapasztalt vadászként az önmérséklet irányította minden mozdulatomat. Egy utamat keresztező óriásboában majdnem elbotlottam. Az erdő egyre sűrűbb lett. Kénytelen voltam elővenni a bozótvágót. Aprítottam magam előtt a sűrűt, de makacsul ellenállt a dzsungel. Órák óta harcoltam már vele. Kelepcébe csalt. Hány mérföld van még hátra vajon a barátságos kis házig, ahol csigalevessel várnak a barátaim? Mennyit kell még küzdenem? És miért? Ekkor egy ismerős lemez ismerős dallamát hozta felém a szél. Már nem lehetek messze. Mindjárt itt az út. A remény új erőt adott. Fáradhatatlanul szabdaltam
magam előtt a liánokat. Egyre közelebbről hallottam a zenét. Biztató fényt láttam a közelben derengeni. Mindjárt. Igen. Vízhólyagos volt már a tenyerem. A machete markolata feltörte. Izzadtam. Nem voltam partiképes, de átjutottam. Megcsináltam! Végre kiértem a műútra. A ház már csak pár méterre volt. Nagy nehezen visszakóvályogtam a civilizációba. És mire a kert kapujához értem, minden rendben volt. Tele volt emberrel a kis telek, szólt a zene, a verandára telepítették a hifit. Lampionok, kis asztalok, mindenütt pia. Hamutartók, ahogy kell. Táncoltak néhányan. Majd én is fogok. Benyitottam a kiskapun, és megpillantottam a barátomat. Ugyanebben a minutumban ő is észrevett engem. A tekintetünk találkozott. Összemosolyogtunk. Betettünk egy új optikát a gépbe. Szuper közelit. Csak az arcát láttam óriásiban, az egész vetítővásznat beterítette a fejével. Csibészes mosoly. És újra visszaraktuk az előző lencsét. Nagytotál. Aztán elindultunk egymás felé. Minden lelassult körülöttünk. Slow motion. Mi is lassított felvételben haladtunk egymás felé. Egyre közelebb. Miközben a környezetünk észlelése nullára redukálódott. Csend volt. Valaki letekerte volna a hangerőt? Nem. Csak mi moziztunk. Én és ő. Csak mi léteztünk. Már csak méterek választottak el minket. Már csak centik. Mindketten felemeltük a kezünket a levegőbe. Egymás tenyerébe fogunk csapni. Igen. Na végre, hogy itt vagy! Hol jártál eddig, baszod? Szevasz. Kimondatlan mondatok. De a tekintetéből mindent értettem. Hallottam. És hosszú percek teltek el, amíg a
két tenyér találkozott. Csattant az üdvözlő kézfogás. És robbanásszerűen visszatért a környezet audio- és videovilága. Lepacsiztunk. Elindult a buli. Az igazi buli. Reggelig tánc, ivászat, csigaleves. És csendben eltűnt a partiról a bélyeg. Angolosan távozott. Nem baj. Én sem akartam tőle elköszönni. Menj csak! És ne gyere vissza soha! Nem akarlak többé érezni, látni. Nem. Elég volt. Szeretem, ha tudom kontrollálni a dolgokat. És ezekben a filmekben az agyam átvette az uralmat. Mint egy jó portás, elintézett helyettem mindent. Egyszer-kétszer jólesett, minek is tagadnám, de egy idő után már nem volt szórakoztató. Nem tudod, hogy mikor mi támad rád. Vagy kényeztet. Az állandó készenlét. A standby állapot. Nem, az nem jó. Pontosabban nem éri meg. Ahogy a speed sem érte meg egy idő után. Pörögtünk, mint a hülyék. Toltuk ezerrel. Vénásan. Úgy hatékonyabb. Oké, nem volt mozi, de nagyon zizegtünk. Volt, hogy napokig. Alvás nélkül. Kitágult pupillákkal harcoltunk a várossal. És magunkkal. És amikor kiürült a cucc, akkor éreztük csak igazán a testünket. Nem csoda. Az izmaink folyamatos feszítésben voltak. Görcsben tartottuk magunkat, ugrásra készen. Lazítás nélkül, hosszú órákon keresztül. Napokon keresztül. És a végén jött a hasogató sípcsontfájdalom, az igazán mélyről maró izomláz, a fejfájás. Levertség és izzadás. És nekem egy idő után ebből kibaszottul elegem lett. Nem hiányzott a másnapja. A cucc, az hiányzott, de a másnap borzalmai nem. És az LSD is ugyanez. Angyal este, ördög másnap. Nem kellett. És nem ültem be ebbe a moziba többé soha.
Maradtam a klasszikus mozinál. Új világok. Nagy terek. Hihetetlen látványvilág. Dolby Digital surround, akár 27-szer is. Elsötétedik a moziterem. 20th Century Fox. Csönd. Kezdődik. Long time ago in a galaxy far, far away... Aki nincsen kibékülve önmagával ebben a világban, az mindig keres egy másikat, akár mesterségeset, ahol ő a legfontosabb, legszebb, legokosabb, legügyesebb. Klasszikus menekülés a realitás elől. Igen, sokan vannak, akik ottragadtak, ragadnak. Khalil Gibran szerint ők azért fontosak, hogy lássuk, mi lenne velünk is, ha menekülnénk. Erre is megvan a lehetőségünk. Ezértszépazélet. (CS. I.) Száguldás, merci szerelem 1990. május 19-én szakítottam az első nagy szerelmemmel. Egy koncerten ismertem meg, 1988. szeptember 6-án. Népstadion. Tracy Chapman, Peter Gábriel, Sting, Bruce Springsteen, hogy csak a nagy neveket említsem. Talán az elsők között vehettem meg a jegyet. Azonnal lecsaptam rá, amint kiderült, hogy kik jönnek. Egytől egyig imádtam őket. Mondjuk Tracy Chapmant nem. Nem volt rossz, de a többiekért rajongtam. Különösen Stingért. Nagyon nagy dolog volt élőben látni őt. Hetekkel a koncert előtt már be voltam sózva. Kész voltam. És nem csak Sting miatt. Soha életemben nem voltam ekkora bulin. Sok ezer ember. Dübörög a zene. Nagyon vártam. Már délután kettőkor kimentem aznap. A Népstadion előtt iszonyat tömeg. Az oldalsó bejáratoknál is rengetegen. Azt hiszem, háromkor nyitották a kapukat. Nagyon meleg volt. Farmerban
voltam. Bőröv. Fehér póló. Ennyi. És a farmerzsebben a jegy. Metróval mentem. Volt nálam egy ötszázas. A kapunyitás után beözönlő tömeg próbálta elfoglalni a színpadhoz legközelebbi helyeket. Picit lemaradtam. A sorok pillanatok alatt feltöltődtek. A harmadik vonalban jutott hely. Középen. Istenkirály. Tikkasztó hőség. A színpadon a nagy koncert kellékei. Dobszerkó. Kontroliládák. Reflektorok. Hangszerek. De semmi és senki más. Délután három óra tíz perc. Messze van még az este. Szépen törökülésben elhelyezkedett a tömeg. Nem volt más dolgunk, mint várni. Sok-sok órát. Nem volt nálam víz, semmi. Hülye voltam. De másnál se nagyon. Ennyi hülyét! Nem tudtam mit csinálni. Reménytelen lett volna bármerre is elindulni. Foglalnád a helyemet? Köszi. Na persze. Ha innen egyszer kimész, annyi. Nem baj. Kibírom. Még ha öt óra múlva is jön Sting. Fiatal vagyok és erős. A törökülés éppenséggel nem az erősségem, de tűrtem. Egy órát. Kettőt. Aztán olyan hat óra körül beoldalgott egy hangtechnikus a színpadra. Be volt szívva szerintem. Csak bejött megigazítani valamit. Tudatában sem volt annak, mekkora hibát követett el. Ugyanis az ostoba, sokfejű tömeg azt gondolván, hogy bejött a híres ember, egyszerre és egy emberként felpattant, majd rányomult a színpadtól három méterre elhelyezett kordonra. A kordon mögött fekete uniformisos kopaszok sétáltak, a színpad egyik végétől a másikig. A biztonsági emberek. Én, még mindig a harmadik vonalban, felkenődtem a másodikra. A második pedig az elsőre. És engem is hátba baszott valaki.
Ezután jött a feketeleves. A tömeg önkéntelen mozgásba kezdett. Jobbra. Aztán balra. Komoly izommunka volt tartani magam. Arra nem is mertem gondolni, hogy mi van, ha elesem. Félelmetes volt. És ez ment két órán keresztül. Még mindig tombolt a meleg, és ettől a tornától még izzóbb volt a levegő. Tartottam magam. Mikor lement a Nap, kezdett hűvösebb lenni. Még el sem kezdődött a koncert, és már az ájulás környékezett. A csajok körülöttem sikítoztak. Nem a mámortól, mondanom sem kell. Pánikszerű hangulat uralkodott. A biztonságiak néha gumislagokkal locsolták a tömeget. Ez jólesett. Egyre szomjasabb voltam. Már sötét volt. A testek közül párolgott a gőzölgő meleg. Alig lehetett levegőt kapni. Öt órája be voltam szorítva négy másik beszorított ember közé. Borzalmas volt. Csak Sting tartott életben. Aztán a lehető legjobbkor kezdetét vette a gigakoncert. Tracy. Zenélt úgy fél órát. Nem tudom. Elvesztettem az időérzékemet. Is. Jött Peter Gábriel. Jó volt. Nem tudom. Nagyon kész voltam már. Láttam, ahogy a biztonságiakhoz postázzák az ájult testeket. Fej fölött adogatták előre a szerencsétleneket. A kopaszok elvették a tónustalan kislányt vagy fiúcskát. Kicsit ápolgatták, aztán mentek a következő csomagért. Sokan kikészültek. Nem csoda. Együtt ugráltam a tömeggel, nem nagyon tudtam mást csinálni. Sodródtam. De már iszonyatosan szomjaztam. Néha egy-egy csöppet el tudtam csípni a belocsolt vízből, de ez nem volt elég. Nemsoká vége Peter Gábrielnek, és jön Sting, a király. Hömpölygött az embermassza. Már nem kellett fizikai
erőt kifejtenem. Megoldották helyettem a többiek. Ki voltam száradva. Nagyon. A mellém keveredett csávónál volt egy flakon folyadék. Literes pillepalack. Háromnegyedig vízzel. Látta, hogy kiesik a szemem. Megkínált. Valami szláv nyelven szólt hozzám. Nem értettem, de a gesztusából egyértelműen kiderült a szándéka. Köszi, tesó! A próféta küldött téged most ide. A számhoz emeltem a palackot, és három jó nagy slukkot ittam belőle. Gondolkodás nélkül lenyeltem. Bár ne tettem volna! A palackban nem víz volt, ahogy azt akkor gondoltam, hanem házi főzésű, bitangerős pálinka. És ez akkor tudatosodott bennem, amikor vagy másfél decit leküldtem. Bassza meg! Egész nap nem ettem semmit jóformán. Délután három óta kardiózom a tömeggel, és egy csepp folyadék sem jutott belém azóta. Kvázi ki vagyok száradva, és most folyadékot pótolok pálinkával. Picsába! Tizenhét másodperc alatt berúgtam. A színpadon ugráltak a Peter Gábrielek. Lassan az ájulás környékezett. Mi a faszt csináljak? Mindjárt jön az emberem, és nyom nekem egy koncertet. Erre várok hónapok óta. Nem akarok csomag lenni. Nem akarok a kopaszokhoz kerülni. Tartom magam. De már alig bírom. Kis geci idegen! Ez miért kellett? Lehet, hogy azt mondtad, vigyázz, öreg, finom, de erős!? Ezt nem értettem, bassza meg? Talán. És aztán láttad, ahogy összecsuklom, és azt mondtad: én szóltam! Miért is nem jártam lengyelórákra? Vagy szlovákra? Nem ért az a kötelező nyolc év orosz lófaszt se a suliban? Hát nem. Nyista. Ennyi.
Ernyedt testemben őrült és kétségbeesett düh fortyogott. Nem leszek egy ilyen hülyeség miatt csomag. Nem. De egyre szarabbul lettem. Ha itt a tömeg alá ájulok, akkor legközelebb csak a koporsómban térek magamhoz. Mit csináljak? Azt éreztem, hogy nem tudom kontrollálni a rosszullétet. Felülviselkedni. Egyetlen mozdulathoz maradt már csak erőm. Feltéve a kezemet jeleztem az egyik kopasznak. Üvöltöttem. Ők azonnal megszervezték a mentésemet. A körülöttem lévők is látták, hogy baj van. A tömeg fölé emeltek, és kiadogattak a biztonságiaknak. Csomag lettem. Viszlát, Sting barátom. Talán legközelebb. Ne haragudj, távoznom kell. Légy jó! A kopaszok leraktak egy székre. Egyetlen jó volt ebben az egész szaros helyzetben, hogy kaptam levegőt. Vettem is egy mély lélegzetet, és elindultam abba az irányba, amelyikbe az egyik kopasz mutatott. Kifelé. A szélére. Száz méterre a színpadtól. Jobbra. Oda, ahonnan semmit nem lehetett látni. Akkor meg azt vettem észre, hogy fázom. De nagyon. A pólóm csupa víz volt. A nadrágom is. Az övem darabokban mállott le a derekamról. Az ötszázasom szétázva. Fasza. Nagyon fáztam. Sting elkezdett játszani. Szomorúan hallgattam. Látni is láttam - egy rizsszem nagyságú valamit egy szál gitárral. De szar volt! De szar. Rázott a hideg. Ahol ekkor álltam, ott nem volt tülekedés. Kisebb csoportokban lézengtek az emberek. Hallgatták a koncertet. Milyen okosak, te jó isten! És az egyik társaság felfigyelt rám. Látták, hogy vacogok. Odajöttek hozzám. Hárman voltak, két fiú és egy lány. Az egyik
srác rám terített valamit. Nagyon jót tett velem. Kicsit átmelegedtem. Bemutatkoztunk egymásnak. Volt a fiúval egy nagyon szép és kedves arcú lány. Az arcán kis grübedlikkel. Gyönyörű mosollyal. Először nem raktam össze a képet. Ugyanaz a vezetéknév. Hát persze, testvérek, plusz egy fő. Csodálattal néztem a lányt. Elmeséltem nekik a sztorimat. Nagyon sokat nevettünk. Akármilyen szarul is voltam, hoztam a formát. Imádtam, ahogy nevetett. Együtt voltunk a koncert végéig. Aztán hazametróztunk. És még a szerelvényen megbeszéltük, hogy egy hét múlva hol találkozunk, és mikor. Pontosan egy hét múlva. Izgatottan vártam a napot. Én ott voltam. Ő is. Randiztunk. Egyre többször találkoztunk. Összejöttünk. Egymásba szerelmesedtünk. Nagyon jól voltunk együtt. Nem voltak nézeteltérések. Viták. Csodás volt a harmónia. Egészen 1990. május 19-ig. Koncertre készültünk. Délután megbeszéltük, hogy ott találkozunk. Majd. Este. Volt egy kis dolgom még előtte. Hétvége volt. Egy lakásba siettem. Még a hét elején megbeszéltük a többiekkel, hogy itt találkozunk. Odaértem. Már rotyogott a másodfőzet a gázon. Az első már kész volt. Mákteát főztünk. Soha nem ittam még. Kíváncsi voltam rá, hogy milyen. Egyszerűen érdekelt. Vonzott. Máktea. Száraz mákgubókból készül. Nem kell hozzá semmi, csak víz. És minél tovább főzöd, annál erősebb. De nem kell eltúlozni azért - a fontos anyagok viszonylag hamar kifőnek. Negyedóra, húsz perc. Néha tettünk bele szódabikarbónát. Ez is tuningolt rajta valamit. De az igazi tuning a Noxiron nevű gyógyszer
volt. Nem tudom, hogy az orvos rendeltetés szerint milyen panaszokra írja. És azt sem tudom, hogyan fedezték fel a két dolog csodás harmóniáját. Fogalmam sincs. De tény, hogy másképpen működött a tea vele, és másképpen nélküle. Még attól is függött a tea ereje, hogy mennyire apróra törtük a mákot. És attól is, hogy hány fejből lett elkészítve, és az honnan lett beszerezve. Az sem volt mindegy. Voltak kedvenc virágboltjaink, a város különböző pontjain. Pult alól árulták. Legálisan nem árulhattak a virágosok ilyesmit. Ha beléptünk, és volt bent még valaki, mindig megvártuk, hogy elmenjen. Amíg el nem ment, nézegettük a szálas virágokat. Képzeletben szülinapokra, névnapokra vagy szalagavatókra jártunk. Gyönyörű csokrokat vittünk gyönyörű lányoknak. Időnként rákérdeztünk egy-egy növény árára. Persze a boltosok már ismertek minket. Minden virágboltban. Annyit kérdeztek: mennyi kell? Mikor mennyi. Ha többen voltunk rá, akkor több. Ha nagyon be akartunk tépni, akkor is több. Volt olyan virágárus, akinek akadt Noxironja is. Annak is megvolt a külön ára. Ez így a tutifasza, mert nem kell recepteket hamisítani. Nagyon gyakran kellett ilyesmit csinálnunk. És nemcsak Noxiront váltottunk, Hydrocodint is. Ebből volt vizes és alkoholos bázisú. Azt hiszem, köhögést csillapító gyógyszer. Ezeket szúrtuk. A vizes annyiból volt jobb, hogy nem csípett. Talán gyengébb volt, de legalább nem marta a karunkat. Az ereket. Az alkoholos, ha nem találtad el pontosan a vénádat,
nagyon tudott fájni. De a flash mindent kompenzált. Kellemes eufória. Egyszer az egyik csajomnál is toltunk. Nem tudta, miket csinálok. A szimpatikus barátaim az ő barátai is voltak, és azt sem tudta, hogy ők miket csinálnak. Pláne, hogy mi együtt miket csinálunk. Aznap este a lakásán nagyon merészek voltunk. Képzőművész lány volt. A főiskolán ismertem meg. A nagyszobában vázlatokat készített a dolgozóasztalánál. Én a tévét néztem. Nagyon jól láttam őt, annak ellenére, hogy egy kis válaszfal volt a két tér között. A beugróban kistévé. A földön. Kvázi egymással szemben ültünk, ő azonban csak a bal felemet látta. A testem jobb fele takarásban volt. És a jobb oldalamon ült az én toxi barátom. Nem bújtunk el. Szóval fele Győző, semmi egyéb. És teljes takarásban a toxikomám, kezében egy csőre töltött fecsivel. Hydrocodin. Fincsi kis cucc. Én rezzenéstelen arccal néztem a nem tudom mit. Közben pedig barátom a jobb vénámon keresztül bejuttatta a szert. Szépen gondosan elintézett. Nem tudom, miért így csináltuk. De nagyon izgalmas volt. És a barátnőm az egészből nem észlelt semmit. Rám nézett néha. Összemosolyogtunk. Ült tovább az asztalánál. Én pedig a földön, a tévé előtt. Lazán. Végigzubogott rajtam a flash. Semmi extra, de jó. Bírtam a Hydrocodint. Kellemes anyag. Könnyen kezelhető. Felszív a fecsibe, és mehet. Ennyi. Ha kiadták a patikában. Volt egy csepeli tár, ahol mindent kiadtak. Ha nem adták ki, az azért volt, mert gyanúsnak találták a pecsétet.
Hát persze hogy gyanús. Mi csináltuk. Ritkán csináltunk szart, képzőművészek voltunk mindannyian. Hihetetlen profizmussal írtunk át pecséteket. Indigóval. Pauszpapírral. Rotring ceruzával. Szép időszak volt. Még nem volt elterjedve a számítógép, az csak jóval később jött. Kézzel írott vények voltak, könnyen hamisítható vényecskék. Nagyon királyok voltunk. Ám ehhez be kellett szerezni egy-két dolgot, többek közt a mintákat. Hogy ír fel egy doki Noxiront? Hogy ír fel Hydrocodint? Hogy ír fel bármit? Hogy is néz az ki? Aha. Aztán kell egy használható pecsétminta. Ha nem volt, akkor egy már megírt vényről radíroztuk ki a szöveget és javítottuk át a mi verziónkra. Kellett tehát egy vény. Ahhoz pedig el kellett menni orvoshoz. Valamire panaszkodni - legyen, mondjuk, belgyógyászati probléma. És arra hivatkozni, hogy egy másik orvos legutóbb mit írt fel. Mert az nagyon bevált. Egy másik orvos. Egy nem létező orvos, természetesen. Ehhez tudni kell, hogy mik is az idevonatkozó vényköteles gyógyszerek. És ha már a doki meg lett vezetve, akkor hajrá. Finoman, csak a felületet vékonyan érintve, leszedtük a golyóstollal ráírt tintát. A papír nem sérülhetett meg. Csak szépen lassan. Türelmesen. Aztán rákerült, amit szerettünk volna. Mikor mire volt szükség. Az egyik toxi nagyon profi volt orvosi kézírásban. Mindig ő csinálta ezt a részét. Én a pecsétgyártásban voltam jó. De volt olyan is, hogy egy egészségügyis csávó eladott nekünk meztelen vényeket. Kurva sokat. Nem volt rajtuk semmi. Pecsét se. Ez volt a császárság.
Volt mindenünk, a legfontosabb azonban a Noxiron volt. A szakzsargon Merciként emlegeti, így hívtuk mi is. Onnan kapta a nevét, hogy a tabletta három részre volt osztható. Pont úgy festett, mint a Mercedesek emblémája. Merci. Nélkülözhetetlen gyogyó volt. És mikor egy-egy virágboltban árulták, az maga volt a tökély. Harminc fej mák, egy levél Merci. Nem lehet baj. Két-három bejáratott üzletünk volt. Kezdetben csak péntekenként vásároltunk. Aztán hetente kétszer. Később már kétnaponta. És a heroinra váltás előtt már szinte naponta. Legalábbis én. A mákteának megvolt a maga helyi értékén az a bódító, könnyed hatása. De a közelében sem volt a heroin tiszta, elegáns eufóriájának. Mindenesetre a nyalcsi előtt ez volt a csúcsdrog. Nekünk. Ez volt a mindennapok története. Ezért szaladtunk, ezt a feladatot kellett teljesíteni. Megvenni. Összetörni. Megfőzni. Várni. Lehűteni. Várni. Meginni. Éhgyomorra. Enni. Kólázni. Várni. És hogy semmi se vesszen kárba, készíteni egy másodfőzetet. Az már nem volt olyan erős, mint az első. De fájdalomcsillapításra mindig jól jött. Másod. Így hívtuk. Akár első, akár másod, muszáj volt lehűteni. Nem az a forrón kortyolgatós műfaj. Ice tea. Nem barackos mákos. Ópiumtea. Az ízét tekintve eleve ihatatlan. Különös, hogy a pszichés undor csak az ötödik vagy a hatodik alkalom után alakul ki. Addig semmi. Simán lenyomod és kész. Viszont utána már minden korty kínszenvedés. Nagyon nehéz meginni. Az ízétől már az első korty után öklendeztem. Le kellett küzdeni, nem volt kecmec. Mindig fenyegetett a
visszahányás veszélye. De bent kellett tartani, bármi áron. Ha kihányod, nincs beállás. Volt olyan, hogy visszajött, de nem köptem ki. Lenyomtam újra. Visszanyeltem. Voltak különböző trükkök a sikeres bent tartásra. A nyelvet elzsibbasztani citromlével, az ízlelés blokkolása végett. A másik a lenyelés utáni azonnali öblögetés valami nagyon erősen mentolos fogkrémmel. Ilyenek. Aztán, ha már beszakítottunk, hányhattunk. Az este sikere már nem forgott kockán. És hánytunk is. Elég gyakran. Teljesen hazavágtuk a gyomrunkat. Ráettünk a teára mindent. De a leghatékonyabb a kóla volt. Az feldobta a cuccot a gyomorból az agyba. Teljesen lezsibbadtunk. Aztán felkerekedtünk, és jártuk a várost. Minden fasza volt. Kezdetben. Később, amikor a virágosokat már szorongatták a szervek, változott a helyzet. Elkezdődtek az ellenőrzések. A Mercit is áruló boltos visszavonult. A nagybanin ugyan lehetett hajnalban mákgubókat venni, zsákban, nagy tételben, de azzal nem nagyon lehetett kalkulálni. Nehéz volt beosztani. Ha sok volt, többször főzött az ember. Igazi tücskök voltunk. Cuccal elég nehéz hangyázni. Lehetetlen. Ha elfogyott, mentünk tovább. Újra kísérletet tettünk azoknál az árusoknál, akik előző héten elhajtottak. Aztán egy dekorációs kellékeket áruló boltban fedeztünk fel gubókat. Véletlenül. Ott mosolyogtak a kirakatban. Bementünk. Az érkezésünket kis csengő jelezte. Ezt is hogy utáltam! Csingilingi, csókolom. A mákgubók darabonként kaphatók, kérem szépen. Kurva drágáért. A virágárusnál tízszer többet kaptunk ennyi pénzért. De a városban
jelenleg sehol semmi, úgyhogy kérjük szépen. Köszönjük. Tíz fej. Húsz fej. Mikor hogy. Igyekeztük a sötétebb fejeket kiválogatni. Azokban mindig több volt a cucc. A világosakat nem kérjük, rosszul mutatna a fehér fal előtt a vázában. A néni szerint is? Inkább a nagy sötéteket visszük, csókolom. Ez is valami. Nem is volt rossz. Volt bennük ópium rendesen. Később sajnos a dekorboltok elkezdték „szőkíteni" a mákot. Azt hiszem, hidrogénnel kifőzték. Kikezelték belőle a lényeget. Megölték a mákfejeket. Mi pedig tettük a köröket a virágboltosoknál tovább. Az egyik árusnál a válság előtt elég sokan vásároltunk. Mi tartottuk el tulajdonképpen. Mi és a többi toxi. Kicsit behúzta a féket az árus barátnénk. Aztán rájött, hogy fontos bevétel vagyunk. Rafkós cigányasszony volt. Bírtam egyébként. Ő viszont nem bírt minket. Ezt is bírtam. Vásárlók voltunk, semmi több. Na, ez a drága asszony, amikor egyik alkalommal a mák felől érdeklődtünk, a következőt csinálta: adott egy telefonszámot, és elmondta, hogy ezután mi a menetrend. Én felhívom ezt a számot. Valaki felveszi. Biztos, hogy nem ő. Ő a bódéban árul a körúton. Ellenben annál, aki felveszi, le lehet adni a rendelést. Két paraméter volt fontos. Hány fej mák és mikor mész érte. Ő bemondta, hogy ez a tétel mennyibe kerül. Be is mondta. Emeltek az árakon a gecik! Naná, ők sem hülyék. Az asszony a boltban bemondta a címet. Szépen összezárult a kör. A titkos lánc. A lánc végén a nagykapu. Mellette kaputelefon. A cigányasszony megsúgta, hányas csengő. Majd felveszi egy rekedtes
női hang. Halkan bemondod az árus asszony által megadott jelszót. Ha a jelszó stimmel, nyílik a kapu. Csak egyszer kellett megtanulni. A jelszó sosem változott. Csupán ennyi: a megbeszélt csomagért jöttem! És bent vagyok egy régi bérház lépcsőházában. Becsöngetek a lakásba. Résnyire nyílik az ajtó. Cserélünk. Én adok valamit, ő is ad valamit. Nincs duma. Csá. Főztünk mindenhol. Nálam, az albérletben vagy valaki másnál. Vándoroltunk. Tényleg nem kellett hozzá sok minden. Én számos alkalommal nem értem rá ott lenni már az elejétől. Elég gyakran előfordult, hogy megkértem egy toxit, segítsen. Itt a lé, vegye meg, csinálja meg. És felezünk. Arra is volt példa, hogy a toxikomám odahozta nekem. Ahol éppen voltam. Mindig megoldódott valahogy. Kajáltunk kicsit, aztán jártuk a várost. Épületeket elemeztünk. Hajnalig kószáltunk. Bementünk udvarokba. A főiskolán tanult ismereteinket vetettük össze. Néha vitatkoztunk. Művészettörténeti ankét egy belvárosi kapu előtt. De hányszor! Ha esett, ha fújt. Télen és nyáron. Kilométereket tudtunk beletenni a lábunkba. Fáradhatatlanul. És a teának volt egy olyan különlegessége, hogy kikapcsolta a hőérzékelést. Ha be voltam teázva, télen egyáltalán nem fáztam. Nyáron pedig nem izzadtam. Mondjuk, télen nagyobb szolgálatot tett a cucc. Annál is inkább, mert később már védőitalként is funkcionált. Plakátragasztásból éltünk meg ugyanis. Én és a toxi barátaim. Éjszakánként megszórtuk a várost. Egy-egy hétvégi bulit már kedden kipakoltunk. És ha nem
végeztünk, akkor másnap is folytattuk. Nem kellett más a ragasztáshoz, csak egy vödör, forró víz, egy hosszú nyelű kefe és ragasztóanyag. CMC. Így hívták. Túrószerű, fehér cucc, amit forró vízben kellett csomómentesen feloldani. Közben főtt a máktea. Megittuk. Legyűrtük. És nyomás. Én vittem a plakátokat. A barátom a vödröt. CMC fel a felületre, aztán a plakát, és még egyszer átkenni a ragasztóval. Eggyel meg is volnánk. Terítettünk. Mindenhova tettünk rendesen. Ahogy a falfelület engedte. Esténként ötszáz plakát volt a cél. Busszal vagy villamossal közlekedtünk. Beterítettük a várost. És ha egy másik brigád ránk ragasztott, akkor balhé volt. Szar érzés látni a plakátjainkat átragasztva. Két órája csináltuk meg a falat és az oszlopokat, bazdmeg. Egyet se hagytak. Előfordult ilyen is. Legalább egyet otthagyhatott volna, ha már a másik kilencre ráragasztott. A geci! Kibaszott idegesítő a felesleges meló. Ilyenkor eléggé bepöccentünk. Pedig igazából Buddhatürelműnek kellett volna lennünk. Kavargott bennünk a nyugtató ópiát. De nem. Ez fájt. Egyszer volt is egy kisebb kefecsata, amikor összefutottunk az ellenséggel. Anyázás is volt. Aztán ennyi. Ittuk a teát melóhoz, és ittuk szabadidőhöz. Évekig. Nem gondoltam volna, hogy ez lesz azon a májusi délutánon nem. Nem is sejtettem. A csajomnak mondtam, hogy van egy kis dolgom. Találkozunk a koncert előtt! Majd megtaláljuk egymást az épületben. Szeretlek. Én is nagyon szeretlek téged. Puszi, akkor este. Puszi.
Felpattantam egy buszra, és izgatottan léptem be a lakásba. Már kész volt a máktea. Ki volt készítve a bögrébe. Az enyém. Az első bögre mákteám. Pikk-pakk lecsúszott. Azt már tudtam, hogy előtte minimum két órával ne egyek. Semmit. Könnyen lement. Tényleg. Semmi öklendezés. Fura íze volt, de semmi extra. Aztán a többiek egyenként elfoglalták a fürdőszobát. Nem kell hozzá közönség - miért lássa bárki, hogy szenvednek. Érthető volt. Nem tudtam még átérezni. Még nem. Később én is megértettem. Megtapasztaltam a saját bőrömön. Ugyanúgy próbáltam lenyomni a szurkos teát, mint akkor ők. Kemény. Aztán elindultunk. Ettünk valamit az Ibolyában, és mentünk a koncertre. Busszal. A busz. Mikor felszálltam rá, egy szerelmes srác voltam. Mikor leszálltam, egy elcsábított fasz. Megcsaltam a csajomat, azt a gyönyörű tündért! Jött felém. Végre megtaláltuk egymást. Mosolygott. Megcsókolt. Hogy imádtam azt a két kis grübedlit az arcán, istenem! Kéz a kézben bementünk a művházba. Kezdett az a bizonyos új szerelem elhatalmasodni rajtam. Különös nyugodtság. Átölelő melegség. Boldogság. Ahhoz képest, amit belül éreztem, minden csak unalmas időfecsérelés volt körülöttem. Kik ezek az emberek? Ki ez a lány? Nem volt más, csak én és a testemben áramló ópium. Megevett. Én voltam a következő a listán. Egyik betegem egyszer azt mondta az ópiát hatásáról: „Olyan cucc, hogy azt a fájdalmat is megszünteti bennem, amiről nem is tudtam, hogy van." Mesterséges belső béke és nyugalom. Csak elillan, és az igazi hajsza
ezután kezdődik. A pokol hetedik bugyra. A vonat első osztálya. A mozdonyt „idő előtti megdöglés"-nek hívják. (Cs. I.) Kicsit kábán odaszóltam az angyalnak, hogy menjünk ki. Álltunk az épület előtt. Odabent dübörgött a zene. Nyomták a témát az akkor menő alternatívok. Fura. Akár egy jó este is lehetett volna. Egy átlagos. De nem. Nem ez történt. Két mondatban elintéztem a lánnyal. Nem én, hanem a máktea. Vége. Sírva ment haza. Én vissza a koncertre. Semmit nem éreztem belül. Érdekes este. A csillagok együttállása irányíthatott mindent. Különös, mert ezen az éjszakán nem csak én bontottam fel egy kapcsolatot. Egy másik toxinak is így alakult, csak ott fordítva történt. Neki kiadták az útját. Hoppá! Mi van? Ne már! Na jó, gyere, igyunk egy sört! Ő se nagyon fogta fel abban a pillanatban - ahogy én sem. Mindketten elvesztettünk valakit. Egy fontos embert. Végérvényesen. És a cucc röhögött rajtunk. 1990. május 19. Micsoda egy hülye este! Aztán másnap lett. Nem tudom, ki merre ment. Én magam elé merengve ültem egy padon. Kijózanodva, a Feneketlen-tó partján. Hajnalodott. Egy közeli boltban, ami elég korán nyitott, vettem egy kólát. Ott volt a kezemben. Az előző estén gondolkodtam. Kicsit másképpen láttam már az egészet. Szerettem azt a lányt. Igazán. A picsába! Ezen morfondíroztam. Ültem, és egy slukkra betoltam a kólát. Bámultam magam elé percekig. És azt éreztem, hogy elkezdek zsibbadni. A kóla reaktiválta az ópiumot. És újra betéptem. Nagyon. Akkor és ott a padon, május 20-án mellém ült az én máktea cicamicám. Az én démonom. Mellém bújt.
Helló, bébi! Újra itt? Most mi lesz? Ne haragudj, de én nem terveztem hosszú távú kapcsolatot! Jaj, Győző! Lehet, hogy te nem. De én igen! Mákmezők lovagjai Van bőrkabátod? - érkezett a kérdés. Van. De miért? Meglepetés. Oké, de bőr vagy műbőr? Teljesen mindegy. Oké, de tényleg miért? Meglepetés. Másnap már vidéken autóztunk. Én vezettem. Nekem volt autóm. Egy reklámszerep kifizetése után vettem magamnak kápéért. 490 000 forint volt. Régi fehér Ford Fiesta. Sötétített helyzetjelzőkkel, kicsit leültetve, sportülésekkel, sportkormánnyal. Tuti vétel. Imádok sportosan vezetni. Ha valakinek én vagyok a sofőrje, időben és biztonságban ér célba. Tudták a srácok is. Kocsira pedig, amint lehetett, szükségem volt. Mert kellett. Kellett, amikor Mátyásföldre egyeztetett a díler, mert a szemétje nem volt hajlandó becipelni a seggét a városba. Kellett, ha vidékre mentünk mezőt keresni. Kellett, mert így minden gyorsabban ment. És az mindig nagyon fontos. Amire szükségünk van, az általában azonnal kell. Szóval, én furcsa izgatottságomban, hiszen még sosem csináltam ilyet, tapostam a gázt. A többiek nem először csinálták, mégis megvolt bennük az az „egészséges" drukk. Nyomtam a gázt, mert nem tudtuk biztosan, hol van, amit keresünk. Én néha ránéztem a mellettem ülőre. De nem kaptam visszajelzést. Kora délután indultunk, rajtam volt a bőrkabát. A srácok pedig hozták az összes többi kelléket, ami az akcióhoz kellett. Bejáratott, nem először használt eszközök voltak. Ezt
akkor láttam, amikor lecsekkoltuk, mink van. Az egyikük rendes volt, nekem is hozott egy szettet. Megköszöntem. De végül is én intéztem a kocsit. Ez így tiszta. Kiserdő jobbról, búzaföld balról, dombról le, dombra fel. Autózunk a természetfilmes sztereotípiák között. Szótlanul ül három bőrkabátos rosszarcú a Fiestámban. És velük én - ugyanolyan rosszarcú bőrkabátos. Szép csapat, már csak a piknikkészlet hiányzott meg a kockás abrosz a csomagtartóban. Nem tudtuk a pontos helyet, sejtések alapján mentünk. Az egyik fiú már járt itt. Amikor egy hete megpillantotta, nem hitt a szemének. Ekkorát még életében nem látott. Így mesélte. Azonnal elraktározta zavaros memóriájában. És most megpróbálta előbogarászni az emlékeiből. Be voltunk zsongva. Olyan ez, mint valami vadászat. Nyomkövetés. Keresünk egy helyet, amit ha megtalálunk, akkor nagyon fasza lesz mindenkinek. Napokig. Hetekig. Mindegy is. Illetve dehogyis mindegy. Késő délután volt már, mire meglett. Megkönnyebbült sóhajok keveredtek eufórikus üvöltésekkel. Megvan! És tényleg. Ekkora mezőt még én sem láttam soha. (Tulajdonképpen ez volt az első mező, amit életemben láttam.) Több ezer metszetlen mákfej. Atyaég! Mennyi lehet?! Üvöltöttünk. Álltunk a dombtetőn. Alattunk táncoltak a mákgubók. Számolatlanul. Egy darabig megbabonázva álltunk, emlékszem, fülig ért a szám. Azután elkezdtünk készülődni. Mindenki elővette a kellékeit. Volt, aki máris nekiindult. Érthető, nem maradt túl sok időnk. És amennyire csak tőlünk tellett, a
végére akartunk érni. Eleve lehetetlen vállalkozásnak tűnt, de muszáj volt a maximumot kihozni. Picit talán attól is félve, hogy holnap ez a mákföld már valahol máshol lesz... A barátom, aki rákérdezett a bőrkabátra, gyorsan kitanított mindenre. Ez nem az a szakma, amit ne lehetne villámsebesen megtanulni. De azért nem árt tudni az alapokat. Képzőművészként mindnyájunknak jó kézügyessége volt. Így hát jó tempóban haladtunk. A célszerszámaim: egy hosszában eltört zsilettpenge, néhány darab filmes műanyag doboz. Filmnegatívos. Ez a legpraktikusabb a lecsapolt cucc tárolására. Nekem volt fekete és áttetsző is. Mondjuk, az áttetsző a tutibb, mert abban látod, hogy mennyi az annyi. Ne vágj túl mélyre, mert az nem jó - átvágod a burkát. Ha pedig csak a felszínen karcolod meg, nem engedi ki a levét - akkor keveset fog könnyezni. Próbáld a gubó húsának a közepéig bevágni haránt irányú, kicsi bemetszésekkel. Centire vagy kettőre egymástól. Aztán menj tovább, és metszd a következőt. Aztán a következőt. Addig a többi szépen ereszti a levét, érted? Aztán vissza az elsőhöz, és belefolyatod a dobozba. És így tovább, és így tovább. És ügyesen mozogj a fejek között, mert a kabátoddal véletlen letörölheted a cuccot. Nemsokára besötétedik! Aztán otthagyott, és mértani pontossággal elkezdte csinálni. A szívem ezerrel dobogott. Nagyon izgultam. Nem létezik, hogy ezt a földet nem őrzi senki! Nem őrizte senki. Aztán még nagyon sok földet lecsapoltunk, amiket nem őrzött senki. És amikor már az összesei lesáskáztuk -
amikről tudtunk -, rámentünk a veszélyesebb földekre. Ezeket már őrizték. Gyógyszergyáraknak beszállító kistermelők kerítéssel szigorúan elzárt földjei. És a kutyák. De nem is a csősz, hanem az idő volt az egyetlen ellenségünk. Csináltuk. Szótlanul. Pengén. Én az első pár mákfejen elejtett bénázásom után egyre profibban vágtam. Gyönyörködtem a frissen kibuggyanó fehér anyagban. Ahogy bemetszettem, egy pillanattal később máris kiszivárgott a cucc. Apró, fehér buborékokban könnyezett a mák. Olyan volt, mintha egy karcolt sebből szivárogna a vér. Csak ez fehér. És ha minden jól megy, otthon hamar legyártjuk, és már mehet is a vérbe. Szervezetten dolgoztunk. Amennyit tudtunk, megvágtunk. Ámde közeledett az éjszaka, lassan végeznünk kellett. Szépen megteltek a filmes dobozok. Ennyi elég. Szinte egyszerre hagytuk abba. És utána jött az a rész, amit soha nem felejtek el... Álltunk négyen a domb tetején. Szürkületben. Egymás mellett. Bőrkabátban. Van bőrkabátod? - eszembe ötlött az előző napi kérdés. És akkor megértettem. Megértettem, hogy még ennek a zsiványéletnek is vannak szépségei. Még ennek a drogoknak kiszolgáltatott, geci, elvonásos világnak is. Megindultak. A bőrkabátosok a mezőn. Meg nem tervezett útvonalon. Üvöltve, röhögve, beledörgölőzve a mákba, rohantak fel és alá. Még halványan láttuk egymást. Ezek voltak a nappal utolsó percei, és én ugyanazt tettem, amit a többiek. Volt ebben valami elemelkedett - a metszés feszült izgatottsága és
szervezett csöndje után. Már nem kellett ügyesen mozogni a fejek között. A száguldásban volt egyfajta mámor: a befejezettség mámora. És a mindjárt mámora. A kocsiban mindannyian erre a mindjártra gondoltunk. Kissé elcsigázva szívtunk egy spanglit hazafelé menet. Jólesett. És, valljuk be őszintén, már kezdtünk kicsit rosszul lenni. A dobozokban a fehér anyag kezdett lassan megbarnulni. Mint az asztalon felejtett alma. Elégedettek voltunk. Metszettünk rendesen. Kinél csináljuk meg? Nálam nem lehetett, nem egyedül laktam. Az egyik haver kis lakása bizonyult a legalkalmasabbnak a belvárosban. Nála már nemegyszer főztünk mákteát. Otthonosan mozogtunk. Szerettem ott lenni. Közel volt az Ibolya presszó. Na, a fiúk már megint alszanak! Ezt a mondatot az Ibolya presszó Zsuzsikája elég gyakran felböfögte. Összenevettek a kolléganőkkel, de nem csináltak semmit. Végül is a fiúkat vagy tíz perce már kiszolgálták. És abban nincs is semmi rossz, ha egy picit fáradtak. Megjöttek. Berendelték a szokásos franciasalátájukat. Plusz egy zsemle. Kokakóla és feketekávé. A rendelést a pulthoz sorakozva, elégedett, derűs és tiszta tekintettel adták le. Mint minden szomjas vagy éhes átlagember. Mindig tisztességesen fizettek. Udvariasak. Viccesek. Nem hangoskodnak. Csak leülnek az asztalukhoz, és kulturáltan fogyasztanak. Picit beszélgetnek. Az egyikük elkezdi vakarni az orrát. A másik már egyre mélyebbeket pislog. A harmadik is nekiáll vakarni az orrát, aztán a negyedik is. Mindannyian vakarják az orrukat. Kicsit kásásán beszélnek. Majd az akkurátusan a legvégére hagyott
kóla után az asztalt körbeülve, csukott szemmel elhallgatnak. Időnként az egyik felébred. Látja, hogy a többiek odaát vannak, aztán visszamerül. És csak a jóisten tudja, merre jár. A fiúk abban a pózban, ahol éppen megakadt a lendkerék, ülnek és hallgatnak. Az egyik kezében majdnem csonkig ég a csikk. A másik kezében a pohár félig oldalra billenve majdnem kiloccsan. De mégsem. Mert mielőtt leégne vagy kicsorranna, visszavillan a kép. És folytatódik minden tovább. A harmadik azt a mondatot folytatja, amit pár perce elkezdett, csak közben besztondult. És még csak nem is ott tér vissza, ahol a magyar mondatok értelmezési szabályai megkívánnák. A negyedik pedig elment hányni. Nem vesznek tudomást a külvilágról, csak ülnek. Mélységes mély mélységben. A drága Zsuzsika eleinte furcsállta. Aztán idővel megszokta. Hiszen nem ártottunk senkinek. Egyszer csak felálltunk, mint akiket kicseréltek. Kedélyesen elköszöntünk, és elegánsan távoztunk. Kezdetben csak péntekenként, később pedig egyre gyakrabban sztondultunk itt. Az Ibolyában. Szerettük az Ibolyát. Pár órával korábban megittuk a mákteát. Negyven fejből. Első főzet. Gyomorkavaró, kimondhatatlanul undorító, szurokszerű fos. És ha sikerült a gyomrodban tartani, akkor rádobtál két vagy három Noxiront. És irány a presszó! Lassan dolgozik a cucc. Az ember érzi, ahogy belékúszik az eufória. Csilingel az Ibolya bejárati ajtaja. Én rámosolygok Zsuzsikára. Rendelek. Rendelek tíz
deka franciasalátát zsemlével. Hozzá kokakólát és egy kávét cukor nélkül. Már akkor is cukor nélkül ittam a kávét. Fizettem. Megvártam a többieket, és elkezdtünk enni. Mindig nagyon jólesett. Végtére is már órák óta nem ettünk. Azután elkezdett viszketni az orrom. A golyóim is viszkettek. Óvatosan megvakarom, nehogy Zsuzsika észrevegye. Finoman bekopogtat a fíling. Már picit homályosabban látom a fiúkat. Az egyik zsonglőrködik a kávéval a kezében, miközben alszik. Én elkezdek egy mondatot, és talán vagy három másodperc is eltelik, mire folytatom. Picit besztondultam. Azt hiszem. De lehet, hogy egy kicsit többet voltam odaát. Mert az előbb még négyen ültünk az asztalnál, most pedig csak hárman. Nem tudom, hova lett a negyedik barátunk. Biztos elment hányni. Igen. Elment hányni. Én jól vagyok. Időnként nekem is kicsit hányingerem van, és nagyon viszket az orrom. És ha tükörbe nézek, azt látom, hogy gombostűfejnyire szűkült a pupillám. Visszamegyek az asztalhoz. Lassan újra „köztünk" van mindenki. Jól van. Akkor most felállunk és nekiindulunk a városnak. Kézit csókolom, Zsuzsika! Nagyon későn érkeztünk meg a belvárosi lakásba. Parkolóhelyet is nehéz volt találni. Oké, én keresek. Addig a bőrkabátos fiúk előremennek, és nekiállnak előkészíteni a cuccot. Én is odaadtam a nálam lévő dobozokat. Megbíztunk egymásban. Mindig megbíztunk egymásban. Előfordultak később apróbb viták. Adagokról. Kinek mi jár, mennyi. De ezek felejthetőek voltak. Miután mindenki beállt, akkor meg már pláne.
Találtam parkolóhelyet. Kicsit fel kellett pörögnünk, mert az A-ban este valami kurva jó külföldi zenekar játszott. Siettem. Megnyomtam az ismerős kapucsengőt. Helló, én vagyok! A bőrkabátok már lekerültek a srácokról. A dobozok kiürültek. Makulátlanul, üresen álltak a konyhaasztalon. És az addigra szépen megbarnult tartalmuk finoman, nagyon vékonyan fel volt terítve porcelántányérokra. Elkezdődött a szárítás. Minél vékonyabban kened, minél melegebbre teszed, annál hamarabb szárad. Normálisan ez úgy zajlik, hogy adsz neki elég időt. Nem kell siettetni. Csak nyugisan. Mi azonban nem tudtuk kivárni azt a néhány napot. Este bulit terveztünk a Tilos az A-ban. Pénzünk pedig nem volt heroinra. Egész nap mentünk utána, bazdmeg! Marad a home made megoldás. Expressz eljárás. Hajrá! Én is levettem a bőrkabátom. Izgatott voltam, még sosem csináltam ilyet. Lassacskán, a tányérokat a sütőbe téve, már félkész volt a cucc. A következő lépés a lekaparás. Porszerűen gyűlt immár össze az anyag. Nagyon fel voltunk pörögve. Szépen, az utolsó morzsáig lekapargattuk a tányérokról. Ekkor valamelyikünk - kicsit már előregondolva - megkérdezte a házigazdát, hogy van-e citrom. Amaz bekukkantott a hűtőbe. Aztán minden egyéb helyre, ahol a citrom egy átlag háztartásban elő szokott fordulni. De citrom sehol. Na bassza meg! Én gyorsan felkaptam a bőrkabátom, és futottam a Kálvin téri éjjel-nappaliig. Meg sem állva, aztán vissza ugyanígy. Szereztem citromot. A citrom nagyon fontos dolog. Muszáj, hogy a mák beoldódjon a forrásban lévő vízben. Ahogy a heroinhoz is fontos az
aszkorbinsav, ami egyébként bármelyik gyógyszertárban beszerezhető. Még szerencse, hogy épp nem heroin volt az aznapi menü. Elég nehéz volt akkoriban éjszaka aszkorbint vásárolni. Nem volt minden sarkon ügyeletes gyógyszertár. Ámde az ember mindig előrelátó, és mindent beszerez. Inzulinos fecskendőt, aszkorbint vagy citromot. A többi adott. Mert, ugye, kanál minden konyhában van. Víz szintén. Gáz is, vagy egy jó Zippo gyújtó. De a sima gázszelepes is megtette. És a felforralt narkóhoz már csak egy szűrő hiányzott. Erre kellett a cigaretta füstszűrője. Szóval, amikor minden megvolt, jól alakult az este. Nem is jól - csodálatosan! Lebegtünk, dumáltunk, filozofáltunk. Megérkezett a hiányzó citrom. Addig a fiúk még dolgoztak kicsit a poron. Minden megvolt. Nem maradt más hátra, mint a betárazás a fecsikbe, és hadd szóljon. Ebben is megvolt a hierarchia. Hogy ki tolt először. Lassan fűződtek le az övek a derekakról, újból visszaállt az a bizonyos rutinos szervezettség. Senki sem kapkodott. Oké. Ő már jól van. Addig én melegítem a magamét a kanálban. Csináljuk egyben a kettőnkét, jó? Úgy gyorsabb. Mindenkinek egyszerű volt a dolga. Elvonultunk egy sarokba vagy a vécébe, és megcsináltuk magunknak. Azonban én még sohasem lőttem magamnak. Soha. Mindig mások segítettek. És bizony ezt az estét követően is még évekig soha... Nem akartam. Nem mertem. Aztán pár hónap elteltével már a heroin is kezdett képbe kerülni. Nem kísérleteztem a fóliázással,
sem egyéb módszerrel. Nem. Egyből vénásan, mert az a tuti. Most is belőtték. Szorítsd el a karod. És most szép lassan engedd lazára. Aztán azonnal rágyújtani egy cigire. Ez volt a szertartás. Az első slukk a flashsel együtt érkezett. Pár percre katapultál az agyad. Aztán vége, és marad a parttalan lebegés. Mindenki elnyúlva feküdt a lakás különböző pontjain. Még húsz percig elvagyunk, aztán indulás. Vissza a kocsimba, és irány az Á. Ahogy autóztunk a hely felé, elkezdett iszonyatosan fájni a fejem. Ez általában nem volt jellemző egy istenlövés után. Mondtam is a többieknek. Volt, aki pont úgy volt vele, mint én. Aztán szép lassan mindenkinél gáz lett. Bazdmeg, kurva szarul vagyok! A picsába, én is! Tekerjünk egy spanglit, az mindig jót tesz. De a fejfájás csak nem múlt el. Mintha egy satuban lett volna a fejem. És tekerik. Szorosabbra. Még szorosabbra. Már émelyegtem, miközben muszáj volt vezetnem az autót. És akkor sugárban telibe hánytam a műszerfalat. A kormányt, a szélvédőt is belülről. Mindent, ami csak előttem volt. Undorító. És az volt a legdurvább, hogy ezután csak még jobban fájt a fejem. A hányásnak érezhetően savanykás, maró bűze volt. És még az sem vigasztalt, hogy a többiek is ugyanolyan szarul vannak. Mondjuk, ők legalább nem hánytak be az autómba. Ennek örültem. Kipattantunk, hagytuk a kocsit, ahol volt. Fura, de még ma sem emlékszem, hogy hol parkoltam le. És mikor takarítottam ki?
Mi a fasz lehetett? Mit csináltunk rosszul? Nem száradt ki eléggé? Permetezve volt a mák? Tovább kellett volna pörkölni? Kerestük az okot. Gyorsan visszamentünk a lakásba. Az egyik bőrkabátos a száradási időre gyanakodva kicsit még dolgozott a szeren. Mindannyian kész voltunk. Ugyanaz a kínzó fejfájás. Rapid feljavítás után jöhetett az újabb betárazás. És ezzel egy időben a dolog nehézkesebb pszichikai része. A bevállalás. Mert, ugye, adott négy elég rossz állapotban lévő anyagos, plusz egy tele fecsi anyag. Egy lövés, amiről nem sejtünk semmit. Na fasza. Ki lesz az a bátor bőrkabátos, aki bevállalja a kísérlet főszerepét? A dolog kétesélyes: vagy jobban leszel, vagy... Körülöttem falfehér, halálra vált arcok. Én már ennél rosszabbul nem lehetek. És az volt a borzasztó, hogy semmi jele enyhülésnek. Na, oké, bazdmeg! Gyere! Told be! Remegett a lábam. Mindenem. Végignéztem, ahogy megtalálja a vénámat. A fecskendőbe visszaszivárog a vérem. Finoman, örvénylőén kavarog. Majd lassan bepumpálódik a cucc. Kétségbeesetten várok. Most mi lesz? Flash. Mondjuk első lépésként azért ez a minimum, amire számítottam. És aztán csend. Nem tudom, mi van. A fiúk néznek rám. Ők sem tudják, hogy mi van. Aztán lepattan a vaspánt, és szempillantás alatt elmúlik minden fájdalom. Oké, fiúk! Nem kell parázni! És már készültek is az adagok. Megint mindenki elvonult valahová. Pár perc és jól lettünk. Most már jó volt a mák. Az a néhány perc hiányzott. A picsába! Na jól van, most már örülhettünk. Gyorsan elosztottuk a
cuccot, és mentünk végre bulizni a Tilosba. Emlékszem, tök jó este volt. És pár nap múlva, amikor a cucc elfogyott, újra eszembe jutott a beszélgetés. Van bőrkabátod? - érkezett a kérdés. Van. De miért? Meglepetés. Oké, de bőr vagy műbőr? Teljesen mindegy. Oké, de tényleg miért? Meglepetés. Meglepetés, bizony. Ránéztem a fogason lógó bőrkabátomra. És az ujján, a hátán, a vállán foltokban megfolyva, szépen odaszáradva mosolygott rám a mák. Létezik egy városi legenda, miszerint ha már nagyon rosszul vagy, és kínoz az elvonás, és végképp nem látsz más megoldást, akkor fogj egy pengét, és finoman kapard vele végig a bőrkabátod. Mosolyogtam. Houdini és társa Nem nagyon kommunikáltunk, én és a lány. Elég jól ismertük egymást. Sokat mentünk együtt a cucc után. Több volt egyszerű kapcsolatnál. Időnként, amikor összesodródtunk az éjszakában, szétcsúszva, mert máshogy nem is nagyon voltunk abban az időben, mindig kurva jól éreztük magunkat egymás társaságában. Jókat röhögtünk, néha spontán szexeltünk egyet - vagy kettőt. Heroinnal elég jól bírja az ember. Tiszavirágmenetnek számít, ha másfél óra alatt végzel. Beállva, mint a barom, abban a tipikus „mindjárt langyítok egy malacarcot" állapotban, hát igen. Két dolog nehéz beállva: a pisálás és az elélvezés. Szóval, szexelgettünk, együtt vadásztuk a nyalcsit, és beadtuk egymásnak, sztondulgattunk. Néha elmentünk moziba. Mondjuk, elég vicces, mikor egy metál
beszakított drogos próbál valamicske fényt beengedni a résen keresztül. Az információról, amit a film hordoz, nem is beszélve. Totálisan mindegy volt, hogy mit „néztünk" meg: koreai akciót, orosz partizánosat vagy rajzfilmet. Mindegy. Mikor vége volt a mozinak, a széktámlák csattogása térített észhez minket, meg a felbaszott világítás - na, erre már érzékenyek voltunk. Felkászálódtunk és összeszedegettük a bontatlan üdítőket, szendvicseket és a csokikat, amiket a film előtt vásároltunk a büfében. Amikor még rajongva lelkesedtünk a filmnézés ötletéért. Blokk ellenében akár vissza is vihettük volna az árut, és mondhattuk volna a büfésnek, hogy érintetlen, és ugyan már, valamit számítson meg érte. De nem. Eszünkbe sem jutott. Filmrajongókból lett véglényekként picinyke törpék voltunk a sefteléshéz. Még ahhoz is hülyék, hogy tudjuk, valójában hol is vagyunk pontosan. Értsd: a térképen hol, mert az biztos, hogy a békávézás egyetlen kockája sem maradt meg. Hányas busz? Busz-e? Villamos? Hol a faszban lehetünk két folpackozott szenyával és ugyanennyi eltépett mozijeggyel? És ha már úgyis tökmindegy, mit nézünk meg, miért nem tesszük ezt egy belvárosi helyen? Miért pont a Cinkota moziban, Cinkotán? Miért? Azóta sem tudom a választ. Szóval ment a csajjal a road movie, nem volt unalmas vele az élet. Jó kis csaj, látszott már rajta a cucc - kiélt volt a feje, de vad volt és temperamentumos. Jó volt vele. Összefutni. És aznap is ez történt. Véletlenül összefutottunk. Aztán ültünk egy füstös kocsmában és nem nagyon kommunikáltunk. Pontosabban, nem kommunikáltunk. A nap eseményei
kicsit felborzolták a kedélyeinket. Ez a mai még a mi számunkra is kicsit meredek volt. Ültünk egymás mellett, a szívünk a torkunkban dobogott. Nem nagyon akart leállni, pihegve kémleltünk körbe-körbe. A sarokban, a plafonról egy tévé lógott. Jól mutatott a barna műanyag lambéria előtt. A borzalmas füst miatt eléggé nehezünkre esett pontosan értelmezni, mi is zajlik benne. De minket ez sem érdekelt. Csak bámultuk a tévét, mert tudtuk, hogy mindjárt jön a műsor, amire várunk. Reklámok, ajánlók - halálba idegesítenek ma is. Pedig mostanság többnyire nyugodt vagyok, nemigen történik velem semmi extrém. Legalábbis annyira extrém dolog nem, hogy várnom kellene miatta az esti hírműsort. Szóval, akkor ez történt. Nem voltunk biztosak benne, hogy lemegy, mégis vártuk. Nem esett bajunk - némi szerencsének köszönhetően. Megúsztuk, de vajon a többiek? Velük mi a fasz lehet? Kattogott az agyunk, zajlott a metakommunikáció. Tudtam, hogy a lány is ezen pörög. Aztán végre: a beköszönő szignál. A pulzusszám feljebb pörgött, minimum 140/perc, pedig tudtam, hogy először a gazdasági hírek meg ilyesmik jönnek. Egészen furcsa érzés kerített hatalmába. Mert tudtam mert tudtuk, hogy mi az igazság. Tudtuk, hogy mi történt valójában. Hiszen ott voltunk. És most vártuk az igazi mozit. Velünk (is) a főszerepben. De a mi nevünk nem lesz kiírva a vége főcímben. A mi nevünk nem lesz a vádlottak listáján, de nem ám! Őrjítő volt a várakozás. És igen, hopp, a felkonf! Drogfogás! Az ikszedik kerületi rendőrség
kábítószerosztályának különleges alakulata egy belvárosi lakásban több fiatalt letartóztatott, vélhetően drogkereskedőket és -fogyasztókat. A lakásban talált kábítószereket a hatóság lefoglalta, bla-bla-bla. És most lássuk a rendőrség által készített felvételeket! Bazdmeg! Teljesen kész voltunk. Az ilyen rajtaütésszerű akciókról mindig készül filmdokumentáció, nem egyet láttam már. Mondjuk, azokban nem voltam érintve. Ezek a filmek a bizonyítási eljáráshoz kellenek, gondolom, meg persze azért is, hogy igazolják: a drága fekete nindzsák jogszerűen jártak el. Na de mindegy is. Most mi vagyunk a nézők. A képernyőn a számunkra ismerős bejárat előtt készülődő kommandósokat látjuk. Aztán már bent is vannak a lakásban. Hangoskodás, a kamera összevissza kaszál a levegőben. Emberek a földön. Körvonalazódik a lakás. Hosszú folyosó, rohanás, konyha jobbról, na és, hopp, itt is elkaptak valakit, bazdmeg, szegény Sanyi, aztán tovább, üvöltések, kicsit szar a képminőség, leszarom, a háttérben felborul egy konga, most kap egy kis ellenfényt a nagy ablakokon át beszűrődve a kamera optikája, hangosan kopogó léptek, a lépcsőn fel, emelet is van? Nem, nincs... galéria. Dobog a szívem, mint az állat. Kamera pásztáz, a galérián franciaágy, nagy szőrmékkel letakarva, sehol senki... és itt állítsuk meg a filmet egy pillanatra! Huhh. A csaj jött velem szemben, nem láttam, isten tudja, mióta. Nagyon örültem neki. Igazán. Szarul voltam, de mégis. Megölelt. Jöttek az általános kérdések, ennek a vége mindig a cuccozási kórkép kielemzése. Mint kiderült, már egy ideje tiszta volt - oké, mondom, ez
király. Pont azon gondolkodott, hogy felhívjon, rég pörögtünk. Jólesne neki egy tolás. Egy sör nem sör, ugye? A pasija is unalmas, vagyis tüzelt a picsája, és épp jókor jöttem vele szemben az utcán. Ennek így kellett történnie, és ha már így, akkor én most éppen hova...? Éppen oda? Ne már, tényleg, aha! Tudni kell, hogy mindig vannak úgynevezett gócpontok. Ahol alkalomadtán összejöttek a toxik és a nőik. Kéthárom ilyen „nyilvános" hely volt, amikről szigorúan csakis a bennfentesek tudtak. Ezek a kecók általában a dílerek állandó tartózkodási helyei voltak. Tiszta ügy. Ki sem kell mozdulni a lakásból, és dől a lé. Nyilván úgy kezdődött, hogy jött a cuccos, súlyos elvonással, és megkérte a tulajt, hogy hadd toljon egyet gyorsan, aztán már itt sincs, és így tovább, és így tovább. Beindult az összetorlódás, és máris minden együtt volt ahhoz, hogy a polgári lakás átminősüljön klasszikus bűnbarlanggá. Imádtam ezeken a helyeken pörögni, persze a para mindig bennem volt, de mégis. Az édes bűnözés nagyon imponált. Olyan családias volt mindig a hangulat, órákat eltöltöttünk együtt. Beállva zenélgettünk néha, vagy csak zenét hallgattunk, menetrendszerűen toltunk egy következőt. Szinte folyamatosan körbejárt a spangli, és repültünk. Ha elfogyott az anyag, akkor sem volt baj, mert rögtön első kézből jött az utánpótlás. Ha a díler nagyon be volt szakítva, vagy csak lusta volt, akkor kivehettük a fiókból. Abból a csodafiókból, ahol már kipakettolva sorakoztak a grammos adagok. Alufóliában vagy papírban. Az alufólia jobb volt, mert arról a végén szépen le lehetett mosni a ráragadt nyalcsit a
fecskendővel. Baj általában inkább csak az adagokkal volt. Fél gramm az sohasem volt fél gramm, csak 0,3. Az egy az meg 0,7. És az egész egy zsákbamacska. Mindig volt a pakettban valami, de hogy mennyi - ez a meglepetés! És a pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadunk el. Ez a kereskedelmi alaptézis még az ilyen bűnbarlangokban is működött. És az utcán is. A mennyiség után viszont jött a másik nem elhanyagolható kérdés: a minőség. Ebből kiindulva tehát, ez a korántsem vicces játék négyesélyes: kevés szar, sok szar, kevés okés, sok okés. Értelemszerűen a kevés szarnak nem nagyon örültünk. De sajnos nem volt mit tenni. Elvonultunk valahová, hogy megcsináljuk a cuccot. A rítushoz mindig igényünk volt némi intimitásra, legalábbis nekem. Bármerre mentem a lakásban, mindenütt zajlott valami. A konyhában az egyik toxi épp a barátnőjét kúrta hátulról. A csaj sikítozott, picit túlzásba vitte szerintem a kamugyönyört. Volt olyan, hogy be is szálltam. Az ilyesmi elég lazán volt kezelve. A csávó elfáradt, kikapta a faszát, és elment tolni egyet. Én pedig, mint egy lelkiismeretes tartalékos, szolgáltam tovább a jó ügyet. A galérián, a folyosón, bárhol. Kerestem tovább a helyem. A kisszobában a Tibeti Halottaskönyvet elemezte két junkie. Kajak be voltak szakítva. Egy másik helyiségben éppen előkészült valaki. Ilyenek. Folytonos fortyogás mindenütt. És ezt imádtam. És éppen ide tartottunk a lánnyal. Nem látogattam már én sem errefelé egy ideje. Ritkán mentem, de akkor jólesett. A telefonhívás mindenesetre megtörtént, tudtam, hogy mehetek. Nem mindig volt a
díler jó passzban - ezen is múlott néha. Most jó kedve volt, szuper. Megyünk fel a lánnyal. Minden százas. Ennél jobb már nem is lehetne. Bekopogunk. A kukucskálón keresztül lecsekkolnak. És bent is vagyunk. Összegyűltek rajtunk kívül még egy páran. Szevasz, Sanyi! A többieket látásból ismerem, vagy még ennyire sem. Lebizniszeljük a dolgot a házigazdával. Elvonulunk szépen. Megkaptuk a „kevés okést" Beadjuk egymásnak. Elindul a bizsergés bokától felfelé. A sejtek ujjongva passzolják stafétaként tovább a mosolyt. Hullámként dübörög a felturbózott érzés a combomon keresztül a hasamig. Cikázik belül az anyag, szervtől szervig, a gyomrot picit összehúzza, a szívet kicsit megsimogatja. A nyakamon megtekeri az artériát - már hallom a zakatoló lokomotívot, ahogy mindjárt koppan az agyam fékezővasán. És amint nekivágódik, a rezgést szétteríti az egész testemben. Káosz és kakofónia. Crescendo. Forte. Fortissimo. Beleremeg az egész koncertterem. Lecseng az utolsó taktus, leheletnyi csend, és a sejtjeim állva tapsolnak, bravózzák, ünneplik a ma esti előadást. Bravó! Bravó! Bazdmeg, ez kurva jó cucc, súgtam oda a lánynak. Aha, elég jó, búgta vissza, és az ölembe hajtotta a fejét. Nem tudom, meddig voltunk odaát, de amikor visszatértem, ő még mindig ugyanúgy feküdt. A feje pont a faszomnál volt. Nem sokat agyaltam ezen, máris elkezdtem beindulni. Megérezte, már ő is visszatért. Lehúzta a sliccem, és elkezdte nyalogatni a szerszámomat. Kurva jól csinálta. Kicsit azért zavart, hogy a kongájával bíbelődő nem tudom kicsoda közben
minket bámult. Biztos tetszett neki a csaj. Vagy én. Vagy a faszom. Egy darabig próbálkoztam elfogadni a helyzetet, de nem ment. Ezt a lány is levette. Megfogta a kezem, és felvitt a galériára. Kibaszott jó segge volt. Fent ledobta magát az ágyra. Nem nagyon került le rólunk semmi. Én kint voltam a sliccemből, ő pedig csinált annyi helyet, hogy hozzáférjek. Ütemesen mozogtunk, nagyon bepörögtünk. És akkor az iszonyatos erejű dörej. Először csak a zaj rémisztett meg bennünket. Aztán amikor leesett, hogy miről van szó, már tudtuk, hogy nem a cirkó robbant szét. Vezényszavak, üvöltözés, kaotikus foszlányok. Egyre közeledő foszlányok. Az adrenalin már a vörös mezőben volt. Brutális sebességgel járt az agyam. De a legdurvább, hogy tudtam, mit kell csinálni. Lépésről lépésre. Valami titokzatos erő vezette a kezem és irányította a szarrá bővített winchesteremet. Beszippantott egy játék. Az a manapság divatos játék, amit én is imádok a gépemen. Puzzle-szerűség. Találd ki, hogy mi mivel van összefüggésben, és logikázd ki, hogy mi a megoldás. Amanita Design. Kurva jó, iszonyatosan. A feladat az, hogy te és a társad tűnjetek el a toronyban, ahol csak egyetlen ágy van, semmi ablak, semmi exit. És mindezt teljesítsd harminc másodperc alatt, mert a várba behatoló fekete nindzsák titeket keresnek. Expert fokozaton jönnek felfelé a toronyba, és nem cicóznak. Ha még ott vagy, elkapnak, és game over. Na jó, akkor nagy levegő, és start level. A kép felső sarkában villog egy piktogram, miszerint a kaland csak akkor indul el, ha előbb visszateszed a faszod a helyére.
Igen. Bukhattam három másodpercet. Mi a megfejtés, bazdmeg? Mindenesetre ne állj fel, ez biztos. Legördülés az ágyról. Igen. A két figura fekszik az ágy mellett. Mi lenne, ha benéznék az ágytakaró alá? Ráklikkelek. Hoppá! Egy ágyneműtartó. Húzzuk csak ki! Vigyázz, a két fogantyú az ágy mértani közepétől pontosan egyenlő távolságra van, jobbra és balra. Izgi. A tartót csak úgy húzhatod ki, ha egyszerre fogod meg és mozdítod őket magad felé. Annyira passzosan szervült az ágykeretbe. Oké, ez is meg van. Hány másodpercünk van még? A picsába! Már csak tíz. Gyerünk, befelé! Igen ám, de nem mindegy, hogyan. És már nagyon közel vannak a morcos nindzsák. A játék bemondja, hogy a Sanyi nevű felhasználót elvesztette a csapat. Ketten maradtunk. És mi a megoldás? Megvan! Az ő feje az én lábamhoz, az enyém pedig az övéhez. Miért is? Nagyon egyszerű. Mert csak így tudja a két figura, a szivacs alatti keresztléceknél fogva, az ágyneműtartót visszagördíteni az ágy alá. A helyére. Hoppsz, és már el is tűntetek mindketten. Király vagy. Az utolsó másodpercben. Bravó! Level complete. És most nyomjuk meg a play gombot az akciócsoport felvételén. A kamera pásztáz, a galérián franciaágy, nagy szőrmékkel letakarva, sehol senki... Biztos ez, biztos úr? Emlékszik még azokra a bizonyos mágikus képekre? Apró sormintás, A2-es méretű nyomatok a papírboltból. Kicsit fókuszálni kell, és lassan elővarázsolódik a téma. Nahát! Egy papagáj! Látom, látom!!! És ehhez mit szól, nindzsa bácsi? Mondjuk, ez
egy kicsivel drágább. Két beszart drogos egy sötét fiókban. Látja? Nem? Hát ez az. Hihetetlen! A kocsmában ülő alkeszekkel bambultunk egy mágikus képet a tévén, és csak mi tudtuk, hogy amit mindenki más lát, csupán káprázat. Bármilyen valósnak is tűnik. Legszívesebben elüvöltöttem volna magam, hogy ott vagyunk, bazdmeg! Mi is ott vagyunk, csak ti nem láttok, ha-ha! Fura „hatalom" ez. Úgy nyolc éve egy előadásra készültünk a színházban. Hetek óta mentek a próbák. Egy olyan világhoz tartozó embereket kellett megformálnunk, amiről halvány fogalmunk sem volt. Topmenedzserek. Olyan nyelvet beszélnek, amit az átlagember biztosan nem ért. Olyan szavakat használnak, ami másnak kínai. Tehát fel kellett készülnünk komoly szakemberek segítségével. Akik elkalauzoltak minket a saját világukba. Csapatépítő tréningek, tárgyalási technikák, menetgyakorlatok. Ilyenek szerepeltek az , órarendünkben". És csak miután megértettük ezt a világot, azután indultak a színpadi próbák. Az egyik trénerünk felkészítés közben különböző játékokkal lepett meg bennünket. Különös figura volt. Azt tanította, hogy információval bírni nagyon komoly „hatalmi pozíciót" jelent. Mondjuk egy tárgyaláson. Üzleti tárgyaláson, természetesen. És jött a játék. Feltartott egy doboz cigarettát, és megkérdezte, hogy ki ad érte ennyi és ennyi forintot. Aztán bemondta az akkori trafikárat. Persze, nem tudhattuk, hogy szívott-e már belőle vagy sem. Így nem jelentkezett a vételre senki. Aztán a tréner bemondta a dupláját. Na, ennyiért aztán már végképp egyikünknek sem kellett. Már nem
volt érdekes, hogy üres vagy teli a doboz. Erre a csávó megkérdezte, hogy ki ad érte tízezer forintot. Kis csönd - naná, hogy megint senki. És most jött a tuti. Nagy kár, mondta, mert most valaki nagyon jól járhatott volna. Mi van? Hanyag eleganciával felhajtotta a cigisdoboz tetejét, és ott lapult benne egy húszezres. Világos. Az infó hatalom. Akár pénzről van szó, akár a szabadságunkról. Ott a krimóban a lány meg én tudtuk az infót. Csak mi és a világon senki más. Se a kommandósok, se a fröccsözők. Senki. És a képernyőt nézve, látva hogy a kamera „minket bámul", majd továbbrohan, és otthagy bennünket, egyszerre megkönnyebbültem. És a lány is. Ezt megúsztuk, bazdmeg! A picsába! Éreztem, hogy mosolygok. Onnan sejtettem, hogy a lány is mosolygott. Mennyit tölthettünk az ágyneműtartóban? Fasz se tudja. De azt tudom, hogy amikor lépteket hallottam felfelé közeledni, nagyon kész voltam. Alig kaptam levegőt. Azt éreztem, hogy a szívem kalapál, iszonyú hangosan. Bazdmeg, meg fogják hallani. Lebuktat a saját szívverésem. Az az Edgár Allan Poe-novella jut az eszembe, Az áruló szív. Amikor a gyilkos meghallja áldozata szívverését a padló alól, ahova rejtette. Meg fogja hallani! A csend húrjai pattanásig feszítve. Érzem, ahogy a lány a bokámat szorítja. Szegény. Aztán a léptek elindultak lefelé. És a zajok egyre távolodtak. Majd végleg beállt a fekete csönd. Nem tudom, meddig feküdtünk az áldott koporsóban - bizonyára sokáig. Nem éreztem, mennyire pörög az idő, nem volt viszonyítási alapom. Kibaszott gyászos sötétség borult ránk. Éreztem, hogy lenyugszik
a légzésem. Nem akartam a türelmetlenségem miatt lebukni. Biztos maradt még rendőr a kecóban, gondoltam. Nem kommunikáltunk szavakkal, csak azt éreztem, hogy néha matat a lány a bokámnál. Ezek legalább valamiféle „életjelek" voltak, miattuk tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Aztán erőt és bátorságot merítettem, és odasúgtam a lánynak, hogy kinézek. Oké. Három, kettő, egy, mehet! Kigördítettük az ágyneműtartót. Kimásztam, iszonyú halkan végigfürkésztem a lakást. Most én voltam a jó nindzsa. A fehér. Senki sehol. Visszamentem érte, és hangtalanul kimásztunk a fürdőszoba ablakán a gangra. Még a végén a szomszédok fognak felnyomni? Na ne, gyerünk innen! Ki az utcára, és húzás! Erőltetett menetben keresztülszáguldottunk a városon, minél messzebb, annál jobb. És amikor már úgy éreztük, hogy nem szükséges tovább menekülnünk, befordultunk egy füstös kis kocsmába. Még az is lehet, hogy Cinkotán. Nem emlékszem. Nem volt fontos. Az volt a fontos, hogy álltunk egymással szemben, és mosolyogtunk. Kiereszthettünk végre. Most már biztosan vége volt. Elnyomtuk a cigit, és elindultunk a lakására. Mert valamit még nem fejeztünk be. Odaérve szinte azonnal egymásnak estünk. Frenetikus volt. De még mielőtt lekerült rólunk a ruha, a fülembe súgott valamit. Nem volt benne semmi nyálas, semmi mesterkélt. Egyszerű volt, és lényegre törő. Csak ennyi: köszi, Győző! Egy átlagos nap
Folyton ki voltunk szolgáltatva - mindennek és mindenkinek. Ahhoz, hogy meglegyen a tuti, számtalan akadályon kellett átvergődnünk. A tíz év alatt (mondjuk ebből csak négy a heroin) kevés olyan napra emlékszem, amikor flottul mentek a dolgok. Érdekes volt, hogy egy „átlagosan" induló nap miként lett a végére rettenetesen zűrös. És a következő napon kezdődött minden elölről, totál elfelejtve az előző nap tanulságait. Mert bizony volt egy sokkal erősebb hatalom: az elvonás. Kezdetben, mondjuk, még nem volt elvonás. Amikor még nem volt, azért rohantunk, hogy jó legyen; amikor meg már volt, akkor azért, hogy jól legyünk. Ha már nem hallod azt a bizonyos csengőt, akkor válik ez lényegi különbséggé. Nekem az elvonás elég későn köszönt be az ajtón. A többiek már kezdegettek szarul lenni, náluk már felfelmerült a jelenléte, egyre sűrűbben panaszkodtak, hogy nincsenek jól. Én teljes tudatlanságomban nem is nagyon sejtettem, mire számítsak. Az esti akciók után másnap reggel szépen felkeltem, és mentem a konditerembe edzeni, szaunázni. Az első időkben napi rendszerességgel sportoltam. Ötven perc kardió, lépcsőzés, futás. Mikor hogy. Súlyzók mozgatása, aztán kétszer tizenkét-tizenöt perc szauna, csobbanás a hideg vízbe, és minden fasza volt. Egy darabig. Az egyik toxikoma kérdezte egyszer, hogy nekem hogy a picsába nincsen elvonásom, ő már rendesen szarul van reggelente. Én pedig megmondtam az igazat: tök jól vagyok! Ezt nem hiszem el, bazdmeg! Kicsit kiakadt, mert nem értette. Elmondtam neki, hogy mivel kezdem
a napom, de sajnos ő nem volt az a sportszerető gyerek. Valamit valamiért. Nyilván méregtelenített a szervezetem és a folyamatos újjáépítésén munkálkodott. Én pedig estére mindig egy kicsivel többet túlóráztam a cuccokkal, mígnem engem is utolért a végzet. Az ember fél évvel később újra feltette az elvonásra vonatkozó kérdést. Én pedig megint megmondtam az igazat. Tök jól vagyok. Csak időnként, nem értem miért, de folyik az orrom, talán megfázhattam. És olykor iszonyú boogie van a lábamban - bizonyára az izomláz. Esetenként kiráz a hideg, ilyenek. Na látod, kisapám, ez már az elvonás, mondta kaján mosollyal az arcán. Üdv a klubban, örülünk, hogy velünk utazik - súgta a tekintete, miközben megveregette a vállam. Bazdmeg, hasított belém a gondolat, bazdmeg! Magamra haragudtam elsősorban, de nagyon. Igyekeztem továbbra is szinten tartani magam a sporttal, amennyire lehetett. Eljött az időm, már nekem is azért kellett rohannom, hogy jól legyek. Tegnap még más volt. Mindegy. Menni kellett tovább, csak most már folyt rólam a víz, miközben fáztam, és nagyon kellett fosnom. Menni kell, ha van lóvé. Mert ha nincs, nincs semmi. Ezen a téren is szerencsés voltam, mert nekem valamiért mindig volt pénzem. Már forgattam filmeket, nagyfilmeket, kisfilmeket, főszerepeket, kis szerepeket. Tévéztem. Szerepeltem szórakoztató műsorokban. Nagyon jól mentek a dolgaim, jól kerestem. Tényleg. Ügyesen kezeltem a pénzem. Természetesen mindig megvolt az aranytartalék, az elkülönített keret a cuccra.
Ezért aztán soha nem kellett lopnom vagy eladnom bármit az értékeim közül. A baráti körömben megvoltak a különböző fortélyai a pénzszerzésnek. Volt, aki a saját lakásában főzte a mákteát, és 300-500 forintért adott egy bögrényit. Ez néha nagyon jól jött, mert azért előfordult, hogy egész álló nap nem értünk el egy dílert sem. Ilyenkor ez a lehetőség tűzoltásnak számított. Azért hozzáteszem, hogy a heroin után a máktea jelentős visszalépés. Nincs flash, de legalább nem vagy szarul. Visszatérve a kollégára, nem elég hogy „terjesztői" minőségében várta a vendégeit a lepattant kecójában, hanem még „second-hand butikot" is üzemeltetett. A tag ugyanis szétszortírozta a cuccait, szépen az ágyra teregetve vagy vállfákon, és beárazta őket. Fecni: póló 200 Ft. Fecni: nadrág 500 Ft. Fecni: kabát 1000 Ft. Beszartam. És még az sem biztos - a körülményeket tekintve -, hogy a ruhák láttak mosóport valaha. Na, ez nem semmi. Volt, aki egy könyvesboltból, a lóden-kabátja alatt egy-két könyvvel kifordulva egyből befordult a szomszédban lévő antikváriumba. Gyors volt és rendkívül kockázatos. És nem mindig érte meg igazán. Az antikváriust nemigen érdekelte, hogy honnan és mikor került hozzád az áru, de szerintem sejtette. Elég volt végigmérni a könyveitől szabadulni kívánó személyt, és máris mindent tudott, persze. Túlságosan friss és új volt még a cucc. Neki persze jó üzlet volt olcsón megvenni és drágábban eladni, de még jóval a bolti ára alatt. A toxinak is megérte, mert némi pénzhez jutott. Így fordulhatott elő, hogy két darab háromezres
könyvért adott a geci kétezret. És akkor már csak egy ezrest kellett hozzátenni, hogy meglegyen a pakett. Fecni nélkül: egy pakett heroin 3000 Ft. Volt, aki abba akarta hagyni a cuccozást. Erre megvannak a megfelelő módszerek. Az egyik ilyen lehetséges út, hogy valami hihetetlen szerencse folytán bekerül az ember azon kevesek közé, akik szintetikus ópiátot, ha jól emlékszem, métádon tartalmú gyogyót kapnak. Depridol a gyógyszer neve. Tíz ampulla egy vékony henger alakú dobozban. Manapság a homeopatikus gyógyszerek vannak hasonló kiszerelésben. Szóval, ezt elég nehéz volt elintézni, valakivel jóban kellett lenni hozzá. Hallottam olyan orvosról, aki nem kevés pénzért írta fel ezt a gyógyszert a „betegnek" Apuka, anyuka mindig segít, ha az elveszett kisgyermekéről van szó. Ez így helyes. A hét valamelyik napján (ha jól emlékszem, szerdán) be kellett fáradni egy pesti rendelőbe, és a kedves nővér egy kisablakon át kiosztotta a gyogyót. Sorszám nélkül. Mint gyerekkoromban a banános standnál, úgy kígyózott a sor. Nyitás előtti várakozás - ki milyen sorrendben érkezik. Csak az volt a különbség, hogy ez a banán nem fogyott el. Mindenkinek név szerint volt kiporciózva. Csak az adag volt különböző. Volt ugyanis, aki masszívabban rajta volt, neki több kellett, de már egy igen erős elvonás esetében is elég volt napi három tabletta. Tehát mindenkinek pontosan ki volt számolva az adagja. Egy átlagos elvonás egy tablettát kívánt a szervezet lecsendesítéséhez. És, ugye, akinek egy hétre tíz tabletta jutott, annak bizony mindjárt maradt három felesleges. És erre a három megmaradó fincsiségre is
mindig akadtak jelentkezők, akik darabonként ezer forintért megvásárolhatták a tablettákat. És akárhogy is számolok, az háromezer forint a leszokni vágyó drogosnak. Ha pedig eladta, márpedig Depridolra mindig volt igény, nem kellett mást tennie, mint expressz felhívni a heroindílert időpont-egyeztetés végett. Ha lehet, azonnal. Tíz perc múlva ott, oké? Köszi. Akadt olyan figura, aki kizárólag csak kereskedett vele. Akinek minden héten leugrott egy tízezres. Furcsa érdekháló, mert akik megvették a gyogyót, azok tényleg le akartak állni. Nekem akkor kellett depit vásárolnom, amikor elutaztam. Sok nap külföldön, utazik a társulat, vidéki rokonlátogatás, ilyenek. Általában tudtam, kitől kell szerezni. De ha én nem tudtam, akkor volt olyan, aki tudta, vagy annak az ismerőse... Azt is tudtuk, hogy a szűkebb körünkben ki milyen állapotban van. Ez tíztizenöt embert érintett. Nagyon rajta van, le akar állni, vagy épp ellenkezőleg. Milyen telefonszámokat ismer, honnan szerzi be. Mert ha az elvonás beüt, és a lóvé is na, akkor kell a telefonszám. Elvonás, lóvé, telefonszám. És még sehol nem vagyunk. Egy időben a telefonom névlistájában kábé hét-nyolc díler száma volt meg. Azok voltak az aranyidők. Tehát van pénzem és egy rakás számom - látszólag fasza minden. Igen ám, de ez nem úgy működik, mint a teleshopos rendelésnél, itt nincs szöveg a kicsöngés után, hogy a dílerünk jelentkezéséig szíves türelmét kérjük. És egy jó dílernél előfordulhatott, hogy minden vonal foglalt volt. Rendelés akadt bőven. Kevés volt a jó díler, és sok az olyan, aki kezdetben jó volt, aztán
szép lassan ellustult, vagy nemes egyszerűséggel az addig hónapokon át megbízható fej lelépett a lével. Mondjuk öt pakett árával. A díler sokféle lehet. Ahogy Gombóc Artúr mondaná: volt megbízható díler, korán kelő díler, magyar díler, heroinista díler, úri díler, „házhoz jövök" díler, késős díler, pökhendi díler, „a legszívesebben pofán basznám" díler, cigány díler, haver díler, nagybani díler, lehúzós díler, kamuzós díler, családapa díler, arab díler, keserű díler, tej csokis díler, marcipános díler. Sokféle, nagyon sokféle. Emlékszem egyre, akinek egy hatodik kerületi parkolóban volt a fix helye. Általában időben érkezett. Nagy, fekete luxusautóval. Délutáni srác volt. Többen ácsingóztunk, vártuk a sarkon beforduló óriási limuzint. Megállt mellettünk, és finoman leengedte az automata ablakot. Az anyósülés mellettit. Akit megismert, mert régi kuncsaft volt, azt beültette maga mellé. Rajtam látta, hogy jólszituált vagyok, úgyhogy beültetett. Soha nem mentem szint alá. Mindig tiszta voltam, jól öltöztem, divatosan. Trendi gyerek voltam. Szóval beültem. A többiek a járdán, dolgozik az elvonás. Én látom őket, ők nem látnak minket. Nem amatőr a sötétített üveg, hát persze. Mikor először ültem be, a szívem a torkomban dobogott. Félelmetes, nagydarab figura volt. Törte a magyart. Mennyi? Mármint, hogy mennyit kérek. Én bemondtam, és akkor jött a tuti, a hollywoodi akciófilmes jelenet. Kész voltam, remegtem. A csávó elővett egy előre kihajtogatott papírpakettet. Persze üresen. Kivett a kesztyűtartóból egy műanyag zacsit - a
szokásos átlátszó, zárható tasakot. Benne iszonyat mennyiségű nyalcsi. Én még egyben ennyi nyalókát életemben nem láttam, pedig apránként már vagy a százszorosát is betoltam. Mindegy. Beszartam. És ekkor pillantottam meg a kisujján növesztett éktelenül hosszú körmöt, amivel kvázi kiadagolta a cuccot. Szemre. Szép komótosan belekanalazott a kánaánba, és ennyi. Ha jó kedve volt, többet adott. Pluszba. Mint a szotyis néni a meccseken. Papírtölcsér, szotymag, tötyi. Kis pohárral, nagy pohárral? Mindegy, melyiket választottad, egy marékkal úgyis utánadobott még a tölcsérbe, jókedv ide vagy oda. Na most, a dílereknek általában nincs jókedvük. Az egész ügymenet leginkább minden érzelmet nélkülöz üzleti célú összeütközés. Ha jók az értesüléseim, mára már a nagykörmű dílerünk is érzelemmentes. Akciófilmesre sikeredett a vége: lelőtték. Ennyi. Volt egy-két rendes dílergyerek, az egyikkel szinte haveri kapcsolatba kerültem. Járt az előadásaimra, lakásra hozta a cuccot, beadta nekem, ő is tolt egyet. Kijött a forgatásra, betárazva hozta a motyót. Belekukkantott, hogy megy egy filmforgatás. Ez kurva unalmas, bazdmeg, ez volt a véleménye, ami persze engem nem nagyon érdekelt. Nála volt a cucc, azt mondott, amit akart. De tényleg jó gyerek volt. Aztán egy szép napon lecsukták. Volt egy lány, aki egy peremkerületi suliban tanított. Ő volt az egyetlen hölgyismerősöm, aki ezzel foglalkozott. Nagyon vagány csaj volt, de néha azért nem ment egyszerűen vele sem. Időnként bedurcázott, és nem
hozta ki nagyszünetben a pakettet. Mi nehézkesen kibumliztunk a térkép szélére, és közben a tanárnő őnagysága nem volt hajlandó kilibbenni a cuccal. Biztos megjött neki vagy felbaszta egy gyerek az agyát, sose lehetett tudni. Várjuk meg a hatodik óra végét? A jó édes anyádat, itt rostokolunk délelőtt tízkor, szarul vagyunk, mint az állat, és ácsingózzunk délután kettőig? Na, ilyenkor mi is kicsit bedurcáztunk. Különböző terveket szövögettünk, miközben vártuk. Hogy hogyan büntessük meg. Mi lenne, ha felmennénk az igazgatóhoz, és tálalnánk neki mindent? Ennyire gecik azért nem voltunk. Aztán az élet megoldotta. Valahogyan kiderült róla minden, és kirúgták. Aztán évekkel később a kóterbe is bevágták néhány évre drogterjesztésért. Volt egy srác, aki nagyon sokáig volt a placcon. Ügyesen csinálta. Mindig tudta, mikor kell rövid időre eltűnni. Fél év valahol vidéken, aztán újra Pest. Kicsit olyan volt, mint egy parazita. Valakire mindig ráakaszkodott, és akkor nála pecózott és ott bizniszeit. Csak azért nem volt egyértelműen élősködő, mert akinél lakott, az mindig el volt látva. Egy pakett, és kuss. Ő is tolta nagyon, eszelősen jól bírta. Soha nem láttam kiütve. Ennek az is lehetett az oka, hogy soha nem nyomta vénásan, mindig csak muszkulárisan, vagyis izomba napi háromszor. Durva, mert így is bejön, csak lassabban szívódik fel, és nincs igazi flash. És kibaszottul roncsolja az izmokat, persze. A testén deréktól lefelé nem is nagyon volt már tiszta felület. Sebek és tályog-szerű gyulladások tátongtak mindkét lábán. Egyszer láttam, majdnem behánytam. Ha valaki
emlékszik a Dűne című filmre és benne a Báróra, az tudja, miről beszélek. Időnként le kellett csapolni a gennyet a sebekből, és ezt a plusz egy pakettért a lakástulaj bizony bevállalta. Néha. Aztán ő is eltűnt. Akkor láttam utoljára, amikor a kommandósok bilincsben cipeltek el egy Dob utcai lakásból. Nem tudom, mi lehet vele. Kikoptak az ismeretségek, régóta nincsenek már díler kontaktjaim a telefonom névjegyzékében. Pár éve a piros lámpánál megállt mellettem egy rég nem látott heroinárus, megismertem a piros dzsipjét. Egymásra mosolyogtunk. Hogy vagy? Mondom, jól, és te? Persze, láttam rajta, hogy még tolja ezerrel. A klasszikus „szoszo-lá-lá" kézmozdulattal adott helyzetjelentést. Én udvariasságból átszóltam, hogy a számom még a régi, és dobja át SMS-ben az övét. Rám mosolygott. A lámpa zöldre váltott. Még mielőtt átstartolt volna, annyit kérdezett: ha jól vagy, akkor minek a számom? Csutka gáz, és azóta őt sem láttam. Egyiküket sem. Kitörlődtek, elhomályosodtak. És tényleg, miért akartam a számát? Nem tudom. Ha nagyon utánamennék, biztos megtalálnám a dílert. Nem őt, hanem „A" dílert. Régen nem kellett sokat keresni. Ha odamentél, ahová kellett, mert ez volt az infó, akkor megtaláltad. Nem tudom másképp megfogalmazni. Egyszerűen kirajzolódtak abból a homályos mátrixból a homályból, amely általánosan jellemző volt a környezetemre. A belső, tűéles mozgatót, a dühömet körülvette egy blúrozott világ. A dühömet, ami akkor szabadult el, amikor rájöttem, hogy egy drogos geci vagyok. És ez a dühös ember elvonással és tele pénzzel,
telefonszámokkal és seregnyi dílerrel rohant tovább. Elvonás, lóvé, telefonszám, dílerrel ledumált randi, zsebben a nyalóka. Jó minőség vagy rossz, ezt sohasem lehetett tudni. Meglepetés! Gyerünk, szerezzük be a kellékeket. Mert bizony addig egy lépést sem tettünk ez ügyben. Csak ha már megvolt a cucc. Vagy úgy szerveztük, hogy egyikünk a gyógyszertárba ment, a másik meg a randira. Kellett szerezni kanalat valahonnan, elvégre az ember nem mindig hord magával étkészletet. A tárból tízmillis inzulinos fecskendőt. Ha volt tízdarabos, akkor inkább azt. Ez a praktikus, mert nem kell sokat bajlódni vele. Egyben van. Ha ilyen nem volt, akkor tízmillis pumpa és külön a kis tű. Na most, ez sem ment mindig egyszerűen. Kiszereléstől függetlenül. Mindig a gyógyszertáras néni vagy bácsi hangulatától függött, hogy kaptunk-e vagy sem. Nyilván levették, hogy mire kell. Fehér voltam, mint az Erzsébet híd. Remegtem, izzadtam, ugyanakkor jól szituált is voltam még mindig. Néha zavarban voltak a gyógyszerészek. Láthatóan döntésképtelenek voltak. Ekkor jött a nem nekem kell duma, és a történet a néniről, akivel eltartási szerződést kötöttem - szegénykém cukorbeteg és mozgásképtelen. Vagy meghatottam az embert, vagy nem. Ha adott, minden oké, hepi voltam. Igen, és még egy tízgrammos aszkorbinsavat is kérek, köszönöm. Néha még vettem valami teljesen indifferens cuccot, mondjuk torokcukorkát. Ravaszul, az elterelés végett. A dolog akkor nem stimmelt, amikor a gyógyszertáras nem hatódott meg, és átküldött egy másik patikába. Ő
nem vállal értem felelősséget, ő nem lesz a gyilkosom, nyilván ilyesmit gondolt. Anyád! Ezt meg én gondoltam. A belváros összes gyógyszertáráról tudtunk. Lassan feltérképeztük, ki a jó fej, és ki nem az. Persze néha Csepelig kellett kimenni, hogy megkapjunk mindent. De ez ritkán fordult elő. És volt egy pont, ami után már soha többé nem kellett átmenni másik tárba. Győző ugyanis megelégelte ezt a tré állapotot, és amikor a rosszfej patikus azt mondta, hogy nem ad, akkor Győző azt mondta, hogy rendben, ne adjon, majd ő meg beküldi az anyagot valaki másnak a használt fecskendőjével. Hoppá! A bácsinak kicsit átrendeződtek a vonásai. Végiggondolta. Ő nem vállal értem felelősséget, ő nem lesz a gyilkosom, nyilván ilyesmit. Anyád, megfogtalak! Ezt meg én gondoltam. Megvolt a varázsszó. Mindenhol bejött. Semmit nem csináltam, csak bevállaltam. Tudták már a tárban, hogy mire kell. Nem voltak történetek. Fecsiprobléma megoldva. Már csak cigi kellett. Azért is, hogy elpöfékeljük, meg a szűrője miatt. A cigi füstszűrőjén át szívtuk fel a nyalcsit. Nem jó mindenféle szemetet a véráramba juttatni. Maradt így is bőven. Főleg akkor volt gáz, amikor a szűrőnek egy aprócska szálát belőtted - ezt hívják szűrőláznak. Iszonyú gyorsan felment a higanyszál a szervezetben. Volt flash is, meg minden, de ez a gyors felmelegedés nagyon szar tudott lenni. Gyorsan el is múlt, viszonylag, de azért szar volt. Az esélye talán százezer az egyhez. Nekem kétszer volt szűrőlázam a négy év alatt. Tehát kanál, fecsi, aszkorbin, cigi a trafikból. Ha nem volt kanál, akkor egy kólásdoboz aljából simán megoldottuk. Kettévágtuk és
kész. Kellett még egy öngyújtó a hevítéshez. Volt egy toxikoma, nagyon rafkós junkie gyerek, akinek az egyik ékszere egy meghajlított kiskanál volt. Ha minden megvolt, már csak egy nyugis hely kellett, és akció indul. Mindent egybevetve: elvonás, lóvé, telefonszám, díler, kellékek - és már közel vagyunk a célhoz. Válogatás nélkül nyomtunk mindenhol, például éttermek vécéjében. Mindig rendeltünk azért valamit, hogy ne legyünk pofátlanok. És nem azért, mert láttunk valahol egy vastag filccel írt figyelmeztetést, hogy „A toalettet csak a fizetővendégek használhatják" Amíg megjött a rendelés, mi elintéztük. Magunkat. Helyszínként szóba jöhettek még a parkok, lépcsőházak, forgatások alatt az öltözőm, színházban az öltözőm, az autóm, fényes nappal parkolókban, parkolóházakban, és az aluljárók, erdők, egy haver kecója, aki nem tudott róla, vagy egy másik haveré, aki tudott, fősulin a fotólabor, kulcsra zárható, nehogy fényt kapjon valami. Vagy valaki. És ha minden fasza volt, akkor nyomhattuk nálam vagy bármelyikünk meleg lakásában. Üres a kecó, cincognak az egerek. Mindent lehet, van időnk, van kaja a hűtőben, hallgassunk valami zenét! Tévé bekapcs. Kánaán. Na, mondjuk, ez elég ritka volt, viszont ilyenkor nyugodtan hátradőltünk, és minden pillanatát kiélveztük a flashnek és az azt követő finom eufóriának. Elég változó volt a mindennapos procedúra futamideje. Akadt alkalom, amikor félóra alatt lezavartuk, tökéletes egyeztetéssel és szervezéssel. De olyan is volt, hogy hat-hét óra kellett hozzá. Pokol. Olyankor, amikor pedig
egy teljes nap sem volt elég, jöhetett a B terv: bassza meg a kurva élet! Elvonás, lóvé, telefonszám, díler, kellékek, tetthely -flash. Kicsit macerás. Mátrix Ültünk egymással szemben, Imre és én. Csernus Imre. Dr. Csernus. Nekem nincs semmilyen titulusom. Lehetnék akár én is „dr." de helyzetemet tekintve ez a rövidítés csak egyet jelenthet: drogos. Ültünk sokáig. Dr. Szabó Győző és Doktor Csernus Imre. Nézett rám azzal a nagyon szúrós tekintetével. Mindig azt éreztem, hogy a bőröm alá lát. Volt olyan, hogy percekig néztük egymást. Szem szem ellen. Farkasszem. Mindig ő szólalt meg először. Evolúciós hozadék. Erősebb állati ösztön. Tudatta velem, kinek hol a helye. Ki a vezér. Pár perc alatt. A farkamat behúzva tűrtem. Hallgattunk. Kerestük a megoldást. Én már túl voltam a sokadik oda-visszaesésemen. Megannyi módszerrel próbálkoztam. Le akartam állni. Csak nagyon gyenge voltam. Mindazt a jót, amit ebből a buliból ki lehetett venni, én már kivettem. Untam már az állandó fogadkozásokat az esti beállások után, meg néha reggel is. Vagy a gyógyszertárban sorban állva. Remegve. Izzadva. Sóvárogva. Mindig és megint. Esténként óriás voltam, másnapra törpe lettem. Küzdöttem minden fronton. Kezdve az adagok csökkentésétől a lelki beszélgetésekig. A Magyarországi Pálos Rend elöljáróját, az Atyát egy kedves barátom és kollégám unszolására látogattam meg. Ennek a barátomnak nagyon sokat köszönhetek. A karrierem indulásánál is az ő csökönyössége és
akaratossága révén kerülhettem színpadra. Egy főiskolás diplomavizsgán. Ha ő nincs, talán most nem vagyok színész. A mentorom volt. És nemcsak a melóban segített, de az életem terelgetésén is fáradozott. A barátom volt, és most is az. Egyszer biliárdoztunk egy szalonban, Csak mi ketten. Egy időben sok estét töltöttünk játékkal - hogy inkább vele legyek, mint mást csináljak. Az egyik ilyen biliárdpartin számolatlanul ittam a rövideket. Az ötödik után csak ennyit mondott: Győző, minden egyes tömény segélykiáltás a szervezetednek. Hagyd abba! Kicsinálod magad. És tényleg nem esett jól. Már az első sem. Mégis ittam. Magas a tűrésküszöböm. Nagyon sok pia tudott csak kiütni. Akkoriban minden ment, a cucc is, pici alkoholos rásegítéssel. És a barátom végignézett mindent. Látta rajtam, hogy mikor vagyok beszakítva. Azt is látta, hogy mikor vagyok nagyon beszakítva. Látta a karomat. Látta, hogyan próbálom sminkkorrektorral eltüntetni a tűnyomokat. Próbáltam bőrszínű stifttel lefedni a vöröslő foltokat. De ettől csak még feltűnőbbek voltak. És ő szánakozva nézett rám. Aztán egy szép napon elkísért az Atyához, egy kis budai kápolnába. Az Atya szívélyesen fogadott. A barátom magunkra hagyott - a dolog innentől már magánügy. Kedves, mosolygós, ősz hajú bácsika volt. Hosszan beszéltem, először én. Elmeséltem neki mindent. Hogy miket csináltam végig, és mit szeretnék az élettől a jövőben. Hogy nem akarok már tovább drogozni. Hogy hiszek az Isten kegyelmében. Segítsen!
Ezen a napon kezdődtek a lelki beszélgetések. Otthon meg kellett tanulnom a Miatyánkot, és jó pár dolognak utána kellett néznem a Bibliában. Nagyon nagy kedvvel csináltam. Emlékeim szerint hétfőnként és csütörtökönként jártam hozzá lelki gyakorlatra. Reggel nyolcra. Ez nálam nagy dolog volt, sokkal később keltem fel általában. A beszélgetéseken feltöltődtem. Egészségesebben lótottam-futottam aztán egész nap. Nem hívtam a dílert. Nem érdekelt a dolog. Vasárnaponként szentmisére jártam. Néha elkísért a barátom is. Megtanultam a katolikus szertartás minden mozzanatát. Profi voltam református létemre. Az Atya kiemelten foglalkozott velem. Lehet, hogy ez az út, amin végig kell mennem? Egyre inkább azt éreztem, hogy igen. És vártam a vasárnapot. És minden egyes áldozásnál azt éreztem, hogy amint én is magamhoz vehetem Jézus testét, megtisztulok. És akkor vége, lezárhatom a múltat. Ültem a miséken, végignéztem, ahogy az emberek sorban állva, egyenként járulnak az Úr színe elé, és befogadják a Megváltó testét. Malaszttal teljes kíváncsisággal bámultam őket. Tudni akartam, mi történik abban a pillanatban. Beálltam hát én is a sorba. Nem voltam elsőáldozó, de talán mégis sikerül. Egy másik templomban bizonyára hozzájutottam volna, vagy egy másik papnál. De az aznapi misét az Atya celebrálta. Szeretett engem. Naivan azt hittem, ezen múlik. Már csak ketten voltak előttem. Izgultam. Már csak egy ember. Huh. Én jövök. Elé térdeltem. Az Atya a mozdulat automatizmusával már épp ráhelyezte volna az ostyát a nyelvemre, de
időben észrevette, hogy én vagyok az. És a rá annyira jellemző kedves mosollyal odasúgta nekem: fiam, neked még nem szabad! Ott, abban a pillanatban omlott össze bennem minden. Hogy az a kibaszott kétfilléres ostya, ami az egyháznak igazán semmibe nem fáj, és a Bibliával eltöltött rengeteg idő, és egyáltalán. Az bassza meg, az! Hittem benne. Akartam. Az a huszadik századi dogma, pragma! Az bassza meg! Nagyon dühös voltam. Az az ostya megmenthette volna az életem, gondoltam akkor. És dühös voltam, mert ez sem jött be. De nem káromkodtam. Soha Isten nevét a számra nem vettem. Én jó voltam, igazán. Nem nyomtam már régóta. Egy hónapja talán. Nem is hiányzott - eddig a pontig. És kiűzettem a Paradicsomból. Gyűlöltem az egészet, mert ilyen közel még nem voltam a leálláshoz. Csalódottságomban azonnal felhívtam a legjobb dílert. A legjobb cuccért. A legszarabb napon. És még csak elvonásom sem volt. Dafke adtam egy pofont a szarnak. Bravó. Napokig be voltam állva egyhuzamban. Visszakerültem az origóra. Arra a nullára, ahol már nincsenek váltóértékek yard és méter között, Celsius és a Fahrenheit között. De tudtommal, a mai tudomány állása szerint, heroin és bor között sincs. Speed és sör között vagy máktea és tömény szesz között sincs. A magas tűrésküszöb tehát az én szempontomból minden bódító cuccra érvényes volt. Mindent mindennel. Zúzda. Hatványozottan. Csodáltam azokat az embereket, akik tudják ezt másképp csinálni. Csak az alkoholra gondolok, mert a
cuccnak legalább nincs reklámja. A nyalcsit nem nyomatják főműsoridőben a tévében. Nem hallok kokainspotokat a rádióban. Nincs fent a drog az óriásplakátokon. És mégis veszik. Kitikkadva elmegyek a közért mellett, és nem bírom ki. Fincsi hideg sörike, naná! Ha ott lenne a heroin az orrom előtt folyton, esélyem se lenne a túlélésre. Micsoda nehéz dolguk lehet az alkeszeknek! Ezért is minden tiszteletem azoké, akik a minőség-mennyiség arányt ügyesen tudják kezelni. Én nem tudtam. Sokáig. Nyomtam a gombot ezerrel. És amikor már elég mélyre kerültem, egészen a szartenger fenekéig, akkor fogtam magam és elrugaszkodtam. Nagy lendülettel. Felfelé. Ezek a pillanatok voltak a leállásaim kezdőpontjai. Mindig másképpen. Más módszerrel. Újra és újra. És megint itt ülünk Imrével, és farkasszemet nézünk. Lenyúzza rólam a bőrt. Aztán mikor már csak egy húscafat vagyok - aminek ugyan még van két szeme, füle, meg valamicske elhanyagolható agya is megszólal. Győző, meddig akarod még ezt csinálni? Nem tudom. Nem akarom már, de nem bírok leállni. Hát akkor ne állj le. Nyomjad. Nem jó? Ha be vagy állva, az nem jó? A heroin jó, nem? Győző, ne hazudjunk! A cucc jó. Igen, Imre, jó. Na, hát akkor csináljad. Miért is fosztanád meg magad a jótól? Imre, ne csináld ezt. A nyalcsi jó, igen. De az életem, az nem. Le akarok állni. Annyi mindennel próbálkoztam már, te is tudod. Utálom a fájdalmat. Az elvonást. Gyenge vagyok, ez van, bazdmeg! írjam ki a pólómra? Mert mondjuk azt,
hogy drogos vagyok, mindenki látja. Nem akarok többé nyáron is hosszú ujjú pólóban mászkálni! A drog hatása, kevés kivétellel, jó. Megadja az embernek azt az érzést, ami hiányzik neki, és amit persze el lehet érni normális úton is, csak ez kemény munkába és időbe kerül, amit pedig sokan, akik türelmetlenek, nem akarnak kivárni. Tehát a hatás jó, de a következmény... ? Az más kérdés. A drog-, alkohol-, játék-, nyugtató- és egyéb függőség kifordítja az embert önmagából. Nagyon komoly személyiségtorzító hatással bír. A szerettei látják, de nem ismerik az ilyen embert. (CS. I.) Nagyon durván nézett ki már a karom. Csupa szúrás mindenhol. Kevés volt a szabad hely. Volt olyan toxi, aki ezt úgy oldotta meg, hogy befáslizta. Atlétatrikó, fásli a könyökre. Na, ez nem én voltam. A fáslit pedig alapból gyűlölöm. Az esernyőket egy kicsivel még jobban. Nem voltam már semmihez sem elég jó állapotban. Ezt Imre is látta. Segíteni akart. A módszerei néha talán drasztikusabbak a kelleténél. Viszont hatékonyak. Emlékszem, volt egy srác a Lipóton. A kilences pszichiátriáról kérte át magát a hetesre. Ott engedékenyebbek voltak a betegekkel. Ezt hallomásból tudom. Mézes-mázosán kezelték a drogosokat. Jajszegény-elesett-perifériára-csúszott-anyagosként viselkedtek velük. És ez nem tetszett a srácnak. Tényleg le akart jönni a cuccról. Hallott Csernusról. A hatékonyságáról, ami 63%-os volt. Ez azt jelenti, hogy százból hatvanhárom függőt lehozott a drogról. Nagyon szép arány. A srác sokat hallott már a nagy emberről.
Nagy nehezen elintézte, hogy átvegyék. Azért ez sem volt jellemző, de sikerült neki. Eszelős elvonásos rohamokkal hozták át Csernus-hoz. Le volt szíjazva a gurulós ágyra, így tolták át a zegzugos folyosókon keresztül a hetes pszichiátriára. Szarul volt, de a remény tartotta benne a lelket. Megérkeztek az ápolóval a célállomásra. Csernus doktor éppen a folyosón volt. Az ágy elgurult mellette. A srác bizakodó tekintettel nézett fel rá. Imre lenézett rá. Kétség nem fér hozzá, látta, hogy a csávó padlón van. És miközben eltolták mellette, halkan csak ennyit mondott a fiúnak: meg fogsz dögleni! Szegény fiú akkor értette meg, hová került. Oda, ahol bizony nem finomkodnak az emberekkel. És így talán az esélye is több mint a másik osztályon. De ezt a srác akkor másképpen élte meg. Ott volt a rémület a szemében. Aztán később ő is megértett mindent. Ahogy én is. Kegyetlen mondat volt, de pontos. Ez jellemezte Imrét. Nem smúzolt, ma sem smúzol senkivel. Sokan nem szeretik. Azért nem, mert őszinte. Azt mondja, amit gondol. Kevés ilyen ember van. Most már a fiú is így gondolja. Nagyon jó barátok lettek később. Ő és Imre. Intelligens fiú volt. Jó humorú. Rengeteget röhögtünk együtt. Kettesben. Vagy hármasban, amikor Imre is velünk volt. Ültünk egy asztalnál a presszóban, vagy a srácnál, és sztoriztunk. Drogos történeteket és más különös kalandokat. Ezt a sztorit is ő mesélte el nekem. Röhögtünk. Már tudtunk a nyomorunkon nevetni. És Imre is velünk nevetett. Barátom.
Akkor, vele szemben ülve vártam, hogy mit talál ki. Mi lesz az a pontos megoldás. Kereste a fogást rajtam. Mindent vállalok - bármire ítél. Volt egy gyógyszer, ami nagyon drága volt már akkor is. Folyadék, és később tabletta formában is forgalmazták. Egyszerűen lecsapta az ópiátokat a receptorokról. Ha még voltak az emberben. Ha nem, akkor semmi. Egy zsák heroint is benyomhatnál - semmi hatás, mikor dolgozik benned ez a gyógyszer. Egy üvegcse négynapos védettséget biztosított. Ahogy a tabletta is. És ha rányomtál, nem voltál rosszul. Annyi, hogy semmi. Se flash, se eufória. Nem hittem benne. Kipróbáltam. A gyógyszer nyert. Bazdmeg! Végigcsináltam mindent. Díler, nem kevés lóvé, be a cucc, és semmi. Szörnyű volt. Egy szaros kis gyógyszer leveri a topdrogot. A picsába! Akkor meg minek? Nyilván ez a hatásmechanizmus. Minek? Letelik az a négy nap gyorsan. Igen ám, de amint letelik, menni kell a doktor úrhoz. Meginni a szeme előtt, az utolsó cseppig. Aztán amikor már megbízott bennem, onnantól a feleségem adagolta. Nem is hallottam erről a gyógyszerről addig a napig. Ültünk egymással szemben. Még mindig gyűlöltem a fáslit és a gondolatot, hogy nem mehetek ki a strandra nyáron. A normális életemet akartam visszakapni. Ez a gyógyszer lehet a megoldás, Imre? Figyelj, Győző, le tudom vezényelni az elvonást különféle gyógyszerekkel. Felírok a fosásra, a GM-rohamokra, a depresszióra is bogyókat. Nem leszel jól, de csökkenni fognak a fájdalmak. A pszichés rezgések és a fizikai rosszullétek is. Ez így eltart egy hónapig. Kettőig. Ehhez te is
kellesz. Erősnek kell lenned. Nem menni a cucc után három hét múlva, mert akkor el van baszva az egész. Ebben kell erősnek lenned. Agyban. A fizikait, azt hamar lezongorázod. Szóval ez így, mondjuk, másfél hónap. A Richter-skála szerinti kettes fokozaton. Hosszan. A másik verzió ez a másik gyógyszer. Ha kibírod, hogy tíz napig nem tolsz, akkor bejössz és megiszod. És semmi. Megbeszélünk egy időpontot, amihez tartjuk magunkat. Ha azonban ez alatt a tíz nap alatt egyszer is anyagozol, akkor lesz egy kis csinnadratta. És nincs kamuzás! Tíz nap! Döntened kell, Neo! Ha a kék kapszulát választod, visszatérsz az előző életedbe, és nem történt semmi. De ha a piros kapszulát választod, megtudod az igazságot. Valami ilyesmi. Mátrix. Morpheus döntéshelyzetbe kényszeríti Neót. Alapfilm. 1999. Iszonyatosan be voltunk állva, miközben néztük. És most ez a képsor megelevenedett előttem. Nekem kell döntenem. Morpheus kérdően néz. Vár. Dr. Csernus Imre, vagyis a nagy Morpheus a válaszomat várja. Már csak az a legendás kopott, piros bőrfotel hiányzik. Pörög az agyam veszettül. Az egyik rosszabb, mint a másik. Biztos, hogy nem bírom ki tíz napig. Mi a faszt csináljak? Muszáj leállnom, ez így nem mehet tovább. Hosszú percek telnek el. Na, mi legyen? Mikor nyomtál utoljára? Van itt pont egy üveggel. Belekóstolsz? Csak egy cseppet. Abból baj nem lehet. Előadásom van, Imre. Egyébként pedig öt napja nem nyomtam. Persze, hogy hazudtam. Akkor nem lehet gond, Győző! Na? Naltrexon volt a gyógyszer kémiai neve. Blokkolta az ópiátreceptorokat, lelökte róluk a nyalcsit. A heroint.
Fizikális védelmet nyújtott, de az illető ettől még soksok időt volt kénytelen eltölteni a megoldatlan félelmeivel szembesülve nap mint nap. Tudtam, hogy Győző még nem érett meg a változtatásra, és ahhoz még időre van szüksége, hogy megértsen valami fontosat. Meg kitartó és következetes munkára. Hazudott? Persze. Gyáva volt vállalni, hogy mikor tolt utoljára. Mikor a félelmei nyernek, minden ember szamarat csinál magából. (Cs. I.) Oké, megkóstolom. Beleittam egy picit. Tényleg csak néhány cseppet ihattam. Nem volt sok íze. Kicsit még ültünk. Vártam. Semmi. Fasza. Eldöntöttem. Legyen a gyógyszer, találkozzunk tíz nap múlva. Megbeszéltünk mindent. Lefixáltuk az időpontot, addig megrendeli az üvegeket. Tíz üveg van egy dobozban - az negyvennapos védettség. Szuper. Nem lesz ezzel semmi gond. Itt vagyok a megbeszélt időben. Csá. Egy Tom Stoppard-darabot játszottunk aznap este. Elég jó szerepem volt benne. Ültem a kocsiban. Kicsit igyekezni kellett, hogy a Lipótról átérjek. Teljes nyugalommal vezettem. Minden jó lesz. Jól döntöttem. Aztán valami nagyon fura érzés kezdett a hatalmába keríteni. Váratlanul rúgott egyet a bal lábam. Nem én irányítottam. Szerencse, hogy nem a féken volt. A feleségem mellettem ült. Bazdmeg, kezdek szarul lenni! Győző, ne figyelj oda, nyugi! Nincs semmi baj. Próbált nyugtatni. Én pedig megpróbáltam nyugodt maradni. A végtagjaim azonban nem. Önkéntelenül is rohamszerű lökéseket kaptam. Az egész testemben. Mintha összemenne a bőröm. Szűk lett a testem. Nem kaptam levegőt, csak nehezen. A feleségem próbált
felülemelkedni a helyzeten, mint egy jó pszichológus. Próbáltam rá figyelni. Hol ment, hol nem. És a forgalomra is koncentrálnom kellett, nehogy lezúzzam az autót. Valami utolsó tartalékkal, ami még a jó Győzőből megmaradt bennem, eljutottunk a színházig. Addigra borzalmas állapotban voltam már. Dőlt rólam a víz és reszkettem. A feleségem talán hazament, nem is emlékszem. Semmire sem emlékszem. A kollegáim reakciói fel-felvillannak. Amikor kijöttünk egy jelenetről, a partnerem suttogva lebaszott: nem igaz, hogy nem tudod összeszedni magad! Azt se tudtam, hol vagyok. Nem emlékszem, hogy ment le az előadás. A büfében feküdtem, amikor nem volt jelenetem. A színészek tanakodtak felettem. Ilyet még ők se nagyon láttak. De én sem, bassza meg! Betegségről beszéltek. Elhangozhatott a drog szó is talán. Feküdtem, és nem fértem bele a bőrömbe. Rettenetes érzés volt. A hullámokban rám törő izomfájdalmaktól a könnyem is kicsordult. Brutál. Mikor lesz ennek vége? Visszacsengett Morpheus hasonlata. A Richter-skála. Hányas fokozat ez? Nyolcas. Elég, nem bírom tovább. De csak nem maradt abba. Lement az előadás. A korhű jelmezemet letéptem magamról. Duplasoros bőrmellény. Bazdmeg! Kihámoztam magam, amennyire tudtam. Átöltöztem. Rohantam haza. Nem enyhültek a rengések. Picit sem. Hazaértem. Rengeteg szürke folt van, amikre nem emlékszem. Gyorsan lefeküdtem, ezt tudom. Próbáltam aludni. Órákig nem sikerült. Aztán mégis. Enyhült valamit a roham. Reggel csuromvíz volt körülöttem
minden. Már nem fájt semmim. Elmúltak a rengések. Azt éreztem, hogy nagyon fáradt vagyok. Áthordtam egy hegyet a folyó túlpartjára. A feleségem aggódó tekintetében minden benne volt. Nagyon nehéz éjszakád volt, Győző - az arcán halvány mosoly. Igen. Nehéz. Nem maradt az ágyban mellettem. Átment a kislányomhoz. Majdnem lerúgtad a csillárt a plafonról, annyira hánykolódtál, Győző. Igen. Az ördög forgatott a nyársán. Könnyebb volt, amint elcsendesedett a vihar. Kicsit fellélegeztem. Ittam egy finom kávét. Jólesett. Olyan családias volt minden. Megint. Aztán elindultam a színházba. Volt valami próba, azt hiszem. Tudom, hogy be kellett mennem valamiért. Szemlesütve léptem be a művészbejárón. Voltak olyan kollégák, akik láttak előző este, és voltak, akik nem. A büfébe érkezve éreztem, hogy akik nem voltak bent tegnap, azok is tudnak mindent. Jaj, de szar érzés volt! Ezzel együtt jó is. Nem volt már kétség afelől, hogy mit csinálok a szabadidőmben. És nem csak a szabadidőmben. Még mindig szemlesütve közlekedtem a színházban. Megcsörrent a telefonom. A titkárságról hívtak. A színház akkori főrendezője és egyben az ominózus darab rendezője délután négykor vár az irodában. Oké, ott leszek. Meg sem kérdeztem, hogy mi ügyben. Ez teljesen nyilvánvaló volt. Most fognak kirúgni. Ennyi volt. A színház igazgatója akkor éppen külföldön rendezett, így a rangsorban az őt követő embernek kell aktuális ügyekben intézkedni. Döntést hozni. Mérlegelni.
Négy előtt öt perccel vettem egy nagy levegőt. Leszámoltam mindennel. Kihúztam magam. Majd lesz valahogy. Négy órakor felmentem a belvárosi színház titkárságára, és bekopogtam a nagy emberhez. Nagyon tiszteltem, és most is tisztelem őt. Határtalan kreativitásával és fergeteges humorával mindig lenyűgözött. Csodálatos rendező és ember. Tekintetében már ott volt a kérdés. Fel sem kellett tennie. Így én kezdtem a beszélgetést. Elmondtam neki mindent. A rabságomról. A tegnap estéről. És hogy tudomásul veszem, ha kirúgnak. Nagy hibát követtem el. Szeretném már abbahagyni a drogozást. Törekszem rá, minden erőmmel. Sírtam. Emlékszem, iszonyúan éreztem magamat. Mindenre fel voltam készülve. Ő csak nézett rám és mosolygott. Nem értettem. Van egy buddhista mondás: „Az emberek azt hiszik, hogy a bátrak nem félnek. Valójában a bátrak meghitt viszonyban vannak a félelmeikkel" (Cs. I.) Nem akarunk kirúgni, Győző. Épp ez az, hogy nem! Hiszen pont most mondtad, hogy kifelé tartasz, hogy küzdesz. Ez pozitív, Győző. Dehogy akarunk kirúgni! Tessék kijönni belőle! Hajrá! Ültem, meglepettséggel vegyes megrökönyödéssel. Sírtam. Nem az történt, amire számítottam. Kicsit még beszélgettünk. Elköszöntem. Kimentem az utcára, és órákig bolyongtam a városban. Oké, nem rúgtak ki. De még egyszer ezt nem játszhatom el. Bizsergető jó érzés futott át rajtam. Ilyen nem lesz többet. Most tényleg leállók.
A dílert felesleges lett volna hívni a cuccért. Dolgozott bennem a gyógyszer. Nem tudtam, meddig, de hogy ma még igen, az tuti. Elég eltökélt voltam a leállást illetően. Még két napig. Én, ostoba. Pszichésen nem voltam rendben. Minden pillanatban az anyagra gondoltam. Az imádott eufóriára. A hiány nagyon erősen dolgozott bennem. És megint maga alá gyűrt. Az a pokoli éjszaka olyan távolinak tűnt már. És újra vállaltam a kockázatot. Repülni akartam. Oda. A másik dimenzióba. Miközben vártam a dílert, a napokat számolgattam. Még hat nap van hátra. Akkor kell visszamennem Morpheushoz. Kell. Ha nem megyek, örökre elveszítem. Hat nap. Oké, még ma tolok egyet és holnaptól semmi. Fogadkozás. Úgy sakkozgattam magamban, hogy tisztában voltam annak a geci gyógyszernek az erejével. Nem hiányzik még egy olyan éjszaka. Nem akarok szenvedni. A picsába! De most is szenvedek. Hiányzik a heroin. Bassza meg, nyomok még egyet, és kész. Lesz, ami lesz. Túlélem. Túléltem pár napja is. Így kavarogtak bennem a gondolatok. Így lettek a lényeges dolgok lényegtelenek, a nagyszerű elképzelések gyáva eltévelyedések. Pillanatok alatt. Labilis voltam és merész. Ebben a pokoli játszmában. Toltam egy csodálatosat. Újra kedvet kaptam a cuccozáshoz. Másnap elkapott a gépszíj ismét. Aztán újraszámoltam. Öt nap. Bassza meg. Mit csináljak? Betegségre hivatkozva ne menjek be a Lipótra? Napoljuk el? Nem lehet. Be KELL mennem. És ezen a ponton azt éreztem, hogy nem kockáztathatok tovább. Már ez az öt nap is necces. Nem kell nekem az a csinnadratta. Nem. És nem nyomtam addig a bizonyos
napig. Furamód, nem voltam szarul. Bizonyára rendesen kipucolt belül a gyógyszer. Volt mit kitakarítani a szervezetemből, az biztos. A gondolataimat azonban nem tudta törölni. Folyton a telefon billentyűzetén doboltak az ujjaim. Percenként le kellett győznöm magam. Öt napon át. De megcsináltam. És eljött az a nap -megérkeztem Morpheushoz. Az asztalra már ki volt készítve az üvegcse. Rögtön kivert a víz. Észrevette ő is. Elmeséltem neki a múltkori kóstoló következményeit. Elmondtam neki, hogy tartottam a tíz napot. Tiszta vagyok. Nem szeretném, hogy az a rengés újra padlóra küldjön. Szóval kicsit fosok most a gyógyszertől. De hát ez szerintem normális reflex. Na hát akkor, igyam meg? Aha! Szaladgáltak bennem a kérdőjelek rendesen. Oké. Nagy levegő. Egy slukkra be. A legutóbbi pár csepp tízszeresét. Minimum. Most fogok meghalni. Halálfélelmem volt. Nagyon. Már megittam. Változtatni ezen nem lehet. Csak befelé figyeltem. Vártam, mikor kezd összehúzódni a testemen a bőr. Vártam az első kontrollálhatatlan mozdulatot. A lábujjamtól a fejem tetejéig vizslattam magam. Teltek a percek. Néztem az órámat. Semmi. Vártam. Semmi. És akkor hirtelen apró gyöngyök jelenlétét éreztem közvetlen a bőröm alatt. Sok ezer pici gyöngy futkározott fel és alá. Ismétlődő, egyenletes ritmusban. Aztán erősödni kezdett a tempó. Megijedtem. Nem fájt, de féltem valami váratlan csapástól. Bárhonnan érkezhetett. Aztán nagy hullámban végiggurultak a pici gyöngyök a testemen - és eltűntek. És maradt a semmi. Tíz perc telt el azóta, hogy megittam. Még mindig semmi. Húsz perc. Ugyanaz. Félóra.
Lassan lazítottam az öntapogatáson. Nyugodtabb lettem. Akkor most már nem jöhet semmi. Egy óra elteltével teljesen kiengedtem a görcsből. Aznap nem volt előadásom. Nem kellett sietnem. Motorral mentem, nem kocsival. Álltam a Lipót bejáratánál, a parkban, és mosolyogtam. Hát akkor indulás. Nem tudom, hova. Mindegy. Valahova. Felpattantam a mocira, és lezúztam a hegyről. A Budagyöngyénél estem egy kurva nagyot. Hoppácska. Ugyanazzal a lendülettel felpattantam az úttestről. Nem volt semmi bajom. Miért is lenne? Már tudtam, hogy vasból vagyok. Felállítottam a motort. Vissza rá, és tovább. Nem érdekelt semmi. Hangosan röhögve száguldottam a városban. Céltalanul. Az ezt követő hónapok elég jól teltek. Biztonságosan. Minden negyedik napon ott álltam Morpheus-nál. És sosem várt egyedül. Mr. Gyógyszer mindig nála volt. Egy slukkra. Akkor négy nap múlva jövök. Helló. És így tovább, és így tovább. Éltem a rendes családapák életét. Jártam a gyerekért a bölcsibe, öltöztettem, fürdettem. Csodálatos volt amúgy. Színes világ. Újra sportoltam, szaunáztam. Igazság szerint elég nehezen tudtam elaludni. A kevés alvás után hajnalban keltem. Nem tudtam ilyen korán mit kezdeni magammal. Elmentem futni. Órákig futottam. Senki nem volt még Wekerlén az utcákon. Rohantam, mint aki be akar pótolni valamit. A feleségem aggódva hívta Morpheust, nem írna-e fel nekem esetleg valami altatót. Elmondta, hogy mit csinálok hajnalonként. Majd elfárad, Judit! Így is lett. Szépen felvettem a kellő fordulatot. Lassan, de utolértem magamat.
Az eszemmel azonban tudtam, hogy még mindig nagyon vékony az a jég, amin táncolok. Bizonytalan voltam. Egyáltalán, meddig kell ezt a szar löttyöt innom? Életem végéig? De tényleg? Mint egy gyerek, járok majd fel a Lipótra. Mindjárt harminc leszek, bazdmeg. Azonban ez a morgolódás nem volt általános. Ez nem. Hanem a vágy volt az. Újra megfogant bennem. Az egyik kabátomban találtam ugyanis valamit. Hónapok óta ott lapult. Emlékszem, hazafelé menet rejtettem oda. A kabát kapucniját be lehetett cipzárazni a gallérba. És én ide dugtam el mindent. Fél pakett heroint, tűt, mindent. Aznap, amikor megtaláltam, esett az eső. Kicsomagoltam a kapucnit, és ott volt. Összeugrott a gyomrom. Pont aznap ittam meg a gyógyszert. Álltam, és megint döntenem kellett. Most húzzam le a vécén, vagy rejtegessem tovább? Nem húztam le. Kezdődik. Ezt nem hiszem el! Akkor azonban stabil voltam. Inkább stabil, mint nem. De ezt is csak a gyógyszer miatt érezhettem. Tehát nem én voltam stabil, hanem a gyógyszer tett azzá. Ezen a ponton döbbentem rá, hogy megint nem én irányítok. Nem én döntök. És megint dacos lettem. Eldugtam jól a cuccot. Ezúttal máshova. Tudtam, hogy még kelleni fog. Kivárom. Két hónap után már a feleségem mutatta be nekem Mr. Gyógyszert. Örülök, hogy újra láthatom, sir! Ismét eltelt négy nap? Pompás! Már az ízétől is undorodtam. Pedig nem is volt neki. Mondtam is Morpheusnalc. Pont jókor, mert épp kijött egy új gyógyszer. A hatóanyaga ugyanaz. Azzal a különbséggel, hogy ez tabletta. Ez is
rohadt drága, de könnyebben kezelhető. A gyógyszer neve Revia. Nahát, ez szuper! Felírta, és innentől már ezt szedtem. Először négynaponta. Később kétnaponta felet. Felezhető volt, mint oly sok gyógyszer. A feleségem már megbízott bennem. Hónapok teltek el a viharos éjszaka óta. Teljesen rendben voltam. Kigyúrva. Kipihenve. Az én indítványomra kezdtük el felezni. Mert célom volt vele előre eltervelt célom. Tüzelt a seggem, amint a rejtekhelyre gondoltam, ahol a cucc lapult. Nemsoká, bébi! Hamarosan találkozunk! Különböző trükköket eszeltem ki. Rágózom, és belerejtem a gyogyót a rágóba, még bent a számban. A feleségem mindig leellenőrizte, hogy lenyeltem-e. Mint anya a gyermekének. Hamm! Egy másodpercem van. Fél gyógyszer a rágóban, rágó kivesz, nyelv kinyújt. Ááá! Oké, lenyelte. Másik trükk: kiesett egy tömésem. Jobb hátsó felül. Hátha odafér. Gyorsan a nyelvünkkel bepattintjuk, aztán nyelv kinyújt, áááá... Oké, lenyelte. Harmadik trükk. Beveszem. Ténylegesen lenyelem. Gyorsan, a szarásra hivatkozva, vécére kéredzkedés. Halk hányás. Abban bízva, hogy nem jutott ideje feloldódni és felszívódni a gyógyszernek. Klasszikus: ujj ledug... Készültem. Izgulva terveztem, mikor melyiket dobom be. Aztán egy szép napon indítottam a rágós trükkel. Bejött. Megvártam, amíg elindul otthonról. Nagyon izgatott voltam. Hónapok óta semmi. Remegve kapkodtam elő mindent. Az első belövés ügyetlenségével csináltam. Újratanultam járni. És amikor elkészültem, leültem a fecskendővel szemben.
Még utoljára számot vetettem. Mert ezen a döntésen nagyon sok múlik. De legalább én döntöm el. A dac felülírt mindent. Áthurkoltam a karomat az övemmel. Döntés. Nem kevesebb, mint öt másodperc alatt ledaráltam magam. Nagyjából ennyi ideig tart egy lövés. Ennyi idő elég ahhoz, hogy megforduljon a világ. Amikor először próbáltam a heroint, a huszonnegyedik születésnapomon, akkor is ez történt. Kibillent minden. Nem a huszonnégy éves Szabó Győző voltam már utána. Nem. Én voltam a heroin. Éreztem, hogy valami eldőlt akkor. A cuccot egy toxitól kaptam szülinapi ajándék gyanánt. Ezúton szeretném neki még egyszer megköszönni. Itt eszembe jutott valami fontos: pokoljárás nélkül nem szerezhetjük meg a belső békét. Sem a bölcsek kövét. Persze, ez sem jelent garanciát. A pokoljárás után vagy megértjük és elfogadjuk önmagunkat, vagy tovább rohadunk ugyanolyan görcsben, ugyanúgy haragudva a világra és önmagunkra. (Gs. I.) És megint kibillent minden. Vagy visszabillent. Némán ültem a széken, és hagytam, hogy elragadjon az eufória. Ellazultam. Helló, bébi! Örülök, hogy újra látlak! Hogy vagy? Hogy én? Most már jobban, köszi. Valójában szarul voltam, mert leromboltam mindent. De nem érdekelt. Megcsináltam még egyszer. A másik trükköt is. Az is bejött kétszer. Harmadszor lebuktam. Lenyeltem ténylegesen. És rögtön fosásra hivatkozva kikéredzkedtem a fürdőszobába. Én se ma jöttem le a falvédőről! Nem volt jó érzés. Ránéztem a feleségemre, és mindent láttam az arcán. Újra megingott a bizalma. Újra, hosszú
idő óta először. Trükközik a Győző. Baj van. Megint kezdődik az egész? Egyedül maradtam ismét. Megállás nélkül rohantam megint, egyik dílertől a másikig. Addig, amíg nem éreztem, hogy újból a legalján vagyok. Lepattant drogos kis geci. Miért nem mész már haza? Hagyod abba? Ostoroztam magam. Be voltam állva nagyon. Próbáltam levetkőzni. Nem is otthon voltam, hanem egy lánynál. Aki tudta, mi a pálya. Ahogy próbáltam levenni a nadrágot, láttam, hogy a zsebéből kigurult két fél Revia. Mit kerestek ott? Nem tudom. Rémlett, hogy ezek azok a fogamba rejtett gyógyók, amiket később kivettem. Miért nem dobtam ki őket? Mindegy. Most azonban ott voltak a kezemben. Ez jel. Akkor ismertem fel megint, hogy helyzet van. Önkívületig be voltam szakítva. Nem tudtam, mit csinálok. Hirtelen ötlettől vezérelve bekaptam a gyógyszereket. Mondtam a lánynak, hogy most nagyon nagy baj lesz. Készüljön fel a legrosszabbra. Még a földrengés előtt gyorsan elmondtam, mi várható. Külön lakrészben élt, a szüleitől elszeparáltan. Nem lesz baj. Engedett nekem egy kád vizet. Beleültem. És vártam. Ami ezután jött, azt a leggyűlöltebb ellenségemnek se kívánom. Nincs és nem is volt ilyen, de ha lenne se! Arra, amit én átéltem, nem ítélnék senkit. A bűntudat nagy úr. Így néz ki, amikor önmagunkat húzzuk karóba. (Cs. I.) A kádban ülve éreztem, hogy elindul a lavina. Kicsi rengésekkel kezdődött. És csak fokozódott. Vacogva ültem a forró vízben. Majd először beleszartam és rögtön utána bele is hánytam. Alig bírtam kiszállni
belőle. Kitakarítani meg pláne. Fostam, hánytam. Ismét ott pörögtem a pokol barbecue-partiján. Teljes zavar. Filmszakadás. Semmire nem emlékszem. Időnként éreztem, hogy hozzám ér valaki. A lány volt - más nem lehetett. Nem esett jól még a gyengéd érintése sem. Nem láttam semmit. Koromsötét volt. A szoba le volt redőnyözve. Végig. Éjszaka volt folyamatosan. Bennem a Richter-skálán mérhető legmagasabb erősségű rengés pusztított. Az előadás viharos éjszakája kutyafasza volt ehhez képest. Borzalmas, szűnni nem akaró robajlás. Nagyon legyengültem. A katasztrófa három teljes napig tartott. És egy picit tovább. Hétfő este kezdődött. Szerda éjszaka ért véget. És még némi utórengés csütörtök reggelig. Mindenesetre szerda éjjel már tudtam aludni. Reggel, csütörtökön, elcsendesedett minden. A lány is érezte. Felhúzta a rolót. Tőle tudtam meg, hogy milyen évet írunk, és hogy milyen nap van. Kaptam reggelit. Felöltöztem és elindultam. Utam egy hangulatos budai gyógyfürdőbe vezetett. Bementem a kabinba, hogy átöltözzek. A tükörben megpillantottam magam. Ledöbbentem. Láttam, hogy nyúzott vagyok - nagyon. Ez alatt a három nap alatt hat vagy hét kilót fogyhattam. Nem tudom. Nem mértem, de nagyon lesoványodtam. Bementem a gőzbe. Kicsit ücsörögtem a medencében, aztán hazamentem. A feleségem aggódva fogadott. Elege volt már az egészből. És nekem is elegem volt már, 2001 tavaszán. Eltelt lassan tíz év ebben az őrületben. Valahol legbelül mégis azt éreztem, hogy előbb-utóbb történni fog valami. Valami jó. Eszembe jutott az a bizonyos szituáció. Ahogy ültünk Imrével szemtől szemben. Mint Neo és Morphe-us.
Vajon jól döntöttem akkor? Ez is egy újabb állomás volt a megértés felé vezető úton? Lehet. Azt mindenesetre tudtam, hogy a végső megoldáshoz én kellek. Az én erőm. És semmi más. Nem kell ampulla a bőr alá. Nem kell tapasz a testre. Nem kell négynaponta gyógyszer. Nem. Csak az én erőm kell. Mátrix. Kurva jó film. Imádtam azt a jelenetet. De hol az a kopott piros bőrfotel, dr. Csernus? Elefánt Úgy éreztem magam, mint egy elítélt, aki nem hagyhatja el a várost. Lakóhelyelhagyás, azt hiszem, így hívják. Nem mehettem se vidékre, se külföldre anélkül, hogy ne rettegtem volna a cucc hiányától. Az elvonástól. Szar volt. Többszörösen kelepcébe csaltam magam. Fogva tartott a drog és a város. Persze, mindenre van megoldás. A cuccra rátolunk, a várost pedig kizárólag Depridollal hagyjuk el, így legalább az elvonást kivédjük. És iszunk sokat. Akárhol is vagyunk. Vidéken vagy külföldön. Önszántamból soha nem utaztam sehova, csak a munka miatt. Mindig menni KELLETT. A színházzal utaztam vagy forgattam. Külföldön több ízben is. Rengeteget mentünk. Voltak a bejáratott helyek, ahol sokszor felléptünk. És voltak a nagyon távoli helyek. Ez még szarabb volt a lényeg szempontjából. Voltak pár napos és többhetes turnék, amikre minden esetben fel kellett készülnöm. Ezen a turnén minden simán ment. Volt nálam bogyó. Csak pár nap - könnyű, fájdalommentes fülcimpalyukasztás, ennyi. Megyünk és jövünk. Egy csodálatos előadásban játszottam Hamlet szerepét. Nem Shakespeare gyönyörűséges drámájában, hanem a
műből készült átiratban, amely a történetet másik aspektusból jelenítette meg. A két pribék szemszögéből. Rosencrantz és Guildenstern drámája volt ez. Nagyon jó előadás. Nagy színészi alakításokkal. Nagyon szerettük. Akkoriban körülbelül 77 kiló voltam, nagyon sovány a cuccoktól, és szálkás izomzattal a sportolástól. Fizikailag és mentálisan is a csúcson voltam, és közben a szakadék mélyén. Fasza állapot. Szerettem. Nem izgultam semmi miatt igazán. Depridol a zsebemben nem lehet baj. Stuttgart. Viszonylag jó szállodában laktunk, mellette egy óriási pláza volt. Elefánt volt a lógója, talán a neve is. Talán. A lényeg, hogy a szupermarketben volt mindenféle finomság. Söröcskék, borocskák, minden. A bejelentkezés után gyorsan átszaladtam bevásárolni. Pár üveg bort és sört vettem. Aztán a színházban próbáltunk, és este előadás. Ilyenkor az ember megismerkedik az új helyszínnel. Bejárja a díszletet, megnézi az új járásokat, az öltözőjét. Egyszerűen belakja az ideiglenes helyet. A próbák során felmerülhetnek gondok az új és szokatlan körülmények miatt, de ezek rendszerint megoldódnak. Így volt ez most is. Tisztességgel lepróbáltunk mindent. Vártuk az estét. Teljesen rendben voltam. Nem kezdődött még el a buli a testemben, de tudtam, hogy bármikor beindulhat. Nem aggódtam, volt gyógyszerem. Délután még visszaszaladtam a szállodába a piákért és kicsit pihentem a szobában. Az egyik kollégámmal laktam együtt. Pihi után szépen elindultam a színházba. Gyalog sem volt messze.
Minden fasza volt. Nagyon szeretem, amikor a színház közel van a szállodához. Beértem és készültem az előadásra. Izgulós típus vagyok. Nálam mindig a plafonon van a lámpaláz. A takarásban. De ha már bent vagyok a színpadon, akkor jöhet bármi. Elmúlnak a gátlások. Mindent megcsinálok, amit az én képességeimmel meg tudok csinálni. Ebben a darabban például volt egy jelenet, amiben végig anyaszült meztelen voltam. Nem volt rajtam semmi. A jelenetben az őrült Hamletet kérdőre vonja a két pribék Polonius holttestét illetően. Az őrült Hamletet - ezért volt indokolt a meztelenség. Nem egyszerű, tekintve, hogy a nudistastrandokat sem kedvelem. Járkálnék én meztelenül a világban, de akkor mindenki legyen az. Mindenki! A ruhátlanság a színpadon nagyon nehéz. Ahogy a csók vagy a pofon. Próbálom elkerülni mindkettőt - a pofont különösen. Nem szeretem a kegyetlen színházat. Van azonban, amikor a szerző instrukcióként írja bele a műbe. Ilyenkor nincs mese, meg kell csinálni. Gyűlöltem és gyűlölöm most is az ilyen szitukat. A meztelenség azonban nem okozott különösebb gondot. A rendező ötlete volt, de azt mondta, rám bízza a döntést. Ha nem vállalom, az se baj, működik a helyzet alsógatyában is. Erősebb anélkül, de rám bízza. Aztán az egyik próbán megcsináltam. Nem szóltam senkinek. Levettem a takarásban a gatyám, és egy szál faszban végigcsináltam a jelenetet. A próba után a rendező félrehívott, hogy kifejezze a tiszteletét. Megköszönte a munkámat és a bátorságomat. Szeretett
engem. És ma is szeret. Szerintem. Átestem a tűzkeresztségen. Ezután már sohasem okozott nehézséget a dolog. Előfordult a pályámon többször is, hogy meztelenül léptem színpadra, mindig indokolt esetben. Ezen a stuttgarti estén is lement ez a jelenet. Az előadás iszonyatos siker. Tapsvihar. Ováció. Aztán a helyiekkel könnyű parti a színház büféjében. Pizzaszeletek. Helyben sütötték őket. Fehérbor, vörösbor, rövidezgetés, jó hangulat, röhögés. Lassan közelgett az éjfél. A rendező, mielőtt elment, megkért mindenkit szépen, hogy ne sokáig bulizzunk, elvégre holnap is előadás. Gyerekek, ésszel! Oké? Hát persze, hogy oké. Mire elfogyott minden - beleértve a piákat is, amiket vettem már nem sokan maradtunk. Egy üveg bor azért volt még nálam, a biztonság kedvéért. Nem nagyon kellett már, iszonyatosan be voltam baszva. Csupán apró filmetűdökre emlékszem. Sok részlet kiesett. Már csak én és az egyik öltöztető tartottuk a frontot - egy nagyon csinos öltöztető. Vele indultunk el a szállodába. Feltehetően meg akartam pörgetni a lepedőn a szobában. Vélhetően ez volt a szándék, amiért együtt indultunk el. Nemigen ment volna, és nem is jött össze erről már a sors gondoskodott. Az történt ugyanis, hogy a színháztól néhány méterre egy csúnya jégfolton megcsúsztam. Tél volt és nagyon hideg, óriásit zuhantam. Gyakorlatilag szinte tompítás nélkül érintettem a fejemmel a fagyott betont. Szinte mert sapka volt rajtam, és ez némileg enyhítette a koppanást, de az esés súlyosra sikeredett. Az üveg szétrobbant, és a jeget eláztatta a vörösbor. És nem csak
az. A fejemből ugyanis ömlött a meleg vér. Mikor felálltam, éreztem, hogy szédülök. A lány próbált segíteni, de megint összeestem. A részegségtől is, és persze a traumától. Homályos foltokat láttam magam körül. Mentősök kerültek képbe. Időcsapda szippantott magába. Hogy és mikor érkeztek ezek ide? Nem, nem beszélek németül. De ma este magyarul se nagyon. A bódulat kásás rezignáltságával tudok csak kommunikálni. Értse meg, meine kommissar. Bocsánat, kicsit részeg vagyok és beütöttem a buksimat. De semmi baj. Nem tudom, hol lakom itt Stuttgartban, hiába kérdezi tizedszer. Nem tudom, nem értem. A lány próbált óvni, láttam a tompa köd mögül, hogy segíteni akart. De sikertelen volt az akciója, mert fogtak és bebasztak a mentőbe. Mi a faszt képzeltek ti? He? Esélytelen volt minden kísérletem. Gyenge voltam az urakhoz képest. És robogtunk. Robogtunk. És nem tudtam, hogy hova. Nyilván kórházba vagy a sürgősségire. Eddig rendben is volna, de az hol van? Stuttgartban hol? Ahogy tisztult a tudatom, éreztem, hogy egyre nagyobb a szar körülöttem. Se pénzem, se útlevél. Végtére is csak haza akartam sétálni a színházból. Ez volt a célom, csak kicsit másképp alakultak a dolgok, bassza meg! Volt már ilyen eset. Budapesten. Amikor mentő vitt a János kórházba. Az se volt semmi, de legalább tudtam, hogy hol van, és beszéltem a mentősök és az orvosok nyelvén. És, mondjuk, nem voltam kajakra bebaszva. Szörnyű este volt az is, nem mondom. Megbeszéltem az egyik toxival, hogy előadás után kizúzok hozzá cuccért.
Heroinért, természetesen. Motorral voltam, általában motorral közlekedem a városban. Az a legpraktikusabb és a leggyorsabb - nagyon fontos szempont. Tizennégy éves korom óta nyomom, van némi rutinom. Na szóval, este kilenc körül repesztettem, mint a barom a tétényi kecó felé. Kicsit mocorgott már bennem az elvonás. Csutka gázt húztam a mocin, ami a csövön kifért. Belül pedig mosolyogtam, mert tudtam, hogy öt perc múlva már minden rendben lesz. 125 köbcentis olasz motor, mint kés a vajban. Imádtam. Az egyik pirosnál megállt mellettem egy autó. Benne bulizó fiatalok. A lámpa zöldre váltott. Nem versenyeztünk, nem. Csak, mivel a kilométerórám sohasem működött, tudni szerettem volna a mocim végsebességét. Kíváncsi voltam. Egymás mellett haladtunk. Volt pálya bőven, hosszú, egyenes szakasz. Gyorsan mentünk. Ők folyton nyomatták, hol tartunk. 95, apám, ez igen! Ez volt a max. Lassítanom kellett, mert jött egy komoly jobb kanyar. Elköszöntem tőlük. Csá! Köszi! Az út befordult a híd alá, szépen vettem az ívet a kanyarban, ám ekkor egy tehervonat elrobogott felettem, iszonyatos robajjal. Odakaptam a fejem. Egyszerűen megijedtem. Reflexből történt. És akkor elvétettem a kanyar ívét, és borzasztó erővel az aszfalthoz csapódtam. A bukósisak leröpült a fejemről, és az esés második hullámában már a fejemmel koccoltam az aszfaltot. Pörögtem a földön még egy darabig, aztán vége lett. Azonnal felpattantam és a motoromhoz siettem. Kicsit összetört, de nagy baja nem lett. Nagyjából felmértem a helyzetet, a helyzetemet. A fiatalok megálltak. És nemcsak ők, néhány másik autós
is a segítségemre sietett. Kurva nagyot pereceltem, kétségtelen. Az egyik autóból kiszállt egy hölgy a férjével. Én akkor már a földön ültem. Magammal voltam elfoglalva. Tapogattam a testemet, fájt a vállam. Több helyen lejött a bőr a karomról, az oldalamról. A pólóm is elszakadt. Véreztem itt-ott. És akkor langyos simogatást éreztem a nyakamon. Vér. Odakaptam, ahol a sebet feltételeztem. Kitapogattam, és máris tudtam, hogy nem egy egyszerű sérülés. Óriási lyuk tátongott a fejemen - legalábbis így éreztem. Megkértem valakit, hogy ugyan nézze már meg, mekkora a baj. A hölgy mögém lépett, a férje velem szemben állt. Megkérdeztem, mi van. Semmi válasz. A férje tekintetéből láttam, hogy valami nem stimmel. Nem volt jó érzés. És mire megfordultam, a nő már a földön feküdt - ájultan. Mi a picsa?! Most mi van? Be voltam szarva nagyon. Kilóg az agyam a koponyámból? Akkorra már csak sokkos állapotban észlelem a külvilágot. Valójában halott vagyok? Mindjárt lekapcsolják a villanyt? Mit láthatott ez a nő, amitől elveszítette az eszméletét? Ilyen és hasonló kérdések kavarogtak az agyamban - amiről nem tudhattam biztosan, hogy a fejemben van-e még egyáltalán. Hú, bazdmeg! Ápolják már a hölgyet is ezerrel, én meg vérző fejjel ücsörgök a fűben. Az is elfelejtődött, hogy hová indultam. Miután megnyugodtam, hogy élek, megbeszéltem az egyik sráccal a motorommal kapcsolatos részleteket. Volt olyan kedves, és hazavitte a járgányt. Megadtam a címet és a feleségem telefonszámát. Rendes volt tőle
nagyon. Itt az alkalom, hogy megköszönjem neki. Sajnos akkor ezt nem tudtam megtenni. Köszi! A hölgy már jobban volt, a mentő is megérkezett. Én nem voltam jobban, de mit számított ez már. A saját lábamon szálltam be a mentőautóba. Vérző fejjel. Nagyon rendesek voltak velem, igazán. Aztán a kórházban elláttak szépen, hosszas várakozás után. Nagy este volt. A csillagok együttállása is fasza lehetett - tele volt a váró. Vértől vöröslött minden. Erőszakos esetek. Kés áll ki a bordák közül balról, nyílt törés a lábon jobbról. Mi tagadás, kezdtem kicsit rosszul lenni. Kimentem a friss levegőre. Ekkor csörrent meg a telefonom. Hívott az ember, akivel megbeszéltük, hogy tolunk aznap egy faszát. Hogy mi van, hol vagyok már? Mondtam neki, hogy ez az este nem fog összejönni, ellenben holnap rátoljuk a dupláját, a kurva mindenit! Nagyon kész voltam. A hülyeségem miatt elsősorban. Akartam nagyon tolni, és nem jött össze. Ez ma, bassza meg, már nem jön össze! Összevarrtak. Elengedtek. Hazamentem. A feleségem a sráctól tudta meg a hírt, aki a motoromat hazavitte. Nem lehetett valami vidám hangulatban, amíg haza nem értem. Órákkal később. Tudta az én feleségem, hogy miket csinálok, mindig is tudta. És féltéssel vegyes számonkéréssel várt akkor otthon. Megérkeztem. Kinyitotta az ajtót, végignézett rajtam, és ebben minden benne volt. A kádban forró víz - tudta, hogy szükségem lesz rá. A póló - amit tőle kaptam -ment a kukába, én pedig a kádba. Ahogy ott ültem, a víz elszíneződött. Vérvörös lett. A feleségem lefeküdt, én pedig elszenderedtem a kádban. Éjszaka, pár órával a
sokkoló események után az elvonás ébresztett. Aztán másnap, ígéretemhez híven, rátoltuk a dupláját a barátommal. Mert megérdemeltük. Én egész biztosan. Most viszont tényleg baj van. Egy idegen országban fekszem egy mentőben, azt sem tudom, hol vagyok. A delírium kicsit megkavarta a lapokat. Picsába! Pusztán az extrém helyzetnek köszönhetően voltam valamennyire képben. Tudtam, hogy a fejemen Burdaszabásminta lesz már az életem végéig. Ezt megmosolyogtam. A csávók a mentőben azonban egy cseppet sem voltak barátságosak. Már amennyire emlékszem. Köd ereszkedett a szememre. Megérkeztünk valahova, feküdtem egy kocsin. Végiggurítottak egy neonfényes folyosón. Aztán már hason fekve voltam a műtőben. A fejemet varrták. Kaptam-e fájdalomcsillapítót, vagy sem, nem tudom. Bizonyára voltak annyira humánusak. Németországban vagyok. Idegen vagyok. Se igazoló papírok, se lóvé. Nagyon idegen vagyok. Nem éreztem fájdalmat. Teljes, tompa nihilben feküdtem a műtőasztalon. Hamlet, a dán királyfi. Szép kis szituáció. Shakespeare szerintem nem egészen így gondolta. Lenni, vagy nem lenni? Kicsit sekélyesebb problémákkal küzd ez a magyar fiú, itt és most. Hol és mikor? Mert bizony ezekre a kérdésekre kerestem a választ. És hová? És miért? Miért történt ez az egész? Itt fekszem egy stuttgarti kórházban, és nem vagyok észnél? Most mi lesz? És tényleg, kaptam vajon fájdalomcsillapítót? Befejezték rajtam a melót, aztán beültettek egy kerekesszékbe. Próbáltak velem kommunikálni, de nem
ment. Egy adatlapot kellett kitöltenem. Nagyjából értettem mindent, angolul elég jól beszélek. A németet is viszonylag jól vágom, de nem akartam együttműködni velük. Dacból sem. És a költségek miatt sem. Gondoltam, jobb ha minél kevesebbet tudnak meg rólam. Ez egy senki - mert az akartam lenni. Egy senki, akit mindjárt szépen hazaengednek. Sarokba voltam szorítva. Kérdeztek. Kíváncsiskodtak. Két férfi és egy nő. Szép nagydarab nő, óriási cicikkel. Kívánatos. Az a típus, aki a nyolcvanas évek tiroli szoftpornójában tündökölt. Könnyed szexfilm a kórház életéről. Pici petting a bemosakodóban, Hans? Oder wie heisst du? Hogy hívnak? Nem mondom meg. Egy senki vagyok, nem értik? What's your name? Viktor. Ennyit, úgy gondoltam, elárulhatok, és mielőtt még tovább nyaggattak volna, elővettem az egyetlen engem igazoló dolgot a zsebemből. Nem kétséges, hogy látták, mennyire be vagyok baszva. Bár már kezdtem tisztulni egy kicsit. De amikor a Depridolt meglátták, rögtön megértettek mindent. Aha, szóval drogos ez a senki kis geci! A megítélésem nem változott ugyan, de legalább helyre tettük a dolgokat. Talán elengednek. Talán. Kikéredzkedtem vécére. Engedtek. Egyedül. Meg is mutatták, merre találom, én azonban másfelé indultam el. Azt sem tudtam, hol vagyok. Hányadik emelet? Nem volt egyetlen tájékozódási pontom sem. Nem tudtam, hogy hány óra van. Semmit, de semmit nem tudtam. Aztán végre találtam egy liftet. Beszálltam. Nyomókötéssel a fejemen. Nem emlékszem, hány gomb volt a fülkében. Próbáltam racionálisan gondolkodni, amennyire persze az állapotom engedte.
Surviver - sokan hívtak így. Valahogyan mindig kijöttem a kemény helyzetekből. Most is ez lesz majd, remélem. Ki kell jutnom az épületből. Nézzük csak: a mentők általában egy másik bejáraton át érkeznek a betegekkel, nem a főbejáraton. A főbejárat pedig többnyire az utcaszinten szokott lenni. Emlékeim szerint a kórház egy dombon van, akkor a mentőbejárat egy szinttel lejjebb lehet. Igen, nyomjuk meg a mínusz egyet. Leérek, és a hátsó kapun angolosan távozom. A terv tökéletes. Mínusz egy megnyomva, és már hasítunk is lefelé. A lift szépen lassít, majd komótosan megáll. Tágas fülkéje van, akár húszan is elférnének benne. Lassan kinyílik az ajtaja. Két fekete ruhás hölgy érkezik velem szemben a folyosón, és két letakart kórházi ágyat gurítanak maguk előtt. Jönnének befelé a liftbe, én pedig kiszállnék. Így is történt. A két ágy között kisasszéztam ügyesen, és elindultam a feltételezett kijárat felé. Aztán megállt bennem az ütő. Kitisztult a kép. Ahogy a folyosón lépkedtem, lassan megértettem, hogy hol vagyok. Hideg, lelketlen terek, tapintható a csend. Még visszanéztem a két alakra - fekete ruhák, a fejükön fehér szélű, fekete kendők. Letakart ágyak, a takaró alatt kihűlt testek. Bazdmeg, én most nagyon nem jó helyen vagyok! Épp az imént táncoltam el két, hullát toló apáca között. A picsába! Kibaszottul nem vagyok jó helyen. Én nem ezt a kijáratot kerestem. Majd ezen is kimegyek egyszer, sok-sok év múlva, de most egy másik kaput keresek - de nagyon. Itt tehát nincsen. Oké, akkor zúzás vissza a lifthez. Megnyomom a hívógombot, megérkezik a lift. Most már nagyon el akarok innen
menni. Nyugi, Győző! Kinyílik a liftajtó, és az én kedves mentős barátaim várnak odabent. Na bazdmeg! Két oldalról megfogtak, és visszavittek a kezelőbe. Beültettek egy székbe, és odaszíjazták a lábamat egy csőhöz, a radiátor csövéhez. Kegyetlenül éreztem magam. Megalázottan. Mint egy senki. A férfiak kimentek, a nő bent maradt. Szótlanul bámult. Egyfolytában. Lehet, hogy megtetszettem neki. Narkós geci voltam, de fiatal és erős. Megállj, ha nem lennék ilyen helyzetben, most nagyon megbasználak! És én is bámultam őt. Aztán eszembe jutott, hogy az imént csak egy dolgot felejtettem el. Pisilni. Túlzottan lefoglalt a nagy szökés terve. És most már nagyon kellett. Szóltam a nőnek, hogy muszáj kimennem. Némán rám mosolygott. Pár percre magamra hagyott, és behozott egy kacsát. Egy kibaszott kórházi kacsát. Akkor semmisültem meg igazán. A lábam a fejemmel egy magasságban kiszíjazva, és próbáljak meg vizelni. Nem egyszerű. De már nagyon kellett, tényleg, úgyhogy megcsináltam. Nyomorultul éreztem magam, és ezen nem segített az sem, hogy a nővérke végignézte az egészet. Egy pillanatra sem fordult el. Végignézte az aktust az elejétől a végéig. Megbámulta a faszomat. Kivárta, amíg végzek mindennel, és vigyorogva elvette tőlem a teletankolt kacsát. Anyádat! Ha fizetnél, sem basználak meg! Kibaszott dühös és elárvult voltam. Aztán végül mégiscsak úgy döntöttem, hogy megadom az adataimat. Nem volt más választásom. Reggel hét körül már az utcán is voltam. Igen ám, de hol? Most megint kezdődik az újabb csata? Kurva fáradt vagyok, jó lenne már a hotelben lenni, aminek viszont
nem tudom a nevét, sem a címét. Hajnalodik. Hideg van. Álmos vagyok. Elegem van. Nincs fogódzkodóm, nincs támpontom. Semmi. És akkor eszembe jutott az elefánt. A pláza a hotel mellett. Elefánt. Biztos vágja majd a taxis. Pénz nincs nálam, de a szobámban van. Már csak fogni kell egyet. Nem mutatnak túl nagy aktivitást a taxisok, én azonban egy tapodtat sem mozdulok. Már csak azért sem, mert nem tudom, merre is mozduljak. Veszett hideg van. Nem ártana azért, ha erre vetődne egy bérautó. És akkor megmelengetett egy gyermekkori élmény. Az elefántról jutott eszembe. Az elefánt - gyerekkorom nagy csodája a rézművesmester műhelyében. Odavoltam érte. Minden lopott időmet a mesternél töltöttem. Nagyon szerettem. Szerettük. Bandi bácsi. Soha nem felejtem el. Leültetett és mesélt nekem. Nekünk. De legtöbbször egyedül voltam nála. Olyan volt, mint Rémusz bácsi. Miközben dolgozott, kitalált sztorikat mesélt. Ő is kedvelt engem. Hihetetlen kalandokkal szórakoztatott. Mondta és mondta, és én tátott szájjal hallgattam őt. Mindent elhittem neki. Még azt is, hogy ha leülök a teraszára, és bekeni a térdemet egy csodakenőccsel, és egy órán keresztül nem beszélek, akkor növök pár centit. Erre azért volt szükség, mert én és a barátom nagyon rosszak voltunk olykor. A szüleink elpanaszolták neki, ő pedig megvezetett bennünket. Amúgy nagyon rendes bácsi volt. Hegesztett nekünk tandembringát, és bármiben segített. Közben mesélt, én meg csak ámultam és bámultam.
Ültem a műhelyében, és néha megkért, hogy adjak oda neki egy szerszámot. Ilyenek. Én voltam a kis segédje. A műhely mélyében volt egy közepes méretű gép. Gondolom, egy hegesztőpisztoly aggregátora, vagy valami ilyesmi lehetett. A lényeg az, hogy ezen a dobozon nem volt semmi, csak egy piros lámpa. Másfél centi átmérőjű körlámpa, ami akkor világított, amikor be volt kapcsolva. Egyszer Bandi bácsi megkérdezte, hogy akarok-e elefántot látni? Naná, hogy akarok! Hát akkor csak nézzek bele a dobozba a piros lámpán keresztül, mert abban lakik egy elefánt. Micsoda? Bizony, bizony. És elmesélte, hogyan került oda. (Sajnos erre már nem emlékszem.) De fantasztikus mese lehetett, mert Bandi bácsi csakis fantasztikusakat fantáziált. Színes világokról, fura állatokról, aprócska elefántról. És én meg akartam nézni. És néztem is, de egy darabig nem láttam semmit. Majd mindennap beszaladtam hozzá, hogy meglessem az elefántot. És egy szép napon megláttam, mert látni akartam. Csodás pillanat volt! Legyőzött a képzeletem, és abban a pillanatban nagyon boldog voltam. És Bandi bácsi is mosolygott. Most pedig itt állok hajnalban, belém fagy a szar is, beszakadt fejjel egy ismeretlen német városban. Totál lepattanva. És nem jön egy buzi taxi se. Nagyon sokat álltam ott, mire sikerült fognom egy szabad jelzéses autót. Nem voltak kecsegtetőek az esélyeim. Bekötött fejjel, véres ruhában. Lehet, hogy én sem álltam volna meg. De mégis sikerült. Megszánt egy csávó. Beültem. Még mindig nem voltam százas. Csak annyit tudtam makogni neki, hogy: elefánt. E-L-E-F-Á-
N-T! Elefánt? Igen, elefánt, bitté. Hotel. Plaza. Elefánt. Először nem értette, de aztán leesett neki. Úgy tűnt legalábbis. Aztán amikor megpillantottam a hotelt, végre megnyugodtam. Megérkeztem, ezt nem hiszem el! Felmentem a szobába pénzért, és kifizettem. Rendes volt. Aztán lefürödtem. Teljesen elgyötörten feküdtem ágyba, és ugyanúgy keltem fel délután. A párnám csupa vér volt, még szivárgott a sebből. A szobatársam döbbenten nézett végig rajtam. Hát, apám, nem nézel ki valami jól! Köszi. Most megnyugtattál. Tudtam, hogy kurva nagy szarban vagyok. A rendező már nyilván hallott a balesetemről az öltöztető lánytól. Mire beértem a színházba, már őrjöngött. És teljesen igaza volt. Mondtam neki, hogy felveszek egy sapkát az előadáson. Eltakarom vele a sebet. Mire ő jogosan leüvöltött. Pusztán szakmai szempontból. Hogy mit képzelek? Hamlet sapkában? Mi? Hamlet sapkában? Ezt hogy? Győző! Normális vagy? Ott álltam vele szemben, és hangyaméretű lettem. Kis drogos geci. Nagyon-nagyon cudarul éreztem magam. Lement az előadás természetesen. Sapkában. A meztelen jelenetben is sapkában. Utána kisebb parti, amin persze nem maradtam ott. Nyalogattam a sebeimet. Minden szinten magam alatt voltam. Másnap próbáltam még beszélni a rendezővel, de nem állt szóba velem. Megsemmisültem. Bocsánatot akartam kérni tőle, de nem fogadta a közeledésemet. Aztán hazarepültünk Budapestre, és Ferihegyen felszálltunk egy nagy buszra, ami bevitte a társulatot a belvárosba. Megkértem a sofőrt, hogy a Határ útnál álljon meg egy
pillanatra, amíg kiszállok. Végül is miért bumlizzak vissza a centrumból ide. Volt nekem pont elég bajom. Láttam, hogy mindjárt odaérünk, és elindultam az első ajtó felé. Elhaladtam a rendező mellett. Ránéztem. Láthatta, hogy totál kész vagyok. Mindentől. A lelkiismeret-furdalásról nem is beszélve. Láthatta, mert megölelt. Vigyázz magadra, Győző! Ennyit mondott. Próbáltam tartani magam. Leszálltam a buszról. Néztem, ahogy továbbhajt. És elsírtam magam. Ott álltam bőgve az út szélén. Romokban. A feleségem sem örült az állapotomnak, de ezen már nem lehetett változtatni? A seb szépen begyógyult. Az emlék egyre távolabb került. Aztán úgy másfél év múlva kaptam a stuttgarti kórházból egy csekket, amit napokon belül be kellett fizetnem. Száztíz márkáról. Persze, hogy lazán eltéptem, és kibasztam a kukába. És ez ügyben azóta sem keresett senki. Az oroszlánbarlang 2003 tavaszán egy amerikai filmben forgattam. Bob Hoskins volt az egyik főszereplője. A csávó a Roger nyusziból. A másik main actor pedig Stephen Dorff volt, a Penge gonosz vámpírja. És még sokan mások. Általában a magyar színészek az ilyen nagy produkciókban csak rabszolgák. Ismeretlenek vagyunk a hollywoodi rendezőknek. Lehetünk országosan ismert sztárok, akkor is kicsik vagyunk. Rabszolgák. Pár napos mellékszerepekre. Ha már szöveget is adnak, az a tuti. Én is szöveges szereplő voltam. Csípett nagyon a rendező. Volt hat napom a filmben, ez már jónak számít. Rendőr voltam a krimiben, egy kommandós
osztag főnöke. Néhány jelenetben egyenruhában, az akcióknál pedig kommandós ruhában. Az osztagom fekete csuklyában, én csuklya nélkül. Megengedte a rendező. A film címe: Den of Lions - Az oroszlánbarlang. Stúdióban és külső helyszíneken forgattuk. A nagy rajtaütés-jelenetet egy vidéki kastélyban vettük fel. A felvételek szünetében Bobbal kávéztam. Tök jó fej faszi volt, rendes, közvetlen. Nem úgy Stephen. Kiállhatatlan köcsög kis csávó. A maga 154 centjével. Nagyképű majom. Túl sokat nem találkoztam vele, ennek azért örültem, és a melónak is. Nagyon jó hangulatú forgatás volt. Igazi nagy stábbal, lakókocsikkal. Nekem is volt egy. Szuper. Lehetett picit nyugizni a két snitt között. Most viszont pont egy rendőrautóban ültem. Két snitt között. Volt egy rövid átállás, felesleges volt kimenni a lakókocsimba. Maradtam hát az autóban. Úgyis mindjárt forgatunk. A kocsi kezd - a sofőr behajt óvatosan a díszletbe. Feltűnés nélkül. Az autóban öt kommandós. Négy csuklyás, egy csuklya nélkül. Nyilván ő a főnök. Meg egyébként játszott egy-két nagy sikerű magyar közönségfilmben. Igen, ő az - Győző Szabó. Tovább. A kocsi megáll. Nesztelenül kiszáll az akciócsoport, és csendben körbeveszi a házat. Odabent a bűnözők. Ez a jelenet. Erre várunk. Én az anyósülésen ülök, mellettem a sofőr. Szép nagydarab legény. Hátul hárman. Ők se kispályások. Mindenkin csuklya - except me. Ugye. Ülünk némán, nem beszélgetünk. Várunk. Valaki mindjárt jelez, és akkor action! Ülünk. Egyelőre semmi. Feszült csend.
Aztán látom, hogy a srácok elkezdenek mocorogni, összenéznek, és szinte egyszerre leveszik a csuklyákat. Biztos melegük van, gondoltam. Már láttam az arcukat, a baltával metszett kőkemény arcukat. Igazi kommandósok lehetnek. Ezek nem színészek. Nem ismerem őket. Néznek rám, nyilván megismertek. Megtiszteltetés, hogy velem ülhetnek egy autóban. Hogy velem forgathatnak. Majd adok a gyereknek autogramot. A forgatás után. Ilyenek jártak az agyamban. És akkor az egyik megszólalt. Nagyon kedélyesen mosolyogva. Nem vagyunk ismerősek, Győző? Cikáztak a gondolatok a fejemben. Honnan is? Nem emlékszel? Nem. Dob utca? Néhány éve. A kis lakás? Mi voltunk azok, Győző. Emlékszel? És abban a pillanatban kifutott a vér az ereimből. Elsápadhattam. Hogy a picsába ne emlékeznék?! Megismertem őket. Nem gondoltam volna, hogy újra találkozunk még az életben. Emlékeztem rájuk. És arra a borzalmas napra is. A Dob utcai lakás. Sokszor jártam oda. Egy fiatal pár lakott ott, egy alacsony srác és a cukipofa szöszke barátnője. Nem volt még tizennyolc éves, és már rajta volt a cuccon. Egy ideje. A srác is tolta. Biztos sokat nézett amerikai filmeket, mert elhatározta, hogy díler lesz. Nagyon fiatal volt még. De tényleg. És díler is lett belőle. Az egyik komoly díler ugyanis időnként nála pecózott, és kiadta a kicsinek a melót. Ő vette fel a telefonokat. Egyeztetett meg ilyenek. És eközben nagymenőzött. Királynak hitte magát. Nélkülözhetetlennek. Minden geci díler ezt gondolta magáról. De ezzel a sráccal nem volt baj. És a frankó
dílert is bírtam. Ő izomba tolta a heroint, a párocska meg fóliázott. Ez is egy módszer - a heroinfogyasztás hercegnője. Nem hagy nyomot. Kellemesen elringat, flash nélkül. Szépen, finoman. Egyszerű volt a technikája. A heroint rá kellett rakni az alufóliára, aztán a fóliát lassú tűz fölött hevíteni ott, ahol a cucc volt. Addig, amíg a por el nem kezdett füstölni. Akkor kellett résen lenni, és ezt a füstöt letüdőzni és bent tartani. Leszívni mélyre egy közvetlenül a forráshoz tartott cső segítségével. Ez idő alatt a por megfolyt a fólián. Sötét színű lett és folyékony. Aztán megszáradt, és később újra lehetett használni a fóliát. Mindig maradt a kis patakban valami jó. Egy fóliára több megszilárdult patakocska mázolódott oda. Bizony. Csőnek megtette egy papírpénz is. Vagy szívószál. Nem annyira macerás. Chinese Dragon. Akik fóliáztak, nagyrészt azért fóliáztak, mert féltek a tűtől. Nem akarták vénásan nyomni, ahogy én. Én meg fóliázni nem akartam, mert nekem kellett a flash. Ezért csináltam. Így volt együtt a banda. Itt gyűltünk össze, és nyomattuk izomba, fólián és vénába. Heti kétszer, háromszor. Lassan összehaverkodtunk. Kényelmes volt nagyon. Mindig volt cucc, tutira. Nem kellett idegeskedni. Jöttem, becsöngettem. A nagykapu kicsi résén keresztül mindig láttam, hogy otthon vannak-e, vagy sem. A gang végében, az elsőn laktak, épp rá lehetett látni a konyhaablakra. Fasza volt nagyon. Egy idő után szinte mindennap találkoztunk. Megbíztunk egymásban.
Ha nem voltak otthon, az sem volt baj. Bejutottam a belső udvarra, és felmentem a másodikra. Nem az elsőre, a másodikra. És megkerestem a téglát. Azt a téglát, amit egy mozdulattal ki lehetett húzni a falból, mint a börtönös-szabadulós filmekben. És a tégla mögött ott volt a pakett. A fincsi nyalcsi. Megvan! Miután beraktam a zsozsót a rekeszbe, visszahelyeztem a téglát. Ez volt a deal, mikor nem voltak otthon. És erről a rejtekhelyről csak mi tudtunk, természetesen. De általában otthon voltak. Meglepő volt, ha nem. Nem nagyon mozdultak ki. Szívtak. Sztondultak. Cigiztek. Én is cigiztem. Toltam. Flesseltem. Sztondultam. Ha elfogyott a cucc, a fődíler elment és hozott. Félórán vagy egy órán belül. Kibaszott király volt minden. Jobbat el sem tudtam volna képzelni. Épp így ültünk ott a lakásban, rá vártunk. Most már mindjárt jön, persze, csak egy pár perc. Cigizzünk addig! Itt lesz nemsoká. És meg is jött a dílerünk. Berendeltünk pár grammot tőle. Álltam a konyhaablakban, és láttam, ahogy keresztüljön a gangon. Már hallottuk a lépteit a lépcsőn. Elfordultam az ablakból. De a szemem sarkából láttam egy farmernadrágos, bőrdzsekis csávót láttam belépni az udvarra. Nagydarab csávó volt. Nem foglalkoztam vele. Mentem előkészíteni a fecsimet a szobában. Be voltunk már zsongva. Aztán kimentem a konyhába vízért. Kipillantottam az ablakon. Már négy csávó volt a földszinten, az udvaron. Nem gyanakodtam. Mentem vissza a szobába, kanál ki a zsebből, öngyújtó, cigi kikészít a flash utánra. Rendezkedtem. A díler már bent volt a lakásban. Fasza. Megvolt a heroin, öt gramm,
visszazárható műanyag zacsiban. Király. Gyorsan elmegyek még pisálni egyet. Reflexszerűen kilestem az ablakon ismét. Már nem volt senki odalent. Megnyugodtam. És ebben a pillanatban megszólalt a csengő. A bejárati ajtó felé kaptam a fejem, és a csipkével elfüggönyzött ablakán keresztül megláttam őket. A négy csávót. Ők is láttak engem nyilván. Megint csengettek. Biztos voltam benne, hogy kik ők. A lakók nyilvánvalóan folyamatosan figyeltek minket. A fura figurákat. A rosszul öltözött, beesett arcú junkie-kat. Néha egy-egy lányka is van velük, jaj, a szegény! Meg a csúnya fiúk. Lehet, hogy értesíteni kéne a rendőrséget? Mi folyik abban a lakásban, Marika? Szodoma. Meg a Gomora. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha szólok a férjemnek. Majd ő telefonál. Rendes ember. Megkínálhatlak egy kis fasírttal, Marika? Drága vagy, de nem, köszönöm, Icuka. Sok lesz tőle a savam. Megyek, meglocsolom a filodendronokat. Puszillak. Én is puszillak benneteket kedves feljelentgetős, unatkozó háztartásbeliek. Köszi, hogy feldobtatok! Még mindig nyomják a csengőt. A házigazda remegve kinyitja az ajtót. Jó napot, uraim, segíthetek valamiben? És a négy csávó csak jön befelé. Türemkednek be a lakásba. Nem beszélnek, csak terjeszkednek és figyelnek. Némán. Délután négykor. Körülbelül. Aztán kvázi bekerítenek minket, megállnak és néznek. Jó napot. Bizonyára tudják, hogy kik vagyunk. Kábítószerosztály. Zsebeket kiüríteni, mobiltelefonokat kikapcsolni! Mindjárt jönnek az autók, és megyünk. Elnézést, nekem muszáj telefonálnom, értesítenem kell
a feleségemet. Este dolgozom a színházban. Fél hétre bent kellene lennem. Kérem! Nem engedte. Ki kellett kapcsolni minden telefont. És várni, amíg megjönnek az autók. Köszi, Icuka! Kibaszott ideges voltam. Este a színházban előadásom volt. Nem fognak elérni. Nem találnak. Egy Bertold Brecht-darabot játszunk hét órától. Én egy bandatagot játszom, pótolhatatlan vagyok. Legalábbis ennyi idő alatt. Ha nem megyek be, biztos, hogy kirúgnak. Itt van a vége, bazdmeg! Icuka, nagyon mérges vagyok. Be voltam szarva nagyon. Most mi lesz? Ezek itt állnak némán. Megtalálják a műanyag zacskót, irány a sitt. Kész voltam. Lassan felforgatták a lakást. Mi csak ültünk és néztük. A fiókokat, mindent, minden zugot átnéztek. Egyre feszültebbek voltak. Keresték a heroint. Nagyon keresték, és nagyon nem volt meg. De hol lehet? Már engem is kíváncsivá tett a dolog. Ránéztem a dílerre. Ő rezzenéstelen arckifejezéssel válaszolt. Semleges volt az arca és nyugodt. Csak nézte, ahogy a zsaruk pakoltak. Mindannyian néztük. Mondjuk, én egyáltalán nem voltam nyugodt. Azt nem mondanám. A rács mögött láttam már magunkat. Kilátástalan volt minden. Mindjárt fél öt. A picsába! Közben a négy zsaru a végére jutott a kutatásnak. Semmi. Nem volt sehol, amit kerestek. Egy hangyafasznyival nyugodtabb lettem. Átröntgenezték az egész lakást, és semmi? Hol a faszban van? Nagyon rafkós dílergyerek vagy te, bazdmeg. Nagyon. Farkasszemet néztem vele. Hova tetted? Hova? Semmi. Üveges tekintet. Soha nem felejtem el azt az arcot. Félelmetes volt.
Megérkeztek az autók. Nem kaptunk bilincset. Szépen lekísértek minket. Két autó állt a Dob utca elején. Mi négyen voltunk. Lefeleztek minket, és elindultunk. Nem tudtam, hogy hova. Be a városba. Pörögtek a gondolatok az agyamban. Nem emlékszem, merre mentünk, meddig tartott és hová érkeztünk. Mert megálltunk egy nagy udvaron. Egy nagy és hideg udvaron. Kezdett már sötétedni. Öt óra múlt nem sokkal. A kerületi kapitányságon voltunk. Nem tudom, hogy melyiken. A nyolcadik kerületiben, azt hiszem. Bekísértek az épületbe. Hosszú folyosókon át újabb hosszú folyosókra. És egyszer csak megálltak velünk egy nem annyira hosszú folyosón. Leültettek. Csak engem. A lányt öt méterrel odébb ültették le, a folyosó szemközti falához. Aztán a dílert öt méterrel odébb, az én oldalamra. És a legvégére a kisdílert, a lány oldalára. Szétültettek minket. Öt-öt méter távolság minden résztvevő között. Egy hideg folyosón. És aztán sokáig nem történt semmi. Ez kurva szar volt. Néha összenéztünk, mint az ártatlan kiskutyák. Kollektíve be voltunk szarva. De nagyon. Aztán fél hat körül nyílt az ajtó. Egy úriember jött ki a helyiségből, kezében műanyag tartályokkal. Kiosztotta őket. És szépen sorban elment mindenki a mellékhelyiségbe. A tartályával együtt. Megtöltöttük a fincsi vizeletünkkel a flakonokat, és visszaadtuk az embernek. Aztán ültünk tovább csendben a barátságtalan folyosón. Hat óra lett. Bazdmeg, Győző, nagy a baj! Itt ülsz, amikor nem itt kellene ülnöd. Mindjárt kezdődik az előadás. Nem tudtam, hogy mit csináljak.
Ültem a kényelmetlen műanyag széken. Bámultam ki a fejemből. Aztán a folyosó végén kinyílt egy ajtó. Kilépett rajta egy fickó, és elindult felénk. A cipője hangosan kopogott a járólapokon. Visszhangzottak a léptei. Egyre közelebb jött, elhaladt mindenki mellett. Mellém ért és megállt. Vörös hajú faszi volt. Vörös szeplőkkel az arcán. Rőt. Égővörös volt rajta minden. A fehér bőrén különös nyomatékot kapott minden rőtség. Megállt és nézett. Hat óra elmúlt pár perccel. Állt és nézett. Fürkészett. Kereste a szavakat talán. Vagy ismerős lehettem neki valahonnan. Lehet, hogy néz tévét néha? Mert szerepelek a tévében, egy szórakoztató műsorban. Mit néz? Aztán váratlanul megszólalt. Mit szólna hozzá, művész úr, ha benne lenne ebben és abban a lapban? Egy akkor napi gyakorisággal megjelenő bulvárújság címét említette. Mit szólna hozzá, művész úr, ha ez benne lenne? Ha megírná a holnapi újság? Nem örülnék neki, válaszoltam kényszeredett mosollyal az arcomon. Ugye? Ugye, hogy nem? Művész úr! Oké, ne kínozzál, bazdmeg. Te vagy az én emberem, de ne kínozzál. Az én emberem volt. Kirajzolódott ugyanis egy esetleges menekülési útvonal. Negyed hétkor. 18.25-re bent kellett lennem a Katonában. Ferenciek tere. Futva megvan negyedóra alatt. De ha betelefonálok, elég 18.50-re beérnem. Gyors átöltözés, benne vagyok a nyitó képben. Még van esély. Még van. Beszélhetek valakivel? Jöjjön, művész úr! A vörös szeplős segített. És a gondviselés. Mert az a vörös szeplős zsaru nézett tévét. Nézte a műsort, amiben én vicceskedtem minden héten.
Akkoriban kettőben szerepeltem. Az egyikben négyen voltunk, három fiú és egy lány. Citrom, ez volt a címe. Nagyon népszerű, vicces kabaré. Heti néhány nap forgatás különböző helyszíneken. Ezer karakter, ezer figura, napról napra. Jól megírt vagy fos jelenetekben, amiket hajnaltól késő estig forgattunk. Rengeteg átöltözés, smink, pörgés - rendszerint beállva. Részemről. Így bírtam. Persze idővel észrevették az alkotók is, hogy baj van. Az egyik szerkesztő leült beszélgetni velem. A füvezés árnyoldalairól dumált hosszan. És hogy már mindenki erről beszél a produkcióban. Figyeljek oda! Legyek szíves! Ne szívjak! Vagy ha szívok, tegyem azt a forgatás után! Bambán néztem rá. És megígértem, hogy mostantól csak a munka után spanglizok. Oké, akkor ezt megbeszéltük. És toltam tovább. A heroint. Szorult a hurok a nyakamon. De még mielőtt kibaszhattak volna, megszűnt a műsor. Ennyi. Nem indokolták semmivel. Vége lett, és a másiknak is - abban nyolcan voltunk. Mindig volt egy sztárvendégünk, vele csináltunk jeleneteket. Szerettem nagyon, de sajnos a negyedik adás után ennek a műsornak is vége lett. Négy sztárvendég. Négy adás. Sajnáltam. Elég jól kerestem. Volt pénzem mindenre. A legfontosabbra is. És most a legfontosabb miatt vagyok kurva nagy szarban. Hat óra húsz perckor. És ebből a szarból ki kell, hogy húzzon az én vörös szeplős „rajongóm". Mert segít. Bevisz egy irodába, ahol ketten ülnek. A vörös szeplős elmondja a tényeket. Alig hallható hangon. A két faszi bólogat. Néha rám néznek. Aztán a vörös kimegy. Most mi van? Ülünk némán.
Szóval, maga színész? Az vagyok. Mindjárt előadásom van, kérem szépen. Hol? A Katonában. És mit játszik? Egy Bertold Brecht-darabban játszom. Koldusopera. Nem ismerem. Vicces? Lehet rajta nevetni? Mert ha én színházba megyek, akkor nevetni szeretek inkább. Vicces? Igen, vicces. Na, mi legyen, Győző? Uram, muszáj beérnem a színházba. Muszáj. Összenéztek. Ők ketten. Végül is nem találtunk semmit - ezt véltem felfedezni a szemükben. Na, mi legyen? Hadd menjen. Na jó, menjen. Elmehet, Győző. Köszönöm. Viszlát. Kedvesen még azt is megkérdezte, hogy beérek-e. És hogy bevigyenek-e. Nem, köszönöm. Ki innen. Minél gyorsabban. Csak erre gondoltam: menekülj, Győző! A folyosóra kilépve megláttam a többieket. Még mindig ott ültek. Mennem kellett. Kérdőn néztek rám. 18.35. Mennem kell. Vajon velük mi lesz? Nem tudtam. Biztos nem lesz baj. Talán. Kikísértek. A kapitányság előtt álltam. Kint, és nem bent, ami nem mindegy. Futás! Sprint a színházig. Még talán odaérek. Elég gyorsan futok. Sprint közben bekapcsoltam a telefonomat. Már kerestek a színháztól. A picsába! Gyors hívás. A portát hívtam. Valami közbejött, de úton vagyok. Oké, megmondom az ügyelőnek. Köszi. Puszi. Már majdnem kiköptem a tüdőm. A státuszomért futottam. Az életemért! 18.55. Öltöző. Dőlt rólam a víz. Kapkodva átöltöztem, de lélekben még mindig a kábítószer-kommandó karmai közt voltam. Dübörgött a szívem. Oké, kész vagyok. Hangolódjunk most egy kicsit erre. Már nem fognak kibaszni.
Kérem a nyitány szereplőit a színpadra! 19.05. Elkezdjük az előadást. Nyitány. Lement az első jelenet. Teljesen fel voltam pörögve. Félórája még a kapitányságon dekkoltam. A feleségemet is elfelejtettem felhívni, de ez sajnos elég gyakran előfordult. Azt se tudta, hol vagyok. Néha napokra eltűntem, és én sem tudtam, hogy hol vagyok. Nagyon lent voltam már, minden szempontból. És most is kezdtem szarul lenni. A délutáni tolás, az, ugye, ugrott. Egész eddig nem is éreztem, hogy baj van. Lekötött más. A para. A börtöntől. A kirúgástól. Most azonban már olyan távolinak tűnt mindez. Megúsztam. Törölt az agy, és újra kaptam a parancsot: heroin. Igenis, meglesz. És hívtam a kisdílert. Aggódtam is értük egy kicsit, meg aztán jött az elvonás is. Kicsörgött. Oké, akkor nincs nagy baj. Felvette. Őket is elengedték. Mindenkit. Mi legyen? Találkozzunk a Dob utca elején. Oké. Ki tudtam menni az előadás közben. Az első felében volt az egyik nagy jelenetem, aztán szünet, és a második rész felénél a következő. Volt durván egy órám. Nem először történt, hogy elmentem. Az egyik darabban csak az elején szerepeltem és a végén. Az első jelenetben és az utolsóban. Volt majdnem két és fél órám. Rendszeresen kijártam cuccozni. Egyszer az egyik vezető színész rám is szólt, hogy ezt nem lehet. Nem lehet előadás közben elhagyni a színházat. Bármi közbejöhet. Nincs kijárkálás. Etikátlan és felháborító is egyben. Tudom, de nyitva maradt az autóm. Muszáj bezárnom. Nem szoktam még meg a pittyenös kulcstartót. És tényleg nem. Addig kulccsal
zártam az autóimat, és akkor az az autó be is volt zárva. De ezt a gombnyomásos aktiválást nehezen tudtam megszokni. A mai napig folyton bajban vagyok vele. És akkor sem voltam biztos abban, hogy bezártam. Az is igaz, hogy nem ez volt a fő motiváció. Oké, de siess vissza. Rendben. És rohantam a megbeszélt helyre. Ketten jöttek el, a lány meg a fiú. A fődíler lelépett, talán vidékre. Kicsit muszáj volt visszavonulnia. Ilyenkor ez a legjobb. Eltűnni szem elől. Hadd csendesedjenek el a dolgok. A párocska idegesen várt az utca elején. Arról, ami történt, nem nagyon beszéltünk. Lényeg, hogy megúsztuk. És kellett a cucc. Kezdtek ők is szarul lenni, ahogy én. Felmentünk a lakásba. Tudtuk, hogy ott kell lenni az öt gramm heroinnak valahol. A zsaruk nem találták meg. Mi vajon meg fogjuk? Megtaláljuk, bazdmeg. Meg kell, hogy találjuk. Itt van az, a szemünk előtt, csak nem látjuk. Szétszedtünk mindent. Még a padlószőnyeget is feltekertük. Alánéztünk. Semmi. Hova a picsába tehette? Egyre idegesebbek voltunk. Arra nem is mertünk gondolni, hogy nem lesz meg. Pedig sanszos volt, hogy kurvára nincs meg. Bassza meg! És akkor feltűnt valami. Valami, amit addig nem néztünk meg. A hamutartó. A nagy üveg hamutartó. Okos vagy, barátom, de kibaszottul okos vagy! Ezért nem találtuk. Sem mi, sem a zsaruk. Ki a fasz néz meg egy használt, összegyűrt papír zsebkendőt? Kinek van kedve fikát tapogatni? Én megnéztem. Tudtam, hogy ez az egyetlen dolog, amit nem vizsgáltunk meg. A többiek a konyhában
voltak, a lány már sírt, pánikhangulat. A legszarabb. Én pedig lassan kiemeltem a dzsuvás papírzsepit a hamutartóból. Remegő kézzel kihajtogattam. És ott volt! Belegyűrve, belegyömöszölve az öt gramm fincsi kis heroin. Megvan! Megvan, bazdmeg, megtaláltam! Örömmámorban úsztunk mindannyian. Nem kevés cucc volt. Gyerünk, hol a fóliám? Hol a fecskendőm? Az egyik zsaru berúgta a szekrény alá. Megvan. Nekiestünk a cuccnak és magunknak. És nagyon gyorsan végeztünk. Már minden jó volt. Megnyugodtunk. Kicsit lebegtünk az eufóriában. Aztán elosztottuk a heroint kétfelé. Nekem és nekik. Egyenlő arányban. Elvégre én találtam meg, nem vitatkoztunk. A vidékre pályázott dílerrel nem is számoltunk. Tudtuk, hogy hetekig nem fogjuk látni. Nekünk most nagyobb szükségünk van a cuccra. Én a végső megnyugvás kedvéért rányomtam még egy adagot. Fasza volt. Nem kellett spájzolni. Most volt bőven. Elröpültem még egyszer, és visszaindultam a színházba. A délutáni sokkoló események nyomtalanul elpárologtak. Mintha meg sem történt volna. Törlődött. Évekre. És most itt ülök egy rendőrautóban. Egy filmforgatáson. Két éve tisztán. Megjavulva. Egy boldog világban, ahol újra kék az ég - és megkérdezi tőlem egy tagbaszakadt kommandós, hogy emlékszem-e rájuk. Hogy megismerem-e őket. Bazdmeg. Forgott velem a világ. Nem tudtam, hogy fiú vagyok-e, vagy lány. Csak hebegtem. Persze. Emlékszem. De már minden oké. Egészséges vagyok. Nincs baj. Én nem csináltam
semmit. Ártatlan vagyok. A Dob utca? Emlékszem. Mi újság, srácok? Jól vagytok? Én már tök jól. Nem anyagozom már. Minden király. Nahát, hogy újra találkozunk! De fura! Néztek rám és röhögtek. Napok óta együtt forgattunk már. Rajtuk mindig csuklya volt. Nem voltak gyanúsak. Ott ültek velem az autóban, és röhögtek. Mert az egészet előre eltervezték, csak várták a megfelelő pillanatot. Amikor csak mi vagyunk és senki más. És ez volt az a pillanat. Szép volt, fiúk. Öregedtem tíz évet. Nem baj, a vendégeim voltatok. Ez a tréfa bejött, gratulálok! És már én is röhögtem. Aztán már azon röhögtünk, hogy milyen különös és fordulatos az élet. Mert azt senki sem gondolta volna két évvel ezelőtt a Dob utcában, hogy majd lesz egy filmünk, amiben közösen szerepelünk. És ebben a moziban most én vagyok a főnök. A kis drogos geci a kapitányság hosszú és lelketlen folyosójáról. Az oroszlánbarlangból. Konferencia 2001. május 28-án nyomtam utoljára. Az egészben csak az volt szar, hogy én ezt akkor még nem tudtam. Hogy nem lesz ilyen többet. Egyszerűen csak szerettem volna elköszönni. Így lett vége. Úgy szakítottunk, hogy én nem tudtam róla. Minden normális kapcsolat kihűlése után van egy búcsúcsók vagy egy nagy ölelés, esetleg egy búcsúszex. Egy mondat, „Vigyázz magadra!" vagy „Örökre velem maradsz" esetleg valami más, vége főcím előtti, nyálas faszság. És sírok. Mondjuk, ha tudtam volna, bizonyára a dupláját tettem volna a kanálba. Annak pedig csak a jóisten tudja, mi lett volna a vége. De nem. Azon a szép reggelen, amikor
a színház Thesszalonikibe utazott vendégjátékra, én bekészítettem a túlélő csomagot, arra az esetre, ugye, ha esélytelen volna a beszerzés. Az alkohol kellőképpen tudja kompenzálni az éhséget. De a cuccéhség az másfajta. Nincs az a mennyiség a szeszből, ami enyhít rajta. Egyszer csak azt veszed észre, hogy roló. De általában nem veszed észre. És reggel, a másnap reggelén még hatványozottabban jön az elvonás, mikor már kiürült az anyag is, és az alkohol is. Na, ez a szar. És erre gondoltam még itthon, amikor a Depridolt ügyesen elrejtettem a bőröndömben. Tök jó, repülünk. Holnap reggelig még jó vagyok. És ha nem vagyok jól, akkor bekapok egy bogyót. És mire elfogy, újra Budapesten leszek. Napi egy szem bőven elég volt. Azzal már tudtam közlekedni az emberek között. Isteni szerencse, hogy képes voltam szerezni három szemet. Az utolsó pillanatban. Egy pakettért kaptam cserébe. A csávónak nyalcsi kellett, nekem pedig a gyogyó. A heroin mindig is prioritást élvezett, és legtöbbször nemigen akaródzott megszabadulni a kincsünktől. Miért? Mert lehet, hogy ő három napig szarul lesz, de most nyom egy kurva jót. Én viszont kihagyom a másnapi második kört. Így persze korábban jön az elvonás, de bekapok egy gyogyót, és megvagyok. Így nem leszek rosszul három napig. Valamit valamiért. Megint. Az állandó kombinálás. Elegem volt már ebből is. Na, figyelj, haver, jó ez így? Oké. És zsebben a gyógyszer. Valamelyest megnyugvással töltött el, hogy tudtam kezelni a problémám. Pláne egy idegen országban. Bár,
gondolom, mindenütt vannak drogosok. Nem gondolom: tudom. Szóval nálam volt a Depridol. Nem aggódtam. Mindjárt otthon vagyunk, hívom a dílert, és fasza. Csak ez motivált. Egy jó tolás a hazaérkezés napján. Ferihegyi reptér. Telefon bekapcs. Hívás. Egyeztetés. Jó esetben még az elutazás előtt tutira menés. Egyeztetés. Négy napra előre. Randi, kis cselezés, szöktetés, beívelés, nincs les, kérem szépen, és ott a gól! Erre vártam a görögországi landolást követő minden másodpercben. És közben azt is tudtam, hogy le kellene már állni. Jó irányban voltara. Akkoriban már ritkábban bűnöztem. Kifelé jöttem már, de azt gondoltam, még egy jó darabig elleszek heti egy-két tolással. Na de, hogy azon a május végi napon vége? És végérvényesen vége? Azt nem. Nem gondoltam. Az elutazás előtt egy héttel volt egy összezörrenésem Morpheusszal, valaki ugyanis beköpött nála. A környezetemben mindenki úgy tudta, hogy már nem csinálom. És ez így is volt. De elgyengültem. Beszereztem a nyalcsit. Nekimentem az éjszakának. És találkoztam valakivel, aki ismerte a beszakítás minden árulkodó jelét, és még anno megígérte nekem, ha még egyszer meglát így, felhívja Morpheust. És így is tett. Egy darabig próbáltam kamuzni, de teljesen feleslegesen. Világos volt, hogy be vagyok tépve, mint az atom. Aztán másnap jött a hívás a nagy embertől, hogy ha visszajöttem Görögországból, akkor szépen bevonulok. A Lipótra. A hetes számú pszichiátriára. Nincs mese. Győző, neked már csak a rehab hiányzik, bazdmeg! Hidd el, neked most ez a legfontosabb! Nem volt dühös.
Barátságos tárgyilagossággal a hangjában kiadta a behívó parancsot. Oké, mondtam. Előfordult már nem egyszer. Bementem. Ott voltam. Na és? Velem nem igazán voltak betartatva az odabent érvényes szabályok. Szabadon mozoghattam. Kimentem úszni vagy szaunázni néha. Csak az éjszakákat töltöttem az osztályon. Amolyan szanatórium jellege volt az egésznek, most sem számítottam másra. Teljes nyugalommal törődtem bele a sors és Morpheus döntésébe. Oké, hazajövök, befekszem picit, ennyi. Jól is fog jönni egy kis alibi pihi, és majd időnként kimegyek anyagért. Aztán júliusban elkezdek forgatni egy mozifilmet. Tök jó a forgatókönyv, szerintem siker lesz. Ez is csak egy újabb film, ami nem jelentett se többet, se kevesebbet. Forgattam már betépve mozikat. Ehhez is így álltam hozzá. Hónapokkal azelőtt átestem a többfordulós castingon. Az elsőre természetesen beállva mentem el. És a másodikra is. Megkaptam a szerepet. Kurva jó! Keresek kibaszott sok pénzt, újra tele lesz a kassza. Lehet szépen költeni a lóvét. Erre is, meg arra is - de leginkább arra. Aztán még véletlenül sem így alakult. És tíz év távlatából ennek nagyon tudok örülni. Az utolsó pár év már tényleg kurva szar volt. Küzdelem. Mindennapos fogadalmakkal, hogy holnaptól nem. Egyszer még egy dílerrel is megígértettem, hogy ha hívom, ne adjon. Oké, ígérte. Na de ő se volt hülye, neki ez üzlet. Az elvonástól remegve izzadó, véglény anyagosok. Belőlünk élt. Mondjuk, jó fej volt, mert először tényleg nem adott. Aztán átkapcsoltam könyörgő üzemmódba, és adott.
Akkor már mindenből elegem volt. Le akartam jönni. Így aztán pont jókor jött a Lipót. Mint máskor: könnyített pályán. Aha. Akkor még nem tudtam, hogy ez most hardcore lesz. Megérkeztünk Görögországba a társulattal. Az ilyesmit mindig bírtam. Vártak minket. Szerettek minket. Színvonalas produkciókat vittünk mindenhova. Bejártuk a színházzal az egész világot. Partik, őrült esték a fesztiválkocsmákban. Csodálatos volt. Azon az estén is, Thesszalonikiben, az előadás után fogadás volt. Finomságok, tengeri cuccok. Isteni borok. Jó volt lazulni egy kicsit. Annál is inkább, mert napközben megejtettem egy nagyon kellemetlen telefonbeszélgetést az említett film rendezőjével. Ő hívott. Ugyebár nemsokára kezdődött a forgatás. Egész pontosan június 29-én. Gondoltam, a szokásos start előtti hívás. Hát persze, én is nagyon várom már, satöbbi. Felveszem, mit sem sejtve. Nagyon diplomatikusan indított. Hogy tudom-e, milyen feszített lesz a tempó, és hogy teljes embert igényel, és nagyon sok munka van már eddig is benne. És mindenkire nagyon számít. Nem véletlenül azok kapták a szerepeket, akik kapták. Kurva jó a csapat. Ámde a tudomására jutott, hogy én milyen kapcsolatban vagyok a cuccal. És most akkor ez hogy is van? Hú, bazdmeg, persze egyből összeugrott a gyomrom. Rövid mérlegelés után a hazudozás mellett döntöttem. Mindent tagadtam. Nem tudhatják meg, hogy drogos vagyok. Sem ők, sem a nyilvánosság. Ezt csak én tudom és Morpheus. És a feleségem. Ezt hittem én akkor naivan. Igazából a környezetemben mindenki tudta, vagy
legalábbis sejtette. De inkább tudta. Mégsem akadt egyetlen ember sem, aki elém állt volna. Hogy a szemembe nézve nagyon egyszerűen csak ennyit mondjon: mit csinálsz magaddal, Győző?! Senki. Mondjuk, ha valaki megpróbálta volna, biztos elhajtom a faszba. Legjobb védekezés a támadás, ez alaptézis. Nem ismertem be, hogy cuccos vagyok. Még akkor sem, amikor Morpheus azt mondta, „életed végéig az leszel". Lehet, hogy leállsz egyszer, és soha többé nem anyagozol, de akkor is drogos maradsz. Na igen. Még mindig szoktam néha heroinnal álmodni, de az akcióig nem jutok el valahogy sosem. Nem is baj. Gyűlölöm a rémálmokat. Egyedül a feleségemtől fogadtam el a kritikát. „Győző, neked segítségre van szükséged!" - ezt mondta folyton. Egészen addig, amíg be nem láttam. Az egyik toxi dumája az volt, hogy hazudhatsz a gázóra-leolvasónak, az anyádnak, a főnöködnek, a barátnődnek, mindenkinek, csak saját magadnak nem. Drogos vagy, ez van. Igen, tudom, az vagyok. De én jöttem rá utoljára - ez a szar. Egyszer az egyik kollégám küldött nekem egy levelet. Pontosabban a portán várt a nevemre címzett boríték. Ugyanabban a színházban dolgoztunk, miért is adta volna fel postán. Meglepődtem. Töviről hegyire kielemzett. Mindent egészen pontosan látott. Viszonylag hosszú levélben méltatta a tehetségemet, aztán meg elküldött a picsába. Hogy nem rombolhatom magam tovább, és nem baszhatom el az isten áldotta színészi képességemet. Hogy szedjem
össze magam. Nagyon szeret engem, és aggódik értem. Amikor olvastam, minden sorát, minden betűjét támadásként éltem meg. Iszonyú dühös lettem, emlékszem. Azért is, mert valaki a pofámba merte mondani (mi köze van bárkinek is ahhoz, hogy én mit csinálok?), és azért is, mert még egy ember, megtudta a titkomat. Bővült a kör. Mit tehettem volna? Mégsem üvölthettem bele a világba, hogy mi vagyok. Maradt tehát a hazudozás, a titkolózás tovább. Egyik beszakított pillanatomban persze rendeztem az ügyet a kollégámmal - de bár ne tettem volna! Nem éreztem, hogy figyelnek. Hogy beszélnek rólam. Hogy lebuktam. Még akkor sem, amikor a színház büféjében a kelkáposzta-főzeléket eszegettem. Iszonyatosan be voltam állva. Olyan lehettem, mint egy lajhár. Vagy még rosszabb. A napon megerjedt gyümölcsök levétől belassult lajhár. Vagy még rosszabb. Egy drogos lajhár. A tányér fölött sztondulva tépegettem a kenyeret. Bele a főzelékbe. Láttam már mást is ilyet csinálni. Minimum ötven évvel volt idősebb, mint én. És most Győző, a betépett nyugdíjas lajhár ül a büfében és eszeget. Két falat között persze tartom a tempót. Percekig pihenek. Végül is nem sietek. Lassan elfalatozgatok, és közben utazom valahová. Legbelül. Aztán újra valami kis főzelék. Fincsi. Rágörnyedve a tányérra, néha résnyire kinyitom a szemem. Nem vagyok egyedül. Nahát, észre se vettem, hogy van még valaki rajtam kívül a helyiségben! Ráadásul engem néz. Szánakozva néz. Nem mond semmit, csak figyel. Ő is tudja. Ha eddig nem tudta, most már biztosan. Bővült a kör.
Azért ez várható volt a közvetlen környezetemben. És közben váratlan is. Mint az a görögországi hívás. Hogy, bazdmeg, egy filmrendező felhív, akivel tényleg csak párszor találkoztam, és a torkomhoz illeszti a kést. Nagyon kész voltam. Ez már nem is a „bővült a kör" kategória. Ez nem. Mit csináljak? Pörgött az agyam, mint állat. Közölte, hogy ragaszkodik hozzám, de azért tudjam, hogy vannak más alternatívái is a szerepre. Mire én nagyon büszkén visszaugattam, hogy akkor csinálja más, és kikérem magamnak, hogy ledrogosozzanak. Kinyomtam a telefont. Megint visszahívott. Kétségbeesésemben sírtam. Tényleg nem tudtam, mi legyen. Be kell vállalni, nincs mese. Ez az a pont. És elmondtam neki, hogy mi a pálya. Nehéz döntés volt. Elmondtam, hogy ez van, és hogy nem haragszom meg, ha másnak adja a szerepet. És köszi, hogy rám gondolt, és tényleg sajnálom, ha nem tudom ezt a filmet leforgatni. Ő azonban nem tágított. Mindenképpen megoldást akart találni. Nem volt vele egyedül. Mindenki a megoldást kereste. Én még egy picit halogattam volna, de őrült sebességgel ragadtak magukkal a dolgok. Mi legyen? Megadtam neki Morpheus telefonszámát. Kértem, hogy hívja fel. Többet fog megtudni velem kapcsolatban, mint amennyit én mondhatok. Biztosítottam arról, hogy bemegyek a Lipótra, és tisztán jövök ki, és akkor a téma részemről becsületből le lesz zárva. Még mindig egy tinglitangli kórházi kezelésben bízva és a sokkoló beszélgetést orvosolandó, bedobtam egy Metaxát. Remegett mindenem. És gyűlöltem magam, mert nem bántam tisztességesen a rendezővel.
Mindenesetre a rehab újabb nyomatékot kapott. Már csak a színházzal kellett közölnöm, hogy a júniusra tervezett párizsi vendégjátékot nem tudom megcsinálni, mert kórházba kell mennem. Hogy miért? Mik a panaszaim? Ezt még nem tudtam. Mi a faszt találjak ki? Elkezdett nyomasztani az egész. Este lement az előadás. Nagy siker. Én is jó voltam benne, szerintem. Aztán eszem-iszom, dínomdánom, terülj-terülj asztalkám. Folyt a pia, kurva jó volt. Szép lassan kioldódott belőlem a feszültség néhány pohár hideg gyantás bor és Metaxa segítségével. Az előadás előtt persze bedobtam a bogyót, hogy ne legyek szarul éjszakára. A protokollnak elég hamar vége lett, és mi még fel voltunk pörögve nagyon. Nagyon jó éjszaka volt. Nekivágtunk a városnak. Mulattunk, rengeteget röhögtünk. Jó formában voltunk. Vettünk söröket, az utcán nyomattuk. Meleg volt. Rövidnadrág meg saru. Már el is felejtettem a telefonos diskurzust. Buddhára lazultam magam. Kis csapatunk az alkoholtól kicsivel hangosabban, mint az átlag, elindult a szállodába. Hajnalban oda is értünk. Beforgóajtóztuk magunkat a recepcióra. Vidáman. A lehető legjobbkor időzítve. A recepciós pultot ugyanis nem más támasztotta, mint a színház igazgatója. Éppen kicsekkolt, mert ő már a reggeli járattal repült is vissza Pestre. Látta, hogy ki vagyunk ütve. Diszkréten meg is kért minket, hogy visszafogottabban szórakozzunk, ha lehet. Hozzátette, hogy ideje lenne már lefeküdni. A picsába! Milyen kibaszott menetrend szerint mennek itt a történések? Ez alatt a pár nap alatt kell rendeződnie mindennek? Itt? Thesszalonikiben?
Megint befeszültem, de a részegségemből kifolyólag elég hamar elmúlt ez az állapot. Alig néhány perc alatt. Kiforgózott a mester a szállodából, mi pedig folytattuk tovább. Kitaláltuk, kinél lesz a buliszoba. És zúztuk reggelig. Lementünk kajálni. Vagy inkább csak az árnyékunk ment le. Nagyon bebasztunk. Fejfájással ébredtem. Éreztem azt a bizonyos rosszullétet, a másnapossággal vegyes elvonást, amit annyira utáltam. Próbáltam összegezni az előző napot. Kerestem a miérteket. Nem találtam. Gyorsan bedobtam egy Depridolt, mert nem voltam jól. Fizikálisan. A pszichés részéről nem is beszélve. Emlékeztem, hogy tengerparti fürdőzést terveztünk. Gyors körtelefon, egyeztetés, és már hasítunk is a beach-re. Mire odaértünk, már a gyógyszer is hatott. Felhőtlen pancsolás. Szemben velünk az Olympos csúcsa. Frenetikus. Minden fasza. Egy koktél még belefér a kis teraszon, naná! A napágyakon bas-kockázunk. Ki tud ügyesebben hazudni? Két kockával játsszák. A szabályok szerint dob egyet az ember, és nem mutatja meg, hogy mit dobott, hanem bemond egy számot. Mindig a nagyobbat kell előre mondani. Tehát ha az ember kettest és négyest dob, az negyvenkettő, és nem huszonnégy. Két kettes, az kettes bas. És így tovább. A lényeg az, hogy magasabb összértéked legyen az előzőnél. És van a mindent vivő huszonegy. A kettes és az egyes. Ennél nagyobb nincs. A következő vagy elfogadja, amit bemondasz, és nem nézi meg a kockáidat, vagy bemondja, hogy „kamu!" Izgalmas játék mindössze két kockával. Nagyon kell tudni hazudni. Ügyesen hazudni nehéz. Még az igazán
tehetséges kollégáimnak sem mindig ment. Ahogyan én hazudtam, ahhoz nem színészi tehetség kellett, hanem egy áthazudott élet. Tehetséges színész, tehetségtelen élettel, tehetséges hazugságokkal. Szar. Mondanom sem kell, hogy rendszerint én nyertem. De akkor ennek nem örültem annyira. Két lábon járó hazudozógép lettem. Még a szabadidőmben is hazudtam. Aztán délután a drámai események még drámaibb folytatása következett. Még most, így utólag sem értek semmit az egészből. Olyan kibogozhatatlannak tűnnek a szálak, hogy nem is bírom felfejteni. Miközben pancsikálva blöffölgetek a görög tengerparton, Budapesten pálcát törnek felettem. Morpheus, az igazgató és a filmrendező. Már nem tudom, ki hívott kicsodát. Nincs róla fogalmam. Mindenesetre elkezdődött a konferencia. Uraim! A 2001. május 30-i konferenciánk alaptémája a drog. Mai első és valószínűleg egyetlen témánkat szűkítsük a drogfogyasztók problematikájára. Továbbmegyek. Szűkítsük egy konkrét személyre. Ez a személy legyen ma, mondjuk, Szabó Győző. Igen. Bizonyára ismerős az alaphelyzet. Itt ez az ember, akinek jól fizető állása van. Családja van. Dolgozik. Drogozik. Botrányosan él. Bár a tettenérés tényszerűségével nem rendelkezünk, mégis sejtjük a függőségét. Én tudom, szólal fel Morpheus. Kezeltem az addikcióját, még mindig a betegem. Évek óta él heroinnal, azt megelőzően egyéb kábítószerekkel. Speed, kokain, máktea, fű, hallucinogének, hasis. Uraim! Kihagytam volna valamit? Le kell hoznunk őt, új életet kell mutatnunk neki! Egy hónap múlva
főszerepet játszik egy sikergyanús mozifilmemben, így a filmrendező. A színházamban is, ahol ugyan nem játszik nagy horderejű dolgokat, szükségem van Győzőre. A ráosztott kisebb szerepeket kiválóan oldja meg. Hovatovább tíz nap múlva utazik, pardon, utazna Párizsba két produkciónkkal. Értem, szól közbe Morpheus. Uraim, Szabó Győző, amint megérkezett a társulattal Görögországból, azonnali hatállyal befekszik az Országos Pszichiátriai Intézet VII. osztályára, és végigcsinálja mindazt, amit a többi betegem, akár tetszik neki, akár nem. Egy hét zárt osztály. Gyógyszeres kezelés. Kis csoport. Nagy csoport. Terápia. Mikor kezdődik a forgatás? Június 29-én, válaszol a filmrendező. Akkor az majdnem egy teljes hónap, ugyebár. Kettő jobb volna, de lehozom őt, ha kell, ennyi idő alatt is. Márpedig kell! Csakugyan? Igen. Akkor viszont a vendégjáték Szabó Győző részéről kizárva. Majd beugrik helyette valaki. Megoldom. Én is megoldom, csapja le a lasztit Morpheus. Akkor mindent tisztáztunk, uraim? Igen, Szabó Győző június 29-én új emberként, tisztán elkezdheti a munkát, ígérem. Én pedig várni fogom őt a kórház bejáratánál, és hazaviszem a családjához. Köszönöm, igazgató úr. És most engedjék meg, uraim, hogy felhívjam Szabó Győzőt telefonon, és tájékoztassam! Köszönöm. Téma lezárva. Éppen szárítkozom a jetskizés után, mikor látom, hogy csörög a telefonom. Morpheus az. Éreztem, hogy baj van. Tudtam, hogy hajnali találkozásunk az igazgatóval nem múlt el nyomtalanul. Vége. Mindennek vége. Megnyomtam a telefonon azt a bizonyos zöld, hívás
fogadása gombot. Iszonyú lassan a fülemhez emeltem a kagylót. Helló, Imre, szóltam bele kedélyesen. Na idefigyelj, kezdte. Ahogy megérkeztél, jössz be a kórházba! Ahogy megbeszéltük. Bejelentkezel, befekszel és bent is maradsz! És egy hónapig sehova, érted? Egy hét a zárt osztályon, mindent ugyanúgy végigcsinálsz, mint a többi beteg! Odabent nem vagy senki. Csak egy drogos a sok közül. Megértetted, bazdmeg?! Igen? Igen. Ok, akkor bent várlak. És lecsapta. Felnéztem az Olymposra. Akár onnan is hívhattak volna. Rám küldtek egy sokkolót a parton. Aztán este, teljes kétségbeesésemben iszonyatosan berúgtam. Reggelig küzdöttem alvás nélkül. Roló. Egyszer magamhoz tértem, és éreztem, hogy matatnak körülöttem. Próbáltam fókuszálni. Stewardessek kísérelték meg bekapcsolni a biztonsági övem. Nem volt egyszerű. Tónustalan test. Szegények! A cefreszagról nem is beszélve. Ezek az utolsó emlékeim. Budapestre érve picivel jobban lettem. Otthon közöltem a hírt, aminek a feleségem nagyon örült. És akkor már én is. Összepakoltam, és elindultam egy teljesen ismeretlen világba. Féltem. Elkezdődött az utolsó felvonás. Morpheus nagyon kemény volt. Mindig. Barátomnak tudhattam már egy ideje. Évek óta ismertük egymást. Különös szimpátia alakult ki közöttünk. Azt hiszem, ritka az ilyesmi orvos és páciens között. Csak hosszan tartó betegség köthet így össze két embert. És az én betegségem kicsikét elhúzódott. Az én barátom pedig meg akart menteni. Minden eszközzel. A saját
eszközeivel, melyek nem simogatták az embert soha. Amikor eljött hozzánk, és együtt főztünk, boroztunk és röhögtünk, olyankor más volt. Rendkívüli társas lény. Jó humorú és kedves pali. Egy EMBER. Ezért győzött. Engem legyőzött. Pontosabban meggyőzött, hogy győzzem le magam. És győztem. Június 29-én végső csapást mértem az elmúlt tíz évemre. Morpheus: Azt hiszem, volt idő, amikor így tekintettem magamra: a mindenható, mindent megoldó, mindenkit meggyógyító fehér mágus. Vicces. Soha nem én gyógyítok meg senkit, mivel az illető gyógyítja meg saját magát. Az összefüggéseket látom, ezeket megkaphatja tőlem bárki. Ajánlattevő vagyok, olyasvalaki, aki jelenleg már tiszteletben tartja a hozzáforduló embereket. Akkoriban még nem így volt. Én akartam mindenáron megmenteni őket, miközben ez nem az én melóm volt. „Morpheus, az igazgató és a filmrendező.." Győzőt akkor már jó ideje ismertem, illetve láttam a szenvedését, az óriási energiáját, az útkeresését, a boldogságát és a boldogtalanságát, és persze a hazugságait is. Akkoriban segítőként elkövettem azt a hibát, amit egy profi soha nem tenne. Morpheus soha nem követte volna el. Vagy mégis ezt tette Neóval? Közel engedtem magamhoz azokat, akik talpra szerettek volna állni; barátoknak neveztük egymást. Ezáltal megszűnt az objektivitásom, persze csak részben; mert ha túl sokszor visszaéltek a bizalmammal, akkor megszakítottam a kapcsolatot. Ilyenkor kudarcnak éltem meg a helyzetet, valamint egy barátot is elveszítettem.
Legalábbis akkor így éreztem. A segítőnek soha nem szabad elfelejtenie, hogy ő csupán egy eszköz a másik kezében. Így valójában rajtam az múlik, hogy üvegvagy acél-Morpheus legyek. Sokszor voltam mindkettő, most pedig már csak az egyik vagyok. Tíz évvel ezelőtt harminchat éves voltam. Hm... Pörgött a Lipót. Nagyon sok szenvedélybeteg keresett meg drog-, alkohol-, nyugtató- és társfüggők, kaja-és csokifüggők, a pokluk angyalai - és akkoriban én voltam ott, Győző szavaival élve, Morpheus. „Kék vagy piros bogyó? Merre indulsz el? Hogyan döntesz? Hogyan érzel? Mit érzel? Szarfaszú voltál a szeretteiddel? Mikor kértél mindezért szívből bocsánatot? Ha nem szereted magad, vagyis nem tudod elsőként önmagad szívből szájon csókolni, akkor hogyan tudnál másokat szívből megcsókolni?" A valódi leállás nemcsak a drog vagy az alkohol abbahagyását jelenti, hanem valami sokkal többet. Ilyenkor a homályos szemüveg lekerül az emberről és elkezd tisztán látni. Érezni. Szembesülni azzal a sok szarral, amit beállt vámpírként elkövetett. Azért fogalmazok így, mert nagyon sok „ember" van, aki nem drogozik vagy nem szenvedélybeteg, de éppolyan vámpír, mint a beálltak. A vérszíváshoz, a másik kihasználásához nem kell drogozni. És ilyenkor nemcsak másoknak ártanak, hanem közben kőkemény öngyilkolás is folyik. Nemcsak testi ártás, hanem a gerincét, a méltóságát és az akármibe vetett hitét is feladja az ember. A narkó abbahagyása után ezeket is fontos visszaszerezni. Aki tudja, hogy mit jelent tisztán,
gerinccel belenézni a másik szemébe, az újra át szeretné élni ezt az érzést. Szóval, ez a valódi meló. Győző. A hétköznapi embernek, aki erről a világról szinte semmit sem tud, csak az úgynevezett drogos orgiák jutnak eszébe, mert ő is szeretne ilyesmikben részt venni, csak nincsen hozzá bátorsága. Fantáziálni, azt igen, de megcsinálni, azt már nem. Ma Magyarországon rengeteg álszent rohangászik, akik mást mondanak, mint amiben hisznek. Ez van. Tehát Győző. Akkoriban sokszor egy ijedt kisfiú jutott eszembe róla, aki szeretné biztonságban érezni magát ebben a cudar világban, miközben megállás nélkül játszotta a machót. Merni megmutatni adott helyzetben a valódi érzéseket - ehhez sok mindenre szükség van, például az adott helyzetben érzett bátorságra, hogy határozottan nemet merjek mondani. A média világában azonban sokan csak arra törekszenek, hogy bármi áron a címlapra kerüljenek. Ez nagyon sok energiát emészt fel; aki pedig igazán érzékeny, az keres egy olyan módszert, amivel megteremtheti a belső békéjét. A heroin ilyen cucc. Neo így volt békében. Azonban ez így nem mehetett tovább, és Győzőben éreztem azt a teremtő erőt, amivel a problémáját megoldhatta. Másokban is ezt érzem meg, amikor elkezdek velük dolgozni - hogy ott az energia, csak az illető még nem hiszi el, nem is tudja magáról. Én viszont látom az előjeleket, hogy ki tud majd mászni a poklából. Ezért hívtam fel az igazgatót, mert szerettem volna az összes kiskaput bezárni körülötte. Mert mint minden narkós, ő is kihasznált minden kiskaput, amelyeken
keresztül menekülni lehetett. Ilyenkor a megoldás adott, csakis bátorság kérdése felhívni a döntnököket. Hát én nem szégyelltem megtenni ezt. Volt is meglepi. Az igazgató nagyon készségesen és segítőkészen fogadta. A filmrendező is. Hittek Győzőben, hogy meg tudja csinálni. A hittel hegyeket lehet megmozgatni. Ehhez persze kell a másik ember is. Volt. Győzővel akkor már régóta dolgoztam. Túl voltunk számos ambuláns kezelésen, hazugságokon, ígérgetéseken, megvonási tüneteken, reménykedésen - a hozzátartozók részéről is. Nem maradt más út, csak a kórház. Ő azt hitte, hogy a kórházzal megoldunk mindent. Nem, nem és még egyszer: nem. Az utolsó kórházi nap után kezdődik a valódi leállás. A heroin is olyan, mint egy hatalmas, százötven kilogrammos, csupa izom pasi, aki eddig mindig agyonvert, és ezek után is mindig agyon fog verni. Igaz, előtte minden alkalommal simogatott és hízelgett kicsit. Majd egy idő után, ahogy messziről nézem ezt a pasit, olyan kicsinek tűnik, hogy veszélytelennek hiszem. Elkezdek kakaskodni, ezért egyre közelebb jön, és én meg látom, hogy az izmai ugyanolyan feszesek, és megint agyon fog verni. Mennyire igazam van. Ő egy örökéletű ifjú, én meg egyre inkább „tatásodom". De hát a döntés és annak minden következménye mindig a tiéd - mondaná Neónak Morpheus. A Mátrix életem egyik meghatározó kultfilmje. Emlékszem, a zenéjére írtam A nőt is, meg A férfit is. Ja, és Mozart Requiemjére. Na, a Lipót Szabó Győző„requiemje" volt. Félelmek, A rettegés foka Robert de Niróval, a szárnyalás, a
kimondás, a belső béke felé vezető út egyik lépcsője, a hazugságok felszámolása - persze lassan, fokozatosan simogatások, sírások, mosolyok, könnyek, megkönnyebbülés, öreg néni szeme, pingponglabda, gyógyszerek... „Igen, Professzor Úr. Nem, doktor Úr. Van cigid, Zsuzsi? Veled mi van?Elmegyek, nem bírom tovább, de akkor meg kibasznak a munkából, a feleségem... a lányom sírásra görbülő szája, nem bírom, hiányzik a barna, hiányzik a nyalcsi, mert jó, mert nagyon jó, de annyira szeretnék emberként élni, de olyan jó, olyan jó a... szüleim, hm... hírnév, pénz, őszinteség, hazugság, álszent geci a világ, ki szeret, én gyűlölöm magam, nem baj, minden elmúlik, nemsokára szabad leszek! Felébredni a mámorból, a párásság megszűnik, és érzem a takarón a klór szagát, hol vagyok, hetes osztály, bassza meg, még mindig heroinista vagyok, toxi, az is maradok" Azért tettem oda smiley-t, mert ez nem probléma miközben sok ember mégis katasztrófának éli meg. Bassza meg valóban függünk a testünktől, a hidegtől, a kajától, a melegtől, a félelmektől, most meg kiderül, hogy még eggyel több valamitől függök? És akkor mi van? Valójában semmi. Vagy elfogadom, vagy folyamatosan hajtogatom, hogy erősebb vagyok a legerősebb embernél. Akkor viszont legközelebb is szembejön velem a 150 kilós full izom pali, és... Ha pedig elfogadom, akkor belső béke van... És jó lesz a napom, mosolygok, mint a tejbetök. Na, így fest az első lépés a leállás során. Te, Győző, nagyon hálás vagyok neked! Azért is, hogy ott voltam veled az osztályon, meg azért is, hogy most
ezt a pár sort én írhatom a könyvedben. Ja, meg az életnek! Az első lépés után van még egy csomó. Győző kezdetben megszeppent kisiskolás volt, de nagyon megszerette a személyzet, ő pedig sokat segített, miközben lekötötték a belső vívódásai. Ilyen egy narkós. Általában óriási a szívük az elesettek irányában, mivelhogy ők is elesettek. A hasonló a hasonlóval mindig jól megérti egymást. Tudtam, hogy filmezni megy. Tudtam, hogy mindent ennek rendelnek alá. Tudtam, hogy bíznak benne. Ez brutális felelősséget jelentett számomra is - de én az ilyen helyzetekért megveszek, annyira boldog vagyok, hogy ekkora teher lehet rajtam. Mivelhogy magam is függő volnék: tipikus adrenalinfüggő, csak másképp. Rájöttem, hogy ez a függőség szocializált formája, és változtattam az életemen. Szóval, száguldottak a hetek. Ami Győző számára vánszorgásnak tűnhetett, nekem brutális tempóval zajlott, mert tudtam, ha most a szigorú alapozást nem csinálom meg, bukfenc lesz a vége. Győző túl régóta próbálta abbahagyni; de minden úgy festett, hogy most ez tényleg összejöhet. Ritka szerencsés együttállás: beérett motiváció, még egyben lévő család, munka, a főnökök tudtak a dologról és bíztak benne. A csillagok állása is pozitív eredményt jósolt. A kórházi kezelés csak az első lépés, ami után a végső leállás vagy a teljes gyógyulás mindig csak az adott napon történhet meg. Ez egy ilyen sztori. Hiába bírtam ki tegnapig, ha ma elbukom. Mert akkor még ma újrakezdem az egészet. (Cs. I.)
