A földi élet
Amennyiben az életet mindennemű specifikáció nélkül pusztán önfenntartásként fogjuk föl, megállapíthatjuk, hogy az élőlény életben maradását a világ (amelybe ebből a nézőpontból a „külvilág” mellett az élőlény szervezetének bensejét is muszáj beleértenünk), ha más-más időpontokban más-más módon és mértékben is, de permanensen akadályozza, s egy-egy akadály sikeres vagy sikertelen elhárítása az, amelyet az élet — vagyis az önfenntartás — egy-egy mozzanataként beazonosítva az élőlény kompenzáló reakciójának nevezhetünk. Indokolt továbbá megkülönböztetnünk a kompenzáló reakció és a kompenzáló reagálás fogalmát, az utóbbin hasonló típusú kompenzáló reakciók adásának egy-egy általános mechanizmusát értve. Tágabb értelemben — ha a kontextus megengedi — e mechanizmusok összességeként magát az önfenntartást is kompenzáló reagálásnak mondhatjuk. Az élővilág evolúciójában tulajdonképpen egyetlen hajdan keletkezett aprócska élőlény önfenntartásának több évmilliárdos sikerét, az élő egyedek egyedi életeiben pedig ennek az azóta globális rendszerré növekedett szuperorganizmusnak az egyes kompenzáló reakcióit kell látnunk. A továbbiakban azonban — a félreértéseket elkerülendő — inkább csak az individuális élőlényeket fogjuk élőlénynek nevezni. Ezek az individuumok mind annak a legelső individuumnak a különböző utakon továbbevolvált reproduktumai, amelynek az imént vázolt módon egyszersmind a részeit is képezik. Habár e státusában minden élőlény az élővilág egészének másolata, sosem több, mint parciális másolat, mert életműködései részlegesen az élővilág egészének az életműködéseitől függnek — vagyis egy olyan valamitől, amiről mi fiziológiai autoregulációt tételezünk föl. Erre az egyetlen egységes élőlénynek hipotetizált valamire a mon megnevezéssel fogunk utalni. Ha a világ változásai az élőlény életben maradását állandóan fenyegetik, s ha e változások az élőlény szervezetén kívül és belül egyaránt követik egymást, akkor e változásokat az élőlény csak úgy tudja érzékelni — ami egyrészt mindenfajta kompenzáló reakciónak, másrészt pedig az arra érkező mindenfajta pozitív és negatív visszacsatolásnak az előfeltétele —, ha rendelkezik önazonosságának egy olyan absztrakt centrumával, melyet éppúgy elkülönít saját szervezetének bármely részétől, mint ahogy a külvilág bármely részétől is, s amelynek érzékelése saját életkontinuitásának érzékelését jelenti a számára. Ennek a centrumnak az érzékelése maga e centrum, s ha ezt az érzékelést elsődleges érzékelésnek hívjuk, úgy az, amit ezen a terminuson értünk, maga az élet. Mindezt akként is megfogalmazhatjuk, hogy ahhoz, hogy az élőlény ne csak a 324
szervezetén kívüli, hanem az azon belüli változásokat is érzékelni tudja, nem a szervezetével, hanem egy attól különböző valamivel kell hogy azonosítsa magát, s ezt a valamit statikus — önmagához viszonyuló — voltában énnek, dinamikus — bármi máshoz viszonyuló — voltában pedig éntudatnak nevezhetjük. Mi tehát egyenlőségjelet teszünk élet, önfenntartás, elsődleges érzékelés és éntudat közé, s ha így voltaképpen szükségtelen külön is kijelentenünk, hogy éntudat nélkül semmiféle önfenntartás nem lehetséges, ezt annak megvilágítására mégis megtesszük, hogy bármiféle változás érzékelése az élőlény szervezetén akár kívül, akár belül — amit az én önérzékelésével szembeállítva másodlagos érzékelésnek mondhatunk — csak egy változatlan ponthoz viszonyítva valósulhat meg. Még egyszer hangsúlyozzuk, hogy ez a pont az élőlény számára saját életkontinuitását jelenti, változatlanságának oka tehát funkcionalitásának természetében — vagy merészebb szóhasználattal: önmagában — rejlik. De akármilyen szavakkal éljünk is, azt kell kifejeznünk, hogy az élőlény énje az élőlény számára egy elvont valami, vagyis egy szellemi entitás, amelyre direkte semmilyen anyagi erő nem hathat. Ennek kimondásával végső soron élet és szellemiség közé is egyenlőségjelet tettünk, amennyiben egy olyan összefüggést állapítottunk meg, hogy mihelyt megjelenik az anyagi (fizikailag leírható) világban különféle fizikai törvényszerűségek kombinációjaként az önfenntartás, akkor ennek egy absztrakt összetevőjeként megjelenik a szellemiség is, amely ebből a látószögből viszont nem több egy igen komplex természeti jelenségnél. Ez az ábrázolásmód tehát úgy tagadja anyagiság és szellemiség oppozícióját, hogy bár mindkettőjük önálló létét elismeri annyiban, hogy egyiküket sem tekinti a másikuk manifesztációjának, helyzetüket mégsem szimmetrikusnak mutatja, minthogy a szellemiséget az anyagiság egyik megjelenési eseteként magyarázza. Mivel modellünkben az élet szimultán kompenzáló reakciók halmazainak időrend szerinti sorozata, ez a modell már az elsődleges és a másodlagos érzékelést is — azaz az én önérzékelését és a nem-én érzékelését is — kompenzáló reagálásként mutatja be. További kompenzáló reagálásként lehet értékelni a gondolkodás és az érzelmiség mibenlétét is, az előbbiben a megismerés, az utóbbiban pedig a legfelsőbbnél eggyel alsóbb szintű önszabályozás megvalósítását látva (míg magára a legfelsőbb szintre a bináris döntési szabadságban mint az egyetlen önmagában determinálatlan komponensben ismerhetünk rá). E két mechanizmus előfeltételezi az érzékletek potenciálisan végtelen P halmazát, amelyet egy véges generátorrendszer mint olyan szabad egységelemes félcsoportot generál, amelyben az egység szerepét az érzéklet hiánya játssza, s amelyen a szóbanforgó két mechanizmus egy-egy olyan, potenciálisan szintén végtelen K és E operátortartománnyal dolgozik, amelyek szintén egy-egy véges generátorrendszerű, szabad egységelemes félcsoportok. Egységnek K-ban és E-ben egyaránt 325
az érzékletek fogadása — mondhatni nyugtázása — számít, K-nak és E-nek tehát a közös egységük révén van egy metszete, amelynek azonban más eleme nincs. K és E elemei, melyek rendre a megismerés és a legfelsőbbnél eggyel alsóbb szintű önszabályozás operátorai, a tudaton kívülről jövő érzékletekre és az én önérzékelésére — mint a K és E közös egységével való külső szorzás P-beli produktumaira —, valamint a más operátorokkal kapott műveleti eredmények tudaton belülről jövő érzékleteire — mint a K és E közös egységétől különböző K-beli és E-beli elemekkel való külső szorzás P-beli produktumaira — rekurzívan és egymással vegyesen alkalmazódnak, amit a gondolkodásbeli és érzelmi folyamatok által alkotott lélek dinamikus létének mondhatunk. A lélek ennek megfelelően K⋃E egymással szorozható operátorainak P-n való működése. Lényegileg tehát maga a lélek is, akárcsak az én meg az érzékelés, a kompenzáló reagálás egyik dimenziója. Az emlékezés ebben a rendszerben lényegileg egy K-beli operátor, amellyel bármely korábbi érzékletből egy újabb P-beli elem nyerhető. A tudás mibenlétére hasonló — bár némileg összetettebb — magyarázat adható. A gondolkodásnak vannak szelektív és komparatív operátorai, s ezek olyan algoritmusokat állítanak elő, amelyek alkalmazása bizonyos típusú érzékletek esetén érzékletek várt típusait eredményezi. Ezeket az algoritmusokat, amelyeknek N halmaza K valódi része, s amelyek mindig csak N-en kívüli K-beli operátorokkal szorozva alkalmazhatók, ismereteknek hívhatjuk. A megismerésnek tehát, amely nem egyéb, mint az így interpretált ismeretek gyártása, az a feladata, hogy energetikailag tehermentesítse a gondolkodást: az élőlény minél többet tud, annál kevesebbet kell hogy gondolkodjon — s mivel gondolkodó kapacitása nyilvánvalóan véges, ennek az összefüggésnek új feladathelyzetekben döntő jelentősége van. Az ismeretek felhasználhatósági időtartamát éppúgy pozitív és negatív visz- szacsatolások regulálják, mint mondjuk az élőlénynek egy adott térbeli környezetben való mozgásterét, illetve azon belül az egyes mozgási módok és útvonalak igénybevehetőségének időtartamát, amely általánosságban a világ legkülönfélébb változásaitól, elsősorban pedig magának a térbeli környezetnek a változásaitól függ. E párhuzam alapján egy eléggé egyértelmű ismeretelméleti következtetésre juthatunk. Bár nyilvánvaló, hogy az élőlény mozgásának összetevőit a térbeli környezet nagymértékben megszabja, ami alapján az élőlény mozgását tipikus kompenzáló reagálásnak kell minősítenünk, mégse jutna eszébe senkinek, hogy e mozgás elemeiben pusztán emiatt a világ szegmentumainak egy-egy másolatát vélje fölfedezni. Ugyanígy kell értékelnünk az ismeretek szerepét is, amelyek sem nem többek, sem nem kevesebbek, mint kompenzáló reakciók, mégpedig olyanok, amelyek az élőlény absztrakt mozgásterét — a döntési terét — alkotják. Olyasmiről beszélni, hogy az ismeretek a 326
világ szegmentumainak bárminemű másolatai is, merő értelmetlenség — külső viszonyítási pont híján a másolásnak nemhogy a lényegéről, hanem még a módjáról és a mértékéről sem alkothatunk fogalmat magunknak. Mindez azt jelenti, hogy az ismeretek semmivel sem tükrözik hívebben a valóságot — akármi legyen is az —, mint mondjuk az élőlény térbeli mozgása vagy táplálkozása, s az a kérdés, hogy megismerhető-e a világ, éppoly értelmezhetetlen, mint hogy megehető vagy megtermékenyíthető-e. Arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy az élőlény számára a világ érzékletekből áll: nemcsak a külvilágról, hanem saját gondolatairól és érzéseiről, sőt még a saját énjéről is csak érzékletei vannak. Ezeknek az érzékleteknek az ontológiai státusa kapcsán különféle filozófiai rendszerek állíthatóak föl, de a természettudománynak muszáj beérnie azzal, hogy mindaz, ami az érzékletek mibenlétéről és az érzékletek föltételezett tárgyairól mondható, csupán hipotézis, és mindörökre hipotézis is marad. A természettudomány elsődleges metodológiája a hipotetizálás — éppen ez jogosítja föl arra, hogy minden filozófiai értékelést mellőzve a tapasztalati eredményekre összpontosítson. Mi is ennek jegyében tételezzük föl — s nem pedig valamiféle materialista meggyőződésből valljuk —, hogy az élőlényt körülveszi a külvilág, s ha elfogadjuk ezt a kiindulópontot, akkor érzékelésről és lélekről már a kompenzáló reagálás körében beszélhetünk. E körön belül még nem foglalkoztunk a cselekvésbeli, a fiziológiai és a genetikai reagálás szerepével. Míg az utóbbi kettő az érzékelés számára közvetlenül hozzáférhetetlen, addig az első nem: az élőlény mind cselekvésbeli szükségességeivel és lehetőségeivel, mind pedig saját tényleges cselekedeteinek mozzanataival érzékletek formájában találkozik. A cselekvésbeli reagálás ennek megfelelően a lélek közvetlen irányítása alatt áll. A döntések — miután a cselekvésbeli szükségességeket és lehetőségeket K-beli operátorok értékelik, gondolati szinten hozódnak meg, s a megszületett szándék P-beli érzékletére előbb még az akarat E-beli operátorának is alkalmazódnia kell ahhoz, hogy az így kapott újabb P-beli elem a cselekvési mechanizmus inputja lehessen. Ez a folyamat az outputként kijövő minden egyes cselekvésbeli mozzanat előtt külön-külön lefut, s a pozitív és negatív visszacsatolásokat K-beli operátorok újra meg újra értékelik. Mivel azt mondtuk, hogy az összes egyedi élőlény egyedi élete nem egyéb, mint a mon egy-egy kompenzáló reakciója, azt is hipotetizálnunk kell, hogy a monnak éppúgy megvan a saját éntudata és lelke, mint bármely egyedi élőlénynek, gondolkodóképességének pedig mindig a legintelligensebb faj legintelligensebb egyedének az intelligenciaszintjén kell lennie. Jogos továbbá azt is föltételeznünk, hogy az egyedi élőlények gondolkodása csak részben önálló, bizonyos mértékben ugyanis a mon gondolkodásbeli folyamatainak kell hogy legyen alárendelve. Mivel a gondolkodás kompenzáló reagálás, az egyedi élő327
lények gondolkodásbeli önállóságának mértéke valószínűleg önfenntartásbeli önállóságuk mértékével áll egyenes arányban. Mindezek tükrében fölöttébb tanulságos az emberi kultúrközösségekben jelentkező pozitív deviancia oki hátterének elemzése. Az egész élővilágban a legintenzívebb evolúció e kultúrközösségekben folyik. A kulturális evolúció példátlan sebességét az teszi lehetővé, hogy nem igényli a populáció genetikai transzformációját. Mivel a mon számára a Homo sapiens kulturális evolúciója minden eddigit felülmúló adaptációs sikerként könyvelhető el, valószínűsíthető, hogy azok a kiemelkedő kreatív elmék — vallásalapítók, politikai reformerek, nagy formátumú tudósok, feltalálók és művészek —, akik az emberiség sorsára maradandó hatást gyakorolnak, sokkal nagyobb mértékben részesednek a mon gondolataiból, mint az átlagemberek — magyarán sokkal kevésbé gondolkodnak önállóan, mint az utóbbiak. Azt a látszólagos paradoxont, hogy az előbbiek mégis jóval eredetibbnek tűnnek az átlagnál — amit az kedvező esetben különcségnek, kedvezőtlenebb esetben pedig neurotizmusnak vagy pszichopátiának minősít —, az magyarázza, hogy minél fokozottabban áll valaki a mon irányítása alatt, annál kevésbé tud a saját közvetlen szociális környezetében uralkodó viselkedési normáknak eleget tenni. Vajon el lehet-e egyértelműen dönteni, hogy a mon valóban létezik-e vagy sem? Ezzel a kérdéssel kapcsolatban két dolog mindenesetre biztosra vehető. Az egyik — eléggé kézenfekvő módon — az, hogy ha a mon létezik is, ez csak abban az esetben bizonyítható, ha a mon is így akarja. Ha tehát a mon esetleges léte valaha is igazolást nyerne, úgy akkor maga a mon lenne az, amely — vagy aki — kinyilatkoztatná magát a létét fölfedező kutatók gondolataiban. A másik nem kevésbé nyilvánvaló dolog az, hogy a mon esetleges létére csak az élőlény szervezetén belül lehet bizonyítékot találni. Ez a feladat viszont — ha kellő következetességet tanúsítunk — szerencsére nem tűnik nehéznek. Ha a mon létezik, akkor az egyes élőlények individuális élete, mint mondtuk, nem egyéb a mon részéről egy-egy kompenzáló reakciónál. Egy reakció annál sikeresebb, minél kisebb energiaköltséggel éri el a célját. Ha tehát az élőlényben olyan autoregulatív mechanizmusra bukkanunk, amely maximálja annak élettartamát (úgy, hogy ha az élőlény megéri a maximális élettartam végpontját, akkor ez a mechanizmus megöli), az a mon létét elégségesen bizonyítja. Jelenlegi ismereteink szerint csakugyan van olyan gén, amely maximálja az élőlény élettartamát. Bár ennek a génnek az effektív működéséről egyelőre keveset tudunk, már a puszta léte is — legalábbis a mi meglátásunk szerint — elképzelhetetlen izoláltan, vagyis úgy, hogy ne egy komplex mechanizmus részeként funkcionálna. Azok a genetikusok, akik az evolúcióban a gének versengését vélik látni, az individuum korlátozott élettartamában pedig azt, hogy a génnek, saját önszaporíttatása után, már nincs szüksége az őt hordozó és szapo328
rító szervezetre, egyrészt azt a tényt tévesztik szem elől, hogy a nem szaporodó — és így génjeiket sem továbbörökítő — egyedek élettartama is véges, másrészt pedig azt, hogy a gének közti mindennemű szabályozottság az érdekek magasabb szintű — mégpedig nem is csak eggyel magasabb szintű — érvényesülését implikálja. Egy olyan mechanizmus és egy ennek keretén belül működő olyan gén, amely maximálja az élőlény élettartamát, valójában nem szolgálja sem az egyes gének, sem az őket hordozó szervezet érdekeit, s így mindenképpen egy szupraindividuális autoreguláció jele, amely — az élővilág egészére kiterjedő egységessége láttán — a mi szemünkben a mon létét bizonyítja. Lehet persze, hogy elhamarkodottan következtetünk, de ha mégsem, akkor ezeken a szavakon keresztül most maga a mon szól az Olvasóhoz. Végezetül hadd jegyezzük meg, hogy akár elfogadjuk, akár elvetjük a mon létének hipotézisét, általános életmodellünk — mint minden természettudományos hipotézis — bármely filozófiai irányzattal összeegyeztethető. Ha például szolipszista ontológiai felfogással jegyezzük el magunkat, s azt mondjuk, hogy az én a maga kizárólagosságában a lét azon abszolútumát jelenti, amely az anyagi világot önmagából emanáló érzékletek formájában éli át, akkor az én elsődleges ontológiai státusát nem érinti, hogy a saját maga által gerjesztett kavargásban — vagy a saját maga által megszabott rendben — milyen másodlagos szerepet juttat önmagának. Mindezzel csupán azt akarjuk példázni, hogy nem a természettudomány, hanem a filozófia rendelkezik azzal a korlátlan interpretatív rugalmassággal, amelynek köszönhetően egyetlen természettudományos hipotézis sem inkompatíbilis egyetlen filozófiai rendszerrel sem. Az utóbbiaknak e korlátlan interpretativitása ugyanakkor kizárja, hogy a filozófia a világ megismerésének eszköze lehessen — feladata, amint ezt a filozófusokon kívül mindenki tudja —, valójában egészen más. 1996
329
