Sz. Bíró Zoltán, az MTA Történettudományi Intézete tudományos fımunkatársa:
Oroszország Balkán-politikája
(Az elıadás 2007. június 28-án hangzott el az MTA Nemzeti Stratégiai Programbizottsága, az MTA Történettudományi Intézete és az Európa Intézet Budapest által szervezett Oroszország Balkán-politikája . konferencián)
Hölgyeim és Uraim! Miután 20–25 perc áll a rendelkezésemre – és ehhez képest egy meglehetısen bonyolult történetet kell felidéznem –, ezért az elıadásra készülve úgy döntöttem, hogy három problémára koncentrálok. Elıször is, amennyiben az orosz balkáni magatartást szeretnék megérteni – különös tekintettel az utóbbi idıszak ezzel összefüggı törekvéseire –, akkor talán mindenekelıtt érdemes Oroszország pillanatnyi kondícióit és lehetıségeit számba venni. Az elıadásom elsı részében, tehát, erre teszek kísérletet. Ezt követıen Moszkva külpolitikai magatartásának stratégiai irányait próbálom áttekinteni. Azt a szélesebb külpolitikai kontextust próbálom felrajzolni – de csak a putyini idıszakra vonatkozóan, nem térek ki a 2000 elıtti idıszakra –, amelyben megítélésem szerint – és ezzel az elıadásnak egy fontos mondandóját már megelılegezném – a Balkán nem stratégiai iránya az orosz külpolitikának. Annak ellenére sem, hogy lehet, hogy az orosz politikában, politikai életben vannak olyan szereplık, csoportok, illetve tényezık, amelyek a konfesszionális és etnikai közelség, avagy rokonság okán érzelmileg idınként átszínezték ezt a politikát. Mégis azt gondolom, hogy a Balkán nem tekinthetı az orosz külpolitika stratégiai célterületének, sokkal inkább eszköz más, fontosabb politikai célok eléréséhez. A harmadik kérdéskör, amirıl beszélnék, az a tulajdonképpeni balkáni orosz politika. Az a politika, amely mint már utaltam erre, elsısorban eszköz és nem stratégiai célterület. Nos, akkor nézzük elıször is az orosz képességeket. A külpolitika iránt érdeklıdık többsége számára számos ezzel összefüggı tény és körülmény ismert. Így ismert az a látványos stabilizációs folyamat is, amelynek révén Oroszország 2000-tıl – Putyin két elnöki ciklusa idején – jelentısen bıvítette erıforrásait. E tények és adatok közül talán a leginkább közismert a GDP folyamatos és erıteljes növekedése. Ehhez talán érdemes annyit még hozzátenni, hogy az 1990-es évek – gazdasági tekintetben – Oroszország számára a folyamatos hanyatlás évtizede volt, 1997-et leszámítva nincs egyetlen egy olyan esztendı sem, amikor az ipari kibocsátástól kezdve a GDP növekedésen át bármely fontos mutató ne a hanyatlás jegyeit mutatná. A GDP visszaesése helyenként két számjegyő. Összességében
elmondható, hogy az 1990-es években az orosz gazdasági hanyatlás mértéke összevethetı a Harmadik Birodalom második világháborús veszteségeivel, a visszaesés nagyságrendje lényegében akkora, mint amekkorát 1939 és 1945 között a hitleri Németország elszenvedett, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy Oroszország mindezt békeidıben élte át. 1999-tıl azonban, az elızı évi pénzügyi kollapszust követıen, megindul a folyamatos gazdasági növekedés, ami átlagban 6,5–7%-os évi GDP-növekedést hoz. Kétségtelenül imponáló ez a növekedés. Ennek bizonyos korlátairól majd a késıbbiekben még beszélnék. Nagyon feltőnı – és erre külön is szeretnék kitérni –, hogy Oroszország a 2000-es évek elejétıl nagyon gyorsan megszabadul attól a pénzügyi függéstıl, mely függésbe még a nyolcvanas évek derekán, a korai gorbacsovi években került. Itt érdemes emlékeztetni arra, hogy az elsı energia-árrobbanás nyomán a késıi Szovjetuniónak nagyon jelentıs pótlólagos bevételei keletkeztek, és ezek a pótlólagos bevételek egészen 1985 nyaráig rendelkezésére is álltak. 1985 nyara és 1986 tavasza között azonban az olaj ára – különbözı okok következtében – több mint harmadára zuhan le. Ez lényegében megpecsételte a gorbacsovi peresztrojka programját, mindenekelıtt e program szociális dimenzióit. A Szovjetunió e változásokkal összefüggésben nagyon jelentıs veszteségeket szenved el, és elkezdıdik az energiaárak tekintetében egy 17 éves periódus, amikor az olaj hordónkénti ára durván a 20 dolláros szint körül stabilizálódik. Itt némi kivételt jelent majd az 1998-as év, az orosz államcsıd éve, amikor is átmenetileg az olaj ára a hordónként 10 dollár alá esik vissza. 1999tıl indul majd csak el az energiaárak ismételt, ám kezdetben lassú, növekedése. Az 1999 végétıl 2004 elejéig tartó idıszakban Oroszországnak sikerült több mint 80 milliárd dolláros arany- és valutatartalékot felhalmoznia. Ez gyakorlatilag akkora, mint amekkora tartalékokkal a Szovjetunió aranykorában, a hetvenes évek második felében rendelkezett. 2004 elejétıl pedig – amikor is az olaj ára tartósan 40 dollár fölé emelkedik – 2007 tavaszáig ezt a már meglévı 80 milliárdos tételt sikerül megnégyszerezni. Ennek következtében ma már Oroszország valutatartalékai megközelítik a 400 milliárd dollárt. Sıt, még az is meglehet, hogy már ennél is nagyobbak, merthogy ebben a periódusban – azaz 2004 és 2007 között – vannak olyan hetek, amikor Moszkva tartalékait 6–7 milliárd dollárral tudja hetente növelni. Mindezeken túl Oroszországnak van egy stabilizáció alapja is, a norvég olajalapok mintájára, melynek tartalékai ma már ugyancsak jelentısek, meghaladják a 100 milliárd dolláros szintet. Mindenesetre e stabilizációs alap nélkül is Oroszország mai arany- és valutatartalékai a világ harmadik legnagyobb tételének számítanak, Kína és Japán után. És több mint nyilvánvaló, hogy e pénzügyi stabilizálódástól, a pénzügyi függetlenség visszanyerésétıl nem független az az új kelető moszkvai magabiztosság, amit elıször 2003 tavaszán lehetett érzékelni és azóta is
– egyre fokozódó mértékben – tart. Vannak azonban bizonyos fajta korlátok és kétségek, amelyek eme új kelető magabiztosság kapcsán felvetıdnek. Az egyik, ilyen joggal felmerülı „kétség” a mai Oroszország exportszerkezetével függ össze. E szerkezet ugyanis ma elınytelenebb, mint volt a késıi Szovjetunió idején. A nyersanyagok és az energiaszállítások aránya a mai szerkezetben nagyobb, mint volt a késıi Szovjetunió éveiben. Ugyancsak kétségeket ébreszt a költségvetési politika nem egy vonatkozása. Mindenekelıtt emlékeztetnék arra, hogy szokás a költségvetést „tradicionális” és „modern” tételekre felosztani. Tradicionális tételek alatt az adminisztrációval, vagyis az ország
irányításával
összefüggı
kiadásokat,
a
védelmi
költségvetést,
továbbá
a
nemzetbiztonsági kiadásokat szokás számon tartani, míg a modern tételekhez az egészségüggyel, az oktatással és egyéb szociális kiadásokkal összefüggı tételeket szokás sorolni. E két költségvetési csoportnak az egymáshoz mért aránya a fejlett országokban manapság négy-hatszoros az utóbbiak, vagyis a „modern” kiadások javára. Ezzel szemben Oroszországban épp fordított a helyzet, három-négyszerese a védelmi kiadás, mind az oktatással, mind pedig az egészségüggyel összevetve. És a következı évekre vonatkozó prognózisok, nemhogy javulást nem jeleznek, hanem épp ellenkezıleg, a fejlett világtól való további távolodást valószínősítenek. Hozzáteszem: amikor Putyin elnök rendszeresen arról beszél, hogy az orosz védelmi kiadások nem érik el a GDP 3%-át – valóban, az utóbbi években e tétel 2,7% körül alakul –, akkor igazat mond, ám mégsem a teljes igazságot mondja, merthogy a költségvetés egészének belsı szerkezetérıl egyetlen szóval sem tesz említést, miközben e szerkezet, mint láttuk, felettébb elgondolkodtató. Az utóbbi idıben egyre gyakrabban beszélnek arról – és szerintem is érdemes errıl beszélni –, hogy Oroszország egyre romló demográfiai tendenciák közepette él immár jó ideje. Annak ellenére, hogy a Szovjetunió felbomlása után nagyon jelentıs volt a szovjet belsı perifériáról való visszaáramlás Oroszországba, nos, ennek ellenére abban az Oroszországban, ahol 1991 végén 149 millióan éltek, ma már csak 143 milliós az össznépesség. Hogy a tendenciát érzékeltessem érdemes emlékeztetni arra, hogy a 20. század elején az Orosz Birodalom még a világ harmadik legnagyobb népességő országa volt, Kína és India után. A Szovjetunió felbomlásakor a szövetségi állam össznépessége közel 300 millió. Durván e népesség felét örökölte meg Oroszország. Akkor még e mutatóval a világ hatodik legnépesebb országának számított. Ma azonban már csak a nyolcadik. Az elmúlt két évben két ország elé lépett, elıbb Pakisztán, tavaly pedig Banglades. Amennyiben ezek a tendenciák folytatódnak, úgy 2050-ben az oroszországi össznépesség valószínőleg nem lesz több százmilliónál, és ezzel nem fog beférni az elsı 15 legnépesebb ország közé. Amit egyébként
csak tetéz az a probléma, hogy az oroszországi népesség hagyományosan nagyon elınytelenül helyezkedik el az ország területén. Az összlakosság négyötöde ugyanis az európai – mindössze egynegyednyi – területen él. Gyakorlatilag az Urálon túli részek csaknem lakatlanok, leszámítva a keskeny déli határvidéket. Ebbıl számtalan probléma adódik, de ennek részletezésével itt most nem szeretném az idıt rabolni. Mindenesetre a tendencia rendkívül nyugtalanító. És ha még ehhez hozzátesszük, hogy egy oroszországi férfi várható élettartama manapság jóval rövidebb, mint két-három évtizeddel korábban, sıt egy harminc évet megélt férfi életesélyei ma rosszabbak, mint voltak 1913-ban, akkor talán érzékelhetıvé válik a ’90-es évek politikai és gazdasági transzformációjának egy rendkívül fontos, ugyanakkor drámai következménye. És talán az is érthetıvé válik az is, hogy az orosz társadalom többsége miért tudja elfogadni sokkal inkább a putyini autokratikus modernizációt, mint ahogy azonosulni tud a szabadabbnak tetszı ’90-es évekkel. Nyilván szerepe van ebben a politikailag releváns elektronikus médiumok manipulációjának is, de aligha ez a meghatározó. Sokkal inkább az a tény, hogy a putyini periódusban a viszonylag még mindig nagyon alacsony jövedelmeket – az átlagjövedelmek ma folyó árfolyamon átszámítva 400 dollár körül alakulnak – rendre és idıben kifizetik. És ez a még mindig kétségtelenül nagyon alacsony jövedelem mégis csak kétszerese a ’90-es évek véginek. Ha pedig mindezt összevetem azzal a ténnyel, hogy 1998ban, az emlékezetes default idején a népesség csaknem fele, közel 70 millió ember napi egy dollárból tengette életét, és ezzel a világ legszegényebb egymilliárdjához tartozott, akkor talán érthetı a növekedés társadalmi megbecsülése. Végül a gazdasági és szociális kondíciókról még egy utolsó adatsorral szolgálnék, nevezetesen azzal, hogy az év elején az orosz politikai vezetés nagyon fontos bejelentést tett. Idén februárban, a davosi világgazdasági fórumon az orosz delegációt vezetı elsı miniszterelnök-helyettes, Dmitrij Medvegyev bejelentette, hogy az orosz kormány adatai szerint folyó árfolyamon számolva elérte az 1000 milliárd dollárt. A Világbank adatai ettıl némiképp eltérnek, szerintük az orosz bruttó hazai termék csak 817 milliárd dollár. Mindazonáltal akármelyik adatot is tekintjük hitelt érdemlınek, az biztos, hogy már a 817 milliárdos teljesítmény is azt jelenti, az orosz gazdaság a világ tízedik legnagyobb gazdasága. Ha az 1000 milliárd dolláros gazdasági erıt vesszük figyelembe, akkor ez azt jelenti, hogy az egy fıre esı GDP – megint csak folyó árfolyamon átszámolva, ami persze némiképp torzít –, az hétezer dollár. Ez a mai Mexikó szintje. Ha azonban mindezt az 1998-as szinttel vetem össze, amikor az egy fıre jutó GDP Oroszországban épphogy elérte ezer dollárt, és Oroszország nem fért be e mutató tekintetében a világ az elsı száz országába, akkor ismét egy
komoly okát láthatjuk annak, hogy az orosz társadalom – esetleges kritikai észrevételei dacára – miért is fogadja el ezt a fajta autoriter típusú putyini modernizációt inkább, mint a ’90-es évek „kaotikus szabadságát”. A putyini politika még egy korlátjára szeretnék utalni, nevezetesen az elit rekrutációjára. Ez is nagyon sokféle következtetés levonására alkalmas problémakör. Én ezzel összefüggésben egyetlen dologra hívnám fel a figyelmet arra, hogy a jelcini korszakról a putyini korszakra való áttérés idején kialakult egy valóban bizarr koalíció, ahol a nyugatos technokraták, Jelcin környezete és a titkosszolgálatok felıl érkezı szereplık azért „szövetkeznek”, hogy megırizve a társadalmi békét, az ország területi integritását és az elit csoportoknak az érinthetetlenségét, véghezvigyék a hatalomátörökítés nem egyszerő feladatát. És nem is csak arra szeretnék utalni, hogy ebbıl a háromosztatú bizarr koalícióból a Jukoszügy nyomán az egyik fontos komponens kihullik – a Jelcin környezetében fontos szerepet játszó oligarchák –, hanem arra, hogy egy nagyon figyelmet érdemlı tendencia kezd kibontakozni. És még azok is, akik egyébként jórészt megértıen tekintenek a putyini stabilizációra, azok is bizonyos aggodalmuknak adnak hangot. Nevezetesen, hogy az adminisztratív és az üzleti elitnek egy olyan kombinációja kezd kialakulni, melynek következményeként ma már szinte nincs olyan stratégiai területe az orosz gazdaságnak – energiaszektornak, iparnak, médiavilágnak, vagy bármilyen más stratégiai jelentıségő területnek, ahol egyrészt ne bukkannának föl szép számmal egykori titkosszolgálati emberek, másrészt – és ez talán még fontosabb – egyre több magas beosztású, fontos adminisztratív posztot betöltı ember tölti fel a stratégiai területeken mőködı cégek felügyelı bizottságait, sıt idınként az operatív irányítás szintjeit is. Azt gondolom, hogy miközben túl sok jót aligha lehet elmondani a ’90-es évek oroszországi oligarchikus kapitalizmusáról, aközben a putyini éra bürokratikus kapitalizmusa sem tőnik vonzóbbnak. Miközben – és ezt újra leszögezném – kétségtelen, hogy a társadalom egy jelentıs részének életkörülményei feltőnıen javultak, és azt a drámai megpróbáltatást, amin a társadalom jelentıs csoportjai a ’90-es évek során átmentek, az elmúlt évek stabilizációja némileg mérsékelni tudta. Ezek után rátérnék a második területre, Moszkva külpolitikai magatartásának stratégiai irányaira. Csak 2000-ig tekintenék vissza, vagyis nem korábbra, mint Putyin színrelépése. A Balkán kapcsán majd egy kicsit visszanyúlok a kilencvenes évekre is, de a stratégiai irányok tekintetében kizárólag a putyini korszakkal foglalkoznék. Azt gondolom, hogy az orosz külpolitikai magatartásnak feltőnı jegye volt Putyin színrelépésekor az új elnöknek az a törekvése, hogy harmonizálja egymással az ország kondícióit az elérhetı ambíciókkal. Putyinnal egy olyan politikai kurzus vette kezdetét a
2000-es évek elején, amely meglehetıs tudatossággal mérte fel az ország valódi képességeit, és ezekhez a kondíciókhoz próbálták mérni és igazítani a politikai célokat, ambíciókat. Ennek fontos kifejezıje volt az a nyilvánvaló és egyértelmő európai fordulat, amit Putyin a 2000-es évek elején végrehajtott. Több mint beszédes volt, hogy Putyin elsı külföldi utjaira Európában került sor. Az öreg kontinens számított a kapcsolatépítés elsıszámú színterének. Az új elnök elsı útjai 2000 elején Madridba, Rómába, Berlinbe és Párizsba vezettek. Tehát viszonylag gyorsan értésre adta, hogy Európa és Európa kulcshatalmai milyen kitüntetett jelentıséggel bírnak Moszkva számára. Ez nyilvánvalóan racionális döntés volt, és szorosan összefüggött az ország képességeinek reális felmérésével. Megjegyzem: az orosz szakértıi elit már a kilencvenes évek végétıl jelezte, hogy Oroszországnak belátható idın belül nincsenek és nem is lesznek eszközei ahhoz, hogy globális szerepvállalásra szánhassa el magát. E körülmény el nem fogadása pedig szükségszerően veszélyes és hazárd politikához vezet. Tehát a 2000. év annak jegyében indul, hogy mind a kondíciókból, mind pedig az orosz identitásból fakadóan Moszkvának elsısorban Európára, nem is csak az Európai Unióra, hanem Európa négy-öt kulcsjelentıségő országára kell koncentrálnia. És ebbıl kell kihoznia mindazt, ami Oroszország számára érték és lehetıség. Megjegyzem, ezt az európai fordulatot az európai fıvárosok nagy része igen jó néven vette. 2000-ben, jellemzı módon, négyszer is találkozik Putyin a brit miniszterelnökkel, Tony Blairrel. Mellesleg, minden jel arra utal, hogy Tony Blair kapta meg azt a feladatot, hogy mérje fel, ki is valójában Putyin. Ennek az intenzív európai-orosz dialógusnak egyébként meg is lesz majd a látványos következménye. A külpolitikával foglalkozók talán emlékeznek rá, hogy 2001 nyara, a szeptember 11-iki Amerikát ért támadást megelızı hetek, nagyon érdekes változásokat hoztak Moszkva és a Nyugat kapcsolataiban. Megnyilatkozik elıbb Berlusconi, majd Schröder, aztán pedig Condoleezza Rice, aki akkor az amerikai elnök nemzetbiztonsági fıtanácsadója, hogy talán immár eljött az ideje annak, hogy Oroszország elıtt komoly formában megnyíljék a NATOtagság elnyerésének belátható perspektívája. Mindez történik 2001 júliusában, illetve augusztusában. Tehát, az európai vezetés, és egy kicsit kényszeredetten az amerikai vezetés is, már a szeptemberi drámai események elıtt jelét adta annak, hogy lehet, hogy Oroszországnak a bevonása, integrálása bizonyos fontos nemzetközi szervezetekbe, illetve intézményekbe felgyorsítható. És aztán eljön a 2001 és 2003 közti periódus – amit én az egyszerőség kedvéért csak „kegyelmi állapotként” emlegetnék –, amikor is a modern Oroszország történetében a legmeghittebbekké, a legközelebbiekké, a legbarátiabbakká válnak Moszkva és a Nyugat kapcsolatai. Ez jelentıs részben – nyilván – az Egyesült Államokat ért támadás kapcsán tett gyors és határozottan baráti moszkvai reagálás
következménye volt. Tehát Putyin, aki – talán nem kevés környezetében lévı szereplıt is meglepve ajánlotta föl Oroszország támogatását az Egyesült Államoknak – felettébb racionálisan méri föl országa érdekeit és áll egyértelmően Washington mellé. Ez az új helyzet két nagyon fontos perspektívát nyit meg 2001 végén. Az egyik: ekkor érzi úgy elıször az orosz elit akkor még befolyással bíró nyugatos, liberális része, hogy nyíltan meghirdetheti és napirendre tőzheti Oroszország teljes jogú EU-tagságának programját. Hozzáteszem: ebben a történetben nem az az érdekes, hogy ilyen kondíciókkal 15–20 év múlva Oroszország rendelkezett volna-e, avagy sem, hanem maga a politikai akarat és szándék a fontos. Az tudniillik, hogy az elit egy befolyásos csoportja akkor úgy ítélte meg, hogy elérkezett a pillanat, amikor nyilvánosan is bejelentheti ezt a stratégiai célkitőzését. Ezzel kapcsolatban azt azonban leszögezném, hogy mindez hivatalos programmá soha nem vált. Oroszország ebben a 2001 és 2003 közti periódusban sem adta hivatalos jelét annak, hogy az EU teljes jogú tagja akar lenni. De az is igaz, hogy 2003 ıszégi az orosz elnök egyetlen egy megjegyzésében sem utalt arra, hogy elutasítaná ezt. 2003 ıszétıl viszont folyamatosan jönnek a nyilatkozatok, amelyekben Putyin arra emlékeztet, hogy középtávon sem célja Oroszországnak az EU-tagság elnyerése. Tehát 2001 vége és 2003 nyara között nem alaptalanul érzékelhette úgy a külvilág, hogy vannak befolyásos, jelentıs oroszországi csoportok, amelyek új lendületet és minıségileg más jelentıséget akarnak adni Moszkva európai közeledésének. Az EU-tagság eme stratégiai célként való bejelentésén túl ez az a periódus, amikor még egy fontos elem bukkan föl az orosz-nyugati kapcsolatokban. Még pedig annak komoly esélye, hogy a Nyugat és Oroszország kapcsolata tartósan – akár még azt is mondhatnám, véglegesen – demilitarizálódik. Tehát, hogy a két fél, a Nyugat és Oroszország kapcsolatrendszerében ugyan nyilván fennmaradnak érdekütközések, kisebb-nagyobb konfliktusok, de soha, senkinek, sem egyik, sem másik oldalról nem merül fel, hogy egy konfliktus kapcsán akár csak figyelmeztetıen is emlékeztessen önnön katonai képességeire. Tehát ennek a bizonyos „kegyelmi állapotnak” a tartalmához ezt a két fontos fejleményt kapcsolnám, vagyis az EU-tagság elnyerésének stratégiai célként való kitőzését, illetve a Nyugat és Oroszország kapcsolatának tartós demilitarizálódását. Ezek után joggal merül fel a kérdés: hol kezdıdik a fordulat, És mi vezet el oda, hogy már egy ideje új hidegháborúról, avagy egy új hidegháború eshetıségérıl lehet hallani? Mi vezet, hát, el a fordulathoz? Semmiképpen sem 2003 Irakja. Nem az Egyesült Államok iraki beavatkozása és Moszkva ezzel kapcsolatos kitartó rosszallása. Oroszország az iraki akció tekintetében rendkívül konzekvens álláspontot képviselt: egyfelıl folyamatosan hangoztatta,
hogy az a három körülmény, amire hivatkozva az Egyesült Államok és szövetségesei az ENSZ BT felhatalmazását szeretné elnyerni, ingatag alapokon áll, egész egyszerően bizonyítatlan. Oroszország azonban nem állt meg ennél, és ezen túl azt is állította, hogy fontos politikai körülmények miatt sem tanácsos katonai eszközökkel beavatkozni egy olyan ingatag térség ügyeibe, ahol a beavatkozás következményei gyakorlatilag felmérhetetlenek. Moszkva folyamatosan hangoztatta, hogy az intervenció a térség relatív stabilitását végzetesen megbonthatja, kiszámíthatatlan módon aktivizálhat csoportokat, míg másokat tovább radikalizálhat. Ez az üzenet a kezdet kezdetén, a háború elindulásától ott volt, és azt kell mondjam, hogy ezek a figyelmeztetések utóbb teljes mértékben megalapozottnak bizonyultak. Ennek ellenére két héttel a katonai akció megkezdését követıen Putyinnak volt egy rendkívül figyelmet érdemlı nyilatkozata, amikor ugyan megismételte a beavatkozás elhibázott voltával kapcsolatos orosz álláspontot, de hozzátette azt is, hogy Moszkva nem érdekelt az Egyesült Államok kudarcában. Ezzel együtt, tegyük hozzá, hogy ez a bizonyos iraki beavatkozás felettébb jótékonyan hat majd Oroszország helyzetére és bevételeire, hiszen az elhúzódó iraki háború az egyik oka annak - az Irán körül prolongált bizonytalanságon túl –, hogy 2003–2004 fordulóján magasra szöknek és azóta is magasan vannak az energiaárak. Így aztán Oroszország válhatott a 21. század elejei új energiakonjunktúra egyik legnagyobb haszonélvezıjévé. De még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy nem Irak, tehát nem a 2003 márciusában elindított iraki beavatkozás az, amelyik megroppantja és végzetesen megterheli Washington és Moszkva kapcsolatait. Itt két másik elem az, amelyik fontosabb és jelentısebb szerepet játszik ebben. Az egyik a 2003 nyarától elinduló Jukosz-ügy. Ennek a részleteit itt nincs módom felidézni. Egyetlen dolgot jegyeznék csak meg. Azt tudniillik, hogy a Jukosz-ügy, illetve annak különbözı fázisai – Platon Lebegyev júliusi, majd Mihail Hodorkovszkij októberi letartóztatása – valószínőleg számos vonatkozásban aligha volt alaptalan és a vádpontok egy része egy valóban független, elfogulatlan bíróság elıtt is megállt volna. A probléma csak az, hogy nyilvánvalóan az orosz üzleti elit jelentıs részével szemben hasonló eljárások sorát lehetett volna kezdeményezni. Még sem történt semmi hasonló. Nyilván ilyenkor vetıdik fel a politikai célszerőség kérdése: ha a hatóságok mindenki ellen eljárást kezdeményeznek, úgy e helyzet kezelhetetlen mennyiségő új frontot nyit meg. Ennek azonban felmérhetetlenek lettek volna a politikai következményei. A Jukosz-ügynek – túl mindezen – lett egy nagyon fontos politikai következménye, ami gyorsan megmutatkozott Moszkva külpolitikai magatartásában is. A Hodorkovszkij-ügy ugyanis pillanatokon belül átrendezte az oroszországi hatalmi elit belsı erıviszonyait. Ebbıl az elitbıl rövid idın belül kihullottak azok a csoportok, amelyek
érdekeltek voltak a Nyugattal való együttmőködés és folyamatos dialógus fenntartásában. Azok a csoportok pedig, amelyek a Jukosz-ügy után továbbra is hatalmi helyzetben maradtak – köztük a nyugatos technokraták – vagy nem voltak érdekeltek a nyugattal való párbeszéd fenntartásában, vagy ha igen, akkor nem voltak ehhez elég erısek. A Jukosz-ügy, tehát, abban a tekintetben fontos, hogy ennek következményeként olyan befolyásos, nyugatos politikai tényezık hullanak ki a hatalmi elitbıl, mint Putyin elsı ciklusának miniszterelnöke, Mihail Kaszjanov, vagy az elnöki adminisztráció feje, Alekszandr Volosin. Azt is gondolom, hogy a Nyugat és Oroszország közti kapcsolatok lehőlésében nem játszott érdemi szerepet a posztszovjet térség elsı „színes forradalma”, a 2003 ıszi, grúziai. Ezt a fordulatot higgadtan vette tudomásul Oroszország. Nem is biztos, hogy megfelelıképpen mérte föl és értelmezte a történéseket. 2004 ıszi ukrajnai fejlemények azonban már radikálisan új helyzetet teremtettek. És ha nagyon röviden kellene meghatározni, hogy a bizalmi eróziót mi indítja el, akkor minden kétséget kizáróan lehet azt állítani, hogy a szovjet belsı periféria színes forradalmai. Még pedig leginkább, a stratégiailag legfontosabb és legjelentısebb ukrajnai. Összefoglalva tehát, én azt gondolom, hogy négy olyan körülmény van, ami elindítja Oroszországot abba az irányba, hogy elkezd egy nagyon határozott, önálló, a Nyugattal akár helyenként konfrontációt is vállaló külpolitikát. Az elsı körülmény kétségtelenül az Európához történı közeledés nehézségeivel függ össze, mert egy dolog retorikailag kitőzni bizonyos célokat – a közös gazdasági térség kialakítását, például – és egészen más dolog bizonyos érdekeket keményen egyeztetni és ezt normává formálni. Tehát nyilván egyfajta csalódottság is szerepet játszik abban, hogy kezd kihőlni Moszkva és a Nyugat kapcsolatrendszere. Pedig egy ideig nyilvánvalóan jelen volt a felek kölcsönös jóindulata és bizalma. Ezt jól mutatja, hogy a szentpétervári találkozón (2003. május) fogadja el az EU és Oroszország az un. „négy közös térség” koncepcióját. Azt a koncepciót, ami arra szolgál, hogy ha a gazdasági közös térség kialakítása nem megy gyorsan, mert ott nehezen áthidalható problémák merülnek fel, akkor legyenek olyan alternatív terek, ahol az átmeneti nehézségek idején lehet másfajta sikereket elkönyvelni. Tehát, lehet kompenzálni. Ilyen kompenzatorikus funkciót töltene be a „belsı biztonság”, a „külsı biztonság”, valamint a „tudományos és kulturális együttmőködés” három új tere. vagyis mindez azt szolgálja, hogy segítse és folyamatosan karban tartsa az orosz-EU viszonyt. Ám attól a pillanattól, hogy akár még középtávon sem cél az Európai Uniós tagság elnyerése, e négy közös térség és a hozzákapcsolódó belsı normaalkotás immár funkcióját veszti. Ha ugyanis nem célom – miként nem célja immár Moszkvának – az EU teljes tagságának elnyerése, úgy a „közös
térségek” elvárásai teljesen fölöslegessé válnak és elfogadásuk egyoldalú engedménynek tőnnek. Ez tehát az egyik, bizalmatlanságot kiváltó elem. A másik, a már említett „színes forradalmak” ügye. A harmadik, az ugyancsak már említett belsı hatalmi átrendezıdés. És végül, nyilvánvaló eleme e politikai fordulatnak Oroszország gyors pénzügyi függetlenedése, ami pillanatok alatt új kelető és erıs önbizalmat kelt Moszkvában. És ezzel összefüggésben az orosz célok is változnak. A putyini autoriter modernizáció egyik legfontosabb célja a szociális katasztrófa elkerülése volt. Azt gondolom, hogy e cél lényegében teljesült. De ennek az autoriter modernizációnak van egy másik fontos célja is. Nevezetesen, az 1990-es évek során elszenvedett orosz stratégiai veszteségek mérséklése, és ahol lehet, folyamatos visszavétele. És mintha kezdene megjelenni egy újabb, felettébb ambiciózus cél is – bár meglehet, hogy ez egyelıre inkább csak retorikailag létezik –, hogy tudniillik Oroszország mintha egyre inkább egy önálló hatalmi pólus szerepére vágyna és ennek megteremtésén dolgoznék. Mindennek beszédes ideológiai formája az ún. „szuverén demokrácia”-konstrukciója. Egyre gyakrabban találkozni ezzel a fordulattal. A „szuverén demokrácia” egy olyan ideologéma, ami egyszerre két dolgot is üzen. Egyrészt, hogy Moszkva fenntartja a jogot arra, hogy a rá vonatkozó, vele kapcsolatos ügyekben maga döntsön, ı legyen döntési helyzetben. Az elit jelentıs része méltatlan helyzetként, valóságos katasztrófaként éli meg a ’90-es évek történelmi tapasztalatát, az ország állítólagos külsı irányítását. Lehet, hogy ezt idınként felnagyítva teszi, de még sem teljesen alaptalanul érzékeli mindezt tragédiaként. De a „szuverén demokrácia” nem csak ebben az értelemben hordoz jelentést, hanem abban a tekintetben is, hogy szuverén módon definiálom, hogy mi az, hogy demokrácia. Azaz ne mások határozzák meg, hogy mi éppen milyen demokráciát építünk, mi ilyet építünk és kész – hajtogatják Moszkvában. Azt gondolom, hogy bizonyos határok között ez akár még racionálisnak is tekinthetı, ugyanakkor mindennek egy határon való túlhajtása nyilvánvalóan visszaélés ezzel a fogalommal. És végül, a Balkánról beszélnék nagyon röviden. Tehát arról, hogy a fentiekbıl a balkánra nézve mi következik. Ígértem, hogy itt egy kicsit visszaugrok az idıben, egészen a kilencvenes évekig, de ezt nagyon röviden teszem. Elıször is, Oroszország egyike azon hatalmaknak, amelyek elsıként fogadták és ismerték el Szlovénia és Horvátország függetlenségét. Általában is elmondható, hogy ebben az elismerési folyamatban a kilencvenes évek elején Moszkva elöl jár, azaz nem tartozott a halogatók közé. Feltőnı ugyanakkor – mindez nyilván a belsı transzformáció és azzal összefüggı belsı bizonytalanságok következménye –, hogy Oroszország egyáltalán nem aktív
a kilencvenes évek legelején a balkáni térségben, ahogy egyébként kifejezetten passzív KeletKözép-Európa egészében is. Ez azzal függött össze, hogy a jelcini politikának nagyon határozott célkitőzése volt a jelcini politikának, hogy mind a mi térségünkben, mind a tılünk délre lévı balkáni térségben, egy pillanatig se keltse azt a benyomást, avagy látszatot, hogy a Brezsnyev-doktrínának egyfajta revitalizálása, egyfajta újraélesztése történne. Még olyan formában sem, hogy ez a lehetı legjóhiszemőbb aktivizálódás lenne. Persze ekkor még aktivizálódásához még nincsenek meg az eszközei, de szándéka sincs. Tehát sem erı, sem képesség, sem pedig szándék nincs a kilencvenes évek elején ahhoz, hogy a Balkánon és általában Kelet-Közép-Európában ismét aktív legyen. Azt is nagyon fontosnak gondolom, hogy amikor 1993–94-tıl Oroszország ismét aktív szereplıként megjelenik a térségben. Oroszország, akkor azt elsısorban a Nyugat kezdeményezésére teszi. Azért kezdeményezi ezt a Nyugat, mert úgy érzékelik, hogy Oroszország a Nyugattal való közeledés politikáját követve ciklusában jótékony közvetítı lehet, elsısorban Belgrád felé. Oroszország lehet az a szereplı, amelyik egyszerre tud fenyegetni és ígérni, egyszerre tudja a belgrádi vezetés számára hitelt érdemlıen mind a dicséretet, mind pedig az elvárásokat közvetíteni. 1994–95-ig Moszkva magatartása az európai nagyhatalmakkal és az Egyesült Államokkal rendkívül együttmőködı. Meg kell nézni az ENSZ BT döntéseit, Moszkva a balkáni ügyekben kitartóan együtt szavaz a nyugati hatalmakkal. Van egy periódus 1994–95 fordulóján, amikor már az orosz vezetés kezdi azt érzékelni, hogy idırıl idıre méltatlan helyzetekbe kerül, merthogy az elızetesen megígértekhez képest nem teljesülnek azok az ígéretek, amelyek hangoztatásával sikerült Belgrádot jobb belátásra bírnia. És ekkor kialakul egy sajátos átmeneti periódus, amikor még nem akarnak a BT-többséggel szembefordulni, de már a nyugati álláspont is elfogadhatatlan számukra. Nos, ekkor többször is úgy hidalják át a helyzetet, hogy nem vesznek részt a szavazáson. De még mindig nem opponálnak. S aztán a fordulat 1995-tıl folyamatosan bontakozik ki. Olyannyira, hogy 1999-ben, a koszovói válság idején már a legnyilvánvalóbb belgrádi jogsérelmeket sem hajlandók Moszkvában észrevenni. Azt kell mondjam, hogy elszomorító volt 1999-ben az a periódus, amikor hosszú heteken át egyetlen egy mondat erejéig sem történik említés a vezetı orosz TV-csatorna, az ORT esti fı hírmősoraiban arra vonatkozóan, hogy a koszovói albánokat bármiféle sérelem, avagy retorzió érné. Mindez azt mutatta, hogy a hosszú idın át az együttmőködés mellett kitartó orosz politika egy idı után irányt vált és maga is elfogulttá válik. Most az 1999. áprilisi, Magyarországot is érintı konvoj ügyre nem térnék ki, noha az eset egyébként megérne
néhány szót. (Ha esetleg kérdésként felvetıdik, akkor szívesen visszatérek rá.) Ugyanakkor Putyin 2000-es európai fordulatával és azzal a józan külpolitikával, amit különösen az elsı elnöki ciklus alatt vitt, az egész balkáni probléma Moszkva számára kezd ismét átmenetileg háttérbe kerülni. Az 1999-es krízis után az orosz balkáni politika megindul a kijózanodás, a visszakozás, a konszolidáció, a Nyugattal való párbeszéd ismételt felvételének útján. Befejezésül még egy dologra szeretnék kitérni: ez pedig Koszovó, a koszovói precedens, illetve azok a dilemmák, amelyek ezzel összefüggésben most Moszkvát foglalkoztatják. Nyikiforov úr elıadásában is történt erre utalás. Én is ezzel zárnám az elıadásomat.
Itt van négy olyan szecessziós terület az egykori Szovjetunió területén, amelyek komoly kérdéseket vetnek fel Oroszország számára. Kettı e területek közül jogilag Grúziához tartozik, nevezetesen Abházia és Dél-Oszétia. ugyancsak szecessziós államalakulatként létezik a Moldovához tartozó Transznisztria, illetve az Azerbajdzsán részét képezı, ám örmény többségő Hegyi-Karabah. Abháziaia esetében valószínőleg az ott élık 90%-a már orosz állampolgársággal is rendelkezik, és minden bizonnyal, ha szavazásra kerülne a sor, az Abháziában élık döntı többsége örömmel csatlakozna az Oroszországi Föderációhoz. Hasonló eredményt hozna az ugyancsak Grúziához tartozó Dél-Oszétiában is egy ilyen tárgyú referendum. Amennyiben Koszovó szuverenitásának elismerése bekövetkeznék, Moszkva nyilvánvalóan arra számíthat, hogy mind az abház, mind a dél-oszét vezetés, de a Moldovához tartozó Transznisztria is hasonlóra szánja el magát. Ezek a szecessziós államalakulatok nagyon kemény nyomás alá helyeznék Moszkvát, hogy támogassa önállósodási szándékukat. Ez ugyanakkor azt a kockázatot rejti magában, hogy ezek a példák Moszkva számára kockázatos szecessziós folyamatokat generálnak magán Oroszországon belül. Úgyhogy ez a körülmény bizonyos mértékben határt szab Moszkva szecessziót támogató magatartásának. De jelen van egy másik korlát is. Ez pedig Hegyi-Karabah ügye. A karabahi probléma immár átvezet az örmény-azeri konfliktushoz. E konfliktus kapcsán az a nehezen kezelhetı dilemma vetıdik fel Oroszország számára, hogy miként lehetne egyszerre megtartani Örményország és Azerbajdzsán barátságát, miközben a Transzkaukázusban hagyományosan Jereván számít Moszkva legfontosabb szövetségesének. Erre, például azért lehet szükség, mert lehetnek helyzetek, amikor kifejezetten jól jön, ha Moszkva fölajánlhatja az Azerbajdzsán területén található gabalai rádiólokátorokat Washingtonnak közös használatra.
És bár az észak-kaukázusi konfliktus-zónában a csecsen konfliktust nem kevés vérrel és vassal sikerült elfojtani, ezzel együtt továbbra is nagyon sok megoldatlan probléma maradt hátra, ezért aztán Oroszország a saját területén belüli szecessziós mozgásokat a legkevésbé sem szeretné provokálni. Ez pedig komoly „fegyelmezı erı”! Köszönöm a figyelmet!
