húszéves a román „caragiale” fesztivál A cím nem egészen pontos, tudniillik az Európa-szerte ismert román klasszikus drámaíró fémjelezte Országos Színházi Fesztivál nevéből az évek során valahogy lekopott a „I. L. Caragiale”, mondván, a műsorban nem szerepel egyetlen darabja sem. (A másik nagyszabású bukaresti rendezvény esetében, a George Enescu Nemzetközi Zenei Fesztiválon sem a névadó kompozícióit játsszák, mégsem kérdőjelezte meg senki az elnevezés jogosságát.) De mindezek ellenére, a decemberi forradalom után alapított egyik legrangosabb romániai kulturális esemény tényleg betöltötte a huszadik életévét. Sőt, akár azt is írhatnám, hogy „immár két évtizedes története” van, ha ez az időszak megfelelőképpen lenne dokumentálva. Ám a román színházi találkozó archívumának hiányára panaszkodik a fesztivál most leköszönő művészeti vezetője is. Feltehetőleg e hiány némi pótlását hivatott szolgálni Cristina Modreanu A válogató naplója – Nemzeti Színházi Fesztivál (Jurnal de selecţioner – Festivalul Naţional de Teatru) címen most bemutatott könyve. Ebben ugyanis a hároméves fesztiváligazgatói mandátumát 2010-ben letöltött kritikusnő azon írásait gyűjtötte kötetbe, amelyek zömében az internetes www.artactmagazine.ro oldalán jelentek meg, és amelyekben az ő irányításával 2008 és 2010 között kialakított fesztiválarculatok érdekében tett utazásainak impresszióit rögzítette. E három esztendő fesztiválszervezése eszerint a művészeti vezető szemszögéből jól nyomon követhető, az azt megelőző 17 év rekonstrukciója viszont körülményesebb kutatómunkát igényel majd, ha valaki egyszer végre belefog e máig nem intézményesült fesztivál történetének a feldolgozásába, mely Románia színháztörténete mellett az ország közelmúltjának történelme szempontjából sem érdektelen. A „I. L. Caragiale” Nemzeti Színházi Fesztivált 1990-ben Bukarest Város Önkormányzata hozta létre saját projektként, s ehhez csatlakozott a román kultuszminisztérium. Induláskor a válogatást a minisztérium színházi főigazgatója végezte, hisz a nemrég elhunyt Mircea Ghiţulescu maga is színikritikus volt, hivatali utódai pedig olyan szakembereket bíztak meg a program kialakításával, akiknek az ízlésében megbíztak. 1998-ig a fesztivál versenyjellegű, azután egy kisebb botrány következtében úgy döntöttek, hogy csak seregszemle marad, amelyre a meghívás jelenti a kitüntető elismerést.
Dibuk
Miután 1996-ban egyetlenegyszer Iasiban rendezték meg a fesztivált, a román főváros kulturális tevékenységét koordináló ARCUB iroda, továbbá a román kulturális minisztérium határozata értelmében az UNITER átvette a teljes szervezést, s a Román Színházi Szövetség 1997-től kezdve három évre kinevezte művészeti vezetőnek Cristina Dumitrescut (aki korábban is volt már művészeti
tanácsadó). A jeles kritikusnő csak két fesztivált tudott végigvinni, mert súlyos beteg lett, hamarosan meg is halt; a harmadik befejezését kolléganőjére, Alice Georgescura örökítette, aki a következő évben is művészeti igazgatóként alakította ki az országos színházi találkozó programját. 2001-ben a bukaresti kormányváltás eredményeként megváltozott a Román Nemzeti Színházi Fesztivál is, amelyet a kulturális miniszter egészében a saját hatáskörébe vont, s az ő nevében évenként előbb három, majd egy-egy kritikus végezte a válogatást. Az újabb kormányváltás után viszont ismét visszaállt az UNITER Szenátusa által kinevezett művészeti igazgató hároméves mandátumrendszere. 2005-től Marina Constantinescu látta el ezt a feladatot, akinek az igazgatása alatt a válogatás nemzetközivé bővült: elsősorban azért, hogy a világhírű és -rangú otthoni színjátszás legjelentősebbnek gondolt sikereinek bemutatásán túl a hazai és meghívott nemzetközi szakma, illetve a helyi közönség valahogy el tudja helyezni a jelenlegi román színházat a világszínház aktuális trendjében. (Többek között ezért hívták meg Nagy József franciaországi társulatának A filozófusok című előadását, s annak idején magam is beszámoltam a budapesti Katona József Színház elementáris sikerű Ivanov-vendégjátékáról a fesztiválon.) Constantinescu újítása volt a táncszínház beiktatása is a programba. Ő elsősorban a nagy rendezőguruk alkotásaira koncentrálva alakította ki a műsorkínálatot, míg utódja, úgy tűnik, inkább az általa preferált színházi műhelyekre koncentrált, továbbá Cristina Modreanu saját bevallása szerint a fesztiválokon való debütálás lehetőségével a legifjabb színpadi alkotóknak akart nagyobb megmutatkozási lehetőséget biztosítani.
Suttogások és sikolyok (fotó: Bíró István)
A bukaresti Caragiale Színházi Fesztivál eddigi történetét is többször átszövik esztétikától független furcsaságok, amelyek mégis hatással lehetnek az egyes fellépésekre. Sőt, szinte ezoterikus módon érzékeltetik, hogy az abszurd egyik atyja miért született éppen ezen a tájon. Nem a kormányváltások sokszor kellemetlen mellékhatásaira gondolok, hiszen az, hogy hatalomra került politikusok művészeti rendezvények szakmai kérdéseibe szólnak bele, sajna „megszokott realitás”. Az sem nemzetfüggő, hogy létezhet bizony olyan korlátolt „szakértő”, aki hangosan méltatlankodik, mert a befizetett adójából egy „külföldi idegen” előadását kell nézze, noha nem tetszik neki – mint ez megtörtént 2010ben, Bukarestben, Romeo Castellucci meghívott rendezésének előadása után. Az meg még természetes is, hogy ha valamelyik előadás annyira megosztja a közönséget, mint legutóbb a brechti hatásokkal operáló, nagyon is húsba vágóan aktuális Shakespeare-interpretáció, a kolozsvári magyar társulat
Mértéket mértékkel című produkciója, akkor – függetlenül a világhírű rendező, esetünkben Matthias Langhoff tiszteletre méltó személyiségétől – a vele való szakmai találkozón akár szélsőségesen is hangot adhat nemtetszésének, akit a látottak felbőszítettek (akkor is, ha egyáltalán nem lehet vele egyetérteni). De hogy 1992-ben a temesvári magyar társulat nem tudta a programban meghirdetett időben lejátszani a beválogatott versenyelőadását, az például már inkább abszurdba illő. Előző éjjel ugyanis a „decemberi forradalom bölcsőjéből” a fővárosba tartó Csiky Gergely Színház ócskavasnak is rozoga autóbusza éppen Scornicesti kietlen határában robbant le végleg, abban a faluban, ahol Ceauşescu született! Mindössze pár kilométerre Slatinától, ahol viszont Eugène Ionesco mint „Eugen Ionescu” látta meg a napvilágot. S a darab, amelyet nem tudtak időben eljátszani, a Rácsok volt, Göncz Árpád, Magyarország akkor hivatalban lévő köztársasági elnökének műve…
A király halódik – Purcărete a színészekkel próbál (fotó: Jayne Morley)
Ugyanazon a fesztiválon, vagyis tizennyolc évvel ezelőtt a nagyszerű román rendező, Silviu Purcărete, akit épp kineveztek a bukaresti Bulandra Színház élére, hatalmas sikert aratott a romániai valóságot visszatükröző Shakespeare-előadással, a Titus Andronicusszal, melyet Craiován állított színre, s amellyel utóbb bejárták a világot, megalapozván az oltyán nemzeti színház és a rendező nemzetközi hírnevét. A 20. Országos Színházi Fesztiválra a Franciaországban élő Purcărete már mint „külföldi vendég” volt hivatalos, s egy olyan rendezésével hívták meg, amelyet Párizsban állított színpadra válogatott színészekkel. Közvetlenül a francia színmű Bulandra-béli vendégjátékát megelőzően meghalt Ceauşescu egykori „udvari költője”, aki ugyan az utolsó években szembefordult a diktátorral, de ultrakonzervatív, szélsőségesen nacionalista nézetei haláláig megmaradtak. Adrian Păunescut a román fesztivál legtöbb külföldi vendégének szállást biztosító hotellel szemben, az Írószövetség székházában ravatalozták fel, ahová a patrióta nevelésnek s a felejtésnek köszönhetően gyerekektől idős emberekig százával jöttek leróni kegyeletüket mindazok, akik elhiszik, hogy Păunescu „az egyik legnagyobb román nemzeti költő” és jogos, hogy a televízió által élőben közvetített temetésének napján nemzeti gyászt hirdessenek. A Purcărete rendezte előadás címe: A király halódik, a szerzője pedig Eugène Ionesco… A klasszikus abszurd darab párizsi előadása egyébiránt eszközeit, formanyelvét és képi világát tekintve (a díszletet, továbbá a jelmezek jó részét is a rendező tervezte) ugyanabba a „haláli transzfer” sorozatba tartozik, mint például a kolozsvári Gianni Schicchi. Hasonlóképp az életből az elmúlásba való átmenetet, hanyatlást vizsgálja szürreális módon, expresszív formában, csak ezúttal kissé
egyszerűbb, „szürkébb”, inkább szövegcentrikus, s talán komolyabb, nem annyira kajánul morbid, tragikusabb leképezést láthattunk, mint amit Silviu Purcăretétől megszokhattunk. A francia színészek egy hajszálnyival kevésbé harsányan, drámaibb módon fogják fel a kelet-európai közelmúltra annyira jellemző diktatúrát. A címszerepben Jacques Bourgaux játéka pompás, de a hattagú szereplőgárda minden tagja remekel, beleértve az először valóban szoborszerűen mozdulatlan „Diktátor szellemű emlékművet” is, amelyről kiderül, hogy ő a gárdista. Megszemélyesítője, a kiváló Vojko Zidar a ljubljanai Szlovén Nemzeti Színház tagja. A 20. FNT külföldi előadásai közül általam látott másik nemzetközi sikert Krzysztof Warlikowski jegyezte. A 2003-ban bemutatott varsói Dibuk, amelyet Sholem Anski és Hanna Krall műveiből adaptált, hét évvel később is jól példázza a lengyel rendező jellegzetes stílusát és világnézetét. A tabutémák és identitásproblémák boncolgatásán belül Warlikowski számára különösen fontos a zsidóság és a holokauszt utáni túlélés kérdése. A civil beszélgetőműsornak induló előadás az anekdotázásból, történetmesélésből szinte észrevétlenül vált át a Dibuk megelevenítésébe. A dráma értelmezésének már-már laboratóriumi bemutatása mindvégig elkerüli a melodráma csapdáját. S míg ebben a felfogásban Anski dibukja Lea számára egyfajta metafizikai rossz, lényegében átok, addig a mai izraelita vallású amerikai fiatal „dibukjából” hiányzik a szó szoros értelmében vett spirituális tartalom, ugyanakkor Hanna Krall nyomán kifejezi, hogy mindenkinek szeretnie kell a saját dibukját, hiszen az egyfajta emlékezet, menedék, amely biztosíthatja a túlélést, s hogy a világ is megmeneküljön. Az előadás második része teljesen elválik az elsőtől minden tekintetben: szikár, szinte nem is színszerű, inkább elmélkedés. Saját bevallása szerint ugyanis Warlikowskit egyáltalán nem érdekli a teátrális forma, sokkal inkább az, amit el szeretne mondani. Nem imitálni próbálja a valóságot, vagy hatásos képeket, érzelmeket színre vinni, hanem a színház által akar beszélni, teoretizálni, filozofálni. Ahelyett, hogy elmesélne valamit, csak beszélne róla. Ezt ugyan a homlokegyenest másfajta színházi hitvallással rendelkező Tompa Gábor úgy fogalmazta meg a saját nyilvános konferenciáján, hogy számára a lengyel Dibuk olyan volt, mint amikor az első részben egy nagy művész csodaszépen eljátszik egy zenedarabot, majd ahelyett, hogy azt folytatná, felmutatja a partitúrát. Ám bárhogy is, Warlikowski előadásai e pillanatban a legnépszerűbbek közé tartoznak a világ jelentősebb fesztiváljain – noha a lengyel rendezőnek több olyan elve van, amelyeken akár meg is ütközhet az egyszerű ember, mégis. Ezekről és hasonlókról beszélgetnek jelenlegi dramaturgjával, Piotr Gruszczynskival abban az öt évvel korábban született interjúkötetben, amely franciául is megjelent az Angyalok Amerikában avignoni bemutatója idején, román fordítását pedig a 20. román színházi találkozó alkalmából jelentették meg és mutatták be Bukarestben. A Caragiale Fesztiválra mindig is jellemző volt, hogy a szakirodalom legjelentősebb új kiadványait ez alkalmak keretében mutatják be, az elmúlt években pedig tovább nőtt a könyvbemutatók száma és a szerzők köre. De általában bővültek a kísérőrendezvények is. A filmvetítések, kiállítások, szakmai találkozók, tematikus konferenciák, workshopok három helyen zajlottak: a színiakadémián, valamint a Lowendal Alapítvány szép épületében, ahol a fesztivál egész ideje alatt látható volt Mihaela Marin színházi fotóiból válogatott tárlata is. (Az egyik legtehetségesebb színházi fényképésznek, aki Párizsban végezte fotóművészeti tanulmányait, érdemes megvásárolni még kapható két albumát: a Silviu Purcărete szebeni Faustjáról, illetve a bukaresti Odeon Színház Hamletmachine című előadásáról rögzített művészi felvételek a videónál is jobban őrzik e teátrális alkotások lényegét.) Ugyanitt rendezték meg a 20 éves fesztiválhoz illő módon a 20 éve igazgató Tompa Gábor konferenciáját is, a kolozsvári rendező ugyanis a legrégebbi színidirektor Romániában. A könyvbemutatókat pedig a híres „Cărtureşti” könyvesbolt alagsorába szervezték, amely különben Bukarest egyik újabb nevezetessége, amióta a Sturza-örökösöknek visszaszolgáltatták a XIX. század közepén épített villát, ők viszont a házat a magas kultúra rendelkezésére bocsátották. Mindazonáltal nosztalgiával gondoltam vissza azokra a szakmai találkozókra, főként az izgalmas,
időnként mediterrán módon heves vitákra, amelyeken több mint másfél évtizeden keresztül az UNITER székházában vehettem részt. A földszinti fogadóteremben ugyan néha vágni lehetett a füstöt, de az ember nagyon otthonosan érezhette magát, különösen, ha a fesztivál ideje alatt az épület valamelyik vendégszobájában lakott. Sajnos, ez a lehetőség megszűnt: az emeleti szobák helyét elfoglalták az átköltöztetett irodák, lévén hogy a Román Színházi Szövetség otthona teljes földszintjén szolid, gyertyafényes éttermet üzemeltet. (Ezúttal itt volt az egyetlen hely, ahol a külföldi meghívottakat vendégül látó ICR, azaz a Román Kulturális Intézet étkezési utalványait be lehetett váltani.)
A király halódik
A román nyelvű előadásokkal valahogy az idén nem volt szerencsém. Valószínűleg rosszul választottam meg azt az öt napot is, amelyre hivatalos lehettem, akárcsak az ebben a periódusban látható produkciókat. A „Showcase” programba válogatott két és fél magyar előadás viszont most is jelentős sikert aratott a hazai és főként a külföldi szakemberek körében. A „fél”, azaz a Gianina
Cărbunariu rendezte marosvásárhelyi 20/20 dramaturgiáját különösen izgalmasnak találták. A sepsiszentgyörgyi M Studio Uray Péter által színre vitt Hamletje franciaországi fellépésekre számíthat. (Bár volt olyan román kritikus, aki szívesebben vette volna, ha az M Studio másik mozgásszínházi Shakespeare-feldolgozását, a Rómeó és Júliát hívják meg.) De a legvisszhangosabb sikert – amely után még azok a nemzetközi fesztiválszervezők is érdeklődtek, akik nem láthatták a Kolozsvári Állami Magyar Színház produkcióját – a Suttogások és sikolyok aratta. Nem csupán a méltán világhírű Andrei Şerban egyszerre mély és mégis játékos, sajátosan fanyar, szinte késélen táncoló stílusban színpadra állított Ingmar Bergman-adaptációja, hanem mindenekelőtt a nagyszerű színészek – Bogdán Zsolt, Kézdi Imola, Kató Emőke, Varga Csilla, Pethő Anikó, Albert Csilla – csakis felsőfokon méltatott alakítása és összjátéka. A most leköszönő fesztivál-igazgatónő kötetéből is kiderül, hogy a magyar kisebbségi társulatok húsz esztendeje milyen fontos szerepet játszanak a román színházi életben. Ez a tény néha egyes nacionalista körök nemtetszését is kiváltja, amelyek különösen az UNITER-gálán szerzett díjak nagy számának magyarázatával szaporítják a román lélek elleni összeesküvés-elméleteket. (Lásd 362–363. pp.) Annak ellenére persze, hogy a Romániában működő magyar színházak eredményei is főként a romániai kultúra sikertörténetét gyarapítják. A magyar teátrumok fellépései és az általuk kivívott szakmai elismerések gyakorlatilag a Caragiale Fesztivál egész eddigi történetét végigkísérik. A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházat utoljára 2006-ban Tompa Gábor-rendezéssel (Godot-ra várva) hívták meg, de azt megelőzőleg négy Bocsárdi László által színre vitt kitűnő előadás szerepelt a programban: Jó embert keresünk (2004), Romeo és Júlia (2003), Kazimir és Karoline, továbbá Vérnász (2001). A temesvári magyar színház említett 1992-es fellépése mellett, amikor lekésték a saját Rácsok-előadásukat, Demeter András igazgatása alatt a Cousse-monodrámákkal és Ionesco A lecke című egyfelvonásosával voltak jelen a hivatalos műsorokban. Mindkettőt az a Victor Ioan Frunză állította színpadra, aki 1992-ben rendezői díjat kapott a marosvásárhelyi magyar társulat Blaga Gyermekkeresztesek című fesztiválprodukciójáért. Ugyanezen a harmadik Caragiale Fesztiválon díjazták Tompa Gábort is az elképesztő sikerű A kopasz énekesnőért, amelynek nemzetközi diadalát ott alapozták meg. E Ionesco-produkciót ugyanis az akkor megkötött Noroc elnevezésű csereegyezmény keretében játszotta a Kolozsvári Állami Magyar Színház a következő évben öt héten keresztül Nagy-Britannia-szerte. A legrégibb folyamatosan működő magyar színtársulat fellépéseinek históriája a román Országos Színházi Fesztiválon egyébként is egy külön kötetet tenne ki, attól kezdve, hogy a legelső elismeréseket 1990-ben a Kolozsvári Állami Magyar Színháznak az Árkosi Árpád vendégrendezésében játszott Mrożek-mű, A rendőrség előadásáért adták, mely a Caragiale Fesztivál II. díját nyerte el (az I. díjat nem adták ki), Antal Csaba pedig „A legjobb díszletért járó díjat” vihette haza. A Jászvásáron (Iaşi) rendezett találkozó óta, amikor két díjat is elhoztak a Képmutatók cselszövéséért, a Sétatéri teátrum művészeinek előadásai – néha duplázva is – Románia legrangosabb színházi fesztiváljának állandó meghívottjai. 1997-ben, noha financiális okokból csak hét előadást láttak vendégül az utolsó versenyen, ebből kettő kolozsvári magyar volt, mégpedig Vlad Mugur nagyszerű rendezései (Ionesco: A székek és Goldoni: A velencei ikrek), amelyekért a Mester el is nyerte az egyik díjat a lehetséges négy közül. Az utóbbi években pedig előfordult, hogy a rend megőrzése érdekében a Kolozsvári Állami Magyar Színház fesztiválszereplésekor a rendőrséget is ki kellett hívni Bukarestben, annyian voltak kíváncsiak az ország legjobbnak tartott társulatára, és az egyénenként is közkedvelt erdélyi magyar színészek legújabb alakításaira. 2011-ben a bukaresti „Ion Luca Caragiale” Nemzeti Színházi Fesztivál művészeti igazgatója sok év után újra Alice Georgescu színikritikus, az UNITER szenátora, a román kritikusok szövetségének elnöke.
DARVAY NAGY ADRIENNE http://www.criticailapok.hu/index.php? option=com_content&view=article&id=38068&catid=24&Itemid=2
