STEVEN ERIKSON kanadai születésű, de jelenleg az Egyesült Királyságban él. Végzettsége szerint antropológus és archeológus, valamint a híres Iowai Író Műhely tevékenységében is részt vett. A Hold udvara az első fantáziaregénye.
Steven Erikson
A hold udvara ––––––––––––––––––+––––––––––––––––––
A Malazai Bukottak Könyvének Regéje
ALEXANDRA
A mű eredeti címe: Gardens of the Moon © Steven Erikson, 1999 A magyar kiadás a Transworld Publishers (The Random House csoport) eredeti műve alapján készült. Fordította: Oberon Bt. – Fehér Fatime Tördelte: Müller Péter A jelen történetben előforduló szereplők mind a szerző képzeletének szüleményei. Bármely személlyel való hasonlatosság pusztán a véletlen műve. Minden jog fenntartva. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni, vagy sugározni bármely formában vagy módon, a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle összefűzésben, borítással és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került.
Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója 7630 Pécs, Alkotás u. 3. Telefon: (72) 517–800
ISBN: 963 368 455–2
Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
A regényt
I. C. Esslemontnak ajánlom meghódítandó és megosztható világok
Köszönetnyilvánítás Nincs a világon olyan regény, amelyet csak egy ember írt. A szerző ezúton köszöni a következő személyek sokéves, fáradságos munkáját: Clare Thomas, Bowen, Mark Paxton-MacRae, David Keck, Courtney, Ryan, Chris és Rick, Mireille Theriacelt, Dennis Valdron, Keith Addison, Susan, David és Harriet, Clare és David Thomas jr., Chris Rodell, Patrick Carroll, Kate Peach, Peter Knowlson, Rune, Kent, Val és a gyerkőcök, a fáradhatatlan menedzser, Patrick Walsh és a fantasztikus szerkesztő, Simon Taylor.
SZEREPLŐK
Malaza Birodalom FÉLKARÚ SEREGEI: Szélfogó, a második hadsereg harci varázslónője, a Sárkányok Kártyáinak olvasója Sokfürt, a második hadsereg harci mágusa, Tajszkrenn kellemetlenkedő riválisa Gömbsüveg, a második hadsereg harci mágusa, Szélfogó szeretője Ifjabb Tok, a második hadsereg felderítője, Karmos-ügynök, aki Palás ostrománál maradandó sérüléseket szerzett A hídégetők: Pálinkás őrmester, Kilencedik osztag, a második hadsereg egykori vezetője Kalam tizedes, Kilencedik osztag, egykor a Hétváros Szövetségének Karmosa Fürge Ben, Kilencedik osztag, a Hétváros Szövetségének mágusa Siralom, Kilencedik osztag, vérszomjas gyilkos egy fiatal lány bőrében Sunyi, Kilencedik osztag, utász Muzsikus, Kilencedik osztag, utász Ügető, Kilencedik osztag, barghaszt harcos Kalapács, Kilencedik osztag, gyógyító Hangyás őrmester, Hetedik osztag Csákány, Hetedik osztag A Birodalom vezetősége: Stabro Ganoes Paran, a Malaza Birodalom nemesi származású katonatisztje Félkarú Dujek, Legfelsőbb Ököl, Malaza Hadsereg, Genabackis-hadjárat Tajszkrenn, a Császárnő mágusa Bellurdan, a Császárnő mágusa Éjsötét, a Császárnő varázslónője A'Karonys, a Császárnő mágusa
Árva, a Császárnő Végrehajtója Cilinder, a Karmosok legfőbb vezetője Laseen Császárnő, a Malaza Birodalom uralkodója A Paran-ház (Unta) Tavore, Ganoes leánytestvére (a középső gyermek) Felisin, Ganoes ifjabbik húga Gamet, Háziőr, veterán harcos A Császár emberei: Kellanved Császár, a Birodalom alapítója, Laseen megölette Táncos, a Császár legfőbb tanácsadója, Laseen megölette Komor, Laseen régi neve, a Karmosok vezetője a Császár uralkodása idején Dassem Ultor, a Birodalom Bajnoka, Y'ghatannál vereséget szenvedett a Hétváros Szövetségével szemben, és meghalt Tok (Idősebb) a Régi Testőrség tagja, Laseen tisztogató-hadjárata során nyomtalanul eltűnt
Darujhisztán A Főnix Fogadó személyzete és törzsvendégei: Kruppe, egy kétes hírű férfi Gyorskezű Sáfrány, egy fiatal tolvaj Relik Nom, a Liga egyik bérgyilkosa Murillió, selyemfiú Balek, egy részeges törzsvendég Meese, törzsvendég Irilta, törzsvendég Skorbut, a csapos Bögyös, felszolgálónő Kova, egy balszerencsés hencegő A T'ORRUD TITKOS SZÖVETSÉGE Baruk, Legfőbb Alkimista Derudan, Földiboszorkány Mammot, D'riss főpapja, jeles tudós, Sáfrány nagybátyja Travale, a Titkos Szövetség istenfélő harcosa Tholis, nagy hatalmú mágus Parald, nagy hatalmú mágus
A Városi Tanács: Turban Orr, nagy hatalmú tanácstag, Simtal szeretője Lim, Turban Orr szövetségese Simtal, a Simtal-ház asszonya Esztraiszián D'Arle, Turban Orr riválisa Challice D'Arle, a leánya
A Bérgyilkosok Ligája: Örvény, a Liga Vezetőnője, más néven a Bérgyilkosok Mestere Párduc, Relik Nom klánjának vezére Talo Krafar, Jurrig Denatte klánjának egyik bérgyilkosa Krute, a Megtorló, a Liga ügynöke
A Város egyéb erői: Az Angolna, legendás kémfőnök A Kör Megszakítója, az Angolna egyik ügynöke Vildrom, a városi őrség tagja Stillis kapitány, az őrség parancsnoka a Simtal-házban
EGYÉB
SZEREPLŐK
A Tiste Andiik: Fürkész Anomander, a Hold Szülöttének ura, a Sötétség Fia, a Sötétség Lovagja Serrat, Fürkész helyettese Korlat, éjszakai vadász, Serrat vérrokona Orfantal, éjszakai vadász Horult, éjszakai vadász
A T'lan Imassok: Logros, azon T'lan Imass Klánok vezetője, amelyek a Malaza Birodalom szövetségesei Onos T'oolan, más néven Túlazon, egy klán nélküli harcos Pran Chole, Kron T'lan Imass Csontvetője (sámánja) Kig Aven, Klánvezér
Egyéb: Banya, Óriás Varjú, Fürkész Anomander szolgálatában Silanah, Eleint, Fürkész Anomander társa Raest, jaghuta zsarnok K'rul, Koros Isten, az Ösvények Taposója
Caladan Brood, a hadúr, a malaza seregek ellenfele az Északi Hadjáratban Kallor, Brood helyettese K'azz D'Avore herceg, a Bíborsereg parancsnoka Metsző Jorik, a Bíborsereg egyik tisztje Kámzsás, a Bíborsereg egyik Főmágusa Lazúr tizedes, Hatodik Kard a Bíborseregben Húros, Hatodik Kard a Bíborseregben Vérengző, a Kopó, az Árnyak Kutyája Vak, a Kopó, az Árnyak Kutyája Heves, a Kopó, az Árnyak Kutyája Keresztes, a Kopó, az Árnyak Kutyája Szilaj, a Kopó, az Árnyak Kutyája Bálvány, a Kopó, az Árnyak Kutyája Vértes, a Kopó, az Árnyak Kutyája Árnytövis/Ammanas, az Árnyak Üregének ura A Kötél/Cotillion, Árnytövis társa, a Bérgyilkosok Patrónusa Ikárium, a darujhisztáni Időkerék építője Mappo, Ikárium társa Pannion Prófétája, Prófétazsarnok, a Pannion Birodalom ura
A hamu már rég kihűlt, s fellapozzuk a régi könyvet. A zsíros lapokon megelevenedik a Bukottak története, rideg szavak, az eltűnt Birodalom legendája. A szív már nem dobban, a tekintet elhomályosult, az élet már csak emlék – mi ez az érzés, mi ez a háborgás a lelkemben, mikor fellapozom a Bukottak Könyvét, s megcsap a történelem szele? Hallgassátok hát, mit susog a szél. Ez mindannyiunk története, az örök körforgás. Létünk a történelem újjáéledése, újra meg újra, sosincs vége.
A Császár halott! S mint a jobb keze – levágva, jéghideg! De lám, a haldokló árnyak, együtt nyögnek, vérbe buknak, eltűnnek a halandók elől... a jogar alól mind eltaszítva, az aranylámpás lángja lobbant, a szív, mint roppant ékkő csengő hangja, hét év után végsőt dobbant... A Császár halott. Halottak segédei is, hát szabad a vásár. De lám, a szemfedő sötét foszlányain új bimbók rejteznek – gyermekek, akit a haldokló Birodalom fénye ölel. Halkan halotti ének zeng fel újra, a lemenő nap alatt, ez vöröset hajít a csatlós földre, s obszidián szemekben ül a bosszú, s pendül, hétszer csendül... Kiáltás az Árnyakhoz (1-18) Felisin (szül. 1146)
Prológus
Hamvas Álmának 1154. éve A Malaza Birodalom 96. éve Kellanved császár uralmának utolsó éve
A Mohos szélkakasának horpadt, fekete felületére valóságos térképet festett a vörösrozsda. A százéves szélkakas, amelyet hidegen kovácsoltak szárnyas démon alakúra, egy régi lándzsa hegyén forgott, a Mohos Erőd külső falának csúcsán. Az erősen deformált démon arcán különös vigyor ült, és minden apró szélfuvallatra nyikorogva elfordult. Aznap, amikor Malaza Város Egeres negyede fölött füstoszlopok szálltak az ég felé, a szél gyakran megfordult. A szélkakas éppen megállt, jelezvén, hogy a Mohos Erőd falait ostromló tengeri szél elállt. Rövid idő múlva ismét nyikorgás hallatszott, és a szélkakas ismét mozgásba lendült, ahogy az Egeres forró, füstös fuvallata átkelt a város felett, és felkapaszkodott a dombtetőre. A Paran-házból származó Ganoes Stabro Paran lábujjhegyre állt, és átkukucskált a mellvéd pereme felett. Mögötte ott magasodott a Mohos Erőd, amely valaha a Birodalom szívének számított, ám amióta a szárazföld nagy része beolvadt az államba, már csupán egy Ököl állomásozott ott seregeivel. Tőle balra állt a régi lándzsa, s a rajta nyikorgó démon. Ganoes érdeklődését már nem keltette fel a régi erőd, hiszen látta elégszer. Az utóbbi három évben legalább háromszor járt a városban, rég felfedezte a macskaköves udvart, a Régi Tornyot, amelynek alja most istállóként funkcionált, tetejében pedig galambok, fecskék és denevérek laktak, és a citadellát, ahol apja az exportügyeket tárgyalta éppen a kikötő vezetőségével. Persze volt egy jókora terület, ahová még egy nemesi család sarja sem tehette be a lábát, mivel a citadellában mégiscsak egy Ököl lakott, és a belső termekben dőlt el a sziget sorsának legtöbb fontos kérdése.
Ganoes tehát ügyet sem vetett a háta mögött emelkedő Mohos Erődre, figyelme a megtépázott városra irányult, amelynek szegénynegyedében éppen lázongás folyt. A Mohos Erőd egy sziklacsúcsra épült, az ormot a mészkőbe vájt, kanyargós lépcsőn lehetett megközelíteni. A város vagy nyolcvan méterrel a szikla alatt terült el, az Erőd viharvert fala pedig hat méter magas volt. Az Egeres a város szárazföld felőli végében terült el – koszos kis kunyhók foghíjas soraiból állt, a kikötő felé csordogáló iszapos, zavaros vizű folyó éppen középen szelte ketté. Ganoes és a lázongások helyszíne között nagy volt a távolság, a város két ellentétes végében voltak, így nem sokat tudott kivenni az eseményekből. Csupán az egyre növekvő és szaporodó fekete füstoszlopokat látta. Dél volt, de a varázslatok villanásai és becsapódásai miatt a levegő sűrű volt és valahogy sötét. Páncél zörgését hallotta a háta mögött – egy katona lépett mellé a mellvédhez. A férfi vértbe burkolt alkarjára támaszkodott, kardja hüvelye a falhoz csapódott. – Örülsz, hogy nem oda születtél, igaz? – kérdezte a fiútól, szürke szeme közben a füstölgő várost vizslatta. A fiú alaposan végigmérte a katonát. Már ismerte a Birodalmi Sereg teljes ranglétráját és a rangok jelzéseit, és a férfi, aki mellette állt, a Harmadik hadosztály egyik parancsnoka volt – a Császár seregének elitkatonája. Sötétzöld köpönyegén ezüstbrosst viselt: egy kőhíd, rubinvörös lángok között. Egy Hídégető. A Birodalom magas rangú katonai vezetői gyakran megfordultak a Mohos Erődben. Malaza szigete fontos központ maradt, főleg most, hogy délen megkezdődött a Korall háború. Ganoes sokkal több mindent tudott, mint amit illett volna – itt is, és a fővárosban, Untában is. – Tehát igaz? – kérdezte Ganoes merészen. – Mi igaz? – Hát a hír a Birodalom Bajnokáról. Dassem Ultorról. A fővárosban hallottuk, mielőtt idejöttünk. Meghalt. Igaz ez? Igaz, hogy Dassem meghalt? A férfi kissé összerándult, de tekintetét le nem vette volna az Egeresről. – Ez a háború – mormogta halkan, szinte csak magának. – Maga a Harmadik hadosztályhoz tartozik. Azt hittem, hogy a Harmadik hadosztály ott volt ővele, a Hétváros Szövetsége ellen. Y'Ghatanban... – A Csuklyás szakállára, kölyök, a holttestet még most is keresik annak az átkozott városnak a füstölgő romjai között. Még le sem csukták a szemét, de itt vagy te, egy kereskedő fia, vagy tízezer kilométerre a Hétvárostól, olyan információkkal, amelyeket csak igen kevesen ismernek. – Továbbra sem fordult meg. – Nem ismerem a forrásaidat, de ha jót akarsz magadnak, akkor nem kürtölöd szét a városban, amit tudsz. Ganoes megvonta a vállát. – Azt is mondják, hogy elárult egy istent. A férfi ekkor végre odafordult hozzá. Az arca sebhelyes volt, valami égésszerű sérülés borította az állát és a bal orcáját. Egészében véve ahhoz képest, hogy máris parancsnoki rangban volt, eléggé fiatalnak látszott. – Adnék egy jó tanácsot, fiam.
– Milyen jó tanácsot? – Az embernek minden egyes döntése megváltoztathatja a világ sorsának alakulását. Mindenki akkor él a legjobban, ha nem figyelnek fel rá az istenek. Ha szép és szabad életet akarsz, akkor élj csendesen. – Katona akarok lenni. Hős. – Majd kinövöd. A szélkakas nyikorogva megfordult a kikötő felől érkező szélben, amely némiképpen feloszlatta a füstöt. Ganoes most rothadó hal bűzét érezte, valamint a kikötő emberszagát. Újabb Hídégető érkezett melléjük, a férfi egy ütött-kopott hegedűt hordott a hátára kötve. Sovány volt, izmos és szemtelenül fiatal – talán csak pár évvel lehetett idősebb Ganoesnél, aki tizenkét éves volt. Különös himlőhelyek csúfították az arcát a kézfejét, elnyűtt, pecsétes egyenruhája fölött külföldi páncélokat viselt művészi összevisszaságban. Gyalogsági kard fityegett az oldalán, egy törött, fa kardhüvelyben. A falhoz támaszkodott a parancsnok mellett, és a régi ismerősök könnyed hangvételével szólította meg. – Nem valami szép látvány, amikor a varázslók pánikba esnek – mondta. – Kicsúszott a kezükből a dolog odalent. Nem hiszem, hogy pár viaszbanya kiszagolásához egy egész osztag mágusra volna szükség. A parancsnok felsóhajtott. – Gondoltam, megnézzük, hogy miként boldogulnak. A katona felmordult. – Mind fiatalok, tapasztalatlanok. Néhányan közülük maradandó sebeket fognak itt szerezni. De különben – tette hozzá – nem kevesen közülük valaki másnak a parancsait követik. – Ez csak feltételezés, semmi több. – Ott a bizonyíték – mondta a katona. – Lent az Egeresben. – Talán. – Túlságosan jóhiszemű vagy – mondta a katona. – Komor szerint ez a legnagyobb hibád. – Komor a Császár gondja, nem az enyém. A katona ismét felmordult. – Lehet, hogy nem is olyan sokára mindannyiunk nyűge lesz. A parancsnok csendben végigmérte a katonát. A férfi megrántotta a vállát. – Csak egy megérzés – mondta. – Új nevet vett fel, gondolom, már hallottál róla. Laseennek hívatja magát. – Laseen? – Napani szó. Azt jelenti, hogy... – Tudom, hogy mit jelent. – Remélem, a Császár is tudja. – Azt jelenti, hogy Trónfosztó – szólt közbe Ganoes. Mindkét férfi lenézett a fiúra. A szél megfordult, a vasdémon nyikorogva elfordult rúdján. A levegőben az Erőd
hidege érződött, a mohos kő illata. – A tanítóm napani – magyarázkodott Ganoes. Hátuk mögött valaki megszólalt – a női hang kemény volt, parancsoláshoz szokott: – Parancsnok! Mindkét katona megfordult, de egyikük sem kapkodva. A parancsnok az emberéhez fordult. – Az újoncoknak segítségre van szükségük odalent. Küldd oda Dujeket, meg egy szakaszt, és keress pár utászt is, akik eloltják a tüzet. Nem volna jó, ha leégne az egész város. A katona bólintott, szalutált, és elmasírozott. A nőre rá sem nézett. Az asszony két testőr kíséretében álldogált a szögletes Citadella bejáratában. A hamvas, kékes bőr napani származásra utalt, de a nő egyébként teljesen hétköznapian nézett ki. Sófoltos szürke ruhát viselt, egérszürke haja rövid volt, akár a katonáké, arca keskeny, jellegtelen. Ganoest nem is a nő érdekelte igazán – a testőrei sokkal feltűnőbbek voltak. Végigfutott tőlük a hátán a hideg. A két alak szó szerint őrizte az asszonyt – magasak voltak, fekete ruhások, kezük a zsebükben, arcuk pedig eltűnt a csuklyájuk árnyékában. Ganoes még soha nem látott Karmosokat, de most valahogy ösztönösen megérezte, hogy ez a két ember ezt a mesterséget űzi. Ezek szerint az asszony nem más, mint... A parancsnok szólalt meg először. – Ez a te mocskod, Komor. De úgy látom, hogy nekem kell feltakarítani utánad. Ganoes elképedve vette észre, hogy a férfi hangjában szemernyi félelem sincs. Komor hozta létre a Karmosok csapatát, akiknek hatalmával csak maga a császár vetekedhetett. – Nekem már nem ez a nevem, Parancsnok. A férfi unottan elfintorodott. – Hallottam hírét. A császár távollétében eléggé megnőtt az önbizalmad. De nem ő az egyetlen, aki emlékszik rá, hogy régebben te nem voltál több, mint egy felszolgálólány a Régi negyed egyik kocsmájában. Ha jól látom, a hála már rég eltűnt a szívedből. A nő arca nem árult el semmilyen érzelmet. – A parancs egyszerű volt, és világos – mondta. – De úgy tűnik, hogy az új tisztjeid még egy ilyen egyszerű feladattal sem képesek megbirkózni – Kicsúsztak a kezünkből – mondta a Parancsnok. – Még tapasztalatlanok... – Ez nem az én gondom – vágott vissza a nő. – Nem is lepett meg a dolog különösebben. Az, hogy kicsúszott a kezedből az irányítás, egyben megfelelő büntetésben is részesítette azokat, akik ellenünk fordultak. – Ellenünk? Egy maréknyi tizedrangú boszorkány, akik bevetették az erejüket, és milyen pokoli cél érdekében? Azért, hogy iskolát alapíthassanak az öböl egy eldugott kis sikátorában. A Csuklyás szakállára, te asszony, nem mondod komolyan, hogy ők lennének a Birodalom legfőbb ellenségei. – Engedély nélkül tevékenykednek. A törvény szerint... – A te törvényeid szerint, Komor. Nem fog működni a dolog, és ha a Császár visszatér, majd ő hatályon kívül helyezi ezt az őrültséget, hogy tilos a varázslás.
A nő gúnyosan elmosolyodott. – Remélem, örülsz neki, hogy a Torony jelzése szerint hamarosan megérkeznek az újoncaid a kikötőbe. Nem fogsz hiányozni, Parancsnok, és nem fognak hiányozni a nyughatatlan, lázadozó katonáid sem. A nő nem köszönt el, és egy pillantásra sem méltatta a Parancsnok mellett álldogáló fiút. Megfordult, és néma testőrei kíséretében visszavonult a citadellába. Ganoes és a Parancsnok figyelme ismét az Egeres negyed felé irányult. A füstben lángnyelveket láttak imitt-amott. – Én is katona leszek – mondta Ganoes. A férfi felmordult. – Csak akkor fordulj a hadsereghez, ha semmi más nem jön össze, fiam. A kard markolata a kétségbeesett emberek utolsó fogódzkodója. Fogadd meg a tanácsomat, és keress magadnak egy szebb álmot. Ganoes elkomorodott. – Maga nem olyan, mint a többi katona, akikkel eddig találkoztam. Maga pont úgy beszél, mint az apám. – De nem az apád vagyok – vágott vissza a férfi. – A világnak – mondta Ganoes – nincs is szüksége egy újabb borkereskedőre. A Parancsnok tekintete összeszűkült, végigmérte a fiút. Szája szóra nyílt, de aztán meggondolta magát, és inkább nem mondott semmit. Ganoes Paran figyelme ismét az égő házak felé irányult. Meg volt elégedve magával. Parancsnok, néha még egy gyereknek is lehetnek jó gondolatai. A szélkakas megint elfordult. Forró füst szállt a falak felé, a két szemlélődő füstfelhőben találta magát. A füstben érződött az égő rongy orrfacsaró bűze, a megperzselt fa és kő szaga, és valami édeskés aroma is belevegyült. – Meggyulladt egy ól – mondta Ganoes. – Azt hiszem, egy disznóól. A Parancsnok keserűen elvigyorodott. Elgondolkodott, aztán felsóhajtott és nekidőlt a falnak. – Ahogy mondod, fiam. Ahogy mondod.
Első Könyv
PALÁS
(...) A nyolcadik évben Genabackis Szabad Városai szövetségre léptek különböző zsoldosseregekkel, védelmet keresve a Birodalom támadásaival szemben. A legjelentősebb ilyen zsoldosseregek voltak: a Bíborsereg, K'azz D'Avore herceg vezetésével (lásd továbbá a III. és V. kötetben), és a Hold Szülöttének Tiste Andii seregei, Caladan Brood és mások vezetésével. A Malaza Birodalom hadserege, amelyet Félkarú Dujek Legfelsőbb Ököl vezetett, ebben az évben a Második, Ötödik és Hatodik hadosztályból állt. A sereghez csatlakoztak Moranth csapatok is. Az események alapján két alapvető következtetés vonható le. Az első, hogy a moranthokkal 1156-ban kötött szövetség fordulópontot jelentett a Malaza Birodalom hadviselésének fejlődésében, olyan változásokat hozott, amelyek már rövid távon hatással voltak a harcok kimenetelére. A második, hogy a Tiste Andii-mágia és a Hold Szülöttének bekapcsolódásával kezdetét vette a kontinensen a Mágikus Hadjárat, amely végzetes következményekkel járt. Hamvas Álmának 1163-ik évében Palás városának ostroma egy immáron legendás, mágikus tűzviharral ért véget... Birodalmi Hadjáratok, 1158-94 negyedik kötet, Genabackis Imrygyn Tallobant (született 1151-ben)
Első fejezet Az út kövén vas csendült vasalt pata dobogása, és dobszó itt láttam őt menetelni jött a tenger felől, a vérvörös hegyeken át a nap nyugodni készült, a fiú a hangok között férjek és fiúk sorban vonultak harcosok szelleme szálldosott köröttük elmentek mellettem, az utolsó kopott mérföldkövön pihentem meg a nap végén – hallva kemény lépteit, én értettem mindent ismertem a fiút, ki ment az úton – a fiú csak menetel újabb katona, újabb lelkesedés, melyet nem söpört még el az idők szele Az Anya Panasza Ismeretlen szerző Hamvas Álmának 1161. éve A Malaza Birodalom 103. éve Laseen Császárnő uralkodásának 7. éve – Megránt, aztán eltaszít – mondta az öregasszony. – Ezt csinálja a császárnő, pont, mint az istenek maguk. – Oldalra hajolt, köpött egyet, aztán egy koszos zsebkendőt emelt ráncos szájához. – Három férjemet és két fiamat vitte el eddig a háború. A halászlány tekintete izgatottan csillogott, ahogy végignézett a mellettük elrobogó lovas katonákon, és csak fél füllel figyelt arra, hogy mit is beszél mellette az öregasszony. A lány lélegzetének ritmusa igazodott a fenséges lovak léptének üteméhez. Érezte, hogy arca átforrósodik, de ennek a pirulásnak semmi köze nem volt
a nap melegéhez. Esteledett, a nap búcsúzóul vérvörös sugarakat szórt a lánytól jobbra, a tengeri fuvallat pedig egyre hűvösebb lett. – Ez még a Császár idején volt – folytatta a vénség. – A Csuklyás forgassa nyárson annak az utolsónak a szívét. De lám csak, Laseen a legjobbak csontjain táncol. He, a Császárral kezdte, nem igaz, lányom? A halászlány szórakozottan bólintott. Az út szélén várakoztak, ahogy azt az alacsony származásúaknak kellett. Az öregasszony egy répával teli szakajtó súlya alatt görnyedezett, a lány egy nehéz kosarat cipelt a fején. Az öregasszony percenként átvette a kosarat egyik válláról a másikra. A lovasok elfoglalták az egész utat, a szélén mély, sziklás szakadék kezdődött, így a két nőnek nem volt hová leraknia terhét. – Mondom, táncol a csontokon. Férjekén, fiúkén, feleségekén, leányokén. Neki mindegy. A Birodalomnak mind egyre megy. – A vénség megint köpött egyet. – Három férj és két fiú, fejenként tíz garas évente. Ötször tíz az ötven. Az évi ötven garas nem valami jó társaság, lányom. Hideg télen is, és az ágyamat sem melegíti fel. A halászlány letörölte az út porát a homlokáról. Csillogó tekintete a vonuló katonákra tapadt. A magas kápájú nyeregben ülő férfiak szigorúan csak előre néztek. Az a pár nő, aki közöttük lovagolt, kihúzta magát, és valahogy a férfiaknál is keményebbnek tűntek. Sisakjuk visszaverte a lemenő nap vérvörös sugarait. Az éles fénytől a lánynak könny szökött a szemébe, hunyorognia kellett. – Te egy halász lánya vagy – mondta a vénasszony. – Láttalak már ezen az úton, meg lejjebb is, a parton. Láttalak apáddal a vásárban. Fél karja hiányzik, igaz? Újabb csont a Birodalom gyűjteményébe, mi? – Kezével suhintott egyet, mintegy jelképesen, aztán bólintott. – Én az első házban lakom itt az út mellett. A garasokat gyertyákra költöm. Minden este öt gyertyát égetek, öt gyertya enyhíti az öreg Rigga magányát. Szomorú ház az enyém, tele olyan kopott, megfáradt dolgokkal, mint amilyen én is vagyok. Mit viszel a kosaradban, lányom? A halászlánynak időbe telt, mire rájött, hogy kérdeztek tőle valamit. Elfordult a lovasoktól, és az öregasszonyra mosolygott. – Bocsánat, nem hallottam. Olyan hangosak ezek a lovak. Rigga megismételte a kérdést, ezúttal hangosabban. – Zsineget. Három hálóra valót. Reggelre meg kell egyet csinálnunk. A papám tegnap elvesztette az utolsó hálóját is. A mély vízben valami elkapta, és elvitte, a zsákmánnyal együtt. Uzsorás Ilgrand vissza akarja kapni a pénzét, amivel tartozunk, úgyhogy holnap muszáj, hogy jó fogásunk legyen. – A lány ismét elmosolyodott, aztán újra a katonákat kezdte bámulni. – Hát nem gyönyörű? – sóhajtotta. Rigga hirtelen megragadta a lány sűrű, fekete varkocsát, és durván megrántotta. A lány felkiáltott. A fején egyensúlyozott kosár megbillent, majd lecsúszott a vállára. Kétségbeesetten utánakapott, de túl nehéz volt ahhoz, hogy fél kézzel meg tudja tartani. A kosár a földre esett és kiborult. – Aúú! – sikította a lány, és megpróbált letérdelni, de Rigga vasmarokkal szorította a haját és nem engedte el. – Ide figyelj, lányom! – A lány érezte az öregasszony savanyú szájszagát. – A Birodalom már száz éve nyomorgatja ezt az országot. Te ebbe születtél bele. Én viszont nem. Amikor én ennyi idős voltam, mint te most, Itko Kan még ország volt. A
saját lobogónkat tűztük a házaink fölé. Szabadok voltunk, lányom. A lánynak már hányingere volt az öregasszony szagától. Szorosan lehunyta a szemét. – Ezt jól jegyezd meg, lányom, és ne felejtsd el soha, mert különben a Hazugságok Köpönyege örökre elvakít téged. Rigga hangja egyszeriben megváltozott, vontatottabban kezdett beszélni. A lány megmerevedett. Rigga, Riggalai, a Látnok, viaszbanya, aki viaszgyertyáiban lelkeket tart fogságban, aztán elégeti őket. Lángok közt szenvedő lelkek. – Rigga szavai félelmetesek voltak, jóslatszerűek. – Jól jegyezd meg. Én vagyok az utolsó, aki beszél hozzád. Te vagy az utolsó, aki hall engem. Összetartozunk, történjék bármi. Rigga még szorosabban markolta a lány haját. – A tengeren túl a Császárnő szűz földbe döfte kését. A vér hatalmas hullámokban tör elő a sebből, és ha nem vigyázol, elsodor téged, lányom. Kardot adnak a kezedbe, tesznek alád egy szép lovat, és elküldenek a tengerentúlra. De a lelkedet egy árnyék öleli majd körül. Figyelj! Vésd ezt jól az eszedbe! Rigga vigyázni fog rád, mert összetartozunk, megőrzi a lényed. De többet nem tehetek érted. Keresd az Urat, aki a Sötétség szülötte; az ő keze szabadít majd fel téged, bár még ő maga sem tudja... – Mi folyik itt? – üvöltötte egy hang. Rigga az út felé perdült. Egy csatlós lassított mellettük. A Látnok elengedte a lány haját, mire az hátratántorodott, megbotlott egy kőben és elesett. Mire felnézett, a lovas már elügetett, és egy másik érkezett melléjük. – Hagyd békén a kis csinoskát, banya – mondta az újonnan érkezett lovas. A férfi menet közben kiemelkedett a nyeregből, és páncélkesztyűs kezével nagyot csapott a vénasszony fejére. Rigga megperdült az ütéstől és eldőlt. A halászlány felsikoltott, amikor az öregasszony élettelen teste a combjára zuhant. Arcára élénkpiros vér fröccsent. A lány szipogva, ügyetlenül megfordult, és arrébb rúgta Rigga holttestét. Négykézlábra állt. Rigga jóslata valahogy megragadt a lány fejében – nehéz teher volt, akár egy szikla, és elbújt a sötétben. A lány rádöbbent, hogy a Látnok egyetlen szavára sem tud pontosan visszaemlékezni. Kinyújtotta a kezét, megragadta Rigga gyapjústóláját. Óvatosan átfordította a testet. Rigga fejét az egyik oldalon vér borította, amely kis patakban folyt lefelé a füle mellett. Ráncos álla, szája is csupa vér volt, tekintete élettelenül meredt az ég felé. A halászlány hátrálni kezdett, és hirtelen úgy érezte, nem kap levegőt. Kétségbeesetten körülnézett. A lovasság már elvonult, csak a porfelhő látszott, és a paták dobogása hallatszott belőlük. Rigga kosarából a répa az útra borult. A fonnyadt zöldség között öt faggyúgyertya hevert. A lány végre képes volt teleszívni tüdejét a poros levegővel. Megtörölte az orrát, és a saját kosarára nézett. – Nem kár a gyertyákért – mormogta furcsa, telt hangon. – Most már úgyis elmentek, nem igaz? Nem maradt más, csak a csontok. Semmi baj. – A zsinegkupac felé nyúlt, ami a saját kosarából esett ki, és ismét a saját, fiatal hangján szólalt meg. – Szükségünk van a zsinegre. Egész éjjel fent leszünk, csinálunk egy hálót. Papa már vár. Ott áll az ajtóban, nézi az utat, és vár engem. Elhallgatott és megremegett. A nap már szinte teljesen eltűnt, gyorsan sötétedett.
Szokatlanul hideg szellő fújt az út felől, amelyen árnyak úsztak, akár a víz. – Tehát eljött – mondta a lány valaki más hangján. Egy puha kesztyűbe bújtatott kéz nehezedett a vállára. A lány elhajolt előle, és összekuporodott a földön. – Nyugalom, leányom – mondta egy férfihang. – Vége van. Már nem tehetünk érte semmit. A halászlány felnézett. Egy feketébe öltözött férfi hajolt föléje, arcát nem látta a csuklya árnyékában. – Megütötte őt – mondta a lány vékony, gyerekes hangon. – Papának meg nekem hálót kell csomóznunk, még ma éjjel... – Hadd segítselek talpra – mondta a férfi, és hosszú ujjaival a lány hóna alá nyúlt. Kiegyenesedett, úgy emelte fel, akár egy tollpihét. A lány szandálba bújtatott lába egy kicsit kapálózott a levegőben, aztán végre földet ért. Most egy másik férfit is látott, egy alacsonyabbat, szintén fekete ruhában. Az úton állt, és a távolodó katonákat nézte. Vékony hangon szólalt meg. – Nem volt valami értékes élete – mondta, és a lány felé fordult. – Egy kis tudás, de az Ajándék már régen elhalványodott benne. Lehet, hogy talán képes lett volna még erre-arra, de ezt már soha nem fogjuk megtudni, nem igaz? A halászlány Rigga holmijához botorkált, és felkapott egy gyertyát. Felegyenesedett, tekintete megkeményedett, és a földre köpött. Az alacsonyabbik fickó odakapta a fejét. A csuklyán belül nem látszott arc, csak változó árnyak. A lány hátralépett. – Jó élete volt – suttogta. – Itt voltak neki ezek a gyertyák, látják? Öt gyertya. Mind azért, hogy... – Szellemidézéshez – vágott közbe az alacsony fickó. A magasabb férfi még mindig ott állt a lány mellett. Kedves, gyengéd hangon szólalt meg. – Látom, gyermekem. Tudom, hogy mi volt a célja velük. A másik férfi felhorkant: – A banya rabságban tartott öt gyengécske lelket. Nem nagy dolog. – Intett a fejével. – Most is hallom őket. A banyát szólongatják. A lány szeme megtelt könnyekkel. A lelke mélyére süllyedt fekete kőből megfoghatatlan fájdalom tört fel. Megtörölte az arcát. – Honnan jöttek? – kérdezte hirtelen. – Nem láttuk magukat az úton. A magasabbik férfi az út felé fordult. – A másik oldalon álltunk – mondta furcsa félmosollyal. – Vártunk, hogy továbbmehessünk, akárcsak ti. A másik férfi felvihogott. – Ja, a másik oldalon. – Az út felé fordult, és felemelte a karját. Sötétség szállt köréjük, a lány levegő után kapott. Furcsa hang hallatszott, mintha kettétéptek volna valamit, aztán a sötétség feloszlott. A lány szeme elkerekedett. Az úton a férfi körül hét hatalmas kutya ült. Az állatok szeme sárgán világított, és abba az irányba néztek, amerre a férfi. A lány hallotta a férfi suttogását.
– Türelmetlenek vagyunk? Rendben, indulás. A Kopók csendben megindultak az úton. A mesterük a magasabb férfi felé fordult. – Hadd törje csak Laseen a fejét. – Megint felvihogott. – Muszáj mindig bonyolítanod a helyzetet? – kérdezte a másik neheztelve. Az alacsony fickó megdermedt. – Mindjárt utolérik őket – mondta, és oldalra hajtotta a fejét. Lovak halálüvöltése hallatszott. A férfi felsóhajtott. – Döntöttél már, Cotillion? A másik felnevetett. – Azzal, hogy a nevemen szólítottál, Ammanas, már döntöttél is helyettem. Most már nem hagyhatjuk őt itt. – Dehogynem. Holtan. Cotillion lenézett a lányra. – Nem – mondta csendesen –, ő pont megfelel a célnak. A halászlány az ajkába harapott. Csak szorongatta tovább Rigga gyertyáját, még egy lépést hátrált, és tágra nyílt szemmel nézte a két férfit. – Kár – mondta Ammanas. Cotillion biccentett, aztán megköszörülte a torkát, és megszólalt: – Időbe fog telni. – Talán nincs elég időnk? – kérdezett vissza Ammanas vidáman. – Az az igazi bosszú, ha az áldozat folyamatosan szenved, jó hosszú ideig. Talán elfelejtetted, hogy mekkora fájdalmat okozott nekünk Laseen? Már így is pengeélen táncol, és könnyen meglehet, hogy a mi segítségünk nélkül is elbukik. De akkor hol marad az élvezet? Cotillion hűvösen válaszolt: – Mindig is alábecsülted a Császárnő képességeit. De a jelen körülmények között... ezt nem tehetjük. – A halászlányra nézett: – Laseen magára vonta a Hold Szülöttének haragját, ennél jobb lehetőségünk nem adódhat. A lovak halálsikolya mellett nők és férfiak kiáltozása is hallatszott, és a lánynak elszorult a szíve. Tekintete Rigga élettelen testére tapadt, majd visszasiklott Ammanasra, aki felé lépdelt. Szeretett volna elfutni, de a lába úgy remegett, hogy egy lépést sem bírt volna megtenni. A férfi még közelebb lépett hozzá, majd méregetni kezdte őt, de a csuklya árnyékában továbbra sem látszottak a vonásai. – Halászlány vagy? – kérdezte barátságos hangon. A lány bólintott. – Van neved? – Ebből elég! – vágott közbe Cotillion. – Ő nem egy egérke, akivel játszadozni kell, Ammanas. Különben is, én választottam őt ki, én adok neki nevet is. – Kár – mondta Ammanas, hátralépve. A lány védekezően felemelte a kezét. – Kérem! – könyörgött Cotillionnak. – Nem csináltam semmit! Az apám szegény ember, de mindent odaad maguknak, amije csak van! Szüksége van rám, meg itt a zsineg is, hálónak – vár rám! – Érezte, hogy nedvesség csorog végig a lábán, ezért gyorsan leült. – Nem csináltam semmi rosszat! – Elszégyellte magát, az ölébe ejtette a kezét. – Kérem! – Nincs más választásom, gyermekem – mondta Cotillion. – És különben is, már
tudod a nevünket. – Még sosem hallottam ezt a két nevet! A férfi felsóhajtott. – Azok után, ami most történik az úton, ki fognak téged kérdezni. Méghozzá nem túl kedvesen. Ők pedig ismerik a nevünket. – Beláthatod, lányom – mondta Ammanas, és gyorsan elfojtotta a kikívánkozó nevetést –, nekünk nincs itt semmi keresnivalónk. Vannak közönséges nevek, és vannak olyan nevek is, mint a mienk. – Cotillionhoz fordult, és közömbös hangon megkérdezte. – Az apjával mi van? Elintézték már a Kopóim? – Nem – mondta Cotillion. – Még él. – Akkor mi legyen vele? – Azt hiszem – mondta Cotillion –, hogy miután megtisztítottuk a terepet, hirtelen jóra fordulhatna a sora. – Hangja szinte csöpögött a gúnytól. – Gondolom, egy egyszerű varázslattal elintézhető a dolog. – Óvakodj az olyan árnyaktól, akik ajándékot hoznak – nevetett Ammanas. Cotillion visszafordult a lányhoz. Felemelte a kezét. Az árnyak, melyek eddig csak az arcát takarták, most a teste köré siklottak. Ammanas megszólalt – hangját a lány nagyon-nagyon távolinak hallotta. – Ideális ez a lány. A Császárnő soha nem fogja tudni lenyomozni. Még csak gyanakodni sem fog rá soha. – Hangosabban folytatta, szavait a lányhoz címezte. – Nem olyan rossz ám egy isten kezének lenni. – Megránt, aztán eltaszít – vágta rá a halászlány. Cotillion a különös válasz hallatán egy röpke pillanatig habozott, aztán megvonta a vállát. Az árnyak a lány felé iramlottak. Amint körbefonták őt, hideg érintésüktől a lány belezuhant a sötétségbe, és elvesztette az eszméletét. Az utolsó dolog, amelyre emlékezett, a jobb kezében tartott gyertya lágy viaszának érintése volt, az anyag eldeformálódása, ahogy ökölbe szorította a kezét. A kapitány megfordult a nyeregben, és a mellette lovagoló nőre nézett. – Mindkét irányból lezártuk az utat, Végrehajtó. A helyi forgalmat a belső útra irányítottuk. Eddig semmi hír nem szivárgott ki. – Letörölte homlokáról az izzadságot, és hunyorgott. A vastag gyapjúsapka, melyet a sisak alatt viselt, egészen ledörzsölte a bőrt a homlokáról. – Valami baj van, kapitány? A kapitány megrázta a fejét, és az utat bámulta. – Nagy a sisakom. Amikor utoljára viseltem, még jóval több hajam volt. A Császárnő Végrehajtója nem válaszolt. A ragyogó reggeli napfényben az út pora vakítóan fehéren csillogott. A kapitány érezte, hogy csorog a hátán az izzadság, sisakja húzta a tarkóján a hajat. A dereka is fájt. Már évek óta nem ült lóra, és nehezen jöttek elő a megszokott mozdulatok. Minden dobásnál fájdalom nyilallt a csigolyáiba. Már régóta nem találkozott olyan rangú emberrel, aki előtt valóban ki kellett magát húznia. De ez itt a Császárnő Végrehajtója volt, a Jobbkeze, Akaratának Kihirdetője. A kapitánynak esze ágában sem volt gyengének mutatkozni ez előtt a fiatal, nagy hatalmú nő előtt. Előttük az út
lassan, kanyarogva emelkedni kezdett. Balról tengerszagú szél fújt feléjük, az út mentén rügyező fák hajladoztak. Délutánra a tengeri szél forró lesz, mintha kemencéből fújna, és a mocsarak bűzét hozza majd a környékre. A nap sugarai pedig valami mást is hoznak majd. De a kapitány remélte, hogy addigra ő már visszamehet Kanba. Próbált nem gondolni arra, hogy hová is tartanak. Elég, ha a Végrehajtó foglalkozik vele. Sok éve szolgálta már a Birodalmat, és megtanulta, hogy mikor kell lehunynia lelki szemét. Most is egy ilyen alkalom következett. – Régóta állomásozik már itt, Kapitány? – kérdezte a Végrehajtó. – Igen – mormogta a férfi. A nő várt egy ideig, aztán megkérdezte: – Mióta? – Tizenhárom éve – válaszolta rövid habozás után a férfi. – Tehát már a Császár oldalán is harcolt. – Igen. – És túlélte a tisztogatásokat. A kapitány végigmérte a nőt. Ha érezte is, hogy nézik, nem tette szóvá. Tekintete az útra szegeződött, bal karja alatt ott fityegett a kardja – készen állt egy lovas ütközetre. A haja vagy nagyon rövid volt, vagy csak ügyesen elrejtette a sisak alá – egyetlen tincs sem kandikált ki a fejfedő alól. A kapitány megállapította, hogy a Végrehajtónak egész jó alakja van. – Kinézelődte magát? – kérdezte a nő. – A tisztogatásokról kérdeztem éppen, melyek Laseen Császárnő uralma kezdetén, elődje váratlan halála után kezdődtek. A kapitány összeszorította a fogait, és állát lehajtva próbálta a sisak szoros pántját lejjebb csúsztatni a nyakára. Nem volt ideje megborotválkozni, és a borostája már elviselhetetlenül bökte. – Nem öltek meg mindenkit, Végrehajtó. Itko Kan lakosságát elég nehéz lázba hozni. Nem voltak lázongások meg tömeges kivégzések, mint a Birodalom más vidékein. Mi csak ültünk és vártunk. – Ha jól sejtem – mondta a Végrehajtó –, ön nem nemesi származású, Kapitány. A kapitány keserűen elmosolyodott. – Ha nemesi házból származnék, akkor nem éltem volna túl a tisztogatásokat, még itt, Itko Kanban sem. Ezzel mindketten tisztában vagyunk. A Császárnő utasításai egyértelműek voltak, és még a legbátrabbak sem mertek volna vele ujjat húzni. – Megrázta a fejét. – Nem, Végrehajtó, én alulról kezdtem. – Az utolsó küldetése? – Wickan-fennsík. Egy ideig csendben haladtak tovább, elvonultak az út mentén őrt álló katonák mellett. A bal oldalon a fasor elmaradt mögöttük, helyette bozótos tűnt fel, valamint mögötte a tenger fehér, tajtékos hullámai. A Végrehajtó törte meg a csendet. – Hány katonáját vonultatta fel a terület biztosítására? – Ezeregyszázat – hangzott a kapitány válasza. A Végrehajtó odakapta a fejét, tekintete hidegen csillogott a sisakja résén át. A kapitány értelmezte a nő arckifejezését. – Végrehajtó, a mészárlás helyszíne igen kiterjedt.
A nő erre nem válaszolt. Felértek a dombtetőre, ahol egy csapatnyi katona állt sorfalat az úton, és a lejtőn is többen álldogáltak. Mindannyian az érkező feletteseiket nézték. – Készüljön fel a legrosszabbra, Végrehajtó! A nő tekintete végigsiklott az úton sorakozó arcokon. Tudta, hogy kemény férfiakat és nőket lát maga előtt, a Li Heng-i ostrom és az északi síkságon zajlott Wickan háború veteránjait. De ezen edzett emberek szemében volt valami nyerseség, valami, ami azt mutatta, hogy olyan dolgot láttak, amit még ők is nehezen dolgoztak fel. A tekintetükből áradó mohóság zavarta őt – mind választ vártak ki nem mondott kérdéseikre. Küszködött, miközben elvonult mellettük – szívesen mondott volna nekik valamit, bármit. De ezt a kiváltságot nem mondhatta a magáénak. Soha nem is volt az övé. Ebben a kérdésben nagyon hasonló volt helyzete a Császárnőéhez. A dombon túlról sirályok és varjak károgását hallotta. A Végrehajtó előreszegezte a tekintetét és elvonult a katonák sorai között. A kapitány követte őt. Felértek a domb tetejére, és lenéztek az előttük elterülő tájra. Az út innen erősen lejtett, majd a távolban újra felfelé kapaszkodott egy dombtető irányába. A talajt több ezer varjú és sirály borította, mindenütt madarak ugráltak a felszínt borító rekettyésben. A fekete és fehér madarak hullámzó tengere alatt a talaj egyöntetű vörös volt. Imitt-amott lovak bordái emelkedtek az ég felé, a tollak közül pedig fém csillogása látszott. A kapitány felemelte a kezét, és kicsatolta a sisakját. Lassan levette a fejéről, aztán a nyeregkápára helyezte. – Végrehajtó... – A nevem Árva – mondta a nő szinte már barátságos hangon. – Százhetvenöt férfi és nő. Kétszáztíz ló. Az Itko Kani Nyolcadik Lovasság tizenkilencedik zászlóalja – a Kapitány hangja kissé elcsuklott. Árvára nézett. – Mind meghaltak. – A lova megérezte a lenti mészárlás szagát, és megugrott. A férfi durván megrántotta a szárat, mire a ló megállt. Az állat izmai vibráltak, fülét hátracsapta, orrlyuka kitágult. A Végrehajtó telivérje meg sem mozdult. – Mindnek használatban volt a fegyvere. Bármi támadta is meg őket, küzdöttek ellene, de a halottak között nincs idegen. Csak a mieink. – Ellenőriztette már a partot? – kérdezte Árva. Nem tudta levenni szemét az útról. – Nincs semmi nyoma partraszállásnak – felelte a kapitány. – Sehol egy nyom, se a parton, se a szárazföldön. De a halottak száma még ennél is magasabb, Végrehajtó. Farmerek, parasztok, halászcsaládok, utazók. Mind széttépve, a végtagok szanaszét... gyerekek, haszonállatok, kutyák, minden. – Szünetet tartott, elfordult, aztán folytatta. – Több, mint négyszáz halott. Még nem tudjuk a pontos számot. – Persze – mondta Árva színtelen hangon. – Tanú nincs? – Nincs. Egy lovas tartott feléjük a csatamezőn át. A férfi a lova füléhez hajolt, úgy segítette át a rémült állatot a mészárlás helyszínén. A madarak méltatlankodó kiáltások kíséretében elrepültek előle, majd a háta mögött ismét leszálltak a földre. – Ki az? – kérdezte Árva. – Ganoes Paran hadnagy – mondta a kapitány. – Új nálunk. Untából való. Árva összeszűkült szemmel méregette a fiatalembert, aki közben elérte a völgy
peremét, megállt, és utasításokat adott a munkálkodó katonáknak. Hátradőlt a nyeregben, és feléjük nézett. – Paran. A Paran-házból? – Igen, arany folyik az ereiben vér helyett. – Hívja fel ide. A kapitány intett, mire a hadnagy oldalba rúgta a lovát. Pár perc múlva megállt a kapitány mellett, és tisztelgett. Ló és lovasa tetőtől talpig véresek voltak, helyenként még húscafatok is lógtak rajtuk. Éhes legyek és darazsak zsongták körül őket. Árva a fiatalember arcán nem látta azt, aminek ott kellett volna lenni – a fiatalságot magát. De kellemes arc volt, nem esett nehezére nézegetni. – Ellenőrizte a másik oldalt is, hadnagy? – kérdezte a kapitány. – Igen, uram. A hegy túloldalán egy kis halászfalu található. Egy tucatnyi kunyhó csupán, semmi több. Kettő kivételével mindben holttestek. A legtöbb bárka bent van a kikötőben, de találtunk egy üres cölöpöt is. Árva közbevágott: – Hadnagy, írja le nekünk, milyenek az üres kunyhók! A férfi elhajtott egy merész darazsat az orra elől, mielőtt válaszolt. – Az egyik a sor elején állt, rögtön az út mellett. Úgy gondoljuk, azé az öregasszonyé volt, akit feljebb találtunk holtan az úton. – Miből jutottak erre a következtetésre? – Végrehajtó, a kunyhóban talált holmik alapján a lakója egy öregasszony volt. Az illető szeretett gyertyákat égetni. Faggyúgyertyákat. Az úton talált öregasszony zsákjában egy csomó répa volt, meg pár darab faggyúgyertya. A faggyú elég sokba kerül errefelé. – Hányszor lovagolt keresztül eddig ezen a csatatéren, hadnagy? – kérdezte Árva. – Elégszer ahhoz, hogy megszokjam a látványt, Végrehajtó – felelte enyhe fintorral Paran. – No és a másik üres kunyhó? – Egy férfi és a leánya lakhat benne. A kunyhó közel van a parthoz, pont szemben az üres kikötőcölöppel. – Semmi nyomuk? – Semmi, Végrehajtó. Persze folyamatosan találunk újabb holttesteket az út mentén. – De a parton nincs több. – Nincs. A Végrehajtó arca elkomorodott. A két férfi feszülten figyelte őt. – Kapitány, miféle fegyver végzett az embereivel? A kapitány habozva a hadnagy felé fordult. – Paran, maga elég sokat mászkált odalent, halljuk hát, mi a véleménye! Paran kényszeredett mosollyal válaszolt: – Igen, uram. Természetes fegyverekkel ölték meg őket. A kapitány érezte, hogy fordul egyet a gyomra. Pedig nagyon remélte, hogy tévedett. – Hogy érti azt, hogy természetes fegyverek? – kérdezte Árva. – Fogak, többnyire. Nagyon nagy és éles fogak.
A kapitány megköszörülte a torkát. – Itko Kanban már vagy száz éve nem láttak farkast. De egyébként is, sehol egy farkastetem... – Ha farkasok voltak – mondta Paran, és a völgy felé nézett –, akkor azok akkorára nőttek, mint egy borjú. Sehol egy lábnyom, Végrehajtó. Még egy szőrszálat sem találtunk, semmit. – Tehát nem farkasok voltak – állapította meg Árva. Nagy levegőt vett, benntartotta, majd halk sóhaj kíséretében kifújta. – Látni akarom a halászfalut. A kapitány már készült is visszavenni a sisakját, de a Végrehajtó megrázta a fejét. – Elegendő lesz, ha Paran hadnagy elkísér, kapitány. Azt javasolnám, hogy addig vegye át az emberei irányítását. A holttesteket a lehető leggyorsabban el kell innen tüntetni. A mészárlásnak nem maradhat nyoma, semmi. – Értettem, Végrehajtó – mondta a kapitány. Remélte, hogy nem hallatszik a hangján, mennyire megkönnyebbült. Árva a fiatal hadnagyhoz fordult: – Nos, hadnagy? Paran bólintott, majd elindította a lovát. Amikor a madarak felszálltak előle, a Végrehajtó irigyelni kezdte a kapitányt. A felemelkedő dögevők húsból, páncélzatból és csontokból álló szőnyeget tártak fel előtte. A levegő fojtogatóan forró volt, és bomlásszag terjengett mindenfelé. Látott olyan katonákat, akiken még mindig ott volt a sisak, de valami iszonyatos erejű állkapocs valósággal összeroppantotta a fejüket. Látott széttépett páncélingeket, horpadt pajzsokat, törzsről letépett végtagokat. Árva csupán pár pillanatig volt képes mindezt szemlélni, azután csak úgy bírt továbbhaladni, hogy tekintetét a távolabbi hegycsúcsra szegezte. A mészárlás borzalmai sokkolóan hatottak rá. Hátasa, a Hétváros szövetségének legjobb vérvonala, generációk óta vérhez szoktatott harci mének utódja, most nem járt olyan büszkén és magabiztosan, mint szokott – óvatosan lépkedett előre a vérben. Árva rádöbbent, hogy el kell valahogyan terelnie a gondolatait, ezért beszélgetést kezdeményezett. – Hadnagy, megkapta már az újabb kinevezését? – Nem, Végrehajtó. De már várom, hogy áthelyezzenek a fővárosba. A Végrehajtó csodálkozva felhúzta a szemöldökét. – Igazán? És hogy fogja ezt elérni? Paran előreszegezte a tekintetét, szája feszült mosolyra húzódott. – El fogják intézni. – Értem. – Árva a gondolataiba merült. – A nemesek jó ideje nem vágynak már katonai pozíciókra, a homokba dugták a fejüket. – A Birodalom létrejötte óta ez a helyzet. A Császár nem szerette a nemességet. Laseen Császárnő viszont úgy látszik, másképp áll hozzá a kérdéshez. Árva végigmérte a fiatalembert. – Látom, szeret kockáztatni, hadnagy – mondta. – De ha a Végrehajtót a Császárnő ellen próbálná hangolni, akkor inkább önteltnek és ostobának kellene tartanom. Ennyire bízik a családi név erejében?
– Mióta hívják az őszinteséget önteltségnek? – Maga tényleg nagyon fiatal. Parannak ez láthatóan rosszul esett. Simára borotvált arca mélyen elpirult. – Végrehajtó, az elmúlt hét órában térdig gázoltam a tépett húsban és alvadó vérben. Sirályokkal és varjakkal harcoltam, hogy hozzáférjek a testekhez. Tudja, mit csinálnak itt azok a madarak? Hogy egészen pontosan mit csinálnak? Tépik a holtak húsát, és civakodnak rajta; szemgolyókkal, nyelvekkel, májjal és szívvel tömik meg a hasukat. Őrjöngve csapkodják a húscafatokat a levegőben... – Elhallgatott, összeszedte magát, és kiegyenesítette a hátát. – Én már nem vagyok többé fiatal, Végrehajtó. Ami pedig az önteltséget illeti, igazából egyáltalán nem érdekel az egész. Az igazságot nem lehet kiforgatni, mint egy köpönyeget, itt nem, most nem, sőt máshol és máskor sem. Elérték a dombot. Balra egy keskeny ösvény vezetett lefelé a tengerhez. Paran erre mutatott, aztán balra fordította a lovát. Árva követte. Egy ideig elgondolkodva bámulta a hadnagy széles hátát, aztán figyelme az útra terelődött. Az ösvény nagyon keskeny volt, kanyarogva haladt lefelé a domb oldalában. Balra sziklás szakadékot láttak, vagy húsz méterre alattuk ott morajlott a tenger. Apály volt, a hullámok a parttól vagy száz méterre lévő zátony szikláit csapkodták. A fekete tengerfenék repedéseiben, mélyedéseiben összefolyt a víz, pocsolyák keletkeztek, és tompán visszaverték az ég kékjét. Kanyarba értek, előttük lent egy félhold alakú tengerpart tárult fel. Azon túl, egy sziklás domb tövében széles, füves rész látszott, rajta pár kunyhó. A Végrehajtó tekintete a tenger felé siklott. A bárkák szinte ültek a sekély vízben, kikötve a cölöpökhöz. Az égbolt üres volt a part és az apály miatt szabadon maradt terület fölött – egy madarat sem lehetett látni a levegőben. Megállította a lovát. Paran hátranézett, és követte a Végrehajtó példáját. Nézte, ahogy a nő leemeli a sisakját, és megrázza hosszú, vörösesbarna haját. A hajkorona csatakos volt az izzadságtól. A hadnagy visszalovagolt a nő mellé, és kérdően a szemébe nézett. – Paran hadnagy, ön igazat mondott. – A Végrehajtó mélyen beszívta a sós tengeri levegőt, és a férfi szemébe nézett. – De attól tartok, hogy nem kerül Untába. Kinevezéssel az én csapatomba fog kerülni, ezentúl tőlem kapja majd a parancsait. Paran szeme összeszűkült. – Mi történt azokkal a katonákkal, Végrehajtó? A nő nem válaszolt azonnal, hátradőlt a nyeregben, és a tengert fürkészte. – Valaki járt itt – mondta. – Egy nagy hatalmú varázsló. Valami történt, amiről el akarják terelni a figyelmünket. Paran meglepetésében eltátotta a száját. – Megöltek négyszáz embert figyelemelterelésként? – Ha az az ember meg a lánya kimentek volna halászni, akkor azt dagály idején teszik. – De... – Nem fogja megtalálni a holttestüket, hadnagy. – Most akkor mit teszünk? – kérdezte zavartan Paran. – Visszamegyünk – mondta Árva, és megfordította a lovát.
– Ennyi? – Paran a nő után nézett, aki elindult visszafelé az ösvényen. Utána indult. – Várjon egy percet, Végrehajtó – mondta, amikor a nő mellé ért. Árva figyelmeztetően nézett rá. Paran megrázta a fejét. – Nem. Most, hogy a maga kötelékébe tartozom, tisztán kell látnom az esetet. A Végrehajtó visszatette a sisakot a fejére, és álla alatt jól megszorította a pántot. Hosszú haja csatakos tincsekben csapkodta a Birodalmi köpönyeget a hátán. – Rendben van. Mint tudja, hadnagy, én nem vagyok varázsló... – Nem – vágott közbe Paran hideg mosollyal. – Maga csak levadássza a varázslókat, és megöli őket. – Soha többé ne vágjon a szavamba. Ahogy azt már mondtam, én a varázslatok ellensége vagyok. Ez azt jelenti, hadnagy, hogy bár én magam nem tudok varázsolni, mégis kapcsolat van közöttem és a mágikus erők között. Részben. Ismerem a varázslatok forgatókönyveit, és ismerem azon emberek gondolkodását, akik alkalmazzák ezeket. Nekünk itt azt kellett volna kiderítenünk, hogy a mészárlás okkal történt, és szórványosan jelentkezett. Egyik sem igaz. Van itt egy szál, amit követnünk kell. Az első feladata az lesz, hadnagy, hogy ellovagol abba a mezővárosba. Mi is a neve? – Gerrom. – Tehát, ellovagol Gerromba. Ismerniük kell ezt a halászfalut, hiszen az itteniek abban a városban adják el a zsákmányt. Kérdezősködjön, derítse ki, hogy melyik család állt apából és lányából. Derítse ki a nevüket és a személyleírásukat. Használhatja a katonai erőket is, ha a helybéliek nem akarnak együttműködni. – Nem lesz rá szükség – mondta Paran. – A kanézek készséges emberek. Elérték az ösvény végét, és megálltak az úton. Alant a völgyben szekerek forgolódtak, a befogott ökrök rémülten kapkodták véres patájukat. Lent a katonák üvöltöztek, felettük a madarak rikoltoztak. A jelenet valósággal bűzlött a páni félelemtől. A völgy túlsó végében ott állt a kapitány, sisakja egy pántnál fogva lógott a kezéről. A Végrehajtó sötét tekintettel bámulta a völgyet. – Az ő érdekükben remélem, hogy így lesz, hadnagy – mondta. Ahogy elnézte a két közeledő lovast, valami azt súgta a kapitánynak, hogy búcsút mondhat a békés napoknak itt, Itko Kanban. Sisakja mázsás súllyal húzta a kezét. Végigmérte Parant. Az a kékvérű kis patkány jól elintézte. „Száz kéz segíti minden lépését az úton a kényelmes kis poszt felé, valami békés városban.” Látta, hogy Árva őt nézi, miközben felfelé léptet a sziklára. – Kapitány, volna egy kérésem – mondta. A kapitány magában felfortyant. „Kérés, egy fenét. A Császárnőnek már így is jól meg kell néznie a papucsát reggelente, hogy nincs-e máris benne ez a nőszemély!” – Tessék csak, Végrehajtó. A nő leszállt a lováról, Paran pedig követte a példáját. A hadnagy közömbös arccal nézelődött. Vajon ez arroganciára utalt, vagy csupán arra, hogy a Végrehajtó jól leteremtette őt? – Kapitány – kezdte a Végrehajtó –, ha jól tudom, toboroznak újoncokat Itko Kanban, igaz? Bevesznek városon kívüli lakosokat is a seregbe?
– Újoncnak? Persze, közülük kerülnek ki a legtöbben. A városiaknak túl sok a kötöttségük ahhoz, hogy egykönnyen feladják. És különben is, ők értesülnek először a rossz hírekről. A legtöbb paraszt semmit sem tud arról, hogy micsoda pokoli helyzet alakult ki Genabackisban. Ha hallanak is valamit, városi vinnyogásnak vélik csak. Szabad tudnom, hogy miért kérdi? – Szabad. – Árva a völgy felé fordult, nézte a holttesteket cipelő katonákat. – Szükségem volna az újonnan besorozottak listájára. A városiakkal nem kell foglalkozni, csak a vidékiekre koncentráljon. És csak a lányokra és/vagy idős férfiakra. – Nem lesz hosszú lista, Végrehajtó – mordult fel a kapitány. – Remélem is, kapitány – Kiderült már, hogy mi állhat ennek az egésznek a hátterében? – Semmi ötletem sincs – felelt Árva, szemét le sem véve az utat tisztító katonákról. „Persze – gondolta magában a kapitány –, én meg a Császár reinkarnációja vagyok.” – Nagy kár – mormogta. – Ja, és még valami – mondta a Végrehajtó, és a kapitány felé fordult. – Paran hadnagy mostantól az én szolgálatomban áll. Kérem, intézze el a szükséges formaságokat. – Ahogy óhajtja, Végrehajtó. Imádom a papírmunkát. Ezen kijelentését halvány mosollyal jutalmazták. De csupán egy másodpercig tartott az egész. – Paran hadnagy leléphet. A kapitány a fiatal nemesre nézett, és sokatmondóan elvigyorodott. A Végrehajtó szolgálatában lenni nagyjából olyan lehetett, mint csalinak lenni a horog végén. A horog a Végrehajtó, a horgászzsinór pedig a Császárnő kezében volt. Hadd szenvedjen csak a kis zöldfülű. Paran nem tűnt túl boldognak. – Igenis, Végrehajtó – visszamászott a nyeregbe, tisztelgett, aztán ellovagolt az úton. A kapitány figyelte a távolodó tisztet. – Még valami, Végrehajtó? – kérdezte. – Igen, van. A hangvétel hallatán a kapitány a nő felé fordult. – Szeretném egy katona véleményét hallani arról, hogy milyen belső útjai vannak jelenleg a nemességnek az államigazgatás útvesztőjében. A kapitány arca elsötétedett. – Nem túl rózsás a helyzet, Végrehajtó. – Fejtse ki. A kapitány beszélni kezdett. A toborzás már nyolc napja tartott, Aragan sorozóőrmester véreres szemmel ült asztala mögött, miközben a tizedes egy újabb kölyköt vezetett be az ajtón. Szerencséjük volt Kanban. Kan Ökle megmondta előre, hogy a legjobb fogás a félreeső helyeken várható. Ide nem jutott el más, csak történetek. A történetektől nem
vérzik el az ember. A történetek nem éheztetnek, nem törik fel a lábat. A disznóólszagú fiatalok, akik azt hiszik, hogy a világon nincs olyan fegyver, amely őket megsebezhetné, nem riadnak vissza a történetek hallatán. Ők is szereplők akarnak lenni a mesében. Ezeken az embereken már olyan régóta taposott a csizma, hogy nem pusztán hozzászoktak, de meg is szerették. Nos, gondolta Aragan, itt kezdődik az élet leckéje. Rossz napja volt, a helybéli kapitány három sereggel elviharzott, és még csak sejtetni sem hagyta, hogy mire a nagy sietség. Ráadásul befutott a Császárnő Végrehajtója is Untából, vagy tíz perccel a kapitány távozása után. Az egyik titokzatos Üreget használta az utazáshoz. Még soha nem látta a nőt, de már a neve hallatán is végigfutott a hátán a hideg, pedig igencsak meleg volt aznap. Varázslógyilkos, a skorpió a Császári zsebben. Aragan az íróasztalát bámulta, majd mikor a tizedes megköszörülte a torkát, felnézett. Az előtte álló újonc láttán az őrmester hátrahőkölt. Szóra nyílt a szája, és már a nyelve hegyén volt a cifra káromkodás, amivel a kölyköket el szokta zavarni, de aztán meggondolta magát. Kan Öklének utasítása egyértelmű volt: akinek megvolt minden végtagja, meg a feje is, azt be kellett venni. A Genabackisi Hadjárat valóságos húsdarálóvá vált – friss utánpótlásra volt szükség. Rámosolygott a lányra. Az tökéletesen megfelelt az Ököl elvárásainak. De azért... – Rendben, lányom. Tisztában vagy vele, hogy éppen belépni készülsz a Malaza Birodalom haditengerészetébe? A lány bólintott. Hidegen és magabiztosan nézett Araganra. A sorozó tekintete elsötétült. „A fenébe is, nem lehet több, mint tizenkét vagy tizenhárom éves. Ha az én lányom lenne... Mitől tűnik olyan öregnek a szeme?” Utoljára Genabackisban, a Mottban látott ilyent – olyan farmok mellett haladt el, amelyeket öt éve aszály, tíz éve pedig háború sújtott. Az öregség oka ott az éhezés és a halál volt. Felhorkant. – Mi a neved, lányom? – Akkor bekerültem? – kérdezett vissza a lány. Aragan bólintott, és hirtelen gyötrő migrén tört rá. – Egy héten belül meglesz, hogy hová kerülsz besorozásra, hacsak nincs valami konkrét elképzelésed. – Genabackisi hadjárat – vágta rá a lány. – Félkarú Dujek Legfelsőbb Ököl seregébe. – Felírom – mondta Aragan halkan. – Mi a neve, katona? – Siralom. A nevem Siralom. Aragan felvéste a nevet a listájára. – Távozhat, katona. A tizedes majd megmondja, hogy hová menjen. – Mire felnézett, a lány már az ajtónál állt. – És mossa le a sarat a lábáról. Aragan ismét nekilátott a papírmunkának, de aztán megállt a kezében a toll. Hetek óta nem esett egy csepp eső sem. Ráadásul a környéken a sár zöldesszürke volt, és nem sötétvörös. Letette a tollat, és megnyomkodta a halántékát. De legalább a fejfájása már múlóban van.
Gerrom a parttól úgy öt kilométerre volt, a Régi Kanéz úton haladva. Ezt a főútvonalat jóval a Birodalom létrejötte előtt építették, és mióta a Birodalom megépítette a part menti utakat, ritkán jártak rajta. Mára szinte kizárólag gyalogosközlekedésre használták, a helyi farmerek és halászok erre hordták piacra a portékájukat. Ezekből az utazókból a mészárlás után csak véres, szakadozott ruhák, törött kosarak és széttaposott zöldségek maradtak az úton. A közelben ott álldogált a mészárlás utolsó szemtanúja, egy sánta öszvér, amely térdig süppedt a rizsnövények között. Egyetlen, unott pillantásra méltatta csupán a mellette ellovagoló Parant. A maradványok alig egynaposak lehettek, hiszen a zöldségek szára még zöld volt, és csak most kezdtek el rothadni a porban. Paran lassú ügetésben közeledett a kis mezőváros felé. A poros horizonton feltűntek az első épületek. Az elhanyagolt vályogházak között nem volt semmi mozgás, egyetlen kutya sem rohant ki elé az útra. Egyetlen kis kocsit látott csupán az úton – azt is feldőlve, egy kerékkel. A furcsa látványt kiegészítendő, a levegő mozdulatlan volt, és egyetlen madár sem látszott vagy hallatszott a közelben. Paran előhúzta a kardját. Az első házakat elérve megállította a lovát. A kivonulás gyors lehetett, pánikszerű menekülés. De nem látott egyetlen testet sem, és az erőszaknak, mely elől a város lakói menekültek, nem volt semmi nyoma. Nagy levegőt vett, lassan kiengedte, aztán ismét megindította lovát. A főutca volt tulajdonképpen a város egyetlen utcája, mely a túlvégen egy T alakú kereszteződésben ért véget. A kereszteződés túloldalán kétszintes kőépület emelkedett: a Birodalmi Rendőrség. A bádog ablaktáblák csukva voltak, a nehéz vasajtó szintén. Paran le sem vette a szemét az épületről, miközben közeledett felé. Az épület elé érve leszállt hátasáról, és a nyikorgó korláthoz kötötte az állatot. Visszanézett az útra, amelyen eddig jött. Semmi mozgás. Paran maga elé emelte a kardját, és a rendőrség ajtajához lépett. Bentről halk, folyamatos neszezés hallatszott, mely arra késztette, hogy megálljon. Távolabbról ebből a csobogásszerű hangból nem hallatszott semmi, de így, az ajtóban állva végigfutott tőle a hátán a hideg. Előrenyúlt kardjával, a fegyver hegyét a zár alá helyezte, óvatosan felnyitotta a nyelvet, majd egy határozott mozdulattal belökte az ajtót. A benti félhomályban mozgást látott, csattogást hallott, a rothadásszagú levegő folyamatosan kavargott. Paran alig bírt levegőt venni, kiszáradt szájjal várta, hogy szeme hozzászokjon a benti félhomályhoz. Bámulta a rendőrség külső szobáját, melyben nyüzsgést látott, és folyamatos, torokhangú zsivajt hallott. A szoba tele volt fekete galambokkal, melyek jeges nyugalommal mind halkan burukkoltak. A szoba közepén egyenruhás testek hevertek teljes összevisszaságban, rajtuk fekete szőnyegként nyüzsögtek a madarak. A levegő sűrű volt az izzadság és a halál szagától. Paran belépett a szobába. A galambok tovább burukkoltak, és nem igazán vettek tudomást az idegenről. Egyikük sem indult meg a nyitott ajtó felé. Az árnyak közül felpuffadt arcok, üres tekintetek meredtek rá. Az emberek arca kék volt, mintha megfulladtak volna. Paran lenézett az egyik katonára. – Manapság nem túl egészséges dolog ezt az egyenruhát viselni – mormogta.
„A halottak fölött egy seregnyi fekete madár virraszt. Azt hiszem, egyre kevésbé kedvelem a fekete humort!” Megrázkódott, és átvágott a szobán. A galambok bukdácsolva tértek ki az útjából. A kapitány ajtaja félig nyitva volt. A csukott ablak résein át némi fény áramlott a szobába. Paran maga elé emelte a kardját, és belépett az irodába. A kapitány még mindig a székében ült, arca puffadt volt és sebes, a kék, zöld és szürke különböző árnyalataiban pompázott. Lesöpörte a sötét tollakat az asztalról, és előkotorta a listákat. A papírok az érintésétől darabokra estek, az ívek rothadtak voltak és olajos érintésűek. „Minden nyomot eltüntettek?” Megfordult, és gyorsan átvonult a külső helyiségen, ki a szabadba, a meleg napfénybe. Becsukta maga mögött a rendőrség ajtaját, ahogy azt a helybéliek is tehették. A varázslatok sötét nyomai olyan foltok voltak, melyeket csak kevesen mertek közelebbről is megszemlélni. Ugyanis gyakran fertőzőnek bizonyultak. Eloldozta a lovat a korláttól, felült a nyeregbe, és kilovagolt az elhagyatott városból. Nem nézett hátra. A nap lemenőben volt, a horizontot vérvörös felhők borították. Paran azon küzdött, hogy nyitva bírja tartani a szemét. Hosszú napja volt. Szörnyű napja volt. Az őt körülvevő vidék, mely eddig ismerős volt, és nyugalmat árasztott felé, most valahogy megváltozott, sötét árnyékot vetett rá a mágia. Semmi kedve nem volt a szabad ég alatt tölteni az éjszakát. Hátasa lehajtott fejjel baktatott az úton, a porfelhő lassacskán teljesen beborította őket. Parant nyomasztó gondolatok gyötörték, próbálta feldolgozni mindazt, ami reggel óta történt vele. Most, hogy kikerült a savanyú képű kapitány árnyékából és Kan langyos vizéből, arra számított, hogy karrierje végre felfelé ível. A Végrehajtó segédje lett – egy héttel korábban még gondolni sem merte volna, hogy ilyen szerencséje lesz. Annak ellenére, hogy ilyen lenézett hivatást választott, ettől a fejleménytől még az apjának és húgainak is le fog majd esni az álla. Sok másik nemesi fiúhoz és lányhoz hasonlóan ő is régen kinézte már magának a katonai hivatást, vágyott az elismertségre, és unta a nemesség langyos, tétlen életét. Paran többre vágyott, mint a borszállítmányok igazgatására, vagy a lótenyésztés felügyeletére. Nem ő volt az első, aki erre az útra lépett, sok nemes ifjú ment már keresztül tiszti képzésen és különleges besoroláson. A balszerencse sodorta őt Kanba, egy vén csont keze alá, aki már vagy hat éve nem is foglalkozott mással, csak a sebei nyalogatásával. Egy ilyen helyen nem sokra tartják a fiatal, tapasztalatlan hadnagyokat, főleg, ha ráadásul még nemesi származásúak is. Paran sejtette, hogy az úton esett mészárlás változtat a helyzetén. Jobban viselte a helyzetet, mint bármelyik veterán, bár ezt főként a lova kitűnő vérvonalának köszönhette. Sőt, hogy bebizonyítsa, milyen profi is tud lenni, elvállalta, hogy vezeti a nyomozást. Jól szerepelt, bár a nyomok felkutatása nehézkesen ment. Sikoltozást hallott, miközben a hullák között csúszott-mászott, és a hang a fejéből jött valahonnan. Tekintete megpihent a részleteken, a furcsaságokon – az egyik test különösen kifacsart helyzete, a rémületes vigyor egy halott katona arcán –, de a legnehezebb az volt, amit a lovakkal kellett tennie. Eltorzult, habzó szájak, orrok – a rémület jelei – és hatalmas, hihetetlenül borzalmas sebek. Az egykor oly büszke
hátasokon bélsár és epe nyomai, és mindent a vér és hús vörös leple borít. Majdnem elsírta magát, annyira sajnálta azokat a lovakat. Fészkelődött a nyeregben, keze megizzadt ott, ahol a nyeregkápához ért. Egész idő alatt ragaszkodott a magabiztos fellépéshez, de most, ahogy ismét eszébe villantak a borzalmas képek, olyan érzése támadt, hogy az, ami eddig stabilan ott volt az elméjében, darabokra tört, szétesett, és összeomlással fenyegette őt. Az enyhe lenézés, melyet az út mellett térdelő, öklendező katonákkal szemben érzett, most kísérteties erővel csapott vissza rá. A gerromi rendőrségen látottak is ott dörömböltek a fejében, utolsó csapást mérve arra az érzéketlen álarcra, melyet védekezésképpen magára öltött, és amely még most is védte őt a látottak hatásától. Paran nehézkesen kihúzta magát. A Végrehajtónak azt mondta, hogy a fiatalsága a múlté. Más dolgokat is mondott neki, félelem és megfontoltság nélkül – az elővigyázatosság, melyre az apja a Birodalmi vezetőkkel szemben intette, nem volt sehol. Elméje mélyéről hirtelen felbukkant egy kifejezés: élj csendesen. Akkoriban elutasította ezt a lehetőséget – véleménye máig sem változott. A Végrehajtó azonban felfedezte őt. Most először gondolkodott el rajta, hogy erre tulajdonképpen akár büszke is lehetne. Az a parancsnok, akivel évekkel ezelőtt találkozott a Mohos Erődnél – ha most itt lenne, biztosan Paran lába elé köpne. A fiú felnőtt, most már nem gyermek volt, hanem egy férfi. Látod, én megmondtam, fiam, most aztán megnézheted magad. A hátasa hirtelen megugrott, lábai szabálytalan ritmust vertek az út kövén. Paran a fegyveréért nyúlt, és körülnézett a félhomályban. Az útja rizsföldeken vezetett keresztül, a parasztok legközelebbi házai vagy száz méterre voltak, az úttal párhuzamosan. De most egy ember állta el az útját. Hűvös szellő legyintette meg az arcát, a ló hátracsapta a fülét, orrlyuka kitágult. Az alak – a magassága alapján egy férfi – a zöld különböző árnyalatait viselte magán: köpenye, csuklyája, kopott inge, nadrágja, de még a bőrcsizmája is zöld volt. Vékony övéről egyetlen fegyver – a Hétváros katonáinak kedvence, egy hosszú pengéjű kés – lógott. A férfi szürkés kezén gyűrűk csillogtak, minden ujján viselt többet is. Egy üveget tartott egyik kezében, és a hadnagy felé nyújtotta. – Szomjas vagy, hadnagy? – kérdezte lágy, furcsán dallamos hangon. – Mi dolgom veled? – kérdezte Paran. Keze továbbra is a kardja markolatán pihent. A férfi elmosolyodott, és hátratolta a csuklyáját. Arca hosszúkás volt, bőre halványszürke, szeme sötét és furcsán ívelt. A harmincas évei elején járhatott csupán, de a haja már hófehér volt. – A Végrehajtó egy kis szívességet kért tőlem – mondta. – Türelmetlenül várja a jelentésedet. Az én feladatom, hogy elkísérjelek hozzá... gyorsan. – Megrázta az üveget. – De előbb együnk. Egy egész kis lakoma rejtezik a zsebeimben, sokkal finomabb eledelek, mint amit a megfélemlített kanézek adni tudnának. Tarts velem, itt az út szélén. Beszélgessünk egy keveset, és nézzük a robotoló parasztokat. A nevem Cilinder. – Hallottam már ezt a nevet – mondta Paran. – Még szép – felelte Cilinder. – Nos, én vagyok az. Egy Tiste Andii vére
száguldozik az ereimben, és próbál megszabadulni a közönségesebb emberi vértől. Az én kezem végzett Unta előkelőségével, a királlyal, a királynővel, a fiakkal és leányokkal. – Valamint az első, második, harmadik unokatestvérekkel is... – Valóban, kioltottam minden reményüket. Mint egy különleges képességekkel megáldott Karmosnak, ez volt a feladatom. De nem válaszoltál a kérdésemre. – Mégpedig? – Hogy szomjas vagy-e? Paran bosszúsan leszállt a nyeregből. – Azt hittem, a Végrehajtó mihamarabb látni kíván minket. – Sietni is fogunk, hadnagy, de előbb megtöltjük a bendőnket, és társalgunk egy keveset. – Nem arról vagy híres, hogy sokat törődnél az illemmel és a társalgással. – Ez személyemnek egy olyan rejtett oldala, mely ezekben a véres időkben meglehetősen háttérbe szorul. Csak tudsz rám szánni egy kevés időt, hiszen a kísérőd leszek. – Bármilyen egyezséget kötöttél is a Végrehajtóval, az csakis rád és rá vonatkozik – mondta Paran. – Én nem tartozom neked semmivel, Cilinder. Hálával főleg nem. A Karmos leguggolt, csomagokat szedett elő a zsebéből, valamint két kristály boros kelyhet. Kihúzta a dugót a borosüvegből. – Ősi sebek. Azt hittem, te másik utat választottál, és magad mögött hagytad a nemesek léha, dologtalan életét. – Borostyánszínű bort töltött a kupákba. – Hadnagy, te mostantól eggyé váltál a Birodalommal. Ő parancsol neked. Kérdés nélkül végrehajtod a parancsait. A Birodalom testében te egy kis izmocska vagy, se több, se kevesebb. A régi bosszúvágynak már nincs helye az életedben. Tehát igyunk az újrakezdésre, Ganoes Paran, Árva Végrehajtó hadnagya. Paran némi habozás után elfogadta a kupát. Mindketten ittak. Cilinder elmosolyodott, és egy selyemzsebkendővel megtörölte a száját. – Nem is volt olyan nehéz, igaz? Nos, milyen néven szólíthatlak téged? – Parannak. És te? Mit szeretne a Karmosok vezetője, milyen néven szólítsam? – Még mindig Laseen irányítja a Karmosokat. Én csak segítek neki. Én is valami segédféle vagyok. Szólíts a választott nevemen, kérlek. Az ismeretség bizonyos fokán túl nem kedvelem a formaságokat. – És mi most eljutottunk arra a fokra? – Igen. – Mi alapján döntöd ezt el? – Nos – mondta Cilinder, miközben elkezdte kicsomagolni a batyujából az ételt. – Én kétféleképpen szoktam ismerkedni. Te a második típusba tartozol. – Mi az első? – Azon alkalmakkor nincs idő rendesen bemutatkozni. Paran gondterhelten lecsatolta a sisakját. – Szeretnéd hallani, mit derítettem ki Gerromban? – kérdezte, miközben ujjaival hátrafésülte fekete fürtjeit. – Ha szükségét érzed, beszélj – mondta Cilinder vállat vonva.
– Talán jobban tenném, ha várnék addig, míg a Végrehajtó kéri a jelentésemet. A Karmos elmosolyodott. – Tehát megtanultad az első leckét, Paran hadnagy. Sose pazarold könnyelműen a tudást, melyet birtokolsz. A szavak olyanok, akár a pénzérmék, érdemes gyűjtögetni. – Persze, egészen a halálig, hogy aztán egy aranyágyon leheljük ki a lelkünket – mondta Paran. – Éhes vagy? Utálok egyedül enni. Paran elfogadott egy darab kenyeret. – Tényleg türelmetlen volt a Végrehajtó, vagy valami más okból jöttél elém? A Karmos mosolyogva felállt. – Nos, a beszélgetésnek vége. Megnyílik a kapu – az út felé fordult. Paran megfordult, és egy függönyt látott a levegőben, amely kettényílt, és a nyíláson tompa, sárgás fény áradt kifelé. Egy Üreg, a varázslatok egyik titkos ösvénye. – A Csuklyás szakállára – sóhajtotta, és igyekezett leküzdeni a borzongását. Bent egy szürke ösvényt látott, két oldalán alacsony fallal, fölötte pedig végtelen, sötétszürke égboltot. Szellő fújt be az Üregbe, mintha az levegőt vett volna, és kiderült, hogy az ösvény hamuból van, mely kavarog, hullámzik a szélben. – Jobb, ha hamar hozzászoksz ehhez – mondta Cilinder. Paran elkapta a ménje kantárját, és a nyeregkápára helyezte a sisakját. – Vezess tovább – mondta. A Karmos különös pillantást vetett rá, majd bevonult az Üregbe. Paran követte. A kapu bezárult mögöttük. Itko Kan eltűnt, és vele az élet minden jele is. A világ, amelybe érkeztek, csupasz volt és halott. Az előttük levő ösvény két oldalát hamu borította, a levegő sűrű volt, és fémes szagú. – Isten hozott a Birodalmi Üregben – mondta Cilinder enyhén gúnyos hangon. – Igazán nagyon kellemes hely. – Emberi erővel vájták ki a... abból, ami előtte itt volt. Vajon sikerült már korábban is ilyesmit létrehozni? Csak az istenek tudják. – Ha jól értem – mondta Paran –, ezt az Üreget egy isten sem vallja magáénak. Így aztán kikerülhetjük a vámszedőket, a kapusokat, és az istenek összes többi szolgáit, akik az ilyen Üregekben dolgoznak, igaz? Cilinder felhorkant. – Azt gondolod, hogy az Üregek ilyen zsúfoltak? Nos, a tudatlanok hiedelmei mindig ilyen szórakoztatóak. Azt hiszem, jól fogok mulatni rövidke utazásunk alatt. Paran hallgatásba burkolózott. A hamudombok mögött a horizont közelinek tűnt, a szürkés égbolt és a hamuszürke talaj alig váltak el egymástól. Sisakja alól izzadság csorgott a nyakába, lova fújtatva lépdelt az úton. – Ha esetleg érdekel – mondta Cilinder később –, a Végrehajtó jelenleg Untában van. Ezt az Üreget használjuk, hogy gyorsan odaérjünk, vagy ezerháromszáz kilométernyi távolságba fogunk elérni pár rövidke óra alatt. Van, aki szerint a Birodalom túl nagyra nőtt már, és vannak olyan tartományok, ahová Laseen Császárnő keze nem ér el. Most láthatod, Paran, hogy az ilyen pletykáknak nincs a világon semmi alapja.
A hátas felhorkant. – Tehát sikerült téged annyira megszégyenítenem, hogy nem mersz megszólalni? Bocsáss meg, amiért kigúnyoltalak a tudatlanságodért... – Ez olyasmi, ami bárkivel bármikor előfordulhat – felelte Paran. Ezúttal Cilinder hallgatott vagy ezer méteren át. Az idő múlásával semmit sem változtak a fényviszonyok. Párszor olyan helyre érkeztek, ahol a hamukupacokat szétsöpörték, mintha valami hatalmas állat vágott volna át közöttük – széles, titokzatos csapák vezettek a homályba. Az egyik ilyen helyen egy sötéten csillogó foltra lettek figyelmesek, valamint szétszaggatott láncszemekre, melyek a hamu tetején hevertek. Cilinder alaposan megvizsgálta a helyszínt, Paran viszont őt figyelte. „Nem éppen az a biztonságos út, amiről beszélt. Idegenek járnak erre, méghozzá meglehetősen barátságtalan idegenek.'” Nem is csodálkozott rajta, hogy Cilinder ezután gyorsabb tempót diktált. Kis idő múlva egy hatalmas, kőből épült boltívhez érkeztek. Nemrég épülhetett, és Paran az építőanyagban felismerte a főváros menti Birodalmi bányákból származó untai bazaltot. A családja udvarházának falai is ebből a csillogó, szürkésfekete kőből épültek. A boltív csúcsán, magasan a fejük felett egy karmos kéz tartott egy kristálygömböt – ez volt a Birodalom címere. A boltíven túl sűrű sötétség várta őket. Paran megköszörülte a torkát. – Megérkeztünk? Cilinder felé fordult. – Hadnagy uram, te az udvariasságot durvasággal hálálod meg. Jobban tennéd, ha megfeledkeznél a nagyúri gőgről. Paran mosolyogva intett neki: – Vezess tovább. Topper suhogó köpennyel megfordult, és eltűnt a boltívek mögötti homályban. Paran a boltív felé rántotta a lovat, mire az ágaskodni kezdett. Próbálta megnyugtatni az állatot, de nem járt sikerrel. Végül a nyeregbe ugrott, és megmarkolta a kantárt. Erősen oldalba rúgta a lovat, mire az megint felágaskodott, és beugrott a sötétbe. A boltívből színes fények törtek elő, és körülölelték a lovast. A telivér nyaktörő huppanással landolt, patái alól kavics röpült szanaszét. Paran visszafogta a lovat, és hunyorogva próbált rájönni, hová is került. Egy hatalmas termet látott, melynek plafonját aranyfüst borította, falait pedig gazdagon hímzett szőttesek. Egy csapatnyi fegyveres, páncélba öltözött őr fogta őt körbe. A telivér ijedten megugrott, mire Cilinder elterült a földön. A ló utána rúgott, és kicsin múlt, hogy el nem találta. A kavics csikorgott a paták alatt, de Paran ekkor rádöbbent, hogy már nem is kavicson állnak, hanem mozaikpadlón. Cilinder káromkodva talpra ugrott, és gyilkos pillantást vetett a hadnagy felé. Az őrök egy ki nem mondott parancsszónak engedelmeskedve, lassan visszahátráltak helyükre, a fal mellé. Paran tekintete Cilinder mögé siklott. Egy emelvényt látott maga előtt, amelynek tetején egy csontból faragott trónszék állt. A trónon ott ült a Császárnő. A terem elcsendesedett, csak a féldrágakövek ropogása hallatszott a telivér patái alatt. Paran elfintorodott, leszállt a lováról, majd óvatosan végigmérte az előtte trónoló nőt.
Laseen nem sokat változott azóta, hogy látta; egyszerű volt, dísztelen, kék bőrét, jellegtelen vonásait rövid, világos haj keretezte. Szúrós tekintettel méregette a hadnagyot. Paran megigazította az övét, amelyről kardja lógott, és mélyen meghajolt. – Császárnő... – Látom – mondta Laseen enyhén gúnyos hangon –, hogy nem fogadta meg a parancsnok tanácsát, amit hét éve kapott. Paran szeme elkerekedett a csodálkozástól. – Persze ő sem fogadta meg a tanácsot, amit adtak neki – folytatta a császárnő. – Nem tudom, mely istenség sodorhatta magukat egymás mellé arra a mellvédre... el kell ismernem, volt humorérzéke. Talán azt gondolta, hogy a Császári Üreg végén az istálló áll, hadnagy? – A lovam nem akart belépni a folyosóra, császárnőm. – Jó oka volt rá. – Velem ellentétben az ő fajtája az intelligenciájáról híres. Kérem, fogadja legmélyebb bocsánatkérésemet – mondta mosolyogva Paran. – Cilinder elkíséri magát a Végrehajtóhoz – a Császárnő intett, mire egy őr lépett a lóhoz, és megfogta a kantárszárat. Paran ismét meghajolt, majd mosolyogva Cilinder felé fordult. A Karmos egy mellékajtóhoz vezette őt. – Bolond! – kiáltotta a férfi, miután az ajtó hangos csattanással bevágódott mögöttük. Végigsietett a keskeny kis folyosón. Paran meg sem próbált vele lépést tartani, így a Karmos kénytelen volt őt bevárni a folyosó végében, egy felfelé kanyargó keskeny lépcsősor előtt. Cilinder arca vörös volt a dühtől. – Mi volt ez az egész a mellvédről? Már találkoztál vele korábban is, mikor, hol? – Mivel Őfelsége nem kívánt részletes magyarázatba bocsátkozni, követem példáját – mondta Paran. Megnézte magának a meredek lépcsősort. – Ez a Nyugati Torony lesz. A Hamvak Tornya... – Legfelső emelet. A Végrehajtó a szobájában vár. Nincs másik ajtó, úgyhogy nem fogsz eltévedni. Menj csak fel a legtetejébe, és már ott is vagy. Paran bólintott, majd elindult felfelé. A torony tetejében lévő szoba ajtaja nyitva állt. Kopogott, aztán belépett a szobába. A Végrehajtó a szoba túlsó végében ült egy díványon, háttal a széles ablaknak. A kitárt ablakszárnyak között a lemenő nap vöröses fénye beáramlott a szobába. A Végrehajtó éppen öltözködött. Paran megtorpant, zavarba jött. – Nem vagyok szégyellős – mondta a Végrehajtó. – Jöjjön be, és csukja be az ajtót. Paran engedelmeskedett. Körülnézett. A falakat kifakult szőttesek borították, a kövön pedig szakadt szőnyeg hevert. Az elég szegényes bútorzat napani stílusú volt, vagyis igen egyszerű és dísztelen. A Végrehajtó felállt, és belecsusszant bőrpáncéljába. Haja csillogott a vöröses fényben. – Fáradtnak látom, hadnagy. Foglaljon helyet, kérem. Paran körülnézett, talált egy széket, és hálásan leült. – Szinte minden nyomot eltüntettek, Végrehajtó. A gerromi túlélők nem nagyon
akarnak beszélni. A nő az utolsó csatot is a helyére pattintotta. – Akkor talán szellemidézőt kellene odaküldenem. – Mesék valami galambokról – mormogta Paran. – Azt hiszem, ők sejtették, hogy valami készül. A Végrehajtó csodálkozva nézett rá. – Elnézést, Végrehajtó. Úgy fest, a halál hírnökei... galambok voltak. – Ha pedig belenézünk a halott katonák szemébe, ott is ezt látjuk. Azt mondja, galambok? – Paran bólintott. – Különös. – A Végrehajtó a gondolataiba merült. Paran nem vette le a szemét a nőről. – Csali voltam, Végrehajtó? – Nem. – És Cilinder érkezése? – Kényelmi szempontok. Paran elhallgatott. Lehunyta a szemét, eddig nem is jutott el a tudatáig, mennyire fáradt. Arra eszmélt, hogy a Végrehajtó már legalább egy perce beszél hozzá. Megrázkódott, és felegyenesedett. A Végrehajtó ott állt előtte. – Később aludjon, hadnagy, ne most. Éppen a jövőjéről beszéltem magának. Jól tenné, ha idefigyelne. Ön végrehajtotta a parancsot. Bebizonyította, hogy nagyon... rugalmas. A külsőségekben ezennel végeztem magával. A papírjai szerint a továbbiakban ide helyezik Untába, a Tiszti Kar kötelékébe. Az elkövetkezendő időszakban átesik majd egy sor kiképzésen, kiegészítendő a tiszti képzettségét. Ami pedig Itko Kant illeti, nem látott ott semmi különöset, érti? – Igenis. – Remek. – Végrehajtó, és mi lesz a kutatással? Abbahagyjuk a keresést? Belenyugszunk, hogy soha nem tudhatjuk meg, mi is történt valójában? Vagy csak én nem tudhatom meg? – Hadnagy, ez egy olyan szál, amelybe nem bonyolódhatunk bele túlzottan, de követni fogjuk, és ön ebben a kutatásban kulcsfontosságú szerepet fog betölteni. Azt gondoltam, talán tévesen, hogy érdekli majd önt a dolog, és szeretne a végére járni. Hogy ott akar majd lenni, ha eljön a bosszú ideje. Tévedtem volna? Lehet, hogy már eleget látott, és szeretne visszatérni a normális életbe. Paran lehunyta a szemét. – Végrehajtó, ha eljön az idő, én ott leszek. A nő hallgatott. Paran csukott szemmel is érezte, hogy a Végrehajtó méregeti őt, és azt latolgatja, vajon mekkora hasznot hajthat majd a szolgálata. De Paran túl fáradt volt ahhoz, hogy aggódjon, hogy féltse pozícióját. Ő már elmondta, hogy mit szeretne – a Végrehajtó majd dönt. – Lassan haladunk. Az áthelyezési papírok csak pár nap múlva lesznek készen. Addig menjen haza az apja házába, és pihenjen. Paran kinyitotta a szemét, és felállt. Már az ajtó felé ment, amikor a Végrehajtó ismét megszólalt: – Hadnagy, nagyon remélem, hogy többször nem kívánja eljátszani a trónterembeli
kis jelenetét. – Kétlem, hogy második alkalommal is ennyi nevetés lenne a jutalmam érte, Végrehajtó. Már a lépcsőhöz ért, amikor furcsa, köhögésszerű hangot hallott a háta mögül, a szobából. Nehéz lett volna elképzelni, hogy nem köhögést hall, hanem valami egészen mást. Miközben Unta utcáin haladt lovával, valahogy üresnek érezte magát. Az ismerős utcák, a nyüzsgő tömeg, a hangok, a különböző nyelvű kiáltások – mindez furcsán idegennek hatott Paran számára. A látottak valahogy megakadtak a szeme és a gondolatai közötti titokzatos úton. Ő változott meg, nem a város – kívülállónak, idegennek érezte magát. A hely persze ugyanaz volt: ugyanazok a jelenetek játszódtak le a szeme előtt, ugyanazt a képet látta, és ahogy elhaladt egy-egy dolog mellett, megállapította, hogy tényleg semmi sem változott. A nemesi vér volt az, ami a társadalom többi részétől elválasztotta őt, emiatt figyelhette a dolgokat kívülállóként, felsőbbrendű helyzetből. Ajándék volt ez... és átok is egyben. De Paran most a család őrei nélkül vonult végig a városon. A vér ereje eltűnt, és csak annyi hatalommal rendelkezett, amennyit az egyenruhája biztosíthatott neki. Nem iparos volt, nem házaló, nem is kereskedő, hanem katona. A Birodalom fegyvere – a Birodalomnak pedig több tízezer ilyen fegyvere volt még rajta kívül. Átment az Uzsorások Hídján, és elindult a Márványköves Lejtőn. Az út mentén megjelentek az első udvarházak, melyek magától a macskaköves úttól kissé beljebb, magas falak mögött rejteztek. A színes falak mögött tarka kertek díszítették a tájat, az utcákon nem volt tömeg, a hatalmas kapuk alatt pedig fegyveresek őrködtek, a kereskedők magánkatonái. A forró levegőből eltűnt a szegényebb negyedekben érezhető rothadó ételszag, valamint szennyvízszag, a láthatatlan szökőkutak felől hűsebb, virágillatú szellő fújt. Illatok a gyermekkorából. Ahogy egyre mélyebben hatolt lován a Nemesi negyedbe, lassan körülzárták a nagy udvarházak. Itt még levegőt is csak az vehetett, akinek aranya és történelmi múltja volt. A Birodalom szétfolyni látszott, egyre távolibbnak tűnt számára. Itt a családok hét évszázadra vissza tudták vezetni a családfájukat, egészen a lovas, nomád népekig, akik keletről érkeztek, elsőként. A szokásos módon, tűzzel-vassal meghódították a kanézek rokonait, akik a part mentén építettek halászfalvakat. A harcos lovasokból lótenyésztők lettek, aztán kereskedők, akik borral, sörrel és szövettel üzleteltek. A kard ősi nemességéből a felhalmozott pénz, kereskedelmi egyezségek, kétes üzletek és szövevényes korrupció nemességévé lettek, titkos szobákban és elhagyatott sikátorokban szövetkező alakokká váltak. Paran saját magára úgy gondolt, mint aki átlátott a csapdák szövevényén, és rövidre zárta a kört – visszatért az ősi kardhoz, amelyből családja annak idején, évszázadokkal korábban, erősen és kegyetlenül naggyá lett. Ezért a döntéséért az apja kitagadta őt. Ismerős őrkapuhoz érkezett, egy egyszerű, magas ajtóhoz. Az utcácska, amelyből a kapu nyílt, a város más körzeteiben óriási útnak számított volna. Itt nem volt őrszem, csak egy csengő, amelyet Paran kétszer megkongatott. Egyedül volt az utcán, és várt.
Az ajtó túloldalán lánc csördült, valaki halkan káromkodott, majd az ajtó kinyílt. Sarokvasai tiltakozva megnyikordultak. Paran azon kapta magát, hogy egy ismeretlen arcot bámul. A férfi öreg volt, sebhelyes, és egy sokat javítgatott páncélinget viselt, mely a térdéig ért. Kerek sisakja helyenként horpadt volt, látszott, hogy sokat egyengették kalapáccsal, de azért fényesre volt csiszolva. A vizenyős zöld szemű férfi alaposan végigmérte Parant. – A falvédő életre kelt – mormogta. – Tessék? Az őr szélesre tárta a kaput. – Persze idősebb lett, de a vonások egyértelműen ugyanazok, tehetséges művész lehetett, így sikerült megragadnia a tartást, meg mindent. Isten hozta idehaza, Ganoes. Paran bevezette lovát a keskeny kapun. Az útja két külső épület között vezetett, feje fölött az égbolttal. – Nem ismerem magát, katona – mondta Paran. – Úgy látom, a portrémat elég alaposan tanulmányozták a ház őrei. Talán átrakták a barakkba lábtörlőnek? – Valahogy úgy. – Mi a neve? – Gamet vagyok – felelte az őr, aki becsukta a kaput, rátolta a reteszt, aztán a ló után indult. – Három éve állok az apja szolgálatában. – Azelőtt mit csinált, Gamet? – Erre a kérdésre nem szeretnék válaszolni. Beértek az udvarba. Paran megtorpant, és alaposabban is szemügyre vette az őrt. – Apám általában tanulmányozza a szolgálatába szegődő emberek előéletét. Gamet elvigyorodott, kimutatta hófehér fogait. – Megtette velem is. És itt vagyok. Gondolom, ebből sejti, hogy elég jó dolgokat tudott meg rólam. – Maga veterán. – Uram, ha megengedi, elvezetném a lovát. Paran átadta neki a kantárszárat. Megfordult, és körbenézett az udvaron. Valahogy kisebbnek tűnt, mint amire emlékezett. Az öreg kút, amelyet az ősi időkben, jóval a kanézek előtt itt élő névtelen emberek építettek, úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban összedőlhetne. Nincs olyan mesterember, aki hajlandó lenne újrarakni azokat a faragott köveket – mindenki félt a régi kísértetek átkától. A ház alatt is ilyen, kötőanyag nélkül felrakott kövek rejteztek. A mélységben több terem és folyosó is volt, de mind túl kanyargós, és kényelmetlen ahhoz, hogy használni lehessen őket. Az udvarban cselédek és udvaroncok rohangáltak fel-alá. Még egyikük sem vette észre, hogy Paran hazaérkezett. Gamet megköszörülte a torkát. – Az édesapja és édesanyja nincsenek itthon. Paran bólintott. Emalauban, a vidéki kúriájukban ilyenkor sok a munka, sok a haszonállat, amire ügyelni kell. – A húgai viszont itthon vannak – mondta Gamet. – Szólok a cselédeknek, hogy takarítsák ki a szobáját. – Ezek szerint úgy hagyták, ahogy volt?
Gamet megint elvigyorodott. – Nos, hát van benne pár felesleges bútor meg hordó. Tudja, kicsivel több raktér kincset ér... – Mint mindig – sóhajtotta Paran, és a ház bejárata felé indult. Az ünnepi csarnokban járt, a vacsoraasztal irányába tartott. Léptei visszhangzottak a teremben. A padlón macskák heverésztek, de közeledtére elszaladtak. Lecsatolta utazóköpenyét, aztán leült a padra, a falhoz támaszkodott, és lehunyta a szemét. Pár perccel később egy női hang törte meg a csendet. – Azt hittem, Itko Kanban vagy. Paran szeme felpattant. Az asztal végében, apjuk székére támaszkodva ott állt Tavore, Paran idősebbik húga, aki egy évvel volt nála fiatalabb. Külseje olyan volt, mint mindig, egyszerű, hétköznapi, arca vértelen, vöröses haja az aktuálisan divatosnál rövidebbre nyírva. A lány magasabb volt, mint amikor legutóbb látta, kilóra pedig nagyjából annyi lehetett, mint a bátyja. Felnőtt volt már, és nem csak a család furcsa középső gyermeke. Arca kifejezéstelenül meredt Paranra. – Áthelyeztek – mondta Paran. – Ide? Arról már értesültünk volna. „Hat persze, hogy tudnátok róla! A befolyásos családok közötti szövevényes kapcsolatok.” – Váratlanul történt – mondta Paran. – De már megtörtént. Nem ide helyeztek, csak pár napig maradok Untában. – Előléptettek? Paran elmosolyodott. – Úgy gondolod, ideje, hogy a befektetés végre meghozza gyümölcsét? Másodlagos ügylet ugyan, de azért mindig a család hírnevének fényében kell gondolkodnunk, igaz? – A család hírnevének alakulása már nem a te problémád, drága fivérem. – Ah, tehát talán a tied? Atyánk visszavonult a közéletből? – Lassacskán. Egészségi állapota miatt. Megkérdezted akár Itko Kanban is, hogy... – Még mindig helyettesíteni akarsz engem, Tavore? Magadra vállaltad tévedésem súlyos következményeit? Talán emlékszel rá, hogy nem éppen ünnepélyes körülmények között hagytam el a házat. De azt mindig is tudtam, hogy a ház ügyei megfelelő kézbe kerülnek majd. A lány seszínű szeme összeszűkült, de túl büszke volt ahhoz, hogy feltegye a nyilvánvaló kérdést. – No és merre van Felisin? – kérdezte Paran. – Tanul. Még nem hallott arról, hogy hazajöttél. Nagyon fog neked örülni, és össze lesz törve, amikor meghallja, hogy milyen rövid ideig maradsz a házban. – Ő most a vetélytársad, Tavore? A húga megvetően elfintorodott, aztán hátat fordított. – Felisin? Ő túlságosan puhány ehhez a világhoz, bátyám. Nem tudom, lenne-e olyan világ, ahol ő boldogulna. Nem változott semmit. Örülni fog, hogy láthat téged. Paran nézte a távolodó lány merev tartását. Izzadtságszagot érzett – a sajátját és a lováét –, valamint az út porát, és még valami
mást is... „Ősi vér, ősi félelem.” Paran körülnézett. „Sokkal kisebb, mint az emlékeimben.”
Második fejezet A moranthok érkezésével fordult a kocka... S mint a roskatag hajók a Szabad Városok úgy süllyedtek el a Birodalmi Tenger hullámai közt. A háború tizenkettedik éve következett az Összetört Hold éve a hirtelen támadt halálos eső és fekete szárnyú ígéret ideje. Két város állta már csak a malaza ostromot az egyik erős, büszke zászlaja a Sötétség szárnya alatt lobogott. A másik magányos – serege sincs, szövetségese sincs – az erős város esett el előbb.
Kiáltás az Árnyakhoz Felisin (szül. 1146)
Hamvas Álmának 1163-ik éve (két évvel később) A Malaza Birodalom fennállásának 105-ik éve Laseen Császárnő uralkodásának 9-ik éve
A füstfelhőben valahol varjak károgtak. Kiáltásuk borzalmas kórusa túlharsogta a haldokló katonák nyögéseit. A sűrű füstben ott ült az elevenen megégett hús orrfacsaró szaga. Az elesett Palás városára néző harmadik dombon ott állt Szélfogó,
egyedül. A varázslónő körül megolvadt páncéldarabok hevertek kupacokban – sisakok, mellvértek, fegyverek. Egy órával korábban azokat a páncélokat és fegyvereket még nők és férfiak viselték, de nekik már nem volt nyomuk sehol. Az üres páncélok csendje Szélfogó fejében gyászénekként zengett. Karja keresztben volt, szorosan a mellkasához szorítva. A burgundivörös, ezüst mintázatú köpeny, amely posztját jelölte a Második Hadsereg harci varázslói között, most foltosan, tépetten lógott kerek válláról. Ovális, húsos arca, melyen általában jó kedélyű, csintalan kifejezés ült, most tele volt sötét árkokkal, orcája petyhüdt és sápadt volt. A Szélfogót körülvevő szagok és hangok mögül a varázslónő a mélyülő csendre figyelt fel. A csend részben a körülötte heverő üres páncélokból jött, a vádló hiányból. De a csendnek volt egy másik forrása is. A varázslat, melyet itt alkalmaztak, elég erős volt ahhoz, hogy felszaggassa a világok közötti határvonalat alkotó anyagot. Bármi volt is azon túl, a Káosz Üregében, úgy tűnt, hogy most csupán karnyújtásnyi távolságra van a varázslónőtől. Azt hitte, már nem is maradtak érzései, hogy mindent felemésztett az a borzalom, amin keresztülment, de amikor meglátta a város felé masírozó Fekete Moranth gárdát, jeges gyűlölet költözött a szívébe. Szövetségesek. Jönnek a vérdíjukért. Egy órán belül jó, ha ezer élő lakosa marad Palás városának. A szomszédos népek véres történetében kiegyenlítődik majd a bosszú mérlegének nyelve. Kard által. Shedunul kegyelmére, hát nem volt még elég? A városban vagy tucatnyi helyen szabadult el a tűz. Az ostrom véget ért, három hosszú év után. De Szélfogó tudta, hogy ezzel koránt sincs vége. Valami rejtezett, várakozott a csendben. Tehát neki is várnia kellett. Az aznapi halottak ennyit igazán megérdemelnek – ha már semmi mást nem tudott értük tenni, míg még éltek. Az előtte elterülő síkságon malaza-katonák tetemei hevertek, valóságos szőnyeget alkottak. Imitt-amott egy-egy végtag az ég felé meredt, varjú trónolt rajtuk. Azok a katonák, akik túlélték a támadást, most a halottak között bolyongtak, és keresték barátaikat. Szélfogó fájdalmas tekintete követte útjukat. – Jönnek – mondta egy hang pár méterre tőle. Lassan megfordult. A Sokfürt nevű varázsló feküdt ott egy megperzselt páncélon, borotvált koponyájának bőre visszatükrözte az égbolt homályát. Egy varázslathullám deréktól lefelé teljesen elpusztította a testét. Rózsaszín cafatok – ennyi maradt a testéből a bordái alatti részen. Teste darabjai a sárban hevertek, testnedvei lassan elfolytak. Halovány fényburok remegett a teste körül, varázslattal próbálta magát életben tartani. – Azt hittem, meghaltál – mormogta Szélfogó. – Szerencsés napom van ma. – Nem úgy nézel ki. – Jönnek – mondta Sokfürt, szájából sötétpiros vér buggyant ki. – Látod már őket? Szélfogó a domboldal felé fordult, világos szeme összeszűkült. Négy katona közeledett feléjük. – Kik ők? A varázsló nem válaszolt. Szélfogó visszafordult hozzá, és látta, hogy a tekintete mániákusan őrá tapad – a férfi haldoklott, tekintete azt sugallta, hogy már csak percei
vannak hátra. – Talán arra gondoltál, hogy az egyik hullám hátán szépen ellovagolsz innen? Nos, tulajdonképpen ez is egy módja annak, hogy elkerülj innen. A varázsló válasza meglepte Szélfogót. – Nem áll neked valami jól az irónia, Fogó. Sosem állt jól. – Sokfürt elkomorodott, hunyorgott, pislogott, valószínűleg a rátelepedő sötétségtől próbált szabadulni. – Nem túl biztonságos dolog túl sokat tudni. Örülj neki, hogy téged megkíméltelek. – Elvigyorodott, kivillanó fogai vörösre színeződtek a vértől. – Gondolj szép dolgokra. A test halandó. Szélfogó elgondolkodva nézte varázslótársát, meglepte őt, hogy hirtelen olyan... emberinek látja. Talán a haldoklás elsöpri a szokványos álarcokat, melyeket az élet báljában viseltek az emberek. De az is lehet, hogy egyszerűen csak nem számított arra, hogy Sokkfürtben a halandó embert fogja látni egyszer. Szélfogó egészen eddig fájdalmasan összeszorított karral állt, most elengedte magát, és remegve felsóhajtott. – Igazad van. Ez itt most nem a legjobb idő és hely az ironizálásra, igaz? Sosem szerettelek, Sokfürt, de soha nem kérdőjeleztem meg a bátorságodat, és nem is fogom, soha. – Kritikusan végigmérte a haldoklót, és egyik énje egészen megdöbbent azon, hogy szikrányi részvétet sem érez társa iránt. – Azt hiszem, hogy még Tajszkrenn tudása sem elegendő ahhoz, hogy megmentsen téged, Sokfürt. A férfi tekintetében ravaszság csillant, és fájdalmas hangon elnevette magát. – Drága leányom – suttogta –, a naivitásodat mindig is nagyon szórakoztatónak találtam. – Hát persze – vágta rá Szélfogó, akit szíven talált a varázsló szokatlan őszintesége. – Egy utolsó vicc az én kontómra, a régi idők emlékére. – Félreérted... – Hát ennyire bízol önmagadban? Azt mondod, hogy még nincs vége. Tán azt hiszed, hogy Főmágusunk iránt érzett gyűlöleted elég erős ahhoz, hogy visszahozzon a Csuklyás kapujából? Bosszú a síron túlról? – Ismerhetnél már ennyire. Én mindig hagyok magamnak vészkijáratot. – Még mászni sem tudsz. Hogyan fogsz eljutni addig a vészkijáratig? A varázsló megnyalta cserepes ajkát. – Az egyezség része – mondta halkan. – A vészkijárat jön el énhozzám. Miközben társalgunk, folyamatosan közeledik. Szélfogón erőt vett a nyugtalanság. A háta mögül páncél nyikorgását és vas csörömpölését hallotta. A hang olyan volt számára, akár egy jéghideg fuvallat. Megfordult, és látta, hogy négy katona érkezik a dombtetőre. Három férfi, egy nő, mind sárosak, véresek, arcuk szinte hófehér. A varázslónő tekintete megakadt a nőn, aki úgy lépdelt a három férfi mögött, mint egy megkésett, nem kívánt gondolat. A lány fiatal volt, szép, akár egy jégcsap, és ránézésre olyan hideg is. Itt valami nem stimmel. Jó lesz vigyázni. A férfi, aki elöl lépdelt – a rangjelzése szerint egy őrmester – Szélfogó mellé lépett. Sötétszürke, markáns arcában mélyen ülő szeme közömbösen mérte végig Szélfogót. – Ő az? – fordult a magas, vékony, fekete bőrű férfihoz, aki ekkor ért oda mellé. A megszólított megrázta a fejét.
– Nem, az, amelyik nekünk kell, ott van – mondta. Malaza nyelven beszélt, de erős, Hétvárosi akcentussal. A harmadik férfi, balról megkerülte az őrmestert, és termetét meghazudtoló kecsességgel Sokfürt mellé lépett. Szélfogóra rá sem nézett, a varázslónő pedig ettől valahogy kisebbnek érezte magát. Magában megfogalmazott egy frappáns kis választ, miközben a férfiak megkerülték, de hirtelen túlságosan megerőltetőnek találta a beszédet. – Nos – fordult az őrmesterhez –, ha a temetés miatt jöttek, akkor kissé elsiették a dolgot. Még nem halt meg. De persze – folytatta –, maguk nem a halottat akarják elszállítani. Tudom. Sokfürt kötött valamiféle egyezséget – azt gondolja, hogy fél testtel is tovább élhet. Az őrmester szája kemény vonallá préselődött az őszülő, drótszerű szakálla alatt. – Mire akar kilyukadni, Varázslónő? Az őrmester mellett álló fekete férfi visszanézett a lányra, aki még mindig több tucat lépésre mögöttük volt. A férfi megremegett, de arca kifejezéstelen maradt. Visszafordult, Szélfogóra nézett, titokzatosan vállat vont, aztán ellépett mellőle. Szélfogó megborzongott, érzékeit megrázta az erő. Nagy levegőt vett. Egy mágus. Szélfogó követte a férfit, aki csatlakozott társához Sokfürt teste mellett, és próbálta kisilabizálni, hogy a sár és vér alatt milyen egyenruhát viselnek. – Kik maguk, emberek? – Kilencedik osztag, Második hadtest. – Kilencedik? – szisszent fel Szélfogó. – A Hídégetők? – Összeszűkült szemmel végigmérte az előtte álló őrmestert. – A Kilencedik osztag. Akkor maga csakis Pálinkás lehet. Most a férfi rezzent össze. Szélfogó megköszörülte a torkát: – Hallottam már magáról. Hallottam, hogy... – Nem érdekes – vágott közbe a férfi rekedtes hangon. – A régi pletykák úgy terjednek, akár a bozóttűz. Szélfogó megdörzsölte az arcát, és érezte, hogy körme alatt zsíros korom gyűlik össze. Hídégetők. Ők voltak a néhai Császár kedvencei, az elitalakulat, de Laseen kilenc évvel ezelőtti véres hatalomátvétele óta minden lehetséges patkányfészekbe őket tuszkolták be. Ez már majdnem tíz éve így ment – a hányattatások miatt már csak egy kicsi, jelentéktelen alakulat maradt belőlük. A kis csapatban voltak legendás emberek, akiknek neve széles körben ismertté vált. Kis csapatok vezetői voltak ők, többnyire őrmesterek, akik a Genabackis Hadjáratban, a Birodalmi Sereg tagjaiként szereztek maguknak nevet. Nevek, melyek tovább emelték Félkarú amúgy is híres hadseregének fényét. Detoran, Hangyás, Nyurga, Pálinkás. Nevek, melyeket a súlyos dicsfény mellett az a fajta keserűség is terhelt, melyen minden hadsereg hízik. Szinte emblémái voltak ők ennek a végtelen, véres, őrült hadjáratnak. Pálinkás őrmester a dombtetőn heverő maradványokat nézte. Szélfogó nézte, ahogy a férfi összerakja magában a képet arról, ami történt. Arcában rángatózott egy izom. A varázslónő felé fordult, arcán új, lágyabb kifejezéssel. Szemében megértés és sajnálat villant. – Maga maradt utolsóként a csapatából? – kérdezte.
Szélfogó elfordult, hirtelen valahogy törékenynek, sebezhetőnek érezte magát. – Igen, csak én maradtam állva. De nem a tehetségem miatt. Pusztán szerencsés voltam. Az őrmester, ha hallotta is a keserűséget a varázslónő hangjában, nem reagált rá. Elhallgatott, figyelte két, hétvárosi katonáját, akik a varázsló teste fölé hajoltak. Szélfogó megnyalta az ajkát, és nyugtalanul fészkelődni kezdett. Ő is a két katonát kezdte figyelni. A két férfi halk beszélgetésbe merült. Hallotta, hogy Sokfürt felnevet. A hang hallatán felállt a szőr a hátán. – Az a magas fickó – mondta –, ő mágus, ugye? Pálinkás morgott valamit, aztán megszólalt: – Fürge Ben a neve. – De gondolom, nem ezzel a névvel született. – Nem. Szélfogónak húzta a vállát köpenye súlya, ezért megigazította. Egy pillanatig nem érezte a derekában a kínzó fájdalmat. – Ismernem kellene őt, őrmester. Az ilyesfajta erő nem maradhat észrevétlen. Nem kezdő. – Nem – felelte Pálinkás. – Tényleg nem kezdő. Szélfogó érezte, hogy egyre dühösebb. – Magyarázatot követelek. Mi történik itt? – Ahogy elnézem, nem sok minden. – Pálinkás elfintorodott. – Fürge Ben! A mágus feléjük nézett. – Az utolsó simítások, őrmester – mondta vigyorogva, megmutatva hófehér fogait. – A Csuklyás szakállára – sóhajtotta Szélfogó, és elfordult. Látta, hogy a lány még mindig a dombtető szélén álldogál, és a városba vonuló moranth seregeket bámulja. Mintha megérezte volna, hogy nézik – körülnézett. Arckifejezése láttán a varázslónő megdöbbent. Szélfogó elfordította a fejét. – Ennyi maradt a seregéből, őrmester? Két dezertőr martalóc, meg egy vérszomjas gyereklány? – Hét emberem maradt – válaszolta színtelen hangon Pálinkás. – Reggel mennyien voltak? – Tizenöten. Itt valami nem stimmel. Úgy érezte, mondania kell még valamit. – Egész jó arány. – Mikor látta, hogy az őrmester arcából kiszalad a vér, magában halkan káromkodott egyet. – De azért – tette hozzá sietve –, biztos vagyok benne, hogy jó emberek voltak ők, akiket elvesztett. – Ügyesen meghaltak – mondta Pálinkás. Szavai súlya megrázta a varázslónőt. Gondolatban felsikoltott, szorosan lehunyta a szemét, és harcolt a zavarodottság és fájdalom könnyei ellen. „Túl sok volt ez egyszerre. Én nem készültem fel erre. Nem készültem fel a találkozásra Pálinkással, egy emberrel, aki saját hírnevének súlya alatt görnyedezik, aki több mint egy hegynyi hullán mászott már keresztül, mióta a Birodalmat szolgálja” A Hídégetőket nem látták túl sokan az elmúlt három év folyamán. Az ostrom kezdetekor azt a feladatot kapták, hogy aknázzák alá Palás vaskos falait. A parancs egyenesen a fővárosból érkezett, és vagy rossz viccnek szánták, vagy ennyire nem
foglalkoztak a hadjárat alakulásával: az egész völgy egy jégkorszaki gödör fölött feküdt. A város alapját alkotó kőzet egy olyan mély rést dugaszolt el, melynek végét még Szélfogó varázslói is csak nehezen találták meg a föld alatt. „Három éve vannak a föld alatt. Mikor láthatták utoljára a napot?” Szélfogó teste megfeszült. – Őrmester! – Nézett rá a férfire. – Reggel óta a csatornáikban kutat? Pálinkás arcán fájdalom futott át, és Szélfogó hirtelen rádöbbent, hogy mi történt. – Milyen csatornákra gondol? – kérdezte halkan, majd elfordult. Szélfogó a férfi karjára tette a kezét. Az őrmester az érintéstől megremegett. – Pálinkás – suttogta Szélfogó. – Ön is kitalált mindent. Arról, ami velem... ami velem történt, és a többiekkel, akik ezen a dombon álltak. – Habozott, majd folytatta. – Mindkettőnket nagy fájdalom ért ma. Sajnálom, ami történt. – Ne sajnálja, varázslónő – húzódott el a férfi közömbös tekintettel. A nő szemébe nézett. – Nem engedhetjük meg magunknak, hogy sajnálkozzunk. Szélfogó nézte, ahogy a férfi a katonáihoz sétál. Egy női hang szólalt meg közvetlenül a háta mögött. – Ma reggel még egészen pontosan ezernégyszázan voltunk, varázslónő. Szélfogó megperdült. Ilyen közelségből tisztán látszott, hogy a lány nem lehet több, mint tizenöt éves. Kivéve a szemét – a szeme ugyanis olyan volt, mint az ezeréves, tompán csillogó ónixkő. Ősi volt, mintha minden érzelmet kimosott volna belőle az idő. – És most? A lány szinte nemtörődöm módon rántotta meg a vállát. – Harmincan, vagy talán harmincöten maradtunk. Az öt csatorna közül kettő teljesen beomlott. Mi az ötödikben voltunk, és kiástuk magunkat. Muzsikus és Sunyi a másik csatornáknál dolgoznak, de úgy néz ki, nem maradt túlélő. Próbáltak volna segítséget szerezni. – Sáros arcán sokatmondó, gúnyos mosoly villant fel. – De a főnök, a Főmágus, ezt megakadályozta. – Mit csinált Tajszkrenn?! Miért?! A lány elkomorodott, majd fogta magát, és elvonult onnan, vissza a dombtető szélére, és ismét a várost kezdte bámulni. Szélfogó egy ideig a lány után nézett. Az utolsó mondatot úgy dobta oda, mintha egy konkrét választ várna rá. Komplikáció? Bárhogy is volt, tisztán látszik, hogy nem sikerült. Tajszkrenn nem gyűjt maga köré barátokat. Nagyszerű. Az egész nap egy katasztrófa volt, és ezért csakis a Főmágust terhelte a felelősség. Palás felé nézett, aztán a füstös égre emelte tekintetét. Az a masszív, fenyegető árny, amelyet az elmúlt három évben minden reggel látott, nem volt többé. Még mindig alig bírta elhinni, pedig a bizonyíték ott volt a szeme előtt. – Figyelmeztettél minket – suttogta az üres égbolt felé, ahogy a reggeli események eszébe villantak. – Figyelmeztettél minket, igaz? Az elmúlt négy hónapban Gömbsüveggel töltötte éjszakáit: kis lazításként, hogy valamivel feloldja az egy helyben toporgó ostrom unalmát. Legalábbis ezt próbálta bemesélni magának, nem éppen hivatásukhoz méltó viszonyukkal kapcsolatban. Persze többről volt szó, sokkal többről. De az önmagával való őszinteség sosem tartozott Szélfogó erősségei közé. A varázshívás, amikor megérkezett, előbb felébresztette őt, mint Gömbsüveget. A
mágus kicsi, ám formás teste szinte eltűnt az ő testének párnái között. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy a férfi úgy kapaszkodik belé, akár egy gyermek az anyjába. Aztán a férfi is meghallotta a fejében a hívást, elmosolyodott, és kinyitotta a szemét. – Sokfürt? – kérdezte. Kimászott a takaró alól, és megborzongott. Szélfogó elfintorodott: – Ki más is lehetne? Az a fickó sosem alszik. – Vajon mit akarhat? – Felállt, és körülnézett a szobában. A ruháját kereste. Szélfogó a férfit figyelte. Nagyon vékony volt, így elég furcsa párost alkottak. A sátorlapon beszűrődő halovány hajnali fényben a férfi csontos teste puhának, szinte gyermekinek látszott. Ahhoz képest, hogy már elmúlt százéves, egész jól tartotta magát. – Sokfürt Dujek megbízásait bonyolítja le – mondta. – Biztos csak valami pontosításról lesz szó. Gömbsüveg nyögdécselve felhúzta a csizmáját. – Hát ezt kapod azért cserébe, hogy vezeted a csapatot. Meg kell, hogy mondjam, könnyebb volt Neduriannak szalutálni, mint neked. Ha csak rád nézek, a legszívesebben... – Maradjunk a hivatalos ügyeknél Gömbsüveg – mondta Szélfogó viccesnek szánt, ám túl élesre sikeredett hangon. – Készül valami? – kérdezte halkan Gömbsüveg, miközben magas homlokán megkeményedtek a komor ráncok. „Azt hittem, hogy ezektől már megszabadultam.” Szélfogó felsóhajtott. – Nem tudom. Mindenesetre az jelent valamit, hogy Sokfürt mindkettőnket hívott. Ha csak egy jelentésről volna szó, akkor te még mindig húznád a lóbőrt. Csendben felöltöztek, de közben a sátorban egyre növekedett a feszültség. Egy órával később Gömbsüveget elemésztik a kék lángok, Szélfogó fájdalmas sikolyára pedig csak a varjak felelnek majd. De ezt ők még persze nem tudták. Mindketten összekészültek, hogy átmenjenek Félkarú Dujek Legfelsőbb Ököl parancsnoki sátrába, egy váratlan megbeszélésre. Gömbsüveg sátra előtt a sárban az utolsó őrség katonái a tábortűz előtt kuporogtak, kezüket melengették az égő lótrágya fölött. Néhányan az ösvényen sétáltak, még túl korán volt. Szürke sátrak rengetege borította a Palás városa előtti síkságot övező dombokat. Enyhe szellő fújdogált, katonai zászlók lobogtak a sátrak felett – a szél előző este óta megfordult, és most latrinák bűzét hozta Szélfogó felé. Feje felett még látszott pár csillag, de az erősödő fényben lassan ezek is elhalványodtak. A világ szinte békésnek látszott a hajnali fényben. Szélfogó összehúzta magán a köpönyegét, fázott. Megállt a sátor előtt, megfordult, és a hegyet fürkészte, mely vele szemben vagy fél kilométerre tőle magasodott Palás városa fölé. Megnézte a Hold Szülöttének viharvert homlokzatát – mióta az eszét tudta, ez volt a neve. A bazalttorony, amely úgy nézett ki, akár egy rothadó, feketedő fog, a Birodalom legerősebb és legfélelmetesebb ellenségének adott otthont. Mivel magasan a föld fölött állt, a Hold Szülöttét lehetetlen lett volna ostrommal bevenni. Még Laseen halhatatlan serege – a T'lan Imassok, akik oly könnyedén utaztak, akár a homok a szél hátán – sem tudta vagy akarta megtörni a Hold mágikus védvonalait.
Palás varázslói erős szövetségesre leltek. Szélfogó emlékezett rá, hogy a Birodalom egyszer már összeakasztotta a bajszát a Hold urával, még a Császár idején. A dolgok már igen rosszul álltak, amikor a Hold váratlanul kiszállt a játszmából, és elvonult. A túlélők közül senki sem tudta, hogy miért történt ez így – egy a sok ezer titok közül, melyeket a Császár magával vitt a hullámsírba. Az, hogy a Hold ismét megjelent Genabackison, mindenkit meglepett, és ez alkalommal nem volt semmiféle visszavonulás. A varázserejű Tiste Andiik fél tucat légiója kivonult a Holdból, és egy Caladan Brood nevű hadúr vezetésével csatlakoztak a Bíborsereg zsoldosaihoz. A két hadsereg összefogott, és együtt visszaszorították a malaza Ötödik Hadtestet, mely a Rhivi-síkság északi csücskénél próbált kelet felé nyomulni. Az elmúlt négy évben az Ötödik hadtest a Feketekutyaerdőben toporgott, és védekezett Brood és a Bíborsereg támadásai ellen. Az állomásozás hamarosan halálosnak bizonyulhatott. De a Hold Szülöttében nem Caladan Brood és a Tiste Andiik laktak csupán. Az erődöt egy láthatatlan úr irányította, ő hozta ide, és ő egyezett meg Palás mágusaival is. Szélfogó csapatának igen kevés esélye volt egy ilyen ellenféllel szemben. Így aztán az ostrom egy helyben toporgott, kivéve persze a Hídégetőket, akik folyamatosan dolgoztak a lehetetlen feladaton, és megpróbálták aláaknázni a város erős falait. „Maradj! – imádkozott a Hold Szülöttéhez: – Fordítsd el az arcod, és tartsd távol a vér szagát és a halottak sikolyát ettől a helytől. Várd meg, míg mi kezdünk meghátrálni!” Gömbsüveg ott várt mellette. Nem mondott semmit, megértette, hogy ez már rituálé volt Szélfogó életében. Többek között pont ezért szerette a férfit. Persze, csak mint barátot. Semmi komoly, semmi rémisztő nincs abban, hogy valaki barátként szeret egy másik embert. – Érzem, hogy Sokfürt már türelmetlenül vár minket – mormogta Gömbsüveg. Szélfogó felsóhajtott: – Én is érzem. Pont ezért vonakodom odamenni hozzá. – Tudom, de már nem húzhatjuk sokáig, Fogó. Nagy kár. – Hmm, nem hagyhatjuk, hogy egy bizonyos következtetésre jussanak, igaz? – Nem kell hozzá nagy ész. Mindegy – mondta, és lehervadt a mosoly az arcáról. – Menjünk! Pár perccel később ott voltak a parancsnoki sátornál. A magányos katona, aki a bejáratnál őrködött, láthatóan zavarba jött, amikor meglátta a két varázslót. Tisztelgett nekik. Szélfogó megállt, és a férfi tekintetét kereste. – Hetedik Század? Az őr kerülte a varázslónő tekintetét. – Igen, varázslónő. Harmadik Osztag. – Ismerős volt nekem. Adja át üdvözletemet Rozsdás őrmesternek. – Közelebb lépett a férfihoz. – Valami újság, katona? A férfi szaporán pislogott. – Magasan a levegőben, varázslónő. Onnan jönnek a hírek. Szélfogó Gömbsüvegre pillantott, aki megállt a sátor bejáratánál. A férfi felfújta az
arcát, komikus arcot vágott. – Sejtettem, hogy az ő szagát érzem. Szélfogó ezen jót mulatott magában. Látta, hogy az őr erősen izzad a páncélsisak alatt. – Köszönöm, hogy figyelmeztetett, katona. – Valamit valamiért, varázslónő. – A férfi újból tisztelgett előtte, ez alkalommal szebben és valahogy barátságosabban. „Évek óta ez megy. Ragaszkodni ahhoz, hogy én is az ő családjuk tagja vagyok, a Második Hadtest tagja – a legrégebbi erőé, a Császár seregéé. Valamit valamiért, varázslónő. Mentse meg a bőrünket, és mi is megmentjük a magáét. Kéz kezet mos. Végül is, egy család vagyunk. De akkor miért érzem magam olyan idegennek közöttük?” Szélfogó viszonozta a tisztelgést. Beléptek a parancsnoki sátorba. Azonnal megérezte az erő jelenlétét, melyet Gömbsüveg úgy hívott, hogy a szag. Könnyezett tőle a szeme. Görcsös fejfájás tört rá. Ezt a kisugárzást egy olyan erő okozta, melyet jól ismert ugyan, de nem gyakorolhatott, mert nem volt rá képes. Ettől persze csak még jobban fájt a feje. A sátor első helyiségében pár lámpás füstös fényénél egy tucatnyi szék látszott. Az egyik oldalon egy tábori asztal állt, rajta bádogkancsóban vizezett bor, meg hat, vízcseppektől ragyogó pohár. Kicsapódott rajtuk a pára. Gömbsüveg halkan mormogva megszólalt mellette. – A Csuklyás szakállára, Fogó, hogy én ezt hogy utálom! Szélfogónak alkalmazkodott a szeme a sötétséghez, és a második helyiség bejáratán keresztül egy ismerős, hosszú ruhás alakot látott. A férfi hosszú ujjaival Dujek térképén matatott. Bíborvörös köpönyege hullámzott, akár a víz, pedig a férfi meg sem mozdult. – Jaj, ezt azért nem kellene – suttogta Szélfogó. – A számból vetted ki a szót – mondta Gömbsüveg, miközben a szemét törölgette. – Gondolod, hogy színészkedik? – kérdezte Szélfogó, miközben helyet foglaltak. Gömbsüveg elvigyorodott. – Holtbiztos. Laseen Főmágusa akkor sem igazodna ki egy katonai térképen, ha az élete múlna rajta. – Már hogy mindannyiunk élete. A mellettük levő székből egy hang szólalt meg: – Ma munkához látunk. Szélfogó a szék belsejét borító természetellenes sötétségbe bámult. – Ez majdnem olyan rossz volt, mint Tajszkrenn póza, Sokfürt. Örülj neki, hogy nem azt a széket választottam. Először egy sárgás fogsor tűnt fel, azután pedig a hozzá tartozó férfi is, miután Sokfürt feloldotta a varázslatot. Izzadsággyöngyök ragyogtak a férfi sebhelyes homlokán és borotvált koponyáján – ebben nem volt semmi különös, Sokfürt egy jégveremben is izzadt volna. Fejét kicsit félrehajtotta, arcára így kissé gúnyos, ravaszkásan öntelt kifejezés ült ki. Apró, sötét szeme Szélfogóra szegeződött. – Emlékszel még rá, hogy mi az a munka, ugye? – Mosolya kiszélesedett, így törött, lapos orra még laposabbnak látszott. – Tudod, a munka az, amit még azelőtt csináltál,
hogy összefeküdtél volna ezzel a Gömbsüveggel. Mielőtt elpuhultál. Szélfogó nagy levegőt vett, hogy visszavágjon, de Gömbsüveg nyugodt hangja megelőzte. – Talán magányos vagy, Sokfürt? Elárulhatom, hogy a markotányos nők neked dupla tarifát számítanak fel a szolgálataikért. Az a helyzet, hogy Nedurian sajnálatos halála után Dujek Szélfogót nevezte ki a csapat élére. Lehet, hogy ez neked nem tetszik, de ez csakis a te bajod. Ez az ára a határozatlanságodnak. Sokfürt lehajolt, és lepöckölt egy porszemcsét szaténpapucsa orráról. A lábbeli hihetetlen módon, sértetlenül megúszta a kinti sártengeren való átkelést. – Kedves bajtársaim, az elvakult hit a bolondoknak való... Mondatát nem fejezhette be, mert a sátor bejárata felcsapódott. Félkarú Dujek Legfőbb Ököl lépett be rajta, reggeli borotválkozása nyomán még mindig szappanos füllel, fahéjillatot húzva maga után. Szélfogó az évek során nagyon megszerette ezt az illatot. Biztonság, egyensúly, józan ész. Félkarú Dujek ezeket a dolgokat jelképezte, és nem csak neki, hanem az egész hadseregnek. A férfi megállt a helyiség közepén, és a három mágust nézte. Szélfogó közben a Legfelsőbb Öklöt tanulmányozta húsos szemhéja alól. A három éve tartó erőltetett tétlenség frissítően hatott a koros férfire. Inkább látszott ötvennek, mint hetvenkilencnek. Keskeny, napbarnított arcában szúrós, hajthatatlan szürke szempár ragyogott. Egyenesen állt, és így magasabbnak látszott, mint amekkora volt – százhetven centi. Egyszerű, dísztelen bőrruhát viselt, melyet az izzadság legalább annyira elszínezett, mint a Birodalmi jelkép, a bíbor. Bal karjának csonkját bőrszalagok takarták. Napani szandálja cápabőr szíjai közül kilátszott szőrös, krétafehér lábfeje. Gömbsüveg elővett egy zsebkendőt, és Dujek felé dobta. A Legfőbb Ököl elkapta a kendőt. – Már megint? Átkozott borbély! – morogta, miközben letörölgette a szappanhabot az álláról és a füléről. – Le merném fogadni, hogy direkt csinálja. – Gombóccá gyűrte a zsebkendőt, és visszadobta Gömbsüvegnek. – Mind együtt vagyunk. Nagyszerű. Kezdjük a szokványos dolgokkal. Sokfürt, sikerült találkoznod a fiúkkal odalent? Sokfürt elnyomott egy ásítást: – Egy Muzsikus nevű utásszal találkoztam lent, körbevezetett. – Rövid szünetet tartott, míg lepöckölt egy porszemet a brokátköpönyege ujjáról. Dujek szemébe nézett. – Elég lesz úgy hat vagy hét év, és már el is érik a városfalakat. – Értelmetlen munka – mondta Szélfogó –, és ezt beleírom majd a jelentésembe is. – Felsandított Dujekre. – Ha egyáltalán elér a jelentésem a Császári Udvarba. – Bízzunk a lehetetlenben – mondta halkan Gömbsüveg. Dujek felhorkant – ez a hang nála a nevetéssel volt egyenlő. – Rendben, varázslók, figyelem. Két fontos közlendőm van. – Sebhelyes arca alig észrevehetően elkomorodott. – Az első dolog az, hogy a Császárnő küldött egy Karmos csapatot. Ők jelenleg is a városban vannak, kiiktatják Palás mágusait. Szélfogó hátán végigfutott a hideg. Senki sem szeretett Karmosok közelében lenni. A birodalmi merénylők – Laseen kedvenc fegyvere – mérgezett tőre mindig éles volt, és nem csupán idegenek ellen használták. A malazák sem voltak tőlük biztonságban.
Gömbsüvegnek láthatóan hasonló gondolatok jártak a fejében, mivel hirtelen kihúzta magát. – Ha bármi más oka is van a jövetelüknek... – Akkor arról én fogok először értesülni – mondta Dujek. Közben keze a kardja markolata felé tévedt. „Közönsége van a másik szobában. A Karmosok vezetőjéhez beszél, elmondja neki, hogy mi az ábra. Shedunul áldja meg érte.” Sokfürt szólalt meg: – El fognak bújni. Varázslók, nem idióták. Szélfogó csak egy perccel később értette meg, hogy mire is célzott a társa. Ó, hát persze. Palás varázslói. Dujek Sokfürtre nézett, és kurtán bólintott. – Kettő. Ma megtámadjuk a Hold Szülöttét. Ezen szavak hallatán a másik helyiségben tartózkodó Tajszkrenn Főmágus megfordult, és lassan elindult feléjük. Csuklyája árnyékában sötét arcán mosoly terült szét, egy pillanatra ráncok tűntek fel arcán. De a mosoly egy pillanat alatt elillant, s a kortalan bőr ismét kisimult. – Üdvözlet, drága kollégáim – mondta egyszerre gúnyos és csöpögően kedves hangon. Sokfürt felhorkant: – Ha lehet kérni, a melodrámát inkább hagyjuk, Tajszkrenn. A Főmágus folytatta, tudomást sem véve Sokfürt kommentárjáról: – A Császárnő elvesztette a türelmét, mellyel eddig viseltetett a Hold Szülötte iránt... – A Császárnő eléggé fél ahhoz, hogy védekezésképpen kemény támadásba lendüljön – mondta halkan, ám határozottan Dujek. – Fogalmazzon tisztán, Mágus. Most az első számú varázslóihoz beszél. A fenébe is, legalább ennyi tiszteletet mutasson irántuk. – Rendben van, Legfőbb Ököl. – A Főmágus a társaihoz fordult. – A csapat, én, és még három főmágus egy órán belül támadunk. Az építmény szinte minden lakója csatlakozott az Északi hadjárathoz. Úgy tudjuk, hogy a Hold ura egyedül maradt. Puszta jelenléte csaknem három évig elegendő volt ahhoz, hogy visszatartson bennünket. Ma reggel, kedves barátaim, próbára tesszük a Hold urának erejét. – És reménykedünk benne, hogy egész eddig csak blöffölt – tette hozzá Dujek, akinek hirtelen valahogy elmélyültek a ráncok az arcán. – Van kérdés? – Milyen gyorsan lehetne elintézni az áthelyezésemet? – kérdezte Gömbsüveg. Szélfogó megköszörülte a torkát. – Mit tudunk a Hold Szülöttének Uráról? – Attól tartok, elég keveset – mondta Tajszkrenn komor tekintettel. – Az biztos, hogy Tiste Andii. Egy Ősmágus. Sokfürt előredőlt, és Tajszkrenn elé köpött a földre. – Tiste Andii, Főmágus? Szerintem ennél pontosabbak is lehetnénk, nem igaz? Szélfogó migrénje egyre erősödött. A varázslónő észrevette, hogy már jó ideje visszatartja a lélegzetét. Kényszerítette magát, kifújta a levegőt. Várta Tajszkrenn reakcióját – a szavakra és a hagyományos hétvárosi kihívásra. – Egy Ősmágus – ismételte Tajszkrenn –, talán az Ősmágus Tiste Andii. Kedves
Sokfürt – tette hozzá halkabban, megvető hangon –, primitív törzsi szokásai igazán érdekesek, de felettébb ízléstelenek. Sokfürt elvigyorodott: – A Tiste Andiik a Sötét Anya első gyermekei. Maga érezte a Mágikus Üregek lüktetését, ahogy én is. Kérdezze csak meg Dujektől, hogy milyen jelentéseket kapott az Északi hadjáratról. Ősi Mágia, Kurald Galain. A Hold Szülöttének Ura az Ősmágus Mester, pontosan tudjuk a nevét. – Én nem tudok semmi ilyesmiről – vágta rá a Főmágus. – Akkor talán felvilágosíthatna minket, kedves Sokfürt, de figyelmeztetem, hogy utánanézek a forrásainak. – Hűha! – Sokfürt arcán gonosz vigyor villant. – A Főmágus fenyeget! Alakul, nem mondom. Erre feleljen. Miért csak három másik Főmágus jön? Ennyire azért nem jelentéktelen az ügy. De különben is, miért nem két évvel ezelőtt tettük ugyanezt? Bármi alakult is Sokfürt és Tajszkrenn között, Dujek megpróbált véget vetni neki: – A helyzetünk súlyos, mágus. Az Északi hadjárat korántsem a mi terveink szerint alakul. Az Ötödik Hadtestre már keresztet vethetünk, és jövő tavaszig nem számíthatunk utánpótlásra. A Hold urának seregei bármelyik nap visszaérhetnek ide, és ez a mi legfőbb gondunk. Nem szeretném a mágusaimat egy egész seregnyi Tiste Andiival szembeállítani, azt pedig végképp nem akarom, hogy a Második hadtest egy kétfrontos háborúba keveredjen, és felmorzsolódjon. Igen rossz taktika volna tovább várni, és bárki is ez a Caladan Brood, megfizettetné velünk a rossz időzítés árát. – Caladan Brood – mormogta Gömbsüveg. – Esküszöm, hogy hallottam már ezt a nevet valahol. Fura, hogy nem tudom, hol. Szélfogó összeszűkült szemmel nézett Tajszkrennre. Gömbsüvegnek igaza volt – a Bíborsereghez csatlakozó Tiste Andiik vezetőjének neve valóban ismerősen csengett – régről ismerősnek, mintha valami ősi legendában, vagy talán egy epikus költeményben hallott volna róla. A Főmágus elkapta Szélfogó tekintetét – számítóan és laposan nézett a varázslónő szemébe. – A feladatunk – mondta, miközben a többiekhez fordult –, nem az, hogy megvitassuk a dolgot. A Császárnő kiadta a parancsot, mi pedig végre fogjuk hajtani. – Ha már a keresztbe tett karoknál tartunk – mondta Sokfürt, továbbra is Tajszkrennre függesztve tekintetét –, emlékszik még az areni macska-egér játékra? Ebben a tervben nekem valami bűzlik. Benne van a maga keze is. Már régóta reszket egy ilyen lehetőségért. – Vigyora még gonoszabbá vált. – Tehát, ki az a másik három Főmágus? Hadd találjam ki... – Elég! – kiáltotta Tajszkrenn villámló tekintettel. Közelebb lépett Sokfürthöz, aki elcsendesedett. De a szeme tovább csillogott. A lámpások fénye ellobbant. Gömbsüveg az ölében lévő zsebkendővel könnyeket törölgetett az arcáról. „Erő, a fenébe is, mindjárt széthasad a fejem.” – Rendben van – suttogta Sokfürt. – Terítsük ki a lapjainkat. Biztos vagyok benne, hogy a Legfelsőbb Ököl értékelni fogja, hogy fényt derítünk a homályos részletekre. Legyen egyenes, kedves barátom. Szélfogó Dujekre pillantott. A parancsnok arca kifejezéstelen volt, de a szeme
Tajszkrennt fürkészte. Látszott, hogy erősen gondolkodik valamin. Gömbsüveg közelebb hajolt hozzá. – Mi az ördög folyik itt, Fogó? – kérdezte a férfi. – Fogalmam sincs – suttogta Szélfogó –, de szépen forrósodik a hangulat. – Könnyed hangon válaszolt, de a gyomrát mintha jeges kéz markolta volna össze a félelemtől. Sokfürt már régebb óta szolgálta a Birodalmat, mint ő, vagy akár Gömbsüveg. Azok közé a varázslók közé tartozott, akik a Hétváros Szövetsége nevében harcoltak a malaza seregek ellen, még Aren eleste és a Szent Fallah'd szétszóródása előtt. Később válaszút elé állították: vagy meghal, vagy az új urat szolgálja. Pn'potsunnál csatlakozott a Második Hadtesthez – és Dujekkel egyetemben ő is ott volt a Császár akkori őrségében, amikor az első viperák megjelentek, amikor a Birodalom Bajnokát tőrbe csalták, és brutálisan meggyilkolták. Sokfürt tudott valamit. De mit? – Rendben van – mondta Dujek. – Lássunk munkához. Szélfogó felsóhajtott. Az öreg Félkarú nem volt éppen a szavak embere. Ránézett a férfira. Jól ismerte őt, de nem mint barátot – Félkarú nem barátkozott senkivel, hanem mint a Birodalom egyetlen életben maradt nagy katonai elméjét. Ha Sokfürt célzása igaz, és tényleg csapdába akarják csalni a Legfelsőbb Öklöt, és Tajszkrenn is benne van... Feszülő íjhoz hasonlítunk, mondta egyszer Gömbsüveg Félkarú seregéről, és jaj a Birodalomnak, ha egyszer csak elpattan a húr. A Hétváros katonái, a csontvázak a kredencben – akik meghajoltak, de sosem hódolnak be... Tajszkrenn intett neki és a többi mágusnak. Szélfogó és Gömbsüveg felálltak. Sokfürt ülve maradt, szemét lehunyva, mintha aludna. Gömbsüveg Dujekhez fordult. – Szóval, ami az áthelyezést illeti... – Később – mondta a Legfelsőbb Ököl. – Egy félkarú embernek rémálom a papírmunka. – Szemügyre vette varázslóját, és éppen megszólalt volna, de Gömbsüveg megelőzte. – Anomandaris. – Ahh – szólt bele Sokfürt a csendbe, mely Gömbsüveg bejelentését követte. – Hát persze. Még három Főmágus? Csak három? Szélfogó Dujek sápadt arcát bámulta. – A vers – mondta halkan. – Most már emlékszem. Caladan Brood, az őskori emlék, télhozó, kegyetlen... Gömbsüveg folytatta a verset. ...jeltelen sírban nyugszik, s kezében, mely sziklát is morzsolt már... Szélfogó folytatta: a dalának fejszéje – alszik bár, de él, így add tovább a szót mindenkinek – ne ébreszd fel!
Ne ébreszd fel! Mindenki Szélfogót bámulta a sátorban, ahogy felcsendültek az utolsó szavak. – Úgy látszik, felébredt – mondta. Kiszáradt a szája. – „Anomandaris”, Halász Keltath epikus költeménye. – A vers nem Caladan Broodról szól – mondta Dujek komoran. – Nem – ismerte el Szélfogó –, sokkal inkább a társáról. Sokfürt lassan talpra állt. Közelebb lépett Tajszkrennhez. – Fürkész Anomander, a Tiste Andiik, a Sötét Éjszaka szellemeinek ura. Fürkész, a Káosz Lobonca. Ő a Hold ura, és maga négy Főmágust és egy szakasznyi varázslót küld ki ellene. Tajszkrenn sima bőrén izzadságcseppek tűntek fel. – A Tiste Andiik – mondta közömbös hangon –, nem olyanok, mint mi. Kedves barátom, magának talán kiszámíthatatlannak tűnnek, de én egyáltalán nem így látom a helyzetet. Csak másmilyenek. Nincs saját céljuk. Egyszerűen csak egyik emberi drámából a másikba vándorolnak. Komolyan úgy gondolja, hogy Fürkész Anomander leáll velünk csatározni? – Caladan Brood talán meghátrált? – vágott vissza Sokfürt. – Ő nem Tiste Andii, Sokfürt. Ő ember, bár van, aki szerint barghaszt vér folyik az ereiben. De az biztos, hogy nem ősi leszármazott, vagy ilyesmi. Szélfogó bekapcsolódott a vitába. – Tehát arra alapozzunk, hogy Fürkész cserbenhagyja Palás mágusait... hogy felrúgja a megállapodást. – A veszély korántsem olyan nagy, mint amilyennek tűnik – mondta a Főmágus. – Bellurdan végzett némi kutatást Genabarisban, varázslónő. A Feketekutya-erdő mögötti hegyvonulatban rábukkantak a Gothos-tekercsek néhány újabb részére. Az írásokban sok szó esik a Tiste Andiikről, és más Ősi népekről is. És azt se feledjük, hogy a Hold Szülötte már korábban is kitért a Birodalommal való nyílt harc elől. Szélfogót hullámokban érte a félelem, térde is egészen elgyengült tőle. Leült, súlya alatt megnyikordult a tábori szék. – Ha hiba csúszott a számításokba – mondta –, akkor ezzel aláírjuk a halálos ítéletünket. Nem csak a varázslókét, hanem Félkarú egész seregéét. Tajszkrenn lassan hátat fordított Sokfürtnek és a többieknek. – Laseen Császárnő utasítása – mondta. – A kollégáink Üregen át érkeznek. Ha ideérnek, elmondom, hogy ki hová fog állni. Nincs több mondanivalóm. Ezzel a Főmágus visszavonult a térképszobába, és felvette eredeti pózát. Szélfogó úgy látta, hogy Dujek az elmúlt néhány percben éveket öregedett. Gyorsan elkapta a tekintetét, mert nem bírt volna belenézni a csalódott szempárba, melyben némi gyanakvás is úszott. Gyáva nyúl – te semmirekellő nőszemély! Gyáva vagy! A Legfőbb Ököl végül megköszörülte a torkát. – Készüljenek az Üregekkel, varázslók. Valamit valamiért. Bízzunk a Főmágusban, gondolta magában Szélfogó. Tajszkrenn az első dombon állt, szinte a Hold Szülöttének az árnyékában. A varázslók három csoportba
szerveződtek, és mindegyik csoport elfoglalta a Palás előtti dombok egyikének tetejét. Tajszkrenn volt a legközelebb a városhoz, a harci mágusok a legtávolabb. A középső dombon három másik Főmágus állt. Szélfogó jól ismerte mindhármat. Éjsötét magas volt, hollófekete hajú, előkelő tartású, olyan kegyetlen ütőerővel, melyet az öreg Császár annak idején mindennél többre becsült. Oldalán élete párja, Bellurdan, a koponyaroppantó, egy thelomen óriás, akinek majd a Hold kapujánál kell bizonyítania, ha eljutnak odáig. És végül A'Karonys, a tűzmágus, alacsony és kövérkés, varázspálcája hosszabb, mint egy lándzsa. A Második és Hatodik Hadtest katonái kivont karddal, parancsra várva sorakoztak előttük a síkságon. Hétezer veterán és négyezer önkéntes várta, hogy a város ellen vonulhasson. A Fekete Moranth Csapatok vagy egy fél kilométerre onnan, a nyugati sziklaoromnál sorakoztak. Dél volt, szellő sem rezdült a síkság felett. A várakozó katonák felett szúnyogfelhő keringett, az égbolt borús volt, a felhőzet vékony, de nem szakadozott. Szélfogó a dombtetőn álldogált, és ruhája alatt csorgott a verejték. Egy ideig a síkságon álló katonákat figyelte, aztán a tartalékos varázslótársaihoz fordult. Igazából hat varázslónak kellett volna ott állni mögötte, de most csak ketten voltak. Egyik oldalán Sokfürt várakozott, a szürke esőköpönyegben, melyet a csatákban mindig viselt. Arcán ravasz, gúnyos kifejezés ült. Gömbsüveg közelebb lépett Szélfogóhoz. A férfi intett a fejével. – Szerinted minek örül ennyire? – kérdezte. – Sokfürt! – szólította a férfit Szélfogó. A férfi csak megrázta a fejét. – Igazad volt a Főmágusokkal kapcsolatban? Sokfürt elmosolyodott, aztán hátat fordított nekik. – Utálom, amikor titkol előlem valamit – mondta Gömbsüveg. A varázslónő felmordult. – Tényleg rejteget valamit előlünk. Mi olyan különleges Éjsötétben, Bellurdanban és A'Karonysban? Miért őket választotta Tajszkrenn, és honnan tudta Sokfürt, hogy Tajszkrenn őket választotta? – Kérdés kérdés hátán – sóhajtotta Gömbsüveg. – Mindhárman régi játékosok ebben a témában. A Császár idején mindhárman egész mágussereget vezettek, amikor a Birodalomban volt még elég varázsló ahhoz, hogy igazi seregeket alkossanak. A'Karonys a Falari Hadjárat idején kapaszkodott fel a ranglétrán, Bellurdan és Éjsötét pedig még ennél is régebben vannak a hadseregnél. A Régi Rókás földrészről érkeztek, még az egyesülési háborúk idején. – Mindhárman tapasztalt játékosok – mondta Szélfogó –, ahogy mondtad is. De mostanság egyikük sem dolgozik már, vagy tévedek? Az utolsó hadjáratuk a Hétváros Szövetsége ellen volt... – Ahol A'Karonys vereséget szenvedett a Pan'potsun-medencében... – Felfüggesztették, de nem tettek vele semmit. Pont akkor gyilkolták meg a Császárt. Minden a feje tetejére állt. A T'lan Imass nem ismerte el az új Császárnő hatalmát, elvonultak a Jhag Odhanba. – A legendák szerint visszatértek, de alaposan megnyesték a szárnyukat, bármi volt is az, amivel odaát összefutottak, az nem fogadta őket szívesen. – Éjsötét és Bellurdan az utóbbi hat, nem, hét évben állítólag csak ül a babérjain, és
írogatja a jelentéseit Nathilognak... – mondta Szélfogó. – Ez így volt, de aztán Tajszkrenn elküldte a Theloment Genabarisra, hogy tanulmányozzon valami kéziratokat. – Én félek – vallotta be Szélfogó. – Nagyon félek. Láttad Dujek arcát? Tud valamit, rájött valamire, és ez a valami eléggé sokkolóan hatott rá. – Ideje munkához látni – szólt nekik Sokfürt. Gömbsüveg és Szélfogó megfordultak. Szélfogónak végigfutott a hideg a hátán. A Hold Szülötte három éve folyamatosan lázadt a Birodalom ellen, csak most hagyta abba. A tetejéhez közel, a feléjük eső oldalon egy párkány és egy falmélyedés jelent meg. Egy ajtó. Mozgást még nem láttak. – Tudja – suttogta a varázslónő. – És esze ágában sincs elrohanni – tette hozzá Gömbsüveg. Az első dombon Tajszkrenn Főmágus széttárta karját. Kezei között egy aranyszín lánghullám jelent meg, mely felfelé röppent, s közben növekedett. A varázslathullám nekivágódott a Hold Szülötte fekete kövének. Szikladarabok zuhantak le a nyomában, Palás városára, valamint a síkságon várakozó malaza seregekre a halál zápora hullott. – Elkezdődött – suttogta Gömbsüveg. Tajszkrenn első támadására egyelőre hallgatás volt a válasz. A távolból csupán a háztetőkre zuhanó kövek zaja hallatszott, valamint a síkságon megsebesült katonák sikolya. Mindenki az ég felé nézett. A válasz olyasmi volt, amire senki sem számított. A Hold Szülötte körül fekete felhő emelkedett a levegőbe, rikoltozás hallatszott. Egy pillanattal később a fekete felhő szétterjedt, darabokra szakadt. Szélfogó rájött, hogy mit is lát tulajdonképpen. Varjak. Ezer és ezer Óriás Varjú. Valószínűleg a Hold felszínének hasadékaiban, réseiben fészkeltek. Rikoltozásuk egyre határozottabbnak tűnt – felháborodás és düh hallatszott a hangjukban. Kikanyarodtak a Hold fölötti területről, vagy ötméteres fesztávolságú szárnyakkal belekapaszkodtak a szélbe, és felfelé szálltak, Palás városa és a síkság fölött. Szélfogó szívében a jeges félelem lassan pánikba ment át. Sokfürt vakkantásszerű hangon felnevetett, és feléjük perdült. – Kedves kollégáim, ezek a Hold hírnökei! – mondta. Szemében őrület csillogott. – Ezek a dögevő madarak. – Hátradobta a köpönyegét, és felemelte a karját. – Csak képzeljétek el, miféle úr lehet az, aki képes vagy harmincezer varjút etetni. A Hold Szülöttén nyílt ajtóban egy alak jelent meg. Széttárt karokkal állt, hosszú, ezüstfehér haja lobogott a szélben. „A Káosz Lobonca. Fürkész Anomander. A fekete bőrű Tiste Andiik ura. Ezernyi telet látott már, kóstolta sárkányok vérét, népe utolsó tagjainak vezetője, a Bánat Trónjának és egy tragikus sorsú királyságnak az ura – egy királyságé, amelynek nincs saját országa!” Fürkész Anomander egészen kicsinek tűnt erődje ablakában, ilyen távolságból alig látszott. Az illúzió lassan eloszlott. Szélfogó levegő után kapott, amikor a Hold Urának aurája fellobbant: „Hogy még ilyen messziről is látszik...”!
– Nyissátok meg az Üregeket – parancsolta Szélfogó elcsukló hangon. – Most! Miközben Fürkész erőt gyűjtött, a középső domb felől kékes lánggal égő, dupla tűzgolyók röppentek fel. A tövénél találták el a Hold Szülöttét, és megrázták. Tajszkrenn újabb aranyló tűzhullámot engedett útjára. A tűzhullámot borostyánszín lángok és vöröses torkú füst kísérte. A Hold Ura válaszolt a kihívásra. Fekete erőhullám gyűrűzött az első domb felé. A Főmágus térdre esett azon igyekezetében, hogy eltérítse a támadást. A domb megremegett körülötte, ahogy a nyers erő végigsöpört rajta. A közelben álló katonák mind azonnal szörnyethaltak. Szélfogó rémülten nézte, ahogy a tehetetlen katonákat elnyeli a sötét erő, melynek támadását egy erős dörgés követte. Miután a fekete villámok eltűntek, a katonákból csak rothadt halmok maradtak, mint egy-egy kifacsart felmosórongy „Kurald Galain varázslat. Ősi mágia, a Káosz Fuvallata!” Szélfogó egyre szaporábban szedte a levegőt, és közben érezte, hogy Thyr Üregének ereje behatol testébe. A varázslónő átformálta az erőt, leláncoló varázsigét mormolt, majd útjára engedte az erőt. Gömbsüveg követte példáját, a Mockra Üregből merített magának erőt. Sokfürtöt is körbefonta az ő titokzatos erőforrása, és a mágus szintén támadásba lendült. Szélfogó körül ettől kezdve felgyorsultak az események, és alig érzékelt valamit, de tudatának egy része elszigetelődött, megfigyelt minden apró részletet, amit csak ki lehetett venni a körülötte zajló rettenetből. A világ olyan lett, mint egy életre kelt rémálom, varázslat szárnyalt a Hold Szülötte felé, és varázslat zuhogott lefelé is, vak, pusztító varázslat. Föld emelkedett az ég felé, dübörgő oszlopok formájában. A szikladarabok úgy hatoltak át az emberek testén, akár a forró kés a vajon. Hamu ereszkedett alá az égből, betakarva az élőket és holtakat egyaránt. Az ég színe halovány rózsaszínbe fordult, a nap rezes fényben próbált áttörni a hamu alkotta fellegen. Látta, hogy egy erőhullám félresöpri Sokfürt védőhálóját, és szó szerint félbeszakítja a varázslót. Üvöltéséből inkább düh hallatszott ki, és nem fájdalom, de Szélfogó nem hallhatta sokáig, mert az erőhullám hozzá is elért, és szinte megsüketítette őt. Érezte, hogy saját védőhálója is semmivé lesz a sikoltóan éles, hideg varázslathullám hatására, mely az életére tört. Hátraesett, de Gömbsüveg mellette termett, és Mockra erejével a varázslónő védelmére kelt. A férfi ereje visszaverte a nőt érő támadásokat. A hullám továbbállt, végigsöpört a domboldalon, tőlük balra. Szélfogó térdre esett. Gömbsüveg ott állt fölötte, szavai erővonalat izzítottak fel a nő körül, arca nem a Hold Szülötte felé fordult, hanem a síkság felé. Szeme elkerekedett az iszonytól és rémülettől. Szélfogó túl későn döbbent rá, hogy mi is történt. Gömbsüveg saját maga helyett őt védte. Ez volt az utolsó dolog, amit életében tehetett, hiszen elmarkolta őt a halál. Éles fényű lángok ölelték körül. A Szélfogót védelmező erővonalak hirtelen semmivé foszlottak. Onnan, ahol Gömbsüveg állt, szédítő forróság csapta meg Szélfogót, az oldalára esett. Inkább érezte, mint hallotta saját sikolyát, többé nem érzékelte a távolságokat, elméje védőpajzsot vont saját maga köré. Szélfogó feltápászkodott, hamut és földet köpködött, majd tovább harcolt. Már nem támadott, csak védekezett, próbált életben maradni. Valahol az elméje egy rejtett kis
zugában egy hang sikoltozott, türelmetlenül, fájdalmasan. „Gömbsüveg a síkság felé nézett, nem pedig a Hold Szülötte felé – jobbra fordította a fejét! Sokfürtöt is a síkság felől érte támadás!” Látta, hogy egy kenryll'ah démon emelkedik Éjsötét fölé. A hatalmas lény kegyetlenül felnevetett, és egyesével kitépte Éjsötét végtagjait. Mire Bellurdan odaért, már neki is látott a falatozásnak. A thelomen felüvöltött, amikor a démon a mellkasához emelte borotvaéles karmait. Nem törődött a fájdalommal, a vérrel, mely mellkasából ömlött – összeroppantotta a démon fejét. A'Karonys varázspálcájával lángcsóvákat lövellt a Hold Szülötte felé, amely szinte már el is tűnt a lángok között. Aztán az alacsony, kövérkés varázsló köré túlvilági jégpáncél ujjai kúsztak, és egyetlen perc alatt megfagyasztották. Kicsit később már nem maradt belőle más, csak egy marék por. Tajszkrenn köré varázslatok záporoztak szüntelenül, a domb, melyen a Főmágus térdelt, egészen elfeketedett. De ő minden hullámot, melyet felé irányoztak, visszavert magáról, halomba döntve a síkságon álló katonákat. A mészárlás hangjai, a hamu, a rikoltozó varjak, a záporozó kövek, a sebesültek és haldoklók kiáltásai, a katonákra vetődő démonok vérfagyasztó üvöltése – Szélfogó mindezek mellett folyamatos dobogást hallott – Tajszkrenn varázslatainak hullámait. A Holdból vájt hatalmas, lángoló sziklák Palásra zuhantak, fekete füstcsóvát húzva maguk után, és a város perceken belül saját torz képévé alakult – a halál és káosz városává. Szélfogó füle eldugult, teste pedig úgy lüktetett, mintha minden egyes sejtje maga akarna levegőt venni. A varázslónő csak lassan döbbent rá, hogy a varázslat hullámai elenyésztek. Még az elméje mélyén sikítozó hang is elhallgatott. Homályos tekintetét a Hold Szülöttére emelte, mely több tucatnyi helyen füstölt és égett – és lassan hátrált, visszahúzódott. Kiért a városból, és bizonytalan mozgással, féloldalasan tovább haladt. A Hold Szülötte dél felé indult, a távoli Tahlyn-hegység irányába. Szélfogó körülnézett, valahogy homályosan rémlett neki, hogy egy csapat katona az ő dombjához rohant, védelmet keresve. Aztán egy hatalmas hullám leverte a lábáról, széttépte utolsó védelmi vonalait is. A katonákból most nem maradt más, csak a páncélzatuk darabjai. Valamit valamiért, Varázslónő. Visszanyelte feltörő könnyeit, és az első domb felé fordult. Tajszkrenn a földön hevert, de életben volt. Vagy fél tucat katona masírozott fel a dombra, és sereglett a Főmágus elé. Egy perc múlva már el is vitték őt. Bellurdan, akinek legtöbb ruhája hamuvá lett, húsa pedig vöröslött az égett sebektől, a középső domb tetején maradt, és fájdalmas zokogás közepette Éjsötét földi maradványait szedegette össze éppen. Az egész jelenet, a szörnyűség és a gyász villámcsapásként érte Szélfogó szívét. Gyorsan elfordult. – Légy átkozott, Tajszkrenn – suttogta halkan. Palás városa elesett. A Birodalom Félkarú seregeit és négy varázslóját áldozta fel ezért. A Fekete moranth csapatok csak most indultak a város felé. Szélfogó álla megfeszült, telt ajkai pedig vékony, fehér vonallá préselődtek. Valami ott dörömbölt az emlékei között, és egyre biztosabb volt abban, hogy ez a játszma még nem ért véget. A varázslónő várt.
„A Mágikus Üregek mindenek fölött léteznek. Találd meg a kaput, és keress rajta magadnak egy megfelelő nyílást. Ami kitüremkedik azon a nyíláson, az a tiéd, kedved szerint alakíthatod.” Ezekkel a szavakkal bocsátottak egykor egy fiatal nőt a varázslás rögös útjára. „Tárd fel a lelked az Üreg előtt, mely érted jön – amely rád talál. Használd az erejét – annyit, amennyit tested s lelked biztosan uralni tud –, de ne feledd: ha a test megtörik, a kapu bezárul!” Szélfogónak fájt minden végtagja. Úgy érezte magát, mintha az elmúlt két órában bunkósbottal püfölték volna a testét. A legutolsó dolog, amire vágyott, az a furcsa, keserű íz volt a szájában, mely jelezte, hogy valami gonosz erő érkezett a dombtetőre. Ilyen figyelmeztetést egy gyakorló varázsló csak akkor kaphatott, ha a kapu nyitva állt, az Üreg Ereje pedig átjárhatta testét. Hallott ilyen történeteket más varázslóktól, olvasott poros kéziratokat, melyek ezekről a percekről szóltak – amikor megérkezett az erő, a halálos. Úgy hitték, ilyenkor egy isten lép a halandók világába. Ha tippelnie kellett, hogy milyen halhatatlan erő érkezett mellé, akkor biztosan a Halál Istenére, Csuklyásra szavaz. De az ösztönei azt súgták, téved. Nem, az isten nem érkezett meg – valami más viszont annál inkább. A varázslónő összezavarodott, mert nem tudta eldönteni, hogy a körülötte álló emberek közül ki az, aki veszélyes. Tekintete valami miatt újra és újra a fiatal lányra vándorolt. De a gyermeken csak azt látta, hogy lélekben többnyire egészen máshol járhat. A hangok végre visszahozták őt a jelenbe. Pálinkás őrmester ott állt Fürge Ben és a másik katona fölött, akik még mindig Sokfürt teste mellett térdeltek. Fürge Ben egy hosszúkás, becsomagolt tárgyat szorongatott a kezében, és úgy nézett az őrmesterére, mintha valamiféle jóváhagyásra várna. A két férfi között vibrált a levegő a feszültségtől. Szélfogó elkomorodott, és a férfiak mellé lépett. – Mit csinálsz? – kérdezte Fürge Bentől. Tekintete a tárgyra tapadt, melyet a varázsló szinte nőiesen kecses kezében látott. A mágus meg sem hallotta őt, továbbra is az őrmestert nézte. Pálinkás a varázslónőre pillantott. – Gyerünk, Fürge – morogta, aztán elsétált a domb széléig. A Morath-hegyeket bámulta. Fürge Ben finom, aszketikus vonásai megkeményedtek. Fejével intett társának: – Készülj, Kalam. A Kalam nevű katona a sarkára ült, kezét zsebre tette. A pozitúra kissé furcsán festett, főleg Fürge Ben kérése után, de úgy tűnt, a varázsló elégedett. Szélfogó figyelte, ahogy a varázsló Sokfürt vértől mocskos, reszkető mellkasára helyezi vékony ujjait. A férfi elsuttogott egy leláncoló igét, és lehunyta a szemét. – Ez mintha denul nyelven lett volna – mondta Szélfogó, és Kalamra pislantott, aki meg sem mozdult, csak ült tovább, ugyanúgy. – De valahogy mégsem – tette hozzá lassan. – Mintha kicsavarta volna a szavakat – Szélfogó elhallgatott, mert valami furcsát látott Kalamban – olyan volt, mint egy kígyó, amely éppen lecsapni készül. Nem kellene sok hozzá, hogy az ember magára vonja a haragját. Elég egy pár rosszul időzített szó, egy óvatlan mozdulat Fürge Ben vagy Sokfürt felé. A férfi nagydarab volt, olyan mackós típus, de Szélfogó nem feledte a gyilkos pillantását sem. „Tényleg egy kígyó, ez a férfi egy igazi gyilkos, egy katona, aki elérte már a felsőbb szintet a
gyilkolásban. Neki az ölés már nem csupán egy munka, élvezi is!” Eltűnődött rajta, hogy nem ez az erő, ez a kimondatlan kegyetlenség volt-e az, ami szexuális izgalommal töltötte el a testét. Szélfogó felsóhajtott. Ez már csak egy ilyen nap. Fürge Ben elismételte a leláncoló igét, ezúttal a csomag fölött, melyet ekkorra elhelyezett Sokfürt teste mellett. Szélfogó növekvő félelemmel látta, hogy hihetetlen erő öleli körbe a tárgyat, miközben a mágus hosszú ujjaival végigsimít felette a levegőben. A férfi jóval nagyobb tudással rendelkezett, mint ő. Olyan Üreget nyitott meg, melyet ő még csak nem is ismert. – Kik vagytok ti egyáltalán? – suttogta, majd hátrálni kezdett. Sokfürt szeme felpattant, tekintetéből üvöltött a fájdalom. Szeme megakadt Szélfogón, cserepes ajka mosolyra húzódott. – Elveszett tudományok, Fogó. Aminek te most a tanúja leszel, azt már vagy ezer éve nem csinálta senki. – Arca elsötétedett, a mosoly lehervadt az ajkáról. Tekintete őrült lánggal égett. – Emlékezz vissza, Szélfogó! Gömbsüvegre meg rám. Amikor elestünk. Mit láttál te akkor? Nem éreztél valamit? Valami furcsát? Gyerünk, gondolkodj már! Nézz csak rám! Nézz a sebeimre, nézd meg, mi történt velem! Melyik irányba néztem, amikor a hullám elért? Szélfogó csak nézte a tüzet a szemében: diadallal vegyes harag látszott a haldokló tekintetében. – Nem vagyok benne biztos – mondta halkan. – Tényleg, láttam valamit. – A legbelsőbb énje, az, amelyik a csata során dolgozott benne, az, amelyik Gömbsüveg halálakor sikoltozni kezdett az elméjében – a sikoly az erőhullámoknak szólt, melyek a síkság felől érkeztek. Szeme összeszűkült, Sokfürtre meredt. – Fürkész Anomander sosem törődött az akaratlagossággal. Ő fölötte állt az egész ügynek. A varázslat hullámait viszont akaratlagosan gerjesztették, nem igaz? Rossz oldalról törtek ránk. – Egész testében reszketett. – De miért? Mi oka lett volna Tajszkrennek, hogy ilyet tegyen? Sokfürt remegő kézzel megragadta Fürge Ben ruháját. – Használd a nőt, varázsló – mondta. – Vállalom a kockázatot. Szélfogó fejében versenyt száguldottak a gondolatok. Dujek leküldte Sokfürtöt a csatornába. Pálinkás és a szakasza pedig ott dolgoztak. Megállapodást kötöttek egymással. – Sokfürt, mi folyik itt? – kérdezte. A félelemtől nyakizmai egészen lemerevedtek. – Hogy érted azt, hogy használjon engem? – Talán vak vagy, te nőszemély? – Csendet! – parancsolta Fürge Ben. A varázsló szétmarcangolt mellkasára helyezte a tárgyat, ügyelve arra, hogy pontosan a gerinc mentén feküdjön a hosszúkás csomag. A felső vége éppen a férfi álla alá ért, az alja kicsit túllógott törzse maradványán. A csomag vásznának piszkos felületéből fekete erőfonalak törtek elő. Fürge Ben elhúzta kezét a tárgy fölött, mire a háló szétterjedt. A csillogó fekete szálak tébolyult fonadékká szövődtek, beborították Sokfürt egész testét, sőt, behatoltak a húsába is. A mintázat folyamatosan változott, méghozzá egyre gyorsabb és gyorsabb ütemben. Sokfürt vonaglott, szeme fellángolt, aztán hátraesett. Tüdejéből egy utolsó lélegzet tört elő, lassan, sziszegve. A sóhaj
bugyborékolásba ment át, aztán a varázsló már nem vett levegőt. Fürge Ben a sarkára ült, és Pálinkásra pillantott. Az őrmester feléjük fordult, közömbös, kifürkészhetetlen arccal. Szélfogó mocskos ruhaujjával letörölte homlokáról az izzadságot. – Tehát nem működött – mondta. – Bármivel is próbálkoztál, az nem sikerült. Fürge Ben talpra szökkent. Kalam felvette a földről a becsomagolt tárgyat, és közelebb lépett a varázslónőhöz. A merénylő végtelenül sötét szeme a varázslónő arcát fürkészte. – Vigyázz rá, varázslónő – mondta Fürge Ben. – Vidd magaddal a sátradba, és csak ott csomagold ki. Tajszkrennek nem szabad meglátnia. – Micsoda? Ennyi? – Szélfogó tekintete a csomagra esett. – Azt sem tudom, hogy mi ez, amit elfogadok tőled. De bármi legyen is a csomagban, nekem valahogy nem tetszik ez az egész. A varázslónő háta mögött megszólalt a lány. Hangja élesen és vádlón csengett: – Nem tudom, hogy mit csinált, Varázsló. Távol tartott engem magától. Ez nem volt szép dolog. Szélfogó a lány felé fordult, aztán Fürge Benre nézett. Mi ez az egész? A fekete férfi dühösen meredt maga elé, de a szeme sarkában valami más is látszott. Félelem. Pálinkás a lány felé fordult. – Van valami mondanivalója az üggyel kapcsolatban, önkéntes? – mondta kemény hangon. A lány sötét szeme az őrmesterre siklott. Megrántotta a vállát, aztán elsétált. Kalam Szélfogó felé nyújtotta a csomagot. – Válaszok – mondta halkan, dallamos, telt Hétvárosi akcentussal. – Mi mindannyian válaszokra várunk, Varázslónő. A Főmágus megölte a társait. Nézzen ránk, a Hídégetőkből csak mi maradtunk. A válaszokat nem könnyű... megtudni. Hajlandó áldozatokat hozni az ügy érdekében? Szélfogó egy utolsó pillantást vetett Sokfürt kegyetlenül szétmarcangolt testére, a semmibe meredő tekintetre, majd átvette a csomagot. Bármi volt is benne, könnyű volt, akár a pille. A vászonba burkolt tárgy kicsi volt; több részből állt, és ahogy megragadta, csomókat, toldásokat érzett a kemény tárgy felületén. A merénylő medveszerű arcába nézett. – Azt akarom – mondta lassan –, hogy Tajszkrenn megkapja, amit érdemel. Látni akarom, hogy megbűnhődik. – Akkor tehát megegyeztünk – mondta Kalam mosolyogva. – Itt kezdődik a közös munkánk. Szélfogónak a mosoly láttán összeszorult a gyomra. „Beléd meg mi ütött, te nőszemély?” Felsóhajtott: – Rendben. – Megfordult, és már indult volna lefelé a dombról, amikor tekintete megakadt az őt figyelő lányon. Végigfutott a hátán a hideg. – Újonc, te ott! Mi a neved? A lány elmosolyodott, mintha viccet mondana: – Siralom. Szélfogó elkomorodott. Találó név. A hóna alá csapta a csomagot, és imbolyogva
elindult lefelé a domboldalon. Pálinkás őrmester belerúgott egy sisakba, majd nézte, ahogy az végigpattog lefelé a domboldalon. Fürge Benhez fordult. – Tehát megvan? – kérdezte. A varázsló szórakozottan Siralomra nézett, majd bólintott. – Túlságosan a csapatunkra tereli a figyelmet – mondta a fiatal lány Pálinkásnak. – Tajszkrenn észre fogja venni. Az őrmester felvonta a szemöldökét. – A csapatra terelem a figyelmet? Mi az ördögöt akar ez jelenteni? Siralom nem felelt. Pálinkás igen cifrákat gondolt magában, de nem szólt egy szót sem. Mit is szokott Muzsikus mondani a lányra? Egy ravasz kis kurva. Egyenesen a szemébe mondta, a lány meg csak bámult rá azzal a jeges, kegyetlen tekintetével. Pálinkás ugyan utálta magát ezért, de osztotta Muzsikus véleményét. De ami még ennél is kuszábbá tette a helyzetet, ez a tizenöt éves lány majdnem halálra rémítette Fürge Bent, és a varázsló nem volt hajlandó beszélni az esetről. Mit adott neki a Birodalom? Követte tekintetével Szélfogót, aki a csatamezőn vágott át éppen. A varjak rikoltozva szálltak fel előle, és rémült, bizonytalan hangokat hallatva köröztek fölötte a levegőben. Az őrmester érezte, hogy Kalam áll meg mellette. – A Csuklyás Szakállára – mormogta Pálinkás –, úgy látom, a varjak halálos veszedelemnek tekintik ezt a varázslónőt. – Nem őt – mondta Kalam –, hanem azt, amit visz. Pálinkás beletúrt a szakállába, tekintete összeszűkült. – Ez az egész ügy valahogy bűzlik. Biztos, hogy szükség van erre? Kalam megvonta a vállát. – Pálinkás – szólalt meg Fürge Ben a hátuk mögött. – Készakarva tartottak bennünket a csatornában. Gondolod, hogy Tajszkrenn nem tudta előre, hogy mi fog történni? Az őrmester a varázslóhoz fordult. Siralom ott állt vagy százlépésnyire tőlük, bőven hallótávolságon belül. Pálinkás a lány felé fordult, de nem mondott semmit. Némi hallgatás után az őrmester a város felé fordult. Az utolsó moranth légiók éppen akkor masíroztak be a Nyugati Kapun. Az ostromlott városfalakon túl fekete füstoszlopok emelkedtek a levegőbe. Hallott valamit a régi viszályról, ami a moranthok és Palás, egykori Szabad Város lakosai között dúlt. A kereskedelmi utakért folyó küzdelem két erős kereskedőváros között – ezért estek egymás torkának folyton. Legtöbbször Palás került ki győztesen a versenyből. De most úgy látszott, hogy a fekete páncélba bújt harcosok, akiknek még az arca sem látszott ki a sisak rostélyán keresztül, és akik furcsa, zümmögő hangon kommunikáltak egymással, végül mégiscsak győztek. A dögökre gyűlő madarak kiáltásain túl halványan hallatszott a férfiak, nők és gyermekek halálsikolya is, akik moranth kard által végezték. – Úgy hallom, a Császárnő megtartja a moranthoknak tett ígéretét – jegyezte meg halkan Fürge Ben. – Egy órányi szabad öldöklés. Nem hittem volna, hogy Dujek... – Dujek nem mond ellent a parancsnak – vágott közbe Pálinkás. – Ráadásul egy Főmágus liheg a nyakába.
– Egy óra – mondta Kalam. – Aztán mehetünk utánuk takarítani. – Nem, mi nem – mondta Pálinkás. – Új parancsot kaptunk. A két férfi elképedve bámult vezetőjére. – Neked pedig még mindig bizonyíték kellene? – kérdezte Fürge Ben. – A halálba akarnak minket kergetni. Azt akarják, hogy... – Elég! – vágott közbe Pálinkás durván. – Ne most. Kalam, keresse meg Muzsikust. Tartalékokra van szükségünk a moranthoktól. Keresd meg a többieket, Fürge, vidd magaddal Siralomot is. Egy óra múlva találkozunk a Legfelsőbb Ököl sátra előtt. – És te? – kérdezte Fürge Ben. – Te mit fogsz tenni? Az őrmester kihallotta a bizonytalanságot a mágus hangjából. A férfi célt akart, megerősítést, hogy valóban jót cselekszenek. Ezzel egy kicsit már elkésett. Pálinkás ennek ellenére enyhe bűntudatot érzett – nem adhatta meg Fürge Bennek azt, amire vágyott. Nem mondhatta neki azt, hogy minden jól végződik majd. Leguggolt, tekintete továbbra is a várost fürkészte. – Hogy mit fogok tenni? Gondolkodni fogok, Fürge Ben. Meghallgattalak téged, meghallgattam Kalamot, Sunyit, Muzsikust, még Serény is az én fülemet rágja. Most én jövök. Úgyhogy hagyj most, Varázsló, és vidd magaddal a lányt is, jó messzire. Fürge Ben összerezzent. Volt valami Pálinkás hangjában, amitől rossz kedve támadt – sőt, igazából semmi biztatót nem mondott neki az őrmester. Pálinkás túl fáradt volt ahhoz, hogy aggódjon. Itt volt neki az új küldetésük, amit még alaposan át kellett gondolnia. Ha vallásos lett volna, akkor most Csuklyás templomában véráldozatot mutat be, és magához szólítja az ősei árnyait. Utálta beismerni, de ő is ugyanazt érezte, amit a szakaszában minden ember – a Birodalom vezetőségében volt valaki, aki holtan akarta látni a Hídégetőket. Túl voltak Palás városán, a rémálomból nem maradt más, csak a hamu íze a szájában. Előttük az újabb küldetés: Darujhisztán, a legendás város. Pálinkásnak volt egy olyan sejtése, hogy újabb rémálom vár rájuk. A csupasz hegyek utolsó orma alatt, a táborban lovas szekerek haladtak a sátrak sorai között, a keskeny utakon, rajtuk sebesült katonák. A malaza tábor katonás rendje teljesen megbomlott, a levegő szinte vibrált a fájdalmukban és félelmükben sikoltozó katonák kiáltásaitól. Szélfogó lassan haladt a magukba roskadt túlélők között. Átlépett a keréknyomokban összegyűlt vértócsákon, tekintete elszörnyedve meredt a gyógyító sátra mellett halomba hordott amputált végtagokra. A sereget követő tömeg sátraiból gyászének szomorú hangjai szálltak – ezrek megtört hangja, mely emlékeztetett mindenkit arra, hogy a háború szomorú, siratni való dolog. Vagy kilencezer kilométerre, a Birodalom fővárosában, Untában, a katonai vezetőség egyik fellegvárában egy névtelen ember keze most vörös vonallal keresztülhúzza a Második Hadsereg nevét az aktív seregek listáján, és végső megjegyzést ír mellé: Palás, tél dereka, Hamvas Álmának 1163-ik éve. Így jelölik majd kilencezer férfi és nő halálát. Aztán elfelejtik. Szélfogó összeráncolta a homlokát. Vannak közöttünk olyanok, akik sosem felejtenek. A Hídégetők hihetetlenül félelmetes lehetőséget vetettek fel. Szélfogónak
kedve támadt nyíltan szembenézni Tajszkrennel, a Főmágussal – ha valóban ő a felelős Gömbsüveg haláláért –, mivel dühös volt és becsapva érezte magát. De tudta, hogy az érzelmei mindig túl hevesek, túl gyorsan cselekvésre ösztönzik. Varázslópárbaj a Birodalom Főmágusával – a lehető leggyorsabb út a Csuklyás Kapujához. A bosszúvágy és az önbíráskodás már több halottat adott a földnek, mint amennyit a Birodalom valaha is adhat, és ahogy Gömbsüveg szokta volt mondani: rázhatod az öklöd, csinálhatsz bármit, de a halott akkor is halott marad. Túl sokszor látta már a halál működését, mióta először csatlakozott a Malaza Birodalmi hadsereg soraihoz, de legalább azokban az esetekben nem hibáztathatta egyértelműen saját magát. Ez nagy különbség volt, és sokáig meg is elégedett ennyivel. „Nem úgy, mint régen. Húsz évet töltöttem el azzal, hogy a vért mostam a kezemről!” De most, ha lehunyta a szemét, mindig ugyanazt látta maga előtt – az üres páncélt a dombtetőn. Összeszorult a szíve. Azok a férfiak és nők őhozzá rohantak, tőle vártak segítséget azzal a borzalommal szemben, ami a síkságról tört rájuk. Kétségbeesett cselekedet volt, végzetes, de megértette őket. Tajszkrenn nem foglalkozott velük, de ő igen. Ő is közéjük tartozott. A csatákban veszett kutyákként harcoltak, hogy távol tartsák az ellenséges légiókat a varázslónőtől. Ez alkalommal varázslóháborúra került sok. Vagyis, most rajta volt a sor. A Második Hadseregben szívességeket adtak és vettek. Ez tartott életben mindenkit, és ez tette a Második Hadtestet legendás sereggé. A katonák vártak tőle valamit, méghozzá joggal. Megváltásért rohantak hozzá. És belehaltak. És ha én áldoztam volna fel magam? Ha átirányítottam volna az Üregem védőerejét őrájuk, ahelyett, hogy magamat védem? Csak azért élte túl a csatát, mert dolgoztak az ösztönei, és az ösztönöknek nem volt semmi közük a bajtársiassághoz. Az olyan emberek nem maradtak sokáig életben a háborúban. Miközben Szélfogó a sátra felé tartott, azon tűnődött, hogy életben lenni és örülni az életnek két egészen különböző dolog. Belépett a sátorba, és behajtotta maga mögött a lapját. Megállt, és végignézett a holmiján. Elég kevéske volt, ahhoz képest, hogy már kétszáztizenkilenc éve élt. A tölgyláda, melyben Thyr varázslókönyvét tartotta, zárva volt, varázslatok védték az illetéktelen tekintetek elől. Alkimista eszközei az ágya mellett lévő asztalka tetején hevertek, mint a megunt, elöl hagyott gyerekjátékok. A rendetlenség közepén ott pihent a Sárkány Asztala. Tekintete egy picit megpihent a kártyacsomagon, aztán továbbvándorolt. Most valahogy minden másképp nézett ki – a láda, az eszközök, a ruhák, mintha mindez valaki másnak a holmija lett volna. Valakié, aki fiatalabb, akiben még van egy csipetnyi büszkeség. Csak az Asztal – a Jóslás – kacsintott rá régi ismerősként. Szélfogó odasétált, és megállt az Asztal előtt. Szórakozott mozdulattal megfogta a Kalamtól kapott csomagot, aztán előhúzott egy kisszéket az asztal alól. Leült, és az Asztalért nyúlt. Megállt a keze a levegőben. Hónapok óta nem nézte már meg, valami arra késztette, hogy távol tartsa magát tőle. Talán Gömbsüveg halálát is látta volna előre, talán ez volt az a sötét árnyék, mely már hónapok óta ott ült a gondolatai között. Egész életében a fájdalom és a félelem formálta lelkét, de a Gömbsüveggel töltött időszak valahogy más volt – ez is formált rajta, de inkább könnyed, játékos, boldog
lebegésre hasonlított a folyamat. Ő pusztán szórakozásnak nevezte ezt. – Mi lenne, ha szándékosan visszautasítanám? – Hallotta saját hangjában a keserűséget, és gyűlölte magát érte. A régi démonai visszatértek, és nevettek az álmai pusztulásán. „Egyszer már visszautasítottad az Asztal hívását, az éjszaka előtt, amikor elvágták Mohos torkát, az éjszaka előtt, amikor Táncos, és az az ember, aki egy napon egy egész Birodalmat uralhat, beszöktek mestered – szeretőd – Erődjébe. Talán tagadnád, hogy ez visszatérő mozzanat az életedben?” Tekintete elhomályosult, olyan emlékek törtek fel a lelkében, amelyeket már rég elfeledettnek hitt. Lenézett az Asztalra, gyorsan pislogott. – Szeretném én azt, hogy beszélj hozzám, öreg barátom? Akarom hallani azt, ahogy fájdalmas dolgokra emlékeztetsz, és azt mondod, hogy a hit a bolondoknak való? Szeme sarkából mozgást észlelt. Bármi volt is a csomagban, az mozgott. A zsák felülete folyamatosan hullámzott, mintha valaki rugdosná belülről. Szélfogó egy ideig csak nézte a batyut, aztán visszafojtotta lélegzetét, érte nyúlt, és maga elé vonta a csomagot. Övéből kihúzott egy kis tőrt, és elkezdte szétvágni a köteleket. A csomagban rejtező tárgy nem mozdult többet, mintha félne a nő cselekedetének eredményétől. Szélfogó hátradőlt, és szétnyitotta a csomagot. – Fogó – szólalt meg egy ismerős hang. Szeme elkerekedett – egy ragyogó sárga ruhát viselő fabábu mászott ki a batyuból. Kerek arcára ismerős vonásokat festettek. – Sokfürt! – Örülök, hogy újra látlak – mondta a marionett. Talpra állt. Megingott, felemelte szépen faragott kezét, hogy visszanyerje egyensúlyát. – És a lélek tényleg átköltözött – mondta, majd esetlenül meghajolt, és megemelte csüngő karimájú kalapját. A lélek költözése. – De hiszen ez már évszázadok óta elveszett számunkra. Még Tajszkrenn sem... – Elhallgatott, összepréselte ajkait. A gondolatok vadul száguldoztak a fejében. – Ezt most hagyjuk – mondta Sokfürt. Tett néhány lépést, aztán előrehajtotta a fejét, és megszemlélte új testét. – Nos – sóhajtotta –, örüljünk annak, ami van, nem igaz? – Felnézett, festett szemét a varázslónőre szegezte. – Át kell menned a sátramba, még mielőtt Tajszkrenn is rájön a turpisságra. Szükségem van a Könyvemre. Már belekeveredtél, nincs kiút. – Mibe keveredtem én bele? Sokfürt nem felelt, elfordult Szélfogótól. Lassan letérdelt. – Mintha egy Asztal jelenlétét érezném – mondta. Szélfogó hátán hideg verejték csorgott végig. Sokfürt gyakran keltett benne kellemetlen érzéseket, de ez... Érezte a saját félelme szagát. Megkönnyebbült, amikor a bábu tekintete lesiklott róla, és hálás volt az élet apró csodáiért. Ez Ősi Mágia volt, Kurald Galain, már ha a legendák igazat mondanak – halálos, gonosz, nyers és hatalmas erő. A Hídégetők híresek voltak a vakmerőségükről, de a Káoszhoz közeli Üregekben járni nem is vakmerőség volt, hanem ostobaság. Vagy kétségbeesettség. Thyr Ürege szinte magától megnyílt, erő áramlott végig a testén. Tekintete az Asztal felé villant. Sokfürt is megérezhette a dolgot.
– Szélfogó – suttogta szinte vidáman. – Gyere. A Jóslás szólít téged. Olvasd, amit olvasnod kell. Szélfogót zavarba ejtette a lelkesedés, mely elöntötte – vonakodva nyúlt az Sárkány Asztala felé. Látta, hogy remeg a keze, amikor az Asztalhoz ér. Lassan mozdult, a lakkozott fakártyák hidege először csak az ujjaiba hatolt be, aztán továbbkúszott az egész alkarján. – Már most érzem a bennük dúló vihart – mondta. Megkeverte a paklit, aztán letette az Asztalra. Sokfürt nevetésében mohóság és izgalom hallatszott. – Az Első Ház nyitja a játszmát. Gyerünk, gyorsan! Felfordította az első kártyát. Elakadt a lélegzete: – A Sötétség Lovagja. – Az Éj Ura vezényli ezt a játszmát. Hát persze – sóhajtotta Sokfürt. Szélfogó tanulmányozta a festett lapot. Az arc árnyak közé burkolózott, mint mindig; a Lovag meztelen volt, bőre koromfekete. Deréktól felfelé ember formájú volt, izmos, és egy kétkezes, fekete kardot tartott a kezében, melyből füstös, földöntúli láncok gyűrűztek a háttér végtelen sötétjébe. Alteste drakóni volt, a páncélba burkolt végtagok feketék, hastájékon azonban szürkéssé fakult. Most is, mint mindig, látott rajta valami újat, valamit, amit még sosem fedezett fel a képen. A Lovag feje fölött egy alak látszott a homályban: a szeme sarkából pillantotta meg, mely azonnal semmivé lett, amint odakapta a tekintetét. „Sosem adod könnyen az igazságot, ugye?” – Gyerünk, a második lapot – unszolta Sokfürt, és közelebb húzódott az asztalba vésett játékmezőhöz. Szélfogó felcsapta a második lapot. – Oponn – a Szerencse Kétszínű Istene. – A Csuklyás átka legyen a kotnyeles mindenükön – mordult fel Sokfürt. A Hölgy feje volt fölül, fivére fejjel lefelé vigyorgott a kártya alján. Tehát a szerencse fonala inkább húzott, mint tolt – a siker fonala volt. A Hölgy arcán gyengéd, szinte barátságos kifejezés ült, mely arra utalt, hogy a helyzet kiegyensúlyozott. Szélfogó alaposabban is megnézte a kártyát, és észrevett még egy furcsa dolgot. Ott, ahol az Úr jobb keze a Hölgy bal keze felé nyúlt, a két kéz között egy kis, kerek fémdarab látszott. A varázslónő előrehajolt, és hunyorogva tovább böngészte a képet. Egy érme, rajta egy férfifej. Szélfogó pislogott. Nem, női fej. Megint férfi, aztán megint nő. Szélfogó egy hirtelen mozdulattal hátradőlt. Az érme pörgött. – A következőt! – parancsolta Sokfürt. – Túl lassú vagy. Szélfogó látta, hogy a marionett nem tulajdonított különösebb jelentőséget a második lapnak, éppen csak annyira nézte meg, hogy felismerje. Szélfogó ösztönösen tudta, hogy Sokfürt és a Hídégetők valahogy benne vannak ebben az ügyben, de a saját szerepét még nem látta át. Ezzel a két kártyával már így is többet megtudott, mint ők. Ez még persze kevés volt, de ahhoz talán elegendő, hogy életben maradjon az elkövetkezendő események során. Kifújta az eddig benntartott levegőt, előrehajolt, és tenyerével az Asztalra csapott,
Sokfürt felugrott, és a varázslónő felé fordult. – Ennél maradsz? – kiáltotta. – A Bolondnál maradsz? Ez abszurd! Játssz tovább, fehérnép! – Nem – mondta Szélfogó. Felkapta a két kártyát, és visszarakta a többi közé. – Úgy döntöttem, hogy ennél maradok, és kész. Nem tehetsz ellene semmit. – Felállt. – Szajha! Egy szempillantás alatt meg tudnálak ölni! Itt és most! – Remek – mondta Szélfogó. – Legalább nem kell megjelennem Tajszkrenn előtt jelentést tenni. Tehát, csak rajta. – Keresztbe tette a karját, és várt. – Nem – mondta morogva a marionett –, szükségem van rád. Ráadásul te még nálam is jobban megveted Tajszkrennt. – Oldalra hajtotta a fejét, és átgondolta, hogy mit is mondott tulajdonképpen. Felnevetett. – Így legalább biztos lehetek benne, hogy nem árulsz el engem. Ezen Szélfogó is elgondolkodott. – Igazad van – mondta. Megfordult, és a sátor bejáratához ment. Keze már nyúlt is a durva vászonért, de aztán megtorpant. – Sokfürt, mennyire hallasz te jól? – Elég jól hallok – morogta a marionett. – Hallasz most valamit? – „Esetleg egy pörgő pénzérmét?” – A tábori zajokat, semmi mást. Miért, mit hallasz? Szélfogó elmosolyodott. Válasz nélkül félrehúzta a sátorponyvát, és kivonult. Úton a parancsnoki sátor felé, furcsa remény éledt fel a szívében. Soha nem választotta Oponnt szövetségeséül. A szerencsére hagyatkozni bármiféle ügyben – a legnagyobb ostobaság. Az első Ház, amelyet felcsapott, a Sötétség – érintése jéghideg volt, fejében pedig az erőszak hullámai csaptak össze hangosan. De mégis, valahogy különös felhangot kapott a lap, mintha valamiféle megváltást hozna. A Lovag lehet ellenség, lehet szövetséges – de még valószínűbb, hogy egyik sem lesz belőle. Csak megjelenik, kívülállóként, váratlanul, egyedül. De a harcos árnyékán Oponn lovagolt, és emiatt a Sötétség Háza a peremre szorult, a nap és éj közé. De a döntését, hogy Oponnál maradjon, leginkább a pörgő pénzérme miatt hozta. Sokfürt nem hallott semmit. Nagyszerű. Közeledett a tábornoki sátorhoz, de közben továbbra is hallotta a halk csilingelést a fejében – sejtette, hogy ez még jó darabig így is lesz. Az érme csak pörgött, pörgött. Oponn két arcát mutatta a világ felé, de a Hölgyé volt a játszma. Pörögj csak, pörögj.
Harmadik fejezet Thelomen Tartheno Toblakai... Keresd az emberek nevét, kik nem hajlandóak a homályba veszni... legendájuk mellett eltörpül jóslatom, s dicsfényük elvakítja szememet... „Ne lépd át a rácsot, mely nyughatatlan szívüket védi... ...ne törj e hatalmas oszlopokra, melyek a földhöz hűek!” Thelomen Tartheno Toblakai... Ezen oszlopok még mindig állnak, s elrontják énem jeges égboltját...
a Gothos-tekercsek (II. könyv) Gothos (?)
A Birodalmi gálya éles késként szelte maga előtt a mély tenger hullámait. A vitorlázat, a kötelek nyikorogtak az erős szélben. Ganoes Paran kapitány a kabinjában maradt. Már régen ráunt arra, hogy a keleti látóhatárt lesse, és arra várjon, hogy feltűnjön végre a szárazföld. Nekidőlt az ágya mögötti falnak, nézte az imbolygó lámpást, és szórakozottan az asztal közepébe bökdöste a tőrét. Az asztallap már tele volt apró lyukakkal. Hűvös, mohos szagú levegő csapta meg az arcát. Odafordult, és látta, hogy megnyílik mellette a Birodalmi Üreg. Két éve látta utoljára a Karmosok Mesterét. – A Csuklyás szakállára, ember – mondta Paran –, te sosem hordasz más színű ruhát? Ez a perverz rajongásod a zöld szín iránt, biztosan gyógyítható lenne. A magas, félvér Tiste Andii ugyanazokat a ruhákat viselte, mint legutóbb. Csak az
ujján csillogó számtalan gyűrű vitt némi változatosságot az öltözéke színeibe. A Karmosok Mestere rosszkedvűen érkezett, és ezen Paran üdvözlő szavai nem sokat javítottak. – Azt gondolod, nekem örömet okoznak az ilyen utazások? Megkeresni egy hajót az óceán kellős közepén, nem kis feladat, nagy tudást igényel. – Éppen ezért vagy olyan megbízható hírnök – mormogta Paran. – Látom, nem tettél semmit annak érdekében, hogy javuljon kissé a modorod. Bevallom, nem igazán értem, hogy miért bíz rád ilyen feladatokat a Végrehajtó. – Nem is kell értened, Cilinder. Na, megtaláltál. Mi az üzenet? – A lány a Hídégetőkkel van. Palás városa előtt. – Az ostrom folytatódik? Mennyire friss az információ? – Majdnem egyhetes, mert ennyi ideje kereslek téged. De mindenesetre – folytatta – , az ostromgyűrű nemsokára megtörik. – Melyik egység? – érdeklődött Paran. – Ismered mindet? – Igen – felelte Paran. – Pálinkás osztaga. A lány az egyik önkéntese. – Cilinder elkomorodva nézegette gyűrűit egyik kezén. Paran lehunyta a szemét. Tulajdonképpen nem is kellett volna, hogy meglepődjön. Az istenek játszanak velem. A kérdés csak az, hogy melyik istenek? Jaj, Pálinkás. Te valaha egy egész hadsereget vezettél, még akkor, amikor Laseent Komornak hívták, amikor meghallgathattad a társaid véleményét, amikor még választhattál volna. Megállíthattad volna Komort. A pokolba is, engem is megállíthattál volna. De most csupán egyetlen szakasznyi katonát vezetsz, egy osztagot, ő meg Császárnő lett. És én? Én egy bolond vagyok, aki követte az álmait, most pedig nem vágyom másra, mint arra, hogy végre vége legyen. Kinyitotta a szemét, és Cilinderre nézett. – Pálinkás. A Hétváros Szövetségének háborúja: a Birodalom győzelme Arennél, a Rakaru Szent Sivatag, Pan'potsun, Nathilog... – Mindez még a császár idején volt. – Szóval – mondta Paran –, én fogom vezetni Pálinkás szakaszát. A küldetés Darujhisztán, a városok városa. – Az önkéntes már élesíti a karmait – mondta Cilinder, enyhe fintor kíséretében. – Korrumpálta a Hídégetőket, talán még magát Félkarú Dujeket és az egész Második és Harmadik Hadtestet Genabackison. – Ezt nem mondod komolyan. De mindegy, nekem csak az önkéntessel lesz dolgom. Csak vele, és senki mással. A Végrehajtó egyetért velem abban, hogy túl sokáig halogattuk a dolgot. Most meg azt mondod, hogy talán el is késtünk? Nem hiszem el, hogy Dujekból szabotőr lehet – nem, Dujek nem olyan. És Pálinkás sem. – Az előírtak szerint kell teljesítened a feladatodat, de megbíztak vele, hogy figyelmeztesselek: az akciót titokban kell tartani. Amint Palásba érsz, a Karmosok egyik ügynöke kapcsolatba lép majd veled. Csak benne bízz, senki másban. Az önkéntes rátalált a fegyverére, és szándékában áll a Birodalom szívébe döfni azt. Vereségről szó sem lehet. Ha netán úgy éreznéd, hogy nem vagy képes végrehajtani a feladatot, akkor...
Paran végigmérte az előtte álló férfit. Ha olyan súlyos a helyzet, ahogy mondod, akkor miért nem egy Karmost küldenek? A férfi felsóhajtott, mintha meghallotta volna Paran néma kérdését. – Egy isten használja őt, kapitány Nem adja majd magát könnyen. A terven vele kapcsolatban végre kellett hajtani bizonyos... változtatásokat. Pontosabban mondva, némi bővítésre volt szükség. Újabb szálak kapcsolódtak az eseményekhez, de ezek a szálak már a helyükön vannak. Cselekedjen a parancsa szerint! Minden kockázattól meg kell szabadulnunk, ha el akarjuk foglalni Darujhisztánt, márpedig Laseen Császárnő akarja azt a várost. Egyébként pedig úgy érzi, hogy ideje volna Dujeket... leszerelni. – Miért? – Mert követői vannak. Sokan még mindig úgy hiszik, hogy a Császár az öreg Dujekre akarta hagyni a hatalmát. – A Császár arra készült, hogy örökké uralkodni fog, Cilinder. Laseennek ez a félelme nevetséges, és csak azt bizonyítja, hogy üldözési mániában szenved. – Kapitány – mondta Cilinder halkan –, nálad nagyobb emberek is haltak már meg ennél sokkal kevesebbért. A Császárnő feltétlen engedelmességet vár el, és hűséget követel szolgáitól. – Egy valamirevaló uralkodó éppen fordítva akarná mindezt. Cilinder szája vékony vonallá préselődött. – Vedd át a parancsnokságot, és tartsd szemmel az önkéntest, de semmi jele ne legyen annak, hogy figyeled őt. Ha ez megvan, vársz. Érthető voltam? Paran a kajütablak felé fordította a fejét. Túl sok eltussolás, féligazság és hazugság volt ebben a... kaotikus maszlagban. „Hogyan leszek rá képes, ha eljön az idő? Az önkéntesnek meg kell halnia. De a többi? Pálinkás, emlékszem rád, akkoriban kihúzhattad magad, és én a legrémesebb álmomban sem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle. Vajon az én kezemhez tapad majd a véred, mire ez az egész véget ér?” Rájött, hogy már nem is tudja igazán, ki az áruló ebben az ügyben, ha egyáltalán van áruló. A Császárnő a Birodalom szíve? Vagy valami más a Birodalom lényege, egy örökség, egy álom, ambíció, a béke és jólét végtelen látomása? Darujhisztán – a világ legnagyobb városa. Vajon lángok borítják majd, amikor a Birodalom bekebelezi? Bölcs dolog megnyitni kapuit? A Malaza Birodalom határain belül, messze a kaotikus háborúskodásoktól, az emberek olyan békességben éltek, melyről őseik még csak álmodni sem mertek. És ha nem lennének a Karmosok, és a végtelen háborúk a távoli vidékeken, akkor szabadok is lennének. Erről álmodott a Császár még a legelején? És egyáltalán, számít ez még valamit? – Érthetőek voltak az utasítások, kapitány? – Persze, hát hogyne. Cilinder szélesre tárta karját. A Birodalmi Üreg ásítva megjelent mögötte a levegőben. Hátralépett, és már el is tűnt. Paran előredőlt, és a kezébe temette az arcát. Az Áramlatok Évszaka volt, Genabaris kikötőjében a malaza teherhajók forgolódtak, ficánkoltak a hullámok hátán, és úgy rángatták köteleiket, akár a megvadult állatok. A cölöpök nehezen bírták a szokatlan terhelést, minden kemény
rántásnál meg-megnyikordultak. Az utat ládák és teli zsákok torlaszolták el – friss szállítmány a Hétvárosból, végcélja a frontvonal. A halmokon szállítmányozási írnokok rohangáltak, akár a majmok – keresték az azonosításhoz szükséges írásokat, és közben a matrózok és dokkmunkások feje felett egymással cseverésztek. Az ügynök egy ládának dőlt, az egyik dokk bejáratánál várakozott, keresztbe tett karral. Apró, szúrós szeme egy tisztre szegeződött, aki vagy harminc méterre tőle, ugyanazon a dokkon üldögélt egy zsákon. Az elmúlt egy órában egyikük sem mozdult. Az ügynök nehezen hitte el, hogy ezzel az emberrel kell kapcsolatba lépnie. Iszonyúan fiatalnak látszott, zöldfülűnek. Az egyenruhán még látszottak a szabó krétájának nyomai, a kardja bőrmarkolatán sehol egy izzadságfolt. A nemesi származás úgy lengte körül, akár valami erős parfüm. Az elmúlt egy órában csak ült ott, keze az ölében, válla előregörbülve, és úgy bámulta maga körül a nyüzsgést, mint valami ostoba tehén. Bár a rangja szerint kapitány volt, egyetlen katona sem vette magának a fáradságot, hogy tisztelegjen neki – nem volt valami tiszteletre méltó látvány. A Végrehajtót egészen biztosan alaposan fejbe vágták a legutóbb, amikor valaki meg akarta ölni a Császárnőt. Ez volt az egyetlen lehetséges magyarázat arra, hogy ezt a pojácát küldte egy ilyen kemény feladat elvégzésére. De őt küldte. Manapság, állapította meg magában szomorkásan, az egész világot idióták vezetik. Hatalmas sóhaj kíséretében, az ügynök ellökte magát a ládától, és imbolygó léptekkel elindult a tiszt felé. A férfi észre sem vette, hogy társasága van, egészen addig, míg az ügynök oda nem lépett elé. Ekkor felnézett. Az ügynök a tekintete láttán gyorsan újra átgondolta a véleményét. Volt a fiatal tiszt szemében valami veszélyes. Valami mély csillogás, amitől a szeme sokkal idősebbnek látszott, mint ő maga. – Neve? – mordult fel. – Hát, nem sietted el a dolgot – mondta a kapitány, és felállt. Langaléta fattyú. Az ügynök arca még jobban elsötétedett. Utálta a magas embereket. – Kire vársz, kapitány? A férfi tekintete végigfutott a dokkon. – Vége a várakozásnak. Menjünk. Remélem, tényleg tudod, hogy hová kell mennünk. – Lehajolt, felkapott egy zsákot, és megindult előre. Az ügynök felzárkózott a kapitány mellé. – Rendben – morogta. – Akkor csináljuk így. – Elhagyták a kikötőt, és az ügynök az első utcán elfordult jobbra. – Múlt éjjel érkezett egy Zöld Quorl. Azonnal elvisz téged a Felhős Erdőbe, aztán onnan egy Fekete visz tovább Palás városába. A kapitány közömbös arccal nézett az ügynökre. – Még sosem hallottál a Quorlokról? – Nem. Feltételezem, hogy valami szállítóeszközök. Mi másért szállítottak volna le a hajóról, vagy háromezer kilométerre Palástól? – A moranthok használják őket, mi meg a moranthokat. – Az ügynök jót mosolygott
magában. – Igen, manapság jó sokat használjuk őket. A Zöldek intézik a legtöbb futármunkát, hurcolják az olyanokat, mint te meg én, a Feketék viszont Palásban állomásoznak, és a különböző klánok nem szívesen keverednek egymással. A moranthok klánokat alkotnak, mindnek egy szín a neve, és ezt a színt viselik magukon. Így aztán senki sem keveri össze őket. – És én egy Zölddel fogok utazni, egy Quorlon? – Pontosan, kapitány Egy keskeny utcácskában baktattak felfelé. Minden sarkon malaza katonák állomásoztak, kezük a fegyverük markolatán, tettre készen. A kapitány viszonozta egy őrosztag tisztelgését. – Problémát okoznak talán a lázadások? – kérdezte. – Probléma nincs, csak lázongások. – Nézzük csak, jól értettem a dolgokat? – A kapitány hangja keményen csengett. – Ahelyett, hogy hajóval mennék a Paláshoz legközelebbi kikötőig, a szárazföldön utazom majd, valami hátason, egy rakásnyi félig barbár alakkal, akiknek olyan a szaguk, mint a szöcskéké, és úgy is öltöznek. Így aztán senki sem tud majd az utazásomról, főleg azért, mert egy évbe telik, mire odaérek, és addigra már úgysem marad ott senki és semmi. Tehát, jól értettem? Az ügynök elvigyorodott, és megcsóválta a fejét. Annak ellenére, hogy tényleg utálta a magas embereket, kezdeti bizalmatlansága lassan alábbhagyott. Ez az alak legalább egyenes volt – és ez nem semmi, főleg egy nemesi fajzattól. Lehet, hogy Árvának mégsem ment el az esze egészen. – Azt mondod, szárazföldön? Hát igen, tulajdonképpen szárazföldön fogsz utazni. – Megállt egy egyszerű, jeltelen ajtó előtt, és a kapitányhoz fordult. – Tudod, a quorlok repülnek. Van szárnyuk. Méghozzá két pár. Áttetsző szárnyaik vannak, sőt, ha éppen ahhoz van kedved, még át is nyúlhatsz rajtuk. De hát ugyan kinek volna ilyesmihez kedve, több száz méter magasan, he? Lehet, hogy sokáig zuhanna az illető lefelé, de igen gyorsan földet érne. Érted, ugye? – Kinyitotta az ajtót, mely mögött egy lépcsősort láttak. – Ennyit a sokatmondó jelentésekről – mondta a férfi elfehéredve. Az ügynök arcán még szélesebb lett a vigyor. – Mi előbb tudtuk, mint te. Kapitány, ne feledd: az életben a legnagyobb hatalom a tudás... A férfi válaszként elmosolyodott. Beléptek az ajtón, majd becsukták maguk mögött. Szélfogó éppen azon az utcán sétált, ami a Birodalom palási központja lett, amikor egy fiatal tengerész állt meg előtte. A fiú arcán rettegés látszott, és jó párszor kinyitotta a száját, mire végül képes volt megszólalni. – Varázslónő? Szélfogó megállt. Tetszett neki az ötlet, hogy megvárakoztatja egy kicsit Tajszkrennt. – Mi az, katona? A katona hátrasandított a válla fölött, aztán megszólalt. – Az őrök, varázslónő. Van egy kis gondjuk. Engem küldtek, hogy...
– Kicsoda? Milyen őrök? Vezess azonnal hozzájuk. – Igenis, varázslónő. Követte a katonát a főépület és a fal közötti keskeny úton. Az út végében egy alak térdelt a földön, kopasz feje lehajtva. Mellette egy nagyobbacska, idomtalan zsákvászon csomag hevert, melyet rozsdabarna foltok csúfítottak. A férfi és a zsák körül legyek egész raja kavargott. A katona megállt, és a varázslónőhöz fordult. – Azóta sem mozdult el innen. Minden őr rosszul lesz a közelében. Szélfogó csak nézte a földön kuporgó férfit, és könny szökött a szemébe. Elfeledkezett a katonáról, és elindult társa felé. A bűz valósággal mellbe vágta. A fenébe is, gondolta, azóta itt van, hogy véget ért a csata. Öt napja. Közelebb lépett hozzá. Bár Bellurdan térdelt, így is szinte magasabb volt, mint Szélfogó. A thelomen Főmágus még mindig a csataöltözéke maradványait viselte, a szakadt szőrmeköpönyeg cafatjait, alatta pedig a véres, rongyos ruháját. Amikor odaért mellé, Szélfogó látta, hogy a Főmágus arca és nyaka tele van égés okozta hólyagokkal, haja pedig alig maradt. – Szörnyen nézel ki, Bellurdan. Az óriás lassan felé fordította a fejét. Véreres szemekkel bámult Szélfogóra. – Ah – mormogta a férfi. – Szélfogó. – Fáradt mosolya felszakította az arcán lévő sebeket, a vágás száraz volt, és vörös. A mosoly láttán Szélfogó szíve majdnem megszakadt. – Gyógyítóra volna szükséged, barátom. – Tekintete a zsák felé vándorolt. A felületén fényes hátú legyek nyüzsögtek. – Gyerünk már! Éjsötét leharapná a fejed, ha látná, hogy nézel ki. Gondoskodunk róla, Bellurdan. Mi ketten, te meg én. De erősnek kell lenned, hogy meg tudjuk tenni. A thelomen lassan ingatta a fejét. – Én ezt választom, Szélfogó. A külső sebek a belsőket tükrözik. – Nagy levegőt vett. – Nem fogok belehalni ezekbe a sérülésekbe. És egyedül fogok síremléket készíteni a szerelmemnek. De még nem jött el az ideje. – Hatalmas tenyerét a zsákra helyezte. – Tajszkrenn eltávot adott nekem, hogy ezt megtehessem. Elengedsz te is, ugye? Szélfogó maga is meglepődött azon a felinduláson, melyet a szavak hallatán érzett. – Tajszkrenn elengedett? – kérdezte éles, gúnytól csöpögő hangon. Látta, hogy Bellurdan szeme megrebben, és a férfi kicsit hátrál, és valahol a lelke mélyén a legszívesebben átölelte volna az óriást, hogy vele gyászoljon, de a harag felülkerekedett benne. – Az a szemét ölte meg Éjsötétet! Bellurdan! A Hold urának sem ideje, sem ereje nem lett volna ahhoz, hogy démonokat idézzen meg. Gondold csak át! Tajszkrennek volt elég ideje, hogy előkészítse... – Nem! – csattant fel Bellurdan mennydörgésszerű hangon. Talpra ugrott. Ezúttal Szélfogó lépett hátra. Az óriás olyan elkeseredettnek tűnt, mintha még a falakat is le akarná rombolni dühében. Keze ökölbe szorult, de aztán a tekintete megállapodott Szélfogó arcán. Ledermedt, aztán válla összeesett, keze szétnyílt, tekintete elhomályosult. – Nem – mondta ismét, de ezúttal szomorkás hangon. – Tajszkrenn a
mi védelmezőnk. Mindig is az volt, Szélfogó. Emlékszel még a kezdetekre? A Császár őrült volt, de Tajszkrenn ott állt mellette. Ő alakította a Birodalom jövőjét úgy, hogy ne a Császár rémálma váljon valóra. Alábecsültük a Hold Szülötte Urának erejét, ennyi az egész. Szélfogó csak bámult Bellurdan csupa seb arcába. Eszébe villant Sokfürt széttépett testének képe. Valami motoszkált a gondolataiban, de nem tudott rájönni, hogy mi is az. – Emlékszem a kezdetekre – mondta halkan, de közben zakatoltak fejében a gondolatok. Az emlékképek élesek voltak, de hogy milyen szál kötötte a múltat a jelenhez, arra nem tudott rájönni. Nagyon szeretett volna beszélni Fürge Bennel, de a csata óta nem látta egyik Hídégetőt sem. Itt hagyták őt Sokfürttel, és az a bábu napról napra egyre nagyobb rettegésben tartotta őt. Ráadásul most talált okot a gyűlöletre is – az a jelenet a Sárkányok Asztalával, láthatóan nagyon felbőszítette őt – és a sötétben dolgozott, Szélfogó elől eltitkolta terveit. – A Császárnak megvolt az a képessége, hogy a lehető legrosszabb embereket gyűjtse maga köré – folytatta –, de nem volt bolond. Tudta, hogy merről fog támadni az áruló. Az erőnk miatt voltunk mi a megfelelő emberek. Emlékszem, Bellurdan. A Császár már eltávozott, de az erő megmaradt. Szélfogónak elakadt a lélegzete. – Hát ez az – mondta félig-meddig csak magának. – A szál Tajszkrenn kezében van. – A Császár őrült volt – mondta Bellurdan. – Ha ép lett volna az elméje, akkor sokkal erősebb védelmet von maga köré. Szélfogó elkomorodott. A thelomennek igaza volt. De az öreg fickó nem volt őrült. Akkor vajon mi történhetett? – Sajnálom. Később még feltétlenül beszélnünk kell. A Főmágus hívat magához. Ugye, beszélünk még? – Ahogy kívánod. Hamarosan indulok, és sírt emelek Éjsötétnek valahol, talán a Rhivi-síkságon – hagyta jóvá az óriás. Szélfogó hátranézett, vissza a fiatal katonára, aki még mindig ott álldogált, és zavartan toporgott. – Bellurdan, ugye nem bánod, ha egy konzerváló varázsigét mondok a maradványaira? A férfi elfelhősödő tekintettel nézett le a zsákra. – Az őrök nem túl boldogok, persze. – Egy percig gondolkodott, aztán bólintott. – Igen, Szélfogó. Megteheted. – Innen egészen a trónig bűzlik valami – mondta Kalam, akinek sebhelyes arca tele volt gondterhelt ráncokkal. A földön ült, a sarkán, tőrével szórakozottan vonalakat húzogatott a porba. Felnézett az őrmesterére. Pálinkás Palás foltos falait nézegette, szakálla alatt ugrált az arcizma. – Amikor utoljára álltam ezen a dombon – mondta, miközben szeme összeszűkült –, tele volt üres páncélokkal. Meg volt itt másfél varázsló is. – Egy percig hallgatott, aztán felsóhajtott. – Folytassa, tizedes. – Felkutattam néhány régebbi szálat – mondta Kalam, az éles reggeli fényben
hunyorogva. – Valaki a felsőbb körökben pikkel ránk. Lehet, hogy az udvar, lehet, hogy valaki a nemességből – az a hír járja, hogy visszatértek a színfalak mögé. – Elfintorodott. – Most meg itt ez az új kapitány Untából, jön, hogy elvágja a torkunkat. Három év alatt négy kapitány, és egyik sem ért egy fabatkát sem. Fürge Ben tőlük pár méterre álldogált, a domb szélén, karba tett kézzel. – Hallottad, hogy mi a terv – mondta. – Gyerünk, Pálinkás. Az a fickó kilépett a palotájából, és most idepottyan az ölünkbe... – Csöndet – mormogta Pálinkás. – Gondolkodom. Kalam és Fürge Ben összenéztek. Hosszú percek teltek el. Alattuk az úton katonai szekerek zörögtek a város felé. Az Ötödik és Hatodik hadtest túlélői, akiket legyőzött a Bíborsereg és Caladan Brood. Pálinkás a fejét ingatta. A moranthok voltak már csak veretlenek. Fekete seregeik harcoltak, a Zöldek pedig futárkodtak – vajon hol lehettek mindeközben a híres Arany csapatok? A fene vigye el azokat a barbár fajzatokat. Palás utcái még mindig vöröslöttek a bosszúállásuk nyomán. Amint vége a temetéseknek, újabb dombok sorakoznak majd a város körül – méghozzá nagyok. De az ezerháromszáz halott Hídégető sírját nem jelzi majd semmi. A férgeknek nem kell valami nagy utat megtenniük, hogy lakomázhassanak a holttestükből. Az őrmestert az döbbentette meg a leginkább, hogy a pár túlélőn kívül senki sem mozdította egy ujját sem annak érdekében, hogy megmentsék őket. Valami senkiházi tisztet küldtek, hogy tolmácsolja Tajszkrenn sajnálatát a csatában elhunytak miatt, aztán a ficsúr rájuk zúdított egy szekérnyi giccsszöveget a hősiességről meg az önfeláldozásról. A közönsége, harminckilenc katona, rezzenéstelen arccal, egy hang nélkül hallgatta végig a szónoklatot. A tisztet két órával később holtan találták a szobájában – profi módon megfojtották egy nyakszorító vassal. Igen rossz volt a közhangulat – a századnál öt évvel korábban még senki sem gondolta volna, hogy ilyesmi megtörténhet. Most viszont senki sem volt meglepődve. Nyakszorító – ez úgy hangzik, mintha Karmos intézte volna el. Kalam úgy gondolta, hogy talán valami előre megszervezett dologról lehet szó, aminek célja a Hídégetők végleges lejáratása. Pálinkás szkeptikus volt. Próbált tiszta fejjel gondolkodni. Ha összeesküvésről van szó, akkor az csakis valami nagyon egyszerű terv lehet – így maradhatott észrevétlen. De a kimerültségtől már homályosan látott. Nagyot szippantott a friss, reggeli levegőből – Az új önkéntes? Kalam morogva felkelt. Tekintetén látszott, hogy gondolatban messze jár. – Talán – mondta végül. – De mintha túl fiatal lenne ahhoz, hogy Karmos legyen. – Sosem gondoltam, hogy létezik színtiszta gyűlölet, de mióta Siralomot ismerem, már elhiszem, hogy van ilyen – mondta Fürge Ben. – De igazad van, tényleg nagyon fiatal. Mennyi a kiképzés ideje? Kalam nyugtalanul vállat vont. – Legalább tizenöt év. Viszont igen fiatalon szedik őket össze. Öt-hat évesen. – Lehet, hogy valami varázslattal fiatalabbá tették, mint amennyi – mondta Fürge Ben. – Elég meredek dolog, de Tajszkrenn képes rá. – Ez túl kézenfekvő – mormogta Pálinkás. – Lehet, hogy csak rosszul nevelték.
Fürge Ben felnevetett. – Ne akard velem elhitetni, hogy komolyan ezt gondolod, Pálinkás. Az őrmester arca megkeményedett. – A Siralom-téma lezárva. És ne akard nekem megmondani, hogy mit gondolok, varázsló. – Kalam felé fordult. – Rendben. Tehát itt mindenki úgy gondolja, hogy mostanában a Birodalom a saját katonáit öldösi. Talán éppen Laseen tisztogat a háza táján? Vagy valaki, aki közel áll hozzá? Megszabadulnak bizonyos emberektől. Remek. Csak azt szeretném tudni, hogy miért? – A régi gárdát irtják – vágta rá Kalam azonnal. – Mindenki hűséges még a Császár emlékéhez. – Ez még nem elég ok – felelte Pálinkás. – Előbb-utóbb úgyis mind meghalunk. Nincs szükségünk Laseen segítségére. Dujek az egyetlen, aki talán még emlékszik a Császár nevére, senki sem törődik már vele. Meghalt. Éljen a Császárnő. – Nincs türelme kivárni, míg a természet elvégzi a tisztogatást – mondta Fürge Ben. – Sokat vesztett a fényéből. Régebben jobban álltak a dolgok... azt az emléket akarja megölni és eltüntetni – helyeselt Kalam. – Sokfürt a mi kis titkos fegyverünk – mondta Fürge Ben egy gyors bólintás kíséretében. – Működni fog, Pálinkás. Tudom, mit csinálok. – Úgy csináljuk, ahogy a Császár is tette volna – tette hozzá Kalam. – Megfordítjuk a játszmát. Megrendezzük a magunk kis tisztogatását. – Rendben. Most csend legyen. Mindketten olyan nagyon határozottnak tűntök. – Pálinkás rövid szünet után folytatta: – Ez csak egy feltevés. Egy eléggé bonyolult teória. Ki tudhat a dologról, és ki nem? – Fürge Ben arckifejezése láttán elkomorodott. – Értem, ez lesz Sokfürt szerepe. De mi lesz, ha szembekerülünk valakivel, aki hatalmas, nagy erejű és gonosz? – Valaki olyannal, mint Tajszkrenn? – A varázsló elvigyorodott. – Rendben. Biztos vagyok benne, hogy már erre is van ötlet. Lássuk, hogy ki tudom-e találni magamtól is? Keresel valakit, aki még ennél az illetőnél is erősebb. Üzletet kötünk vele, előkészítjük a dolgot, és ha elég gyorsak és ügyesek vagyunk, akkor tiszta kézzel kerülünk ki az egészből. Így valahogy, varázsló? Kalam felnevetett. Fürge Ben elfordította a fejét. – Még a Hétvárosban, mielőtt a Birodalom megjelent volna... – A Hétváros már a múlté – vágott közbe Pálinkás dühösen. – A pokolba is, én magam vezettem a csapatot, ami végigkergetett a sivatagon, emlékszel? Tudom, hogy dolgozol, Fürge. És azt is tudom, hogy átkozottul jó vagy ebben. De arra is emlékszem, hogy a csapatodból te voltál az egyetlen, aki túlélte azt a kis kalandot. Most vajon hogy lesz? A varázsló láthatóan megbántódott ezen, szája vékony vonallá préselődött. Az őrmester felsóhajtott. – Rendben, vágjunk bele. Vonjuk be azt a varázslónőt is mindenbe. Szükségünk lesz rá, ha Sokfürt lerázza a láncait. – És Siralommal mi legyen? – kérdezte Kalam. Pálinkás habozott. Meghallotta a ki nem mondott kérdést. Fürge Ben volt az ész a csapatban, de Kalam volt a gyilkosuk. Mindkét ember elhivatottsága nyugtalanította
őt. – Hagyjuk – mondta végül. – Legalábbis egyelőre. Kalam és Fürge Ben az őrmester háta mögött összevigyorogtak. – Korai ez a nagy öröm – mondta Pálinkás szárazon. A vigyor lehervadt az arcokról. Az őrmester tekintete visszatévedt a város felé tartó szekerek sorára. Két lovast látott közöttük. – Rendben – mondta. – Nyeregbe. Itt jön a fogadóbizottságunk. – A két lovas az ő embere volt, Siralom és Muzsikus. – Gondolja, hogy megjött az új kapitány? – kérdezte Kalam, miközben fellendült a lova hátára. Vasderes csődöre hátrahajtotta a fejét, és a lába felé csípett. Kalam válaszként felmordult. Egy perc múlva a két régi útitárs már le is rendezte kölcsönös bizalmatlanságát. Pálinkás tovább fürkészte a szekérsort, és elmosolyodott. – Valószínűleg igen. Na, menjünk le hozzájuk. Nehogy meglásson minket valaki a falról, és nyugtalankodni kezdjen. – Jókedve gyorsan elröppent. Hiszen tulajdonképpen már meg is fordították a játszmát. Rosszabbul nem is időzíthettek volna. Ismerte a következő küldetésük minden részletét, többet tudott, mint akár Fürge Ben, akár Kalam. De nem lett volna semmi értelme tovább bonyolítani a helyzetet. Úgyis megtudják, méghozzá hamarosan. Szélfogó Tajszkrenn Főmágus mögött állt, vagy két méterre tőle. A malaza zászlók lobogtak a szélben, a füstös kis torony tetején nyikorogtak a zászlórudak, de a fal védelmében szélcsend volt. Tőle nyugatra, a Moranth-hegység látszott, egyik, csonka kézre emlékeztető vonulata észak felé nyúlt, Genabaris irányába. A hegység délen cikkcakkos vonalban csatlakozott a Tahlynhoz, és még vagy háromezer kilométer hosszan futott keleti irányba. Szélfogó tőle jobbra a lapos, sárga füvű Rhivi-síkságot látta. Tajszkrenn az egyik lőrésnél támaszkodott, és nézte a városba vonuló szekerek hosszú sorát. Lentről ökrök üvöltését és katonák kiáltozását sodorta feléjük a szél. A Főmágus már percek óta állt ott mozdulatlanul, némán. Tőle balra egy kis barna faasztal árválkodott, felülete telis-tele kisebb-nagyobb karcolásokkal, árkokkal. Helyenként különös, barnás foltok tarkították a tölgylapot. Szélfogó vállizmain olykor feszültség futott végig. A Bellurdannal való találkozás megviselte őt, és nem volt felkészülve arra, ami várt rá. – Hídégetők – mormogta a Főmágus. A varázslónő elkomorodott, és meglepődött. Előrelépett a lőrésbe, odaállt a Főmágus mellé. Egy tőle jobbra lévő dombról – a dombról, melyet sosem fog elfelejteni – egy csapatnyi katona ereszkedett le éppen, lóháton. Még ilyen távolságról is felismerte őket: ott volt Fürge Ben, Kalam, Pálinkás, meg az az önkéntes, Siralom. Az ötödik lovas egy alacsony, köpcös ember volt, messziről lerítt róla, hogy utász. – Igazán? – mondta erőltetetten közömbös hangon. – Pálinkás osztaga – mondta Tajszkrenn. A varázslónő felé fordult, a szemébe nézett. – Ugyanaz az osztag, melynek tagjaival közvetlenül a Hold megfutamodása után beszélt. – A Főmágus elmosolyodott, és átkarolta Szélfogó vállát. – Menjünk.
Szükségét érzem egy Olvasásnak. Kezdjünk is hozzá. – Az asztal előtt megállt. – Oponn cselszövései egyre érdekesebb útvesztőt alkotnak, és újra meg újra csapdába ejtenek engem. – Hátat fordított a falnak, leült a párkányra, majd felnézett. – Szélfogó – mondta kijózanítóan hideg hangon –, a Birodalmi ügyekben én a Császárnő hű szolgája vagyok. Szélfogónak eszébe villant vitájuk a megbeszélésen. Semmi sem oldódott meg. – Akkor talán a panaszaimmal őhozzá kellene fordulnom. Tajszkrenn megemelte a szemöldökét. – Úgy veszem, hogy ezt viccnek szánta. – Igazán? – Igazán, és legyen érte hálás, varázslónő – mondta Tajszkrenn kurtán. Szélfogó magához húzta az Asztalát, és a hasához szorította. Ujja végigfutott a legfelső kártyán. Az hideg volt, súlyos, a sötétség lehelete érződött rajta. A kártyákat az asztal közepére helyezte, majd lassan letérdelt. Tekintete Tajszkrennébe fúródott. – Kezdhetjük? – Beszéljen nekem a Pörgő Érméről. Szélfogónak elakadt a lélegzete. Meg sem bírt mozdulni. – Az első kártyát – parancsolta Tajszkrenn. Szélfogó sziszegve kifújta a levegőt. A fene essen belé, gondolta magában. Fejében nevetés visszhangzott, és érezte, hogy valaki megnyitotta előtte az utat. Egy Előd érkezett Szélfogó elméjébe, hűvösen, szinte hahotázóan jókedvűen. Szeme magától lecsukódott, és már nyúlt is az első kártyáért. A lapot hanyag mozdulattal, jobbra ütötte fel. Még mindig csukott szemmel érezte, hogy szája mosolyra húzódik. – Egy független lap: Orb. Bírálat és tisztánlátás. – A második kártyát balra helyezte. – Szűz, Felsőbb Ház, Halál. Sebesült, szeme bekötve, keze véres. Szélfogó lódobogást hallott, halkan, messziről, majd egyre közelebbről, már alatta jártak, mintha a föld nyelte volna el őket. Aztán újra hallotta őket, ezúttal már a háta mögül, távolodóban. Érezte, hogy bólint. Az önkéntes. – A kezén a vér nem a sajátja, a bűn sem az övé, hanem valaki másé. A szemére kötött ruha nedves. A harmadik kártyát maga elé csapta fel. Szemhéja mögött egy kép állt össze. Hirtelen mintha lehűlt volna körülötte a levegő – a gyomra is összeszorult a rémülettől. – Merénylő, Felsőbb Ház, Árnyék. A Kötél, csomók végtelen sora, a Merénylők Védnöke is szerepel a játszmában. – Egy pillanatra mintha Kutyák vonyítását hallotta volna. Megérintette a negyedik kártyát, és érezte, hogy a felismerés végigfut a testén, majd úrrá lesz rajta valamiféle tettetett szerénység. – Oponn, a Hölgy feje felfelé, az Úré lefelé. – Felvette a kártyát, és Tajszkrennel szemben helyezte az asztalra. „Tessék, ezt neked.” Elvigyorodott. „Ezen aztán elrágódhatsz egy darabig, Főmágus. A Hölgy undorral szemlél téged.” Szélfogó tudta, hogy a férfi tele van kérdésekkel, de nem meri őket feltenni. Túlságosan nagy az erő, mely a szálakat mozgatja. Vajon megérezte az Előd jelenlétét? Eltűnődött rajta, hogy vajon megijedte tőle a Főmágus.
– Az Érme – hallotta saját hangját –, tovább pörög, Főmágus. Sokfelé mutatja arcát, talán egy tucatnyi emberre is, és itt a lapja. – Az ötödik kártyát Oponné mellé tette, jobbra, a két lap összeért. – Ismét egy független lap: Korona. Bölcsesség és igazságosság, és felfelé áll a feje. Körötte egy szép város falai, melyet kék és zöld gázlángok világítanak meg. – Habozott. – Igen, Darujhisztán, az utolsó Szabad Város. Az út véget ért, az Előd elhúzódott, mintha már unná a játszmát. Szélfogó szeme felpattant, és váratlan melegség öntötte el a testét. – Oponn szövevénye – mondta Szélfogó, és elmosolyodott szavai rejtett igazán. – Nem tudom tovább követni, Főmágus. Tajszkrenn hangosan kifújta a levegőt, és hátradőlt. – Messze túlment azon a ponton, ameddig én jutottam, Varázslónő. – Elgondolkodó arccal nézett fel a nőre. – Igazán imponáló a forrása, bár nem vagyok túl boldog az üzenettől. – Elkomorodott, a térdére támasztotta könyökét, hosszú ujjait az arca előtt összekulcsolta. – Ez a Pörgő Érme folyton csilingel. Az Ikrek humora itatja át az egész képet – most is érzem, hogy folyamatosan félrevezetnek minket. A Halál Szüze, egy igazán látványos elterelés. Ezúttal Szélfogó lepődött meg. Tehát a Főmágus egy Látnok. Lehetséges volna, hogy a nevetést is hallotta a játszma elején? Remélte, hogy nem. – Lehet, hogy igaza van – mondta. – A Szűz arca folyton változik. Gyakorlatilag bárki lehet. Viszont ugyanez nem mondható el Oponnról és a Kötélről. – Bólintott. – Igazán szép elterelő hadművelet – mondta. Nagy örömet szerzett neki, hogy egy egyenrangú féllel társaloghat – bár magában elfintorodott. Jobb, ha a gyűlölet és a bosszúvágy egyértelmű, minden pozitív érzelemtől mentes. – Megosztaná velem a gondolatait? – kérdezte Tajszkrenn. Szélfogó összerezzent, kicsit meg is ijedt a Főmágus kitartó tekintetétől. Elkezdte összegyűjteni a lapokat. Mi lenne, ha adna neki valamiféle magyarázatot? Úgyis csak még jobban összekavarodik majd tőle. – A félrevezetés a Merénylők Védelmezőjének erőssége. Egyáltalán nem érzem az állítólagos mestere, Árnytövis jelenlétét. Arra gyanakszom, hogy ez csak a Kötél ügylete. Óvakodjon a Merénylőtől, Főmágus, mert az ő cselszövései még Árnytövis intrikáinál is bonyolultabbak. Míg Oponn a saját tervét szövi, a játszma egy és ugyanaz... és a mi világunkban játszódik. A Szerencse Ikreinek nincs ereje az Árnyak Világában, és az Árny köztudottan egy olyan Üreg, mely képes túllépni önnön határain. Megszegi a szabályokat. – Ez igaz – mondta Tajszkrenn, majd egy nyögés kíséretében felállt. – Annak a fattyú Üregnek a születése mindig is nyugtalanított engem. – Még fiatal – mondta Szélfogó. Felkapta az Asztalt, és becsúsztatta a ruhája egy belső zsebébe. – Csak évszázadok múlva nyeri el végső formáját, ha egyáltalán megéri. Emlékezzen csak, voltak már olyan Házak, amelyek, amilyen gyorsan megszülettek, olyan gyorsan ki is pusztultak. – Ennek viszont gyanúsan nagy a hatalma. – Tajszkrenn visszatért a Moranthhegység tanulmányozásához. – A hálám – mondta, amikor Szélfogó elindult a lépcső felé, mely a városba vezetett –, azt hiszem, elég értékes dolog. Bárhogy lészen is, Szélfogó, önnek hálás vagyok.
Szélfogó megtorpant a lépcső tetején, aztán elindult lefelé. A férfi nem lesz majd ilyen lelkes, ha netán rájön, hogy tévútra vezette őt. Igenis volt tippje, hogy ki lehet a Szűz. Gondolatban visszatért ahhoz a pillanathoz, amikor a Szűz lapja megjelent a játszmában. A lódobogás, melyet hallott, valóságos volt, nem illúzió. Az alattuk lévő kapun át Pálinkás osztaga akkor érkezett a városba. Köztük lovagolt Siralom is. Véletlen egybeesés? Talán, de nem valószínű. A Pörgő Érme abban a pillanatban megakadt egy röpke másodpercre, mintha habozna, majd tovább csilingelt. Bár éjjelnappal hallotta a hangot, már annyira hozzászokott, hogy koncentrálnia kellett, hogy hallja. De akkor, a játszma közben, tisztán hallotta az egyenletes pörgést, amint az megakadt, ütemet váltott – érezte a bizonytalanságot. A Halál Szüze, meg a Felsőbb Ház, Árnyék Merénylője. Volt valami kapcsolat a kettő között, és ez nyugtalanította Oponnt. De persze minden zavaros maradt. – Fantasztikus – mormogta magában, miközben leért a lépcsősor aljába. Azt a fiatal katonát látta ott, aki korábban megszólította. Az önkéntesek sorában várakozott. Nem volt a közelben egyetlen tiszt sem. Szélfogó magához intette az ifjoncot. – Igenis, Varázslónő? – szólt a fiú, és tisztelegve megállt Szélfogó előtt. – Mire vártok itt, katona? – Most fogjuk megkapni a fegyvereinket. Az őrmester úr elment, hogy idehozassa a szekeret. Szélfogó bólintott. – Volna számodra egy feladatom. Majd elintézem, hogy kapj fegyvert, de ne olyan játékszuronyt, mint amit a társaid kapnak. Ha egy magasabb rangú tiszt felelősségre akar vonni amiatt, hogy leléptél, hivatkozz rám. – Igenis, Varázslónő. Szélfogó belenézett a fiú tiszta, fájdalmasan fiatal tekintetébe, és összeszorult a szíve. Szegény, pár hónap múlva már valószínűleg halott lesz. A Birodalom zászlaját sokféle bűn tarkította, de ez volt közülük a legsúlyosabb. Felsóhajtott. – Vidd ezt az üzenetet személyesen Pálinkás őrmesternek, a Hídégetőkhöz. A varázstudó kövér nő beszélni kíván vele. Megjegyezted, önkéntes? – A fiú bólintott. – Halljuk, ismételd el! A katona elismételte az üzenetet. Szélfogó elmosolyodott. – Nagyszerű. Most szaladj, és ne felejts el választ kérni. A szobámban leszek. Paran kapitány megfordult, és egy utolsó pillantást vetett a Fekete Moranthokra. Az osztag akkor érte el a síkság szélét. Addig nézte őket, míg el nem tűntek a látóhatáron, aztán visszafordult, és a keletre fekvő várost kezdte vizslatni. Ilyen távolságból, a széles, terebélyes síkságon túlról szemlélve, Palás egészen békésnek tűnt – bár a városfalak előtt a feltúrt földön fekete bazaltdarabok hevertek, és a levegőben még ott lengedezett a tűz és a füst emléke. A fal mentén több helyen is állványzatot látott, rajtuk hangyákként nyüzsögtek az emberek. A kőfalban ásítozó hatalmas lyukakat, réseket készültek kijavítani. Az északi kapun szekerek egész sora rajzott kifelé, felettük hatalmas raj varjú körözött a levegőben. A dombok vonulata mentén egy sor olyan púpot is látott, mely túlságosan új és szabályos volt ahhoz, hogy természetes képződmény legyen.
Innen-onnan hallott pletykákat. Öt halott mágus, közülük kettő Főmágus volt. A Második Hadtest létszáma állítólag annyira lecsökkent, hogy az Ötödik és a Hatodik hadtestek maradékával egybecsapva, új sereget akarnak belőlük alkotni. A Hold Szülötte pedig dél felé vonult, át a Tahlyn-hegységen, az Azúr-tó irányába, féloldalasan, füstcsíkot húzva maga után. De volt egy pletyka, mely mindennél jobban megragadt a kapitány fejében: a Hídégetők odavesztek, volt, aki szerint mind egy szálig meghaltak, de hallott olyat is, hogy néhány osztagnak sikerült kimenekülnie, még mielőtt beszakadtak a csatornák. Paran össze volt zavarodva. Napokat töltött el a moranthok társaságában. A mogorva harcosok nem voltak valami beszédesek – egymáshoz is alig szóltak, és ha mégis beszélgettek, akkor azt a saját érthetetlen nyelvükön tették. Paran le volt maradva, nem tudott friss híreket, így aztán nagyon idegennek érezte a helyzetet, melybe belecsöppenni készült. Persze, az utóbbi két évben, Genabaris óta egyik idegen helyzetből a másikba esett. Tehát itt volt ő, és ismét csak várakozott. Megigazgatta a zsákját, és éppen készülődni kezdett a hosszú várakozásra, amikor meglátta, hogy egy lovas léptet fel a fennsíkra. A férfi egy másik hátast is vezetett maga mellett, és egyenesen a kapitány felé tartott. Felsóhajtott. Sosem szeretett a Karmosokkal lenni. Mind olyan ravaszak voltak. Az egy genabarisi fickó kivételével egyik sem lelkesedett őérte túlzottan. Már régóta nem ismert olyan embert, akit a barátjának nevezhetett volna. Pontosan két éve. A lovas megérkezett. Amikor Paran közelebbről is megnézte a férfit, önkéntelenül hátrálni kezdett előle. A fickó jobb szemét kötés takarta, és furcsa szögben tartotta a fejét. Az idegen elvigyorodott, aztán leugrott a lováról. – Tehát te vagy az, ugye? – szólalt meg érdes hangon. – Igaz, amit a Hídégetőkről pletykálnak? – kérdezte Paran. – Tényleg eltörölték őket? – Többé-kevésbé. Nagyjából öt osztag megmenekült. Talán negyvenen, ha maradtak. – Bal szemével hunyorgott, majd felnyúlt viseltes sisakjához, és megigazította. – Hát, eddig nem tudtam, hogy hová osztottak be. Most már tudom. Te vagy Pálinkás új kapitánya, igaz? – Ismered Pálinkás őrmestert? – csodálkozott el Paran. Ez a Karmos valahogy más volt, mint a többi. Akiket eddig ismert, mind megtartották maguknak a róla alkotott véleményüket, és ez így volt jól. A fickó visszalendült a ló hátára: – Menjünk. Útközben majd beszélgetünk. Paran a másik lóhoz lépett, és a Hétváros stílusú, magas kápájú, díszes nyereghez kötözte a zsákját, melynek elején egy felkunkorodó szarv ékeskedett – rengeteg ilyet látott már ezen a kontinensen. Már régen elraktározta fejében ezt az adatot. A Hétvárosbeli embereknek különös érzékük volt a bajkeveréshez, és ez az egész Genabackisi Hadjárat tele volt zavargásokkal, az elejétől kezdve. Ez persze nem volt véletlen. A Második, Ötödik és Hatodik hadtestek legénységének nagy része a Hétváros kontinenséről származott. Felkapaszkodott a lovára, és lassú ügetésben elindultak a város irányába. – Pálinkás őrmesternek sok követője akadna errefelé – kezdte kedélyesen a Karmos.
– De ő persze úgy tesz, mintha nem is venné észre. Nem szabad elfeledni azt, amit Malazában annyira szeretnének eltörölni – hogy Pálinkás valaha maga irányította a saját hadseregét... Paran gyorsan körülnézett. Ezt a tényt mindenhonnan törölték, nem szerepelt egyik évkönyvben sem. A Birodalom történetét jelenleg írók szerint, sosem történt ilyesmi. – ...még akkoriban, amikor Dassem Ultor vezette a hadügyeket – folytatta a Karmos jókedvűen. – Pálinkás Hetedik Csapata győzte le a Hétvárosi mágushadat a Pan'potsuni Pusztán. Akkor és ott befejezte az egész háborút. Persze, utána kitört a pokol, a Csuklyás elvitte Ultor lányát, meg minden. Nem sokkal később, miután Ultor is meghalt, az összes emberét gyorsan lefokozták. Akkor vették át a bürokraták az uralmat a hadsereg felett. Átkozott sakálok. Azóta is csak egymást marják, a hadjáratokkal meg alig törődnek. – A Karmos előredőlt, lenyomta a nyereg szarvát, és elköpött a lova bal füle mellett. Paran megborzongott a gesztus láttán. A régi időkben ez a jel a törzsi háborúk kezdetét jelezte a hétvárosi emberek között. Mostanra a Második Malaza Hadtest jelképévé vált. – Tehát azt mondod – vágott közbe –, hogy ez a történet, amit most elmondtál nekem, közszájon forog a seregben? – Nem minden részletében – mondta a Karmos. – De vannak olyan veteránok a Másodikban, akik Ultor oldalán harcoltak, és nem csak a Hétváros ellen, hanem jóval korábban, még Falarnál is. Páran egy időre a gondolataiba merült. A mellette lovagoló fickó Karmos volt ugyan, de a Második hadtesthez tartozott. Ez érdekes fejleményeket ígért. A fickóra pillantott, és látta, hogy az vigyorog. – Mégis, mi olyan vicces? – A Hídégetők mostanában kissé túlfűtöttek, hogy úgy mondjam. Alig kapnak utánpótlást, önkénteseket, így nagyon úgy fest, hogy föl akarják őket oszlatni. Bárkivel állsz is kapcsolatban Malazában, mondd meg neki, hogy ha felpiszkálják a Hídégetőket, akkor egy jó kis zendülést kapnak a nyakukba. Én is beleírom minden egyes jelentésembe, de nem hallgatnak rám. – Vigyora még szélesebb lett. – Lehet, hogy azt hiszik, én is elfordultam a Birodalomtól, vagy ilyesmi? – Téged küldtek ki elém, nem? – vonta meg a vállát Paran. A Karmos ezen jót nevetett. – Te tényleg nem hallottál semmit, igaz? Azért engem küldtek, mert én vagyok az utolsó Aktív a Másodikban. Ami meg az Ötödiket és a Hatodikat illeti – felejtsd el. Brood Tiste Andiijai több kilométerről kiszúrják a Karmosokat. Nem maradt belőlük egy sem. Két napja az én Klánom vezetőjének is kitekerték a nyakát – de ez valami más lehet, nem igaz? Téged úgy örököltelek, kapitány. Amint beérünk a városba, az utadra engedlek, és valószínűleg soha többé nem látjuk egymást élve. Te átveszed a parancsnokságot a Kilencedik Osztagban, és vagy kiröhögnek, vagy kést döfnek a szemedbe. Még fogadnak is majd rád. Nem valami biztató, de hát ez van. Előttük ott tornyosult Palás kapuja. – Még valami – mondta, miközben fél szemmel a kapu fölötti párkányt fürkészte. – Hátha Oponn rád mosolyog, és szerencséd lesz. Itt Tajszkrenn Főmágus kezében
futnak össze a szálak. Dujek nem túl boldog, főleg azok után, ami a Hold Szülöttével történt. Nincsenek jó viszonyban, de a Főmágus bízik a folyamatos jó viszonyában az Udvarral meg a Császárnővel személyesen. Ez tartja őt a csúcson. Egy figyelmeztetés. Dujeket bárhová követnék a katonái... bárhová. És ugyanez érvényes a Hatodik meg az Ötödik hadtestre is. Egy kitörni készülő hurrikánt hoztak össze ide, ebbe a városba. Paran a Karmosra bámult. Cilinder is valami hasonlót magyarázott neki, de akkor még azt hitte, hogy ez csak ürügy a Császárnő tisztogató hadjáratára. „Ebbe aztán nem szeretnék belekeveredni. Csak hagyják, hogy végrehajtsam az egyetlen feladatomat – nem kívánok semmi egyebet.” Amikor bevonultak a kapun, a Karmos ismét a kapitányhoz fordult. – Apropó, Tajszkrenn éppen most nézte végig, hogy megérkezünk a városba. Esetleg ismerhet téged valahonnan, kapitány? – Nem. – Remélem, nem, tette hozzá magában. A városban amint megütötte őket a kiáltozás zaja, Paran kissé elcsodálkozott. Palás kész bolondokháza volt, a házak mindenütt kormosak, foghíjasak, az utcákon gödrök, és emberek, üvöltő állatok, szekerek és katonák kavalkádja. Paran eltűnődött rajta, hogy ezentúl talán percekben kellene mérnie az életkorát. Át kell vennie egy olyan osztagot, melynek négy kapitánya volt az elmúlt három évben, végre kell hajtania egy olyan küldetést, amilyet egyetlen épeszű katona sem vállalna, és akkor még itt van a fenyegető lázadás, melyet a Birodalom legnagyobb katonai vezetője robbanthat ki – bármelyik percben. És akkor még nem is vette számba a katonai vezető ellenfelét, a Főmágust, aki a maga szép nagy adag gesztenyéjét próbálja éppen kikaparni... Mindent egybevetve, nem volt túl rózsás a helyzete. Arra eszmélt, hogy valaki erősen hátba vágja. A Karmos közelebb léptetett a lovával, és most felé hajolt. – Le vagy törve, kapitány? Ne aggódj, itt minden ember le van törve, csak van, aki tudja, és van, aki nem. Csak azok miatt kell aggódnod, akik nem tudják. Kezdd a dolgot a legelején, és egyelőre felejtsd el a többit. Én majd igyekszem időben megjelenni. Szólíts meg egy katonát, és kérj útbaigazítást a Hídégetőkhöz. Ez az egyszerűbb feladat. – Paran bólintott. A Karmos egy rövidke percig habozott, aztán még közelebb hajolt. – Gondolkodtam, kapitány. Csak egy megérzés, de szerintem te azért vagy itt, hogy valami jót csinálj. Nem, ne is fáraszd magad. Nem kell, hogy válaszolj. De ha bajba kerülsz, üzenj Ifjabb Toknak, ez vagyok én. A Hírvivőknél vagyok, Fullajtárok Csapata, Második Hadtest. Rendben? – Köszönöm – mondta Paran, de pont akkor egy hangos csattanást, majd kórusban felzendülő szapora káromkodást hallottak maguk mögül. Egyik lovas sem nézett hátra. – Mit is mondtál, kapitány? Paran elmosolyodott. – Menj csak. Tartsd a távolságot – hátha történik velem valami. Ahogy javasoltad, keresek valakit, aki útbaigazít. – Rendben, kapitány. – Ifjabb Tok intett, majd elporzott a lován. Befordult egy mellékutcába, és eltűnt. Paran nagyot sóhajtott, majd nézelődni kezdett. Egy megfelelő katonát keresett, aki útba igazíthatja. Paran tudta, hogy a hazája nemességének körében eltöltött évek elegendő alapozást
nyújtanak ahhoz a megtévesztő feladathoz, mellyel Árva megbízta. De az elmúlt két év során rádöbbent, hogy merre is tart az élete valójában. Az a nyers, bátor fiatalember, aki azon a napon a Császárnő Végrehajtójával beszélt Itko Kanban, most csak nevetett volna rajta, vagy leköpte volna. Úgy zuhant Árva ölébe, mint egy zsáknyi tompa agyag. Ő pedig azt tette vele, amihez a legjobban értett. Paran mostanában leginkább attól ijedt meg, hogy már mennyire hozzászokott ahhoz, hogy használják őt. Már annyiszor volt valaki más, hogy ezer arcot látott, ezer hangot hallott – és mind harcban álltak ővele. Amikor saját magára gondolt, erre a fiatal nemesre, a túláradó igazságérzetével, a kép, mely előtűnt, hideg volt, kemény és sötét. A lelke legmélyében rejtőzött, egy sötét sarokban, és csak figyelt. Nem tett igazságot, nem harcolt, csak hidegen és cinikusan figyelt. Nem remélte már, hogy ez a fiatalember valaha is meglátja még a nap fényét. Tovább süllyed majd, és végül egészen eltűnik, feloszlik a sötétségben. Paran már azt sem tudta biztosan, hogy egyáltalán bánja-e ezt. Bemasírozott a barakkba, mely valaha Palás Nemesi Őrszázadának adott otthont. Egy közeli ágyon egy öreg veterán feküdt, kapcába burkolt lába lelógott. A matracot letépték az ágyról, most a sarokban hevert; a nő a csupasz deszkán feküdt, keze a feje alatt. Paran végigmérte a nőt, aztán a helyiséget, és rájött, hogy ez az egyetlen katona tartózkodik csak a szobában. Tekintete visszatért a nőre. – Tizedes? – Mi van? – Kérdezte a nő. Meg sem mozdult. – Úgy látom – mondta a kapitány szárazon –, hogy errefelé már nem nagyon tisztelik az emberek a feljebbvalóikat. A nő kinyitotta a szemét, és lustán végigmérte a tisztet. – Biztos igaza van – mondta, aztán lehunyta a szemét. – Keres valakit, vagy mi? – A Kilencedik osztagot keresem, tizedes. – Miért? Már megint bajban vannak? – Maga egy átlagos Hídégető, tizedes? – mosolygott Paran. – Az átlag Hídégetők már mind halottak – mondta a nő. – Ki a parancsnoka? – kérdezte Paran. – Hangyás, de ő most nincs itt. – Azt látom. – A kapitány várt egy ideig, aztán felsóhajtott. – Na és hol van ez a Hangyás? – Próbálja meg a Bütyök Kocsmájában, feljebb, az utca végében. Amikor utoljára láttam, már a gatyáját is elvesztette. Kártyázott Sunyival. Hangyás imád kártyázni, de nem valami jó benne. – A tizedes az egyik hátsó fogát kezdte piszkálgatni. – A parancsnoka kártyázik az embereivel? – kérdezte Paran döbbenten. – Hangyás őrmester – magyarázta a nő. – A kapitányunk meghalt. És különben is, Sunyi nem a mi osztagunkban van. – Hanem? A nő elvigyorodott, és lenyelte azt, amit sikerült kipiszkálnia a fogából. – A Kilencedikben van. – Mi a neve, tizedes? – Csákány, és a magáé?
– Paran kapitány. Csákány szeme elkerekedett. Gyorsan felült az ágyon. – Hát, szóval maga az új kapitány, aki még sohasem vonta ki a kardját? – Igen – vigyorgott Paran. – Tudja, hogy áll a fogadás magára? Nem túl jól, ami a maga bőrét illeti. – Ezt meg hogy érti? Csákány szélesen elvigyorodott. – Amennyire én tudom – mondta, miközben visszadőlt az ágyra, és lehunyta a szemét –, az első csepp vér a kezén a sajátja lesz, kapitány. Menjen csak vissza gyorsan Quon Taliba, a nyugiba. Gyerünk, menjen csak vissza, és nyalja tovább a Császárnő talpát. – Már elég tiszta – mondta Paran. Nem igazán tudta, mit is kezdjen ezzel a helyzettel. Valahol a lelke mélyén azt ordította egy hang, hogy vonja ki a kardját, és vágja ketté Csákányt. A másik énje viszont nevetni szeretett volna, méghozzá hisztérikusan. A háta mögött kivágódott az ajtó, a padló megreccsent a nehéz léptek alatt. Paran megfordult. Egy vörös képű őrmester viharzott be a szobába, akinek legjellemzőbb tulajdonsága hatalmas harcsabajusza volt. Paranra rá sem nézett, egyenesen Csákány ágyához lépett, és fejbe vágta. – A fenébe is, Csákány, azt mondtad, hogy Sunyi rossz passzban van, és tessék. Az a karikalábú senkiházi teljesen kifosztott. – Sunyi tényleg rossz passzban van – mondta Csákány –, de te még inkább. Ezt pedig nem is kérdezted, igaz? Hangyás, ez itt Paran kapitány, a Kilencesek új parancsnoka. Az őrmester megfordult, és szemügyre vette a kapitányt. – A Csuklyás szakállára – mormogta, majd visszafordult Csákányhoz. – Pálinkást keresem, őrmester – mondta Paran halkan. Volt valami a kapitány hangjában, ami arra késztette Hangyást, hogy visszaforduljon. Kinyitotta a száját, majd belenézett Paran eltökélt tekintetébe. – Egy kölyök valami üzenetet hozott neki. Pálinkás kilovagolt. Pár embere ott van a Bütyök Kocsmájában. – Köszönöm, őrmester – mondta Paran, majd kivonult a szobából. Hangyás nagyot fújt, majd Csákányra pillantott. – Két nap – mondta a nő. – Két napon belül kicsinálják. Az öreg Sziklaarc már egy húszast tett rá. Hangyás arca megkeményedett. – Valami azt súgja, hogy ez nagy szégyen volna. Paran belépett Bütyök Kocsmájába. Az ajtóban rögtön meg is állt. A helyiség zsúfolásig megtelt katonákkal, mindenki kiáltozott körülötte. Közülük csak egy páran viselték a Hídégetők emblémáját az egyenruhájukon. A többiek mind a Második hadtesthez tartoztak. Az első emeleti szobákhoz vezető lépcsősor alatt, egy hosszú asztalnál vagy fél tucat Hídégető kártyázott. Egy széles vállú, fekete haját copfban hordó férfi, aki a
teremnek háttal ült, őrjítő nyugalommal rakosgatta a lapokat. Paran még a fülsértő kiáltozás közepette is hallotta a monoton számolást. A többiek az asztalnál sértéseket vagdostak a számoló fejéhez – kevés sikerrel. – Barghaszt – mormogta Paran, miközben a számolót bámulta. – Csak egy barghaszt van a Hídégetők között. Tehát ez itt a Kilencedik osztag. – Nagy levegőt vett, és nekiindult a tömegnek. Mire odaverekedte magát a barghaszt háta mögé, finom köpönyegét savanykás sör és lőre foltjai csúfították, homlokán pedig csorgott az izzadság. Látta, hogy a barghaszt éppen befejezi a keverést, és az asztal közepére helyezi a paklit. Közben megpillantotta a csupasz karon az indigókék, spirál vonalú tetoválást is, melyet helyenként fehér sebhely tört meg. – Ez a Kilencedik? – kérdezte Paran hangosan. A barghaszttal szemben ülő fickó felpillantott, megviselt arca pont olyan színű volt, mint a kopott bőrsapkája. Tekintete visszatért a kártyáihoz. – Maga Paran kapitány? – Igen. És maga, katona? – Sunyi a nevem. – A jobbján ülő nagydarab fickóra mutatott. – Ez itt Kalapács, az osztag gyógyítója. A barghaszt neve Ügető, de nem azért, mert annyira szeretne futkosni. – Balra intett a fejével. – A többiek nem fontosak, csak haszontalan nagyszájúak a Második hadtesttől. Üljön le, kapitány. Pálinkást és a többieket elküldték valahová, de mindjárt jönnek ők is. Paran talált egy üres széket, és odahúzta Kalapács és Ügető közé. – Hé, Ügető, kezdesz végre, vagy itt alszunk? – mordult fel Sunyi. Paran nagy levegőt vett, majd Kalapácshoz fordult. – Gyógyító, elárulná nekem, hogy a Hídégetőknél mennyi ideig maradhat életben egy tiszt? – A Hold Szülötte előtt vagy után? – kotyogott közbe Sunyi. Kalapács szemöldöke enyhén megemelkedett, miközben válaszolt a kapitánynak. – Talán két hadjárat. Sok mindenen múlik. A bizalom nem minden, de azért sokat segít. Ez pedig azt jelenti, hogy jobban teszi, ha elfelejt mindent, amit hallott vagy tanult, és beleugrik az őrmestere nyakába. Ha hallgat rá, akkor talán túlélheti. Sunyi az asztalra csapott. – Gyerünk már, Ügető! Most akkor játszunk, vagy nem? A barghaszt visszamordult: – Gondolkodnék, ha hagynád – dohogta. Paran hátradőlt, és kicsatolta az övét. Ügető végre eldöntötte, hogy mit játsszanak – döntése láttán Sunyi, Kalapács és a három Második csak morgott, mivel Ügető mindig ugyanazt játszotta. – Kapitány, sokféle pletykát hallott a Hídégetőkről, igaz? – kérdezte Kalapács. Paran bólintott: – A legtöbb tiszt halálosan retteg a Hídégetőktől. Azt mondják, azért olyan magas itt a halálozási arány, mert minden második kapitány késsel a hátában végzi. Rövid szünetet tartott, és éppen tovább beszélt volna, amikor észrevette, hogy hirtelen csend lett körülötte. A játék is abbamaradt, és minden szem őrá szegeződött.
Paran hirtelen nagyon elkezdett izzadni. – És abból, amit eddig láttam – folytatta –, arra következtetnék, hogy hihetek a pletykáknak. De mondok én valami, és ez mindenkinek szól. Ha késsel a hátamban végzem, akkor szeretném tudni, hogy rendesen rászolgáltam, oké? Másképpen igen csalódott lennék. – Visszacsatolta az övét, és felállt. – Mondják meg az őrmesternek, hogy a barakkban várom. Szeretnék beszélni vele, mielőtt hivatalosan kivezényelnének bennünket. Sunyi kurtán bólintott: – Igenis, kapitány. – A férfi habozott, aztán megkérdezte. – Kapitány... nincs kedve beszállni a játékba? – Kösz, de nincs. – Szája halovány mosolyra húzódott. – Igazán nem volna szép egy tiszttől – elnyerni az emberei zsoldját. – Erre még visszatérünk, kapitány – mondta Sunyi. Szeme felcsillant. – Még meggondolom– felelte Paran, majd ellépett az asztaltól. Miközben áttörte magát a tömegen, és az ajtó felé haladt, olyasmit érzett, amit még soha életében: jelentéktelennek érezte magát. Gyermekkorától kezdve hatalmas adag felsőbbrendűségi érzést csepegtettek bele, és ez így folytatódott az akadémián is. Ez a felsőbbrendűségi érzés most visszaszorult az elméje egy távoli csücskébe, és elnémult. Ezt jól tudta még azelőtt, hogy a Végrehajtóval találkozott volna: az ő útját be az akadémiára, és azon is túl, cinkos kacsintások és bólintások szegélyezték. Egyszerű dolga volt. De a Birodalom háborúja itt dőlt el, több ezer kilométerre a fővárostól, és Paran rádöbbent, hogy itt egy fikarcnyit sem törődött senki az udvari befolyással meg a kölcsönös megegyezéssel. Az egyenes út, a levágott kanyarok – mindez csak arra jó, hogy gyorsabban fog meghalni. Sokkal gyorsabban. Paran elfintorodott, miközben kitárta a kocsma ajtaját és kilépett az utcára. Már nem csodálkozott azon, hogy az öreg Császár seregei olyan könnyedén legyőzték a feudális felépítésű királyságokat, megalapítva a Birodalmat. Most már örült az egyenruháját csúfító foltoknak – így végre nem látszott kívülállónak. Betért a sikátorba, ahonnan a katonai barakkok nyíltak. Az utca árnyas volt, magas házak és romos teraszok alatt haladt végig. Palás városa haldoklott. Eléggé ismerte a város történetét ahhoz, hogy felfedezze – megkopott a glória aranyozása. Az igaz, hogy elég erőt képviselt még ahhoz, hogy szövetségre lépjen a Hold Szülöttével, de a kapitány sejtette, hogy ez inkább volt köszönhető a Hold Ura kalandvágyának, mint a város bármiféle felismerhető hatalmának. A helyi nemesség szerette a pompát és a fényűzést, de az oszlopok már rogyadoztak. Paran eltűnődött azon, hogy vajon mennyi hasonlóságot mutat saját nemessége ezzel a... Halk csosszanást hallott a háta mögül, megperdült. Egy árnyba burkolózó figura lépett elé. Paran felkiáltott, és a kardjához kapott. Ahogy az alak közelebb ugrott, jeges szél ért a kapitány arcához. Hátrálni kezdett, mivel látta, hogy az idegennek mindkét kezében penge villan. Oldalra fordult, kardját már félig ki is húzta a hüvelyéből. A támadója bal keze felfelé döfött. Paran hátradobta a fejét, és előretolta a vállát, hogy blokkolja a kést, mely meg sem érkezett. Ehelyett egy hosszú penge hatolt a mellkasába. Égető fájdalmat érzett. Még fel sem ocsúdott, éppen csak
megérezte a vér ízét a szájában, amikor egy második penge hatolt belé, ezúttal az oldalába. Paran köhögve, morogva csúszott lefelé a fal tövébe. Próbált belekapaszkodni a fekete kövekbe, fél kézzel megmarkolt egy téglát – körme belevájt a kötőanyagba – és földet ért. Gondolataira sötétség szállt le lassan, és nem érzett semmi mást, csak mély, szomorú megbánást. Egy csilingelő hangot hallott valahonnan halkan, mintha valami pici fémérme pörögne egy kemény felületen, és a sötétség terjedése megállt. – Hanyag – mondta egy férfi magas hangon. – Meg vagyok lepve. – Az akcentus ismerős volt, gondolatban visszasiklott gyerekkorába, amikor hallotta, hogy apja a Dal Honéz kereskedőkkel tárgyal. A válasz pont Paran feje fölül jött. – Szemmel tartasz, hm? – Egy újabb akcentus, amit felismert, kanéziai, és a hang egy lány hangja volt, egy fiatal lányé. A gyilkosa hangja. – Véletlen egybeesés – mondta a másik kuncogva. – Valaki, vagy inkább valami, belépett az Üregünkbe. Hívatlanul. A Kopóim már keresik. – Én nem hiszek a véletlenben. Ismét kuncogás hallatszott. – Én sem. Két évvel ezelőtt megkezdtük saját játszmánkat, egy régi, jól bevált minta alapján. De úgy látom, hogy itt Palásban belekeveredtünk egy egészen más ügybe. – Kiébe? – Időben meg fogom tudni. – Ne hagyd magad félrevezetni, Ammanas. A mi célpontunk Laseen marad, és annak a Birodalomnak a bukása, amelyet irányít, ám sosem érdemelt ki. – Cotillion, én most is maximálisan megbízom benned. Mint mindig. – Vissza kell mennem – mondta a lány, és arrébb lépett. – Hát persze. Szóval ez az a fickó, akit Árva azért küldött, hogy megtaláljon téged? – Minden bizonnyal. Ez mindenképpen bevonja majd őt a csatába. – Biztos, hogy ez jó ötlet? A beszélgetők elvonultak, hangjuk elhalkult, Paran már nem hallotta, hogy mit mondanak. Egyetlen hang maradt csupán a fejében: egy csilingelés, mintha egy érme forogna a füle mellett szüntelenül, megállás nélkül.
Negyedik fejezet Ők valakik voltak. A történelem kiáltott róluk, akár egy tetovált erezet, a régi sebek nyomán de valami erősen izzott a szemükben – azok a tűzmarta boltívek, a táguló világ ők maguk a történelem mindegyikük sorsa az, hogy felsorakozzék a csendes mellékúton a folyó mellett, melynek számukra nincs neve... A Hídégetők (VI. ének) Ifjabb Tok (szül. 1141)
– Sokfürtnek elment az esze – jelentette ki Szélfogó Pálinkásnak. – Mindig közel állt hozzá, sosem volt egészen normális, de most már lyukakat váj az Üregében, és a Káoszt kóstolgatja. Ami pedig még ennél is rosszabb – ettől csak még hatalmasabb és még veszélyesebb lett. Szélfogó szállásán voltak, mely egy fogadószobából – itt ültek éppen – és egy hálószobából állt. A háló ajtónyílásában faajtó is volt – ritka luxus. Az előző lakók kutyafuttában kifosztották a helyiséget, elvittek minden mozdítható és értékes dolgot, és csak a nagyobb bútorokat hagyták itt. Szélfogó az asztalnál ült, vele volt Pálinkás, Fürge Ben, Kalam és egy Muzsikus nevű utász. A levegő forró volt és fojtogató. – Hát persze, hogy megbolondult – felelte Fürge Ben, majd az őrmesterre nézett, aki közömbös arccal meredt maga elé. A varázsló hozzátette. – De ez várható is volt. Fener farkára, varázslónő, hiszen egy bábu testében él! Természetes, hogy ettől becsavarodott. – Hogyan csavarodott be? – kérdezte Pálinkás a varázslójától. – Elvileg ő fedez
bennünket, nem? – Fürge Ben kézben tartja őt – mondta Kalam. – Sokfürt kutat, bogozza a szálakat – kideríti, hogy ki az, aki holtan szeretne minket látni. – A legnagyobb veszélyt az jelenti – fordult Fürge Ben a varázslónőhöz –, hogy esetleg elkapják. Mellékutakon mehet csak be az Üregekbe, mivel minden hagyományos nyílást ellenőriznek. Szélfogó ezen elgondolkodott, majd bólintott. – Tajszkrenn megtalálná őt, de legalábbis rájönne, hogy valaki szaglászik utána. De Sokfürt a Káosz erejét használja, az ösvényt, mely az Üregek között terül el, és ez nem tesz jót – sem neki, sem nekünk. – Nekünk miért? – kérdezte Pálinkás. Fürge Ben felelt neki – Ez legyengíti az Üregeket, megbontja a falukat, így Sokfürt szabadon betörhet bármelyikbe... és ki is ugorhat belőlük. De nincs más választásunk. Segítenünk kell Sokfürtnek, legalábbis egyelőre. A varázslónő felsóhajtott, és megnyomkodta a szemét. – Tajszkrenn az, akit keresel. Már mondtam, hogy... – Ez nem elég – vágott közbe Fürge Ben. – Hány ügynököt használ? Mik a terve részletei... egyáltalán, mi a célja? Laseen utasítására történik mindez, vagy Tajszkrenn Főmágus magának akarja a trónt? Tudnunk kell, a fenébe is! – Rendben, rendben – mondta Szélfogó. – Tehát Sokfürt majd felderíti az egész ügyet, de aztán? Hogyan tovább? Megpróbáljátok megölni Tajszkrennt, meg mindenkit, aki benne van? Arra számítasz, hogy segítek ebben? – Végignézett az arcokon. Egyik sem tükrözött érzelmeket. Dühösen felállt. – Tudom, hogy valószínűleg Tajszkrenn ölte meg A'Karonyst, Éjsötétet és Gömbsüveget. Feltehetőleg azt is tudta, hogy a csatornák be fognak szakadni, és talán az is az ő fejéből pattant ki, hogy Dujek Második hadserege potenciális veszélyforrás, amelytől mihamarább meg kell szabadulni. De ha azt gondoljátok, hogy belemegyek valamibe anélkül, hogy ismerném a részleteket, hát nagyon tévedtek. Sokkal többről van itt szó, mint amit elárultatok nekem. Ha csupán a bőrötök volt a tét, akkor miért nem menekültök? Nem hiszem, hogy Dujek kutatna utánatok. Kivéve persze, ha Tajszkrenn gyanúja Félkarúval és a Másodikkal kapcsolatban megalapozottak – ha felkelést szerveztek, Dujeket akarjátok megtenni Császárnak, és Genabaris ellen akartok vonulni. – Rövid szünetet tartott, és ismét végignézett az arcokon. – Lehetséges volna, hogy egyszerűen nem tetszik nektek Tajszkrenn képe, mert belenyúlt a tervetekbe? Lehet, hogy éppen valami konspirációba készültök engem bevonni? Ha igen, akkor tudnom kell, hogy mi a cél. Jogom van hozzá, nem? Pálinkás morgott valamit, aztán fogta az asztalon álló boroskancsót, és mindenkinek újratöltötte a poharát. Fürge Ben nagyot fújt, aztán megvakarta a tarkóját: – Szélfogó, nem nyíltan fogjuk megtámadni Tajszkrennt. Ez kész öngyilkosság volna. Nem, mi elvágjuk a segítői útját, óvatosan, lassan, aztán megszervezzük, hogy... kegyvesztetté váljon. Feltéve, ha a Császárnő nincs benne a dologban. De többet kell tudnunk, még egy rakás dolgot ki kell derítenünk ahhoz, hogy eldönthessük, mik a lehetőségeink. Varázslónő, neked nem kell jobban
belekeveredned a dologba. Sőt, jobb is lenne, ha nem másznál bele jobban. Sokfürt azt akarja, hogy te légy az ő hátvédje, ha minden más lehetőség kifújt. De nagy rá az esély hogy erre nem lesz szükség. – Felnézett, és savanyúan elmosolyodott. – Tajszkrennt hagyd csak rám és Kalamra. „Ez mind nagyon szép, de a kérdésemre még mindig nem válaszoltál.” Szélfogó a fekete bőrű fickóra nézett, szeme összeszűkült. – Maga valamikor Karmos volt, igaz? – Azt hittem, senki sem hagyhatja ott a csapatot... élve – vonta meg a vállát Kalam. Muzsikus, az utász morgott valamit, és felkelt a székéből. Járkálni kezdett a szobában, fel-alá, akár egy róka a veremben. Egy perc múlva már senki sem figyelt rá. Pálinkás egy kupát nyújtott Szélfogó felé. – Maradjon a mi oldalunkon, Varázslónő. Fürge Ben általában nem rontja el a dolgokat... nagyon. Be kell, hogy ismerjem, engem sem győztek meg teljes mértékben, de már megtanultam bízni benne. Ez minden biztosíték, amit nyújtani tudok. Szélfogó belekortyolt a borába, aztán megtörölte az ajkát. – A Hídégetők ma este Darujhisztánba indulnak. Méghozzá álruhában, ez pedig azt jelenti, hogy ha baj van, nem lesz kihez fordulnom. – Persze, hiszen Tajszkrenn ellenőrizni fogja a szokványos csatornákat – mondta Fürge Ben. – Sokfürt a mi egyetlen kommunikációs lehetőségünk, rajta keresztül tudsz minket elérni, Szélfogó. Pálinkás végigmérte a varázslónőt: – Apropó, Sokfürt. Maga nem bízik benne, ugye? – Nem. Az őrmester hallgatásba burkolózott, tekintete az asztallapra szegeződött. A közömbös arckifejezés eltűnt – vonásain látszott, hogy érzelmi csata dúl a lelkében. „Próbálja elfojtani az érzelmeit, de a nyomás túl nagy.” Szélfogó azon tűnődött, vajon meddig bírja még a férfi. A két hétvárosi ember várt, tekintetük az őrmesterükre szegeződött. Csak Muzsikus járkált tovább fel-alá. Az utász szedett-vedett egyenruhája még mindig magán viselte a csatornaásás nyomait. A zubbonya elejére valaki másnak a vére fröccsent – mintha egy barát a karjaiban halt volna meg. Arcán félig gyógyult sebhelyek látszottak a régi hegek között, vörös haja kócosan meredt elő a bőrsisakból. Eltelt egy hosszú perc, aztán az őrmester tekintetét még mindig az asztalra szegezte, amikor megszólalt. – Rendben, varázslónő. Adunk magának valamit. Fürge, beszélj neki Siralomról. Szélfogó szeme elkerekedett. Keresztbe tett karral a varázsló felé fordult. Fürge Ben nem tűnt valami boldognak. Megfordult, és reménykedve Kalamra nézett, de a nagydarab fickó kerülte tekintetét. Pálinkás felmordult. – Gyerünk, Fürge. Fürge Ben gyerekes tekintettel fordult Szélfogó felé – félelem, bűntudat és bosszúság látszott a szemében. – Emlékszel rá? Szélfogó kurtán felnevetett. – Nem könnyű őt elfelejteni. Van... valami furcsa... benne. Veszedelmes. – Arra
gondolt, hogy felfedi, amit a Tajszkrennek való Jóslás során fedezett fel. A Halál Szüze. De valami miatt mégsem tette. „Nem – gondolta magában –, még mindig nem bízom bennük teljesen!” – Talán az a gyanú merült fel, hogy valaki másnak dolgozik? A varázslónak leesett az álla. Megköszörülte a torkát. – Két évvel ezelőtt sorozták be Itko Kanban, az egyik szokásos toborzókörút során. Kalam fűzte tovább a történetet. – Igen csúnya dolog történt arrafelé, pont akkortájt. Szépen eltemették a dolgot, de a Végrehajtónak is köze volt hozzá, így aztán egy Karmos is belépett a képbe, és a városi őrségből szinte minden olyan embert elhallgattattak, aki tudott valamit. Alig találtam valamit az esetről, de azért összevakartam néhány furcsaságot. – Furcsaságot – mondta Fürge Ben –, mely igen hasznos is lehet, ha az ember tudja, mit keres. Szélfogó magában megállapította, hogy ez a két férfi tökéletesen tud együttműködni, ha beszédről van szó. A varázsló felé fordult, aki folytatta. – Egy csapatnyi lovas katonáról lehet szó, akiknek nem volt szerencséjük. Egyetlen túlélő sem maradt. Ami pedig a támadóikat illeti, úgy fest, hogy egy csapatnyi... – ...kutyába botlottak bele – fejezte be Kalam a mondatot. A varázslónő meredten bámulta a merénylőt. – Rakd össze – mondta Fürge Ben. – Árva Végrehajtó Laseen Császárnő személyes szolgája, a mágusirtója. Az, hogy a helyszínre ment, arra utal, hogy valamiféle varázslat is volt a dologban. Méghozzá nem is akármilyen varázslat. Szélfogó ismét belekortyolt az italába. „A Jóslat ezt mutatta nekem. Kutyák és varázslat?” Ismét maga előtt látta a Kötelet úgy, ahogy a kártyavetés közben. „Felsőbb Ház, Árnyék, amit Árnytövis és Kötél ural, szolgálatukban pedig – Az Árnyak Hét Kopója!” Pálinkás őrmesterre pillantott, de a férfi továbbra is csak bámult maga elé, üres tekintettel. – Jó – mondta Fürge Ben kissé türelmetlen hangon. – A Kopók vadászták le őket. Ez persze csak a mi feltételezésünk, de nem rossz elképzelés. A Nyolcadik Lovassági Hadtest Tizenkilencedik zászlóalját mind egy szálig lemészárolták. Még a lovaikat sem hagyták életben. A partnak legalább öt kilométeres szakaszán újra kellett telepíteni a lakosságot. – Remek – sóhajtott fel Szélfogó. – Szép. De mi köze mindehhez Siralomnak? A varázsló elfordult, Kalam válaszolt helyette. – Sokfürt több szálat követ egyszerre, varázslónő. Eléggé biztosak vagyunk abban, hogy Siralom valahogy kapcsolatban áll az Árnyak Házával... – Az biztos – mondta Szélfogó –, hogy az Árnyak, amióta csak megjelent az Asztalon, túl sokszor keresztezte a Birodalom érdekeit ahhoz, hogy ez véletlen lehessen. De vajon miért van az, hogy a Fény és Sötétség közötti Üreg ilyen... hm, ellenszenvet mutat a Malaza Birodalommal szemben? Kalam tekintete kifürkészhetetlen volt. – Furcsa, nem igaz? Hiszen az Üreg csak azután jelent meg, hogy a Császár meghalt, Laseen keze által. Árnytövisről és társáról, a Kötélről, Kellanved és Táncos halála előtt senki sem hallott. De az is eléggé nyilvánvaló, hogy bármilyen ellentét feszül is az uralkodó és az Árnyak Háza között, az személyes jellegű.
Szélfogó lehunyta a szemét. „A fenébe is, hiszen ez nyilvánvaló, nem?” – Fürge Ben – mondta. – Nem volt mindig elérhető az Árnyak Ürege? Rashan, az illúziók Ürege, nem az? – A Rashan egy hamis Üreg, varázslónő. Csupán az árnyéka annak, aminek kiadja magát, elnézést, hogy így fogalmazok. Maga az Üreg is egy illúzió. Csak az istenek tudják, hogy pontosan honnan jött, ki csinálta és miért. De az igazi Árnyak Ürege zárva volt, vagy ezer évig nem lehetett belépni a kapuján, egészen Hamvas Álmának 1154. évéig, vagyis kilenc évvel ezelőttig. Az Árnyak Házáról szóló legrégebbi írások szerint a trónon egy Tiste Edur ült... – Tiste Edur? – vágott közbe Szélfogó. – Kik azok? A varázsló megvonta a vállát. – Talán a Tiste Andiik unokatestvérei? Nem tudom, varázslónő. „Szóval nem tudod, mi? Pedig igazából úgy fest, hogy nagyon is sokat tudsz!” A varázsló ismét vállat vont, aztán még hozzátette: – Mindenesetre úgy hisszük, hogy Siralom kapcsolatban áll az Árnyak Házával. Mindenki megijedt, amikor Pálinkás hirtelen felpattant. – Engem még nem győzött meg erről senki – mondta, és olyan pillantást vetett Fürge Ben felé, mely Szélfogónak azt súgta, hogy már számtalanszor összeveszhettek ezen a témán. – Siralom szeret ölni, és az, hogy itt van közöttünk, olyan, mintha egy kígyót melengetnénk a keblünkön. Tudom, érzem, látom, ahogy ti is. De ez még nem jelenti azt, hogy ő valami démonfajzat. Úgy öl ő is, mint Kalam. Mindkettőnek jég csordogál az ereiben vér helyett. Na és? Ránézek Kalamra, és egy embert látok, merthogy az emberek ölni is tudnak... nem keresek kifogásokat, pedig borzasztó, hogy ilyen mélyre süllyedtünk. Siralom szemébe nézünk, és önmagunkat látjuk benne. A Csuklyásra mondom, szerintem csak egyszerűen nem akarjuk elfogadni, hogy ez a helyzet. Amilyen hirtelen felpattant, olyan gyorsan le is ült. A boráért nyúlt. Mikor folytatta, hangja már valamivel nyugodtabb volt. – Legalábbis, ez az én véleményem a dologról. Nem vagyok szakértő a démonok terén, de pályafutásom során sok olyan férfit és nőt láttam, aki szükség esetén rosszabb volt bármelyik démonnál. Az osztagom varázslója halálra van rémülve egy tizenöt éves lánytól. A merénylőm kést csúsztat a kezébe, ha a lány húsz méternél közelebb van hozzá. – Szélfogó szemébe nézett. – Tehát Sokfürtnek két feladata van, nem egy, és ha maga úgy gondolja, hogy Fürge Bennek és Kalamnak igaza van, akkor nyugodtan kiszállhat a játszmából. Tudom, milyen az, amikor egy isten szól bele a földi játszmába. Tudom – suttogta. Szélfogó most már tisztán látta, mit is akar Pálinkás: azt akarja, hogy kiderüljön, Siralom csak ember, nem több, csak egy ember, akit az élet vihara már megtört, megcsavart. Mert ez valami olyasmi, ami érthető, elfogadható a számára. – Régen, a Hétvárosban – kezdte halkan –, az a szóbeszéd járta, hogy a Birodalom Bajnoka, a hadvezér, Dassem Ultor elfogadta egy isten ajándékát. A Csuklyás a Halál Lovagjává tette Ultort. De aztán történt valami, valami... elromlott. Dassem lemondott a címéről, és bosszút esküdött a Csuklyás ellen, vagyis a Halál Ura ellen. Az Elődök szinte azonnal beleavatkoztak az eseményekbe. Mindez Dassem meggyilkolásával,
aztán a Császár megölésével ért véget, vér folyt az utcákon, harcban álltak az egyházak, varázslatok. – Szünetet tartott, és látta Pálinkás arcán, hogy gondolatban ő is újra átéli mindezt. – Ott volt! – „És nem akarod, hogy mindez még egyszer megtörténjen, itt és most. Azt hiszed, ha tagadod, hogy Siralom az Árnyaknak dolgozik, akkor reményed valósággá válik. Ezt kell hinned, nem tehetsz mást, az épelméjűséged függ ettől, mert vannak olyan dolgok, amelyeket csak egyszer élhet át az ember. Ó, Pálinkás, sajnálom, de nem könnyíthetek a terheden. A helyzet az, hogy szerintem Fürge Bennek és Kalamnak van igaza.” – Ha az Árnyak tartják a kezükben a lányt, akkor annak kell, hogy legyen nyoma... Sokfürt megtalálja majd. – És mit fog tenni? Kiszáll? – kérdezte Pálinkás. Szélfogó elmosolyodott. – Csak egyetlen dologtól félek igazán, attól, hogy tudatlanul halok meg. A válaszom az, hogy nem szállok ki. – „Bátor szavak, asszony. Ezek az emberek képesek a legjobbat, vagy a legrosszabbat is kihozni belőled.” – Tehát ez van – mondta kurtán Pálinkás. Hátradőlt. – Min töröd ennyire a fejed, Muzsikus? – kérdezte az utásztól, aki még mindig fel-alá járkált őrmestere mögött. – Valahogy rossz érzésem van – mormogta a férfi. – Valami nincs rendben. Nem itt, de valahol a közelben. Én csak... – megállt, felkapta a fejét, aztán felsóhajtott, és ismét járkálni kezdet. – Nem tudom, nem tudom. Szélfogó tekintetével követte a gondterhelt kis embert. Veleszületett tehetség? Valamiféle belső késztetés? Ritka, mint a fehér holló. – Talán hallgatnia kellene rá – mondta az őrmesternek. Pálinkás fájdalmas arccal fordult felé. Kalam elvigyorodott, sötét szeme körül egész seregnyi apró ránc jelent meg. – Muzsikus megmentette az életünket, odalent a csatornában – magyarázta. – Ő, meg a rossz előérzete. Szélfogó hátradőlt a székében, és keresztbe fonta a karját. – Na és hol van most Siralom? Muzsikus megperdült, elkerekedő szemmel nézett a varázslónőre. Szája szóra nyílt, aztán meggondolta magát. Három társa is talpra ugrott, a székek hátraestek. – Mennünk kell – mondta Muzsikus rekedten. – Egy kés garázdálkodik odakint, méghozzá egy véres kés. Pálinkás ellenőrizte a kardját. – Kalam előttünk menjen húsz méterrel. – Szélfogóra nézett, miközben a merénylő kilibbent az ajtón. – Pár órával ezelőtt szem elől vesztettük. Két küldetés között gyakran megesik ez. Lehet, hogy nincs is semmi köze ehhez a bizonyos véres késhez. A szobát erő hulláma árasztotta el. Szélfogó Fürge Ben felé fordult. A varázsló éppen akkor nyitotta meg az Üregét. A varázslatnak volt valami különös mellékíze, melyet ő nem ismert – megrémült a hatalomtól. Tekintete a csillogó fekete szempárt fürkészte. – Ismernem kellene téged – suttogta. – Nincs olyan sok igazi mester a világban, hogy ne ismerjelek téged. Ki vagy te? Pálinkás közbelépett. – Mindenki készen áll?
Szélfogó kérdésére a varázslótól csak egy vállrándítás volt a válasz. Pálinkás kérdésére azt felelte, hogy készen áll. Az őrmester az ajtó felé indult. – Vigyázzon magára, Varázslónő. Egy perc múlva már ott sem voltak. Szélfogó megigazította a székeket, aztán újratöltötte a poharát borral. „Felsőbb Ház, Árnyék, és egy véres kés a sötétben. Egy új játék kezdődött, a régi pedig megfordult.” Paran kinyitotta a szemét, és éles, meleg fényt látott, de az égbolt felette... valahogy nem stimmelt. Nem látott napot; az aranyos fény erős volt, de nem volt forrása. A forróság azonnal elbágyasztotta a testét. Sóhajtozó hangokat hallott – nem a szél volt, mert állt a levegő. Próbált gondolkodni, próbálta felidézni az utolsó emlékeit, de a múltja egy üres lap volt csupán, mintha mindent letöröltek volna róla. Csak néhány emlékfoszlány maradt: hajókabin, tompa puffogás, ahogy a tőre az asztalba csapódik, újra és újra, meg egy vigyorgó, fehér hajú férfi, gyűrűkkel a kezén. Oldalra fordult, a sóhajtozó hang forrását kereste. Vagy húsz méterre tőle a síkságon, melyet nem is fű és nem is homok borított, egy íves kaput látott, mely... „A semmibe vezetett. Láttam már hasonló kapukat korábban is. Egyik sem volt ilyen nagy, mint ez itt. Egyik sem hasonlított erre a... dologra!” Kicsavarodott testtel, félig ülve, oldalról is látta, hogy a kapu nem kőből készült. „Testek, meztelen, kicsavarodott emberi testek. Élethű faragás volna? Nem... ó, nem!” Az alakok lassan mozogtak, vonaglottak a helyükön és sóhajtoztak. A húsuk megfeketedett, mintha pestisben szenvednének, a szemük csukva, szájuk viszont folyton nyitva. Egyfolytában sóhajtoztak. Feltápászkodott, de aztán megszédült, és ismét a földön találta magát. – Mintha kissé határozatlan lennél – mondta egy hang hűvösen. Paran pislogva a hátára fordult. Egy fiatal férfi és nő állt előtte – ikrek. A férfi bő selyemruhát viselt, fehér-arany mintázatút; keskeny arca vértelen volt és kifejezéstelen. Ikertestvére ragyogó lila köpönyeget viselt, szőke hajában vöröses fények csillantak. A férfi beszélt. Örömtelenül elmosolyodott. – Már régóta csodáljuk a... – Szeme elkerekedett. – Kardodat – fejezte be a nő gúnyosan. – Sokkal kézzelfoghatóbb, mint egy érme, nem gondolod? – A férfi ismét elmosolyodott, ezúttal gúnyosan. – A legtöbben – mondta, és a kísérteties kapu felé intett a fejével –, nem állnak meg itt. Azt mondják, volt egy olyan kultúra, amelyben a kivégzendőket a mocsárba fojtották... Azt hiszem, Csuklyás esztétikailag kellemesnek találja őket. – Nem is csoda – vágott közbe a nő. – A Halálnak köztudottan pocsék az ízlése. Paran próbált felállni, de végtagjai nem engedelmeskedtek. Hátrahajtotta a fejét, mely furcsán nehéznek tűnt, mintha ólmot öntöttek volna bele. – Mi történt? – kérdezte rekedtes hangon. – Téged megöltek – mondta a férfi könnyed hangon. Paran lehunyta a szemét. – Akkor viszont miért nem haladtam még át Csuklyás Kapuján? Mert gondolom, az
ott az. – Azért, mert közbeléptünk – mondta a nő. Oponn, a Szerencse Ikrei. „A kardom, a szűz penge, melyet évekkel ezelőtt vettem, egy furcsa hangulatú pillanatban elneveztem.” – Mit akar tőlem Oponn? – Csak ezt a botor, jelentéktelen dolgot, amit életnek neveznek, kedves fiam. Az a baj az Elődökkel, hogy ők minden játszmát meg akarnak nyerni. De mi persze örömünket leljük a... bizonytalanságban. Egy távoli üvöltés rezegtette meg a levegőt. – Hoppá – mondta a férfi. – Azt hiszem, néha nem árt tisztában lenni a dolgokkal. Mennünk kell, húgom. Sajnálom, kapitány, de úgy látszik, mégis át kell menned a kapu alatt. – Talán – mondta a nő. A testvére felé fordult. – Megegyeztünk! Nem szegülünk ellene! Az ellenszegülés mindig bajjal jár. Kellemetlen. Utálom a kellemetlen helyzeteket! Különben is, azok, akik jönnek, nem játszanak tisztességesen. – Akkor mi sem fogunk – felelte a húga. A nő a kapu felé fordult, és felkiáltott. – Halál Ura! Beszédünk van veled. Hé, Csuklyás! Paran elfordította a fejét, és figyelte, ahogy egy hajlott, botladozó alak lép ki a kapun. A rongyokba burkolt alak lassan feléjük indult. Paran pislogott – egy öregasszony, egy nyálas állú csecsemő, egy fiatal, nyomorék lány, egy csonka, megtört trell, egy kiszáradt Tiste Andii... – Ó, döntsd már el végre! – mondta a nő. A jelenség felemelte a fejét, egy koponya volt a csuklya alatt, vigyorgó, sárga fogakkal. – Nincs semmi fantáziád – mondta reszketeg hangon. – Te nem a Csuklyás vagy – szólalt meg a fivér. Az összeaszott bőr alatt zörögtek a csontok. – Az úr elfoglalt. – Elfoglalt? Nem vesszük félvállról a sértéseket – mondta a nővér. A látomás rekedten vihogni kezdett, majd gyorsan elhallgatott. – Milyen kár. Egy gonosz, hátborzongatóan vérfagyasztó kacaj sokkal jobban esett volna. Ja, ami a választ illeti: az uram viszont azt nem veszi félvállról, hogy beleavatkoztatok a lélek útjának természetes rendjébe. – Egy isten keze által halt meg – mondta a nővér. – Joga van egy újabb esélyt kapni. A lény morgolódott, nyögött, közelebb csoszogott Paranhoz, és szemügyre vette. A szemgödrében halványan csillogott valami, akár a régi gyöngyszem az árnyékban. – Mit akar Oponn az én uramtól? – kérdezte, miközben tovább vizslatta Parant. – Én ugyan semmit – mondta a fivér, és elfordult. – Nővér? – Még az istenek számára sem kizárt a halál lehetősége – felelte a nővér. – Tegyük a dolgot bizonytalanná. A lény ismét felvihogott, de most is hamar abbahagyta.
– Kölcsönösség. – Persze – felelte a nővér. – Keresek helyette egy másikat, egy másik váratlan halált. Akár értelmetlen is lehet. A látomás hallgatott, majd rövid gondolkodás után bólintott. – Ennek a halandónak az árnyékából. – Megegyeztünk. – Az én árnyékomból? – kérdezte Paran. – Mit jelent ez egészen pontosan? – Nagy bánatot, valószínűleg – felelte a lény. – Valaki, aki közel áll hozzád, átsétál majd a Halál Kapuján... helyetted. – Nem. Akkor inkább kérlek, vigyél el engem. – Csönd legyen! – kiáltotta a lény. – Utálom a szentimentalitást. Ismét felhangzott az üvöltés, ezúttal sokkal közelebbről. – Mennünk kellene – mondta a fivér. A lény nevetésre nyitotta a száját, aztán meggondolta magát. – Nem – mormogta. – Nem kell több. Visszabotorkált a Kapuhoz. Ott megállt, és integetett nekik. A nővér az égre emelte a tekintetét. – Ideje indulni – mondta a fivér, kissé nyugtalanul. – Persze, persze – mondta a nővér, és végigmérte Parant. A kapitány felsóhajtott, és elfordította a fejét. – Hagyjuk az érzékeny búcsút, ha lehet. – Mire visszafordult, az ikrek már nem voltak sehol. Megint megpróbált felülni, de ezúttal sem sikerült. Újabb látogató érkezett, aki megtöltötte a levegőt feszültséggel és félelemmel. Paran felsóhajtott, és elfordította a fejét. Két Kopót látott maga előtt – hatalmas, erőtől duzzadó állatokat. Sötétek voltak, és ülve, lógó nyelvvel nézték őt. „Ezek ölték meg azt a sok embert Itko Kanban. Ezek azok az átkozott, félelmetes lények.” Mindkét állt lemerevedett, és felé nyújtották a fejüket, mintha látnák a szemében a gyűlöletet. Paran érezte, hogy a gyűlölettől szinte jéggé dermed a szíve. Lassacskán észrevette, hogy vicsorog a kutyákra. A Kopókat egy árnyalak választotta szét: egy áttetsző, ember formájú árnyék. – Téged küldött hát Árva – szólalt meg az árnyék. – Azt hittem, hogy valami... tehetségesebb embert választ. Mindegy, legalább elmondhatod magadról, hogy szép halált haltál. – Szerintem nem – mondta Paran. – Már megint rám marad a munka. Sok a dolgom mostanság – mondta az árny. Parannak eszébe villant, hogy miről is beszélt Oponn a Csuklyás szolgájával. Bizonytalanság. Ha egy isten valamitől fél... – Aznap, amikor meghalsz, Árnytövis – mondta halk, nyugodt hangon Paran –, én ott foglak várni a kapu túloldalán. Mosolyogva. Hiszen az istenek is meg tudnak halni, nem igaz? A Kapu megreccsent. Árnytövis és a Kopók megremegtek. Paran folytatta, és maga is elcsodálkozott, hogy milyen szemtelen ezekkel az Elődökkel. „Sosem bírtam a tekintélyelvűséget, igaz? Félúton élet és halál között könnyen tehetek ilyen ígéretet!” – Te hazug, az egyetlen Üreg, mely még elérhet téged, az a...
– Halál – fejezte be helyette a mondatot Paran. – De persze – tette hozzá –, valaki más... közbelépett, és jóval azelőtt távozott, hogy te, meg a túl hangos kutyusaid ideértetek volna. Az Árnyak Házának Ura előrehajolt. – Ki? Mit terveznek? Ki szegül ellen? – Derítsd ki magad, Árnytövis. Remélem, érted, hogy ha most az utamra engedsz, az... ellenfeled más eszközt fog találni helyettem. Ha nem is tudod, ki az új eszköz, hogyan fogod majd kiszimatolni, hogy mit akarnak? Kétségek közt maradsz. – Tényleg könnyebb lenne téged követni – állapította meg az isten. – Beszélnem kell a társammal... – Ahogy akarod – vágott közbe Paran. – Bárcsak fel tudnék állni... Az isten rekedten felnevetett. – Ha fel tudnál állni, akkor járni is tudnál. De csak egy irányba. Haladékot kaptál, ha Csuklyás jönne, hogy talpra segítsen, akkor a segítő kéz az övé lenne, nem a miénk. Nagyszerű. Ha életben maradsz, akkor megmarad az árny is, mely mindenhová követ. – Az árnyékom mostanában eléggé zsúfolt. – Paran tekintete ismét a Kopókra siklott. A lények továbbra is szemmel tartották őt, szemük olyan volt, akár az izzó szén. Egyszer a miénk leszel. A vörös izzás felerősödött, mintha meg akarná erősíteni az ígéretet. Az isten megint beszélni kezdett, de Paran körül elsötétedett a világ, minden homályos lett, míg végül a hang is eltűnt, csak egy dolog maradt: egy érme halk, de folyamatos csilingelése. Egy érme pörgött valahol. Paran nem tudta, mennyi idő telt el, régi emlékei között kóborolt, melyek között volt olyan is, amit már rég elveszettnek hitt – gyermekkora, ahogy anyja ruhájába kapaszkodva megteszi az első, ingatag lépéseket; a viharos éjszakák, amikor a hideg folyosón a szülei hálószobája felé rohan, apró lábak topognak a jéghideg kövön; két leánytestvére kezét fogja, és az udvar kövén álldogál – várnak, nagyon várnak valakit. A képek oldalazva haladnak a fejében. Az anyja ruhája? Nem, egy idős asszonyé, az egyik háziszolgáé. Nem a szülei szobája felé rohan félve, hanem a cselédszárnyba; és ott, az udvarban, a két testvérével fél délelőtt csak vártak, várakoztak – arra vártak, hogy megérkezzenek a szüleik, két ember, akiket alig ismertek. Fejében a jelenetek egymás után ismétlődtek, furcsa, titokzatos jelentőségű pillanatok, olyan percek, melyeket nem is ismert fel. Egy kéz irányította az emlékképeket, de nem az övé – azt pedig nem is sejtette, hogy mi lehet ennek az egésznek a lényege. Félelem itatta át gondolatait, amikor rádöbbent, hogy valami – valaki – szépen átrendezi az emlékképeket, megforgatja őket, és hozzáilleszti a friss árnyakhoz. A kéz... játszott. Vele, az életével. Furcsa egy halál volt... Hangokat hallott. – Ó, a pokolba is. – Egy arc hajolt Paran arcába, és belebámult a semmibe meredő szempárba. Az arc Csákányé volt. – Nem volt semmi esélye. Pár lépéssel arrébb Hangyás őrmester szólalt meg. – A Kilencedikben nincs senki, aki így elintézte volna – mondta. – Legalábbis itt, a városban biztos nem.
Csákány kinyújtotta a kezét, és megérintette a mellkasi sebét. Érintése meglepően gyengéd volt a tépett húson. – Ez nem Kalam munkája. – Maradsz? – kérdezte Hangyás. – Elmegyek Sunyiért meg Kalapácsért, meg talán még más is ott lesz. – Menj csak – felelte Csákány. Közben megtalálta a másik sebet is, vagy húsz centire az első alatt. – Ez jött később, gyengébb volt, jobbkezes szúrás. Ez tényleg egy nagyon furcsa halál, gondolta Paran. Vajon mi tartja még itt? Volt egy... másik helyen is? Egy helyen, ahol forróság volt, és éles, sárgás fény? Meg hangok, elmosódó, halvány alakok, egy boltív alatt, ami... furcsa formájú volt, csukott szemek, nyitott szájak. A halottak kórusa... Tényleg elment egy másik helyre is, ahonnan visszatért ezek közé a valódi hangok, valódi érintések közé? Hogyan lehetséges az, hogy halott szemén keresztül látja a fölébe hajló nőt, vagy hogy érzi az érintését a testén? És mi ez a fájdalom, mely tűzként mardossa testét? Csákány visszahúzta a kezét, és a combjára könyökölve Parant nézte. – No de kapitányka, hogy lehet az, hogy még mindig vérzel, amikor a sebed már van vagy egy órás is, ha nem régebbi? A fájdalom felért a felszínre. Paran érezte, hogy cserepes ajkai szétnyílnak. Az állkapcsa megcsikordult, és görcsösen levegőt vett. Aztán felsikoltott. Csákány hátraugrott, kezében ott termett a kardja is, mire elérte a sikátor falát. – Sheludun kegyelmére! – Csizmák csattogása hallatszott jobbról, a nő feje is arra fordult. – Gyógyítót! Ez még mindig él! Éjfél után hármat ütött éppen Palás zengő harangja, a takarodó miatt üres utcákon visszhangzott a harangszó. Könnyű eső kezdett hullani a sötét, aranyos fényű éjszakai égből. A régi palotától két sarokra, egy hatalmas, omladozó épületnél, mely a Második Hadtest főhadiszállása lett, két őr topogott esőkabátban a főbejárat előtt. – Pocsék éjszaka, nem igaz? – mondta az egyik, és megrázta magát. A másik a bal vállára lökte a szuronyát, és beleköpött a csatornába. – Nem mondod komolyan, hogy ezt magadtól fedezted fel – mondta a fejét csóválva. – Ha van még ilyen briliáns gondolatod, mondd csak bátran, rendben? – Most mi bajod van velem? – kérdezte az első megbántva. A másik őr megtorpant: – Kuss, jön valaki. A két őr feszült figyelemmel várt, kezük a fegyverükön. Az ellenkező oldalról egy férfi vágott át az utcán, majd belépett lámpásuk fényébe. – Állj! – mordult fel a második őr. – Mondd, ki vagy, és mi dolgod erre! – Kalam, Hídégetők, a Kilencedik – mondta halkan a férfi. Az őrök továbbra is gyanakodva méregették a jövevényt, aki nem lépett közelebb. Fekete arca csillogott az esőben. – Mi dolgod itt? – kérdezte az őr. Kalam morgott valamit, majd hátranézett. – Nem terveztük, hogy visszajövünk. Ami pedig az ügyünket illeti, jobb volna, ha Tajszkrenn nem tudna róla semmit. Segítetek?
– Kalam, te vagy Pálinkás tizedese, igaz? – Az őr hangjába tisztelet vegyült. – Bármit csinálsz, ránk számíthatsz. – Igaza van, uram – szólt közbe a másik őr. – Ott voltam Nathilognál, uram. Ha azt kívánja, hogy pár órára megvakítson minket az eső, akkor úgy lesz. – Egy testet hozunk – mondta Kalam. – De ti nem láttatok semmit. – A Csuklyás Kapujára, dehogy – mondta a második őr. – Olyan békés volt az őrségünk, akár a Hetedik Hajnal. Az utca vége felől egy kis csapat közeledett halkan. Kalam intett nekik, hogy jöhetnek, aztán amint az első őr kinyitotta a kaput, besurrant az épületbe. – Szerinted mire készülnek? – kérdezte az őr a társától, miután Kalam felszívódott. A másik megvonta a vállát. – Nem tudom, de remélem, hogy Tajszkrenn alaposan megfizet minden bűnéért. Szemét, utolsó gyilkos! Ahogy én a Hídégetőket ismerem, megadják neki. – Elhallgattak, mert megérkezett a csapat. Két férfi hozott egy harmadikat. A második őr szeme elkerekedett, amikor meglátta az eszméletlen, vérző férfi rangjelzését, és a ruháján a vérfoltot. – Oponn adjon szerencsét – suttogta oda a közelebb álló Hídégetőnek, aki koszos bőrsisakot viselt. – Kifelé nyílik, nem befelé – tette hozzá. A Hídégető szúrós pillantást vetett rájuk. – Ha egy nőt láttok utánunk jönni, akkor eltűntök az útjából, értitek? – Egy nőt? Kit? – A Kilencedikhez tartozik, és lehet, hogy vérre szomjazik – felelte a fickó, miközben a társa behúzta a kapitány testét az épületbe. – Felejtsétek el az őrséget! A bőrötöket mentsétek, ha tudjátok. Miután a csapat eltűnt, a két őr egymásra nézett. Egy perc utána az első őr a kapu felé indult, hogy becsukja. A másik megállította. – Hagyd nyitva – mormogta. – Keressünk valami eldugott helyet a közelben. – Micsoda éjszaka! – felelte a másik. – Nagyon szeretsz olyanokat mondani, amit mindenki tud – mondta a társa, miközben szépen elsétált a kaputól. Az első őr megvonta a vállát, aztán a társa után iramodott. Szélfogó sokáig bámulta meredten a mező középső kártyáját. Spirális alakzatot követett, a Sárkányok Asztalának összes lapját letette már, és éppen az utolsónál tartott, mely fekvésétől függően a kezdete és a vége is lehetett a sornak. A spirálból egy gödör, egy süllyedő csatorna alakult ki, a gyökerénél, a távoli homályban egy Kopó ült. Szélfogó érezte, hogy az Olvasata a közeljövőre vonatkozik. A Felsőbb Ház, Árnyék is belekeveredett a játszmába, és Oponn vezető pozíciójára tört. Tekintete visszatért az első lerakott kártyára, a spirál kezdőpontjára. A Felsőbb Ház, Halál Kőművese, mellékszereplő volt csupán a helyzete alapján, de a fába vésett figura most valahogy felsőbb, fontosabb szerepbe emelkedett. Ugyanezen Ház Katonájának a testvére, a Kőműves a képen vékony, őszülő férfiként volt ábrázolva, aki kopott bőrruhát viselt. Hatalmas, eres kezében kőfaragó szerszámokat tartott, körülötte félkész oszlopok emelkedtek. Szélfogó halványan ki tudott venni valamiféle feliratot
az oszlopokon, a nyelvet, melyen íródtak, nem ismerte, de a hétvárosi nyelv valamiféle rokona lehetett. A Halál Házában a Kőműves a sírok építője, a sírkövek elhelyezője volt, a halál ígéretét nem egy, de nem is két embernek vitte egyszerre, hanem rengetegnek. Az oszlopokra vésett felirat nem is az Olvasónak szólt – a Kőműves saját magának jegyzett fel dolgokat, az idő pedig kissé megkoptatta a sorokat. Maga a férfi is kopottasnak tűnt, arca csupa ránc, ezüstös szakálla gyér. A szerep szerint ő olyan embernek tűnt, aki valaha kővel dolgozott, de már abbahagyta a munkát. A varázslónő nehezen tudta értelmezni ezt a részt. A mintázat, melyet látott, meglepte: olyan volt, mintha egy teljesen új játszma kezdődött volna el, melybe minden állomáson újabb és újabb szereplő érkezik. A spirál felénél helyezkedett el a Felsőbb Ház, Sötétség Lovagja, pozíciója pedig ellenpontot jelentett a kezdetnek és a végnek egyaránt. A drakónikus figura mögött valami ott lebegett a sötét égbolton, megfoghatatlanul, mint mindig. Szélfogó csupán egy sötét foltot látott. A Lovag kardjából hosszú, fekete füstcsík kígyózott a Kopó felé, és Szélfogó rögtön tudta, hogy ez mit jelent. A jövőben összetűzésre kerül majd sor a Házak között. Szélfogó a gondolattól egyszerre megrettent és meg is könnyebbült. Tehát szembekerülnek. Nem fog össze a két Ház. Nagyon ritka dolog volt, hogy ilyen tisztán látszott a kapcsolat két Ház között: de az összecsapás várható következményei miatt összeszorult a torka. Ha egy ilyen magas szinten történik a vérontás, akkor annak következményeit a földön is érezni lehet. Emberek fognak megsérülni. Ettől a gondolattól pedig ismét visszakanyarodott a Felsőbb Ház, Halál Kőműveséhez. Nagyot dobbant a szíve. Letörölte a szemébe csorgó izzadságot, és kényszeredetten nagy levegőt vett. – Vér – mormogta –, és lefelé folyik... A Kőműves egy sírt készít, hiszen ő a Halál szolgája, és a dolog személyesen érint engem. A sír... talán az enyém? Kilépek hát a játékból? Sorsukra hagyom a Hídégetőket, elmenekülök Tajszkrenn és a Birodalom elől? Régi emlék kúszott a fejébe, egy emlék, melyet két évszázadon át rejtegetett önmaga elől. A kép nagyon megrázta. Ismét gyermekként botorkált a faluban, ahol született – ő, a Tudással megáldott gyermek, a gyermek, aki látta, hogy a lovasok le fogják rohanni a falujukat, és fel fogják dúlni békés életüket. A gyermek, aki elszaladt, mert megijedt a Tudástól, nem beszélt róla senkinek, aztán eljött az éjszaka, és vele a sikolyok, a vér, és a halál érkeztek. Bűntudat öntötte el, régről ismerős ízű bűntudat. Ennyi év után is, még mindig képes volt szétzúzni az életét, a biztosnak hitt pontokat megingatni, a biztonság illúzióját a kétszáz éves fájdalommal semmivé foszlatni. A kép visszasüllyedt a homályba, de ő már nem ugyanaz az ember volt, mint egy perccel korábban. Ezúttal nem fog elszaladni. Tekintete még egyszer, utoljára, visszatért a Kopóhoz. A bestia szeme gonosz, sárga tűzben égett, és úgy nézett rá, mintha ki akarná szívni a lelkét a testéből. Amikor érezte, hogy valaki megjelenik mögötte, megmerevedett a székében, aztán lassan megfordult. – Sajnálom, hogy nem szóltam előre – mondta Fürge Ben, aki éppen ekkor lépett elő Ürege felhőjéből. A varázslatnak furcsa, fűszeres szaga volt. – Társaságunk lesz –
mondta, és kissé zavartnak tűnt. – Elhívtam Sokfürtöt is. Ő is Üregből érkezik majd. Szélfogó megborzongott a hír hallatán, valahogy rossz érzése támadt. Visszafordult az Asztalhoz, és elkezdte összegyűjteni a lapokat. – A helyzet egyre bonyolultabbá válik – mondta mögötte a varázsló. A varázslónő abbahagyta, amit csinált, és elmosolyodott: – Igazán? – mormogta. A szél Pálinkás arcába csapkodta az esőcseppeket. A sötét éjszakában halkan a négyet is elütötte a harang. Az őrmester összébb húzta magán az esőköpenyét, és topogott egy kicsit. A palota északi teraszának tetejéről most csupán az esőfelhők látszottak. – Már napok óta rágódsz valamin – szólt a mellette álló fickóhoz. – Halljuk csak, miről van szó! Muzsikus kitörölte az esőt a szeméből, és kelet felé nézett. – Nincs túl sok mondanivalóm, őrmester – mondta halkan. – Csak megérzések. Például itt van ez a varázslónő. – Szélfogó? – Aha. – Fém csendült, ahogy az utász lecsatolta az övét. – Utálom ezt az átkozott vackot – mormogta. Pálinkás nézte, ahogy a férfi a párkányra löki az övet, és a rajta fityegő ütött-kopott kardot. – Csak nehogy az legyen, mint legutóbb, és megint itt felejtsd – mondta, elfojtva egy mosolyt. – Egyszer hibázik az ember, de állandóan újra felróják neki – zsörtölődött Muzsikus. Pálinkás nem válaszolt – válla rázkódott a nevetéstől. – A Csuklyás Csontjaira – folytatta Muzsikus. – Én nem vagyok harcos. Nem vagyok az a típus. Egy sikátorban születtem, Malaza városában, és sírkövek faragását tanultam a Mohos Erőd mögött, a síkságon. – Az őrmesterére pillantott. – Te is kőfaragó voltál valaha. Mint én. Csak én nem tanulok olyan gyorsan katonaként, mint te. Választhattam, hogy a bányába megyek-e vagy a katonasághoz. Sokszor érzem úgy, hogy rosszul döntöttem. Pálinkás ezen már nem nevetett annyira. Muzsikus szavai nyomán elkomorodott. „Mit tanultam? – tűnődött. – Hogyan kell embert ölni? Hogyan kell őket a halálba vezetni a szülőföldjüktől távol?” – Mik a sejtéseid Szélfogóval kapcsolatban? – kérdezte halkan. – Meg van rémülve – mondta az utász. – Valami régi démon üldözi, és egyre közelebb kerül hozzá. Szerintem. – Ritka az olyan mágus, akinek szép élete volt – morgott Pálinkás. – Azt mondják, hogy nem is önkéntes volt, hanem csak menekült. Aztán valahogy belecsöppent az első pozíciójába. – Rosszul időzíti az ellágyulást. – Elvesztette a csapatát. Becsapták. A Birodalom nélkül ugyan mibe kapaszkodhatna? – „És mi ugyan mibe kapaszkodhatnánk?” – Olyan, mintha
bármelyik percben képes lenne magát elsírni. Azt hiszem, nincs már meg a gerince, őrmester. Ha Tajszkrenn vallatni kezdi, rögtön vallani fog. – Muzsikus, szerintem te alábecsülöd a varázslónő jellemét és képességeit – mondta Pálinkás. – Túlélő típus, és kitartó is. Nem sokan tudják, de már többször is felajánlották neki a Főmágusi címet, és nem fogadta el. Egy szemtől szembeni küzdelem közte és Tajszkrenn között elég szoros ütközet lenne, bár ez nem látszik így, első ránézésre. Az Üregének Mestere ő, ezt pedig gerinc nélkül nehéz volna elérni. Muzsikus halkan füttyentett, és a párkányra könyökölt: – Belátom, hogy félreismertem őt. – Van még valami, Utász? – Csak egy apróság – felelte Muzsikus, halálosan komoly hangon. Pálinkás ledermedt. Már pontosan tudta, mit jelent ez a hanglejtés: – Mondd! – Valami el fog itt szabadulni ma este, őrmester. – Muzsikus megperdült, szeme csillogott a sötétben. – Elég nagy zűr várható. Mindkét férfi megfordult, amikor a tetőre vezető csapóajtó megnyikordult. A nyílásban Dujek Legfelsőbb Ököl jelent meg, alakját a lenti szoba fénye övezte. Megragadta a legfelső létrafokot, aztán fellépett a tetőre. – Segítsetek már ezzel az ajtóval, a fenébe is! – kiáltott oda két emberének. Odasiettek, csizmájuk alatt csikorgott a kavics. – Van valami hír Paran kapitányról, uram? – kérdezte Pálinkás, miközben Muzsikus átmászott a csapóajtón, és nagy nyögések közepette visszacsapta a helyére. – Semmi – mondta Dujek. – Eltűnt, mint szürke szamár a ködben. Csakúgy, mint a merénylőd, az a Kalam. Pálinkás a fejét ingatta. – Tudom, hol van Kalam, és hogy hol volt egész éjjel. Sunyi és Kalapács látták a kapitányt utoljára, amikor kiment a Bütyök Kocsmájából, aztán azóta mintha a föld nyelte volna el. Uram, nem mi öltük meg ezt a Paran kapitányt. – Ne forgasd ki a szavaimat – mormogta Dujek. – A pokolba is, Muzsikus, az a te kardod ott? Egy pocsolyában? Muzsikus felszisszent, aztán odasietett a fegyveréhez. – Reménytelen eset – mondta Dujek. – Shedenul vigyázza lépteit. Rendben, hiszek neked. Felejtsd el. Tehát nem ti öltétek meg Parant. De akkor hol lehet? – Keressük – mondta Pálinkás színtelen hangon. – Rendben van, értelek én. Tudni akarod, hogy ki más kívánhatja még Paran halálát, ezért feltétlenül el kell mondanom neked, hogy ki küldte őt ide. Nos, ő Árva Végrehajtó embere, már egy ideje. De nem Karmos. Valami untai nemes fiacskája. Muzsikus már letörölgette a fegyverét, most pedig vagy húsz méterre a másik két férfitól álldogált a tető szélénél, csípőre tett kézzel. Egy jó ember. Mind jók, a fenébe is. Pálinkás kitörölte az esőt a szeméből. – A fővárosból jött? Lehet, hogy valami ottani ügy miatt tűnt el. Senki sem szereti a régi nemesi családokat, sőt, az újakat sem. – Lehet – mondta Dujek kevés meggyőződéssel. – Mindenesetre azért jött, hogy
átvegye az osztagodat, és nem csak erre az egy akcióra. A megbízatása állandóra szólt. – A darujhisztáni akció az ő saját ötlete? – kérdezte Pálinkás. – Nem – felelte Dujek. – De nem tudom, hogy kié. Talán a Végrehajtóé, talán a Császárnőé, nem tudni. De mindenesetre be kell benneteket küldenünk. Én fogom elmondani a terv további részleteit. – Az őrmester felé fordult. – Feltéve, ha Paran nem kerül elő. – Beszélhetek nyíltan, uram? – Azt hiszed, én nem tudom, Pálinkás? Ez az egész terv bűzlik. Egy taktikai rémálom... – nevetett Dujek. – Nem értek önnel egyet. – Tessék? – Szerintem pontosan az lesz az eredménye, amit várnak – mondta az őrmester színtelen hangon. Tekintete a keleti égbolton feltűnő villámra tapadt, aztán továbbsiklott a tető szélén álldogáló katonára. – Mert a cél az, hogy mindnyájan odavesszünk. Félkarú az őrmester arcát tanulmányozta, aztán megszólalt. – Gyere velem! – Együtt lépkedtek a tető széle felé, oda, ahol Muzsikus állt. Egy perc múlva ott álltak egymás mellett, ők hárman, és az alattuk elterülő várost nézték. Palás rosszul megvilágított utcái mély sebekként kanyarogtak a hatalmas kőépületek között, melyek nem adták fel az éjszaka sötétjét. Az esőfüggöny mögött a halvány körvonalak mintha reszkettek volna a közelgő hajnal miatt. Dujek szólalt meg először, halkan: – Átkozottul magányos az ember idekint, nem igaz? – Igen, uram – morogta Muzsikus. Pálinkás lehunyta a szemét. Bármit forraltak is több ezer kilométerrel távolabb, az itt játszódott le. Ilyen volt a Birodalom, és ilyen is marad mindig, függetlenül helytől és emberektől. Mind csak eszközök voltak egy kézben, melyet nem láthattak. Ez akkor is, most is bántotta őt. Könnyebbséget mostanában csak a kimerültség jelentett neki. – Nagy a nyomás – mondta Dujek. – Azt akarják, hogy szereljük le a Hídégetőket. Már meg is kaptam a parancsot, hogy vonjuk össze a csapatainkat az Ötödik és Hatodik hadtesttel. Úgy állunk mi is, ahogy az Ötödik, várjuk az utánpótlást. Új szelek fújnak, uraim, és nem hoznak kellemes szagokat. Ha te és az embereid élve kikerültök Darujhisztánból, akkor engedélyezem, hogy lelépjetek. Örökre, és amerre láttok. Pálinkás megfordult, Muzsikus pedig megdermedt e szavak hallatán. Dujek bólintott: – Jól hallottátok. Ami pedig a többi Hídégetőt illeti, bízzátok csak rám őket, gondoskodom róluk. – A Legfelsőbb Ököl kelet felé pillantott, és elvigyorodott. – Nyomás alatt tartanak. De a pokolba is, nem hagyom, hogy teljesen sarokba szorítsanak. Tízezer katonám van, akiknek sokkal tartozom... – Elnézést, uram – vágott közbe Muzsikus. – Itt tízezer olyan katona van, aki önnek tartozik sokkal. Egyetlen szavába kerül csupán, és mi...
– Elhallgass! – fenyegette Dujek. – Igen, uram. Pálinkás csendben maradt, a gondolatok száguldoztak a fejében. Dezertálás. Ez az egy szó visszhangzott a fejében. És ő is azon a véleményen volt, mint Muzsikus. Ha Dujek Legfelsőbb Ököl úgy dönt, hogy ideje cselekedni, akkor neki is ott a helye mellette, a dolgok sűrűjében, esze ágában sem lett volna kimaradni belőle. Túl közel állt Dujekhez, és bár próbálták ezt eltussolni, közös történetük állandóan a felszínre furakodott. Volt időszak, amikor Dujek „uram”-nak szólította Pálinkást, és bár Pálinkás nem volt irigy, tudta, hogy Dujek nehezen veszi tudomásul, hogy a szerencse forgandó. Ha eljön az idő, Pálinkás úgy tervezte, hogy ott lesz Félkarú mellett. – Legfelsőbb Ököl – mondta, mivel rájött, hogy mindkét férfi az ő szavára vár. – Van még azért pár Hídégető a csapatában. Kevesen fogunk ugyan kardot, de a kard még most is éles. Nem szokásunk megkönnyíteni azoknak az életét, akik ellenünk vannak – bárkiről legyen is szó. Csendben eloldalogni... – Az őrmester felsóhajtott. – Nos, ez inkább az ő stílusuk, nem? Amíg egy kard is ellenünk van, a Hídégetők nem hátrálnak meg. Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam, amit akartam. – Értelek – mondta Dujek. Aztán felmordult. – Nos, itt jönnek. Pálinkás felnézett, és követte a Legfelsőbb Ököl tekintetét a keleti égbolt felé. Fürge Ben felkapta a fejét, és felszisszent. – A Kopók a nyomára bukkantak – mondta. Kalam cifrát káromkodott, aztán felpattant. Szélfogó az ágyon ült, és fátyolos tekintettel figyelte a mackószerű férfit, amint az fel-alá járkált a szobában. A léptei nyomán meg sem nyikordult a padló. Nagydarab ember létére Kalam valósággal siklott a talaj fölött, így a jelenet valahogy valószerűtlennek tűnt. A varázsló a szoba közepén volt, törökülésben lebegett a fapadló felett pár centivel. Szélfogó hirtelen rádöbbent, hogy nagyon kimerült. Túl sok minden történt vele egyszerre. Figyelmét ismét Fürge Benre összpontosította. A varázsló összeköttetésben állt Sokfürttel, aki valakinek vagy valaminek a nyomára bukkant, és követte azt az Árnyak Üregébe. Sokfürt elért egészen az Árnybirodalom kapujáig, aztán be is lépett rajta. Fürge Ben egy időre elvesztette a kapcsolatot a marionettel, és ezek a hosszú percek mindenkinek rongyosra tépték az idegeit. Amikor a varázsló végre ismét a nyomára bukkant Sokfürtnek, a marionett már nem volt egyedül. – Jön kifelé – jelentette ki Fürge Ben. – Ugrál az Üregek között. Ha Oponn is úgy akarja, lerázhatja a Kopót. Szélfogó megrándult, és lehunyta a szemét a Bolond neve hallatán. Annyiféle szél fúj jelenleg a házuk táján, olyan közel járnak a felszínhez – az ilyen nevek emlegetése könnyen rájuk terelheti a figyelmet. Az aggodalom tömény parfümként ülte meg a szobát, fejhangjai között ott volt a feszültség és az izzadás is. Az utolsó szavak után Fürge Ben lehajtotta a fejét. Szélfogó tudta, hogy a varázsló lelke most az Üregekben utazik, és keményen szorítja Sokfürt vállát. Kalam járkálás közben a varázslónő elé ért. Megállt, és odafordult hozzá. – Mi a helyzet Tajszkrennel? – kérdezte komoran, kezét összekulcsolva. – Tudja, hogy történik valami. Vadászna, de a zsákmány messze túljár az ő eszén. –
Felmosolygott a merénylőre. – Érzem, hogy nagyon óvatosan mozog. Felettébb óvatosan. Nem tudja, hogy az üldözött bárány-e vagy farkas. Kalam kifürkészhetetlen arccal nézett rá. – Vagy Kopó – mormogta, aztán újra elindult. Szélfogó értetlenül meredt a merénylőre. Tehát ezt tenné Sokfürt? Egy Kopót hoz maga után? Halálos kimenetelű összecsapásba akarják kényszeríteni Tajszkrennt? – Remélem, nem – mondta, és a merénylő szemébe nézett. – Nagy ostobaság volna. Kalam nem válaszolt, és kerülte a tekintetét is. Szélfogó felemelkedett ültéből. – Nem is csak ostobaság. Annál sokkal több, őrültség. Tisztában van itt valaki azzal, hogy mi is szabadulhat ránk? Sokak szerint a Kopók még magánál az Árnyak Birodalmánál is régebbiek. De nem is csak róluk van szó – a hatalom hatalmat von maga után. Ha egy Előd itt és most bekapcsolódik a világunkba, átlépve korlátait, akkor a többiek is megérzik a vérszagot, és jönnek utána, csapatostól. Mire felkel a nap, ebben a városban nem marad egy teremtett lélek sem. Mindenki meg fog halni. – Nyugalom, hölgyem – mondta Kalam. – Eszünk ágában sincs egy Kopót szabadítani a városra. A félelem beszélt belőlem. – Még mindig kerülte a varázslónő tekintetét. A merénylő vallomása megdöbbentette és megindította Szélfogót. Tehát a férfi azért nem mert a szemébe nézni, mert szégyellte magát. A félelem pedig a gyengeség jele. – A Csuklyás szakállára – sóhajtott. – Az elmúlt két órában egy párnán üldögéltem. Ez végre hatott. A férfi megállt, ránézett, aztán elnevette magát. Mély, szívből jövő nevetés volt, kellemes a fülnek. Szélfogó elégedett volt magával. A hálószoba ajtaja kinyílt, Kalapács lépett be rajta. Kerek arca vörös volt és izzadt. A gyógyító Fürge Benre pillantott, aztán Szélfogóhoz lépett, és meghajolt. – Paran kapitánynak a józan ész szabályai szerint egy ládában kellene hevernie egy Tiszti Sír mélyén – mondta halkan. – Kétméteres földrétegnek kellene már lennie a csinos kis arcán. – Biccentett Kalamnak, aki csatlakozott hozzájuk. – Az első seb halálos volt, pont a szíve alatt érte. Igazi profi döfés volt – tette hozzá, és jelentőségteljesen a merénylőre nézett. – A második seb lassabban ölte volna meg, de az is halálpontos volt, és végzetes. Kalam elfintorodott: – Tehát meg kellett volna halnia. De nem tette. Akkor? – Valaki közbelépett – felelte Szélfogó. Émelyegni kezdett, fordult egyet a gyomra. Álmodozó tekintete Kalamra szegeződött. – Elegendőek voltak a denul praktikák? A gyógyító kurtán elmosolyodott. – Nem volt nehéz dolgom. Volt segítség. A sebszélek már kezdtek összehúzódni – magyarázta –, a vérzés elállt. Csak gyorsítottam kicsit a folyamaton, ennyi az egész. Mind a test, mind a lélek súlyos traumát élhetett át. Több hétbe telik, mire fizikailag felépül. Már ez is elég nagy gondot okozhat. – Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Szélfogó. Kalam az asztalhoz sétált, és három agyagpoharat, meg egy kancsó bort vett magához. Visszalépett társaihoz, és töltött a poharakba. – A gyógyulás folyamatában – mondta éppen Kalapács –, a test és a lélek nem
választható el egymástól. Elég bonyolult, nehéz ezt elmagyarázni. A Denul Üreg a gyógyulás minden rétegét ismeri, mivel a sebesülés, amikor megesik, szintén végigjárja ezeket. A sokk a híd, mely összeköti a testet és a lelket. – Jó, jó – Kalam Kalapács felé nyújtotta az egyik poharat. – De mi van Parannal? Kalapács nagyot kortyolt az italból, aztán megtörölte a száját. – Az erő, mely meggyorsította a lejátszódó folyamatot, nem törődött mással, csak a testi sebek gyógyításával. Lehet, hogy már egy-két napon belül talpra áll, de a lelki megrázkódtatásból sokkal lassabban fog kilábalni. – Ezen nem lehet gyorsítani? – kérdezte Szélfogó. – Ezek a dolgok nagyon sok szálon futnak. Aki közbelépett, az kissé megkeverte ezeket a szálakat. Mennyi sokk, mennyi traumatikus esemény érhette Parant élete során? Melyik szálat kellene követnem? Lehet, hogy tudatlanságom miatt csak még több bajt csinálok. Szélfogó a fiatalemberre gondolt, akit egy órával azelőtt vonszoltak be a szobájába. Miután a sikátorban felsikoltott, tudatva Csákánnyal, hogy még él, eszméletét vesztette. Paranról csak annyit tudott, hogy egy nemesi család sarja; hogy Untából jött, és ő lett a század új parancsnoka a darujhisztáni küldetés idejére. – Mindenesetre – mondta Kalapács, majd beleivott a poharába –, Sunyi le sem veszi róla a szemét. Bármelyik percben magához térhet, de csak az Ég tudja, milyen állapotban lesz. – A gyógyító Kalamra vigyorgott. – Sunyi megkedvelte a kölyköt. – A vigyor még szélesebb lett, amikor a merénylő elkáromkodta magát. Szélfogó felvonta a szemöldökét. Kalapács a varázslónő tekintete láttán magyarázkodni kezdett. – Sunyi a kóbor kutyákat is befogadja, meg a hasonló... rászoruló lényeket – Kalamra sandított, aki megállt végre. – És elég makacsul tud ragaszkodni hozzájuk. A tizedes érthetetlen szavakat mormogott. Szélfogó elmosolyodott. De amint Paran kapitány ismét a gondolatai közé férkőzött, lehervadt a mosoly az arcáról. – Használni fogják őt – mondta színtelen hangon. – Akár egy kardot. Kalapács is elkomorodott a szavai hallatán. – A gyógyításban nem volt könyörületesség. Csak számításból tették. – Az Árnyak Birodalma tört az életére – szólt közbe Fürge Ben váratlanul. A szobában csend volt. Szélfogó felsóhajtott. Eddig ez csak egy feltevés volt. Látta, hogy milyen pillantásokat vált Kalapács és Kalam, és nagyjából sejtette, mi folyhat a háta mögött. Bárhová tűnt is Siralom, ha visszatér végre a barakkba, sok kérdésre kell majd választ adnia. Szélfogó már biztosan tudta, hogy a lány az Árnyakhoz tartozik. – Ez pedig azt jelenti – állapította meg Fürge Ben vidáman –, hogy az, aki Paran életét megmentve beleavatkozott az eseményekbe, szemben áll az Árnybirodalommal. – Elfordította a fejét, sötét szeme a varázslónőre szegeződött. – Amint magához tér, meg kell tudnunk, mit is élt át, mit tud Paran. Csakhogy... – Nem leszünk itt – fejezte be helyette Kalam a mondatot. – Mintha Sokfürt nem lenne éppen elég – mormogta Szélfogó. – Mostantól dajkálhatom ezt a kis kapitányt. Fürge Ben felállt, és leporolta a bőrnadrágját. – Sokfürt egy ideig távol lesz. Azok a Kopók igen kitartóak. Időbe telik, mire
sikerül majd leráznia őket. Vagy, ha a helyzet súlyosbodik, akkor kiáll ellenük, és az Árnyak Urának lesz min gondolkodnia – vigyorodott el a varázsló. – Szedd össze Sunyit – mondta Kalam Kalapácsnak. – Mennünk kell. Szélfogó Fürge Ben utolsó megjegyzése hallatán megborzongott. Kesernyés ízt érzett a szájában, elfintorodott, és csendben nézte a távozáshoz készülődő csapatot. Egy küldetés várt rájuk, méghozzá egy olyan küldetés, amely elviszi őket Darujhisztán szívébe. Ez a város következett most a Birodalom listáján, az utolsó Szabad Város, a kontinens utolsó olyan ékköve, mely elég értékesnek bizonyult ahhoz, hogy meg akarják szerezni. Az osztag feladata, hogy előkészítse a terepet, megkönnyítse a harcot. Teljesen magukra lesznek utalva. Furcsamód Szélfogó kicsit irigyelte tőlük a teljes elszigeteltséget – de csak egy kicsit. Attól félt, hogy mind odavesznek. Gondolatai közé ismét befurakodott a Kőműves által készített sír. Félt. Most döbbent rá, hogy az a sír éppen elég nagy – beleférnek mindannyian. Hajnalban, pengevékony vörös csíkkal a hátuk mögött, a magas nyeregben, quorljaik hátán trónoló Fekete Moranthok véres gyémántként csillogtak. Pálinkás, Muzsikus és Dujek figyelték a tucatnyi közeledő lovast. Az eső már csak szemerkélt, a közeli háztetőkre szürkés ködfoltok szálltak le, a cserepek és kövek nedvesen csillogtak. – Hol az osztagod, őrmester? – kérdezte Dujek. Pálinkás Muzsikus felé biccentett, aki megfordult, és a csapóajtóhoz lépett. – Itt lesznek időben – felelte az őrmester. A quorlok hártyavékony, csillogó szárnyai – fejenként két pár – szemmel nem is követhető gyorsasággal mozogtak, ahogy a tizenkét moranth egyként mozogva lefelé tartott a terasz teteje felett. A szárnyak éles hangú zümmögését vakkantásszerű kiáltások törték meg időnként, amikor a moranthok parancsszavakat üvöltöttek egymásnak. Úgy másfél méterrel a katonák feje felett suhantak el, és minden ceremónia nélkül landoltak mögöttük. Muzsikus eltűnt az alattuk lévő helyiségben. Dujek csípőre tett kézzel szemügyre vette a moranthot, aztán érthetetlenül motyogott valamit, és ő is eltűnt lefelé. Pálinkás odalépett a legközelebbi moranthoz. A katona arcát fekete kitin sisakrostély takarta. Némán a katona felé fordította a fejét. – Volt egy közöttetek – szólalt meg Pálinkás –, akinek fél keze volt. Bátorságáért ötször is kitüntették. Él még? A fekete moranth nem felelt. Az őrmester vállat vont, és a quorlok felé fordult. Ült már ilyen állaton korábban, de még mindig nagyon érdekesnek találta őket. A szárnyas teremtmények négy hosszú, vékonyka lábon egyensúlyoztak, melyek közvetlenül a nyereg alatt indultak ki törzsükből. A háztetőn várakozás közben, folyamatosan rezegtették szárnyukat, így az esőcseppekből finom permet képződött az állatok többméteres körzetében. Hosszú, vagy ötméteres, többszínű, furcsán tagolt farkuk nem lengedezett a szélben, egyenesen állt ki hátsó felükből. Pálinkásnak még a szemébe is könny szökött a régről ismert erős ammóniaszagtól. A hozzá legközelebb álló quorl háromszögletű fejét, ferde vágású szemét, kiugró állkapcsát vizsgálgatta. Álla alól egy pár plusz végtag indult ki – úgy gondolta, hogy két kéz. Miközben
nézte, az állat feje felé fordult, és bal szeme sarkából szemügyre vette őt. Az őrmester továbbra sem vette le a szemét a quorlról, és azon tűnődött, hogy vajon mit láthat, mire gondolhat éppen az állat, ha gondolkodik egyáltalán. Valami különös késztetésből biccentett az állat felé. Az állat feje lehorgadt, aztán elfordult. Pálinkás szeme elkerekedett, amikor látta, hogy a quorl farka vége egy pillanatra felkunkorodik. Most látott ilyet először. A moranthokkal kötött szövetség megváltoztatta a Birodalom hadiszerencséjét a csatákban. Itt, Genabackison a Birodalmi seregek egészen új taktikákkal próbálkoztak – olyanokkal, melyeknek elengedhetetlen része volt a katonák és az utánpótlás légi úton történő szállítása. Pálinkás úgy gondolta, hogy az ilyen mértékű függés igen veszedelmes dolog. Annyira keveset tudunk ezekről a moranthokról – soha senki nem látta még az erdei városaikat. Még azt sem tudhatom, hogy akit látok, férfi-e vagy nő. A legtöbb tudós úgy tartotta, hogy igazi emberi lények, de nem volt rá mód, hogy ezt be is bizonyítsák – a moranthok összegyűjtötték a saját halottaikat a csatamezőkről. A Birodalom igen nagy bajba kerülne, ha a moranthok hirtelen megkívánnák a hatalmat. Viszont abból, amit hallott, úgy tűnt, hogy a különböző színek egy folyton változó hierarchiát mutatnak, melynek tagjai között folyamatos belháború dúl. Ez köti le a moranthokat. Dujek Legfelsőbb Ököl visszavonult Pálinkás mellé, arca valamelyest megenyhült, láthatóan megkönnyebbült kissé. A csapóajtó felől vitatkozó hangok hallatszottak. – Megérkeztek – mondta Dujek. – Éppen jól leszidják az újoncot valami miatt. Ne is mondd el, nem akarom tudni, hogy mit csinált. Pálinkás pillanatnyi megkönnyebbülése darabokra hullott. Csak most jött rá, hogy egész eddig abban reménykedett: Siralom dezertálni fog. De ezek szerint az emberei végül mégis megtalálták őt, vagy ő a katonákat. Bárhogy volt is, a veteránok nem voltak túl boldogok attól, hogy látták. Meg tudta őket érteni. Ő volt az, aki megpróbálta megölni Parant? Láthatóan Fürge Ben és Kalam erre gyanakodott. Kalam üvöltözött a legtöbbet, jócskán túllépve tizedesi hatáskörét. Hangja, valamint Dujek pillantása arra késztette Pálinkást, hogy a csapóajtóhoz lépjen. Mindenki ott volt, és úgy állták körül Siralmat, mint valami kivégzőosztag. A lány unottan a létrához dőlt. – Csendet! – üvöltötte Pálinkás. – Ellenőrizni a készleteket, aztán sorakozó idefent! Nézte, ahogy az emberek szétszélednek, elégedetten bólintott, aztán visszafordult Dujekhez. Dujek éppen keze csonkját nyomogatta fájdalmas, bizonytalan arccal. – Átkozott időjárás! – Kalapács segíthetne ezen – mondta Pálinkás. – Nem szükséges – felelte Dujek. – Csak öregszem, ennyi az egész – Megdörzsölte az állát. – A nehezebb holmik elszállításáról már gondoskodtunk. Készen állnak a repülésre az emberek? Pálinkás szemügyre vette a quorlok hátán a normál nyergek mögé helyezett hegynyergeket, melyek úgy néztek ki, mint valami hátracsúszott csuklya. Bólintott. Figyelték, ahogy az osztag emberei esőköpönyegbe burkolózva, nehéz pakkokkal a hátukon, sorban előjönnek lentről. Muzsikus és Sunyi suttogva vitatkoztak valamin,
utóbbi villámló tekintettel nézett Ügetőre, aki rálépett a sarkára. A barghaszt harcos teljes gyűjteményét a teste különböző pontjaira aggatta, ott volt minden csecsebecséje, szerencsehozó tárgya – úgy nézett ki, mint egy felcicomázott fa a kanézek Skorpió-ünnepén. Köztudott volt, hogy a barghasztok humora igen különös. Siralomot Fürge Ben és Kalam fogta közre – mindkét férfi a gondolataiba mélyedt, nem voltak túl boldogok –, de a lány nem vett tudomást senkiről, csak lassan vonult a quorlok felé. A csomagja alig volt nagyobb egy takarónál, az esőköpönyege pedig leért egészen a bokájáig. Hátradobta a csuklyát. Bár az éjszakai sötétség már feloszlott, a lány arca mégis a homályban maradt, nem világította meg a hajnali fény. „Hát ennyi maradt!” Pálinkás felsóhajtott. – Hogy vált be a lány, őrmester? – kérdezte Dujek halkan. – Még él – felelte Pálinkás fahangon. A Legfelsőbb Ököl lassan ingatta a fejét. – Mostanában olyan fiatalok... Pálinkásnak eszébe jutott valami. A Mott Hadjárat kellős közepén, az Ötödikhez való rövid csatlakozás során, messze Palás ostromától csatlakozott hozzájuk a lány. Az újonc csapattal érkezett Nathilogba. A saját szemével látta, hogy megkéselt három bebörtönzött zsoldost Szürkekutya városában – állítólag azért, hogy információkat szedjen ki belőlük. Pálinkás rádöbbent, hogy semmi ilyesmiről nem volt szó. Nem kötelességből végrehajtott tettről volt szó. Szörnyülködve, undorral nézte végig, ahogy Siralom kezelésbe veszi a rabok testét. Emlékezett arra is, ahogy Kalam a szemébe nézett, és a kézmozdulatra is, mely után a fekete bőrű merénylő kivont fegyverrel előrontott. Félrelökte Siralomot, és három gyors mozdulattal elvágta a férfiak torkát. Ezután valami olyasmi következett, amitől Pálinkásnak még mindig elszorult a szíve. A zsoldosok utolsó szavaikkal áldották Kalam nevét. Siralom egyszerűen letörölte a fegyverét, és eltette. Aztán elvonult. Bár a lány már két éve a csapatnál volt, az emberek még mindig újoncnak hívták, és ez valószínűleg így is marad, míg él. Ennek jelentősége volt, amit Pálinkás pontosan felismert. Az újoncok, az önkéntesek nem voltak Hídégetők. A nevet ki kellett érdemelni, tettekkel, és nem kinevezéssel. Siralom azért volt még mindig újonc, mert a gondolattól, hogy végleg magukhoz kössék őt, mindenkinek borsódzott a háta. Magának az őrmesternek is. Miközben mindez átviharzott Pálinkás fején, arcára a szokásos közömbös arckifejezés ült ki. A fiatalokat el lehet felejteni. Nekik egyszerű vágyaik vannak, és a szemükbe lehet nézni, amelyben tényleg felismerhető a fiatalság. De ez a lány? Nem. Az ő tekintetét jobb kerülni, nincs abban semmi fiatal. Semmi. – Ideje indulni – mondta Dujek. – Nyeregbe, mindenki! A Legfelsőbb Ököl Pálinkás felé fordult, hogy elbúcsúzzon, de az őrmester arckifejezése láttán a torkán akadt a szó. Amikor a keleti égbolt meglebbentette vörös köpenyét, két tompa dördülés hallatszott a városban. A második pár perccel az első után. A gödrökben sötét tócsák gyűltek, melyek halványan visszatükrözték az égen látható vékonyodó felhőket. Palás Krael negyedének szűk sikátoraiban azonban még tartotta magát az éjszaka hidege és sötétsége. Itt a vastag téglafalak és kopott macskakövek elnyelték a második
mennydörgés robaját. Az egyik utcában, a külső fal mentén, egy borjú nagyságú kutya mendegélt déli irányba. Busa feje széles, izmos vállával egy vonalban vizslatta az utat. Száraz, poros, gubancos fekete-szürke szőrén látszott, hogy ő aztán nem ázott el az éjjel. Az állat pofája szürke volt, szeme borostyánszín lánggal égett. A Kopó, Árnytövis Hetedik szolgája, név szerint Szilaj, éppen vadászott. Leendő zsákmánya ravasz volt, fürge és ügyes menekülő. De Szilaj érezte, hogy már közel jár hozzá. Tudta, nem egy halandót kerget – nem született még olyan férfi vagy nő, aki ilyen hosszú ideig távol tarthatta volna magát az ő állkapcsától. Ráadásul Szilaj még nem is látta, hogy kit üldöz. Az illető tiszteletlenül besétált az Árnyak Birodalmába, megsértve magát Árnytövist, valamint megkavarta a szálakat is, melyeket Szilaj ura szőtt gondosan. Egy ilyen provokációra az egyetlen lehetséges válasz a halál. A Kopó azonban tudta, hogy ha nem siet, akkor vadászból hamarosan üldözötté is lehet. Ha pedig az üldözői elég sokan lesznek, és elég erősek, akkor nehéz lesz folytatnia a kutatást. Voltak a városban olyanok, akik észrevették a hasadásokat. Alig egy perccel azután, hogy kilépett az Üreg kapuján, Szilaj oldala elszorult, ami annyit jelentett, hogy valahol a közelben hatalmas varázserő lépett működésbe. Egészen eddig a Kopónak sikerült titokban tartania az érkezését, de ez már nem tarthatott sokáig. Csendben, óvatosan lépkedett a ködös sikátorban, a városfalnak támasztott létrák alatt. Ügyet sem vetett a polgárokra, akik kiálltak az ablakba, hogy szippantsanak a friss, hajnali levegőből. Az útjába kerülő koldusokon egyszerűen átlépett. A helybéli kutyák és lovak csak egy pillantást vetettek rá, aztán fülüket hátracsapva, behúzott farokkal eloldalogtak a közeléből. Amint Szilaj befordult egy sarkon, egy alacsonyabb kőépület mellett, a reggeli szél meglebbentette a fülét. Elfordította a fejét. Megállt, végigvizslatta a szemben lévő utcát. A köd már helyenként ritkult, a szegényebb kereskedők meleg ruhába burkolva már megindultak taligáikkal. A Kopónak fogytán volt az ideje. Szilaj tekintete végigfutott az egész utcán, végül megállapodott egy nagyobb, fallal körülzárt építményen az utca végében. A kapuban négy őr álldogált. Közömbösen nézegették a járókelőket, és közben beszélgettek. Szilaj felemelte a fejét, és ránézett a második emelet egyik fatáblás ablakára. A Kopó testét átjárta az izgalom és az eltökéltség. Megtalálta, hová vezetnek a nyomok. Ismét lehajtotta a fejét, elindult. Szemét le sem vette a négy őrről. Megérkezett a váltás. Amikor a szolgálatra jelentkező két katona megérkezett, észrevették, hogy az ajtó nincs bezárva, résnyire nyitva van. – Ez meg mi? – kérdezte az egyik, a fal mellett álló, leváltandó két társától. – Olyan éjszaka ez a mai – felelte az idősebbik –, amikor az ember jobban jár, ha nem kérdez inkább semmit. A két férfi összenézett, aztán egyikük elvigyorodott, és az idős férfi felé biccentett: – Ismerem a dörgést. Na, menjetek csak. Már vár rátok a vackotok. Az idősebb férfi megfogta a dárdáját, háta kissé meggörbült. Tekintete a társára villant, de a fiatalabbik férfi figyelmét lekötötte valami, amit az utca végében hallott. – Asszem, hogy már túl késő – mondta az idős katona a váltásnak –, már úgy értem, biztos nem fog megtörténni, de ha netán egy fiatal nő jönne erre, egy Hídégető, akkor
őt engedjétek be, és fordítsátok el a fejeteket. – Nézzétek azt a kutyát! – mondta a fiatalabb katona. – Értem – mondta az újonnan érkezett. – Manapság az élet a Második Hadtestben... – Nézzétek azt a kutyát! – ismételte meg a fiatal katona. Társai abba az irányba fordultak, ahová ő nézett. Az idős őr szeme elkerekedett, aztán felszisszent, és maga elé kapta a dárdáját. A többieknek erre sem maradt ideje – a Kopó már a nyakukon volt. Szélfogó álmatlanul hánykolódott az ágyában a külső szobában. Annyira kimerült volt, hogy már aludni sem bírt, így aztán csak bámulta a plafont, és az elmúlt hét eseményei pörögtek a fejében. Kezdetben ugyan dühös volt, hogy a Hídégetők belekeverték őt a gyanús ügyleteikbe, de be kellett ismernie, hogy most már izgalmat érez. Ismét elöntötte a régi vágy – összeszedni a holmijait, és eltűnni egy Üregben, el a Birodalomból, el Sokfürt háborodottsága és mohósága elől, el a véget nem érő háború elől. Ez a menekülési vágy valaha igazi elkeseredettségből született, melyet már régóta nem érzett. De nem csupán a feléledő emberi együttérzés bírta rá arra, hogy maradjon, várja ki a végét – hiszen a Hídégetők már nem egyszer bebizonyították, hogy nagyon is tudnak vigyázni magukra. Nem, arról volt szó, hogy látni akarta Tajszkrenn bukását. Ez pedig megrémítette őt. A bosszúvágy egészen megmérgezte a lelkét. Viszont igen nagy esélye volt annak, hogy sokáig kell majd várnia Tajszkrenn bukására. Azon tűnődött, hogy nem esik-e ugyanabba a csapdába, mint Sokfürt – lehet, hogy a lelkét rágó bosszúvágy elveszi majd a józan eszét, és ő is olyan őrülettől csillogó tekintettel nézi majd a világot, mint Sokfürt. – Túl sok – mormogta. – Túl sok ez egyszerre. – Hangot hallott az ajtó felől, gyorsan felült. – Ó, tehát visszaértél. – Épen, egyben – mondta Sokfürt. – Igazán sajnálom, ha csalódást okoztam, Fogó. – A kis marionettbábu kesztyűs kezével intett, mire az ajtó becsukódott, a zárnyelv a helyére pattant. – Nagy hírük van ezeknek a Kopóknak – mondta, miközben a szoba közepére ugrott, piruettezett, aztán szétvetett lábakkal, lógó karral leült. Felvihogott. – De a végén kiderül, hogy csak a hírük nagy, ők maguk lusták, buták, minden fánál megállnak szimatolni. A ravasz Sokfürtnek a nyomát sem lelik. Szélfogó visszadőlt az ágyra. – Fürge Ben nem örült túlzottan, hogy ilyen elővigyázatlan vagy. – Bolond! – vágta rá Sokfürt. – Hagyom, hadd kukkoljon, hadd higgye csak, hogy hatalma van fölöttem, pedig oda megyek, ahova akarok, szabad vagyok, mint a madár. Állandóan parancsolgatna nekem, és egyelőre meghagyom abban a hitben, hogy ezt meg is teheti. Annál édesebb lesz majd a bosszú. Szélfogó ezt már hallotta, és tudta, hogy a bábu dolgozik rajta, próbálja a maga pártjára állítani, megtörni az ellenállását. Sajnos ez részben sikerült is neki, Szélfogó kezdett kételkedni. Talán Sokfürtnek van igaza – talán Fürge Ben már valóban elvesztette az uralmát fölötte, csak még nem tud róla. – Tartalékold az energiáidat az ellen, aki miatt először a lábadat, aztán az egész testedet elveszítetted – mondta Szélfogó szárazon. – Tajszkrenn még mindig nevet rajtad.
– Ő fizet meg először! – visította Sokfürt. Aztán előredőlt, és csípőre tette a kezét. – Egyszerre csak egyet – suttogta. Az ablakon túlról ekkor hallották meg az első sikoltást. Szélfogó felpattant. Sokfürt ordítva fordult hozzá. – Rám találtak! Nem láthatnak meg! A bábu talpra ugrott, és a szemben lévő falnál álló ládájához rohant. – Pusztítsd el a Kopót! Nincs más választásod! – Remegve felnyitotta a ládáját, és bemászott. A fedél a helyére csapódott, és a ládát egy védő varázslat fényköre ölelte körül. Szélfogó az ágy mellett állt, bizonytalanul. Lentről fa reccsenése hallatszott, az épület megremegett. Férfiak sikoltoztak, fegyverek csattogtak. A varázslónő kihúzta magát. A félelemtől végtagjai ólomsúlyúvá váltak. Elpusztítani az Árnyak egyik Kopóját? Az ablakok megremegtek, mintha nehéz testeket vagdosnának a földhöz odalent, aztán a dübörgés elért a lépcsők aljáig, és a sikoltozás abbamaradt. Szélfogó hallotta, hogy a sikátorban katonák üvöltöznek. Szélfogó magára vonta a Thyr Üregének erejét. Erőhullámok járták át a testét, elmosva a bénító félelmet. Kiegyenesedett, a fáradsága tovatűnt. A fa megnyikordult, aztán az egész ajtólap berobbant, mintha egy katapultból lőtték volna ki. Szélfogó mágikus védőköre azonnal félrelökte az ajtólapot. A két oldalról érkező nyomás forgácsokra robbantotta az ajtólapot, a darabkák szélsebesen csapódtak be a mennyezetbe és a falakba. Üveg hullott darabokra a háta mögött, a fatáblák bevágódtak. A szobát jeges szél árasztotta el. Megjelent a Kopó, szemében sárga lángok lobogtak, széles vállán ugráltak a feszes izmok a bőr alatt. A lény ereje erős hullámként söpört végig Szélfogón, aki nagy levegőt vett. A Kopó öreg volt, idősebb, mint bármi, amit életében látott. Az állat megállt az ajtóban, beleszimatolt a levegőbe. Fekete ajkáról vér csorgott a földre. Tekintete megállapodott a vaspántos ládán, Szélfogótól balra. A bestia előrébb lépett. – Nem – mondta a varázslónő. A Kopó megdermedt. Busa feje lassan és kimérten felé fordult, mintha most látná csak, hogy más is van a helyiségben. Vicsorogni kezdett, kimutatta halálos agyarait, melyek akkorák voltak, mint egy felnőtt ember hüvelykujja. „A fenébe is, Sokfürt! Segítened kell! Kérlek!” A Kopó tekintete fehéren felvillant, szemhéja hátrahúzódott. Támadott. Az egész olyan gyorsan zajlott le, hogy Szélfogónak arra sem volt ideje, hogy felemelje a kezét. A Kopó már a nyakában volt. Úgy hatolt át a külső védőgyűrűjén, mintha az nem is létezne. A közelebbi védőgyűrű, a Felsőbb Udvarok ereje azonban kőfalként állta úját. Érezte, hogy repedések indulnak meg felé kívülről, elérik a karját, a mellkasát, nyomukban vér csordul. Ez és a Kopó hatalmas ereje hátradobta őt a levegőben. A hátát védő bűvkör tompította a becsapódást – az ablak melletti falhoz vágódott. Porfelhő szállt fel mögüle, téglaszilánkok repültek szanaszét a padlón. A Kopó térdre zuhant. Megrázta a fejét, talpra állt, és újra támadásba lendült. Szélfogó gondolatait szétzilálta a támadás. Nem is volt képes másra, csak arra, hogy véres karját az arca elé emelje. Amikor a Kopó nyitott szájjal a levegőbe ugrott, és Szélfogó fejére vetette volna magát, egy szürke fénycsóva vetődött az oldalára. A Kopó oldalra esett, a Szélfogótól jobbra lévő ágyra. Fa reccsent. A Kopó
morogva felállt, és Sokfürt felé fordult, aki a ládája tetején állt, felemelt karral, testéről csorgott a verejték. – Igen, Szilaj – visította. – Én vagyok az! Szélfogó az oldalára gördült, és a padlóra hányt. A szobában egy kaotikus Üreg pörgött, a gőze borzasztó hatással volt Szélfogóra, átjárta az egész testét. Az Üreg Sokfürt testéből indult, feketével átszőtt szürke sugarakban. A Kopó végigmérte Sokfürtöt, oldala hullámzott. Olyan volt, mintha ki akarná rázni agyából a varázslat hullámait. Melléből morgás tört elő – az első hang. A busa fej lehorgadt. Szélfogó csak bámult, aztán mintegy villámcsapásként jött a felismerés, és megértette, mire is készül a varázsló. – Kopó! – sikoltotta. – A lelkedet akarja! Menekülj! Tűnj el innen! A bestia morgása egyre hangosabban hallatszott, de nem mozdult. Egyikük sem vette észre, hogy a hálószoba ajtaja kinyílt, és azt sem, hogy megjelent benne Paran kapitány, bokáig egy színtelen takaróba burkolva. A férfi gyenge volt és sápadt, tekintete felhős. A Kopót nézte. Ahogy az állat és Sokfürt között folytatódott a láthatatlan erő- és akaratpárbaj, Paran egyre közelebb ért hozzájuk. Szélfogó a szeme sarkából felfigyelt a mozgásra. Szája kinyílt, hogy figyelmeztetően felkiáltson, de Paran gyorsabb volt nála. A takaró szétnyílt, alóla egy kard villant elő. A fegyver hegyén megcsillant a fény, amikor a férfi előrántotta. A kard a Kopó mellébe mélyedt, bár a férfi már hátrált. Visszavonta a fegyvert, megforgatta a sebben, majd kihúzta. Az állat torkából fájdalmas kiáltás tört elő. A Kopó megtántorodott, és az ágy romjai közé esett, miközben a mellén lévő sebbe harapott, melyből patakzott a vér. Sokfürt dühösen felkiáltott, majd előreugrott, és a Kopó felé indult. Szélfogó arrébb csúsztatta egyik lábát, és elgáncsolta a marionettet, aki a falhoz repült. Szilaj felüvöltött. Hasadó vászon hangja hallatszott, a Kopó körül sötét felhő jelent meg. A Kopó megfordult, és lassan eltűnt a sűrűsödő sötétségben. A nyílás összezárult, majd eltűnt. Csak borzongatóan hűvös levegő maradt utána. Szélfogó annyira meg volt döbbenve, hogy a fájdalmáról is megfeledkezett. Paran kapitányra nézett, és a kezében lévő véres kardra. – Hogyan? – nyögte. – Hogyan tudtad megtörni a Kopó védőpajzsát? A kard... A kapitány lebámult a kardjára. – Azt hiszem, csak szerencsém volt. – Oponn! – sziszegte Sokfürt, miközben talpra kecmergett, és Szélfogóra nézett. – A Csuklyás átka a Bolondokra! Neked meg, asszony, sosem felejtem el. Megfizetsz ezért, erre megesküszöm! Szélfogó félrefordította a fejét, és felsóhajtott. Ajkán halvány mosoly játszott, ahogy a régebben hallott szavak most új, különös jelentést kaptak. – Túlságosan le fog majd kötni, hogy életben maradj, nem lesz időd velem foglalkozni. Árnytövis ezt nem felejti el neked egykönnyen. Keservesen megbánod még, hogy felhívtad magadra a figyelmét. Ne mondd, hogy nem így lesz. – Visszavonulok a ládámba – mondta Sokfürt, a dühtől remegve. – Tajszkrenn bármelyik pillanatban befuthat. Egy szót se, Szélfogó. – Bemászott a dobozba. – Semmit se mondj neki! – A fedél lecsapódott. Szélfogó arcán elterült a mosoly, a vér íze a szájában olyan volt, akár egy jóslat a
jövőből, egy néma figyelmeztetés Sokfürtnek arról, hogy mi is következik – egy figyelmeztetés, melyet a varázsló nem hallott meg. Ettől pedig Szélfogó még édesebbnek érezte a vért. Próbált megmozdulni, de végtagjai elzsibbadtak. Elméjében képek suhantak egymás után, de mire kivehette volna, hogy mit is lát, sötét falak zárták körbe a látómezejét. Érezte, hogy hamarosan el fog ájulni. Egy férfi hangját hallotta, egészen közelről. – Mit hall? A varázslónő arca elkomorodott, próbált összpontosítani. Aztán elmosolyodott. – Egy pörgő érme. Hallom, hogy valahol pörög egy érme.
Második könyv
Darujhisztán
Milyen szellő ez, mely váratlan megzavarta érzékeinket? Vándorló viharfelhő, mely felkavarta a tó szelíd hullámait, s mint egy kereket, megpörgette a nappal árnyait, melyek elvezettek minket a hajnalhasadtától a napnyugtáig, míg mi jártuk életünk békés útját... Miféle ravaszság fecsegi a szörnyű jóslatot? a jóságos hullámok között, melyek mentőövet sodortak felénk ibolyaillat csapja meg orrunkat pompás szirmok ajándéka, melyeket hamuvá égethet egyetlen bíborszín villám dühe... Legenda születik Halász (?)
Ötödik fejezet
És ha ez a férfi lát álmában, mikor az éj sötétjében ringatózol egy fa hajlongó ágán, s árnyad csuklyát hord a nyakadban lógó kötél felett, eme férfi lépteinek szele zsibbadt lábadat megbizsergeti majd, s azok ismét futni vágynak...
Legenda születik Halász (?)
A harmadik évezred 907. éve Az Öt Agyar éve, Fanderay hava Kétezer évvel Darujhisztán városának születése után
Álmában a kis, kövér férfi látta magát, amint a Kétökrös Kapunál elhagyja Darujhisztán városát, és elindul a lenyugvó nap felé. Fakópiros felöltőjének rongyos vége hullámzott körülötte. Szaporán szedte a lábát. Nem tudta, meddig kell még mennie, de máris égett a talpa. A világban sok a nyomorúság, és ott van a nagybetűs Nyomorúság is. Szükség idején a világ érdekeit saját szükségletei fölébe helyezte. Arra gondolt, hogy szerencsére, erre igen ritkán van csak szükség – és ez nem az az alkalom. – Tehát ugyanaz az álom hajtja most is a megfáradt térdek alatt dolgozó sokujjú lábfejeket. – Felsóhajtott. – Mindig ugyanaz az álom. – így is volt. Látta maga előtt a lenyugvó napot, a rézszín korongot, mely a füstfelhő mögött most egy távoli domb tetején pihent éppen. Lába vitte őt tovább, a gadrobi Szegénynegyed pora kavargott
körülötte, mindkét oldalon apró kunyhók sorakoztak, szorosan egymás mellett. A tábortüzek körül mocskos, sárga rongyokba bugyolált öregemberek ültek, akik Kruppe közeledtére mind elhallgattak. A zavaros vizű kút körül hasonló öltözetű nők álldogáltak, és egy pillanatra abbahagyták azt, amit csináltak – a macskák vízbe mártogatását. Érdekes időtöltés volt, de Kruppe, akinek sietős volt az útja, nem gondolt bele, vajon mit is jelenthet. Átkelt a Maiten-folyó hídján, keresztülsietett a gadrobi pásztorkunyhók között, majd kiért egy országútra, melyet szőlőültetvények szegélyeztek. Itt egy pillanatra elábrándozott, a borra gondolt, mely azokból a csodás, tömött fürtökből származik majd. De az álomnak megvolt a maga forgatókönyve, és az ábrándozásra csupán egyetlen röpke pillanatot hagyott. Tudta, hogy a lelke most menekül – elmenekül a háta mögött hagyott elátkozott városból, el a sötét, kavargó füstfelhő elől, mely szétterjedt fölötte; de elsősorban az elől, amit tud, és az elől, ami ő maga. Voltak olyanok, akiknek képessége a csirkecsontok elhajításakor jutott a tudat felszínére, voltak, akiknél ez a forró ólom öntésekor vált tudatossá, és voltak, akik a Sárkányok Asztalán át mondhattak jóslatot. Kruppének viszont nem volt szüksége semmiféle segédeszközre. A tisztánlátás tehetsége ott volt a fejében, és nem fojthatta vissza – bármit is csinált, az ott maradt. Koponyája csarnokában ott visszhangzottak a jóslatok, még a csontjai is belerezegtek az erejébe. – Persze, ez egy álom, a menekülő lélek álma – motyogta magában. – Kruppe arra gondol, hogy ez alkalommal talán tényleg megmenekülhet. Elvégre Kruppe nem bolond, ezt tényleg senki sem mondhatja rá. Kövér, mert lusta és henye, ez igaz; hajlamos túl sokat enni, ez is igaz, kissé kétbalkezes, mindig leeszi magát a levessel, igen. De nem bolond. Vannak olyan pillanatok, amikor a bölcs embereknek kell dönteniük. Most is egy ilyen pillanat következik. Hiszen nem bölcsesség-e az, amikor az ember úgy dönt, hogy mások élete kevésbé fontos, mint a sajátja? Dehogynem, nagyon is. Igen, Kruppe nagyon bölcs. Egy pillanatra megállt, levegő után kapkodott. Úgy látta, semmivel sem került közelebb a dombokhoz és a naphoz. Ilyenek voltak azok az álmok, melyekben a fiatalt gyorsan felnőtté akarják tenni. Különleges folyamat az, olyasmi, ami mellett nem lehet csak úgy elmenni – de ki hozta szóba a fiatalokat? Vagy konkrétan egy fiatalt? – Biztosan nem a bölcs Kruppe volt! Kruppe lelke vándorol. Nézzük el neki ezt a kis szójátékot, lába elkínzott, fáradt, mit fáradt, már félig el is kopott ettől a nagy tempótól. Már biztosan tele van hólyagokkal. A szenvedő meleg, szappanos vízért kiált, ikertestvére csatlakozik panaszos énekéhez. Ah, micsoda fájdalmas kiáltások! Micsoda szívszorongató sírás! Tarts ki még egy kicsit, drága szolga. Ugyan mennyire lehet messze a nap? Ott lesz a domb mögött, igen, Kruppe ezt biztosra veszi. Nem lehet messzebb, egy méterrel sem. Igen, ez biztos. Olyan biztos, mint hogy az érme folyton pörög, de ki beszélt itt érmékről? Kruppe ártatlannak vallja magát! Egy szellő szökött be álmába, észak felől, és az eső illatát hozta. Kruppe nekilátott, hogy begombolja kabátját. Behúzta a hasát, hogy be tudja gombolni a két utolsó gombot is, de csak az egyikkel boldogult. – Az ember még álmában is megbűnhődik – mormogta. A szél irányába fordította
arcát, és hunyorgott. – Eső? De hiszen még csak most kezdődött el az év! Szokott esni tavasszal? Kruppe még soha életében nem foglalkozott ilyen hétköznapi problémákkal. Talán ez az illat nem más, mint a tó lehelete. Igen, az. A probléma megoldva. – Az Azúr-tó feletti bodros, fekete felhők felé sandított. – Kruppének talán futnia kell? És mi lesz a büszkeséggel? A méltósággal? Kruppe álmaiból ezek valahogy mindig kimaradnak. Tehát nincs semmiféle menedék ezen az úton? Ó, Kruppe lába sajog, sarka pedig nem más, mint egy lüktető, véres, cafatos húsdarab. Ez meg mi? Előtte egy útkereszteződés tűnt fel, mögötte pedig, egy kisebb dombocskán egy épület. A zárt ablakok mögül gyertyafény sugárzott ki. Kruppe elmosolyodott. – Ah, hát persze, egy fogadó. Amilyen hosszú volt az út, kell is a vándornak egy hely, ahol kissé megpihenhetnek fáradt tagjai. Kruppe pedig egy nagyon fáradt vándor, aki már nem egy, de nem is tíz kilométert gyalogolt egyhuzamban. – Előresietett. A keresztútnál egy hatalmas, széles fa állt, csupasz ágakkal. Az egyik nagyobb ágról valami hosszúkás, zsákvászonba burkolt csomag himbálózott a szélben. Az ág nyikorgott. Kruppe csupán egyetlen pillantást vetett rá, aztán ment tovább. Elérte az ösvényt, és megindult rajta felfelé. – Rossz döntés volt, ez Kruppe véleménye. A poros vándoroknak szánt fogadókat nem lenne szabad dombtetőre építeni. A mászásban az a legrosszabb, amikor az ember rájön, hogy még milyen sok vissza van. Feltétlenül szólni kell a tulajdonosnak. De előbb meg kell öntözni a torkot egy jó adag édes söröcskével, meg kell tölteni a pocakot egy nagy darab vörös hússal, meg némi zöldséggel, és tiszta, fehér gyolcsot kell tenni a sajgó lábra. Az ilyen gyógyító tevékenységek előnyt élveznek a tanácsadással szemben, természetesen. A monológja abbamaradt, mivel már csak szuszogni tudott mászás közben. Mire az ajtóhoz ért, már annyira fáradt volt, hogy fel sem nézett, csak nekidőlt az ajtónak, és addig nyomta, míg ki nem nyílt. A rozsdás ajtópántok megnyikordultak. – Végre! – mondta, miközben megállt, hogy leporolja magát. – Egy korsó habzó sört ennek a... – Meglátta a felé forduló komor arcokat, és nem fejezte be a mondatot. – Úgy látszik, nem megy valami jól a bolt – mormogta. A hely valóban egy fogadó volt – valamikor vagy száz évvel azelőtt. – A sötét éjszakában odakünn hamarosan elered az eső – mondta a hat koldusnak, akik a döngölt földön kuporogtak, egy vastag faggyúgyertya körül. Az egyikük bólintott. – Meghallgatást nyertél, szerencsétlen. – Egy szalmazsák felé intett. – Foglalj helyet, és szórakoztass minket. Kruppe enyhén felvonta a szemöldökét. – Kruppe le van kötelezve, s köszönettel elfogadja a meghívást. – Fejet hajtott, majd előrelépett. – De kérlek benneteket, ne higgyétek, hogy Kruppe üres kézzel érkezett eme nemes gyülekezetbe. – Némi nyögdécselés közepette leereszkedett a földre, törökülésbe ült, és ahhoz a koldushoz fordult, aki megszólította. – Megosztaná a kenyerét veletek. – Egyik zsebéből előszedett egy kis vekni rozskenyeret. Másik kezében egy kenyérvágó kést tartott. – A férfit, aki előttetek ül, barátai és az idegenek
is Kruppeként ismerik. Az alant csillogó Darujhisztán lakosa, Genabaris titokzatos gyémántjáé, a szedésre érett szőlőé. – Elővett egy guriga kecskesajtot is, és széles mosollyal végignézett az arcokon. – És ez az ő álma. – Legyen – mondta a koldusok szónoka, akinek ráncos arca felderült. – Örömünkre szolgál, ha elégedett vagy, Darujhisztáni Kruppe. Utazási szokásaiddal pedig különösen elégedettek vagyunk. Kruppe a földre tette a rozscipót, és szeletekre vágta. – Kruppe mindig úgy gondolta, hogy ti az ő tükörképei vagytok, az Éhség hat arca az emberek között. De vajon mit akarhattok most mesteretektől, Kruppétől? Hát persze, biztosan azt, hogy ne meneküljön tovább, forduljon vissza. Hogy az emberi elme túl értékes ahhoz, hogy a csalás uralja. De Kruppe hosszú tapasztalattal a háta mögött, biztosíthat benneteket afelől, hogy a megtévesztés az elmében születik, s ott hízik, miközben az erények sorvadoznak az éhségtől. A szónok elfogadott egy szelet kenyeret, és elmosolyodott. – Talán akkor mi vagyunk az erényeid. Kruppe csendben szemrevételezte a sajtot a kezében. – Erre Kruppe még nem gondolt, hiszen a sajton lévő penészfoltot vizsgálgatta némán. De sajnos, így elterelődik a szó a tulajdonképpeni tárgyról, elvész a ködben. S ha sajtról van szó, nem a koldusok döntenek. Visszatértetek, már megint, és Kruppe pontosan tudja, és már el is mondta, hogy mi az oka eljöveteleteknek. – Az Érme pörög, még mindig pörög, Kruppe – mondta a szónok. Arca elkomorodott. Kruppe felsóhajtott. A jobbján ülő férfi kezébe nyomta a sajtot. – Kruppe hallja – mondta gondterhelten. – Nem tehet róla, de hallja. Véget nem érő csilingelés, ott visszhangzik a fejében. És mindazok ellenére, amiket Kruppe tud, és aminek mondják, ő csak Kruppe, egy ember, aki bele szeretne szólni az istenek játékába. – Talán mi vagyunk a te Kételyeid – mondta a szónok. – A kételyeid, melyekkel sosem féltél szembenézni, csak most. De még mi is azon vagyunk, hogy visszafordítsunk utadon, még mi is azt mondjuk, hogy térj vissza Darujhisztánba, ragaszkodj ottani életedhez, a sok barátod életéhez, és a fiú életéhez, akinek a lába elé fog esni az Érme. – Ezen az éjszakán odaesik elé az Érme – mondta Kruppe. A hat koldus erre rábólintott ugyan, de figyelmüket leginkább a sajt és a kenyér kötötte le. – Tehát Kruppének el kell fogadnia a kihívást? Persze, hiszen mi másra jók az istenek, mint arra, hogy tökéletes áldozattá váljanak? – Elmosolyodott, felemelte a kezét, és megtornáztatta ujjait. – Kruppével szemben, akinek kezénél csak az esze fürgébb, nincs esélyük. Az önbizalmuk áldozatai, ez Kruppe véleménye, mindig elvakítja őket az arrogancia, és hiszik, hogy legyőzhetetlenek. Csoda, hogy eddig fennmaradtak. A szónok bólintott, és teli szájjal megszólalt. – Akkor talán mi vagyunk az Adottságaid, melyek sorvadóban vannak. – Lehetséges – mondta Kruppe. – De csak egyikőtök beszél. A koldus lenyelte a falatot, aztán hangosan felkacagott, s csillogó szemében ott táncolt a gyertya lángja.
– Lehet, hogy a többiek csak arra várnak, hogy szót kapjanak. A mesterük utasítására várnak csak. – Hű – sóhajtotta Kruppe, és felkászálódott a földről. – Kruppe elméje tele van meglepetésekkel. A szónok felnézett: – Visszatérsz Darujhisztánba? – Természetesen – mondta Kruppe, miközben sziszegve próbálgatta lábait. – Csupán egy kis esti sétára jött el erre, a levegő miatt, mely oly sokkal tisztább, frissebb és üdítőbb a városinál, hát nincs igaza? Kruppének kötelessége, hogy tovább fejlessze amúgy is igen jelentős képességeit. Egy séta álmában. Ezen az éjjelen – mondta, miközben hüvelykujját az övébe dugta –, az Érme földet ér. Kruppe pedig el kell, hogy foglalja helyét az események kellős közepén. Visszatér ágyába, mivel még mindig fiatal az éjszaka. – Végignézett a koldusokon. Mindegyiken látszott, hogy hízott egy kicsit, arcuk teltebb, egészségesebb színű lett. Kruppe elégedetten felsóhajtott. – Kruppe örült, hogy e kellemes társasággal időzhetett. De ha lehetséges, következő találkozónk helyszínéül inkább egy olyan fogadó szolgáljon, mely nem dombtetőre épült. Rendben? A szónok elmosolyodott. – Ah, kedves Kruppe, az Adottságokat nem ilyen könnyű megszerezni, a Kételyek sem hullanak csak úgy az ember elé, az Éhség pedig nem áll távol a megpróbáltatásoktól. Kruppe szeme összeszűkült: – Úgy tűnik, Kruppe már túl okos. Elhagyta a társaság körét, a nyikorgó ajtót óvatosan tette be maga mögött. Leereszkedett az ösvényen, és amikor a zsákvászonba burkolt, lengedező csomaghoz ért, megállt előtte. Csípőre tette a kezét, és szemügyre vette a csomagot. – Tudom, ki vagy – mondta jóságos hangon. – Te egy utolsó szempont vagy, melynek segítségével Kruppe összeillesztheti ezen álom szövedékében megismert arcait. Ezt mondanád te. Te vagy a Megszégyenülés, de mindenki tudja, hogy Kruppe életében nincs helye a Megszégyenülésnek. Ezt ne feledd. Úgyhogy itt maradsz. – Ezzel elfordította tekintetét, és a nagyvárosra nézett, mely kékes-zöldes lángjaival tarkára festette a keleti égboltot. – Ah, ez a gyönyörű ékkő, Darujhisztán, Kruppe otthona. És ez – tette hozzá, miközben útnak indult –, így is marad. A parton végighúzódó kikötőtől felfelé, a Gadrobi és Daru negyed lépcsőzetesen épült házsorain túl, a monumentális templomok és nemesi udvarházak között, a város teteje körül, a Méltóságos-dombon, ahol a városi tanács szokott összegyűlni, Darujhisztán tetői között akadtak sík terek, ívelt tetőzetek, karcsú tornyok, harangtornyok és emelvények, s mindez olyan kaotikus összevisszaságban, hogy közöttük csupán a legszélesebb utcákat érte a nap fénye, a többi örökké árnyékba burkolózott. A felkapottabb utcákat, sétányokat olyan lámpások világították meg, melyeknek üreges oszlopai vaskarmokkal kapaszkodtak a horzsakő járdába. A lámpákhoz ősi, rozsdás vezetékeken érkezett a sziszegő gáz, mely kékeszöld, táncoló fénygömböt alkotott, ezzel világítva meg a kövek lyukacsos felületét. A gáz a város
alatt található hatalmas barlangokból származott, masszív, szelepes csöveken át került fel a rendszerbe. A vezetékrendszer kezelését a Szürkearcúak végezték, néma férfiak és nők, akik kísértetként járkáltak a város macskaköves utcái alatt. A barlangok lehelete, a gáz, már vagy kilenc évszázada teremtett világosságot a városnak legalább egy negyedében. Bár többször is megesett, hogy a házakban fellobbanó tüzek lángra lobbantották, összetörték a felső vezetékrendszert, és a gáz lángjai több mint száz méterre emelkedtek az égig, a Szürkearcúak kitartottak, elzárták a szelepeket, megjavították a csöveket, térdre kényszerítették a láthatatlan sárkányt. A tetők alatt örökös kékes fény világította meg az utcákat. A gázláng azonban csak a főbb utakra és a gyakran használt, piachoz vezető utcákra jutott el. Volt azonban vagy húszezer olyan keskeny, keréknyomtávnyi kis sikátor a városban, mely örökös sötétségbe burkolózott. Ezekre a helyekre fény csak a polgárok kis lámpásaiból, valamint a Városi Őrök fáklyáiból vetődött olykor. A tetők nappal fürödtek a fényben, a forróságban, s zászlóként lobogtak közöttük a hétköznapi élet zászlói – a tó felől érkező szélben száradó ruhák. Éjjel a hold és a csillagok fénye ragyogta be az üres ruhaszárító köteleket, melyeknek árnyéka ördögi szövedéket alkotott a tetőkön és falakon. Ezen az éjjelen az üres kötelek és árnyaik között egy alak haladt óvatosan. Feje felett a hold fénye kardként hasított át a vékony felhőrétegen. A férfi korommal befeketített ruhadarabokat viselt, szorosan a testére csavarva, még az arcát is egy ilyen vászon fedte, csupán a szeme látszott ki belőle. Mellkasán bonyolult táskaszerűséget viselt, mely tele volt lyukakkal, zsebekkel, akasztókkal. Ebben hordozta mestersége szerszámait: volt nála egy tekercs drótkötél, néhány vasreszelő, három, olajos rongyba csavart fémfűrész, egy kevés enyv, egy kis faggyú, egy spulni horgászzsinór, egy vékony pengéjű tőr és egy dobókés – utóbbi kettő a bal derekára erősítve, könnyen hozzáférhető helyen. A tolvaj mokaszinjának orra szurokba volt áztatva. Miközben átvágott a lapos tetőn, Sáfrány nagyon ügyelt arra, hogy a cipő orra ne érjen le a földre, így a ragadós anyag sértetlenül megmaradt a lábbelijén. Elérte az épület végét, és lenézett a tető széléről. Három emelettel lejjebb egy kis kertecske látszott a négy gázlámpa halovány fényében. A lámpákat a szökőkutat körülölelő tornác négy oszlopára helyezték. A tornác teteje lilás fényben tündökölt, s ez tükröződött a szökőkút nedves kövein csörgedező kis patakokon, és sekély medencéjének felszínén is. A szökőkút melletti padon egy őr üldögélt. A katona mélyen aludt, dárdáját keresztbe fektette a térdén. A D'Arle-ház gyakori téma volt Darujhisztán felsőbb köreiben, legfőképpen a család legifjabb leányának partiképessége miatt. Rengetek kérője akadt, s a rengeteg kérő rengeteg drágakövet, ékszert hozott ajándékba – ezek pedig mind ott voltak a leány hálószobájában. Míg a legfelsőbb körökben az ilyen történeteket vitték, mint a cukrot, a köznép tagjai közül csak kevesen figyeltek fel arra a kevéske információra, amely lejutott az ő köreikbe. De ez a kevés ember annál figyelmesebben hallgatta a történetet – láthatóan közömbösek voltak, ám belül annál jobban szomjaztak, hogy tudják a részleteket. Gyorskezű Sáfrány tekintete továbbra is az őrt fürkészte, ám gondolatai már az elkövetkező eseményeken jártak. A fő kérdés az volt, hogy az udvarház rengeteg
szobája közül vajon melyik lehet a leányé. Sáfrány nem szeretett ugyan találomra dolgozni, de már megfigyelte, hogy ha ösztöneire hallgat, akkor ilyen esetekben legtöbbször könnyedén eljut a megoldáshoz. A D'Arle család legifjabb és legszebb leányának biztosan a legfelső emeleten van a szobája. Természetesen terasza a belső kertre nyílik. Tekintete az őrről az alatta lévő falra siklott. Három teraszt is látott, de ezek közül csak egy volt a legfelső emeleten, tőle kicsit balra. Sáfrány visszahúzta a fejét, és addig araszolt a tetőn, míg úgy nem gondolta, hogy már a kiszemelt erkély fölött van. Ekkor ismét kihajolt, és lenézett. A távolság nem volt több három méternél. Az erkély mindkét oldalán fából faragott, festett oszlopok álltak. A díszes mintázatot kiegészítendő, a két oszlop egy boltívvel volt összekötve, melynek csúcspontja csupán egy karnyújtásnyira volt Sáfránytól. A tolvaj vetett még egy utolsó pillantást az őrre, aki továbbra sem mozdult, és akinek dárdája nem fenyegetett azzal, hogy a földre esik, és zajt csap. Aztán lassan megindult lefelé. Mokaszinja holtbiztosan kapaszkodott a legkisebb résekbe is. Rengeteg fogódzkodót talált, hiszen a fafaragó mester mélyen belevájt a keményfába, a nap, a szél és az eső pedig erősen megrongálták a festést. Az egyik oszlopon leereszkedett, lábával kitapogatta az erkély vaskorlátjának szélét. Egy perc múlva már az erkély színes kövezetén kuporgott, egy kovácsoltvas asztal és szék árnyékában. A tolóajtó résein át nem szűrődött ki semmi világosság. Sáfrány két lépéssel előtte termett. Egy percig vizsgálgatta a zárat, és már tudta is, hogy milyen szerkezettel van dolga. Sáfrány elővett egy finom fogú fűrészt, és munkához látott. A szerszám szinte semmi zajt nem csapott – annyi hangja volt csupán, mint egy sáska lábainak. Finom szerszám volt, ritka, és valószínűleg igen drága. Sáfrány igen szerencsésnek érezte magát, amiért van egy nagybátyja, akinek az alkimizmus a hobbija, és a bizarr szűrő és védelmező szerkezetei elkészítéséhez szüksége van az ilyen, varázslattal megerősített szerszámokra is. Meg persze azért is, hogy ez a nagybácsi igen szórakozott, és hajlamos mindig mindenét széthagyni a lakásban. Húsz perccel később a fűrész fogai elvágták a zár nyelvének utolsó tollát is. A tolvaj visszatette a fűrészt a szerszámtartójába, letörölte kezéről az izzadságot, aztán óvatosan belökte az ajtót. Az ajtórésen át bekukucskált a szobába. A szürke homályban látott egy négyoszlopos, baldachinos ágyat balra, az ágy fejrésze a túlsó falnál volt. Az ágyat sűrű moszkitóháló vette körül, a felesleges anyag a földön hevert, nagy kupacban. Az ágyból egyenletes szuszogás hallatszott – valakié, aki nagyon mélyen aludt. Az egész szobában drága parfüm átható illata lengedezett – fűszeres volt, valószínűleg kallouzi áru. Vele pont szemben, a túlsó falon két ajtót látott – egy kisebbet, mely valószínűleg a fürdőszobába vezetett, és egy nagy, vastag tölgyajtót, melyen hatalmas lakat és vastag pánt éktelenkedett. Tőle jobbra, a falnál egy öltözőszekrény és egy pipereasztal állt, utóbbi fölött három nagy ezüst tükörtábla, összeillesztve. A középső a fal síkjában volt, a szélső kettő viszont szögben befelé állt, hogy aki belenéz, végtelenül sok csodálója arcát láthassa. Sáfrány oldalazva besettenkedett a szobába. Lassan felemelkedett, kinyújtotta izmait, melyeket az utóbbi fél órában folyamatosan megfeszített. Tekintete megállapodott az öltözőasztalon. Elindult felé.
A D'Arle-udvarház a harmadik épület volt az Öreg K'rul sétányán, mely a belváros első dombjára kapaszkodott fel, és egy gazos, félig kidőlt oszlopokkal tarkított térre vezetett. A térrel szemben állt K'rul temploma, régi köveit repedések szelték át, moha fedte be. Az Idős Isten utolsó papja már generációkkal korábban meghalt. A templom belső udvarából induló harangtorony régen halott emberek ízlése szerint készült. A magas építmény négy sarkában egy-egy márványszobor állt, melyek még mindig biztosan tartották a bronzveretes téglákkal kirakott tetőt. A harangtoronyból egy tucatnyi lapos tetőre nyílt kilátás – olyan házak tetejére, melyekben a nemesség lakott. Az egyik ilyen épület egészen közel épült a templom durva köveihez, a harangtorony hosszú, sötét árnyékot vetett a cserepeire. Ezen a tetőn egy merénylő kúszott, akinek véres volt a keze. A Jurig Danette klánjából való Talo Krafar sziszegve kapkodott levegő után. Poros homlokáról csorgott az izzadság, a szemöldökén át le krumpliszem, betört orráig. Sötét szeme csodálkozva nézett a vérre a kezén, hiszen az a saját vére volt. Ezen az éjszakán járőri teendőket látott el. A város tetőin őrködött, hiszen ez volt a merénylők fő közlekedési lehetősége – nem is járt rajtuk más, csak néha egy-egy tolvaj. A merénylők a tetőkön át a város bármely pontjára eljuthattak, többnyire észrevétlenül. A tetők biztosítottak utat, ha különböző politikai... események elvégzésére készültek, ha a nemesi házak leszámolásba kezdtek, vagy meg akartak büntetni valami árulást. A városban nappal a tanács uralkodott, szavazatokkal, törvényekkel; éjjel viszont a Liga uralkodott, láthatatlanul, tanúk nélkül. Ez mindig is így volt, azóta, hogy Darujhisztán megalakult az Azúr-tó partján. Talo éppen egy háztetőn lépdelt, amikor egy nyílpuskából kilőtt nyílvessző eltalálta a bal vállát. A becsapódás előrelökte, elesett, egy ideig csak bámulta a csillagos eget, és azon gondolkodott, hogy vajon mi is történhetett vele. Aztán a kábulat utat adott a fájdalomnak. A nyílvessző teljesen átfúródott a vállán, most vagy egy méterrel arrébb, a cserepeken hevert. Talo addig csúszott, míg oda nem ért mellé. Egyetlen pillantás elég volt ahhoz, hogy megállapítsa, nem egy tolvaj nyílvesszeje találta el. Nehéz fegyverből származott a lövedék – egy merénylő fegyveréből. Miközben ez a gondolat végigfutott Talo zavart fején, a férfi térdre állt, majd talpra kecmergett. Kissé megszédült, közelebb került a tető széléhez. A sebből csorgott a vér, miközben lekecmergett a tetőről a házak közötti kivilágítatlan sikátorba. Amikor mokaszinja végre biztosan állt a koszos macskaköveken, megállt, hogy rendet rakjon kicsit a fejében. Ma éjjel kirobbant a merénylők háborúja. De ugyan melyik klán vezetője lehetett olyan ostoba, hogy azt hitte, megszerezheti Örvény pozícióját a Liga élén? Mindenesetre elhatározta, hogy visszatér a klán búvóhelyére, méghozzá mihamarabb. Amikor erre az elhatározásra jutott, el is indult, futva. Éppen a harmadik sikátorba tért be, amikor jeges hideg hasított a gerincébe. Levegő után kapott, és megtorpant. Jól ismerte ezt az érzést – valaki követte. Lepillantott véráztatta ingére, és rájött, hogy nem futhat el üldözője elől. A gyilkos biztosan látta, amint betért a sikátorba, és talán éppen most töltötte újra a nyílpuskáját. Legalábbis az ő helyében Talo így tett volna. A maga javára kell fordítania a játszmát, csapdát kell állítania. Ehhez pedig fel kell jutnia a háztetőre. Talo visszatért a sikátor bejáratához,
és szemügyre vette a környező épületeket. A jobbján lévő két utca a K'rul templomhoz vezetett. Tekintete megállapodott a templom sötét harangtornyán. Ott. Mire felmászott, kis híján elvesztette az eszméletét. Egy épületnyire volt a templom harangtornyától, a tetőn. A megerőltetéstől vállából hihetetlen mennyiségű vér kezdett ömleni. Persze sokszor látott már vért életében, de a sajátjáéból ennyit egyszerre még sosem. Most jutott eszébe először, hogy akár meg is halhat. Végtagjaiba bágyadtság költözött, és tudta, hogy ha egyszer lepihen, akkor már soha többé nem fog felállni. Halkan felnyögött, és feltápászkodott. Az ugrás a templom tetejére csupán néhány méter volt, de a leérkezés akkora fájdalmat okozott neki, hogy térdre esett. Levegő után kapkodott, és próbálta elűzni a kudarc gondolatát a fejéből. Már csak annyit kellett megtennie, hogy lemászik a templom falán, be a kertbe, aztán felmegy a csigalépcsőn a harangtoronyba. Két feladat. Két egyszerű feladat. És ha végre felér a toronyba, onnan belátja az összes környékbeli tetőt. Az üldözője jönni fog utána. Megállt, és ellenőrizte a hátára kötözött nyílpuskáját, meg a három tartalék lövedéket a bal combján lévő zsebben. A sötétséget pásztázta tekintetével. – Bárki vagy is, te fattyú – mondta –, elkaplak! Megindult a templom tetején át. Az ékszeresdoboz zárja nem volt valami nagy kihívás. Egy egész kis vagyonnyi arany, drágakő és igazgyöngy vándorolt át az övén tartott kis bőrtasakba. Az öltözőasztalhoz lépett, és kézbe vette utolsó zsákmányát. „Ezt megtartom magamnak!” A szóban forgó tárgy egy égszínkék, aranysujtásos turbán volt, amit valószínűleg már a közelgő mulatságra szántak. Abbahagyta a merengést, a hóna alá csapta a turbánt, majd felemelkedett. Tekintete a szemben lévő ágyra tévedt, közelebb lépett hozzá. A függönytől csak homályosan látta a puha takarókba burkolózó lányt. Még egy lépés, és már ott állt az ágy végében. A lány deréktól fölfelé meztelen volt. A tolvaj elpirult zavarában, de nem fordította el tekintetét. Álmok Királynője, micsoda szépség! Tizenhét éves korára Sáfrány már elég utcalányt és táncosnőt látott ahhoz, hogy ne ájuljon el egy nő fedetlen idomai láttán, de a tekintete most mégis megremegett. Aztán elfintorodott, és az erkély ajtajához lépett. Egy perccel később már kint is volt. Hogy kiszellőztesse a fejét, nagyokat szippantott a hűvös éjszakai levegőből. Felette az éj sötét takaróján egy maréknyi csillag világított át a felhőrétegen. Nem is felhő volt, hanem füst, ami az északra fekvő tó felől érkezett. Az elmúlt két napban másról sem beszéltek a városban, csak Palás elestéről, a Malaza Birodalom győzelméről. „Most pedig mi következünk.” Nagybátyja mesélte neki, hogy a tanács tagjai még mindig kétségbeesetten hajtogatták, hogy Darujhisztán független, semleges város, próbálták kivonni magukat a már elpusztított Szabad Városok szövetségéből. De a Malaza Birodalmat ez láthatóan nem nagyon érdekelte. „Ugyan miért is foglalkoztak volna ezzel?” Ezt kérdezte Mammot bácsi is. „Darujhisztán egész hadserege egy maréknyi nemes ifjú, akik nem tesznek semmi mást, csak vonulnak föl-alá a Cemedék utcájában, és szorongatják az ékkővel díszített kardjukat.” Sáfrány felmászott az épület tetejére, és némán elindult a cserepeken. Előtte egy
ugyanekkora ház állt, teteje csupán két méterre volt tőle. A tolvaj megállt a tető szélén, és lenézett a tíz méteres mélységbe, de nem látott mást, csak a sötétséget. Ugrott, és puhán landolt a túloldalon. Elindult. Balra tőle ott magaslott a K'rul templom harangtornya, amely úgy nézett ki, mint egy csontos ököl, amely az égre tör. Sáfrány fél kézzel a bőrtasakhoz nyúlt, ellenőrizte, minden rendben van-e a zárral és a szíjakkal. Nyugtázta, hogy minden rendben. Ellenőrizte a turbánt is, az is biztosan ült a szíjon, melyre felerősítette. Folytatta néma útját a háztetőn. Ez igazán szép éjszaka volt. Talo Krafar kinyitotta a szemét. Szédülve, értetlenül nézett szét maga körül. Hol van most? És miért érzi magát ilyen gyengén? Aztán eszébe jutott, hogy mi is történt vele, és felnyögött. Ennek a márványoszlopnak támaszkodva egyszerűen elájult. De mi ébresztette föl? A merénylő erőt vett zsibbadó tagjain, felkapaszkodott a poros párkányhoz, és szétnézett a háztetőkön. Megvan! Tőle alig tizenöt méterre, egy lapos tető szélén egy alak rohant. „Megvagy, te fattyú. Megvagy!” Felemelte a nyílpuskáját, fél könyökkel a kőoszlopnak támaszkodott, a fegyver már meg volt töltve, bár nem emlékezett rá, hogy mikor tette bele a nyílvesszőt. Ilyen távolságról nem téveszthette el. Egy perc, és ez a kis szemét nem rontja többé a város levegőjét. Elvigyorodott, és célzott. Sáfrány félúton járt a tető végéhez, fél kézzel a turbán finom selymét simogatta, amikor egy érme csapódott a tetőhöz, elég hangosan, pont a lábánál. Ösztönösen lehajolt érte, és rácsapta a tenyerét. Valami elsuhant a levegőben, pont a feje fölött, mire felnézett, de aztán gyorsan vissza is kapta a fejét, amikor látta, hogy egy cserép, vagy öt méterre tőle, darabokra törik. Rádöbbent, hogy mi is történt. Felnyögött. Miközben talpra kecmergett, fél kézzel szórakozottan felkapta az érmét, és a zsebébe dugta. Talo hitetlenkedve átkozódott. Leengedte a nyílpuskát, és bambán bámulta az alakot, míg a veszélyérzete még egyszer, utoljára nem figyelmeztette, hogy baj van. Megperdült, és homályosan látta, hogy egy köpönyeges alak áll előtte, felemelt karral. Aztán a kéz villámgyorsan lesújtott, és Talo mellkasába két hosszú kés fúródott. A merénylő még egy utolsót hördült, aztán kilehelte a lelkét. Sáfrány furcsa hangot hallott a harangtorony felől, odanézett. Az oszlopok közül egy fekete alak tántorgott ki, majd négy méterrel arrább a földre zuhant. Pár perccel később egy nyílpuska landolt mellette a földön. Sáfrány felnézett, és egy sötét sziluettet látott az oszlopok között kirajzolódni. Az alak kezében két dobókés villant. A figura pont őt figyelte. – Mowri, segíts meg! – fohászkodott a tolvaj, aztán megfordult, és futásnak eredt. A K'rul harangtoronyban álló gyilkos különös vágású szeme a fiatal tolvaj mozgását követte. A fiú elért a tető túlsó széléig, és lehengeredett róla. A gyilkos kicsit megemelte a fejét, és beleszimatolt a levegőbe. Elkomorodott. Egy erő hasította szét éppen akkor az éj szövetét, olyan volt, mintha egy ujj vájt volna bele egy régi, fáradt vászonba. A hasadékon át pedig valami érkezett. A tolvaj eltűnt a tetőről. A gyilkos egy varázsigét sziszegett egy olyan nyelven,
mely öregebb volt még a templomnál és a harangtoronynál is, egy olyan nyelven, melyet már vagy ezer éve nem hallottak ebben a világban. Aztán leugrott a toronyból. A varázslatnak köszönhetően a gyilkos lassan ereszkedett lefelé a magasból. Landolásának zaja csupán annyi volt, mint amikor az ágak hozzáérnek egy kőfalhoz. Egy második alak is érkezett, köpönyege akár egy fekete szárny, és csatlakozott társához. Aztán jött egy harmadik is, ő is olyan puhán landolt, mint társai. Rövid megbeszélést tartottak. Az utolsóként érkező rövid parancsot adott ki, aztán el is távozott. A másik kettő váltott még egymással pár szót, aztán megindultak a tolvaj nyomában. A második gyilkos előkészítette a nyílpuskáját. Tíz perccel később Sáfrány egy kereskedő házának cseréptetőjéhez lapult, és levegő után kapkodott. Nem látott senkit, nem hallott semmit. Vagy nem követte már őt a gyilkos, vagy sikerült valahol leráznia a férfit. Vagy nőt. Felidézte az illető képét, ahogy ott állt a harangtorony szélén. Nem, nem valószínű, hogy nő volt – ahhoz túl magas volt, vagy kétméteres, és vékony. Megborzongott. Mibe keveredett bele? Egy merénylő majdnem megölte őt, aztán meg őt ölték meg. A Liga háborúja? Ha igen, akkor a háztetők már nem valami biztonságosak többé. Óvatosan körülnézett. Kicsit arrébb egy cserép szánkázott le a tetőn. Sáfrány megperdült, és látta, hogy a gyilkos éppen őfelé tart. Egy pillantás a két felvillanó pengére, és a tolvaj már lendült is a tető széle felé, le a sötétségbe. A szemben lévő épület túl messze volt, de Sáfrány most már hazai pályán mozgott. Miközben zuhant lefelé, az árnyak közé, kinyújtotta a kezét. A drótkötél könyéktájon csapódott a karjához, kétségbeesetten kutatott valami fogás után, aztán csak lógott ott öt méterrel az utca szintje felett. A város területén található legtöbb ruhakötél gyenge, megbízhatatlan zsineg volt, de volt közöttük néhány erős drótkötél is. Tolvajok több generációja helyezte el őket a stratégiailag legmegfelelőbb pontokra. Nappal a Majom utca – így hívták a tolvajok – úgy nézett ki, mint az összes többi út, tele volt teregetve száradó ingekkel és gatyákkal. De ha lement a nap, láthatóvá vált valódi funkciójuk. Sáfránynak semmi bőr nem maradt a tenyerén, de azért tovább küzdötte magát a drótkötélen a távolabbi fal felé. Felpillantott, és ereiben megfagyott a vér. Előtte, a tető szélén egy második gyilkos állt, aki éppen megtöltötte antik nyílpuskáját. Sáfrány elengedte a drótkötelet. Zuhanni kezdett, feje felett egy nyíl suhant el. Mögötte, alatta üveg csörömpölése hallatszott, betört egy ablak. Esés közben feltartóztatták a ruhaszárító kötelek, megakadtak bennük a végtagjai, teste átfordult. Egy örökkévalóságnak tűnő ideig hallotta a saját csontjai ropogását, érezte, hogy a drótkötelek áthatolnak ruhája anyagán, és a bőrébe marnak. Aztán végre leért a macskakőre, kinyújtott lábbal, előrehajolva. Térde megroppant. Sikerült kissé megdöntenie fél vállát, így tovább tudott gurulni, egészen addig, míg meg nem fogta fejét a fal. Szédült, zúgott a feje. Felkönyökölt, és felfelé emelte tekintetét. Bár a fájdalomtól csak homályosan látott, tisztán kivehette, hogy az egyik gyilkos lassan lefelé ereszkedik a tetőről, pont ő elé. A tolvaj szeme elkerekedett. Varázslat! Megfordult, kissé megszédült, aztán futva megindult lefelé a sikátorban. Elért a sarokig, átsietett a gázlámpával megvilágított szélesebb utcán, aztán bevágódott egy másik sikátorba. Az árnyékba érve megállt. Óvatosan kidugta fejét a fedezékből, hogy körülnézzen. Arca mellett egy nyílvessző vágódott a téglafalhoz. A fiú visszaugrott a
fedezékbe, megfordult, aztán rohanvást megindult. Egy köpeny suhogását hallotta a feje fölül. Bal csípőjébe mintha villám csapott volna – elbotlott. Ismét egy nyílvessző suhant el mellette, hajszállal a válla felett, majd becsapódott a macskakőbe. A fájdalom, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt, így továbbrohant. Előtte, a sikátor végében egy háztömb kivilágított bejárata látszott. A lépcsőn egy öregasszony pipázott. Szeme felcsillant, amikor meglátta a felé tartó tolvajt. Amikor Sáfrány elrohant mellette, a cipője talpához ütögette a pipáját. Parázs hullott a kőre. Sáfrány kinyitotta az ajtót, és beugrott. Megállt egy pillanatra. Egy keskeny, rosszul megvilágított folyosó volt előtte, a végében egy lépcső, rajta gyerekek. Tekintetét a lépcsőre szegezve végigrohant a folyosón. Az elfüggönyözött ajtók mögül mindenütt lárma hallatszott: veszekedés, gyereksírás, edénycsörgés. – Hát ti sosem alszotok? – üvöltötte Sáfrány futás közben. A lépcsőn ülő gyerekek szétrebbentek az útjából, ő pedig kettesével vette felfelé a kopott lépcsőfokokat. A legfelső emeleten megállt a harmadik ajtó előtt. Az ajtó egyszerű volt, tölgyből készült. Kinyitotta az ajtót, és belépett a szobába. Az öregember, aki a nehéz íróasztalnál ült, felnézett egy pillanatra munkájából, aztán gyorsan írt tovább az előtte lévő régi papirosra. – Szép estét, Sáfrány – mondta zavartan. – Neked is, bácsikám – nyögte Sáfrány. Mammot bácsikája vállán egy kis, szárnyas majom kuporgott, aki csillogó, kissé zavarodott tekintettel figyelte, ahogy a fiatal tolvaj átvág a szobán, egyenesen az ajtóval szemben lévő ablakhoz. Sáfrány kinyitotta az ablaktáblákat, és kimászott a párkányra. Alatta sűrű, bozótos, árnyakba burkolózó kertecske látszott. Egyetlen elfeledett, öreg fa nőtt a kertben. Sáfrány tekintete az ágakat vizslatta, aztán megragadta a párkány szélét, és hátrahajolt. Nagy levegőt vett, és előrerúgta magát. Miközben átsuhant a kert felett az ágig, meglepett horkantást hallott a feje fölül, a tető széléről, aztán csikorgást, kaparászást a falon. Egy pillanattal később valaki becsapódott a kert bokrai közé. Macskák nyávogtak dühösen, a pórul járt alak pedig dühösen, fájdalmasan felkiáltott. Sáfrány egy hajlongó ágba kapaszkodott. Kiszámolta, hogy miként mozog a fa, aztán pont akkor, amikor az ág felfelé lendült, kinyújtotta a lábát. Bőrmokaszinja egy párkányon landolt, és meg is tapadt rajta. Nyögve elrugaszkodott, elengedte az ágat. Nekicsapódott a fa ablaktáblának. A táblák kinyíltak, befelé, Sáfrány pedig fejjel előre bezuhant a helyiségbe. Aztán továbbgurult, és talpra állt. A lakás egyik helyiségéből zajt hallott. A folyosóra vezető ajtóhoz botorkált, kitárta azt, majd pont, amikor kilépett rajta, egy durva hang elkáromkodta magát mögötte. Sáfrány a folyosó végébe rohant, ahol egy létra vezetett fel a mennyezeten látható csapóajtóhoz. Hamarosan ismét a tetőn találta magát. A sötétben hangtalanul lépkedett, még a lélegzetét is visszafojtotta. Csípőjében ismét égő fájdalmat érzett. Sejtette, hogy biztosan megsérült, miközben leesett a drótról. Odanyúlt, hogy megmasszírozza a sérülést, de ujjaival valami apró, kemény, forró tárgyat tapintott ki. Az érme! A zsebébe nyúlt. Aztán hirtelen sziszegő hangot hallott, kőszilánkok röpködtek körülötte. Amikor félrekapta a fejét, egy nyílvesszőt látott, melynek hegye egészen szétrobbant a becsapódástól. A vessző perdült egyet a háztető szélén, aztán leesett, és
eltűnt a szeme elől. Halkan feljajdult, miközben átevickélt a tető túloldalára. Habozás nélkül ugrott. Három méterrel alatta volt egy régi, kissé formátlan ponyva, abba ugrott bele. A vasváz megnyikordult, de a ponyva egyben maradt, elbírta a súlyát. Egy pillanat múlva már az utcán volt. Sáfrány az utcasarokra ügetett, ahol egy öreg ház koszos ablakán át gyertyafény vetődött az utcára. Az ajtó fölött egy fa cégtábla függött, rajta egy döglött madár, mely a hátán feküdt, a lábai égnek álltak. A tolvaj felrohant a lépcsőn, és belökte az ajtót. A fény és a zaj olyan hatással volt rá, akár egy balzsam. Bevágta az ajtót maga mögött, és nekidőlt. Lehunyta a szemét, lehúzta az álarcként szolgáló vásznat a fejéről, előtűnt alóla vállig érő fekete haja, mely most csöpögött az izzadságtól. Arca szabályos volt, szeme világoskék. Felemelte a kezét, hogy letörölje az izzadságot a homlokáról, de valaki egy bögrét nyomott a kezébe. Sáfrány kinyitotta a szemét, és Bögyöst látta elsietni maga mellett. A felszolgálólány fél kézzel egy koszos poharakkal teli tálcát cipelt. A válla fölött a fiúra nézett, és elmosolyodott. – Kemény éjszakád volt, Sáfrány? – kérdezte a lány. A fiú csak nézett rá egy ideig, mielőtt válaszolt volna. – Ah, csak a szokásos – ajkához emelte a bögrét, és nagyot kortyolt belőle. A Főnix fogadóval szemben, az utca túloldalán, egy vadász állt az egyik tető sarkán, és az ajtót vizslatta, melyen a tolvaj beslisszolt. Az íjpuska összecsukva pihent a karjában. Egy második vadász lépett társa mellé. Két dobókést szorongatott a kezében. – Veled meg mi történt? – kérdezte az első vadász halkan, az anyanyelvén. – Nézeteltérésem támadt egy macskával. Egy percig mindketten hallgattak, aztán az első vadász gondterhelten felsóhajtott. – Az biztos, hogy ez túl agyafúrt volt ahhoz, hogy ne varázslat legyen mögötte. – Szóval te is érezted... – Egy Előd... közbelépett. De ahhoz persze gyáva volt, hogy meg is mutassa magát. – Kár. Már évek óta nem öltem meg egy Elődöt sem. Rendbe szedték a fegyvereiket. Az első vadász megtöltötte a nyílpuskáját, és négy tartalék nyílvesszőt erősített az övére. A második vádász gondosan letörölgette az izzadságot és kormot a késeiről. Hallották, hogy valaki közeledik, megfordultak. A parancsnokuk lépett melléjük. – A fogadóban van – mondta a második vadász. – Titkos háborúnknak a Liga ellen nem lehet egyetlen szemtanúja sem – mondta az első vadász. Parancsnokuk a Főnix fogadó bejárata felé pillantott, aztán visszafordult a vadászaihoz. – Nem. Egy szemtanú locsogása még a mi malmunkra hajthatja a vizet – mondta. – A fickónak segített valaki – mondta az első vadász jelentőségteljes hangon. A parancsnok a fejét csóválta: – Visszavonulunk. – Rendben. A két vadász elrakta fegyverét. Az első visszanézett a fogadó felé.
– Mit gondolsz, ki vigyázott rá? A második felhorkant: – Valaki, akinek igen jó a humorérzéke.
Hatodik fejezet
Titkos szövetség él mélyebben, mint a domb tüdeje, mely a zöldes tüzeket táplálja az esőtől csillogó kövezet alól. Míg a barlangból hallható a morajlás, a varázslat susogása halkabb, mint a Darujhisztán szövedékében vétlen vergődő tolvaj utolsó lehelete...
Szövetség (részlet) Pocsolya (szül. 1122?)
Banya felfelé kapaszkodott a fütyülő léghuzatban, repülés közben jobb szárnya ívelt evezőtollai a Hold Szülöttének kopott fekete kövéhez súrolódtak. A kis üregekből, valamint a holdfényben fürdő kiszögellésekről nyughatatlan fivérei és nővérei szólongatták. Kirepülünk? – kérdezték. De Banya válaszra sem méltatta őket. Csillogó fekete szeme az égboltra szegeződött. Hatalmas szárnyai megfeszültek, kegyetlen erővel csapkodott velük. Nem volt most ideje a fiatalok nyafogását hallgatni; nem volt ideje arra, hogy ezredéves tapasztalatával kielégítse kicsinyes vágyaikat. Ezen az éjjelen Banya az Ura parancsát teljesítette. Amikor felért a Hold Szülöttének romos teteje fölé, egy magaslati áramlat kapta oldalba. Olajos tollazatán keresztül is érezte a hideg, száraz szelet. Körülötte vékonyka füstfelhők cafatjai utaztak az éjszakai égbolton, olyanok voltak, akár az elveszett lelkek. Banya leírt egy kört otthona felett, éles tekintete észrevette azt a pár apróbb tüzet, mely még tartotta magát a sziklák között, majd egyetlen szárnycsapással felkapaszkodott a szél hátára, mely északra, az Azúr-tó felé vitte őt. Alatta a Lakatlan-síkság végtelen mezeje terült el, a hullámzó, szürkészöld mező,
melyet nem tarkított se domb, se ház. Előtte egy csillogó fényfolt látszott, Darujhisztán városa, mely smaragdszín-kékes fénycsóvát vetett maga felett az égboltra. Amikor közelebb ért a városhoz, hihetetlenül éles tekintete meglátta a varázslatok tengerkék fényeit is imitt-amott a házak között. Banya hangosan felkurjantott örömében. Az Óriás Varjak számára a varázslat kisugárzása olyan volt, akár az ambrózia. Odavonzotta őket a vér és a hatalom szaga, aurájában fürödve pedig évszázadokkal meghosszabbíthatták életüket. A kisugárzásnak volt még más hatása is. Banya ismét felkurjantott. Tekintete megállapodott egy villán, amelyet különleges védőaura vett körül. Ura részletesen elmagyarázta neki, hogy milyen mágikus jelet kell keresnie. És ő megtalálta. Szárnyát enyhén megdöntötte, és kecsesen a villa felé vitorlázott. A Gadrobi negyedbeli Kikötőtől keletre, a város négy kerülete lépcsőzetesen egymás fölött helyezkedett el. A Gadrobi negyed öt kereskedőutcájának mozaikosra kopott már a kövezete. Csupán ezeken az utcákon keresztül lehetett eljutni az Ingovány negyeden át a Tóparti negyedbe. A Tóparti negyed kanyargós utcáin túl, tizenkét kapu vezetett a következő, a Daru negyedbe, a Daruból pedig újabb tizenkét kapu nyílt – ezek vasból készültek, és a Városi Őrség őrködött mellettük – melyek az Alsóvárost és a felsőbb negyedeket választották el egymástól. A negyedik, legmagasabban fekvő negyedben épültek a nemesség házai, valamint itt éltek a közismert varázslók is. A Régi Királyok Sétánya és a Látvány Utca kereszteződésénél egy lapos tetejű domb kezdődött, ezen helyezkedett el a Méltóságok Csarnoka, ahol a Városi Tanács tagjai üléseztek nap mint nap. A domb körül keskeny kis park zöldellt, százéves akácfái között keskeny kis ösvény tekergett. A park bejáratánál, a Bitófa Tető közelében egy masszív, kopott kőkapu állt, annak a kastélynak az utolsó darabja, mely régen a Méltóság Dombját uralta. A királyok ideje már régen elmúlt Darujhisztánban. A kapu, melyet a Zsarnok Barbakánjának neveztek, kopott volt és dísztelen, a felszínén látható repedések hálózata mintha maga az elmúlt zsarnokság kőbe vésett története volna. A Barbakán sötét kövének tövében, az árnyékban, két férfi álldogált. Az egyik, aki a repedezett kőnek támaszkodott, páncélinget viselt, és a Városi Őrség jelvényével díszített bőrsisakot. Egy egyszerű gyalogsági kard lógott az oldalán, bőrrel bevont markolata simára kopott a használattól. A vállán egy lándzsa látszott. Már közeledett éjszakai szolgálatának vége, és most türelmesen várta azt az embert, aki majd hivatalosan leváltja őt. Az őr tekintete néha a másik férfi felé villant, akivel az elmúlt évben már gyakran várakoztak együtt, a Barbakán tövében. Amikor a jól öltözött úriemberre nézett, arca közömbös volt, szeme nem árult el semmiféle érzelmet. Azon alkalmakkor, amikor Turban Orr tanácstag ezen a késői órán a Barbakánhoz ment, a nemesember alig vett tudomást az őrről – így aztán az sem tűnt fel neki, hogy minden egyes alkalommal ugyanaz a katona van szolgálatban. Turban Orr láthatóan türelmetlen természetű ember volt, fel-alá járkált, időnként megállt, és megigazította drágakövekkel díszített borvörös köpönyegét. A tanácstag fényes csizmája minden lépésnél megcsendült, a Barbakán halkan visszaverte a hangokat. Az árnyékból figyelő őr tekintete megakadt Orr kesztyűs kezén, mely a párbajtőr ezüst
markolatgombján pihent. A nemes mutatóujjával léptei ritmusára ütögette a kardmarkolatot. Őrsége kezdetén, jóval a tanácstag érkezése előtt, az őr lassan körüljárta a Barbakánt, időnként kinyújtotta a kezét, hogy megérintse az ősi, szürke követ. Hat éve őrködött már minden éjjel a Barbakán kapujánál, és ez idő alatt szoros kapcsolat alakult ki közte és az épület között. Ismert már minden repedést, minden olyan helyet, ahonnan lepattant egy-egy darabka, tudta, hogy hol gyengültek meg az összeillesztések, hogy honnan nyomta ki az idő és a természet a porrá omlott kötőanyagot. De azt is tudta, hogy gyengesége csupán látszat. A Barbakán, a múlt tanúja, és mindaz, amit jelképezett, csendben szunnyadozott, várta a megfelelő pillanatot, hogy újra megszülethessen. Az őr viszont már régen megfogadta, hogy ezt nem fogja hagyni – ami erejéből telik, azt meg fogja tenni, hogy megakadályozza a zsarnokság újjászületését. A Zsarnoki Barbakán volt a legfőbb oka annak, hogy a férfiból az lett, aki – a Kör Megszakítója, kém. Ő is, és a tanácstag is a másik érkezését várták; a férfiét, aki mindig megjelent. Turban Orr ismét elmondja majd szokásos panaszát, hogy utálja a pontatlanságot; aztán megragadja majd a másik karját, és egymás mellett elindulnak körbe, a Barbakán melletti kopottas horzsakő járdán. Az őr pedig, akinek már hozzászokott a szeme a sötétséghez, jól megnézi majd magának a másik arcát, beleégeti a jellegtelen, közömbös arc mögött rejtező hihetetlenül éles emlékezetébe a vonásokat. Mire a két tanácstag visszatér a sétájából, az őrt leváltják, és már úton lesz az üzenettel, melynek kézbesítésével mestere megbízta. Ha a Kör Megszakítója továbbra is ilyen szerencsés, akkor még a polgárháborút is megúszhatja – mert biztos volt benne, hogy Darujhisztán a legjobb úton haladt egy belső háború felé, mintha nem volna éppen elég a malaza fenyegetés. De, mint ahogy azt gyakran mondogatta magának, egyszerre egy rossz hír is elég, főleg az ilyen éjszakákon, amikor a Zsarnoki Barbakán bosszúja készül lesújtani a városra. – „Ezen eseményekről talán érdemes tudnia” – olvasta hangosan Baruk Főalkimista. Egy gyűrött papírdarabot tartott tömpe ujjai között. Mindig ugyanazzal a mondattal kezdődött, és valami nyugtalanító hírrel folytatódott az összes ilyen üzenet. Egy órával korábban szolgája, Roald hozta be neki az üzenetet, amelyet, mint az összes többit, most is a villája hátsó bejáratánál hagyták, a díszes lőrések egyikébe rejtve. Baruk, miután felismerte a jelzést a papíron, azonnal elolvasta az üzenetet, és kiküldte futárjait a város különböző pontjaira. Az esemény, melyről értesítették, azonnali közbelépést igényelt, Baruk pedig egyike volt a város azon titkos hatalmainak, akik képesek voltak megtenni a szükséges lépéseket. Most a dolgozószobájában üldögélt, a bársony foteljében, és gondolkodott. Álmatagnak tűnő tekintete ismét a papírra vetett szavakra esett. – Turban Orr tanácstag Feder tanácstaggal sétál a parkban. Maradok tisztelettel, a Kör Megszakítója, az Angolna szolgája, akinek érdekei továbbra is azonosak az ön érdekeivel. – Baruk ismét nagy kísértést érzett. Tudásával játszva kitalálhatná, hogy ki küldi neki az üzeneteket, de az Angolna személyét persze még ő sem igen tudná
felfedni; sokan vadásztak erre az információra a városban, és nem mindenki jó szándékkal... de most is, mint mindig, valami visszatartotta. Fészkelődött kicsit a fotelban, aztán felsóhajtott. – Rendben van, a Kör Megszakítója, továbbra is bízom benned, bár az biztos, hogy te többet tudsz rólam, mint én rólad. Az pedig igen nagy szerencse, hogy a mestered érdekei azonosak az én érdekeimmel. De mégis... – Elkomorodott, amikor az Angolnára gondolt, és a férfi – vagy nő – kifürkészhetetlen szándékaira. Eleget tudott ahhoz, hogy lássa: túl sok erő lépett be a játszmába – egy egész csapatnyi Előddel nem lehetett packázni. Egyre nehezebbé vált a város védelmében, láthatatlanul cselekedni, így aztán ismét eljutott ugyanahhoz a kérdéshez. Lehetséges, hogy ez az Angolna is játszik vele? Furcsamód nem tartotta túl valószínűnek, hogy így áll a helyzet. Már így is rengeteg kulcsfontosságú adatot juttattak el hozzá. Gondosan összehajtogatta a papírdarabot, és egy egyszerű varázsigét mormolt. Az üzenet kis pukkanás kíséretében semmivé lett – odakerült a többi mellé, egy biztonságos helyre. Baruk lehunyta a szemét. Mögötte a nagy ablaktábla egy szélroham hatására megzörrent, aztán elcsendesedett. Egy perccel később valami hangosan megkaparászta a füstös üvegtáblát. Baruk kiegyenesedett a karosszékben, szeme tágra nyílt. Amikor egy második, az elsőnél is hangosabb kaparászást hallott, korát meghazudtoló fürgeséggel felpattant, és odafordult. Az ablakra bámult. Valami ott egyensúlyozott a párkányon, de a spalettán keresztül csak annyit látott, hogy az illető nagydarab és fekete. Baruk elkomorodott. Lehetetlen. Semmi és senki nem hatolhat át észrevétlenül az ő védvonalain. Az alkimista fél kézzel intett, mire a spaletta felpattant. Az üveg mögött egy Óriás Varjút látott. Az állat a fejét forgatta, először egyik szemével nézte meg magának Barukot, aztán a másikkal is. Masszív, erős mellkasával a vékony üvegnek dőlt. Az üvegtábla megmozdult, aztán darabokra tört. Baruk teljesen megnyitotta az Üregét, és széttárta karját, hogy egy kegyetlen varázsigével leszámoljon a madárral. – Ne fáraszd magad – nyekeregte a Varjú. Felborzolta rongyos tollait, és megrázta magát, hogy megszabaduljon az üvegszilánkoktól. Oldalra billentette a fejét. – Hívtad az őreidet – állapította meg. – Semmi szükség erre, Varázsló. – A hatalmas madár egyetlen ugrással a padlón termett. – Olyan üzenetet hozok, melyet értékelni fogsz. Van valami ennivalód? Baruk szemügyre vette a madarat. – Nem szokásom Óriás Varjakat invitálni otthonomba – mondta. – Te nem vagy álruhás démon. – Természetesen nem. A nevem Banya. – Tréfásan meghajtotta a fejét. – Örülök, hogy megismerhetlek, uram. Baruk egy pár percig habozott, aztán felsóhajtott. – Rendben. Visszaküldtem az őröket a helyükre. Szolgám, Roald, mindjárt felhozza a vacsora maradékát. Így megfelel? – Pompás! – Banya a kandalló előtti szőnyeghez totyogott, majd letelepedett rá. – Így máris sokkal jobb, uram. Szerintem guríts le egy pohárkával a nagy ijedségre! – Ki küldött téged, Varjú? – kérdezte Baruk, miközben az italokhoz sétált.
Naplemente után nem szokott inni, mivel éjjel dolgozott, de el kellett ismernie, hogy a Varjú javaslata nagyon is helyénvaló. Egy pohár italra volt szüksége. Banya habozott, majd válaszolt: – A Hold Szülöttének Ura küldött. – Értem – mondta Baruk, és igyekezett erőt venni magán, remegésén, szíve heves dobogásán. Lassan letette a kancsót a pultra, és némi összpontosítással a szájához emelte a poharát. A folyadék hűvös volt, érezte nyelvén, és amint lecsordult torkán, tényleg megnyugodott. – Nos, tehát, mit akar a mestered egy békés alkimistától? Banya csorba csőre némán elnyílt – Baruk rájött, hogy a madár nevet. Banya csillogó szemmel nézett a varázslóra. – Uram, ki is mondtad mesterem látogatásának célját. Béke. A mesterem beszélni óhajt veled. Idejönne hozzád, még ma éjjel. Egy órán belül. – Te pedig meg fogod várni, hogy miként határozok ez ügyben, igaz? – Csak ha gyorsan sikerül döntened, uram. Hiszen sok dolgom van. Én nem csupán egy egyszerű küldönc vagyok, hanem annál sokkal, de sokkal több. Banya vagyok, a Hold Óriás Varjúi közül a legidősebb. Évezredek óta figyelem az emberi gyarlóság megnyilvánulásait. Csapzott tollazatom és csorba csőröm tanúskodnak az emberiség esztelen pusztításairól. Én a te végtelen balgaságod szárnyas szemtanúja vagyok. Baruk csendesen elmosolyodott, és enyhén gúnyos hangon megjegyezte. – Több vagy te egy egyszerű tanúnál. Köztudott, hogy te meg a fajtád micsoda ünnepséget csapott a Palás városát körülölelő síkságon. – Ne feledd, uram, hogy nem mi voltunk az elsők, akik lakomáztak a húsból. Baruk elfordult. – Távol álljon tőlem, hogy letagadjam az emberiség hibáit – mormogta, nem is annyira Banyának, mint inkább saját magának. A Varjú szavai gyenge pontján érték. Tekintete a szőnyeget borító üvegszilánkokra esett. Javító varázsigét mormolt, és nézte, ahogy a darabkák ismét összeállnak egy egésszé. – Fogadom a mesteredet, Banya. – Bólintott, mire az összeállt üvegtábla visszaugrott a helyére, az ablakkeretbe. – Mondd csak, ő is ilyen könnyedén lépi majd át a védelmi vonalaimat? – A mesterem udvarias, és tiszteli az etikettet – hangzott a kitérő válasz. – Tehát szólhatok neki? – Tégy úgy – mondta Baruk. Belekortyolt a borba. – Biztosítok számára egy utat a védelmi vonalaimon át. Kopogtak az ajtón. – Tessék! Roald lépett be a szobába. – Áll valaki a kapuban, és veled óhajt beszélni, uram – mondta a fehér hajú szolga. Egy tányért rakott a földre, mely púposra volt rakva sült disznóhússal. Baruk Banyára pillantott, és kérdően felvonta a szemöldökét. A madár felborzolta a tollait. – A vendéged egy igen közönséges alak, nyughatatlan, fejében szüntelenül az irigység és a csalás gondolatai forognak. Egy démon markolássza a vállát, a neve Becsvágy – Mi a neve, Roald?
A szolga habozott, kedves tekintete a madarat fürkészte, akit immár teljesen lekötött az étel látványa. Baruk felnevetett. – Bölcs vendégem megjegyzései arra engednek következtetni, hogy ő pontosan tudja, ki érkezett hozzám. Mondd csak a nevét, Roald. – Turban Orr tanácstag. – Erre szívesen itt maradnék – mondta Banya. – Hátha érdekelne téged a véleményem. – Kérlek, maradj, és igen, érdekel a véleményed – felelte az alkimista. – Én mostantól csupán egy kutya vagyok, kis házikedvenc – károgta ravasz hangon az Óriás Varjú, kitalálva Baruk következő kérdését. – Már a tanácstag számára. Ha szólok, ő csupán a kutya nyüszögését fogja hallani. – Felkapott egy darab húst, és gyorsan lenyelte. Baruk azon kapta magát, hogy kezdi megkedvelni ezt a kopottas, öreg boszorkánymadarat. – Vezesd be a tanácstagot, Roald! A szolga eltávozott. Egy villa magas fallal körülvett kertjében, antik lámpások lobogó fénye vetett árnyékokat a kövezetre. Amikor a tó felől feltámadt a hűvös, éjszakai szél, az árnyak úgy táncoltak, akár a koboldok. Az épület második emeletén egy nagy terasz nyílt a kertre. A lefüggönyözött ablak mögött két alak mozgott. Relik Nom a kert falán hasalt némán, a villa csúcsos oromzatának fekete árnyékában. Úgy figyelte a női sziluettet, mint a türelmes kígyó leendő áldozatát. Zsinórban ez már az ötödik este volt, hogy itt hasalt, ezen a titkos helyen, észrevétlenül. Lady Simtal szeretőinek száma is öt volt, eddig, közülük Relik kettőt talált fontosnak. Mindketten a tanács tagjai voltak. Az üvegajtó kinyílt, és egy alak lépett a teraszra. Relik elmosolyodott, amikor ráismert Lim tanácstagra. A merénylő hangtalanul változtatott pozícióján, fél kézzel nyílpuskája alá nyúlt, másik kesztyűs kezével pedig az olajozott feszítőszerkezetet húzta hátra. Miközben óvatosan egy nyílvesszőt helyezett a fegyverbe. Relik le sem vette a szemét a terasz korlátjának támaszkodó tanácstagról. Egyetlen pillantást vetett csak a nyíl fémhegyére, és nyugtázta, hogy a megfelelő lövedéket töltötte be. A tűhegyes fémfej nedvesen csillogott a rákent méregtől. Tekintete visszasiklott a teraszra, és látta, hogy Lady Simtal is csatlakozott szeretőjéhez. Nem is csoda, hogy ennyi szeretője van, gondolta Relik, miközben végigmérte a nőt. A nő egyenes, fekete haja csillogó zuhatagként omlott a hátára. Egy sóhajtásnyi hálóinget viselt csupán, leheletvékony anyagból, így a mögötte lévő szoba fényében jól látszottak gömbölyded vonalai. Beszélgetésüket Relik tisztán hallotta. – Miért az alkimista? – kérdezte Lady Simtal, nyilván a bent megkezdett beszélgetést folytatva. – Egy kövér öregember, aki bűzlik a kéntől. Nem lehet túlzottan nagy politikai befolyása. Hiszen még csak nem is tanácstag, ugye? Lim halkan felnevetett: – Naivitásod üdítően mulatságos, drágám. Simtal ellépett a korláttól, és keresztbe fonta a karját.
– Akkor talán magyarázd meg! – Hangja kemény volt, és éles. Lim megvonta a vállát. – Csupán gyanakszunk, Simtal. De a bölcs farkas is leellenőriz minden nyomot, még a leghalványabbat is. Az alkimista pont ezt akarja elhitetni az emberekkel, amit te is gondolsz róla. Hogy ő nem más, mint egy motyogós vénember. – Rövid szünetet tartott, talán elgondolkodott szavai súlyán, és azon, hogy vajon mennyit fedhet fel a nő előtt. – Vannak bizonyos forrásaink – folytatta óvatosan – varázsló körökben. Ezen források igen jelentős dolgot hoztak a tudomásunkra. A város varázslói közül a legtöbben tartanak az alkimistától, és egy bizonyos címmel illetik, ez már egymagában is valamiféle titkos összeesküvésre utal. A varázslók gyülekezését mindig nagyon komolyan kell venni, Simtal. Lady Simtal visszalépett a tanácstag oldalára. Mindketten a korláthoz dőltek, és a sötét kertet bámulták. A nő egy ideig hallgatott, aztán megszólalt. – Vannak összeköttetései a Tanácsban? – Ha igen, akkor azt nagyon nehéz lesz bizonyítani. – Lim elvigyorodott. – Ha viszont nem, akkor ezen gyorsan változtathatunk... még ma éjjel. Politika, gondolta Relik megvetően. És hatalom. A ringyó szétteszi a lábát a Tanácstagoknak, olyasmit kínál nekik, amit csak kevesen tudnának visszautasítani. Relik keze ökölbe szorult. Ma éjjel ölni fog. Nem megbízásból: ehhez a Ligának nem volt semmi köze. Személyes okok vezérelték. A nő hatalmat gyűjtött maga köré, próbálta bebiztosítani magát, és Relik nagyjából sejtette, hogy miért. A csalás démona nem hagyta őt nyugodni. Türelem, figyelmeztette magát, amikor célba vette áldozatát. Az elmúlt két évben Lady Simtal élete csak léhaságból állt, az ellopott kincsekkel hiúságát elégítette ki, és a villa egyedüli tulajdonosaként elért pozíciója erősen megkente a hálószobája ajtópántjait. Nem Relik ellen követett el bűnt, de az áldozattal ellentétben, Relikben több volt a büszkeség, és megtorlást akart. Türelem, ismételte Relik magában. Ajka némán mozogva formázta a szót, miközben a nyílpuska végére összpontosított. A türelemnek megvan a maga gyümölcse, és csupán percek kérdése volt, hogy Relik beleharaphasson ebbe a gyümölcsbe. – Szép állat – mondta Turban Orr, miközben Roald kezébe nyomta a köpönyegét. A szobában Baruk volt az egyetlen, aki érzékelte a kandalló előtti szőnyegen összegömbölyödött fekete vadászkutya körül lengedező aurát, és át is látott rajta. Az alkimista elmosolyodott, és egy székre mutatott. – Foglaljon helyet, Tanácstag. – Elnézését kérem, amiért ilyen késői órán zavarom – mondta Orr, miközben leereszkedett a bársony karosszékbe. Baruk vele szembe ült le, Banya pedig közéjük telepedett. – Úgy mondják – folytatta Orr –, hogy az alkimizmus teljes sötétségben virágzik leginkább. – Tehát úgy tippelte, hogy talán ébren leszek – mondta Baruk. – Jó megérzés volt, Tanácstag. Nos, mi járatban van? Orr lehajolt, hogy megsimogassa Banya fejét. Baruk elfordította a fejét, nehogy kibuggyanjon belőle a nevetés.
– A Tanács két nap múlva ül össze szavazni – mondta Orr. – Ha sikerül megszavaznunk azt a semlegességi nyilatkozatot, melyet tervezünk, akkor megakadályozhatjuk városunk és a Malaza Birodalom háborúját – legalábbis így gondoljuk mi. De sajnos vannak a Tanácsban olyanok, akik nem értenek velünk egyet. A büszkeségtől nem látnak tisztán, nem képesek átgondolni a helyzetünket. – Sokan vannak ezzel így – mormogta Baruk. Orr közelebb hajolt: – Darujhisztán varázslóinak támogatása sokat lendítene az ügyünkön – mondta. – Óvatosan – morogta Banya. – A fickó kezd belelendülni a vadászatba. – Ne is törődjön vele – mondta Baruk. – Fáj a lába. – Az alkimista hátradőlt a székében, és egy kiálló cérnát piszkálgatott a ruháján. – Bevallom, Tanácstag, hogy kissé zavarban vagyok. Olyan dolgokat kívánna tőlem, melyeket nem áll módomban teljesíteni. – Baruk széttárta a kaját, és Orr szemébe nézett. – Először is, amit Darujhisztán varázslóival kapcsolatban mondott. Ha bejárja mind a tíz kontinenst, akkor sem talál még egy ilyen ravaszkodó, sunyi csürhét. De persze nem állítom, hogy mind ilyenek – vannak olyanok is közöttük, akiknek egyetlen célja és szenvedélye az életben, a tudásuk elmélyítése. Olyan régóta nem dugták már ki az orrukat a könyveikből, hogy azt sem tudják, melyik században élünk. Másoknak meg egyetlen öröme mások bosszantásában rejlik. Miközben Baruk beszélt, Orr keskeny szája mosolyra húzódott. – De van egy dolog, amit mindannyian tiszteletben tartanak – mondta, és közben sötét szemében különös fény villant. – Igazán? És mi volna az, Tanácstag? – A hatalom. Mindannyian tudjuk, hogy a város varázslóinak körében ön nagy tiszteletnek örvend, Baruk. Az ön szavára a többiek is mellénk állnak. – Igazán meg vagyok lepve, hogy ön így gondolja – felelte Baruk. – Sajnos, beszélgetésünk során most másodszor is azt kell, hogy mondjam: ön téved. Ha lenne is ilyen hatalmam – Banya felmordult, mire Baruk szigorú pillantást vetett rá –, ami persze valójában nincs, ugyan mi okom lenne arra, hogy az önök tudatosan szemellenzős véleményét támogatnám? Semlegességi nyilatkozat? Ez olyan, mintha a széllel szembe próbálna vizelni, Tanácstag. Ugyan mi haszna lenne ennek? Orr mosolya megkeményedett. – Ugyan, kedves uram – mondta behízelgő hangon. – Csak nem akar ön is a palási varázslók sorsára jutni? Baruk elkomorodott: – Ezt meg hogy érti? – Egy Birodalmi Karmos sorban kivégezte őket. A Hold Szülötte teljesen egyedül nézett szembe a sereggel. – Én erről egészen mást hallottam – mondta Baruk gyorsan. Rögtön megbánta. – Ne bízz benne túlságosan – mondta Banya ravaszul. – Mindketten tévedtek. Baruk szavai hallatán Orr szemöldöke felszaladt. – Igazán? Talán hasznos volna, ha megosztanánk egymással a tudásunkat. – Nem valószínű – mondta Baruk. – Ugyan mit eredményez az, hogy a Birodalommal fenyeget engem? Ha a nyilatkozatot leszavazzák, akkor a város
varázslóit mind megöli a Birodalom. Ha viszont megszavazzák, akkor a malazák előtt megnyílik a város kapuja, békés együttélés valósul meg, és ilyen körülmények között a mágusok sincsenek veszélyben. – Micsoda logika – mondta Banya. Baruk szemrevételezte Orr láthatóan dühös arckifejezését. – Semlegesség? Milyen szépen kicsavarták ezt a kifejezést. Tanácstag, a maga nyilatkozata a totális annektáláshoz vezetne. Szerencséje van, hogy nincs se hatalmam, se szavazatom, se befolyásom. – Baruk felállt. – Roald majd kikíséri. Turban Orr is felállt. – Nagy hibát követ el – mondta. – A nyilatkozat szövegét még nem véglegesítettük. Úgy látom, hogy sajnos Darujhisztán mágusairól egy szó sem esik majd bennük. – Micsoda modor – állapította meg Banya. – Cukkold még egy kicsit, és majd meglátod, kibök még valamit. Baruk az ablakhoz sétált. – Csak remélhetjük – vetette oda szárazon –, hogy a szavazás nem az ön elképzelései szerint végződik majd. Orr válasza gyorsan jött, és dühösen: – Számításaim szerint pont ma éjjel értük el a többséget, Alkimista. Maga lehetett volna a hab a tortán. Így viszont csak egy szavazattal nyerünk. De ez is elég lesz. Baruk Orr felé fordult, amikor Roald halkan belépett a szobába, kezében a tanácstag köpönyegével. Banya elnyújtózott a szőnyegen. – Pontosan ez az az éjszaka – mondta gúnyosan –, amikor tízezrek életét teszik kockára ilyen szavakkal. – Az Óriás Varjú felkapta a fejét. Halványan, valahonnan nagyon messziről, mintha egy pörgő érme csilingelését hallotta volna. Valahonnan a városból varázslat ereje sugárzott. Banya megborzongott. Relik Nom várakozott. Lady Simtal fényűző életének vége. Ez az éjszaka véget vet majd a luxuséletnek. A két alak ellépett a korláttól, az üvegajtó felé fordultak. Relik ujja megfeszült a ravaszon. Megdermedt. Csilingelő hang töltötte meg a fejét, elsuttogott szavakat hallott, amelyektől ereiben megfagyott a vér. Hirtelen minden megváltozott, megfordult az elméjében. Terve, a gyors leszámolás, darabokra hullott, romjai közül pedig kiemelkedett valami sokkal... ravaszabb lehetőség. Mindez egy szempillantás alatt zajlott le. Relik tekintete kitisztult. Lady Simtal és Lim Tanácstag az üvegajtónál álltak. A nő kinyújtotta a kezét, hogy elhúzza az egyik ajtószárnyat. Relik egy centivel arrébb igazította a nyílpuskáját, és meghúzta a ravaszt. A fegyver fekete acélhuzala egy szemvillanás alatt előrevágódott, a nyílvessző kivágódott, és olyan gyorsan suhant a levegőben, hogy nem is látszott. Csak akkor, amikor célba ért. Az erkélyen egy alak megtántorodott a nyílvessző becsapódásától, karját széttárta. A sérült belezuhant az erkélyajtóba, mely szilánkokra robbant. Lady Simtal rémülten felsikoltott. Relik nem várt tovább. A hátára hengeredett, nyílpuskáját az oromzat és a tető közötti kis résbe csúsztatta, aztán lecsusszant a fal külső oldalára, egy pillanatig kapaszkodott. Közben a házból kiáltások hallatszottak. Relik leugrott. Esés közben megperdült, majd macskaügyességgel a talpára esett a sikátorban. Felegyenesedett,
megigazította a köpönyegét, aztán szépen nyugodtan besétált egy mellékutcába, el a villa közeléből. Lady Simtal ideje lejárt. De nincs szerencséje, mert a haldoklása hosszú lesz. A Városi Tanács egyik nagy hatalmú, köztiszteletben álló tagját éppen most ölték meg, az ő teraszán. Lim feleségének – vagyis most már özvegyének – biztosan lesz ehhez egy-két szava. Az első felvonás, mondta magában, miközben átsétált a Csontos Kapun, majd leereszkedett a Daru negyedbe vezető széles úton. Ez még csak az első felvonás volt, az első jel, mely tudatja Lady Simtallal, hogy vadászat indult, melynek prédája pont ő. Nem lesz könnyű munka: a nő nem éppen nyeretlen kétéves az intrika tudományában. – Még több vér fog folyni – suttogta hangosan, miközben befordult a sarkon, és elindult a Főnix fogadó gyengén megvilágított bejárata felé. – De a végén el fog bukni, és bukásának köszönhetően egy régi barátom felemelkedik. Amikor a fogadó közelébe ért, egy sötét keresztutca bejáratából egy alak lépett elé. Relik megállt. Az alak intett, és visszalépett a sötétbe. Relik követte. A sikátorban megállt, hogy szeme hozzászokjon a sötétséghez. Az előtte álló férfi felsóhajtott. – A leszámolási hadműveleted ma éjjel megmentette az életedet – mondta keserűen. Relik a falnak támaszkodott, és keresztbe fonta a karját: – Igazán? Párduc klánvezér előlépett, keskeny, himlőhelyes arcán szokás szerint komor kifejezés ült. – Ez az éjszaka kész katasztrófa, Nom. Nem hallottál semmit? – Nem. Párduc vékony ajka örömtelen mosolyra húzódott. – Háború tört ki a háztetőkön. Valaki gyilkolja a társainkat. Alig egy óra alatt öt Járőrt vesztettünk el, ami annyit jelent, hogy nem egy ellenféllel állunk szemben. – Kétségkívül – mondta Relik. Köpönyegén keresztül a bőréig hatolt a kocsma kőfalának hidege. Megborzongott. A Liga ügyei untatták, mint mindig. – Elvesztettük Talo Krafart – folytatta Párduc –, valamint egy klánvezért is. – Hátrakapta a fejét, mintha attól rettegne, hogy bármelyik pillanatban nekironthat valaki a sötétből egy késsel. Relik még mindig egykedvű volt, de az utolsó szavakra felkapta a fejét. – Biztosan nagyon jók. – Az összes szemtanúnk halott, ez a ma éjjelre kiosztott rossz poén. Nem hibáznak sosem, a szemetek. – Mindenki követhet el hibákat – mormogta Relik. – Elindult már Örvény? – Még nem. Egyelőre nagyon lefoglalja az, hogy visszahívja az összes klánt. Relik elkomorodott, és szokásától eltérően kíváncsivá vált. – Lehet, hogy valaki meg akarja szerezni a pozícióját? Talán valami belső ügyről van szó... – Te azt hiszed, hogy mi mind hülyék vagyunk? Ez volt Örvény legelső gondolata. Nem, nem belső ügy. Bárki is az, aki gyilkolja az embereinket, nem tartozik a Ligához, és nem a városból való. Relik számára a válasz nyilvánvaló volt. Megvonta a vállát. – Akkor biztos egy Birodalmi Karmos dolgozik.
Párduc beleegyezően bólintott ugyan, de arckifejezése elárulta, hogy nincs teljesen meggyőződve erről. – Lehet. Hiszen állítólag ők a legjobbak, nem igaz? De miért pont a Liga tagjait szemelték ki? Az ember arra számítana, hogy a nemesekre csapnak le először. – Azt kívánod tőlem, hogy kitaláljam, mit miért csinál a Birodalom? A Klánvezér pislogott, arca még jobban elkomorodott. – Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek. Szívességet teszek neked, Nom. Így, hogy nyakig benne vagy ebben a leszámolósdiban, a Liga nem vehet téged a szárnyai alá. Csak egy figyelmeztetés. Relik ellökte magát a faltól, és a sikátor bejárata felé fordult. – Szívesség, Párduc? – halkan felnevetett. – Csapdát állítunk – mondta Párduc, és Relik elé állt. Sebhelyes állával a Főnix fogadó felé intett. – Csak legyél szem előtt, és ne rejtsd véka alá, hogy mivel keresed a kenyeredet. Relik merev, kifejezéstelen tekintettel nézett vezetőjére: – Csali vagyok? – Csináld, amit mondtam. Relik válasz nélkül elindult, kivonult a sikátorból, felment a lépcsőn, és belépett a Főnix fogadóba. – Valami alakul kint az éjszakában – mondta Banya, miután Turban Orr eltávozott. Megremegett körülötte a levegő, és ismét felvette saját alakját. Baruk a térképes asztalához lépett, közben keze remegését azzal próbálta leplezni, hogy háta mögött összekulcsolta ujjait. – Szóval te is érezted. – Megállt, és felsóhajtott. – Hát, igen, úgy látszik, ezek a legmozgalmasabb órák. – Az összetartó erők mindig így jelennek meg – mondta Banya, miközben felállt, és kinyújtóztatta szárnyát. – A fekete szelek már gyülekeznek, alkimista. Óvakodj a halálos leheletüktől. – Míg te lovagolsz rajtuk, csupán hírnökei a baljós jövőnknek – morogta Baruk. Banya felnevetett. Az ablakhoz totyogott. – A mesterem már jön is. Még sok feladat áll előttem. – Engedd meg – mondta Baruk, és intett kezével. Az ablak kinyílt. Banya felreppent a párkányra, és fél szemmel visszanézett Barukra. – Látom, hogy tizenkét hajó szeli egy mély öböl vizét – mondta. – Tizenegy közülük lángokban áll. Baruk megdermedt. Nem számított jóslatra. Most félt, határozottan félt attól, ami következik. – És a tizenkettedik? – kérdezte alig hallható hangon. – Az éjszakai égbolt tele van szikrákkal, forgószél hajtja őket körbe-körbe az utolsó hajó körül. – Banya kis szünetet tartott, aztán folytatta. – Még mindig pörög – ezzel eltűnt. Baruk válla leroskadt. Visszafordult az asztalon látható térképhez, és szemügyre vette a tizenegy, valaha Szabad Várost, mely most már a Birodalom bíborvörös-
szürke zászlaját hordta. Darujhisztán maradt csak utolsóként, mely nem ezt a zászlót viselte. – A szabadság lassan elvész – mormogta. Hirtelen felhördültek körülötte a falak, Baruk pedig levegő után kapott. Olyan érzése volt, mintha egy iszonyatos súly préselné össze a mellkasát. A vér dobolt a fejében, erős fájdalmat érzett. Megkapaszkodott az asztal sarkában, hogy talpon bírjon maradni. A mennyezeten eddig fehéren izzó lámpások fénye lobbant egyet, majd kialudt. Az alkimista a sötétben hallotta, hogy megreccsennek körülötte a falak, mintha egy óriás keze nyomódott volna az épületre. Amilyen gyorsan érkezett, a nyomás olyan gyorsan el is tűnt. Baruk remegő kézzel letörölte a homlokáról az izzadságot. Háta mögött egy szelíd hang szólalt meg. – Üdvözletem, Fő Alkimista. Én a Hold Szülöttének Ura vagyok. Baruk, még mindig az asztal felé fordulva, lehunyta a szemét, és bólintott. – Hagyjuk a címet – suttogta. – Kérlek, szólíts Baruknak. – Én a sötétben vagyok otthon – mondta az úr. – Nagy kényelmetlenséget okozna ez neked, Baruk? Az alkimista elmormolt egy varázsigét. Előtte a térképen lévő adatok hűvös, kék fénnyel kezdtek világítani. A Hold Szülöttének Ura felé fordult, és meglepődve tapasztalta, hogy az csak annyira veri vissza a fényt, mint a szobában levő élettelen tárgyak. Ennek ellenére tisztán ki tudta venni a férfi vonásait. – Te Tiste Andii vagy – mondta. A vendége fejet hajtott. Ferde vágású, sokszínű szeme végigsiklott a szobán. – Van esetleg egy kis borod, Baruk? – Persze, uram – az alkimista az asztalához sétált. – A nevem az emberi nyelven nagyjából úgy hangzik, hogy Fürkész Anomander. – Az úr követte Barukot az asztalhoz, csizmája csattogott a fényezett márványpadlón. Baruk bort töltött, aztán megfordult, és kíváncsian végigmérte Fürkészt. Hallott már róla, hogy a Tiste Andii harcosok fent északon harcolnak a Birodalom ellen, egy vérszomjas és kegyetlen ember, bizonyos Caladan Brood vezetésével. Szövetségre léptek a Bíborsereggel, és együttes erővel tizedelték a Birodalom seregeit. Ezek szerint a Hold Szülöttében is Tiste Andiik laktak, és az a férfi volt az uruk, aki előtte állt. Baruk életében most először állt szemtől szemben egy Tiste Andiival. Zavarban volt, méghozzá nem is kicsit. Micsoda különleges szempár, gondolta magában. Az egyik percben még mély borostyánszínű, macskaszerű és nyugtalanító, a következőben viszont már szürke és hideg, akár egy kígyóé. A szivárvány minden színe a rendelkezésére állt, hogy kifejezze velük hangulatváltozásait. Egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy vajon megmutatja-e a szempár, ha tulajdonosa hazudik. Az alkimista könyvtárában megvoltak a Gothos Tekercsek fennmaradt példányainak másolatai, jaghuta írások az előző évezredből. Baruknak eszébe villant, hogy az írásokban helyenként megemlítik a Tiste Andiikat is, méghozzá mindig félelemmel. Gothos maga, aki jaghuta varázslóként az Ősi Mágia legmélyebb üregeibe is eljutott, azon idők isteneit magasztalta, amikor a Tiste Andiik még kevesen voltak. Azóta a különös, titokzatos, fekete bőrű emberek száma egyre csökkent. Fürkész
Anomander bőre ébenfekete volt, Gothos leírásának megfelelően, de sörénye ezüstösen csillogott. Két méternél is magasabb volt. Vonásai kemények voltak, mintha ónixból faragták volna arcát. A feje, a nagy, függőleges bogarú szeme vonalában kissé kiszélesedett. Fürkész széles hátára egy kard volt kötve, melynek antik, sárkánykoponyát formázó ezüstgombja és régimódi markolata egy két méter hosszú fahüvelyből meredt elő. A fegyverből hatalom áradt, és úgy festette feketére maga körül a levegőt, akár a tinta a vizet. Amikor Baruk tekintete egy pillanatra megpihent a fegyveren, majdnem felkiáltott – végtelen sötétséget látott maga előtt, mely hideg volt, akár egy gleccser belseje, s az antikvitás szaga, valamint halk, morgó hang áradt belőle. Baruk levette szemét a fegyverről, és Fürkészre nézett, aki viszont őt figyelte fél szemmel. A Tiste Andii sokatmondóan elmosolyodott, és az egyik boroskupát Baruk felé nyújtotta. – Banya a szokásos, melodramatikus formáját hozta? Baruk szeme megrebbent, aztán önkéntelenül elvigyorodott. Fürkész belekortyolt a borba. – Sosem rejtette véka alá a képességeit. Leülünk? – Persze – felelte Baruk. Végre elengedte magát kicsit, bár igazából még mindig rettegett. Sokéves kutatásai során felfedezte, hogy a nagy hatalom minden lelket másképp formál át. Ha Fürkész lelke rossz irányba tekeredett volna, azt Baruk azonnal megérzi. De Fürkész láthatóan biztos kézzel fogta össze a dolgokat. Ez már magában is tiszteletet keltett. A férfi formálta a hatalmát, és nem fordítva. Az ilyen erős irányítóképesség, nos, ember feletti volt. Baruk sejtette, hogy nem ez lesz az első olyan tapasztalata ezzel a harcosmágussal kapcsolatban, mely megdöbbenti, és félelmet ébreszt benne. – A nő mindent bevetett ellenem – jelentette ki Fürkész váratlanul. A Tiste Andii szeme zölden csillogott, akár a jéghegyek belseje. Barukot meglepte a Tiste Andii kirohanása. A nő? Ja, persze, a Császárnő. – De még így sem tudott térdre kényszeríteni – folytatta Fürkész. Az alkimista megdermedt a székében. – Viszont – mondta óvatosan – visszavonulót fújtál, elvesztetted a csatát. Érzem a hatalmadat, Fürkész Anomander – tette hozzá, egy enyhe fintor kíséretében. – Úgy hullámzik, akár a tenger. Tehát fel kell tennem a kérdést: hogy lehet, hogy legyőztek? Tudok egyet s mást a Császárnő Főmágusáról, Tajszkrennről. Van ereje, de a tiédhez képest az semmi. Szóval, hogyan alakulhatott úgy a csata? Fürkész a térképre meredt, miközben válaszolt. – Varázslóimat és harcosaimat Brood északi hadjáratához rendeltem. A városomban csak gyerekek és papok voltak, meg három idős, könyvekbe temetkező boszorkánymester. Város? Tehát egy város van a Hold Szülöttében? – Nem védhetek meg egyedül egy egész Holdat. Nem lehetek ott egyszerre mindenhol. Ami meg Tajszkrennt illeti, rá sem hederített a körülötte lévő emberekre. Eszembe jutott, hogy talán leállíthatnám, de túl magas árat kellett volna fizetnem érte. – Fejét csóválta, lemondóan, aztán Barukra nézett. – Visszavonulót fújtam, hogy
megmentsem a népem otthonát. – S magára hagytad Palás városát, mely elbukott. – Baruk gondolatban a szájára csapott, és átkozta tapintatlanságát. De Fürkész erre csupán megvonta a vállát. – Sosem hitegettem őket azzal, hogy egyedül elbírok egy sereggel. Puszta jelenlétem elég volt ahhoz, hogy a Birodalom két évig ne merjen támadni. – Azt hallottam, hogy a Császárnő elég türelmetlen típus – mormogta Baruk. Szeme összeszűkült, felnézett Fürkészre. – Találkozni akartál velem, Fürkész Anomander, és tessék, most itt vagyunk. Mit kívánsz tőlem? – Szövetséget akarok kötni – felelte a Hold Ura. – Velem? Személyesen velem? – Játsszunk nyílt lapokkal, Baruk – Fürkész hangja most hidegen csengett. – Engem nem téveszt meg az a rakás idióta a Méltóságok Csarnokában. Tudom, hogy te és mágustársaid vagytok Darujhisztán igazi urai. – Felállt, és szürke szemmel nézett le Barukra. – Mondok én neked valamit. A Császárnő számára a ti városotok az egyetlen gyöngyszem ezen a sáros kontinensen. Meg akarja kapni ezt a várost, és amit akar, azt általában meg is szerzi magának. Baruk lehajolt, és megpiszkálta ruhája kopottas alját. – Értem – mondta halkan. – Palás városának is voltak varázslói. Fürkész elkomorodott: – Igen. – Viszont – folytatta Baruk –, amikor a csata komolyra fordult, akkor neked nem a szövetség volt az első gondolatod, hanem a Holdad épsége. – Ezt ki mondta neked? – kérdezte Fürkész. Baruk felnézett, és széttárta kezét: – A varázslók közül néhányan megmenekültek. – Itt vannak a városban? – Fürkész szeme feketévé vált. Baruk hátán a fekete szempár láttán végigfutott a hideg. – Miért? – kérdezte. – A fejüket akarom – felelte Fürkész, szinte közömbös hangon. Újratöltötte poharát, és belekortyolt. Baruk jeges marok szorítását érezte a mellkasában, a szíve körül. Az utóbbi pár percben fejfájása szinte az elviselhetetlenségig fokozódott. – Miért? – kérdezte ismét. Ha tudott is a Tiste Andii az alkimista kényelmetlenségeiről, nem mutatta jelét. – Miért? – Úgy ízlelgette a szót a nyelve hegyén, akár egy bort. Szája keserű mosolyra húzódott. – Amikor a moranth hadsereg lejött a hegyek közül, Tajszkrenn pedig varázslócsapata élére állt, és elterjedt a hír, hogy egy Birodalmi Karmos járkál a városban – Fürkész mosolya eltorzult –, akkor Palás varázslói elmenekültek. – Rövid időre elhallgatott, mintha újra átélné az eseményeket. – A Karmosok pár lépést tehettek csupán a városban, aztán kiiktattam őket. – Ismét rövid szünetet tartott, arcán szomorkás kifejezés tűnt fel. – Ha a város varázslói maradtak volna, akkor visszaverjük a támadást. Tajszkrenn ugyanis valami mással volt elfoglalva. Pozícióját – egy dombtetőt – védőkörökkel megerősítette, aztán elengedte a démonait, de nem
felénk, hanem a saját társai felé. Ezen persze nagyon meglepődtem, de azért nem hátráltam meg egykönnyen. Jelentős erőhullámot löktem én is feléjük. – Felsóhajtott. – A Holdat csak egy pár perccel a lehetséges pusztulása előtt vontam vissza. Dél felé irányítottam, én pedig a varázslók után mentem. – Követted őket? – Kettő kivételével mindet megtaláltam. – Fürkész Baruk szemébe nézett. – Akarom azt a kettőt, méghozzá lehetőleg élve. De a fejük is megteszi. – Megölted azokat, akiket megtaláltál? Hogyan? – Természetesen a kardommal. Baruk döbbenten kapta fel a fejét: – Ó – suttogta. – Ó... – A szövetség – mondta Fürkész, majd kiitta poharát. – Ezt a dolgot meg kell beszélnem az Összeesküvőkkel – felelte Baruk. Lassan felemelkedett a székből, de még remegett a lába. – Hamarosan értesítelek a döntésünkről. – A Tiste Andii hátára kötött kardot bámulta. – Mondd csak, ha megkapod azokat a varázslókat, azzal ölöd majd meg őket? Fürkész elkomorodott: – Persze. Baruk lehunyta a szemét, és elfordult: – Szóval levágod a fejüket. Fürkész hangosan felnevetett mögötte: – Túl sok a szánalom a szívedben, alkimista. Az ablakon át beszűrődő gyenge fény jelezte, hogy odakint hajnalodik. A Főnix fogadóban egyetlen asztal volt foglalt. Négy férfi ült körülötte, egyikük ülve elaludt, fejét egy sörtócsába hajtotta. A fickó hangosan horkolt. A többiek kártyáztak, kettejüknek már vörös volt a szeme a kimerültségtől, a harmadik viszont csak ült nyugodtan, kezében a kártyákkal, és beszélt, beszélt és beszélt. – Aztán ott volt az az este, amikor megmentettem Relik Nom életét, a Vigília utca végében. Négy, nem, öt semmirekellő gazember sarokba szorította szegényt. Alig állt már a lábán, vagy száz sebből vérzett. Megkéselték. Rögtön láttam, hogy ez a tusa már nem tarthat sokáig. Hátba támadtam a hat gazembert, az öreg Kruppe, tűz táncolt az ujjaim közt, egy félelmetesen erős varázsigét használtam. Gyorsan elmormoltam, és lám! Már csak hat kupac hamu maradt belőlük Relik lába előtt. Hat kupac hamu, s közte ott csillogott az arany az erszényükből. Ha! Szép vérdíj volt! Murillió kecsesen közelebb siklott Gyorskezű Sáfrányhoz, finom metszésű feje kissé felé fordult. – Lehetséges ez? – suttogta. – Hogyan húzhatja valaki ennyi ideig a játékot? Sáfrány fáradtan a barátjára vigyorgott. – Nem bánom, de komolyan. Itt bent biztonságban vagyok, és csak ez számít. – Merénylők háborúja, badarság! – mondta Kruppe, majd hátradőlt, és egy eléggé hervadt, fehér selyem zsebkendővel megtörölte az arcát. – Kruppe erősen kételkedik szavaid igazában. Mondd már, nem láttad talán, hogy Relik Nom korábban itt volt? Kedélyesen elbeszélgetett ezzel a Murillió gyerekkel, bizony. Nyugodt volt, mint
mindig, talán nincs igazam? Murillió elfintorodott. – Nom mindig ilyen, ha éppen megölt valakit. Dobj már be egy kártyát, a mindenségit! Nekem ma korán kell kelnem, dolgom van. – Na és mit mesélt neked Relik? – kérdezte Sáfrány Murillió válaszként csupán mormogott valamit. Le sem vette a szemét Kruppéról. A kövér kis ember cérnavékony szemöldöke a magasba szökött. – Talán Kruppe van soron? Sáfrány lehunyta a szemét, és hátradőlt a székében. – Három merénylőt láttam a háztetőkön, Kruppe – motyogta. – Az a kettő, amelyik a harmadikat kicsinálta, engem is üldözőbe vett, pedig engem aztán senki sem nézne merénylőnek. – Nos – mondta Murillió, amint szemügyre vette a fiatal tolvaj tépett ruháit, drótvágta sebeit –, én hajlamos vagyok elhinni, amit mondasz. – Bolondok! Kruppe egy rakás idiótával ül egy asztalnál – Kruppe a hortyogó Balekre nézett. – És Balek közöttük a legnagyobb hülye. Sajnos kevés önérzettel áldotta meg a sors. Ebből adódik jelenlegi szomorú sorsa, melyből igen sok tanulságot lehet levonni. Dolgod van, Murillió? Kruppe nem gondolta volna, hogy a városban lakó megannyi szeretőd ily korán reggel kelne. Hiszen mit látnának ilyenkor a tükörben? Kruppének borsódzik a háta, ha csak belegondol. Sáfrány megtapogatta a fejbőrén lévő sebet. Felszisszent, aztán előredőlt. – Gyerünk, Kruppe – mondta. – Dobj már be egy lapot. – Én jövök? – Úgy látszik, az önérzet nem segít fejben tartani azt, hogy éppen ki következik – jelentette ki Murillió szárazon. A lépcsőkön csizmás léptek hallatszottak. Mindhárman odafordultak, és Relik Nomot látták lejönni az emeletről. A magas, sötét bőrű férfi kipihentnek tűnt. Nappali köpönyegét viselte, mely sötét bíborszínű volt, s a nyakában egy kagyló formájú ezüstcsat fogta össze. Fekete haja frissen volt fésülve, enyhe hullámokkal keretezte keskeny, frissen borotvált arcát. Relik az asztalhoz lépett, és belemarkolt Balek ritkuló hajába. Felemelte a férfi fejét a sörtócsából, és közelebbről alaposan megszemlélte. Gyengéden visszatette barátja fejét az asztalra, majd letelepedett. – Ez még mindig a tegnap esti játszma? – Igen – felelte Kruppe. – Kruppe éppen jó úton van afelé, hogy ennek a kettőnek még a gatyáját is elnyerje. Jó téged újra látni, kedves Relik. Ez a fiatalember – Kruppe itt libbenő kézzel Sáfrány felé intett – másról sem beszél, csak valami gyilkosokról, akik a fejünk fölött járkálnak. Valóságos mészárszék! Hallottál már valaha ilyen ostobaságot, Relik, Kruppe barátja? Relik megvonta a vállát: – Újabb legenda. Ez az egész város egy régi legendára épül. Sáfrány elszontyolodott. Úgy látszik, ezen a reggelen senkinek sem akaródzik megválaszolni a kérdéseit. Fúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy vajon miről beszélhetett korábban Murillió és Relik; úgy összegörnyedtek a szoba legsötétebb sarkában álló asztalnál, mintha összeesküvést szőnének éppen. Nem mintha ez olyan
távol állt volna tőlük – de általában Kruppe volt a fő szervező. Murillió a söntés felé fordult: – Bögyös! – kiáltotta. – Alszol? A fapult mögül zavart mormogás volt a válasz, aztán felbukkant Bögyös feje, szőke haja még a kócosnál is kócosabb, püffedt arca álmosan gyűrött. – Aha – motyogta. – Mi kéne? – Hozz reggelit a barátaimnak, kérlek! – Murillió talpra állt, és kritikusan végigmérte az öltözetét. A könnyű gyolcsból készült, zöldre festett ing most lógott a testén, és sörfoltok éktelenkedtek rajta. Finom, festett bőrnadrágja koszos volt, és gyűrött is. Murillió felsóhajtott, és ellépett az asztaltól. – Fürödnöm kell, és ruhát váltani – mondta. – Ami a játszmát illeti, én elvesztettem a reményt, kiszállok. Most már biztosan tudom, hogy Kruppe sosem fogja kijátszani a lapját, és így bezár minket a visszaemlékezései és zsörtölődése kilátástalan csapdájába, feltehetőleg mindörökre. Jó éjt mindenkinek! – Ő és Relik jelentőségteljesen összenéztek, aztán Murillió kurtán bólintott. Sáfrány tanúja volt a némajátéknak, és még jobban elkomorodott. Nézte, ahogy Murillió elmegy, aztán Relik felé fordult. A merénylő Baleket nézte, arca kifürkészhetetlen volt, mint mindig. Bögyös betámolygott a konyhába. Egy perc múlva hangos edénycsörgés kezdődött. Sáfrány az asztalra dobta a lapjait, aztán hátradőlt, és lehunyta a szemét. – Az ifjú is kiszáll talán? – kérdezte Kruppe. Sáfrány bólintott. – Hah, Kruppe ismét győzött. – Letette a kártyáit, majd a vékonyka nyakába kötött zsebkendőbe nyomta az állát. A tolvaj elméjében tovább lobogott a gyanú lángja. Összeesküvést sejtett. Először ott volt a merénylők háborúja, most meg Relik és Murillió mesterkedik valamiben. Gondolatban nagyot sóhajtott, aztán felnyitotta a szemét. Teste minden porcikája sajgott az esti kalandok miatt, de tudta, hogy nagy szerencséje volt. Balekre nézett, de nem látta őt. Ismét a magas, fekete gyilkosok képe villant fel előtte. Megborzongott. De a nagy veszély ellenére, melynek kitette magát az éjjel a tetőkön, el kellett ismernie, hogy valahol izgalmasnak találta a kalandot. Miután bevágta az ajtót maga mögött, és Bögyös a kezébe nyomta azt a korsó italt, egy órán keresztül nem volt képes megmozdulni, mert egész testében remegett. Most már Baleket látta maga előtt. Baleket, Kruppét, Murilliót és Reliket. Micsoda egy fura társaság – egy iszákos, egy kétes elmeállapotú, állítólagos mágus, egy piperkőc, meg egy gyilkos. És mégis, ők voltak a legjobb barátai. Szülei áldozatul estek a Szárnyas Pestisnek, amikor Sáfrány még csak négyéves volt. Azóta nagybátyja, Mammot nevelgette. Az öreg tudós megtett minden tőle telhetőt, de ez nem volt elég. Sáfrány ugyanis sokkal izgalmasabbnak találta az utca árnyait, meg a holdfényes háztetőket, mint a nagybátyja penészes könyveit. Most azonban valahogy nagyon egyedül érezte magát közöttük. Kruppe egyetlen percre sem vette le magáról a kedves bolond álarcát – az évek során, amióta Sáfrány tolvajtanoncként Kruppe keze alatt tanulta a mesterséget, sosem látta őt másként viselkedni. Balek életének láthatóan egyetlen fő célja volt – az, hogy kerülje a
józanságot. Hogy miért viselkedik így, azt Sáfrány nem tudta, csak sejtette, hogy a férfi valaha biztosan többre volt hivatott. Relik és Murillió pedig most mesterkedik valamiben, amiből ő teljes mértékben kimarad. Gondolatai közé befurakodott egy kép – egy alvó leány idomai a holdfényben –, mire ő ingerülten megrázta a fejét. Bögyös érkezett a reggelivel, mely vajban sült kenyérből, egy darab kecskesajtból, egy fürt helyi szőlőből és egy bögre erős, fekete kallouzi kávéból állt. A nő Sáfrányt szolgálta ki először, aki hálásan köszönetet mormolt. Kruppe egyre türelmetlenebb lett, amikor Bögyös másodikként Relikhez fordult. – Micsoda tapintatlanság – mondta a férfi, és közben feltűrte kabátja foltos, bő ujját. – Kruppe legszívesebben vagy ezer szörnyű átkot zúdítana Bögyös nyakába. – Kruppe jobban tenné, ha nem tenné – mondta Relik. – Jaj, nem, persze, hogy nem teszem – mondta Kruppe, majd zsebkendőjével megtörölte a homlokát. – Hiszen egy varázsló az én pozíciómban, nem alacsonyodhat le holmi kis cselédekhez. Bögyös odapattant mellé. – Cseléd? – Felkapott a tálcáról egy kenyércsücsköt, és jól odacsapta Kruppe fejéhez. – Ne aggódj – mondta, miközben elindult a söntés felé. – Amilyen hajad neked van, senki sem fogja észrevenni Kruppe levette a fejéről a kenyeret. Már éppen földhöz csapta volna a szeletet, amikor hirtelen meggondolta magát. Megnyalta ajkát. – Kruppe ma reggel különösen kegyes kedvében van – mondta, majd szélesen elmosolyodott, és letette a kenyeret a tányérja szélére. Előredőlt, és összekulcsolta tömpe ujjait. – Kruppe egy fürt finom, zamatos szőlővel szeretné kezdeni az étkezést.
Hetedik fejezet
Látok egy embert olyan tűzben kuporog mely nem melegíti át a testem s azon tűnődöm, mit kereshet ő az én halotti máglyámon...
Gadrobi Sírvers (Ismeretlen szerző)
Kruppét álma ezúttal az Ingovány Kapun vitte át. Végighaladt a Déli úton, aztán rátért a Bányász-tavi útra. Feje felett az ég felettébb nyugtalanító, zöldes-ezüstös árnyalatban pompázott. – Minden megáradt – nyögte Kruppe, miközben lába sebesen vitte a poros úton. – Az Érme egy gyermek kezébe került, aki nem is tudja, mi van nála. Tehát Kruppének végig kell mennie ezen a Majmok utcáján? Szerencse, hogy Kruppe kerekded teste a tökéletes szimmetria iskolapéldája. Az egyensúlyérzéket persze nem csak örökölni kell, hanem gyakorlással tovább képezni, bizony. De persze Kruppe különleges eset, neki sosincs szüksége gyakorlásra, semmilyen téren. A tőle balra eső földeken, egy csoportnyi fiatal fa körében egy kis tábortűz vetett vörös fényt a fölébe nyúló ágakra. Kruppe éles szeme egyetlen figurát látott a tűznél. – Ezen a köves, régi úton, sokszor megbicsaklik az ember lába. Kruppe inkább rátér a csupasz földre, mely még nem zöldell az évszaknak megfelelően. Amonnan tűz fénye látszik. Letért az útról, és belépett a fák közé. Ellépett két vékonyka törzs között, és besétált a fénykörbe. A csuklyás alak felé fordult, és bár a tűz ott lobogott előtte, arca mégis árnyékban maradt. A tűzben tartotta a kezét, de hosszú, szétterpesztett ujjain mégsem látott semmiféle elváltozást. – Szívesen melegednék én is – mondta Kruppe, miközben udvariasan fejet hajtott. – Oly ritka a tűz Kruppe álmaiban mostanság.
– Idegenek sétálnak be az álmokba – mondta az alak erős akcentussal. – Mint én is. Tehát te idéztél meg engem? Már régen nem jártam a világban. Kruppe szemöldöke felszaladt. – Megidézni? Nem, biztos nem Kruppe volt az, hiszen ő maga is csak szemlélője álmainak, nem irányítója. Hiszen képzeld csak, Kruppe most, miközben itt beszélget veled álmában, valójában a városban, az ágyában pihen, meleg takarók alatt. De kérlek, idegen, fogadj magad mellé, hiszen reszketek, mi több, rögvest megfagyok. A másik halkan felnevetett, és a tűz mellé engedte Kruppét. – Ismét érzéseket keresek, de a kezem nem érez semmit. Ha imádnak, akkor élhetem át híveim fájdalmát. Félek, többé nincsenek hívőim e földön. Kruppe hallgatott. Nem tetszett neki az álom szomorkás hangulata. A tűz fölé tartotta a kezét, de alig érzett meleget. Térdébe hideg fájdalom kúszott. Végül felnézett, és szemügyre vette a tűz túloldalán ülő alakot. – Kruppe úgy gondolja, te egy Ősi Istenség vagy. Megtudhatnám a nevedet? – Úgy ismernek, hogy K'rul. Kruppe megmerevedett. Feltételezése beigazolódott. A gondolat, hogy egy Ősi Istenség felébredt, és most az ő álmában kóborol, megrémítette. – És mi járatban vagy errefelé, K'rul? – kérdezte enyhén remegő hangon. Hirtelen valahogy túl forrónak tűnt számára az egész helyzet. Előszedte a zsebkendőjét, és leitatta a homlokáról az izzadságot. K'rul elgondolkodott, és amikor végre válaszolt, Kruppe hallotta a bizonytalanságot a hangjában. – Vért ontottak e csillogó város falai mögött, Kruppe, méghozzá olyan kövezetre, melyet valaha nekem szenteltek fel. Ez... ez nekem újdonság. Valaha sok halandó lelkében uralkodtam, s híveim vérrel is, csontokkal is áldoztak nekem. Jóval azelőtt, hogy megépültek az első kőtornyok, én ott jártam a vadászó népek között. – A csuklya felemelkedett, és Kruppe érezte, hogy a halhatatlan szempár őrá szegeződik. – Vért ontottak, de azt hiszem, ez magában még nem elegendő. Úgy érzem, azért vagyok itt, hogy várjam azt, akit fel fognak ébreszteni. Valakit, akit régen ismertem, nagyon régen. Kruppe ezt úgy emésztgette, akár egy túl keserű falatot: – S mit hoztál Kruppének? Az Ősi Istenség hirtelen felemelkedett a tűz mellől. – Ősi tüzet hoztam, mely a szükség idején felmelegít majd. De nem követelek tőled semmit. Csak keresd a T'lan Imasst, aki a nőt vezeti. Ők az Ébresztők. Azt hiszem, fel kell készülnöm a csatára. A csatára, melyet el fogok veszteni. Kruppe szeme hirtelen elkerekedett. Rádöbbent valamire. – Téged használ valaki – suttogta. – Talán. Ha igen, akkor a Gyermek Istenek nagy hibát követnek el. Hiszen – mondta, és hangján úgy tűnt, mintha gonoszul elmosolyodna – csatát fogok veszteni. De nem halok meg – K'rul elfordult a tűztől, hangja elmosódottan érkezett Kruppéhez. – Játssz csak tovább, halandó. Minden isten egy halandó keze által hal meg. A halhatatlanok élete csak így érhet véget. Az Ősi Isten üzenetét Kruppe nem vette félvállról. Gyanította, hogy az utolsó mondatok nagy jelentőséggel bírnak majd a továbbiakban. Olyan tudást kapott,
melyet ezentúl szabadon használhat. – És Kruppe használni is fogja – suttogta. Az Ősi Isten elhagyta a tűz fénykörét, és a földeken át északkelet felé tartott. Kruppe a tüzet bámulta. A lángok mohón falták a fadarabokat, ám hamu nem maradt utánuk, és rárakni sem kellett. Most is ugyanolyan erősen égett, mint amikor megérkezett. Megborzongott. – Egy gyermek kezében vagyok – mormogta. – Ma éjjel Kruppe tényleg egyedül van ezen a világon. Teljesen egyedül. Napkelte előtt egy órával a Kör Megszakítóját leváltották a szolgálatból a Zsarnok Barbakánjánál. Ezen az éjjelen nem jött senki, hogy a kapunál találkozzon szövetségesével. Villámok cikáztak az északi égbolton, a Tahlyn-hegység csipkés vonulata felett, miközben a férfi magányosan bandukolt lefelé a kanyargós Ánizs utcán, a Fűszer negyedben. Előtte lent ott csillogott a Tóparti negyed, a kikötő, a kereskedőhajók, melyek a távoli Kallouzból, Elingarthból, és Kepler-fokról érkeztek, ott lebegtek a sötét kőpillérek között, a gázlámpák fényében. A tó felől esőszagú szellő borzolta meg a férfi haját, bár felette az égen tisztán ragyogtak a csillagok. A címeres egyenkabátját már levette, és a vállára csapott bőrtarisznyába hajtogatta. Csupán a derekára kötött kard jelezte, hogy katona, ismeretlen beosztásban. Leváltották a szolgálatból, és ahogy lefelé bandukolt a tó felé, a szolgálatban eltöltött évek is mintha lefoszlottak volna róla. A dokkoknál töltött gyermekkora emlékképei tisztán és frissen ragyogtak az elméjében. A tengerészek vonzották őt ide, az idegen kereskedők, akik olyanok voltak, mint a hatalmas csatából megtért hősök, ahogyan hajóikról a partra szálltak. Akkoriban egészen hétköznapi esemény volt, ha a Szabad Kalózok egyik hajója beúszott a kikötőbe, kecsesen, akár egy hattyú. Olyan titokzatos helyekről jöttek, mint például Filman Orras, Majdnem Erőd, Halottak Története vagy Száműzetés – a kisfiú számára, aki sosem járt még szülővárosa falain kívül, ezek a nevek fantasztikus kalandokról meséltek. Amikor elérte a kőpillérek sorát, a férfi lassított. Az évek, melyek elválasztották egymástól mostani énjét és azt a kisfiút, most átfutottak az agyán, és a tengerrel kapcsolatos jelenetek valahogy borúsabbá váltak. Gondolatban végignézett a keresztutakon, melyeken eljutott idáig, és azt látta, hogy az égbolt mindig borús, a táj pedig feldúlt körülöttük. A kor és a tapasztalat tovább szaggatta őket, és bármit választott is annak idején, most minden döntése kétségbeesettnek és sorsszerűnek tűnt. Csak a fiatalok ismernék hát a kétségbeesést? Gondolkodott magában, miközben a dokk kőfalához sétált, hogy leüljön. Előtte szelíden hullámzott az öböl vize. Alatta vagy hét-nyolc méterre a sziklás part sötétbe burkolózott, néhol törött üveg és porcelán darabjai ragyogtak, mint földre hullott csillagok. A férfi jobbra fordult. Tekintete végigsiklott a domboldalon, majd elérte a lapos dombtetőt, és a rajta terpeszkedő épületet, a Méltóságok Csarnokát. Sose merészkedjünk túl messzire. Egyszerű lecke, melyet egy kalózhajó lángokban álló fedélzetén tanult meg. A hajófenék lassan megtelt vízzel, miközben tehetetlenül sodródott egy Törött Állkapocs nevű város magas, sziklacsúcsokra épült tornyai
között. Hübrisz, így nevezték a tudósok a Szabad Kalózok csúnya bukását. Sose merészkedjünk túl messzire. A férfi tekintete megpihent a Méltóságok Csarnokán. A zűrzavar, mely Lim tanácstag meggyilkolása után tört ki az épület falai között, még mindig tartotta magát. A Tanács tagjai kis csapatokba tömörültek, és a város ügyeinek megoldása helyett azzal töltötték az értékes órákat, hogy a legújabb pletykákat, rémhíreket tárgyalták ki egymás között. Turban Orr, akinek már majdnem a kezében volt a kedvező szavazati eredmény, most minden irányba szétküldte az embereit, hogy megkeressék a kémeket, akik belepiszkítottak a fészkébe. A tanácstag nem volt egészen hülye. Feje felett egy csapatnyi szürke sirály húzott el a tó irányába. A madarak keservesen vijjogtak az éjszakában. A férfi nagy levegőt vett, kihúzta magát, és erőszakkal elszakította tekintetét a Méltóságok Csarnokától. Késő bánat volt már arra figyelmeztetnie magát, hogy ne merészkedjen túl messzire. Azóta, hogy az Angolna ügynöke meglátogatta őt, sorsa megpecsételődött; van, aki árulónak nevezné őt. És talán az is volt, mert ugyan ki volna képes megmondani, hogy mi az Angolna igazi célja? Még a közeli munkatársa – az ügynök, aki kapcsolatban volt ővele – sem tudta, hogy mire készül a mestere. Gondolatai ismét Turban Orra terelődtek. Ellenfele egy ravasz, hatalommal bíró ember volt. Egyetlen fegyvere Orr ellen: az anonimitása. Ez pedig nem tarthatott örökké. Leült a kőre, és várta, hogy megérkezzen az Angolna embere. Egy üzenetet fog átadni annak az embernek – üzenni fog az Angolnának. Vajon mennyiben változtat majd a helyzetén az a levél? Rosszul teszi, hogy segítséget kér, hogy kockáztatja törékeny kis névtelenségét – a magányt, amely annyi belső erőt, annyi bátorságot csepegtetett belé. De szembeszállni Turban Orral – tudta, hogy ezt nem viheti véghez egyedül. Benyúlt a belső zsebébe, és előhúzta a tekercset. Keresztúton állt most, ezt ő is tudta. Felmérte félelmeit, ezért írta meg a segélykérő levelet. Olyan könnyű lenne most kiszállni az ügyből. Forgatta kezében a papírtekercset, méregette, hogy milyen pillekönnyű, kitapintotta a felület furcsa, olajos bevonatát, a bőrmadzag durva felületét. Könnyű, kétségbeesett lépésre készült. A férfi felemelte a fejét. Az égbolt már kezdett világosodni, a szél is nappali lendületet vett. Eső érkezik, észak felől, mint ebben az évszakban oly gyakran. Kitisztul a város, felfrissül majd. Letépte a madzagot a tekercsről, és lassan széthajtotta a papírt. Olyan könnyű. Lassan, szórakozottan darabokra tépte a papírt. Hagyta, hogy a papírcafatokat felkapja a szél, s elszállítsa a sötétbe burkolózó part irányába. A dagály a tenger felé sodorta a fecniket, amelyek hamuszemcsékként pöttyözték a hullámok hátát. Valahol a fejében mintha egy pörgő érme surrogását hallotta volna. Szomorkás hang volt. Pár perc múlva otthagyta a dokkot. Az Angolna ügynöke a ma reggeli körútja során, menet közben megállapítja majd, hogy a kapcsolata nem jelent meg a találkozón, és egyszerűen megállás nélkül továbbmegy. Végigment a Tóparti Úton, mögötte hajnali fényben fürdött a Méltóság-domb lapos teteje. Séta közben látta, hogy az út szélén megjelentek az első selyemkereskedők, és
elkezdték kiteregetni portékájukat a széles, kövezett járdán. A selymek között a férfi felfedezte az Illen városára jellemző levendulaszín fonatokat és csavarintásokat, valamint Setta és Lest halványsárga cérnázásait – utóbbi két, délkeletre fekvő városról tudta, hogy az elmúlt hónapban mindkettőt annektálta a Pannioni Látó – és megpillantotta a Sarrokallére jellemző nehézkes darabokat is. Soványka volt a kínálat: a malaza uralom miatt északkal minden kereskedelmi kapcsolat megszakadt. A Szantálfa utca bejáratánál elfordult a tótól, és a belváros felé haladt tovább. Négy utcával arrébb egy kis szoba várta őt egy roskadozó ház második emeletén, a hajnali szürkületben. A szoba vasveretes ajtaján retesz és lakat. Ebben a szobában nem volt helye semmiféle emléknek; nem tartott ott semmi olyasmit, ami felkelthette volna egy ravasz varázsló érdeklődését, vagy bizonyíthatta volna egy kémvadásznak, hogy mivel foglalkozik. Ebben a szobában még önmaga elől is elrejtőzhetett. Lady Simtal fel-alá járkált. Az utóbbi pár napban túl sokat vesztegetett el nehezen megszerzett vagyonából arra, hogy elsimítsa a kedélyeket. Lim átkozott ringyója nem hagyta, hogy a gyász felülkerekedjen mohóságán. Két napja hordott csak feketét, de már a csinos kis Murillió karján vonulgatott az udvarban peckesen, önelégülten, cifrán, akár egy karácsonyfa. Simtal rajzolt szemöldöke kéjesen megrándult. Murillió – azon a fiatalemberen aztán volt mit nézni. Mindent figyelembe véve, egészen jó befektetés volna őt felkarolni. Abbahagyta a járkálást, és megállt az ágyán heverésző férfi előtt. – Szóval nem tudtál meg semmit! – Hangja kissé lenézőre sikeredett, de remélte, hogy a férfi ezt nem vette észre. Turban Orr tanácstag fektében válaszolt, csupa heg alkarját a szemén nyugtatta. – Hiszen előre megmondtam. Az életben nem derítjük ki, hogy honnan jöhetett az a mérgezett nyílvessző, Simtal. A Csuklyásra, mérgezett volt! Miféle orgyilkosok használnak még manapság mérgezett nyílvesszőket? Örvény annyira felfegyverzi őket mindenféle varázslatokkal, hogy minden más segédeszköz felesleges. – Eltértünk a tárgytól – mondta a nő. Elégedett volt, hogy a férfi nem vett tudomást a szemtelenségéről. – Úgy van, ahogy mondtam – folytatta Orr. – Lim nem is egy... hmm... kényes ügyben benne volt, nyakig. A legyilkolásának valószínűleg egyáltalán semmi köze nincs hozzád. Bárkinek a teraszán megtörténhetett volna, csak éppen a tiéden esett meg. Lady Simtal keresztbe fonta a karját. – Turban, én nem hiszek a véletlenben. Az is véletlen volt talán, hogy a haláleset megdöntötte a többségedet a tanácsban – és éppen a szavazás előestéjén? – Látta, hogy a férfi arca megvonaglott. Rátapintott a gyenge pontjára. Elmosolyodott, és az ágyhoz lépett. Leült, és végigsimította a férfi csupasz combját. – Mindenesetre remélem, ellenőrizted őt? – Kit? Simtal elkomorodott, visszahúzta a kezét, és felállt. – A drága, szerető férjecskémet, te idióta. Turban Orr szája gonosz mosolyra húzódott.
– Mindig szemmel tartom őt a te kedvedért, édesem. Semmi újdonság. Azóta nem józanodott ki, hogy kidobtad a házából. A férfi felült, és az ágy végébe nyúlt, a ruháiért. Öltözni kezdett. Simtal elé pattant: – Mit csinálsz? – kérdezte éles hangon. – Szerinted? – Turban felhúzta a bricsesznadrágját. – A Méltóságok Csarnokában tovább folyik a vita. Ott kell lennem. – Minek? Hogy újabb tanácstagot állíts magad mellé? A férfi belebújt a selyemingébe, és elmosolyodott. – Igen, ezért is, meg még egyéb ügyek miatt. Simtal a mennyezetre emelte a tekintetét. – Ah, hát persze... a kém. Róla egészen megfeledkeztem. – Én személy szerint úgy gondolom – jelentette ki Orr –, hogy meg fogják szavazni a semlegességi nyilatkozatot, talán már holnap, vagy holnapután. Simtal gonoszul felnevetett. – Semlegesség! Kezded magad is bevenni a kampányszövegedet. Turban Orr, te egyszerűen a hatalmat szomjazod, a puszta hatalmat, mely egy malaza Legfőbb Ököl kezében összpontosulhat. Azt hiszed, hogy ezzel elindulsz a szép, egyenes úton, a Császárnő karjai közé. Mindezt a város költségén, de ez téged egy cseppet sem izgat! Turban dühösen fordult Simtal felé. – Asszony, te csak ne üsd bele az orrod a politikába! Darujhisztán bukását nem lehet megakadályozni. Akkor pedig jobb egy békés behódolás, mint egy véres csata. – Békés? Talán nem láttad, hogy mi történt Palás nemeseivel? A varjak napokig lakmároztak a finom, főúri húsból. Ez a Birodalom nemesi vérre szomjazik. – A Palásban történtek nem olyan egyszerűen zajlottak le, mint ahogy azt te beállítod – mondta Turban. – Ott a moranth bosszú is benne volt a pakliban, megállapodást kötöttek a Birodalommal. Itt ilyesmiről szó sincs – de ha van is, kit érdekel? Még ezt is a magunk hasznára fordíthatjuk, legalábbis én biztos. – Ismét elvigyorodott. – Hát ennyit a lelkiismereti problémádról a város nehéz sorsa miatt. Téged nem érdekel semmi más, csak saját magad. Szegény polgároknak nincs semmi szükségük a te képmutató sajnálkozásodra, Simtal. – Megigazította a ruháit. Simtal az ágy végéhez lépett, és megérintette Turban Orr párbajtőrének ezüstgombját. – Meg kellene őt ölnöd, akkor nem lenne vele többé semmi gondunk – mondta. – Már megint ő a téma? – A tanácstag felkelt, és közben nevetett. – A te agyad pontosan úgy működik, mint egy durcás kisgyereké. – Felkapta a kardját, és a derekára csatolta. – Csoda, hogy ki tudtál valamit szedni abból az idióta férjedből, ami a ravaszságot illeti, mindkettőtöknek jutott belőle bőven. – A férfiszív a legtörékenyebb dolog a világon – mondta Simtal, és titokzatosan elmosolyodott. Lehanyatlott az ágyára. Kinyújtotta a karját, és cicásan felpúpozta a hátát. – Mi a helyzet a Hold Szülöttével? Még mindig csak ott áll egy helyben? A tanácstag végignézett a nő testén, és szórakozottan válaszolt a kérdésre. – Még ki kell találnunk, hogyan léphetnénk vele kapcsolatba. Felállítottunk egy sátrat az árnyékában, képviselők ülnek benne, de az a titokzatos úr tudomást sem vesz rólunk.
– Talán már nem is él – mondta Simtal, majd nagyot sóhajtott. – Talán csak azért áll itt így a Hold, mert már nincs benne senki élő. Erre nem gondoltál, te nagy politikus? Turban Orr az ajtó felé indult: – De igen. Találkozunk este? – Azt akarom, hogy öld meg – mondta Simtal. A tanácstag a kilincsért nyúlt: – Talán. Szóval, látlak ma este? – Talán. Turban Orr keze egy pillanatra megállt a kilincsen, aztán a férfi kiment a szobából. Lady Simtal elnyújtózott az ágyán, és felsóhajtott. Gondolatai egy bizonyos fiatalemberre terelődtek, kinek kapcsolatát egy bizonyos özveggyel igen nagy veszteségnek érezte volna. Murillió fűszeres, zamatos bort kortyolgatott. – A részletek még nem világosak – mondta. Az alkohol égető íze fintort csalt arcára. Alattuk egy díszesen kifestett hintó hajtott el, három szürke mén húzta. A lovakon fekete lószerszám volt. A kocsis szintén feketét viselt, arcát csuklya takarta. A lovak kapkodták a fejüket, szemük vérben forgott, fülük a fejükre simult, de a kocsis széles, eres keze biztosan fogta a szárat. A kocsi két oldalán két középkorú nő sétált. Borotvált fejükön réztálat egyensúlyoztak, melyekből illatos füst bodorodott gazdagon. Murillió a korláthoz hajolt, és lenézett a menetre. – Fander szajháját megkocsikáztatják – mondta. – Nevetséges egy szertartás, mondhatom. – Hátradőlt a bársonyszékben, és felemelte boroskelyhét. – A Téli Farkasistennő idén is eljátssza halálát, fehér szőnyegen, persze. Aztán egy hét múlva Gedderone ünnepén az utcák tele lesznek majd virágokkal, amelyek gyorsan elrothadnak, és eltömítik a vízvezetékeket az egész városban. A szemben ülő fiatal nő elmosolyodott. Két kézzel fogta kelyhét, mintha áldozatot mutatna be. – Milyen részletekről van szó? – kérdezte. – Részletek? A nő halványan elmosolyodott: – Amelyek nem világosak. – Ja, persze – Murillió kesztyűs kezével legyintett. – Lady Simtal tartja magát ahhoz a meséhez, hogy Lim tanácstag azért ment el hozzá, hogy formálisan megköszönje a meghívást. – Meghívást? Arról az estélyről van szó, amit Gedderone ünnepén tart? Murillió pislogott: – Persze. Az ön családja bizonyára kapott meghívót. – Ó, hát persze. És ön? – Nos, nem – mondta Murillió mosolyogva. A nő nem szólt semmit, elgondolkodva nézett maga elé. Murillió lenézett az alattuk nyüzsgő utcára. Várt. Hiszen az ilyen játszmáknak megvolt a maguk üteme, a női gondolkodás tempóját pedig nem lehetett előre kiszámítani – főleg, ha a szexről volt szó. Ez pedig egyértelműen egy ilyen játék volt – Murillió ezen a területen volt a
legjobb, sosem hibázott. Soha nem szabad őket elszomorítani, ez volt a mottója. A legtitkosabb viszony emléke még évek múltán is édes. A terasz többi asztalánál kevesen ültek, az intézmény nemes törzsvendégei ugyanis a benti szalon illatosított levegőjét preferálták. Murilliónak most nem jött rosszul az utcán nyüzsgő élet zsivaja, és tudta, hogy a társaságában lévő hölgy is pont így van ezzel. A lentről felhallatszó zsivajban kisebb az esélye annak, hogy valaki kihallgatja őket. Szórakozottan végigfuttatta tekintetét az Ékszerészek utcáján, amikor is egy ismerős alakot pillantott meg szemben, egy kapualjban. Kissé ledermedt, szeme elkerekedett. Oldalra fordult a székében, és a kőkorláton kívülre ejtette a kezét, hogy a nő ne lássa. Hevesen mutogatni kezdett az alaknak. Relik Nom szélesen elmosolyodott. Kilépett a kapualjból, és elindult az utcán. Egy pillanatra megállt egy elefántcsont asztalka előtt, melyen gyöngyöket kínáltak. Az árus idegesen hátralépett, majd láthatóan megnyugodott, amikor Relik továbbindult. Murillió felsóhajtott, hátradőlt, és belekortyolt az italába. Idióta! Barátja arca, keze, járása, tekintete mind ugyanazt üvöltötte világgá: gyilkos vagyok. Hiszen még a ruhatárának darabjai között sem volt egy sem, mely barátságosabb hangulatot árasztott volna egy hóhér köpönyegénél. Ha tapintatról volt szó, Relik Nom igazi antitalentumnak bizonyult. Ezért volt az egész helyzet nagyon furcsa – hogy egy ilyen kitűnő, ravasz és bonyolult terv pont egy merénylő katonásan működő agyából pattant ki. A lényeg persze az volt, hogy a terv jó, bárkitől származzon is. – El szeretne jönni, Murillió? – kérdezte a nő. Murillió bevetette a legcsábítóbb mosolyát. Elfordította a tekintetét. – Elég nagy az a ház, igaz? – Lady Simtalé? Igen, rengeteg szobából áll. – A nő belemártotta egyik hófehér ujjacskáját a tüzes italba, aztán a szájába vette, és lassan leszopogatta. A kezében tartott kelyhet nézegette elmélyülten. – Ha jól sejtem, a szolgák szárnyában a legtöbb egyszerű, minden luxust nélkülöző szoba üresen marad egész éjjel. Murillió pontosan egy ilyen meghívásra várt. Relik terve ezen a pillanaton állt vagy bukott. De a házasságtörésnek persze volt egy igen nagy hátránya is. Murilliónak esze ágában sem volt párbajozni ennek a nőnek a férjével Gyorsan elűzte fejéből a borús gondolatokat, egy korty tüzes bor segítségével. – Szívesen részt vennék Lady Simtal estélyén, egy esetben. – Felnézett, tekintete a nő szemébe fúródott. – Ha ön megtisztelne engem a társaságával, egy vagy két órácska erejéig, aznap éjjel. – Aggodalmaskodást színlelve összehúzta szemöldökét. – Természetesen nem kívánom önt elszakítani férje társaságától. – Persze mindketten tudták, hogy pontosan erre készül. – Hát ez csak természetes – mondta a nő csábító hangon. – Az nem volna túl szerencsés. Hány meghívóra lenne szüksége? – Kettőre – mondta Murillió. – Jobb, ha egy barátom társaságában megyek. – Igen, sokkal jobb lesz így. Murillió elégedett arccal nézett le kiürült boroskelyhére. Felsóhajtott. – Sajnálom, most mennem kell. – Becsülöm az önbizalmát – mondta a nő.
Gedderone ünnepén nem fog annyira tetszeni, felelte gondolatban Murillió, miközben felállt a székéből. – A Szerencse Istennője ajándékozott meg engem ezzel a találkozással – mondta, miközben meghajolt. – Az estélyen találkozunk, Lady Orr. – Viszlát – mondta a tanácstag felesége, látszólag közömbösen. – Ég áldja! Murillió ismét meghajolt, majd elhagyta a teraszt. A zsúfolt asztaloktól nem egy nemesasszony nézett álmodozó szemmel a távozó fiatalember után. Az Ékszerészek utcája a Kaszás Kapunál ért véget. Relik érezte, hogy a rámpa szélén álló két őr tágra nyílt szemekkel néz rá, miközben átvonul a Harmadik Fal masszív kövei közötti úton. Párduc arra utasította, hogy legyen feltűnő, és bár Murillió szerint csak a vak nem látta meg rajta, hogy gyilkos, ő mégis rátett még egykét lapáttal. Az őrök persze nem csináltak semmit. Egy dolog úgy kinézni, mint egy merénylő, és egy másik dolog valóban annak lenni. A városi törvények igen nagy szigorral rendelkeztek ezekben az ügyekben. Tudta, hogy a Nemesi Udvarházak környékén kóborolva könnyen azon kaphatja magát, hogy követik – de ez ellen nem tesz majd semmit, nem fogja őket lerázni. Darujhisztán nemesei hatalmas összegeket költöttek arra, hogy kémeik nap nap után ott bolyongjanak az utcákon. Ennyi erővel persze az ablakon is kidobhatták volna azt a pénzt. Relik nem szimpatizált ezekkel az emberekkel. Viszont nem vett részt a nemesek elleni általános gyűlölethadjáratban sem. Hiszen az ő folyamatos intrikáik, kicsinyes bosszúik igen jó pénzt fialtak a merénylőknek. Gyanította, hogy a Malaza Birodalom bevonulásával ennek is vége lesz. A Birodalomban üldözték a bérgyilkosok ligáit, törvényellenes volt ilyet alapítani. Azokat, akik elég tehetségesnek bizonyultak, betuszkolták a Karmosok közé. Akik nem voltak elég ügyesek – nos, ők egészen egyszerűen örökre eltűntek. A nemesek sem járhatnak majd sokkal jobban, ha igazak a Palásban történtekről szóló pletykák. A Birodalommal új kor köszöntene a városra, és Relik nem volt biztos abban, hogy ő akarja ezt a változást. Azért még nem volt minden veszve. Remélte, hogy Murilliónak sikerült kihízelegnie azokat a meghívókat a nőből. Egész tervük ezen állt vagy bukott. Múlt éjjel jó sokáig vitatkoztak ezen a dolgon. Murillió ugyanis jobban kedvelte az özvegyeket. A házasságtörés sosem volt a stílusa. De Relik hajthatatlan volt, így Murillió kénytelen-kelletlen, végül beadta a derekát. A merénylő még mindig nem tért napirendre barátja vonakodása felett. Első gondolata az volt, hogy Murillió fél egy esetleges párbajtól, Turban Orr ellen. De Murilliótól egyáltalán nem állt távol a fegyverforgatás. Relik már éppen elégszer gyakorolt vele elhagyatott helyeken ahhoz, hogy sejtse, a fiú tehetséges. Ezt pedig még Turban Orr sem mondhatta el magáról. Nem a félelem volt az, ami Murilliót elrettentette a terv ezen részétől. Relikben felmerült, hogy talán erkölcsi aggályai voltak. A merénylő egészen új oldaláról ismerte meg barátját. Éppen ezen morfondírozott, amikor tekintete egy ismerős arcon akadt meg az utca forgatagában. Megállt, szemügyre vette a környező épületeket. Szeme elkerekedett,
amikor rádöbbent, hogy hová is hozta őt a lába. Tekintete ismét az ismerős alakra villant, aki fel-feltünedezett a nyüzsgésben az utca túloldalán. A merénylő szeme összeszűkült. Sáfrány a délelőtti kékes-ezüstös égbolt alatt a Tóparti Úton sétált, körülötte ott nyüzsögtek az árusok és boltosok. Vagy egy tucatnyi utcára előtte, a Harmadik fal mögött ott magaslottak a város dombjai. K'rul Harangtornya a legkeletebbre eső dombon állt, megzöldült rézveretes cserepei csillogtak a reggeli nap fényében. Úgy látta, hogy a torony versenyre kel a Méltóságok Csarnokának gőgös pompájával, s reumás szemével, koros arcával végignéz a villákon, és az alacsonyabb dombokra zsúfolt házakon – ragyog ugyan a napfényben, szeme viszont már nem csilloghat. Sáfrány osztozott a toronynak tulajdonított gyűlöletében a Méltóságok Csarnokának képmutatása láttán– az évek során nagybátyja fokozatosan csöpögtette a fiúba ezt a gyűlöletet. A tüzet tovább táplálta a jókora adag ifjonti hév, mely lázadt minden ellen, ami tekintélyelvűnek látszott. Ő maga nem volt ugyan tudatában ennek, de tulajdonképpen ezek a gondolatok ösztökélték arra, hogy tolvaj legyen. Ugyanakkor még sosem tudatosult benne, hogy a legrosszabb, amit tolvajlásaival elkövet, az a privát szféra megsértése. Most bolyongásai közben, éjjel-nappal, folyton egy alvó, fiatal nő képe villant fel előtte. Sáfrány rájött, hogy mi mindent jelképez ez a jelenet. Belépett a lány szobájába, oda, ahová a nemes piperkőcök, akik folyton a sarkában voltak, még sosem léphettek be, arra a helyre, ahol a lány beszélhetett a régi babáihoz, a helyre, ahol az ártatlansága nem pusztán azt jelképezte, hogy olyan virág, akit még nem szakított le senki. Ez volt a szentélye, a menedéke. Ő pedig elrontotta ezt, elvette ettől a fiatal nőtől a legértékesebb kincsét – az otthona bizalmasságát. Nem számít, hogy a lány D'Arle gyermeke volt – akihez nem érhetett el a Koldusok Úrnőjének keze –, nem számít, hogy egész életét burokban fogja leélni, távol a való világtól, hogy mindig védelmezni fogják nemesi származása miatt. Ez mind nem számított. Sáfrány úgy érezte, bűne rosszabb még az erőszaknál is. Az, hogy ilyen durván belépett a világába... A fiatal tolvajt marcangolta a bűntudat, miközben betért az Ánizs utca nyüzsgésébe. Gondolataiban az igazságos tolvajláshoz épített oltár kezdett omladozni, hiszen a gyűlölt nemesség olyan arcát mutatta felé, melynek szépségét képtelen volt kiverni a fejéből. Egészen össze volt zavarodva. A fűszerkereskedésekből kiáradó édes illatoktól összeszorult a torka, s eddig ismeretlen érzelem kerítette hatalmába. A porban játszadozó daru gyerekeket ellágyuló szemmel nézegette. Áthaladt a Szegfűszeg Kapun, és betért az Osserc sikátorba. Előtte ott magasodott a rámpa, mely a Nemesi Házakhoz vezetett. Továbbhaladt, s közben fürgén félreugrott egy nagyobb hintó elől, mely gyorsan közeledett a háta mögül. Rá sem kellett néznie a címeres ajtóra ahhoz, hogy felismerje, melyik ház hintaja az. A lovak csíptek és rúgtak, ok nélkül rátámadtak mindenkire, aki az útjukba került. Sáfrány megállt, és nézte, ahogy a hintó áthalad a rámpán – az embertömeg valósággal szétspriccelt előtte. Abból, amit Turban Orr tanácstagról eddig hallott, arra következtetett, hogy a párbajhős lovai pont olyan érzelmekkel viseltetnek a köznép iránt, mint a gazdájuk, aki állítólag pont a köznép érdekeit szolgálja. Mire odaért az Orr-villához, a hintó már eltűnt a külső kapu
mögött. A bejárat két oldalán négy-négy marcona katona álldogált. Mögöttük vagy ötméteres fal magaslott, tetején vasból készült lándzsákkal. Három méterenként fáklyák álltak ki a falból. Sáfrány elsétált a kapu előtt, rá sem nézett az őrökre. A fal a tövében több mint egy méter vastag lehetett, és hagyományos, nagy, kocka alakú kövekből épült. Továbbment az utcán, aztán befordult jobbra, hogy megnézze a fal folytatását a sikátorban. Egy személyzeti bejárót látott a legközelebbi sarkon, egyszerű tölgyfa ajtót, vasalattal. Őrt viszont sehol. A keskeny kis sikátort teljesen beárnyékolta a szomszéd épület. Sáfrány belépett a sötét kis utcácskába. Már úgy a felénél járhatott, amikor valaki hátulról betapasztotta a száját, és egy tőrt nyomott az oldalához. Sáfrány megdermedt, aztán felnyögött, amikor a kéz megperdítette őt. Azon kapta magát, hogy egy ismerős szempárba mered. Relik Nom elvette a tőrt az oldalától, és komor tekintettel hátralépett. Sáfrány némán hápogott, majd megnyalta az ajkát. – Relik, Beru Szívére! De megijesztettél! – nyögte. – Akkor jó – mondta a merénylő. Odalépett a fiú elé. – Figyelj rám, Sáfrány. Nem fogsz az Orr-villánál próbálkozni. A közelébe sem mész többet, érted? A tolvaj vállat vont: – Csak egy ötlet volt, Nom. – Felejtsd el! – mondta Relik. Sáfrány szája vékony vonallá préselődött. Bólintott. – Rendben van. – Megfordult, és elindult a napos csík felé, mely a következő utcát jelölte. Egészen addig érezte, hogy Relik figyeli, míg ki nem ért a Hitszegők útjára. Megállt. Tőle balra ott magaslott a Nagy Bitófa-tető, melynek szelíd lankáin virágok tenyésztek pazar összevisszaságban a Kanyargó Lépcső ötvenkét foka mellett. Az emelvény felett öt kötél lengedezett a reggeli szellőben, fekete árnyékuk elért egészen a macskaköves útig. Rég volt, hogy az utolsó Főbűnöst felkötötték, míg lent, a Gadrobi negyedben, a Kis Bitófa-tetőnél a köteleket hetente cserélni kellett, mert a sok akasztástól hamar megnyúltak. Ilyen idők jártak mostanság. Sáfrány megrázta a fejét. Nehéz volt visszafojtani a kikívánkozó kérdéseket. Nom talán őt követte idáig? Nem, sokkal valószínűbb, hogy a merénylőnek Orr, vagy valamelyik hozzátartozója volt a következő célpontja. Merész vállalkozás. Elgondolkodott, hogy vajon ki merészelte megkérni erre a munkára – biztosan egy másik nemes. De Relik még a megbízónál is bátrabb volt, ha elfogadott egy ilyen munkát. Mindenesetre a merénylő figyelmeztetése elég volt ahhoz, hogy elvegye a kedvét az Orr-villától – legalábbis egyelőre. Sáfrány zsebre dugta a kezét. Séta közben, elveszve a gondolatai útvesztőjében, egyszer csak arra eszmélt, hogy egyik keze, mélyen a zsebében, egy érmét tapint ki. Elővette a pénzdarabot. Igen, az az érme volt, melyet a merényletek éjszakáján talált. Eszébe jutott, hogy milyen váratlanul bukkant fel az érme – pont egy pillanattal azelőtt esett a lába elé, hogy a merénylő nyílvesszeje elért volna hozzá. Az éles reggeli fényben Sáfrány most végre közelebbről is szemügyre vehette a pénzt. Az egyik oldalon egy fiatal, mosolygó férfi profilját látta, furcsa kalapban. A fej körül apró betűs írás futott körbe az érmén, de a nyelv a tolvaj számára ismeretlen volt,
egészen más, mint a daru, melyet ő ismert. A betűk sem voltak olyan szépen cizelláltak, mint a daru kéziratok betűi. Megfordította az érmét. Milyen különös! A másik oldalon is fej volt, egy női profil, pont az ellenkező irányból, mint a fiatalember. Itt is írás futott körbe a fej körül, de más, balra döntött betűkkel. A nő fiatal volt, vonásai erősen hasonlítottak a fiatalemberére; arckifejezése azonban minden volt, csak nem vidám. A tolvaj hidegnek, közömbösnek látta a nő tekintetét. A fémdarab régi volt, itt-ott meg volt már karcolódva a rézalap, melyet a fej környékén bádoggal erősítettek meg. Az érme meglepően nehéz volt, bár Sáfrány sejtette, hogy egyetlen értéke a furcsaságában rejlik. Látott már kallouzi, genabackisi, amat eli vert pénzeket, egyszer egy segulehi érmét is, de ez egyikhez sem hasonlított. Honnan eshetett elé? Belegabalyodott volna valahol a ruhájába, vagy belerúgott, miközben a tetőn menekült? Esetleg a D'Arle-lány ékszerei között volt ez is? Sáfrány megvonta a vállát. Tulajdonképpen mindegy. A lényeg az, hogy pont jókor jött. Mire gondolataiban eddig jutott, lábai a Keleti Kapuhoz vitték. A városfalon kívül, a Jatem Gondjának nevezett országút mentén, egy pár tucatnyi házikó sorakozott – ez volt Gondaváros, Sáfrány úti célja. A kapu nappal nyitva állt, lassan sorjáztak be rajta a környékről érkező zöldségárusok szerény szekerei. Miközben átnyomakodott az átjárón, megpillantotta közöttük az első palási menekültekkel teli kocsikat is – azokat az embereket, akik még az ostrom idején sikeresen kiszöktek a városból, átszelték a Rhivi-sivatag déli részét, átkeltek a Gadrobi-dombságon, aztán rátértek Jatem Gondjára. Sáfrány végignézett az arcokon – kétségbeesést látott rajtuk, melyet már szinte egészen felemésztett a hihetetlen kimerültség. A menekültek tompa szemmel néztek fel a városra, melybe megérkeztek, látták, hogy milyen szerény a védelme. Rádöbbentek, hogy menekülésükkel csak egy időre odázták el az elkerülhetetlent, de egyelőre túl fáradtak voltak ahhoz, hogy ezzel törődjenek. Sáfrányt zavarták a látottak. Átsietett a kapun, és megközelítette Gondaváros legnagyobb építményét, egy düledező, fából épült fogadót. Az ajtó fölött egy fatábla függött, a rajta málladozó, évtizedes festés egy háromlábú kost ábrázolt. A tolvaj egyáltalán semmi összefüggést nem látott a kép és a fogadó neve között – a helyet úgy hívták, hogy Vadkan Könnye. Sáfrány belépett az ajtón, aztán megállt. Az érmét még mindig a kezében szorongatta. Néhányan felnéztek, közömbös arccal végigmérték a jövevényt, aztán visszatértek a poharukhoz. A túloldali sötétebb sarokban Sáfrány egy ismerős alakot pillantott meg. A férfi vadul gesztikulált, hadonászott a levegőben. A tolvaj elvigyorodott, és elindult az asztal felé. – ...akkor Kruppe mozgásba lendült, méghozzá olyan gyorsan, hogy a királyi szarkofág felől senki sem láthatta meg. Túl sok a pap ebben a sírboltban, ezt gondolta Kruppe, el lehetne tüntetni egyet-kettőt közülük, aztán a halott király felsóhajtott, és életre kelt a bosszúja. Kruppe persze már korábban is gyakran került olyan helyzetbe, hogy egy-egy szellem felé fordult a dühével, és magának követelte a lelkét, D'rek mélységes mély üregeiben – bah! Kruppe sosem adott túlzottan mindenféle sehonnai szellemek szavára... Sáfrány Kruppe csapott vállára tette a kezét. A kövér férfi felnézett, arca felragyogott. – Ó! – kiáltotta, majd az asztal túloldalán ülő társa felé intett. – Egy kedves
tanítványom, aki tiszteletét kívánja tenni mesterénél, ahogy az illik. Sáfrány, foglalj helyet szerény asztalomnál. Te lány! A legjobb borotokból hozz, de gyorsan ám! Sáfrány szemügyre vette Kruppe asztaltársát: – Úgy látom, nagyon elfoglalt vagy. A fickó arcán remény csillant. Felugrott. – Ó, dehogy! – kiáltotta. – Nem zavar, egy cseppet sem. – Tekintete Kruppe felé villant, aztán vissza Sáfrányra. – Biztosíthatom, nekem most fontos elintéznivalóm van, mennem kell. Szép napot, Kruppe. A viszontlátásra! – A férfi fejet hajtott, aztán elsietett. – Hebehurgya egy alak – mormogta Kruppe, miközben a férfi poharáért nyúlt. – Ah, ezt nézd meg – mutatta Sáfránynak döbbent arccal. – Még vagy félig van a pohara! Micsoda pazarlás! – Kruppe egy szuszra kiitta a kupát, aztán felsóhajtott. – Kruppe nem szereti a pazarlást, áldott legyen Búskomor neve. Sáfrány leült: – Ez a fickó a kereskedelmi kapcsolatod? – Az egekre, dehogy – Kruppe legyintett. – Csak egy szegény menekült Palásból, aki elveszetten bolyong a városban. Szerencséjére találkozott Kruppével, aki remek tanácsokkal látta el őt, s elirányította... – Egyenesen ki az ajtón – fejezte be Sáfrány nevetve. Kruppe elkomorodott. A felszolgáló lépett melléjük, egy agyagkancsó borral. Kruppe újratöltötte a poharakat. – Nos, vajon minek köszönheti Kruppe, hogy eme nagyszerű ifjú meglátogatta egykori mesterét? Talán ismét tele van a zsákocska, és megfelelő árat szeretne érte? – Nos, igen... vagyis úgy értem, hogy nem, nem egészen – Sáfrány körülnézett, aztán előrehajolt. – A legutóbbi szállítmányról van szó – suttogta. – Tudtam, hogy itt leszel, és a holmit árulod, amit legutóbb hoztam. Kruppe is közelebb hajolt a fiúhoz, arcuk csak pár centire volt. – A D'Arle villa ékszereiről van szó? – suttogta rángatózó szemöldökkel. – Pontosan! Eladtad már? Kruppe előhúzott egy zsebkendőt, és megtörölgette izzadó homlokát. – Annyit suttognak mostanság a háborúról, és a kereskedelmi útvonalak sem az igaziak. Hogy a kérdésedre válaszoljak, hmm, nos, el kell ismernem, hogy nem igazán... – Remek! Kruppe meglepődött a fiú kiáltásán, és szorosan lehunyta a szemét. Amikor egy perccel később kinyitotta, szeme szűk volt és gyanakvó. – Ah, Kruppe ért téged. Az ifjú szeretné visszakérni az ékszereket, hátha máshol jobb áron adhat túl rajtuk. Sáfrány pislogott. – Nem, természetesen nem. Úgy értem igen, vissza akarom kapni az ékszereket. De nem tervezem, hogy máshol adjak túl rajtuk. Én tényleg csak veled kereskedek. De ez az eset más. – Beszéd közben Sáfrány érezte, hogy elvörösödik, és örült neki, hogy a kocsmában félhomály van. – Ez egy különleges eset, Kruppe. Kruppe kerek puttóarcára széles mosoly terült.
– Rendben van, gyermekem. Megfelel ha ma este szállítom le neked a kért tárgyakat? Rendben, tekintsük hát az ügyet lezártnak. Kérlek, mondd el, mit szorongatsz a kezedben? Sáfrány egy pillanatig zavartan bámult rá, aztán lenézett a tenyerére. – Ah, csak egy érmét – mondta. Megmutatta a pénzt Kruppének. – Aznap éjjel találtam, amikor besurrantam a D'Arle villába. Mindkét oldalán fej van, látod? – Valóban? Megengednéd, hogy Kruppe közelebbről is megnézze ezt a különleges tárgyat? Sáfrány átadta neki az érmét, aztán a boroskupáért nyúlt. Hátradőlt. – Arra gondoltam, legközelebb talán próbálkozhatnék az Orr-villánál is – mondta közömbös hangon, tekintetét Kruppére szegezve. – Hmm – Kruppe lassan forgatta az érmét a kezében. – Gyenge minőségű anyag – mormogta. – A verés sem az igazi. Az Orr-villa, azt mondod? Kruppe azt javasolja, légy nagyon óvatos. A házat nagyon őrzik. A pénzverőt, aki ezt csinálta, fel kellett volna akasztani. Biztos így is járt. Megfeketedett réz, semmi több. Vacak bádogdarab, a hőmérséklet-változásokat sem bírja. Megtennél egy kis szívességet, Sáfrány? Nézz ki az utcára azon az ajtón, jó? Ha egy vörös-zöld kereskedőkocsit látnál érkezni a városba, Kruppe szeretne tudni a dologról. Sáfrány felállt, és az ajtóhoz ment. Kinyitotta, kilépett, majd a küszöbön megállt, és körülnézett. Mivel nem látott semmiféle szekeret az utcán, vállat vont, és visszament az asztalhoz. – Nem láttam olyan kereskedőkocsit. – Nos, remek – mondta Kruppe. Letette az érmét az asztalra. – A bölcs Kruppe úgy ítéli meg, hogy ez az érme teljesen értéktelen. Nyugodtan eldobhatod. Sáfrány felkapta az érmét, és zsebre vágta. – Nem, azt hiszem, megtartom. Hátha szerencsét hoz. Kruppe csillogó szemmel felnézett, de Sáfrány a kezében lévő korsóra összpontosította figyelmét. A kövér fickó elfordította tekintetét, és felsóhajtott. – Ha a ma esti találkozóval kapcsolatban minden világos, akkor Kruppe most elmenne, hiszen dolga támadt. Sáfrány felhajtotta a maradék borát: – Mehetnénk együtt is. – Remek. – Kruppe felállt, és lesöpörte a morzsákat ruhája elejéről. – Akkor mehetünk? – Sáfrányra nézett, aki elkerekedő szemmel a kezét bámulta. – Az ifjú talán beütötte a kezét valahová? Sáfrány felpattant. Zavartan elfordította a fejét, arca elpirult. – Nem – mormogta. Megint a kezére pillantott. – Valahol viaszba nyúltam – magyarázta. A nadrágjába dörgölte az ujját, aztán elvigyorodott. – Mehetünk. – Kitűnő sétálóidő van, ezt mondja Kruppe, aki mindenben a legbölcsebb. A Fehérarany Körút egy elhagyatott torony körül futott. Az utcácskában, egész hosszán, színesebbnél színesebb ponyvák váltakoztak művészi összevisszaságban. Az ékszerészek boltjai előtt saját őreik sétálgattak, a boltok között pedig keskeny, hasadékszerű kis átjárók vezettek a torony tövéhez.
A sok történet, mely gyilkosságokról, megőrült delikvensekről szólt, távol tartotta az embereket a torony belsejétől. Az ékszerészek sem bánták ezt, hiszen így senki sem ment féltve őrzött készleteik közelébe hátulról. A délután lassan alkonyatba fordult. A Körúton a tömeg egyre gyérült, és az őrök egyre óvatosabbá váltak. Imitt-amott már a helyére csúsztatták az ajtó előtt a rácsozatot, azokon a helyeken pedig, melyek még nyitva tartottak, lámpások égtek. Murillió a Harmadik Fal útja felől érkezett a Körútra. Ráérősen sétálgatott, megmegállt egy-egy boltocska kirakata előtt, hogy megszemlélje a kínálatot. Murillió fényes, kék köpönyeget viselt, drága, malle-pusztai darabot, mely jólétet sugallt, s ezáltal nem keltett gyanakvást az őrökben és boltosokban. Egy konkrét boltot keresett, melynek szomszédságában már minden ékszerész bezárt. A tulajdonos, egy keskeny arcú, krumpliorrú férfi, lustán a pultra támaszkodott. Viharvert kezén kis, szürke ráncok sorakoztak, mint a varjúnyomok, melyekben megült a sár. Ujjai türelmetlenül doboltak az asztalon. Murillió odalépett, és a férfi szemébe nézett. – Ez Talienti Krute boltja? – Igen, én vagyok Krute – mondta a kereskedő vontatott hangon, mint aki felettébb elégedetlen az életével. – Talienti gyöngyöket kínálhatok, a moapi és belti bányákból származó vérarany foglalatban, Darujhisztánban csak nálam kaphatóak. – Előrehajolt, és elköpött Murillió mellett, aki önkéntelenül oldalra lépett. – Nem volt ma vevője? – kérdezte, majd előhúzott egy zsebkendőt, és ajkához emelte. Krute tekintete megkeményedett. – Csak egy volt – mondta. – Egy goaliss ékkővel díszített pecsétet akart, ami ritka, mint a sárkánytej, és csak kemény munkával lehet kisajtolni a sziklákból. Egyetlen kő kinyerése vagy száz rabszolga életébe kerül. – Krute válla kiegyenesedett, szeme felvillant. – Ott hátul tartom őket, mert félek, hogy esetleg vérfürdőt rendezne valaki miattuk az utcán. Murillió bólintott: – Ez igazán logikus. Megvette valamelyiket az illető? Krute elvigyorodott, kimutatta megfeketedett fogait. – Egyet megvett, de nem a legszebbet. Kerüljön beljebb, megmutatom. – Az oldalsó ajtóhoz lépett, és kinyitotta. – Erre, csak erre. Murillió belépett a boltba. A falakat fekete leplek takarták, a levegő pedig állott volt, és izzadságszag érződött benne. Krute a hátsó ajtóhoz vezette őt, ami ha lehet, még az elülsőnél is rozogább és alacsonyabb volt. Az ékszerész leengedte a két helyiség közötti függönyt, és Murillióhoz fordult. – Mozgás, mozgás! Kiraktam egy tonna bizsut meg hamis követ a pultra. Ha valami hozzáértő vásárló meglátja őket, akkor ennek a helynek befellegzett. – Belerúgott a hátsó falba, mire egy panel nyikorogva elfordult. – Gyerünk, másszál át, és mondd meg Reliknek, hogy a Liga nem nagyon szereti, hogy ilyen bőkezűen osztogatja a titkainkat mindenfelé. Murillió térdre esett, és átkúszott a kis átjárón. A döngölt padló nedves volt, összekoszolta a térdét és a tenyerét. Felháborodottan motyogott valamit, amikor az ajtó becsapódott mögötte, majd talpra kecmergett. Előtte ott magaslott a Rejtek
Torony, mohos kövei ragyogtak a lemenő nap vöröses fényében. Egy buja növényzet uralta macskaköves kis járda vezetett felfelé, a végében egy boltív látszott, alatta pedig sűrű sötétség. Murillió a benti helyiségből nem látott semmit, csak feketeséget. Az ösvény mentén ültetett öreg tölgyek gyökerei szinte minden macskakövet meglazítottak, kinyomtak a helyükből, ezért jól meg kellett nézni, hogy hová lép az ember. Egy hosszúra nyúlt perc után Murillió az ajtónyíláshoz ért. Hunyorogva próbált valamit kivenni a benti sötétségben. – Relik? – suttogta. – Hol a pokolban vagy? Egy hangot hallott a háta mögül: – Elkéstél. Murillió megperdült. Bal kezében egy hosszú, vékony párbajtőr csillant, jobb kezében egy kisebb kés. A két fegyverrel védekező pozícióba pattant, majd megnyugodott, és leengedte a fegyvereket. – A fenébe is, Relik! A merénylő jót mulatott barátján, és szemügyre vette a párbajtőr hegyét, mely egy pillanattal korábban ott lebegett egy centire a hasi idegközpontjától. – Jó látni, hogy a reflexeid még a régiek, barátom. Az a sok bor meg sütemény nem puhított még el téged... annyira. Murillió eltette a fegyvereit: – Azt hittem, hogy a toronyban leszel. Relik szeme elkerekedett: – Megbolondultál? Ott kísértetek járnak. – Úgy érted, hogy ez nem csupán egy mese, amit a társaid találtak ki azért, hogy távol tartsák a kíváncsiskodókat? Relik megfordult, és egy alacsonyabb terasz felé lépett, mely valaha a kertre nézett. A sárguló, elszáradt fűben fehér kőpadok hevertek, mint valami óriás csontjai. Amikor Murillió barátja után lépett, látta, hogy a terasz alatt egy erősen algás, zavaros vizű kis tavacska van. A poshadt víz mellett békák brekegtek, szúnyogok hada zümmögött. – Vannak éjszakák – mondta Relik, miközben lesöpörte a sárga leveleket az egyik padról, majd leült –, amikor abban a bejáratban csak úgy hemzsegnek a szellemek. Oda lehet menni hozzájuk, és végighallgatni a kéréseiket, átkaikat. Mind ki akarnak jönni onnan. Murillió állva maradt, tekintete a toronyra tapadt. – Mi a helyzet Rejtekkel magával? Az ő szelleme is ott van a többi között? – Nem. Az őrült varázsló odabent alszik, legalábbis így tartják. A szellemek csapdába estek a varázsló rémálmaiban – fogva tartja őket, és még a Csuklyás sem képes elszakítani őket tőle. Tudni akarod, hogy honnan jöttek azok a szellemek, Murillió? – Relik elvigyorodott. – Menj be a toronyba, és majd megtudod. Murillió éppen belépett volna a toronyba, amikor Relik meglepte őt. – Kösz, hogy figyelmeztettél – vágta oda csípősen. Összefogta a köpönyegét, és ő is helyet foglalt a padon. Relik elhessegette a szúnyogokat az arca elől: – Szóval?
– Megvannak – mondta Murillió. – Lady Orr legmegbízhatóbb szolgálója szállította le őket ma délután. – Köpenye alól előhúzott egy bambusztekercset, melyen kék szalag fityegett. – Itt a két meghívó Lady Simtal estélyére, ahogy ígértem. – Remek. – A merénylő a barátjára pillantott. – Felbukkant valahol Kruppe? – Még nem tudja. Összefutottunk ma délután. Elmondta, hogy Sáfrány igen különös kéréssel fordult hozzá. De aztán – mondta Murillió komorabb arccal — ki tudja, lehet, hogy Kruppe már ki is szagolt valamit. Mindenesetre az biztos, hogy én nem láttam semmi jelét annak, hogy a sikamlós kis kígyó rájött volna, hogy készülünk valamire. – Mi az a különös kérés, amit az előbb említettél? – Hát, az valóban igen furcsa dolog – mosolygott Murillió. – Amikor délután beugrottam a Főnix fogadóba, Kruppe éppen visszaadta a srácnak a holmit, amit az előző munkája során szerzett. Pedig az biztos, hogy Sáfrány nem akarja otthagyni Kruppét, az orgazdáját, erről már csak hallottunk volna. – Egy villából volt a cucc, igaz? Melyikből? – kérdezte Relik. – A D'Arle házból – felelte Murillió, aztán meglepetten a homlokára csapott. – Gedderone csókjára, ez az! A D'Arle lány! Az a csinoska, rózsás orcával... szinte minden estélyre elcipelik, és körbemutogatják. Az összes facér nemesifjú őutána kajtat, valósággal elhalmozzák ajándékokkal. Ó, istenem! A mi ifjú tolvajunkat megperzselte a szerelem tüze, és most titkolja előttünk fájdalmait. Sok hülyeséget vehet a fejébe egy ifjú az ő korában, és ő a lehető legrosszabb vágyálmot választotta. – Talán igen, talán nem – felelte Relik halkan. – Ha szót váltanánk a nagybátyjával... Murillió fájdalmas arca felderült. – Egy kis kezdő lökés a megfelelő irányba? Igen, remek! Mammot nagyon elégedett lesz... – Türelem – vágott közbe Relik. – Egy tolvajjá lett ifjúból nemes lelkű és tisztességes embert faragni nem kis feladat. Főleg egy idősödő embernek. Murillió elkomorodott. – Bocsáss meg, amiért ennyire lelkesedem az ötletért, hogy jó irányba tereljük egy ifjú életét. Relik halványan elmosolyodott: – Az ilyesmiért sose kérj bocsánatot – mondta. Murillió meghallotta barátja rejtett üzenetét, és felsóhajtott. Már nem volt cinikus a hangja. – Már évek óta nem volt ennyi dolog, amiért lelkesedhettünk volna – mondta halkan. – Valakinek véres lesz ez az út, ezt ne feledd – mondta Relik. – De igazad van, tényleg régen nem volt már ilyen. Vajon Kruppének is vannak ilyen emlékei? – Kruppe emlékei óránként átrendeződnek. Egyetlen dolog tartja csak össze: a félelem, hogy felfedik. Relik tekintete elsötétedett: – Felfedik? Mit? A barátja gondolatban láthatóan messze járt, de aztán összeszedte magát. – Ó, régi gyanakvás, nem több. Kruppe bizony eléggé megfoghatatlan jelenség.
Relik ezen jót mulatott. A tavat nézte. – Igen – mondta kis idő múlva. – Valóban megfoghatatlan. – Krute lassan biztosan zárni szeretne. A Körút már egészen elcsendesedik ilyenkor. – Rendben. A két férfi elhagyta a teraszt, lábuknál metángáz gomolygott. Amikor elérkeztek az ösvényhez, Murillió visszanézett a torony ajtaja felé, hátha megpillant egy-két kósza lelket. De nem látott mást, csak sötétséget. Ezt pedig valahogy sokkal zavaróbbnak találta, mintha egy egész csapatnyi szellem vijjogna utánuk. Baruk dolgozószobájába a hatalmas ablaktáblákon keresztül vakító, reggeli napfény áramlott be. Egy meleg fuvallat is beszökött a szobába, magával hozta az utca zajait és illatait. Az alkimista a térképasztalnál ült egy magas széken. Még mindig az éjszakai ruháját viselte. Egyik kezében egy ecsetet tartott, melyet időnként belemártott egy díszes, ezüst tintatartóba. A tintatartóban felvizezett piros festék volt. Lendületes vonásokkal dolgozott a térképen, vörössel festette át azokat a területeket, melyek már malaza fennhatóság alá kerültek. A térképnek csaknem fele – az északi rész – tiszta piros volt. A Feketekutyaerdőtől délre, egy keskeny tisztás jelezte Brood seregeit, mellette két oldalról két kis folt a Bíborsereg állomáshelyét. A kis tisztásokat minden oldalról vörös vette körül, mely elterjedt dél felé, egészen Palás városán túl, a Tahlyn-hegység északi részéig. Az utcai zajok egyre hangosabbak, állapította meg Baruk, miközben a térkép fölé hajolt, hogy óvatosan megrajzolja a vörös hullám déli határvonalát. Javítási munkálatok, állapította meg – kerekek nyikorgását hallotta, valamint üvöltéseket, melyeket a járókelőknek címeztek. A hangok elhalkultak, aztán egy hangos csattanás hallatszott. Baruk felugrott, jobb karja oldalra lendült, és elsodorta a tintatartót. A vörös tinta ráborult a térképre. Baruk káromkodva hátradőlt a székben. Szeme elkerekedett, amikor meglátta, hogy a tintapaca szétterjed Darujhisztán városán, és tovább folyik dél felé, Catlin irányába. Leszállt a magas székről, és egy ruháért nyúlt, hogy megtörölje a kezét. Megrázta ez a véletlen kis baleset, nem is kicsit, hiszen akár jóslatként is lehetett értelmezni. Lassú léptekkel átvágott a szobán, és megállt az ablakban. Lenézett az utcára. Egy csapatnyi munkás éppen a háza előtti útszakaszt bontotta fel nagy buzgón. Két nagydarab fickó csákánnyal bontotta a macskaköveket, három másik pedig láncot alkotva kiadogatta a törött köveket a járdára, s ott halomba rakták őket. A munkavezető a közelben állt, egy szekérhez támaszkodott, és elmélyülten nézegetett egy koszos papírdarabot. Baruk elkomorodott. – Vajon ki most a felelős az utak karbantartásáért? – gondolkodott hangosan. Halk kopogásra lett figyelmes: – Tessék! Szolgája, Roald lépett be az ajtón: – Egyik ügynököd van itt, uram. Baruk egy pillantást vetett a térképasztal felé. – Egy percig várasd még, Roald, aztán engedd be. – Igen, uram. – A szolga hátralépett, és becsukta az ajtót. Az alkimista odalépett a térképasztalhoz, és feltekerte a tönkrement térképet. A
folyosóról hangokat hallott, egy erősebbet, majd egy halkabb mormogást. Baruk feltette a térképet egy polcra, és éppen időben fordult meg ahhoz, hogy lássa belépni ügynökét. Az illető mögött ott állt Roald is, gondterhelt arccal. Baruk intett Roaldnak, hogy elmehet, aztán lenézett a hanyagul öltözött kicsi, kövér emberre. – Szép napot, Kruppe. Roald kilépett a szobából, és csendben becsukta maga mögött az ajtót. – Több ez, mint egy egyszerűen szép nap, Baruk, Kruppe öreg barátja. Igazán káprázatos ez a nap! Szívtál te is egy kis reggeli friss levegőt? Baruk az ablak felé nézett. – Sajnos – mondta – a házam környékén a levegő inkább poros, mint friss. Kruppe elhallgatott. Karját visszaejtette az oldalához, aztán fél kézzel benyúlt az egyik zsebébe, és előhalászott egy zsebkendőt. Megtörölgette a homlokát. – Ah, persze, az útépítő munkások. Kruppe elhaladt mellettük. Kruppe véleménye szerint határozottan harcias kis csapat. Durvák, ez igaz, de ez nem is furcsa a hasonló, alantas munkát végző emberek körében. Baruk egy szék felé intett. Kruppe bűbájos mosollyal leült. – Micsoda nagy meleg van ma – mondta, és jelentőségteljesen a kandallópárkányon álló borosüveg felé nézett. Baruk erről nem vett tudomást. Az ablakhoz sétált, aztán hátat fordított neki. Szemügyre vette a kövérkés férfit, és azon tűnődött, hogy vajon megpillanthatja-e valaha azt, ami a kedélyesség álarca alatt rejtezik. – Milyen híreket hallottál? – kérdezte halkan. – Hogy milyen híreket hallott Kruppe? Inkább úgy kellene kérdezni, hogy mit nem hallott Kruppe. Baruk szemöldöke felszaladt: – Lehetne röviden és tömören? A férfi fészkelődött a székben, és megint megtörölte a homlokát. – Micsoda forróság! – Amikor látta, hogy Baruk arckifejezése megkeményedik, gyorsan a tárgyra tért. – Azt suttogják a kocsmák sötét sarkában, a kihalt utcák kapuiban, a sűrű, sötét éjszakában... – Ki vele! – Igen, persze. Nos, Kruppe hallott bizonyos pletykákat. Például, egy háborúról a merénylők között. A Liga egyre több emberét elveszti, azt mondják... Baruk visszafordult az ablakhoz, és ismét az utcát kezdte szemlélni. – Mi a helyzet a tolvajokkal? – A tetőkön egyre nagyobb a zsúfoltság. Torkokat metszenek el. A haszon egyre kevesebb. – Hol van Relik? Kruppe szaporán pislogott. – Eltűnt. Kruppe már napok óta nem látta. – Ez a merénylők háborúja belső ügy? – Nem. – Azonosították már az új hatalmat? – Nem.
Baruk figyelmét felkeltette valami az utcán. A munkások láthatóan többet jártatták a szájukat, mint a kezüket. Egy háború a merénylők körében komoly gondot okozhat. Örvény Ligája erős, de a Birodalom még erősebb. Feltételezve, hogy az újonnan érkezett gyilkosok Karmosok. De volt valami igen különös és nyugtalanító az ügyben. Korábban a Császárnő taktikája az volt, hogy felhasználta a helybéli merénylőket, még toborzott is közülük. Az alkimista gyakorlatilag semmi értelmét nem látta egy ilyen háborúnak. Ez pedig még jobban zavarta, mint maga a háború. Suhogást hallott a háta mögül, és eszébe jutott az ügynöke, akiről egy percre meg is feledkezett. Megfordult, és elmosolyodott. – Elmehetsz. Valami megvillant Kruppe szemében, amin Baruk meglepődött. A kövér fickó ruganyos mozdulattal kelt fel a székből. – Kruppe még nem fejezte be a jelentését, Baruk mester. Az alkimista némán bólintott, hogy folytassa. – A történet zavaros és homályos is – mondta, miközben ő is az ablakhoz lépett, Baruk mellé. A zsebkendője eltűnt. – Kruppe csupán a maga szerény, ám agyafúrt következtetéseivel szolgálhat. Pihenésem idején, és szerencsejátékok közben gondolkodni szoktam. Az Ikrek kisugárzásának körében egy Látó hallhat, láthat, ízlelhet és érinthet olyan dolgokat is, melyek megfoghatatlanok, akár a szél. Belekóstolhat a Hölgy adta Szerencsébe, és az Úr Nevetésének keserű figyelmeztetésébe is. – Kruppe tekintete az alkimista arcára villant. – Tudsz követni, uram? Baruk le sem vette szemét a férfi kerek puttóarcáról: – Oponnról beszélsz. Kruppe visszafordult az utca felé. – Talán. Talán csak egy rossz tréfa, mellyel félrevezetik az olyan ostobákat, mint Kruppe... Ostoba? Baruk elmosolyodott. „Ez az ember aztán minden, de nem ostoba!” – Ki tudja? – Kruppe felemelte egyik kezét, tenyérrel felfelé. A tenyerében egy érme viasznyomata látszott. – Egy tárgy – mondta halkan, tekintetét az érmére függesztve –, mely ismeretlen eredetű, s melyet oly sokan hajszolnak, vágyva hideg csókjára. Gyakran az élet, s minden, ami mögötte van, ezen forog. Magában csupán egy koldus koronája. Ha sok van belőle, egy király játékszere. Mércéje a pusztítás, melyet véghezvisz, de a legkisebb eső is véresre sebzi. Van azonban, akinek semmit sem jelent, s nem tartja értékesnek. Kruppe azt mondja, ez így van jól, csak azoknak nem értéktelen, akik értékesnek akarják hinni. Baruk visszatartotta a lélegzetét. Kruppe szavai magukkal ragadták őt, elvitték valahová – egy olyan helyre, ahol óriási tudást halmozott fel valaki, méghozzá biztos kézzel, rendezetten. Egy könyvtárat látott, fekete égerfa polcokkal, fényes bőrrel borított kódexekkel, sárguló kézirattekercsekkel, és egy ütött-kopott asztalt – Baruk úgy érezte, hogy csupán egy pillanatra kukkanthatott be ebbe a szobába. Kruppe énje volt ez a szoba, az a hely, melynek ajtaja csupán egy ember előtt nyílt meg. – Te most – mondta Baruk, miközben visszaterelte gondolatait a valósághoz – egy pénzérméről beszélsz. – A Kruppe kezében lévő viasznyomatra fókuszált.
Kruppe tenyere ökölbe zárult. Megfordult, és letette a viaszérmét az ablakpárkányra. – Vizsgáld csak meg ezt a lenyomatot, Baruk mester. Egyetlen érme két oldalát ábrázolja. – A zsebkendő ismét megjelent, Kruppe látványosan paskolgatta a homlokát. – Ah, micsoda nagy meleg, Kruppe rögvest belepusztul. – Tölts magadnak egy kis bort – mormogta Baruk. Amikor az ügynöke ellépett mellőle, megnyitotta az Üregét. Intett, mire az érmelenyomat a levegőbe emelkedett, és szemmagasságban megállt a levegőben. Megvizsgálta a lebegő érme felé eső oldalát. – A Hölgy – mormogta, majd bólintott. Az érme megfordult, láthatóvá vált az Úr is. Az érme ismét megfordult, és Baruk elkerekedő szemmel nézte, ahogy pörögni kezd. Fejét betöltötte a surrogó, csilingelő hang. Érezte, hogy az Ürege ellenáll a nyomásnak, amely a hang növekedtével egyre erősebb lett, aztán összeomlott. Kruppe hangját hallotta, de valahogy furcsán halkan, mintha messziről beszélne hozzá. – Baruk mester, az Ikrek szele még ebben a kis másolatban is benne él. Egyetlen varázsló Ürege sem képes elviselni az Ikrek leheletét. Az érme továbbra is ott pörgött Baruk előtt a levegőben, már csak ezüst villogás látszott belőle. Körülötte finom köd képződött. Baruk arcára forró cseppek hullottak, mire ő hátralépett. Az érme egyre szédültebb sebességgel forgott, aztán hirtelen kékes lánggal fellobbant. Egy pillanat volt csupán, és már el is tűnt, s vele hirtelen megszűnt a surrogó hang és a nyomás is. A hirtelen csend miatt fájdalom hasított Baruk fejébe. Remegő kézzel az ablakpárkányra támaszkodott, és lehunyta a szemét. – Ki hordja magánál az érmét, Kruppe? – Torka kiszáradt, így csak reszelős suttogás hallatszott. – Kicsoda? Kruppe ekkor már ismét ott állt mellette. – Egy ifjú – felelte nyugodt hangon. – Kruppe jól ismeri őt, bizony, s a te többi ügynököd, Murillió, Relik és Balek úgyszintén. Baruk kinyitotta a szemét. – Ez nem lehet véletlen – sziszegte, s halványan feléledt benne a remény. Oponn beszállt a játszmába, és ilyen erőviszonyok mellett a város, s összes lakójának élete fabatkát sem ért. Kruppére sandított. – Akkor szedd össze a csapatot. Mindenkit, akit említettél. Már régóta szolgáltok engem, s most ismét szükség van a szolgálataitokra. Ez mindennél fontosabb. Értetted? – Kruppe teljesíti parancsodat. Reliket elfoglalhatják valamelyest Ligabeli kötelességei, ám Balek, ha ismét célt lát az életben, biztosan összeszedi magát, és a küldetésre összpontosít. Baruk mester! Igaz is, tulajdonképpen mi a küldetés? – Védjétek meg az érmehordozót. Figyeljétek, s jól jegyezzétek meg azok arcát, akik kíváncsian, vagy ferde szemmel néznek rá. Tudnom kell, hogy a Hölgy vagy az Úr birtokolja őt. Ehhez pedig meg kell találnod Reliket, Kruppe. Ha az Úr szemelte ki magának az érmehordozót, akkor szükség lesz a merénylő képességeire. Kruppe szaporán pislogott. – Értettem. A szerencse mosolya kísérje az ifjú Sáfrányt útján. – Sáfrány? – Baruk elkomorodott. – Ezt a nevet ismerem valahonnan. – Kruppe arca közömbös maradt. – Na mindegy. Rendben van, Kruppe. – Ismét visszafordult az ablakhoz. – Tartsuk a kapcsolatot, mindenről tudni szeretnék.
– Mint mindig, most is teljesítem parancsod, Baruk, öreg barátom. – A férfi fejet hajtott. – Köszönöm a bort is, igazán nagyon kellemes volt. Baruk hallotta, ahogy az ajtó kinyílik, majd becsukódik. Lenézett az utcára. Sikerült végre valamelyest úrrá lennie a félelmén. Oponnak megvolt az a szokása, hogy a legszebb terveket is romba tudta dönteni. Baruk nem örült túlzottan, hogy esélyeit és terveit a szerencse is befolyásolja. Így már nem bízhatott meg teljes mértékben saját szervezőkészségében, ítélőképességében, nem számíthatta ki előre az ok-okozati összefüggések minden lehetséges változatát, hogy aztán kiválassza a lehető legjobb megoldást. Ahogy az érme pörgött, úgy pörög a város is. Emellett pedig számolnia kellett még a Császárnő kifürkészhetetlen logikájával is. Baruk megdörzsölte a homlokát. Meg kell kérnie Roaldot, hogy hozzon neki egy kis gyógyteát. Fejfájása olyan méreteket öltött, hogy már a gondolatai is kezdtek összezavarodni. Amikor elhúzta a kezét az arca előtt, vörös villanásra lett figyelmes. Mindkét tenyerét a szeméhez emelte. Vörös tinta foltjai látszottak a bőrén. Kikönyökölt az ablakba. A csillogva táncoló porfelhőn keresztül látta Darujhisztán háztetőit, és a kikötőt. – Ami pedig téged illet, Császárnő – suttogta. – Tudom, hogy itt vagy valahol. Karmosaid most még láthatatlanul munkálkodnak, de hamarosan leleplezem őket. Ebben egészen biztos lehetsz, függetlenül attól, hogy Oponn szerencsét ad-e nekem, vagy sem.
Harmadik könyv
A küldetés
Marionettek táncolnak a mezőn vezérlő kezek Felettük – csak botladozom köztük keresztezem köteleik összekuszált két lépésben átkozottak e bolondok őrült piruettjeikben mind – Ó, én nem akarok így élni, mint ők Ó, nem, hadd maradjon még táncom a saját körben – ezek az önkéntelen rángások, melyeket látsz, esküszöm a Csuklyás Sírjára, művészet ez, a maga módján. A Bolondok Énekei Theny Bule (?)
Nyolcadik fejezet
A férfiak s asszonyok közé lelépett ő akkor ott, az őrült tisztogatás alatt pecsét leszakadt s ott, a véráztatta homokon kioltotta a Császár s az Első Kard éltét – oly tragikus árulás... a Régi Gárdából való volt, s a Birodalom őrületében az elsők között harcolt s így, hogy lejjebb került, de el nem tűnt, a nő szemében emlék maradt lelkiismeret jelképe, melytől ő meg nem állhatott. A Célt kitűzték elé először csak átnézett rajta, mit sem sejtett, fel sem készülhetett amikor lelépett a férfiak s asszonyok közé rájött, mivel áll szemben meghátrált, s átkozta az újjáéledést...
A Hídégetők Ifjabb Tok
Hajnalhasadás előtt egy órával az égbolt olyan színű volt, mint a nyers vas, melyet rozsdacsíkok tarkítanak. Pálinkás őrmester a kavicsos kis öböl feletti sziklaháton guggolt, és az Azúr-tó párás, nyugodt felszínét nézegette. Messze délen, a tó túloldalán, halványan ott ragyogtak Darujhisztán fényei. Az éjszakai átkelés a hegyek felett pokoli volt, a quorlok három csatázó viharfelhő között küzdötték át magukat.
Csoda volt, hogy nem veszett oda közülük senki. Az eső azóta elállt, a levegő párás volt és hűvös. Csengéssel vegyülő csizmadobogást hallott a háta mögül. Kalam és egy fekete moranth közeledett felé, a lejtő elején kapaszkodtak óvatosan a csúszós köveken. Mögöttük árnyas vörösfenyőerdő magaslott – a ritkás koronájú fák olyanok voltak, mint a szakállas őrszemek a domboldalban. Az őrmester nagyot szippantott a friss hajnali levegőből. – Minden rendben – mondta Kalam. – A zöld moranthok elhoztak mindent, amit kellett, sőt, még többet is. Muzsikus és Sunyi igazán boldog utászok. Pálinkás szemöldöke magasra szaladt: – Azt hittem, az utánpótlás gyenge. A lény arca rejtve maradt a sisakja árnyékában. Beszéde olyan volt, mintha egy barlang mélyéről érkeznének a szavak. – Bizonyos helyeken nem, Lopakodó Sólyom. Jól ismerünk téged, Hídégető. Az ellenség árnyékában jársz. A moranthoktól neked mindig jön utánpótlás. Pálinkás meglepetten elfordította a fejét. A moranth folytatta. – Egyik társunk sorsa felől kérdeztél. Egy félkarú harcosról, aki sok évvel ezelőtt a te oldaladon harcolt Nathilog utcáin. Életben van. Az őrmester nagyot szippantott az erdőillatú levegőből. – Köszönöm. – Szeretnénk, ha a következő vér, mely a kezedhez tapad majd, az ellenségedé lenne, Lopakodó Sólyom. Pálinkás elkomorodott, majd kurtán biccentett, és visszafordult Kalamhoz. – Van még valami? A merénylő arca kifejezéstelenné vált. – Fürge Ben készen áll. – Remek. Hívja össze a többieket. Előadom a tervemet. – Az ön tervét, Őrmester? – Az enyémet – mondta Pálinkás. – Azt, amit a Császárnő és taktikai tanácsadói javasoltak, egyelőre elvetjük. Az én módszeremmel fogunk dolgozni. Leléphet, tizedes. Kalam tisztelgett, és már ott sem volt. Pálinkás lelépett a szikláról. Csizmája belesüppedt a mohába. – Mondd csak, moranth, nem lehetséges, hogy a Feketék egy csapata pont két hét múlva ezen a helyen őrködik? A moranth feje a tó felé fordult. – Nem ritkaság az ilyen távoli állomáshely. Két hét múlva éppen én is egy ilyet fogok vezetni. Pálinkás merően nézte a mellette álló sötét harcost. – Nem igazán tudom, ezt hogyan kellene értenem. A harcos felé fordult. – Nem vagyunk mi olyan különbözőek. A mi szemünkben mindennek megvan a maga súlya. Mérlegelünk. Azután pedig döntünk. Ahogy Palásban is, szemet szemért. Az őrmester megint elkomorodott. – Ezt hogy érted?
– Palás ostromában nyolcezer-hétszázharminckilenc ember veszett oda. Minden moranthért, aki valaha is Palás hosszas gyűlölködésének esett áldozatául, elesett egy lélek. Szemet szemért, Lopakodó Sólyom. Pálinkás azon kapta magát, hogy erre nem tud mit mondani. A moranth következő szavai mélyen megrázták. – Birodalmatok testében férgek tanyáznak. De ez természetes, minden testben előfordul ilyesmi. Az emberek fertőzöttsége még nem veszélyes. Ki lehet még mosni a férgeket. A moranthok pedig nagyon értenek az ilyesmihez. – És pontosan hogyan – Pálinkás kis szünetet tartott, óvatosan fogalmazott – tervezitek végrehajtani ezt a féregtelenítést? – Szeme előtt ismét feltűntek a Palásban látott szekerek, tele holttestekkel. Végigfutott a hátán a hideg. – Szemet szemért – felelte a moranth, majd figyelme ismét a déli parton látszó város felé fordult. – Most elválnak útjaink. Két hét múlva itt találsz bennünket, őrködni fogunk, Lopakodó Sólyom. Pálinkás a távolodó fekete moranth után nézett, aki átvágott a rekettyésen, mely a társai állomáshelyéül szolgáló tisztást övezte. Egy perccel később már hallotta is a szárnyak csapkodását, aztán a quorlok a fák fölé emelkedtek. A moranthok tettek a feje fölött egy tiszteletkört, aztán megindultak észak felé, a domboldalban őrködő szakállas fenyők felett. Az őrmester visszaült a sziklára, tekintetét a földre szegezte. Közben megérkeztek csapatának tagjai, és leguggoltak körülötte. Ő továbbra is néma volt, láthatóan észre sem vette, hogy már nincs egyedül, szemöldökét borúsan összehúzta, állkapcsa pedig folyamatosan mozgott, ahogy lassan, precízen összeszorította fogait. – Őrmester? – szólalt meg Muzsikus halkan. Pálinkás meglepetten felnézett. Nagy levegőt vett. Mindenki ott volt, Fürge Ben kivételével. Kalam feladata lesz, hogy mindent elmondjon majd később a varázslónak. – Rendben van. Az eredeti tervet elvetettük, mivel annak az volt az elsődleges célja, hogy mindnyájan odavesszünk. Ez nekem nem nagyon volt ínyemre, így az én tervemet fogjuk végrehajtani, és remélhetőleg túléljük a feladatot. – Akkor nem aknázzuk alá a város kapuit? – kérdezte Muzsikus. – Nem – felelte az őrmester. – Sokkal bölcsebben fogjuk felhasználni a moranthoktól kapott anyagokat. Két célpontunk lesz, tehát két csapatra oszlunk. Kalam vezeti az egyiket, vele lesz Fürge Ben... és Siralom. A másik csapatot én vezetem. Az első feladatunk: észrevétlenül bejutni a városba. – Kalapácsra nézett. – Ha jól tudom, a zöldek elhozták, ugye? A gyógyító bólintott. – Helyi készítésű minden. Egy kis halászhajó, négy evezővel, biztosan át tudunk vele kelni a tavon. Még halászháló is van benne. – Akkor tehát halászni fogunk – mondta Pálinkás. – Üres hálóval betérni a kikötőbe elég gyanús lenne. Halászott itt valaki valaha? Csend volt, aztán Siralom szólalt meg: – Én igen, valamikor régen. Pálinkás meglepetten fordult felé, aztán bólintott.
– Rendben. Válassz magad mellé embert a feladathoz, ha kell. Siralom gúnyosan elmosolyodott. Pálinkás elfordította a tekintetét a lányról, és gondolatban mondott valami cifrát. A két utásza felé fordult. – Mennyi robbanóanyagunk van? – Kétládányi – felelte Sunyi, és megigazította a bőrsisakot a fején. – A pokolba is eljuthatnánk vele. – Egy egész palotát is darabokra szedhetnénk – tette hozzá Muzsikus izgatottan. – Remek – mondta Pálinkás. – Rendben, figyeljen nagyon mindenki, különben nem ússzuk meg ép bőrrel a dolgot... Az erdő egyik elhagyatott tisztásán Fürge Ben fehér homokkal kört rajzolt a földre, és beült a közepébe. Öt kihegyezett botot vett elő, és sorba a földbe döfte őket, maga elé. A botok különböző mélységig hatoltak a talajba: a középső, a legmagasabb egy méterre állt ki a földből, a két oldalsó úgy hetven centi magasan állt, a két szélső pedig még ezeknél is mélyebben volt, hiszen csak harminc centire álltak ki a földből. A varázsló letekert egyméternyi zsinórt. Megfogta egyik végét, lasszócsomót kötött rá, majd a középső bot tetejére erősítette. Balra fordította a zsinórt, és egyszer a következő botra tekerte, majd jobbra fordította, és a másik botra is rátekerte. Ezután a bal szélső bothoz vitte a zsinórt, és mormolt néhány szót. Kétszer a botra tekerte a zsinórt, aztán jobbra fordította. A jobb szélső botra egy csomóval rákötötte, aztán a maradék zsinórt levágta. Fürge Ben hátradőlt, és az ölébe kulcsolta a kezét. – Sokfürt! – Az egyik külső bot megmozdult, megfordult, aztán megmerevedett. – Sokfürt! – kiáltotta ismét. Mind az öt bot megmozdult. A középső a varázsló felé dőlt. A zsinór megremegett, és halk, mormogó hangot hallatott. Fürge Ben arcát hideg szél érte, mely lesöpörte az utóbbi percben keletkezett verejtékgyöngyöket. Fejét surrogó hang töltötte meg, és érezte, hogy sötét barlangokon át zuhan lefelé, melyeknek láthatatlan fala cseng-bong, mintha vaskalapácsokkal püfölnék a sziklát. Vakítóan fehér villámokat látott, a szél pedig mintha le akarta volna tépni az arcáról a bőrt, a húst. Elméje egy védett, elzárt részében megőrizte a hidegvérét, a kontrollt. Ebben a részben nyugodtan tudott gondolkodni, elemezni. – Sokfürt – suttogta –, túl messzire mentél. Túl mélyre hatoltál. Ez az Üreg elnyelt téged, és sosem enged el. Elveszted a kontrollt, Sokfürt! – De ezek a gondolatok csak saját magának szóltak; tudta, hogy a marionettbábu még messze van tőle. Látta önmagát, ahogy tovább zuhan, pörögve a Káosz Üregében. Sokfürt kénytelen lesz őt követni, közeledni hozzá, felfelé. Hirtelen érezte, hogy lába szilárd talajon áll. Fekete sziklát látott maga alatt, mely mozgott, itt-ott repedések futottak rajta keresztül, melyek lassan, vöröses fénnyel lüktettek. Körülnézett, és látta, hogy egy enyhén emelkedő sziklaparton áll, melynek csipkézett orma vagy három méterre tőle emelkedik. Megfordult, és a lejtő felé nézett, mely rövid idő után sárgás felhőkbe burkolózott, és eltűnt a szeme elől. Fürge Ben egy pillanatra megszédült. Megingott, majd mikor visszanyerte egyensúlyát, kuncogást hallott fentről. Megfordult, és a sziklapart tetején Sokfürtöt látta, szétvetett lábakkal. A bábu testét karcolások borították, ruhája foszlányokban lógott róla.
– Ez az Andiik Forrása, nem igaz? – kérdezte Fürge Ben. Sokfürt biccentett kerek fejével. – Félig. Most már tudod, hogy milyen messzire jutottam, varázsló. Elértem az Üreg legmélyébe, oda, ahol az erő megformálódik, és ahol minden lehetséges. – Azért nem egészen – mondta Fürge Ben, és szemügyre vette a bábut. – Milyen érzés itt állni a teremtés közepében, és tudni, hogy nem érhetsz hozzá, nem használhatod fel? Túlazon idegen, nem igaz? Minden érintése éget. – Úrrá leszek rajta – sziszegte Sokfürt. – Nem tudsz te semmit. Semmit. Fürge Ben elmosolyodott. – Jártam már itt azelőtt is, Sokfürt. – Körülnézett, szemügyre vette a gomolygó gázokat, melyek a szelekkel mozogtak, hol erre, hol arra. – Szerencséd van. Kevesen vannak ugyan, de azért vannak olyan teremtmények, akiknek ez a birodalom az otthona. – Elhallgatott, és mosolyogva a bábu felé fordult. – Nem szeretik a betolakodókat. Láttad már, hogy mit tesznek velük? Hogy mi marad belőlük? – A varázsló mosolya még szélesebb lett, amikor látta, hogy Sokfürt megremeg. – Tehát láttad – mondta halkan. – Te vagy az, akinek meg kell engem védenie – vágta oda Sokfürt. – Hozzád vagyok kötve, varázsló! Tiéd a felelősség, és ha engem elvisznek, ezt nem fogom elhallgatni. – Hozzám vagy kötve, valóban – Fürge Ben a sarkára ereszkedett. – Örömmel hallom, hogy visszatért az emlékezőképességed. Mondd csak, hogy boldogul Szélfogó? A bábu már nem állt olyan peckesen. Elfordította a fejét: – Nehezen gyógyul. Fürge Ben elkomorodott: – Gyógyul? Miből kell kigyógyulnia? – A Szilaj nevű Kopó a nyomomra bukkant – Sokfürt láthatóan kényelmetlenül érezte magát. – Összecsaptunk. A varázsló tekintete még jobban elfelhősödött: – És? – Szilaj elmenekült, megsebezte őt a ti kapitányotok kardja. Tajszkrenn betoppant, de addigra Szélfogó már elvesztette az eszméletét, úgyhogy nem volt kitől kérdezősködnie. De felvillant benne a gyanú lángja. Kiküldte az embereit, akik az Üregekben járőröznek. Jeleket keresnek, amelyekből rájöhetnek, hogy ki vagy mi vagyok én. És miért vagyok. Tajszkrenn tudja, hogy a te csapatod is benne van a balhéban, hogy a saját bőrötöket akarjátok menteni. – A bábu őrült tekintete megvillant. – Azt akarja, hogy mind odavesszetek, varázsló. Ami pedig Szélfogót illeti, talán abban reménykedik, hogy megöli őt a láz, így elvégzi helyette a munkát. Viszont azt is tudja, hogy sok nyomot veszthet, ha a varázslónő úgy hal meg, hogy előtte nem faggathatta ki. Biztos, hogy megkeresné a lelkét, üldözné egészen a Csuklyás kapujáig, hogy megtudjon valamit, de a nő szerencsére elég ravasz. – Hallgass már el egy pillanatra! – parancsolta Fürge Ben. – Kezdjük az elejéről. Azt mondod, hogy Paran kapitány megsebezte Szilajt a kardjával? – Igen. Egy halandó fegyvere... ez lehetetlen. Akár halálos is lehet az a seb, amelyet
a Kopón ejtett. – A bábu elhallgatott, majd felmordult. – Nem mondtál el nekem mindent, varázsló. Ebben az ügyben istenek is érdekeltek. Ha ilyen tudatlanságban tartasz, könnyen megeshet, hogy odakeveredem valamelyiknek az útjába. Már az is éppen elég, hogy a rabszolgád vagyok. Gondolod, hogy szembe tudnál szállni egy istennel a felettem való uralomért? Elkapnának, átalakítanának, talán még... – Sokfürt elővette kicsi kései egyikét – ellened is fordítanának. – Előrelépett, tekintete sötéten csillogott. Fürge Ben szemöldöke felszaladt. Szíve erősen kalapált. Lehetséges volna? Talán elsiklott valami felett? Egy apró kis részlet, egy szó, mely elárulta a halhatatlan jelenlétét? – Még valami, varázsló – mormogta Sokfürt, miközben még egy lépést tett előre. – Szélfogó láza múlt éjjel volt a legrosszabb. Valami érméről sikoltozott, ami pörgött, de most leesett, és valakinek a kezébe került. Beszélned kell erről az érméről! Tudnom kell, hogy mire gondolsz, varázsló. – A bábu hirtelen megtorpant, és lenézett a kezében szorongatott késre. Sokfürt habozott, láthatóan össze volt zavarodva, aztán eltette a fegyvert, és megvonta a vállát. – Ugyan hogy lehetne olyan eget verően fontos egy érme? – mormogta. – Sehogy. Az a lotyó csak félre akart vezetni – erősebb, mint gondoltam. Fürge Ben megdermedt. A bábu láthatóan megfeledkezett arról, hogy nincs egyedül. Rádöbbent, hogy most egy törött ablakon át belát a bábu őrült elméjébe. Ez volt minden veszély forrása. A varázsló még a lélegzetét is visszatartotta, miközben Sokfürt folytatta, tekintetét a felhőkre szegezve. – Szilajnak meg kellett volna ölnie Szélfogót, meg is tette volna, ha nincs az az idióta kapitány. Milyen ironikus, hogy most már a nőhöz húz, és ha csak a közelébe lépek is, rögtön a kardjához emeli a kezét. Tudja, hogy egy perc alatt kiűzném belőle az életet. De ott az a kard. Vajon melyik isten választotta játékszeréül ezt a bolond nemest? – A bábu tovább motyogott magában, érthetetlenül. Fürge Ben várt még, remélte, hogy esetleg mást is megtud – bár az is megrémítette, amit eddig hallott. Ez az őrült lény teljesen kiszámíthatatlan volt, és semmi más nem tartotta felügyelet alatt, csak az a kötél – az erővonalak, amelyeket fa testének részeihez kötözött. De ezzel az őrülettel erő is jár – de vajon elég erős lesz ahhoz, hogy elszakítsa a kötelékeket? A varázsló már korántsem bízott annyira a hatalmában. Sokfürt elhallgatott. Festett szeme még mindig feketén izzott a Káosz ereje miatt. Fürge Ben közelebb lépett hozzá. – Derítsd ki, hogy mit tervez Tajszkrenn – parancsolta, aztán erősen belerúgott. Csizmája pont a bábu mellkasát érte. Sokfürt pörögve megindult, lerepült a sziklapart széléről, aztán lefelé zuhant. Dühös ordítása még jó ideig hallatszott azután is, hogy már eltűnt a sárga felhők között. Fürge Ben nagyot szippantott a sűrű, állott levegőből. Remélte, hogy durva beavatkozásával eléggé megrázta Sokfürtöt ahhoz, hogy a bábu gyanakvása egy időre elüljön. De még mindig érezte, hogy a kötelek egyre jobban megfeszülnek. Minél jobban átformálta Sokfürtöt ez az Üreg, annál nagyobb hatalommal rendelkezett. A varázsló pontosan tudta, mit kell tennie – maga Sokfürt árulta el neki. De Fürge Ben valahogy nem örült annak, ami rá várt. Szájában keserű ízt érzett, köpött egyet a sárga
felhők közé. A levegő bűzlött az izzadságszagtól, és Fürge Ben rájött, hogy a saját testszagát érzi. Cifrát káromkodott magában. – Ideje mennem – mormogta. Felemelte a karját. A szél üvöltve visszatért, és érezte, hogy felfelé repíti a testét, fel a felette lévő barlangba, aztán a következőbe. Ahogy elsuhantak mellette a barlangok, egyetlen szó visszhangzott a fejében, egyfolytában. Egy szó, mely úgy tekeredett Sokfürt köré, akár egy pókháló. Fürge Ben elmosolyodott, de nem örömében. A szó ott maradt vele. Szilaj, ezt hallotta, és ezzel a névvel a varázsló titkos félelme végre alakot öltött. Pálinkás csendben felállt. Komor arcokat látott maga körül, mindenki lefelé bámult, vagy a semmibe. Társai elmerültek a saját gondolataik között. Egyetlen kivétel volt csupán: Siralom. Ő helyeslően, csillogó szemmel nézett az őrmesterre. Pálinkás azon tűnődött, hogy vajon ki az, aki abból a szempárból beleegyezően néz rá – aztán megrázta a fejét, és dühös volt, amiért Kalam és Fürge Ben félelmei már őt is a hatalmukba kerítették. Oldalra pillantott, és látta, hogy Fürge Ben közeledik feléjük. A varázsló fáradtnak tűnt, arcbőre szürkés árnyalatot öltött. Pálinkás tekintete Kalamra ugrott. Az orgyilkos bólintott. – Gyerünk, mindenki, mintha élnénk – mondta. – Hajót felkészíteni az indulásra! A többiek Kalapács vezetésével elindultak az öböl irányába. Bevárták, hogy Fürge Ben odaérjen melléjük. Kalam megszólalt. – A csapat eléggé elgyötörtnek látszik, őrmester. Muzsikus, Ügető és Sunyi annyi földet megmozgattak odalent a csatornákban, amennyivel az egész Birodalmat be lehetne borítani. Aggódom miattuk. Kalapács – ő azt hiszem, még tartja magát... De mégis, bármit tud is Siralom a halászatról, kétlem, hogy a többiek, engem is beleértve, ki tudnának evezni akár csak egy kád vízből is. És arra készülünk, hogy átevezünk egy tengernyi tavon? Pálinkás vonásai megkeményedtek, de aztán kényszeredetten megvonta a vállát. – Maga is jól tudja, hogy egy Üreget, ami a város közelében nyílik, elég könnyű felfedezni. Nincs más választásunk, tizedes. Eveznünk kell. Kivéve, ha fel tudunk vonni egy vitorlát. – Ugyan mióta érthet a lány a halászathoz? – morogta Kalam. Az őrmester felsóhajtott: – Tudom. Csak úgy jött ez neki, a semmiből, mi? – Nagyon megnyugtató. Fürge Ben felért a szikla tetejére. Amikor meglátták az arcát, mindketten elhallgattak. – Valami olyasmit fogok javasolni, ami neked nagyon nem fog tetszeni – mondta a varázsló. – Halljuk! – felelte Pálinkás, színtelen hangon. Tíz perccel később a három férfi leért a kavicsos kis öbölbe. Pálinkás és Kalam láthatóan nagyon meg voltak döbbenve. A víz szélétől pár méterre egy halászhajó pihent a parton. Ügető teljes erőből nekifeszült a kötélnek, amely a hajó orrához volt kötve. Morgott, és levegő után kapkodott. A csapat többi tagja egy kupacban álldogált
kissé arrébb, és halkan tárgyalták Ügető sikertelenségét. Muzsikus felnézett. Amikor meglátta a közeledő őrmestert, arca elsápadt. – Ügető! – üvöltötte Pálinkás. A barghaszt arcán már a felismerhetetlenségig megnyúltak a tetoválások az erőlködéstől. Most elkerekedő szemmel őrmestere felé fordult. – Kötelet elengedni, katona! Kalam, aki Pálinkás mögött állt, felvihogott. Az őrmester a csapatot nézte. – Na szóval – mondta kemény hangon. – Mivel egyikőtök meggyőzte az összes többi idiótát, hogy jó ötlet már a parton bepakolni a csónakba, most gyerünk, álljatok ti is a kötélhez, és mindenki húzza. Nem, Ügető nem húzza. Ügető szépen beül a csónakba, és kényelembe helyezi magát a hajó farában. – Pálinkás elhallgatott, és Siralom kifejezéstelen arcába nézett. – Muzsikustól és Sunyitól pont valami ilyesmit vártam, de magától nem, újonc. Úgy tudom, magát bíztam meg a szervezéssel. Siralom megvonta a vállát. Pálinkás felsóhajtott. – Tud vitorlát csinálni? – Nincs szél. – De lehet, hogy majd lesz! – üvöltötte Pálinkás. – Igenis – mondta Siralom. – Van elég vászon. Kellene egy árboc. – Vigye magával Muzsikust, és szerezzenek egyet. A többiek pedig mozduljanak, tegyük vízre ezt a csónakot. Ügető bemászott, és leült a farban. Kinyújtotta a lábait, kezét lelógatta a hajó pereméről. Látszottak a fogai, úgyhogy az is lehet, hogy mosolygott. Pálinkás a háta mögött vigyorgó Fürge Benhez és Kalamhoz fordult. – Nos? – mondta. – Azt mondtam, mindenki, nem? A férfiak arcáról lehervadt a mosoly.
Kilencedik fejezet
Láttátok-e őt, ki egyedül jár kit sajátjaival együtt átok pecsétel a halálon túl a sereg halmozódik, kavarog akár egy pestist hozó felleg – egyedül jár ő, mind között az Első kinek ideje végtelen mégis kivetett, mégis magányos egy T'lan Imass, ki vándorol, akár a talajtalan magvetés. Onos T'oolan dala Ifjabb Tok
Tok előredőlt a nyeregben, és köpött egyet. Három napja tartózkodott Palás városán kívül, de már nagyon szerette volna, ha ismét a jó magas falak között tudhatja magát. Most viszont csak a Rhivi-síkságot látta maga körül mindenfelé, a délutáni szélben hullámzó sárga füvet, és semmi mást. Megvakarta a seb szélét, mely kivitte a bal szemét, és mormogott valamit magában. Valami nem volt rendben. Két nappal korábban kellett volna találkoznia a nővel. Manapság már semmi sem ment terv szerint. Azok után, hogy Paran kapitány még nem is találkozott Pálinkással meg a csapattal, és már el is tűnt, meg hogy a pletykák szerint egy Kopó megtámadta a Második egyetlen életben maradt varázslóját, és mellesleg megölt tizennégy katonát, már nem is kellett volna csodálkoznia azon, hogy a találkozója nem a tervek szerint alakult. Úgy látszik, ez a káosz kora. Tok felegyenesedett, aztán fel is állt a nyeregben. Bár a Síkságon nem volt igazi, hivatalos út, a kereskedőkaravánok már kitapostak egy észak-dél irányú útféleséget a nyugati vidéken. A kereskedelem azóta már megszűnt,
de az évtizedek során erre haladó szekerek és kocsik nyoma nem tűnt el egykönnyen. A síkság középső része adott otthont a rhiviknek, ezeknek a kis termetű, barna bőrű, nomád pásztorkodással foglalkozó népeknek. Nem voltak ugyan harciasak, de a Birodalom szorítása őket is csatába kényszerítette, így az utóbbi időkben Caladan Brood Tiste Andii csapatával együtt harcoltak a Birodalom seregei ellen. A moranthok jelentései szerint a rhivik jelenleg messze, északkeleten tartózkodtak, és Tok ennek nagyon örült. Nagyon egyedül érezte magát a pusztaság közepében, de bizonyos esetekben a magány sokkal jobb volt, mint a rossz társaság. Tok szeme elkerekedett. Úgy tűnt, még sincs egészen egyedül a pusztaságban. Pár kilométerre tőle egy csapatnyi varjú körözött az égen. A férfi káromkodott egy cifrát, aztán előkapta a derekára csatolt szablyát. Leküzdötte a vágyat, hogy azonnal vágtába rúgja a lovát, és inkább a gyors ügetést választotta. Ahogy közelebb ért, látta, hogy az út egyik oldalán egy nagyobbacska folton le van taposva a fű. A csendet csupán a varjak rekedt kacaja törte meg olykor. Már elkezdtek lakomázni. Tok előredőlt a nyeregben, feszülten figyelt, így lovagolt tovább. Láthatóan csak holttestek hevertek már a földön, egyik sem mozgott, és a varjak elmélyült lakmározásából arra következtetett, hogy ha voltak is túlélők, azok már elég régen távozhattak. Mégis, valahogy rossz érzése volt. Valami lógott a levegőben, valami, amit nem tudott megnevezni. Várt – hogy mire, azt nem tudta. Valahogy nem akaródzott neki megmozdulni. Végre rájött, hogy mi az a furcsa dolog a levegőben, amit érzett: varázslat. Nemrég varázserő munkálkodott a környéken. – De utálom ezt – mormogta, aztán leugrott a nyeregből. A varjak utat adtak neki, de nem sokat. Tok nem vett tudomást a méltatlankodó kiáltozásról, odafurakodott a holttestek mellé. Tizenketten voltak. Nyolcan közülük a Malaza Hadtest egyenruháját viselték – de nem holmi hétköznapi katonák voltak. Tok szeme összeszűkült a sisakjukra tűzött embléma láttán. – Jakatakák – mormogta. – Elit katonák. Darabokra szedték őket. Figyelme a többi holttest felé irányult, és végigfutott a hátán a hideg. Nem csoda, hogy a Jakatakák ilyen csúnya vereséget szenvedtek. Tok az egyik test mellé lépett, és leguggolt. Tudott egy keveset a barghaszt klánjelzésekről, tudta, hogy a vadászok minden törzsben más tetoválást viselnek az arcukon. Sziszegve az egyik fej felé nyúlt, elfordította, aztán bólintott. Az Ilgres klánhoz tartoztak. Mielőtt a Bíborsereg besorozta volna őket, ennek a törzsnek a tagjai jó pár ezer kilométerre laktak onnan, keletre, Porulétől kicsit délre. Tok lassan felemelkedett. Az Ilgres barghasztok a legerősebbek között voltak, akik vagy ezer kilométerre onnan, a Feketekutya-erdőnél csatlakoztak a Bíborsereghez. De vajon hogyan kerültek ide? A varázslat aromája arcon csapta. Megfordult, és észrevett még egy holttestet, mely eddig elkerülte a figyelmét. Körülötte le volt taposva a fű. – Tehát ez a válasz – mondta magában. A csapatot egy barghaszt sámán vezette. Valahogy elkeveredtek erre az útra, és a sámán nyomokra bukkant. Tok szemügyre vette a sámán holttestét. Egyetlen kardsuhintással ölték meg, átvágták a torkát. A varázslat, amit érzett a levegőben, a sámántól származott, de ellencsapásnak nyoma sem volt. Ez pedig igen különös, főleg az, hogy a sámán halt meg, és nem az ellenfele.
Tok felmordult: – Azt mondják, ő a varázslók réme. Lassan körbesétálta a dulakodás helyszínét, és könnyedén meg is találta a csapást. A Jakatakák egy része életben maradt, csakúgy, mint védencük – erre utaltak a kisebb lábnyomok. Mindezen nyomok felett egy újabbat is látott, puha mokaszintól származott. A csapás a kereskedőúttól nyugat felé indult, de aztán dél felé haladt tovább. Tok visszament a lovához, felugrott a nyeregbe, és megfordította az állatot. Elővette az íját a nyeregtáskából, és egy nyilat is a keze ügyébe helyezett. Nem volt semmi esély arra, hogy feltűnés nélkül rajtaüthessen a barghasztokon. Ezen a síkságon jóval azelőtt láthatóvá válik az ellenség számára, hogy lőtávolon belül érne – a lőtávolság pedig, köszönhetően bal szeme hiányának, jóval kisebb volt, mint kellett volna. Tehát tudni fognak az érkezéséről, várni fogják őt a lándzsáikkal. De tudta, hogy nincs más választása; remélte, hogy legalább egy párat elkaphat közülük, mielőtt darabokra szedik őt. Tok megint oldalra köpött, aztán bal kezébe fogta a szárat, jobb kezével pedig megmarkolta az íjat. Hevesen megvakarta az arcát átszelő széles, vörös sebhelyet, de rögtön rájött, hogy az elviselhetetlen viszketés egy perc múlva úgyis ismét jelentkezni fog. – Remek – mondta, aztán egy erőteljes rúgással elindította lovát. A magányos domb, mely Árva Végrehajtó előtt emelkedett, nem természeti jelenség volt. Tövében félig eltemetett kövek sora futott végig. Elgondolkodott, hogy vajon mit temethettek el a belsejében, aztán elhessegette a baljós gondolatokat. Ha ugyanis a kövek akkorák, mint amelyeket Genabackison kívül, más misztikus sírok körül látott, akkor ez a sír is lehetett legalább ezeréves. A háta mögött támolygó két katonára nézett. – Itt letáborozunk. Te ott az íjjal, a tetőn fogsz őrködni. A férfi válaszként csak bólintott, és felkúszott a domb füves tetejére. Társával együtt megkönnyebbülni tűntek, amiért a Végrehajtó megálljt parancsolt, pedig tudták, hogy már csak pár perc van vissza az életükből. Árva szemügyre vette a másik katonát. Egy lándzsa hegye fúródott a bal vállába, és még mindig bőven csordogált a vér a mellvértjére a sebből. Árva nem értette, hogy miként maradt talpon a férfi az elmúlt egy órában. A katona üres tekintettel nézett fel parancsnokára, szemében nem látszott, mekkora fájdalmai lehetnek éppen. – Fedezem balról – mondta, és megszorította görbe kardja markolatát. Árva elővette hosszú kardját, tekintete észak felé fordult. A hat barghaszt közül csak négyet látott, akik lassan közeledtek feléjük. – Oldalba akarnak minket támadni – kiáltott oda az íjászának. – Szedd le a bal szélsőt. A mellette álló katona halkan méltatlankodni kezdett. – Az én életemet nem kell védeni. A feladatunk az, hogy megvédjük önt, Végrehajtó... – Csöndet – parancsolta Árva. – Minél tovább talpon maradsz, annál tovább védelmezhetsz engem.
A katona erre csak morgott valamit. A barghasztok kezdtek szétszéledni, már csak egy lövésnyi távolságban voltak. Kettő továbbra is lándzsát szorongatott a kezében, a másik kettőnél viszont balta volt. Aztán Árva jobbról, messziről egy kiáltást hallott, és amikor megperdült, egy lándzsát látott felé közeledni. A fegyver egy támadó barghaszt kezében volt. Árva elhúzta maga előtt a kardját a levegőben, közben leguggolt, és a feje fölé emelte a fegyvert. A penge összecsendült a lándzsa szárával. Árva közben megperdült, és oldalra térítette az ellene irányuló csapást. Az eltérített lándzsa elsuhant mellette, és jobboldalt egy sziklához csapódott. Hallotta, hogy mögötte az íjász kilő egy nyílvesszőt. Miközben ő a másik négy támadó barghaszt felé fordult volna, a domb túloldaláról fájdalmas kiáltás hallatszott. A mellette álló katona láthatóan megfeledkezett a sebesüléséről, és két kézre fogta a kardját. – Jelen, Végrehajtó – mondta. A jobb szélen álló barghaszt felkiáltott. Egy nyílvessző találta el, a becsapódás le is verte a lábáról. A négy harcos már nem lehetett messzebb tőlük vagy tíz méternél. A két lándzsás rohamra készült. Árva nem mozdult, hiszen szinte rögtön rájött, hogy a felé robogó harcos túl nagy lendülettel közeledik. A mellette álló katona jobbra vetődött, de nem elég gyorsan. A lándzsa a jobb combjába fúródott, méghozzá olyan erővel, hogy át is hasította a húsát, és mögötte a földbe fúródott. A katonát gyakorlatilag a földhöz szögezték, de ő erre is csupán egy szisszenéssel reagált, és már emelte is a kardját, hogy elhárítsa a fejének szánt baltacsapást. Árvát ekkor már lefoglalta a másik barghaszt támadása. A férfi egy rövidebb nyelű baltát használt, és Árva ezt ki is használta. Döfött, még mielőtt a férfi bármit tehetett volna a baltával. A barghaszt védekezésként maga elé emelte a rézbevonatú baltát, de Árva egy csuklómozdulattal elsöpörte a hárítást. Nagy lendülettel a barghaszt mellkasába vágta a kardját, mely úgy hasította szét a bőrpáncélt, mintha csak egy vászondarab lett volna. A támadás miatt védtelenné vált, kardja pedig majdnem kiesett a kezéből, amikor a barghaszt hirtelen hátratántorodott. Elvesztette az egyensúlyát, ő is megtántorodott, és már várta, hogy mikor csap le rá a balta. De a csapás nem érkezett meg. Megperdült, és látta, hogy íjásza közelharcot vív a másik barghaszttal. Árva tekintetével már a másik testőrét kereste. Az a csodával határos módon még mindig élt, bár egyszerre éppen két barghaszt harcossal kellett szembenéznie. Sikerült kirántania a lándzsa hegyét a földből, de a fegyver makacsul ragaszkodott a húsához. Azt, hogy nemhogy mozogni, de még védekezni is képes volt, csakis jakataka mivoltának, fegyelmezettségének köszönhette. Árva rohant, hogy lefoglalja a barghasztot, aki jobb oldalról támadta a férfit. Miközben arrafelé tartott, egy fejsze áthatolt a katona védvonalán, és mellkason találta. A páncél megroppant, a fejsze éle áthatolt a fémen. A katona fél térdre rogyott, felnyögött. Melléből ömlött a vér a földre. Árva nem volt olyan helyzetben, hogy meg tudja menteni, így tehetetlenül nézte, ahogy a fejsze ismét lecsap, és fejbe találja a katonáját. A sisak behorpadt, a férfi nyaka eltört. Oldalra dőlt, és pont Árva lába elé zuhant, akit vitt tovább a lendülete, így keresztülesett a tetemen. A nő nekizuhant a barghasztnak, és közben káromkodott egy cifrát. Próbálta volna hátulról a férfiba döfni a kardját, de az fürgén oldalra siklott, kicsit elfordult, és így
pont elkerülte a penge hegyét. Árva vadul felé csapott zuhanás közben, de nem találta el. A kemény talajra érve érezte, hogy válla kificamodik. Keze teljesen elzsibbadt, elejtette a kardját is. Arra gondolt, hogy most ütött az órája, nem tehet semmit, meg fog halni. A hátára hengeredett. A barghaszt egy lépéssel mellette termett, és morogva ütésre emelte a fejszéjét. Árva látta, ahogy egy csontvázkéz előrobban a talajból, pont a barghaszt alatt. A kéz megragadta a harcos bokáját. Csont reccsent, a harcos felsikoltott fájdalmában. Árva nézte a kibontakozó jelenetet, és közben eszébe villant az is, hogy nem látja a másik két harcost. A csata zaja elenyészett, de a földből morajló, dübörgő hang hallatszott, egyre közelebbről. A barghaszt lenézett a bokája maradványait szorongató kézre. Amikor meglátta, hogy egy sziklakard széles, cakkos pengéje tűnik fel a lába között, ismét felsikoltott. A fejsze kiesett a kezéből, a földből előtűnt penge felé kapott, és próbált elfordulni, hogy eltérítse a döfést. Szabad lábával a penge felé rúgott – de mindezzel már elkésett. A kard felnyársalta őt, megcsikordult a medencecsontján, és felemelte a földről. Halálsikolya az ég felé szállt. Árva nehézkesen talpra állt, jobb karja használhatatlanul lógott az oldalán. A dübörgő hangban felismerte a paták dobogását. Abba az irányba fordult, ahonnan a hang közeledett. Egy malaza. Amint ezt nyugtázta magában, el is fordult a lovastól, és körülnézett. Mindkét testőre halott volt, mellettük még két barghaszt holttestet látott, melyekből nyílvesszők meredeztek. Levegő után kapott – nem szívhatta tele a tüdejét, mert iszonyatosan megfájdult a mellkasa –, és felnézett a földből előtűnt lényre. Az rothadó szőrméket viselt magán, és mozdulatlanul állt a harcos teteme felett. Fél kézzel még mindig a lábat, másik kezében a kard markolatát szorongatta, mely hosszában hatolt bele a barghaszt testébe, s melynek a nyaktájon tűnt elő a hegye. – Már napok óta várlak – mondta Árva az alaknak. Az alak felé fordult, és szemügyre vette sisakja árnyékából. Arca nem látszott. A sisak sárguló csont volt, egy állat koponyájából készült. A néhai tulajdonos szarvval is rendelkezett, melynek már csak egyik fele volt meg – a másikat tőből letörték. A lovas végre odaért melléjük. – Végrehajtó! – kiáltotta, miközben leugrott a lováról. A nőhöz sietett, az íj még mindig ott volt a kezében. Fél szemével végigmérte a Végrehajtót, és elégedetten nyugtázta, hogy az nem szenvedett halálos sérülést. Aztán a mellettük álló nagydarab alakra nézett. – A Csuklyásra, egy T'lan Imass. Árva továbbra is a T'lan Imasst nézte meredten. – Tudtam, hogy itt vagy valahol a közelben. Csak ez lehetett a magyarázat arra, hogy miként került egy barghaszt sámán a csapatával erre a területre. Biztosan egy Üregen át jutottak el ide. Tehát, hol voltál? Ifjabb Tok hitetlenkedve hallgatta a Végrehajtó kirohanását. Tekintete a T'lan Imassra villant. Utoljára Hétvárosban látott T'lan Imasst, nyolc évvel azelőtt, és akkor is csak a távolból figyelhette a halhatatlan csapatot, amint olyan küldetésre indul a nyugati pusztaságba, melyről még maga a Császárnő sem tudhatott semmit. Tok érdeklődve végigmérte a halhatatlant. Megállapította, hogy nem maradt belőle sok. Varázslatok ide vagy oda, a háromezer év azért hagyott rajta nyomot, nem is keveset. A szögletes alkatú férfi csontjain megbarnult, összeaszott a bőr. A valamikori izomzatból kevés látszott, csupán kis ereknek tűntek – olyan volt a bőrfelszíne, mint
egy tölgyfa törzse. A lény arcából Tok nem sokat látott, de amit meglátott, az is éppen elég volt neki – széles állkapocs, áll sehol, magas járomcsontok, kiugró szemöldök. A szemüreg sötéten ásított az orr felett. – Kérdeztem valamit! – csattant fel Árva. – Hol voltál?! Az Imass lenézett a lábára, a nyaka megnyikordult. – Körülnéztem – mondta halkan, olyan hangon, ami Tokot a szélben kavargó homokra emlékeztette. – Neved? – kérdezte Árva. – Onos T'oolan, a néhai Tarad klán tagja, Logros T'lan alattvalója. A Csőr évének őszén születtem, a klán kilencedik fiaként, a Hatodik Jaghuta Háborúban lettem harcos... – Elég – vágott közbe Árva. A nő fáradtan megingott, Tok a segítségére sietett. A nő felpillantott rá, és elkomorodott. – Ijesztően néz ki – mondta. Aztán halványan elmosolyodott. – De én nem bánom. – Mindent a maga idejében, Végrehajtó. Először is, keressünk egy olyan helyet, ahol pihenhet. – A nő nem tiltakozott, úgyhogy Tok egy kisebb dombocskához vezette, a sírhalomtól arrább, és gyengéden arra ösztökélte, hogy letérdeljen. Hátranézett, és látta, hogy a T'lan Imass még mindig ugyanott áll, ahol először megpillantotta a földből kiemelkedni. Csak annyi változás történt, hogy elfordult, és a sírhalmot látszott tanulmányozni. – Rögzítenünk kell a karját – mondta Tok az előtte térdelő fáradt, sérült nőnek. – Nevem Ifjabb Tok – mondta, miközben leguggolt. – Ismertem az apját – mondta a nő. Elmosolyodott. – Ő is kiváló íjász volt. Tok válaszként csak bólintott. – Jó parancsnok is volt – folytatta Árva, miközben szemügyre vette az előtte álló viharvert külsejű ifjút. – A Császárnő felettébb sajnálta, hogy meghalt... – Nem biztos, hogy meghalt – vágott közbe Tok feszült hangon. Nem nézett a nő szemébe. Közben levette páncélozott kesztyűjét. – Csak eltűnt. – Igaz – mondta Árva gyengéden. – A Császár halála után tűnt el. – Lehúzta a kesztyűjét, és félredobta. Közben fájdalmasan elfintorodott. – Szükségem volna néhány vászondarabra – mondta a férfi, majd felállt. Árva figyelte a férfit, amint az a barghaszt holttestekhez lépett. Nem tudta előre, ki lesz az a Karmos, akivel összeköttetésbe lép – csak azt, hogy Dujek seregében ő volt az egyetlen élő Karmos. Eltűnődött azon, hogy vajon miért választott a fiú ennyire másként, mint az apja. Birodalmi Karmosnak lenni nem volt büszke és boldog feladat. Csak hatékonyság volt benne, és félelem. A férfi késsel felvágta a hulla bőrmellényét, mely alól egy durva, gyapjúból szőtt ing került elő. Tok csíkokra vágta a ruhadarabot, majd a csíkokkal a kezében visszasétált a Végrehajtó mellé. – Nem tudtam, hogy egy Imass az útitársa – mondta, miközben ismét letérdelt mellé. – Ők úgy utaznak, ahogy kedvük tartja – mondta Árva, kissé ingerülten. – Akkor, amikor kedvük tartja. De igaz, tényleg fontos szereplője a küldetésnek. – Elhallgatott, és fájdalmában összeszorította a fogait, amikor Tok a karjára kötötte a durva anyagot. – Nem sok jót mondhatok – mondta Tok, aztán elmesélte, hogy Paran eltűnt, és hogy Pálinkás meg a csapata a kapitány nélkül indult teljesíteni a küldetést. Mire a
végére ért a mondókájának, szépen eligazította a kötést a Végrehajtó karján, és egy sóhaj kíséretében a sarkára ereszkedett. – A fenébe is – sziszegte Árva. – Segítsen talpra. Miután ez megtörtént, a Végrehajtó kicsit megingott. Elkapta a vállát, hogy állva tudjon maradni. Aztán bólintott. – Hozza ide a kardomat! Tok abba az irányba ügetett, amerre Árva mutatott. Némi keresgélés után meg is találta a kétkezes kardot a fű között, s amikor meglátta a vöröses fémet, szeme összeszűkült. Odavitte a fegyvert a nőnek. – Egy Otataral kard, Végrehajtó, amely megöli a mágiát – mondta. – És a mágusokat is – mondta Árva, majd bal kézzel ügyetlenül felkötötte a fegyvert a helyére. – Útközben láttam egy halott sámánt – jegyezte meg Tok. – Nos – mondta Árva. – Magának, aki Hétvárosból jön, nem idegen az Otataral, de errefelé kevesen ismerik, és én szeretném, ha ez így is maradna. – Értettem – mondta Tok, aztán a mozdulatlan T'lan Imass felé fordult. Árva mintha olvasott volna a gondolataiban. – Az Otataral az ő mágiájuk ellen hatástalan. Higgye el, tapasztalatból tudom. Az Imassok Üregei hasonlóak a jaghutákéhoz, és a Forkul Támadókéhoz. Ősi, és földhöz-vérhez kötött erő. Az ő kardja sosem fog eltörni, és még a legjobb acél sem csorbítja ki az élét. Úgy hatol át rajta, akár a húson és a csonton. Tok megremegett, köpött egyet: – Nem irigylem öntől a társaságát, Végrehajtó. Árva elmosolyodott. – Pár napig élvezheti ön is, Ifjabb Tok. Szép hosszú sétának nézünk elébe Palásig. – Hat vagy hét napig is eltarthat – mondta Tok. – Azt hittem, lóháton érkezik. Árva szívet tépően felsóhajtott. – A barghaszt sámán nem kímélte őket. Egy betegség vitte el az összes lovat, még az én hátasomat is, akit keresztülhoztam az Üregen át. – Kemény arca egy pillanatra ellágyult, és Tok őszintén megsajnálta őt. Ez igazán meglepte. Abból, amit hallott, eddig úgy képzelte, hogy a Végrehajtó egy hideg vérű szörnyeteg, egy halálos csapás, amely bárkire, bármikor lesújthat. Talán volt egy ilyen oldala is – remélte, hogy nem ismeri meg sohasem. De aztán emlékeztette magát arra is, hogy egy pillantásra sem méltatta búcsúzóul a katonáit. – Lovagoljon a hátasomon, Végrehajtó. Nem harci mén, de gyors, és kitartó. Odasétáltak, ahol a férfi lova volt. Árva elmosolyodott. – Ennek a lónak az ereiben Wickan vér folyik, Ifjabb Tok – mondta, és fél kézzel megpaskolta a ló nyakát. – Úgyhogy ne szerénykedjen itt nekem, mert még a végén elveszti a bizalmamat. Szép állat. Tok a nyeregbe segítette a nőt: – Az Imasst itt hagyjuk? – kérdezte. – Megtalálja a maga útját. Na, hadd mutassa meg ez a szép állat, mire is képes. Azt mondják, a Wickan vérnek olyan a szaga, mint a vasé. – Lehajolt, bal karját a férfi felé nyújtotta. – Nyeregbe – mondta.
Tok alig tudta leplezni megdöbbenését. Egy nyeregben lovagolni a Birodalom Végrehajtójával? Olyan abszurd volt már a gondolat is, hogy majdnem elnevette magát. – Tudok gyalogolni, Végrehajtó – mondta halkan. – Nincs vesztegetni való idő, így talán jobb lenne, ha ön előrelovagolna. Három nap, és már meg is pillantja Palás falait. Tíz órát tudok egyszerre kocogni, igyekszem minél gyorsabban odaérni. – Nem, Ifjabb Tok – vágott közbe a Végrehajtó. – Szükségem van önre Palásban, és előtte még meg kell tudnom azt is, hogy mi a helyzet a seregekkel, Dujekkel és Tajszkrennel. Jobb egy pár nappal később érkezni, mint felkészületlenül. Na, és most fogja a kezem, és induljunk végre. Tok szót fogadott. Amikor a nyeregbe ereszkedett Árva háta mögött, a ló felhorkant, és gyorsan oldalra lépett. Kis híján mindketten lezuhantak. Megfordultak. A T'lan Imass ott állt mellettük. – A sír felfedett egy titkot, Végrehajtó – mondta. Tok érezte, hogy kirázza a hideg: – Mit akar ezzel mondani? – Jó úton járunk – felelte a T'lan Imass. Toknak valami azt súgta, hogy amiről a lény beszélt, annak semmi köze nem volt a kereskedőúthoz. Miközben Árva megfordította a lovat, Tok még egyszer szemügyre vette a sírt, és egy utolsó pillantást vetett Onos T'oolanra. Egyik sem látszott túl adakozónak, ami a titkokat illette, de Árva reakciójától valahogy felállt a hátán a szőr, és elkezdett viszketni a bal szeme helyén lévő seb. Tok elmormolt egy röpke szitkot, és a sebhez nyúlt. – Valami baj van, Ifjabb Tok? – kérdezte Árva. A férfi átgondolta, hogy mit is mondjon. – Semmiség, Végrehajtó – felelte végül. – Csak a vakságom ára. Paran kapitány fel-alá járkált a szűk kis szobában. Már kezdett belebolondulni a várakozásba. Csak annyit tudott, hogy rejtegették, de kérdéseire csupán az a varázslónő adhatott volna választ, aki valami furcsa láztól elgyötörten, eszméletlenül feküdt az ágyában, illetve egy festett szemű marionettbábutól, aki viszont gyűlölködő tekintettel figyelte őt. Különös emlékfoszlányok gyötörték, a hideg, csúszós kövek tapintása, miközben minden ereje elszáll; aztán egy nagydarab kutya homályos képe – egy Kopóé? – a szobában, egy kutyáé, melynek még a lehelete is halált ígért. A kutya meg akarta ölni a nőt, de ő megakadályozta ebben – valahogyan, de a részletekre nem emlékezett. Valahogy sejtette, hogy a kutya nem pusztult el, és vissza fog jönni érte. A bábu a legtöbb kérdésre nem is reagált, és amikor megszólalt, akkor is csak különös fenyegetésekkel bombázta őt. Úgy tűnt, hogy bár a varázslónő beteg, a puszta jelenléte – és az, hogy életben maradt – tartotta vissza Sokfürtöt attól, hogy beváltsa fenyegetéseit. Hol lehet Pálinkás? Az őrmester talán őnélküle távozott? Vajon milyen hatással lesz ez Árva Végrehajtó terveire? Abbahagyta a járkálást, és a varázslónő felé fordult. Sokfürt azt mesélte, hogy
amikor Tajszkrenn megérezte a Kopó jelenlétét, és betoppant, a nő valahogy elrejtette őt. Paran semmi ilyesmire nem emlékezett, és el sem tudta képzelni, hogy egy olyan ütközet után hogyan lehetett képes a nő bármire is. Sokfürt azt mondta, hogy a varázslónő akkor már olyan állapotban volt, hogy nem is tudta, hogy megnyitotta az Üregét Ösztönösen cselekedett. Parannak az volt az érzése, hogy a bábut megijesztette az erőnek ez a megnyilvánulása. Sokfürt láthatóan alig várta, hogy a nő meghaljon, de vagy nem tudott, vagy nem mert ebben közreműködni. A bábu valami védvonalakról motyogott, melyeket a nő maga köré vont. Paran nem tudott segíteni a nőnek, amikor a láz a tetőfokára hágott. Az elmúlt éjszaka óta nem javult a helyzet, és Paran most úgy érezte, hogy a türelmének lassan vége szakad. A varázslónő aludt, és ha nem ébred fel hamarosan, akkor a saját kezébe kell, hogy vegye az ügyeket – elhagyja a búvóhelyét, és talán megkeresi Ifjabb Tokot, ha sikerül elkerülnie Tajszkrenn és a tisztek figyelmét, amikor kimegy az épületből. Paran még mindig a varázslónőt bámulta, de gondolatai közben már egész máshol jártak. Valami furcsát érzett, és visszazökkent a jelenbe. A nő szeme nyitva volt, őt nézte. Tett egy lépést előre, de a nő szavai hallatán a földbe gyökerezett a lába. – Kapitány, hallottam, hogy az érme leesett. Paran arcából kifutott a vér. Emlékei közül előtört egy hang. – Egy érme? – kérdezte alig hallható hangon. – Egy pörgő érme? – „Istenek hangja, és halott nőké meg férfiaké. Kopók üvöltése, darabokra szaggatott emlékeim foszlányai!” – Már nem pörög – mondta a nő. Felült az ágyon. – Mire emlékszik? – Nem sokra – felelte a kapitány. Maga is meglepődött azon, hogy őszintén válaszolt. – A bábu még arra sem volt hajlandó, hogy megmondja az ön nevét. – Szélfogónak hívnak. Pálinkással és a csapatával dolgoztam együtt. – Álmatag tekintetébe óvatos kifejezés kúszott. – Az volt a feladatom, hogy vigyázzak önre, míg felépül. – És ezt meg is tette – felelte Paran. – Én pedig viszonoztam a szívességet, úgyhogy azt hiszem, kvittek vagyunk. – Igen. Na, és most hogyan tovább? Paran szeme elkerekedett: – Hát nem tudja? – Szélfogó megvonta a vállát. – De hiszen ez nevetséges – kiáltotta Paran. – Nem értem, mi folyik itt. Arra ébredtem, hogy egy félholt boszorkány és egy beszélő bábu az összes társaságom, az új csapatomnak pedig se híre, se hamva. Már el is indultak Darujhisztánba? – Sajnos én sem tudok valami sokat. Az biztos, hogy az őrmester azt akarta, hogy életben maradjon, mert mindenképpen tudni akarja, hogy ki próbálta megölni magát. Igazság szerint ezt mindannyian tudni szeretnénk. – A nő várakozóan elhallgatott. Paran szemügyre vette a nő holtsápadt, kerek arcát. Volt valami kisugárzása, mely feledtette testi mivoltát, és olyan reakciókat váltott ki a kapitányból, melyen ő maga lepődött meg a legjobban. Egy barátságos arcot látott maga előtt, és nem is tudta, hogy mikor tapasztalt ilyet legutóbb. Egészen elbizonytalanodott, csak Szélfogó tartotta egyensúlyban. Olyan érzés volt, mintha spirális vonalban közeledne a nőhöz,
a spirál középpontjába. Közeledne? Lehet, hogy távolodott. A bizonytalanság mindenesetre még jobban elbizonytalanította. – Nem emlékszem semmire – mondta. Ez nem volt egészen hazugság, de az álmatag tekintet középpontjában mégis annak tűnt. – Azt hiszem – tette hozzá Paran, minden bizonytalansága ellenére –, hogy ketten voltak. Emlékszem egy beszélgetésre, pedig akkor már halott voltam. Azt hiszem. – De hallotta egy pörgő érme surrogását – mondta Szélfogó. – Igen – felelte Paran. „És még mást is... egy helyen voltam... sárga, túlvilági fény, sóhajok kórusa, egy halott feje.” Szélfogó bólintott, mintha egy régi sejtelmét látná beigazolódni. – Egy isten lépett közbe, Paran kapitány. Visszaadta az életét. Gondolhatja azt is, hogy a maga érdekében, de szerintem nem volt semmi önzetlenség a tettben. Tud követni? – Valaki felhasznál engem – felelte Paran kapitány színtelen hangon. Szélfogó felvonta a szemöldökét: – És ez önt nem zavarja? Paran vállat vont, majd elfordult: – Nincs ebben semmi új – mormogta. – Értem – felelte Szélfogó csendesen. – Tehát Pálinkásnak volt igaza. Maga nem csak egyszerűen egy új kapitány, hanem annál jóval több. – Ez csak rám tartozik – felelte Paran. Még mindig kerülte a nő tekintetét. Aztán szembe fordult vele, tekintete sötéten villogott. – De mi az ön szerepe ebben az ügyben? Gondomat viselte. Miért? Ön is a saját istenét szolgálja? Szélfogó rekedten felnevetett. – Nem igazán. Őszintén szólva nem is tehettem önért túl sokat. Oponn vigyázott az életére. – Oponn? – „Az Ikrek, fivér és nővér, a Szerencse Ikrei. A fivér, aki húz, a nővér, aki tol. Ők szerepeltek volna az álmomban? Hangok, és megemlítették... a kardomat is.” Egy percig nem mozdult, aztán az öltözőszekrényhez lépett. Ott feküdt rajta a kardja. Fél kézzel a markolathoz ért. – Három évvel ezelőtt vásároltam ezt a kardot, de a minap használtam csak először... a kutya ellen. – Erre tehát emlékszik? Volt valami Szélfogó hangjában, ami arra késztette, hogy visszaforduljon. A nő szemében most félelmet látott. Nem is próbálta eltitkolni. A férfi bólintott. – De már aznap nevet adtam a fegyvernek, hogy megvásároltam. – Mi ez a név? Paran keserűen elmosolyodott: – Esély. – A motívum már régóta szerepel az ügy szövedékében – mondta Szélfogó. Lehunyta a szemét, és felsóhajtott. – De szerintem arra még Oponn sem számított, hogy az első vér, ami a kardot éri, az Árnyak egyik Kopójáé lesz. Paran lehunyta a szemét, és felsóhajtott: – A kutya tehát az egyik Kopó volt. A varázslónő ránézett, és bólintott:
– Tehát találkozott Sokfürttel? – Igen. – Óvakodjon tőle – mondta Szélfogó. – Az okozta a lázamat, hogy ő megnyitotta a Káosz Üregét. Ha igaz, hogy az Üregeknek speciális szerkezete van, akkor az övé biztosan pont ellentétes az enyémmel. Sokfürt megőrült, kapitány, és meg akarta magát ölni. Paran megmarkolta a kardját: – Mi az ő szerepe ebben az egészben? – Nem tudom biztosan – mondta Szélfogó. Paran ezt persze nem hitte el, de egyelőre nem foglalkozott a dologgal. – Rendszeresen bejött, figyelemmel kísérte a gyógyulást. De már két napja nem láttam. – Hány napig voltam eszméletlen? – Azt hiszem, hat napja ájult el. Attól tartok, hogy én sem tudom jobban követni az idő múlását, mint ön. – Az ajtóhoz lépett. – Csak azt tudom, hogy nem rejtőzködhetek itt az idők végezetéig. – Várjon! Paran elmosolyodott. – Rendben van. – Visszafordult a nő felé. – Akkor mondja meg nekem, mi okom lenne itt maradni! A varázslónő rövid ideig habozott, mielőtt válaszolt volna. – Még mindig szükségem van magára – mondta végül. – Miért? – Nem én vagyok az, akitől Sokfürt tart – mondta a varázslónő. Láthatóan nehezen találta a szavakat. – A kardja az... amely... életben tart engem. Sokfürt látta, hogy mit tett a Kopóval. – A fenébe – sziszegte Paran. Bár tulajdonképpen teljesen idegenek voltak egymásnak, a nő kiszolgáltatottsága és őszintesége nem hagyta őt hidegen. Próbálta leküzdeni magában ezt az érzést, próbált arra gondolni, hogy a küldetése mindennél fontosabb, hogy már megadta a tartozását a nőnek, ha egyáltalán volt ilyen, hogy még mindig titkolt előle valamit, ami miatt itt kellett volna maradnia vele, vagyis nem bízott meg benne teljesen – de minden hiába. – Ha távozik, Sokfürt megöl engem – mondta Szélfogó. – És mi a helyzet a védvonalakkal? – kérdezte szinte kétségbeesetten Paran. – Sokfürt azt mondta, hogy valami védvonalak vannak maga körül. Szélfogó kényszeredetten elmosolyodott. – Gondolja, hogy Sokfürt nem elég agyafúrt? Miért állt volna elő azzal, hogy maga erős, és hogy ő fél magától? Védvonalak? Hiszen még ülni is alig bírok. Ha ilyen állapotban megpróbálnám megnyitni az Üregemet, az ereje felemésztene, és hamuvá égetne egy pillanat alatt. Sokfürt mindenáron tudatlanságban akarta tartani önt mindennel kapcsolatban. A bábu hazudott. Paran számára mindez csupán féligazságnak tűnt. De elég logikus magyarázat volt arra, hogy miért utálja őt annyira a bábu, és hogy miért fél tőle. Nagyobb veszély fenyegeti Sokfürt, mint Szélfogó felől, legalábbis így érezte, bár erre szinte semmi
alapja nem volt – csak annyi, hogy... legalább Szélfogó emberinek tűnt. Felsóhajtott. – Előbb vagy utóbb – mondta, miközben elengedte a kardja markolatát, és visszatette a fegyvert az öltözőszekrényre –, abba kell hagynunk az igazság takargatását. Oponn ide vagy oda, van egy közös ellenségünk. Szélfogó felsóhajtott. – Köszönöm. Paran kapitány? Paran gyanakodva mérte végig a nőt. – Tessék? A nő elmosolyodott. – Örülök, hogy megismerhettem. A férfi zavarba jött. Szélfogó ismét beindult. – Ez aztán a szomorú hadsereg – mondta Árva, miközben Palás falain kívül, az északi kapu előtt várakoztak. Az egyik őr bement a városba egy másik lóért, a többi három pedig tőlük kicsit távolabb álldogált, és sugdolózott. Ifjabb Tok leszállt a ló hátáról. Megállt a lova mellett. – Az bizony, Végrehajtó. Egy nagyon szomorú hadsereg. A Második és Hatodik hadtestek egyesítésével együtt egy temérdek új parancs érkezett. Senki sem maradt a helyén, még a zöldfülű újoncokat is áthelyezték. Szinte minden szakasz feloszlott. És itt van még ez a pletyka is arról, hogy a Hídégetőket nyugállományba akarják helyezni. – A három őr felé pillantott, akik szúrós szemmel méregették őt és a Végrehajtót. – Az embereknek errefelé ez nagyon nem tetszik – tette hozzá halkabban. Árva hátradőlt a nyeregben. A vállában érzett fájdalom mostanra tompa lüktetéssé állandósult, és nagyon örült, hogy útjuk végére értek – legalábbis egyelőre. A sír óta színét sem látták a T'lan Imassnak, bár néha érezte a jelenlétét a poros szélben, a füves pusztaság repedezett talajában. Ifjabb Tok társaságában pedig érzett valami mást is – a Malaza Hadsereg e kontinensen szolgáló tagjainak fortyogó gyűlöletét. Palásban tízezer katona készült a lázadásra, a kémeket könyörtelenül kiiktatták a soraikból, és csak Dujek Legfelsőbb Ököl parancsára vártak. Tajszkrenn Főmágus pedig cseppet sem enyhített a helyzeten azzal, hogy folyamatosan Dujek parancsaival ellentétes utasításokat adott a tiszteknek. A Végrehajtót azonban a leginkább az a történet nyugtalanította, mely szerint a Második utolsó életben maradt varázslója összecsapott az Árnyak egyik Kopójával – emögött titok rejlett, és Árva sejtette, hogy ez a titok még nagyon fontos lehet. A többi problémától nem tartott, meg tudott volna birkózni velük – feltéve, ha át tudja venni a hatalmat. A Végrehajtó már alig várta a találkozást Tajszkrenn Főmágussal, és ezzel a Szélfogóval – a név valahogy ismerősen csengett, gyermekkorát juttatta eszébe. Gyermekkori emlékei viszont félelmet idéztek benne. De elhatározta, hogy ezt is fel fogja számolni, ha eljön az ideje. A kapu kinyílt. Felnézett, és egy katonát látott, aki egy lovat vezetett. Volt vele még valaki. Ifjabb Tok vigyázzba vágta magát, méghozzá akkora hévvel, hogy a Végrehajtó nem tudott hová lenni az ámulattól. Lassan leszállt a lóról, és biccentett a Legfelsőbb Ökölnek. Azóta, hogy tizenhárom hónappal korábban Genabarisban
találkozott vele, a férfi vagy tíz évet öregedett. Árva felismerte a jelenet iróniáját, és mosoly kúszott az ajkára: a Legfelsőbb Ököl, egy félkarú, öregedő férfi, a Császárnő Végrehajtója bénán lógó karral, és Ifjabb Tok, a Karmosok utolsó képviselője Genabackison, félszeműen, fél arcán tűz okozta sebekkel. Itt voltak együtt, ők hárman, a Birodalom négy fő erejéből háromnak a képviseletében, és mindhárman úgy néztek ki, mintha egyenesen a pokolból érkeztek volna. Dujek félreértette a Végrehajtó mosolyát, és elvigyorodott. – Én is örülök, hogy újra látom, Végrehajtó. Éppen a készletek feltöltésének menetét ellenőriztem, amikor egy katona hírt hozott, hogy ön megérkezett. – Aztán végigmérte a nőt, és lehervadt a mosoly az arcáról. – Kerítek önnek egy denul gyógyítót, Végrehajtó. – A varázslat rám nincs hatással, Legfelsőbb Ököl. Már nagyon régóta így van ez. Egy katonai felcser is megteszi. – Tekintete összeszűkült. – Remélem, nem lesz szükség arra, hogy kivonjam a kardomat a város falain belül. – Nem garantálhatok semmit, Végrehajtó – mondta Dujek óvatosan. – Jöjjön, sétáljunk egy kicsit. Árva Tok felé fordult: – Köszönöm a kíséretet, katona. Dujek felnevetett, és Tokra nézett. – Felesleges, Végrehajtó. Tudom, hogy ki Ifjabb Tok, és hogy mivel foglalkozik, gyakorlatilag itt mindenki ismeri őt. Ha olyan jó Karmosnak is, mint katonának, akkor jól teszi, ha vigyáz az életére. – Ezt meg hogy értsem? Dujek intett, hogy indulhatnának. – Úgy kell érteni, hogy csak azért nem vágták még el a torkát, mert mindenki tudja, hogy ő a hadtest egyik legkiválóbb katonája. Úgy kell érteni, hogy jobban tenné, ha elvinné őt a városból. A végrehajtó végigmérte Tokot: – Később még találkozunk. Árva csatlakozott Dujekhez, aki közben áthaladt a kapu boltozata alatt. Felvette a férfi tempóját, és besétáltak a városba. Az utcákon nyüzsögtek a katonák, irányították a kereskedők szekereit és a polgárok csapatait. Sok épületen még mindig látszottak a haláleső nyomai, de munkások dolgoztak a romok eltakarításán és a helyreállításon, katonák vezetésével. – A nemességet persze ki fogják végezni – szólalt meg mellette Dujek. – Tajszkrenn azt akarja, hogy alapos tisztogatás legyen, nyilvános akasztásokkal. – A Birodalom jól bevált módszere – felelte Árva kurtán. – Ezt maga is jól tudja, Legfelsőbb Ököl. Dujek a nő felé pillantott. – Tízből kilenc nemes felakasztása, Végrehajtó? Gyerekeket is beleértve? Árva meglepetten fordult felé: – Ez talán kicsit túlzás. Dujek egy ideig hallgatott, lefelé haladtak a főutcán, aztán fel a dombra, a Birodalmi főhadiszállás felé. Dujeket láthatóan szinte mindenki ismerte a városban.
Árva próbált rájönni, hogy milyen érzés árad Palás polgáraiból a parancsnok láttán, de nem tudott rájönni, hogy félelmet érez-e, vagy tiszteletet, esetleg mindkettőt. – A küldetésem menete szerint – mondta Árva, amikor elértek egy háromszintes épület elé, melynek kapujában vagy egy tucatnyi katona őrködött éberen –, nem maradok sokáig a városban... – Nem akarom ismerni a részleteket, Végrehajtó – vágott közbe Dujek. – Csak tegye, amit tennie kell, és ne legyen az utamban. Hangja nem volt fenyegető, sőt szinte vidáman beszélt, de Árva mégis érezte, hogy izmai megfeszülnek. Ezt a férfit nyomás alatt tartotta valaki – Tajszkrenn, a Főmágus. Vajon miben mesterkedhetett a Főmágus? Az egész ügy bűzlött a szervezetlenségtől. – Ahogy mondtam – folytatta Árva –, nem maradok itt sokáig. De amíg itt vagyok, világossá fogom tenni a Főmágus előtt, nem tűröm, hogy beavatkozzon a város irányításába. Ha segítségre van szüksége, Dujek, tőlem megkapja. Megálltak az épület előtt, és az idős férfi alaposan végigmérte a Végrehajtót, mintha azon tanakodna, hogy mennyire őszinte. Válasza azonban alaposan meglepte Árvát. – Elboldogulok a saját ügyeimmel. Tegyen, amit akar, de én nem kérek öntől semmit. – Tehát tétlenül nézi, hogy az egész nemességet kiirtják? Dujek makacsul összehúzta a szemöldökét. – A harci taktikákat bárhol lehet alkalmazni, Végrehajtó. A Főmágus pedig igen rossz stratéga. – Megfordult, és elindult felfelé a lépcsőn. Két őr kinyitotta előttük az ajtót, mely újnak tűnt, bronzzal borították be. A Legfelsőbb Ököl és a Végrehajtó beléptek. Végigmentek egy hosszú folyosón, melyből mindkét irányba ajtók nyíltak, úgy három méterenként. Minden ajtó előtt egy-egy katona állt, fegyverrel a kezében. Árva világosan látta, hogy a Kopó támadása óta a biztonsági intézkedések hihetetlen mértéket öltöttek a városban. Hirtelen eszébe jutott valami. – Legfelsőbb Ököl, nem próbálták önt véletlenül megölni mostanában? Dujek elvigyorodott. – Az elmúlt héten csupán négyszer, Végrehajtó. Hozzászoktam az ilyesmihez. A katonák önként jelentkeznek őrségbe, már nem is vezetek róluk listát. A legutóbbi orgyilkost olyan randán feldarabolták, hogy még arra sem jöttem rá, nő volt-e vagy férfi. – Sok Hétvárosbeli katona van a seregében? – Sok. Tartják magukat az eskühöz, ha kedvük tartja. Ugyan mihez hűségesek, gondolta Árva, és kihez? Mostanság a Hétvárosbeli újoncokat nem errefelé osztották be. A Császárnő nem akarta, hogy Dujek katonái rájöjjenek: a hazájukban bármikor nyílt lázadásra kerülhet sor. Az ilyen hírek alaposan felforgathatják előbb Genabackist, aztán az egykori Hétváros területét is. Árva és a Császárnő is tisztában voltak vele, hogy milyen veszélyessé vált a helyzet, és azt is tudták, hogy óvatosan kell cselekedniük, hogy helyreállítsák a hatalmukat. Mostanra pedig bizonyossá vált, hogy Tajszkrenn még nagy galibát okozhat. Árva rádöbbent, hogy neki sokkal nagyobb szüksége van Dujek támogatására, mint a férfinak az ő segítségére.
Elértek a folyosó végébe, ahol egy vastag, dupla szárnyú ajtó volt. Az ajtó két oldalán álló katonák tisztelegtek Dujeknek, aztán kinyitották az ajtót. Egy nagyobb terembe érkeztek, melynek legmeghatározóbb eleme egy középen elhelyezett keményfa asztal volt. Az asztalt térképek, festékesdobozok és tintásüvegek borították. Dujek és Árva beléptek a terembe. Az ajtót becsukták mögöttük. – Tajszkrenn értesült már az ön érkezéséről, de még nem tud jönni – mondta Dujek, miközben helyet foglalt az asztal sarkán. – Ha kérdései volnának a mostanában Palásban történtekkel kapcsolatban, akkor azokat most tegye fel. Árva tudta, hogy most lehetősége lesz azokat a válaszokat hallani, melyeket Tajszkrenn nem adna meg. De azt persze neki kell majd eldöntenie, hogy melyik verziót fogadja el úgy, mint igazságot. Árva kezdte értékelni Dujek megjegyzését a harci taktikákról. A közeli székhez sétált, és lassan leereszkedett a párnára. – Rendben van, Legfelsőbb Ököl. Kezdjük a kisebb ügyekkel. Voltak esetleg gondjai a moranthokkal? Dujek elkomorodott. – Érdekes, hogy pont ezzel kezdi. Bizonyos dolgokban kezdenek egyre kezelhetetlenebbekké válni. Például rengeteg munkámba került meggyőzni az Arany Moranthokat, az elitcsapatot arról, hogy harcoljanak Caladan Brood ellen. Úgy fest, hogy túlságosan tisztelik őt ahhoz, hogy az ellenségüknek tekintsék. Egy rövid ideig az egész szövetség meglehetősen ingatag lábakon állt errefelé, de végül aztán elszánták magukat, és megindultak ellene. Hamarosan a Feketéket is utánuk küldöm. – Hasonló gondok voltak a Zöldekkel és a Kékekkel Genabarisban. Tulajdonképpen ez az oka annak is, hogy a szárazföldön jöttem. A Császárnő úgy véli, hogy helyes volna minél többet kipréselni ebből a szövetségből, hiszen lehet, hogy nem marad már fenn sokáig. – Nincs túl sok választásunk – morogta Dujek. – Hány légiót kapok a tavaszi behajózáskor? Árva habozott, aztán válaszolt. – Kettőt. És egy regimentnyi wickan-lándzsást. A wickanok és a Tizenegyedik légió Nathilognál száll majd partra. A Kilencedik Nisstbe érkezik, hogy csatlakozzon az ottani csapatmaradványokhoz. A Császárnő abban bízik, hogy a későbbi utánpótlás majd elegendő lesz ahhoz, hogy a Róka-szorosnál megtörjük a Bíborsereget, és ezzel oldalba támadjuk Caladan Broodot. – Akkor a Császárnőnek elment az esze – mondta Dujek kemény hangon. – Végrehajtó, a csapatmaradványokkal nem sokra fognak menni. Jövő ilyenkorra a Bíborsereg felszabadítja majd Nisst, Trretet, Félszemű Macskát, Porulét, Garaltot és... – Ismerem a listát – vágott közbe Árva. – Jövőre kap két újabb légiót, Legfelsőbb Ököl. Ennyi. Dujek ezután jó ideig nem szólt, csak nézte az asztalra terített térképet. Árva várt. Tudta, hogy a férfi most teljesen belemerült a szervezésbe, átrendezésbe, csapatok összevonásába, utánpótlás biztosításába, valamint próbál belelátni Caladan Brood, és a Bíborsereg vezetője, K'azz herceg fejébe. Egy idő után megköszörülte a torkát. – Végrehajtó, lehetséges volna átszervezni a partraszállást? A Tizenegyediknek és a wickanoknak a keleti parton kellene partra szállniuk, Almástól délre. A
Kilencediknek pedig a nyugati parton, Tulipánosnál. Árva az asztalhoz lépett, és a térképet kezdte fürkészni. Tulipános? Miért pont oda? Ennek így semmi értelmét nem látta. – A Császárnőt bizonyára érdekelné, miért változtatná ön meg ennyire a terveit? – Úgy érti, talán – Dujek megdörzsölte az állát, aztán kurtán bólintott. – Rendben van, Végrehajtó. Először is, a csapatok maradékai nem tudják sokáig tartani a Rókaszorost. Mire megérkezik az utánpótlásunk, addigra a Bíborsereg már messze északon lesz. Azon a területen pedig javarészt farmok vannak, szántóföldek. Ahogy visszavonulunk, bevonjuk a csapatmaradványokat Nisst felé, felégetjük a terményeket. Nem hagyunk semmit, se állatokat, se növényeket. Ha K'azz enni is akar valamit, akkor azt magával kell vinnie. Tehát, Végrehajtó, adva lesz egy hadsereg, mely egy másik hadsereget üldöz, vagyis maga mögött kell, hogy hagyja az ellátmányát. Sietségében, hogy utolérje a mi seregünket, szét fogja húzni az erőit, nem vonulhatnak tömött sorban. Ekkor lépnek a képbe a Wickan Lándzsások. Árva tudta, hogy a wickanok lóra születnek. Olyan terepen nagyon hatékonyan működhetnek majd, gyorsan és pontosan csaphatnak le. – És mi lenne a Tizenegyedik feladata? Hol lesznek ők ez idő alatt? – Egyharmaduk Nisstben állomásozik. A többiek pedig gyorsan elmennek a Rókaszoroshoz. – Úgy, hogy közben Caladan Brood továbbra is a Feketekutya-erdőtől délre állomásozik? Ennek így nincs semmi értelme, Legfelsőbb Ököl. – Hiszen éppen az előbb javasolta, hogy használjuk ki a moranthokat, amíg tudjuk, nem? Nos, a moranthok és a quorljaik Tulipánosból egy szép nagy szállítmánnyal indulhatnak útnak. – Dujek összeszűkült szemmel nézte a térképet. – Azt akarom, hogy mire én odaérek a csapataimmal Brood táborhelyétől kissé délebbre, addigra a Kilencedik érjen el a Feketekutya-mocsár déli részéhez. A Feketék és az Aranyok folyamatos támadásaikkal gyakorlatilag a kezeink közé terelik majd őket, miközben szövetségesük, a Bíborsereg ott ragad a Róka-szoros túloldalán. – Egy egész légiót akar a levegőben szállítani? – Szeretné a Császárnő, ha még élete folyamán megnyernénk ezt a háborút, vagy nem? – Elrugaszkodott az asztaltól, és járkálni kezdett fel-alá a szobában. – De persze – mondta, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami –, ez mind csak feltevés. Brood helyében én... – Hangja elhalt. Odafordult a Végrehajtóhoz. – Átszervezik a partraszállást? Árva a tekintetét kereste. Valami azt súgta neki, hogy Dujeknek új ötlete támadt Caladan Brooddal kapcsolatban. Arra is rájött a Végrehajtó, hogy Dujek a friss ötleteit nem fogja megosztani ővele. A térképet fürkészte, próbálta meglátni azt, amit Dujek is meglátott. De hiába, hiszen ő nem volt valami nagy stratéga. Dujek gondolatait is elég nehéz lett volna kitalálni – Caladan Broodét pedig egyenesen lehetetlen. – A terve, bár elég kockázatos, ezennel elfogadottnak nyilváníttatik a Császárnő részéről. Kérését teljesítjük. Még valamit, Dujek, mielőtt Tajszkrenn ideérne. Igaz, hogy az Árnyak egyik Kopója itt járt? – Igaz – mondta a férfi. – Én akkor éppen nem voltam itt, de láttam, mit hagyott
maga után. Ha Szélfogó nem lép közbe, még ennél is rosszabbul jártunk volna. Árva látta az iszonyt Dujek szemében, és eszébe jutott a szerencsétlenül járt lovascsapat, melyet két éve látott Itko Kantól nyugatra, a parti úton. – Volt már szerencsém látni, mire képesek a Kopók – mondta a férfi szemébe nézve. Abban a pillanatban pillantásuk összekapcsolódott, hiszen volt bennük valami közös. Aztán Dujek elfordult. – Ez a Szélfogó – mondta Árva, hogy elrejtse sajnálatát. – Igazán tehetséges varázslónő lehet. – Az egyetlen harci varázsló, aki túlélte Tajszkrenn támadását a Hold Szülötte ellen – felelte Dujek. – Igazán? – Árva számára ez az információ valóban csak még érdekesebbé tette a szóban forgó személyt. Már kezdett félni, hogy Dujek talán rájött valamire, de a férfi következő mondata hallatán megnyugodott. – Ő azt mondja, szerencséje volt, duplán. Hajlok arra, hogy igazat adjak neki. – Mióta van a hadseregben varázslóként? – kérdezte Árva. – Régóta. Mióta én vettem át a parancsnokságot. Talán nyolc vagy kilenc éve. Árvát ekkor ismét magával ragadta a gondolat, hogy ez a név neki nagyon ismerős. Azon kapta magát, hogy visszaül a székbe, Dujek pedig, őszinte aggodalommal arcán, felé lép. – A sérülése azonnali ellátást igényel – mondta határozottan. – Nem lett volna szabad eddig halogatnunk az átkötözést. – Nem, nincs semmi probléma. Csak fáradt vagyok, ennyi az egész. A férfi elgondolkodva méregette őt: – Esetleg egy kis bort, Végrehajtó? A nő bólintott. Szélfogó. Lehetséges volna? Amint meglátja a nőt, bizonyosságot nyerhet. Megismerné őt. – Kilenc éve – mormogta – az Egeresben. – Hogy mondta? Árva felnézett, és Dujeket látta maga előtt. Egy borral teli kupát nyújtott felé. – Semmi – mondta Árva. – Köszönöm. Kivágódott a terem ajtaja. Megfordultak, és Tajszkrennt látták bemasírozni rajta, dühtől vöröslő arccal, lángoló tekintettel. Megállt Dujek előtt. – Átkozott! – köszöntötte a Főmágus. – Esküszöm, hogy kiderítem, ha a maga keze is benne volt a dologban, és akkor nem ússza meg szárazon! Dujek szemöldöke felszaladt meglepetésében. – Miben volt benne az én kezem, Főmágus? – kérdezte nyugodt hangon. – Az Írnokok Terméből jövök. Tűz? Az a hely most úgy néz ki, mint egy kemence belseje. Árva felemelkedett, és előrelépett. – Tajszkrenn Főmágus – szólalt meg mély, fenyegető hangon. – Elmagyarázná nekem, hogy miért fontosabb minden másnál valami tűz valami hivatalnokok szobájában? Tajszkrenn szeme megrebbent.
– Elnézését kérem, Végrehajtó – mondta feszülten –, de az Írnokok Termében tárolták a város cenzusát. – Sötét tekintete ismét Dujek felé villant. – És csak ott volt olvasható a nemesség teljes névsora. – Kellemetlen – mondta a Legfelsőbb Ököl. – Megkezdte már a nyomozást? Csapatom tagjai természetesen mindenben a rendelkezésére állnak majd. – Felesleges, Legfelsőbb Ököl – mondta a mágus gúnyosan. – Miért iktatnánk ki az összes többi kémet is? – Tajszkrenn elhallgatott, aztán hátralépett, és színpadiasan meghajolt Árva előtt. – Üdvözletem, Végrehajtó. Igazán sajnálom, hogy ilyen méltatlan körülmények között találkozunk ismét... – Tartogassa a bocsánatkéréseit későbbre – vágott közbe Árva. Aztán Dujekhez fordult. – Köszönöm a bort és a beszélgetést – mondta, és észrevette, hogy Tajszkrenn arca megrándul e mondat hallatán. – Ha jól sejtem, ma este egy hivatalos vacsorára is sor kerül. Dujek bólintott: – Természetesen, Végrehajtó. – Megtenné, hogy Szélfogót is elhívja rá? – Látta, hogy a Főmágus arca ismét megrándul, Dujeken pedig azt, hogy tisztelettel néz rá, elismerő tekintettel, mintha értékelné, hogy ilyen ügyesen taktikázik. Tajszkrenn közbevágott. – Végrehajtó, a varázslónő már egy ideje gyengélkedik, mivel nemrég összecsapott az Árnyak egyik Kopójával. – Mosolyogva Dujek felé fordult. – De ha jól sejtem, erről már tud is. Nem eleget, gondolta magában Árva. De hagyta, hadd főjön csak Tajszkrenn a saját levében. – Érdekelne, hogy miként értékeli egy mágus az esetet, Tajszkrenn – mondta. – Hamarosan kielégítő választ kaphat erre, Végrehajtó. Dujek fejet hajtott. – Végrehajtó, megérdeklődöm, hogy elég erősnek érzi-e már magát Szélfogó. Ha megbocsát, most megyek is. – Tajszkrenn felé fordult, és kurtán biccentett. Tajszkrenn figyelte, ahogy a félkarú öregember elhagyja a termet, aztán alighogy az ajtó becsukódott, kirobbant. – Végrehajtó, a helyzet felettébb... – Abszurd – fejezte be helyette a mondatot Árva dühösen. – A fenébe is, Tajszkrenn, hová tette a józan eszét? Rászállt a Birodalom valaha volt legjobb katonai vezetőjére, és ő most elevenen falja fel magát. – Az asztalhoz lépett, és újratöltötte a kupát. – És meg is érdemli. – Végrehajtó... Árva visszaperdült. – Nem. Tajszkrenn, most én beszélek. Méghozzá a Császárnő nevében. Bizalmat szavazott magának, megengedte, hogy maga vezesse a támadást a Hold Szülötte ellen, de ha tudta volna, hogy ekkora mértékben alkalmatlan az ehhez hasonló komoly feladatokra, akkor nem tette volna. Maga mindenkit hülyének néz? – Dujek csupán egyetlen ember – mondta Tajszkrenn. Árva nagyot kortyolt a borból, aztán letette a kupát, és megdörzsölte a halántékát.
– Dujek nem ellenség – mondta komolyan. – Dujek sosem volt az ellenségünk. Tajszkrenn előrelépett: – A Császár embere volt, Végrehajtó. – Ha megkérdőjelezzük az ő hűségét a Birodalom iránt, akkor megsértjük, és lehet, hogy pont ez a sértés fogja őt ellenünk fordítani. Dujek nem egyetlen ember. Ebben a pillanatban ő egészen pontosan tízezer ember, és egy év múlva huszonötezer ember lesz. Nem hajlik meg maga előtt, igaz? Mert nem tud. Tízezer katona áll mögötte... és higgyen nekem, hogy ha az a tízezer ember dühében visszaüt, akkor nem lesz képes megállni előttük. Ami pedig Dujeket illeti, őt magukkal sodornák az események. – Akkor viszont áruló. – Nem. Ő olyan ember, aki gondját viseli a rábízottaknak, törődik velük. Ő a legjobb a Birodalomban. Ha ellenünk lesz kénytelen fordulni, akkor mi vagyunk az árulók, és nem ő. Érthetően fogalmaztam? A Főmágus arca elkomorodott, vonásai elmélyültek. – Igen, Végrehajtó – mondta. Felnézett. – Értettem minden szavát. De ez a feladat, mellyel a Császárnő megbízott, súlyos teherként nyomja a vállamat. Meghaladja az erőmet. Talán jobb lenne, ha felmentene a teljesítés alól. Árva ezen komolyan elgondolkodott. A mágusok természetüknél fogva nem nagyon ismerték a hűséget. A félelmet igen, és a félelemből eredő tiszteletet is, de minden mágus nehezen értette meg, hogy mi is az a hűség. De volt egy mágus, aki valaha pont a hűségre alapozta hatalmát – a Császár. – Főmágus, egy dologban mind egyetértünk. A régi seregnek mennie kell. Azok, akik a Császár mellett álltak, még mindig ragaszkodnak az ő emlékéhez, és akarva vagy akaratlanul, de mindig ellenünk fognak dolgozni. Dujek persze kivétel ez alól, és vannak még páran hasonló helyzetben. Őket nem veszíthetjük el, semmiképpen. Ami viszont a többieket illeti, nekik meg kell halniuk. A veszély abban rejlik, hogy esetleg felismerik a szándékainkat. Ha túl nyíltan cselekszünk, akkor akár egy akkora lázadás is kitörhet, amely elpusztítja az egész Birodalmat. – Dujek és Szélfogó kivételével mindenkit elrendeztünk – mondta Tajszkrenn. – Ami pedig Pálinkást és a szakaszát illeti, ők az ön kezében vannak, Végrehajtó. – Ha szerencsével járok – mondta. A Főmágus fintora láttán elkomorodott. – Mi a baj? A férfi felállt. – Minden éjjel megnézem a Sárkányok Asztalát – mondta. – Biztosan tudom, hogy Oponn belépett a halandók játszmájába. Szélfogó olvasata csak megerősítette ezt. Árva meglepetten nézett rá: – Tehát ő is Látó? – Méghozzá sokkal jobb, mint én – ismerte el Tajszkrenn. Árva elgondolkodott: – Mit tud nekem mondani Oponn szándékairól? – Darujhisztán – felelte Tajszkrenn. Árva lehunyta a szemét. – Ettől féltem. Szükségünk van Darujhisztánra, méghozzá nagyon. Ha a vagyona a kezünkbe hullik, akkor végre megtörik a szubkontinens ellenállása.
– Tudom, Végrehajtó. De a gond nagyobb, mint képzelné. Ugyanis abban is biztos vagyok, hogy Pálinkás és Szélfogó valamiféle szövetséget kötöttek egymással. – Van valami hír Paran kapitányról? – Semmi. Valaki rejtegeti őt, vagy a testét. Sajnos azt kell mondanom, hogy szerintem halott, Végrehajtó, de a lelke még nem lépett át a Csuklyás Kapuján. Ezt pedig csak egy mágus képes megakadályozni. – Szélfogó? A Főmágus megvonta a vállát. – Talán. Szeretnék többet tudni arról, hogy mi volt Paran kapitány szerepe a cselekményben. Árva habozott, aztán válaszolt: – Egy hosszadalmas, bonyolult kutatás kellős közepén tartott. – Talán megtalálta azt, amit keresett – mormogta Tajszkrenn. Árva végigmérte a férfit: – Talán. Mondja csak, mennyire jó ez a Szélfogó? – Elég jó ahhoz, hogy Főmágus legyen belőle – mondta Tajszkrenn. – Elég jó ahhoz is, hogy túlélje egy Kopó támadását, és elűzze az állatot, bár ezt már nem tartom olyan valószínűnek. Ez még nekem sem menne egykönnyen. – Talán segített neki valaki – mormogta Árva. – Erre nem is gondoltam. – Akkor most gondoljon – mondta Árva. – De még mielőtt belevetné magát a nagy gondolkodásba, a Császárnő azt parancsolja, hogy folytassa a munkát, de ne Dujek ellen. Magára itt mint szervezőre van szükség, ha netán kudarcot vallanék Darujhisztánban. Ne avatkozzon bele a város irányításába. Továbbá értesítse Dujeket arról, hogy Oponn is belépett a játszmába. Ha egy isten a szövedékbe lépett, arról neki is joga van tudni. – Ugyan hogyan tervezhetnénk bármit is úgy, hogy Oponn is játszik? – Ezt bízza csak Dujekre – mondta. – Megértette, hogy mi a feladata? Van esetleg valamilyen kifogása? Tajszkrenn elmosolyodott: – Hogy őszinte legyek, megkönnyebbültem, Végrehajtó. Árva bólintott: – Remek. Most pedig szükségem van egy felcserre és egy szobára. – Azonnal intézkedem – mondta Tajszkrenn. Az ajtóhoz csoszogott, majd visszafordult. – Végrehajtó, örülök, hogy itt van. – Igazán kedves, Főmágus. Miután a férfi elment, Árva hátradőlt a székében, és lehunyta a szemét. Gondolatban visszautazott az időben, kilenc évet, és újra átélte egy gyermek emlékeit egy éjszakáról, egy különleges éjszakáról az Egeresben, a hangokat és képeket, melyekben egy kislány legrosszabb rémálmai keltek életre. Emlékezett a vérre, a vérre mindenütt, és az anyja, apja és fivére üres, sápadt arcára – az arcokra, melyek döbbenten konstatálták, hogy őket megkímélték, és az a rengeteg vér nem őtőlük származik. Miközben forgott a régi film az agyában, egy nevet susogott a fülébe a szél, mely úgy hangzott, mint a holt ágak zörgése. Árva szája kinyílt. Szélfogó –
suttogta. A varázslónő már elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy felkeljen az ágyból. Most az ablaknál állt, a keretnek támaszkodott fél kézzel, és az utcán nyüzsgő katonai kocsikat nézte. A szervezett fosztogatás folyt éppen, amit az ellátmányozók nagyvonalúan „készletfeltöltésnek” hívtak. Már napokkal korábban befejeződött a nemesi és dzsentricsaládok kitelepítése az udvarházakból – kellett a hely a katonáknak –, de a külső falak megerősítése, a lerombolt kapuk újjáépítése és a „Holdeső” eltüntetése viszont még mindig folyamatban volt. Örült neki, hogy kimaradt az első napok őrületéből – a hullák eltakarításából. Biztos, hogy minden utcát tetemek borítottak, melyeket egymás után sorjázó, zsúfolásig megpakolt szekerekkel kihordtak a városból. A fehér hús, mely égés vagy kardvágás nyomán láthatóvá vált, és melyet patkányok rágtak, varjak csipkedtek – nők, férfiak, gyerekek. Szélfogó látott már ilyet, és nem állt szándékában még egyszer végignézni, soha többé. Mostanra a sokk és az iszonyat már tünedezett. Az élet lassacskán visszaállt a rendes kerékvágásba, a farmerek és a kereskedők előbújtak a rejtekeikből, hogy kiszolgálják az elnyomókat és az elnyomottakat egyaránt. Malaza gyógyítók árasztották el a várost, próbálták elejét venni a pestisnek, és ellátták a hétköznapibb feladatokat is. Amelyik polgár menni akart, az mehetett, nem állta útját senki. A tökéletesen megszervezett, hosszadalmas folyamat megindult. Szélfogó tudta, hogy hamarosan megkezdődik a tisztogatás a nemesség körében – a legtöbbek által gyűlölt nemesembereket fel fogják majd akasztani. És a kivégzés nyilvános lesz. Jól bevált, igazán hatékony megoldás volt ez, melynek fő célja az önkéntesek toborzásának fellendítése volt – minden kéz bemocskolódott valamilyen szinten. Ezekbe a kezekbe már csak kardot kellett adni, és már készen is volt a dolog, hiszen minden játékos csatlakozott a hajtóvadászatba a következő áldozat után – a Birodalom következő kiszemeltje után. Szélfogó már vagy száz városban látta ezt. Mindegy volt, hogy milyen igazságosak voltak az előzőleg hatalmon lévők, hogy mennyire szerették korábban az emberek a nemességet – a Birodalom szava, mely súlyosan esett a latba, az egész addigi történelmet véres, zsarnoki rémuralommá változtatta. Szomorú bizonyítvány volt ez az emberek kezében, számára pedig különösen keserű volt a pirula, hiszen tudta, hogy mi a szerepe a folyamatban. Gondolatban ismét maga előtt látta a Hídégetők arcát, mintegy ellenpontjaként annak a cinizmusnak, mellyel ő maga szemlélte a sorsát. Pálinkás, a férfi, aki a szakadék szélén táncol, aki körül mindenfelől vihar közeledik, aki csak elhalványuló reményt és semmivé foszló hitet láthat maga körül – ennek az embernek a saját kis csapata jelenti az emberség utolsó megnyilvánulását, a kis csapat, mely bármikor eltűnhet a föld színéről. De Pálinkás kitartott, sőt ellentámadásba lendült – méghozzá nem is akárhogy. Szívesen gondolt arra – nem, inkább nagyon is reménykedett benne –, hogy a férfi a végén győzedelmeskedik majd, és a világ megszabadul a Birodalom fenyegetésétől.
Aztán ott volt Fürge Ben és Kalam, akik mindenáron le akarták venni a terhet az őrmesterük válláról. Ők így szerették ezt az embert, bár ezt sosem fogalmazták volna meg így, ebben a formában. A többiekben, Siralom kivételével persze, ugyanezt látta, bár náluk megható elkeseredettséggel párosult a dolog – olyanok voltak, mint a gyerekek, ahogy feledtetni akarták az őrmesterrel sorsuk minden keserű vonását. Mélyebb érzelmekkel reagált ezen törekvéseire, mint ahogy azt lehetségesnek gondolta. A lelke egy olyan szeglete mozdult meg, melyet már régen halottnak hitt, kiégettnek, némának – és amelyet egy mágus sem engedhetett meg magának. Szélfogó persze felismerte a veszélyt, de ettől a dolog csak még izgalmasabbá vált. Siralommal egészen más volt a helyzet. Azon kapta magát, hogy megpróbál még csak nem is gondolni a fiatal nőre. És persze itt volt Paran. Ugyan mit kellene tennie a fiatal kapitánnyal? A férfi most éppen ott volt vele a szobában, ült az ágyon, és olajozta a kardját, Esélyt. Azóta, hogy Szélfogó négy nappal azelőtt magához tért, nem beszéltek egymással valami sokat. Túlságosan bizalmatlanok voltak még mindketten. Talán éppen ez a misztikum, ez a bizonytalanság volt az, amely miatt annyira vonzódtak egymáshoz. A kölcsönös vonzalom nyilvánvaló volt: Szélfogó még így is érezte a köztük feszülő szoros köteléket, hogy háttal állt a kapitánynak. Bármilyen energia fűtötte is őket, elég veszélyes volt az ügy. És ettől persze izgalmas is. Szélfogó felsóhajtott. Sokfürt aznap reggel visszatért, kíváncsi volt, és valami miatt felettébb zaklatott. A bábu persze nem is reagált a kérdéseikre, de Szélfogó sejtette, hogy valamiféle nyomot találhatott, mely talán kivezeti Palásból, el Darujhisztán felé. Ez pedig nem volt valami kellemes perspektíva. Megdermedt, amikor érezte, hogy valaki belegyalogolt az ajtónál gerjesztett védvonalba. Paran felé intett. – Látogatónk jön – mondta. A férfi felugrott, Eséllyel a kezében. A varázslónő legyintett. – Már nem látja önt senki, kapitány, csak én. Nem is érezheti meg senki a jelenlétét. Ne szóljon, maradjon csendben, és várjon itt. Kisuhogott a külső helyiségbe, pont akkor, amikor valaki halkan kopogott az ajtón. Amikor kinyitotta, egy ifjú gyalogost látott a folyosón. – Igen? A katona meghajolt. – Dujek Legfelsőbb Ököl a kedves egészsége iránt érdeklődik, varázslónő. – Jobban vagyok – mondta Szélfogó. – Igazán kedves tőle, mondja meg neki, hogy köszönöm az érdeklődést. Most pedig, ha megengedi... A katona zavartan közbeszólt. – Az utasítás úgy szólt, hogy ha ön ezt válaszolja, akkor közöljem, hogy a Legfelsőbb Ököl szívesen venné, ha részt venne vele egy hivatalos vacsorán a főépületben. Szélfogó magában cifrákat gondolt. Nem lett volna szabad megmondania az igazat. Késő bánat. A parancsnok „kérésére” nem lehetett csak úgy nemet mondani. – Kérem, mondja meg a Legfelsőbb Ökölnek, hogy örömmel csatlakozom hozzá ma este. – Ekkor eszébe villant valami. – Megkérdezhetem, ki lesz még ott a vacsorán? – Tajszkrenn Főmágus, egy hírnök, akinek Ifjabb Tok a neve, és Árva Végrehajtó.
– Árva Végrehajtó itt van? – Ma reggel érkezett, varázslónő. „Ó, hogy a Csuklyás vinné el!” – Kérem, továbbítsa a válaszomat – mondta Szélfogó, miközben próbálta legyűrni feltörő félelmét. Becsukta az ajtót, majd hallotta, hogy a katona végigsiet a folyosón. – Mi a baj? – kérdezte Paran a belső szoba ajtajából. – Tegye csak el azt a kardot – fordult hozzá Szélfogó. – Egy vacsorára vagyok hivatalos – mondta. A szekrényhez lépett, és elkezdett turkálni a fiókokban. – Egy munkavacsorára – mondta csak úgy, magának Paran. Szélfogó szórakozottan bólintott. – Még Árva Végrehajtó is ott lesz, mintha Tajszkrenn nem lenne nekem éppen elég. – Tehát végül mégis ideért – mormogta magában Paran. Szélfogó megdermedt. Lassan a férfi felé fordult: – Már várta őt, igaz? Paran döbbenten, félve nézett rá. Szélfogó rádöbbent, hogy a motyogást nem őneki szánták: – A fenébe is – sziszegte. – Szóval neki dolgozik! A kapitánynak meg sem kellett szólalnia – a válasza nyilvánvaló volt. Elfordult. Szélfogó nézte, ahogy Paran eltűnik a hálószobában. A gondolatok fénysebességgel száguldoztak a fejében, s lassan összeállt a konspiráció terve. Tehát Fürge Ben sejtelmei beigazolódtak: el akarták tüntetni a csapatot. De vajon ez kockára tette Szélfogó életét is? Érzete, hogy lassan dönteni fog. Még nem tudta biztosan, hogy mi is lesz ez a döntés, de gondolatai már egy bizonyos irányba terelődtek, méghozzá visszafoghatatlanul, akár egy lavina. Egy távoli toronyban hetet ütött az óra, amikor Ifjabb Tok belépett a Birodalmi Főhadiszállás kapuján. Újabb marcona őrnek mutatta meg a meghívóját, majd egy morgással tudatták vele, hogy folytathatja útját a folyosón az étkezőterem felé. Tok gyomra összeszorult az idegességtől. Tudta, hogy csakis a Végrehajtó állhat a meghívás hátterében, de ő is olyan kiszámíthatatlan és ravasz volt, mint a többiek. Könnyen meglehet, hogy az ajtó mögött egy egész kis viperafészket talál majd, melynek minden tagja éhesen várja az ő érkezését. Tok elgondolkodott azon, vajon képes lenne-e bármit is megváltoztatni, aztán eszébe jutott az arcán lévő seb, mire elvigyorodott, és már azon gondolkodott, hogy vajon bárki más képes lenne-e bármit is megváltoztatni. Katonatársai között a sebe alig keltett feltűnést: kevés olyan ember szolgált Dujek seregében, aki ne viselt volna legalább egy-két hasonlóan ronda sebet magán. Azon kevesek, akiket a barátainak érzett, csupán örültek annak, hogy életben maradt. Hétvárosban volt egy olyan rege, mely szerint a fél szem elvesztésével az emberben megszületik a belső látás képessége. Az utóbbi pár hétben vagy tucatszor figyelmeztették őt erre. De ő nem kapott semmiféle titkos ajándékot vagy képességet elvesztett szeméért cserébe. Olykor-olykor villámok, lángok cikáztak át előtte, de úgy vélte, nem több ez, mint egy emlék – az, amit már elvesztett szemével utoljára látott. Most pedig éppen a Birodalom leghatalmasabb embereivel készült egy asztalhoz
ülni – épp csak a Császárnő maga hiányzott közülük. A sebe hirtelen szégyenletes dologgá változott. Úgy fog ott ülni közöttük, mint a háború borzalmainak élő bizonyítéka – Tok az ajtó előtt megtorpant. Lehet, hogy a Végrehajtó pont ezért hívatta meg őt? Habozott, majd vállat vont, és belépett az ajtón. Dujek, Tajszkrenn és a Végrehajtó felé fordultak. Ifjabb Tok meghajolt. – Köszönöm, hogy eljött – mondta Árva Végrehajtó. A két férfi társaságában az egyik kandalló előtt álltak, a három közül a legnagyobbnál, pont az ajtóval szemben. – Kérem, csatlakozzék hozzánk. Már csak egyetlen vendégre várunk. Tok odasétált, és nagyon hálás volt Dujeknek a vigyoráért. A Legfelsőbb Ököl letette kristálykelyhét a kandallópárkányra, és megvakarta bal keze csonkját. – Fogadjunk, hogy félig már bele is őrült a viszketésbe – mondta az öregember, egyre szélesedő vigyorral. – Két kézzel vakarom – felelte Tok. Dujek felnevetett: – Egy italt? – Köszönöm. – Észrevette, hogy Árva furcsán néz rá, amikor elfogadta Dujektől a felé nyújtott kristálykelyhet. Elvett egy kancsót a közeli asztalról, majd Tajszkrenn felé pillantott, de a Főmágus figyelmét teljesen lekötötték a kandallóban táncoló lángok. – Rendbe jött már a lova? – kérdezte a Végrehajtó. Tok bólintott, és közben megtöltötte a kelyhét. – Amikor utoljára láttam, éppen a kézenállást gyakorolta – mondta. Árva elmosolyodott, mintha nem lenne biztos benne, hogy most ugratják-e. – Elmeséltem, milyen fontos szerepet játszott az életem megmentésében, Ifjabb Tok. Négy nyílvesszőt lőtt ki vágta közben, és négy barghaszt harcos rogyott tőlük holtan a földre. – Nem is tudtam, hogy azt a másik két nyilat is kilőttem még – mondta Tok. Belekortyolt a borába, és elfojtotta magában az erős késztetést, hogy megvakarja a sebét. – Az apja is szeretett meglepetéseket okozni másoknak. Hogy hiányzik nekem az az ember! – Dujek mosolygott. – Nekem is – mondta Tok, és lesütötte a szemét. A kényelmetlen csendet egy újabb vendég érkezése törte meg. Megkönnyebbültek. Tok a többiekkel együtt az ajtó felé fordult. Csak nézte a feltűnő nőt, és nagyon meglepődött. Ez Szélfogó lenne? Soha nem látta másban, mindig csak harci köpönyegben, így most nagyon meglepődött. Nocsak, gondolta magában, nem is olyan rossz, már ha az ember a kerekded formákat szereti. Csaknem elvigyorodott. Árva egészen másként reagált Szélfogó megjelenésére. Levegő után kapott, aztán megszólalt. – Találkoztunk már, bár kétlem, hogy emlékszik rám. Szélfogó meglepetten pislogott: – Azt hiszem, arra emlékeznék – mondta óvatosan. – Nem hiszem. Csak tizenegy éves voltam akkor. – Akkor bizonyára téved. Ritkán vagyok gyerekek társaságában.
– Egy héttel azután, hogy végigvonultak az Egeres negyeden, felégették azt, Szélfogó. – Árva alig titkolt haragja hallatán a vér is megfagyott a többiek ereiben. – A túlélőket, akiket önök megkíméltek, a Mohos Lyukban szállásolták el. Abban a pestises kis barlangban halt meg az apám, az anyám és a fivérem. Szélfogó kerek arcából kifutott a vér. Tok idegesen a többiekre pillantott. Dujek arcán közömbös maszk ült, de a tekintetében vihar dúlt, miközben Árva arcát fürkészte. Tajszkrenn viszont a varázslónőt nézte, és arca mintha felderült volna. – Az volt az első küldetésünk – mondta Szélfogó halkan. Tok látta, hogy Árva remeg a dühtől. Visszafojtotta a lélegzetét. De amikor a Végrehajtó megszólalt, hangja visszafogott volt, és tárgyilagos. – Magyarázatot követelek – Dujek Legfelsőbb Ököl felé fordult. – Újoncok voltak, egy egész csapat varázsló. Malaza városában voltak, az új parancsnokukat várták, amikor a Karmosok mestere rendeletet hozott a varázslat ellen. Az Óvárosba küldték őket – az Egeresbe, hogy megtisztítsák. – Hangja elcsuklott. – Kíméletlenek voltak, és nem válogattak. – Tekintete ismét Szélfogó felé villant. – Ez a nő egyike volt azoknak a mágusoknak. Varázslónő, az volt az utolsó éjszaka, melyet a családommal tölthettem. Másnap reggel a Karmosokhoz vittek. Családtagjaim halálhírét éveken át titkolták előlem. De azt az éjszakát nem feledem. – Hangja suttogásba fordult. – A vér... a sikolyok. Szélfogó meg sem bírt szólalni. A szoba levegője felforrósodott, fojtogatóvá vált. A varázslónő végül elfordult a Végrehajtótól, és Dujekhez címezte szavait. – Legfelsőbb Ököl, az volt az első küldetésünk. Kicsúszott a kezünkből az irányítás. Még aznap kiléptem a tisztek közül, és áthelyeztek egy másik seregbe. – Összeszedte magát. – Ha a Végrehajtó elégtételt kíván venni rajtam, én nem védekezem, és elfogadom a halálos ítéletet. – Ez így rendben is lesz – felelte Árva. Bal kézzel megmarkolta a kardját, és már húzta volna elő. – Nem – mondta Dujek. – Egyáltalán nem lesz rendben. Árva megdermedt, és az öregember felé fordult: – Megfeledkezett talán a rangomról? – Nem. Végrehajtó, ha szándékában áll megbüntetni mindazokat, akik a Császár nevében bűnt követtek el, akkor nekem is az elítéltek közt van a helyem. Sőt, szerintem Tajszkrenn Főmágusnak is volt némi szerepe mindazon borzalmakban, melyeket a Császár parancsára elkövettek. És végül, de nem utolsósorban, ott van maga a Császárnő is. Laseen volt a Karmosok mestere a Császár idején, ő maga hozta létre a csoportot. Sőt, mi több, a szóban forgó rendeletet is ő hozta, de szerencsére nem volt túl sokáig érvényben – Szélfogó felé fordult. – Ott voltam én is, Szélfogó. Pálinkás parancsnoksága alatt engem is odaküldtek, hogy vessünk véget a dolognak, és mi meg is tettük. Szélfogó megrázta a fejét. – Pálinkás parancsnok volt? – Szeme összeszűkült. – Ez az egész valahogy isteni közbeavatkozástól bűzlik. Dujek a Végrehajtó felé fordult. – A Birodalomnak is megvan a maga története, és mi mind részesei vagyunk ennek.
– Ebben egyet kell, hogy értsek, a Legfelsőbb Ököllel, Végrehajtó – mondta Tajszkrenn rekedt hangon. – Nem ragaszkodom a hivatalos formaságokhoz – szólt közbe Szélfogó. Tekintete Árvára tapadt. – Itt és most párbajra hívom önt. Én a magam részéről bevetem minden varázserőmet, ön pedig a kardjával védekezhet. Remélem, ez így megfelel. Tok előrelépett. Már nyitotta volna a száját, aztán meggondolta magát. Szólni akart Szélfogónak, hogy a Végrehajtó Otataral kardot hord, hogy a párbaj így teljesen igazságtalan volna, és másodperceken belül meghalna, hiszen a kard elnyelne minden varázslatot. De aztán rádöbbent, hogy a varázslónő mindezt pontosan tudja. Dujek Szélfogó elé pattant. – A fenébe is, asszony! Tényleg azt hiszi, hogy a megfogalmazás számít valamit? Kivégzés. Párbaj. Teljesen mindegy, hogy minek nevezzük! Bármit mond vagy tesz a Végrehajtó, azt a Császárnő nevében teszi. – Árva felé fordult. – Maga most itt a Császárnő hangja, az ő akaratát képviseli. – A nő, akit Árvának hívtak, aki valaha gyermek is volt, és akinek volt családja, már nem létezik – mondta Tajszkrenn halkan. Árva felé fordult. – Aznap, hogy Végrehajtó lett belőle, megszűnt létezni, mint Árva. Árva elkerekedett szemmel bámult a két férfira. Tok ott állt a Végrehajtó mellett, és figyelte, ahogy az elhangzott szavak csatároznak a nő elméjében, ahogy legyűrik a haragját, ellenállását, és személyisége utolsó morzsáit is porrá zúzzák. A tekintetében lassan előtűnt a Császárnő végrehajtójának hideg, érzelemmentes reakciója. Tok úgy érezte, hogy rögtön megszakad a szíve. Éppen most nézett végig egy kivégzést. A nő, akit Árvának hívtak, felemelkedett a múlt zavaros homályából, hogy megbosszuljon egy igazságtalanságot, és ezáltal újjáéledjen – és megtagadták őt. Nem Dujek, vagy Tajszkrenn szavai adták meg neki a végső döfést, hanem az a jelenség, amit úgy hívtak, hogy a Császárnő Végrehajtója. – Hát persze – szólalt meg végül, és elvette a kezét a kardja markolatáról. – Szélfogó varázslónő, kérem, lépjen közelebb, és vacsorázzon velünk. Az üres szavak hallatán Tok tudta, hogy a meghívás nem került semmibe, és nem jelentett semmit – ez pedig komolyan megrendítette. Tekintete a másik két férfi felé villant, és rajtuk is hasonló reakció jeleit látta, bár Dujek jól titkolta érzelmeit. Szélfogó elég rosszul nézett ki, látszott, hogy beteg, de a Végrehajtó meghívását egy bólintással elfogadta. Tok a kancsóért nyúlt, és talált egy üres kristálypoharat is. A varázslónő elé lépett. – Nevem ifjabb Tok – mondta mosolyogva –, önnek pedig sürgősen innia kellene valamit. – Megtöltötte a poharat, és a nő felé nyújtotta. – Amikor vonulás közben letáboroztunk, gyakran láttam önt, amint az utazóládáját vonszolja. Most végre megtudhattam, hogy mit tart benne. Varázslónő, ön igazán elbűvölően néz ki. Szélfogó szemében hála villant. – Nem is tudtam, hogy az utazóládám ilyen nagy feltűnést kelt. – Jobb, ha tudja, hogy még közmondás is lett belőle, egy népszerű közmondás, amelyet a Másodikban mindenki ismer. Ha bármi váratlan dolog történt, egy rajtaütés, vagy esetleg új parancs, az ellenség mindig az ön utazóládájából érkezett, varázslónő. Dujek felkacagott mögötte.
– Gyakran törtem rajta a fejem, vajon honnan származhat ez a mondás, mert számtalanszor hallottam az évek során, még a tisztjeimtől is. A szobában kicsit oldottabb lett a hangulat, csökkent a feszültség; még mindig érződtek a hullámai, de most valahogy Szélfogó és Tajszkrenn körül. Szélfogó mindig Árva felé fordította a tekintetét, ha a Végrehajtó éppen máshová nézett. Szemében bűntudat látszott, és bánat – Tok szemében a varázslónő percek alatt igen nagyot nőtt. Az ő helyében Tok csak rettegve mert volna a Végrehajtóra pillantani. A feszültség pedig, mely ott növekedett Tajszkrenn és Szélfogó között, nem tűnt személyes jellegűnek, hanem sokkal inkább eltérő véleményükből fakadt. Tok úgy vélte, hogy Dujek ezt a helyzetet is meg fogja menteni hűvös józanságával. Apja annak idején gyakran mesélt neki Dujekről, arról az emberről, aki mindig kapcsolatban maradt a hatalom nélküli és a nála kevesebb hatalommal rendelkező emberekkel. Előbbiek esetében nem rejtette véka alá önnön hibáit; utóbbiakat pedig sasszemmel figyelte, és ha irigy törekvést látott, annak azonnal elejét vette, úgy, ahogy egy jó felcser kivágja a szervezetből a kezdődő üszkösödést. Az irigység és hatalomvágy helyét feltétlen tisztelet és hűség töltötte be kezelése nyomán. Tok figyelte Dujek könnyed nyugalmát, mellyel társait és a szolgákat is kezelte, és növekvő tisztelettel állapította meg, hogy ez az ember nem igazán különbözött attól, akit Idősebb Tok a barátjaként emlegetett. Tok tiszteletét csak növelte az a tény, hogy tudta, mekkora nyomás nehezedik a Legfelsőbb Ökölre. Azonban amikor behozták az első fogást, és mindenki helyet foglalt az asztalnál, Árva vette kezébe az irányítást. Dujek ezt szó nélkül elfogadta. Láthatóan elégedett volt, hogy az előző konfliktus ilyen szépen megoldódott, már ami Árva Végrehajtót illette. Árva színtelen, hivatalos hangon szólt Szélfogóhoz. – Varázslónő, engedje meg, hogy a nemrég történt összecsapásáról kérdezzek, az Árnyak Kopójáról. Tudom, hogy Tajszkrenn már kikérdezte önt az esettel kapcsolatban, de szeretném a történetet a maga szájából hallani. Szélfogó letette a kelyhét az asztalra, és a tányérját bámulta egy ideig. Aztán Árvára nézett. – Mint ahogy azt a Főmágus talán már elmondta önnek, most már világos, hogy istenek léptek be világunk eseményeinek szövedékébe. Konkrétan, éppen a Darujhisztánnal kapcsolatos terveink vonzzák őket... Tok gyorsan felpattant. – Úgy hiszem, talán ideje távoznom, hiszen mindaz, ami itt következik, már meghaladja... – Foglaljon helyet, ifjabb Tok – parancsolta Árva. – Ön itt most a Karmosok képviselője, és mint olyan, kötelessége az ő nevükben véleményt mondani mindenről. – Igen? – Igen. Tok lassan visszaereszkedett a székébe. – Kérem, folytassa, varázslónő. Szélfogó bólintott. – Oponn a játszma központi szereplője. A Bolond Ikrek nyitó mozdulatának hatására repedések keletkeztek a szövedéken, és ezek, biztos vagyok benne, hogy a
Főmágus is egyetért velem, más isteneket is idevonzottak. – Árnytövis – mondta Árva. Tajszkrennre nézett. A Főmágus közbeszólt. – Az ember számíthat ilyesfajta eshetőségekre is. Én azonban nem éreztem semmi jelét annak, hogy Árnytövis velünk lenne elfoglalva, pedig a Kopó támadása után több szálon is lenyomoztam az eseményeket. Árva lassan kifújta a levegőt: – Varázslónő, kérem, folytassa. – A Kopó a puszta véletlen folytán jelent meg itt, Palásban – mondta Szélfogó, és futólag Tajszkrennre nézett. – Éppen a Sárkányok Asztalát olvastam, amikor a Kopó kártyája került a kezembe. Mint minden Látó, én is felfedezek mindig egy kis változást, mozgást a képeken. Amikor teljes figyelmemet a képre irányítottam, olyan érzésem támadt... Olyan volt, mintha megnyílna egy átjáró, méghozzá kizárólag a másik oldal akaratából, a kártyából... az Árnyak Birodalmából. – Felemelte a kezét, és a Főmágusra nézett. – Lehetséges ez? Az Árnyak Birodalma olyan fiatal, oly rövid ideje van a Házak sorában, hogy még nem is tudjuk pontosan, mekkora és milyen erővel rendelkezik. Nos, bárhogy van is, egy átjáró nyílt, és Szilaj Kopó jött át hozzám rajta. – De akkor miért az utcán jelent meg a Kopó – kérdezte Tajszkrenn. – Miért nem az ön szobájában? Szélfogó elmosolyodott: – Talán van rá magyarázat. – Halljuk – mondta a Végrehajtó. – Védvonalak feszülnek a szobám körül – mondta Szélfogó. – A legbelső közülük Magasabb Thyr erő. Tajszkrenn ezen láthatóan nagyon meglepődött. – Az ilyesfajta védvonalak nem állandóak, nem mozdulatlanok – folytatta Szélfogó. – Erőhullámok keletkeznek bennük folyamatosan, úgy lüktetnek és húzódnak össze, mint egy gyorsan dobogó szív. Az a gyanúm, hogy ezek a mozgások térítették el a Kopót a közvetlen közelemből, hiszen utazás közben – félúton saját birodalma és a mi világunk között – nem koncentrálhatott teljes erővel a keresésemre. Viszont amint megérkezett, megtehette ezt. És meg is tette. – Hogyan tudta elűzni az Árnyak Kopóját? – szegezte neki a kérdést Tajszkrenn. – Szerencsém volt – felelte Szélfogó gondolkodás nélkül. Válasza ott maradt közöttük a levegőben, és Toknak úgy tűnt, hogy hirtelen valahogy mindenki megfeledkezett a vacsorájáról. – Más szóval – mondta Árva lassan –, ön úgy véli, hogy Oponn lépett közbe. – Igen. – Miért? Szélfogó felkacagott. – Boldog lennék, ha ezt ki tudnám deríteni, Végrehajtó. Úgy fest – komorodott el –, hogy használ bennünket. Maga a Birodalom vált játékszerré. – Van kiút? – kérdezte Dujek olyan komor hangon, hogy mindenki felkapta a fejét. Szélfogó megvonta a vállát.
– Ha van is kiút, az csakis Darujhisztánban lehet, hiszen Oponn játszmája nyilvánvalóan e köré a város köré összpontosul. Mellékesen, Főmágus, még az is lehet, hogy Oponnak pont az a célja, hogy minket elcsaljon Darujhisztánba. Tok hátradőlt, és szórakozottan a sebét kezdte vakargatni. Többről volt itt szó, ezt súgták az ösztönei, bár nem tudott volna semmi konkrét indokkal szolgálni. Még erősebben vakarta a sebét. Szélfogó nagyon ravasz is tudott lenni, ha akart; története egyenes volt. A legjobb hazugság pedig az, amelyik egyszerű. De Tokon kívül senkin nem látszott, hogy gyanakodna. A varázslónő sikeresen elterelte a figyelmet a történetéről annak jövőbeni következményeire. Mindenkinek elterelődött a figyelme az ő személyéről, és minél erősebben gondolkodtak a lehetséges jövőbeni történéseken, annál kevésbé kételkedtek őbenne. Látta, hogy a varázslónő végignéz az arcokon, és csak ő vette észre, hogy amikor Árva megszólalt, diadalmasan felcsillant a szeme. – Nem Oponn az első olyan isten, aki megpróbálja befolyása alá vonni a Malaza Birodalmat – mondta a Végrehajtó. – Másoknak sem sikerült, s megszégyenülten, véresen kerültek ki az összecsapásból. Igazán sajnálatos, hogy sem Oponn, sem Árnytövis – mert róla is szó van – nem tanultak a leckéből. – Felsóhajtott. – Szélfogó, tegye félre gyanakvását, ellenérzéseit a Főmágussal kapcsolatban, hiszen kell, sőt, életbevágóan fontos, hogy együttműködjenek, és kiderítsék, hogy mi köze pontosan Oponnak az ügyeinkhez. Közben Dujek tovább készíti majd a légiót a csatára, és megerősíti a Birodalom uralmát Palás városa felett. Ami engem illet – nos, én hamarosan elhagyom a várost. Hogy mindenkit megnyugtassak, közlöm, hogy küldetésem célja egy irányba mutat az önök törekvéseivel. És végül, de nem utolsósorban – fordult Tokhoz –, szeretném hallani egy Karmos véleményét mindarról, ami itt most elhangzott. A férfi meglepődött. Felvette a nő által ráosztott szerepet, anélkül, hogy észrevette volna. Kiegyenesedett, és Szélfogóra nézett. A varázslónő most idegesnek látszott, kezét az asztal alá rejtette. Tok várt, míg mindenki őfelé fordult, és csak aztán nézett a Végrehajtóra. – A varázslónő azt mondta el, amit ő maga igaznak hisz – mondta. – Következtetései eredetiek, bár ami a varázslatai erejét és dinamizmusát illeti, arról én nem tudok véleményt mondani. Erről talán Tajszkrenn Főmágus tudna bővebben szólni. Árva láthatóan nem ezt a választ várta a férfitól, de azért bólintott. – Rendben, elfogadom a választ. Főmágus? Tajszkrenn lassan kifújta a levegőt. – Pontos volt – mondta. – Következtetései logikusak. Tok újratöltötte a kupáját. Az első fogást úgy vitték el előlük, hogy jóformán senki sem ért hozzá, de amikor behozták a másodikat, akkor mindenkinek az ételre irányult a figyelme. A beszélgetés abbamaradt. Tok lassan evett, és kerülte Szélfogó tekintetét, pedig gyakran érezte, hogy a varázslónő őt figyeli. Saját cselekedetén tűnődött: azon, hogy egyetlen körben egyszerre szállt szembe a Birodalmi Végrehajtóval, a Főmágussal, és a Legfelsőbb Ököllel. Ez meggondolatlan, ha nem végzetes lépés volt. Még igazán nyomós indoka sem volt arra, hogy ezt tegye – ettől pedig csak még
kellemetlenebbül érezte magát. A Második Hadtest története hosszú volt és véres. Tok a számát sem tudta, hogy milyen sokszor fordult elő az, hogy valaki a társai védelmére kelt, bármivel és bárkivel szemben. Az esetek túlnyomó részében a mágusok voltak azok, akik kiálltak a többiekért. Ott volt ő is Palás előtt, a síkságon, és több ezer társával együtt tehetetlenül nézte, ahogyan a mágusokat egészen egyszerűen darabokra tépik. A Másodikban nem volt szokás így pazarolni az embereket. Hiába volt ő Karmos, az őt körülvevő arcokban, melyek kétségbeesetten, reménykedve, vagy – nagy ritkán – beletörődéssel néztek rá, mindig önmagát látta, és ez adott erőt neki mindig. A Karmosok között eltöltött évek, melyek során az érzelmeket, a törődést teljesen kitörölték az életéből, semmivé foszlottak a Másodikban, amely a valóságot, az életet jelentette már neki. Ezen az éjszakán szavaival Tok visszafizetett valamit Szélfogónak, és nem is csak személy szerint neki, hanem vele együtt az összes harci mágusnak is. Nem számított, hogy érti-e – sőt, szinte biztos volt benne, hogy a varázslónőt inkább csak összezavarta cselekedetével – ez egyáltalán nem érdekelte. Amit tett, saját magáért tette. Kihúzta magát a széken. Furcsa, gondolta magában. Már nem viszket a sebem. Szélfogó szédelgett, meg-megtántorodott, miközben a hosszú folyosókon át a szobája felé tartott. Tudta, hogy nem a bortól szédül. Ilyen zilált idegekkel a bor vízízű volt, és annyi volt a hatása is, mintha csak vizet ivott volna. Árva Végrehajtó olyan emlékeket élesztett fel a varázslónőben, melyeket hosszú éveken át próbált elfelejteni. Árva számára ez az esemény végzetesnek bizonyult. Szélfogónak csupán egy rémálom volt a sok közül, de valahogy egy kicsit más, mint a többi. A többitől eltérően ez ugyanis nyomasztotta, és a Második Hadtesthez kötötte őt – ahhoz a sereghez, ahová újoncként beosztották annak idején, ahol bezárult a kör, ahol megváltozott. Az odatartozás, ez a huszonévnyi különös szolgálat ma este megmentette az életét. Látta, hogy Ifjabb Tok hazudott őmiatta, és a pillantás, melyet a véleménye elmondása előtt őrá vetett, mindent elárult neki. Bár ő Karmosként jött a Másodikhoz, kémkedni, még a titkos szervezet sokéves képzése sem tudott felülkerekedni az új környezet hatásain. Szélfogó ezt nagyon is meg tudta érteni, hiszen pontosan ugyanez történt ővele is. Az a varázslónő, aki sok évvel korábban egy csapat másik varázslóval együtt bevonult az Egeres negyedbe, nem törődött senkivel, kizárólag csak saját magával. Még az elkeseredett menekülési vágy is, mely minél messzebb űzte volna a tragédia helyszínétől, önzéséből fakadt – de a Birodalom nem hagyta. Az Egeresben történtek után egy nappal, egy öreg katona látogatta meg őt. Öreg volt, névtelen veterán, akit azért küldtek, hogy meggyőzze a varázslónőt: még mindig szükség van a szolgálataira. Jól emlékezett az öreg katona szavaira. „Varázslónő, ha sikerül megmenekülnie a bűntudattól, akkor az azt jelenti, hogy sikerült maga mögött hagynia a saját lelkét. De ha újra utoléri önt, abba belehal.” Ezután pedig meg sem hallgatták, hogy mit akar, egyszerűen elküldték egy veterán hadseregbe, az Ötödik Hadtestbe. Ott is maradt, egészen addig, míg el nem érkezett az ideje, hogy
visszatérjen – visszatérjen a Másodikba, Félkarú Dujek parancsnoksága alá. Így kapott egy második esélyt is. Szélfogó az ajtajához ért. Megállt, és ellenőrizte a védvonalait. Mind érintetlenek voltak. Felsóhajtott, belépett a szobába, becsukta maga mögött az ajtót, és nekidőlt. Paran kapitány kilépett a hálószobából. Arca gondterhelt volt, és valahogy szégyellős is. – Nem tartóztatták le? Csodálom. – Én is – felelte Szélfogó. – Itt járt Sokfürt – mondta Paran. – Utasított, hogy adjak át önnek egy üzenetet. Szélfogó a férfi arcát fürkészte, próbálta kitalálni, mit fog mondani. Paran kerülte a varázslónő tekintetét, és ott maradt a hálószoba ajtajában, nem közelített a nő felé. – Nos? – kérdezte Szélfogó. Paran megköszörülte a torkát. – Először is, eléggé izgatott volt. Tudott a Végrehajtó érkezéséről, és azt mondta, hogy Árva nem egyedül érkezett. – Nem egyedül? Adott valamiféle magyarázatot? – Azt mondta, hogy a Végrehajtó körül ott jár a homok, csizmája alatt kavarog a por, és a szél jégről és tűzről mesél. – Enyhén megemelte a szemöldökét. – Van ennek valami értelme? Átkozott legyek, ha bármit is kihámozok belőle. Szélfogó az öltözőasztalhoz sétált. Elkezdte leszedni magáról azt a pár ékszert, melyeket a vacsora miatt feltett. – Azt hiszem, igen – mondta lassan. – Mondott még valami mást is? – Igen. Azt mondta, hogy a Végrehajtó és a társa hamarosan elhagyják Palás városát, ő pedig követni fogja őket. Varázslónő... Szélfogó látta, hogy Paran erősen küzd valami ellen, amely belülről támadja. A nő fél kézzel a szekrényre támaszkodott, és várt. Amikor találkozott a tekintetük, elakadt a lélegzete. – Mondani akart valamit, nem? – mondta halkan. Szíve túl hevesen vert, szervezete önállósította magát. A kapitány tekintete egyértelmű üzenetet sugallt. – Tudok valamit a Végrehajtó terveiről – mondta a férfi. – Úgy volt, hogy én leszek a kapcsolata Darujhisztánban. Bármi kezdődött is el közöttük, minden romba dőlt. Szélfogó tekintete megkeményedett, arca elsötétült a dühtől. – Szóval Darujhisztánba készül a Végrehajtó, mi? Az volt a terv, hogy maguk ketten szépen elrendezik a Hídégetők sorsát. Azt hitték, így ketten elég erősek lesznek ahhoz, hogy legyőzzék Pálinkást, és belülről robbantsák szét a csapatot. – Nem! – kiáltotta Paran, és előrelépett, de amikor Szélfogó keze meglendült, és a tenyerét mutatta felé, megdermedt. – Várjon – suttogta. – Mielőtt bármit is tenne velem, kérem, hallgasson meg. Szélfogó érezte, hogy tenyerében a Thyr Üreg ereje már alig várja, hogy lecsaphasson. – Miért? Átkozott legyen Oponn, amiért életben hagyta magát! – Szélfogó, várjon! A nő elkomorodott:
– Beszéljen! Paran hátralépett, és a közelében lévő szék felé fordult. Oldalra tett kézzel leült, és Szélfogóra nézett. – Hagyja is ott a kezét – rendelkezett Szélfogó. – Minél messzebb a kardja markolatától. – Ez a küldetés már a kezdetétől a Végrehajtó személyes feladata volt. Három évvel ezelőtt Itko Kanban voltam, a Tisztek Csapatában. Egy szép napon minden katonát berendeltek, és a parti út egy szakaszára küldtek. – Paran keze remegni kezdett, állkapcsa megfeszült. – Szélfogó, el sem hinné, hogy mit láttunk azon az úton. Eszébe villant Kalam és Fürge Ben története: – Egy mészárlást. Egy lovascsapatot. Paran döbbenten meredt rá: – Honnan tudta? – Folytassa, kapitány! – csattant fel Szélfogó. – Árva Végrehajtó megérkezett a fővárosból, és kézbe vette az ügyet. Azt gyanította, hogy a mészárlás egy... elterelő hadművelet volt. Találtunk egy szálat. A nyomok nem voltak tiszták, legalábbis kezdetben nem. Varázslónő, leengedhetem a karomat? – Csak lassan. Oda, a szék karfájára, kapitány. A férfi megkönnyebbülten felsóhajtott, és az utasításnak engedelmeskedve, a karfára engedte remegő alkarját. – Szóval, a Végrehajtó rájött, hogy egy lányt elvittek onnan, és egy isten szállta meg. – Melyik isten? – Ugyan már, ne mondja, hogy ha tud a vérengzésről, az alapján nincs tippje! A csapatot az Árnyak Kopói gyilkolták le. Melyik isten lesz tehát? Nos, Árnytövis volna a legkézenfekvőbb – mondta gúnyos hangon. – A Végrehajtó szerint Árnytövisnek van is némi köze a dologhoz, de az isten, aki hatalmába kerítette a lányt, nem más, mint a Kötél – más nevét nem ismerem – a Merénylők Patrónusa, Árnytövis társa. Szélfogó leengedte a karját. Az Üregét már egy perccel korábban bezárta, mert attól tartott, hogy esetleg nem lesz elég ereje féken tartani. – Maga megtalálta a lányt – állapította meg tompa hangon. Paran előrehajolt a székben: – Igen. – A neve Siralom. – Tehát ezt is tudja – mondta Paran, és hátradőlt a székben. – Ez persze azt jelenti, hogy Pálinkás is tud róla, hiszen kitől mástól hallhatta volna ön? – Zavarodott tekintettel nézett Szélfogóra. – Most eléggé össze vagyok zavarodva. – Nincs ezzel egyedül – mondta Szélfogó. – Tehát az egész felhajtás, először a maga érkezése, aztán a Végrehajtóé, csupán emiatt a lány miatt volt? – Megrázta a fejét. – Nem lehet, ez így nem kerek, kapitány – Pedig én csak ennyit tudok, Szélfogó. A varázslónő a férfi arcát fürkészte, aztán bólintott. – Hiszek magának. Mondja csak, pontosan miből áll a Végrehajtó küldetése?
– Nem tudom – mondta Paran, és széttárta a kezét. – Valahogy úgy lett volna, hogy engem megtalál, így ha én a csapattal vagyok, akkor megtalálja a lányt is. – A Végrehajtó rendelkezik bizonyos képességekkel – morfondírozott Szélfogó. – Bár a varázslathoz nem ért, arra képes lehet, hogy valamiképpen magához láncolja önt. Főleg, ha már két éve a társaságát élvezi. – Akkor viszont miért nem töri magára az ajtót? Szélfogó tekintete az öltözőszekrénykén lévő ékszerekre vándorolt. – Oponn megerősítette a köteléket, kapitány. – Nem vagyok oda a gondolatért, hogy egyik kötöttségből a másikba esem – dünnyögte Paran. – Van még valami – mondta Szélfogó, sokkal inkább magának, mint a kapitánynak. – Árva utazótársa nem más, mint egy T'lan Imass. – Paran megrándult. – Sokfürt elvetett megjegyzéseiből – magyarázta Szélfogó –, arra lehet következtetni, hogy a küldetésnek kettős célja volt. Megölni Siralmat, igen, és ezenkívül megölni Pálinkást is, meg a csapatát. Nem lépett volna kapcsolatba a T'lan Imassal, ha csak egyszerűen magára alapozta volna a tervét. Az Otataral kard megfelelő eszköz, megölheti vele Siralmat, és valószínűleg a Kötelet is, ha tényleg ő szállta meg a lányt. – Nem akarom elhinni – mondta Paran. – Ők az én parancsnokságom alatt állnak. Az én felelősségem. A Végrehajtó nem árulna engem így el... – Nem? És ugyan miért nem? A kapitány erre nem igazán tudott mit felelni, de a makacs csillogás nem tűnt el a szeméből. Szélfogó régen halogatott döntésre jutott. Nem volt tőle boldog. – Sokfürt túl korán indult útnak. A bábu túlságosan kíváncsian vágott bele, a Végrehajtó és a T'lan Imass nyomában. Biztos, hogy megtudott róluk valamit, megsejthette, hogy mi a tervük. – Ki Sokfürt mestere? – kérdezte Paran. – Fürge Ben, Pálinkás mágusa – Paranra pillantott. – Ő a legjobb, akit valaha láttam. Nem a leghatalmasabb, hanem a legokosabb, legagyafúrtabb. Viszont ha váratlanul rátámad az Imass, akkor esélye sincs, sem neki, sem a többieknek. – Szünetet tartott, végigmérte a kapitányt. – El kell mennem Palásból. Paran felpattant: – Nem mehet egyedül. – De igen – mondta Szélfogó. – Meg kell találnom Pálinkást, és ha maga is velem jön, akkor Árva biztosan a nyomára bukkan. – Nem hiszem, hogy a Végrehajtó veszélyt jelentene az őrmesterre – mondta Paran. – Mondja csak, meg tudja ölni Siralmat? Mondjuk, Fürge Ben segítségével? A varázslónő habozott. – Nem vagyok benne biztos, hogy ezt akarom tenni – mondta lassan. – Hogyan? – Ezt Pálinkásnak kell eldöntenie, kapitány Nem hiszem, hogy elég jó indokom lenne, hogy meggyőzzem önt erről. Egyszerűen csak úgy érzem, ez így helyes. – Ebben a témában tisztán az ösztöneire hagyatkozott, de úgy érezte, hogy jól teszi. – De akkor is – mondta Paran. – Itt nem maradhatok. Mit ennék? Az ágyneműt? – Ki tudom juttatni a városba – mondta Szélfogó. – Senki sem fog magára ismerni.
Kivesz egy szobát egy fogadóban, és még véletlenül sem mutatkozik az uniformisában. Ha minden jól megy, két héten belül visszatérek. Ennyit igazán tud várni, ugye, kapitány? Paran felcsattant. – És mi lenne, ha egyszerűen kisétálnék innen, és bemutatkozom Félkarú Dujeknek? – Tajszkrenn főmágus egy igazságkereső varázslattal szétszedné az agyát. Magán ott van Oponn jele, és ez után az éjszaka után Oponn hivatalosan a Birodalom ellensége. Ha Tajszkrenn végez önnel, hagyja majd meghalni, ami még a jobbik eset, hiszen ha nem hal meg, a varázslat hatására teljesen megőrül. Tehát, kegyesen megölné önt – Szélfogó kitalálta, hogy mire gondolhat Paran. – Persze Dujek megkísérelni megvédeni önt, de Tajszkrennel szemben nem boldogulna. Maga Oponn játékszerévé vált, és Dujeknek a katonái biztonsága előbbre való, mint keresztbe tenni Tajszkrennek, úgyhogy lehet, hogy nem is akarná magát megvédeni. Sajnálom, kapitány, de ha elmegy innen, tényleg egyedül marad. – Akkor is egyedül maradok, ha ön elmegy, varázslónő. – Tudom, de ez csak átmeneti állapot lesz – a férfi szemébe nézett, és érezte, hogy saját tekintetéből szenvedély sugárzik. – Paran – mondta. – Nem olyan rossz a helyzet. A köztünk lévő bizalmatlanság ellenére olyat érzek irántad, amit nem éreztem senki iránt már jó ideje. – Szomorúan elmosolyodott. – Nem tudom, ennek most mi értelme volt, kapitány, de örülök, hogy kimondtam. Paran hosszú percekig csak nézte őt, aztán bólintott. – Rendben van, Szélfogó. Azt teszem, amit mondasz. Egy fogadóban? Van helyi pénzed? – Könnyen szerezhetek. – A varázslónő válla megrogyott. – Sajnálom, de nagyon kimerült vagyok. – Ahogy a hálószoba felé fordult, tekintete még egyszer az öltözőszekrény tetejére esett. Egy kis kupacnyi alsónemű között ott pihent a Sárkányok Asztala. Nagy ostobaság lenne nem olvasni bele, ha már egyszer ilyen döntést hozott. Paran egészen közelről szólalt meg: – Szélfogó, mennyire érzed magad kimerültnek? A szavaiból áradó vágy tűzre lobbantotta a varázslónő belsejét. Tekintete elsiklott az Asztalról, és a kapitány felé fordult. Nem mondott semmit, válasza mégis egyértelmű volt. A férfi megfogta a kezét, Szélfogót meglepte ez az ártatlan gesztus. Olyan fiatal, gondolta, és most tessék, a hálószobám felé vezet engem. Ha nem lett volna olyan édes az egész jelenet, elneveti magát. A keleti égbolton hamis hajnali fények játszottak, amikor Árva Végrehajtó Palás Keleti Kapuján át hátasával és málhás lovával kiballagott a városból. Dujek ígéretéhez híven, az őrök nem voltak sehol, a kapu pedig nyitva állt. Remélte, hogy az a néhány álmos tekintet, mely követte őt a város utcáin, csupán kicsit kíváncsi volt. Mindenesetre egyszerű öltözetet viselt, dísztelen bőrpáncélt, arcát pedig szinte teljesen eltakarta a hétköznapi rézsisak arcvédője. Még a lovai is egyszerűek voltak, helybéli fajtájúak – kicsik és kemény kötésűek, sokkal alacsonyabbak a malaza harci
méneknél, de jóval kényelmesebbek is azoknál. Nem tűnt túl valószínűnek, hogy kellemetlen kíváncsiságot keltett volna bárkiben is. Mióta a Birodalom uralma alá vonta a várost, nem is egy állástalan zsoldos hagyta már el Palást. A déli horizonton csipkés, hóborította csúcsokat látott. Útja során még jó ideig a Tahlyn-hegységet fogja látni, tőle jobbra majd a Rhivi-síkság és a Catlin-síkság következik majd. A sík vidéken csupán néhány farm törte meg a táj egyhangúságát, azok is még a városhoz közelebb eső területeken helyezkedtek el. A rhivi nép nem tűrte a helyfoglalósdit, és mivel Palás minden kereskedelmi útvonala a rhivik területein haladt keresztül, a város óvakodott attól, hogy haragra gerjessze a nomád népet. Előtte piros arccal felbukkant a valódi hajnal. Az esőfelhők már napokkal korábban elvonultak, és most tiszta, ezüstösen kék eget látott maga fölött. Csak pár csillag ragyogott már rajta, hiszen a világra lassacskán új nap köszöntött. Meleg napnak nézett elébe a táj. Árva meglazította a bőrpáncél szíját a mellén, előtűnt alóla a páncélinge. Délre eléri az első forrást, és feltöltheti a vízkészleteit. Kezét végigfuttatta a nyeregre akasztott egyik bőrkulacson. A felület hűvös volt, és nedves. Árva a szája elé húzta a kezét. A váratlanul megszólaló hang hallatán nagyot ugrott a nyeregben, és a lova is oldalra lépett. – Egy ideig veled tartok – mondta Onos T'oolan. Árva dühösen a T'lan Imass felé fordult. – Jobban örülnék, ha előre jeleznéd az érkezésedet. – Ahogy óhajtod – mondta Onos T'oolan, és eltűnt a földben, mint egy marék por. A Végrehajtó cifrát káromkodott. Aztán meglátta a férfit, vagy száz méterre maga előtt. A felkelő nappal a háta mögött, csak a fekete körvonalai látszottak. A vörös sugarak valósággal lángoltak körülötte. A nőre furcsa hatással volt a látvány, olyan volt, mintha a jelenet a legrégebbi, legmélyebb emlékeit élesztené fel – emlékeket abból a korból, amikor még meg sem született. A T'lan Imass mozdulatlanul állt, míg oda nem ért mellé, aztán csatlakozott hozzá. Árva megszorította a lovát a térdével, és szorosabbra fogta a szárat, míg a mén le nem nyugodott. – Muszáj ennyire szó szerint venned a dolgokat, Túlazon? – kérdezte. A mumifikálódott harcos ezen elgondolkodott, aztán bólintott. – Elfogadom az új nevet. Az én történelmem már halott. Új életem kezdődik, és ehhez új név is kell. Ez kézenfekvő. – Miért téged választottak kísérőmül? – kérdezte a Végrehajtó. – Hétvárostól északra és nyugatra, klánom tagjai közül én vagyok a huszonnyolcadik Jaghuta háború egyetlen túlélője. – Azt hittem, hogy csak huszonhét ilyen háború volt – suttogta Árva. – Amikor a Hétváros meghódítása után légióitok elváltak tőlünk, és a puszták felé vették útjukat... – A Csontvetőnk még életben maradt jaghuták jelenlétét érezte meg – mondta Túlazon. – Vezetőnk, Logros T'lan elhatározta, hogy elpusztítjuk őket. Így is tettünk. – Ez megmagyarázza a visszatérő csapatotok lecsökkent létszámát – mondta Árva. – Meg kellett volna osztanotok terveiteket a Császárnővel. Így legerősebb serege egyszerűen eltűnt, és nem is tudhatta, hogy mikor tér vissza.
– Nem garantálta semmi, hogy visszatérünk – mondta Túlazon. Árva csak nézte az aszott alakot: – Értem. – Törzsfőnökünk, Kig Aven felfüggesztése a szolgálatból a törzs összes tagjára, így rám is vonatkozott. Így, egyedül már nem tartozom Logros parancsnoksága alá. Kig Aven Csontvetője, akit Kilava Onassnak hívtak, réges-régen eltűnt már, jóval azelőtt, hogy a Császár felébresztett volna minket. Árva fejében szélsebesen száguldottak a gondolatok. A Malaza Birodalomban a T'lan Imassokat úgy is emlegették, mint a Néma Szolgákat. Soha nem találkozott még olyan beszédes Imassal, mint Túlazon. Talán ennek is a „szabadságához” volt valami köze. Az Imassok közül csak Logros nevű vezetőjük szokott az emberekkel beszélgetni. Ami pedig a Csontvetőket illette – az Imass sámánokat – ők nem is kerültek soha az emberek szeme elé. Egyetlen volt közöttük, aki megjelent, egy bizonyos Olar Ethil, aki a Kartool-csatában Eitholos Ilm mellett állt. Ahhoz a máguscsatához képest a Hold Szülöttének ereje gyermekinek tűnt. Árva mindenesetre ebből az egyetlen beszélgetésből Túlazonnal, többet megtudott a T'lan Imassokról, mint amit a Birodalmi Évkönyvekben lejegyeztek. A Császár persze sokat tudott, ennél jóval többet, de sosem írt ilyesmiről feljegyzéseket. Azt, hogy valóban ő ébresztette-e fel a T'lan Imassokat, éveken át vitatták a tudósok. Árva most megbizonyosodott arról, hogy valóban így történt. Vajon mennyi titkot fog még felfedni előtte Túlazon a beszélgetéseik során? – Túlazon – kezdte –, találkoztál valaha a Császárral személyesen? – Én Galad Ketan előtt, és Onak Shendok után ébredtem fel, s mint fajtám minden tagja, én is letérdeltem a Császár előtt, aki az Első Trónuson ült. – Egyedül volt a Császár? – kérdezte Árva. – Nem. Egy Táncos nevű társa volt vele. – A fenébe is – szisszent fel Árva. Táncos a Császár mellett halt meg. – Hol van ez az Első Trónus, Túlazon? A harcos rövid ideig hallgatott, aztán megszólalt. – A Császár halála után a Logros T'lan Imassok összevonták elméjüket – ez ritka dolog, a diaszpóra előtt történt meg utoljára – és ennek eredménye kötés lett. Végrehajtó, kérdésedre a válasz ebben a kötésben rejlik. Nem tudok neked válaszolni. Ez vonatkozik minden Logros T'lan Imassra és Kron T'lan Imassra is. – Kik a Kronok? – Már jönnek – felelte Túlazon. A Végrehajtó hirtelen nagyon megizzadt. Logros légiója, amikor megérkezett, körülbelül tizenkilencezer tagból állt. Most a számítások szerint tizennégyezren voltak, a legtöbben a Birodalom határvidékén, az utolsó Jaghuta háborúban tűntek el. Újabb tizenkilencezer Imass érkezne? Mit szabadított a Császár a világra? – Túlazon – kezdte lassan, vonakodva. – Mi a jelentősége annak, hogy Kron megérkezik? – Közeledik a Harmadik Millennium éve – felelte Túlazon. – Mi történik akkor? – Végrehajtó, a Diaszpóra véget ér.
Az Óriás Varjú, akit Banyának neveztek, magasan a Rhivi-síkság felett szárnyalt. Az északi horizonton zöldes árnyalatú fodrozódást látott, mely ahogy közeledett hozzá, egyre határozottabb körvonalakat öltött. Szárnya már kezdett elnehezedni a fáradságtól, de az égi lehelet erős volt. Ráadásul, most már semmi sem tudta eltántorítani attól a hittől, hogy a világ nagy változások előtt állt, így újra és újra merített végtelen varázserő tartalékából. Még sosem érezte ennyire biztosan, hogy végzetes összecsapásra kerül sor. Az istenek beléptek a halandók világába, hogy itt csatázzanak, hús-vér alakok formálódtak, és a mágia veleje őrületes erővel, dühöngve forrásnak indult. Banya még sosem érezte magát ilyen jól a bőrében. Az erő ilyen megnyilvánulásai láttán, a fejek új irányba forgolódtak. Egy ilyen fejhez repült most Banya is, hiszen nem bírt ellenállni az idézésnek. Nem Fürkész Anomander volt egyetlen ura, és számára ettől az események csak még érdekesebbnek ígérkeztek. Ami pedig az ambícióit illeti, ezeket szándékában állt megtartani magának. Most a tudás volt a legnagyobb hatalom, amellyel rendelkezhetett. Volt egy titok, melynek megfejtése mindennél nagyobb erőt adhatott volna neki – ez a titok pedig a félig halandó származású harcos, Caladan Brood körülötti homály volt. Banya lelkesedése új erőt adott a repüléshez. Ahogy közeledett felé, a Feketekutya-erdő lassan betöltötte előtte a horizontot.
Tizedik fejezet
S mondá Kallor: Már akkor is eme világban jártam vala, amidőn a T'lan Imassok még csak gyerekek valának. Százezres hadsereg leste vala parancsaimat. Haragomnak tüzét óriás féltekék nyögték vala, és magas trónusokban üldögéltem. Érted-e hát ennek lényegét? – Igen – monda Caladan Brood. – Sosem tanulsz. Beszélgetések a háborúról (Kallor parancsnokhelyettes beszélgetései Caladan Brood Hadúrral) lejegyezte Hurlochel Csatlós, Hatodik hadtest
A Vimkaros fogadó Palás Opál negyedében, az Eltrosan tér mellett helyezkedett el. Ennyit Tok is tudott róla, a városban való bolyongásainak köszönhetően. De akárhogy is gondolkodott, sehogy sem jutott eszébe olyan ismerős, aki ebben a fogadóban akart volna megszállni. Pedig az utasítás a titkos találkozó helyére vonatkozólag egyértelmű volt. Óvatosan közelítette meg a hivalkodó építményt. Nem látott semmi gyanúsat. A téren a szokásos boltok sorakoztak; errefelé kevés malaza őr sétált az utcákon. A nemesség kiirtása riadt csendet borított a városra, akár egy takaró – mindenki érezte a láthatatlan lepel súlyát. Az utóbbi pár napban Tok többnyire egyedül volt, csak néha időzött társai körében, ha éppen ahhoz volt kedve. De erre egyre ritkábban adódott alkalom. Miután a Végrehajtó elment, Szélfogónak pedig nyoma veszett, Dujek és Tajszkrenn belemerültek a saját feladatukba. Nem foglalkoztak egymással. Dujeket lefoglalta Palás városának újjászervezése, valamint az Ötödik Hadtest újjáalakítása, Tajszkrenn Főmágus pedig eszeveszetten kereste Szélfogót – láthatóan kevés sikerrel. Tok gyanította, hogy nem lesz tartós a békesség. A vacsora óta távol tartotta magát a hivatalos ügyektől, és szívesebben étkezett a csapattársaival, mint a tisztekkel – pedig Karmosként az utóbbiak között lett volna a helye. Úgy látta, hogy minél kevésbé tűnik fel a jelenléte másoknak, annál jobb.
Belépett a Vimkaros fogadóba, és megtorpant. Egy belső udvarba ért, amelyben a csinos kis kertet több keskeny ösvény szelte át. A fogadó láthatóan egy karcolás nélkül úszta meg az ostromot. A kertet középen egy szélesebb ösvény szelte át, amely egy pulthoz vezetett. A pult mögött egy öregember üldögélt, és szőlőt eszegetett. A keskenyebb ösvényeken vendégek sétálgattak lassú léptekkel, halk beszélgetésbe merülve. Az üzenet úgy szólt, hogy helyi öltözetben jelenjék meg, így nem keltett feltűnést, míg a pulthoz sétált. Az öregember abbahagyta az evést, és fejet hajtott. – Szolgálatára, uram – mondta, és megtörölte a kezét. – Egy asztalt foglaltak nekem – mondta Tok. – Nevem Render Kan. Az öregember az előtte lévő viasztáblára nézett, majd elmosolyodott, és bólintott. – Az asztal kész, uram. Kérem, kövessen. Egy perc múlva Tok egy balkonon üldögélt asztala mellett, és az alatta elterülő kertet szemlélte. Egyetlen társasága volt csupán, egy kancsó behűtött saltoai bor, amely pont akkor érkezett, mint ő. Bort kortyolgatott egy kehelyből, és fél szemével a kertben sétáló embereket vizslatta. Egy szolga lépett mellé, és meghajolt. – Uram – mondta –, a következő üzenetet kell önnek átadnom. Egy úr csatlakozik önhöz hamarosan, aki túl mély vízbe merészkedett, csak eddig nem tudott róla. Most már tudja. Tok elkomorodott: – Ez volt az üzenet? – Igen, uram. – Ezek voltak az úriember szavai? – Igen, uram – a szolga ismét meghajolt, majd távozott. Tok még jobban elkomorodott. Előredőlt, izmai megfeszültek. Éppen akkor fordult a balkon ajtaja felé, amikor belépett rajta Paran kapitány A helyi dzsentrik öltözetét viselte, fegyvertelen volt, és egészségesnek látszott. Tok felemelkedett a székről, és elvigyorodott. – Remélem, nem rémítettelek halálra ezzel a kis meglepetéssel – mondta Paran, amikor odaért mellé. Leültek, és a kapitány töltött magának egy kis bort. – Eléggé felkészített az üzenet az érkezésemre? – Nem igazán – felelte Tok. – Nem is tudom, mit mondjak, kapitány. Ez volt tehát a Végrehajtó terve? – Ő halottnak hisz – felelte Paran összehúzott szemöldökkel. – Az is voltam egy ideig. Mondd csak, Ifjabb Tok, én most kivel beszélek? Egy Karmossal, vagy a Második hadtest egyik katonájával? Tok szeme összeszűkült: – Erre nem könnyű válaszolni. – Valóban? – kérdezte Paran rezzenéstelen tekintettel. Tok habozott, aztán ismét elvigyorodott. – A Csuklyás szakállára, már hogy lenne az! Üdvözlöm a legendás Másodikban, kapitány! Paran nevetett. Láthatóan nagyon megkönnyebbült. – Mi ez az egész arról, hogy meghaltál, és mégsem vagy halott, kapitány?
Paran arcáról lehervadt a mosoly. Nagyot kortyolt a borból. – Egy gyilkossági kísérlet – mondta, és elfintorodott. – Ha nincs Kalapács és Szélfogó, már régen halott lennék. – Micsoda? Pálinkás gyógyítója és a varázslónő mentettek meg? – Egészen mostanáig Szélfogó szobájában lábadoztam. Pálinkás utasítása úgy szólt, hogy ne tudjon senki arról, hogy életben vagyok. Legalábbis, egy ideig. Tok – hajolt közelebb a kapitány –, mit tud a Végrehajtó terveiről? Tok szeme a kertet fürkészte. Szélfogó tudta – és sikerült mindenki elől eltitkolnia a dolgot, még a vacsorán is. Zseniális. – Most a Karmostól kérdezel, kapitány – mondta halkan. – Igen. – Hol van Szélfogó? – Tok tekintete a kapitány szemére siklott, és ott is maradt. A kapitány lehajtotta a fejét. – Rendben van. Szélfogó a szárazföldön át utazik, Darujhisztánba. Tudja, hogy a Végrehajtó egy T'lan Imassal utazik, és azt gyanítja, hogy a küldetés egyik célja Pálinkás megölése, csapatának eltüntetése. Én ezzel nem értek egyet. Az én szerepem mindebben az lett volna, hogy szemmel tartsam a csapat egyik tagját, az egyetlen személyt, akit meg akartunk ölni. Árva háromévnyi szolgálat után bízta rám ezt a feladatot. Ez egy jutalom volt, és nem hiszem, hogy tényleg el akarná ezt venni tőlem. Tessék, ez minden, amit tudok. Segítenél nekem, Ifjabb Tok? – A Végrehajtó küldetése jóval több, mint Siralom kiiktatása – szólalt meg Tok, egy fájdalmas sóhaj után. – Legalábbis, én így tudom. A T'lan Imass valami más okból van vele, kapitány. – Tok komor arccal nézett rá. – Uram, a Hídégetők napjai meg vannak számlálva. Pálinkást Dujek seregében szentként tisztelik. Olyan dolog ez, amelyről képtelen voltam meggyőzni a Végrehajtót. Sőt, éppen ellenkezőképpen gondolja, mint kellene, de ha az őrmestert és a Hídégetőket megölik, akkor ez a hadsereg nem fog engedelmeskedni a további parancsoknak, hanem úgy, ahogy van, dezertál. A Malaza Birodalom pedig szembekerül Dujekkel, és nem lesz egyetlen olyan hadvezére sem, aki a nyomába érne. A Genabackisi Hadjárat kudarcba fullad, és akkora polgárháború kerekedhet a dologból, amely még a Birodalom szívébe is elér. Paran arcából kifutott a vér. – Hiszek neked – mondta. – Rendben, tehát a gyanúm most már beigazoltnak látszik, így csak egy választásom maradt. – Éspedig? Paran az üres kelyhet forgatta a kezében. – Darujhisztán. Kis szerencsével utolérhetem Szélfogót, és együtt még elérhetjük Pálinkást, mielőtt a Végrehajtó rátalálna. A Végrehajtó már nyilván nem érzi, hogy merre járok. Szélfogó megtiltotta, hogy vele tartsak, azzal érvelt, hogy Árva rám találna, de valami olyasmit is elkottyintott, hogy a „halálom” meggyengítette a köztem és a Végrehajtó között feszülő köteléket. Már jóval korábban rájöhettem volna erre, de ő... elterelte a figyelmemet. Tok egy pillanatra maga előtt látta a varázslónőt úgy, ahogy a vacsorán megjelent, és sokat tudóan bólintott.
– Azt elhiszem. Paran felsóhajtott. – Igen, igen. Mindenesetre biztosan szükségem lesz három lóra és némi élelemre. A Végrehajtó előre megtervezett menetrend szerint halad. Nem utazik valami gyorsan. Egy vagy két nap alatt utolérhetem Szélfogót, aztán együtt, feszített tempóban elérünk a Tahlyn-hegységhez, átkelünk rajta, és kikerüljük a Végrehajtót. Tok hátradőlt a székében, és ajkán félmosollyal hallgatta a kapitány terveit. – Wickan lovakra lesz szükséged, kapitány, hiszen a terv szerint, amit most felvázoltál, gyorsabb hátasokon kell utaznod, mint a Végrehajtó. De mik a terveid, hogyan fogsz kijutni a kapun birodalmi lovakon, helyi ruhába öltözve? Paran erre csak pislogott. Tok elvigyorodott. – Itt a válasz, kapitány – Széttárta karját. – Veled megyek. A lovak és a készletek gondját bízd csak rám, én pedig garantálom, hogy kijutunk a városból, anélkül, hogy bárki is felfigyelne ránk. – De... – Ezek az én feltételeim, kapitány – Rendben van, legyen. Most, hogy így mondod, kell is a társaság az útra. – Remek – mondta Tok. A kancsóért nyúlt. – Erre igyunk! Az út egyre nehezebb terepen vezetett, és Szélfogó először érezte, hogy komolyan megremeg a félelemtől. A Felsőbb Thyr Üregén át utazott, vagyis olyan úton, amelyet még Tajszkrenn sem érhetett el, valaki mégis támadta. Nem közvetlenül, de támadta. Az erő, mely szembeszállt az övével, erőszakos volt, és valósággal lefagyasztotta a varázslatait. Az Üreg egyre keskenyedett, egyre több akadály, buktató látszott benne. Néha egészen ráborult a varázslónőre, minden oldalán remegtek a fekete falak, mintha valami hatalmas erő nyomná őket össze. Bent, az üregben pedig, melyet alig bírt tartani, valami furcsa szagot érzett a levegőben, melyet nehéz volt beazonosítani. Rothadás szagát érezte, mi a befedetlen sírokra emlékeztette. Minden egyes levegővételnél érezte, hogy a szag valósággal elszippantja az erejét. Rádöbbent, hogy képtelen továbbra is ezen az úton haladni. Ki kell lépnie a halandó világba, hogy pihenjen egy kicsit. Megint csak magát hibáztathatta, amiért ilyen óvatlan volt. Megfeledkezett a Sárkányok Asztaláról. Ha csinált volna egy Olvasást, akkor most tudná, hogy mire is számítson. Ismét felmerült benne a gyanú, hogy egy külső erő hatott rá, és eltérítette őt a Sárkányok Asztalától. Az első eltérítés maga Paran kapitány volt, és bár nagyon jól érezte magát vele, nem feledkezhetett meg arról, hogy Paran Oponnhoz tartozik. Azután pedig ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy azonnal elinduljon, méghozzá úgy, hogy mindent hátrahagyott. Ha kijut az Üregéből, akkor a Rhivi-síkság kellős közepén fogja magát találni, teljesen egyedül, élelem és pokróc nélkül. Az eszeveszett rohanás, ami indulásra késztette, ellenkezett minden ösztönével. Egyre biztosabb volt abban, hogy valaki befolyásolta őt, hogy valahogyan hozzáfértek, nem védekezett eléggé. Gondolatai így ismét visszakanyarodtak Paran kapitányhoz és Oponnhoz. Már nem bírta tovább. Lassan visszavonta megtépázott erejét, és rétegről rétegre haladva, beomlasztotta az Üregét. A talaj a lába alatt füves volt, körülötte a levegő levendulaszín homállyá
alakult. Arcát szél érte, mely földszagot hozott felé. A horizont is stabilizálódott minden oldalán – tőle jobbra, a távolban, a Tahlyn-hegység csúcsai fürödtek a napfényben, aranyosan csillogtak – közvetlenül előtte pedig egy hatalmas alak körvonalai rajzolódtak ki. Az alak Szélfogó felé fordult, és meglepetten felmordult. Szélfogó riadtan hátralépett. Az alak hangja hallatán először megkönnyebbülten felsóhajtott, aztán rémület lett rajta úrrá. – Szélfogó – mondta Bellurdan szomorúan. – Tajszkrenn nem gondolta, hogy ilyen messzire eljutsz. Így azt hittem, hogy majd távolból foglak téged megtalálni. A thelomen óriás gyerekesen széttárta karját, és vállat vont. Lábánál ott volt a jól ismert tengerészzsák, bár a benne lévő test kissé összement azóta, hogy Szélfogó utoljára látta. – Hogyan tudta a Főmágus manipulálni az Üregemet? – kérdezte a varázslónő. Helyzete olyan reménytelennek tűnt, hogy most már úgy érezte, bátran kérdezhet bármit. – Sehogy – felelte Bellurdan. – Csak sejtette, hogy biztosan Darujhisztánba készülsz, és mivel a Thyr Üreged nem működik víz felett, úgy gondolta, biztosan ebben az irányban fogsz elindulni. – De akkor mi történt az Üregemmel? Bellurdan morgott valamit, aztán érthetően megszólalt. – A T'lan Imass, aki a Végrehajtóval utazik, holt tért teremtett maguk körül. Az ősi harcos ereje magába szippantja a mi varázserőnket. A hatás hihetetlenül erős. Ha most megpróbálnád egészen megnyitni az üregedet, akkor azonnal porrá égnél, Szélfogó. – A thelomen előrelépett. – A Főmágus azt az utasítást adta, hogy tartóztassalak le, és vigyelek vissza hozzá. – És mi van, ha ellenállok? – Akkor meg kell, hogy öljelek – mondta Bellurdan szomorúan. – Értem. – Szélfogó egy ideig tűnődött. Úgy tűnt, a kör bezárult, emlékei zavarossá és irrelevánssá váltak. Szíve üstdobként dübörgött a mellkasában. Múltjából csupán egyetlen dolog maradt a fejében, és ez a megbánás volt – konkrét tárgy nélkül, ám mindent elsöprő erővel. Felnézett a thelomenre, szemében szánalom látszott. – Szóval, hol van ez a bizonyos T'lan Imass, meg a Végrehajtó? – Talán úgy nyolcórányira tőlünk, keletre. Az Imass nem tud a jelenlétünkről. Szélfogó, a beszélgetésnek vége. Velem tartasz tehát? – Nem hittem volna, hogy képes vagy elárulni egy ilyen régi barátodat, mint én. – Én sosem foglak téged elárulni, Szélfogó. A Főmágus parancsol mindkettőnknek. Miért lenne ez árulás? – Nem erre gondoltam – felelte Szélfogó gyorsan. – Egyszer megkérdeztem, beszélgethetnénk-e majd. Emlékszel? Azt mondtad, hogy igen, Bellurdan. Most meg azt mondod, hogy a beszélgetésnek vége. Nem hittem volna, hogy ennyit ér csupán a szavad. A halvány fényben nem látszott a thelomen arca, de hangjában aggodalom csengett. – Sajnálom, Szélfogó. Igazad van. Szavamat adtam, hogy egyszer még hosszabban is elbeszélgetünk. Talán úton Palás felé meg is tehetnénk ezt. – Nem – felelte Szélfogó. – Most szeretnék veled beszélni.
Bellurdan fejet hajtott: – Rendben van. Szélfogó igyekezet oldani a feszültséget a nyakában és a vállában. – Volna pár kérdésem. Először is, ha jól tudom, Tajszkrenn egy időre elküldött téged Genabarisba. Valamiféle tekercseket kutattál neki? – Igen. – Megkérdezhetem, hogy milyen tekercsek voltak ezek pontosan? – Szélfogó, ennyire fontos ez most? – Igen. Ha megtudom az igazat, az segíthet a döntés meghozatalában. Bellurdan csak egy percig habozott. – Rendben van. A város mágusainak archívumában... tudod, mind egy szálig kivégezték őket, megtalálták a Gothos tekercsek néhány részletének másolatát, egy ősi jaghuta írásos emléket... – Tudom, miről van szó – vágott közbe Szélfogó. – Folytasd. – Thelomenként jaghuta vér is folyik az ereimben, bár Gothos ezzel biztosan nem értene egyet. A Főmágus engem bízott meg ezen iratok tanulmányozásával. A feladatom az volt, hogy felkutassam egy Jaghuta Zsarnok sírjának helyét, a sírét, ami tulajdonképpen a börtöne is egyben. – Egy pillanat – szólt közbe Szélfogó, a fejét ingatva. – A jaghutáknál nem létezett semmiféle államigazgatási rendszer. Hogy érted azt, hogy Zsarnok? – Ő egy olyan jaghuta volt, akinek vérében ott volt a vágy, hogy uralkodhasson a többiek felett. Ez a jaghuta zsarnok leigázta a környező vidéket, és közel háromezer évig zsarnokoskodott rajtuk. A korabeli Imassok megpróbálták őt elpusztítani, de nem jártak sikerrel. A többi jaghutának kellett őt elfognia és bebörtönöznie. Hiszen egy ilyen lény legalább annyira ártalmas volt rájuk nézve, mint egy Imass. Szélfogó szíve egyre hevesebben kalapált. – Bellurdan. – Valósággal úgy kellett kipréselnie a szavakat magából. – Hol temették el ezt a zsarnokot? – Arra a megállapításra jutottam, hogy a sír innen délre helyezkedik el, a Gadrobidombság területén, Darujhisztántól keletre. – Ah, Álmok Királynője. Bellurdan, tudod te, hogy mit tettél? – Azt tettem, amit a Főmágusunk parancsolt nekem. – Ezért megy most arrafelé a Végrehajtó és a T'lan Imass. – Nem értem, mire célzol, Szélfogó. – A fenébe is, te agyatlan ökör! – csattant fel Szélfogó. – Ki akarják szabadítani a Zsarnokot! Árva kardja... Otataral kard... – Nem – tiltakozott Bellurdan. – Ők nem tennének ilyet. Inkább biztos csak meg akarják akadályozni, hogy valaki más ezt tegye. Igen, ez sokkal valószínűbb. Ez lesz a megoldás. Nos, Szélfogó, a beszélgetésünknek immáron tényleg vége. – Nem mehetek vissza – mondta a varázslónő. – Muszáj továbbmennem. Kérlek, ne próbálj megakadályozni! – Vissza kell mennünk Palásba – mondta Bellurdan makacsul. – Kérésedet teljesítettem. Engedd, hadd vigyelek vissza a Főmágushoz, hogy aztán tovább kereshessem a megfelelő sírhelyet Éjsötétnek.
Szélfogó nem látott kiutat a helyzetből, pedig érezte, hogy kell lennie valami megoldásnak. A beszélgetéssel időt nyert, ki tudta pihenni az eddigi utazás fáradalmait. Eszébe jutott, hogy mit mondott Bellurdan – ha most megnyitná a Thyr Üregét, akkor elégne, felemésztené őt a közelben lévő Imass ereje. Tekintete a Bellurdan lábánál heverő zsákra esett, látta körülötte a halvány ragyogást. Egy varázslat. A saját varázslata. Eszébe villant egy emlék – az együttérzés, a segítőkész gesztus, egy... konzerváló varázslat. Ez lenne hát a kivezető út? A Csuklyás szakállára, hát lehetséges volna? Sokfürtre gondolt, a halott lelkének útjára egy élettelen testbe... egy hordozóba. Shedenul, légy kegyes hozzánk... A varázslónő hátralépett, és megnyitotta az Üregét. Felsőbb Thyr mágia ereje örvénylett körülötte. Látta, hogy Bellurdan megtántorodik, aztán összeszedi magát. A férfi üvöltött valamit, de ő nem hallotta a hangját. Aztán Bellurdan odarohant hozzá. Szánalom suhant át a szívén a thelomen utolsó tette láttán, miközben a világ elfeketedett körülötte, ölelő karja közé kapta a férfit. Árva Túlazon mellé sietett. A T'lan Imass nyugat felé nézett, arca feszültnek tűnt. – Mi ez? – kérdezte. Tekintete a horizonton látható fehér tűzforrást fürkészte. – Sosem láttam még ehhez hasonlót. – Én sem – felelte Túlazon. – A védvonalon belül van, amit magunk köré vontam. – De hiszen ez lehetetlen – csattant fel a Végrehajtó. – Igen, lehetetlen, hogy ennyi ideig eltartson. A forrásának szinte azonnal el kellett volna hamvadnia. De... – A T'lan Imass elhallgatott. Nem is volt rá szükség, hogy Túlazon befejezze a mondatát. A tűzoszlop még mindig ott volt az éjszakai égbolton, mint ahogy már egy órával korábban is láthatták. A csillagok eltűntek körülötte a tintaszerű sötétségben, és a varázslat úgy szállt az ég felé, mintha egy szökőkútból lövellne ki. A szél valami furcsa szagot hozott, melytől Árvának felfordult a gyomra. – Felismered az Üreget, Túlazon? – Úgy érted, az Üregeket, Végrehajtó? Tellan, Thyr, D'riss, Tennes, Thelomen Toblakai, Starvald Demelain... – Starvald Demelain, hát az meg mi a fene? – Ősi Üreg. – Azt hittem, csak három Ősi Üreg volt, ez pedig nincs közöttük. – Három? Nem, sok Ősi Üreg létezett, és mind egyből eredt, a Starvald Demelainból. Árva összébb húzta magán a pokrócot. Szemét továbbra sem vette le a tűzoszlopról. – Ki lehet képes ilyesmire? – Volt egyvalaki... valaha. Nincs már hívője, tehát már ő maga sem létezik. Nincs válasz a kérdésedre, Végrehajtó. Az oszlop egyszer csak fellobbant, majd kihunyt. Az Imass kicsit megtántorodott. – Eltűnt – suttogta Árva. – Elpusztult – mondta Túlazon. A harcos előreszegte a fejét. – Furcsa, de a forrás valóban megszűnt létezni. Viszont ezzel egy időben született is valami. Egy új lény jelenlétét érzem.
Árva a kardjára pillantott: – Mi az? Túlazon megvonta a vállát: – Új. Menekül. Vajon aggódnia kell emiatt? Árva elkomorodott, és a T'lan Imasshoz fordult volna, de ő már nem állt ott mellette. A tábortüzük felé tartott éppen. A Végrehajtó visszanézett a nyugati égboltra. Egy felhőt látott, mely elhomályosította a csillagokat. Hatalmasnak tűnt. Árva megborzongott. Ideje volt, hogy aludjon végre egy kicsit. Az Imass majd őrködik, így nem kell mindenféle váratlan látogatóktól tartania. Hosszú és nehéz napja volt, ráadásul túlbecsülte a vízkészletét is; gyengének érezte magát. Különös volt, rég nem érzett ilyesmit. Arca csak még jobban elkomorodott, miközben a tábortűz felé sétált. Túlazon mozdulatlanul állt a tűz mellett, és erről Árvának a harcos érkezése jutott eszébe. Már két nap telt el azóta. A félelmetes villanás, melyet akkor látott a csontsisakon, most ismét a szemébe villant, és a hatása most is ugyanaz volt. Ősi félelem ébredt benne, megmagyarázhatatlan emlék, rettegés a sötétségtől. Közelebb lépett az Imasshoz. – A tűz az élet – suttogta a szavakat, melyek szinte maguktól, ösztönösen jöttek a szájára. – Az élet a tűz – mondta Túlazon. – E szavakkal született meg az első Birodalom. Az Imass Birodalom, az Emberek Birodalma. – A harcos a Végrehajtó felé fordult. – Szép munka volt, gyermekem. A Feketekutya-erdő feletti szürke füstfelhő úgy egy tucat mérföldre északra volt már csak Banyától. Az Óriás Varjú felcsapta megtépázott szárnyát, és a Rhivisíkságon állomásozó hadsereg felé siklott. A sátrakat sugárszerű elrendezésben verték fel, sugaraik középpontjában egy megerősített, nagyobb sátor állt, ívelt tetejű előtérrel. A központi sátor bejáratának ponyvája lebegett a reggeli szélben. Banya eme központi sátor felé tartott. Éles szeme azonnal felfedezte a sorok között mozgó rhivi katonákat. A tábor keleti szélén a Catlin Mén zászlói lobogtak a szélben, zöldezüst színben ragyogtak, Caladan Brood seregeinek magját, a zsoldoscsapatot jelölték. A katonák legnagyobb része azonban Tiste Andii volt – Fürkész Anomander emberei, a Hold Szülöttében rejtező város lakói. A magas, fekete alakok árnyakként mozogtak a sátrak között. Szekérnyomok vezettek a táborból észak felé, az erdőfoltok felé: utánpótlást biztosító utak az egykori malaza táborhely felé, mely mostanra Caladan Brood seregeinek frontvonalát jelölte. Az utánpótlást szállító, rhivik hajtotta szekerek lassú sorban vonultak az úton észak felé, míg más szekerek, tele halottakkal és sebesültekkel, az ellenkező irányba, a tábor felé araszoltak. Banya boldogan felrikkantott. A központi sátorból varázslat ereje sugárzott ki, és rikító bíborszínűre festette a poros levegőt. A bíbor a Föld-varázslat, a D'riss Üreg színe volt. Banya most már egészen könnyűnek érezte a szárnyát, fiatalos hévvel csapkodott a levegőben. – Ah! – sóhajtott fel. – Varázslat! – Átsuhant a védvonalakon, a csapdákon, tett egy tiszteletkört a sátor felett, aztán tompa puffanással leszállt a bejárat elé.
Nem állt őr az ajtó előtt. A sátorponyvát félrehúzták, és egy póznához kötözték. Banya betipegett. A sátor belseje egyetlen helyiségből állt, csupán egy apró kis hálófülkét választottak le függönnyel. Középen egy hatalmas asztal állt, melynek lapjára felvésték a környék kontúrjait. Egy férfi volt a szobában, az asztal fölé hajolt, háttal a bejáratnak. Széles hátára egy vaskalapácsot kötött keresztbe. A fegyver hatalmas volt, és láthatóan eléggé súlyos is, mégis, szinte játékszernek tűnt a széles, izmos háton. A férfiból hullámokban tört elő a varázserő. – Feltartottak, feltartottak – mormogta Banya, miközben felrebbent az asztalra. Caladan Brood válaszként csak mormogott valamit. – Megérezted tegnap éjjel azt a mágikus vihart? – kérdezte Banya. – Hogy megéreztem-e? Még láttuk is. A rhivi sámánokat láthatóan nyugtalanítja a dolog, de nincs válaszuk a kérdésekre. De ezt majd később megbeszéljük, Banya. Most gondolkodnom kell. Banya a térkép felé intett a fejével. – A nyugati szárny olyan, mint egy megvadult hangyaboly. Ki vezeti a barghaszt csőcseléket? – Mikor láttad őket? – kérdezte Brood. – Két nappal ezelőtt. Az eredeti seregnek csupán egyharmadát láttam még életben. Brood a fejét csóválta. – Metsző Jorik, egy ötezer fős barghaszt sereggel, és a Bíborsereg hét Kardjával. – Metsző? – Banya felnevetett. – El van telve magával, mi? – Ez igaz, de a barghasztok nevezték el így. Szóval, három nappal ezelőtt, vagy ötezer Arany Moranth esett a nyakukba. Jorik az éj leple alatt visszavonult, seregének kétharmadát elküldte keletnek, illetve nyugatnak. A barghasztok nagyon értenek ahhoz, hogy ott is eltűnjenek, ahol nyoma sincs fedezéknek. Tegnap a csőcseléke hátraarcot csinált, és az Arany csapat ellen vonult. A barghasztok harapófogóba kapták őket. Két moranth légiót elsöpörtek, a maradék három pedig bemenekült az erdőbe. Fele élelmüket otthagyták, szanaszét a mezőn. Banya ismét biccentett: – Jorik terve volt? – Bíbortiszt, bár a barghasztok közülük valónak vallják. Fiatal, nem fél semmitől. A varjú tanulmányozta a térképet. – És mi a helyzet keleten? Hogy tartja magát a Róka-szoros? – Nos – mondta Brood –, a túloldalon többnyire csak stannis újoncok vannak. A malazák eléggé nehezen kezelhető seregnek tartják őket. Majd meglátjuk, hogy a Bíborsereg mennyire lesz lelkes tizenkét hónap múlva, amikor a malazák utánpótlása partra száll Nisstnél. – Miért nem törnek észak felé? – kérdezte Banya. – K'azz herceg a tél folyamán fel tudná szabadítani a Szabad Városokat. – A herceg és én egyetértünk ebben – mondta Brood. – Ott marad, ahol van. – Miért? – kérdezte Banya. Brood felmordult: – A mi taktikánk csak ránk tartozik. – Gyanakvó gazember – mormogta Banya. A térkép déli végébe ugrott. – Végül
most nézzük csak az alsó fertályt. Közted és Palás városa között nincs más, csak a Rhivi-síkság lakói. Most viszont olyan erők vonulgatnak ezen a területen, amelyről még maguk a rhivik sem tudnak semmit. Téged viszont ez láthatóan nem nagyon izgat, harcos. Csak azt nem értem, hogy miért? – Tanácskoztam K'azz herceggel és a mágusaival, valamint a barghaszt és a rhivi sámánokkal is. Ami múlt éjjel megszületett a síkságon, nem tartozik senkihez. Egyedül van, és fél. A rhivik már elkezdték őt keresni. Hogy nem izgat? Nem, ez valóban nem foglalkoztat túlzottan. De sok más dolog is történik délen – Brood felegyenesedett. – Anomander ott van az események kellős közepében – mondta Banya. – Szervez, ellenszervez, mindenkinek törött üveget hint az útjába. Sosem láttam még jobb formában. – Elég a pletykából. Milyen híreid vannak? – Már mondom is, Mester. – Banya kinyújtóztatta a szárnyát. Kinyitotta csőrét, és elkapott egy legyet a levegőben. – Tudom, hogy kinél van a Pörgő Érme. – Kinél? – Egy ifjúnál, kinek legnagyobb érdeme a tudatlansága. Az érme csak pörög, és a társaságában lévő összes embernek mutat egy arcot. Megvan a saját kis játszmájuk, de ez hamarosan egy jelentősebb szállal fut majd össze, így Oponn vékonyka kis szála olyan szférákba is eljut majd, ahová egyébként a Bolond Ikrek nem tehetnék be a lábukat. – Mit tud erről Fürkész? – Erről bizony keveset. De tudod, hogy mennyire utálja az Ikreket. Ha lehetősége nyílik rá, ő gondolkodás nélkül elvágja azokat a szálakat. – Idióta – mormogta Brood. Egy ideig csak állt mozdulatlanul, és gondolkodott. Így alakulhatott a föld alatt a kő és a vas. Banya eközben fel-alá járkált a Rhivi-síkságon, hosszú, fekete karmai úgy döntötték le az erdőket, a jelölőket, akár a dominókat. – Oponn nélkül Fürkész erejének nem lenne ellenfele. Úgy lebeg Darujhisztán felett, akár egy keselyű, és a Császárnő biztosan küld ellene valamit. Egy ilyen csata pedig... – Eltüntetné Darujhisztánt a föld színéről – fejezte be a mondatot Banya. Felragyogott a szeme. – Tizenkét lángnyelv csap az ég felé, így vesznek el a Szabad Városok, s nem marad utánuk más, csak a hamu a szélben. – Fürkész hajlama, hogy ne is törődjön mással, csak saját magával, a kelleténél eggyel többször hagyott minket a sorsunkra – mondta Brood. Banyára nézett, és felvonta szőrtelen szemöldökét. – A seregeimet döntögeted éppen. Hagyd abba. – Caladan Brood, a Hatalmas Harcos, ismét a vértelen utat keresi – sóhajtotta Banya. – Fürkész megszerzi magának azt az érmét, magához vonzza Oponnt, és azzal a csodaszép kardjával felnyársalja az Urat és a Hölgyet is. Képzeld csak el, mekkora keveredés lenne ebből. Csudijó háború, amelyben az istenek úgy hullanának, mint a legyek, a birodalmak pedig kártyavárként omlanának össze – kihallotta saját hangjából a lelkesedést, és gyorsan visszafogta magát. – De tényleg, vicces lenne. – Csendet, madár! – mondta Brood. – Most, hogy a Fürkész magához hívatta a mágusait, az Érmehordozónak védelemre lesz szüksége. – De ugyan ki érhetne a Tiste Andii nyomába? – kérdezte Banya. – Hiszen te biztos
nem akarod itt hagyni a jó kis hadjáratodat. Brood szája gonosz vigyorra húzódott, előtűnt ritkás fogsora. – Na, azt hiszem, végre kifogtam rajtad. Remek. Jó lenne, ha egy kicsit magadba szállnál, Banya. Te sem tudhatsz mindent. Milyen érzés? – Tőled elviselem az ilyesfajta sértegetést, Brood – károgta Banya. – De csak azért, mert tisztelem a kitartásodat. De ne vidd túlzásba a dolgot, kérlek. Mondd csak, ki van a te oldaladon olyan, aki szembeszállhat Fürkész mágusaival? Ez olyasmi, amiről muszáj tudnom. Te meg a te kis titkaid. Hogyan lehetnék hű szolgája egy olyan úrnak, aki alapvető dolgokat sem árul el nekem? – Mit tudsz a Bíborseregről? – kérdezte Brood. – Keveset – felelte Banya. – Egy csapatnyi zsoldos, akiket a magukfajták között nagyra becsülnek. Miért? – Kérdezd csak meg a Tiste Andiikat, mit becsülnek bennük olyan nagyon, veréb. Banyának szinte égnek álltak a tollai ekkora sértés hallatán. – Veréb? Nem tűröm az ilyen sértegetéseket! Elmegyek. Visszatérek a Holdba, és majd írok egy jó kis hamis listát az embereidről! – Jó utat, Banya – mondta Brood mosolyogva. – Szép munkát végeztél. – Ha Fürkész nem lenne még nálad is otrombább alak – mondta Banya, úton a bejárat felé –, akkor neki kémkednék, és nem neked. – Még valami, Banya – mondta Brood. A varjú megállt az ajtóban, és megfordult. A harcos ismét a térkép felé fordult. – Ha esetleg a Rhivi-síkság messzi déli vidékeire tévednél, figyeld meg, hogy milyen erőket látsz ott mozogni. De jól vigyázz! Valami bűzlik arrafelé. Banya válaszként csak károgott valamit, és már ott sem volt. Brood a térképe fölé hajolt, és erősen gondolkodott. Vagy húsz percig meg sem mozdult, aztán felegyenesedett. Kilépett a sátorból, és az eget kezdte fürkészni. Banyát nem látta sehol. Morgott valamit, és a szomszédos sátor felé fordult. – Kallor! Merre vagy? Az egyik sátor mögül egy magas, szürke alak lépett elő, és lassan Brood mellé sétált. – Az Arany Moranthok gyökeret vernek az erdőben, Hadúr – mondta síron túli hangon, élettelen tekintetét Broodra emelve. – A Laederon-magaslatról vihar közeledik. A Moranthok egy ideig nem ülhetnek fel a quorljaikra. – Rád hagyom a parancsnokságot egy időre. A Róka-szoroshoz megyek. Kallor felvonta a szemöldökét. Brood csak nézett rá, aztán megszólalt. – Ne legyél már ilyen izgatott! Az emberek még a végén azt fogják gondolni, hogy nem is unod te annyira ezt az egészet, mint ahogy mutatod. K'azz herceggel kell találkoznom. Kallor vékony ajka halvány mosolyra húzódott. – Mit követett el már megint Metsző Jorik? – Semmit, már amennyire én tudom – felelte Brood. – Ne legyél már ilyen szigorú a kölyökkel, Kallor. A legutóbbi húzása is egészen jól sült el. Ne feledd, te is voltál fiatal. Az öreg harcos megvonta a vállát.
– Jorik legutóbbi sikere csupán a Szerencse Istenasszonyának köszönhető, senki másnak. Az biztos, hogy nem az ő zsenialitása döntött a kérdésben. – Ezen most nem fogok veled vitatkozni – mondta Brood. – Megkérdezhetem, hogy miért is akarsz személyesen találkozni a herceggel? Brood körülnézett: – Hol van az az átkozott lovam? – Valószínűleg éppen lábadozik – mondta Kallor szárazon. – Azt mondják, hogy a lába rövidebb és görbébb lett, mióta téged hordoz. Én persze továbbra sem hiszem, hogy ez lehetséges volna, de ugyan ki áll le egy lóval vitatkozni? – Szükségem van a herceg néhány emberére – mondta Brood, miközben elindult lefelé az egyik soron. – Hogy egészen pontos legyek, szükségem van a Bíborsereg Hatodik Kardjára. Kallor a távozó Caladan Brood után nézett, és felsóhajtott. – Már megint Fürkésszel van gond, Hadúr? Jobban tennéd, ha megfogadnád a tanácsomat, és megölnéd őt. Megbánod, ha nem hallgatsz rám, Brood – élettelen tekintete követte Broodot egészen a sor végéig, ahol a hadúr befordult a sarkon, és eltűnt. – Vedd úgy, hogy ez volt az utolsó figyelmeztetés. A repedezett talaj porrá omlott a lovaik patája alatt. Ifjabb Tok hátrapillantott, mire Paran feszülten bólintott. Egyre közelebb kerültek az előző éjjel látott tűzoszlop forrásához. Tok ígéretéhez híven, előző éjjel könnyedén elhagyhatták a várost. Senki sem figyelt fel rájuk, nem állták útjukat, a kaput pedig nyitva találták, és őrizetlenül. Lovaik wickan fajtájúak voltak, karcsúak, hosszú lábúak; szemüket és fülüket forgatták ugyan, de azért tartották magukat a fajtára jellemző fegyelemhez. A déli levegő mozdulatlan volt és kénszagú. A két lovast és a hátasokat már finom hamuréteg borította. Felettük a nap rézszínű korongnak látszott. Tok megállította a lovát, és bevárta a kapitányt. Paran letörölte az izzadságot a homlokáról, és megigazította a sisakját. Páncélja mázsás súllyal nehezedett a vállára. Hunyorogva nézett előre. A felé a hely felé tartottak, ahonnan a tűzoszlop kiindult. Az elmúlt éjszaka Paran hihetetlen félelmet érzett – sem ő, sem Tok nem látott még ehhez fogható varázslatot. Mérföldekre táboroztak a tűztől, de még így is érezték a forróságot. Most viszont, hogy közeledtek a fészke felé, Paran nem érzett mást, csak rettenetet. Egyikük sem beszélt. Vagy száz méterre tőlük keletre, valami furcsa, formátlan, fára emlékeztető dolog meredt az ég felé. Az egyik elszenesedett ág az ég felé mutatott. Körülötte tökéletes körívben érintetlen volt a fű, úgy ötméteres körzetben. Az épen maradt részen, a fától nem messze, valami elfeketedett kis halom látszott. Paran a fa felé ösztökélte a lovát. Tok elővette az íját, aztán követte a kapitányt. Amikor Paran mellé ért, a kapitány látta, hogy társa nyílvesszőt is helyezett az íjba. Minél közelebb értek, az elfeketedett alak annál kevésbé látszott fának. Az ég felé nyúló ág valami egészen másra hasonlított. Paran elkáromkodta magát, és ügetésbe rúgta a lovát. Hamar odaért az alakhoz, maga mögött hagyva a meglepett Tokot. Amikor odaért, leugrott a lováról, és odasétált a fának hitt alakzathoz, melyről már
látszott, hogy két, összekapaszkodott alak, az egyik óriás termetű. Mindketten a felismerhetetlenségig összeégtek, de Paran számára nem volt kétséges, hogy ki is lehet a kisebbik alak. „Mindenki, aki közel kerül hozzám, mindenki, akit szeretek...” – Szélfogó – suttogta, és térdre borult. Tok odaléptetett mellé, de nem szállt le a lováról, hanem felállt a kengyelben, és így szemlélte a tájat. Egy perc múlva leszállt a lóról, lassan körbesétálta az összeölelkezett testeket, majd megállt a fekete kis halomnál, melyet már a távolból is láttak. Leguggolt, hogy alaposabban is megnézze. Paran felemelte a fejét, és kényszerítette magát, hogy nézze az alakokat. Az ég felé mutató kar az óriásé volt. A tűz, mely elemésztette őket, a karját is szénné égette, de a kézfeje csak alig perzselődött meg. Paran a görcsbe állt ujjakat nézte, és azon tűnődött, hogy vajon miféle megváltásért fohászkodhatott az óriás a halála pillanatában. A szabadság, melyet a halál adhat, a szabadság, melyet tőlem megtagadtak. Átkozottak legyenek az istenek, átkozottak! Annyira elmerült a gondolataiban, hogy csak egy idő után hallotta meg, hogy Tok őt hívja. Nehéz volt talpra állnia. Odatántorgott, ahol Tok guggolt. A férfi előtt egy széttépett zsák hevert a földön. – Innen egy nyom indult ki – mondta Tok remegő hangon, furcsa kifejezéssel az arcán. Hevesen megvakarta a sebét, és felállt. – Északkeleti irányba halad. Paran értetlenül meredt a társára: – Nyomok? – Kicsinyek, akár egy gyermeké. Csakhogy... – Csakhogy? – A lábnyom jóformán csak csontok lenyomatát őrzi – a kapitány bamba arcába nézett. – Mintha a talp bőre eltűnt volna, elégett, vagy elrothadt... nem tudom... Borzasztó dolog történt itt, kapitány Bármi hagyta is ezt a nyomot, örülök, hogy elment. Paran visszafordult az összeölelkező alakokhoz. Megremegett, majd kezét az arca elé kapta. – Az ott Szélfogó – mondta tompa hangon. – Tudom, és sajnálom. A másik pedig Thelomen Bellurdan Főmágus. Vagyis ő volt. – Tok lenézett a zsákra. – Azért jött ide, hogy eltemesse Éjsötétet. De azt hiszem, Éjsötétnek már nem lesz szüksége sírra. – Ez Tajszkrenn műve – mondta Paran. Volt valami a kapitány hangjában, ami arra késztette Tokot, hogy felé forduljon. – Tajszkrenn és a Végrehajtó. Szélfogónak igaza volt. Mi másért ölték volna meg? Csakhogy nem adta meg magát egykönnyen, mindig mindenben a nehezebb utat választotta. Árva elvette őt tőlem, mint ahogyan minden mást is. – Kapitány... Paran keze önkéntelenül a kardja markolatára tévedt. – Igen kellemetlen dolgok várnak arra a szívtelen ribancra. Tőlem majd megkapja, amit megérdemel. – Remek – mondta Tok. – De legyünk óvatosak. Paran a Karmos felé pillantott:
– Induljunk, Ifjabb Tok. Tok még egyszer, utoljára, északkelet felé pillantott. Ennek még nincs vége, gondolta magában, és megremegett. Kegyetlenül viszketni kezdett a sebe. Próbálta ugyan, de képtelen volt enyhíteni a viszketést. Üres szemgödrében pedig formátlan lángokat látott – mostanában egyre gyakrabban tapasztalta ezt. Morgott valamit, aztán a lovához lépett, és felült a nyeregbe. A kapitány már el is indult a lovával és a málhással dél felé. A férfi merev tartása sokat elárult Toknak, és elgondolkodott, hogy vajon jó útitársat választott-e magának. Aztán megvonta a vállát. – Nos – mondta a két elszenesedett testnek, amikor odaért melléjük –, most már mindegy, nem igaz? Alatta a síkság az éj sötétjébe burkolózott. Banya nyugat felé nézett, és még látta a lenyugvó napot. A legmagasabb szelek hátán suhant, körülötte vérfagyasztóan hideg volt a levegő. Két nap telt el azóta, hogy az Óriás Varjú elhagyta Caladan Brood táborát. Azóta életnek semmi nyomát nem látta maga alatt, a pusztaságban. Még a bhederinek – akiket a rhivik követni szoktak – hordái is eltűntek. Banya érzékszervei éjjel valamivel gyengébben működtek, de a varázslatokat a sötétben érzékelte a legerősebben. Dél felé repült, s mohó tekintettel fürkészte az alatta elsuhanó tájat. Fajtársai, a Hold Szülöttének lakói közül sokan teljesítettek itt járőri szolgálatokat Fürkész Anomandernek. Még nem találkozott egyikükkel sem, de tudta, hogy ez csupán idő kérdése. Ha találkozik majd a társaival, megkérdezi tőlük, hogy nem fedeztek-e fel mostanában varázslatot a pusztában. Brood nem volt az a túlreagálós típus. Ha tényleg történt valami ezen a szomorú pusztaságon, ami nyugtalanította, akkor arról Banyának feltétlenül tudomást kellett szereznie. Méghozzá elsőként, mindenki más előtt. Előtte lángnyelvek csaptak az ég felé, talán úgy egy mérföldre tőle. A tűz kékeszöld lángokat vetett, fellobbant, aztán elenyészett. Banya teste megfeszült. Varázslat történt, de olyan fajta, mellyel még sosem találkozott. Levitorlázott a tűz fellobbanásának helyére – forró, nedves légáramlat csapta meg, és olyan szag, amely – felkapta a fejét – leginkább égett tollakra emlékeztette. Előtte kiáltás hallatszott, dühös volt és ijedt. Banya már kinyitotta a csőrét, hogy válaszoljon, aztán inkább mégsem tette. A rikoltás egy fajtársától jött, ebben biztos volt, de valami furcsa oknál fogva mégsem akaródzott válaszolnia neki. Aztán újabb lángnyelveket látott felcsapni, ezúttal elég közel ahhoz, hogy lássa: a tűz egy Óriás Varjút ölelt körül. Banya felszisszent. A tűz fényében látta, hogy még vagy egy tucatnyi társa köröz előtte és tőle nyugatra az égbolton. Felcsapta szárnyát, és feléjük vitorlázott. Amikor már minden oldalról hallotta a kétségbeesett szárnycsapkodást, Banya felkiáltott. – Gyermekeim! Kövessétek Banyát! Az Anya megérkezett! A varjak megkönnyebbült kiáltásokat hallattak, és köré sereglettek. Egyszerre kezdték el károgni, mondd, hogy mi is történt, de Banya egyetlen mérges szisszenésére elhallgattak. – Mintha Sebes hangját hallottam volna – mondta Banya. – Vagy tévedek?
Egy hím repült elé: – Itt vagyok. Én vagyok Sebes. – Északról jövök, Sebes. Magyarázd meg, hogy mi folyik itt. – Zűrzavar – károgta Sebes színpadiasan. Banya felnevetett. Imádta a jó vicceket: – Na ne mondd! Folytasd, kölyök! – Szürkület előtt Kin Clip egy varázserőt fedezett fel maga alatt. Furcsa volt, különös érzés, de az biztos, hogy egy Üreget nyitottak meg, és valaki kilépett belőle a pusztába. Kin Clip elmondta nekem, hogy mit tapasztalt, aztán elindult, hogy utánanézzen a dolognak. Én fölötte repültem, követtem őt a magasban, így láttam azt, amit ő látott. Banya, azt hiszem, hogy ismét gyakorolta valaki a lélek költözésének tudományát. – Tessék? – A pusztában egy bábu gyalogolt, aki éppen akkor lépett ki az Üregből – magyarázta Sebes. – Él, és nagy erővel rendelkezik. Amikor a bábu meglátta Clipet, intett felé, és a társunk testét azonnal felemésztették a lángok. Aztán a lény visszatért az Üregbe, aztán ismét megjelent, és egy újabb társunkat égette el. – Miért maradtatok itt? – kérdezte Banya. – Látni akarjuk, hogy merre tart, Banya. Eddig úgy tűnik, dél felé utazik. – Szép munka. Most pedig menj, és vidd magaddal a többieket is. Térjetek vissza a Hold Szülöttébe, és tegyetek jelentést urunknak. – Ahogy parancsolod, Banya. – Sebes felcsapta a szárnyát, és elsiklott a sötétbe. Hangjára egy egész kórus felelt, aztán a többiek is követték őt. Banya várt. Biztos akart lenni abban, hogy a többiek mind eltűnnek. Addig nem akarta szemügyre venni a területet. Vajon ez a bábu született a tűzoszlopban? Nem tűnt túl valószínűnek. És vajon milyen varázslatot alkalmazhatott? Mi lehet az a varázslat, amelyet egy Óriás Varjú nem tud magába szívni? Az Ősiség mellékíze érződött ezen az egész ügyön. A lélek utazása nem tartozott az olcsó, vásári mutatványok közé, és régen is csak kevés olyan varázsló létezett, aki merte alkalmazni. Túl sok pletyka keringett az őrületről, mely a testváltással járt. Talán ez a bábu még azokból az időkből maradt vissza. Banya ezen eltűnődött. Nem tűnt túl valószínűnek. Varázslat villant a síkságon, aztán szinte azonnal elenyészett. A forrásból egy aprócska, mágikus alak ugrott ki, mely futás közben hadonászott. Ott van hát a válasz a kérdéseimre, gondolta Banya. Azt hiszed, csak úgy megölheted a gyermekeimet? Ennyire lebecsülöd Banya képességeit? Felcsapta szárnyát, és zuhanórepülésbe kezdett. Védő varázsigét mormolt, és a pajzs éppen akkor zárult be körülötte, amikor a kis alak felnézett, és meglátta őt. Banya őrült kacajt hallott, majd látta, hogy a bábu őfelé mutat. Az erő, mely körülölelte, erőszakos volt, és sokkal erősebb, mint amire számított. Védőpajzsa tartotta magát, de érezte, hogy meginog. Olyan volt, mintha öklök csapkodnák minden oldalról. Fájdalmában felkiáltott, és pörögve zuhanni kezdett. Erejét megfeszítve sikerült széttárnia szárnyát, és egy felemelkedő légáramlatban meg tudott kapaszkodni. Vészjóslóan felkiáltott, miközben felfelé kapaszkodott az égen. Lepillantott, és látta, hogy a bábu már visszatért az Üregébe. Nyoma sem volt semmiféle mágikus tevékenységnek.
– Hú – sóhajtotta. – Micsoda árat kell néha fizetni a tudásért! Ősi Varázslat volt ez a javából – a lehető legősibb. Ki játszadozik a Káosszal? – Felfeküdt egy másik légáramlatra, és dél felé vette az irányt. Olyasmi volt ez, amelyről Fürkész Anomandernek feltétlenül tudomást kellett szereznie, hiába mondta Caladan Brood, hogy hagyja a Tiste Andii urat kétségek között. Fürkész sokkal több mindenre volt képes, mint ahogy azt Caladan Brood gondolta. – Például remekül ért a pusztításhoz! – Banya felkacagott. – És a halálhoz. Nagyon jó a halálban! Felgyorsított, így nem vette észre alant a halott kört a pusztában, sem a nőt, aki a kör közepén táborozott. Nem vonzotta oda semmiféle varázslat. Árva Végrehajtó megfordult a matracán, és az éjszakai eget vizslatta. – Túlazon, kapcsolatban volt ez azzal, amit két nappal ezelőtt láttunk? A T'lan Imass megrázta a fejét. – Nem hiszem, Végrehajtó. De ez sokkal jobban nyugtalanít, mint az a másik eset. Ez varázslat volt, és nem befolyásolta az a védőpajzs, amit magunk köré vontam. – Ez meg hogy lehet? – kérdezte a nő halkan. – Csak egy magyarázat lehetséges, Végrehajtó. Ez Ősi Varázslat volt, a régi korok egyik Ürege, mely már elveszett számunkra. Bárki uralja is, feltételezem, hogy minket kutat, méghozzá valamilyen konkrét céllal. Árva nyugtalanul felült, kinyújtóztatta tagjait. Érezte, hogy csigolyái megreccsennek. – Érezted benne Árnytövis jelenlétét? – Nem. – Akkor nem hiszem, hogy minket keresne, Túlazon. – Árva a matracára pillantott. Túlazon a nő felé fordult, és nézte, ahogy az ismét alváshoz készülődik. – Végrehajtó – mondta –, ez a vadász láthatóan immúnis a védelmi vonalaimra, így lehet, hogy ha megtalál minket, itt mellettünk fogja megnyitni majd az Üregét. – Nem félek a varázslattól – mormogta Árva. – Hagyj aludni! A T'lan Imass elhallgatott, de ott maradt a nő mellett, és figyelte, ahogy telt az éjszaka. Amikor közeledett a hajnal, megmozdult, aztán ismét mozdulatlanná dermedt. Amikor a napfény megcsiklandozta az arcát, Árva nyöszörögve megfordult. Kinyitotta a szemét, pislogott, majd megdermedt. Lassan felemelte a fejét, és látta, hogy a T'lan Imass áll felette. Nyakától alig pár centire pedig a harcos kardjának hegye lebegett. – A sikerhez fegyelmezettség kell, Végrehajtó – mondta Túlazon. – Múlt éjjel ősi mágia működését láttuk, mely varjakat választott célpontjául. A varjak, Végrehajtó, nem repülnek éjjel. Te talán azt hiszed, hogy kettőnk képességeinek kombinációja biztos védelmet jelent, de erre nincs semmi garancia, Végrehajtó. – A T'lan Imass eltette fegyverét, és oldalra lépett. – Elismerem, hogy hibáztam – mondta Árva. – Köszönöm, hogy figyelmeztettél növekvő hanyagságomra, Túlazon. Mondd csak, te nem találod furcsának, hogy ez az állítólagosan lakatlan Rhivi-síkság ennyi aktivitást mutat? – Konvergencia, Végrehajtó – felelte Túlazon. – Az erő mindig vonzza a többi erőt. Nem valami bonyolult képlet, de ránk, Imassokra ez nem vonatkozik. – A harcos a
Végrehajtó felé fordult. – És a gyermekeinkre sem. A jaghuták nagyon is jól ismerték a problémát. Így elkerülték egymást, a magányt választották, és hagyták, hogy civilizációjuk porrá omoljon. A Forkruli Támadók is felismerték a helyzetet, de ők más utat választottak. A különös csak az, hogy a három alapító faj közül csak az Imassok tudatlansága élte túl az évezredeket. Árva bambán nézett Túlra: – Ez egy vicc akart lenni? – kérdezte. A T'lan Imass megigazította a sisakját. – Ez attól is függ, hogy milyen kedved van, Végrehajtó. A nő felkászálódott, és a lovakhoz ment, hogy ellenőrizze őket. – Te napról napra különösebb vagy, Túlazon – mondta halkan, inkább csak magának, mint a harcosnak. Eszébe villant, hogy mit látott, amikor kinyitotta a szemét... ezt az átkozott lényt, kezében a kardjával. Vajon mennyi ideje állhatott ott? Egész éjjel? A Végrehajtó megállt, és óvatosan a vállát mozgatta. Gyorsan gyógyult a sebe. Talán mégsem volt olyan súlyos az a seb, mint ahogy azt első ránézésre hitte. Miközben a lovát nyergelte, a harcosra pillantott. Túlazon állt, és őt nézte. Vajon milyen gondolatok járhatnak egy olyan lény fejében, aki már háromszázezer éve él a földön? Egyáltalán, élnek az Imassok? Mielőtt Túlazont megismerte volna, úgy gondolta, hogy az Imassok csak élőhalottak, lélek nélkül, testek, melyeket egy külső erő felélesztett. Már nem volt ebben olyan biztos. – Mondd csak, Túlazon, miken szoktál te gondolkodni? Az Imass vállat vont, aztán válaszolt. – A hiábavalóságon, Végrehajtó. – Minden Imass a hiábavalóságon töpreng? – Nem, csak kevesen vannak, akik egyáltalán gondolkodni szoktak. – Miért? Az Imass oldalra hajtotta a fejét, és a Végrehajtó szemébe nézett. – Azért, mert az hiábavaló dolog. – Induljunk, Túlazon. Csak az időnket vesztegetjük itt. – Igen, Végrehajtó. Árva, miközben felkászálódott a nyeregbe, azon gondolkodott, ezt most vajon hogy érthette a harcos.
Negyedik könyv
A merénylők
Egy érméről álmodtam változó arcokkal mennyi fiatal képmás mennyi drága álom s az érme csak pörgött, csilingelt egy drágaköveknek készült serleg aranyozott peremén. Egy Élet Álmai Ilbares, a Boszorkány
Tizenegyedik fejezet
Sötét éjszakában vándorolt a lelkem lábatlan, hogy ne érintse se a követ, se a földet. Nem állított meg fa nem térített a vasszeg olyan voltam, akár az éjszaka maga könnyű, mint a levegő s nem ért a fény odaértem hát hozzájuk, a kőmívesekhez, akik éjjel is vésték, faragták a köveket sóhajtoztak a csillagoknak, s fájt a kezük. „Hol hát a nap?” kérdeztem tőlük „Talán nem az ő világa ád igazi értelmet, és lelket a ti munkátoknak?” Egyikük ezt válaszolta nekem „Nincs olyan lélek, mely elviselné a nap fénysugarait s ha leszáll az éj, az értelem is elhalványul ezért készítjük a sírokat éjjel neked, és társaidnak”. „Bocsáss meg, ha feltartottalak” mondám erre. „A halottak sosem tarthatnak fel” felelte a kőmíves, „ők csak megérkezni tudnak.” Pauper sírköve Darujhisztán
– Egy újabb éjjel, s megint itt egy álom – morogta Kruppe. – A fáradt utazónak pedig nincs más társa, csak e gyenge kis láng. – Kezét a lobogó, soha ki nem hunyó tűz fölé tartotta, melyet egy Ősi Isten csiholt. Furcsa ajándék volt, de Kruppe tudta, hogy valami fontosat jelöl. Kruppe majd megérti a jelentését, hiszen különös, és ritka dolog ez a bizonytalanság az ő életében. Körülötte a táj csupasz volt; még csak fel sem volt szántva a föld, nem volt semmi nyoma emberi jelenlétnek. Egy tundrás pusztaságban üldögélt egyedül a tábortűznél, a hideg szél szaga rothadó jégre emlékeztette. Északon és keleten a horizont zöldesen fénylett, de az égen nem volt hold, melynek fénye versenyre kelhetett volna a csillagokkal. Kruppe még sosem látott ehhez foghatót, de a kép valahogy mégis régről ismerősnek tűnt neki. Igazán zavaró, ez Kruppe véleménye. Tehát ez a kép valamiféle ösztön manifesztációja lenne egy álomban? Kruppe nem tudja, de bármikor szívesen visszatérne a saját puha, meleg ágyába. Lenézett a földre, és szemügyre vette a talajt borító mohát és zuzmót. Az élénk színek láttán elkomorodott. Hallott már meséket az Északfény tundráról, arról a messzi északi vidékről, mely még a Laederon-síkságon is túl terül el. Így nézne ki egy tundra? Ő mindig úgy gondolt rá, mint egy halott, színtelen világra. De lám csak, itt vannak ezek a csillagok az égen. Fiatalos hévvel ragyognak, mi több, szikráznak, mintha nevetnének azon, aki szemléli őket. A föld pedig élénkvörös, narancs és levendula színekkel válaszol nekik. Nyugat felől halk morajlás hallatszott. Kruppe felpattant. A távolban egy hatalmas csordányi barna, szőrös állatot látott futni. Leheletük gőze ezüstös felhőt alkotott felettük és mögöttük, ahogy rohantak. Gyakran irányt változtattak, de mindig biztos távolságban maradtak Kruppétől. A férfi jó ideig csak nézte őket. Amikor egyszer közelebb jöttek hozzá, Kruppe látta, hogy az állatok oldalán a barna szőrmébe veres szőrök is vegyülnek, valamint azt is, hogy nagy szarvat viselnek, és gyakran megmegrázzák a fejüket. A föld is megremegett a lépteik alatt. – Ilyen az élet ebben a világban, kérdezi Kruppe? Tehát visszautazott az idők kezdetére? – Igen – felelte egy mély hang a háta mögül. Kruppe megfordult. – Ah, foglalj helyet a tábortüzemnél. – Egy magas alakot látott maga előtt. Az idegen őzhöz hasonlatos állatok kikészített szőrméjét viselte. Fején lapos, koponyából készült sisak látszott, melyen ott voltak még az egykori állat agancsai is. Kruppe meghajolt. – Én Kruppe vagyok, Darujhisztánból. – Nevem Pran Chole, a Kron T'lanok közül is Cannig Tol klánjából való vagyok. – Pran közelebb lépett, és leguggolt a tűz mellé. – Fehér Rókának is hívnak, mivel a jég minden titkát ismerem. – Kruppére nézett, és elmosolyodott. Pran arca széles volt, a csontok tisztán kirajzolódtak az aranyló bőr alatt. Szeme alig látszott súlyos szemhéjától, de Kruppe azt azért meg tudta állapítani, hogy a színe ragyogó borostyánsárga. Pran a tűz fölé nyújtotta hosszú, csontos kezét. – A tűz az élet, az élet a tűz. A jégkorszaknak lassan vége, Kruppe. Régóta élünk már itt, vadászunk a csordában vonuló állatokra, délen csatába megyünk a jaghuták ellen, születünk, meghalunk, de csak olyan tempóban, ahogy a gleccser halad lefelé a
hegyről. – Tehát Kruppe nagyon messze utazott. – A kezdethez és a véghez. Az én fajtám lassan átadja helyét a te fajtádnak, bár még mindig dúlnak háborúk. Amit adhatunk nektek, az az, hogy nem kell ilyen háborúkat vívnotok. A jaghuták haldokolnak, mindig elbújnak valami titkos helyre. A Forkruli Támadók már eltűntek, bár velük nem is kellett soha csatáznunk. A K'hajin Khe'Malle törzs is kihalt már – nekik a jég suttogta el a búcsúbeszédet. – Pran a tűz felé fordult. – Vadászatainkkal halálba kergettük a nagy hordákat, Kruppe. Dél felé kell mennünk, pedig nem lenne szabad. Mi vagyunk a T'lanok, de nemsokára eljő a Gyülekezés, elhangzik az Imassok Rítusa, megtörténik a Csontvetők Kiválasztása, és ekkor megszületik a hús, a vér, a T'lan Imassok, és az Első Birodalom. – Kruppe nem érti, hogy vajon miért van ő most itt? Pran Chole megvonta a vállát. – Én azért jöttem, mert szólítottak. Talán veled is ugyanez a helyzet. – De Kruppe most álmodik. Ez itt Kruppe álma. – Ez esetben részemről a megtiszteltetés. – Pran felállt. – Ott jön egy, aki a te idődből való. Talán ő tudja a választ a kérdéseidre. Kruppe arra nézett, amerre Pran mutatott. Megemelte a szemöldökét. – Ha Kruppe nem téved, akkor egy rhivi tart felénk éppen. A közeledő nő középkorúnak látszott, és gyermeket várt. Sötét, kerek arcán hasonló vonások látszottak, mint Pranén, csak kevésbé markánsan. Szemében félelem tüze ragyogott, de ugyanakkor egész megjelenésével határozottságot, elszántságot sugallt. Elérte a tüzet, szemügyre vette a két férfit, de inkább Pran keltette fel az érdeklődését. – T'lan – szólalt meg. – Az imassok Tellan Ürege a mi időnkben egy olyan gyermeknek adott életet, aki elveszett a varázslatok harcában. Lelke elveszetten bolyong. Teste bomlófélben van. A lélek utazására lesz szükség. – Kruppéhez fordult, és szétnyitotta vastag gyapjúköpönyegét. Előtűnt duzzadt hasa, melyen egy tetovált fehér szőrű róka látszott. A tetoválás egészen friss volt. – Az Ősi Isten ismét köztünk jár, felélesztette őt a köveire ontott vér. K'rul a gyermek segélykiáltására érkezett, és most segít nekünk feladatunk végrehajtásában. Elnézésedet kéri, Kruppe, amiért a te álmod világát használja színtérként, de ide nem kukkanthat be egyetlen ifjabb istenség sem. Valahogy sikerült a lelkedet kivonni a befolyásuk alól. – Ez a cinizmusa jutalma – mondta Kruppe, és meghajolt. A nő elmosolyodott. – Értem – mondta Pran Chole. – Tehát ebből a gyermekből, aki imass erőkkel születik majd, Lélekvesztett lesz. – Igen. Ez a legjobb megoldás. Egy Alakváltoztatót, vagy más néven Lélekvesztettet kell belőle teremtenünk. Kruppe megköszörülte a torkát. – Bocsássatok meg Kruppének, amiért közbeszól, de nem hiányzik innen véletlenül valaki, aki fontos lenne az ügy szempontjából? – Két világ között halad – mondta a Rhivi. – K'rul most vezeti őt át a te világodba. Még mindig nagyon meg van rémülve. A te feladatod lesz, hogy köszöntsd őt. Kruppe megigazgatta a kabátja ujját:
– Kruppe bájával ez nem lesz nehéz feladat. – Figyelmeztetlek – mondta a rhivi komor arccal –, hogy a teste borzalmasan nézhet most ki. Csak hogy tudd. Kruppe bólintott, aztán körülnézett: – Bármelyik irány megteszi? Pran Chole felnevetett. – Én a déli irányt javasolnám – mondta a rhivi. Kruppe megvonta a vállát, fejet hajtott a két alak felé, és elindult dél felé. Pár perc múlva hátranézett, de már nem látta a tábortüzet. Egyedül volt a hideg éjszakában. A keleti égbolton telihold kelt fel, és ezüst fénnyel borította be a tájat. Kruppe csak a tundrát látta maga előtt, mely lapos volt és jellegtelen, ameddig csak a szem ellátott. Kruppe hunyorított. Valami megjelent a messzi távolban. Az alak lépkedett, de láthatóan nagyon nehezen ment neki a járás. Kruppe látta, hogy elesik, aztán ismét talpra kászálódik. Az erős holdfény ellenére az alak még mindig feketének látszott. Kruppe megindult felé. Az alak még nem látta őt, így egészen közel mehetett hozzá. Vagy öt méterre lehetett tőle, amikor megtorpant. A rhivinek igaza volt. Kruppe előhúzta selyem zsebkendőjét, és letörölte homlokáról a verejtéket. Az alak valaha nő volt, magas, hosszú, fekete hajú. De ez a nő már régen halott volt. A húsa bomlásnak indult, sötétbarnára színeződött. De a legszörnyűbb látványt a végtagjai nyújtották – mintha úgy varrták volna őket vissza a törzsre. – Ó – suttogta Kruppe. – Ezt a nőt széttépte valami. A nő felkapta a fejét, halott szemét Kruppére emelte. Megállt, szája kinyílt, de nem tudott megszólalni. Kruppe gyorsan elmormolt egy varázsigét, aztán ismét végigmérte a nőt. Elkomorodott. Egy varázslat ereje vette körül az asszonyt, egy konzerváló varázslat. De valami történt ezzel a varázslattal, valamiféle erő átalakította azt. – Leányom! – szólalt meg Kruppe. – Tudom, hogy hallasz engem. – Ez persze nem volt igaz, de azért remélte, hogy így van. – Lelked csapdába esett egy testben, mely nem a tiéd. Nem is alakult át a te testeddé. A nevem Kruppe, és elvezetlek téged valahová, ahol segíteni fognak rajtad. Gyere velem! – Megfordult, és elindult. Egy perc múlva lépések zaját hallotta a háta mögül, és elmosolyodott. – Ahá! – suttogta. – Kruppe valóban lehengerlő, még mindig. De ami még fontosabb, szigorú is tud lenni, ha kell. Ismét megpillantotta a tüzet és a tűz mellett álló két alakot. A varázslat miatt, melyet önmagára mondott, vakítóan fényesnek látta a két alakot, oly nagy volt az erejük. Kruppe és a nő megérkeztek. Pran Chole lépett elő. – Köszönöm, Kruppe. – Végigmérte a nőt, és lassan bólintott. – Igen, látom is rajta az Imass hatását. De többről van itt szó. – A rhivire nézett. – Ő valaha varázsló volt? A rhivi közelebb lépett az asszonyhoz. – Halld hát szavam, elveszett lélek. Neved Szélfogó, varázserőd a Thyr. Az Üreged most benned hullámzik, ez tart életben, ez védelmez. – A rhivi széttárta a köpönyegét. – Ideje, hogy visszatérj a világba. Szélfogó riadtan hátralépett. – Benned ott a múlt – mondta Pran. – Az én világom. A jelent ismered, a rhivi pedig jövőt kínál neked. Ezen a helyen minden egybevág. A testet, melyben jársz, egy
konzerváló ige tartja csupán össze, és halálod pillanatában a Tellann hatása alatt megnyitottad az Üregedet. Most pedig egy halandó álmában bolyongsz. Kruppe a változás hordozója. Engedd, hogy segítsünk neked. Szélfogó némán felsírt, és Pran karjába zuhant. A rhivi gyorsan csatlakozott hozzájuk. – Hűha – sóhajtott fel Kruppe. – Micsoda különös fordulatot vett Kruppe álma! Bár jelen van saját gondja, egy kísérteties hang formájában, most félre kell ezt tennie. Ekkor K'rul bukkant fel mellette hirtelen. – Nem úgy van az! Nem jellemző rám, hogy úgy használjalak ki téged, hogy nem adok semmit viszonzásként. Kruppe felnézett az Ősi Istenre. – Kruppe nem kér semmit. Szép dolog megy majd itt végbe, és én örülök, hogy közreműködhetek benne. K'rul bólintott: – Rendben. Mesélj az erőfeszítéseidről, Kruppe. – Relik és Murillió egy régi sérelem megbosszulására készülnek – mondta Kruppe egy hatalmas sóhaj kíséretében. – Azt hiszik, hogy nem tudok semmit a terveikről, de én arra készülök, hogy a magam javára fordítsam a helyzetet. Bűntudatom van emiatt, de szükségesnek látom e lépést. – Megértem. Mi a helyzet az Érme Hordozójával? – Már elkezdtem szervezni a védelmét, de a terv még csak most körvonalazódik. Tudom, hogy a Malaza Birodalom emberei már bejutottak a város falai közé, egyelőre álruhában. Hogy mit is keresnek... – Azt még ők maguk sem tudják, Kruppe. Fordítsd ezt a magad javára, amikor összehoz velük a sors. A barátok néha a legváratlanabb helyekről kerülnek ki. Elmondok még valamit: ketten közelednek most a város felé, egyikük egy T'lan Imass, másikuk pedig immúnis a varázslatra. Céljuk pusztító, de már vannak olyan erők a játszmában, akik figyelik őket. Tudj meg róluk mindent, amit lehet, de ne szállj velük nyíltan szembe. Veszélyesek. A hatalom mindig hatalmat vonz, Kruppe. Hagyd, hadd nézzenek szembe ők maguk tettük következményeivel. – Kruppe nem bolond, K'rul. Senkivel sem száll szembe nyíltan, és semmit sem kerül jobban, mint a hatalmat. Miközben beszélgettek, a rhivi asszony a karjába vette Szélfogót. Pran Chole közelebb lépett hozzájuk, lehunyta a szemét, szája némán szavakat formált. A rhivi asszony gyengéden ringatta a holttestet, és halkan énekelt. Combján nedvesség csillant. – Ah – suttogta Kruppe. – Valóban szülni fog. A rhivi hirtelen ellökte magától a testet. Az élettelenül összecsuklott. A Hold most pont a fejük felett ragyogott. Olyan éles fénnyel világított, hogy Kruppe nem bírt belenézni. A rhivi asszony guggoló pozíciót vett fel, ritmikusan dőlt előre-hátra, arcát elborította a verejték. Pran Chole mozdulatlanul állt, de teste viharosan hullámzott, arca pedig fájdalmasan eltorzult. Szeme nagyra nyílt, és borostyánszín lánggal a Holdra szegeződött. – Ősi Isten – szólalt meg halkan Kruppe. – Mennyire fog emlékezni ez a Szélfogó
az előző életéből? – Nem lehet tudni – felelte K'rul. – A lélek utazása kényes dolog. A nő teste egy tűzpárbajban veszett oda. Lelke első útját a félelem és fájdalom szárnyán tette. Ráadásul egy sérült testbe lépett át, mely magán viselte saját sérüléseit is. Ilyen gyermek, mint aki most megszületik, még nem élt ezen a földön. Az élet egy nagynagy titok, Kruppe. – Ha a szüleire üt, akkor valóban nagyon különleges lesz – mondta Kruppe. Eszébe jutott valami, és elkomorodott. – K'rul, és mi lesz azzal a gyermekkel, aki először volt a rhivi hasában? – Nem volt első gyermek, Kruppe. A rhivi asszonyt oly módon készítették fel, mely ismeretlen az emberek számára. – Halkan felkuncogott. – Még előttem is rejtély. – Felemelte a fejét. – Ez a varázslat a Hold műve, Kruppe. Tovább figyelték a szülést. Kruppének úgy tűnt, nincs olyan hosszú éjszaka, mint ahány órát vártak ott a sötétben. A Hold ott maradt felettük, mintha kedvére való helyzetet talált volna – vagy inkább, helyesbített Kruppe, mintha őrt állt volna felettük. Aztán gyenge sírás törte meg a csendet, és a rhivi asszony egy gyermeket emelt a levegőbe, akit ezüst szőr borított. Kruppe nézte a gyermeket, és látta, hogy a szőr lassan lefoszlik róla. A rhivi megfordította a gyermeket, és a hasához hajtotta a fejét. Az állkapcsa összecsattant, és a köldökzsinór már nem kötötte hozzá a gyermeket. Pran Chole odasétált Kruppe és az Ősi Isten mellé. A T'lan kimerültnek tűnt. – A gyermek annyi erőt szívott ki belőlem, hogy a lábamon is alig állok – mondta halkan. Miközben a rhivi ismét megrázkódott, a szülés utóhatásaként, Kruppe szeme elkerekedett. Az anya pocakja sima volt, a fehérróka-tetoválás eltűnt róla. – Bánatos vagyok – mondta Pran –, hogy nem térhetek vissza húsz év múlva, és nem láthatom azt a nőt, amivé ez a gyermek lesz. – Visszatérsz – mondta K'rul halkan –, de nem, mint T'lan harcos. T'lan Imass Csontvető leszel. Pran felszisszent: – Mennyi ideig? – kérdezte. – Háromszázezer évig, Pran Chole, Canning Tol klánjából. Kruppe Pran vállára tette a kezét: – Legalább van mire várnod – mondta. A T'lan egy percig csak nézte Kruppét, aztán harsányan felnevetett. A Kruppe álma előtti órák mozgalmasan teltek. Kezdődött mindez a Baruknál történt látogatással, mely során felfedte az Érmehordozó kilétét, és védelmezőt talált neki – mindezt egy ravaszul elkészített, ám gyászos véget ért viasznyomat segítségével sikerült elérnie. De röviddel a találkozás után, Kruppe megállt az alkimista ajtaja előtt. Kabátján frissen megkeményedett viaszdarabok éktelenkedtek. Roaldot nem látta sehol. – Ó, istenem – lihegte Kruppe, és letörölte az izzadságot a homlokáról. – Ugyan honnan lehetett Sáfrány neve ismerős Baruk Mesternek? Ah, de ostoba fajankó vagy
te, Kruppe! Mammot bácsi, hát persze. Hű, a mindenit, ez közel volt – kis híján minden odaveszett! – Továbbindult a folyosón a lépcsők felé. Oponn hatalma jelentősen megnövekedett. Kruppe kényszeredetten elmosolyodott. Igazán jobban tenné, ha elkerülné az ilyen szövetségeket. A hatalomnak megvolt az a fura szokása, hogy a maga akarata szerint cselekedett – Kruppe már érezte is a fejében a Sárkányok Asztalának sürgető hívását. Lerobogott a lépcsőn, aztán végighaladt a főfolyosón, a bejárat felé. Roald éppen ekkor lépett be az ajtón, szinte ki sem látszott a sok csomag alól. Kruppe észrevette, hogy a férfi ruháját vastag porréteg fedi. – Drága Roald, úgy festesz, mintha éppen most keveredtél volna ki egy homokviharból! Nincs szükséged esetleg Kruppe segítségére? – Köszönöm, Kruppe, de nem – morogta a férfi. – Egyedül is elboldogulok. Megtennéd, hogy becsukod magad mögött az ajtót? – Hát persze, drága Roald! – Kruppe megveregette az idős szolga vállát, aztán kirobogott az udvarra. Az utcai kapu nyitva volt, és porfelhő kavargott mögötte. – Ah, hát persze, az útépítők – mormogta Kruppe. Szemüregéből heves fejfájás indult, és az erős napsütés csak tovább rontott a helyzeten. Már félúton volt a kapu felé, amikor hirtelen megtorpant, és a fejéhez kapott. – Az ajtó! Elfelejtettem becsukni az ajtót! – Megperdült, és visszatért a ház bejáratához. Amikor az ajtó becsukódott, megkönnyebbülten felsóhajtott. Amikor – immáron másodszor – a kapu felé fordult, valaki felüvöltött az utcán. Ezt egy hangos csattanás követte, de utóbbit Kruppe már nem hallotta. Az elüvöltött szó hallatán Kruppe fejében valóságos szélvihar támadt. Térdre esett, fejét felkapta, szeme elkerekedett. – Ez biztosan malaza átkozódás volt – suttogta. – De akkor vajon miért az Árnyak Házának képe ég Kruppe fejében? Vajh ki jár most Darujhisztán utcáin? A csomók végtelen sora... Néhány rejtély megoldva, erre újabbak jönnek a helyükbe. A fejfájását mintha elfújták volna. Felkászálódott a földről, és leporolta a ruháját. – Micsoda szerencse, hogy az iménti kis jelenet egy ilyen vájt fülű hallgatóságra talált, mint szerény személyem! S mindezt a Roald barátomnak tett ígéretemnek köszönhetem. Drága, öreg barátom, Roald. Be kell ismernem, ezúttal örömmel fogadtam Oponn szelét. A kapuhoz lépett, és kikukucskált az utcára. Egy szekér, teli törött kövekkel, felborult. Két férfi vitatkozott hevesen, hogy ki volt a hibás a balesetért, és közben felállították a kocsit. Kruppe szemügyre vette a munkásokat. Jól beszélték a daru nyelvet, de annak, aki figyelmesen hallgatta őket, feltűnhetett az enyhe akcentus – az akcentus, melynek nem volt semmi keresnivalója a városban. – Ó, a mindenségit! – sóhajtotta Kruppe, és hátralépett. Aztán megigazította a kabátját, kinyitotta a kaput, és kilépett az utcára. A bő ujjú ruhát viselő kicsi, kövér ember kilépett a ház kapuján, és balra fordult. Láthatóan sietős volt a dolga. Pálinkás őrmester lehorzsolt kezével letörölte az izzadságot a homlokáról. Hunyorgott az erős napfényben. – Ő az, őrmester – mondta Siralom, aki mellette álldogált.
– Biztos ebben? – Igen. Pálinkás figyelte a kövér emberkét, amint az átvágott a tömegen. – Miért olyan fontos nekünk ez az ember? – kérdezte. – Be kell ismernem – felelte Siralom –, hogy nem vagyok egészen biztos benne. De arra megesküszöm, hogy fontos személy. Pálinkás az ajkába harapott, aztán a szekérhez fordult, melynek aljában egy várostérkép feküdt. Sarkait kövek fogták le. – Ki lakik ebben a villában? – Egy Baruk nevű férfi – felelte Siralom. – Egy alkimista. A férfi elkomorodott. Ezt meg honnan tudja? – Úgy érti, hogy ez a kicsi, kövér ember, maga Baruk? – Nem. Ő csak neki dolgozik. Nem szolga. Talán kém. Tehetséges a tolvajlásban, és... tudással van megáldva. Pálinkás felkapta a fejét: – Látó? Siralom valami miatt elfintorodott. Az őrmester ámultan figyelte, hogy az újonc arca egészen elsápad. A fenébe is, gondolta, mi a csuda történik ennek a lánynak a fejében? – Igen, azt hiszem, hogy az – felelte végül a lány remegő hangon. Pálinkás kiegyenesedett: – Rendben. Követni kell. A lány zavartan bólintott, aztán már ott sem volt, eltűnt a tömegben. Az őrmester a szekérnek támasztotta a hátát. Szemügyre vette a csapatát, és arca még jobban elkomorodott. Ügető úgy csapkodott a kalapáccsal, mintha a csatatéren lenne. Kövek repültek szanaszét csapásai nyomán. A járókelők elugráltak a lövedékek útjából, és ha nem voltak elég gyorsak, hangos átkozódás következett. Muzsikus és Sunyi egy kocsi mögött guggoltak, és Ügető minden csapásától megrándult az arcuk. Kalapács kicsit távolabb állt, és a túloldalra irányította a járókelőket. Már nem üvöltözött az emberekkel, elvesztette a maradék hangját is, amikor egy különösen makacs öregemberrel vitatkozott. Az öreg egy szamárkordén hatalmas köteg tűzifát szállított. A tűzifa most az úton hevert, az öreg és a szamár nem voltak sehol, így legalább a kerekes szállítóeszközöket nem kellett külön terelgetni. Pálinkás arra a következtetésre jutott, hogy kis csapata nagyjából pont egy szakasznyi hőségtől idegbajos útépítő munkás benyomását kelti – méghozzá olyan tehetséggel, melyen maga is elcsodálkozott. Muzsikus és Sunyi szereztek egy kocsinyi macskakövet, alig egy órával azután, hogy éjfélkor szerencsésen beértek a város közforgalmi kikötőjébe. Pálinkás nem merte tőlük megkérdezni, hogy ezt hogyan is csinálták. Mindenesetre tökéletesen beleillett a terveikbe. Valami nyugtalanító, baljós előérzet ugyan ott motoszkált az őrmester fejében, de nem törődött vele. Ő katona volt, parancsokat teljesített. Ha eljön az ideje, a város minden forgalmasabb csomópontjában teljes lesz a káosz. – Bányákban furkálni elég nehéz volna – mutatott rá Muzsikus. – Így az orruk előtt csináljuk az egészet. Útépítés.
Pálinkás a fejét csóválta. Muzsikusnak igaza lett, eddig még senki sem kérdezett rá, hogy mit is csinálnak pontosan. Folyamatosan szedték fel az utcaköveket, és a helyükbe kemény, égetett agyagba ágyazott moranth robbanótölteteket helyeztek. Vajon simán fog menni minden? Gondolatai visszakanyarodtak Siralomhoz. Nem valószínű. Fürge Ben és Kalam végre meggyőzték őt arról, hogy a küldetés rájuk eső részéről jobb, ha a lány nem is tud. Siralom ott szimatolt a szakasz körül, tekintete nem pihent, de egyébként nem nyújtott valami nagy segítséget. Az őrmester kénytelen volt beismerni, hogy némileg megkönnyebbült, amikor elküldte a lányt a közelükből, a kicsi, kövér ember nyomában. De vajon mi vihetett egy tizenhét éves lányt a háborúba? Mi vonzót láthatott benne? Nem tudta megérteni – nem tudott elszakadni attól a ténytől, hogy a lány még szinte gyerek, és nem látta meg a hidegvérű, kegyetlen gyilkost az üres tekintet mögött. Szakaszának még mindig bizonygatta ugyan, hogy a lány is csak egy ember, mint ők mindannyian, de egyre több megválaszolatlan kérdés kavargott a fejében vele kapcsolatban. Szinte semmit nem tudott róla. A felismerés, hogy tud halászhálót kötni, szinte a semmiből érkezett. Itt, Darujhisztánban pedig egyáltalán nem úgy viselkedett, mint egy halászfaluban nevelkedett lány. Volt benne valami távolságtartás, valami olyan mértékű önbizalom, mely csak a felsőbb, iskolázott osztályok tagjaira volt jellemző. Akárhol jártak, a lány mindig úgy viselkedett, mintha oda tartozna. Ilyen lenne hát egy tizenhét éves lány? Nem, de ez alátámasztotta Fürge Ben feltételezéseit, ennek pedig egy cseppet sem örült. Valahogy nem illett össze azzal a hidegvérű gyilkossal, aki Nathilognál a rabokat kínozta. Ha ránézett, az egyik énje ezt mondta: „Fiatal, kellemes külsejű, önbizalma pedig csak még vonzóbbá teszi.” De a másik énje erre nem bólintott rá. „Fiatal?” – Hallotta saját, gúnyos kacaját. Nem, ez a lány nem fiatal. Ő öreg. Már az idők kezdetén is ott sétált a vérvörös hold fényében. „Az arcában ott van minden, mely nem is írható le, és hiába néz a szemedbe, Pálinkás, te sosem tudhatod, hogy éppen mire is gondol.” Érezte, hogy arcán, nyakán csorog a veríték. Ostobaság. Énjének ez a része valószínűleg belebolondult a félelembe, a gyanakvásba. Fogta azt, amit nem tudhatott, és elkeseredettségében valami felismerhetővé gyúrta. A kétségbeesésnek, figyelmeztette magát, mindig irányra, célpontra van szüksége. Ha megtalálja az irányt, a kétségbeesés magától elmúlik. De ez persze korántsem volt ilyen egyszerű. A kétségbeesésnek, melyet érzett, nem volt alakja. Nem csupán Siralomról volt szó, nem csak erről a véget nem érő háborúról, és még csak nem is a Birodalom belügyeire jellemző csalárdságról. Nem volt senki, akitől válaszokat kaphatott volna, és már belefáradt a saját kérdéseibe. Amikor elnézte Siralmat Szürkekutyánál, rémületének fő forrása az volt, hogy meglátta benne azt, amivé ő is alakult – a hideg, kegyetlen gyilkológépet, melyet páncélként borít az embertelenség, akinek nem kell kérdéseket feltennie, nem keres válaszokat, és nem próbál a vérengzés tengerében épeszű maradni. A gyerek üres szemében saját lelkének vergődését látta. A tükörkép tiszta volt és éles, nem volt miért kétségbe vonnia annak hitelességét. Hideg futott rajta végig, és a verejték, mely végigcsorgott a hátán, most már forrónak tűnt. Pálinkás remegő kézzel a homlokához
nyúlt. Az elkövetkező napokban és éjszakákon a parancsára emberek fognak majd meghalni. Erre úgy gondolt, mint a gondos tervezés gyümölcsére – a siker mértéke abban az arányszámban rejlett, mely a saját veszteségeiket vetette össze az ellenség halottainak számával. A város – ez a zajos, lökdösődő tömeg, melynek tagjai eddig zavartalanul élték mindennapjaikat, bátran vagy gyáván – nem volt több, mint egy sakktábla, a játszma pedig kizárólag mások céljait szolgálta. Úgy készítette a terveket, mintha ő nem is lenne veszélyben. De a barátai ebbe belehalhatnak – tessék, végre kimondta, hogy mit is érzett irántuk –, és mások barátai, fiai, lányai, szülei úgyszintén. A tönkretett életek névsora végtelennek tetszett. Pálinkás a falhoz támaszkodott, hogy visszanyerje egyensúlyát. Tekintetét kétségbeesetten az utca fölé emelte. Egy villa második emeletének ablakában egy férfit látott. A férfi őket figyelte, a keze élénkpiros volt. Az őrmester zavartan elkapta a tekintetét. Beleharapott a nyelvébe, érezte az éles fájdalmat és a vér ízét a szájában. „Koncentrálj! – mondta magában. – Hagyd a csudába ezt az ostobaságot. Koncentrálj, különben véged. Neked is, és a csapatodnak is. Ők bíznak abban, hogy te majd kiviszed őket innen. Nem okozhatsz nekik csalódást.” Nagy levegőt vett, aztán oldalra fordult, és köpött egyet. Lenézett a véres kőre. – Tessék – sziszegte. – Hiszen olyan könnyű ránézni, hát nem igaz? Lépéseket hallott, és amikor felnézett, Muzsikust és Sunyit látta maga előtt. Mindketten gondterhelt arccal méregették őt. – Minden rendben, főnök? – kérdezte Muzsikus halkan. A két szabotőr mögött feltűnt Kalapács is. Tekintete fürkésző volt, és nem kerülte el a figyelmét Pálinkás sápadt, verejtékező arca. Az őrmester elfintorodott. – Késésben vagyunk. Mennyi ideig tart még? A két, portól és verejtéktől piszkos arcú férfi összenézett. – Vagy három órát – felelte végül Sunyi. – Úgy döntöttünk, hogy hét vájat lesz – mondta Muzsikus. – Négy szikrázó, két lángoló és egy durrogó. – Lerombolja ez a környékbeli épületeket is? – kérdezte Kalapács, miközben gondosan kerülte Muzsikus tekintetét. – Persze. Ez a legjobb megoldás egy kereszteződés eltorlaszolására – Muzsikus a társára vigyorgott. – Van esetleg valami konkrét elképzelés, hogy melyik dőljön le? – kérdezte Sunyi. – A mögöttünk lévő ház egy alkimistáé. – Remek – mondta Muzsikus. – Az égig csapnak majd a lángjai. – Van még két és fél óránk erre – mondta Pálinkás. – Aztán át kell vonulnunk a Méltóságok Dombjára. Kalapács közelebb lépett hozzá: – Újabb fejfájás? Pálinkás lehunyta a szemét, és kurtán bólintott. A gyógyító felemelte egyik kezét, és elhúzta az őrmester homloka előtt. – Kicsit enyhítek rajta – mondta. Az őrmester szomorúan elvigyorodott. – Régi nóta, Kalapács. Még a szavak is ugyanazok. – Gondolatain hűvös bénultság
lett úrrá. Kalapács arca ellágyult. Leengedte a kezét. – Ha lesz rá időnk, akkor kiderítjük, hogy mi lehet az oka. – Rendben. – Az őrmester elmosolyodott. – Majd ha lesz rá időnk. – Remélem, Kal és Fürge jól boldogulnak. – Kalapács elfordult, és az utcai forgalmat kezdte figyelni. – Elküldted Siralmat? – Igen. Magunk vagyunk. Tudják, hogy hol találnak meg minket, mind a hárman. – Felnézett a villa ablakára. A piros kezű férfi még mindig ott állt, de most már a távoli háztetőket szemléte. Porfelhő suhant közéjük, Pálinkás pedig visszafordult a várostérképhez, melyen minden nagyobb csomópont, a Méltóságok Dombja, és a barakk is be voltak jelölve, piros tintával. – Kalapács? – Igen? – Megint elharaptam a nyelvemet. A gyógyító közelebb lépett, és felemelte a kezét. Gyorskezű Sáfrány a Trallit sétányon ballagott. Már láthatóak voltak a városban a Gedderone-ünnep közeledtének jelei. Szárított virágcsokrok lógtak a házak között feszülő szárítóköteleken, az ajtókat festett virágok és barkák díszítették, és minden kereszteződésben száraz csokrokat erősítettek a falakra. Az utcák megteltek idegenekkel – gadrobi pásztorokkal, rhivi kereskedőkkel, catlini szövőmesterekkel. Az emberek büdös, hangos, izgatott tömegbe tömörültek. Az emberi és állati szagok kavalkádja tette fojtogatóvá a levegőt, a kisebb utcákban egyszerűen képtelenség volt közlekedni, így a nagyobbak csak még zsúfoltabbakká váltak. Az elmúlt évek során Sáfrány sosem hagyta ki az ünnepséget, elvegyült az éjféli tömegben, és bizonyos dolgok mások zsebéből az övébe vándoroltak. Az Ünnepség idején a Malaza Birodalom fenyegetése északról, nem aggasztotta az embereket. A nagybátyja ezen mindig nevetett, és azt szokta mondani, hogy az évszakok változása megadta az emberi törekvések megfelelő színterét. – A kicsinyes, nevetséges színjáték, amit ezek a rövidlátó emberek előadnak, semmiben sem befolyásolhatja az Élet Nagy Korszakait, Sáfrány – szokta mondogatni. Sáfrány útközben Mammot bácsi szavain morfondírozott. Mindig úgy tekintett a nagybátyjára, mint egy bölcs, kissé szórakozott emberre. De rá kellett, hogy jöjjön: felettébb nyugtalanítják őt bácsikája megállapításai. Gedderone ünnepének méltó eltöltése nem lenne szabad, hogy egyet jelentsen azzal, hogy mindenki hátat fordít a valóságnak. Nem csupán ártalmatlan halogatásról volt szó: így csak még bizonyosabbá vált az elkerülhetetlen vég. Akár egész évben is ott táncolhatnánk az utcán, morogta magában Sáfrány, mindenféle istenek és ünnepek miatt, de amilyen biztosan az évszakok változnak, olyan biztosan masírozna be a Malaza Hadsereg a város kapuin. A tánc a kardok hegyén érne véget, s az emberekből fegyelmezett, robotoló tömeg lenne, rengeteg fölös energiával – és az orruk hegyéig sem látnának. Odaért a házhoz, biccentett a pipázó asszony felé, és belépett a kapun. A folyosó üres volt, az általában ott viháncoló gyerekek valószínűleg az utcákon hancúroztak. Az ajtók mögül halkabb háztáji zajok szűrődtek ki. Sáfrány a nyikorgó lépcsőn
felment az első emeletre. Mammot ajtaja előtt a tudós szárnyas házimajma ugrált, kétségbeesetten kaparta és rángatta a zárat. Sáfrányra rá sem hederített, amíg az oda nem ért az ajtóhoz, aztán felröppent, és leírt körülötte pár kört a levegőben. – Megint rosszat csináltál, mi? – mondta Sáfrány a kis lénynek, aki túl közel repült hozzá, és belegabalyodott a hajába. Sáfrány hiába legyezte, a majom nem mozdult. Apró, emberi kezek szorongatták a haját. – Na, jól van, Moby – mondta lemondóan, és kinyitotta az ajtót. Bent Mammot éppen gyógyteát főzött. Meg sem fordult. – Teát, Sáfrány? – kérdezte. – Ami pedig azt a kis szörnyeteget illeti, mára éppen elég volt már belőle. Moby szörcsögő hangot hallatott, és elrugaszkodott Sáfrány fejéről. Az asztalon landolt, levert néhány papírt a nagy lendületével. Felnyüszített. Mammot sóhajtva megfordult, kezében a tálcával. Vizenyős tekintete Sáfrány arcára tapadt. – Fáradtnak tűnsz, fiam. Sáfrány a szobában látható két karosszék közül a kevésbé rozogába huppant. – Jól látod. Fáradt vagyok, és rosszkedvű. – A teám jót tesz majd, mint mindig – mondta Mammot mosolyogva. Sáfrány fel sem nézett, csak mormogott: – Talán. Vagy nem. Mammot előrelépett, és letette a tálcát a két szék között álló kis asztalkára. Halk nyögés kíséretében leereszkedett a másik székbe. – Mint tudod, Sáfrány, igen kevés erkölcsi aggályom van választott hivatásoddal kapcsolatban, hiszen én minden előjogot megkérdőjelezek, még a tulajdonjogot is. A privilégiumok is felelősséggel járnak, hiszen annak, aki privilégiummal rendelkezik, kutya kötelessége megvédeni azt. Egy komoly aggályom van csupán, és ez az, hogy kockára teszed a testi épségedet. – Mammot előrehajolt, és kitöltötte a teát. – Fiam, egy tolvajnak a koncentráció a legfontosabb az életben. Ha hibázik, abba bele is halhat. Sáfrány felnézett a nagybátyjára. – Mi ez, amit már annyi éve írsz? – kérdezte, és az asztalra mutatott. Mammot meglepetten dőlt hátra a székben, és kézbe vette a csészéjét. – Remek! Magadtól érdeklődsz végre a tanulás iránt! Amint azt már említettem, Sáfrány, megvan hozzá az eszed, hogy tovább képezd magad. És bár én csak egy szerény szobatudós vagyok, szavamra sok ház ajtaja megnyílhat majd előtted a városban. Sőt, még a Városi Tanács is szóba jöhet, ha ilyen irányú volna esetleg az érdeklődésed. Fegyelmezettség kell csak hozzá, fiam, és ezt te már a tolvajlással kapcsolatban jól megtanultad. Sáfrány várakozó arccal nézett a nagybátyjára. – Vajon mennyi időbe telhet, mire valaki ismertté válik azokban a körökben? – kérdezte halkan. – Nos – felelte Mammot –, természetesen a tanulás a legfontosabb. – Hát persze – vágta rá Sáfrány, gondolatai azonban egy ifjú leány körül forogtak. Mammot megfújta az italát. – Ha minden idődet tanulásra fordítod, és megvan benned az ifjak tudásszomja,
akkor azt mondanám, hogy egy év, talán kicsit több, vagy kicsit kevesebb. Valami konkrét oka van talán a sietségednek? – Csak az ifjak tudásszomja, azt hiszem. De nem válaszoltál a kérdésemre. Mit írsz, bácsikám? – Ah, persze – mondta Mammot. Az íróasztalra nézett, és látta, hogy Moby éppen kinyitja az egyik tintásüveget, és meghúzza. – Darujhisztán történetét – mondta. – Most kezdtem el az ötödik kötetet, amely Ektalm uralmával kezdődik. Ektalm volt az utolsó előtti zsarnok király. Sáfrány szaporán pislogott: – Kicsoda? Mammot mosolyogva belekortyolt a teájába. – Letastte kizsákmányolója, akit leánya, Sandenay követett a trónon. A leány volt az, aki elindította a Felvirágzás Idejét, és ezzel véget vetett a zsarnokok korának. – Aha, értem. – Sáfrány, ha komolyan tanulni akarsz, akkor Darujhisztán történetével fogjuk kezdeni a leckéket, de nem egyből az ötödik kötettel. A legelején kell kezdenünk. Sáfrány bólintott: – Egy legendából született. Moby az asztalnál harákolni, majd köhögni kezdett. Mammot megsemmisítő pillantást vetett rá, aztán visszafordult Sáfrányhoz. Arca kicsit elkomorodott. – Igen, fiam. Darujhisztán egy legendából született meg. – Habozott. – Hallottad mostanában valahol ezt a mondást? – Valaki említette – mondta Sáfrány közömbös hangon. – De nem emlékszem, hogy ki volt az. – Dehogynem emlékezett. Relik Nom, a merénylő mondta ezt neki. – Tudod, hogy ez mit is jelent pontosan? Sáfrány nemet intett. Mammot hátradőlt a székében. – Idd meg a teádat, fiam – Az öregember összeszedte a gondolatait, aztán beszélni kezdett. – A földi idők kezdetén három faj küzdött az uralomért. Egyik sem volt emberi faj, legalábbis nem a szó jelenkori értelmében. Az egyik faj, a Forkruli Támadók, más néven krussailek, már az elején kiestek a játszmából. Nem voltak gyengék, hanem inkább... nem érdekelte őket annyira a hatalom. A másik két faj végeláthatatlan háborúba kezdett egymás ellen. Végül az egyik elesett, főként azért, mert az magányos példányokból álló csapat volt, melynek tagjai legalább annyit csatáztak egymással, mint az ellenséges fajjal. Őket jaghutáknak hívták, bár a kifejezést manapság már leginkább csak rövidítve használják, jhagnak vagy shurlnak hívják őket. A háborút ugyan elvesztették, ám a faj nem halt ki teljesen. Azt mondják, hogy még ma is élnek valahol jaghuták a világban, de szerencsére nem Genabackison. Szóval Darujhisztán egy legendára épült. A Gadrobi-dombság őslakos törzseinek körében igen elterjedt az a legenda, mely szerint a dombságban rejtezik valahol egy jaghuta zsarnok sírja. A jaghuták igen nagy varázserőnek voltak a birtokában, titkos Üregeket készítettek, és mágikus tárgyakat hoztak létre. Idővel a gadrobi legenda szárnyra kapott, átkelt a dombságon, elterjedt a genabackisi északon és a catlini délen is, valamint keleten és nyugaton, olyan birodalmakban, melyek azóta már a földdel váltak egyenlővé. A dombság területére kutatók érkeztek, először csak páran, aztán a
végén már egész törzsek, hordák, melyeket hataloméhes sámánok és hadvezérek vezettek. Minden egyes domboldalban vájatok, barlangok sokasága keletkezett kezük nyomán. A táborokból, a bányászfalvakból, a minden tavasszal ezerszám érkező kincsvadászokból alakult a város. – Darujhisztán – mondta Sáfrány. – Igen. A sírt persze sosem találták meg, és a legenda lassan feledésbe merült. Ma már csak kevesen ismerik, és nekik több eszük van annál, mint hogy kutatni kezdjenek utána. – Miért? – Ritkán esett meg az, hogy jaghuta által létrehozott tárgy került volna egy halandó kezébe, de volt rá példa, és az eredmény magáért beszélt. Katasztrofális volt a hatása. – Az öregember arcán elmélyültek a ráncok. – A lecke magáért beszél. Azok, akik ilyen tárgyra bukkannak, jobban teszik, ha emlékeznek rá. Sáfrány elgondolkodott. – Tehát a krussailok eltűntek, a jaghokat legyőzték. De mi lett a harmadik néppel? Azokkal, akik győztek? Miért nem ők laknak most itt, helyettünk? Mammot már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de meggondolta magát. Sáfrány szeme összeszűkült. Azon tűnődött, hogy vajon mit akarhatott felfedni előtte a nagybátyja, és hogy miért gondolta meg magát. Mammot letette a csészéjét. – Sáfrány, senki sem tudja biztosan, hogy mi történhetett velük, vagy hogy miként váltak azzá, amik. De tulajdonképpen még léteznek, és aki szembekerül a Malaza Birodalommal, az ismeri is őket. Ők a T'lan Imassok. Siralom átvágott a tömegen, próbálta szemmel tartani a kicsi, kövér embert. Nem arról volt szó, hogy olyan nehéz lett volna őt követni, de a lány erősen küzdött a fejében dúló vihar ellen. Ezt a vihart egyetlen szó váltotta ki, amit Pálinkás mondott ki. Látó. Olyan érzés volt, mintha az elméjében hirtelen megnyílt volna egy sötét, mélyen heverő kis láda, s a tartalma harcba szállt volna mindennel, ami körülveszi. Ez a valami olyan erővel tört fel benne, mintha semmi sem állíthatná meg, most mégis úgy érezte, hogy egyre gyengül. Bármivel harcolt is, az nyerésre állt. De haloványan mintha gyereksírást hallott volna. – Én Cotillion vagyok – hallotta magát mormogni. – A Merénylők Patrónusa, akit úgy is ismernek, mint a Kötél. – A sírás egyre halkult. – A Látó halott. Elméje egy része erre felsírt, egy másik pedig felkiáltott. Milyen Látó? – Én bent vagyok, mégis elkülönülök. Árnytövis oldalán állok, Ammanasén, és ő az Árnyak Ura. Én itt mint a halál keze vagyok jelen. Siralom elmosolyodott, és bólintott. Ismét ő uralta a helyzetet. Bármi támadta is meg őt, az elmúlt, eltűnt, ismét lezárult a láda. A sírás, a düh, a félelem nem érhette el. Soha. Nagy levegőt vett, és az előtte álló feladatra koncentrált. A kicsi, kövér ember veszélyes volt. Hogy miért, azt nem tudta, de ha csak megpillantotta, érzékei mind riadót fújtak. Ami pedig veszélyes, mondta magában, annak pusztulnia kell. A Második Fal alatt, a Tóparti negyedben, a Sós Sétány mentén a piaci hangulat a tetőfokára hágott. A forróság, mely egész nap ott gyűlt a szűk kis utcák falai között, mostanra szinte elviselhetetlenné vált. A vevők feje fölött izzadt, kimerült kereskedők
üvöltöztek a konkurenciával, sivító hangon. Percenként tört ki verekedés a tömegben, de mire a nyűgös őrök a helyszínre értek volna, a kavargó emberáradat már régen magával sodorta valamelyik verekedőt. A rhivi kereskedők gyepszőnyegükön ültek, és dallamos orrhangon folyamatosan a lóhús dicséretét zengték. A kereszteződésekben gadrobi pásztorok álldogáltak, mellettük gyenge kis oszlopokhoz volt kikötve portékájuk, a sok mekegő kecske, bégető birka. Más társaik fataligákat toltak maguk előtt a tömegben, és sajtot, meg agyagköcsögben erjesztett tejet kínáltak az embereknek. A daru halászemberek füstölt halat pörgettek a fejük fölött zsinegen. Legyek egész hada követte őket. A catlini szövőmesterek a derekukig érő erődítmények mögött üldögéltek, és tarka kelméket kínáltak a járókelőknek. A gredfalani farmerek a szekerükről árulták a szezonális keserű gyümölcsöket, édes gyökereket. Faárusok küzdöttek a tömegben kocsijaikkal, melyen a gyerekeik úgy lógtak a farakásokról, akár a kis majmok. A képet sötét ruhát viselő kallouzi férfiak és nők tették teljessé, akik D'rek Ezer Szektájának valamelyikét népszerűsítették üvöltve, fejük felett ikonokat lengetve. Kruppe hanyag léptekkel haladt végig a soron, keze úgy röpködött a levegőben, mintha önálló életet élne. A mozdulatok persze akaratlagosak voltak – azon mozdulatokat leplezték, melyek a varázslatok végrehajtására szolgáltak. Úgy tűnt, hogy Kruppét, mint tolvajt, nem nehéz kielégíteni. Ennivalót lopott – többnyire édességet és gyümölcsöt –, ilyen apróságok megszerzésével gyakorlatoztatta tudását. Menet közben keze kaotikus táncot járt, s mindig időben kapott hol ide, hol oda; elkapta a kosárból kirepülő almát, a tepsiből kiugró süteményt, a serpenyőből előtűnő csokoládés cseresznyét. Mindezen finomságok olyan sebesen röpködtek a levegőben körülötte, hogy más nem is látta őket. A széles, lebegő ruhaujjban belül számtalan kisebb-nagyobb zseb volt, s a finomságok, melyeket Kruppe elkapott, mind egy-egy ilyen, megfelelő méretű zsebbe kerültek. S ő csak vonult a tömegen át, mint a száz kultúra gasztronómiai főszakértője, kerek arcán elégedett kifejezéssel. Végül egy nagyobb kerülő után Kruppe végre megérkezett a Főnix fogadóba. A lépcsőn megállt, és váltott pár szót az ajtóban álló banditával. Közben az egyik zsebből előkerült egy darabka mézes sütemény. Aztán Kruppe beleharapott a süteménybe, belökte az ajtót, és belépett a fogadóba. Vagy fél sarokkal lejjebb Siralom nekidőlt egy ház falának, és keresztbe fonta a karját. A kicsi, kövér ember igazi csoda volt. Eleget látott a furcsa kis balettből ahhoz, hogy tudja: a férfi egy Látó. De ugyanakkor meg is volt egy kicsit zavarodva, mert a joviális puttóarc mögött jóval nagyobb hatalmat látott, mint amelyet a férfi mutatott magából. Ez is csak azt bizonyította, hogy egy igen veszélyes alakkal került szembe. Szemügyre vette a fogadót onnan, ahol állt. A lépcsőn álldogáló férfi ellenőrzött mindenkit, aki belépett az ajtón, de nem látta tolvajlásnak még a jelét sem. A beszélgetések rövidek voltak, általában csak egymás köszöntéséből álltak. De a lánynak szándékában állt bemenni a fogadóba. Pont olyan hely volt, mint amilyet Pálinkás kerestetett Kalammal és Fürge Bennel – a tolvajok, banditák és merénylők törzshelye. De azt, hogy az őrmestert miért érdekelték ezek a helyek, nem osztották meg vele. A varázsló és Kalam gyanakodtak rá, és Siralom tudta, hogy a két férfi folyamatosan ellene hangolja az őrmestert. Amiből csak lehetett, kihagyták őt, neki
viszont esze ágában sem volt ezt annyiban hagyni. Siralom ellökte magát a faltól, és elindult a Főnix fogadó bejárata felé. A délutáni nap lassan eltűnt a porfelhő mögött, a szél pedig esőszagot hozott a városba. Ahogy közeledett a bejárat felé, a bandita tekintete rászegeződött. A férfi elvigyorodott. – Követjük Kruppét a környéken, mi? – Megcsóválta a fejét. – A nőknek különben sem volna szabad fegyvert viselniük. Remélem, nem akarsz bemenni. Egy karddal az oldaladon? Nem, kísérő nélkül semmiképpen. Siralom hátralépett. Körülnézett az utcán. A legközelebbi járókelő is vagy egy saroknyira volt tőlük, és az ellenkező irányba sietett. A lány megmarkolta a köpönyege szélét, és elhúzta a derekáról. – Engedj be – mondta halkan. Vajon hogyan fedezte fel az a kövér ember, hogy követi? A férfi nekidőlt a korlátnak. – Csak azért kötöttem beléd, hogy egy kicsit elbeszélgessünk, barátságosan – mondta. – Mit szólnál hozzá, ha te meg én hátramennénk a sikátorba, te eltennéd a kardodat, én meg kedves lennék hozzád? Máskülönben eldurvulhatnak a dolgok, és ugyan mi jó lenne... Siralom bal keze felfelé villant. Egy tőr suhant el a levegőben kettejük között, belevágódott a férfi jobb szemébe, és behatolt az agyába is. A férfi hátraesett, átzuhant a korláton, és hangos puffanással földet ért a lépcső mellett. Siralom odalépett mellé, és kihúzta a szeméből a tőrét. Megállt, megigazította a derékszíját, melyen ott fityegett a párbajtőre, és körülnézett. Mivel nem látott senkit a sűrűsödő homályban, aki elég közel lett volna ahhoz, hogy bármit is észrevegyen, fellépdelt a lépcsőn, és belépett a kocsmába. Egy lépés után ismét meg kellett, hogy álljon. Szembekerült ugyanis egy nyöszörgő fiúval, aki fejjel lefelé himbálózott a gerendáról. Két keménykötésű nő felváltva hintáztatták a fiút. Amikor a szerencsétlen megpróbált felnyúlni a lábához, hogy kioldja a köteleit, a fejére koppintottak, jó erősen. Az egyik nő rávigyorgott Siralomra. – Hé, várj csak! – mondta, és elkapta Siralom karját. A lány hideg tekintettel nézett rá: – Mi van? A nő közelebb hajolt, sörszag csapta meg a lány orrát. – Ha bajba kerülsz, hívd csak Iriltát és Meesét. Ezek mi vagyunk, oké? – Köszönöm. Siralom végre megint elindulhatott. Már meg is pillantotta a kicsi kövér embert – mit is mondott a bandita, hogy hívják? Kruppe? A férfi egyedül üldögélt egy asztalnál a túlsó falnál, az emeleti folyosó alatt. A tömegben Siralom egy üres helyet fedezett fel a bárpultnál. Elhatározta, hogy ott állomásozik le, mert onnan jól beláthatja a terepet. Megindult előre. Mivel Kruppe nyilván tudott a jelenlétéről, úgy döntött, hogy felesleges bujkálnia. Gyakran pont ez volt az, ami megtörte a kiszemelt áldozat ellenállását. A türelemjátékban, mosolygott Siralom magában, a halandók soha nincsenek előnyben. Sáfrány befordult a sarkon, és a Főnix fogadó felé tartott. A Mammottól kapott
aznapi lecke kimerítő volt, és messze nem korlátozódott a könyvekre. Tanult az udvarlás etikettjéről, a különböző tisztviselők feladatköréről, a vérvonalakról, és a felsőbb körökben szerveződő érdekcsoportokról – de megfogadta, hogy végig fogja csinálni. Célja az volt, hogy egy szép napon odaáll a D'Arle leány elé, és hivatalosan is bemutatják majd őket egymásnak. A lelke mélyén egy kisördög jót mulatott ezen az álomképen. Ez itt Sáfrány, a tudós, kifinomult, ifjú reménység, aki mellesleg tolvaj is. Az egész nagyon lehetetlenül hangzott. De ugyanakkor bizakodott is, és feléledt benne a becsvágy. Nem is olyan sokára eljön majd az ő napja. Addig azonban volt némi elintéznivalója, bizonyos ügyeket el kellett, hogy simítson. Amikor a fogadó lépcsőjéhez ért, a korlát mögött egy görnyedt árnyékra lett figyelmes. Sáfrány óvatosan közelebb lépett. Amikor Siralom éppen elérte a pultot, a bejárati ajtó kivágódott. Mint mindenki más, ő is odafordult, és egy fiatal, fekete hajú fiút látott az ajtóban. – Valaki megölte Kovát! – kiáltotta az ifjú. – Megkéselték! Vagy féltucatnyi férfi pattant fel azonnal a helyéről, és sietett ki a fiú mellett az ajtón. Siralom visszafordult a pulthoz. Amikor a kocsmáros végre ránézett, rendelt. – Egy kupa világos Gredfalant kérek, pléhkupában, ha lehet. Az a nő bukkant fel mellette, akit Irilta Meesének hívott. Meese a pultra könyökölt, és előrehajolt. – Aztán szépen szolgáld ám ki a hölgyet, Skorbut – mondta. – Van ízlése. Meese közelebb tolta a fejét Siralomhoz. – Itt mindenkinek jó az ízlése. Kova egy disznó volt. Siralom lemerevedett. Keze a köpönyege alá siklott. – Nyugi, kislány – mondta Meese halkan. – Mi aztán nem fogunk fecsegni. Errefelé úgy szokás, hogy az ember mindig magára gondol először, és nekem aztán nem hiányzik egy tőr a szemembe. Hiszen mondtuk is, hogy vigyázunk rád, nem igaz? Megérkezett a rendelt ital. Siralom kihúzta kezét a köpönyege alól, és megfogta a korsót. – Nem hiszem, hogy tényleg vigyázni akarsz rá, Meese – mondta halkan. Meese másik oldalára egy újabb jövevény érkezett. Siralom felnézett, és látta, hogy a fekete hajú ifjú az. A fiú arca sápadt volt. – A fenébe is, Meese – sziszegte. – Pocsék napom van ma. Meese felkuncogott, és a fiú nyaka köré fonta a karját. – Skorbut, csapolj nekünk egy kis Gredfalant. Sáfrány igazán rászolgált egy korsónyira Darujhisztán legjobb söréből. – Siralomhoz hajolt. – Legközelebb – suttogta dühösen – nem kéne dicsekedni az ilyen neveltetéssel. Legalábbis itt nem ajánlatos. Siralom komoran a kupába bámult. Óvatlan volt, amikor a város legjobb söréből rendelt. Belekortyolt az italba. – Igazán jó – mondta. – Finom. Meese elvigyorodott, és Sáfrányra kacsintott: – A hölgynek ízlik a serital. Sáfrány előredőlt, és fáradtan, de kedvesen Siralomra mosolygott. Kintről az őrök csizmájának csattogása hallatszott. Skorbut felszolgálta a két korsó sört. Siralom látta,
hogy Sáfrány tekintete lassan végigsiklik a testén, aztán deréktájon megáll. Az ifjú mosolya megkeményedett, arca pedig még jobban elsápadt. Amikor letették elé a korsót, Sáfrány zavartan elkapta a tekintetét, és a sört kezdte tanulmányozni. – Fizess, mielőtt beleinnál, Sáfrány – morogta Skorbut. – Lassan már pont olyan leszel, mint Kruppe. Sáfrány a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy marék aprót. Ahogy próbálta kiszámolni az ital árát, néhány érme kiesett a kezéből. A három fémpénz közül kettő perdült egyet-kettőt, aztán megállt. A harmadik viszont suhogva pörögni kezdett. Siralom tekintete a pörgő érmére tapadt, mint ahogy Skorbuté és Meeséé is. Sáfrány a pénzért nyúlt, de a keze megállt a levegőben. Az érme még mindig pörgött, méghozzá változatlan ütemben. Siralom csak nézte az érmét, és érezte, ahogy az erő hullámokban megrohanja az agyát. Belsejéből hirtelen előtört valami válaszként. Skorbut elkiáltotta magát, amikor az érme még mindig pörögve megindult a teremben, aztán némi repülés után pont Sáfrány előtt landolt a pulton. Egyikük sem szólt egy szót sem. Rajtuk kívül nem volt más tanúja a különös közjátéknak. Sáfrány előrenyúlt, és besöpörte az érmét a pultról. – Talán nem ezt adom oda – mondta reszelős hangon. – Rendben – felelte Skorbut hasonlóan rekedtes hangon. Remegő kézzel a többi érme felé nyúlt, melyeket Sáfrány a pultra csapott. A pult alatt Siralom gyorsan a tőrhöz nyúlt. Megfogta a markolatot, aztán az élét. A keze nedves lett. Tehát Sáfrány látta a vért rajta. Ez pedig azt jelenti, hogy meg kell őt ölnie. A baj csak az volt, hogy tudta: nem képes megtenni. Elkomorodott. – Sáfrány, édes fiam! – hangzott fel egy kiáltás az emeleti folyosó alól. Meese a hang irányába sandított. – Az emlegetett szamár – mormogta. – Fiam, Kruppe hívat. Sáfrány felhorkant. Közben az érmét már visszacsúsztatta a zsebébe. Felkapta a korsóját. – Később, Meese. Tehát megvan Oponn embere – és milyen könnyen ment. Ráadásul a fiú valahogy kapcsolatban áll Kruppével is. Ez így túl egyszerű volt. Ez gyanakvóvá tette. – Igazán kedves srác – mondta Meese. – Én és Irilta vigyázunk rá, érted? Siralom a pultnak támaszkodott, tekintete az italára szegeződött. Nagyon óvatosan kell cselekednie. Az Árnyak erejének válasza, mely az Érme befolyására érkezett válaszként a fejéből, teljesen ösztönszerű volt. – Rendben, Meese – mondta. – Emiatt ne aggódj. Oké? – Oké. Most kóstoljuk meg az olcsóbbik itókát is. Skorbut? Daru sört kérek. Ha lehet, agyagkorsóban. – Meese felsóhajtott. Tréfás kocsmája, a halászok és a köznép kedvelt törzshelye, a Második falnál volt, a Tóparti negyed felé eső oldalon. A bár falát homokkőből építették, és az idők folyamán az egész építmény valahogy hátrafelé húzódott, mintha távolabb akarna kerülni az utcától. A Tréfás így most egészen a Második falnak támaszkodott, mint ahogyan a közelben lévő kis kunyhók is, melyeket uszadékfából és a mólónál néha partra sodródó hajóroncsok törmelékfáiból ácsoltak össze. Alkonyatkor könnyű eső
érkezett, a tenger felől a városba áramlott a köd. Messze, a tó fölött villámok cikáztak, de túl messze voltak ahhoz, hogy hallhatóak legyenek a dörgések. Kalam éppen akkor lépett ki a Tréfásból, amikor egy szürke arcú a közeli lámpa elé lépett gyújtósával. A lámpabúra már nyitva volt. A szikrák nyomán a lámpából kékes fény lobbant fel, mely azonban hamar lenyugodott, és úgy égett tovább, akár a többi. Kalam megállt a bár előtt, és nézte a különös, szürke ruhás alakot, amint az továbbment az utcán lefelé. Kalam felnézett az égre, aztán elindult az utcán. Elért az utca utolsó kis kunyhójához, mely alig volt több, mint egy kis zseb a Második falon, és belépett. Fürge Ben nézett fel rá a padlóról. A varázsló törökülésben üldögélt a porban. – Sikerrel jártál? – Nem – mondta Kalam. – A ligát elnyelte a föld – fogalmam sincs, hogy hová tűnhettek. – A távolabbi falhoz sétált, és leült a pokrócára. Nekidőlt az ősrégi, repedezett kőfalnak, és szemügye vette a társát. – Nem lehet, hogy a Városi Tanács iktatta ki őket? Fürge Ben tekintete csillogott a helyiség sötétjében. – Úgy érted, azt hitték, hogy majd megpróbálunk velük szövetségre lépni? – Azért ők sem teljesen ostobák. Biztosan tudják, hogy ez a malaza szokás. A Birodalom felajánl valamit a Ligának, amit az nem utasíthat vissza, aztán csak hátradől, és nézi, ahogy a városi vezetők sorban elhullnak, akár ősszel a legyek. A terv Pálinkás ötlete volt. Dujek belement. Fürge, azok ott ketten az öreg Császár nyelvét beszélték. Az öreg most biztosan jókat röhög lent a pokolban. A varázsló megborzongott: – Nem lehet valami szép látvány. Kalam vállat vont, majd folytatta. – Különben is, ha nem találjuk meg a helyi merénylőket, akkor mindez csak üres beszéd. Egy biztos: a Tóparti negyedben nincsenek. Erre megesküdnék. Az egyetlen titokzatos név, amit hallottam, az Angolna volt. De ő nem merénylő, hanem valami más. – Akkor hogyan tovább? – kérdezte Fürge Ben. – Gadrobi negyed? – Nem. Ott csak farmerek meg pásztorok laknak. Olyan szag van arrafelé, hogy már csak amiatt is kihúzhatjuk azt a negyedet a listáról. A Daruban próbálkozunk, holnap neki is látok. – Kalam habozott. – És mi a helyzet a te részeddel? Fürge Ben lehajtotta a fejét. Halkan suttogva válaszolt: – Majdnem kész. – Pálinkás kis híján szívrohamot kapott, amikor meghallotta a javaslatodat. Meg én is. Egyenesen egy viperafészekbe készülsz belépni, Ben. Biztos, hogy szükség van erre? – Nem – nézett fel Fürge Ben. – Személy szerint én sokkal jobban örülnék, ha hagynánk az egészet a fenébe, és meglépnénk innen, el a Birodalomból, el az örökös háborúzásból, el Darujhisztánból. De próbáld csak erről meggyőzni az őrmesteredet. Ő egy ideához hűséges, és ezzel a legnehezebb szembeszállni. Kalam bólintott: – Becsület, bajtársiasság, meg az efféle szövegek.
– Pontosan. Tehát ezt az utat kell választanunk, mert egyszerűen nincs más lehetőségünk. Sokfürt megőrült, ez kockázatossá teszi az egész vállalkozást, de még egyszer, utoljára használhatjuk őt. A hatalom hatalmat vonz magához, és Sokfürt önteltségét ismerve, pontosan úgy lesz minden, ahogy én azt elterveztem. Minél több Elődöt sikerül bevonnunk a játékba, annál jobb. – Én eddig azt hittem, hogy az ilyesmit pont elkerülnünk kellene. A varázsló feszülten elmosolyodott. – Nekem mondod? De most, ebben a helyzetben, minél nagyobb a káosz, annál jobb. – És ha Tajszkrenn kiszagol valamit? Fürge Ben még szélesebben elmosolyodott. – Akkor annál hamarabb meghalunk. Így van ez. Kalam is felnevetett, kurtán, örömtelenül. A varázsló lehajtotta a fejét. – A nap a horizontra ért. Ideje elkezdeni. – Elmenjek? – kérdezte Kalam. Fürge Ben hevesen megrázta a fejét. – Nem. Most azt akarom, hogy itt maradj velem. Ha nem jönnék vissza, akkor vidd el innen a testemet, és égesd porrá. Szórd szét a hamvakat a négy égtáj felé, és átkozd el a nevemet, amilyen dühösen csak tudod. Kalam egy ideig hallgatott, aztán halkan megkérdezte: – Mennyi ideig várjak? – Napkeltéig – felelte Fürge Ben. – Meg kell értened, ezt csakis a legjobb barátomtól kérhetem. – Értem. De most már fogjunk hozzá, a fenébe is. Fürge Ben intett. Egy tűzgyűrű pattant elő a földből, és körbevette a varázslót. Ben lehunyta a szemét. Kalam úgy látta, mintha a barátja kicsit elhalványodott volna, mintha kiszállt volna belőle az élet egy része. Fürge Ben nyaka megreccsent, ahogy a feje a mellkasára bukott. A varázsló válla összecsuklott, a levegő sziszegve távozott a tüdejéből. A tűzgyűrű fellobbant, aztán elhalványult, és csak egy sziporkázó körvonal maradt belőle a földön. Kalam fészkelődött, kinyújtotta a lábát, és keresztbe tette a kezét. Csak ült, és várt. Murillió sápadt arccal ült vissza az asztalhoz. – Valaki már viszi el a holttestet – mondta, aztán megcsóválta a fejét. – Akárki ölte is meg Kovát, az illető profi volt, és felettébb rosszindulatú. Pont a szemébe szúrt... – Elég! – kiáltotta Kruppe, és felemelte a kezét. – Kruppe most történetesen éppen eszik, és ha nem tudnád, elég kényes a gyomra. – Kova egy ostoba alak volt – folytatta Murillió. Rá sem hederített Kruppéra. – De ezt azért nem érdemelte meg. Sáfrány nem szólt egy szót sem. Látta, hogy a sötét hajú nő tőre véres. – Ki tudja? – Kruppe csak vonogatta a szemöldökét. – Lehet, hogy valami igazán borzalmas esetnek volt a szemtanúja. Talán úgy ölték meg, ahogy az ember egy szemfüles egeret tapos el a kamrában.
Sáfrány körülnézett. Tekintete a fiatal nőre tapadt, aki Meesével álldogált a pultnál. Egyszerű bőrpáncélt viselt, oldalán egy párbajtőr fityegett – azokra a zsoldosokra emlékeztette Sáfrányt, akiket még gyermekkorában látott átvonulni a városon. A Bíborsereg volt az, ötszáz férfi és nő, és nem csillant a tömegben egyetlen pajzs sem. Tekintete továbbra is a nőn pihent. Zsoldos lehetett, egy gyilkos, akinek a szemében a gyilkolás már régen nem számított tragikusnak. Vajon mivel érdemelhette ki Kova azt a döfést? Sáfrány elfordította a fejét, és éppen meglátta Relik Nomot, aki ekkor lépett be az ajtón. A merénylő az asztaluk felé tartott, és láthatóan nem vette észre, hogy a helybéliek óvatosan kitérnek az útjából. Balek lépett elé, még mielőtt elérte volna az asztalt. A nagydarab fickó a részegek érzelgősségével borult cimborája nyakába. – Nom, te vén lókötő! Relik átkarolta Balek vállát, és együtt léptek az asztalhoz. Kruppe felnézett. – Hahó, drága barátaim! Kruppe szívesen lát benneteket a társaságban – fél kézzel a két üres szék felé intett, aztán visszazökkent a saját helyére. – Hogy tudjátok, hol tartunk éppen, elárulom, hogy Sáfrány álmodozóan meredt a levegőbe, mielőtt érkeztetek, Murillió és jómagam pedig éppen az utcai patkányok legújabb szokásait tárgyaltuk. Balek állva maradt, értetlenül nézett Kruppére. Relik leült, és egy söröskorsóért nyúlt. – Na és mik ezek az új szokások? – kérdezte a merénylő közömbös hangon. – Azt mondják, hogy szövetségre léptünk a Hold Szülöttével – mondta Murillió. – De ez persze butaság – mondta Kruppe. – Láttátok ti bármi jelét is annak, hogy ez igaz lehet? Murillió elvigyorodott. – Nos, a Hold nem mozdult el innen, nem igaz? Sőt, ott áll egy tanácsi sátor is, pont előtte. Sáfrány szólt közbe: – Mammot bácsikámról azt hallottam, hogy a Tanács követeinek még nem sikerült találkozniuk a Hold titokzatos urával. – Ez jellemző – mondta Murillió, és tekintete Relik felé villant. – Ki lakik ott? – kérdezte Sáfrány Balek megtántorodott, aztán két kézzel az asztalnak támaszkodott, és vöröslő arccal Sáfrány képébe üvöltött. – Öt fekete sárkány! Fürge Ben tudta, hogy a Káosz Üregében számtalan ösvény kanyarog, és mindegyik egy újabb ajtóhoz vezet. Ő ajtónak hívta ezeket a képződményeket, pedig tulajdonképpen kerítések voltak, azokon a helyeken születtek meg, ahol az Üregek összeértek, anyaguk pedig bazaltsűrűségűre tömörödött energia volt. A Káosz minden más birodalomba belekarmolt, a sebekből azonban vér helyett energia folyt. Az ajtók kemény sebek voltak, más világok, más mágikus utak testének sebei. A mágus ezekre az ajtókra koncentrált. Míg a Káosz Üregében tartózkodott, megtanulta, hogy miként tudja kedve szerint alakítani az ajtók energiáját. Talált rá módot, hogy megváltoztassa a határokat, hogy meglássa, mi van mögöttük. Minden Üregnek megvolt a maga
szaga, minden birodalomnak a sajátságos textúrája, és bár az ösvények, melyeken végigment, mindig másként néztek ki, már megtanulta, hogy miként találhatja meg azt, amelyikre éppen szüksége volt. Most egy ilyen ösvényen haladt lefelé, egy úton, mely a semmibe vezetett, és melyet csak az Üreg saját ereje hozott létre. Lesz olyan út, melyen előrefelé lépked majd, és mégis hátrafelé halad; elér egy éles jobbkanyarhoz, aztán még egyhez, majd egy újabbhoz, és még mindig ugyanabba az irányba fog haladni. Tudta, hogy az ösvényeket az ő elméjének ereje nyitja meg, de azok a saját törvényeiket követik – vagy lehet, hogy a szabályokat ő maga találta ki, csak nem tudott róla. De bármi volt is az átalakulás forrása, az maga volt az őrület. Végre elért ahhoz az ajtóhoz, melyet keresett. A kerítés nem látszott többnek, mint egy darab unalmas, szürke kő. Fürge Ben megállt előtte, elmormolt egy varázsigét, és a szelleme felvette a saját alakját. Egy percig csak állt mozdulatlanul, úrrá lett szellemteste reszketésén, majd előrelépett, és az ajtóhoz nyomta a kezét. Az ajtó szélei kemények voltak és melegek. A közepe felé haladva a felület egyre puhábbá és forróbbá vált. A varázsló keze alatt a szikla lassan elvesztette eredeti, homályos felületét, és ragyogóan csillogóvá vált, akár az obszidián. Fürge Ben lehunyta a szemét. Még soha nem próbált meg átjutni egy ilyen ajtón sem. Nem is tudta, hogy ez egyáltalán lehetséges-e. És ha sikerül is átjutnia, vajon lesz-e még visszaút? Az ilyen technikai jellegű gondok mellett volt még más is – egy olyan birodalomba készült belépni, ahol nem látták őt szívesen. Fürge Ben kinyitotta a szemét. – Én irány vagyok – mondta halkan. Az ajtónak dőlt. – Én az akarat ereje vagyok egy olyan világban, mely ezt, és csakis ezt respektálja. – Még erősebben a kőhöz nyomta testét. – Én az Üreg érintése vagyok. A Káosznak semmi sem jelentéktelen, sehol sem sebezhetetlen. – Érezte, hogy az ajtó lassan megmozdul. Fél kézzel hátrakapott, hogy megkönnyebbüljön az egyre nehezedő nyomás alól. – Hadd jussak át! – sziszegte. Ekkor hirtelen, egy furcsa, puffanó hang kíséretében átzuhant a kövön, teste körül energiahullámok bizseregtek. A varázsló kiszikkadt, göröngyös talajt érzett a lába alatt. Visszanyerte egyensúlyát, aztán körülnézett. Egy pusztaságban állt, balra tőle lankás dombok szegélyezték a látóhatárt. Felette higanyszín égbolt terült el, melyen hosszúkás, szakadozott, fekete felhők úszkáltak. Fürge Ben leült, keresztbe tette lábát, és összetette kezét. – Árnytövis – mondta –, Árnyak Ura, megérkeztem birodalmadba. Fogadnál-e úgy, mint egy békés szándékkal érkező látogatót? A válasz a dombok felől érkezett. – Kopók vonyítása hallatszott.
Tizenkettedik fejezet
Jer hát velem a Tolvajok Útján hallgasd csak lépted zenéjét mily tiszta hang s ha félrelépsz az ének benned is megszakad.
Apsalar dala Drisbin (szül.ll35)
Kruppe Mammot dolgozószobájában ült, és a homlokát ráncolva olvasott. ...és a Hívó Szó elhangzásakor az Isten nyomorék volt, s így egy helyhez volt láncolva. Mikor elhangzott a Hívó Szó, az Isten Öklei sok vidékre lecsaptak, és dolgok születtek, dolgok szabadultak fel. Az Isten Nyomorék volt, s le volt Láncolva... Kruppe felnézett az ősi kódexből, és a mennyezetre emelte a tekintetét. – Csak tömören, ezért fohászkodik Kruppe! – Lehajtotta a fejét, és tovább böngészte a megfakult tintájú kéziratot. S hatalmát csak óvatosan merte megmutatni. A Nyomorék Isten óvatos volt, de nem eléggé, a föld ereje utolérte őt. A Nyomorék Isten le volt láncolva, s így láncaiban pusztult el. S ezen a sivár vidéken, mely magához láncolta a Nyomorék Istent, sokan gyűltek össze. A tömegben ott volt Csuklyás, a Halál szürke vándora, s ott volt Dessembrae is, aki akkor még Csuklyás Harcosa volt – de ott, akkor, Dessembrae lerázta magáról e köteléket, s megszabadult Csuklyás szolgálatából. A tömegben ott volt még...
Kruppe felnyögött, és előrébb lapozott a könyvben. A lista hihetetlenül hosszú volt, végtelennek tetszett. Kruppe azon sem csodálkozott volna, ha a listán meglátja a saját nagyanyja becses nevét is. Végül, vagy három lappal arrébb, rátalált a nevekre, melyeket keresett. S azok között, kik az ezüstös mennyekből érkeztek, ott voltak a Tiste Andiik is, a Fény előtti Sötétség lakói, öt Fekete Sárkány, s soraikban ott repült Silanah is, a vörös szárnyú sárkány, kiről úgy tartják, hogy a Tiste Andiik között él, a mennyből alászálló Sötétség Agyarában... Kruppe bólintott, és motyogott valamit. A Sötétség Agyara alászáll – ez volna a Hold Szülötte? Öt Fekete és egy Vörös Sárkány otthona? Kruppe megborzongott. Ugyan honnan tudta ezt Balek? Az igaz, hogy a fickó nem volt mindig egy részeges senki, de azt megelőzőleg sem volt az a szobatudós-típus. Akkor viszont ki beszélt a férfi boráztatta hangján? – Ez a válasz még várat magára – sóhajtotta Kruppe. – Balek megjegyzése azért érdekes, mert igaz, és mert különös befolyással lehet a továbbiakra. – Becsukta a könyvet, és felállt. Háta mögül lépéseket hallott. – Hoztam neked gyógyteát – mondta Mammot, amikor belépett a szűk kis szobába. – Hasznosnak bizonyult Allardart Birodalmi Kampendiuma? – Igen, igen, nagyon hasznos volt – mondta Kruppe, és hálásan elfogadta a kerámiacsészében gőzölgő teát. – Kruppe most már megtanulta értékelni a modern nyelvezetet. Azok a hosszadalmas, többszörösen összetett mondatok, melyeket a régiek használtak, igazi bosszúságot jelentenek, és Kruppe igazán boldog, hogy manapság már nincsenek divatban. – Ah, hm – mondta az öregember, majd köhintett párat, és elfordította a tekintetét. – Nos, megkérdezhetem, hogy mit is keresel tulajdonképpen? Kruppe felnézett, szeme enyhén összeszűkült. – Megkérdezheted. Azt hittem, a listán megtalálom a nagymamám nevét is. Mammot elkomorodott, aztán bólintott. – Értem. Nos, ebben az esetben, meg sem kérdezem, hogy szerencsével jártál-e. – Ne, kérlek ne tedd – mondta Kruppe. – A szerencse manapság kellemetlen útitárs, figyelembe véve mindazon borzalmakat, melyek mostanság történnek körülöttünk. De köszönöm, hogy ilyen megértően segítettél Kruppének a keresésben. – Nincs mit megköszönnöd – mondta Mammot, és legyintett. – Nem akartam... vagyis dehogynem, kíváncsiskodni akartam. Gondolom, érted, csak a tudományos kíváncsiság hajtott. Kruppe elvigyorodott, és belekortyolt a teába. – Nos – mondta Mammot –, talán átmehetnénk a szobába, és üldögélhetnénk egy kicsit a kandalló előtt. Átvonultak a másik szobába. Amint leültek, Kruppe kinyújtotta a lábát, és hátradőlt. – Hogyan haladsz mostanában az írással? – kérdezte. – Lassan – felelte Mammot. – Ahogy az már lenni szokott. Úgy tűnt, hogy Mammot forgat valamit a fejében, így aztán Kruppe nem szólt
semmit, csak várt, s közben a lábujjait mozgatta szórakozásképpen. Egy perc múlva az öreg tudós megköszörülte a torkát, és megszólalt végre. – Kruppe, gyakran látod mostanában az én drága unokaöcsémet? – Valamikor régen, Kruppe ígéretet tett egy férfiúnak, egy bizonyos reményteljes ifjú nagybátyjának, egy ifjúénak, aki az utcát érdekes játszótérnek találta. Igen, az ifjú párbajokról álmodott, és sötét sikátorokban végrehajtott hőscselekedetekről, melyekkel megmenthet egy hercegnőt, vagy valami ilyesmi... Mammot lehunyt szemmel bólintott. – És Kruppe tartotta is magát szigorúan az ígérethez, hiszen maga is megszerette a fiút. S ahogy azt ígérte, Kruppe selyemszárnya alá vette a fiút, méghozzá mondhatni, hogy sikeresen, ugye? Mammot mosolygott, és ismét bólintott. – S hogy most válaszoljak a nagybácsi kérdésére, igen, Kruppe látta az ifjút. Mammot előredőlt, tekintetét Kruppe szemébe fúrta. – S nem láttál rajta valami furcsát? Úgy értem, nem tett fel neked különös kérdéseket, nem kért szokatlan dolgokat? Kruppe tekintete összeszűkült. Belekortyolt a teába, mielőtt válaszolt volna. – Most, hogy így kérded, igen. A napokban megkért, hogy adjak neki vissza egy ládikónyi csinos ékszert, amelyeket nemrég zsákmányolt. Azt mondta, személyes okokból szeretné őket visszakapni. Személyes okokból! Kruppe ezen elgondolkodott, s még most is csak gondolkodik rajta. Azonban az ifjú őszintesége, vagy inkább eltökéltsége volt az, ami a leginkább megdöbbentett. – Én is ezen csodálkozom a legjobban! Hiszed vagy sem, Sáfrány kezd érdeklődést mutatni a tudományos dolgok iránt. Nem is értem. A fiúnak valamiféle motivációja akadt. – Akkor talán Kruppe kideríthetné, hogy mi is rejlik e mögött. – Köszönöm – mondta Mammot megkönnyebbülten. – Szeretném tudni, hogy milyen forrásból fakad az érdeklődése. Annyira hirtelen tört rá a tudásszomj, hogy attól félek, ilyen hamar el is fog múlni. De talán ha táplálnánk a lángot... – Persze – mondta Kruppe. – Hiszen az élet jóval többről szól, mint a kicsinyes kis tolvajlásokról. – Nahát, Kruppe, nem gondoltam volna, hogy ezt pont tőled fogom hallani! – Jobb, ha ez kettőnk között marad. Mindenesetre úgy sejtem, hogy talán Murillió tudhat erről egyet s mást. Ma éjjel, amikor a Főnix fogadóban ettünk, erre célzott. – Jól van Murillió? – kérdezte Mammot. – A fiú köré vont védőháló sértetlen. Ami azt illeti, Relik Nom meglepően komolyan veszi a rábízott feladatot. Talán az elveszett ifjúságát látta meg Sáfrányban. Őszintén szólva Relik az az ember, akinek valódi személyiségét még Kruppe sem igazán ismeri. Az biztos, hogy mindhalálig hűséges, s ahogy azt te is biztosan tudod, becsületbeli adósságait oly energiával rója le, hogy Kruppe kivételével mindenki egészen kicsinek érzi magát mellette. De vajon mi folyik az ereiben? Vér? Néha nem vagyok ebben olyan biztos. Mammot arca a távolba meredt. Kruppe megfeszült. A levegő megtelt varázslat illatával. Előredőlt, és szemügyre vette a vele szemben ülő öreg tudóst. Valaki éppen
kommunikált Mammottal, és az Üreg, mely megnyílt a szobában, nagyon ismerős volt Kruppének. Hátradőlt a székben, és várt. Kis idő múlva Mammot gyorsan talpra ugrott. – Némi kutatást kell végeznem – mondta zavartan. – Ami pedig téged illet, Kruppe, Baruk mester azonnal beszélni óhajt veled. – Éreztem az alkimista jelenlétét – mondta Kruppe. Halk nyögéssel felkelt a székből. – Ah, az éjszaka történései mindenkit munkába hívnak. Akkor hát, viszlát, Mammot. – Viszlát – mondta a tudós, és arca elkomorodott, miközben átvonult a szobán. Betért az aprócska szobába, ahol Kruppe az elmúlt órákat töltötte. Kruppe megigazította ruhája ujját. Bármi történt is, elég komoly lehetett, hiszen Mammot félredobta az etikett szabályait. – Nos – mormogta –, Baruk mestert jobb nem megvárakoztatni De legalábbis nem nagyon – tette hozzá, miközben az ajtó felé ment. – A józan ész azt kívánja, hogy Kruppe megőrizze méltóságát. Gyorsan fog gyalogolni, igen. De gyalogolni fog, mert Kruppének időre van szüksége, hogy gondolkodhasson, tervezhessen, szervezkedhessen, átrendezhesse gondolatait, és bizonyos következtetésekre juthasson, vagyis, hogy elrendezzen bizonyos igen fontos dolgokat. Először is az a legfontosabb, hogy Kruppe kitalálja, ki az a nő, aki követte őt, aki megölte Kovát, aki látta, hogy Sáfrány észrevette tőrén a vért, és aki Relik Nomról már a belépésekor tudta, hogy bérgyilkos. Könnyen meglehet, hogy ő a kulcs mindenhez, és még talán annál is többhöz, hiszen Oponn arca, ha csak rövid ideig, de őrá is villant. Kruppének pedig az a véleménye, hogy ennek még következményei lesznek, vagy jó, vagy rossz. – Felállt, körülnézett, szaporán pislogni kezdett. – De először is Kruppének el kell hagynia Mammot szobáját. – Visszapillantott a kis szobára, ahová Mammot betért. Bentről papír suhogása hallatszott, mintha a tudós eszeveszetten keresgélne a papírjai között. Kruppe megkönnyebbülten felsóhajtott, majd távozott. Banya felborzolta a tollait, és idegesen körülnézett. Ugyan hol lehet az az alkimista? Banyának napfelkelte előtt még ezernyi elintéznivalója volt, bár igazság szerint ha kérdik, nem tudott volna egy konkrét feladatot sem említeni. De mindenesetre gyűlölt várakozni. A dolgozószoba ajtaja kinyílt, és Baruk lépett ki rajta. Az alkimista összefogta a ruhát tekintélyes pocakja előtt. – Elnézésedet kérem, Banya, de fontos dolgom akadt. Banya halkan mormogott valamit. A férfi varázslat szagát árasztotta, méghozzá nem is gyengén. A köszönést mellőzve, rögtön a tárgyra tért. – Uram, Fürkész Anomander azt parancsolta, hogy tájékoztassalak mindarról, amit a Rhivi-síkságon tapasztaltam. Baruk a térképasztalon járkáló Óriás Varjúhoz lépett. Arca elkomorodott. – Te megsérültél. – Csupán a büszkeségem, semmi más. Most halld szavam! Baruk szemöldöke csodálkozva felszaladt. Az öreg boszorkány igen rosszkedvű volt. Baruk csendben várt. – Észak felől egy kis fabábu közeledik, a lélek utazásának tárgya, a Káosz
Üregének szülötte. Hatalma óriási, gonosz, még az Óriás Varjak ellen is hatásos. Miközben ki-be járkált az Ürege és a világ között, több társamat megölte. Láthatóan örömét lelte ebben. – Banya mérgesen csattintott csőrével, majd folytatta. – Egy olyan erőt kerget, melyet nem tudtam azonosítani, de bármi is az, egyenesen a Gadrobidombság felé tart – ebben én és uram egyetértettünk. Az erő valamit keres ezen a vidéken, de mi, mivel nem vagyunk itteniek, nem tudhatjuk, hogy mit. Ezért is üzentünk neked, alkimista. A Gadrobi-dombságban két erő készül összecsapni. Miért, kérdi tőled uram. Baruk arcából teljesen kifutott a vér. Lassan megfordult, és a székhez lépett. Leült, és a kezébe temette arcát, szemét lehunyta. – A Malaza Birodalom olyasmit keres, amit sosem tudna irányítani, valamit, amit a Gadrobi-dombságban temettek el. Az viszont, hogy valamelyik a két erő közül ki tudja-e szabadítani, már más kérdés. A keresés még nem jelenti azt, hogy meg is találják, és ha megtalálják is, nem biztos, hogy ki tudják szabadítani Banya türelmetlenül felszisszent: – Ki van ott eltemetve, alkimista? – Egy jaghuta zsarnok, akit saját társai börtönöztek be. Varázslók és tudósok több generációja kutatta már sírja pontos helyét, de még nem talált rá senki. – Baruk felnézett, arca szomorúnak tűnt. – Ismerek egy embert itt Darujhisztánban, aki összegyűjtött minden olyan információt, ami ezzel a sírral kapcsolatban fellelhető volt. Beszélnem kell vele. De valamit azért tudok én is mondani. A Gadrobidombságban van egy sírkő – pontosan tudom, hogy hol található. Csaknem észrevétlen, csupán viharvert csúcsa áll ki a talajból, úgy fél méterig. A többi rész a föld alatt van. Számtalan lyuk és barlang maradványa látható körülötte – mindet hiába fúrták, mivel a kő jelzi ugyan az út kezdetét, ám nem az a sír bejárata. – Akkor hát hol ez a bejárat? – Ezt nem mondhatom meg. Ha sikerül beszélnem a kollégámmal, akkor talán több részlettel is szolgálhatok. De az is lehet, hogy nem. De az, hogy miként lehet belépni a sírba, titokban kell, hogy maradjon. – Ez nem segít semmit! Az én uram... – Végtelenül hatalmas – vágott közbe Baruk. – Szándékait azonban nem nevezném éppen kiszámíthatónak, akármennyire is szövetségben állunk. Ami a sírban rejlik, az elpusztíthat egy egész várost – ezt a várost. Nem adhatom Fürkész kezébe. A kő helyét megmondom, hiszen minden vadásznak először ide kell elmennie. Volna egy kérdésem, Banya. Biztos vagy benne, hogy ez a bábu üldözi a másik erőt? – Követi. Ha kell, elbújik. Tehát úgy gondolod, hogy mindkét erő malaza. Miért? – Először is, mert Darujhisztánt akarják. Bármit megtennének azért, hogy rátehessék a kezüket a városra. A meghódított területeken rengeteg könyvtár nyílt meg előttük. A jaghuta sírkamra önmagában nem is titok. Másodszor, mert azt mondtad, hogy mindkét erő észak felől érkezik. Csakis malazák lehetnek. Azt nem tudom, hogy miért bujkál egyik a másik elől, bár nem kétséges, hogy a Malaza Birodalmon belül is vannak széthúzó erők. Furcsa is lenne, ha egy ekkora politikai egység mentes lenne a széthúzástól. Egyszóval, közvetlen fenyegetést jelentenek Darujhisztánra, és ezáltal veszélyeztetik urad azon törekvését is, hogy
megakadályozza a birodalom további terjeszkedését. Eléggé megalapozottnak látom azt a feltevést, hogy a két erő malaza. Banya láthatóan elégedetlen volt. – Továbbra is informálni fogunk arról, hogy mi történik a Rhivi-síkságon. Uramnak hamarosan el kell döntenie, hogy feltartóztassa-e ezeket az erőket, még mielőtt elérnének a Gadrobi-dombságig. – Dühösen Barukra nézett. – Uram ez idáig elég kevés segítséget kapott szövetségesétől. Remélem, hogy a következő beszélgetésünk idejére ez a helyzet megváltozik. Az alkimista vállat vont. – Első találkozásom Fürkész Anomanderrel egyelőre az utolsónak is bizonyult egyben. A segítséghez kommunikáció szükséges. – Hangja megkeményedett. – Tudasd az uraddal, hogy az elégedetlenség kölcsönös. – Uramat nagyon lefoglalta a dolgok rá eső része – mormogta Banya, miközben felreppent az ablakpárkányra. Baruk a távozáshoz készülődő madarat bámulta. – Elfoglalt volt? – kérdezte sötéten. – Mivel? – Mindent a maga idejében, alkimista – károgta Banya. Egy pillanat múlva már ott sem volt. Baruk káromkodott egy cifrát, majd egy durva mozdulattal visszatette az ablaktáblát a helyére, és bevágta a spalettákat. Ilyen távolságból, varázslat segítségével korántsem esett neki ez olyan jól, mintha a saját két kezét használta volna. Morogván felkelt, és a kandallóhoz lépett. Töltött magának egy pohár bort, és csak állt egy ideig. Alig fél órával azelőtt egy démont idézett meg. Nem valami fennkölt varázslatról volt szó – kémre volt szüksége, nem gyilkosra. Valami azt súgta neki, hogy a közeljövőben százszor ilyen veszedelmes állatokat is fog még idézni. Elkomorodott, és belekortyolt a borba. – Mammot – suttogta, miközben megnyitotta Üregét. – Szükségem van rád. Amikor feltűnt előtte a kis szoba képe, benne a kőkandalló és a két szék, elmosolyodott. A tudóssal szemben Kruppe üldögélt. – Remek. Mindkettőtökre szükségem volna. A Kopó, mely közeledett, széles volt és izmos, szőre piszkosfehér. Amikor a kutya odaért Fürge Ben mellé, a varázsló látta, hogy a szeme szintén fehér. Az állatnak nem volt pupillája. Egy lépésre a varázslótól a Kopó megállt, és leült. Fürge Ben bólintott. – Te a Vak Kopó vagy – mondta. – Mélység párja, Szilaj anyja. Békés szándékkal jöttem. A mestereddel szeretnék beszélni. Morgást hallott, és megdermedt. Lassan elfordította a fejét, és lenézett. Jobb lábától alig pár centire egy másik Kopó üldögélt, barnás szőrű, soványabb, sebhelyes. Tekintete Vakra szegeződött. – Mélység – köszöntötte Ben, és bólintott. Mélység morgására egy újabb volt a válasz, ezúttal a varázsló bal oldaláról. Vagy három méterre tőle egy hosszú testű, fekete, karcsú Kopót látott. Az állat őt nézte, szeme vöröses lánggal égett. – És Heves – mondta, és ismét bólintott. Visszafordult Vakhoz. – Áldozatra leltetek, vagy csak
kísértek engem? Mellette Mélység csendben felállt, válla egy vonalba került Fürge Ben mellkasával. Vak felállt, és elügetett balra. Megállt. És visszanézett. Fürge Bent két morgás siettette utána. Körülöttük lassan változott a táj, a részletek fokozatosan elmosódtak, majd kicsit másként ismét láthatóvá váltak. Arra, amerre a varázsló az északi horizontot sejtette, egy falként álló domb terült el, melyet szürke erdőség borított. Ez a fal helyettesítette az égboltot – talán ez is volt az égbolt – de Fürge Ben valahogy furcsán közelinek látta ezt a horizontot, pedig mérföldekre volt tőle. Felpillantott, de így is csak azt látta, hogy e birodalmat egy mágikus fal határolja, hiszen az ég is közelinek tűnt, mintha csak kéznyújtásnyira lenne a feje felett. De a szelek hátán fekete felhők is jártak felette, s ettől kicsit el is szédült, megzavarodott. Egy újabb Kopó csatlakozott a társasághoz. Ez a hím sötétszürke volt, egyik szeme kék, a másik sárga. Nem jött ugyan közelebb, Fürge Ben azonban így is látta, hogy messze ő a legnagyobb társai között, mozdulatai pedig halálos pontosságról árulkodtak. Tudta, hogy ő Bálvány, a horda vezetőjének, Keresztesnek elsőszülöttje, első párjától, Priccstől. Bálvány jó ideig Vak mellett ügetett, aztán amikor egy enyhe emelkedő széléhez értek, előretört. Fürge Ben a domb szélén már látta is az úti céljukat. Felsóhajtott. Az Árnytövisnek szentelt templomokban látott faragott képek látványa tárult elé – Árnytorony úgy emelkedett ki a fennsík lapos felszínéből, mint egy fekete üvegsipka. Felületét horpadások tarkították, repedések futottak rajta keresztül, s a sarkainál néhol fehéren fénylett, mintha lehorzsolódott volna. A velük szemben lévő legnagyobb egybefüggő felület – egy fal, talán – tompán fénylett, akár az obszidián, melyet már kikezdett az idő vasfoga. Nem voltak a falon kimondott ablakok, de a felület sok helyen sejtelmes volt, mintha áttetsző lenne, s némi fény sugárzott rajtuk kifelé. Amennyire Fürge Ben látta, a tornyon nem volt semmiféle ajtó, kapu vagy felvonóhíd. Odaértek az építményhez, és a varázsló meghökkenve látta, hogy Vak egyszerűen átsétál a kövön, és eltűnik mögötte. Ben habozott, s Mélység szinte már az orrával bökdöste őt, olyan közel ért hozzá. A varázsló végül odalépett a viharvert kőhöz, kinyújtotta a kezét, és átlépett rajta. A kövön áthaladva nem érzett semmit, olyan volt, mintha levegőn sétálna át. Egy egészen hétköznapi folyosón találta magát, egy átjárón, mely bármelyik átlagos katonai építményben lehetett volna. A csapdáktól mentes folyosó egyenes volt, vagy tíz méter hosszú, és egy dupla ajtó látszott a végén. Az ajtó két oldalán Vak és Bálvány ültek. Az ajtószárnyak maguktól kinyíltak. Fürge belépett az ajtón túli helyiségbe. A teremnek boltozatos mennyezete volt. Előtte egy nem túl magas emelvényen egy egyszerű, dísztelen obszidián trónus állt. A kövezett padlót nem díszítették szőnyegek, a falak pedig, a pár méterenként elhelyezett fáklyáktól eltekintve, szintén dísztelenek voltak. Fürge Ben nagy hirtelen vagy negyven fáklyát is összeszámolt, a teremben azonban mégsem volt túl világos – a fényeket elnyomta valami különös félhomály. Először azt hitte, hogy a trónus üres, de ahogy közelebb ért, egy alak körvonalait pillantotta meg benne. A nagyjából emberi formájúnak mondható test kavargó árnyékokból állt össze, de az arcot csuklya takarta, mely alól még a szempár
csillogása sem villanhatott elő. Fürge Ben azonban érezte, hogy az istenség őrá függeszti tekintetét. Enyhén megborzongott. – Heves azt mondja, hogy Kopóimat név szerint ismered – szólalt meg Árnytövis nyugodt, tiszta hangon. Fürge Ben megállt az emelvény előtt, és tisztelettel meghajolt. – Valaha novícius voltam templomodban, uram. Az istenség egy ideig hallgatott, majd megszólalt. – Bölcs dolognak tartod ezt bevallani, varázsló? Szerinted kegyesen tekintek azokra, akik engem szolgáltak, s aztán elhagytak engem? Beszélj hát. Szeretném tőled hallani, hogy mit mondanak erről a papjaim. – Azt, aki megindult az Árnyak Ösvényén, s aztán letér róla, Kötél jutalmazza meg. – Vagyis? – Bárki, aki követi a te utadat, megölhet engem. – De te mégis itt vagy, varázsló. Fürge Ben ismét meghajolt: – Egyezséget szeretnék kötni veled, uram. Az isten kuncogott, és felemelte a kezét: – Nem, drága Heves. Ne támadj rá. Fürge Ben megdermedt. A fekete Kopó megkerülte, és fellépett az emelvényre. Leheveredett az isten lábai elé, és onnan nézte a varázslót, kifürkészhetetlen tekintettel. – Tudod, hogy miért mentettem meg az életedet, varázsló? – Tudom, uram. Árnytövis érdeklődve előrehajolt: – Heves azt szeretné, ha elmondanád nekem. Fürge Ben a Kopó vörös szemébe nézett: – Árnytövis imádja az egyezségeket. Az isten sóhajtva hátradőlt a trónon. – Tanítvány a javából. Beszélj hát, varázsló, amíg még megteheted! – Egy kérdéssel kezdeném, uram. – Kérdezz csak. – Él még Szilaj? Heves szeme fellángolt, és már ugrott volna fel, de az isten a fejére tette a kezét, és visszaparancsolta. – Ez meg egy kérdés a javából – mondta Árnytövis. – Olyasmit sikerült megtenned, ami eddig csak igen keveseknek adatott meg. Varázsló, sikerült felcsigáznod az érdeklődésemet. Tehát kérdésedre a válasz: igen, Szilaj megmaradt. Folytasd hát. – Uram, a kezedre adnám azt, aki megtámadta a Kopódat. – Ugyan hogyan? Hiszen ő Oponnhoz tartozik. – Nem őt, uram. Hanem azt, aki a szobába csalta Szilajt. Azt, aki Szilaj lelkét akarta, és meg is szerezte volna, ha nem lép közbe Oponn halandó fegyvere. – És te mit kérnél cserébe? Fürge Ben magában cifrákat káromkodott. Az isten hanglejtése nem árult el semmit, és ez jelentősen megnehezítette a dolgát.
– Az életemet kérném cserébe, uram. Azt kérném, hogy a Kötél ítéletét vond vissza rólam. – Más nincs? – De van, uram. – Ben habozott, aztán folytatta. – Szeretném én meghatározni a helyet és az időt, uram. Máskülönben ez a lény, akiről beszéltem, elmenekülne a Kopóid elől a Káosz Üregén keresztül. Ezt pedig csak én vagyok képes megakadályozni. Tehát ez is az alku része kell, hogy legyen. Neked csupán annyi dolgod lenne, hogy készenlétben tartsd a Kopóidat. Én a megfelelő időben értesítelek téged, megadom majd a lény pontos tartózkodási helyét. A többit a Kopóidra bízom. – Ezt szépen eltervezted, varázsló – mondta Árnytövis. – Egyelőre nem tervezem, hogy téged is, és a lényt is megölnélek. Téged megkíméllek. De hogyan akarsz majd értesíteni? Gondolom, nem tervezted, hogy még egyszer belépsz a birodalmamba. – Uram, értesíteni foglak. Erről biztosíthatlak, de erről többet nem mondhatok. – És mi lenne, ha gyakorolnám a hatalmamat rajtad, varázsló? Ha megpróbálnám kiszedni az egyszerű kis agyadból a titkokat, ugyan hogyan akadályoznád te meg? – Hogy erre válaszolhassak, ahhoz előbb tudnom kell, részedről áll-e az egyezség. Heves felmordult, és Árnytövis ezúttal nem igyekezett őt lecsitítani. Fürge Ben sietve hozzátette. – Mivel tudom, hogy minden eszközzel igyekeznél engem térdre kényszeríteni, hogy keresnéd tervem gyenge pontjait, tudnom kell, hogy teljesíted-e a terv rád eső részét. Uram, ha ezt megmondod, én is választ adhatok a kérdésedre. Árnytövis hosszú percekig hallgatott. – Ah, rendben – mormogta. – Varázsló, ravaszságod bámulatra méltó. Nagyon meglepett, és bevallom, le is nyűgözött ez a kis szópárbaj. Egyetlen bánatom, hogy letértél az Árnyak Ösvényéről – igen magas szintre juthattál volna. Rendben van. Ígérem, hogy végrehajtom a feladat rám eső részét. A Kopók készen fognak állni. Szóval miért ne szedném szét az agyadat itt és most, varázsló? – A válasz ott rejlik a szavaidban, uram. Valóban magas szintre jutottam a szolgálatodban, Árnytövis – megnyitotta az Üregét. – Nem fogsz elkapni, uram, mert nem vagy rá képes. – Fürge Ben elsuttogott egy varázsigét, a Káosz szavát. Erő robbant körülötte, olyan érzés volt, mintha egy óriás markába került volna. Ahogy a láthatatlan kéz visszahúzta őt az Üregébe, Ben hallotta, hogy Árnytövis felvisít. – Te vagy az! Delat! Te átkozott alakváltoztató! Fürge Ben elmosolyodott. Megcsinálta. Árnytövis már nem érheti el. Sikerült neki, ismét sikerült. Kruppét azonnal beterelték Baruk dolgozószobájába. Most nem várakoztatta őt egy percig sem a mester, pedig azt jobban szerette. Kicsit csalódottan belépett a helyiségbe, helyet foglalt, és megtörölte a homlokát a zsebkendőjével. Baruk is belépett a szobába. – Elég lassan értél ide – morogta. – Na mindegy. Milyen híreket hoztál? Kruppe az ölébe ejtette a zsebkendőjét, és óvatosan összehajtogatta. – Utasításodnak megfelelően továbbra is őrizzük az Érme Hordozóját. Ami viszont a malaza betolakodókat illeti, sajnos nem jártam sikerrel. – Ez persze hazugság volt,
de nem mondhatta meg az igazat. – Egy üzenetet kell átadnom neked – folytatta. – A forrása igen különös, mondhatni, felettébb szokatlan. – Kivele. Kruppe összerándult. Baruknak nagyon rossz volt a kedve. Felsóhajtott. – Egy üzenet személyesen neked, mester – Végre befejezte a zsebkendője hajtogatását, és felnézett. – Az Angolnától. Baruk megdermedt, arca elkomorodott. – Miért is ne? – mormogta magában. – Ez az alak még azt is tudja, hogy kik az ügynökeim. – Tekintete kitisztult, Kruppére nézett. – Várok – mondta. – Hát persze, már mondom is. – Kruppe kirázta a zsebkendőjét, és megtörölgette a homlokát. – Az utcákat figyeld, s megleled, amit keresel. Ennyi, egy szóval sem több. Kruppéhoz egy kicsi gyerek hozta, a legkisebb, akit valaha is... – Elhallgatott, és megrázta a fejét. Nem, az ilyen túlzások mindig veszélyesek, főleg így, hogy Baruk most ilyen ideges. – Szóval, egy kisgyerek volt a futár. Baruk a kandalló előtt állt, nézte a parázs narancsos fényeit. Kezét a háta mögött kulcsolta össze, ujjai között egy nagy ezüstgyűrűt forgatott szórakozottan. – Mondd csak, Kruppe – kezdte halkan –, mit tudsz te az Angolnáról? – Kruppe sajnos be kell, hogy ismerje, hogy igen keveset. Férfi vagy nő? Nem tudni. Eredete? Ismeretlen. Céljai? Olyan pozíció elérése, melyből szembeszállhat a zsarnokság minden jelével. Legalábbis így tartják. Befolyása? Igen nagy, még akkor is, ha a róla keringő tíz legendából csak egyet hiszünk el. Legalább száz ügynöke van a városban, mindegyikük felesküdött arra, hogy megvédik Darujhisztánt. Azt is mondják, hogy Turban Orr tanácstag most az ügynökökre vadászik, mert úgy hiszi, hogy ők hiúsították meg a terveit. Lehet, hogy ez igaz is – és ha így van, akkor azt csak megköszönni lehet nekik. Baruk láthatóan egyáltalán nem könnyebbült meg. Kruppe szinte hallotta, ahogy mestere a fogát csikorgatja. De Baruk azért Kruppe felé fordult, és bólintott. – Van számodra egy feladatom. Össze kell hívnod Murilliót, Reliket és Baleket. Magatokkal kell vinnetek az Érme Hordozóját is, hogy biztonságban legyen. Kruppe szemöldöke csodálkozva felszaladt: – Ki a városból? – Igen. Az Érme Hordozója kulcsfigura. Tarts tőle távol mindenkit. Ami pedig a feladatot illeti, csak megfigyelés lesz. Semmi több. Értetted, amit mondtam, Kruppe? Megfigyelés. Ha bármi mást teszel, azzal lehet, hogy rossz kezek közé sodorjuk az Érme Hordozóját. Míg Oponn eszköze, rajta keresztül bármelyik Előd elérheti Oponnt. Azt pedig a legkevésbé sem szeretném, ha az istenek nekiállnának egymással csatázni. Kruppe megköszörülte a torkát: – Mit kell megfigyelnünk, mester? – Nem tudom pontosan, de valószínűleg egy idegen csapatot, amelyik itt-ott beletúr a földbe. Kruppe meglepetten nézett rá: – Olyanokat mint... mondjuk az útjavítók? Az alkimista elkomorodott.
– A Gadrobi-dombságba küldelek benneteket. Maradjatok ott addig, míg meg nem érkezik valaki, vagy míg további utasításokat nem küldök nektek. Ha jön valaki, bújjatok el. Semmiképpen sem vehetnek benneteket észre. Ha szükséges, még az Üregedet is megnyithatod. – Senki sem találhatja meg Kruppét és hűséges barátait – mondta Kruppe, s közben nyájas képpel malmozott. – Remek. Akkor ennyi. Kruppe meglepetten talpra állt: – Mikor induljunk, mester? – Hamarosan. Egy nappal előtte szólok. Megfelel így? – Igen, Baruk barátom. Kruppe ezt bőven elegendőnek találja. Relikkel esetleg lehetnek problémák, de remélem, hogy akkor éppen elérhető lesz. – Ha lehet, vidd őt is magaddal. Ha esetleg az Érmehordozó a rossz oldalra kerülne, akkor Relik feladata lesz, hogy megölje őt. Tisztában van Relik ezzel? – Már beszéltünk erről – mondta Kruppe. Baruk lehajtotta a fejét, és elhallgatott. Kruppe várt még egy percet, aztán csendben kiment. Alig egy órával azután, hogy Fürge Ben lelke kiszállt a kunyhó padlóján ülő testből, és átsuhant az Árnyak Birodalmába, a varázsló lassan visszatért az életbe. Kalam, akinek a szeme a feszültség okozta fáradságtól egészen piros volt, felállt, és várta, hogy barátja magához térjen. A merénylő azért a biztonság kedvéért a derekára csatolt kések markolatára helyezte a kezét. Ha Fürge Bent esetleg elkapták, akkor lehet, hogy az őt uraló hatalomnak az lesz az első dolga, hogy megtámadja azt, aki a közelében tartózkodik. Kalam visszafojtotta a lélegzetét. A varázsló kinyitotta a szemét, és tekintetébe lassan visszatért az élet, a tudatosság. Meglátta Kalamot, és elmosolyodott. A merénylő kifújta a bent tartott levegőt: – Megvolt? Sikerült? – Igen, mindkét fronton. Nehéz elhinni, mi? Kalam képtelen volt uralkodni az arcán – vigyorgott, mint a tejbetök. Előrelépett, és felsegítette Bent a földről. A szintén vigyorgó Ben fáradtan nekidőlt. – Akkor jött csak rá, hogy ki vagyok, amikor már pont kiléptem – Fürge Ben mosolya még szélesebbé vált. – Hallanod kellett volna, hogy visított dühében. – Csodálkozol? Szerinted hány Főpap égetheti el büntetlenül a reverendáját? – Ha engem kérdezel, nem elég. Templomok és papok nélkül az istenek véres kis játszadozásai nem kínozhatnák a halandók világát. Az lenne az igazi paradicsom, nem igaz? – Talán – mondta egy hang az ajtóból. Mindkét férfi megperdült, és Siralmat látták az ajtóban álldogálni. Köpönyege a derekára tapadt, csurom víz volt, és Kalam csak most vette észre, hogy a házba is számtalan helyen csöpög be az esővíz. A merénylő gyorsan ellépett a varázsló mellől, hogy szabaddá tegye a kezét. – Mit csinálsz te itt? – kérdezte. – Paradicsomi állapotokról álmodozik, varázsló? Kár, hogy nem hallhattam az
egész beszélgetést. – Hogy találtál ránk? – kérdezte Fürge Ben. Siralom belépett a helyiségbe, és hátradobta a csuklyáját. – Találtam egy merénylőt – mondta. – A Daru negyedben, egy Főnix fogadó nevű helyen. Érdekel valakit? – Választ várok – mondta Kalam halkan, fenyegetően. Fürge Ben a falhoz hátrált, hogy a merénylőnek szükség esetén elég helye legyen akcióba lépni, és hogy előkészítse a varázslatot, ha netán arra is szükség volna – bár nem volt éppen a legjobb formában ahhoz, hogy megnyissa Üregét. Ahogy elnézte, Kalam sem szeretett volna csatába bocsátkozni, azonban mély hangján hallotta, hogy a támadás nem érné őt váratlanul. Siralom üres tekintettel meredt Kalamra: – Az őrmester küldött... – Hazudsz – mondta Kalam halkan. – Pálinkás nem tudja, hogy hol vagyunk. – Rendben. Megéreztem a hatalmat, varázsló. Elég határozott kisugárzása volt. Fürge Ben meglepettnek tűnt: – De hiszen védvonalat vontam a ház köré. – Magam is meglepődtem, varázsló. Általában nem szoktam megérezni, hogy merre jár. Úgy tűnik, valami repedések keletkezhettek a védvonalon. Fürge Ben ezen elgondolkodott. A repedés nem volt éppen a legmegfelelőbb szó – de Siralom ezt nem tudhatta. Azért érezte meg, hogy hol vannak, mert pontosan az volt, aminek gondolták – a Kötél eszköze. Az Árnyak Birodalma pedig – igaz, hogy már csak halványan, és akarata ellenére – kötődött Ben húsához és véréhez. Ezt a kapcsolatot pedig senki más nem érezhette meg, csakis az, aki az Árnyakat szolgálta. A varázsló visszalépett Kalam mellé, és a nagydarab fickó vállára tette a kezét. Kalam csodálkozva nézett rá. – Igaza van a lánynak. Repedések keletkeztek, Kalam. Nyilvánvaló, hogy vele született Tehetsége van, érzékeli a varázslatot. Gyere, barátom, a lány megtalálta, amit kerestünk. Menjünk, járjunk a dolog végére! Siralom visszahúzta a fejére a csuklyát. – Én nem megyek – mondta. – Meg lehet ismerni a fickót. Szerintem kifejezetten az a feladata, hogy mutogassa magát merénylőként. Talán a liga egyezséget akar. Mindegy, a lényeg az, hogy a Főnix fogadóban van. – Te meg mire készülsz? – kérdezte Kalam. – Egy küldetést hajtok végre, mellyel az őrmester bízott meg. – A lány megfordult, és kiment a kunyhóból. Kalam szinte összezuhant, tüdejéből sípolva távozott a levegő. – Az, akinek gondoltuk – mondta Fürge Ben halkan. – Legalább kiderült, még időben. – Más szóval ha nekitámadtam volna, már halott lennék – morogta a merénylő. – Pontosan. Majd ha eljön az ideje, akkor kiiktatjuk őt is. De még szükségünk van rá. Kalam bólintott: – Főnix fogadó?
– Az bizony. És ha odaérünk, az lesz az első dolgom, hogy legurítok egy jó korsó sört. Fürge Ben elmosolyodott: – Benne vagyok. Relik felnézett, és látta, hogy egy nagydarab fickó lép be a kocsmába. Fekete bőre déli származásról árulkodott, ami így önmagában még nem is lett volna furcsa. De Relik tekintete továbbsiklott, és megállapodott a férfi fegyverein, két csontnyelű, ezüstgombos dobókésen. Ez a fegyver minden lehetett, csak déli nem, és a markolatán lévő vésett mintázat arról árulkodott, hogy a tulajdonosa bizony nem más, mint egy merénylő. A férfi úgy vonult végig a helyiségen, mintha csak otthon lenne, és láthatóan a helybéliek közül, akiket félrelökött út közben, senki sem akart kötözködni vele. A pulthoz lépett, és rendelt egy korsó sört. Relik a korsója aljában lévő pár korty sört nézegette. Az idegen láthatóan fel akart tűnni, és nyilván pont egy olyan ember figyelmét akarta felkelteni, mint Relik Nom. A Liga merénylőit kereste. De akkor most ki a csali? Nem állt össze a kép. Párduc, Relik klánjának vezetője, a nagy többséggel értett egyet – az volt a véleményük, hogy a Birodalmi Karmosok ritkítják a soraikat. Relik azonban nem volt ebben olyan biztos. A férfi, aki a pultnál állt, ugyanúgy lehetett hétvárosi, mint mondjuk kallouzi utazó. Valami azt sugallta, hogy köze van a Malaza Birodalomhoz. Karmos lett volna? De akkor miért fedi fel a kilétét? Egészen eddig az ellenség nem hagyott semmiféle nyomot, sem tanút, aki vallhatott volna a kilétükről. A magamutogatás, melynek most tanúja volt, nem illett a képbe, vagy azt jelölte, hogy az ellenség taktikát változtatott. Vajon ez annak volt köszönhető, hogy Örvény parancsára mind levonultak a tetőkről? Relik fejében megszólalt a vészcsengő. Nagyon nem állt össze a kép. Murillió közelebb hajolt hozzá: – Valami baj van, cimbora? – Csak egy Ligás-ügy – felelte Relik. – Nem vagy szomjas? Murillió elvigyorodott: – Hogyan is utasíthatnék vissza egy ilyen kedves meghívást? A merénylő vetett egy pillantást az ájult Balekre, aki a székében szundikált, aztán otthagyta az asztalt. Mi lehetett ez az egész az öt fekete sárkányról? A pult felé tartott. Miközben átvágott a tömegen, oldalba vágott egy fiút. A kölyök levegő után kapott, aztán gyorsan elrohant a konyha irányába. Relik a pulthoz ért, magához hívta Skorbutot, és rendelt még egy kört. Nem nézett az idegen felé, de tudta, hogy az biztosan észrevette őt. Nem volt ez több, mint egy megérzés, de az évek során Relik megtanult hallgatni az ösztöneire. Amikor Skorbut letette elé a habzó italt, Relik felsóhajtott. Nos, eddig megtett mindent, amit a Klánvezére kívánt tőle, de biztos volt benne, hogy Párduc még nem ért parancsainak végére. Visszatért az asztalhoz, és egy ideig kedélyesen eltársalgott Murillióval. A sör nagyobbik felét a barátja fogyasztotta el. Murillió megérezte a barátjában növekvő feszültséget, és azonnal kapcsolt. Megitta a maradék sörét, és felállt. – Nos – mondta –, Kruppe már elment, és Sáfrány is. Balek pedig ismét meghalt a
világ számára. Relik, köszönöm az italt. Ideje ágyba bújnom. Holnap találkozunk. Relik még vagy öt percig ülve maradt, és csak egyszer néztek össze a pultnál ülő idegennel. Aztán felállt, és kiment a konyhába. A két szakács grimaszolt, amikor elhaladt mellettük. Relik nem törődött velük. Az ajtóhoz ért, melyet szellőztetés gyanánt résnyire nyitva hagytak. Az utcácska vizes volt ugyan, de az eső már elvonult. A fogadóval szemközti fal egyik árnyékos végéből egy ismerős alak lépett elő. Relik odalépett Párduchoz. – Megvan. A te embered nagydarab, fekete, és egy korsó sört iszogat a pultnál. Két tőr van nála, jelölve vannak. Elég gonosznak látszik, nem nagyon szeretném közelebbről megismerni. A tiéd, Párduc. A férfi elfintorodott. – Még bent van? Remek. Menj csak vissza. Hadd vegyen csak észre téged, Nom. Relik keresztbe fonta a karját: – Már biztosan észrevett – ellenkezett. – Az a feladatod, hogy kihozd őt a bárból, és elvezesd Tarlow raktárába – a rakodórészhez. – Párduc megköszörülte a torkát. – Örvény utasítása, Nom. És ha kimész, használd a rendes bejáratot. Semmi hiba, semmi sunnyogás. – Az a fickó egy merénylő – ellenkezett ismét Relik. – Ha nem vagyok sunyi, akkor rögtön tudni fogja, hogy ez csak egy csapda, és két perc alatt elintéz. – Csináld, amit Örvény mondott. Gyerünk, nyomás vissza! Relik rövid ideig csak bámulta parancsnokát, hogy az biztosan megérezze a megvetését. Aztán visszatért a konyhába. A két szakács rávigyorgott, de csak egy pillanatig. Elég volt egy pillantást vetni Relik arcára ahhoz, hogy elmenjen a vicces kedvük. A munkájuk fölé hajoltak, mintha az olyan nagyon sürgős lenne. Relik visszatért a terembe, aztán döbbenten megtorpant. – A fenébe – mormogta. A fekete férfi nem volt sehol. Most mi legyen? Vállat vont. – Akkor hát irány a bejárat. – Átverekedte magát a tömegen. Sáfrány egy kis utcában álldogált, melynek egyik oldalán magas kőfal futott végig. A fiú egy kereskedő házának falához támaszkodott, és kitartóan bámult egy ablakot. Az ablak a harmadik emeleten volt, a falon túl, s a spaletták mögött egy szoba rejlett, melyet jól ismert. Két órán keresztül állt ott, és nézte, hogy az ablakban még mindig világos van, de most már negyedórája nem látott fényt kiszűrődni a szobából. Fáradt volt, és kétségek gyötörték. Összébb húzta magán a kabátot. Ismét megkérdezte magától, hogy mit is csinál itt tulajdonképpen – már nem először tette fel magának ezt a kérdést. Úgy érezte, hogy az eső minden önbizalmát elmosta, lecsorgatta a csatornákba. Talán a Főnixben látott sötét hajú nő az oka? Ennyire felkavarta volna őt? A tőrén látott vér igazolta, hogy egy percig sem habozna megölni őt is, ha titkát veszélyben látná. De az is lehet, hogy a kis közjáték az érmével, az zavarta meg ennyire a fejét. Valahogy hamis volt az egész jelenet, természetellenes. Nem tudott rájönni, hogy mi hibádzik abban az álmában, hogy majd egyszer hivatalosan is bemutatják a D'Arle kisasszonynak. Ehhez a merénylőnőnek nem volt semmi köze.
– Semmi – mormogta, aztán elkomorodott. Tehát már ott tart, hogy hangosan beszél magában. Remek. Eszébe jutott még valami, és ettől még jobban elkomorodott. Minden azon a zavaros éjszakán kezdődött, amikor meglopta a lányt. Bárcsak ne állt volna meg az ágy mellett, bárcsak ne látta volna meg azt az édes, kerek kis arcot! Felnyögött, és a másik lábára helyezte át a súlypontját. Nemesi származású. Ez a fő probléma, nem igaz? Most hirtelen az összes tervét abszurdnak látta. Hogyan is győzhette meg magát arról, hogy valaha is találkozhat a lánnyal? Megborzongott. Ez már nem számított. Eltervezte, hogy mit fog tenni, és most eljött az ideje, hogy cselekedjen. – Nem hiszem el – mormogta, miközben ellökte magát a faltól, és megindult lefelé a sikátorban. Megtapogatta a zsebében lévő kis csomagot. – Arra készülök, hogy visszavigyem egy leány ékszereit. Elérte azt a kőfalat, amelyet keresett, és mászni kezdett. Nagy levegőt vett. „Remek, akkor hát essünk túl rajta!” A kő vizes volt és csúszott, de ő elég elszánt volt ahhoz, hogy akár egy egész üveghegyet is megmásszon. Csak mászott felfelé, és egyszer sem csúszott meg közben.
Tizenharmadik fejezet
Egy pók rejtezik ebben a sarokban – három szemével tapogat a sötétben nyolc lába gerincemen szalad utánozza, kigúnyolja lépteim. Egy pók rejtezik ki ismeri minden titkom hálójában ott az egész életem e furcsa helyen valahol egy pók várja, hogy mikor menekülök el fejvesztve... A Titkos Szövetség Vak Gallan (szül. 1078)
Amint a liga merénylője elhagyta a helyiséget, Kalam felhajtotta a maradék sörét, fizetett, majd felment a lépcsőn az emeletre. A galéria korlátjától még egyszer szemügyre vette a tömeget, aztán amikor látta, hogy senki sem tulajdonít neki különösebb figyelmet, végigcaplatott a folyosón, és bement jobbra az utolsó ajtón. Becsukta maga mögött az ajtót, és rátolta a reteszt is. Fürge Ben törökülésben ült a padló közepén, egy kék, olvasztott viaszból folyatott kör közepén. A varázsló válla előrebukott, mellkasa szabadon volt, szemét lehunyta, arcán izzadságcseppek csorogtak. A levegő vibrált körülötte. Kalam megkerülte a viaszkört, és az ágyhoz ment. Az ágy oszlopa feletti kis polcról egy bőrtáskát vett le, s letette azt a vékony, szalmával töltött ágybetétre. Kicsatolta a táskát, és előszedegette a tartalmát. Egy perc múlva egy szép nyílpuska tartozékai hevertek körülötte az ágyon. Fém alkatrészei kékre voltak festve, a keskeny faelemek pedig pácoltak voltak, s fekete homok tette mattossá. Kalam komótosan összerakta a fegyvert. Fürge Ben végre megszólalt
mögötte. – Készen vagyok. Amint jónak látod, indulhatsz, barátom. – A fickó a konyhán át távozott, de vissza fog jönni – mondta Kalam, és kézbe vette a nyílpuskát. Felfeszítette rá a húrt, és a vállára csapta. Aztán a varázsló felé fordult. – Készen állok. Fürge Ben szintén felállt, és ruhája ujjával megtörölte a homlokát. – Két varázslat. Képes leszel siklani a levegőben, kontrollálni a zuhanásaidat. A másik képessé tesz rá, hogy megláss minden varázslatot – vagyis majdnem mindet. Ha esetleg felbukkan a környéken egy Főmágus, akkor sajnos nincs szerencsénk. – És te? – kérdezte Kalam, miközben még egyszer átnézte a felszerelését. – Nem fogsz engem teljes mivoltomban látni, csak az aurámat érzékelheted majd – felelte Fürge Ben vigyorogva. – De végig ott leszek veled. – Remélem, hogy simán megy majd. Kapcsolatot létesítünk a Ligával, megkötjük az egyezséget a Birodalom nevében, ők belemennek, és kiiktatnak nekünk a városban minden veszélyes erőt. – Felkapta fekete köpönyegét, és fejére húzta a csuklyát. – Biztos, hogy nem oldhatnánk meg egyszerűbben a dolgot? Nem lehetne, hogy egyszerűen lesétálsz, és megbeszélsz mindent a fickóval? Kalam megrázta a fejét. – Nem, most már semmiképpen. Felismertük őt, és ő is felismert engem. Valószínűleg most éppen a vezetőjével tárgyal, és a saját szájízük szerint próbálják szervezni a találkozót. Az emberünk most elvileg a találkozó helyére kell, hogy vezessen minket. – Nem gondolod, hogy esetleg csapdába csalnak minket? A nagydarab fickó igazat adott társának. – De, az könnyen meglehet. De az is biztos, hogy először tudni akarják majd, hogy mi mire készülünk. És ha ez egyszer kiderül, akkor kétlem, hogy a Liga vezetője meg akarna majd minket ölni. Kész vagy? Fürge Ben Kalam elé emelte kezét, és halkan elmormolt egy igét. Kalam érezte, hogy teste könnyebbé válik, majd ez az érzés belülről a bőre felé áramlott, és hűvös légörvényként vette őt körbe tetőtől talpig. Fürge Ben teste a szeme láttára zöldeskékes fényörvénnyé változott. Kalam barátja hosszú kezére koncentrált. – Rendben, megvan – mosolygott Kalam. – Az én két öreg cimborám. Fürge Ben felsóhajtott. – Hát igen, megint itt vagyunk, és tesszük, amit szoktunk. – Kalam szemébe nézett. – A Csuklyás a sarkunkban van, Kalam. Mostanában mintha még a fújtatását is érezném a nyakamban. – Nem vagy ezzel egyedül. – Kalam az ablak felé fordult. – Néha az az érzésem, hogy a Birodalom szívesebben látna minket holtan – mondta szárazon. Az ablakhoz sétált, elhúzta a reteszt, aztán kitárta az ablaktáblákat, és két kézzel a párkányra támaszkodott. Fürge Ben barátja mellé lépett, és a vállára tette a kezét. Együtt bámultak a sötétségbe, és egy percig szabadjára engedték minden félelmüket. – Túl sokat láttunk már – mondta Ben lágyan. – A Csuklyás szakállára – morogta Kalam –, tulajdonképpen mi a fenéért csináljuk ezt még mindig?
– Talán ha a Birodalom megkapja, amit akar: Darujhisztán városát, hagynak minket eltűnni. – Lehet, de ki lenne képes meggyőzni az őrmestert, hogy dezertáljon a Birodalmi seregből? – Meg kell mutatnunk neki, hogy nincs más választása. Kalam felmászott a párkányra. – Jó, hogy már nem vagyok Karmos. Csak egy egyszerű katona, nem igaz? Mögötte Ben a mellkasához emelte a kezét, és eltűnt. Testtelen hangja keserédesen csengett. – Hát igen. A jó öreg Kalam nem játssza többé a köpönyeg-és-kés játékot. A merénylő felhúzta magát, a fal felé fordult, és elindult fel a tetőre. – Na ja. Mindig is utáltam a dolgot. Fürge Ben hangja most a háta mögül hallatszott: – Nincs több merénylet. – Nincs több kémkedés – tette hozzá Kalam, miközben elérte a tető szélét. – Nincs több rejtegető varázslat. – És nincs több tőr a hátban – suttogta Kalam, miután lehasalt a tetőn, majd felült, és körülnézett a közeli háztetőkön. Nem látott semmit; nem látszottak szokatlan, görnyedt alakok, sem fényes, mágikus aurák. – Hála legyen érte az isteneknek – suttogta Fürge Ben föntről. – Hála legyen érte nekik – felelte Kalam, majd lenézett a tető széléről. Lent a fogadó bejáratát egy fénykör jelölte. – Te menj a hátsó ajtóhoz, én figyelem ezt. – Rendben. Amint a varázsló válasza elhangzott, Kalam megmerevedett. – Ott a mi emberünk – sziszegte. – Itt vagy? Fürge Ben jelezte, hogy ott van. Figyelték a most köpönyeget viselő Relik Nom alakját, amint átment az út túloldalára, és betért egy sikátorba. – Rajta vagyok – mondta Ben. A varázsló körül felragyogott a kékeszöld aura. A levegőbe emelkedett, és átrepült az utca felett. Ahogy elérte a sikátort, lassított. Kalam talpra állt, és némán a tető széléhez lépett. Amikor a sarokra ért, lenézett a szomszédos, alacsonyabb épület tetejére, és ugrott. Lassan zuhant, mintha vízben siklana lefelé, és egyetlen hang nélkül ért földet. Tőle jobbra, vele párhuzamosan haladt a Fürge Bent jelző mágikus aura. Kalam végigsétált a tetőn, a következő házig. Emberük a kikötő felé tartott. Kalam továbbra is Fürge Ben fényét követte, egyik tetőről a másikra ugrott, néha leugrott, máskor visszamászott. Kalam szokatlan stílusban mozgott, ahol mások a könnyedséget alkalmazták, ő ott is hasznát vette testi erejének. Ez persze nem tette volna őt túl sikeres merénylővé, de megtanult együtt élni ezzel a képességével. Elértek a kikötő területére. Itt az épületek egyszintesek voltak és nagyok, az utcákon kevés fény látszott, csupán a raktárházak dupla ajtaja előtt álldogáló őrök lámpása törte meg a sötétséget. Az éjszakai levegőben áthatóan érződött a halszag. Fürge Ben végül megállt, lebegett egy ideig egy raktárépület udvara felett, majd visszasietett Kalamhoz, aki közben egy kétszintes feldolgozó épület szélén várakozott. – Úgy néz ki, hogy ez az a hely – mondta Fürge Ben, aki kicsivel Kalam felett
lebegett a levegőben. – Most mi legyen? – Szeretnék jól rálátni arra az udvarra. – Kövess! Fürge Ben egy másik épülethez vezette őt. Emberük innen látható volt, éppen a raktárépület tetején kuporgott, és lefelé figyelt, az udvarba. – Kal, nincs neked valahogy rossz érzésed ezzel az üggyel kapcsolatban? Kalam felhorkant: – Á nincs, a pokolba is! Csak rózsaillatot érzek a levegőben! – Aha. Relik Nom elhasalt a tetőn, feje lelógott a széléről. Alatta a raktárház udvara üresen, laposan és szürkén ásított. Közvetlenül alatta az árnyak kifürkészhetetlen sötétséget takartak. Az árnyak mögül Párduc hangját hallotta. – Lát téged? – kérdezte vezetője. – Igen. – És nem mozdul? – Nem. Figyelj, én biztosan érzem, hogy nem egyedül jött. Láttam volna, ha követ, márpedig én nem láttam senkit. Ez az egész varázslattól bűzlik, és tudod, hogy mi a véleményem a varázslatokról. – A fenébe is, Nom. Ha hajlandó lennél használni, amit adunk, akkor már az elsők között lehetnél. De a Csuklyás megette az egészet. Vannak keresőink, és észrevették volna, ha valami varázsló ténykedik itt, hacsak nem valami őstehetségről van szó. Nézz szembe a tényekkel – Párduc csúfondáros hangra váltott. – Ő jobb nálad. Egyedül is a nyomodban tudott maradni. – És hogyan tovább? – kérdezte Relik. Párduc kuncogott. – Miközben társalgunk, a kör lassan bezárul. A munkádat elvégezted, Nom. A merénylők háborújának vége. Öt perc múlva indulhatsz is haza. Magasan a város felett egy démon repült széles bőrszárnyon. Zöld szeme az alant elterülő város háztetőit fürkészte, és a hőt, varázslatot egyaránt meglátta. Bár a démon nem volt nagyobb egy kutyánál, ereje hatalmas volt, csaknem akkora, mint azé az emberé, aki ezen az éjszakán megidézte és magához láncolta őt. A tetőkön két alakot látott egymáshoz közel, az egyik egy harcos volt, akire varázslatot mondtak, a másik pedig egy varázsló, egy nagyon jó varázsló. A két alak körül a tetőkön mások, férfiak és nők mozogtak lassan, egyre szűkülő körben. Némelyiket a hőképe árulta el, másokat pedig varázslat képezte aura. A démon egészen eddig magasan repkedett, és unottan teljesítette a mestere által rászabott feladatot, mely egy cseppet sem tetszett neki. Egy egyszerű megfigyelési feladat, egy ilyen nagy hatalmú lénynek, mint ő! A démon alig bírt magával. Ha a mestere legalább egy kicsivel gyengébb lenne, akkor elszakíthatná a láncokat, leszállhatna a háztetőkre, és csaphatna egy jó kis vérengzést. A démon ilyesmiken merengett, és közben a háztetőn mozgó alakokat figyelte, amikor váratlanul egy csizmás láb rúgott bele erősen, kicsi, kerek feje hátuljába. A lény megingott, aztán megfordult, hogy szembenézzen támadójával. Csak úgy izzott
benne a harag. Egy perc múlva már az életéért küzdött. Az alak, mely rátámadott, vakítóan fényes mágikus körbe burkolózott. A két lény ereje összecsapott, a hullámok egymásba kapaszkodtak. Az idegen tovább nyomult, a démon pedig igyekezett leküzdeni a fejében fokozódó fájdalmat. A démon koponyáját jeges lángok töltötték meg lassan, melyeknek lehelete idegen volt, oly idegen, hogy a démon nem is tudott ellene harcolni. A két alak némán küzdött egymás ellen, és közben lassan lefelé ereszkedtek. Az alant elterülő város lakói nem láthatták a két hatalmas erőt, sem a nyílpuskát hordozó, köpönyeges alakokat, melyek csuklyás fejüket lefelé fordították, és a tetők irányába ereszkedtek. Az arcukat fekete maszk takarta. Tizenegyen haladtak el a kis démon mellett, és egyik sem méltatta őt figyelemre. A démon olyasmit érzett, amit még soha: félelmet. Támadásból gyorsan védekezésbe váltott, és menekülni készült. Kiszakította magát az ellenfél karmai közül, és egy sikoly kíséretében felfelé repült. Az idegen erő nem üldözte őt, hanem inkább csatlakozott némán leszálló társaihoz. A tizenkét csuklyás merénylő a tetőkre ért, a körben mozgó férfiak és nők mögé. Egy társuk a kör belseje fölé szállt, a városi merénylők két célpontja felé. A csuklyások felemelték nyílpuskáikat, és megkezdődött a mészárlás. Kalam csak bámult lefelé a tetőn fekvő merénylőre, és azon gondolkodott, hogy vajon most mit is kellene tennie. Talán azt várják, hogy ő közeledjen előbb? Halkan felmordult. Valami nagyon nem volt rendben. Érezte a csontjaiban is, olyan volt, mint egy erős lázroham. – A fenébe is, Fürge. Lépjünk le innen! – Várj még! – hallotta Ben, testetlen hangját. – Ó, a fenébe is – mondta halkan. Kalam előtt két fényesen ragyogó alak érkezett a tetőre. – Mi a csuda...? Aztán a keze alatti lapos cserepeken halvány rezgést érzett. Kalam a hátára pördült, és hallotta, hogy füle mellett elsuhan egy nyílvessző. Vagy tíz méterre tőle egy köpönyeges alak állt a tetőn. Mivel a lövése nem talált célba, az alak megindult előre. Mögötte közben egy újabb támadó érkezett, aki a tető túlsó végében landolt. Kalam elugrott előlük, és levetette magát a tetőről. Fürge Ben felette lebegett. A láthatatlanná tévő ige, melyet önmagán alkalmazott, Felsőbb Varázslat volt, így biztos volt benne, hogy az újonnan érkezett merénylők nem láthatják őt. Figyelte, ahogy a támadó alak lelassul, és óvatosabban közeledik a tető szélének azon pontja felé, ahol Kalam eltűnt a szeme elől. A merénylőnek mindkét kesztyűs kezében kés villant. A tető széléhez ért, és leguggolt. Amikor az alak előrehajolt, Fürge visszatartotta a lélegzetét. Kalam nem ment messzire. Elkapta a tető szélét, és ott lógott. Amikor a támadója felsőteste fölé hajolt, és eltakarta előle a csillagokat, fél kézen felhúzta magát, míg másik kezét fellendítette, és elkapta a merénylő nyakát. Kalam lefelé rántotta a merénylőt, s közben felemelte a térdét. A támadó álarcos képe egy reccsenés kíséretében találkozott Kalam térdével. Kalam, aki mindeközben továbbra is fél kézzel tartotta magát a tetőn, jól megrázta a támadóját, aztán ledobta őt a mélybe. A
figura az utcára esett. Kalam levegő után kapkodott, és gyorsan visszamászott a tetőre. Látta, hogy a túloldalon álló merénylő őfelé perdül. Kalam nyögve talpra állt, és futva megindult az alak felé. Az ismeretlen merénylő tett egy lépést hátra, mintha megijedt volna, aztán leengedte a kezét, és egészen egyszerűen eltűnt. Kalam megtorpant, és támadóállásba helyezkedett. – Látom őt – suttogta Fürge Ben. Kalam felszisszent, megperdült a tengelye körül, aztán oldalra ugrott, és a tető széléhez támasztotta a hátát. – De én nem. – Egyre erősödik – mondta Fürge Ben. – Mindjárt elveszítem. Várj egy kicsit, Kal. – A varázsló elhallgatott. Kalam minden apró neszre felkapta a fejét. Fújtatva lélegzett, keze ökölbe szorult. Várni. Halkan felmordult. Ugyan mire várjon? Egy késre a torkában? Aztán hirtelen felrobbant körülötte az éjszaka. A támadója közvetlenül előtte jelent meg újra, tőrével Kalam mellkasa felé csapott. A nőből szikrák pattogtak, füstölt, de őt ez láthatóan nem zavarta. Kalam oldalra ugrott, próbált volna kitérni a csapás elől. A tőr a bordái alatt tépte fel az ingét, és mélyen a húsába hatolt, majd egy fordulat után ki is rántotta azt a sebből a támadó. Érezte, hogy forró vér folyik végig az oldalán, de ekkor már támadott. Ököllel belevágott a nő hasi idegközpontjába. A merénylő levegő után kapott, hátrálni kezdett. A jobb kezében lévő tőrről vércseppek estek a földre. Kalam egyet mordult, és ismét támadásba lendült. A nő elé toppant, és a mellkasába csapott. Közben másik kezével a merénylő homlokát csapta hátra. A nő hátrazuhant, és egy puffanás kíséretében a tetőn landolt. Nem mozdult többé. Kalam fél térdre ereszkedett, és levegő után kapkodott. – Azt mondtad, hogy várjak, a fenébe is! Mi a fene van veled, Fürge? – Egy rongydarabot gyömöszölt a sebébe. – Fürge? Nem érkezett válasz. Kalam ledermedt, aztán megfordult, tekintete végigsiklott a környékbeli alacsonyabb háztetőkön. A raktárház teteje, ahol azt a két orgyilkost látta leereszkedni, most üres volt. Halkan felnyögött, és térdre esett. Miközben az a nő támadta őt, saját zajuk mellett valami mást is hallott. Egy puffanást, nem, két puffanást, egymáshoz nagyon közel. Varázslatok zaja volt. Elakadt a lélegzete. Talán volt ott egy harmadik merénylő is? Egy varázsló? Fürge Ben emezt megsebezte, de valaki más viszont őt sebezte meg. – Ó, a Csuklyásra – suttogta Kalam, és csak nézett maga elé. Relik számára a veszély első jele a hatalmas ütés volt, mely pont a lapockái között érte őt. Tüdejéből kiszorult a levegő, és meg sem bírt mozdulni. A háta lüktetett, és tudta, hogy egy nyílvessző találta el, de a jazeraintpáncél, melyet az inge alatt viselt, felfogta a csapást. A nyílvessző behatolt ugyan a vasba, de ahhoz már túl gyenge volt a lendület, hogy tovább fúródjon. A dobhártyáján üstdobként dobolt a vére, de azért meghallotta a lépések zaját a háta mögül. Lentről, az árnyak közül Párduc hangját hallotta: – Nom? Mi történt? Relik mögött a lépések megszűntek, és most egy nyílpuska halk kattanása
hallatszott, ahogyan újratöltötték. Relik végre ismét kapott levegőt, és már meg is tudott mozdulni. Fegyvere ott hevert mellette, betöltve. Várt. – Nom? Mögötte, és tőle balra halk lépések zaját hallotta. Relik egy gyors mozdulattal a hátára perdült, felkapta a nyílpuskáját, felült, és tüzelt. A merénylőt, aki nem volt tőle hat méterre sem, hátradobta a becsapódás ereje, még a fegyvere is kiesett a kezéből. Relik oldalra vetődött, és csak most látta meg a második támadót, aki jóval az első mögött állt a tetőn. Az alak leguggolt, és tüzelt. A nyílvessző Relik mellkasát találta el, jobb oldalon, majd elcsúszott a fémen, és a feje mellett felfelé suhant. A becsapódástól a jobb karja egészen lebénult. Talpra állt, és előhúzta a kését. A horgos penge kéken villant a sötétben. A merénylő a túloldalon tett egy óvatos lépést előre, majd elhátrált a tető széléig, és leugrott. – A Csuklyás szakállára – szólalt meg Párduc Relik mellett. Relik megfordult, de nem látott senkit. – Meglátott, a varázslat elárulta, hogy hol vagyok – mondta Párduc. – Szép munka volt, ahogy leszedted az elsőt, Nom. Talán most végre megtudjuk, hogy kik is ezek tulajdonképpen. – Nem hiszem – mondta Relik. Tekintete a mozdulatlan testre meredt. Azt lassan varázslatos csillogás vette körül, és kezdett elhalványodni. A test lassan eltűnt, mire Párduc elkáromkodta magát. – Valamiféle visszahívó varázslat – mondta. A Klánvezér Relik elé toppant. Arca egészen eltorzult a dühtől. – Felállítottuk a csapdát, és tessék. Kiirtanak bennünket. Relik nem felelt. Válla fölött hátranyúlt, kihúzta a nyílvesszőt, és eldobta. A csapdájuk ellenük fordult, ez igaz, de bizton érezte, hogy annak a fickónak, aki követte őt a fogadótól, nem volt semmi köze a később érkezőkhöz. Megfordult, és felnézett arra a tetőre, ahol követője állomásozott. Piros és sárga fények villantak előtte, és egy dupla mennydörgés hallatszott. Abban a pillanatban Relik egy alakot látott a tető szélén, aki éppen kivédett egy frontális támadást. Amint eltűnt a fény, már nem látott senkit. – Varázslat – suttogta Párduc. – Méghozzá elég komoly szintű. Gyere, menjünk innen, amíg még lehet. Gyorsan lemásztak a tetőről, és eltűntek a raktárudvaron át. Mivel már megjelölte őket, Siralom könnyen a kis kövér ember és az Érmehordozó nyomára bukkant. Eredetileg Kruppét akarta követni, miután otthagyta Kalamot és Fürge Bent a kunyhónál, de valami azt súgta neki, hogy inkább a fiút kövesse. Egy gyanú volt, úgy érezte, hogy az ő cselekedetei jelen pillanatban fontosabbak, mint Kruppe sétája. Az Érme Hordozója ebben a játszmában Oponn legutolsó és egyben legfontosabb játékosa volt. Eddig sikeresen kiiktatott minden más játékost – olyan embereket, mint például Paran kapitány, aki a Végrehajtó szolgálatában állt, s így következésképpen a Császárnőében is. Ott volt az a Karmos Vezető Palásban, akit megfojtott. Útközben, míg a Hídégetőkhöz került, kiiktatott másokat is, de csak annyit, amennyit feltétlenül szükségesnek tartott. Tudta, hogy a fiúnak is meg kell halnia, de a belsejében valami küzdött ez ellen a döntés ellen – az a valami volt, amit
nem ismert. Két évvel ezelőtt született újjá, mint egy gyilkos, azon a parti úton. A test, melyet viselt, éppen megfelelő volt, a drámai életvitel még nem hagyott rajta nyomokat – egy fiatal lány teste, akinek az elméje nem ért fel bekebelezőjével, és teljesen behódolt neki. De valóban behódolt volna? Vajon mi volt az, amit az Érme megérintett benne? És kinek a hangja beszélt akkora erővel és olyan határozottan a fejében? Egyszer már hallotta ezt, akkor, amikor Pálinkás őrmester kiejtette azt a szót, hogy Látó. Egyre csak törte a fejét, hogy miféle látóval lehetett neki kapcsolata az elmúlt két évben, de semmi sem jutott az eszébe. Összébb húzta magán a köpönyeget. Megtalálni könnyű volt a fiút, de kitalálni, hogy vajon mire is készül – nos, ez már keményebb feladatnak bizonyult. Látszólag úgy tűnt, hogy a fiú nem több, mint egy egyszerű tolvaj. Sáfrány egy sikátorban álldogált, és egy harmadik emeleti, kivilágított ablakot figyelt, és várta, hogy leoltsák odabent a lámpát. Mivel Siralom titokzatos árnyak mögé bújt, a fiú nem láthatta meg őt, miközben átmászott a csúszós falon, melynek a lány támaszkodott. A fiú meglepően ügyesen és kecsesen mozgott. Miután a fiú eltűnt a fal mögött, Siralom egy még jobb helyet talált, ahonnan kitűnően rálátott a teraszra és az üvegajtóra. Ehhez persze be kellett mennie a kertbe. Bent azonban csak egyetlen őr volt szolgálatban. Siralom gyorsan megölte a férfit, és most egy fa alatt álldogált, és a teraszt figyelte. Sáfrány már felért a teraszhoz, kinyitotta a zárat, és eltűnt a szobában. El kellett ismerni, hogy nagyon ügyesen végezte a dolgát. De ugyan melyik tolvaj tölt közel fél órát egy szobában, amelyből lopni akar? Már fél óra is eltelt, és még mindig nem bukkant fel. Siralom nem hallott riasztást, és nem látott fényt felvillanni egyik ablakban sem – nem jelezte semmi, hogy a fiú bajba került volna. De akkor mit csinálhat Sáfrány abban a szobában? Siralom megdermedt. Darujhisztán egy másik részében valahol varázslatokat hajtottak végre. Az érzés ismerős volt. Habozott, nem tudta eldönteni, hogy mit tegyen. Hagyja itt a fiút, és vizsgálja meg, mi lehet ez az új, gyilkos erő? Vagy maradjon itt, és várja ki, hogy mi történik a fiúval? Aztán megpillantott valamit az erkély ajtaja mögött, és ezzel el is dőlt a kérdés. Sáfránynak már megint izzadság csorgott a szemébe, ismét meg kellett törölnie a homlokát. Leküzdötte az új akadályokat, és bejutott – egy zár a teraszon, egy buktató drótakadály, és egy lakat –, és most éppen a fésülködőasztal felé settenkedett. „Idióta! Mi a fenét keresek én itt tulajdonképpen?” Figyelte a lány nyugodt, egyenletes szuszogását – mint egy sárkány. Sáfrány felnézett, és amikor meglátta saját arcát a tükörben, elkomorodott. Mi történik vele? Ha nem távozik innen gyorsan... Nekilátott, hogy kipakolja táskája tartalmát. Amikor ezzel kész volt, ismét felnézett – és a saját arca mellett egy másikat is látott, a lány kerek, fehér, figyelő arcát az ágyból. – Mivel mindent visszahoztál, szeretném, ha a helyükre is kerülnének a dolgaim – suttogta a lány. – Az arcfestékem a tükör bal oldalára kerüljön, a hajkefém jobbra. Elhoztad a fülbevalóimat is? Hagyd csak az asztalon. Sáfrány felnyögött. Elfelejtette eltakarni az arcát. – Ne próbálkozz semmivel – mondta fenyegetően. – Visszahoztam mindent, és
most elmegyek. Érthetően beszéltem? A lány magára csavarta a takaróját, és az ágy végéhez kúszott. – Te csak ne fenyegess engem, tolvaj – mondta. – Elég egyet sikoltanom, és atyám őreinek vezetője azonnal itt terem. Összeakasztanád a tőrödet az ő kardjával? – Nem – mondta Sáfrány. – Inkább a nyakadnak szegezném. Ha téged túszul ejtenélek, nem hiszem, hogy meg merné kockáztatni a támadást. – Tolvajként csak az egyik kezedet vágják le. De ha elrabolsz egy magas rangú személyt, akkor a bitófára kerülsz. Sáfrány tettetett unottsággal megrántotta a vállát. A terasz felé pillantott, és próbálta megsaccolni, hogy milyen gyorsan tudna kiugrani rajta, és felmászni a tetőre. Az új drótakadály nem volt valami egyszerű eset. – Maradj ott, ahol vagy – parancsolta a lány. – Felgyújtok egy lámpát. – Miért? – kérdezte Sáfrány idegesen. – Azért, hogy jobban lássalak – felelte a lány, és meggyújtotta a kis lámpát, melyet az ölében tartott. Sáfrány elkomorodott. Nem vette észre, hogy ilyen közel van az a lámpa a lányhoz. Tönkretette a terveit, még mielőtt kész lett volna velük. – Miért akarsz engem jobban látni? – kérdezte. – Csak hívd azokat az átkozott őröket. Gyerünk, essünk már túl rajta. – Előhúzta a selyemturbánt az inge alól, és ledobta az asztalra. – Ez minden. A lány éppen csak futólag pillantott a turbánra, és megvonta a vállát. – Úgy volt, hogy ezt fogom viselni a Gedderone-ünnepen – mondta. – De azóta találtam egy sokkal szebbet. – Mit akarsz tőlem? – sziszegte a fiú dühösen. A lány arcán félelem suhant át a dühös hang hallatán. De aztán elmosolyodott. – Tudni szeretném, hogy a tolvaj, aki ellopta az összes ékszeremet, most miért hozza vissza a zsákmányát. Ez ugyanis elég szokatlan dolog egy tolvajtól. – Jó okom van rá – mondta a fiú, inkább csak saját magának. Előrelépett, aztán vissza, amikor látta, hogy a lány ijedt tekintettel hátrálni kezd az ágyon. Sáfrány felemelte a kezét. – Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. Csak... szerettelek volna jobban látni. Ennyi az egész. – Miért? Erre nem tudott mit felelni. Azt csak nem mondhatta meg neki, hogy őrülten beleszeretett... – Mi a neved? – bukott ki belőle a kérdés. – Challice D'Arle. És a tiéd? – Hát persze – mondta, és a plafonra emelte a tekintetét. – Gondolhattam volna, hogy valami ilyesmi neved van. – A lányra sandított. – Az én nevem? Nem tartozik rád. A tolvajok nem szoktak bemutatkozni az áldozatuknak. A lány szemöldöke felszaladt. – Áldozat? De hiszen én nem is vagyok az áldozatod! Ezt már elrendezted azzal, hogy visszahoztál mindent. – Ravasz hangon folytatta. – Azt hiszem, többé-kevésbé köteles vagy megmondani nekem, hogy mi a neved, tekintettel arra, amit tettél. Te pedig olyan embernek látszol, aki nagyon is ad a kötelezettségeire, még ha azok elég
különösek is. Sáfrány elkomorodott. Miről beszél ez a lány? Ugyan mit tudhat arról, hogy ő komolyan veszi-e a kötelezettségeit? És miért van igaza? – A nevem Gyorskezű Sáfrány – felelte megadóan, majd felsóhajtott. – Te pedig a nemes D'Arle leánya vagy, aki előtt sorban állnak a kérők, s arra várnak, hogy bemutatkozhassanak neked. De egy szép napon engem is ott látsz majd a sorban, Challice, és csak te fogod tudni, hogy mi már találkoztunk. Hivatalos bemutatkozás lesz majd, és én ajándékot viszek neked, ahogy illik. – Csak nézett a lányra, és halálosan megrémült saját szavai hallatán. A lány tekintete az övébe fúródott, és érzelmeket látott benne, majd Challice felkacagott. Azonnal a szája elé kapta a kezét, és előreugrott az ágyban. – Menned kellene, Sáfrány. Valaki meghallhatott engem. Gyorsan, és vigyázz a drótakadállyal! Sáfrány zavartan az erkélyajtóhoz lépett. A lány nevetése pontot tett álmai végére. Belül halottnak érezte magát, csak egy gúnyos nevetést hallott, ami talán a saját hangja volt. A lányról lehullott a takaró, és ismét meztelenül láthatta őt. A fiú ezen megdöbbent, a lány viszont szinte nem is vette észre, hogy meztelen. Az ajtó mögül, a folyosóról, közeledő hangok hallatszottak. – Gyorsan, te bolond! – sziszegte a lány. Sáfrány fejében megszólalt a vészcsengő, és végre magához tért. Mennie kellett, méghozzá gyorsan. Átlépett a drótakadály fölött, és kinyitotta az ajtót. Megállt, és visszanézett a lányra, aki ekkorra a nyakáig húzta a takarót. Nos, a látvány legalább kárpótolta valamelyest. A szemben lévő ajtón kopogtak. Sáfrány kiugrott a teraszra, és felhúzta magát a tetőre. Lenézett a kertbe, és kis híján lezuhant meglepetésében. Az őr nem volt sehol. A helyén egy nő állt – köpönyegbe burkolózott ugyan, de Sáfrány azonnal felismerte. Az a nő volt a bárból, és egyenesen őt bámulta izzó, fekete szemével. A szoba ajtaja kinyílt. Sáfrány megrázta a fejét. „A fenébe azzal a nővel! A fenébe mindegyikkel!” Megragadta a feje fölött a faragvány szélét, és fellendült a tetőre. Kalam mozdulatlanul kuporgott a tető közepén, két kezében egy-egy kést szorongatott. Körülötte csend honolt, az éjszakai levegő súlyos volt, és szinte érezhetően vibrált a feszültségtől. Hosszú percek múltak így el. Néha már azt hitte, hogy egyedül van, hogy Fürge Ben és az a másik varázsló nincsenek a tetőn – eltűntek valahol a magasban, vagy leszálltak az egyik sikátorba, és ott csatáznak egymással. De aztán történt valami – hallott egy légvételt, ruha suhogott, bőr nyikordult, vagy egy szellő csiklandozta meg az arcát, pedig az éjszaka szélcsendes volt. Aztán ott, a szeme láttára, a sötétség kettészakadt. Két alakot látott a tető szélén egyensúlyozni. A merénylő rátalált Fürge Benre, és egy tűzgolyóval támadt rá, amitől Ben először megingott. De aztán magához tért, a fickó elé ugrott, és meglökte. Kalam a segítségére sietett. Fürge Ben eltűnt, majd ismét felbukkant, ezúttal közvetlenül a merénylő háta mögött. A varázsló kezéből előtörő kék fényű erőhullám telibe találta a merénylő hátát. Az idegen ruhája meggyulladt, ő maga pedig
előrezuhant. Fürge Ben Kalam elé perdült: – Gyerünk már! Mire vársz még? Kalam futni kezdett, barátja pedig mellette repült. Amikor elérték a tető szélét, visszafordultak, hogy még egyszer megnézzék támadóikat. A merénylőmágus valahogyan eloltotta a tüzet, és kezdett magához térni. A tető túlsó végében két társa tűnt fel. – Ugorj – mondta Ben. – Én majd elterelem a figyelmüket. – Ugyan mivel? – kérdezte Kalam, a tető szélén toporogva. Fürge Ben válaszként egy fiolát kapott elő. Megperdült a levegőben, és eldobta az üvegcsét. Kalam káromkodott, majd elrugaszkodott. Az üvegcse a tetőhöz csapódott, és halk csörrenéssel összetört. A három merénylőmágus megtorpant. Fürge Ben nem mozdult, a fehér füstöt nézte, mely az üvegszilánkok közül lassan előbodorodott. A füst lassacskán alakot öltött, és egyre növekedett. Formára elég ormótlan volt, a füst helyenként széthúzódott, mint a régi vászon, másutt viszont felbodorodott, akár a gyapjú. Csak a lény szeme látszott tisztán – két fekete rés, melyek Benre irányultak. – Te nem Tajszkrenn mester vagy – mondta a lény, gyermeki hangon. – Ez igaz – felelte Fürge Ben. – De az ő parancsnoksága alá tartozom. Te továbbra is a Birodalmat szolgálod. – A tetőre mutatott. – Ott van három ellenség, Démon. Tiste Andiik, akik itt szállnak szembe a Malaza Birodalommal. – A nevem Gyöngy – mondta kedvesen a korvalahi démon, majd a három merénylőmágus felé fordult. – Nem menekülnek – mondta meglepett hangon. Fürge Ben letörölte a homlokáról az izzadságot. Lenézett. Kalam csak halványan látszott a sikátorban alant. Őrá várt. – Tudom – mondta Gyöngynek. A felfedezés őt sem tette túl boldoggá. Tajszkrenn egyetlen korvalahi démonja képes volt elpusztítani egy egész várost. – Elfogadják a kihívást – fordult Gyöngy Fürge Benhez. – Megkíméljem őket? – Ne – felelte a varázsló. – Öld meg őket, gyorsan. – Aztán visszatérek Tajszkrenn mesterhez. – Igen. – Mi a neved, mágus? Ben habozott, aztán válaszolt: – Ben Adaephon Delat. – De akkor te már halott kellene, hogy legyél – mondta Gyöngy. – A neved rajta van azon varázslók listáján, akik Hétvárosnál elestek a Birodalommal szemben. Fürge Ben felnézett: – Mások is érkeznek, Gyöngy. Úgy fest, hogy harcolnod kell. A démon is felnézett. Fentről fénylő alakok ereszkedtek lefelé, először öt, aztán mögöttük még egy. Az utolsó alak olyan nagy erőt sugárzott magából, hogy Ben megtántorodott, és még a vér is megfagyott az ereiben. Az alak hátára valami hosszú, keskeny tárgy volt kötve. – Ben Adaephon Delat – szólalt meg a démon. – Nézd csak az utolsót. A halálba küldesz. – Tudom – suttogta Ben.
– Menekülj hát. Fel tudom őket tartóztatni addig, hogy elmenekülhess, de nem tovább. Fürge Ben ereszkedni kezdett a tetőről. Gyöngy utána szólt. – Ben Adaephon Delat, sajnálsz engem? – Igen – felelte a férfi gyengéden, majd eltűnt a sötétségben. Relik az utca közepén haladt. A széles út mindkét oldalán nagy oszlopok álltak, melyekből gáz áramlott. A fény kékeszöld ragyogást kölcsönzött a nedves macskaköveknek, a házak falának. Az eső ismét eleredt, és halkan csillogó réteggel vont be mindent. Reliktól jobbra, az utca házain túl a Felső Thalanti kupolái látszottak, a sötétszürke égbolttal a háttérben. A templom a város egyik legősibb építménye volt, alapköve több mint kétezer éve volt a helyén. A Thalanti papok is úgy érkeztek akkor, mint mindenki más – a legenda szárnyán. Relik kevesebbet tudott erről a legendáról, mint akár Murillió, akár Balek. Valami Ősi Faj egyik gyermeke itt van eltemetve a dombságban, egy gazdag és hatalmas fickó, ennyit tudott az ügyről. De ennek a legendának igen komoly következményei voltak. Ha nem lett volna az az ezernyi vájat, akkor sosem találták volna meg a hegy belsejében rejtező gázt. Sok csatorna beomlott, másokról egészen megfeledkeztek, de a többi még mindig megvolt, és egész csőrendszer épült rájuk. A sok csatorna egyikében, mely a város alatt található, ott várakozik Örvény, a Merénylők Mestere. Relik elképzelte, amint Párduc vonul lefelé, vállán a sok rossz hír súlyával, és elmosolyodott. Relik még sosem találkozott Örvénnyel, de Párduc gyakran járt le hozzá a katakombákba – a város egy patkánya a sok közül, mely a lábuk alatt rohangál. Relik tudta, hogy egy napon belőle is Klánvezér lesz, és oda kell állnia Örvény elé. Eltűnődött azon, hogy vajon mennyire fogja őt megváltoztatni ez a találkozás, de igazából az előtte álló útra gondolva, csak enyhe keserűséget érzett. Nem volt választása. Valaha, gondolta, miközben betért a Főnix fogadóhoz vezető utcába, választhatott volna másként is, és akkor egészen más irányba terelődik az élete. De azok a napok már régen elmúltak, a jövő pedig csak éjszakákat tartogatott a számára, sötétséget, mely a végső sötétségig elkíséri majd. Idővel találkozik majd Örvénnyel, esküt tesz neki, és ennyi. Ezzel bezárul majd az utolsó ajtó is. A düh, mellyel az élet igazságtalanságait, a körülötte zajló korrupciót nézi, eltűnik majd Darujhisztán csatornarendszerében. A merénylők életének hagyományaként, az utolsó áldozata saját maga lesz majd. Ez volt az, ami miatt leginkább hajtotta magát a Murillióval közös terv végrehajtásában – ez lesz majd az utolsó cselekedete, melyet az emberség vezérel. Relik felfogása szerint az árulás volt a lehető legnagyobb bűn, melyet valaki egy embertársa ellen elkövethetett, hiszen ez elvett az áldozattól minden emberit, csak a fájdalmat hagyta meg neki. Emellett a gyilkosság bocsánatos bűnnek látszott – gyors volt, és biztosan véget vetett a fájdalommal teli életnek. Ha minden a terv szerint alakul, akkor Lady Simtal, és azon férfiak, akik segítettek neki kisemmizni a férjét, Lord Collt, meghalnak, mind. Vajon ezzel jóvá lehet tenni a dolgot, kiegyenlíteni a számlát? Nem, de ezáltal visszaadhatják egy embernek a saját életét és a reményt. Számára az ilyesmi már régen elveszett, és Relik nem az a fajta ember volt, aki
szeret a hamu között turkálni. Nem maradt egyetlen szikra sem, nem éledhet újjá a tűz. Az élet mások privilégiuma volt, ő pedig csak annyi hatalmat mondhatott a magáénak, amivel elvehette másoktól ezt a privilégiumot. Talán nem is ismerné fel az esélyt, ha az elé állna, akkor sem. Túl idegen volt már, túl régóta élt kísértetként. Ahogy közeledett a Főnix fogadó bejáratához, Relik meglátta Sáfrányt, aki szintén a nemes intézmény felé tartott. Relik gyorsított léptein. – Sáfrány! – kiáltotta. A fiú megriadt, aztán amikor meglátta, hogy csak Relik az, megállt, és bevárta. Relik elkapta a karját, és egy szó nélkül bevonszolta őt egy közeli sikátorba. Az árnyékban megszorította Sáfrány karját, maga elé rántotta őt, és közelebb hajolt hozzá. – Figyelj rám! – sziszegte a fiú arcába egészen közelről. – A liga legjobbjait megölték ma éjjel. Ez nem játék. Tartsd magad távol a tetőktől, értetted? – Sáfrány bólintott. – És add át ezt az üzenetet a nagybátyádnak. Egy Karmos jár a városban. – A fiú szeme elkerekedett. – És valaki más is. Valaki, aki az égből érkezik, és megöl mindenkit, aki a szeme elé kerül. – Mammot bácsinak? – Csak mondd meg neki. Most pedig figyelj nagyon, Sáfrány. Mondok valamit, mint férfi a férfinak. Mint barátod beszélek, érted? – Sáfrány ismét bólintott. Arca falfehér volt. – Ha ezen az úton haladsz tovább, akkor hamarosan holtan végzed. Nem érdekel, hogy milyen izgalmas számodra ez az életmód, ami neked izgalom, az másoknak keserűség. Ne szívd tovább a város vérét, fiam. Nem valami hősies dolog mások vérét szívni. Értetted, amit mondtam? – Igen – suttogta Sáfrány Relik elengedte a fiú karját, és hátralépett. – Most pedig tűnés! – Meglökte a fiút, ki az utcára, majd figyelte, ahogy Sáfrány eltántorog a sarokig, befordul, és eltűnik. Nagy levegőt vett, és csodálkozva látta, hogy a keze remeg, miközben a köpönyegét gombolgatja. Murillió lépett elő az árnyékból. – Nem vagyok benne biztos, hogy működni fog, de azért szép próbálkozás volt, barátom. – Barátja vállára tette a kezét. – Baruk mesternek feladata van számunkra. Kruppe ragaszkodik hozzá, hogy Sáfrányt is magunkkal vigyük. Relik elkomorodott: – Vigyük? Tehát elhagyjuk Darujhisztánt? – Attól tartok, hogy igen. – Menjetek nélkülem – mondta Relik. – Baruknak mondjátok azt, hogy nem találtatok meg. Most nem mehetek, kritikus időszakot élünk, a tervünk szempontjából is. – Történt még valami, Nom? – Hallottad, hogy milyen üzenetet küldtem Sáfrány nagybátyjának? Murillió megrázta a fejét. – Későn értem ide. Csak azt láttam, hogy bevonszolod a fiút a sikátorba. – Nos – mondta Relik –, akkor menjünk be. Csuklyás igazán élvezhette ezt a mai éjszakát, barátom.
A két férfi együtt hagyta el a sikátort. A Főnix fogadó előtti utcát már elérték a hajnal első sugarai a finoman szitáló eső fátyolán keresztül. A tető közepén egy nagy halom csont és még parázsló hamu hevert, mely időnként sziszegő hangot hallatott. Fürkész Anomander a helyére tette a kardját. – Tizenkettőtöket küldtem ide – mondta a mellette álló fekete köpönyeges alaknak. – De most csak nyolcan vagytok. Mi történt, Serrat? A Tiste Andii nő láthatóan nagyon kimerült volt: – Kemény munka volt, Uram. – Folytasd – mondta Fürkész kurtán. Serrat felsóhajtott. – Jekaralnak kis híján kitört a nyaka, és eltört három bordája. Boruld arca szinte felismerhetetlen, eltört az orra, az álla, a járomcsontja... – Kivel harcoltak? – szakította félbe Fürkész a kimerült hadnagy beszámolóját. – Csak nem a Liga Mestere bújt elő a rejtekéből? – Nem, Uram. Jekaral és Boruld egy emberrel harcoltak, aki nem a Liga soraiból került ki. Fürkész szeme dühösen felvillant: – Karmos? – Valószínűleg. Egy Főmágus is volt vele. Ő dobta ide nekünk játékszernek ezt a korvalahit. – Igen, nagyon is a Birodalomra vallott a helyzet – mormogta Fürkész. A halmot figyelte közben, mely lassan kezdte magát beleenni a tető anyagába. – Úgy látom, Tajszkrenn idézhette meg. – Arcán kegyetlen mosoly villant. – Kár volt felébreszteni szegényt ma éjjel. – Dashtalt egy mérgezett nyíl találta el – mondta Serrat. – A Liga egyik embere volt az. – Habozott. – Uram, nehéz dolgunk volt Brood hadjáratában. Pihenésre volna szükségünk. Ma éjjel hibákat követtünk el. A Liga néhány embere kicsúszott a kezünkből, és ha nem válaszoltál volna a hívásomra, akkor a démon legyőzése során még több vért veszíthettünk volna. Fürkész csípőre tette a kezét, és a hajnali eget nézte. Egy perc múlva felsóhajtott. – Ó, Serrat. Ne gondold, hogy nincs szívem. De a Liga Vezetőjét muszáj kiiktatnunk. Az egész Liga-ügyet le kell zárnunk, méghozzá minél hamarabb. – A hadnagyhoz fordult. – Ezzel a Karmossal, akivel találkoztatok, gondolod, hogy megbeszélésre készültek? – Nem, uram – felelte Serrat. – Csapdát állítottak neki. Fürkész bólintott. – Remek. – Elhallgatott, és violaszín szemmel nézett Serratra. – Térjetek hát vissza a Hold Szülöttébe. Jekaralra a legfőbb papnő fog ügyelni, személyesen. Serrat meghajolt: – Köszönjük, Uram. – A többiekhez fordult, és intett nekik. – Még valami – szólt Fürkész a merénylőmágus csapat után. – Szép munkát végeztetek. Megérdemlitek a pihenést. Három napot és három éjszakát kaptok, melyet azzal tölthettek, amivel akartok.
Serrat ismét meghajolt: – Gyászolni fogunk, uram. – Gyászolni? – A mérgezett nyíl megölte Dashtalt. A mérget egy alkimista készítette, uram. Egy nagy tudású alkimista. Paraldehidet tartalmazott. – Értem. – Visszatérsz velünk te is, uram? – Nem. A hadnagy harmadszor is meghajolt. A nyolc Tiste Andii egy emberként mozdult. Felemelték a kezüket, és eltűntek. Fürkész lenézett a sistergő kis foltra, mely éppen akkor rágta át magát a tetőn. Eltűnt a szeme elől. Lentről halk puffanás hallatszott. Fürkész felsóhajtott, és felnézett az égre. Pálinkás őrmester egy ideig hintázott széke két hátsó lábán, majd hátradőlt, és a málladozó falnak támaszkodott. A kicsi, koszos szoba verejtéktől és vizelettől bűzlött. A tőle balra lévő fal mentén két fakeretes ágy állt, rajtuk szalmával tömött matracok. A három másik rozoga széket a szoba egyetlen asztala köré húzták. Kalapács, Sunyi és Muzsikus ültek az asztal körül és kártyáztak. Egy olajlámpás függött az asztal felett, ennek a fényénél játszottak. Elvégezték a munkájukat, a Méltóságok Csarnokánál pont szürkületkor fejezték be a dolgukat. A moranthokkal kötött szövetség ideje előtt a malaza szabotőrök csupán egyszerű, ám nagyszájú utászok voltak, akik csatornákat ástak, és kapukat döntöttek ki a helyükből. A moranth vegyészek egy sor újdonságot hoztak a malaza hadviselésbe – folyékony és porított robbanószerek egész sorát, melyek általában a levegővel érintkezve robbantak fel. Egy lassan működő sav volt az, ami az égetetlen agyagtéglákba lyukakat fúrt, így jutott el a levegő a robbanóanyagig. Szabotőrnek lenni művészetté vált, az agyag sűrűségének, keménységének és a sav erejének kiszámítása pedig csalóka feladat volt, melynél csak keveseknek adatott meg, hogy hibáikból tanuljanak. Pálinkás véleménye szerint Sunyi és Muzsikus borzalmas katonák voltak. Nem is emlékezett rá, hogy mikor látta őket utoljára karddal a kezükben. Az alapkiképzés óta, a hadjáratban eltöltött évek során az a kevés kis fegyelmezettség is leolvadt róluk, amit beléjük vertek. Viszont ha szabotőr munkáról volt szó, nem akadt náluk jobb. Pálinkás most valahogy máshogyan nézte három katonáját, mint általában. Pár perce mozdulatlanul, szótlanul ültek az asztalnál. Muzsikus egyik új játékáról lehet szó, gondolta. Ez a fickó mindig újabb kártyajátékokat talál fel, és ha sarokba szorítják, akkor gyorsan újabb szabályokat talál fel, hogy kivágja magát. De annak ellenére, hogy mindig szidták, sosem maradt játékostársak nélkül. – Ezt teszi az unalom – mondta magában. De nem, több volt ez, mint egyszerű unalom. A várakozásba bele lehetett őrülni, főleg, ha két barátját várta az ember. Fürge Ben és Kalam veszélyes helyre mentek, és nem tudhatták, hogy nem fekszeneke holtan valamelyik sikátorban. Ez pedig igencsak megnehezítette a dolgukat. Pálinkás tekintete az egyik ágyra vándorolt, ahol ott hevert a páncélja és a kardja. A lánccal szövött páncél rozsdás volt, de úgy festett, mintha véres lenne. A láncszemek
pár helyen hiányoztak, másutt eltépődtek. Csontjában, húsában is megmaradt a sérülések nyoma – minden vágás, minden csapás nyoma úgy köszöntötte reggelente, mint valami régi cimbora. Az egyszerű bőrmarkolatú kard az oldalán hevert, a bőrrel bevont fa hüvely mellett. Az öv lelógott az ágyról. A fegyver az első csatája után került hozzá, a halottak mezején találta. Akkoriban még mindig ott volt a csizmáján az apja bányájának pora, és úgy látta, hogy a Birodalom katonájaként az egész világ a lábai előtt hever majd. A kard úgy került hozzá, hogy fényes volt, és egyetlen karcolás sem látszott a pengén. Ezt ő személyes mércének is vette. Pálinkás most már csak a semmibe meredt. Elméje ismét ifjúsága szürke, kanyargós ösvényeit járta, s az ismerős úton furcsa szomorúságot érzett, melynek nem tudta az okát. Az ajtó kivágódott, és előbb egy felhőnyi párás levegő libbent be rajta, majd Ügető. A barghaszt szénfekete szeme az őrmester tekintetébe fúródott. Pálinkás gyorsan felpattant. Az ágyhoz lépett, és felcsatolta a kardját. Az asztalnál a többiek nem is néztek fel a kártyajátékból, s egyetlen gondjuk az volt, hogy ha megmozdultak, a székek nyikorogtak alattuk. Pálinkás ellépett ügető mellett, és behúzta az ajtót. Csak egy résnyire hagyta nyitva. Kikukucskált az utcára. Az utca túloldalán, egy sikátor bejáratában, két alak botladozott. A nagyobbik erősen a kisebbikre támaszkodott. Pálinkás felszisszent. – Kalapács – szólt hátra. Az asztalnál a gyógyító komor arccal két társára nézett, és letette a kártyáit az asztalra. A két alak átvágott az utcán. Pálinkás keze a kardja markolatára tévedt. – Melyik? – kérdezte Kalapács, miközben az egyik ágyon igyekezett rendbe rakni a lepedőt, takarót. – Kalam – felelte az őrmester. Amikor a két férfi elérte az ajtót, kinyitotta azt, majd gyorsan becsukta mögöttük. Intett Ügetőnek, aki a lefüggönyözött ablak elé lépett, felcsippentette a függöny egyik sarkát, és az utcát kezdte fürkészni. Kalam sápadt volt, szinte teljes súlyával Fürge Benre támaszkodott. A merénylő sötétszürke inge csupa vér volt. Kalapács odalépett, hogy segítsen a varázslónak, és együttes erővel az ágyra fektették a sebesültet. Amint Kalam vízszintes helyzetbe került, Kalapács elhessegette onnan Fürgét, és nekilátott, hogy leszedje a merénylőről az inget. Fürge Ben megrázta a fejét Pálinkás felé, és leült a székbe, melyben korábban Kalapács foglalt helyet. – Mit játszotok? – kérdezte, majd felkapta Kalapács lapjait. Arca elkomorodott. Sem Sunyi, sem Muzsikus nem válaszolt. – Nekem fogalmam sincs – mondta Pálinkás helyettük, miközben Kalapács mögé lépett. – Csak ülnek és bámulnak maguk elé. Fürge Ben elvigyorodott. – Aha, szóval egy várakozós játék, mi, Muzsikus? – Kényelmesen hátradőlt a székben, és kinyújtotta a lábát. Kalapács felnézett az őrmesterre. – Egy ideig feküdnie kellene – mondta a gyógyító. – A seb tiszta, de elég sok vért vesztett. Pálinkás leguggolt, és figyelmesen a merénylő vértelen arcába nézett. Kalam állta
őrmestere tekintetét. – Szóval? – kérdezte Pálinkás. – Mi történt? Fürge Ben válaszolt a háta mögött: – Volt egy kis máguspárbaj odakint. Kalam bólintott. – És? – kérdezte Pálinkás. Felállt, és a mágus felé fordult. Fürge Ben enyhén kihúzta magát a székben. – Elég meleg volt a helyzet. El kellett engednem egy Birodalmi démont, hogy élve megússzuk. A szobában mindenki elcsendesedett. Ügető az ablakban állt, de most megfordult, és egy törzsi védekező mozdulatot tett, vagyis kezét végighúzta az arcán lévő tetoválás vonalán. Pálinkás hangja csendes volt: – Szabadon kódorog a városban? – Nem – felelte a mágus. – Meghalt. – Kivel futottatok ti össze?! – üvöltött fel Pálinkás. – Nem tudom biztosan – felelte Fürge Ben halkan. – Bármi volt is az, kevesebb mint egy perc alatt elintézte a démont. Még csak egy saroknyira voltam tőlük, amikor meghallottam a halálsikolyát. Merénylőmágusok voltak, őrmester, és az égből szálltak alá. Láthatóan arra készültek, hogy kiiktatják a város Ligáját. Pálinkás visszalépett a székéhez, és belezuhant. A fa fájdalmasan megreccsent alatta. – Az égből jöttek. Akkor Tiste Andiik lehettek. – Igen – mormogta Fürge Ben. – Mi is erre gondoltunk. A varázslatoknak furcsa mellékízük volt. Régi, sötét és jéghideg. Kurald Galain. – Amennyire mi láttuk, elég alapos munkát végeztek – szólt közbe Kalam. – Nem létesítettünk kapcsolatot velük, őrmester. Túl meleg volt a helyzet. – Tehát a Hold Ura aktívan jelen van a városban. – Pálinkás elgondolkodott, majd a szék támlájára csapott öklével. – S ami még rosszabb, egy lépéssel előttünk jár. Tudta, hogy kapcsolatba akarunk majd lépni a Ligával, úgyhogy mit csinált? – Kiirtja a Ligát – mondta Kalam. – Micsoda egy arrogáns alak! – Arrogáns, ez igaz, de ennek is megvan az oka, ezt elismerem – mondta Pálinkás, egy kis fintor kíséretében. – Azon tűnődöm, hogy vajon mennyire profi a város Ligavezetője. Elég jó lehet ahhoz, hogy kiálljon egy Tiste Andii ellen? Kétlem. – Ami azt a másik dolgot illeti – mondta Fürge Ben –, sikerült. Az őrmester egy pár másodpercig csak nézett rá, aztán biccentett. – Összefutottunk Siralommal is – mondta Kalam, majd amikor Kalapács a sebre nyomta a kezét, elfintorodott. A gyógyító néhány szót mormolt. – Igazán? Elküldtem őt egy kövér fickó után, akiről úgy gondolta, hogy fontos lehet. Hogy lehet, hogy belétek botlott? Fürge Ben elcsodálkozott. – Tehát ezúttal igazat mondott. Nem tudom, miként talált ránk, de felkutatta nekünk azt az embert, akit kerestünk. Kalapács felemelte a kezét. A seb helyén most már csak egy rózsaszín heg látszott. Kalam köszönetet mondott, és felállt. Pálinkás a szék támláján zongorázott.
– Ha tudnánk, hogy ki vezeti ezt az átkozott várost, akkor mi magunk is elintézhetnénk az ügyet. A merénylő felszisszent. – Talán ha egyesével levadásszuk a Tanács tagjait, akkor eljutunk az igazi vezetőig. – Nem is rossz ötlet – mondta komoran az őrmester, majd felállt. – Dolgozzátok ki. A Hold ura tud arról, hogy itt vagyunk, így, hogy megjelent ez a démon, főleg. Gyorsan kell cselekednünk. – Felrobbanthatnánk a Méltóság-dombot – vetette fel Muzsikus. – Van elég muníció hozzá? – kérdezte Pálinkás. Muzsikus arcáról lehervadt a derű. – Nos, hát annyi van még, hogy egy-két házat felrobbantsunk, talán. De ha felszedünk valamennyit abból, amit beépítettünk az utakba... – Kezd nagyon abszurddá válni a helyzet. Nem, maradjon csak úgy minden, ahogy van. – Pálinkás nézte a nem létező kártyajátszmát. Úgy tűnt, teljes mozdulatlanság uralkodik benne. Egy zsákutca. Az őrmester tekintete összeszűkült. Talán valamit így próbálnak vele közölni a többiek? Kelet felől narancsos és sárga fénysugarak érkeztek, s rezes fényűre festették a város házfalait, utcaköveit. Az utcákon csend honolt, csak a víz csordogálása hallatszott, pedig a polgárok már ébredeztek házaikban. Azok a farmerek, akiknek már nem maradtak piacra szánt terményeik, hamarosan fogják a kis kordéjukat, szekerüket, és kizötyögnek a városból. A kereskedők nem sokára kinyitják boltjukat, hogy a kora reggeli bevásárlók tömege nekik is profitot hozzon. A Szürkearcok Darujhisztán minden körzetében nagy munkában vannak ilyenkor hajnalban, elzárják a kis csapokat, melyeken át a lámpásokba áramlik a gáz. Aztán a kereszteződésekben kis csoportokat alkotnak, és az első reggeli harangszóval eltűnnek az utcákról. Siralom nézte, ahogy Sáfrány gondterhelt arccal levonul egy ház lépcsőjén. A lány egy fél utcával lejjebb állt, olyan árnyak között, melyeknek láthatóan eszük ágában sem volt eltűnni a hajnallal. Kicsivel korábban Siralom a saját bőrén érezte a birodalmi démon halálát. A démonok általában visszatértek a saját világukba, ha túl nagy sérülést szenvedtek, eléggé legyengültek ahhoz, hogy az idézés láncai lehulljanak róluk. De a korvalahit nem pusztán elűzték, vagy legyengítették. Olyan véglegesen megszűnt létezni, hogy Siralom komolyan megingott. Igazi halál volt. Még mindig visszhangzott a fejében a démon kétségbeesett halálsikolya. Az Érmehordozóval kapcsolatban megszűnt minden kételye, minden aggálya. Most már biztosan tudta, hogy meg kell őt ölnie. Méghozzá hamarosan. Csupán a fiú cselekedeteinek rejtelmessége miatt nem cselekedhetett azonnal. Vajon pontosan milyen mértékben irányítja Oponn ezt a fiút? Tudta, hogy a fiú látta őt a D'Arlevillában, közvetlenül azelőtt, hogy felmenekült volna a tetőre. Az, hogy fényt látott kiszűrődni a szobából, csak megerősítette az elhatározását, hogy követni fogja a fiút. A D'Arle család igen jelentős erőt képviselt Darujhisztánban. Elég meredek feltételezésnek tűnt, hogy Sáfrány valamiféle romantikus szerelmi viszonyban van a család leánykájával, de ugyan mi másra következtethetett volna a látottakból? Tehát a kérdés továbbra is a következő: vajon Oponn közvetlenül irányítja a fiút, hogy
befolyásolja a Városi Tanács döntéseit? Vajon mire lehet képes ez a leányzó? Az biztos, hogy pozíciójából adódóan elég nagy botrányt robbanthatna ki. De mi is Esztraiszián D'Arle tanácstag pontos feladata? Siralom rádöbbent, hogy bár sokat tud Darujhisztán politikai erőiről, még mindig nem tud eleget ahhoz, hogy megtippelhesse, mi Oponn célja. D'Arle tanácstag Turban Orr ellenfele volt a semlegességi nyilatkozat ügyében – de ugyan mit számított ez? A Malaza Birodalmat egy cseppet sem érdekelte ez a kérdés. Kivéve persze, ha a nyilatkozat nem csupán üres beszéd. Vagy talán ez a Turban Orr egy, a Birodalom által támogatott puccsra készül valójában? Az ilyen kérdésekre csak lassacskán kaphat választ. Tudta, hogy türelmesnek kell lennie. De szerencsére a türelem az erényei közé tartozott. Remélte, hogy a második alkalom, amikor megmutatta magát a fiúnak, ott a kertben, pánikot kelt majd – de legalábbis Oponnak kedvét szegi, ha az isten közvetlenül az irányítása alá vonta a fiút. Siralom a sötét árnyak közül figyelte, ahogy a Relik nevű bérgyilkos magával viszi a fiút. Szerencséje volt, amiért kihallgathatta Sáfrány és Murillió beszélgetését. Úgy nézett ki, hogy a fiúnak védelmezői vannak, méghozzá egy igen különös kis társaság, ha valóban az a kicsi, kövér, Kruppe nevű ember a csapat vezetője. Az pedig, hogy Sáfrányt a „mesterük” parancsára viszik ki a városból, csak még bonyolultabbá tette a helyzetet. Tudta, hogy hamarosan lépnie kell. Úgy számolta, hogy a védelmet biztosító Murillió és Kruppe nem jelenthet majd komoly akadályt. Bár a kis kövér ember láthatóan több volt, mint aminek mutatta magát, nem úgy nézett ki, mint akinek a közelharc lenne a legfőbb erőssége. Tehát a város falain kívül fogja megölni ezt a Sáfrány gyereket. De előbb kideríti, hogy mi a küldetésük, és hogy pontosan kinek is dolgoznak. Előbb minden részletnek a helyére kell kerülnie. Pálinkás őrmesternek egy kicsit várnia kell majd az újonca visszatértére. Siralom ezen elmosolyodott, mivel tudta, hogy az egész szakasz nagyon megkönnyebbül majd, ha nem találják őt sehol. Ami pedig a többi dolgot illeti – a Kalam és Fürge Ben által fenyegető veszélyt – nos, mindennek eljön a maga ideje. Baruk alkimistának lassan végre múlni kezdett a migrénje. Bármilyen erőt szabadítottak is a városra, az eltűnt. Az olvasószékében ült, és egy ruhába csomagolt jégdarabot szorított a homlokához. Valamit megidéztek. Ebben biztos volt. Az erőhullámok egy démonra utaltak. De ezzel még nem volt vége. Egy másodperccel azelőtt, hogy a jelenség eltűnt volna, az alkimista erős sokkot kapott, amelytől kis híján eszméletét vesztette. A lénnyel együtt üvöltötte annak halálsikolyát, saját kiáltása kihallatszott a folyosóra is. Fegyveres őrei lélekszakadva rohantak fel a szobájához. Baruk valahogy rosszul érezte magát, olyan volt, mintha a lelkét verték volna meg. Egyetlen rövidke pillanatig egy teljesen sötét világba látott be, és ebből a sötétségből fakerekek nyikorgása, láncok csörgése és elveszett lelkek ezreinek sóhaja hallatszott. Amikor ennek vége volt, ismét a szobájában találta magát. Ült a székében, Roald pedig ott térdepelt mellette, egy darab friss jéggel, amelyet akkor hozott fel a pincéből. Most egyedül ült a dolgozószobájában, és a homlokához szorított jég forrónak tetszett ahhoz képest, amit a szívében érzett. Kopogtak az ajtón, és Roald
dugta be a fejét a résen. Arca gondterheltnek tűnt. – Uram, látogatód érkezett. – Valóban? Ilyenkor? – Imbolyogva felemelkedett a székéből. – És ki az? – Fürkész Anomander úr. – Roald habozott. – És... még valaki. Baruk elkomorodott: – Hívd be őket. Fürkész lépett be a szobába, a kezében egy kutya nagyságú szárnyas démont tartott, méghozzá a tarkójánál fogva. A démon sziszegett, tekergőzött, és könyörgő szemmel nézett Barukra. – Ez az izé követett engem idáig – mondta Fürkész. – A tiéd? A meglepett Baruk bólintott. – Gondoltam – mondta Fürkész, és elengedte a démont. Az gyorsan átrepült a szobán, és az alkimista lábánál ért földet. Baruk lenézett a démonra. Az reszketett, mint a nyárfalevél. Fürkész az egyik székhez lépett, és leült. Hosszú lábait kinyújtotta. – Mozgalmas egy éjszaka – mondta. Baruk intett, mire a démon egy kis pukkanó hang kíséretében eltűnt. – Az bizony – mondta. – A szolgálóm éppen egy küldetést teljesített. Nem is sejtettem, hogy ebben te is benne leszel. – A Tiste Andii elé lépett. – Miért voltál ott a merénylők háborújának kellős közepében? – Miért ne lettem volna? – kérdezett vissza Fürkész. – Hiszen én kezdtem az egészet. – Tessék? Fürkész mosolyogva nézett fel Barukra. – Te nem ismered a Császárnőt olyan alaposan, mint én, Baruk. – Ezt kérlek, fejtsd ki bővebben – az alkimista arca kezdett pirosodni. Fürkész elfordította a tekintetét. – Mondd csak, Baruk – kezdte, és visszafordult Baruk felé –, ki az a személy a városban, aki tudhat a titkos tanácsodról? És ki az, akinek haszna lenne abból, ha eltávolíthatna téged? És végül, de nem utolsósorban, ki az, aki könnyedén meg is ölhetne téged? Baruk nem válaszolt azonnal. Lassan az asztalhoz sétált, amelyre egy frissen festett térkép volt kiterítve. A térkép fölé hajolt, keze az asztal szélén nyugodott. – Azt feltételezed, hogy a Császárnő megkeresi Örvényt. Hogy ajánlatot tesz neki. – Rád és a többi Főmágusra – mondta Fürkész Baruk háta mögül. – A Császárnő egy Karmost küldött ide, de nem a város védelmi rendszerének kutatására, hanem azért, hogy megkeresse a Ligát. Persze nem voltam ebben egészen biztos, de meg akartam akadályozni a dolgot mindenképpen. Baruk tekintete a térkép vörös foltját fürkészte. – Ezért aztán ideküldted a bérgyilkosaidat, hogy töröljék el a Ligát a föld színéről. Hogy legyengítsék Örvényt. – Fürkészhez fordult. – És aztán mi a terved? Megölöd őt? És mindezt egy elmélet miatt? – Ma éjjel – mondta Fürkész nyugodt hangon – megakadályoztuk, hogy a Karmos kapcsolatba lépjen a Ligával. A démonod jelentése is igazolni fogja ezt. És különben
is, ugye nem azt akarod mondani, hogy Örvény halála és a városi merénylők számának megcsappanása olyan nagyon rossz? – De attól tartok, ez így van. – Baruk járkálni kezdett, hogy levezesse növekvő dühét. – Lehet, hogy a Császárnőt nem ismerem olyan jól, mint te, Fürkész, de ezt a várost jól ismerem, sokkal jobban, mint amennyire te valaha is fogod. – Végigmérte a Tiste Andiit. – Neked Darujhisztán csak egy újabb harcmező, csak egy újabb csata a Császárnővel való örökös háborúdban. Téged egy cseppet sem érdekel, hogy mi lesz ennek a városnak a sorsa, miként maradhatna fenn, és hogy miként boldogul már háromezer éve. Fürkész vállat vont: – Akkor hát világosíts fel. – A Városi Tanácsnak megvan a maga feladata, méghozzá igen fontos feladatról van szó. Ők a városi ítélkezés gépezete. Az való igaz, hogy a Méltóságok Csarnoka sok intrikának, kicsinyes hatalmi vitáknak ad helyet, de akkor is ott hajtanak végre mindent. – De mi köze van mindennek Örvényhez és a bérgyilkos bandájához? Baruk elfintorodott. – Mint minden telepakolt szekérnek, ennek a kerekeit is zsírozni kell olykor. A merényletek lehetősége nélkül a nemesi családok már régen kiirtották volna egymást, és tönkretették volna a várost is egy polgárháborúval. Másrészről pedig a Liga hatékony működése lehetőséget ad arra is, hogy a vendettákat, a vitákat, kordában tartsuk. Ők a vérontás garantált és szinte hivatalos eszközei, és a vérontás önmagában elég bonyolult és kellemetlen ügy. Általában a nemesek nem tudnák ezeket személyesen intézni, a finom gyomruk miatt. – Különös – mondta Fürkész. – De mégis, nem gondolod, hogy ez az Örvény nagyon is odafigyelne egy, a Császárnőtől érkező ajánlatra? Hiszen Laseenről köztudott, hogy a meghódított városok irányítását szívesen bízza rá volt merénylőkre. Sőt, a jelenlegi Öklöknek legalább egyharmada merénylőként kereste kenyerét régebben. – Nem érted hát? – Baruk arca elsötétedett. – Nem egyeztettél velünk, és ez elfogadhatatlan. – Nem válaszoltál a kérdésemre – vágott vissza Fürkész hidegen. – Elfogadná Örvény az ajánlatot? Meg tudná tenni? Van ilyen jó, Baruk? Az alkimista elfordult: – Nem tudom. Ez a válaszom mindhárom kérdésedre. Fürkész kemény arccal nézett Barukra. – Ha tényleg nem lennél több, mint egy egyszerű alkimista, akkor lehet, hogy el is fogadnám ezt a választ. Baruk szárazon elmosolyodott: – Ugyan miből gondolod, hogy több vagyok annál? – Kevesen akadnak, akik remegés nélkül ellent mernének nekem mondani. Nem vagyok hozzászokva, hogy valaki egyenrangú félként bánik velem. – A Látásnak több útja is van, s van közöttük bonyolultabb és egyszerűbb is. – Baruk a kandallóhoz sétált, elővett egy kancsót, aztán a polcról levett két
kristálypoharat, és bort töltött. – Ő egy Főmágus. Mindannyiunknak vannak mágikus védvonalai, de Örvény ellen... Fürkész csatlakozott az alkimistához. Elfogadta a bort, és megemelte a poharat. – Sajnálom, hogy nem értesítettelek téged. Igazság szerint nem gondoltam, hogy ez ennyire fontos lehet. Egészen ma estig nem döbbentem rá, hogy a földre küldött Liga milyen bonyodalmakat fog okozni. Baruk belekortyolt a borába. – Fürkész Anomander, valamit tudni szeretnék. Ma éjjel megjelent valami a városban, valaki megidézte. – A Korvalah-démonok egyike, Tajszkrenné – felelte Fürkész. – Egy Karmos varázsló engedte szabadjára. – Belekortyolt a sötét italba, egy percig a szájában tartotta, majd lenyelte. – Elment. – Elment? – kérdezte Baruk. – Hová? – El Tajszkrenn közeléből – mondta Fürkész, kemény mosollyal. – Már senki sem érheti el. – A kardod – mondta Baruk, és beleborzongott az emlékbe. A szekérkerekek nyikorgása, a láncok csörgése, az ezernyi elveszett lélek nyögése. És a sötétség. – Ja, majd elfelejtettem – mondta Fürkész, miközben újratöltötte poharát. – Megkaptam a két palási varázsló fejét. Ahogy megígérted. Tisztelem a hatékonyságodat, Baruk. Tiltakoztak a varázslók? Baruk elsápadt. – Elmondtam nekik, hogy mik a lehetőségeik – mondta halkan. – Nem, nem tiltakoztak. Fürkész könnyed nevetése hallatán szinte a vér is megfagyott Baruk ereiben. A távoli hang hallatán Kruppe felállt. A kis tüzecske kitartóan lobogott előtte, de egyre kevesebb hőt adott. – Ah – sóhajtott fel Kruppe. – Kruppe keze már csaknem lefagyott, de a füle még mindig éles. Mi lehet ez a hang, melyet mostani álmának legkülsőbb régiójából hall? Ismerheti vajon a forrását? – Talán igen – szólalt meg mellette K'rul. Kruppe meglepett arccal nézett hátra az Ősi Istenre. – Kruppe azt hitte, hogy már régen távoztál, Ősi Alak. De természetesen felettébb örül, hogy újra láthat téged. A csuklyás istenség bólintott. – A gyermek Szélfogóval minden rendben van. A rhivik védelmezik őt, és gyorsan fejlődik, mint minden Lélekvesztett. Most egy hatalmas hadúr vigyáz rá. – Remek – mondta Kruppe, mosolyogva. A távoli hangok ismét magukra vonták a figyelmét. Csak bámult a sötétségbe, és nem látott semmit. – Mondd csak, Kruppe – mondta K'rul. – Mit hallasz? – Egy hatalmas kocsi, vagy valami hasonló dolog mozgását – mondta Kruppe, komor arccal. – Hallom a kerekek nyikorgását, a láncok csörgését, a rabszolgák nyögéseit. – Dragnipur a neve – mondta K'rul. – És egy kard.
Kruppe arca erre még jobban elkomorodott. – Hogy lehet egy rabszolgákat vezető szekér kard? – A sötétségben kovácsolták, láncai pedig olyan lelkek, melyek még a világosság eljötte előtt léteztek a földön. Hordozója a tieid között jár, Kruppe. Kruppe elméjében megjelent a Sárkányok Asztala. Egy félig emberi, félig sárkány alakot látott. A Felsőbb Ház, Sötétség Lovagja, más néven a Sötétség Fia. A férfi egy fekete kardot tartott a kezében, melyből füstös láncok tekergőztek a semmibe. – A Lovag Darujhisztánban van? – kérdezte Kruppe. Félelmében reszketni kezdett. – Darujhisztánban – felelte K'rul. – És körülötte, és fölötte. Jelenléte a hatalomnak valóságos ólomsúlyát jelenti, s nagy veszély leselkedik a városra. – Az Ősi Isten Kruppéhez fordult. – Szövetséget kötött Baruk Mesterrel és a T'orrud Titkos Szövetségével – Darujhisztán titkos urai kétszínű társra leltek. Ma éjjel a városodban Dragnipur megkóstolta egy démon vérét, Kruppe. Soha nem szomjazik túl sokáig, és még mielőtt véget érne a játszma, még több vért fog inni. – Ellenállhat neki bárki is? – kérdezte Kruppe. K'rul megvonta a vállát. – Amikor elkészült, nem volt élő, aki ellenállt volna neki, de ez régen volt, még jóval az én időm előtt. Nem tudok választ adni a kérdésedre. Van még egy hírem, egy nagyon kis hírem, sajnos. – Kruppe kíváncsian hallgat. – Az úttal kapcsolatos, melyre Baruk mester küld benneteket a Gadrobi-dombságba. Ősi erő éled ott, hosszú idő után. Tellan – az Imassok ereje; de amit megérint, az Omtose Phellack – Ősi jaghuta erő. Kruppe, ne állj az útjukba. Az Érme Hordozójára pedig különösen ügyelj. Ami érkezik, az éppen olyan veszélyes, mint a Lovag és a Kard, és olyan régi is. Járj óvatosan, Kruppe. – Kruppe mindig óvatosan jár, K'rul.
Ötödik könyv
A Gadrobi-hegység
A vékony bőr sátorfal mögött egy gyermek ül, előtte kopott selyemdarabon egy Asztal van kiterítve. A leány még beszélni sem tud, s a szeme előtt kibontakozó jeleneteket ebben az életében még nem láthatta. A gyermek egy magányos lapot néz, melynek neve Obeliszk, a szürke kő s érzi a durva felületet is gondolatban. Obeliszk sírja egy füves dombtető úgy áll ki a földből, mint egy ököl, múltnak, jelennek és jövőnek tanúja. A gyermek szeme elkerekedik a félelemtől hiszen repedéseket lát a sziklán végigfutni a kövek kövén, és tudja, hogy megkezdődött a széthullás. Ezüstróka Hurlochel Felderítő Hatodik Hadtest
Tizennegyedik fejezet
A parton láttam meg őket tekintetük mélysége halhatatlan háborút hirdetett a jaghuták tengerének sóhajtozó tömege ellen... Gothos Tekercsek Gothos (szül.?)
A harmadik évezred 907. éve Fanderay évszaka az Öt Agyar évében Malaza időszámítás szerint Hamvas Álmának 1163. éve T'lan Imass időszámítás szerint A Gyülekezés Éve, Tellann Éledése
Ahogy teltek a napok, Árva Végrehajtó érezte, hogy végre ismét éledezik a határozottsága, s lassan elmúlik a kimerültség és a depresszió hatása. A gondolat, hogy ilyen könnyen hanyaggá válhatott, megrázta, és ez igen különös, szokatlan érzés volt számára. Nem tudta, hogyan dolgozza fel, így kicsit bizonytalan maradt, mert azt sem tudta, vajon mennyire bízhat önmagában. Ahogy végre megpillantotta a Gadrobidombság vonulatait, először délen, aztán nyugaton is, egyre növekedett benne az érzés, hogy vissza kell nyernie az önbizalmát. A küldetés döntő pillanata egyre közeledett. Ha sikeresen megtalálják a jaghuta sírt, akkor minden más is rendben megy majd. Hajnal óta feszített tempót diktált, hiszen be kellett hozniuk a lemaradásukat. Napok óta lassan haladtak. Mindkét lónak pihenésre volt szüksége, így most előttük sétált, a szár a derekára csatolva. És mellette ott lépdelt az Imass is. Unszolására az Imass elég sokat beszélt, és igen érdekes dolgokról mesélt neki, de nem volt hajlandó a Birodalom jövőjét, és Laseen uralmát firtató kérdéseire választ
adni. Mindig ugyanoda kanyarodott vissza – az ígéretekre, melyeket az utolsó Gyülekezéskor hallott. Az Imassok úgy gondolták, hogy valami fontos esemény következik. Árva azon tűnődött, hogy nincs-e ennek az eseménynek köze a jaghuta zsarnok kiszabadításához. Nem volt valami kellemes ez a gondolat. De nem engedhette meg magának, hogy holmi kételyekkel kockára tegye az akció sikerét. Ebben az ügyben ő Laseen karja volt, saját cselekedeteit nem ő irányította, hanem a Császárnő. Dujek és Tajszkrenn alaposan az eszébe vésték ezt. Tehát neki személy szerint nem volt semmi köze ehhez az egészhez – legalábbis Árvaként semmiképpen. Ugyan hogyan vonhatták volna őt mindezért felelősségre? – A hosszú évek során, melyeket emberek között töltöttem, megfigyeltem valamit – szólalt meg mellette Túlazon. – Az érzelmi változásoknak mindig vannak bizonyos külső jelei. Végrehajtó, neked két napja komor kifejezés ül az arcodon. Van ennek valami valódi oka? – Nem – vágta rá azonnal Árva. – Semmi különös oka nincs. – Saját érzelmeit megmagyarázni, értelmezni, még sosem volt ilyen nehéz neki, mint most – talán ez is Oponn játéka volna? Talán Túlazon tudna ezen segíteni. – Túlazon – mondta Árva –, hogy a te szavaiddal éljek, ami jelentős, az az, hogy igen keveset tudok a küldetésünk céljáról. Egy álló követ keresünk, a sír jelét. De ha ezt meg lehet találni, akkor hogyan lehetséges az, hogy még soha senkinek nem sikerült ezt véghezvinni? Hogy lehet, hogy háromezer évnyi vadászat sem fedte fel a sír helyét? – Meg fogjuk találni a követ – felelte Túlazon nyugodtan. – Igazán ez jelöli a sírt, de maga a sír nem ott van, ahol a kő. A Végrehajtó elkomorodott. Még több rejtély. – Magyarázd meg! Az Imass egy percig hallgatott, összeszedte a gondolatait. – Én egy Ősi Üreg szülötte vagyok, a Tellanné. Ez nem csupán egy varázserő forrása, hanem egy külön idődimenzió. – Azt akarod mondani, hogy a sír egy másik időben létezik? Így fogod hát megtalálni... a Tellann Üreged segítségével? – Nem, nincs másik, párhuzamos idősík, csak ez, amelyben élünk. Az az idő már elmúlt, vége. Inkább csak egy... hangulatról, ízről van szó. Folytassam, Végrehajtó? Árva szája keskeny vonallá préselődött. – A jaghuták, akik eltemették a Zsarnokot, egy másik Ősi Üreg szülöttei. De az a kifejezés, hogy ősi, csak abban az esetben jelöl nagy különbséget, ha a mai idők Üregeivel hasonlítjuk össze. A jaghuta Omtose Phellack nem ősi, ha a Tellannal hasonlítjuk össze. Egyformák, ugyanaz a hangulatuk. Tudod követni az okfejtésemet, Végrehajtó? – Te csak ne pátyolgass engem – motyogta magában. Bólintott. – Igen, Túlazon. Az Imass bólintott, csontjai megreccsentek. – A sírt eddig azért nem találta meg senki, mert Omtose Phellack. Egy olyan Üregben található, mely ma már nem elérhető a világ számára. De én Tellann vagyok, Végrehajtó. Az én Üregem eléri az Omtose Phellackot. Elérhetem a sírt, Végrehajtó. Minden T'lan Imass képes erre. Azért engem választottak, mert én egyedül vagyok. Nincs klánom, minden szempontból magányos vagyok.
– Ez miért lényeges? – kérdezte Árva. Gyomra összeszorult. Túlazon komolyan nézett a szemébe. – Végrehajtó, amire mi most készülünk, az a Jaghuta Zsarnok kiszabadítása. Egy ilyen lény, ha elszabadul, vagy kijátssza az éberségünket, könnyedén elpusztíthatja az egész kontinenst. Minden itt élőt rabszolgaságba hajthat, és ezt meg is teszi, ha lehetősége nyílik rá. Ha Logros egy Csontvetőt választott volna helyettem, és a Jaghuta Zsarnok elszabadul, akkor a Csontvető is rabszolga lesz. A Jaghuta Zsarnok már egymagában is eléggé veszedelmes. Viszont egy Imass Csontvetővel az oldalán, megállíthatatlan. Párbajra hívnák az isteneket, és a legtöbbet meg is ölnék. S mivel én klán nélküli vagyok, ha esetleg rabszolgasorba jutnék, akkor a sorsommal nem rántanék magam után egyetlen vérrokont sem. Árva csak nézte az Imasst. Ugyan mit képzelt a Császárnő és Tajszkrenn? Miben reménykedtek, hogyan akarták kordában tartani ezt a lényt? – Ezzel azt akarod mondani, Túlazon, hogy te nélkülözhető vagy. – Igen, Végrehajtó. És én is, döbbent rá Árva. – Mi fogja megállítani a Zsarnokot? Hogyan fogjuk őt kordában tartani? – Nem fogjuk, Végrehajtó. Ez az egész ügy legkockázatosabb része. – Mit akarsz ezzel mondani? Túlazon vállat vont, rothadó szőrruhái alatt megzörrentek a csontjai. – A Hold Szülöttének az Ura a megoldás, Végrehajtó. Nem lesz más választása, kénytelen lesz közbelépni. – Ő képes megállítani a Zsarnokot? – Igen, Végrehajtó. Képes rá, bár sokba fog neki kerülni. Jelentősen legyöngíti majd. De ami még ennél is fontosabb, képes arra az egy dologra, amitől a jaghuta tart. – Túlazon szemüregében halvány fény csillant. – A rabszolgájává tudja tenni. Árva megtorpant: – Úgy érted, hogy a Hold Ura a szolgálatába fogja majd a jaghutát? – Nem, Végrehajtó. A rabszolgaságba taszítás az Úr keze által történik meg, de a hatalom még őnála is hatalmasabb. Tudod, a Császárnő tisztában van vele, hogy ki a Hold Ura, és hogy mi van a birtokában. Árva bólintott: – Tiste Andii és Főmágus. Túlazon harsányan felnevetett. – Végrehajtó, ő Fürkész Anomander, a Sötétség Fia. Dragnipur hordozója. Árva elkomorodott. Túlazon láthatóan észrevette az arcán a zavart, és folytatta. – Dragnipur egy kard, mely még a Fény Ideje előtt született meg. A Sötétség pedig a Tiste Andiik Istennője, Végrehajtó. Árva egy pár perccel később már meg tudott szólalni. – A Császárnő tudja, hogyan válogassa össze az ellenségeit – mondta. Túlazon azonban erre ismét egy meglepő kijelentéssel válaszolt: – Biztos vagyok benne, hogy a Tiste Andiik már ezerszer megbánták, hogy ebbe a világba érkeztek. – Érkeztek ebbe a világba? Honnan? Miért? Hogyan?
– A Tiste Andiik a Kurald Galainból, a Sötétség Üregéből származtak. A Kurald Galain magányos volt és érintetlen. Az Istennő, az anyjuk, ismerte a magányt. – Túlazon habozott. – Valószínűleg ez az egész csak mese, Végrehajtó. – Folytasd – mondta Árva halkan. – Kérlek. – Az Istennő magányában valami olyasmit keresett, ami rajta kívül létezett. Így született meg a fény. Gyermekei, a Tiste Andiik ezt árulásnak tekintették. Van, aki szerint kiűzettek anyjuk világából, van, aki szerint önként távoztak onnan. A Tiste Andii mágusok továbbra is használják a Kurald Galain Üregét, de már nem részei. Némelyikük pedig egy másik Üreghez csatlakozott, a Starvald Demelainhoz. – Az Első Üreghez. Túlazon bólintott. – Kinek az Ürege volt Starvald Demelain eredetileg? – A Sárkányoknak adott otthont, Végrehajtó. Murillió hátrafordult a nyeregben, és megállította az öszvért a poros úton. Előrepillantott. Kruppe és Sáfrány már elérték a Gond keresztutat. Murillió megtörölgette a homlokát szatén zsebkendőjével, és megint hátrafordult. Mögötte Balek lefelé lógott a nyeregből, és éppen a reggelije maradékától szabadult meg. Murillió felsóhajtott. Ritkaságszámba ment a fickót józanul látni, az pedig, hogy mindenáron velük akart tartani, egyenesen csodának számított. Murillió először arra gondolt, hogy Balek talán megsejtette, hogy mire készülnek Relikkel – de nem, az nem lehet. Ha csak a leghalványabb sejtelem ébredt volna benne, már régen leütötte volna őt is és Reliket is. Baleket éppen a büszkesége sodorta jelenlegi csúfos helyzetébe, és ezen vonásán még az alkohol sem csökkentett egy szikrányit sem. Sőt, éppen ellenkezőleg, még fokozta is. Balek előszedte valahonnan a teljes vértezetét – mellvértet, kar- és lábvértet, díszes kardot, láncos arcvédőt és sisakot is viselt –, úgy nézett ki, mint egy igazi lovag. Kivéve persze a kerek arcát, mely zöldes színben játszott. Ő volt az egyetlen a csapatban, aki szerezni tudott egy rendes lovat, és nem a Kruppe által kibérelt csontsovány öszvérek egyikén üldögélt. Balek kihúzta magát a nyeregben, Murillióra nézett, és mellé ügetett. Nem szóltak egy szót sem, csak ügetésbe rúgták a hátasaikat, és lassacskán sikerült is beérniük a többieket. Kruppe szokás szerint beszélt. – Nem lesz több, csupán pár nap. Ezt Kruppe mondja neked, a fénylő Darujhisztán mögötti nagy sivatagok bölcs vándora. Nincs okod panaszra, fiam. Vedd úgy, hogy egy jó kis kalandban vehetsz részt. Sáfrány Murillióra pillantott, és felcsattant. Kezével hevesen hadonászott a levegőben. – Kaland? Még azt sem tudom, hogy egyáltalán minek jöttünk ki ide, a semmi közepébe! Hát senki sem hajlandó nekem elmondani, hogy miért jöttünk? El sem hiszem, hogy belementem ebbe a baromságba! – Ugyan már, Sáfrány. Hányszor volt, hogy irigykedtél ránk, amiért rendszeresen kiutazunk a városból? Most tessék, itt vagy te is. Választ kaphatsz a kérdéseidre. Sáfrány összegörnyedt a nyeregben.
– Azt mondtátok, hogy mind egy kereskedő ügynökeként dolgoztok. Milyen kereskedőnek? Én itt nem látok semmiféle kereskedőt. És hol vannak a lovaink? Hogy lehet, hogy csak Balek ül lóháton? És hogy lehet, hogy senki nem adott nekem egy kardot, vagy valamit? Miért...? – Rendben van, elég lesz! – nevetett fel Murillió. – Hagyd abba, kérlek! Mi tényleg egy kereskedő ügynökei vagyunk – magyarázta. – De igazából a kereskedelem egy igen szokatlan ágát űzzük. – Méghozzá egy igen különös kereskedő megbízásából – tette hozzá Kruppe mosolyogva. – Fiam, mi a mesterünknek gyűjtünk információkat, és a mesterünk nem más, mint Baruk Főalkimista. Sáfrány Kruppére bámult. – Baruk! Ne mondd, hogy nem lett volna elég pénze arra, hogy lovakat adjon nekünk! Kruppe megköszörülte a torkát. – Ah, nos, igen. Szóval. Nézeteltérés alakult ki a szerény, becsületes Kruppe és a gonosz, kapzsi istállótulajdonos között. De Kruppe végül teljes kártérítésben részesült. Drága mesterünknek tizenegy ezüstöt spóroltam meg. – Amit persze sosem lát viszont – mormogta Murillió. Kruppe zavartalanul folytatta. – Ami pedig a kardot illeti, fiam, ugyan minek az? Ne is foglalkozz azzal az ostoba Balekkel. Csak izzad az alatt a sok harci kütyü alatt. Nem is jók másra, csak hogy felvágjon velük. Ami pedig Murillió párbajtőrét illeti, nem több az, mint egy szép kis dísz az oldalán, bár ő biztos azt állítja, hogy a markolat faragványai meg a berakások a jobb egyensúlyozást szolgálják, vagy valami ilyesmi. – Kruppe Murillióra mosolygott. – Nem, kölyök, az információszerzés igazi mesterei nem élnek ilyesfajta eszközökkel – sőt, inkább kerülik őket. – Oké – mondta Sáfrány. – De azt azért igazán elárulhatnád, hogy miféle információ után kutatunk itt a pusztában? – Minden fontos lehet, amit azok a varjak láthatnak fentről – mondta Kruppe, és kezével az ég felé intett. – Más utazók, idegen erők a Gadrobi-dombság területén, ez mind értékes hír Baruk mester számára. Úgy kutatunk, hogy közben minket nem vesz észre senki. Sok mindent megtudunk, miközben minket senki sem ismer fel. Eljutunk a... – Elhallgatnál végre? – üvöltötte Balek. – Kinél van a víz? Murillió mosolyogva lecsatolta az egyik vizestömlőt a nyeregkápájáról, és Balek felé nyújtotta. – Egy szivacs – mondta Kruppe. – Egy összenyomott szivacs lapul a páncél alatt. Nézzétek csak, mind megissza a drága vizet, aztán rögtön ki is izzadja magából, már ott csillog sósan a bőrén. Micsoda méreg jutott a te szervezetedbe? Kruppe még a gondolatába is beleborzongott. Balek rá sem hederített. Sáfrány kezébe nyomta a vizestömlőt. – Igyál csak, kölyök – mondta. – Megfizetik a munkádat, méghozzá elég szépen. Ha szerencsénk lesz, akkor nem kerülünk bajba. Hidd el nekem, hogy az ilyesfajta munkák esetében az izgalom a legutolsó olyan dolog, amire számíthat az ember. De
mégis – Murillió felé sandított –, sokkal jobban örülnék, ha Relik is itt lenne velünk. Sáfrány felfortyant. – Én pedig csak egy semmirekellő kis helyettes vagyok, mi? Azt hiszed, nem tudom, Balek? Azt hiszed...? – Te csak ne akard nekem megmondani, hogy mit gondolok – háborgott Balek. – Sosem mondtam, hogy csak egy helyettes vagy, Sáfrány. Te egy tolvaj vagy, és a tudásodnak sokkal hamarabb hasznát vehetjük, mint bárminek, amihez én értek. Ugyanez igaz Murillióra is. Ami pedig Kruppét illeti, az ő képessége a gyomrára korlátozódik, vagyis arra, hogy azt megtöltse. Sokkal több a közös benned és Relikben, mint ahogy azt te hiszed. Éppen ezért, te vagy közöttünk a legrátermettebb ember. – Persze csak az agymunkát végző személy után – vágott közbe Kruppe. – Ez pedig én vagyok, de ezt a Balek-féle egyének sosem érthetik meg, hiszen olyan távol áll tőlük a szellemi tevékenység, hogy csak na! Balek közelebb hajolt Sáfrányhoz. – Csodálkozol, hogy miért viselem ezt a páncélt? – suttogta hangosan. – Azért, mert Kruppe a vezetőnk. Ha Kruppe egy akció vezetője, akkor csak úgy érzem magam biztonságban, ha háborúhoz készülök. Ha bajba kerülünk, majd én megmentelek benneteket, kölyök. – Hátradőlt, és előrebámult. – Már volt rá példa. Igaz, Kruppe? – Közönséges rágalom – puffogta Kruppe. – Szóval – mondta Sáfrány –, akkor mit is kellene nekünk keresni? – Majd ha meglátjuk, megtudjuk – mondta Murillió. A keleten emelkedő dombok felé mutatott. – Ott fent. Sáfrány egy ideig hallgatott, aztán összeszűkült a szeme. – A Gadrobi-dombság. Egy legendát keresünk, Murillió? Murillió megdermedt, és helyette Kruppe válaszolt. – Bizony, fiam. Legendákat legendák hátán. Igazán szép következtetés volt. Na, hol is van az a vizeskorsó? Kruppe egyre jobban szomjazik. Siralom nyugodtan, minden sietség nélkül távozott a városból Jammit Kapuján át. Az Érme Hordozóját nem volt nehéz követni, és nem is kellett mindig szemmel tartania. Érezte Sáfrány és Kruppe hollétét, valamint két másik emberét, amint a Gond negyeden túl vagy egy mérföldre tőle az országúton bandukoltak. Nem úgy nézett ki, mintha nagyon sietnének. Nem tudta pontosan, hogy miféle küldetésen vannak, de abban biztos volt, hogy a feladatuk kapcsolatban van Darujhisztán sorsával. Ahogy gondolkodott, egyre biztosabb volt abban, hogy a csapatot alkotó férfiak között akad pár kém. A dandy, Murillió, igen könnyedén mozgott főúri körökben, és ráadásul jóképű is – kiváló tulajdonságok egy kém esetében. Relik, aki most nem tartott velük, egy másik hatalmi ágat figyelt, ő a szem és a fül a Merénylők Ligáján belül. Kruppe szakterülete a tolvajok és az alsóbb néposztályok világa, vagyis az az igen tág kör, ahol a legkönnyebben szárba szökkent minden pletyka. A harmadik fickó valamiféle katona, nyilván a csapat testőreként funkcionál. Tehát a csapat elég sokoldalú, kellő védelmet biztosított az Érme Hordozójának. De nem Siralommal szemben. Nem tudják megakadályozni, hogy megölje a fiút. Főleg így, hogy a merénylő nem volt
velük. De valami ott motoszkált Siralom agyában, egy gyanú, hogy a kis csapat a vesztébe tart – vesztébe, mely egyben az ő veszte is lehet. Amint kiért Gondavárosból, gyorsabb tempóra váltott. Amint egyedül volt az úton, megnyitotta az Árnyak Üregét, és eltűnt annak kanyargós ösvényein. A Végrehajtó nem látott semmi különöset a dombon, amely felé közeledtek. Ugyanolyan fű borította, mint az összes többi dombot a környéken. Az egyik oldalon vagy egy tucatnyi csenevész, széltépte fa álldogált a törött szikladarabok között. A dombtető nagyjából kör alakban ellaposodott, imitt-amott sziklák álltak ki belőle. Felettük varjak köröztek, de olyan magasan, hogy csupán kis, fekete pontok voltak a sárszürke égen. Árva figyelte, ahogy Túlazon egyenesen a domb alja felé tart. A Végrehajtó meggörnyedve ült a nyeregben, és úgy érezte, hogy a világ legyőzte őt. A déli hőség kiszívta minden erejét, gondolatai lelassultak – tudta, hogy ez már nem Oponn hatása. A levegőben érződő feszültség okozta, a veszély közelsége, és a tudat, hogy amit tesznek, az rossz, nagyon rossz. Nekiereszteni ezt a jaghuta harcost a Birodalom ellenségének, bízni benne, hogy ez a Fürkész Anomander majd elpusztítja, és közben meggyengül – s így lehetővé válik a malaza varázslók számára, hogy megöljék a Sötétség Fiát –, most mindez valahogy abszurdnak, elhibázottnak tűnt. Túlazon a domb aljához ért, és bevárta a Végrehajtót. Túlazon lába mellett Árva egy szürke követ látott, mely talán húsz centire állt ki a földből. – Végrehajtó – mondta az Imass. – Ez az a kő, amelyet keresünk. A nő elcsodálkozott ezen. – Hiszen itt alig van valami kis talajréteg. Azt akarod mondani, hogy ez a jelkő úgy kopott le a jelenlegi méretére? – A kő nem kopott le – felelte Túlazon. – Már akkor is itt állt, amikor a jég eljött, és betakarta ezt a vidéket. Akkor is itt volt, amikor a Rhivi-síkság még egy beltenger volt, jóval azelőtt, hogy a víz visszahúzódott volna a mostani Azúr-tó területére. Végrehajtó, ez a kő magasabb, mint mi ketten együttvéve, és amit kőtömbnek hisz alatta, az a talaj. Árva csodálkozva figyelt fel a Túlazon hangjából kihallatszó haragra. Leszállt a nyeregből, és kikötötte a lovakat. – Akkor hát meddig maradunk itt? – Ma éjjel itt maradunk. Hajnalban megnyitom az utat, Végrehajtó. Fentről varjak károgását hallotta halkan. Árva felemelte a tekintetét, és szemügyre vette a felettük köröző apró pontokat. Már napok óta követték őket a varjak. Volt ebben valami szokatlan? Nem tudta. Megborzongott, és lassan lenyergelte a lovakat. Az Imass mozdulatlanul állt, és le sem vette szemét a kőről. Árva letáborozott. A viharvert tölgyek között talált némi tűzifát, éppen csak annyit, amennyi egy éjszakára elég lehetett. A fa száraz volt, így nem füstölhetett nagyon. Nem számított ugyan váratlan vendégekre, de azért az utóbbi napokban ismét nagyon óvatos volt mindenben. Mire alkonyodni kezdett, megtalálta a környék legmagasabb dombját, és felmászott a tetejére. Onnan mérföldekre ellátott, minden irányba. A dombok dél felé tovább szaporodtak, délkeleten kisebb lankákká szelídültek. Tőlük keletre terült el a Catlin-síkság, melyen életnek nem látta semmi nyomát.
Árva észak felé fordult. Az erdő, melyet pár nappal korábban megkerültek, még mindig látható volt egy sötét csík formájában, mely nyugati irányba, a Tahlynhegység felé közeledve, egyre szélesedett. Árva leült, és várta, hogy rájuk esteledjen. Sötétben a legkisebb tábortüzet is észreveheti majd. Bár már beköszöntött az éjszaka, a forróság tartotta magát. Árva körbejárt a dombtetőn, hogy megmozgassa a lábait egy kicsit. Régi ásatások nyomaira bukkant, kisebb-nagyobb gödrökre a talajban. A gadrobi pásztorok történelméből is talált emlékeket, abból a korból, amikor még kőből pattintott eszközöket használtak. A domb déli oldala ki volt vájva, de nem a sír után kutattak benne, hanem valaha egy kőbánya működött ott. Kiderült, hogy a talaj alatt palás, csokoládészínű, fehér erezetű kőzet lapult. Árva kíváncsian tovább kutatott, egyre beljebb merészkedett a bánya vájatában. A talajt itt szikladarabok borították. Árva lehajolt, és felemelt egy kisebb kődarabot. Egy nyílhegyet tartott a kezében, méghozzá egy nagy szakértelemmel megélesített nyílhegyet. Eme technológia fejlődésének terméke volt a T'lan kőkardja. Árvának nem volt szüksége több bizonyítékra, most már elhitte, hogy az Imassok a rokonai. A halandók valóban tőlük származnak, tőlük örökölték meg ezt a világot. A birodalom bennük élt, az örökségük volt, ott volt a húsukban, a vérükben, a csontjukban. De nézőpont kérdése a dolog – lehet ezt átoknak is tekinteni. Az lenne talán a sorsuk, hogy egy szép napon ők is úgy végezzék, mint a T'lan Imassok? Lehet, hogy nincs is más a földön, csak háború? Behódolnának ők is a halhatatlan szolgálatnak, és lennének a halál eszközei? Árva leült a bányában, és nekidőlt a hideg kőfalnak. Az Imass egy olyan háborúban vett részt, mely már több százezer éve tartott. Kik vagy mik voltak a jaghuták? Túlazon szerint elvetették a kormányzás fogalmát, hátat fordítottak a birodalmaknak, a hadseregeknek, az időnek, a születésnek, a halálnak, a tűznek és az újjászületésnek is. Egyedül jártak, nem törődtek még a saját fajtájuk-béliekkel sem, nem ismerték el a közösség érdekeit, sőt, semmiféle maguknál hatalmasabb érdeket. Rádöbbent, hogy ők nem kezdenének háborút. – Ó, Laseen – mormogta, és könnyek gyűltek a szemébe. – Tudom, hogy miért félünk mi ettől a jaghuta zsarnoktól. Azért, mert emberivé vált, mert olyan lett, mint mi vagyunk, szolgaságba taszította az embereket, pusztított és rombolt, és mindezt jobban csinálta, mint mi. – A tenyerébe hajtotta a fejét. – Ezért félünk tőle. Elhallgatott, s hagyta, hogy a könnyek végigcsorogjanak az arcán, átbuggyanjanak az ujjai között, és megcsiklandozzák a csuklóját. Vajon kinek a könnyei csorogtak a szeméből? Árva sírt, vagy Laseen? Vagy az összes halandó egyvelege? De ugyan mit számított ez? Ilyen könnyeket már sokan ejtettek, és még sokan fognak, ezután is – olyanok, mint ő, de ugyanakkor mégis másmilyenek. A szél pedig felszárítja majd a könnyeket. Paran kapitány a társára pillantott. – Van valami ötleted, hogy mi lehet ez az egész? – kérdezte. Ifjabb Tok megvakarta a sebét. – Átkozott legyek, ha tudom, mi folyik itt, kapitány. – Lenézett a fekete, összeégett
varjútetemre, mely ott hevert a lábuk előtt. – De számoltam. Ez a tizenegyedik sült madár, amelybe az elmúlt három órában belebotlottunk. És ha nem valami ízléstelen, új, véres szőnyeg készül itt a Rhivi-síkságon, akkor valakinek a nyomában haladunk. Paran morgott valamit, aztán oldalba rúgta a lovát, és elindult. Tok követte. – Nem lehet valami barátságos ez az illető – folytatta. – Ezek a szerencsétlen állatok úgy néznek ki, mintha kifordították volna őket. A pokolba is, még a legyek sem mernek a közelükbe menni. – Más szóval – állapította meg Paran –, varázslat. Tok a tőlük délre fekvő dombság felé sandított. A Tahlyn-erdőségben rábukkantak egy favágóösvényre, és ezzel napokat spóroltak meg. De amint visszatértek a rhivi kereskedők útjára, rátaláltak ezekre a varjakra, valamint két ló és egy mokaszinos ember nyomaira. Utóbbi nyomok csupán pár naposak lehettek. – Nem értem, hogy a Végrehajtó és az Imass miért vonulnak ilyen lassan – mormogta Tok, immáron legalább tizedszer a nap folyamán. – Gondolod, nem tudja, hogy valaki követi őket? – Elég arrogáns, öntelt nő – mondta Paran, és szabad kezével megmarkolta a kardját. – Így meg, hogy vele van ez az Imass, ugyan miért félne bármitől is? – A hatalom hatalmat vonz – mondta Tok, és ismét hevesen megvakarta a sebét. Ismét fény villant az agyában, de a kép lassan megváltozott. Néha szinte egész kis jeleneteket tudott kivenni belőle. – Átkozott hétvárosi babonák – mormogta az orra alatt. Paran furcsán nézett rá: – Mondtál valamit? – Nem. – Tok kényelmesen elhelyezkedett a nyeregben. A kapitány feszített tempót diktált. A hajsza kezdett veszélyessé válni – hiába volt váltás lovuk, az állatok már így is teljesen ki voltak merülve. Tokot nem hagyta nyugodni valami. Mi fog történni, ha utolérik a Végrehajtót? Paran nyilván meg akarta ölni Árvát és az Imasst, hajtotta őt a bosszúvágy. Ha Árva meghal, de legalábbis ha nem hajtja végre a tervét, akkor Paran élete ismét biztonságba kerül. Nyugodtan csatlakozhat majd Pálinkáshoz és a csapathoz. Persze, ha még életben vannak. Tok a kapitány tervében ezernyi buktatót látott. Elsőként ott volt mindjárt a T'lan Imass. Ellenfél lehet neki Paran és a kardja? A múltban gyakran alkalmaztak már ellenük varázslatot is, de semmi sem volt elég hatásos. Csak egy módon lehetett megölni egy Imasst – ha feldarabolták a testét. Tok nem hitte, hogy a kapitány kardja, bármilyen isten birtokolja is, képes lenne végrehajtani ezt a munkát, de Paran hajthatatlan volt. Újabb varjúhoz értek, melynek megperzselt tollai táncoltak a szélben, meggypiros belső szervei pedig felpuffadtak a napon. Tok ismét megvakarta a sebét, és csaknem leesett a lováról meglepetésében, amikor egy kép tűnt fel a fejében, tisztán és részleteiben is kivehetően. Egy kicsiny alakot látott, mely olyan gyorsan mozgott, hogy alig látszott. Lovak rémült nyerítése hallatszott, és egy hatalmas repedés tűnt fel a levegőben. Tok megingott, mintha valami nagy és nehéz dolgot vágtak volna hozzá, a szakadás pedig kitágult. Mögötte nem látott mást, csak az ásító sötétség kavargását.
Tok hallotta, hogy a saját lova is felnyerít. Aztán vége volt, és azon kapta magát, hogy eszeveszettül szorongatja a nyeregkápát. Paran előtte lovagolt, és láthatóan nem vett észre semmit. Háta egyenes volt, tekintete a déli horizontot fürkészte. Fél kézzel a kardja markolata körül matatott. Tok megrázta magát, oldalra hajolt, és köpött egyet. Vajon mi lehetett az, amit látott? Az a szakadás – hogyan tud a levegő így elszakadni? A válasz szinte azonnal a fejébe villant. Egy Üreg, egy megnyíló Üreg néz így ki. Oldalba bökte a lovát, és Paran mellé ügetett. – Kapitány, nemsokára ütközetre kerülhet sor. Paran felkapta a fejét. Szeme megvillant: – Akkor készülj fel! Tok már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de aztán meggondolta magát, és nem szólt egy szót sem. Ugyan mi haszna lett volna? Íjába nyílvesszőt helyezett, és meglazította a görbe kardot az övén. Paranra pillantott, aki közben elővette a kardját, és keresztbe fektette a combján. – Üregből fog érkezni, kapitány Parannak eszébe sem jutott megkérdezni, hogy miért ilyen biztos Tok a dolgában. Szinte mohó tekintettel várt. Tok megnézte magának a kardot, Esélyt. A tompa fény vízként csordult végig a csiszolt pengén. Tok valahogy úgy látta, hogy a kard is mohón várja már az összecsapást.
Tizenötödik fejezet
Véresek a kengyelvasak, amikor a jaghuták Meglovagolják a lelkeket, s végtelen És viharos a hajsza, S a kemény dörgés, a dobszó S a jég zajlása ígéreteket rejt... A jaghuták küzdenek az alkony ellen Az összetört sziklák borította mezőn... Jaghuták Halász (?)
Fürge Ben a kunyhóban ült, vállát a hideg kőfalnak vetve. Előtte ott emelkedett az öt bot, mely összekötötte őt Sokfürttel. A botokat összekötő zsineg feszes volt. A varázslóval szemben, a kunyhó bőrrel takart bejárata előtt Ügető ült. Kalam még nem épült fel eléggé ahhoz, hogy elkísérje Bent, vagy hogy őrködjön felette, mint most Ügető. A varázsló már hosszú évek óta ismerte a barghaszt harcost, számát sem tudta, hogy hány csatában harcoltak már egymás oldalán, s többször is megmentették már egymás életét. De Fürge Ben most rádöbbent, hogy még így is nagyon keveset tud Ügetőről. De az az egy dolog, amit biztosan tudott róla, megnyugtatta őt. A barghaszt kegyetlen, brutális harcos volt, s a hajítófejszével éppen olyan jól bánt, mint azzal a hosszú karddal, mely most a combján nyugodott. Ami pedig a varázslatokat illette, egy cseppet sem félt tőlük, mert bízott a hajába font védőszalagok és az arcára tetovált törzsi minták erejében. Figyelembe véve, hogy milyen veszélynek néztek elébe, Fürge Ben úgy gondolta, ennek a védelemnek még hasznát vehetik. A barghaszt tompa, kifejezéstelen tekintettel nézett a varázslóra. Nem is pislogott. Fürge Ben megrázta a kezében tartott csomót, aztán előredőlt, és szemügyre vette az összekötött botok rendszerét. – Sokfürt az Üregében kuporog – mondta. – Nem mozdul. Úgy látszik, vár valamire. – Hátradőlt, és a földbe döfte a tőrét. – Tehát mi is várunk. És figyelünk. – Figyelünk? Mit? – kérdezte Ügető.
– Nem érdekes. – Fürge Ben felsóhajtott. – Megvan az a darab pokróc? Ügető egy pokrócdarabot szedett elő a ruhaujjából. Fürge Benhez lépett, szép nagy ívben kikerülte a botokat, és átadta neki a foszladozó anyagdarabot. Fürge Ben letette azt magától balra a földre. Elmormolt néhány varázsigét, és elhúzta felette a kezét. – Ülj le! – mondta. – A fegyvered legyen kéznél, hátha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy várom. Lehunyta a szemét, és elindult az Ürege felé. Egy kép tűnt fel előtte, mely igencsak meglepte. – Mi a fenét keres Sokfürt a Rhivi-sivatagban? – suttogta. Paran nem érzett semmi mást, csakis a düh fehéren izzó tüzét, mely betöltötte gondolatait, s lassan felemésztette őt. Oponn úgy döntött, hogy használja őt. Most ő fogja használni Oponnt, az Ikrek erejét, az Elődök borzalmas pusztító képességét. És akár az istenek, ő is képes lesz majd hidegvérrel cselekedni, még akkor is, ha a hajánál fogva kell iderángatnia a sikoltozó és rúgkapáló Oponnt, hogy szembenézzen azzal, ami őt e síkságon várja. Figyelmeztető csengés hallatszott a fejében, talán a lelkiismerete szólalhatott meg. Ifjabb Tok a barátja volt, talán az egyetlen barátja. Mivel nem védi egyetlen istenség sem, nem valószínű, hogy egy ilyen csapást élve megúszhat. Újabb ember sorsa függ hát tőle? Paran eltaszította magától ezeket a gondolatokat. Azért volt itt, hogy megbosszulja Szélfogó halálát. A Végrehajtó megtanította neki, milyen értékes tud lenni a józan mérlegelés. De mit tanított Szélfogó? – Ha komolyra fordulna a helyzet, akkor menekülj, Tok. Menj Darujhisztánba. Keresd meg Pálinkást és a csapatot. – Tok bólintott. – Ha elesnék... – Értettelek, kapitány – Remek. Hallgatásba burkolóztak mindketten, és nem is hallatszott körülöttük más, csak a lovak patáinak dobogása, és a forró nyugati szél, mely úgy zenélt, akár a kövön lecsorgó homok. Paran fejében kavarogtak a gondolatok. Vajon várja őket a Végrehajtó? Ha felismeri őt és Tokot, akkor nem lesz oka támadni. Ő persze azt hiszi, hogy a kapitányt meggyilkolták. Tok pedig egy Karmos volt. Nem számít majd ütközetre. A Végrehajtó egyszerűen kilép elé, és köszönti őt. Biztosan meglepi majd, hogy életben van, de nem fog gyanakodni. S amikor közelebb lép, meghallhatja Esély Dalát. Gyorsan elintézi, és ha szükséges, utána az Imassal is elbánnak. De abban reménykedett, hogy az Imass egyszerűen elmegy, ha látja, hogy a küldetés kudarcba fulladt. A Végrehajtó nélkül nem lenne értelme megvalósítani. Legalábbis Paran ebben reménykedett. Esély isteni fegyver volt ugyan, de a T'lan Imassok ősi népek voltak, akiknek varázslatai mellett Oponn és társai csupán játszadozó gyerekeknek tűntek. Paran erősen megmarkolta a fegyverét. Fájt a keze, és érezte, hogy ujjai között csorog a verejték. Esély fogásra pont olyan volt, mint minden más fegyver. Vajon többet várhat tőle? Nem nagyon emlékezett arra az esetre, amikor használta a Kopó ellen. De ha valamiféle erő van a fegyverben, nem kellene azt éreznie? Esélyen csupán annyit érzett, hogy hideg, akár egy jégcsap, éppen csak el nem olvad a
kezében. Valahogy furcsa érzés volt fogni, mintha kezdő lenne, és életében nem tartott volna a kezében fegyvert. Vajon mi lehetett az, ami ilyen hirtelen megtörte az önbizalmát? Belerángatni egy Elődöt az eseményekbe... hogy a csudába fogja ezt megcsinálni? De persze, ha Oponn most is olyan mohó lesz, mint a múltkor... Talán nem volt ez több, csak a feszültség. A tudat, hogy valami történni fog. Lehet, hogy Tok tévedett? Barátjához fordult, és szóra nyílt a szája. De beszélni már nem volt ideje. Egy hangos, őrült kacaj megakadályozta ebben. Paran erősen a szárba kapaszkodott. A lova felnyerített, és vadul bakolni kezdett. A levegő szétszakadni látszott, és jeges szél csapott le rájuk. A kapitány felemelte a kardját, és káromkodott. A ló ismét felnyerített, ezúttal fájdalmában. Összecsuklott lovasa alatt, mintha a csontjai hirtelen elolvadtak volna. Paran elesett, a kard kicsúszott a kezéből. A ló a földre zuhant – olyan hangot adott, mint amikor egy olajjal és kövekkel teli zsák a földre esik. A tetem a kapitány lábára gördült. Tok kilőtt egy nyílvesszőt, de az valami keményhez csapódott, és összetört. Paran felült, és felnézett. Sokfürt bábuteste lebegett felette, vagy hat méterrel a levegőben. Egy második nyílvessző is repült felé, de ez is összetört. Sokfürt ismét felnevetett, és őrült tekintetét Tok felé fordította. Intett egyet. Amikor Paran látta, hogy Tok lezuhan a lováról, felkiáltott. A Karmos a levegőben bukfencezett. Előtte egy szakadék nyílt a levegőben. Paran tehetetlenül felkiáltott, amikor látta, hogy Ifjabb Tok berepül abba a szakadásba, és eltűnik a kavargó ködben. A szakadás összehúzódott, Paran társa pedig nyomtalanul eltűnt. Sokfürt lassan leereszkedett a földre. A bábu megállt, megigazgatta szakadozott rongyait, aztán megindult Paran felé. – Gondoltam, hogy te leszel az – sziszegte Sokfürt. – A bosszú még a méznél is édesebb, nem igaz, kapitányka? Halálod hosszú lesz, kegyetlen, és nagyon-nagyon fájdalmas. Képzeld csak el, micsoda élvezet lesz végignéznem! Paran kétségbeesetten rúgott egyet. A ló teteme legördült róla. Előregurult, és felpattant, közben felkapta a kardját a földről. Sokfürt láthatóan jót mulatott az igyekezetén. Aztán még közelebb lépett hozzá. – Ez a fegyver nekem nem árthat, kapitány Nem tudsz vele megsebezni. Úgyhogy dobd csak el, egész nyugodtan. Paran kétségbeesetten felemelte a fegyvert. Sokfürt megtorpant, és felkapta a fejét. Észak felé fordult. – Lehetetlen! – sziszegte. Most már Paran is meghallotta azt, amit az előbb Sokfürt: a Kopók vonyítását. A kunyhóból Fürge Ben értetlenül figyelte az összecsapást. Mi a fenét csinál Paran? Hol lehet Szélfogó? – A Csuklyás vinné el! – suttogta dühösen. – Kár volt a véletleneket emlegetni. – Túl gyorsan történt minden, így sajnos nem tehetett semmit azért, hogy megmentse a kapitány félszemű társát. Szeme felpattant, és megragadta a pokrócdarabot.
– Siralom – sziszegte. – Siralom! Figyelj rám! Ismerlek téged. Tudom, ki vagy. Cotillion, Merénylők Patrónusa, Kötél, szólítalak téged! Érezte, hogy valaki felel a hívásra, majd egy férfi hangját hallotta a fejében. – Szép munka volt, Fürge Ben. – Üzenetem van, Kötél – mondta a varázsló. – Árnytövisnek üzennék. – Érezte, hogy fejében egyre növekszik a feszültség. – Egyezséget kötöttünk. Urad Kopói bosszúra szomjaznak. Nincs időm most mindent elmondani, ezt majd megteszi Árnytövis. Most elmondom egy olyan lény tartózkodási helyét, akit Árnytövis keres. – Én leszek a kapcsolat, igaz? – mondta a Kötél, szinte nevetve. – Így élheted túl mindezt, rajtam keresztül. Gratulálok, Fürge Ben. Kevés halandónak sikerült eddig túljárnia uram eszén, és megúsznia az ítéletet. Ezek szerint neked sikerült. Rendben van, mondd hát, hol az a lény. Árnytövis rögvest megkapja az üzenetedet. Fürge Ben megmutatta Sokfürt pontos helyét a Rhivi-síkságon. Csak remélni tudta, hogy a Kopók időben érkeznek. Rengeteg kérdése lett volna a kapitányhoz, de annak életben kellett maradnia ahhoz, hogy válaszolni is tudjon rájuk – erre pedig a dolgok állása szerint alig volt esély. A varázslónak most már csupán annyi volt a feladata, hogy megakadályozza a bábu szökését. Ben elmosolyodott. Már alig várta, hogy ezt megtehesse. Onos T'oolan hajnal óta térdelt a kőoszlop mellett. Az elmúlt órákban Árva bejárta a környező dombokat, és szüntelenül csatázott önmagával. Most már biztosan tudta, hogy amit tesznek, az rossz, és a következmények jóval elsöprőbbek lehetnek, mint ahogy azt egy kis katonai állam elbírná képzelni. A T'lan Imassok évezredekben gondolkodtak, céljaikat csakis ők maguk ismerték. De az ő végtelen háborújuk Árva végtelen háborúja is lett egyben. A különbség csak az volt, hogy míg a T'lan Imassok egy másik nép ellen háborúztak, a malazák saját társaikat irtották. Az emberiség az Imassok sötét középkorában megrekedt – nem fejlődtek felfelé, hanem szépen lassan hullottak alá. A nap már magasan felette járt. Egy órával azelőtt nézett rá utoljára az Imassra. A harcos egy szikrányit sem mozdult. Árva egy újabb dombra kezdett felkapaszkodni, már egy mérföldnyire volt a sírkőtől. Abban reménykedett, hogy megpillanthatja az Azúr-tavat. Felért a dombtetőre, és meglepetésére, tíz méterre maga előtt négy embert pillantott meg. Nehéz lett volna megállapítani, hogy ki lepődött meg jobban, de a Végrehajtó gyorsan előhúzta a kardját, és azonnal támadásba lendült. Ketten az utazók közül eleve fegyvertelenek voltak, egy fiú és egy kicsi, kövér ember. Ők, és még egy társuk, egy csicsás ruhába öltözött jóképű fickó, párbajtőrrel az oldalán, öszvéreken ültek. De a negyedik fickó volt az, akire Árva rögtön felfigyelt. Teljes páncélzatban ült a lován, és ő volt a Végrehajtó első célpontja. A férfi felüvöltött, oldalba rúgta a lovát, és felemelte a kardját. Árva csak mosolygott, amikor a kicsi, kövér fickó megpróbálta megnyitni az Üregét. Otataral pengéje gőzölgött, majd hideg levegő áradt ki belőle. A kövér fickónak tágra nyílt a szeme, hátradőlt a nyeregben, és lebucskázott az öszvérről. A fiú leugrott a nyeregből, aztán megtorpant, láthatóan nem tudta, mit tegyen – húzza elő a tőrét, vagy segítsen az öregnek. Amikor a páncélozott társuk ellovagolt mellette,
döntött – odafutott, ahol a kövér fickó földet ért. A másik férfi, a párbajtőrös, szintén leszállt az öszvérről, és a harcos nyomában közeledett Árva felé. Árva mindezt a másodpercek törtrésze alatt látta meg. Aztán a harcos már ott is volt, s kardjával a Végrehajtó feje felé suhintott. Árva nem is próbált hárítani. Ehelyett elhajolt a kard útjából, és balról támadt a férfira, a védtelenebb oldalán. A ló ágaskodott. Árva előreugrott, és megsuhintotta kardját. A férfi combját találta el, a páncél felett. Otataral kardja játszi könnyedséggel hatolt át a láncokon, a bőrön és a húson. A harcos felnyögött, fél kezét a sebre tapasztotta. Közben a ló levetette a nyeregből. Árva ezután a párbajtőröshöz fordult. Próbálta félrelökni a vékonyka pengét, hogy kardjával lesújthasson. De a férfi ügyes volt, és elhárította a csapást. A kard kilengésétől Árva elvesztette az egyensúlyát, még mielőtt felfelé vághatott volna kardjával, és a párbajtőrös gyorsan kihasználta az előnyt. Árva káromkodott, amikor saját támadó mozdulata a párbajtőr hegyéhez vitte. A tőr áthatolt a páncélján, és a bal vállába fúródott. Égető fájdalom rohant végig az egész karján. Dühösen a férfi feje felé csapott a kardjával. A kard lapja pont a homlokán találta el a fickót, aki repült egy keveset, aztán a földön landolt, élettelenül, akár egy rongybaba. Árva gyorsan a harcos felé fordult, aki még mindig a combját szorongatta, és próbálta elállítani a vérzést. Aztán a másik két fickó felé perdült. A fiú az eszméletlenül fekvő kövér ember előtt állt. Arca sápadt volt, de egyik kezében egy tőrt, a másikban egy kést tartott. Tekintete sötét volt és elszánt. Kései gondolat futott át Árva agyán – nem kellett volna megtámadnia ezeket az embereket. Ő egy egyszerű zsoldosruhát viselt, a T'lan Imass pedig nem is látszott innen. Célját szavakkal is elérhette volna, és különben is, sosem szerette a vérontást. De mindezzel már elkésett. Lassan elindult a fiú felé. – Nem akartunk mi semmi rosszat – mondta a fiú daru nyelven. – Kérlek, kíméld meg az életünket! Árva habozott. A kérés váratlanul érte. Miért is ne? Felegyenesedett. – Rendben van – felelte ugyanazon a nyelven. – Szedd össze a barátaidat, és tisztuljatok innen. – Visszamegyünk Darujhisztánba – mondta a fiú, aki legalább annyira meglepődött, mint a Végrehajtó. – Itt letáborozunk, összeszedjük magunkat, és reggel elmegyünk. A Végrehajtó hátralépett. – Így legyen, akkor életben maradhattok. Ha bármi mással próbálkoztok, akkor meghaltok mind. Értetted? A fiú bólintott. Árva hátrált, és észak felé indult. Egy ideig ebbe az irányba tartott, aztán kelet felé fordult, és visszament oda, ahol Túlazon volt. Fogalma sem volt, mi hozhatta ezeket az embereket a dombok közé, de nem gondolta, hogy őt keresték, vagy a sírt. Amikor már távolabb volt a dombtól, látta, hogy a fiú a harcoshoz rohan. Különben is, gondolta magában, nem maradt szinte semmi abból a csapatból. A párbajtőrös fickó nem halt meg, de reggel komoly fejfájással ébred majd. Ami a harcost illette, neki valószínűleg nem sok lehetett hátra. Elég sok vért látott elfolyni belőle. A kicsi, kövér embernek valószínűleg kitört a nyaka, és mágusként amúgy sem árthatott a Végrehajtónak. A fiú volt a csapatban az egyetlen épkézláb ember, de
ugyan mikor ijedt meg a Császárnő végrehajtója egy fiútól? Árva szaporázta lépteit. A Fürge Bennel folytatott megrázó beszélgetés után, Siralom azonnal kapcsolatba lépett Árnytövissel. Az Árnyak Ura fortyogott a dühtől, és miután elmondta a Kötélnek, hogy Ben Adaephon Delat, valaha az Árnyak templomának volt a főpapja, már Siralom is osztozott a dühében. A fickó egyszer majd meg kell hogy fizessen a bűneiért. Árnytövis Kopói valóban készen álltak, és Siralom sejtette, hogy már beszélgetésük közben is egyre csak közelednek áldozatukhoz. Ahogy folytatta útját az Üregén át kelet felé, azt vette észre, hogy minden lépésnél egyre nagyobb nyomás éri őt. Végül feladta a küzdelmet, és a Gadrobi-dombság területén visszatért a világba. Dél volt, és tőle vagy fél mérföldre ott lovagolt az Érmehordozó és a kis csapata. Gyorsan felzárkózott, és már csak jó száz méterre volt az utazók mögött. Közben árnyékokat gyűjtött maga köré, de ez is legalább olyan nehéz feladat volt, mint az Üregben haladni. Ez pedig csak egyet jelenthetett: azt, hogy egy T'lan Imass volt valahol a közelben. Vajon mi vagy ki felé lovagol az Érmehordozó? Lehet, hogy teljesen félreértelmezte a jelentőségüket? Lehet, hogy a Birodalom ügynökei? Ez persze teljesen ellentétes volt Oponn érdekeivel, de Siralom nem tudott kitalálni ennél jobb magyarázatot. Igen érdekes napnak néz elébe, állapította meg. A csapat ötven méterre volt már csak előtte, és éppen egy dombon mentek felfelé. Elérték a dombtetőt, és egy időre eltűntek Siralom szeme elől. A lány gyorsabb tempóra váltott, majd csata hangjait hallotta a dombtetőről – egy ütközetét, melyben egy Otataral kard is szerepelt. Siralom sötét haragot érzett. Emléke fűződött egy Otataral kardhoz, egy nagyon személyes emléke. Óvatosan keresett egy megfelelő helyet a domboldalban, ahonnan ráláthatott az eseményekre. Az összecsapás rövidre sikeredett, és az Érmehordozó csapata teljes vereséget szenvedett. Tulajdonképpen már csak a fiú volt talpon, szemben egy magas, sovány nővel, akinek egy Otataral kard volt a kezében. Siralom felismerte Árva Végrehajtót. Biztosan az ő imádott Császárnője küldetését teljesíti, melyben szerepet kapott egy T'lan Imass is. Őt ugyan még innen sem látta, de a jelenlétét egyre erősebben érezte. Ha a fiú és csapata nem birodalmi ügynökök voltak, akkor a mesterük valószínűleg megérezte, hogy egy Imass járkál a város környékén, és kiküldte őket, hogy nézzenek körül. Úgy döntött, hogy még ráér kivizsgálni, mi a Végrehajtó küldetése. Előbb meg kellett ölnie az Érme Hordozóját. Az Imass közelsége ebből a szempontból kifejezetten hasznos volt. A Tellann Üreg mellett ugyanis még Oponn ereje sem érvényesülhet. Könnyű lesz így megölni a fiút. Siralom várt, aztán amikor látta, hogy a Végrehajtó visszakozik, és észak felé indul, elmosolyodott. Oponn Érméje pár percen belül a kezében lesz. És lehet, hogy ma meghal egy isten. Amikor Árva már elég távol járt tőlük, Sáfrány a harcoshoz rohant. Siralom lassan leereszkedett, és lopakodva megindult előre. Kezében egy fojtóhurkot szorongatott. A Kopók ismét felüvöltöttek, körbezárták Sokfürtöt és Parant. Sokfürt
bizonytalanul megingott. Aztán a kapitány felé fordult. – Várnod kell egy kicsit a halálra, kapitány. Eszem ágában sincs elsietni semmit. Nem, szeretném végignézni, ahogy kínok kínját állod ki, míg végre meghalsz. Paran izzadt markában csúszkált a kard. Megvonta a vállát. Maga is meglepődött azon, mennyire hidegen hagyja a dolog. Ha a Kopók már nem találják itt Sokfürtöt, akkor biztosan rajta töltik ki a dühüket. És ezzel vége. – Még bánni fogod, hogy elszalasztottad a lehetőséget, Sokfürt. Akár neked szánták ennek a kardnak az erejét, akár nem, én szívesen miszlikbe aprítanálak vele. Felérhet a te varázserőd az én dühömmel? Jó lett volna választ kapni erre a kérdésre. – Ó, hirtelen hogy felbátorodtál! Mit tudsz te a gyűlöletről, kapitány? Amikor ismét találkozunk, majd megmutatom neked, hogy pontosan mire is képes a gyűlölet. – A fabábu intett, és pár méterrel arrébb egy újabb hasadék nyílt a levegőben, mely bűzös dögszagot árasztott magából. – Ostoba barmok – mormogta Sokfürt. – Később találkozunk, kapitány – mondta, és a hasadék felé indult. Fürge Ben a kunyhóban gonoszul elvigyorodott. Jobb kézzel kihúzta a tőrt a földből, és egyetlen lendületes mozdulattal elvágta a botokat összekötő feszes zsinórt. – Viszlát, Sokfürt – sziszegte. Paran szeme elkerekedett, amikor látta, hogy a bábu hasra esik. A varázsló felvisított. A kapitány szeme összeszűkült. – Úgy látszik, valaki elvágta a zsinegeidet, Sokfürt – mondta. A Kopók már nagyon közel voltak. Csak percek kérdése volt, hogy mikor érnek oda hozzájuk. – Az életed, kapitány! – kiáltotta Sokfürt. – Dobj be az Üregbe, és visszakapod az életedet, kapitány! Esküszöm! Paran a kardjára támaszkodott, és csak nézte a bábu kínjait. – Oponn játékszere! – vágta oda dühösen Sokfürt. – Leköpnélek, ha tudnálak. Leköpném a lelkedet! A föld megremegett, és óriási alakok jelentek meg Paran körül. Lassan körbezárták a földön heverő marionettbábut. Paran azonnal felismerte Szilajt, azt a Kopót, akit megsebzett. Érezte, hogy kardja is felismeri az ellenfelet, s a heves reakció a karját is megbizsergette. Szilaj feje a bábu felé menet őfelé fordult, és Paran ígéretet látott a szemében. A kapitány elmosolyodott. Ha sikerül Oponnt előcsalogatnia, érdekes összecsapásnak nézhet elébe. Sokfürt még egyszer, utoljára felkiáltott, aztán a Kopók ráugrottak. Hatalmas árnyék vetődött a dombra, és amikor Paran felnézett, egy óriási varjút látott a levegőben körözni. A madár mohón károgott. – Ne reménykedj – mondta Paran. – Nem hiszem, hogy túl ízletes falatok maradnak majd utána. Három Kopó verekedett a szilánkok felett – ez maradt csupán Sokfürtből. A maradék négy állat, Szilaj vezetésével Paran felé fordult. A kapitány felemelte a kardját, és védekező állásba helyezkedett. – Akkor hát rajta! Rajtam keresztül eljuttok az istenhez is, aki használ engem, csak
egyszer fordulhasson meg az eszköz az Ikrek kezében. Gyerünk, itassuk meg vérrel ezt a szomjas földet! A Kopók félkörbe helyezkedtek, Szilaj volt középen. Paran mosolya még szélesebb lett. „Gyere hát, Szilaj. Belefáradtam már, hogy használnak engem, és a halál gondolata egyáltalán nem borzaszt el. Fejezzük be, egyszer és mindenkorra.” Valami erős nyomást érzett, mintha egy hatalmas kéz nyúlt volna le az égből, és nyomta volna őt a föld felé. A Kopók megremegtek. Paran megtántorodott, nem kapott levegőt, s látása kezdett elhomályosulni. A föld felnyögött alatta, és a talajt borító sárga fű elfeküdt. Aztán a nyomás megszűnt, és hűvösebb levegő jutott be Paran tüdejébe. A kapitány érezte, hogy valaki ott van mellette. Megperdült. – Állj félre – mondta a magas, fekete bőrű, fehér hajú férfi. Félretolta a kapitányt, és a Kopók elé lépett. Parannak csaknem kiesett a kard a kezéből. Egy Tiste Andii? A férfi hátán egy hatalmas, kétkezes kard látszott. A Kopók előtt állt, de nem is nyúlt a kardért. Most már mind a hét állat ott állt körülöttük, de nyugtalanul mozogtak, és gyanakodva figyelték az újonnan érkezettet. A Tiste Andii Paranra pillantott. – Bármit tettél is, amivel felhívtad magadra az istenek figyelmét, nagy hiba volt – mondta neki malaza nyelven. – Úgy látszik, sosem tanulok – felelte Paran. A Tiste Andii elmosolyodott: – Sok közös van bennünk, halandó. Halandó? A Kopók fel-alá járkáltak, morogtak és csattogtatták a fogukat. A Tiste Andii egy darabig figyelte őket, aztán megszólalt. – Ebből elég volt. Látlak téged, Keresztes – szólt az egyik állathoz. A megszólított barna volt, sárga szemű, sebhelyes. – Fogd a társaidat, és menjetek el innen. Árnytövisnek üzenem, hogy nem tűrök beavatkozást az ügyeimbe. A háború a Malaza Birodalom ellen csakis az enyém. Darujhisztán városát pedig felejtse el. Keresztes volt az egyetlen olyan Kopó, aki nem morgott. Ragyogó szeme állta a Tiste Andii tekintetét. – Hallottad a figyelmeztetést, Keresztes. Paran látta, hogy a Tiste Andii felkapja a fejét. Lassan a kapitány felé fordult. – Szilaj holtan akar látni téged. – Ez az ára annak, hogy kegyes voltam hozzá. A Tiste Andii csodálkozva felhúzta a szemöldökét. Paran vállat vont. – Látod a sebet a mellkasán? – Ez volt hát a hibád, halandó. Ha elkezd valamit az ember, akkor azt csinálja is végig. – Majd legközelebb így lesz. Most mi lesz? – Egyelőre engem érdekesebb áldozatnak tartanak, mint téged, halandó. – És milyen esélyeik vannak? – Szerintem a választ magad is láthatod. Abból, hogy még mindig nem támadnak, elég nyilvánvaló, nem? A Kopók gyorsabban támadtak, mint ahogy azt Paran gondolta volna. Szíve megállt
egy pillanatra, amikor beszélgetőtársa körül hatalmas kavarodás támadt. Ahogy a kapitány hátralépett, szeme mögött sötétség robbant, egy villanás erejéig láncokat látott, hatalmas fakerekeket hallott nyikordulni. Szorosan lehunyta a szemét, hogy elmúljon a fájdalom, aztán amikor ismét kinyitotta, azt látta, hogy az összecsapásnak már vége is van. A Tiste Andii a kezében tartotta a kardját, melynek fekete pengéje csupa vér volt – de a vér szinte forrt, és egy percen belül hamuvá omlott. Két Kopó hevert a földön mozdulatlanul a Tiste Andii két oldalán. A szél hirtelen megfordult, és egy jeges áramlat söpört végig a jeleneten. Olyan volt, akár egy sóhaj. Az egyik Kopót majdnem teljesen lefejezte egy csapás, míg a másiknak a mellkasán tátongott egy hatalmas seb. Utóbbi nem úgy nézett ki, mint egy halálos seb, de az állat felemás szeme – egyik kék, másik sárga – üresen meredt a semmibe. Keresztes vonyított, a többiek hátrálni kezdtek. Paran fémes ízt érzett a szájában. Vért köpött a földre. A füléhez nyúlt, és érezte, hogy vér csorog belőle. Fejében szinte elviselhetetlen volt a fájdalom. Pont akkor nézett fel, amikor a Tiste Andii felé fordult. A férfi szeméből a halál nézett rá. Paran hátralépett, és megemelte a kardját, bár ez a mozdulat felemésztette szinte minden maradék erejét. Értetlenül nézte, ahogy a Tiste Andii megrázza a fejét. – Egy pillanatig azt hittem, hogy... De nem, most nem látok semmit. Paran pislogott, szeméből könnyek csorogtak. Aztán megtörölte az arcát. Megdöbbenve látta, hogy a kézfején a könnyek nyoma rózsaszín. – Megölted az Árnyak két Kopóját – mondta. – A többiek meghátráltak. – Ki vagy te? A Tiste Andii nem válaszolt, tekintete ismét a Kopókat fürkészte. Az állatok mögött egy árnyfelleg alakult a levegőben, közepe egyre sűrűbb és sötétebb lett. Egy perccel később a felleg elillant, és a helyén egy fekete, köpönyeges, áttetsző alak állt, zsebre tett kézzel. A csuklya alatt bolyongó árnyak takarták az arcát. A Tiste Andii leengedte a kardját. – Figyelmeztettem őket, Árnytövis. Szeretnék valamit tisztázni. Lehet, hogy itt ki tudsz ellenem állni, főleg, ha a közelben van a Kötél is. De azt megígérhetem, hogy nem lesz könnyű dolgod, és lesznek majd, akik megbosszulják a halálomat. Igen kellemetlenné válhat az életed, Árnytövis. Vond vissza birodalmad befolyását a történésekből, és nem lesz semmi baj. – Én nem vagyok benne a játszmában – mondta Árnytövis halkan. – A Kopóim meglelték a zsákmányt, amelyre vágytam. A vadászatnak vége. – A lény lehajtott fejjel megszemlélte a két tetemet. – Bálványnak és Vértesnek egy időre sajnos vége. – Árnytövis felnézett. – Nincs számukra menekvés? – Nincs. És azoknak sincs, akik meg akarnák őket bosszulni. A csuklyás istenség felsóhajtott. – Hát igen. Nos, ahogy mondtam, én nem vagyok benne a játszmában. De a Kötél annál inkább. – Hívd vissza! – mondta a Tiste Andii, ellentmondást nem tűrő hangon. – Most. – Nagyon csalódott lesz szegény, Fürkész Anomander. Az ő tervei jóval Darujhisztán megszerzése fölé emelkedtek, magát a malaza trónt kívánta megdönteni.
Fürkész Anomander! Parannak nyomban eszébe villant Szélfogó jóslata a Sárkányok Asztalából. A Felsőbb Ház, Sötétség Lovagja, a Sötétség Fia, az úr a fekete karddal és a láncokkal. A Hold Szülöttének Ura, legalábbis Szélfogó szerint. Ő látta, hogy el fog jönni. Látta ezt a pillanatot, a Sötétség és az Árnyak összecsapását, a kiömlő vért... – A saját csatáimat én vívom meg – morogta Fürkész. – És szívesebben veszem, ha Laseent kell elűzni a trónról, mint ha az árnyak egyik szolgáját. Hívd őt vissza. – Még valami – mondta Árnytövis, és felkuncogott. – Nem vagyok felelős a Kötél cselekedeteiért, bármit is tesz veled. Fürkész elmosolyodott. – Győzd meg őt, hogy viselkedjen okosan, Árnytövis. Nincs kedvem részt venni a kis játszadozásaitokban. Ha utamban álltok, akár te, akár a Kopók, akár a Kötél, nem fogok válogatni az eszközökben. Ha kell, lemészárolom az Árnyak Birodalmát is. Állíts meg, ha tudsz! – Híján vagy minden finomságnak – mondta az isten, majd felsóhajtott. – Rendben van. – Elhallgatott, és árnyak úsztak teste köré. – Visszahívtam őt. Erőszakkal, másként nem ment. Tiéd a terep, Fürkész Anomander. A Malaza Birodalom a tiéd, csakúgy, mint Oponn – tette hozzá Árnytövis. – Oponn? – Fürkész lassan a kapitány felé fordította a fejét, és hideg, kék szemével végigmérte. Paran érezte, hogy megfagy a vér az ereiben. A Tiste Andii tekintete megpihent a kapitány kardján, aztán visszatért Árnytövisre. – Mehetsz. Az ügyet lezártnak tekintem. Árnytövis fejet hajtott. – Viszlát. – Az isten felemelte a kezét, mire ismét árnyak gyűltek köré. Az életben maradt Kopók is uruk köré gyűltek, hátrahagyva halott társaikat. Az árnyak besűrűsödtek, a bennük mozgó alakok pedig egészen eltűntek. Az árnyak lassan feloszlottak, de az úr és a kopók már nem voltak sehol. Paran a Tiste Andiit nézte, aki most őt fürkészte. Egy perc után a kapitány megvonta a vállát. Fürkész felvonta a szemöldökét. – Ennyi? Ez a véleményed a helyzetről? S most egyenesen Oponnhoz beszélek? Éreztem valakinek a jelenlétét, de amikor jobban megnéztelek, akkor nem láttam semmit. – Fürkész megmarkolta a kardját, és a penge lassan emelkedni kezdett. – Benne rejtezel, Oponn? – Amennyire én tudom, nem – felelte Paran. – Oponn megmentette az életemet, vagyis tulajdonképpen visszahozott a halálból. Fogalmam sincs, miért, de azt mondták, hogy ezzel Oponn eszközévé váltam. – Darujhisztánba tartasz? Paran bólintott. – Megengeded? – kérdezte Fürkész, miközben eltette a kardját. – Miért is ne? A Tiste Andii közelebb lépett, és a kapitány mellkasára helyezte a kezét. Paran most nem érzett semmi különöset. Fürkész hátralépett. – Lehet, hogy Oponn benned volt, de úgy látom, hogy az Ikrek sietve visszavonultak. Látom a jelüket, de most nem irányít téged semmiféle isten, halandó –
habozott, aztán folytatta. – Az, ahogy veled bántak, meglehetősen... kegyetlen dolog volt. Ha itt lenne Caladan Brood, ő segíthetne rajtad. Már nem vagy Oponn eszköze. – Fürkész szeme kék maradt, de kivilágosodott, és olyan színű lett, mint a napsütötte égbolt. – De a kardod igen. Károgást hallottak maguk mögül, mire mindketten odafordultak, és egy Óriás Hollót láttak az egyik Kopó tetemén. A madár kitépett egy szemgolyót, és boldogan lenyelte. Paran majdnem rosszul lett a látványtól. A nagydarab madár feléjük ugrált. – Attól tartok, mester – szólalt meg a madár –, hogy nem ennek a halandónak a kardja Oponn egyetlen játékszere. Paran megrázta a fejét, és már igazából csak azon csodálkozott, hogy nem csodálkozik semmin. Eltette a kardját. – Beszélj, Banya – mondta Fürkész. A varjú Paran felé intett a fejével: – Itt és most, mester? Fürkész elkomorodott. – Talán inkább mégse. – A kapitány felé fordult. – Tartsd csak meg a fegyvert, amíg a szerencse a te oldaladon áll. Amikor ez megfordul, ha még életben leszel, dobd el a kardot, vagy add a legnagyobb ellenségednek. – Elvigyorodott. – Eddig úgy tűnik, szerencséd volt. Paran habozott: – Elmehetek? – kérdezte kis idő múlva. Fürkész Anomander úr bólintott. A kapitány körülnézett, aztán elindult, hogy megkeresse az életben maradt lovakat. Parant percekkel később érte utol a sokk. Térdre esett. Tok eltűnt. Keresztülrángatta szegény embert a síkságon, arra, amerre a nyughatatlan bosszúvágya hajtotta. Felnézett, de nem látott semmit. Sokfürtöt az ellenségének nevezte. Azt mondta, hogy Árva megölése a végső célja. Mintha ez a két dolog kielégíthette volna a belsejében dúló mérhetetlen bosszúvágyat, enyhítette volna a fájdalmát. De a démon őbenne lakozott. Oponn kegyetlen volt vele... Vajon mit akart ezzel Fürkész mondani? „Volt egyáltalán egy olyan gondolatom is, melyet a sajátomnak mondhatok? Most megnézhetem magam – minden tettem arra irányult, hogy bűnbakot találjak. Mindig valaki mást akartam hibáztatni. Nem gondolkodtam, csak spontán választ adtam mindenre, ami történt, és arra hivatkoztam, hogy egy isten eszköze vagyok. És ezért fejek hullottak a porba!” Fürkész azt is mondta neki, hogy fejezze be, amit elkezdett. A saját démonaival ráér később is szembeszállni. Nem volt visszaút. De hiba volt azt hinni, hogy amit tervez, majd enyhíti az őt kínzó fájdalmat. Ha Árva vére is a kezéhez tapadna – sok más emberé mellett – azzal nem érne el semmit. Felemelkedett, és összeszedte a lovak kantárjait. Visszavezette az állatokat a csata helyszínére. A Tiste Andii eltűnt, de a két tetem ott hevert a sárga fűben. Paran elengedte a szárat, és az egyik Kopóhoz lépett. A mellén lévő sebből még mindig szivárgott a vér. Paran leguggolt, kinyújtotta a kezét, és ujjaival végigsimította az állat oldalát. „Látod, hogy hová vezet a gyilkolási vágy?
A Csuklyás szakállára, micsoda gyönyörű bestia voltál!” Ujjára vér fröcskölt. A kapitány elkapta a sebtől a kezét, de ekkor már késő volt. Valami bekúszott az ujjába, végigbizsergette a karját. Elsötétedett körülötte a világ, és láncok csörgését hallotta. Arra eszmélt, hogy menetel, méghozzá nem is egyedül. A homályban alakokat látott maga körül mindenhol, mindegyiken súlyos láncok csörögtek, és valami nagyon nehezet húztak. A lábuk alatt csupasz volt a talaj, és élettelen. Felettük nem látszott semmi, csak a végtelen sötétség. A láncok csörgése mellett valami más hangot is hallott, valami sokkal súlyosabbat, amit még a lábaiban is érzett. Paran volt az egyetlen, akit nem kötöttek le a láncok. Hátrafelé indult, hogy megkeresse a nyikorgó hang forrását. Közben rengeteg láncos rab mellett haladt el, akik közül sokan nem is emberek voltak. Egy hatalmas tárgyat pillantott meg, mely folyamatosan imbolygott. Egy hihetetlenül nagy kocsit látott, melynek csak a kerekei is nagyobbak voltak, mint egy felnőtt ember. Paran nagyon kíváncsi volt, hogy mit is szállíthatnak a kocsin, ezért még közelebb lépett hozzá. Egy lánc vágódott a mellkasához, ledöntötte a lábáról. Közvetlenül a feje felett fülsiketítő üvöltés hallatszott. Egy mancs szegezte bal karját a földhöz, és egy lánc mart bele a hátába. Paran küszködött, de a nedves orr és a hatalmas állkapocs odaférkőzött a nyakához. Az állkapocs szétnyílt, a nyakára simult, majd szorulni kezdett. Paran már meg sem mozdult, csak feküdt, és várta, hogy a félelmetes fogsor elharapja a torkát. Ehelyett azonban a fogsor elhúzódott a nyakáról. Azon kapta magát, hogy felfelé bámul, bele a Kopó kék és sárga szemébe. Az állat nyakán erős vaspánt feszült. A bestia elhátrált, mire a Paran alá szorult lánc megfeszült, és feldobta a kapitányt a levegőbe. Inkább csak érezte, mint hallotta, hogy a nyikorgó kerék megcsúszik, ő pedig pont elé esik. Egy kéz megragadta a gallérját, és gyorsan elhúzta a kerék elől. A kapitány talpra kecmergett. – Az a fickó, akit megkíméltek a Kopók, és láncok nélkül sétálgat itt közöttünk, megér egy beszélgetést – szólalt meg mellette egy hang. Az idegen arcát egy kámzsa takarta. A férfi nagydarab volt, testét rongyok takarták. Miután elengedte Parant, a férfi megigazgatta a láncait, és visszaállt a sorba. – Még soha nem vetették alá ilyen kísérletnek ezt a börtönt – mormogta. Amikor a Kopók ismét szabadulni akartak, és megrántották a kocsit, felszisszent. – Félek, hogy felborul. – És akkor mi lesz? Az arc Paran felé fordult, és ő egy fogsort pillantott meg a csuklya árnyékában. – Nehezebb lesz majd húzni. – Mi ez a hely? – A Kard Ürege. Hát nem Dragnipur vette el a te életedet is? – Ha így lenne, akkor rajtam is láncok lennének, nem? – Ez igaz. De akkor mit csinálsz itt? – Nem tudom – vallotta be Paran. – Láttam, ahogy az Árnyak két Kopója meghal, Fürkész kardja által. Aztán hozzáértem az egyik halott Kopóhoz, és véres lett az ujjam. – Ez megmagyarázza a zavarodottságukat. Először azt hitték, hogy te is közülük
való vagy. Okosan tetted, hogy nem ellenkeztél a Kopóval. – Pontosabban, hogy túlságosan ijedt voltam ahhoz, hogy megmozduljak. Az idegen felnevetett: – Így is jó. – Mi a neved? – Itt a neveknek nincs semmi jelentősége. Fürkész megölt engem. Nagyon régen. Ennyi éppen elég. Paran elhallgatott. „Az idők végezetéig megláncolva, egyfolytában húzni a kocsit... én pedig azt kérdem tőle, hogy mi a neve. Hogyan is kérhetnék tőle bocsánatot?” A kocsi megrándult, a kerekei alól sár spriccelt mindenfelé. Néhányan elestek, sírtak. A Kopók dühösen vonyítottak. – Gethol lehelne rá! – nyögte az idegen. – Vajon megnyugszanak valaha? – Nem hiszem – mondta Paran. – El lehet tépni ezeket a láncokat? – Nem. Legalábbis, eddig még senkinek nem sikerült, pedig vannak közöttünk még sárkányok is. De ezek a Kopók... – Felsóhajtott. – Meglepő, de már most hiányzik az a nyugalom, ami az érkezésük előtt töltötte ki az időnket. – Talán segíthetek. Az idegen felkacagott: – Nem hiszem, de kérlek, próbáld meg. Paran ellépett mellőle, és a Kopók felé indult. Nem tervezett el előre semmit. „De én vagyok itt az egyetlen, akinek nincsenek láncai!” Amikor ez átfutott az agyán, megtorpant, és elmosolyodott. „Nincsenek láncaim. Nem vagyok senkinek a játékszere!” Elgondolkodva tovább indult. Láncok alatt görnyedő alakok mellett haladt el, volt, aki csendben vonult, de volt olyan is, aki őrülten motyogott magában. Senki sem emelte fel a fejét, hogy megnézze őt, amikor elhaladt mellettük. Ekkor meghallotta a Kopók lihegését. – Kopók! – kiáltotta. – Segíteni akarok. Kis idő múlva végre megpillantotta őket a homályban. Válluk, mellkasuk csupa vér volt, a vaspántok feltépték a húsukat. Tekintetükben, mely egy vonalban volt Paran szemével, olyan hihetetlen fájdalom villant, hogy a kapitány szíve összeszorult. A furcsa szemű állat mellé lépett. – Szeretném megvizsgálni a pántot, hátha akad rajta valahol egy kapocs. A bestiák mellette sétáltak – a kocsi mindig csak előrefelé haladt. Paran közelebb hajolt, végigtapogatta a pántot, összeeresztést keresett rajta. De nem talált semmit. Ahol a lánc kapcsolódott a pánthoz, olyan volt, mintha egy darabból kovácsoltak volna ki mindent. Keveset tudott ugyan a kovácsmesterség rejtelmeiről, de abban biztos volt, hogy a lánc leggyengébb pontja az, ahol csatlakozik valahová, és azt is sejtette, hogy ennyi rángatás után már el kellett hogy fáradjon az anyag. De sajnos tapintásra nem így érezte. A vason semmiféle sérülés, gyengülés jele nem mutatkozott. Paran keze végigfutott a láncon. Elhagyta a Kopó oldalát. Megállt egy pillanatra, mert észrevette, hogy a másik Kopó figyeli minden mozdulatát, aztán továbbindult a lánc mentén. Az állattól a vagonig vagy hetven karhossznyi láncot tapogatott végig, kereste a gyenge pontokat, a repedéseket, azokat a helyeket, ahol az anyag elfáradt. Semmi. A kocsi mellé érkezett. A kerék mellett sétált, mely fából volt,
vaspántokkal veretes, de egyébként jellegtelen. A kocsi oldala volt vagy öt méter magas, de inkább még annál is magasabb. A viharvert, szürke fa oldaldeszkák között ujjnyi rések tátongtak. Paran hátrahőkölt, amikor látta, hogy a réseken vonagló ujjak nyúlnak ki felé. A szekér váza vonta magára a figyelmét. Az oldaldeszkák alatt látszottak a merevítő rudak, melyek fekete fából készültek, és csillogtak, mint a szurok. Tapintásra a váz elég keménynek tűnt, de látta, hogy a láncok áthaladnak rajta – bármi fogta is őket össze, az a kocsi váza alatt volt. Paran nagyot szippantott a hideg, állott levegőből, aztán a kocsitest alá bukott. A kocsirúd nagyon vastag volt, és a folyamatosan szemerkélő eső miatt nedves, fényes volt a felülete. A test alatti végében Paran ismét rábukkant a láncokra, melyek tovább futottak, be a kocsitest alá. Megragadta az egyik láncot, és követte azt befelé. Egyre hidegebb lett a lánc is, és a levegő is körülötte. Hamarosan kénytelen volt elengedni a láncot, mert majdnem lefagyott a keze. A kocsin végigcsorgó esővíz ezüstös jégcsapokká fagyott. Két lépéssel arrébb a láncok összefutottak, és eltűntek egy sötét lyukban. A lyukból hullámokban áradt a jeges hideg. Paran nem tudott hozzá közelebb férkőzni. Dühösen felszisszent, aztán egy darabig a lyuk közelében sétált, és azon gondolkodott, hogyan tovább. Ha sikerülne is eltépnie egy láncot, honnan lehetne benne biztos, hogy az pont a Kopóé? Ami pedig a többi rabot illeti... Fürkész Anomander láthatóan kegyetlen, ám igazságos lény volt. Ha találomra eltép egy láncot, akkor lehet, hogy valami ősi gonoszságot szabadít rá a halandók világára. Még az is lehet, hogy az idegen, akivel beszélt, valaha zsarnok volt, egy veszedelmes kényúr. Előhúzta Esélyt. Ahogy a penge kiszabadult a hüvelyből, vadul ficánkolni kezdett a kezében. Paran érezte a félelem reszketését, karja megbizsergett. Elmosolyodott. – Drága Ikrek! Szólítalak benneteket! Most! A levegő felmorajlott. Paran keresztülesett valakin, aki cifrán káromkodni kezdett. Eltette a kardot, aztán megragadta az alak brokátruháját. Talpra segítette az istent. – Miért te jöttél? – kérdezte Paran. – A nővéredet akartam látni. – Neked elment az eszed, halandó – sziszegte a fivér. – Idehív engem! Ilyen közel a Sötétség Királynőjéhez, ide, egy istengyilkos kardba! Paran megrázta. Végtelenül dühös volt. Hallotta, hogy a Kopók felvonyítanak. Az Iker ragyogó szemében félelem villant. Paran felé csapott. – Mit... mit csinálsz? Paran megtorpant, és két láncot nézett, amelyek meglazultak: – Jönnek. A kocsi szinte teljesen a levegőbe emelkedett, majd a földre zuhant. A becsapódás zaja megtöltötte a levegőt, fadarabok és jégcsapok repültek alóla szerteszét. – Megérezték a szagodat, Iker. Az isten felvisított, ököllel Paran arcába vágott, csapkodott, rugdosott, de a kapitány nem eresztette el. – Nem az a szerencse kell, amelyik magához ránt. – Vért köpött. – Hanem az... amelyik eltaszít. A kocsi ismét megrándult, kerekei a levegőbe emelkedtek, aztán hatalmas csattanást
hallatva visszaértek a talajra. Parannak nem volt ideje azon gondolkodni, hogy honnan van benne hirtelen akkora erő, mely lefoghat még egy vergődő istent is. Csak fogta őt, nem eresztette. – Kérlek! – könyörgött az isten. – Megteszek bármit! Kérhetsz, amit csak akarsz! Mindent megteszek, amit módomban áll megtenni! – Tépd el a Kopók láncait – mondta Paran. – N-nem tehetem! A kocsi ismét megrázkódott, fa reccsenése hallatszott. Paran a karjánál fogva menetelésre kényszerítette az istent. – Találj ki valamit – mondta. – Különben a Kopók elkapnak. – Én... nem vagyok benne biztos, Paran. – Tessék? Miben nem lehetsz biztos? Az Iker a sötétség felé intett. – Ott bent. A láncok oda csatlakoznak be, a Sötétség Üregébe, a Kurald Galainba. Ha belépnek... nem is tudom. Nem biztos, de lehet, hogy bent a láncok eltűnnek. – Hogyan léphetnek be? – Lehet, hogy egyik rémálomból a másikba csöppennek majd. – Ennél csak jobb lehet, Iker. De én azt kérdeztem, hogyan? – Csali kell hozzá. – Micsoda? Az Iker elmosolyodott. – Ahogy te is mondtad, jönnek. De Paran, egy dolgot meg kell tenned. El kell engedned. Amíg csak tudsz, tarts a rés előtt, de kérlek, az utolsó pillanatban... – El foglak engedni. Az isten bólintott. – Rendben van. A Kopók ismét nekirontottak a szekérnek, és ezúttal átjutottak a tömegen. Paran szorongatta az isten kezét, és nézte, ahogy a két Kopó előtűnik a homályból, és feléjük rohan. Foglya reszketett. A Kopók ugrottak. Paran elengedte az istent, és a földre vetette magát. A Kopók átsuhantak fölötte, az Iker pedig eltűnt. A Kopók beugrottak a sötétségbe, és eltűntek ők is. Paran talpra állt, és érezte, hogy a sötétség érte nyúl, de nem jeges marokkal, hanem megkönnyebbült, langyos fuvallattal. Kinyitotta a szemét, és ismét a síkságon találta magát. A földön térdelt, a sárga fűben, egy véráztatta folt mellett, ahol korábban az egyik Kopó teteme hevert. A közelben valahol bogarak zümmögtek. Parannak nagyon fájt a feje. A másik Kopó teste is eltűnt. Mit tett tulajdonképpen? És miért? Hiszen annyi mindent kérhetett volna Oponntól... Szélfogó... Ifjabb Tok... De persze a Csuklyás Kapuján túlról még Oponnak sem nagyon állhatott módjában visszarángatni egy lelket az életbe. Vajon tényleg kiszabadította a Kopókat? Rádöbbent, hogy ezt talán sosem fogja megtudni. A lovakhoz sétált, imbolygó léptekkel. Legalább egy rövid ideig szabad volt odabent. Szabad volt, és a saját akaratából cselekedett. A saját akaratából. Dél felé fordult. „Darujhisztán és a Végrehajtó már várnak rám. Fejezd csak be, amit elkezdtél, Paran. Zárd le az ügyet egyszer és mindenkorra.”
– Állati kellemetlen – mondta Balek, miközben Sáfrány rápróbálta a kötést. – Nagyon jó volt. Pontosan tudta, hogy mit, merre, hogyan kell csinálni. Azt hiszem, ez iskolázottságra vall. A ruhája alapján valami zsoldos lehetett. – Még mindig nem értem ezt az egészet – mondta Sáfrány, és leült a sarkára. Murillióra és Kruppére nézett. – Miért támadott meg bennünket? És miért nem ölt meg engem? Balek erre nem felelt semmit. Csak ült, és nézte a lovát, mely pár méterrel arrébb állt, és békésen legelészett. Balek már vagy egy tucatszor elátkozta az állatot, és Sáfrány sejtette, hogy Balek és a ló kapcsolata visszafordíthatatlanul megromlott. – Ez meg mi? – mormogta Balek halkan. Sáfrány ekkor látta meg, hogy a férfi nem a lovat nézi, hanem valami mást az állat mellett. Homloka összeráncolódott. A fiú megfordult, aztán hangosan felkiáltott, hátraugrott, és a tőrökért kapott. Megbotlott egy kőben, és elesett. Felugrott, és egyik kezében már egy tőrt szorongatott. – Ez ő! – üvöltötte. – A nő a bárból! Ez egy gyilkos, Balek. – Nyugi, fiam – mondta Balek. – Bár kard lóg az oldalán, egyáltalán nem tűnik veszélyesnek. Sőt, inkább csak elveszettnek látom – mondta, és kiegyenesedett. Sáfrány nézte a nőt, aki a dombtető szélén álldogált. – A Csuklyás szakállára! – mormogta. Baleknek igaza volt. Sáfrány még sosem látott senkit, aki ennyire elveszettnek tűnt volna. A lány őket nézte feszülten, mintha menekülnie kellene. Az önbizalom, a határozottság, melyet a Főnix bárban látott rajta, most nem volt sehol. Sáfrány eltette a tőrét. – Szóval – mondta Baleknek. – Akkor most mit tegyünk? – Szerintem nyugtassuk meg a lányt. Ahogy elnézem, segítségre lenne szüksége. – De hiszen ő ölte meg Kovát – mondta Sáfrány. – Láttam a vért a tőrén. Balek a lány felé sandított. – Nem kételkedek a szavaidban, fiam, de ez a lány nem úgy néz ki, mint aki akár csak egy légynek is ártani tudna. – Azt hiszed, én nem így látom? – fortyant fel Sáfrány. – Csak azt mondtam el, amit láttam. De tudom, hogy az egésznek nincs semmi értelme. – Akármi is történt, ennek a lánynak most segítségre van szüksége. Úgyhogy menj oda, és hívd le hozzánk, Sáfrány. A fiú tehetetlenül széttárta a karját: – Hogy a csudába csináljam? – Mit tudom én? – vont vállat Balek. – Talán próbálj meg vele flörtölni. Sáfrány elfintorodott, aztán óvatos léptekkel elindult a lány felé. Az megijedt, és hátrálni kezdett. – Vigyázz! – kiáltotta Sáfrány, és a lány mögé mutatott. A lány látta, hogy egy meredek lejtő szélén áll. Furcsamód ettől láthatóan megnyugodott, lett pár lépést Sáfrány felé, és tágra nyílt szemével a fiú tekintetét kereste. – Minden rendben – mormogta Sáfrány. – Nincs semmi baj. Érted? – A szájára mutatott, és mozgatni kezdte az ajkát, mintha beszélne.
Balek felnyögött. A lány mindkettejüket meglepte, mivel daru nyelven válaszolt. – Értem, hogy mit beszéltek – mondta habozva. – Egyre jobban értem. Nem malazák vagytok, nem malazául beszéltek. De értelek benneteket. – Elkomorodott. – Ez meg hogy lehet? – Malazák? – mondta Balek. – Hovávalósi vagy, te lány? A lány egy percig gondolkodott: – Itko Kanba – mondta végül. – Ördög és pokol! – nevetett fel Balek. – Téged meg mi szél hozott ide mihozzánk? A lány szemében felismerés villant. – Hol van az apám? Mi történt a hálókkal? Megvettem a zsineget, aztán ott volt az a Látó, Riggalai, a Látó, a viaszbanya. Emlékszem rá – meghalt! – A lány térdre esett. – Meghalt. Azután... Balek komoran, feszülten figyelte a lányt: – És aztán? – Nem emlékszem semmi másra – suttogta a lány. A kezét nézte. – Nem emlékszem semmi másra. – Elsírta magát. – Gedderone ezer szirmára – szólt halkan Balek, és magához intette Sáfrányt. – Figyelj jól, fiam! Ne várj meg minket. Vidd el ezt a lányt a nagybátyádhoz. Vidd el Mammothoz, méghozzá minél gyorsabban. Sáfrány értetlenül nézett rá. – Miért? Nem hagyhatlak benneteket itt, csak így, Balek. Ki tudja, mikor tér magához Kruppe és Murillió? És mi van, ha az a zsoldos visszajön? – Mi van akkor? – kérdezett vissza Balek. Sáfrány elpirult, és elfordította a fejét. – Murillió kemény fickó, a parfüm csak álca. Egy-két nap, és már táncolni fog. Vidd el a lányt a nagybátyádhoz, Sáfrány. Tedd, amit mondtam! – De még mindig nem mondtad, hogy miért – kötözködött Sáfrány – Csak egy gyanú, semmi több. – Balek megragadta Sáfrány vállát. – Ezt a lányt megszállta valami, azt hiszem. Valami vagy valaki elhozta őt ide, Darujhisztánba, és utánunk küldte. Az igazság ott van valahol a fejében, és Sáfrány, ez életbevágóan fontos dolog is lehet. A nagybátyád ismer olyan embereket, akik segíthetnek rajta, fiam. Gyerünk, nyergeld fel a lovamat. Én majd megvárom itt, hogy felébredjenek a barátaink. A pokolba is, amúgy sem tudok járni. Azt hiszem, hogy egy pár napig ágyban kellene feküdnöm. Kruppe és Murillió majd elintéznek mindent. Menj már! Sáfrány szemügyre vette a síró lányt. – Rendben van, Balek – sóhajtotta. – Visszamegyek vele a városba. – Remek – morogta Balek. – Tegyél le nekem ide egy pokrócot, meg némi élelmet. Aztán repülj innen, és azt sem bánom, ha a lovam a város kapui előtt szívrohamot kap, és kimúlik. Nyeregbe, fiam!
Tizenhatodik fejezet
Búskomor ismeri szívünk Minden bánatát. Ott halad minden halandó oldalán, A szánalmat viszi a bosszú Véres erejébe. Búskomor ismeri a bánatunkat S osztozik velünk fájdalmunkban. A Tragédia Ura Ima a Szent Könyvből (Kassal kánonja)
A szúrt seb Árva bal vállában nem volt mély, de varázslat segítsége nélkül hamar elfertőződhetett. Visszatért a táborhelyükre, és látta, hogy Túlazon még mindig ott ül, ahol hajnalban is. A Végrehajtó nem foglalkozott Túlazonnal. Megtalálta a nyeregtáskáját, s benne a gyógyfüveket. Leült, nekidőlt a nyeregnek, és nekilátott, hogy ellássa a sebét. Ostoba, szükségtelen támadás volt. Túl sok minden történt vele mostanában, túl sok minden járt a fejében, és túl gyakran fordult elő, hogy az Árva nevű nő belekevert a Császárnő Végrehajtójának kötelességeibe. Olyan hibákat követett el, melyek egy évvel korábban nem fordulhattak volna elő. Túlazon túlságosan leterhelte az agyát, több újat mondott neki egyszerre, mint amit képes volt feldolgozni. A szavak, melyeket Túlazon úgy vetett oda elé, mint valami megkésett gondolatot, egészen mélyre hatoltak a lelkében, és ott megragadtak valamit. Érzelmek vihara dúlt a Végrehajtó agyában, a világ kissé elhalványodott körülötte. A szomorúságot már régen elűzte életéből, csakúgy, mint a megbánást. A Végrehajtó nem ismerhette az ilyen szélsőséges érzelmeket. Most viszont mindez rajtaütött – az érzelmek hullámokban cibálták őt szanaszét. Azon kapta magát, hogy kétségbeesetten kapaszkodik a Végrehajtói címbe, annak jelentésébe, mintha ez egy biztos sorsot, irányítást, és épeszűséget biztosítana neki. Amennyire tudta, kitisztította a sebét, aztán készített rá egy nyomókötést. Irányítás.
Ez a szó visszhangzott a fejében, keményen és ellentmondást nem tűrően. Ha nem ez volt a Birodalom lelke, akkor mi? Mi befolyásolta Laseen Császárnő minden cselekedetét, gondolatát? És mi lakozott az Első Birodalom szívében – mi rejtezett a nagy háborúk hátterében, melyek a mai napig befolyásolták a T'lan Imassok életét? Felsóhajtott, és lenézett a porba, a lába elé. De hiszen mindenki ezt keresi az életben, gondolta magában. Egy fiatal lányból, aki egyik nap még zsineget visz haza az apjának, a következő nap már egy gyilkológép válik, melyet egy isten hatalma irányít. Az élet színjátékában mind az irányításért verekszünk, olyan pozícióért, melyből mi határozhatjuk meg a világ alakulását magunk körül. Végtelen és reménytelen hajsza ez, melynek célja az, hogy az ember maga határozhassa meg sorsa alakulását. Az Imass, és az ő háromszázezer éves bölcsessége megismertette Árvával, hogy mi is az a hiábavalóság. És ez fogott rajta. Sőt, kezdte átvenni az irányítást a cselekedetei felett. Megkegyelmezett a fiúnak, és ez legalább annyira meglepte őt magát, mint a fiút. Árva elmosolyodott. Már nem tudott jóslatokba bocsátkozni. Nem a külvilágról volt szó – már azt sem tudta megmondani, hogy ő maga mit fog tenni, mit fog gondolni. Tehát ez volna az érzelem, mint olyan? Az irányítás, a logika nagy ellenfele – az emberiség egyik legfőbb ismérve. Vajon mi várhat még rá? – Végrehajtó. Árva meglepetten nézett fel, és Túlazont látta maga előtt. A harcost jég borította, mely gőzölgött a nagy melegben. – Megsebesültél. – Egy rajtaütés – mondta halkan, szinte szégyellősen. – De már vége. – A nyomókötést a sebre helyezte, és gyorsan átkötötte egy darab ruhával. Elég ügyetlen volt, hiszen csak az egyik kezét tudta használni. Túlazon letérdelt mellé: – Segítek, Végrehajtó. Árva meglepetten nézte a harcos halott arcát. De a következő mondat nyilvánvalóvá tette, hogy a T'lan Imassban nem éledtek fel az emberi érzelmek. – Kevés az időnk, Végrehajtó. A bejárat már vár minket. Árva arcára kifejezéstelen maszk csusszant. Amikor Túlazon befejezte a kötözést, és barna körmű, halott kezével megkötötte az utolsó csomót, Árva kipréselt magából egy biccentést. – Segíts lábra! – parancsolta. Árva, miközben Túlazon a jelkőhöz lépett, látta, hogy a kő összetört. De semmi más változást nem észlelt. – Hol van ez a bejárat? – kérdezte. Túlazon megállt a törött kő előtt. – Majd vezetlek, Végrehajtó. Maradj mindig közel hozzám. Amikor beérünk a sírba, vedd elő a kardodat. A varázslatoktól védő pajzsom így a minimumra csökken majd, viszont a kard hatására a jaghuta lassabban tér csak vissza az életbe. Elég lassan ahhoz, hogy mi végrehajthassuk a feladatunkat. Árva nagy levegőt vett. Lerázta magáról a kételyeket. Nem volt már visszaút. Egyáltalán volt valaha lehetősége visszafordulni? A kérdés eleve paradox volt – az ő
ösvényét előre megszabták, mások. – Rendben van – mondta. – Vezess hát, Túlazon. Az Imass széttárta a karját. Előttük a domboldal megborzongott, mintha egy függönyt lebbentettek volna fel előtte. A különös függönyt hideg szél lebegtette. Túlazon előrelépett. Árva követte. Először szinte megütötte őt a szag – az évezredes varázslatok erejétől bűzlő levegő – és a Túlazon által megnyitott Tellann Üreg hullámokban érkező ereje. Árva előrelépett, tekintetét a T'lan széles, rongyos hátára szegezte. Beléptek a domboldalba. Egy durva megmunkálású folyosó jelent meg előttük, mely a sötétségbe vezetett. A falakat és a plafont alkotó hatalmas kőtömbök felülete deres volt. Ahogy beljebb nyomultak, a levegő egyre hidegebb lett, szagtalan, a falakról pedig zöld és fehéres jégcsapok lógtak. A fagyos, döngölt föld hirtelen jégpáncélos kőpadlóvá változott a lábuk alatt. Árva végtagjai kezdtek elnehezedni. Látta, hogy leheletének fehér kis felhői eltűnnek a sötétség irányában. A folyosó elkeskenyedett, és a falakon különös jelek váltak láthatóvá. Volt, amelyiket a jég alá festettek, volt, amelyiket a jégre magára, színük furcsa vörös volt. A jelek láttán emlékek mozdultak meg benne, és már majdnem felismerte őket – de amint teljesen rájuk összpontosított, már nem érezte őket ismerősnek. – A népem más tagjai már jártak itt – szólalt meg Túlazon. Megállt és hátranézett a válla felett a Végrehajtóra. – Hozzátették a maguk védő varázslatait azokhoz, melyeket a Jaghuták vetettek ki e helyre. Árva érezte, hogy egyre dühösebb: – És akkor mi van? Az Imass egy ideig csendben csak nézett rá, majd megszólalt. – Végrehajtó, azt hiszem, én tudom ennek a Jaghuta Zsarnoknak a nevét. Kétségek gyötörnek. Nem lenne szabad kiengedni. De az én kezem is meg van kötve, csakúgy, mint a tiéd. Árva nem kapott levegőt. – Végrehajtó – folytatta Túlazon. – Tökéletesen megértem a kételyeidet, mert engem is ugyanezek gyötörnek. Ha ennek vége, én elmegyek. Árva meg volt zavarodva: – Elmész? Túlazon bólintott. – Ebben a sírban, ha megtesszük, amire az ígéret kötelez, véget ér a küldetésem. Nem lesznek többé kötöttségeim. Ennyire nagy ennek az alvó zsarnoknak az ereje. És ezért bevallom, hálás is vagyok. – Miért mondtad el nekem mindezt? – Végrehajtó, ha gondolod, velem tarthatsz. Árva kinyitotta a száját, de mivel erre így nem tudott mit felelni, be is csukta. – Arra kérlek, gondold át az ajánlatomat, Végrehajtó. Egy választ keresek, és meg is fogom találni. Választ? Mire? Ezt akarta kérdezni, de a hirtelen rátörő félelem megakadályozta ebben. Azt mondta magának: nem is akarod igazán tudni. Jobb, ha nem tudod.
– Kezdjünk hát hozzá – mondta rekedten. Túlazon megindult a sötétségben, előre. – Mennyi ideig fog ez tartani? – kérdezte egy perc után Árva. – Idő? – kérdezett vissza Túlazon mosolyogva. – Kedves Végrehajtó, ebben a sírban nem létezik olyasmi, hogy idő. Azok a jaghuták, akik bezárták e sírba a társukat, végső pecsétként elhozták a jég korát. Végrehajtó, efölött a sír fölött egy kilométernyi jég van – még mindig. Mi eljöttünk arra a helyre, abba az időbe, ahol és amikor még nem hozták el a Jaghuták a jég korát, amikor még nem volt meg az Imassok által Jhagra Til néven ismert beltenger, vagyis egy ősrégi korba... – És mikor térünk vissza? – vágott közbe Árva. – Mennyi idő telik el addig? – Ezt nem tudom megmondani, Végrehajtó. – Az Imass megtorpant és a Végrehajtó felé fordult. Szemüregében különös fény villant. – Még sosem csináltam ilyet. Bár kemény bőrpáncélt viselt, Sáfrány érezte, hogy a hátához nyomódó női test miatt jobban izzad az arca, mint ahogy azt a délutáni nap indokolttá tenné. Furcsán felkavaró érzés volt, megdobogtatta a szívét. Egyik részről ott volt az a tény, hogy egy korabeli lány, egy csinos korabeli lány van itt vele, ül mögötte a nyeregben, meglepően erős karja a derekát öleli, meleg lehelete a nyakát csiklandozza. Másrészről viszont, ez a csinos lány megölt egy embert, és Sáfrány nem talált semmi más magyarázatot a hirtelen felbukkanására, mint azt, hogy ezúttal őt akarta megölni. Így aztán túl feszült volt ahhoz, hogy élvezze a lány testi közelségét. Amióta otthagyták Baleket, keveset szóltak egymáshoz. Sáfrány tudta, hogy egy nap múlva már meg is pillantják Darujhisztán városának falait. Nem tudta, hogy a lány vajon emlékezni fog-e rá. Aztán mintha Balek hangja szólalt volna meg a fejében: „Miért nem kérdezed meg tőle?” Sáfrány elkomorodott. A lány törte meg a csendet. – Messze van innen Itko Kan? A fiú csaknem felnevetett, de valami azt súgta neki, hogy inkább ne tegye. Óvatosan, kölyök, mondta magának. – Még sosem hallottam róla – mondta. – A Malaza Birodalomban van? – Igen. Miért, mi most nem a Birodalomban vagyunk? Sáfrány felmordult. – Még nem. – Aztán megmozgatta a vállát. – Egy Genabackis nevű szubkontinensen vagyunk. A malazák hajókon jöttek ide, keletről csakúgy, mint nyugatról. Már az összes északi Szabad Város az ő fennhatóságuk alatt áll, és a Nathilogi Szövetség is. – Ó – sóhajtotta a lány bizonytalanul. – Tehát akkor ti hadban álltok a Birodalommal. – Igen, többé-kevésbé, de Darujhisztánnal kapcsolatban soha semmi nem biztos. – Ez annak a városnak a neve, ahol élsz? – Város? Darujhisztán egy városállam. Ez a kontinens legnagyobb, leggazdagabb városállama. A lány válaszában izgalom csendült. – Városállam. Még sosem jártam városállamban. Tehát a te neved Sáfrány?
– Ezt meg honnan tudod? – Ezen a néven szólított téged az a katona barátod. – Ja, persze. – Vajon miért riadt meg ennyire attól, hogy a lány tudja a nevét? – Téged nem érdekel az én nevem? – kérdezte a lány halkan. – Emlékszel rá? – Nem – ismerte el a lány. – Ez elég furcsa, nem igaz? A lány hangja szomorúan csengett, és ettől Sáfrány kicsit ellágyult – aztán pedig még dühösebb lett. – Azt hiszem, ezen nem sokat tudok segíteni. A lány érezhetően elhúzódott tőle, a keze már nem szorította olyan erősen a derekát. – Nem – felelte csendesen. Sáfrány mérge semmivé lett, és a legszívesebben felüvöltött volna, annyira zavarta a saját gondolatainak kuszasága. Ehelyett inkább kicsit elterpeszkedett a nyeregben. A lány így kénytelen volt ismét szorosabban fogni őt. Na, így már mindjárt jobb, gondolta magában elégedetten. Aztán felkapta a fejét. „Mi a franc van velem?” – Sáfrány! – Igen! – Adj nekem darujhisztáni nevet! Válassz egyet! A kedvencedet. – Challice – vágta rá a fiú habozás nélkül. – Nem, várj! Nem lehetsz Challice. Már van egy ilyen nevű ismerősöm. Valami más nevet kell neked találni. – A barátnőd? – Nem! – vágta rá a fiú. Meghúzta a szárat, és megálltak. Sáfrány beletúrt a hajába, aztán leugrott a nyeregből. Áthajtotta a szárat a ló feje felett. – Inkább gyalogolnék. – Igen, én is – vágta rá a lány. – Nos, azt hiszem, én legszívesebben futnék! A lány Sáfrány elé lépett, gondterhelt arccal: – Futni? Előlem, Sáfrány? A fiú látta a lány szemében, hogy egy világ omlik össze benne éppen – de milyen világ? Nagyon szerette volna ezt tudni, de túl kockázatos lett volna nyíltan rákérdezni. De hogy pontosan miért, azt maga sem tudta. Csak így érezte, és kész. Lenézett a lába elé, és belerúgott egy kőbe. – Nem – mormogta. – Nem így értettem, bocs. Siralmas vagyok. A lány szeme elkerekedett. – Ez a nevem! – nyögte. – Ez volt az én nevem, Sáfrány... most mondtad ki. – Micsoda? – Sáfrány elkomorodott. – Siralmas? – Nem... – mondta a lány – Siralom! Ez az! – aztán lehervadt az arcáról a mosoly. – De nem mindig hívtak így. Nem, nem hiszem. Nem ezt a nevet adta nekem az apám. – Emlékszel arra a másik névre is? A lány megrázta a fejét, és beletúrt hosszú, sötét hajába. Sáfrány megindult, a lány pedig követte őt. Az út lefelé kanyargott a lankás dombok között. Egy órányira voltak már csak a Catlin-hídtól. A félelem, mely eddig nagy lángon lobogott Sáfrányban, kezdett kihunyni. Nyugodt volt, és ez nagyon meglepte, mert nem is emlékezett rá, hogy mikor volt utoljára ilyen nyugodt egy nő társaságában. Egy ideig csendben meneteltek. Előttük a nap aranyos köpönyegben lassan lebukott
a látóhatár mögé, s megcsillogtatta a látóhatáron látható kék és zöld csíkot. – Az az Azúr-tó. Darujhisztán a tó déli partján fekszik. – Kitaláltál már nekem egy jó nevet? – kérdezte a nő. – Egyetlen név jut csak eszembe – mondta Sáfrány. – A matrónámé. A lány rápillantott: – Az anyádé? Sáfrány felnevetett. – Nem, nem így értettem azt, hogy matróna. A Tolvajok Úrnőjére, Apsalarra céloztam. Csak az a baj, hogy nem túl szerencsés dolog ilyen nevet viselni, mivel ő egy isten. Hogy tetszik az, hogy Salar? A lány összeráncolta az orrát. – Nem, nekem jobban tetszik az Apsalar. Hadd legyek Apsalar! – De mondom, hogy... – Ez a név tetszik, és kész – közölte a lány. Arca elsötétedett. Hűha, gondolta Sáfrány. Jobb, ha ezt inkább ráhagyom. – Rendben van – felsóhajtott. – Szóval te tolvaj vagy. – Valami bajod van vele? Apsalar elvigyorodott. – Ha az új nevemből indulunk ki, semmi. Egyáltalán semmi, Sáfrány. Mikor táborozunk le? A fiú arca elsápadt. Erre nem is gondolt. – Talán jobb lenne, ha mennénk tovább – mondta nyugtalanul. Kerülte a lány tekintetét. – Fáradt vagyok. Nem táborozhatnánk le ennél a Catlin-hídnál? – Nos, csak egyetlen pokrócunk van. Használhatod. Én majd őrködöm. – Egész éjjel? Ugyan mi a csudának? Sáfrány hátrafordult a lányhoz. – Minek kérdezősködsz ennyit? – kérdezte dühösen. – Veszélyes idekint. Hát nem láttad Balek sebét? És különben is, honnan tudjam, hogy még itt van-e a helyőrség? – Milyen helyőrség? Sáfrány magában cifrát káromkodott. Megint elfordította a fejét. – A híd túloldalán lévő helyőrség – mondta. – De elég hosszú a híd. – Jaj, ugyan már, Sáfrány! – Apsalar felnevetett, és oldalba bökte Sáfrányt a könyökével. – Megosztjuk azt a pokrócot. Én nem bánom, de vigyázz a kezedre, te! Sáfrány megdörzsölte az oldalát, és csak nézett a lányra. Kruppe dühösen hátrafordult a nyeregben, és ráförmedt Murillióra. – Átok és pokol! Nem tudod gyorsabb iramra bírni ezt a nyavalyás dögöt? Az öszvér, hűen a róla szóló legendákhoz, makacs volt, és nem volt hajlandó egyéb mozgásformára, csak a kényelmes gyaloglásra. Murillió elvigyorodott. – Ugyan mire ez a nagy sietség, Kruppe? Az a fiú igazán tud vigyázni magára. – Baruk mester azt az utasítást adta, hogy őrizzük őt, tehát mi őrizni fogjuk. Murillió szeme gyanakodva összeszűkült.
– Ezt hajtogatod már jó ideje – mormogta. – Ez valami szívesség Mammotnak? Hirtelen aggódni kezdett a nagybácsi? Miért érdekli Barukot ennyire a mi Sáfrányunk? Közlöd a mester utasításait, de sosem vagy hajlandó megmagyarázni egyiket sem. Kruppe kihúzta magát a nyeregben. – Nos, legyen hát – mondta. – Gyanakvás ütötte fel a fejét Kruppe kis csapatában. Kruppe tehát beszél. Oponn Sáfrányt választotta ki magának, de hogy milyen célból, azt még nem tudom. Baruk azt akarja, hogy vigyázzunk a fiúra, és tartsuk őt távol minden más erőtől. Murillió megdörzsölte a homlokán lévő sebet, és felszisszent. – A csudába! – nyögte. – Korábban el kellett volna mondanod mindent, Kruppe. Relik tud erről? – Természetesen nem – felelte Kruppe sértődött hangon. – Végül is, ő most nagyon elfoglalt, nem ér rá, mert egyéb fontos elintéznivalói vannak. Ezért nincs most itt velünk a merénylő. – Kruppe arca ravaszkodó vonásokat öltött. – De ugyan miért is mesél Kruppe ilyesmiket Murilliónak? Hiszen Murillió biztosan többet tud Relik ügyeiről, mint szegény, tudatlan Kruppe. Murillió arca kifejezéstelen volt: – Ezt meg hogy érted? Kruppe megvonta a vállát, aztán oldalba rúgta az öszvérjét. Murillió követte. – Ami a küldetésünket illeti, mely Balek szemszögéből tökéletes bukásnak tűnhet, igen eredményes volt – folytatta Kruppe, elégedett hangon. – Baruk mesternek feltétlenül értesülnie kell a dombságban zajló különös eseményekről. – Siker? Mi a csudáról beszélsz? Kruppe legyintett. – Drága barátom, bár én csupán egy percig voltam eszméletemnél az összecsapás során, azt világosan láttam, hogy ez a nőnemű harcos egy Otataral kardot tartott a kezében. Ami pedig azt jelenti, hogy ő bizony malaza. Ezt még egy gyermek is kitalálhatta volna. Murillió felszisszent. – Mi meg otthagytuk szegény Baleket egyedül? Te normális vagy, Kruppe? – Hamarosan eléggé összeszedi magát, és utánunk tud jönni. Egyébként is, nagyon sietős a dolgunk, nem tehettünk volna mást. Ez minden másnál fontosabb. – Kivéve, amikor bizonyos lókereskedőkkel tárgyal az ember, ugyebár – jegyezte meg Murillió. – Szóval, valami malazák járkálnak a Gadrobi-dombságban. Mit akarhatott ott az a nő? Meg ne próbáld bemesélni nekem, hogy nem tudod. Ha nem gyanítanál valamit, akkor most nem sietnénk ennyire. – Gyanúm az tényleg van – bólintott Kruppe, és összegörnyedt a nyeregben. – Emlékszel, hogy mit mondott Sáfrány, amikor annál a keresztútnál voltunk? Hogy egy legendát kutatunk, vagy valami ilyesmi? – Várj egy percet – mordul fel Murillió. – Már megint az a sír legenda? Nincs egy... Kruppe felemelte a kezét, és szelíden közbevágott. – Murillió, az teljesen mindegy, hogy mi mit hiszünk. Az a fontos, hogy a malazák ennek a legendának a valóságalapját kutatják. Kruppe és Baruk mester pedig
gyanítják, hogy fel is fogják fedezni. Ez hát a mi kis küldetésünk fő célja, drága barátom. – Összeráncolta a szemöldökét. – Otataral a birodalom egyik mestervívójának a kezében. A háttérben pedig egy T'lan Imass mesterkedik... – Micsoda? – fortyant fel Murillió. Meg akarta fordítani az öszvért, de az makacsul megvetette a lábát. Murillió káromkodott. – Balek most ott fekszik sebesülten egy malaza gyilkos és egy Imass közelében? Kruppe, neked teljesen elment az eszed. – De drága Murillió! – búgta Kruppe. – Kruppe azt hitte, hogy téged hajt a kíváncsiság, nem is, a kétségbeesés, és mindenáron vissza akarsz jutni Darujhisztánba! Murillió megtorpant, és elsötétedő arccal Kruppe felé fordult. – Gyerünk, ki vele! – mondta. Kruppe csodálkozva felhúzta a szemöldökét: – Mivel? – Célozgattál valamire, szurkálódtál. Úgyhogy ha azt hiszed, hogy tudsz valamit, akkor ki vele. Ha nem mondod, akkor most azonnal megfordulunk, és visszamegyünk Balekért. – Murillió látta, hogy Kruppe elszörnyed. Elvigyorodott. – Ha, azt hitted, hogy elterelheted a figyelmemet, mi? Nos, ez nem fog menni. – Nem tudom, hogy kinek az elméjéből pattant ki az a nagyszerű terv, hogy visszaszerzitek Baleknek a jogos címét, de csak gratulálni tudok. Murilliónak leesett az álla. Honnan a fészkes fenéből tudta meg Kruppe? A férfi folytatta. – De mindez sajnos lényegtelen, ha szemügyre vesszük Sáfrány helyzetét, a nagy veszedelmet, amelybe belesodródott. Sőt, ha ezt a fiatal lányt tényleg megszállta valamelyik isten, ahogy azt Balek gyanítja, akkor a helyzet még súlyosabb, mint képzelnéd! Vajon ő volt az egyetlen gyilkos, aki Sáfrány szegény, védtelen skalpjára vadászott? Mi a helyzet azzal az ezernyi istennel és démonnal, akik az első adandó alkalommal szembeszállnának Oponnal? Magára hagyná ilyen helyzetben Murillió régi barátját, Sáfrányt? Olyan ember Murillió, aki megadja magát a félelemnek, az ismeretlen veszélyeknek, az elképzelt rémálmoknak, melyek túlfűtött fantáziájában megjelennek...? – Rendben van! – vágott közbe Murillió. – Fogd be a szád, és menjünk! Kruppe csak bólintani tudott erre a bölcs javaslatra. Egy órával később, amikor leszállt az est, és ők éppen egy dombon kapaszkodtak felfelé a nyugvó nap irányába, Murillió dühösen Kruppe felé pillantott. – Az átkozott! – suttogta. – Azt mondtam, nem hagyom, hogy elterelje a figyelmemet. Erre mit csinált? Elterelte a figyelmemet. – Szóltál, drága Murillió? – kérdezte Kruppe. Murillió megmasszírozta a homlokát. – Eléggé szédülök – mondta. – Keressünk egy táborhelyet. Sáfrány meg a lány holnapnál hamarabb úgysem érnek be a városba. Nem hiszem, hogy az úton bármiféle veszedelem leselkedne rájuk, holnap pedig nap közben könnyedén rábukkanhatunk. Nappal nem eshet bajuk, a pokolba is, addigra Mammotnál lesznek, nem? – Kruppe elismeri, hogy ő maga is nagyon kimerült. Valóban letáborozhatnánk, és talán Murillió gyújthatna egy kis tüzet, és főzhetne valami vacsorát, miközben Kruppe
elgondolkodik a teendőkön. – Rendben – sóhajtotta Murillió. – Remek ötlet. A Tiste Andiival történt találkozása után pár nappal, Parannak eszébe jutott, hogy Fürkész nem is gyanította, hogy ő malaza katona. Különben már halott lenne. Úgy tűnt, hogy az előítéletek neki szerencsét hoznak. A palási merénylő hanyagul végezte a munkáját – most meg a Sötétség Fia kimenti őt a Kopók karmai közül, és elengedi. Nem látta értelmét mindannak, ami vele történt. Olyan volt, mintha Oponn osztaná a lapokat, de Paran nem kételkedett Fürkész szavában. Szóval igazából a kardja hozott neki szerencsét? És ezek a szerencsés esetek talán mérföldkövek is – olyan pillanatok, amelyek megmaradnak az őt megkímélők elméjében? A saját érdekében remélte, hogy ez nem így van. Már nem a Birodalom útját járta. Túl sokáig járt azon a véres, árulástól bűzlő úton. Egyetlen dolog foglalkoztatta – az, hogy Pálinkást és a csapatát megmentse. Ha ezt megtehetné, azt sem bánná, ha saját életével kellene érte fizetnie. Voltak az életben olyan dolgok, amelyek messze meghaladták az emberi gondolkodás korlátait. Paran arra gondolt, hogy talán az igazság is valami olyasmi, ami az emberektől függetlenül létezik – sőt, lehet, hogy még a mohó istenségek és kapzsi istennők sem láthatják, oly tiszta és emelkedett dolog. Tanulmányai során Untában olvasta sok filozófus műveit, és akkoriban az írók szemszögét abszurdnak látta. Ők azt állították, hogy a halandóság nem volt relatív, sőt, nem is tartozott igazán az emberiség meghatározó vonásai közé. Nem, ők azt állították, hogy a halandóság minden élő alapmotívuma volt, egy természeti törvény, mely nem függött össze sem az állatok brutális tetteivel, sem az emberek törekvéseivel, hanem valami más, sokkal állandóbb dolog volt. Újabb vadászat a bizonyosságra. Paran arca elkomorodott, és kihúzta magát a nyeregben, úgy szemlélte az előtte kanyargó rhivi kereskedőutat. Az út kerekded, lankás dombok között haladt. Parannak eszébe jutott, amikor erről beszélgetett a Végrehajtóval, még akkoriban, amikor egyiküket sem érdekelte a külvilág. Újabb vadászat a bizonyosságra, ezt mondta akkor Árva, keserű, gúnyos hangon. Úgy fejezte be a beszélgetésüket, tárgyilagosan, mintha kést vágott volna az asztalba. Mivel ezen szavak egy olyan nő szájából hangzottak el, aki Parannal egykorú volt, a kapitány sejtette, hogy a Végrehajtó álarcot visel, és megpróbálja utánozni a Császárnő gúnyát. A különbség a két nő között az volt, hogy Laseen nyugodtan lehetett gúnyos és unott, Árvának azonban nem volt rá semmi jogalapja. Ezzel ugyanis csakis a Birodalom Császárnője rendelkezett. A Végrehajtó valóban úgy alakította saját életét, mintha nem is lenne más, csak a Császárnő meghosszabbított keze. Csak egyszer volt alkalma megpillantani a maszk mögött rejtező fiatal nőt – akkor, amikor együtt lenéztek az előttük heverő véres hullaszőnyegre az úton, és megpróbáltak rajta átgázolni. Akkor egyetlen törékeny pillanatig látszott az igazi Árva, egy rémült, fiatal nő. Paran arra már nem emlékezett, hogy miért került vissza az arcra a maszk szinte azonnal – valószínűleg ő mondhatott valamit, mellyel bizonyítani akarta, hogy milyen edzett, kemény katona. Paran mélyen felsóhajtott. „Mennyi megbánás! Elvesztegetett esélyek – és minden
ilyen elszalasztott alkalommal egyre kevésbé leszünk emberek, és egyre jobban belesüppedünk abba a rémálomba, amit hatalomnak hívnak!” Vajon visszafordíthatatlanul elrontotta már az életét? Szeretett volna választ kapni erre a kérdésre. Délen mozgásra lett figyelmes, tompa morajlást hozott felé a szél. Paran körül megremegett a föld. A kapitány felállt a nyeregben, és látta, hogy előtte porfelleg borítja be a tájat. Nyugat felé fordította a lovát, és lépésből ügetésbe váltott. A porfelleg azonban mar a nyugati látóhatárt is elfedte, így megállította a lovat. Elkáromkodta magát, és felugratott egy közeli dombocska tetejére. Porfelhő. Minden oldalon porfelhőt látott. Vihar? Nem, a morajlás ahhoz túl egyenletes. Lelovagolt a völgybe, aztán megállította a lovát. Tanácstalan volt, nem tudta, hogy mit tegyen. A por most már valóságos falat alkotott, egyre magasabb lett, és már beborította a dombot is, melyre az imént felkapaszkodott. A morajlás egyre erősödött. Paran hunyorogva belenézett a porfellegbe. Mindenütt hatalmas, sötét alakokat látott mozogni benne, melyek egészen körbezárták őt. Bhederinek. Már hallott legendákat a hatalmas, szőrös állatokról, melyek több ezres tömegekben vándoroltak a belső síkságokon. Paran minden oldalon ugyanazt látta – az állatok széles, poros, vörösesbarna szőr borította hátát. Nem tudott merre menekülni a lován, nem volt sehol biztonságban. Így aztán hátradőlt a nyeregben, és várt. Tőle balra villant valami, alattomosan, közel a földhöz. A kapitány félig elfordult, ám ekkor jobbról valami nagy erővel oldalba kapta őt, és lesodorta a nyeregből. Paran káromkodva a földre zuhant, és nem látott mást a támadójából, csak a csontos végtagjait, meg a fekete, loboncos haját. Felemelte a térdét, ami pont a támadója gyomrát találta el. A fiú oldalra gurult, és levegő után kapott. Paran talpra kecmergett, és egy festett bőrökbe öltözött fiatal gyereket látott maga előtt. A fiú felugrott, és ismét nekitámadt a kapitánynak. Paran oldalra siklott, és fejen találta a fiút. A támadó azonnal eszméletét vesztette, összecsuklott. Ekkor minden oldalról fülsértően éles rikoltozás hallatszott. A bhederinek tömege szétvált előtte. Több alak közeledett Paran felé. Lassan körbezárták. Rhivik voltak, a Birodalom esküdt ellenségei, Caladan Brood és a Bíborsereg szövetségesei északon. Az ájult fiú mellé két harcos lépett. Karon fogták, és elhúzták onnan. A horda megtorpant. Újabb harcos lépett elő, és hetykén Paran felé indult. Portól mocskos arcán pirosfekete, festett csíkozás látszott, a járomcsonttól a homlokáig, és a szája körül is. Széles vállát bhederin szőrme borította. A harcos alig egy fél méterre Parantól megállt, és a kardja, Esély markolata felé nyúlt. Paran ellökte a kezét. A rhivi elmosolyodott, hátralépett, és gurgulázó hangon felkiáltott. A közelben álldogáló bhederinek hátán alakok tűntek fel, fél kezükben lándzsával, kuporogtak a hatalmas állatok hátán. A bhederinek nem is foglalkoztak a harcosokkal, mintha azok csupán élősködő madarak lettek volna rajtuk. A két rhivi, akik elvitték a fiút, most ismét feltűntek, és odaléptek a csíkos arcú harcos mellé, aki odaszólt a tőle balra állónak. A férfi előrelépett. Még mielőtt Paran bármit is tehetett volna, a férfi támadásba lendült, elgáncsolta a kapitányt, vállával
pedig a mellkasának esett. A harcos Paranra zuhant. A kapitány álla alatt egy kés jelent meg, mely gyorsan elmetszette a sisakja pántját. A vasból készült sisakot leszedték a fejéről, és valamelyik harcos belemarkolt a hajába. Paran felült, magával húzta a harcost is. Úgy döntött, hogy ebből elég. Egy dolog meghalni, és egy másik dolog büszkeség nélkül megadnia magát. Amikor a rhivi megrántotta a haját, hogy felhúzza a fejét, Paran benyúlt a harcos lába közé, megmarkolt valamit, és jól megrántotta. A harcos felsikoltott, és elengedte Paran haját. Ismét előtűnt a kés, Paran arca felé villant. Paran elhajolt a csapás elől, szabad kezével megragadta a fickó csuklóját, és ellökte magától a kést. Másik kezével ismét megrántotta azt, amit elkapott a rhivin. A harcos ismét felsikoltott, mire Paran elengedte a golyóit, és páncélozott könyökével a férfi arcába csapott. A porba záporként hullottak a vércseppek. A harcos hátrált pár lépést, aztán összeesett. Paran homlokát egy lándzsa csapása érte. Megperdült az ütéstől. A csípőjét érte a következő csapás, mely erős volt, akár egy lórúgás, és lebénította a fél lábát. Valami a földhöz szegezte a bal lábfejét. Paran előhúzta Esélyt. A kardot rögtön majdnem ki is lökték a kezéből, egy csengő csapással. Felemelte a pengét, mire azt ismét ütés érte. Paran a fájdalomtól, izzadságtól és a portól alig látott valamit. Két kézre fogta a fegyverét, és védekező pozícióba helyezkedett. A kardot harmadszor is csapás érte, de Parannak sikerült megtartania a markolatot. Csend volt. Paran levegő után kapkodott, és erősen hunyorogva felnézett. A rhivik ott álltak körülötte, de senki sem mozdult. Sötét szemük csodálkozva elkerekedett. Paran a kardjára pillantott, aztán a harcosokra, majd vissza a kardra. Tekintete ott ragadt. A pengéből három vas lándzsahegy állt ki, olyanok voltak, mint a feltűzött levelek. A lándzsafejek hegye tompa volt, mindhárom kicsorbult, a nyelük pedig nem volt sehol, csak a csonkok maradtak a fejekhez erősítve. Lenézett a lábára, melyet csapás ért. A lándzsa behatolt ugyan a csizmájába, de a széles fejrész elfordult, és a lapjával nyomódott Paran lábához. Körülötte mindenhol szilánkokra hasadt fadarabok hevertek a földön. Paran a csípőjére pillantott, de ott sem látott sebet. Esély tokján hatalmas hasadás éktelenkedett. Az összeroncsolt arcú rhivi harcos egy-két méterre volt Parantól, a földön hevert, mozdulatlanul. A kapitány látta, hogy hátasa és málháslova érintetlenek, így aztán nem mozdult. A többi rhivi elhúzódott tőle. A körbe egy apró alak lépett be. Egy leány volt, nem több mint öt- vagy hatéves. A harcosok tisztelettel vegyes félelemmel néztek rá, és utat adtak neki. A kislány antilopbőrt viselt, a derekán kötéllel megkötve, lába pedig csupasz volt. Volt a kislányban valami nagyon ismerős, a mozdulatai, a testtartása, ahogy megállt Paran előtt – valami az álmodozó tekintetében – amitől Paran elkomorodott, és nyugtalanná vált. A lány megállt előtte, kicsi, kerek arca hamarosan visszatükrözte Paran komorságát. Felemelte a kezét, mintha meg akarná érinteni, de aztán le is engedte. A kapitány azon kapta magát, hogy nem bírja levenni a szemét a kislányról. Gyermekem, ismerlek én téged? Továbbra is hallgattak. Egy öregasszony lépett a kislány mellé, ráncos kezét a vállára helyezte. Az asszony kimerülten végigmérte a kapitányt. A lány mondott
valamit a rhivik dallamos nyelvén – ahhoz képest, hogy milyen fiatal volt, egészen mély hangon beszélt. Az asszony keresztbe fonta a karját. A lány megint mondott pár szót, ezúttal nyomatékosabban. Az öregasszony daru nyelven szólt Paranhoz. – Öt lándzsa vallja azt, hogy az ellenségünk vagy – mondta. Rövid ideig hallgatott, aztán folytatta. – Mind az öt tévedett. – Jóval több lándzsátok van – mondta Paran. – Ez igaz, és az istennek, aki kardodat kedveli, közöttünk nem akad követője. – Akkor hát vessünk véget ennek – morogta Paran. – Belefáradtam a játszadozásba. A lány megszólalt. Hangja kemény volt, és parancsoló. Az öregasszony meglepetten fordult felé. A lány más hangon folytatta, most láthatóan magyarázatot is adott. Az öregasszony figyelmesen végighallgatta, aztán visszafordította szénfekete tekintetét a kapitányra. – Te malaza vagy, a malazák pedig úgy döntöttek, hogy ellenségei lesznek a rhiviknek. Te is így döntöttél? De mielőtt a kérdésemre válaszolnál, tudd meg: felismerem a hazugság hangját. – Malazának születtem – felelte a kapitány. – De nincs rá semmi okom, hogy az ellenségeimnek tekintsem a rhiviket. Sőt, annak örülnék a legjobban, ha nem lenne egy ellenségem sem. Az öregasszony pislogott: – Enyhíteni szeretné a bánatodat, katona. – Tessék? – Életben maradhatsz. Paran nem nagyon értette a dolgot. Bizalmatlan volt. – Ugyan milyen üzenete lehet számomra? Sosem találkoztunk még. – Ő sem látott még téged soha. Ennek ellenére, ismeritek egymást. – Nem, nem ismerjük. Az öregasszony tekintete megkeményedett. – Akarod hallani az üzenetet, vagy sem? Visszautasítanád az ajánlatát? A férfi kellően zavartan válaszolt: – Nem, azt hiszem, nem. – A gyermek azt mondja, hogy nem kell gyászolnod. A nő, akit ismertél, nem kelt át a Halál Kapuján. Olyan ösvényen haladt tovább, mely az emberek számára láthatatlan, melyet a halandók lelke nem ismerhet. De most visszatért. Türelmesnek kell lenned, katona. Találkozni fogtok újra, ezt a gyermek megígéri. – Melyik nő? – kérdezte Paran. Megdobbant a szíve. – Az, akit halottnak hittél. Paran a kislányra nézett. Az ismerős vonások szinte mellbe vágták. Hátrált egy lépést. – Ez nem lehet – suttogta. A lány hátrált, porfelleg kavarodott köré. Eltűnt benne. – Várj! Újabb kiáltás hallatszott. A horda mozgásba lendült, a kör bezárult, a rhivik eltűntek az állatok között. Pár perccel később Paran már csak az állatok széles hátát látta, amint azok távolodni kezdtek. Átvillant az agyán a gondolat, hogy talán közéjük
ugorhatna, de tudta, hogy abba szinte azonnal belehalna. – Várj! – kiáltotta ismét a kapitány, de hangját elnyomta a több száz – vagy több ezer – pata dobogása. Szélfogó! A bhederinhorda utolsó tagjai jó egy óra múlva tűntek el végleg Paran szeme elől. Amikor az utolsó állat is elviharzott mellette, a kapitány körülnézett. A szél kelet felé söpörte a porfelleget, át a dombvidék felett. Paran nyeregbe szállt, és ismét dél felé irányította a lovát. Előtte a Gadrobi-dombság vonulatai emelkedtek. Szélfogó, mit tettél? Eszébe jutott, hogy Tok egy apró lábnyomokból álló csapásra figyelt fel, mely a Bellurdannal és Szélfogóval történt szörnyűség helyszínéről menekült el. „A Csuklyás szakállára, tehát ezt vetted a fejedbe? De miért pont a rhivik? Újjászülettél, már vagy öt-hat éves is lehetsz – halandó vagy te még egyáltalán, asszony? Hová utazott a lelked? Találtál magadnak egy népet, egy furcsa, primitív népet – de mi a célod? És vajon ha legközelebb találkozunk, akkor éppen mennyi idős leszel?” Ismét elgondolkodott a rhiviken. Észak felé vezették a csordát, mely elég nagy volt ahhoz, hogy... rendesen jóllakasson egy hadsereget. Caladan Brood tehát úton van Palás felé. Dujek erre valószínűleg egyáltalán nem számít. Az öreg Félkarú bajban van. Még vagy két órát lovagolhatott napnyugtáig. A Gadrobi-dombság mögött ott várta őt az Azúr-tó, és a partján Darujhisztán városa. A városban valahol ott volt Pálinkás és a csapata is. „A csapatban pedig egy fiatal nő, akivel már három éve készülök találkozni. Az isten, aki megszállta őt – ellenségem nekem még egyáltalán?” Erre a gondolatra a szíve megkeményedett. Istenek, micsoda út áll mögöttem – és én még azt hittem, hogy észrevétlenül átvághatok a síkságon. Micsoda ostoba gondolat volt ez. A tudósok és a mágusok mindig a véletlenek egybeeséséről beszélnek műveikben – hát, úgy fest, hogy én egy két lábon járó véletlen vagyok, mely mágnesként vonzza az Elődöket. De úgy látszik, nem hozok nekik szerencsét. Kardom, Esély, válaszolt annak az öt lándzsának, annak ellenére, ahogy az Ikrek egyikével bántam. Erre mi a magyarázat? Az igazság az, hogy a saját ügyemben járok. Nem a Végrehajtó, és nem a Birodalom utasítására cselekszem. Azt mondtam, hogy nem akarok magamnak ellenségeket – és az öregasszony úgy látta, hogy igazat mondtam. Tehát valóban nem akarok több ellenséget, a szívem legmélyén sem. Meglepetések végtelen sora, Ganoes Paran. Lovagolj csak tovább, lássuk, mi vár még rád! Az ösvény egy domboldalon haladt felfelé. A kapitány csak hajszolta a lovát, előre. A ló idegesen horkantott, rázta a fejét, forgatta a szemét. De Paran gondolatai máshol jártak. Hátradőlt a nyeregben, és lecsatolta a kardját. Egy kicsiny tábortűz mellett egy páncélt viselő férfi kászálódott fel a földről. A fickó csak fél lábára tudott nehezedni, meg-megtántorodott. Előhúzott egy gyalogsági kardot, és annak dőlve figyelte a közeledő kapitányt. Paran haladt előre a lován, és körülnézett. Úgy tűnt, hogy a harcos egyedül van. Paran vagy tíz méterre a férfitól megállította a lovát. A férfi daru nyelven szólalt meg. – Nem vagyok valami jó formában, de ha harcolni akarsz, akkor harcoljunk.
Paran ismét hálát érzett a Végrehajtó iránt, aki ragaszkodott hozzá, hogy széles körű tanulmányokat folytasson. Válasza épp olyan folyékonyan hangzott, mint a helyi lakosé. – Nem. Semmi kedvem harcolni. – Várt egy kicsit, aztán előrehajolt a nyeregben, és az öszvér felé vigyorgott. – Az egy Harci Öszvér? A férfi felnevetett. – Biztos vagyok benne, hogy annak gondolja magát szegény pára – mondta. Láthatóan kezdett feloldódni. – Van némi élelmem, utazó. Szívesen megosztom veled. A kapitány leszállt a lováról, és közelebb lépett a tűzhöz. – A nevem Paran – mondta. Leült a tábortűz mellé. A másik férfi is követte a példáját, a tűz túloldalán. – Balek vagyok – nyögte, miközben kinyújtotta bekötözött lábát. – Északról jössz? – Genabarisból, eredetileg. De eltöltöttem némi időt Palásban is. Balek erre felhúzta a szemöldökét. – Úgy festesz, mint egy zsoldos – mondta. – De tuti, hogy tiszt vagy. Hallottam, hogy elég meleg volt a helyzet odafent. – Egy kicsit későn értem oda – ismerte be Paran. – Sok romot láttam és sok halottat, úgyhogy hiszek a pletykáknak. – Habozott, majd folytatta. – Azt rebesgették Palásban, hogy a Hold Szülötte most Darujhisztán felett van. Balek felnyögött, és egy maréknyi ágat dobott a tűzre. – Így van – mondta. Az elszenesedett fadarabok közé ékelt viharvert bográcsra mutatott. – Pörkölt, ha éhes vagy, szolgáld ki magad nyugodtan. Paran csak ekkor döbbent rá, hogy mardossa a gyomrát az éhség. Hálásan fogadta Balek ételét. Miközben egy fakanállal lapátolta a szájába az ételt, a férfi lábsérülését nézte. Rá akart kérdezni, hogy mi történt vele. De aztán eszébe jutott a Karmosoknál tanult lecke. Amikor az ember katonásdit játszik, akkor játssza azt rendesen. Senki sem beszél arról, ami nyilvánvaló. Ha valami majd' kiböki a szemét az embernek, akkor csak forduljon el, és hozza szóba az időjárást. A fontos dolgok előbb vagy utóbb maguktól is napvilágra kerülnek. A katonáknak nincs mit várniuk, tervezniük, így ők könnyedén lehetnek türelmesek, s ez néha nem is csupán türelem, de már-már érzéketlenség. Így aztán Paran kiürítette a bográcsot. Balek közben csak ült, néha megpiszkálta a tüzet, és rátett egy-egy marék gallyat a háta mögött lévő hatalmas kupacból. Parannak fogalma sem volt, hogy miként kerülhetett oda az a rengeteg ág. Paran végül megtörölte a száját az inge ujjával, és olyan tisztára törölte a kanalat, amilyenre csak tudta víz nélkül. Hátradőlt, és elégedetten böfögött egy nagyot. – Szóval – szólalt meg Balek. – Darujhisztánba tartasz? – Igen. És te? – Egy nap múlva legkésőbb nekem is el kellene indulnom, bár nem mondhatnám, hogy olyan nagyon vágynék egy öszvér hátán ellovagolni Darujhisztánig. Paran nyugat felé nézett. – Nos – mondta hunyorogva –, a nap nemsokára lemegy. Nem bánod, ha itt maradok éjszakára? – Nyugodtan.
A kapitány felkelt, és a lovaihoz ment. Arra gondolt, hogy vár még egy napot, hagyja, hogy ez a jóember gyógyulgasson egy kicsit, aztán elviszi őt lóháton Darujhisztánba. Előnyösebb volna egy helyi lakos oldalán belovagolni a városba – lenne valaki, aki útba igazítja, esetleg egy-két napra szállást szerez neki. Sőt, útközben sok mindent megtudhatna. Olyan nagyon számítana, ha még egy napot késlekedne? Igen, de mégis, több előnye volt a dolognak, mint hátránya. Kikötötte a wickan lovakat az öszvér mellé, és a tűzhöz vitte a nyergét. – Gondolkodtam a dolgon – mondta Paran, miközben ledobta a nyerget. Leült, és nekitámaszkodott. – Veled együtt lovagolok be a városba. Ülhetnél a málhás lovamon. Balek szemében gyanú villant: – Igazán nagylelkű ajánlat. Paran a férfi gyanakvása láttán elmosolyodott. – Egyrészt a lovaimra igencsak ráférne még egy nap pihenő. Másrészt, még sosem jártam Darujhisztánban, úgyhogy az általad nagylelkűnek mondott szívességemért cserébe az elkövetkező két napban kérdésekkel foglak elárasztani. Azután én visszakapom a lovamat, te pedig mész, amerre tetszik. Szerintem én járok jobban. – Figyelmeztetlek, Paran, hogy nem vagyok valami híresen nagy társalgó. – Vállalom a kockázatot. Balek egy ideig gondolkodott. – A pokolba is – mondta –, bolond lennék erre az ajánlatra nemet mondani. Nem úgy nézel ki, mint aki út közben hátba akarna szúrni. Nem tudom, hogy mi az igazi történeted, Paran. Ha inkább megtartod magadnak, ám legyen. De ez persze nem akadályoz meg abban, hogy kérdéseket tegyek fel neked. Te viszont hazudhatsz is, ha úgy látod jónak. – Ez mindkettőnkre érvényes, nem igaz? – felelte Paran. – Nos, ha hallani akarod a történetemet, hát tessék. A Malaza Hadseregből dezertáltam, kapitányi rangban voltam. Sokat dolgoztam a Karmosokkal is, és így utólag visszanézve, ott kezdődött minden baj. De ezen már sajnos nem változtathatok. – „Ja igen, és még valami: azok az emberek, akik közel kerülnek hozzám, általában hamarosan holtan végzik.” Balek hallgatott. Szemében ott táncoltak a tábortűz lángjai, és csak nézte a vele szemben ülő férfit. Aztán felfújta az arcát, és fújt egy nagyot. – Az ilyen nagyfokú őszinteség szinte kihívás, nem igaz? – Egy ideig csak bámult a tűzbe, aztán hátrakönyökölt, és az égen feltűnő csillagokat kezdte fürkészni. – Én valaha a Darujhisztáni nemesek sorába tartoztam, egy hosszú vérvonalú, hatalmas család utolsó sarja voltam. Már megszervezték, hogy ki lesz a feleségem, de én beleszerettem egy másik nőbe... egy hataloméhes, ambiciózus nőbe, bár ezt persze akkor még nem láthattam. – Szárazon elmosolyodott. – Igazából egy kurva volt, csak azok a kurvák, akikkel korábban találkoztam, eléggé földhözragadtak voltak, ő viszont eléggé más, szóval érted. Szóval, megszegtem a megállapodást, és nem mentem bele az érdekházasságba. Felbontottam az eljegyzést. Azt hiszem, apám abba halt bele, hogy elvettem Aystalt feleségül, ez volt a kurva neve, bár azóta már másként hívatja magát. – Harsányan felnevetett az éjszakai égbe. – Nem tartott sokáig a dolog. A mai napig nem tudom, hány férfit vitt az ágyába, miféle cselekhez
folyamodott, hogy megvásárolja mások befolyását. Csak azt tudom, hogy egy szép napon felébredtem, és azt láttam, megfosztottak a rangomtól, a vagyonomtól, de még a családi nevemtől is. A ház az övé lett, a pénz is az övé lett, minden az övé lett. Nem volt rám szüksége többé, megszerzett mindent, amit akart. A száraz ágak halkan pattogtak a tűzben. Paran nem mondott semmit. Érezte, hogy a férfiból még más is kikívánkozik, csak még nem találja a szavakat. – De nem ez volt a legcsúnyább árulás, Paran – mondta Balek, kis idő múlva. – De nem ám. Az csak azután jött, hogy elmentem onnan. Harcolhattam volna ellene. Még az is lehet, hogy győztem volna. – Álla megfeszült, ez volt az egyetlen jele annak, hogy kezdi elveszteni az önuralmát, ahogy megrohanják az emlékek. Aztán lapos, egykedvű hangon folytatta. – Azok az emberek, akiket már évtizedek óta ismertem, átnéztek rajtam. Mindenki számára halott voltam. Meg sem hallottak. Elmentek mellettem, vagy ha a kapujukban álltam, ki sem jöttek hozzám. Halott lettem, Paran, még a városi névsorban is halottként szerepeltem, Paran. Így aztán beletörődtem. Elmentem. Eltűntem. Egy dolog az, hogy a legjobb barátai siratják az embert, aki nem is halt meg. De az még rosszabb, ha valaki a saját életét tagadja meg. De ahogy azt az előbb mondtad, ezen már sajnos nem változtathatok. A kapitány elfordította a fejét, tekintete a sötétséget fürkészte. Vajon mi lehet ez az emberi gyarlóság, tűnődött, mely ekkora nyomorúságba taszítja néhányukat? – A nemesek sorsa világszerte hasonló – mondta csendesen. – Én is nemesként születtem, akárcsak te, Balek. De a malaza nemesek emberükre akadtak az öreg Császár személyében. Amikor csak tehette, utánunk csapott, míg végül az egész nemesség olyan lett, mint a korbáccsal fenyített kutya. Mindig a hátunk mögé néztünk, hogy mikor csap le a korbács. De ez is csak a hatalom egyik eszköze, nem igaz? – mondta inkább csak saját magának. – Nincs is jobb lecke egy nemesi származású ifjúnak. Ahogy most látom azon hosszú éveket, melyeket ebben a hataloméhes, kapzsi környezetben töltöttem – nézem az életemet, Balek, és úgy látom, hogy tulajdonképpen nem is nevezhetem életnek. – Egy ideig hallgatott, aztán lassan elmosolyodott, és Balekre pillantott. – Amióta elhagytam a Malaza Birodalom kötelékét, és egyszer s mindenkorra leszámoltam az előjogokkal, meg az átkozott nemesi vérrel, úgy érzem, sosem éltem még ennyire. Eddig nem is élet volt az, amit éltem, hanem csak a leghalványabb árnyéka annak, amit azóta tapasztaltam. Ez valami olyasmi, amivel a legtöbben félnek szembenézni, nem igaz? – Nem hinném, hogy én vagyok a legnagyobb észlény, akivel valaha találkoztál, Paran, és azt hiszem, hogy a gondolataid nekem egy kicsit túl mélyenszántóak – mondta Balek. – De ha jól értelek, akkor te most itt ülsz egy vén csonttal szemben, és azt próbálod vele megértetni, hogy még mindig él. Igaz? – Ahogy mondod, Balek. A férfi elfintorodott, és beletúrt ritkuló hajába. – Vissza akarom kapni az életet. Mindenemet vissza akarom kapni. Paran elnevette magát. Addig nevetett, míg egészen bele nem fájdult az oldala. Balek csak ült, és nézte, aztán ő is felnevetett. Hátradőlt, fogott egy marék gallyat, és a tűzre dobta.
– A pokolba is, Paran – mondta, és vidám ráncok gyűltek a szeme köré. – Úgy érkeztél ide, mint valami villámlás az égből. És én örülök neki, hogy jöttél. Sokkal jobban, mint ahogy azt te gondolnád. Paran a könnyeket törölgette a szeméből. – A Csuklyás szakállára – mondta. – Az egyik Harci Öszvér beszél a másiknak, mi? – Igaz, Paran. Na szóval, ha belekukkantasz abba a batyuba ott, találsz benne egy korsónyi gondavárosi bort. A szavatossága nagyjából egy hét. A kapitány felállt: – Vagyis? – Vagyis meg kellene inni, még mielőtt megromlik.
Hatodik könyv
A Kék Láng Városa
Legendák susognak, mint tépett zászlók a szélben, hangjuk vissza hangzik az utcán s mesélik nekünk mai meséink... Mondják, angolna siklott a partra nem is egy, de ezer felette holtsápadt hold vigyorgott mondják, egy Karmos osont az utcák macskakövén, s még egy sárkányt is láttak magasan az éjszakai égen, ezüstösen, sötéten. S mondják, egy démon halálsikolya is hallott az éjen a véres éjen, a háztetőn, miközben a mester száz kezéből száz tőr esett el a sötétség ellenében, s azt is mondják, hogy egy hölgy, ki nemesnek mutatta magát, híres egy estélyt adott s jöttek a vendégek, hívatlan is... Legenda születik Halász (?)
Tizenhetedik fejezet
Csak kevesen látják a fekete kezet, mely keményen összefogja népe maradékát s a láncokat, Melyeknek csörgése a halálban hallatszik de figyeld az alattvalók s áldozatok dalát, kik az úr nevét nyögik a Hold Szülöttének sötét mélyében... Ezüstróka Hurlochel Felderítő Hatodik Hadtest
Amikor Relik Nom a sikátoron keresztül a Főnix fogadó felé igyekezett éppen, egy nagydarab, széles asszony lépett ki elé egy árnyas kapualjból. A férfi kérdőn felvonta a szemöldökét. – Akarsz valamit, Meese? – kérdezte. – Nem az a fontos, hogy mit akarok – vigyorodott el a nő sokatmondóan. – Azt már évek óta tudod, hogy mit akarok tőled. Üzenetet hoztam neked, Nom. Nyugi Meese körülnézett a sikátorban, és közelebb hajolt a merénylőhöz. – Van valaki odabent a bárban. Téged keres. Név szerint. Relik meglepetten kihúzta magát: – Hogy néz ki? – kérdezte nyugodt hangon. – Úgy, mint egy hétköznapi ruhába bújt katona – felelte Meese. – Sosem láttam még errefelé. Na, mit gondolsz, Nom? A férfi elfordította a fejét: – Semmit. Hol ül?
Meese ismét elvigyorodott: – Kruppe asztalánál. Hazai terepen. Hát nem vicces? Relik megkerülte a nőt, és a fogadó felé indult. A nő már indult is volna utána, de Relik felemelt kézzel visszatartotta. – Egy perc múlva kövess csak – mondta anélkül, hogy megfordult volna. – Hol van Irilta? – Odabent – mondta a nő. – Sok szerencsét, Nom. – A szerencsét sosem adják ingyen – mormogta Relik, miközben befordult a sarkon, és felment a lépcsőn. Belépett az ajtón, aztán megtorpant, és nyugodtan végigmérte a tömeget. Kevés idegent látott, annyit semmiképpen, amennyi komolyabb fejfájást okozott volna neki. Tekintete a Kruppe asztalánál ülő férfira siklott. Az idegen annyira hétköznapi külsővel bírt, hogy másodszor is rá kellett néznie, hogy észrevegye. Aztán Relik egyenesen a férfi felé indult, a tömeg pedig szétspriccelt előtte – ezt még sosem tapasztalta. Magában jót mulatott ezen. Csak nézte az idegent, míg az végre felfigyelt rá. Tekintetük egymásba kapaszkodott, és az idegen nem is tett semmi egyéb mozdulatot, mint hogy ivott egy korty sört a kupából, majd óvatos mozdulattal visszahelyezte a seritalt az asztalra. Relik előhúzott egy széket, és leült az idegennel szembe. – Relik Nom vagyok – mutatkozott be. Volt valami megnyugtató az idegen kisugárzásában, valami magabiztosság, ami Reliket is megnyugtatta. A merénylő azon kapta magát, hogy lazít, eltekintve persze a szokásos alapkészültségtől. De az idegen első szavai hallatán ez a semmivé lett. – Az Angolnától hozok üzenetet. Közvetlenül, nem írásban. De mielőtt elmondanám, szolgálnék némi háttér-információval is, amennyire tudok – ivott egy korty sört, aztán folytatta. – Szóval, Turban Orr egy újabb tucatnyi vadászt bérelt fel. Hogy mire is vadásztat velük? Nos, egyrészt rám. Téged ez annyiban érint, hogy sokkal nehezebb lesz őt elérned. Az Angolna helyesli a Lady Simtallal kapcsolatos törekvéseidet. Balek visszatérését minden olyan személy kívánatosnak tartja, aki az egységet és a tisztességet becsüli a legtöbbre. A Tanács tagjai közül is, természetesen. Ha szükséged van bármire, mondd csak, és megkapod. Relik tekintete megkeményedett: – Nem is tudtam, hogy Murilliónak ekkora szája van. – Szövetségesed nem szólt egy szót sem senkinek. Te sem. Az Angolna így dolgozik. Nos tehát, mire van szükséged? – Egyelőre semmire. – Remek. – Az idegen bólintott, mintha pontosan ezt a választ várta és helyeselte volna. – Turban Orr azon törekvéseit, melyekkel meg akarta szavaztatni a semlegességi nyilatkozatot... véletlenül meghiúsította valaki. Mindörökre. Az Angolna köszöni neked az önzetlen segítségedet. De a tanácstag más lehetőségeket is számításba vett. Folyamatosan megfigyeljük őt. Így jutott el hozzánk, szerencsére, az az információ is, mely az Angolna üzenetének lényege. Múlt éjjel Turban Orr a Zsarnok Barbakánja előtt találkozott a Merénylők Ligájának egy tagjával – hogy ez miként sikerült neki, azt nem tudom, de szép munka volt, tekintettel arra, hogy milyen
nehéz mostanság megtalálni a kollégáidat. Mindenesetre Turban Orr és a merénylő egyezséget kötöttek. – A férfi megvárta, hogy Relik feldolgozza a hallottakat, aztán folytatta: – Ahogy mondtam, Turban Orr kötötte az egyezséget, de nem a saját érdekében. Az igazi megbízó Lady Simtal. Úgy határozott, hogy ideje Balek névleges halálát valós ténnyé tenni. – Ki az? – kérdezte Relik elfulladó hangon. – Kit bízott meg? – Rögtön megmondom azt is. Tehát az egyezség megköttetett, mivel a fizetség igen bőkezű lesz. Tudják, hogy Balek jelenleg nincs a városban, így egyszerűen csak megvárják, hogy visszatérjen. – A bérgyilkos nevét akarom. – Párduc. – A férfi felállt. – Az Angolna sok szerencsét kíván neked minden ügyedben. Eddig tartott az üzenet. Jó éjt. – Megfordult, és távozni készült. – Várj. – Igen? – Köszönöm – mondta Relik. Az idegen elmosolyodott, aztán elment. A merénylő átült az idegen helyére, és nekidőlt a falnak. Intett Bögyösnek, aki már elő is készítette a kupa sörét. A nő odasietett hozzá. Mögötte Irilta és Meese jöttek, és szó nélkül letelepedtek az asztalhoz, a söröskorsójukkal egyetemben. – Mindenki egyben maradt – mondta Irilta, és megemelte a korsóját. – Erre inni kell. Meese is megemelte a korsóját. A két nő hosszan ivott. Aztán Meese előredőlt. – Van valami hír Kruppéről és a fiúról? Relik megrázta a fejét. – Lehet, hogy én éppen nem leszek itt, amikor visszajönnek – mondta. – Mondjátok meg Murilliónak, hogy ha nem jövök meg, akkor csak folytassa, akkor is, ha... ha más események közbeszólnak. És ha ez bekövetkezne, mondjátok meg neki, hogy az emberünk nyitva tartja a szemét – Relik teletöltötte a korsóját, és egy húzásra ki is itta. Aztán felállt. – Ne kívánjatok szerencsét – mondta. – Sok sikert lehet? – kérdezte Meese. Széles arcára aggodalmas kifejezés ült ki. Relik biccentett, aztán kiment a kocsmából. Fürkész Anomander titkolt valamit. Baruk ezt egészen biztosan érezte, miközben a kandalló előtt állt, és a tüzet bámulta merengve. Jobb kezében egy kupában kecsketej, bal kezében egy darab daru kenyér volt. Miért hagyta a Tiste Andii, hogy az Imass belépjen a sírba? Ezt persze megkérdezte már magától az Úrtól is, aki a foteljában terpeszkedett, de a válasz nem jött egykönnyen. Tisztességes válasz helyett Fürkész csak ravaszkás hangon mormogott valamit. Barukot irritálta a sunyiság. Beleharapott a kenyérbe, mely hangosan roppant a fogai között. Fürkész kinyújtotta a lábát, és felsóhajtott. – Különös időpontokban vacsorázol – mondta. – Mostanában minden óra elég különös – felelte Baruk teli szájjal. Ivott egy korty tejet. – Fogalmam sem volt, hogy az Árnyak Ura és Oponn is belekeveredett a játszmába
– mondta Fürkész. Baruk magán érezte az Úr tekintetét, de továbbra is csak a tüzet bámulta rendületlenül. – Oponn közbelépéséről volt némi sejtelmem – mondta. – De semmi konkrétumot nem tudtam. Fürkész válaszként csak morgott valamit. Baruk ivott még egy kis tejet. – Megtartod magadnak, amit tudsz. Én is ezt teszem. – Ez nem sokat lendít a munkánkon – vágott vissza Fürkész. Az alkimista megfordult a székében, és Fürkész szemébe nézett. – A varjak végignézték, ahogy az a nő és az Imass beléptek a sírba. Még mindig azt hiszed, hogy elhibázzák? – És te? – kérdezett vissza Fürkész. – Még emlékszem ám, hogy mi volt a véleményed erről az ügyről, Baruk. Ami engem illet, nem igazán érdekel, hogy sikerrel járnak -e vagy sem. Így is, úgy is csata lesz. Gondolom, te azt hitted, hogy ezt talán el lehetne kerülni. Sajnos elég keveset tudsz a Malaza Birodalom ügyeiről. Laseen egyetlen eszközt ismer csak, és ez az erőszak. Egészen addig rá sem bagózik a hatalmadra, míg fel nem feded azt előtte, aztán ha megtetted, akkor minden keze ügyébe eső eszközzel neked támad majd. – Te pedig csak ülsz, és várod, hogy ez megtörténjen? – kérdezte Baruk. – Így pusztulnak el a városok. Így hal meg több ezer ember. Számít ez neked egyáltalán, Fürkész Anomander? Vagy csakis az érdekel, hogy a végén te kerülj ki a csatából győztesként? Fürkész keskeny ajka mosolyra húzódott. – Érdekes gondolatok, alkimista. De ez esetben még Laseen is azt akarja, hogy Darujhisztán egyben maradjon. Nekem az a célom, hogy ezt megakadályozzam. Túl egyszerű lett volna azt a módot választani, hogy elpusztítom a várost, nehogy a Birodalom kezébe kerüljön. Ezt már hetekkel ezelőtt megtehettem volna. Nem, azt akarom, hogy Darujhisztán egyben maradjon. De ne is kerüljön a Birodalom fennhatósága alá. Számomra ez lenne a győzelem, alkimista. – Szürke szemmel nézett Barukra. – Máskülönben nem kerestelek volna meg téged sem. Az alkimista elkomorodott: – Kivéve persze, ha árulásra készülsz. Fürkész egy ideig hallgatott, a kezét nézte, melyet összekulcsolt az ölében. – Baruk – szólalt meg halkan. – Mint ahogy azt minden parancsnok tudja, az árulásnak mindig megvannak a következményei, mindig újabb árulás követi. Ha egyszer kompromittálom magam, akár ellenséggel, akár szövetségessel szemben, ugyanez a lehetőség elfogadhatóvá válik minden, a parancsnokságom alatt álló ember számára, a hatalomra törő kis senkiktől a személyes tanácsadókon, tiszteken át egészen a személyes testőrökig. Az embereink tudnak a mi kettőnk szövetségéről, alkimista. Ha elárulnálak téged, nem sokáig maradhatnék a Hold Szülöttének Ura. Teljes joggal taszítanának le a hatalomból. Baruk ezen elmosolyodott: – Ugyan ki törne a te pozíciódra? – Ott van például Caladan Brood – felelte azonnal Fürkész. – Aztán ott van a négy
merénylő főmágusom. Még a Hold barlangjainak lakója, Silanah is kézbe vehetné az ügyet, és ítélkezhetne felettem. Sokan vannak még rajtuk kívül, Baruk. Nagyon sokan. – Tehát a félelem irányít, Sötétség Fia? Fürkész elkomorodott. – Ezt a címet azok a bolondok ragasztották rám, akik méltónak tartanak az imádatukra. Nem szeretem, ha így hívnak, Baruk. Szeretném, ha többé nem szólítanál így. Hogy a félelem tart-e vissza? Nem. A félelem ugyan erős érzés, de semmi ahhoz képest, ami számomra a legfontosabb. Ez a kötelességtudat. – A Tiste Andii szeme elsötétedett, lilás árnyalatot öltött. Tekintetét még mindig a kezére szegezte, melyet tenyérrel felfelé fordított. – Neked is van kötelességed a városoddal szemben, Baruk. Ez formál, irányít téged. Ugyanez a helyzet velem is. A Hold Szülöttében él a világ Tiste Andii fajának utolsó megmaradt csapata. Haldoklunk, alkimista. Nincs olyan cél, mely felkeltené népem életösztönét. Próbálkozom, de a lelkesítés sosem tartozott az erősségeim közé. Még ez a Malaza Birodalom sem volt képes feléleszteni védekező ösztöneinket – csak akkor, amikor már azon kaptuk magunkat, hogy nincs hová futnunk előlük. Még mindig ezen a kontinensen halunk meg. Inkább kard által vesszünk, mint másként – Fürkész keze lehanyatlott. – Képzeld csak el, milyen érzés lenne, ha a szellemed lassan meghalna, miközben a tested tovább él. Nem tíz, nem is ötven évig. Hanem ezer, húszezer évig. Fürkész felemelkedett a székből. Lenézett a hallgatag Barukra, és elmosolyodott. A mosoly láttán Baruk úgy érezte, tőrt döftek a szívébe. – Tehát a kötelesség hajt engem. De egy olyan kötelesség, mely így magában üres. Elegendő volna csak fenntartani a Tiste Andiikat? Egyszerűen csak életben tartani a népet? Felemelem vajon a Hold Szülöttét az egekbe, ahol gond nélkül élhetünk majd tovább? Mit őrzök így meg? A történelmet, egy furcsa nézőpontot. – Megvonta a vállát. – A történelmet már megírták, Baruk, a Tiste Andiik nézőpontja pedig érdektelen, sztoicista, néma és üres. Érdemes volna ezeket megőrizni a világ számára? Nem hiszem, alkimista. Baruk nem tudott mit válaszolni erre. Amit Fürkész Anomander elmondott neki, az csaknem túlment az érthetőség határán, ám az öreg alkimista kihallotta belőle a kétségbeesett kiáltást. – Te mégis itt vagy – mondta végül. – Szövetkezel a Birodalom áldozataival. Egyedül állsz mellettünk, Fürkész? Vagy egyet értenek veled az embereid is? – Őket nem érdekli semmi – mondta Fürkész. – Végrehajtják a parancsaimat, és kész. Követnek engem. Szolgálják Caladan Broodot, ha azt kérem tőlük. És meghalnak egy idegen kontinens fái között, az idegen sárban, mely nem az övék, egy háborúban, mely nem az ő háborújuk, olyan emberekért, akik rettegnek tőlük. Baruk előrehajolt a székben: – Akkor hát miért? Miért teszed mindezt? Fürkész válaszként élesen felnevetett. De a keserű vidámság hamar elszállt. – Számít manapság valamit egy becsületbeli ügy? Számít, hogy kölcsönvettük valakinek az ügyét? Harcolunk olyan jól, mint bármelyik ember. Velük együtt halunk meg. A szellem zsoldosai vagyunk. De még ezt az értéket sem becsüljük valami
sokra. Hogy miért? Nem számít, hogy miért. De mi sosem áruljuk el a szövetségeseinket. Tudom, aggódsz amiatt, hogy hagytam a T'lan Imasst bemenni a sírba. Azt hiszem, a jaghuta zsarnokot ki fogják szabadítani, Baruk. De jobb, ha ez most történik, amikor én is itt vagyok, az oldaladon, mint valamikor később, amikor nincs, aki szembeszállhatna vele. Fogjuk ezt a legendát, alkimista, és kiszívjuk belőle az életet, úgy, hogy soha többé senki sem fogja majd feltámasztani. Baruk csak nézte a Tiste Andiit. – Biztos vagy benne, hogy el tudod majd pusztítani a jaghutát? – Nem. De mire végez velünk, elég gyenge lesz ahhoz, hogy valaki más legyőzze. Mondjuk, a Titkos Szövetségetek. Semmi sem biztos, Baruk. Úgy látom, hogy nektek, embereknek, ez egy különösen fontos szempont. Megtanulhatnátok végre elfogadni a bizonytalanságot. Lehet, hogy el tudjuk együtt pusztítani a jaghutát, de még ez is Laseen terveinek kedvez. Az alkimista értetlenül nézett rá: – Nem értem. Fürkész elvigyorodott. – Mire végzünk vele, nagyon legyengülünk. És ekkor érkeznek majd a nyakunkba a Malaza Birodalom erői, így aztán, mint láthatod, ő mindenképpen győzni fog. Ha van valami, ami még keresztbe tehet neki, akkor az a T'Orrud szövetség, Baruk. A te képességeidről persze nem tud semmit. Ezért keresi az ő ügynöke ezt az Örvényt. Ha a Liga Mestere elfogadná az ajánlatát, akkor tőletek is megszabadulna. – Igen – mondta Baruk. – De más tényezők is beleszólnak a dolgok menetébe. – Oponn – közölte Fürkész. – Igen, ő minden résztvevőre nézve veszélyt jelent. Gondolod, hogy Oponn törődik a halandók egyik városának sorsával? Az emberek életével? Oponn számára a hatalom csomópontjai jelentenek csak izgalmat, a forgószél, ahol veszedelmes dolgok történhetnek. Vajon a halhatatlanok vére is folyni fog? Erre a kérdésre vár választ most minden isten. Baruk a kecsketejet bámulta a kupában. – Nos, ezt legalább eddig szerencsésen elkerültük – mondta. Belekortyolt a tejbe. – Rosszul tudod – mondta Fürkész. – Az első alkalom, hogy halhatatlan vér folyt, kiszorította Árnytövist a játszmából. Baruk félrenyelte a tejet, és kis híján megfulladt. Letette a kupát, és csak nézett a Tiste Andiira. – Kié? – Két Kopó halt meg a kardom által. Azt hiszem, ez eléggé megrázhatta Árnytövist. Baruk hátradőlt, és lehunyta a szemét: – Akkor tehát a tétet is növeltük. – Ami a Hold Szülöttét illeti, igen, alkimista. – Fürkész visszatért a székébe, leült, és kinyújtotta hosszú lábát a kandalló felé. – Nos, tehát mi mindent tudsz nekem mesélni erről a jaghuta zsarnokról? Ha jól emlékszem, azt mondtad, beszélsz egy szakértővel. Baruk kinyitotta a szemét, és a tűzbe dobta a kenyér maradékát. – Van egy kis gondom ezzel, Fürkész. Azt remélem, te majd el tudod magyarázni, hogy pontosan mi is történt. Kérlek – mondta, és felemelkedett a székből. – Kövess.
Fürkész nyögve feltápászkodott. A Hold Ura ez alkalommal nem viselte a fegyverét. Baruk így valahogy tökéletlennek látta a széles hátat, de egy cseppet sem bánta, hogy nincs a kard a közelében. Kivezette Fürkészt a szobából, le a központi lépcsőn át az alsó szobákhoz. Az első föld alatti szobácskában egy ágyat láttak, rajta egy öregemberrel. Baruk rámutatott a férfira. – Amint látod, alszik. Ő Mammot. Fürkész csodálkozva felvonta a szemöldökét: – A történész? – Igen, és D'rek főpapja is egyúttal. – Ez magyarázatot ad az írásaiból áradó cinizmusra – mondta Fürkész, és elvigyorodott. – Az Őszi Féreg különösen nyugtalanító stílusú. Baruk elcsodálkozott azon, hogy a Tiste Andii olvasta Mammot írásait. De miért is ne? Egy húszezer évig tartó élet során sok mindent megtehet az ember. – Szóval ez a Mammot igen mélyen alszik – mondta Fürkész, és az ágyhoz lépett. Leguggolt, és szemügyre vette az öreget. – Vajon mi tarthatja fogva? Baruk odalépett mellé. – Igazság szerint nem tudom pontosan. Bevallom, nem sokat tudok a földmágiáról. A D'riss egy olyan Üreg, melyet sosem térképeztem fel magamnak. Ahogy azt ígértem is neked, elhívtam Mammotot, hogy meséljen el nekem mindent erről a jaghuta zsarnokról, amit csak tud. Ő erre egyszerűen csak leült, lehunyta a szemét, azóta sem nyitotta ki, és nem szólt egy árva szót sem. Fürkész felegyenesedett: – Ha jól látom, elég komolyan vette a kérdésedet. – Ezt meg hogy érted? – Jól sejted, megnyitotta a D'riss Üregét. Szerette volna, hogy úgy mondjam, közvetlenül megválaszolni a kérdéseidet. De valami foglyul ejtette. – Üregen át utazott el a jaghuta sírjához? Ostoba vénember! – Egyenesen bele a Tellann varázslat kellős közepébe, nem is beszélve a Jaghuta Omtose Phellackról. Mindennek tetejébe pedig még ott van az a nő is, az Otataral karddal. – Fürkész keresztbe fonta a karját. – Nem fog magához térni addig, míg a T'lan Imass és az Otataral kard a sírban időznek. Azután pedig, ha nem elég szemfüles, könnyen csapdába ejtheti őt az éledező jaghuta zsarnok. Baruk gerincén végigfutott a hideg: – Úgy érted, hogy megszállhatja őt? Fürkész komor arccal bólintott. – Azt mondod, főpap? A jaghuta biztosan nagyon hasznosnak találná. Nem is beszélve arról, hogy Mammoton keresztül elérheti D'reket is. Nem tudod véletlenül, képes ez a zsarnok rabszolgává tenni egy istennőt is? – Nem tudom – suttogta Baruk, miközben izzadság csorgott végig kerek arcán. Csak nézte az alvó Mammotot. – Dessembrae vigyázzon rád – tette még hozzá. A ház lépcsőjén üldögélő öregasszony a délutáni égboltra hunyorított, miközben száraz italbe-leveleket tömött a pipájába. A falépcsőn, mellette egy kicsi réz parázstartó hevert, melyből gyújtófácskák álltak ki. Egy ilyennel meggyújtotta a
pipáját, majd kidobta a fát az utcára. A túloldalon sétáló férfi látta a jelet, és válaszként beletúrt a hajába. A Kör Megszakítója kis híján pánikba esett. Így sétálgatni az utcán – ez túl veszélyes. Turban Orr vadászai már közel jártak hozzá, ezt biztosan érezte. A tanácstagnak előbb vagy utóbb biztosan eszébe jut majd, hogy amikor éjszakai találkozóit intézte a Zsarnok Barbakánja alatt, mindig ugyanazt az őrt látta az épület előtt. A vakmerőség, mellyel a Kör Megszakítója most kilépett a nappali utcákra, kockára tett mindent. Befordult a sarkon, s ezzel kilépett az öregasszony látómezejéből. Még ment vagy háromsaroknyit, míg végre odaért a Főnix fogadóhoz. Az ajtóban két nő álldogált, éppen nagyon nevettek valami jó tréfán. A Kör Megszakítója beledugta hüvelykujját a kardja hüvelyébe, és kifelé tolta a fegyvert. Annak bronzveretes vége így végigkarcolta a falat. Aztán visszahúzta a kezét, és továbbment a tóparti negyed irányába. Nos, ezzel megvolnánk. Már csak egy dolog maradt hátra, egy kapcsolat, mely valószínűleg lényegtelennek bizonyul majd, de ő követi az Angolna utasításait. A dolgok kezdtek nagyon bonyolódni. Úgy gondolta, nem él már túl sokáig, de addig is szándékában állt végrehajtani mindent, amit kellett. Ugyan mi többet kérhetnének még tőle? A Főnix fogadó bejáratában Meese oldalba bökte Iriltát. – Ez az – mormogta. – Most te fedezel. Szokásos módszer. Irilta elkomorodott, majd bólintott: – Oké. Mehetünk. Meese levonult a lépcsőn, majd kifordult az utcára. Arra ment, amerről a Kör Megszakítója érkezett, egészen a házig. Látta, hogy az öregasszony még mindig ott ül a lépcsőn, és bámészkodik. Amikor Meese belépett az asszony látómezejébe, az kivette a pipát a szájából, és a cipője talpához ütögette. Szikraeső esett a macskaköves útra. Ez volt a jel. Meese elment a ház sarkáig, majd betért a kis sikátorba, mely jobbról követte végig a ház falát. Az út harmadánál kinyílt egy ajtó, ő pedig bevonult a rosszul megvilágított szobába, melyből még egy ajtó nyílt. Az első ajtó mögött rejtőzött valaki, de ő nem is nézte meg, hogy ki az. Bement a második, belső ajtón is, és egy folyosón találta magát. Onnan már csak egy kis kocogás volt vissza, felfelé a lépcsőn. Apsalar – vagy Siralom, hiszen korábban így ismerte őt mindenki – nem volt túlzottan elragadtatva attól, amit eddig látott Darujhisztánból. Az izgatottsága és eltökéltsége ellenére, valami oknál fogva úgy érezte, hogy nem először jár ott. Az elszontyolodott Sáfrány azonnal a nagybátyja házához vitte a lányt, amint letették Balek lovát az istállóban. A városig vezető út, aztán a séta az utcák tömegén át, Sáfrány számára érzelmek egész viharát jelentette. Ennek a nőnek különös érzéke volt ahhoz, hogy mindig a legjobb pillanatban kapja el őt, és Sáfrány minél hamarabb szeretett volna megszabadulni tőle. Boldogítson valaki mást. De ha tényleg ezt akarja, akkor vajon miért érzi magát olyan nyomorultul ettől a gondolattól? Sáfrány elhagyta Mammot könyvtárát, és visszatért a fogadószobába. Moby Mammot asztalán ült, és a nyelvét nyújtogatta Sáfrányra. Elégedetten szörcsögött.
Sáfrány nem foglalkozott a kis imposztorral. Apsalar felé fordult, aki a két szék közül a jobbikba telepedett le – Sáfrányéba, természetesen. – Nem értem – mondta. – Ahogy elnézem, már napok óta nem járhatott idehaza. – És? Ez olyan szokatlan? – kérdezte Apsalar nyugodt hangon. – Igen, az – morogta Sáfrány. – Megetetted Mobyt, ahogy kértem? A lány bólintott: – Szőlővel. – Remek. – Sáfrány csípőre tette a kezét. – Ez igazán különös. Talán Relik tud valamit erről. – Ki az a Relik? – Egy merénylő, a barátom – felelte Sáfrány szórakozottan. Apsalar talpra ugrott. – Mi baj? – kérdezte Sáfrány. A lány halálosan rémültnek látszott. Sáfrány körülnézett a szobában, azt hitte, egy sárkányt lát majd valamelyik sarokban. De a szoba nem változott – talán csak kicsit rendetlenebb volt, mint máskor. Moby dolgozott, állapította meg. – Nem is tudom – mondta a lány, miközben kényszeredetten elmosolyodott. – Olyan volt, mintha elkezdenék emlékezni valamire. De aztán eltűnt az emlékkép... – Nos – mondta Sáfrány –, akkor talán... Kopogtak az ajtón. Sáfrány arca felderült, és az ajtóhoz lépett. – Áh, biztosan elhagyta a kulcsait, vagy valami ilyesmi – mondta. – Nem is volt bezárva – vágta rá Apsalar. Sáfrány kinyitotta az ajtót: – Meese! Te meg mit... – Kuss! – sziszegte a nő, miközben benyomult az ajtón, és gyorsan becsukta maga mögött. Tekintete megakadt Apsalaron, szeme elkerekedett. Visszafordult Sáfrányhoz. – De jó, hogy megtaláltalak, kölyök! Ugye, még nem találkoztál senkivel azóta, hogy visszajöttél a városba? – Nem, de miért... – Az istállótulajdonossal beszéltél csak – mondta Apsalar, és komoran Meesére nézett. – Ismerjük mi egymást? – Elvesztette az emlékezetét – magyarázta Sáfrány – De igaz, tényleg, elvittük Balek lovát az istállóba. – Miért? – kérdezte Meese, aztán amikor Sáfrány nekikezdett volna magyarázkodni, gyorsan közbevágott. – Nem számít. Az istállótulajdonos nem okozhat gondot. Akkor szerencsénk van! – A fenébe is, Meese – csattant fel Sáfrány – Mi folyik itt? A nő a szemébe nézett. – Az a D'Arle őr, akit megöltél valamelyik éjjel. A kertjükben. Tudják a neved, meg hogy hogyan nézel ki. Ne kérdezd, honnan. De a bitófákat emlegették, ez biztos. Sáfrány arcából kifutott a vér. Feje Apsalar felé fordult. Kinyitotta a száját, de gyorsan be is csukta. Nem, a lány biztosan nem emlékszik semmire. De tuti, hogy ő volt. A fiú belezuhant Mammot székébe. – El kell téged rejtenünk, fiú – mondta Meese. – Vagyis mindkettőtöket. De egy percig se aggódj, Sáfrány, én és Irilta, majd gondoskodunk rólatok, és kitalálunk
valami okosat. – Nem hiszem el – suttogta a fiú, és csak bámulta a falat. – Elárult a kis cafka! Meese kérdően Apsalarra nézett, aki megvonta a vállát. – Csak egy tipp, de szerintem egy Challice nevű lányról lehet szó. Meese lehunyta a szemét. – Challice D'Arle, az udvar ügyeletes üdvöskéje. – Sajnálkozva ellágyult az arca, és lenézett Sáfrányra. – Ó, kölyök. Szóval innen fúj a szél. A fiú kihúzta magát a székben, és felnézett Meesére: – Már nem. Meese elvigyorodott. – Remek. Akkor most egyelőre itt maradunk, és kivárjuk, hogy beesteledjen – mondta, és keresztbe fonta a karját. – Aztán irány a tető. Ne aggódj, kölyök, minden rendben lesz. Apsalar felemelkedett a székből. – A nevem Apsalar – mondta. – Örülök, hogy megismerhetlek, Meese. És köszönöm, hogy vigyázol Sáfrányra. – Apsalar, hm? Nos – mondta, és elvigyorodott. – Azt hiszem, neked nem okoz majd gondot a tetőn közlekedni. – Nem – felelte a lány ösztönösen. – Remek – mondta Meese. – Na, mi lenne, ha most keresnénk valami innivalót? – Meese, nem tudod véletlenül, merre lehet a nagybátyám? – kérdezte Sáfrány – Sajnos nem segíthetek, kölyök. Fogalmam sincs. A lépcsőn üldögélő öregasszonnyal kapcsolatban voltak kételyei, de a másik, aki az árnyak között bujkált, és folyton a lépcsőket, meg a házat leste – nos, vele el kell majd bánnia. Úgy tűnt, hogy az Érme Hordozóját többen is őrzik. Serratot azonban ez nem riasztotta vissza. Ura, Fürkész Anomander után ő volt a második legveszedelmesebb gyilkos a Tiste Andiik sorában. Nem volt nehéz megtalálni Oponn kis inasát. Amint az ura megadta neki a keresendő mágikus jeleket, Oponn jelét igazán könnyű volt megtalálni és követni. Sokat segített az is, hogy már találkozott ezzel a jellel – és akkor is ez a fiú hordozta, két héttel azelőtt, a háztetőn. Az ügynökei üldözték az Érme Hordozóját aznap éjjel, egészen a Főnix fogadó bejáratáig követték, de Serrat utasítására nem tettek vele semmit. Ha tudta volna, hogy mi következik, akkor Oponn befolyása még aznap éjjel véget is ért volna. Balszerencse, mosolyodott el Serrat, miközben kényelmesen elhelyezkedett a tetőn. Biztos volt abban, hogy majd csak éjjel indulnak meg. Ami a lent rejtező nőt illeti, őt persze ki kell iktatni, de elég árnyék, és egy homályosságot adó varázslat segítségével Serrat akár be is ülhet a helyére. A másik nő, az, aki most az Érme Hordozójával van, nem fog gyanakodni. Serrat bólintott. Igen, így fogja csinálni. De egyelőre várnia kell. A türelem mindig, mindig rózsát terem. – Nos – mondta Murillió a tömeget fürkészve –, nincsenek itt. Ami azt jelenti, hogy akkor Mammotnál vannak. Kruppe nagyot szippantott a sűrű, füstös levegőből.
– Ah, drága civilizáció. Kruppe úgy gondolja, hogy helyes a meglátásod, barátom. Ha viszont ez a helyzet, akkor nyugodtan ráérünk elidőzni itt egy vagy két órát. Ihatnánk s ehetnénk is valamit – ezzel becaplatott a Főnix fogadóba. Kruppe asztalánál néhány vén csont ült. Amint meglátták a kövér kis embert, fölkapták a korsójukat, és sűrű bocsánatkérések, valamint zavart vigyorok közepette odébbálltak. Kruppe kegyesen biccentett feléjük, aztán egy hatalmas sóhaj kíséretében lezöttyent a szokásos székébe. Murillió megállt a bárpultnál, váltott pár szót Skorbuttal, aztán csatlakozott Kruppéhez. Murillió zavartan dörzsölgette poros ingét, mely bizony magán viselte az utazás nyomait. – Már alig várom, hogy megfürödhessek – mondta. – Skorbut egészen véletlenül látta már itt Reliket kicsit korábban, egy idegennel beszélgetett. Azóta viszont nem látta őt senki. Kruppe csak legyintett. – Ott jön a drága Bögyös – jelentette be. Egy perc múlva már egy egész kancsó sör állt az asztalon. Kruppe megtörölgette a kupát a zsebkendőjével, aztán megtöltötte a habzó itallal. – Nem kellene jelentést tennünk Baruknál? – kérdezte Murillió. – Mindent a maga idejében – mondta Kruppe. – Először az a feladatunk, hogy rendbe szedjük magunkat. Micsoda szörnyűség lenne, ha jelentéstétel közben Kruppe hangja elcsuklana egy mondat kellős közepén! Mit szólna Baruk mester? – Kruppe felemelte a korsóját, és lecsorgatott a torkán egy nagyobbacska adag italt. Murillió fél kézzel dobolt az asztalon. Nyugtalan volt, tekintete egyfolytában a tömeget fürkészte. Aztán kiegyenesedett a székében. Megtöltötte a korsóját. – Most, hogy tudod, mire készülünk Relikkel – kezdte –, mit szándékozol tenni ezzel kapcsolatban? Kruppe szemöldöke felszaladt. – Kruppe? Természetesen csakis jót, drága barátom. Szükség esetén segíteni fogok. Nincs szükség semmiféle változtatásra, drága barátom. Csak csináljatok mindent úgy, ahogy elterveztétek. Kruppét tekintsétek csak őrangyalotoknak. – A Csuklyás szakállára – mondta Murillió, miközben a plafonra emelte a tekintetét. – Eddig is jól megvoltunk a segítséged nélkül. A legjobb, amit tehetsz, ha nem avatkozol bele semmibe. Maradj ki a dologból. – Hagyjam cserben a barátaimat? Ostobaság. Murillió megitta a maradék sörét, majd felállt. – Hazamegyek – közölte. – Felőlem egy hét múlva is ráérsz jelentést tenni Baruknak. Ha Relik rájön, hogy tudsz a mi kis ügyünkről, nem szívesen lennék a helyedben, Kruppe. Kruppe elbocsátólag intett felé. – Látod már Bögyöst? Kis tálcáján ott gőzölög Kruppe vacsorája. Relik Nom idegesítő tőrei és hangulatai elhalványodnak egy ilyen fantasztikus lakoma fénye mellett. Jó éjt, Murillió. Holnap találkozunk. Murillió lenézett rá: – Jó éjt, Kruppe – mormogta.
A konyhán keresztül távozott a bárból. Amint kiért a sötét sikátorba, egy alak lépett mellé a sötétből. Murillió elkomorodott. – Te vagy az, Relik? – Nem – mondta az alak. – Ne félj tőlem, Murillió. Egy üzenetet hoztam neked az Angolnától. Szólíts csak a Kör Megszakítójának. – A férfi közelebb lépett hozzá. – Az üzenet Turban Orral kapcsolatos... Relik háztetőről háztetőre haladt. Teljesen csendben kellett mozognia, és ez jelentősen lelassította őt. Nem fog társalogni Párduccal. Úgy számította, hogy csak egyetlen esélye lesz, csak egyszer lőhet. Ha ezt elhibázza, akkor klánvezére varázsereje lesz a meghatározó az ütközetben. Hacsak... Megállt, és ellenőrizte az övére kötött kis zacskót. Évekkel korábban, Baruk alkimista egy jól végzett munka jutalmaként egy kis tasak vörös port adott neki ajándékba. El is magyarázta, hogy miként működik a por varázslat-semlegesítő hatása, de Relik nem bízott az ilyen praktikák erejében. Vajon megmaradt a por ereje az évek sorári? Felérhetett ez Párduc erejével? Erre nem volt válasz. Egy magasabb háztetőre érkezett, és elosont egy dóm kupolája mellett. Jobbra és alatta húzódott a város keleti fala. Mögötte Gondaváros halovány fényei látszottak. A merénylő úgy sejtette, hogy Párduc a Gond kapunál várja Balek visszatértét, nyílpuskával a kezében. Valószínűleg jobbnak látja még a városon kívül eltenni a célpontot láb alól. Ez persze jelentősen korlátozta a lehetőségeket. Kevés olyan hely volt, ahonnan jó kilátás nyílt a kapura. Az egyik ezek közül a K'rul torony volt. De az is lehet, hogy Párduc már elmormolt valami varázsigét, és így hétköznapi emberek számára láthatatlanul hever valahol lesben. Lehet, hogy Relik keresztülesik majd rajta. Elérte a dóm kupolájának északi csücskét. Előtte ott magaslott K'rul temploma. A harangtoronyból tisztán kivehető volt a Gond kapu. Relik előszedte a varázsport a szütyőjéből. Baruk azt mondta, amit a por érint, az minden varázslattal szemben érzéketlenné válik. Sőt, a bedörzsölt terület környéke is immúnis lesz. A merénylő elkomorodott. De mekkora terület? És mennyi ideig hat? Ami még fontos lehetett – Relik erre tisztán emlékezett –, hogy ne érje a bőrét. Mérgező? Kérdezte akkor Baruktól. Nem, felelte az alkimista. A por megváltoztathat bizonyos embereket. De nem jósolható meg előre, hogy milyen irányba. Jobb, ha nem kísérletezik vele az ember. Izzadság csorgott végig az arcán. Már az is elég kétséges volt, hogy megtalálja-e egyáltalán Párducot. Balek halála elrontana mindent, és megfosztaná Reliket a – mitől is? Az utolsó esélytől, hogy emberséges legyen. Sokba kerülne hát a vereség. – Igazság – sziszegte dühösen. – Kell, hogy legyen valamiféle jelentése! Muszáj! Relik kibontotta a zacskót. Belenyúlt, és kivett belőle egy maréknyi port. Összedörzsölte az ujjait. A por olyan volt, akár a rozsda. – Ez lenne az? – tűnődött. Lehet, hogy már megromlott. Vállat vont, és elkezdte bedörzsölni a bőrét, kezdve az arcával. – Miféle változások? – mormogta. – Én nem érzek semmiféle változást. Amennyire csak tudta, az egész testét bedörzsölte, még a ruha alatt is. Elfogyott a
por. A tasak belseje elszíneződött. Kifordította, és visszadugta az övébe. Most végre elkezdődik a vadászat, fintorodott el. Valahol a közelben egy merénylő ül lesben, és csak nézi a Jammit Gondját. – Megtalállak, Párduc – suttogta, tekintetét a K'rul harangtoronyra szegezve. – És varázslat ide vagy oda, nem fogsz se látni, se hallani engem, csak akkor, amikor már késő lesz. Erre megesküszöm. Megindult felfelé.
Tizennyolcadik fejezet
E kék város köpönyege alatt rejteget egy titkos kezet, mely vasmarokkal szorítja a nyolclábú Paralt kardját – a penge harapása halált hoz s az utolsó leheletig kínszenvedést okoz – ez a kéz szövi a varázslat hálóját, s a finom szövedék megremeg a gyilkos pók léptei alatt. E kéz, mely a kék város köpönyegében rejtezik visszaállítja a Hatalom kényes egyensúlyát. A Szövetség Vak Gallan (1078-)
Pálinkás őrmester az ágyhoz lépett. – Biztos, hogy elég jól van már? – kérdezte Kalamtól. A merénylő, aki hátát a falnak vetve üldögélt, felnézett rá. Hosszú késeit élezgette éppen. – Nincs sok választásunk, nem igaz? – Visszatért a kések élezéséhez. Pálinkás arca püffedt volt és sápadt. Nem sokat aludt az utóbbi napokban. Átvonult a kicsi szobán, a másik sarokba, ahol Fürge Ben kuporgott. Kezében egy pokrócdarabot tartott, szeme csukva volt. Muzsikus és Sunyi az asztalnál ültek, és éppen szétszedték a számszeríjukat. Minden darabját átvizsgálták, és megtisztogatták a fegyvereket. Közben fél szemmel a körülöttük zajló eseményeket figyelték.
Pálinkás osztozott aggodalmukban. Azok, akik rájuk vadásztak – sokan voltak – minden órával közelebb kerülhettek hozzájuk. A legjobban persze a Tiste Andiitól félt. Csapata jó volt, de annyira azért nem. Az ablakban ott ült Ügető, karját keresztbe fonta széles mellkasa előtt. Az egyik fal előtt pedig Kalapács feküdt a földön, és hangosan horkolt. Az őrmester figyelme ismét Kalamra terelődött: – Hosszú menet, nem igaz? A merénylő bólintott. – A fickónak nincs rá semmi oka, hogy megint ott mutogassa magát. Legutóbb nagyon megégették magukat. – Megvonta a vállát. – Megpróbálom megint a fogadót. Valaki csak észrevesz, és akkor jön a Liga. Ha legalább egy szót válthatok velük, mielőtt megölnének, már az is valami. Bár nem sok esélyünk van... – De meg kell tennünk – fejezte be helyette Pálinkás a mondatot. – Holnapig van időd. Ha nem jön össze, akkor felrobbantjuk a kereszteződéseket – Muzsikus és Sunyi felé pillantott. – Kárt okozunk, megsértjük őket. A két szabotőr elvigyorodott. Fürge Ben dühös szisszenésére mindenki felkapta a fejét. A varázsló kinyitotta a szemét. Indulatosan a földre hajította a pokrócdarabot. – Nincs jó hírem, Pálinkás – mondta. – Sehol sem találom Siralomot. Kalam morgott valamit, és eltette a késeit. – Mit jelent ez egészen pontosan? – kérdezte az őrmester a varázslótól. – Valószínűleg már meghalt – mondta Fürge Ben. A pokrócra mutatott. – Ennek a segítségével, akárhol van a Kötél, nem bújhat el előlem. Legalábbis addig nem, míg megszállva tartja Siralomot. – Talán akkor, amikor leleplezted őt, bedobta a lapjait, és kiszállt a játszmából – vetette fel Muzsikus. Fürge Ben elfintorodott. – A Kötél nem fél tőlünk, Muzsikus. Térj vissza a földre. Sokkal valószínűbb az, hogy megkeres minket. Árnytövis már biztosan elmondta neki, hogy ki vagyok, vagyis hogy ki voltam. Ez ugyan nem a Kötél ügye, de lehet, hogy Árnytövis bevonja őt is. Az istenek nem szeretik, ha becsapják őket. Főleg, ha másodszor is becsapják őket. – A varázsló talpra állt, és megropogtatta a csontjait. Tekintete találkozott az őrmesterével. – Nem értem, Pálinkás. Elakadtam. – Akkor egyelőre hagyjuk őt? – kérdezte Pálinkás. Fürge Ben bólintott. – Az lenne a legjobb – habozott, majd előrébb lépett. – Mind azt kívántuk, hogy bárcsak tévednénk vele kapcsolatban. De annak, amit Siralom művelt, semmi köze nem volt az emberséghez. Ami engem illet, én örülök neki. – Utálatos gondolat volna tudni, hogy a gyűlölet ilyen igazi – mondta Kalam, miközben felkelt az ágyból. – Meg hogy bármelyik ember arca ezt takarhatja. De tudom, Pálinkás, hogy neked jó okod van ezt kívánni. Fürge Ben közelebb lépett az őrmesterhez, tekintete ellágyult. – Ahányszor meghozol egy halálos ítéletet, mindig csak az épelméjűséged megőrzése a cél – mondta. – Ezzel mind tisztában vagyunk, őrmester. Mi lennénk az utolsók, akik azt mondják neked, hogy talán van másik út is, melyre te még nem
gondoltál. – Nos, örülök, hogy ezt hallom – morogta Pálinkás. Végignézett a szobában lévők arcán, és észrevette, hogy Kalapács is felébredt, és őt figyeli. – Akar még valaki mondani valamit? – Igen – mondta Muzsikus, aztán az őrmester felé intett. – Te akartad, nem igaz? – Ki vele, gyerünk! Muzsikus kihúzta magát a székében, és megköszörülte a torkát. Amikor meg akart szólalni, Sunyi gonoszul oldalba bökte. Muzsikus megsemmisítő pillantást vetett Sunyira, aztán beszélni kezdett. – A helyzet a következő, drága őrmester. Pokolian sok barátunk halálát néztük már végig, nem igaz? És mivel nem mi adtuk ki a parancsokat, te talán azt hiszed, hogy nekünk könnyebb volt ezt feldolgozni. De ez egyáltalán nem így van. Tudod, mi élő, lélegző, hús-vér embereknek láttuk őket. A barátaink voltak. Amikor meghaltak, fájdalmat éreztünk. Te viszont azt akarod bemesélni magadnak, hogy ha elveszed tőlük mindezt, akkor nem érzel majd semmit a haláluk láttán, és nem bolondulsz bele mindabba, amin keresztülmész. De a fenébe is, amikor megfosztod a barátaidat az emberi mivoltuktól, akkor ezzel saját magadat is megfosztod ettől. Ebbe pedig egészen biztosan bele fogsz egyszer bolondulni. A fájdalom, amit érzünk, ez mozdít minket tovább, őrmester. És lehet, hogy nem jutunk sehová, de legalább nem próbálunk meg elrohanni minden elől. Csend volt a szobában. Aztán Sunyi oldalba bökte Muzsikust. – Ezt nevezem! Szóval mégis van agyad, te ökör! Sok éven át tévedtem ez ügyben. – Ja, tévedtél – mondta Muzsikus, és Kalapácsra kacsintott. – És ugyan ki az az ostoba ökör, aki már annyiszor leégette a haját, hogy folyton egy randa bőrsapkával kell takargatnia a fejét? Kalapács felnevetett, de a feszültség ott maradt közöttük, és minden tekintet visszafordult az őrmester felé. Pálinkás végigmérte csapatának tagjait. Látta a szemükben, hogy törődnek vele, látta rajtuk, hogy barátságot kínálnak neki, most is, mint mindig. Pedig ő mindig mindenkit elutasított, de ezek a makacs öszvérek csak nem adják fel. Tehát Siralom nem is ember volt. Meggyőződése, hogy mindarra, amit a lány tett, bármelyik ember képes lehet, egyre jobban megingott, de azért még tartotta magát. Hiszen annyi mindent látott már élete során. Nem változott meg hirtelen az emberiségről alkotott véleménye, nem űzte el semmiféle hirtelen jött optimizmus az élete során látott démonok emlékét. De eljött az az idő, amikor néhány tagadás értelmét vesztette, amikor a világ szüntelen ostroma végre ráébresztette önnön makacsságára. Végre ennyi év után úgy érezte, hogy barátok közt van. Nehéz volt ezt elismernie, és azonnal érezte, hogy egyre nyugtalanabb emiatt. – Oké – mondta. – Eleget jártatta mindenki a száját. Van egy kis elintéznivalónk. Tizedes? – Őrmester? – felelte Kalam. – Szedd össze magad! Előtted áll egy egész nap, hogy ismét kapcsolatba lépj a Merénylők Ligájával. A többiek közben szedjék szét a fegyvereiket, és alaposan tisztogassák meg őket. Javítsátok meg a páncélokat is. Ellenőrizni fogok mindent, és
ha bármi kivetnivalót találok a holmitokon, akkor jaj nektek. Értettétek? – Értettük, őrmester – felelte Kalapács vigyorogva. Lassan haladtak ugyan, Balek sebe mégis vagy egy tucatszor szétnyílt, mióta elindultak a város felé. Végre kitalálta, hogy miként ülhet a legkényelmesebben a nyeregben, fél lábon tartva a súlyát, és reggel óta nem nyílt ki újra a seb. De a pozitúra, mely kényelmes volt a seb szempontjából, a teste többi részét nem kímélte, és előjött minden rejtett ízületi bántalma. Paran felismerte a rossz modort, ha azzal került szembe – Baleknél más volt a helyzet. Mindketten tudták, hogy valamiféle kapcsolat alakult ki közöttük, méghozzá egy kényelmes, baráti kapcsolat, melyben egyiküknek sem kellett alakoskodnia. Csak keveset szóltak egymáshoz, mivel Balek sebe megtette a magáét. Balek egész bal lába, a csípőtől, ahol a sebesülés volt, egészen le a lábujjakig, egységes barnás színben pompázott. A láb páncélzatának szegleteiben alvadt vérdarabok gyűltek össze, és ahogy a comb feldagadt, kénytelenek voltak felhasítani a páncél belső bőrbetétjét. A catlin-hídi helyőrségen nem jártak szerencsével, mivel az ott állomásozó egyetlen gyógyító felcser éppen a másnaposságát próbálta kipihenni. Azért a társai adtak nekik néhány tiszta sebkötözőt, így most ezek borították a sebet – de már a friss kötés is átázott. Bár már látták a város falait, a Jammit Gondján szinte senki sem járt rajtuk kívül. Az északi menekültek áradata már elapadt, és azok, akik a Gedderone-ünnepségre a városba jöttek, már régen megérkeztek. Ahogy elértek a Gondaváros végébe, Balek összeszedte magát, és feléledt abból a félig eszméletlen állapotból, amelyben eddig utazott. Arca holtsápadt volt. – Ez már a Gond kapu? – kérdezte tompa hangon. – Azt hiszem, igen – felelte Paran kapitány, mivel az út, melyen éppen mentek, ugyanezt a furcsa nevet viselte. – Mit gondolsz, beengednek minket? – kérdezte. – Hívnak hozzád felcsert? – Vigyél be... Főnix fogadó... Vigyél a Főnix fogadóba. – Balek feje lehanyatlott, és ismét elveszítette az eszméletét. – Rendben van, Balek. – Nem hitte, hogy az őrök beengedik őket. Valamit csak kell nekik mondania, Balek pedig egy szót sem szólt arról, hogyan sebesült meg. – Remélem, lesz valaki abban a Főnix fogadóban, aki ért valamit a felcserkedéshez – mormogta. A fickó elég csúnyán nézett ki. Paran a városkapura szegezte a tekintetét. Már eleget látott ahhoz, hogy megértse, miért akarja a Császárnő olyan nagyon ezt a várost. – Darujhisztán – sóhajtotta. – Micsoda egy meseszép hely! Relik pár centivel ismét feljebb húzta magát. Lába már remegett az erőlködéstől. Ha nem lett volna ilyen árnyékos a harangtoronynak ez a fele, akkor már régen felfedezték volna. A dolgok állása szerint nem maradhatott itt sokkal tovább. A sötétben kész öngyilkosság lett volna felmenni a lépcsőn. Párduc riasztókat tett mindenfelé útközben – a fickó nem volt hülye, tudta, hogyan fedezze a búvóhelyét. Ha egyáltalán itt volt fent, emlékeztette magát Relik. Ha nem, akkor Balek nagy
bajban van. Nem tudta, hogy barátja megérkezett-e már a városba, a tető néma csendje jelenthetett bármit. Megállt pihenni, és felpillantott. Még három méter volt hátra – a legkritikusabb szakasz. Már olyan fáradt volt, hogy nem is volt képes semmire, csak arra, hogy kapaszkodjon. Most már nem is reménykedett abban, hogy néma csendben meglepheti Párducot. Egyetlen reménye volt még – az, hogy Párduc kelet felé figyel, ő viszont a nyugati oldalon mászott fel a toronyba. Nagy levegőt vett, és a következő fogódzkodóért nyúlt. A járókelők megálltak, és csak bámulták, ahogy Paran és Balek lassan a kapuhoz közelednek Gondavároson át. A kapitány nem foglalkozott velük, sem a felé röpködő kérdésekkel, csak a kapuban álló két őrre koncentrált. Azok már felfigyeltek rá és Balekre, és várták, hogy odaérjenek. Amikor odaértek, Paran jelezte, hogy szeretnének bejutni a kapun. Az egyik őr bólintott, a másik viszont odalépett Paran mellé. – A barátodnak sürgős ellátásra volna szüksége – mondta. – Ha a kapun belül vártok egy kicsit, öt perc múlva itt a felcser. Paran köszönettel visszautasította az ajánlatot. – Meg kell találnunk a Főnix fogadót. Én északról jövök, még sosem jártam itt. A fickó azt mondta, hogy a Főnix fogadóba vigyem, úgyhogy én oda fogom vinni. Az őr kétkedve nézett rá. – Nem hiszem, hogy kibírja odáig. De ha ezt akarja, a legkevesebb, amit érte tehetünk, az az, hogy elkísérjük. Ahogy kiléptek a kapu árnyékából, a másik őr meglepetten felkiáltott. Paran levegőt sem mert venni. Az őr Balek mellé lépett. – Ismerem őt – mondta a fickó. – Ez itt Balek Jhamin, a Jhamin-ház sarja. Szolgáltam őt valaha. Mi történt vele? – Azt hittem, Balek már jó pár éve halott – mondta a másik őr. – Az írásokkal kitörölheted – szisszent fel a társa. – Tudom, amit tudok, Vildron. Felőlem beszélhetnek a felsőbb körökben, amit akarnak. Ez itt Balek, és kész. – A Főnix fogadóba akar menni – mondta Paran. – Ez volt az utolsó dolog, amit mondott. A fickó bólintott. – Akkor vigyük gyorsan. – A másik őrhöz fordult. – Elviszem a balhét, ha kell. Hadd vigyem a kocsit, ha jól sejtem, még mindig fel van szerszámozva, reggel óta. – Az őr mosolyogva felnézett Paranra. – Köszönöm, hogy elhozta őt a városba. Vannak még, akiknek van szeme ebben a városban, és nem hagyják magukat átvágni. A kocsi hátuljába rakjuk, ott kevésbé rázkódik. Paran ellazult. – Köszönöm, katona. Elnézett a fickó mellett, szeretett volna minél többet látni a városból most, hogy végre belül volt a falakon. Közvetlenül előtte egy domb emelkedett, szélei gazosak voltak, buja fák szegélyezték. A dombtetőn egy templom állt, régóta nem járhatott oda senki. Magas, szögletes tornya volt, bronzveretes tetővel. Ahogy tekintete végigsiklott a harangtorony lapos emelvényén, valamiféle mozgásra lett figyelmes.
Hunyorgott. Relik óvatosan felemelte a fejét, és körülnézett az emelvényen. Majdnem felkiáltott, de aztán szerencsére időben észbe kapott. A tetőn nem látott ugyan senkit, de Párduc varázslattudó ember volt. Visszatartotta a lélegzetét, és még egyszer, utoljára, felhúzta magát. Hason fekve elterült az emelvényen. Amint megmozdult, és fel akart állni, az emelvény kőpadlója egy helyen megmozdult, és láthatóvá vált rajta Párduc, amint nyílpuskájával éppen célba vesz valamit. Relik előhúzta a késeit, és azonnal megindult. De a fáradtság sajnos elárulta – cipője talpa megnyikordult. Párduc azonnal hanyatt perdült, és Relikre célzott a nyílpuskával. A klánvezér arca a dühtől és félelemtől eltorzult. Nem vesztegette az idejét fecsegésre, azonnal kilőtte a fegyverbe betöltött lövedéket. Relik megfeszült, és várta a becsapódást, ami majd méterekkel repíti hátra, valószínűleg le az emelvényről. A mellkasa előtt egy vörös villanás látszott, mely egy pillanatra el is vakította, de a becsapódás nem következett be. Relik hunyorogva lenézett. A nyílvessző eltűnt. Egy pillanat alatt kapcsolt, már tudta is, hogy mi történt. A nyílvesszőn varázslat volt, melyet arra találtak ki, hogy feltűnés nélkül eltaláljon áldozatáig, de Baruk pora működésbe lépett. Miközben ez átvillant az agyán, már ugrott is előre. Párduc káromkodva elhajította a nyílpuskát. Már nyúlt a késéért, de Relik gyorsabb volt. A klánvezér hangosan felnyögött, amikor Relik landolt rajta, és fájdalmasan lehunyta a szemét. Relik a jobb kezében lévő tőrt Párduc mellkasa felé lendítette. A fegyver éle megcsúszott az ing alatt rejtező páncélon. A fenébe is, a fickó tanult valamit a múltkori esetből – mint ahogy Relik is. A bal kezében lévő tőrt Párduc jobb karja felé lendítette. A fegyver éle húsba hatolt, majd tovább haladt a kulcscsont mentén. Relik látta, hogy pár centire az arcától, Párduc jobb vállából előtűnik saját tőrének hegye, egy hatalmas adag szétspriccelő vér kíséretében. Hallotta, hogy a fegyver megcsikordul a kövön. Párduc vicsorogva Relik tarkója felé nyúlt a bal kezével, és elkapta a copfját. Erősen megrántotta, és oldalra húzta Relik fejét. Aztán megpróbálta átharapni Relik nyaki ütőerét. Relik Párduc lágyékába rúgott, mire a klánvezér levegő után kapkodott. Párduc még erősebben megmarkolta a copfot, ezúttal ott, ahol össze volt kötve. Relik fémes hangot hallott, és kétségbeesetten próbált jobbra gurulni. Párducnak sérült volt ugyan a jobb karja, de olyan erővel vágta bele a csuklójára erősített pengét Relik mellkasába, hogy az áthatolt a páncélon is. A seb lüktetni kezdett. Párduc visszahúzta a kezét, és arra készült, hogy ismét lecsap. Relik felemelte a jobb kezét, és egy mozdulattal elvágta a copfját. Kiszabadult klánvezére szorításából, és miközben gyorsan jobbra gurult, bal kezébe vette egyik kését. Párduc vadul felé csapott a pengével, és csak centikkel hibázta el az arcát. Relik összeszedte minden erejét, és Párduc gyomrába döfte a kését. A páncéling megadta magát, a tőr a markolatáig hatolt a férfi testébe. A klánvezér teste összegörnyedt a belevágott tőr körül. Relik fulladozott, de a másik kést még Párduc homlokába vágta. Relik egy ideig mozdulatlanul feküdt, és azon tűnődött, hogy vajon miért nem fáj a sebe. A terv tehát Murillióra marad. Balek sorsát megbosszulja majd. Murillió képes lesz rá –
nincs is más választása. Párduc teste egyre nehezebb lett, pedig még mindig vérzett. – Mindig is tudtam, hogy egyszer még szembekerülünk egymással – mormogta. Kimászott a még mindig vérző test alól, és az emelvény közepén a hátára hengeredett. Az eget szerette volna látni, azt remélte, hogy még egyszer, utoljára megszemlélheti végtelen kékségét. Ehelyett azonban azon kapta magát, hogy a harangtorony tetejének belsejét bámulja, melynek kövei között denevérek csimpaszkodtak. Ez a kép szinte beleégett a fejébe, miközben érezte, hogy a vér csörgedezik a mellkasán ütött sebből. Egy pillanatra mintha öreg, mohó szemet látott volna maga felett megvillanni. Paran nem látott újabb mozgást a harangtoronyban, így visszafordult az utca felé. Tőle balra Vilrond jelent meg. Egy kocsin ült, melyet két ló húzott. Az őr, aki Balek lova mellett várakozott, megszólalt. – Segítenél nekem? – kérdezte. – Le kellene emelnünk az öreget a nyeregből. Paran leugrott a lováról, és odasietett, hogy segítsen. Balek arcába nézett. A fickó még mindig kapaszkodott a nyeregben, pedig nem volt eszméleténél. Vajon meddig bírja még? Ha én lennék a helyében, már régen meghaltam volna, döbbent rá Paran. – Ezek után – mormogta, miközben leemelték Baleket a nyeregből –, a legkevesebb, amit megtehetsz, az, hogy életben maradsz. Serrat nyögdécselve a hátára fordult. A nap forró sugarai szinte égették csukott szemhéját. Emlékfoszlányok törtek elő a fejéből. A Tiste Andii éppen arra készült, hogy rátámadjon a sikátorban bujkáló nőre. Ha megöli, már csak egy személy vigyáz az Érme Hordozójára. És ha elhagyják végre a házat a sötétség leple alatt, akkor pont belesétálnak a csapdába, amit felállított. A merénylőmágus kinyitotta a szemét, és a délelőtti napot látta maga felett az égen. Tőrei, melyeket a kezében tartott, amikor a tető szélén kuporgott, most ott hevertek mellette a kövön, szépen egymás mellett. Tarkójában lüktető fájdalmat érzett. Megtapogatta a sebet, elfintorodott, aztán felült. A világ megperdült körülötte, aztán szépen lassan helyreállt minden. Serrat olyan dühös volt, hogy alig látott. Hátba támadták, és akárki tette is, elég jó volt az illető – elég jó ahhoz, hogy észrevétlenül rátörjön egy merénylőmágusra. Ez pedig aggodalommal töltötte el, hiszen egészen eddig nem találkoztak ilyen erővel Darujhisztánban. Kivéve persze a két Karmost, abban az éjszakai rajtaütésben. De ha a Karmos lett volna, akkor ő meg is ölte volna Serratot. De a körülményeket tekintve, őt most leginkább szégyenbe akarták hozni, le akarták járatni. Itt hagyták őt a napon, fegyverei mellett – ez igazán kifinomult humorérzékre vallott. Oponn? Lehetséges, bár az istenek ritkán szóltak csak bele az eseményekbe ilyen közvetlenül. Szívesebben manipulálták az arctalan senkiket a halandók tömegében. Egyvalamiben azonban sajnos biztos lehetett – abban, hogy elszalasztotta az Érme Hordozóját. Vagyis, adott neki még egy napot. Legközelebb, fogadkozott, miközben talpra kecmergett, és megnyitotta Kurald Galain Üregét, ellenségei nem fogják őt felkészületlenül találni. Körülötte a levegő vibrált a varázslattól. Mire a vibrálás megszűnt, Serrat eltűnt. A Főnix fogadó padlásán sűrű por szállt a levegőben. A ferde tető a keleti falon
másfél, a nyugati falon két méter magas volt. A hosszú, keskeny szoba mindkét végében ablakok voltak, melyeken át napfény szűrődött be a helyiségbe. Sáfrány és Apsalar mélyen aludtak a szoba két külön végében. A csapóajtó mellett Meese üldögélt egy ládán, és a körmeit tisztogatta egy fadarabbal. Mammot házától a tetőkön át eljutni idáig, a fogadóig, nem volt nehéz feladat. Sőt, túlságosan is könnyű volt. Irilta jelentette, hogy az utcán senki sem követte őket. A tetőkön pedig rajtuk kívül egy lélek sem fordult meg. Olyan volt, mintha valaki megtisztította volna előttük a terepet. Talán megint az Angolna működött? Meese halkan felnyögött. Talán. De az is lehet, hogy már megint túl nagy jelentőséget tulajdonított annak a különös érzésnek – a hidegrázásnak a gerince tájékán, amit akkor szokott érezni, ha valaki figyeli. Most is úgy érezte, hogy titkos szemek figyelik valahonnan, pedig ez igazán lehetetlen lett volna, itt, ebben a padlásszobában. Halkan kopogtak a csapóajtón. Az ajtó felnyílt, és Irilta jelent meg. – Meese? – suttogta hangosan. – Itt vagyok a fejed felett – suttogta Meese, és a földre dobta a fadarabot. – Skorbutnak üzenem, hogy ez a hely csak egy szikrára vár, hogy lángra lobbanhasson végre. Irilta nyögve felhúzta magát a szobába. Lecsukta maga mögött az ajtót, majd letörölte az arcáról a port. – Odalent érdekes dolgok történnek – mondta. – Egy városi szekér jött a fogadó elé, egy őr meg egy idegen alak ült rajta, és Baleket hozták. A vén bolond félig már halott, egy kardvágás miatt. Egy emelettel lejjebb, Kruppe szobájába rakták be. Bögyös elrohant egy felcsert keríteni, de nem valami jó a helyzet. Egyáltalán nem jó. Meese hunyorgott, és a poros szobában arrafelé nézett, ahol Sáfrány még mindig aludt. – Hogy néz ki a fickó, aki hozta? – kérdezte. Irilta elvigyorodott. – Igazán megnézném közelebbről is, ha érted, mire gondolok. Azt mondja, Jammit Gondján bukkant rá Balekre, aki nagyon vérzett. Csak annyi időre tért magához az öreg, hogy megmondja neki, hová hozza. A fickó most lent van a bárban, és három ember helyett tömi a fejét. Meese morgott valamit: – Külföldi? – kérdezte aztán. Irilta az utcára néző ablakhoz battyogott. – Úgy beszéli a daru nyelvet, mintha ezen nevelkedett volna. De azt mondja, hogy északról jött. Paláson át Genabarisból. Olyan katonás, szerintem. – Van már valami hír az Angolnától? – Itt kell tartanunk a fiút. – És a lánnyal mi legyen? – Őt is itt kell tartani. Meese hangosan felsóhajtott. – Sáfránynak nagyon nem fog tetszeni, hogy itt kell kuksolnia. Irilta az alvó fiúra nézett. Vajon tényleg alszik? – Nincs más választása. Hallottam, hogy pár őr ott vár rá Mammot házánál. Későn
értek oda, de nem sokkal azután, hogy elhoztuk. – Irilta letörölte a port az üvegről, és közelebb hajolt hozzá. – Néha meg mernék rá esküdni, hogy látok valakit odakint. De aztán pislogok egyet, és mire visszanézek, már nincs ott senki. – Tudom, milyen érzés – Meese térde megreccsent, amikor felállt a ládáról. – Szerintem már az Angolna is kezd izzadni – kuncogott. – Egyre forróbb a lábunk alatt a talaj. Mozgalmas az élet. Irilta komoran bólintott: – Bizony, mozgalmas. Paran kapitány már harmadszor töltötte újra a poharát. Vajon erre gondolt a Tiste Andii, amikor a szerencse fordulatáról beszélt? Amióta idejött, erre a kontinensre, három barátot talált magának – és ez különleges, ünnepélyes dolog volt számára, és persze teljesen új érzés. De a Szélfogó, akit ismert, meghalt, s helyette egy... gyermek jelent meg. Tok meghalt. És most nagyon úgy nézett ki, hogy Balek is erre a sorsra jut. Beledugta az ujját egy sörpocsolyába az asztalon, és egy kis folyót húzott belőle az asztal repedése felé. Nézte, ahogy a sör lecsorog az asztalról, és eltűnik a szeme elől. Jobb combján nedvességet érzett, de nem mozdult. Tekintete még mindig az asztal repedésén nyugodott. A fát szegek tartották össze, a vastag lap robusztus vázon nyugodott. Mit is mondott Fürkész? Paran felállt, és lecsatolta derekáról a kard hüvelyét. Letette az asztalra, majd előhúzta belőle Esélyt. A bár vendégei elhallgattak, és felé fordultak. A pult mögött Skorbut óvatosan elővette a bunkósbotját. A kapitány mindebből semmit nem vett észre. Jobb kezébe fogta a fegyvert, a hegyét az asztal repedésébe illesztette, és az asztal lapjára merőleges helyzetbe hozta a pengét. Néhány mozdulat, és Esély már a penge feléig az asztallapba ágyazódott. Aztán Paran leült, és a sörért nyúlt. Mindenki megnyugodott, és halkan mormogva beszélgetni kezdtek. Paran belekortyolt a sörbe, és komor tekintettel nézte Esélyt. Mit is mondott Fürkész? Ha megfordul a szerencséje, szabaduljon meg a kardtól. Vagy adja a legádázabb ellenségének. Nem volt benne biztos, hogy Oponn elfogadná a fegyvert – így nem maradt más hátra, mint eltörni. Már régóta hordozta. Harcban viszont csak egyszer használta, méghozzá pont a Kopó ellen. Felrémlett benne az egyik gyerekkori tanítójának reszketeg hangja. Lassan megpillantotta a hanghoz tartozó ráncos arcot is. „Azt mondják, hogy az istenek kiválasztottai először is elszigetelődnek a többi halandótól – csalással, illetve úgy, hogy az istenség megfosztja az illetőt lelki eleségétől. Az istenek elveszik választottjuk szeretteit, egyesével, apránként mindegyiküket a halálba viszik. És ahogy a halandó egyre jobban megkeményedik, egyre inkább olyan lesz, amilyennek az isten látni akarja őt, az istenség elmosolyodik, és bólint. Minden ismerős csak hozzájuk viszi közelebb a kiválasztottat. Így kovácsolódik a szerszám, az istenség eszköze, aki magához húz, aztán eltaszít. Az utolsó ajánlatuk nyomán pedig a halandó örökre megszabadulhat a magányos élettől, melyet tulajdonképpen az istenség kényszerített rá.” Élj csendesen, fiam. Vajon megkezdődött-e már az átformálás? Paran még jobban elkomorodott. Felelős volt azért, hogy Balek a halálán van? A
barátság csírája, mely kialakult közöttük – lehet, hogy ez okozza majd szegény pára halálát? – Oponn – suttogta. – Igen sok dologról kell majd számot adnod nekem. Be is hajtom rajtad, az utolsó szóig. Letette a poharát, és felállt. A kard markolata felé nyúlt. A Főnix fogadó bejárata felé, félúton a lépcsőn, Kalam megtorpant. A fenébe is, megint ugyanaz – úgy érezte, hogy valahonnan láthatatlan szemek figyelik minden mozdulatát. Az érzés, melyet még a Karmos kiképzésen fejlesztettek ki benne, a bár felé vezető úton gyors egymásutánban négyszer is rátört. Sokszor köszönhette már az életét annak, hogy hallgatott az ilyen megérzésekre, de most úgy érezte, hogy a szempár nincs iránta rosszindulattal – inkább csak mulat rajta, mintha tudná, hogy ki ő, és hogy mi járatban van, de nem érdekelné az ügye. Megrázkódott, és belépett a bárba. Egy lépést tett csupán a sűrű, állott, füstös levegőben, amikor megérezte, hogy valami nincs rendben. Becsukta maga mögött az ajtót, és várta, hogy a szeme hozzászokjon a benti félhomályhoz. Szuszogást hallott, meg poharak koccanását, valamint a bútorok nyikorgását, tehát voltak bent vendégek. De akkor mi ez a nagy csend? Ahogy a szürke homályban végre meglátta az alakokat, észrevette, hogy mindenki neki háttal van, és egy fickót figyelnek, aki a szoba túlsó végében áll az asztala mellett. A lámpások fénye halványan megcsillant az asztalba állított kard pengéjén. A fickó éppen a markolat felé nyúlt, és láthatóan teljesen megszűnt számára a külvilág. Kalam tett még pár lépést, elért a pult ajtó felőli végéhez. Tekintete a kardos fickóra tapadt, arca lassan elsötétedett. Széles, lapos homlokán megszaporodtak a ráncok. A merénylő megtorpant. – Nem – szólalt meg. A pult mögött álló fogadós riadtan felkapta a fejét. – Ez nem lehet. – Ellökte magát a pulttól, és gyorsan végignézett a tömegen. Mind helybéliek voltak. Vállalnia kellett a kockázatot. Nyaka, válla megfeszült, miközben a fickó asztala felé tartott, aki láthatóan éppen arra készült, hogy eltörje a kardját. A merénylő út közben felkapott egy szabad széket, és fél kézzel lecsapta a fickó asztala mellé. Riadt tekintet szegeződött Kalamra. – Az isteni szerencséd még veled van, kapitány – mormogta Kalam halkan. – Ülj le. Paran riadt tekintettel elengedte a kard markolatát, és lezuttyant a székébe. Kalam szintén ezt tette, aztán előredőlt. – Mi ez a felhajtás? – kérdezte suttogva. A kapitány elkomorodott: – Ki vagy te? Körülöttük halk beszélgetések kezdődtek. Az emberek még mindig nem tértek magukhoz. – Nincs tipped? – kérdezte Kalam. – Kalam tizedes, Kilencedik sereg, Hídégetők. Amikor utoljára láttalak, éppen két halálos tőrdöfésből gyógyulgattál... Paran villámgyorsan megmozdult, elkapta Kalam ingét. A merénylő túlságosan meg volt lepve ahhoz, hogy reagáljon, és a kapitány szavai csak még jobban megzavarták. – Életben van még a szakasza gyógyítója, tizedes?
– Micsoda? Hogy életben van-e? Mi a... – Kuss – vágott közbe Paran. – Figyeljen, katona. Hozza őt ide. Azonnal! Nincs idő magyarázkodni. Ez parancs, tizedes. – Elengedte Kalam ingét, és hátralépett. – Leléphet. Kalam majdnem vigyázzba vágta magát, de még időben észbe kapott. – Parancs, uram – suttogta. Paran a tizedes hátát bámulta, ahogy az eltűnt a kocsma ajtaja mögött. Aztán talpra ugrott. – Fogadós! – kiáltotta, miközben ellépett az asztaltól. – A fekete fickó pár percen belül egy társával együtt tér vissza. Azonnal vezesd őket Balek szobájába. Értetted? Skorbut bólintott. Paran a lépcsőhöz csörtetett. Mielőtt elindult volna felfelé, eszébe jutott valami, és visszafordult. – Senki ne nyúljon a kardhoz – parancsolta, és végignézett a kocsma vendégein. Senki sem akart vele vitába szállni. Elégedetten biccentett, és elindult felfelé a lépcsőn. Az első emeleten végigrohant a folyosón, a jobb oldali utolsó ajtó felé tartott. Kopogás nélkül lépett be. Bögyös és a helyi gyógyító az asztalnál ültek. Balek mozdulatlan alakja az ágyon hevert, pokróccal letakarva. A gyógyító felpattant. – Nincs jól – mondta halk, reszketeg hangon. – A fertőzés túl mélyen hatolt már a szervezetébe. – Lélegzik még? – kérdezte a kapitány – Igen – felelte a felcser. – De már nem sokáig. Ha lejjebb lenne az a seb, akkor levágnám a lábát. De sajnos még az sem biztos, hogy megállítaná a fertőzés továbbterjedését. Sajnálom, uram. – Távozhat – vakkantotta Paran. A felcser biccentett, és távozni készült. – Mivel tartozom a szolgálataiért? – kapott észbe a kapitány. A felcser komoran Bögyösre nézett. – Semmivel, uram. Nem jártam sikerrel. – Elhagyta a szobát, és becsukta maga mögött az ajtót. Bögyös csatlakozott a kapitányhoz az ágy szélénél. Megtörölte az arcát, és lenézett Balekre, de nem szólt egy szót sem. Pár perccel később ő is elhagyta a szobát. Képtelen volt tovább maradni. Paran talált egy kisszéket, és odahúzta az ágy mellé. Leült, és a térdére támaszkodott. Fogalma sem volt, mennyi ideig ült így, és bámulta a szalmás padlót. Arra riadt fel, hogy kivágódott a szoba ajtaja. Felugrott, és megfordult. Egy szakállas fickó állt az ajtóban, palaszürke szeme a kapitányra szegeződött. – Maga az, Kalapács? – kérdezte Paran. A férfi megrázta a fejét, és belépett a szobába. Mögötte feltűnt Kalam és egy másik férfi. Utóbbi azonnal felfedezte Baleket, és az ágyhoz sietett. – Én Pálinkás őrmester vagyok – mondta csendesen a szakállas figura. – Elnézést a nyíltságomért, uram, de mi a fenét keres itt? Paran nem válaszolt a kérdésre, hanem odalépett Kalapács mellé. A gyógyító megtapogatta az átázott kötéseket. Felnézett a kapitányra.
– Nem érzi a rothadásszagot? Vége van. – Kalapács elkomorodott, és előrébb hajolt. – Nem, várjunk csak... a fenébe is, ezt nem hiszem el. – A gyógyító előszedett egy kanálszerű pengét a zsákjából, és elkezdte leszedni a kötéseket. Aztán a pengével beletúrt a sebbe. – Shedenul legyen hozzá kegyes, valaki teletömte a sebet gyógyfüvekkel! – Kézzel is belenyúlt a seb mélyébe. Balek megremegett, és felnyögött. Kalapács elvigyorodott. – Aha, szóval ez mozgatott, mi? Remek. – Még mélyebbre nyúlt. – A vágás félig behatok a csontba is – szisszent fel ámulva. – Azok az átkozott füvek megmérgezték a csontvelőt. Ki látta el a sebet? – kérdezte, és vádlón Paran felé fordult. – Nem tudom – mondta Paran. – Rendben van – mondta Kalapács. Kihúzta a kezét a sebből, és beletörölte a takaróba. – Mindenki lépjen hátrébb, gyerünk. Helyet, helyet! Egy perc múlva a fickó már át is lépett volna a Csuklyás Kapuján, kapitány. – Balek mellkasára helyezte a kezét, és lehunyta a szemét. – És örüljön neki, hogy ilyen jó vagyok. – Szóval, kapitány? Paran az asztalhoz sétált, és intett Pálinkásnak, hogy kövesse. – Először is, kapcsolatba lépett már magukkal Árva Végrehajtó? Pálinkás bamba tekintete elegendő volt válaszként. – Remek, akkor még időben érkeztem. – Paran felnézett Kalamra, aki az őrmester mögött állt. – Csapdát állítottak maguknak. A terv az volt, hogy megszerzik a várost, és egyúttal megszabadulnak mindannyiuktól. Pálinkás felemelte a kezét: – Egy perc, uram. Ezt ketten találták ki Szélfogóval? Paran lehunyta a szemét. – Ő... meghalt. Sokfürtöt üldözte kint, a Rhivi-síkságon. Tajszkrenn lecsapott rá. Szélfogónak az volt a terve, hogy megkeresi magukat, és elmondja azt, amit most én mondok el helyette. Attól tartok, nem leszek olyan jó szövetséges, mint ő, ha felbukkan a Végrehajtó, de legalább tudtam szólni, és így nem várják felkészületlenül. Kalam szólt közbe. – Nem tetszik nekem ez, hogy Oponn játékszere a szövetségesünk. Paran bólintott. – Biztos forrásból tudom, hogy én nem vagyok Oponné. De a kard, amit lent hagytam, annál inkább. A szakasz varázslója ugyanezt fogja mondani. – A Végrehajtó tervéről akart beszélni – emlékeztette Pálinkás. Ujjaival az asztalon dobolt. – Nem lesz nehéz feladat megtalálnia magukat. Megvan hozzá a képessége. De attól tartok, nem ő jelenti a legnagyobb veszélyt. Egy T'lan Imass van vele. Lehet, hogy a nő elvezeti hozzánk az Imasst, a többi meg már a fickó dolga. Kalam káromkodott, és fel-alá kezdett járkálni az őrmester széke mögött. Pálinkás elhatározásra jutott: – A zsákot, tizedes! A merénylő megtorpant, aztán felkapta az őrmester hagyományos kinézetű zsákját az ajtóból. Visszalépett az asztalhoz, és letette rá a zsákot. Pálinkás kibontotta a zsák száját, és előszedett belőle egy burgundivörös anyagba csavart tárgyat. Az őrmester
szétnyitotta az anyagot, és egy sárgára színeződött emberi alkarcsont tűnt elő belőle. Az orsócsont és a singcsont is megvolt, a könyökízületnél egy patinás rézdrót fogta össze a két csontot, a csuklónál pedig egy vastagabb rézdarab még egy cakkos élű késpengét is odaszorított a különös tárgyhoz. – Mi ez? – kérdezte a kapitány – Még sosem láttam ilyesmit. – Akkor lennék igazán meglepve, ha látott volna – mondta Pálinkás határozottabb hangon. – A Császár idejében minden főbb katonai vezetőnél volt egy ilyen tárgy, egy K'chain Khe'Malle sír tartalmának darabja. – Két kézzel megragadta a csontot. – Sikerünket nagymértékben ezeknek köszönhettük, kapitány. – Felállt, és a kést az asztalba döfte. A csontokból fehér fény villant elő, mely rezgő fonadékká változott az orsócsont és a singcsont között. Paran egy ismerős hangot hallott. – Már kezdtem aggódni, Pálinkás – mordult fel Dujek Legfelsőbb Ököl. – Ez sajnos elkerülhetetlen volt – felelte az őrmester, és komoran Paranra nézett. – Kevés jelentenivalónk akadt... eddig. De mielőtt beszámolnék, tudnom kell, mi a helyzet Palásban. – Újabb információkat akarsz, mielőtt a nyakamba zúdítanád a rossz híreket, mi? Na jó – mondta Dujek. – Tajszkrenn egyfolytában fortyog. Akkor volt utoljára boldog, amikor Bellurdan megölte Szélfogót, és ő is belehalt az ütközetbe. Egy csapásra két volt Régi Gárda-tagtól is megszabadult. De azóta egyfolytában csak kérdésekkel áraszt el. Milyen játékot játszik Oponn? Tényleg összeütközésre került sor a Sötétség Lovagja és Árnytövis között? Igaz, hogy egy lélekutazó bábu megkínzott, majd megölt egy Karmos tisztet Nathilogban? És ha igaz, vajon mi mindent mondott el neki szegény ember a halála előtt? – Nem tudtuk, hogy Sokfürt ilyesmiket művelt, Dujek. – Hiszek neked, Pálinkás. De mindenesetre a Császárnő tervei közül éppen elég napvilágra került, és úgy fest, hogy nagyon téved szegény. Azt hiszi, a seregeim szétbomlasztása láttán visszarohanok majd a szárnyai alá, és akkor megbízhat a Hétvárosi seregek vezetésével és a lázadás elfojtásával. Persze nagyon elszámította magát. Nem tulajdonított elég jelentőséget Ifjabb Tok jelentéseinek. Nos... Laseen most láthatóan mindenét egy lapra tette fel, mégpedig a Végrehajtó, Onos T'oolan kettősre. Elérték a Jaghuta-sírt, Pálinkás. Kalapács csatlakozott hozzájuk. Kalammal megdöbbenve összenéztek. Láthatóan nem is sejtették, hogy az őrmesterük ilyen jól informált. A merénylő szemében gyanú lángja lobbant, és Paran bólintott. Végre elkezdődött. Dujek folytatta: – A Fekete Moranthok teljesen készen állnak a kivonulásra, de ez az egész csak színjáték, és a legfőbb célja az, hogy kívül tudjuk őket Paláson. Szóval, mire figyelünk hát, barátom? A világ egyensúlyának tétje a te kezedben van, Pálinkás, ott, Darujhisztánban. Ha Árvának és a T'lan Imassnak sikerült kiszabadítania a jaghutát a sírjából, akkor biztosak lehettek benne, hogy a halálozási listák élére kerülhettek. Ami az itthoni dolgokat illeti, készen állunk. Maga Tajszkrenn fogja elindítani az egészet azzal, hogy bejelenti a Hídégetők feloszlatását. Ostoba vénember. Most te jössz. – Dujek – kezdte Pálinkás. – Paran kapitánynak sikerült. Itt ül velem szemben. Azt mondja, hogy Oponn nem őrajta, hanem a kardján keresztül működik. – A kapitány
szemébe nézett. – Én hiszek neki. – Kapitány? – szólalt meg Dujek. – Igen, uram? – Segített valamit Tok? Paran arca megrándult. – Az életét áldozta az ügy érdekében, uram. Sokfürt megtámadott bennünket, és belökte őt egy örvénybe, vagy mibe. Csend volt egy ideig, és amikor Dujek ismét megszólalt, hangja fátyolos volt. – Sajnálattal hallom, kapitány. Jobban sajnálom, mint gondolná. Az apja... Nos, erről inkább majd máskor. Folytasd, Pálinkás. – Eddig nem sikerült kapcsolatba lépnünk a helyi Merénylők Ligájával, de a kereszteződéseket már aláaknáztuk. Ma este mindent elmagyarázok az embereimnek. A kérdés csak az, hogy mi legyen Paran kapitánnyal. – Értem – mondta Dujek. – Paran kapitány? – Uram? – Sikerült kiderítenie valamit? Paran Pálinkásra pillantott: – Igen, uram. Azt hiszem. – Akkor tehát mi a döntése, kapitány? – Legfelsőbb Ököl – kezdte lassan Paran. – Mint tudjuk, Tajszkrenn megölte Szélfogót. – „Nem sikerült neki egészen eltüntetni őt, de ezt egyelőre megtartom magamnak''. – A Végrehajtó a tervével megszegte a nekem tett ígéretét, és valószínűleg menet közben meg is ölt volna. De be kell ismernem, hogy ez másodlagos ahhoz képest, amit Tajszkrenn művelt. Szélfogó a gondomat viselte, a Kopóval való összecsapás után pedig én ápoltam őt. Ez... – habozott, aztán folytatta – nekem nagyon sokat jelentett. – Kiegyenesedett. – Szóval, ha jól értem, arra készül, hogy elárulja az uralkodót. De azután? Hogyan tovább? Tízezer emberrel szembeszállunk a Birodalom százezres seregével? Kikiáltunk egy független államot, és ölbe tett kézzel végignézzük, hogy Laseen példát statuál rajtunk keresztül? Több információra van szükségem a döntéshez, uram. Mert én igazi bosszúra szomjazom. – A Császárnő elveszíti Genabackist, kapitány – felelte Dujek. – Ehhez megvan a bázisunk. Mire a malaza utánpótlás megérkezik, már az egésznek vége lesz. A Bíborsereg még azt sem fogja hagyni, hogy partra szálljanak. Várható, hogy Nathilog fellázad, és Genabaris követi a példáját. A moranth-szövetség felbomlóban van. Bár attól tartok, hogy erről nem adhatok több információt. Hogy mik a terveim? Lehet, hogy így első hallásra értelmetlennek tűnik majd az egész, hiszen nincs időm részletesen elmagyarázni mindent. De arra készülünk, hogy bevonjunk egy teljesen új játékost is, valakit, aki kívül áll ezen az egészen, és aki nagyon gonosz tud lenni, ha akar. Ő a Pannioni Látó, aki most is szent háborúra készíti a seregeit. Bosszúra szomjazik? Hagyja csak, hogy Tajszkrennt olyanok intézzék el, akik közelebb vannak hozzá. Ami Árvát illeti, ő a magáé, ha boldogul a feladattal. Többet nem ajánlhatok, kapitány. Jogában áll nemet mondani. Senki sem fogja megölni érte. Paran a kezét bámulta: – Tudni akarom, hogy Tajszkrenn megkapja, ami neki jár.
– Rendben. – Ezt megbeszéltük, Legfelsőbb Ököl. Ami viszont a jelenlegi helyzetet illeti, azt szeretném, ha Pálinkás őrmester maradna a parancsnok. – Mit szólsz ehhez, Pálinkás? – kérdezte Dujek, vidám hangon. – Elfogadom – felelte az őrmester. Paranra mosolygott. – Üdvözöllek a csapatban, kapitány – Ennyi? – kérdezte Dujek. – Majd beszélünk, ha túl leszünk a dolgon – mondta Pálinkás. – Addig is, sok szerencsét, főnök. – Sok szerencsét nektek is, Pálinkás. A fényszálak elhalványodtak. Amint teljesen eltűntek, Kalam az őrmester elé pattant. – Te vén lókötő! Muzsikus azt mondta nekem, hogy az öreg Dujek hallani sem akar semmiféle lázadásról! Meg azt is, hogy ez után a balhé után nyugodtan leléphetünk! Pálinkás vállat vont, és elpakolta a furcsa távbeszélő készüléket az asztalról. – A dolgok hamar meg tudnak változni, tizedes. Amikor Árva szavát adta Dujeknek, hogy tavasszal új seregeket kap, nyilvánvalóvá vált, hogy valaki meg akarja fúrni a genabackisi hadjáratot. Ezt pedig még Dujek sem viselte volna el. Tehát a terveket meg kellett változtatni. – Paran felé fordult, és tekintete megkeményedett. – Sajnálom, kapitány, de a Végrehajtót életben kell hagyni. – De Dujek azt mondta... Pálinkás megrázta a fejét. – Ha ki tudták szabadítani a jaghutát, akkor most a város felé tart. A Zsarnoknak valamilyen cél kell, hogy idejöjjön a városba, és feltételezem, valahogy a Végrehajtó lesz ez a cél. Meg fog minket találni, kapitány. És amint ez bekövetkezik, eldönthetjük, mi legyen vele, attól függően, hogy mi mindent árul el nekünk. Ha nyíltan szembeszállsz vele, akkor meg fog téged ölni, kapitány. Ha szükséges, akkor tényleg meghal, de most nem ez az elsődleges cél. Van valami észrevételed ezzel kapcsolatban, Paran? Paran nagyot fújt, aztán megszólalt. – Megmagyaráznád legalább azt, hogy mindezek ellenére, miért aknáztad alá mégis a várost? – Egy perc – mondta Pálinkás, és felemelkedett a székből. – Előbb te mondd meg, hogy ki ez a sebesült ember? – Már nem sebesült – vigyorodott el Kalapács. – Csak alszik, nagyon mélyen. – Ebben az esetben természetesen én is elmondok mindent. De előbb le kellene mennem a földszintre a kardomért. – Paran az ajtóban megállt, és visszafordult az őrmesterhez. – Igaz is, hol az újoncod, az a Siralom nevű? Kalam válaszolt: – Eltűnt. Tudjuk, hogy ki ő, kapitány. Te tudod? – Igen. – „De nem biztos, hogy még mindig az, akinek hisszük, már ha lehet adni Árnytövis szavára!” Arra gondolt, hogy elmeséli a történetnek ezt a részét, de aztán inkább mégsem tette. Végül is, nem tudhatta biztosan. Jobb, ha megvárja, és a saját szemével győződik meg erről.
A sírkamráról kiderült, hogy egy kicsiny, jellegtelen szoba csupán, melyet durva kőtömbökből emeltek. Az oda vezető folyosó keskeny volt, és alig másfél méter magas. A teteje enyhén lefelé hajlott. A szoba padlója döngölt föld volt, középen pedig kőtömbök emelkedtek, melyeket egyetlen márványlap fedett le. A márványon különböző tárgyak hevertek, jég borította őket. Túlazon a Végrehajtó felé fordult. – A tárgyat, melyet keresel, Fortélynak hívják. Ebben raktározódik a jaghuta ereje. Leginkább egy önmagába forduló Omtose Phellack Üregként tudnám leírni. Amint a jaghuta teljesen felébred, és rájön, hogy Fortély eltűnt, megindul majd utána, és mindenáron vissza akarja szerezni Árva rálehelt dermedt ujjaira, és közelebb lépett a márványlaphoz. – S amíg nálam van, mi lesz? – kérdezte. – Az Otataral kard megöli a kisugárzását. De nem teljesen. Fortély nem maradhat nálad túl soká, Végrehajtó. A nő szemügyre vette a márványlapon elhelyezett tárgyakat. Az Imass odalépett mellé. Árva felkapott egy kicsorbult tőrt, aztán visszatette. Túlazon ebben nem segíthetett neki. Csakis a saját képességeire támaszkodhatott, valamint az Otataral kard által gerjesztett különös megérzésre. Tekintete megakadt egy tükrön, mely egy agancsba volt illesztve. A tükör felületét jég borította, de olyan volt, mintha valami belső fényt sugározna. A nő érte nyúlt, de aztán megállt a keze a levegőben. A tükör mellett egy pici, kerek tárgy hevert, elfeledetten, a jégkristályok között. Alatta egy darab szőrme látszott. Árva elkomorodott, és kézbe vette az apró tárgyat. Ahogy a jégborítás megolvadt, Árva látta, hogy a tárgy nem tökéletes gömb alakzat. Megdörzsölte a fekete felületet, és közelebbről is szemügyre vette. – Azt hiszem, az egy makk – mondta Túlazon. Árva bólintott. – És ez a Fortély. – Tekintete a kőhalomra esett. – Micsoda különös választás! Az Imass vállat vont, csontjai megzördültek: – A jaghuták furcsa népek voltak. – Túlazon, ők nem voltak valami nagy harcosok, ugye? Úgy értem, mielőtt a te néped rájuk támadt. Az Imass lassan válaszolt. – Még akkoriban is az volt a titok nyitja, hogy fel kellett őket dühíteni – mondta végül. – Ha feldühödtek, akkor válogatás nélkül mindent elpusztítottak, ami az útjukba került, még a saját népük tagjait is. Árva lehunyta a szemét. Zsebre vágta Fortélyt: – Menjünk innen. – Igen, Végrehajtó. A jaghuta zsarnok már éledezik.
Tizenkilencedik fejezet
De hiszen itt meghalt valaki. Ki itat meg téged olykor-olykor, és ki az, ki megbolygatja Nyugalmadat? Ösvények Taposója, ifjonti korodban sosem voltál ily szomjas... Régi Templom Sivyn Stor (1022-)
Ez így nem lesz jó, Meese – mondta Sáfrány, miközben kitörölte az álmot a szeméből. – Nem bujkálhatunk itt az idők végezetéig. Apsalar az ablakban állt: – Már majdnem teljesen besötétedett. Meese ismét lehajolt, hogy ellenőrizze a csapóajtó reteszét. – Éjfél után megint elköltöztetünk benneteket. Irilta odalent van, és információkat gyűjt. – Ki adja neked az utasításokat? – kérdezte Sáfrány. – Megtaláltátok már Mammot bácsit? – Nyugi, kölyök. – Meese kiegyenesedett. – Nem, még nem találtuk meg a nagybátyádat. A parancsok pedig a védelmezőidtől érkeznek. Eszem ágában sincs elárulni neked, hogy kik ők, úgyhogy ne is strapáld magad a kérdezősködéssel, Sáfrány. Apsalar Meese felé fordult. – A barátod régóta nem jelentkezik – mondta. – Gondolod, hogy valami baj van? Meese elfordította a fejét. Ez a lány elég eszes. De ezt Meese már persze akkor is tudta, amikor először találkoztak. Szegény Kova, rondán végezte. – Nem is tudom – mondta. Lehajolt, hogy elhúzza a reteszt a csapóajtón. – Mindketten itt maradtok – parancsolta, és Sáfrányra nézett. – Nem leszek túl vidám,
ha valami ostobaságot műveltek. Érthető voltam? A fiú makacs arccal bámult maga elé, kezét keresztbe fonta a mellkasán. Figyelte, ahogy Meese felnyitja a csapóajtót, és lemászik a létrán. – Zárd ezt be mögöttem – mondta lentről. – Told rá a reteszt is. Majd én vagy Irilta jelentkezünk, oké? – Igen – Sáfrány a négyszögletű nyíláshoz lépett, és lenézett Meesére. – Meglesz – mondta. Azután gyorsan lecsukta a csapóajtót. Rátolta a reteszt. – Sáfrány – mondta Apsalar. – Miért ölted meg azt az őrt? Ez volt az első alkalom, hogy a városba érkezésük után kettesben maradtak. Sáfrány elfordította a fejét. – Baleset volt. Nem akarok róla beszélni. – Átvágott a szobán, a hátsó ablakhoz. – Annyian próbálnak engem megvédeni, hogy az valami borzasztó. Biztos, hogy több van emögött, mint egy egyszerű letartóztatási parancs. A Csuklyás szakállára, hiszen azt a Tolvajok Ligája is elintézhetné, hiszen ezért adom le nekik a tíz százalékot minden zsákmány után. Nem, ennek így nincs semmi értelme, Apsalar. És különben is – mondta, miközben kinyitotta az ablak zárját –, már rosszul vagyok attól, hogy mindenki csak parancsolgat nekem. Apsalar odalépett hozzá: – Akkor elmegyünk? – De el ám! Már besötétedett, úgyhogy a tetőkön fogunk közlekedni. – Az ablakszárny befelé nyílt. – Hová megyünk? Sáfrány elvigyorodott. – Tudok egy isteni búvóhelyet. Senki sem fog ránk találni, még a védelmezőim sem. Ha odaérünk, már azt tehetünk, amit akarunk. Apsalar barna szeme a fiú arcát fürkészte. – Mit akarsz tenni? – kérdezte kedves hangon. A fiú elfordította a fejét, és azon volt, hogy kinyissa az utolsó reteszt. – Beszélni akarok Challice D'Arléval – mondta. – Szemtől szembe. – Elárult téged, nem igaz? – Ez most nem fontos. Itt maradsz? – Nem – mondta a lány meglepetten. – Veled megyek, Sáfrány. Az Üreg ereje ott bizsergett a bőrén. Serrat még egyszer, utoljára végignézett a környéken, de még most sem látott senkit. Biztos lehetett benne, hogy egyedül van. A Tiste Andii megfeszült, amikor hallotta, hogy alatta megnyikordul a rozsdás ablakkeret. Mivel tudta, hogy láthatatlan, előrehajolt. A fiú feje bukkant elő. Lenézett a sikátorba, a szemben lévő háztetőkre, aztán felfelé is körülnézett. Amikor tekintete közömbösen keresztülsiklott Serraton, a Tiste Andii elvigyorodott. Nem volt valami nagy munka újra megtalálni a fiút. Egyetlen ember volt a társaságában, egy ártalmatlan fiatal lány, akinek még az aurája is hihetetlen ártatlanságról tanúskodott. A másik két nő nem volt sehol. Remek. Annál könnyebb lesz végre elvégezni a feladatot. Serrat hátralépett, amikor az Érmehordozó kimászott az ablakon.
Egy perc múlva a fiú már fent volt a lejtős tetőn. Serrat úgy döntött, hogy nem vesztegeti az idejét. Miközben az Érmehordozó talpra kecmergett, a Tiste Andii támadásba lendült. Támadása egy láthatatlan kézbe ütközött, mely csontrepesztő erővel csapott a mellkasába. A nő a levegőbe repült, majd egy végső csapás hatására lebucskázott a tető széléről, és zuhanni kezdett. A láthatatlanságot és könnyebb esést adó igék még akkor is hatottak, amikor nekiesett egy téglakéménynek, és ájultan lezuhant a tövébe. Apsalar bukkant fel a tető szélén. Sáfrány ott guggolt előtte, tőrrel a kezében, és nyugtalanul bámészkodott. – Mi a baj? – kérdezte a lány suttogva, riadtan. Sáfrány lassan újra megmozdult, megnyugodott valamelyest. Vigyorogva a lány felé fordult. – Egy pillanatra mintha láttam volna valamit, szelet éreztem. Olyan volt, mint... na, mindegy. – Körülnézett. – Nincs itt senki. Gyere, menjünk. – Hol van ez az új búvóhely? – kérdezte Apsalar. A fiú kelet felé fordult, és az árnyakba burkolózó dombra mutatott, a fal túloldalán. – Ott fent – mondta. – Pont az orruk előtt. Murillió valósággal kapaszkodott a kardja markolatába. Minél tovább várakozott, annál biztosabb volt benne, hogy Párduc megölte a barátját. Már csak egy kérdés maradt – az, hogy Balek vajon életben van-e még. Talán Relik elért valamit, és a halála előtt megsebezte annyira a klánvezért, hogy az nem tudta megölni a célpontját. Legalábbis ezt remélte. A Főnix fogadóban várakozott, és minden eltelt perccel egyre szűkebbnek, egyre zsúfoltabbnak érezte a spártai jellegű vendégszobát. Ha Balek még él, akkor Murillió átveszi Relik szerepét az ügyben. Ellenőrizte a párbajtőrét. Évek teltek el az utolsó párbaja óta, és Turban Orr állítólag a város legjobb vívója. Murillió kevés eséllyel indult ellene. Felkapta a köpönyegét, és a nyaka köré erősítette a gallért. Ki lehetett ez a Kör Megszakítója, a szörnyű hírekkel? Vajon milyen jogon avatkozott bele ez az Angolna az ő ügyeikbe? Murillió szeme összeszűkült. Lehetséges volna? Az a kicsi, kövér emberke? Felhúzta a bőrkesztyűjét, és motyogott valamit az orra alatt. Arra lett figyelmes, hogy valami kaparászás hallatszik az ajtó felől. Megkönnyebbülten sóhajtott. – Relik, te vén lókötő! – mondta, miközben kitárta az ajtót. Egy pillanatig azt hitte, hogy üres a lépcsőház, de aztán lenézett a padlóra. A merénylő ott feküdt, ruhája csatakos volt a vértől, és bágyadt vigyorral nézett fel barátjára. – Bocs, hogy elkéstem – mondta. – De a lábam sehogy sem akar engedelmeskedni. Murillió gyorsan bevonszolta a barátját a szobába, az ágyra. Visszalépett az ajtóba, körülnézett a folyosón, aztán becsukta az ajtót, és rátolta a reteszt. Relik felült az ágyon, és a támlának támaszkodott. – Orr egyezséget kötött Balek megölésére... – Tudom, tudom – mondta Murillió, és az ágy mellé lépett. Letérdelt. – Hadd nézzem a sebedet. – Előbb le kell vennünk a páncélomat – mondta Relik. – Párduc átszúrt rajta. Aztán megöltem őt. Amennyire én tudom, Balek még mindig életben van. Milyen nap van
ma? – Még ugyanaz a nap – mondta Murillió, miközben leemelte barátjáról a mellvértet. – Még a terv szerint haladunk, bár ahogy ezt a rengeteg vért elnézem, te nem fogsz Turban Orral párbajozni Simtal estélyén. Majd én átveszem. – Ostobaság – morogta Relik. – Csak megöleted magad. Turban Orr vidáman elsétál, és tovább fedezi Simtal ügyeit, Balek meg nem tudja átvenni a jogos örökségét. Murillió nem válaszolt. Bekukkantott a páncél bőrbélése alá, hogy feltárja a sebet. – Mi ez a rengeteg vér rajtad? Itt nincs semmi, csak egy egyhetes kis sebhely – Tessék? – Relik megtapogatta a helyet, ahol Párduc beledöfte a pengét. Kicsit érzékeny volt ott a bőre, a seb széle viszketett, de semmi több. – Átkozott legyek, ha értem. Mindegy, azért adj egy mosdószivacsot, hogy lemoshassam magamról a rozsdát. Murillió leült a sarkára, és nagyon bután nézett Relikre: – Milyen rozsdát? – A port az arcomról – mondta Relik, és elkomorodott. Murillió közelebb hajolt. – Baruk varázslat elleni pora! – kiáltotta a merénylő dühösen. – Mit gondolsz, hogyan sikerült legyőznöm Párducot? – Az arcod tiszta, Relik – mondta Murillió értetlenül. – De azért hozom a mosdószivacsot. Lemossuk rólad ezt a rengeteg alvadt vért. – Előbb adj egy tükröt! – mondta Relik. Murillió talált egyet, és figyelte, ahogy barátja megszemléli benne sápadt, komor arcát. – Nos, ebből a kifejezésből már biztosan tudom. – Mit? – kérdezte a merénylő fojtott, dühös hangon. – Azt hogy te te vagy, Relik – mondta Murillió, és leengedte a vállát. – Pihengess csak egy darabig, elég sok vért vesztettél. Én elmegyek, és megkeresem az Angolnát. Mondanék neki egyet s mást. – Te tudod, hogy ki az Angolna? Murillió az ajtóhoz lépett. – Van egy sejtésem. Ha tudsz járni, zárd be az ajtót mögöttem, rendben? Kruppe megtörölgette homlokát a már amúgy is csatakos, gyűrött zsebkendőjével. – Kruppe már minden egyes részletet százszor elismételt, Baruk mester – panaszolta. – Sosem ér hát véget ez a kihallgatás? Nézz csak ki az ablakodon. Kruppe életéből egy egész napot elvettél már! Az alkimista ült a székében, és komor arccal bámulta papucsba bújtatott lábát. Olykor megmozgatta a lábujjait. Hosszú percek teltek el így, szinte olyan volt, mintha Baruk meg is feledkezett volna Kruppéról. Ez így ment már órák óta, és Kruppe nyugodtan beszélhetett, amennyit csak akart – teljesen mindegy volt. – Baruk mester – próbálkozott ismét Kruppe. – Elmehetne végre hű szolgád? Még nem is épült fel teljesen ebből a borzalmas utazásból a keleti pusztaságban. Egy egyszerű kis vacsora foglalja le most Kruppe gondolatait, semmi egyéb, csak egy kis sült báránycomb, krumpli, sült hagyma, répa, fokhagymás vajban pirított
gombaszeletek, sajt, egy kis füstölt halacska, meg egy korsó borocska. Nagyon megfáradt szegény, és egészen össze is szűkült már a gyomra... Baruk ekkor megszólalt. – Az elmúlt év során egy Kör Megszakítója nevű ember, az Angolna ügynöke, igen fontos információkat szállított nekem a Városi Tanács ügyeiről és tagjairól. Kruppe szája becsukódott. – Természetesen módomban állna felfedni ennek az ügynöknek a kilétét, bármikor megtehetném ezt. Van egy rakás cetlim a kézírásával, már egy-két szó is elég lenne az azonosításhoz. – Baruk tekintete most a kandallóra szegeződött. – Gondolkodom rajta, hogy ki is használom ezt a lehetőséget – mondta. – Beszélnem kell ezzel az Angolnával. Darujhisztán életének döntő fordulópontjára érkeztünk, és tudnom kell, hogy mit tervez az Angolna. Dolgozhatnánk szoros együttműködésben, megoszthatnánk egymással, amit tudunk, és akkor, esetleg, de csak esetleg, megmenekülhetne a város. Kruppe ismét megtörölgette a szemöldökét, és megköszörülte a torkát. – Ha ilyen üzenetet küldenél az Angolnának – mondta halkan –, Kruppe szívesen továbbítja azt. Baruk nyugodt tekintettel nézett Kruppe arcába. – Köszönöm. Mikor kaphatok választ? – Ma estig – felelte Kruppe. – Remek. Igazság szerint semmi kedvem nincs felfedni a Kör Megszakítójának kilétét. Ez a megoldás, amit te ajánlasz, sokkal egyszerűbb. Most elmehetsz, Kruppe. Kruppe meghajolt. Felállt: – Ma este találkozunk, Baruk mester. Balek csak aludt, a többiek pedig folytatták a beszélgetést a szobában. Kalapács azt mondta, hogy a fickó valószínűleg napokig fog még aludni, ami nem is csoda, tekintve, hogy olyan közel járt már a Csuklyás Kapujához. Parant nagyon zavarta valami. Erősen hiányosnak érezte Pálinkás magyarázatát. A szabotőrök tovább telepítették az aknákat a város csomópontjaiba, és Pálinkás még mindig azt tervezte, hogy fel is robbantja őket. A Merénylők Ligáját pedig továbbra is azért akarják elérni, hogy kapcsolatba léphessenek rajtuk keresztül a város igazi vezetőségével. De ezek a tervek nem nagyon vágtak össze egy egész kontinenst megmozgató lázadással. Hiszen Dujek akkor helyi szövetségeseket keresne, nem? Ahogy az őrmester tovább beszélt, a kapitány fejében lassan összeállt a kép. Egyórányi hallgatás után végre ismét megszólalt, félbeszakította Pálinkást. – Még mindig arra készülsz, hogy megcsonkítod Darujhisztánt. Egyre többet töprengek ezen, és azt hiszem, rájöttem, hogy miért. – Pálinkás kifejezéstelen arcát fürkészte. – Azt tervezed, hogy megnyitod ezt a várost. Káosz az utcákon, fejetlenség a kormányzatban. Mindenki, aki számít, felbukkan, és a hatalmasságok halomra gyilkolják egymást. Tehát mi következik ebből? – Paran előredőlt, tekintete megkeményedett. – Dujeknek van egy erős, tízezres hadserege, akikkel éppen dezertálni készül a Birodalomból. Tízezer katonát eltartani nem piskóta. Elszállásolni őket még keményebb feladat. Dujek jól tudja, hogy Palásban a napjai meg vannak
számlálva. Caladan Brood már most is a város felé vonul, át a Rhivi-síkságon. A moranthok pedig arra készülnek, hogy felrúgják az egyezséget? Talán önálló műveletekbe kezdenek? Tajszkrenn Palásban van, lehet, hogy az öreg Félkarú el tud vele bánni, de az is lehet, hogy nem. Eddig stimmel, őrmester? Pálinkás Kalamra pillantott, aztán vállat vont: – Folytasd – mondta Parannak. – Szóval, Darujhisztánban a pánik lesz az úr. Senki nem tud majd semmit. Bevonul Dujek, a rebellis serege élén. Elsimítja a kedélyeket. Mérhetetlen vagyon hull az ölébe, és szüksége is lesz mindenre, ha szembe akar szállni a Császárnő haragjával. Tehát a várost mégis meghódítják. Ez szép. – Hátradőlt. – Nem rossz – ismerte el Pálinkás. Kalapács és Kalam meglepett arca láttán elvigyorodott. – Egy részlet azonban hiányzik. Valami, ami talán csökkenti a kapitány csalás miatt érzett bűntudatát. – Paran szemébe nézett. – De a dühödet nem fogja csillapítani. Paran hidegen elmosolyodott: – Szeretném, ha meglepnél. – Rendben, kapitány. Minket igazából egyáltalán nem érdekel, hogy utánunk jön-e a Császárnő vagy sem. Nem is nagyon lesz rá lehetősége, mert Hétváros napokon belül kikiáltja a függetlenségét. Már megkezdődött, kapitány. Mindenhol. Hogy miért tartjuk meg a seregünket? Nézz csak dél felé, kapitány! Valami készülődik ott... valami, amihez képest az Imassok játszadozó kiscicáknak látszanak csak. Amikor azt mondom, hogy bajban vagyunk, nem pusztán Genabackisról beszélek. Hanem az egész világról. Mindannyian csatába megyünk, kapitány Ezért van szükségünk Darujhisztánra. – Mi van délen? – kérdezte Paran kételkedve. Kalam válaszolt félelemtől reszkető hangon. – A Pannioni Látó. Tehát igazat mondanak a legendák. A Látó szent háborút hirdetett. Megkezdődött a forduló. Pálinkás talpra állt. – Magyarázd el neki – mondta Kalamnak. – Még mindig kapcsolatba kellene lépnünk azzal a Ligával, ha lehet. A Csuklyásra, szép kis cirkuszt csináltunk ebben a fogadóban. De lehet, hogy pont így lesz jó. – Paranhoz fordult. – Kapitány, ugye nem volna jó, ha a Végrehajtó megtudná, hogy életben vagy? – Nem. – Itt tudnál maradni, míg hívatlak? – Paran Kalamra pillantott, majd bólintott. – Remek. Kalapács, gyere, menjünk! – Legalább két napot vesztettünk – jelentette be Árva, és hálásan fordult a nap langyos sugarai felé. – A lovak nagyon szomjasak. Túlazon megállt az összetört sírkő mellett, és figyelte, ahogy Árva rendbe szedi a lovakat, hogy elinduljon Darujhisztánba. – Hogy van a sebed, Végrehajtó? – kérdezte. – Már majdnem meg is gyógyult. Az Otataralnak ilyen hatása is van rám. – A feladatom bevégeztetett – mondta az Imass. – Ha szeretnél majd velem tartani,
miután véget ér a küldetésed, az elkövetkező tíz napban itt leszek. Szeretném megfigyelni ezt a jaghuta zsarnokot. Bár ő nem fog engem látni, és nem is avatkozom bele az eseményekbe. Sok sikert kívánok neked, Végrehajtó. Árva nyeregbe ült, és lenézett az Imassra: – Sikeres keresgélést, Onos T'oolan. – Ez a név már a múlté. Mostantól Túlazon vagyok. Árva elvigyorodott, aztán fogta a szárat, és elindította a lovát. A málhás lovat egy száron vezette maga mögött. Amint megszabadul a Fortélytól, minden erővel az Érme Hordozójára koncentrálhat. Eddig nem engedhette meg magának, hogy Oponnra gondoljon. Túl sok volt a közvetlenebb, sürgősebb dolga – például Siralom. Amikor Paran kapitány elvesztésére gondolt, erős bánatot érzett. Az a fickó nagyban megkönnyítette volna a feladatát, és valószínűleg kellemesebbé is tette volna. Komor férfi volt, és minden alkalommal csak egyre komorabbá vált, Árva be kellett, hogy vallja – vonzódott hozzá. Lehetett volna közöttük valami. – Nos – sóhajtotta, miközben felügetett egy dombra –, a halál sosincs ott az emberek terveiben. Túlazon számításai szerint két napja volt csupán. Aztán a jaghuta már teljesen éber lesz, és kiszabadul a sírból. Fortélynak addigra biztos helyen kell lennie. Már nagyon várta a találkozást Siralommal. Önkéntelenül a kardja markolatához nyúlt. Megölni az Árnyak egyik szolgáját, valószínűleg magát a Kötelet – a Császárnő boldogsága határtalan lenne. Rádöbbent, hogy a kételyek, melyek korábban mardosták, s melyek a sötét tudásból születtek meg, már egy ideje hallgattak a fejében. Talán a sírban eltöltött idő hatása lenne ez? Vagy magáé a makké, amely a zsebében van? De az is lehet, hogy egyszerűen csak túljutott rajtuk. Amikor eljön a cselekvés ideje, az embernek minden kételytől meg kell szabadulnia. Egy régi Karmos tanítás. Árva jól ismerte önmagát, és azt is tudta, miként tarthatja kordában a saját érzelmeit, gondolatait. Hosszú évek során elsajátított önfegyelem, hűség és kötelességtudat. A katona erényei. Készen állt a küldetés teljesítésére, és ettől a gondolattól valahogy eltűnt a válláról a teher. Vágtába rúgta a lovát. Sáfrány kidugta a fejét, és hunyorogva a sötétségbe kémlelt. – Fel a legtetejére – mondta. – Onnan az egész várost láthatjuk. Apsalar gyanakodva nézegette a lépcsőket. – Ez borzasztóan sötét – mondta. – Biztos vagy benne, hogy ez a torony teljesen üres? Úgy értem, az apám mesélt nekem mindenféle szellemekről, élőhalott szörnyekről, és azok mindig romos helyeken szoktak megtelepedni. – Tágra nyílt szemmel körülnézett. – Pont ilyen helyeken, mint ez. Sáfrány felmordult. – K'rul isten már több ezer éve halott. És különben is, ide sosem jön senki, úgyhogy mit kezdenének a szörnyek ennyi szabadidővel? Mit ennének? Ezt mondd meg nekem! Ostoba mesék – a csigalépcső aljához lépett. – Gyere már, a kilátás megér egy misét. Apsalar látta, hogy Sáfrány elindul felfelé, és gyorsan utána rohant, még mielőtt a
fiú eltűnt volna a szeme elől. Ami elsőre koromfekete sötétségnek tűnt, szürkületté szelídült, és Apsalar csodálkozva látta, hogy még a legapróbb részleteket is ki tudja venni. Először azt vette észre, hogy a tőlük balra eső foltos falon képek láthatók. Minden kőlap olyan széles volt, mint egy-egy lépcső, és pont úgy emelkedtek, mint a fokok. – Sáfrány – suttogta. – Egy történetet festettek a falra. – Ne légy nevetséges! Még az orrodig sem látsz el, olyan sötét van idebent! „Nem látok?” A fiú zavartalanul folytatta. – Várd csak ki, míg felérünk a tetejébe. Azok a felhők, amelyeket láttunk, már biztosan eltisztultak a hold elől. – Valami nedveset érzek a lépcsőkön – mondta Apsalar. – Biztos a tetőről folyt le a víz – felelte a fiú elfulladó hangon. – Nem, ez nem víz – erősködött a lány. – Sűrű, és ragadós is. Sáfrány megtorpant, és hátrafordult. – Figyelj, nem hallgatnál el legalább egy percre? Mindjárt ott vagyunk. Felértek egy emelvényre, mely ezüstös holdfényben fürdött. Az egyik alacsonyabb fal mellett Sáfrány egy halom ruhát látott. – Mi lehet ez? – tűnődött hangosan. – Biztos valaki feljött ide éjszakázni. Apsalar megtorpant: – Az egy hulla! – Micsoda? – szisszent fel Sáfrány. – Már megint egy! – Odarohant a mozdulatlan alakhoz, és letérdelt mellé. – Drága Mowri, ezt valaki fejbe szúrta! – Ott egy nyílpuska. A fiú erősen gondolkodott. – Tehát egy merénylő. Múlt héten is láttam itt egy ilyen hullát. Merénylőháború folyik a tetőkön. Tehát igaz, amit Kruppének és Murilliónak mondtam. – Nézd a holdat! – sóhajtotta Apsalar, az emelvény túlsó végéből. Sáfrány megborzongott. A lány még mindig nagyon hidegvérű volt. – Melyiket? – kérdezte, és felállt. – A fényeset, természetesen. Sáfrány azonban a Hold Szülötte felé fordult. A tömböt halvány, vöröses derengés vette körül – még sosem látta ilyennek. A félelemtől elszorult a gyomra. Aztán csodálkozva elkerekedett a szeme. Öt hatalmas, szárnyas alakot látott elsuhanni a Hold arca előtt, melyek észak felé indultak. Pislogott egyet, de addigra az alakok eltűntek. – Látod az óceánjait? – kérdezte Apsalar. – Tessék? – Sáfrány odafordult. – A Hold óceánjait. Grallin-tengert. Az a legnagyobb. A Mély Vizek Ura él ott, őt hívják Grallinnak. Hatalmas, csodaszép víz alatti ligetei vannak. Grallin egy szép napon majd eljön hozzánk, a mi világunkba. Összegyűjti a kiválasztottakat, és elviszi őket az ő birodalmába. És mi ott fogunk élni azokban a ligetekben, tűz melengeti majd csontjainkat, a gyerekeink úgy fognak úszni, akár a csík, és boldogok leszünk, mert nem lesz többé háború, sem birodalom, sem kard, sem pajzs. Ó, Sáfrány, ez meseszép lesz, nem?
A lány arcának csak a sziluettjét látta. Sáfrány csak bámulta őt. – De igen – monda csendesen. – Miért is ne? Aztán a kérdés megismétlődött a fejében, de valami egészen mással kapcsolatban. Miért is ne?
Hetedik könyv
Az ünnepség
Asszonyfarkas télbundája, Fandernek a megnyúzása nyitja Gedderone Ünnepének Hajnalát. Papnők futnak el tova az utcákon, kezükben füstölgő farkasbundát fognak. Lobogókat bontanak. A piacoknak illatai s zajai az égre törnek. Álarcokat adnak-vesznek, S a polgárok egész éves gondjaikat feledni van gondjuk, hát táncolnak éj s nap. A Tavasz Úrnője ismét megszületik s olyan, mintha az istenek egy percre nem is lélegeznének... Darujhisztán Arcai Maskarás Jemre (szül. 1101)
Huszadik fejezet
Úgy mondják, hogy az úrnő jéghideg vére sárkányok szültét hozta el e világnak s a sors folyamában a sötétbe fény a fénybe sötét tört, és a hideg, hideg szemek előtt megjelentek végre a káosz gyermekei... T'matha Gyermekei Heboric
Murillió ismét Relik begyógyult sebén tűnődött. Arra persze már rájött, hogy bármilyen varázslat elleni port adott is Baruk a merénylőnek, az okozhatta a gyors gyógyulást. Mindenesetre, barátja rengeteg vért vesztett, így pihenésre lett volna szüksége – és időre, aminek viszont nagyon is híján voltak. Vajon így is képes lenne Relik megölni Orrt? Saját kérdésére válaszolva Murillió a párbajtőrére helyezte a kezét. Végigvonult az üres utcán, megkavarta a ködfoltokat, amelyek köpönyegként terültek el a gázlámpás tövében. Napkeltéig még volt vagy két óra. A daru szokások szerint pedig az ünnepség pontosan napkeltekor veszi majd kezdetét, eltart egész nap, és talán egész éjjel is. A városban csend honolt, s olyan érzése volt, mintha ő lenne az elmúlt év egyetlen túlélője, aki a többiek szellemei között járkál. Az ősi keréken az Öt Agyar éve elmúlt, és most a Hold Könnyeinek éve következett. Murillió mulatságosnak találta a régies, titokzatos elnevezéseket. Az Idők Kereke egy hatalmas kőkorong volt a Méltóságok Csarnokában, mely titokzatos forgásával minden évnek ilyen különös nevet adott. Murillió gyermekkorában úgy gondolta, hogy a kerék biztosan valami varázslat révén működik, hiszen az lassan elfordult, és pont akkor jelezte az újév elérkeztét, amikor hajnalodott – akár tiszta volt az ég, akár felhős. Mammot azóta elmagyarázta neki, hogy a kerék tulajdonképpen egy gép, melyet több mint ezer évvel azelőtt egy Ikárium nevű ember ajándékozott Darujhisztán városának. Mammot feltevése szerint
Ikárium ereiben jaghuta vér csörgedezett. De legalábbis jaghuta lovon járt, és egy trell kísérte mindenhová – arról nem is beszélve, hogy a jaghuták köztudottan sok ilyen furfangos szerkezetet gyártottak. Ez mind Mammot feltevését támasztotta alá. Murillió eltűnődött az évek nevének jelentőségén. A Látók szerint ugyanis annak, hogy az Öt Agyar és a Hold Könnyeinek éve ilyen közel állt egymáshoz, különleges jelentősége volt. Tennerock vadkan Agyarainak nevei Gyűlölet, Szeretet, Nevetés, Háború és Könny voltak. Vajon melyik Agyarnak lesz a legnagyobb jelentősége az év során? Az újév neve erre a kérdésre is választ adott. Murillió megvonta a vállát. Eléggé szkeptikus volt az ilyen jóslatokkal kapcsolatban. Ugyan hogy lett volna képes egy ember – még akkor is, ha jaghuta – ezer évvel korábban ilyen dolgokat megjósolni? De be kellett ismernie, hogy mégiscsak lehet ebben a jóslatban valami. A Hold Szülöttének érkezése eleve más megvilágításba helyezte az újév nevét, és azt is tudta, hogy a helyi tudósok – főleg azok, akik a felsőbb körökben mozogtak – meglehetősen nyugtalanná és idegessé váltak. Mintha kibújtak volna a bőrükből, már egyik sem volt olyan türelmes szobatudós, mint eddig. Murillió befordult a sarkon, a Főnix fogadó felé igyekezett éppen, de összeütközött egy kicsi, kövér emberrel, aki piros kabátot viselt. Mindketten feljajdultak, és a három nagy doboz, melyet a kövér ember cipelt, kiborult a földre. – Ah, drága Murillió! Micsoda szerencséje van ismét Kruppének! Véget ért a keresgélés itt, ebben a szűk, sötét kis utcában, ahol még a patkányok is csak az árnyékban mernek járkálni. Mi a csuda! Csak nincs valami baj, drága Murillió? A férfi a lába elé borult tárgyakat bámulta: – Mik ezek, Kruppe? – kérdezte lassan. Kruppe előlépett, és komoran lenézett a földön heverő három finom művű álarcra. – Ajándékok, drága Murillió. Neked és Relik Nomnak. – Hamiskás mosollyal felnézett. – Elvégre egy olyan puccos helyre, mint Lady Simtal kertje, nem állíthattok be csak úgy, akármiben. A legfinomabb kézimunka, finom munkával elkészített darabok. Ugye, te is úgy látod, hogy Kruppét kiváló ízléssel áldotta meg a sors? Vagy talán úgy gondolod, hogy szégyenben maradtok? – Ezúttal nem fogod elterelni a szót, Kruppe – mordult fel Murillió. – Először is, itt három álarc van, nem pedig kettő. – Valóban! – felelte Kruppe, majd lehajolt, felvette az egyik álarcot, és letörölgette róla a sárfoltokat. – Ez Kruppe sajátja. Ugye, jó választás volt? Murillió tekintete megkeményedett: – Te nem jössz, Kruppe. – Már hogyne mennék, drága barátom! Hiszen Lady Simtal meg sem jelenne, ha tudná, hogy régi ismerőse, Első Kruppe nincs a vendégek sorában! Elbujdosna szégyenében szegényke. – A fenébe is, hiszen soha nem is találkoztál Simtallal! – Nos, ez itt most teljességgel irreleváns. Kruppe már jó pár éve tud Simtal létezéséről. Az ügyön mit sem változtat, hogy még nem találkoztak egymással. Sőt, így sokkal pikánsabb a helyzet. De hogy véget vessünk ennek a meddő vitának, tessék, nézd csak! – Kruppe előhúzott a zsebéből egy kék szalaggal átkötött tekercset.
– Ez itt Kruppe meghívója, melyet a hölgy a saját kezével írt alá. Murillió a papír után kapott, de Kruppe gyorsan visszacsúsztatta azt a kabátja ujjába. – Relik meg fog téged ölni ezért – mondta Murillió dühösen. – Ostobaság. – Kruppe az arca elé emelte a maszkot. – Hiszen nem is fog felismerni. Murillió végigmérte a férfi gömböc testét, a fakó piros kabátot, a ráncos inget, és a rövid, zsíros fürtöket a feje tetején. – Felejtsük el. – Felsóhajtott. – Remek – mondta Kruppe. – Tehát kérlek, fogadd jó szívvel ezt a két álarcot, baráti ajándékomat. Megspóroltam egy utat, és Baruknak nem kell tovább várnia arra az igen titkos üzenetre, melyről nem tudhat senki. – Elcsomagolta a maszkját a dobozba, megperdült, és szemügyre vette a keleti égboltot. – Tehát indulok az alkimista műhelye felé. Szép estét, barátom... – Várj egy percet – mondta Murillió, és elkapta Kruppe karját. Visszapenderítette maga elé. – Láttad Baleket? – Természetesen láttam! A fickó mélyen alszik, most piheni ki az őt ért megrázkódtatást. Bögyös azt mondja, hogy varázslattal gyógyították meg. Egy idegen volt az. Baleket egy másik idegen hozta, aki találkozott egy harmadik idegennel, aki aztán egy ötödik idegent is hozott magával, meg azt az idegent, aki meggyógyította Baleket. Tehát így történt, drága Murillió. Különös eset. Nos, Kruppe most menne... Viszlát, barátom... – Még nem mész sehova – sziszegte Murillió. Gyorsan körülnézett az utcán. Nem járt arra senki. Közelebb hajolt a kövér emberhez. – Rájöttem egy-két dologra, Kruppe. Amikor a Kör Megszakítója kapcsolatba lépett velem, egyszeriben minden megvilágosodott előttem. – Ó – kiáltotta Kruppe, és hátrahőkölt. – Akkor tehát nincs értelme tagadni! Jól tudod, Murillió, Kruppe valójában Lady Simtal, ügyes álöltözetben! – Ez most nem jön össze! Ezúttal nem vezetsz félre! Te vagy az Angolna, Kruppe. Ez az egész totyogás, sunyi egérpofa, csak egy ügyes álca, nem igaz? Valójában a fél város a zsebedben van. Kruppe tágra nyílt szemmel előszedte a zsebkendőjét, és megtörölgette a homlokát, aztán megrázta a zsebkendőt. Először csak pár csepp esett a járdára, aztán egy egész zuhatag loccsant ki a zsebkendőből. Murillió felkacagott. – Engem többé nem versz át ilyesmivel, Kruppe. Régóta ismerlek már téged. Láttalak már varázsolni. Mindenkit átverhetsz, de engem nem. Nem mondom el senkinek, ne aggódj. – Elmosolyodott. – De ha nem válaszolsz nekem itt és most, akkor lehet, hogy morcos leszek. Kruppe felsóhajtott, és eltette a zsebkendőjét. – Semmi szükség rá, hogy morcos legyél – mondta, aztán elhúzta Murillió szeme előtt a kezét, ujjai táncoltak a levegőben. Murillió megszédült, pislogott. Megdörzsölte a homlokát, és elkomorodott. Miről is beszélgettek éppen? Ah, biztos nem is lehetett olyan fontos! – Köszönöm az álarcokat, barátom. Igazán hasznosak lesznek majd. – Még jobban
elkomorodott. Micsoda hülyeségeket beszél itt össze! Nem is volt mérges, hogy Kruppe rájött a tervükre; sőt, azért sem haragudott, hogy elmegy az ünnepségre. Igazán különös! – Jó, hogy Balek kezd felépülni, nem igaz? Nos – motyogta –, jobb, ha megyek, és megnézem, mi van Relikkel. Kruppe mosolyogva bólintott. – Az ünnepségen találkozunk, drága Murillió, kedves barátom. – Jó éjt – felelte Murillió, és zavartan megindult. Nem aludt eleget mostanában. Az a sok éjszakázás lassan megteszi a magáét. Ez a gond. – Hát persze – motyogta, és elindult. Baruk sötét tekintettel méregette a Tiste Andiit, aki a karosszékében terpeszkedett. – Szerintem ez nem túl jó ötlet, Fürkész – mondta. Az Úr felvonta a szemöldökét. – Ha jól értelmezem a helyzetet, akkor az ilyen eseményeken jelmezben szokás megjelenni – mondta Fürkész mosolyogva. – Talán attól félsz, hogy nincs elég kifinomult ízlésem? – Nincs kétségem afelől, hogy az öltözéked tökéletesen az alkalomhoz illő lesz – vágott vissza Baruk. – Főleg, ha Tiste Andii hadúrnak öltözöl. Engem a Tanács tagjai aggasztanak igazán. Nem mind olyan ostoba, mint gondolod. – Akkor lennék csak igazán meglepve, ha mind ostobák lennének – mondta Fürkész. – De ott lennél mellettem te, aki rámutat a furfangosabbakra. Gondolom, nem akarod megcáfolni azt a feltevésemet, hogy a tanácstagok között akadnak olyanok, akik már most is a Császárnő útját próbálják egyengetni, be a városba... megfelelő díjazásért cserébe, természetesen. A hatalom sokakat csábít. A kereskedői vénával megáldott nemesek titokban biztosan nagyon örvendeznek már, hogy beszállhatnak a birodalmi kereskedelembe. Nagyon mellélőttem, Baruk? – Nem – ismerte el Baruk komoran. – De az ügynek ezt a szálát kézben tartjuk. – Ah, persze – bólogatott Fürkész. – Erről eszembe jutott egy másik indok, amely miatt szeretnék ott lenni Lady Simtal estélyén. Ahogy mondtad is, ott lesz a város vezetőinek színe-java. Feltételezem, hogy ebbe beleértetted a hozzád hasonló mágusokat is, a T'orrud szövetség tagjait. – Ott lesznek páran – mondta Baruk. – De figyelmeztetlek, Fürkész, hogy a ténykedésed a Merénylők Ligájával, sokakat ellened hangolt. Nem fognak örülni a jelenlétednek. Fürkész ismét elmosolyodott. – Annyira, hogy viselkedésükkel felfednék magukat a ravasz tanácstagok előtt? Nem túl valószínű. – Ruganyos mozdulattal felállt a székből. – Nem, én mindenképpen szeretnék ott lenni ezen az estélyen. Az én népem tagjai nem nagyon foglalkoznak az ilyen társadalmi események jelentőségével. Néha nagyon unom már a közönyösségüket. Baruk szúrós tekintettel mérte végig a Tiste Andiit. – Valamiféle összecsapásra számítasz, ugye? Összegyűlnek a hatalom birtoklói, mint a vaspor a mágnesen. – Hát igen, ott, ahol ennyi erő gyűlik össze, bármi megeshet – mondta Fürkész. –
Jobb volna, ha ott lennék, minden eshetőségre készen. – Baruk szemébe nézett, tekintete zöldből borostyánszínre váltott. – S ha ez az esemény valóban olyan köztudott, mint ahogy mondod, akkor valószínűleg a Birodalom emberei is tudnak róla. Ha ki akarják vágni Darujhisztán szívét, akkor keresve sem találnának erre jobb alkalmat. Baruk enyhén megborzongott. – Természetesen több őrt is felbéreltek. Ha egy Birodalmi Karmos ott akarna lecsapni, egy rakás T'orrud mágussal találná magát szembe. – Gondolkodott egy ideig, aztán bólintott. – Rendben van, Fürkész. Simtal fogadni fog téged a vendégemként. Hatásos jelmezt fogsz viselni? – Természetesen. Baruk talpra állt, és az ablakhoz lépett. Odakint az ég lassan világosodni kezdett. – És elkezdődött – suttogta. Fürkész csatlakozott hozzá: – Mi kezdődött el? – Az új esztendő – felelte az alkimista. – Az óév az Öt Agyar éve volt. A napfelkelte, melynek most a tanúi vagyunk, a Hold Könnyei évének kezdete. Fürkész Anomander megdermedt. Baruk persze észrevette az Úr reakcióját. – Igen, így van. Érdekes véletlen, bár én a magam részéről nem tulajdonítanék neki túl nagy jelentőséget. Az évek nevét több mint ezer évvel ezelőtt találta ki egy idegen, aki látogatóba érkezett a városunkba. Fürkész dühös, rekedtes hangon szólalt meg. – Ikárium ajándékai. Felismerem a stílusát. Öt Agyar, Hold Könnyei... ő készítette a Kereket, igaz? Baruk tágra nyílt szemmel felszisszent meglepetésében. Egyszerre vagy egy tucatnyi kérdés rohanta meg, de Fürkész nem hagyta szóhoz jutni. – Azt javasolnám, hogy a jövőben gondosabban kezeld Ikárium ajándékait... mindegyiket. Ezer év nem is olyan nagy idő, alkimista. Nem olyan nagy idő. Ikárium utoljára nyolcszáz évvel ezelőtt látogatott meg engem, a Trell Mappo társaságában érkezett, valamint vele volt Osric... vagy Osserc, ahogy a helyi hívők ismerték őt. – Fürkész keserűen elmosolyodott. – Ha jól emlékszem, Osric és én összevesztünk, és Brood választott bennünket szét. Egy régi vitát elevenítettünk fel akkor... – mandulaszín szeme szürkébe fordult. Elhallgatott, elveszett az emlékei között. Kopogtak az ajtón. Mindketten odafordultak, és Roaldot látták belépni és meghajolni. – Baruk mester, Mammot felébredt, és kipihentnek tűnik. Ügynököd, Kruppe, pedig egy szóbeli üzenetet hozott neked. Őszinte sajnálatát fejezte ki, amiért nem tudta személyesen átadni. Most szeretnéd hallani? – Igen – felelte Baruk. Roald ismét bólintott. – Az Angolna ma este fog veled kapcsolatba lépni. Lady Simtal estélyén. Az Angolna szeretne a jövőben is együttműködni veled, közös céljaitok érdekében. Ennyi. Baruk arca felderült:
– Remek! – Bevezethetem Mammotot, uram? – Ha tud, jöjjön csak. – Tud. Egy perc. – Roald kilépett az ajtón. Az alkimista elmosolyodott. – Ahogy mondtam, mindenki ott lesz ezen az estélyen – nevetett fel. – És ebben az esetben a mindenki valóban a megfelelő szó. – Fürkész értetlen arca láttán még jobban felderült. – Az Angolna, Fürkész. Darujhisztán mesterkémje, egy arctalan ismeretlen. – Egy álarcos ismeretlen – emlékeztette Fürkész Anomander. – Ha helyes a feltételezésem – mondta Baruk –, akkor az Angolnán nem sokat fog változtatni az a maszk. Kinyílt az ajtó. Mammot lépett a szobába, frissen, kipihenten. Fejet hajtott Baruk előtt. – Könnyebb volt visszajönni, mint gondoltam – közölte mindenféle bevezetés nélkül. Ragyogó tekintete Fürkész Anomanderre szegeződött, és felé is fejet hajtott. Elmosolyodott. – Üdvözletem, Úr. Már azóta várom ezt a találkozást, hogy Baruk megemlítette nekünk a szövetség lehetőségét. Fürkész felvont szemöldökkel Baruk felé fordult. – Mammot is a T'orrud mágusai közé tartozik – mondta Baruk. Visszafordult öreg barátjához. – Nagyon aggódtunk már érted, barátom, főleg, hogy az ősi mágiák egész kavalkádja alakult ki egyszerre a sírban. – Egy időre megrekedtem – ismerte be Mammot –, de csak az Omtose Phellack befolyás peremhullámaiban. Csendben megfigyeltem a dolgokat, és az, aki fel fog éledni, nem vett észre engem. – Mennyi időnk maradt? – kérdezte Baruk feszülten. – Kettő, talán három nap, összesen. Még egy jaghuta zsarnok számára sem egyszerű feladat visszatérni az életbe. – Mammot tekintete megpihent a kandallópárkányon. – Ah, a kancsó bor a helyén van, mint mindig. Remek. – A kandallóhoz vonult. – Nem hallottál véletlenül az unokaöcsém felől? Baruk elkomorodott. – Nem, miért, kellett volna? Nem is tudom, talán úgy öt éve láttam utoljára a gyermeket. – Hm – mondta Mammot. Megemelte a teletöltött poharat, és jóízűen ivott belőle. – Nos, biztosíthatlak afelől, hogy Sáfrány azóta elég sokat nőtt. Remélem, minden rendben van a fiúval. Éppen... Baruk karja a levegőbe repült, és az öreg alkimista hátraugrott. – Micsoda? – kérdezte rémült hangon. – Hogy hívják? Sáfrány! – Az alkimista a homlokára csapott. – Ó, hogy én mekkora egy ökör vagyok! Mammot arca bölcs mosolyra húzódott: – Arra az érmehordozósdira célzol? Baruk döbbenten elsápadt: – Tudtad? Ekkor Fürkész, aki tőlük oldalra állt, furcsán-színtelen hangon közbeszólt. Szeme
most palaszürke volt. – Mammot, bocsáss meg, amiért közbeszólok. Ott leszel Lady Simtal estélyen? Az öregember bólintott: – Természetesen. – Remek – mondta Fürkész eltökélten. Elővette bőrkesztyűjét a derekáról. – Akkor majd ott találkozunk. Baruknak nem volt ideje eltöprengeni azon, hogy miért távozik ilyen hirtelen a Hold Ura. Ez volt aznap az első alkalom, hogy hibázott. A kapun egy borotvált fejű, sikítozó nő rohant ki lobogó ruhában, kezében egy füstölgő barna szőrmedarabbal. Árva Végrehajtó elhúzódott az útból, és elengedte a papnőt. Nézte, ahogy a nő eltűnik mögötte a tömegben. A fesztivál Darujhisztán falain túlra is kiterjedt, Gondaváros főutcáján egybefüggő tömeg hullámzott. Árvának fél órájába telt, hogy átjusson a tömegen a kapuhoz. Szórakozottan megdörzsölte a vállán a párbajtőr okozta sebet. Az utazás a sírban, láthatóan lelassította a gyógyulás folyamatát, és a seb mélyében állandóan hideg, szúró fájdalmat érzett – olyan hideget, mint amilyen a sírkamrához vezető folyosó volt. Tekintete a kapuban álló két őrt fürkészte. Óvatosan közeledett feléjük. A két férfi közül csak az egyik vette őt észre, de ő is csak egy pillantást vetett rá, aztán visszafordította tekintetét a Gondavárosi tömegre. Árva észrevétlenül lépett be a városba – csak egy újabb utazó volt, akit a tavaszi fesztivál vonzott Darujhisztánba. A kapun belül a sugárút rögtön elkanyarodott, egy lapos tetejű domb tövében. A dombon egy omladozó templom és egy harangtorony állt. Árvától jobbra egy másik domb emelkedett, egy kert, melynek tetejére széles lépcsősor vezetett fel. A lépcsők mentén fasor emelkedett, a fák ágain és a gázlámpákon pedig virágok, lobogók és más díszek függtek. Árva erősen, biztosan érezte azon emberek jelenlétét a városban, akiket keresett. Amint elhaladt a dombok mellett, meglátta a belső falat. Pálinkás őrmester és csapata azon a falon túl, az alsó városrészben állomásozott. Árva megindult feléjük a tömegen át, egyik kezével kardja markolatát szorongatta, a másikkal pedig a sebe körüli felpüffedt, gyulladt izmokat masszírozta. A Gond Kapu egyik őre ellökte magát a faltól, melynek eddig támaszkodott, és lassan megtett egy kört a macskaköves úton. Megállt, hogy megigazítsa fémsisakját, az álla alatti pántot kiengedte egy kicsit. A másik őr – egy idősebb, karikalábú, alacsony férfi – csatlakozott hozzá. – Nyugtalankodsz az ostoba csőcselék miatt? – kérdezte vigyorogva. Szájában több volt a fogköz, mint a fog. Az első fickó a kapun túlra pillantott. – Pár évvel ezelőtt itt majdnem lázadás tört ki – mondta. – Ott voltam – mondta az idős fickó, és a köveket bámulta. – Hát, kellett fordítani a kardlapon, meg folyt némi vér is. Attól aztán szépen elpucoltak innen. Szerintem tanultak a leckéből, úgyhogy én nem aggódom. Nem itt szoktál lenni szolgálatban, igaz? – Nem, csak egy barátomat helyettesítem.
– Hát igen, így megy ez, nem igaz? Hová szoktak beosztani? – Éjféltől háromig a Zsarnok Barbakánjához – felelte a Kör Megszakítója. Ismét megigazította a sisakját, és remélte, hogy láthatatlan barátja észrevette a jelzést. A nőre, aki pár perce lépett be a kapun, tökéletesen illett az Angolna által megadott személyleírás. A Kör Megszakítója biztosan tudta, hogy nem téved. Látszott rajta, hogy harcos, úgy volt öltözve, mit egy zsoldos, és próbálta elrejteni vállsérülését, meg a vérfoltokat a ruháján. Az őr csak egy pillanatra nézte meg a nőt. De a hosszú évek gyakorlata nyomán ez is éppen elég volt neki. Látott mindent, amire az Angolna hírnöke azt mondta, hogy fontos. – Micsoda egy szolgálat – morgott az öregember, és felsandított a Zsarnokok Parkjára. – Itt vagy te is hajnal óta. – Ingatta a fejét. – Mostanában nagyon ránk jár a rúd, sokat güriztetnek minket. Azt mondják, már így is tele van a város birodalmi kémekkel. – Hát igen, csak nem javul a helyzet – helyeselt a Kör Megszakítója. – Még három órán át itt kell szobroznom, és ne hidd, hogy utána együtt ünnepelhetek az asszonnyal meg a gyerekekkel. – Az öregemben a kőre köpött. – De nem ám. Az öreg Berrutének végig kell néznie, hogy valami villában hogyan mulatnak mások. A Kör Megszakítója visszatartotta a lélegzetét, aztán felsóhajtott. – Gondolom, Lady Simtal estélyére osztottak be. – Oda bizony. A sok büdös tanácstag közé, akik a sárga földig leisszák majd magukat. Én meg állhatok ott, mint valami szobor, a fájós lábammal, meg minden. Micsoda szerencse, mosolygott magában a Kör Megszakítója. Társa következő őrhelye pont az volt, amelyet az Angolna is kiszemelt neki. Ami pedig még ennél is jobb, az öreg zúgolódik a beosztás miatt. – Kellenek nekik ezek az élő szobrok – mondta. – Így biztonságban érzik magukat. – Közelebb lépett Berrutéhez. – Szóltál az őrmesterednek a rossz lábadról? – Ugyan minek szóltam volna? – mondta Berrute panaszosan. – Ő csak kiosztja a parancsokat, nem ő állítja össze a beosztást. A Kör Megszakítója az utcát nézte egy darabig, mintha gondolkodna valamin, aztán társa vállára helyezte a kezét, és a szemébe nézett. – Figyelj, nekem nincs családom. Nekem ez a nap is csak olyan, mint a többi. Beállok helyetted, Berrute. Legközelebb, ha esetleg valami dolgom lesz, akkor viszonozhatod a szívességet. Megegyeztünk? Az öregember szeme felcsillant. Láthatóan nagyon megkönnyebbült. – Nerruse áldása legyen rajtad – mondta, és megint elvigyorodott. – Megegyeztünk, barátom. Hé, hiszen még a nevedet sem tudom! A Kör Megszakítója elmosolyodott, és megmondta a nevét. Mivel szinte mindenki kint ünnepelt az utcán, Tréfás kocsmája tátongott az ürességtől. Árva Végrehajtó megállt az ajtóban, és várta, hogy szeme hozzászokjon a félhomályhoz. Néhány szófoszlány jutott el a füléhez, és fából készült kártyalapok koppanását hallotta. Belépett az alacsony szobába. A pult mögül egy torzonborz öregasszony méregette gyanakodva. A távolabbi falnál egy asztal látszott, melyet
három férfi ült körül. A lámpa fényében rézpénzek csillogtak, valamint az asztalra borult sör tócsái. A férfiak kártyákat tartottak a kezükben. Az a férfi, aki háttal ült a falnak és egy szutykos bőrsapkát viselt, felnézett Árvára. Az üres székre mutatott. – Foglaljon helyet, Végrehajtó – mondta. – Szálljon be a játszmába! Árva összevonta a szemöldökét, aztán egy vállrándítással próbálta meg eltitkolni döbbenetét. – Nem kártyázom – mondta, miközben lassan leereszkedett a rozoga székbe. A fickó a lapjait nézegette: – Nem is úgy értettem – mondta halkan. A bal oldali társa halkan megszólalt: – Nem erre a játszmára gondolt Sunyi. Árva a férfi felé fordult. Sovány volt, alacsony, csuklója szokatlanul vastag. – Mi a neve, katona? – kérdezte halkan. – Muzsikus vagyok. Az a figura pedig, aki most veszíti el mindenét, Kalapács. Már vártuk magát. – Vettem észre – mondta Árva száraz hangon. Hátradőlt. – Lenyűgöző a gyors észjárásuk, uraim. Itt van valahol az őrmester is? – Járőrözik éppen, de úgy tíz perc múlva itt lesz. Megkaptuk ennek a patkányfészeknek a hátsó szobáját. A Fal az egyik oldala. Sunyi közbekotyogott. – Muzsikussal átrágtuk magunkat azon az átkozott falon, a tövében van vagy két méter vastag. A daru oldalon egy elhagyatott ház van. – Elvigyorodott. – Az a vészkijáratunk. – Szóval maguk az utászok. És Kalapács? Ő a gyógyító? Kalapács bólintott. Még mindig a kártyáit rendezgette. – Na ki vele, Muzsikus – mondta. – Ez a te játszmád. Mondd a szabályokat. – A Sötétség Lovagja az ütőkártya. – Muzsikus előredőlt. – Ezzel nyitunk. Kivéve, ha nálatok van a Halál Szüze. Azzal fél téttel lehet nyitni, viszont ha nyer, aki bedobta, akkor duplázhat a végén. Kalapács lecsapta az asztalra a Halál Szüzét. Egy rézpénzt dobott mellé. – Akkor mehet. Muzsikus egy újabb lapot osztott a gyógyítónak. – Emeljük a tétet, Sunyi, két rézpénzzel fejenként, és a Felsőbb Pokolból jön a Halál Hírnöke. Árva figyelte a bizarr játszma alakulását. Ezek a férfiak a Sárkányok Asztalával játszottak. A Muzsikus nevű fickó folyton újabb szabályokat alkotott, de az asztalon egy tisztán kivehető minta alakult ki lassan. Árva összeráncolta a szemöldökét. – Elszabadult a Kopó – mutatott rá Muzsikus a Kalapács által bedobott utolsó lapra. – Közel van már a Sötétség Lovagja, érzem. – De most akkor mi van ezzel a nyavalyás Halál Szüzével? – mordult fel a gyógyító. – Kihúzták a méregfogát. Nézd csak meg, a Kötél már eltűnt a képről, látod? – Muzsikus egy újabb lapot osztott le. – Na és itt a Sárkány fattya maga, füstölög a kardja, és fekete, akár a sötét éjszaka. Ettől vonyít annyira a Kopó.
– Várj csak! – kiáltott fel Sunyi. Rádobott egy lapot a Sötétség Lovagjára. – Azt mondtad, a Fény Kapitánya emeli a tétet, igaz? Muzsikus átvizslatta a mintát. – Igazad van, Kalapács. Két rézpénzt fizetünk rá mindketten. A Kapitány már a Lovag árnyékát tapossa... – Elnézést – mondta Árva hangosan. A három férfi felnézett. – Maga egy Tehetség, Muzsikus? Biztos, hogy szabad használnia ezt a paklit? Muzsikus elkomorodott. – Nem tartozik magára, Végrehajtó. Már évek óta játszunk vele, és senki ránk sem bagózott. Ha be akar szállni, csak egy szavába kerül. Tessék, itt az első lapja. Még mielőtt Árva tiltakozásként megszólalhatott volna, a férfi felcsapott elé egy kártyát. Árva csak bámult rá. – Hát nem furcsa? – jegyezte meg Muzsikus. – Trón, Páratlan lap. Fejenként tíz arannyal jön nekünk... igazán micsoda véletlen, ez pont egy évi zsoldunk. Sunyi harsányan felnevetett. – Ennyi a birodalmi bánatpénz is, ennyit fizetnek a családunknak, ha meghalunk. Hálás köszönet, Muzsikus. – Fogd a pénzt, és kuss! – vágott vissza Muzsikus. – Még nem haltunk meg. – Nálam van még egy lap – szólt közbe Kalapács. Muzsikus a plafonra emelte a tekintetét: – Na lássuk, mi az. A gyógyító letette a lapot. – Orb – Muzsikus felnevetett. – Tisztánlátás és igazságosság zárja a játszmát. Gondoltátok volna? Árva megérezte, hogy valaki áll a háta mögött. Lassan megfordult, és egy szakállas embert pillantott meg. A szürke szempár egyenesen az ő szemébe fúródott. – Pálinkás vagyok – mondta halkan. – Jó reggelt, Végrehajtó, és üdv Darujhisztánban. – Talált a közelben egy széket, és az asztalhoz húzta. Sunyi mellé telepedett le. – Jelentést kellene tennünk, mi? Nos, még mindig próbálunk kapcsolatot létesíteni a Merénylők Ligájával. Az aknásítás elvégezve, csak a parancsra várunk. Eddig egy katonát vesztettünk el. Más szóval, piszok nagy szerencsénk volt. Tiste Andiik vannak a városban, és ránk vadásznak. – Kit vesztett el, őrmester? – kérdezte Árva. – Az újoncot. Siralom volt a neve. – Meghalt? – Nem találjuk sehol, már jó pár napja. Árva összeszorította a fogát, és lenyelt egy cifra szitkozódást. – Szóval nem tudják, hogy életben van-e még? – Nem. De mi a baj, Végrehajtó? Csak egy újonc volt. Ha elkapták is az őrök, nem mondhatott nekik túl sokat. De egyébként sem hallottunk ilyen híreket. Sokkal valószínűbb, hogy valami csavargók elkapták egy sötét sikátorban. Amíg a Merénylők Ligáját keressük, rengeteg ilyen patkányfészekben megfordultunk. – Megvonta a vállát. – Ez benne volt a pakliban. – Siralom kém volt – magyarázta Árva. – Egy nagyon jó kém. Biztos lehet benne,
hogy nem ölték meg az utcai huligánok. Nem, nem halt meg. Csak elrejtőzött, mert tudta, hogy egyszer elérek ide, és megtalálom őt. Már három éve járok a nyomában. – Ha tudomásunk lett volna erről – mondta Pálinkás kemény hangon –, akkor megszervezzük a dolgot, Végrehajtó. De ön ezt megtartotta magának, ezért aztán most egyedül maradt. – Szigorúan a szemébe nézett. – Akár létesítünk kapcsolatot a Ligával, akár nem, holnap hajnalig felrobbantjuk az aknákat, aztán már itt sem vagyunk. Árva felpattant. – Én a Császárnő Végrehajtója vagyok, Pálinkás őrmester. Mostantól átveszem az akció irányítását. Tőlem kapják a parancsokat. Vége az önálló partizánkodásnak, értette? – Egy pillanatig úgy látta, hogy a férfi szemében győzedelmes fény villan, de aztán rájött, hogy csak a bosszankodást látja, melyre számított is. – Értettem, Végrehajtó – válaszolta Pálinkás kurtán. – Mik a parancsai? – Komolyan beszéltem, őrmester – figyelmeztette Árva. – És nem érdekel, hogy ez mennyire dühíti magát. De most javaslom, hogy talán vonuljunk vissza valami kevésbé nyilvános helyre. – Felállt. – Az emberei maradhatnak. Pálinkás felállt. – Természetesen, Végrehajtó. Van egy szobánk hátul. Kérem, kövessen. Árva az ágytakaró felé nyúlt. – Ez itt vér, őrmester. – A férfihoz fordult, aki éppen bezárta az ajtót maga után. Pálinkás a nőhöz lépett. – Az egyik emberem találkozott egy Tiste Andii merénylőmágussal. Fel fog épülni. – Nem hiszem, őrmester. A Tiste Andiik mind északon vannak, Caladan Brooddal. – Szeme csodálkozva elkerekedett. – Csak nem azt akarja mondani, hogy maga a Hold Ura hagyta el az erődjét? Miért? Azért, hogy levadásszon pár malaza kémet? Na ne vicceljen velem! Pálinkás elkomorodott. – Kalam tizedes és a csapat mágusa vagy egy tucatnyi merénylőmágussal futott össze a tetőn minap. Az, hogy az embereim túlélték a találkozást, nyilvánvalóvá teszi, hogy az Úr maga nem volt ott, nem igaz? Végrehajtó, gondolja át a helyzetet! A Hold a várostól délre állomásozik. Az ura szövetségre törekszik a város vezetőivel, és az első dolga, hogy kiirtsa a helyi Merénylők Ligáját. Hogy miért? Nyilván azért, hogy a magamfajták ne léphessenek velük kapcsolatba, és ne tehessenek nekik ajánlatot. Eddig működött is a terve. Árva egy ideig gondolkodott. – Ha viszont nem érjük el a Ligát, miért ne végezhetnénk el magunk a piszkos munkát? – kérdezte dühösen. – Kalam tizedes a legjobb Karmosok közé tartozott, mielőtt... kihullott a sorból. Miért nem irtjuk ki mi a város urait? A férfi keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt, és nekidőlt az ajtó melletti falnak. – Erre már mi is gondoltunk, Végrehajtó. És ki is találtunk valamit. Az egyik emberem éppen most zsírozza le, hogy ott lehessünk privát testőrként az egyik magas rangú személy ünnepségén. Mindenki ott lesz, aki számít... tanácstagok, főmágusok, ügynökök. Az utászaim pedig rendelkeznek annyi maradék aknával, hogy szép kis tűzijátékot rendezhessünk a főúri köröknek. Nem mostanában fogják elfelejteni, az
biztos. Árva dühösen nyelte vissza növekvő kétségbeesését. Át akarta venni itt a parancsnokságot, erre kiderült, hogy ez a Pálinkás nagyon is szépen elboldogult nélküle, és jó előre megszervezett mindent. Maga sem csinálhatta volna jobban, bár azt a történetet a Tiste Andiikről még mindig nem hitte el igazán. – De ugyan miért fogadna fel egy nemesi ház vadidegeneket őrségbe? – kérdezte egy kis idő után. – Áh, lesznek ott emberek a városi őrségből is. De egyikük sem barghaszt. – Pálinkás gúnyosan elmosolyodott. – Az izgalom tényezője, Végrehajtó. A nemesek az ilyesmit nagyon tudják élvezni. Nézni, ahogy egy nagy, tetovált barbár vigyáz rájuk. Egzotikus, nem igaz? Kockázatos, de érdemes belevágni. Persze kivéve, ha van jobb ötlete. A nő hallotta a férfi hangjában a kihívást. Ha jobban belegondolt volna, akkor már régen rájön, hogy ennek az embernek nem jelent semmit az ő címe és hatalma. Ő ott állt Dassem Ultor oldalán, és a csata kellős közepén cselekről vitatkozott a Birodalom Kardjával. És nagyon úgy tűnt, hogy a lefokozás őrmesteri rangba, egyáltalán nem törte össze a fickót – ennyit már Palásban is kihámozott a Hídégetőkről keringő legendákból. Ez az ember nyíltan szembeszáll bárki parancsával, ha úgy látja jónak. – Tetszik a terv – mondta. – Mi ennek a családnak a neve? – Valami Lady Simtal tartja az estélyt. Nem tudom, mi a családi neve, de úgy fest, hogy mindenki ismeri őt a városban. Azt mondják, igazi szépség, és nagy befolyással bír a városi tanács tagjaira. – Rendben van – mondta Árva, és megigazította a köpönyegét. – Két órán belül visszajövök, őrmester. Van még néhány elintéznivalóm. Bizonyosodjon meg arról, hogy minden készen áll, beleértve a robbantás körüli teendőket is. Ha nem veszik fel magukat az őrök közé, akkor találunk valami más módot, hogy miként juthatunk be arra az ünnepségre. – Az ajtó felé fordult. – Végrehajtó! A nő visszafordult. Pálinkás a falhoz lépett, és elhúzott egy szakadozott rongydarabot. – Ez a csatorna egy másik házba vezet. Innen egyenesen a Daru negyedbe juthat. – Szükségtelen – mondta Árva, akit idegesített a férfi lekezelő hangneme. Amint elment, Fürge Ben előmászott a csatornából. – A fenébe is, őrmester – morogta. – Majdnem a nyakamba küldted ezt a némbert! – Éppen ellenkezőleg – szögezte le Pálinkás. – Inkább csak bebiztosítottam, hogy eszébe se jusson használni ezt az alagutat. Van valami hír Kalamtól? Fürge Ben fel-alá kezdett járkálni a kis szobában. – Még semmi. De lassan elveszti a türelmét. – Az őrmesterhez fordult. – Nos? Gondolod, hogy sikerült őt bolonddá tenni? – Bolonddá tenni? – nevetett Pálinkás. – Már csak a kényszerzubbony hiányzik róla. – Paran azt mondta, hogy a nő itt hagy majd valamit – mondta Ben. – Megtette? – Még nem. – Szorul a hurok, őrmester. Méghozzá gyorsan. Kinyílt az ajtó, és Ügető lépett be, olyasféle kifejezéssel az arcán, ami lehetett
vigyor, de fintor is. – Sikerült? – kérdezte az őrmester. Ügető bólintott. Már délután volt, Sáfrány és Apsalar az emelvényen várakoztak. Olykor lekukkantottak, nézték az ünnepséget. Valahogy hisztérikusnak tűntek az emberek, mintha a táncukkal akarnák elűzni a kétségbeesésüket. Az évszak vidámságára súlyos árnyékként borult a Malaza Birodalom fenyegetése. Így, hogy a Hold Szülötte a város közelében, délen tanyázott, nyilvánvaló volt, hogy milyen viszonyban áll a szemben álló erőkkel Darujhisztán. – Most valahogy kisebbnek látom Darujhisztánt – mondta Sáfrány az utcákon folyamként hömpölygő embertömeget figyelve. – Szinte már jelentéktelennek tűnik. – Szerintem óriási – mondta Apsalar. – Az egyik legnagyobb város, amit valaha is láttam. Van olyan nagy, mint Unta. Sáfrány kutatóan nézett a lány arcába. Egyre gyakrabban mondott fura dolgokat, olyasmiket, amelyek egy halászlány életébe nem nagyon férhettek bele. – Unta. Az a Birodalom fővárosa, igaz? A lány elkomorodott, és mintha hirtelen éveket öregedett volna. – Igen. De én még sosem jártam ott. – Akkor honnan tudod, hogy mekkora? – Nem tudom, Sáfrány. Balek azt mondta, hogy valami megszállta a lányt. Két ember emlékei csatáztak a fejében, és a csata egyre kiélezettebbé vált. Nem tudta, vajon Mammot előkerült-e már. Egy pillanatra megbánta, hogy megszöktek Meese és Irilta védelméből, de aztán eszébe jutott, mi vár még rá. Leült, és nekidőlt az alacsony falnak. A merénylő testét nézte. A kiontott vér már megfeketedett a napon, egy sorozat vércsepp haladt a testtől a lépcsők felé. Nyilván a merénylő gyilkosa is megsérült. Furcsa módon Sáfrány nem érezte magát veszélyben, bár nem értette, miért. Ahhoz képest, hogy milyen elhagyatott volt a harangtorony, elég mozgalmas dolgok történtek benne az utóbbi hetek folyamán. – Az estére várunk? – kérdezte Apsalar. Sáfrány bólintott. – Aztán megkeressük ezt a Challice-t? – Igen. A D'Arle család ott lesz Lady Simtal estélyén. Ez biztos. A villához hatalmas kert tartozik, egy egész erdő. Egészen a hátsó falig húzódik. Könnyű lesz bejutni. – De nem leszel majd feltűnő a sok vendég között? – Tolvajnak öltözök. Mindenki jelmezben lesz. Különben is, több százan lesznek ott. Lehet, hogy beletelik egy vagy két órába, de biztosan megtalálom őt. – És aztán? – Majd kitalálok valamit – mondta Sáfrány. Apsalar kinyújtotta a lábát, és keresztbe tette a karját. – Nekem meg a bokrok között kell majd várnom rád, mi? Sáfrány megvonta a vállát. – Lehet, hogy ott lesz Mammot bácsi is – mondta. – És akkor minden rendbe jön.
– Miért? – Azért, mert Balek ezt mondta, és kész – mondta Sáfrány elfulladó hangon. Ugyan minek mondaná el neki, hogy ki tudja, mennyi ideje, egy isten tartja őt megszállva? – Kitaláljuk, hogyan juthatnál haza – magyarázta. – Ezt akarod, nem? A lány lassan bólintott, mintha már nem lenne ebben olyan nagyon biztos. – Hiányzik az apám – mondta. Sáfránynak úgy tűnt, hogy a lány leginkább saját magát próbálja meggyőzni. Csak nézett rá, amikor megérkeztek ide, és elgondolkodott. Miért is ne? Hiszen Apsalar nem volt éppen rossz társaság, eltekintve persze a sok kérdéstől. De Sáfrány elképzelni sem tudta, hogy ő maga mit tenne, ha a lány helyében lenne. Az otthontól vagy ezermérföldnyire ébredni fel... Borzasztó lehet. Vajon ő is ilyen jól tartaná magát, mint Apsalar? – Jól vagyok – mondta a lány. – Olyan, mintha lenne valami bennem, ami rendben tartja a dolgokat. Nem tudom elmagyarázni, de valami olyasmi, mint egy sima, fekete kő. Kemény és meleg, és amikor megijedek, magába fogad, és akkor megint minden rendbe jön. És sajnálom – tette hozzá gyorsan. – Nem akartalak ellökni. – Semmi baj – mondta a fiú. A lépcsők árnyékából Serrat tanulmányozta az emelvény sarkában tanyázó két alakot. Ami sok, az sok. Megnyitotta Kurald Galain Üregét, mely védelmező hullámokkal vonta be a testét. Elege volt ezekből a láthatatlan ellenfelekből. Ha akarnak tőle valamit, jelenjenek is meg. Majd szépen megöli őket. Ami pedig az Érme Hordozóját és a lányt illeti, ugyan hová menekülhetnének innen, a templomtoronyból? Akkurátusan előszedte a tőreit, és felkészült a támadásra. A hátát vagy egy tucatnyi védvonal fedezte a lépcsőkön. Onnan lehetetlen volt megközelíteni. Két szúrós tárgy nyomódott a húsába, az egyik az álla alá, a másik a lapockájába. A Tiste Andii ledermedt. Aztán egy hangot hallott – egy hangot, melyet jól ismert. – Add át ezt a figyelmeztetést Fürkésznek, Serrat. Csak egyszer mondom el, és ez rád is vonatkozik. Az Érme Hordozóját nem szabad bántani. A játéknak vége. Ha megpróbálod őt bántani, meghalsz. – Te átkozott! – robbant ki a nőből. – Az uram haragja... – Teljesen felesleges volna dühöngenie. Mindketten tudjuk, hogy ki küldi az üzenetet, igaz? Fürkész is jól tudja, hogy már korántsem olyan erős, mint valaha volt. – A szúró tárgy eltávolodott az állától, hogy bólintani tudjon. Aztán visszanyomódott. – Remek. Vidd el az üzenetet, és remélem, nem találkozunk többé. – Ezt nem felejtjük el neked – sziszegte Serrat, aki majdnem felrobbant a dühtől. Válaszként az alak csak felkuncogott. – A Herceg üdvözletét küldi, Serrat. Add át közös barátunknak is. A tőrök eltűntek a nyakától és a lapockájából. Serrat nagyot sóhajtott, aztán eltette a fegyvereit. Dühösen elmormolt egy Kurald Galain varázsigét, majd eltűnt. Sáfrány a lépcsők felől hallatszó halk koppanásra nagyot ugrott. A térdére támasztotta a kezét, és feszülten figyelt. – Mi a baj? – kérdezte Apsalar.
– Pszt, várj – suttogta Sáfrány. – Még a saját árnyékomtól is megijedek – mondta egy perc múlva, és hátradőlt. – Nem baj, hamarosan úgyis elhúzzuk innen a csíkot. A szél korát élték, szél söpört végig a füves síkságon az ónszínű ég alatt – egy szél, melynek szomját csak az élet csillapította, egy könyörtelen, pusztító szél, mely olyan, akár egy vadállat, aki nem ismeri saját erejét. Amikor anyja nyomában bukdácsolt, a szél volt Raest első leckéje a hatalomról. Az uralkodás tanulása közben, mely egész életét meghatározta, látta a szél sokféleségét – a szelídebb fuvallatokat, melyek lassan, évezredek alatt formálták át a köveket, és a dühöngést, mely egész erdőnyi fát csavart ki a földből tövestől – és úgy érezte, hogy a szívéhez a dühöngő szélvihar áll a legközelebb. Raest anyja volt az első, aki kitépte magát a hatalom formálódásának hatása alól. Megtagadta a fiát, megtörtént a Vér Szétválasztása, s így Raest szabaddá vált. Az, hogy a rituálé az anyját összetörte, őt nem érdekelte. Lényegtelen volt. Azok, akik parancsolni akarnak, gyorsan megtanulják, hogy aki ellenáll nekik, azt el kell pusztítani. Anyja vallott kudarcot, nem ő. Bár a jaghuták féltek a közösségtől, mivel úgy találták, hogy a társadalom a zsarnokság kialakulásának melegágya – a testi-lelki rabszolgaságé –, és példaként idézhettek saját véres történelmükből, Raest rájött, hogy ő közösségre vágyik. A hatalomhoz, melyet birtokolt, szolgák kellettek. Az erő mindig viszonylagos, és nem tudott uralkodni anélkül, hogy lettek volna olyanok, akiken uralkodhatott. Először megpróbálta a többi jaghután gyakorolni a hatalmát, de ők legtöbbször elszöktek, vagy nem engedelmeskedtek, és kénytelen volt őket megölni. Az ilyen uralom csak rövid ideig elégítette ki Raest vágyait. Aztán állatokat gyűjtött maga köré, és a természetet próbálta meg a hatalmába keríteni. De a természet elsorvadt és meghalt a szolgaságban, vagyis olyan úton menekült meg a hatalmából, mely ellen Raest nem tehetett semmit. Dühében elpusztított maga körül mindent, számtalan faj halt ki a dühöngése során. A föld azonban ellenállt neki, és ereje végtelenül hatalmas volt. Viszont nem volt célja, így nem tudta legyőzni Raestet. Az ő hatalma ugyanis koncentrált volt, tökéletesen pusztító és mindig pontos. Aztán összetalálkozott az első Imassal, aki harcolt ugyan az ő hatalma ellen, és megvetette a rabszolgaság rendszerét, de életben maradt, fogságban is. Szánalmas egy faj volt, tagjai mindig reménykedtek. Raest bennük végre megtalálta az uralkodás szépségét, hiszen minden meghódított Imassal egy újabb jött. A természettel csak minimális volt a kapcsolatuk, hiszen ők maguk is játszották a zsarnokság játékait, egymás között. Nem tudták őt legyőzni. Létrehozott belőlük egy birodalomszerűséget, amelyben nem voltak városok, viszont társadalom igen – és ezzel együtt annak minden kis drámája, a nagy győzelmektől a hatalmas bukásokig, végtelenül. A rabszolga Imassok remekül megvoltak ebben a szánalmas kis arénában. Sikerült meggyőzniük magukat arról, hogy szabadok, hogy saját akaratuk van, mellyel irányíthatják sorsuk alakulását. Bajnokokat választottak maguk között, aztán ha a sikertelenségnek csak az árnyéka is felütötte a fejét, akkor megfosztották a bajnokaikat a címüktől. Végtelenül hosszú köröket futottak életükben, és ezt úgy nevezték, hogy fejlődés, gyarapodás, tudás. De
mindeközben ott volt felettük Raest, aki láthatatlanul irányította az életüket. A legnagyobb mulatság az volt, amikor a rabszolgái istenné nyilvánították – bár nem is ismerték őt –, és templomokat építettek neki, meg papságot hoztak létre, amelynek munkája olyan pontosan lemásolta az ő tevékenységét kicsiben, hogy Raest csak a fejét rázta. Évezredekig kellett volna léteznie ennek a birodalomnak, és akkor kellett volna kipusztulnia, amikor végül ráun a játékra, és elsöpri őket a föld színéről. Raest sosem gondolta volna, hogy a többi jaghuta helyteleníti az ő játszadozását, és hogy kockára tennék az életüket ezekért az ostoba, értéktelen Imassokért. De Raest azon döbbent meg leginkább, hogy a társai együtt jöttek, közösségként. Egy közösség, melynek egyetlen célja volt – elpusztítani a birodalmát, és börtönbe zárni őt. Váratlanul érte a dolog. A leckét megtanulta, és bármi lett is azóta a világból, Raest készen állt. Végtagjai először megnyikordultak, sajogtak, gyakran éles fájdalmat érzett itt-ott. Kimerítő munka volt átrágnia magát a fagyott földön, és egy kicsit muszáj volt pihennie. De aztán végre elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy kilépjen az alagútba, és azon át az új világba. Felkészülni. Már megtörténtek az első mozdulatok. Megérezte, hogy eljöttek érte, és megtisztították az útját, hatástalanították az Omtose Phellack igéket és lakatokat. Talán a hívői voltak, fanatikusok, akik már generációk óta mesterkedtek azon, hogy kiszabadítsák őt. Lehet, hogy most ott várják a sír bejáratában. Az első dolga az lesz, hogy visszaszerzi az ellopott Fortélyt. Hatalmának nagy része abban a kis magban rejlett – a többi jaghuta elvette az erejét, és ebbe a kis magba zárták be. Nem vitték messzire, és nem volt semmi, ami megakadályozhatta volna, hogy Raest eljusson hozzá. Az Omtose Phellack már nem létezett ebben az új világban, érezte, hogy nincs jelen. Tehát nem állhatta útját semmi. Felkészülni! Raest aszott, ráncos arca kegyetlen mosolyra húzódott, alsó agyarai felsértették a bőrét. A hatalmasnak össze kell gyűjtenie a többi hatalmast, be kell őket hódoltatnia, aztán irányíthatja őket, ahogy csak kedve tartja. Már megtörténtek az első mozdulatok. Belecsapott a sírkamra padlóját borító sárba. Előtte ott emelkedett a lejtős kőfal, mely lezárta a sírt. A köves talajon túl egy új világ várt rá, és arra, hogy meghódítsa. Raest intett, és a sírkamra fala kirobbant. A körülötte szálldosó párafelhőket a nap sugarai világították meg, és érezte, hogy a régi idők hűvös levegője lassan eltűnik mellőle. A Jaghuta Zsarnok kilépett a fénybe. A Banya nevű Óriás Varjú a Gadrobi-dombság feletti forró légáramlatok hátán vitorlázott. Az erőkitörés hallatán, mely tonnányi kődarabokat és több köbméter földet repített fel a levegőbe, mérföldes magasságba, Banya felkacagott. Megdöntötte a szárnyát, és lefelé siklott. Közben le sem vette szemét a fehér gőzoszlopról. Ez biztosan nagyon érdekes lesz, nevetett magában. Hirtelen erős légnyomást érzett. Banya dühösen károgott, és felkapaszkodott egy leszálló légáramlatra. Hatalmas árnyak suhantak át felette. Banya dühe semmivé lett, elmosta a hirtelen támadt izgalom áradata. Felszegte a fejét, és ismét felfelé evezett. Az ilyen esetekben a megfelelő látószög kulcsfontosságú volt. Banya még feljebb
repült, majd lenézett. A nap sugarai öt széles, tarajos háton csillantak meg alatta. Négy közülük fekete volt, az ötödik azonban piros. Széttárt szárnyuk hálójából varázslat hullámai áradtak szerteszét. A sárkányok némán repültek a táj felett, és egyenesen a Jaghuta Sír felett növekvő porfelhő felé tartottak. Banya sötét tekintete a vörösen izzó sárkány alakjára szegeződött. – Silanah! – kiáltotta nevetve. – Dragnipurake t'na Draconiaes! Eleint, eleint! – Eljött hát a Tiste Andiik napja! Raest erős délutáni napsütésbe érkezett. Sárga fű borította dombok emelkedtek körülötte minden irányban, egy kivételével. Kelet felé a ritkuló porfelleg mögött egy végeláthatatlan síkság terült el. A Jaghuta Zsarnok morgott valamit. Nem is változott sokat a világ. Felemelte a karját, és érezte, ahogy a szél végigsöpör kemény izmain. Nagyot szippantott a levegőből, amely életszagú volt. Ereje kutakodó hullámokban áradt ki a környékre, s válaszként a félelem hullámai érkeztek hozzá – a választ a talpa alatti lelketlen élet küldte, és a lények, melyek a fűszálak között laktak. De magasabb rendű életformát, erősebben koncentrált hatalmat nem érzett. Raest a föld felé irányította érzékeit, kutatta, hogy mi lakik a mélyben. Föld és kőzet, alatta pedig a végtelen sötétség, és lent, a sötétség legmélyén, ott volt az alvó istennő – a Jaghuta Zsarnokhoz képest egy kis csitri. – Felébresszelek? – suttogta. – Nem, még nem. De véredet ontom. – Jobb keze ökölbe szorult. Fájdalmat bocsátott az istennőre, sebet ejtett a kőzeten, és érezte, hogy az istennő vére kicsordul – ez elég volt ahhoz, hogy megzavarja álmát, de még ne ébressze fel. Az északi hegyvonulat a magasba emelkedett. Láva lövellt ki a levegőbe, hamu és füst szállt a táj fölé. A föld megremegett, és a jaghuta arcát forró szélként érte a kitörés robaja. Elmosolyodott. Szemügyre vette a megtört vonulatot, aztán nehéz, kénes levegőt fújt rá, majd megfordult, és nyugat felé indult. A legmagasabb dombot vette célba. Fortélya azon túl volt valahol, talán háromnapnyira a sírtól. Meggondolta, hogy megnyissa-e az Üregét, aztán úgy döntött, hogy előbb felmegy a domb tetejére. Onnan jobban be tudja majd határolni a Fortély pontos helyét. Félúton járt a domboldalon, amikor messziről nevetést hallott. Raest megdermedt, amikor hirtelen elsötétült körülötte a világ. Öt hatalmas árnyat látott végighaladni maga előtt a gyepen, aztán az árnyak túljutottak a dombtetőn, és ismét nappal lett körülötte. A Jaghuta Zsarnok felnézett maga fölé az égre. Öt sárkányt látott tökéletes formációban. Mind az öten őt nézték, és felé kanyarodtak röptükben. – Estideein eleint – suttogta a Zsarnok jaghuta nyelven. Négy sárkány fekete volt, szárnyuk vége ezüstösen csillogott, és ketten-ketten az ötödik sárkány oldalán repültek, aki vörös volt, és kétszer akkora, amint társai. – Vörösszárnyú Silanah – mormogta Raest, és a szeme összeszűkült. – Ősi születésű, tiszta vérű Tiam, Lélekvesztettet vezetsz, kinek vére idegen ezen a földön. Érezlek benneteket! – Az ég felé emelte öklét. – Hidegebb, mint a jaghuták által teremtett jég, és sötét, akár maga a vakság, érezlek! – Leengedte a karját. – Ne zaklass engem, eleint. Nem tudlak a rabszolgámmá tenni, de megölhetlek. Ezt tudnod kell. A földre kényszerítelek benneteket, mindőtöket, és puszta kézzel tépem ki a szíveteket. – A négy fekete
sárkány felé fordult. – Lélekvesztettek! Rám támadtok, mert ezt parancsolja nektek valaki. Harcoltok velem, pedig nincs rá semmi okotok. Ó, ha én parancsolnék nektek, nem pazarolnám ám el így a drága életeteket! Kényeztetnélek benneteket. Olyan célokat tűznék ki elétek, amelyekért érdemes élni, megmutatnám, hogy mi az igazi hatalom jutalma. – Raest elkomorodott, amikor megérezte az elutasítás hullámait. – Akkor hát legyen! A sárkányok némán elsuhantak fölötte, még egyszer megkerülték, majd eltűntek a domb mögött. Raest széttárta a karját, és megnyitotta az Üregét. Ahogy az erő áramlani kezdett a testében, a húsa széthasadozott, karján a bőr hamuszínűvé vált. Érezte és hallotta is, ahogy körülötte megrepednek a hegyek, kő reccsent, föld omlott be. A horizont megremegett körülötte, a porfelleg az ég felé szállt. Dél felé fordult. – Ez az én erőm. Gyertek hát! Eltelt egy hosszú perc. Komoran nézte az előtte emelkedő dombokat, aztán felkiáltott, és pont akkor ugrott el jobbra, amikor Silanah és a négy fekete sárkány előbukkant a dombtető mögül, melyen ő felfelé haladt. A sárkányok három méterre a föld fölött suhantak. Raest felsikoltott, amikor erők egész forgataga csavarodott köré. Besüppedt szeme Silanah tekintetébe fúródott, mely üres volt, közömbös és halálos – szeme akkora volt, mint a jaghuta feje – miközben a sárkány úgy csapott le rá, akár egy vipera. A vörös sárkány eltátotta a száját, és Raest azon kapta magát, hogy a bestia torkába bámul. Megint felsikoltott, és minden erejét szabadjára engedte. Amikor az Üregek összeütköztek, hatalmas mennydörgés hallatszott. Kődarabok röpködtek a levegőben mindenfelé. Starvald Demelain és Kurald Galain az akarat csatáját vívták Omtose Phellackkal. Körülöttük a fű, föld és kő, finom hamuvá porladt, és a varázslat középpontjában ott állt Raest, akiből dübörögve tört elő az erő. A sárkányok varázsereje tőrként hasogatta testét, húsa cafatokban lógott róla. A Jaghuta Zsarnok meglendítette az erejét, akár egy sarlót. A földre patakokban zubogott a vér, a sárkányok felkiáltottak. Halhatatlan tűz hulláma csapta meg Raestet jobbról, akár egy ököl. Felkiáltott, és a levegőbe emelkedett, majd tompa puffanással a hamu közé zuhant. Silanah tüze végigfutott a testén, maradék húsa szénné égett. A Zsarnok feltápászkodott, teste fékezhetetlenül remegett, jobb kezéből pedig varázslat ereje áramlott ki. A föld is megremegett, amikor Raest ereje ledöntötte Silanahot a lábáról. A sárkány megcsúszott, keresztülesett a dombon. A Zsarnok nem kurjongatott sokáig örömében, mivel akkora karmok ragadták meg hátulról, mint az alkarja. Az első karmos lábhoz hamar csatlakozott a második is, mely úgy hatolt be a csontjai közé, mint a forró kés a vajba. Újabb karmok fúródtak a testébe – egy másik sárkány is belekapaszkodott. A Zsarnok tehetetlenül vergődött, amikor a karmok felemelték a levegőbe, és elkezdték szétszakítani a testét. Kificamította a vállát, hátranyúlt, és beledöfött a sárkány vastag, pikkelyes bőrébe. Az érintés nyomán az Omtose Phellack ereje bújt a sárkány lábába, szétrombolta csontjait, felforralta a vérét. Raest felnevetett, amikor a karmok elengedték, és lezuhant a földre. Nagyot esett, újabb csontjai roppantak össze, de ez nem számított. Ereje végtelen volt, és a testnek, mely hordozta, egyáltalán nem tulajdonított jelentőséget. Szükség esetén a Zsarnok találhatott magának új testet – akár ezret is. Újból talpra állt. – Most pedig – suttogta – gyilkolni fogok.
Huszonegyedik fejezet
Fény hasított a sötétségbe s akkor megláttam ott a mezőn a sárkányok csapatát, kiket elkapott a halhatatlan tűz szele. A szemükben korokat láttam s a világ térképét a bőrükbe mélyen bevájtan. Varázsuk mint vér hullott le róluk mint a csillagokból a könnyek és ekkor tudtam hogy sárkányok érkeztek közénk... Anomandaris Halász (szül.?)
A kert mélyén sötétség uralkodott. Árva Végrehajtó felállt, és ledörzsölte a sarat a kezéről. – Ha talál az ember egy makkot – mosolyodott el –, akkor ültesse el. A sűrű fák mögött valahol szolgák kiáltoztak, folytak az ünnepség utolsó előkészületei. Árva az övébe tűzte köpönyege végét, és fürgén megindult a fák és az indák szövedékében. Egy perc múlva már ott is volt a hátsó falnál. A fal mögött egy kis sikátor futott végig, mely tele volt a falon áthajló fák leveleivel, letört ágaival. Könnyedén bejutott a falon át, és most könnyedén ki is fog jutni. Megindult a durva kövekből rakott falon, ha kellett, az indákba kapaszkodott, aztán leugrott a túloldalra. Puhán landolt az ágak és levelek között, s ugyanolyan sűrű árnyak között találta magát, mint bent a kertben. Megigazította köpönyegét, aztán elsétált a sikátor végéig, ahol megállt a sarkon, nekidőlt a falnak, keresztbe fonta a karját, és mosolyogva megszemlélte az utcán hömpölygő tömeget. Már csak két feladatot kell végrehajtania, azután elhagyhatja a várost. De az egyik küldetés sajnos elég kilátástalannak tűnt. Egyáltalán nem érezte Siralom jelenlétét. Lehet, hogy tényleg meghalt. Sőt, szinte biztos – jelen körülmények között ez volt az
egyetlen lehetséges magyarázat. Nézte a tömeget, az előtte elvonuló arcokat. Az őrjöngés nyugtalanította egy kicsit, főleg, mivel a városi őrség tagjai is a közelben voltak. Nézte az arcokon látható rémületet, és nagyon ismerősnek találta valahonnan. Darujhisztán képe megremegett az elméjében, elhomályosult, és eggyé vált száz másik várossal. Minden város, ahol valaha járt, egyetlen nagy felvonulásként tűnt most elő a fejében. Öröm és fájdalom, szenvedés és kacagás – minden egybeolvadt a fejében, és már képtelen volt megkülönböztetni a hangokat. Nem látott már semmit magában, az arcok kifejezéstelenné váltak, a hangok pedig értelmetlen történelemmé. Árva a szeme elé kapta a kezét, aztán hátrált egy lépést, és bevágódott a sikátor homályába. Az egyik falnak dőlt, lecsúszott rajta, és összekucorodott. „A névtelenség ünneplése. Ennyi lenne csupán egy ember élete? Hallgasd csak őket!” Pár órán belül a város csomópontjait felrobbantják. Százak halnak majd szörnyet azonnal, ezrek pedig hosszú szenvedés után követik őket. A beomlott házak és feltöredezett macskakövek között ezek az arcok kifejezéstelenül bámulnak majd a semmibe, végleg leragadnak valahol az öröm és a fájdalom között félúton. A halál közeledtével pedig kiáltoznak majd, reménytelenül, majd ahogy elmúlik a fájdalom, elhallgatnak, mindörökre. Már látta őket, az összes arcot. Ismerte őket, ismerte a hangjukat, az emberi érzések hangját, a tiszta hangokat, melyek egyértelmű érzelmekről beszélnek, és azokat is, melyek bizonytalanul tévelyegnek az érzelmek között valahol félúton. Azon tűnődött, hogy vajon ez lesz-e az ő sorsa is. Egy napon én sem leszek több, mint egy ezek közül az arcok közül, halott és csodálkozó. Árva megrázta a fejét, de hiába. Hirtelen rádöbbent, hogy kezd összeomlani. A Végrehajtó maszkja repedezett, eltűnt a tartalom, a gőg a megfakult páncélzat mögül. A cím, mely ugyanolyan értelmetlen volt, mint a nő, aki viselte, eltűnőben volt. A Császárnő – csak egy újabb arc a sok közül, egy maszk, amely mögött valaki a halandóságból próbált megmenekülni. – Nincs értelme bujkálni – suttogta a száraz leveleket és ágakat bámulva maga körül. – Nincs értelme. Pár perc elteltével felállt. Gépies mozdulatokkal leporolta a ruháját. Már csak egy feladata volt hátra, melyet módjában állt végrehajtani – megtalálni és megölni az Érme Hordozóját. És persze elvenni tőle Oponn Érméjét. Az istenség megfizet, amiért beavatkozott a Birodalom ügyeibe – a Császárnő és Tajszkrenn majd gondoskodnak erről. A feladat összpontosítást kívánt. Tudta, hogy ez lesz az utolsó küldetése. De sikerrel kell, hogy járjon. Belehalni a sikertelenségbe – erre gondolni sem tudott. Az utca felé fordult. A földből por emelkedett lassan a levegőbe, és beborította az ünneplő tömeget. Messze keleten dörgött az ég, de a levegő száraz volt, nem esett az eső. Árva végigellenőrizte a fegyvereit. – A Végrehajtó küldetése már majdnem kész – mondta halkan. Kivonult az utcára, és elvegyült a tömegben. Kruppe felállt az asztalától a Főnix fogadóban, és megpróbálta begombolni a legalsó kabátgombját. Nem sikerült neki, így aztán kiengedte a pocakját, és felsóhajtott. Nos, legalább tiszta a kabátja. Megigazgatta új inge zsabóit, aztán
kivonult a szinte teljesen üres kocsmából. Az elmúlt egy órát az asztalánál ülve töltötte, és a kívülállók számára valószínűleg úgy tűnt, hogy nem gondolkodott igazán, csak bambul maga elé. Valójában azonban a Tehetsége egy mintát rajzolt fel a fejében, egy mintát, melyet felettébb nyugtalanítónak talált. Az, hogy Meese és Irilta elvesztették a fiút meg a lányt, mindent más fénybe helyezett – hiszen mint mindig, ha egy isten egy tudatlan halandót használt eszközként, ha a feladat bevégeztetett, az eszköznek általában meg kellett halnia. Lehet, hogy az Érmének csak egy játszmában volt szerepe, de túlságosan nagy veszedelmet jelentett az, hogy csak úgy kevereg az emberek között, irányíthatatlanul. Nem, Sáfrány szegény majd csak akkor veszi észre, hogy elhagyta a szerencséje, amikor igen veszedelmes helyzetbe kerül – és lehet, hogy az életével fizet érte. – Nem, nem – mormogta Kruppe a korsója felett. – Kruppe ezt nem hagyhatja. De a siker mintázata még mindig bizonytalanul lengedezett, mint a pókháló a szélben. Tudta, hogy minden lehetséges veszélyforrást számba vett, és ráadásul volt még valaki, aki vigyázott a fiúra, méghozzá nem is rosszul. Ezt a mintázat is elárulta. Ez a valaki nem ő volt, és nem is az emberei közül valaki. Bíznia kellett az illető jó szándékában. A Kör Megszakítója ismét sikerrel járt, és Kruppe biztosan érezte, hogy Turban Orr hiába keresi az ügynököt. Az Angolna értett hozzá, hogy miként vigyázzon az övéire. Igazság szerint a Kör Megszakítója rászolgált már a nyugdíjra – a saját biztonsága érdekében – és Kruppének szándékában állt még aznap este, Lady Simtal estélyén tudatni a férfival a jó hírt. A Kör Megszakítója igazán megérdemelt ennyit, hosszú évek óta dolgozott az Angolnának, nem is akárhogyan. A minta elárult neki még valamit, amit már eddig is sejtett – az álcájának lőttek. A varázslat, melyet Murillióra olvasott, nem húzza sokáig, de már nem is volt erre szükség. Kruppe a mai napot a szabadságnak szentelte. Ezután pedig majdcsak lesz valahogy – ugyanez vonatkozott a Barukkal való találkozására is. Egyetlen dolog nyugtalanította csak igazán – az, hogy a minta olyan hirtelen ért véget. Az éj után a jövő sötétségbe borult. Nyilván törés keletkezett, mely a Simtalestélyen fordul majd meg. Kruppe beért a Villanegyedbe, és mosolyogva biccentett a magányos őrnek köszönésképpen. Az őr elkomorodott, de nem mondott semmit. Az estély jó fél óra múlva veszi majd kezdetét, és Kruppe úgy tervezte, hogy ő lesz az egyik első vendég. Összefutott a nyál a szájában, amikor arra a sok finom süteményre gondolt, a friss pitékre, amelyekből nem sajnálták ki a tölteléket. Elővette álarcát a kabátjából, és rámosolygott a festett arcra. A vendégek közül talán Baruk Alkimista lesz az egyetlen, aki értékelni tudja az álarc finom iróniáját. Nos, igen, sóhajtott fel. Egy ember elismerése is elég lehet, attól függően, hogy ki az az egy ember. Hiszen Kruppe végtelenül szerény, nem igaz? Válaszként megkordult a gyomra. Sáfrány a sötét keleti égboltot fürkészte. A dombok között valami viharféleség dúlhatott, olykor villámok hasítottak bele a sötétségbe, egyre közelebb a városhoz. De a mennydörgés, amely még délután megkezdődött, valahogy furcsa volt, nem a
megszokott, és minden alkalommal megrázta a földet. Mintha nem is lett volna forrása. A felhők, melyek korábban megjelentek a dombok felett, s most a város felé közeledtek, szintén furcsák voltak, sápadt okkerszínűek. – Mikor indulunk? – kérdezte Apsalar. Sáfrány megrázkódott: – Most. Már elég sötét van. – Sáfrány? Mi lesz, ha Challice D'Arle másodszor is elárul téged? Sáfrány alig látta a lány arcát a sötétben. Vajon most szándékosan bántani akarta őt? A hangja alapján nehéz lett volna eldönteni. – Nem fog – mondta inkább csak magának, megerősítésként. – Bízz bennem! – mondta, aztán a lépcső felé fordult. – Bízom benned – mondta a lány. Sáfrány összevonta a szemöldökét. Miért tett úgy a lány, mintha az élet ilyen egyszerű volna? A Csuklyásra, hiszen Sáfrány még saját magában sem bízott. De persze nem is ismerte annyira Challice-t. Csak egyszer beszélgettek, azon a zavaros éjszakán. Mi van, ha hívja az őröket? Nos, akkor gondoskodnia kell arról, hogy Apsalar épségben megmeneküljön. Megállt, és megragadta a lány karját. – Figyelj – kezdte meglepően izgatott és elfulladó hangon. – Ha valami balul üt ki, akkor menj a Főnix fogadóba. Oké? Keresd Meesét, Iriltát, vagy a barátaimat, Kruppét és Murilliót. Mondd el nekik, hogy mi történt. – Rendben, Sáfrány. – Remek. – Elengedte a lány karját. – Bárcsak lenne egy lámpásunk – mondta, miközben fél kezét maga előtt tartva, belelépett a sötétségbe. – Minek az? – kérdezte Apsalar, és gyorsan elsuhant mellette. Megfogta a fiú kezét. – Én látok. Ne engedd el a kezem! Ez elég nehéz volna, még akkor is, ha akarná, döbbent rá Sáfrány. De elég sok bőrkeményedést érzett azon a kicsi kézen. Eszébe jutott, mire is képes ez a nő, bár ettől egy kicsit zavarba jött. Tágra nyílt szemmel meredt a sötétségbe, és nem látott semmit. Hagyta, hogy a lány levezesse a lépcsőn. Simtal házának őrkapitánya savanyú arccal mérte végig Pálinkást és csapatát. – Azt hittem, mind barghasztok lesznek. – Ügetőhöz lépett, és a mellébe bökött. – Niganga, te félrevezettél engem, mert hagytad, hogy azt higgyem, mind egyfélék vagytok. Ügető halkan, komoran felmordult, mire a kapitány hátralépett, és a kardjához kapta a kezét. – Kapitány – szólt közbe Pálinkás. – Ha mind barghasztok lennénk... A férfi komor, keskeny arca felé fordult. – Akkor sosem lenne képes megfizetni minket – fejezte be a mondatot az őrmester, mosolyogva. Ügetőre pillantott. Niganga? A Csuklyás szakállára! – Niganga a helyettesem, kapitány. Nos, akkor tehát hova kell állnunk? – A szökőkutak mögé, egy vonalba – mondta a férfi. – Háttal a kertnek, ami egy kissé, hm, elvadult. Nem szeretnénk, ha a vendégek közül valaki eltévedne ott hátul, úgyhogy mindenkit udvariasan tereljenek vissza. Értették? És amikor azt mondom,
hogy udvariasan, akkor azt úgy is gondolom. Ha valaki megszólítja magukat, tisztelegjenek, és ha bármi gond van, irányítsák a reklamálót Stillis kapitányhoz, vagyis hozzám. Én is járőrözni fogok, de a házi őrök közül bárkit kérdeznek, az elirányítja magukat hozzám. – Értettük, uram – bólintott Pálinkás. A csapatához fordult. Muzsikus és Sunyi Ügető mellett álltak, és láthatóan izgatottak voltak. Mellettük Fürge Ben és Kalapács álltak, közelebb az utcához, és fejüket összedugva komoran beszélgettek. Az őrmester elkomorodott, amikor meglátta, hogy mennyire összerezzen Ben minden, keletről felhangzó mennydörgés után. Stillis kapitány még elmagyarázta, miként jutnak a termeken és a teraszon át a kertbe, aztán elrobogott. Pálinkás megvárta, míg a férfi látótávolságon kívülre ér, aztán Fürge Benhez és Kalapácshoz lépett. – Mi a baj? – kérdezte. Fürge Ben rémülten nézett rá. – Hallod ezt a nagy égzengést, őrmester? – kérdezte Kalapács. – Ez nem vihar. Parannak igaza volt. – Ez pedig annyit jelent, hogy már nincs sok időnk – mondta Pálinkás. – Nem értem, miért nem bukkant fel a Végrehajtó. Gondoljátok, hogy már menekülőre fogta a dolgot? Kalapács vállat vont. – Hát nem érted? – mondta Fürge, reszketeg hangon. Párszor nagy levegőt vett, aztán folytatta. – Az a lény ott, keleten, harcol. Hatalmas varázserőről van szó, és a baj az, hogy egyre közelednek a hangok, tehát a lény nyerésre áll. Ez pedig annyit jelent... – Hogy nagy bajban vagyunk – fejezte be helyette Pálinkás a mondatot. – Rendben, akkor az eredeti terv szerint folytatjuk a dolgot, egyelőre. Gyertek, pont oda osztottak be bennünket, ahová kerülni akartunk. Fürge, biztos, hogy Kalam és Paran megtalálnak bennünket? A varázsló felnyögött: – Megadtam a hely koordinátáit. – Remek. Akkor nyomás. Át a házon, és ne feledjétek, csakis előre nézünk. – Nagyon úgy fest, hogy napokig fog aludni – mondta Kalam. Felállt Balek ágya mellől, és a kapitány felé fordult. Paran megdörzsölte fáradtságtól vörös szemét. – Biztos, hogy adott nekik valamit – ismételte makacsul. – Csak lehet, hogy nem vették észre. Kalam megrázta a fejét. – Már mondta, hogy nem adott semmit. Mindenki végigkutatta a házat, keresték azt, amit mondtál, de az épület tiszta. Meg mi is. Most viszont jobb lenne, ha indulnánk. Paran talpra kecmergett. Fáradt volt, és tudta, hogy csak púp a csapat hátán. – Akkor viszont biztosan a villába megy – mondta, miközben felcsatolta a kardját. – Nos – mondta Kalam, úton az ajtó felé –, az jó, mert mi is oda megyünk. Ha megjelenik, akkor szépen levesszük, hiszen az elejétől fogva ezt akarod, nem?
– Jelenleg nem vagyok éppen valami nagy formában – mondta a kapitány, aki követte Kalamot. – Úgyhogy ha harcra kerül sor, biztosan én húzom a rövidebbet. Viszont számíthatsz rá, hogy meglepődik, amikor meglát engem, hiszen biztosan nem számít rá, hogy lát még, életben. Ez pedig egy pillanatnyi előnyt ad nekünk. – Mélyen a férfi sötét szemébe nézett. – Számold csak újra, tizedes. Kalam elvigyorodott: – Hallottam, Paran. Otthagyták a békésen hortyogó Baleket, és lesétáltak a földszintre. Amikor elmentek a pult mellett, Skorbut gyanakodva feléjük sandított. Kalam elsziszegett egy cifra káromkodást, aztán a pult felé fordult, és egy mozdulattal magához rántotta a csapost az ingénél fogva. Addig húzta a félelmében vinnyogó kocsmárost, míg az már teljesen a pulton feküdt, arcuk pedig csak pár centire volt egymástól. – Elegem van a várakozásból – morogta a merénylő. – Juttasd el ezt az üzenetet a város Merénylő Mesteréhez, nem érdekel, hogy miként csinálod. Csak csináld meg, méghozzá gyorsan. Az üzenet a következő: a Mestert életének legnagyobb összegű szerződése Lady Simtal kertjének hátsó falánál fogja várni. Ma éjjel. Ha a Liga vezetője csak fele olyan jó, mint ahogy mondják, akkor igazán könnyű lesz megdolgozniuk a pénzért. Vidd el az üzenetet, még akkor is, ha a háztetőről kell szétkürtölnöd, különben nagyon rosszul jársz, ha visszajövök! Paran csak bámult a tizedesre, és túl fáradt volt ahhoz is, hogy csodálkozzon. – Gyere, sürget az idő – mondta. Kalam megszorította a kocsmáros ingét, és a férfi szemébe nézett. – Remélem, nem pazaroltam hiába az időmet – mormogta, aztán elengedte a halálra rémült fickót. Egy maréknyi ezüstpénzt lökött elé. – Tessék, a fáradozásodért. Paran intett, a merénylő pedig búcsúzóul biccentett. Elhagyták a Főnix fogadót. – Még mindig követjük az utasításokat, tizedes? – Az a feladatunk, hogy ajánlatot tegyünk a Császárnő pénzén, kapitány – felelte Kalam. – Ha elfogadják az ajánlatot, és végre is hajtják a merényleteket, akkor Laseen kénytelen lesz perkálni, függetlenül attól, hogy dezertáltunk-e vagy sem. – Egy lebénított, védtelen város Dujeknek meg a hadseregének, és a Császárnő pénzén. Laseen fel fog robbanni a dühtől. Kalam elvigyorodott: – Ez az ő gondja, nem az enyém. A Szürkearcúak úgy siklottak némán az utca tömegében lámpáról lámpára, akár a kísértetek. Kezükben hosszú nyelű gyújtószerszámot tartottak. A részegek közül néhányan megölelték őket, és áldást mondtak rájuk. A Szürkearcúak, a város csuklyás, névtelen szolgái, válaszként meghajoltak, aztán továbbmentek. Kalam csak bámult rájuk, és összevonta a szemöldökét. – Valami baj van, tizedes? – kérdezte Paran. – Valami motoszkál a fejemben, de sajnos nem tudok rájönni, hogy mi a gond. De az biztos, hogy ezekkel a Szürkearcúakkal kapcsolatos a dolog. A kapitány vállat vont: – Gyújtogatják a lámpákat, és kész. Mehetünk?
Kalam felsóhajtott: – Persze. A fekete, fényezett hintó, melyet két szép szürke húzott, csak lassan jutott át a tömegen. Pár méterrel a kocsi előtt Baruk házi testőrei próbáltak a hintónak utat vágni a tömegen át. Ahol a szép szóval nem mentek semmire, ott a fegyverük lapját használták. A plüssborítású kocsibelsőben, az alkimista hangtompító varázslatainak köszönhetően, a tömeg kiáltozása csak távoli morajlásként hatott. Baruk leszegett fejjel üldögélt, tekintete – melyet eltakart a félmaszk – a vele szemben ülő Tiste Andiit fürkészte. Fürkész azóta, hogy a tervezett indulás előtt pár perccel megérkezett a házhoz, nem szólt egy szót sem. Baruk feje csaknem szétrobbant. A keleti dombokat varázslat hullámai remegtették meg, s a becsapódások a közelben lévő összes varázslót ökölcsapásként érték. Pontosan tudta, hogy mi a varázslat forrása. A sírkamra lakója közeledett a városhoz, s minden lépésnél összeütközésbe került Fürkész Anomander Tiste Andiijaival. Nagyon úgy tűnt, hogy Mammot kissé elszámolta magát. Nem napjaik voltak hátra, hanem csupán néhány óra. De miközben az Üregek harcoltak egymással, s a Jaghuta Zsarnok ereje nyilvánvalóan nagyobb volt, mint Fürkész mágusaié – hiszen közeledett, megállíthatatlanul, egy Omtose Phellack varázslat forgószelébe burkolózva –, a Hold Szülöttének Ura nyugodtan üldögélt a kocsiban. Lábát kényelmesen kinyújtotta, kezét az ölébe ejtette. Mellette a bársonyülésen heverő maszk igen finom munka volt, egyedi darab, bár kissé ijesztő. Más körülmények között Baruk csak mosolygott volna rajta, és megcsodálja a míves kidolgozást, de most gyanakodva vette szemügyre. Az álarcban egy titok rejlett, valami, ami a viselője természetéről árulkodott. De Baruk nem jött rá, mi ez a titok. Turban Orr megigazította a sólymot ábrázoló maszkját, és megállt a házba vezető széles lépcsősor előtt. Hallotta, hogy egy újabb kocsi érkezik a házhoz. Megfordult. Az ajtó felől valaki közeledett felé. Lady Simtal szólalt meg mellette. – Örültem volna, ha megüzened valamelyik szolgával, hogy megérkeztél, tanácstag. Engedd meg, hogy magam vezesselek be a terembe. – A nő belekarolt a szeretőjébe. – Egy perc – mormogta Turban Orr. Az alakot nézte, aki az újonnan érkezett kocsiból tűnt elő. – Ez az alkimista hintója – mondta –, de ez nem Baruk, igaz? Lady Simtal odanézett: – Szentséges Trake! – suttogta. – Ez meg ki a csuda lehet? – Baruk vendége – közölte Orr szárazon. Simtal megszorította a karját. – Erre magamtól is rájöttem, drága barátom. Inkább azt mondd meg, láttad már ezt az alakot valaha? A férfi vállat vont: – Álarcot visel. Ugyan honnan tudhatnám? – Turban, mondd csak, hány olyan embert ismersz, aki több mint két méter magas, és egy kétkezes kardot visel a hátára kötve? – A nő hunyorgott. – Gondolod, hogy az a fehér haj is a maszk része?
A tanácstag nem válaszolt. Figyelte, ahogy Baruk is előtűnt az idegen mögött a kocsiból. Az alkimista egy egyszerű, ezüstberakásos félálarcot viselt, mely éppen csak a szemét takarta el. Nyilván ezzel is azt akarta kifejezni, hogy megveti a kétszínűséget. Turban Orr morgott magában, és pontosan tudta, hogy feltevései az alkimista hatalmát és befolyását illetően helyesek voltak. Tekintete ismét az idegenre tévedt. Az álarca fekete sárkány fejét ábrázolta, melyre finom művű ezüstdíszítéseket lakkoztak gondos kezek. A sárkány arckifejezése valahogy... sunyinak tűnt. – Nos? – kérdezte Simtal. – Egész este itt kint fogunk ácsorogni? Egyébként hol a kedves feleséged? – Beteg – mondta a férfi szórakozottan. Rámosolygott Simtalra. – Bemutatkozunk az alkimista kísérőjének? Nem tudom, említettem-e már, hogy fantasztikusnak találom a jelmezedet. – Nem, még nem mondtad – felelte a nő. – A fekete párduc szerepét pont neked találták ki, drága hölgy. – Ó, igazán nagyon kedves vagy – mondta a nő csábító hangon, miközben Baruk és vendége a járdán feléjük igyekeztek. Elengedte a tanácstag karját, és előrelépett. – Jó estét, Baruk alkimista. Üdvözlöm – tette hozzá a fekete sárkány felé fordulva. – Igazán lenyűgöző maszk. Találkoztunk már valahol? – Jó estét, Lady Simtal – mondta Baruk, és mélyen meghajolt. – Turban Orr tanácstag, üdvözlöm. Engedjék meg, hogy bemutassam – habozott, de a Tiste Andii ragaszkodott hozzá, hogy a saját nevén mutassa be, így kimondta – Lord Fürkész Anomandert, aki látogatóba érkezett városunkba. – Az alkimista reszketve várta, hogy a tanácstag felismeri-e a nevet. Turban Orr formálisan meghajolt. – A Tanács nevében is, üdvözlöm városunkban, Lord Fürkész Anomander. Baruk megkönnyebbülten felsóhajtott. Úgy látszik, a költők és tudósok ugyan jól ismerik Fürkész nevét, a tanácstagok viszont még sosem hallottak róla. – Gondolom, a címéhez birtok is tartozik? – kérdezte Orr, majd amikor a fekete sárkány tekintete felé fordult, kicsin múlt, hogy hátra nem ugrott ijedtében. Sötétkék szempár szegeződött rá. – Birtok? Igen, tanácstag, valóban nemesi címmel bírok. De a cím tiszteletbeli, a népem adományozta nekem, nagyrabecsülése jeleként. – Fürkész tekintete továbbsiklott Simtalra. – Úgy látom, hölgyem, az estély igazán remekül alakul. – Valóban – nevetett a hölgy. – Jöjjenek, és mulassanak jól. Baruk ismét megkönnyebbülten felsóhajtott. Murilliónak el kellett ismernie, hogy a Kruppe által választott maszk tényleg tökéletesen illett hozzá. Azon kapta magát, hogy elvigyorodik a tollakkal díszített, pávát ábrázoló maszk mögött – annak ellenére, hogy nagyon ideges volt. A nyitott ajtó mellett állt, mely a teraszra és a kertbe vezetett, egyik kezében egy pohár könnyű bort tartott, másik kezét pedig az övébe dugta. Relik ott állt mellette, és karba tett kézzel a falhoz támaszkodott. Maszkja catlin tigrist ábrázolt, Trake isten vonásait utánozta. Murillió tudta, hogy a merénylő a fáradtság miatt támaszkodik, nem másért. Ismét eszébe villant, hogy talán mégis őrá
marad a párbaj. A merénylő hirtelen megmerevedett, tekintete a velük szemben lévő bejáratra tapadt. Murillió felágaskodott, hogy átlásson a tömeg felett. Ott volt a sólyom. – Az bizony Turban Orr – mormogta. – Kik azok ott mellette? – Simtal – felelte Relik fojtott hangon. – Meg Baruk, és egy sárkánymaszkos, nagy batár ember... fegyverben. Murillió idegesen felnevetett. – Baruk? – mondta. – Reméljük, hogy nem ismer fel minket. Egy perc alatt rájönne, hogy miben mesterkedünk. – Nem számít – mondta Relik. – Nem fogja megakadályozni. – Talán igazad van. – Aztán Murillió kis híján eldobta a poharát. – A Csuklyás lehelne rá! Relik is felszisszent: – A fenébe! Nézd csak, ez pont feléjük tart. Lady Simtal és Turban Orr elnézést kértek, és ellejtettek. Baruk és Fürkész kettesben maradtak a terem közepén. Az emberek elmentek mellettük, néhányan biccentettek Baruk felé, de mind megtartották a tisztes távolságot. Simtal köré sereglettek, aki a csigalépcső aljában állt, és kérdésekkel bombázták őt Fürkész Anomanderrel kapcsolatban. Egy alak közeledett Baruk és Fürkész felé. Kicsi volt, kövér, kopott piros kabátot viselt, mindkét kezében egy-egy halom ragadós süteményt tartott. Arcát puttóálarc fedte, a mosolygó nyitott száj szélén cukormáz és morzsák látszottak. Útja feléjük nem volt zökkenőmentes, folyton akadályokba ütközött, és szlalomozva, sűrű bocsánatkérések közepette verekedte át magát a tömegen. Fürkész felfigyelt az idegenre. – Kíváncsinak látszik, nem igaz? – kérdezte. Baruk felkuncogott. – Dolgozott nekem – mondta –, és én is dolgoztam neki. Fürkész Anomander, íme az ember, akit úgy ismernek, hogy az Angolna. Ő Darujhisztán leghatalmasabb kémje. – Viccelsz? – Nem. Megérkezett Kruppe, hullámzó mellkassal, lihegve. – Baruk mester! – fújtatott. – Micsoda meglepetés, hogy pont itt futunk össze. – A puttóarc Fürkész felé fordult. – A haj különösen finom részlet, uram. Igazán kiváló. Nevem Kruppe, uram. Első Kruppe. – Egy süteményt emelt a szájához, és egy falással eltüntette. – Ez itt Fürkész Anomander, Kruppe. Kruppe élénken bólintott, aztán nagyot nyelt. – Hát persze! Akkor viszont valószínűleg már nagyon is hozzászoktál ehhez a nézőponthoz, uram. Kruppe igazán irigyli azokat, akik mindenki más fölött ellátnak. – Igazán könnyű abba a hibába esni, hogy aki alattunk van, azt rögtön kicsinek és jelentéktelennek tekintjük – felelte Fürkész. – Úgy is mondhatjuk, hogy ez a madártávlat nagy hátránya.
– Kruppe elismeri, hogy igazán kedves ez a szójáték. De ugyan ki vitatná, hogy egy sárkány sorsa messze az egyszerű emberek élete felett áll? Kruppe csupán találgathat, vajon milyen érzés lehet repülni, érezni a magaslati levegő illatát, a szél erejét, a rohanó nyulakat lesni alant, ahogy a repülő árnyék föléjük ér, és elsötétedik kicsinyke látómezejük. – Drága Kruppe – sóhajtotta Baruk. – Ez csak egy álarc. – Az élet nagy iróniája – jelentette ki Kruppe, krémes kezével hadonászva –, hogy az ember mindig elsiklik a részletek felett, hagyja magát félrevezetni a lényegtelen részletek által, és sosem veszi észre azt, ami éppen az orra előtt van. Vagy Kruppe talán téved, ismét? Tudhat az angolna úszni? Hurrá, Kruppe kedvenc tartózkodási helyei pont az ilyen zavaros vizek, s szeme elkerekedik a csodálkozástól! – Túlzott lendülettel meghajolt, Barukra és Fürkészre morzsák egész esőjét zúdítva, aztán elvonult. Közben tovább beszélt. – Kruppe azt gyanítja, hogy a konyhában folyó műveletek ellenőrzést kívánnak... – Igazán illik rá az Angolna név – mondta Fürkész mosolyogva. – Igazi lecke mindannyiunknak, nem igaz? – Dehogynem – helyeselt Baruk. Válla hirtelen beesett. – Muszáj innom valamit. Hozhatok neked is? Ha megbocsátasz... Turban Orr a falnak támaszkodott, tekintete a tömeget fürkészte. Nehezen tudott feloldódni. Az elmúlt hét igen mozgalmasan telt. Még mindig csak várta a jelentést a Merénylők ligájától, hogy Balek meghalt. Nem vallott rájuk, hogy ilyen lassan hajtsanak végre egy megbízást, pedig egy részeget megkéselni igazán nem olyan bonyolult feladat. Vadászata a kém után, aki beférkőzött a köreibe, zsákutcába jutott, de még mindig meg volt róla győződve, hogy létezett egy ilyen személy Különösen Lim halála után vette észre, hogy minden egyes megmozdulása akadályba ütközik a Tanácsban, bár a dolog sosem irányult konkrétan rá, és nem tudott egyetlen konkrét személyt sem megnevezni, akit felelősségre vonhatott volna ez ügyben. De a nyilatkozat ügye lassan végleg zátonyra futott. Ma reggel végre döntésre jutott, és cselekedett is. Legmegbízhatóbb és legügyesebb kémje már úton volt, éppen a Gadrobi-dombságban járhatott valahol, talán a viharban. A kereskedők útján ment, Palás felé. A Birodalomba. Turban Orr tudta, hogy a malazák már megindultak. Nem volt Darujhisztánban senki, aki képes lett volna őket megállítani. A Hold Ura pedig egyszer már vereséget szenvedett velük szemben, Palásnál. Miért alakulna most másként a helyzet? Nem, eljött az ideje, hogy biztosítsa saját pozícióját arra az időre, amikor ideér a Birodalom. Sőt, talán még egy magasabb beosztásra is számíthat, a hathatós közreműködésért cserébe. Tekintete újra meg újra megállapodott egy őrön, aki a csigalépcső mellett állt. A férfi ismerős volt neki valahonnan – nem az arca, hanem az, ahogyan állt, ahogy a vállát tartotta. Lehet, hogy a fickó a Méltóságok Csarnokánál szokott lenni szolgálatban? Nem, hiszen a városiak egyenruháját viselte, míg a Méltóságok Csarnokában az Elitek szoktak őrködni. Turban Orr arca a sólyommaszk mögött még jobban elkomorodott. Aztán az őr megigazította a sisakját, és Turban Orr levegő után kapott. Egész súlyával a falhoz dőlt, annyira megrázta a hirtelen felismerés, hogy
remegni kezdett. A Zsarnok Barbakánja! Annyi éjjel, napról napra, hosszú éveken át, ez az őr tanúja volt az éjszakai sétáinak, ellenségek és szövetségesek társaságában. A kém állt előtte. Kiegyenesedett, és fél kézzel a párbajtőre markolatáért nyúlt. Nem kérdez semmit, a fenébe Simtal érzékenységével – a fenébe ezzel az egész ünnepséggel. A bosszú gyors lesz és azonnali. Nem állíthatja meg senki. Tekintetét a gyanútlan őrre szegezve, Turban Orr elindult. Egy erős vállnak ütközött, és hátratántorodott. Egy tigrismaszkos, nagydarab fickó fordult felé. Orr bocsánatkérést várt, de a fickó csak hallgatott. Megpróbálta kikerülni az idegent. A férfi karja megállította. Turban Orr elkáromkodta magát, amikor a kesztyűs kéz vörösbort öntött az ingére. – Idióta! – fortyant fel. – Én Turban Orr tanácstag vagyok! El az utamból! – Tudom, hogy ki vagy – mondta a férfi halkan. Orr megbökte a férfi mellkasát. – Hagyd magadon azt a maszkot, hogy később tudjam, kit rúgjak seggbe. – Én nem is vettem észre, hogy rajtad van maszk – mondta hidegen, gúnyosan az idegen. – Biztosan az orrod tévesztett meg. A tanácstag szeme összeszűkült. – Ennyire meg akarsz halni? – kérdezte. – Nem bánom, segíthetek éppen. Pár perc múlva. Most azonban... – Keze a párbajtőr markolatára szorult, és elindult volna. – Én nem várok senki ember fiára – mondta Relik Nom. – Főleg nem egy ilyen kis kakaskára, aki úton-útfélen bizonygatja, hogy micsoda férfi. Ha van merszed párbajozni, akkor menjünk, és ne vesztegessük az időnket fecsegéssel. Turban Orr remegett a dühtől. Hátralépett, és szembenézett Relikkel. – A neved? – kérdezte durva hangon. – Nem vagyok köteles bemutatkozni, tanácstag. Turban Orr felemelte a kezét, és a tömeg felé fordult. – Kedves vendégsereg! Váratlan látványosságot jelentenék be! – A beszélgetés elhalkult, és mindenki a tanácstag felé fordult. Folytatta. – Egy bolond megsértett engem, barátaim. És ugyan mikor hagyta az ilyesmit Turban Orr megtorlás nélkül? – Párbaj! – kiáltott fel valaki. Izgatott morajlás futott végig a tömegen. Turban Orr Relik Nomra mutatott. – Ez a férfi, aki Trake arcmását meri viselni, hamarosan halott lesz. Nézzétek csak meg őt alaposan... már most is félig hulla szegény – Hagyjuk a locsogást – vágott közbe Relik. A tanácstag levette az álarcát, előtűnt vigyorgó arca. – Ha képes lennék ezerszer is megölni téged, még az sem jelentene tökéletes bosszút. De csak egyszer ölhetlek meg, így hát kénytelen vagyok ezzel beérni. Relik levette a maszkját, és a foltos szőnyegre dobta. Sötét szeme hidegen végigmérte a tanácstagot. – Eléggé felhúztad már magad? – Lehullott az álarc, és még mindig ismeretlen az arcod – mondta Orr. – Hát legyen. Keress magadnak egy segédet! – Eszébe villant valami, és a tömeg felé fordult. Annak, hogy kit választ segédjéül, politikai jelentősége is lesz, feltéve, ha az illető elfogadja a felkérést. De ebben a tömegben nagy ostobaság volna nemet mondani egy
ilyen kérésre. – Én magam nagyon örülnék, ha Esztraiszián D'Arle tanácstag megtisztelne azzal, hogy a segédem lesz. A farkas döbbenten felnézett. Két nő állt mellette, az egyik még szinte gyerek. D'Arle felesége kallouzi fátylas asszonynak volt öltözve, míg a lánya – botrányos módon – barghaszt harcosnőnek öltözött, vagy inkább vetkőzött. Mind a lány, mind az anyja, a férfi fülébe sutyorogtak. D'Arle előrelépett. – Megtiszteltetés számomra – mondta az ilyenkor illendő igenlő választ. Turban Orr győzedelmesen elmosolyodott. Az, hogy a párbajban ez az erős ellenfél mellé állt, eléggé megzavarja és megrettenti majd Orr jelen lévő tanácsbeli ellenségeit. Elégedett volt magával. Visszafordult ismeretlen kihívója felé. – És ki lesz a te segéded? A teremben csend lett. – Nincs sok időm – mondta Lady Simtal halkan. – Hiszen az estély háziasszonyaként... – Kötelességed kielégíteni a vendégeid kívánságait – mormogta a férfi. Kinyújtotta a kezét, és félretolta a Simtal arcába omló fürtöket. – Azt hiszem, te igazán kifogástalanul végzed a dolgodat. A nő elmosolyodott, és az ajtóhoz lépett. Rátolta a reteszt, aztán a férfi felé perdült. – Talán lenne egy félórácskám. A férfi az ágyhoz lépett, és levette a bőrkesztyűjét. – Biztos vagyok benne, hogy ez a harminc perc igazán kellemes lesz, és minden egyes perc élvezetesebb lesz, mint az előző. Lady Simtal az ágy mellé lépett. – Azt hiszem – suttogta, miközben a férfi nyaka köré fonta a karját, és magához húzta a fejét –, nincs más választásod, mint hogy közöld Lim özvegyével a rossz híreket. – Ajkát a férfi szájához érintette, aztán végigfuttatta nyelvét a szájzugában. – Hm? Milyen rossz hírekre gondolsz? – Ó, hát természetesen arra, hogy sokkal jobb szeretőt találtál magadnak őhelyette. – Nyelve a férfi füléhez ért. Hirtelen elhúzódott, és kutatóan a férfi szemébe nézett. – Hallod? – kérdezte. A férfi átkarolta és közelebb vonta: – Mit kellene hallanom? – Hát ez az – mondta Simtal. – Hirtelen mindenki elhallgatott odalent. Jobb volna, ha... – Biztosan kimentek a kertbe – mondta a férfi meggyőzően. – Csak múlnak a percek, drága hölgy. A nő habozott, aztán elkövette azt a hibát, hogy hagyta, hogy a férfi magához rántsa. Lady Simtal szeme elkerekedett. Légzése felgyorsult. – Akkor mit csinálunk még mindig ruhában? – kérdezte elfulladó hangon. – Igazán jó kérdés – mormogta Murillió, és az ágyra húzta a hölgyet. A Turban Orr kérdését követő csendben Baruk azon kapta magát, hogy előlépni készül. Jól tudta ugyan, hogy ez a cselekedet mit jelent, de felkészült rá. Relik Nom
azért volt itt, hogy megbosszuljon egy nagy igazságtalanságot. Ráadásul a férfi jó barát volt, és közelebb állt Barukhoz, mint akár Kruppe, akár Murillió. A foglalkozására nézve, meglepő módon becsületes fickó is volt. Turban Orr pedig Lady Simtal utolsó kötelékét jelentette a hatalomhoz. Ha a férfi meghal, Simtalnak befellegzett. Baruk és mágustársai a T'orrud szövetségben nagyon örültek volna annak, ha Balek visszatér a tanács tagjainak sorába. Turban Orr halála pedig nagy megkönnyebbülés volna. Több múlott ezen a párbajon, mint ahogy azt Relik gondolta. Az alkimista megigazította a ruháját, és nagy levegőt vett. Egy hatalmas kéz zárult a felkarjára, és mielőtt Baruk egy szót is szólhatott volna, Fürkész Anomander előrelépett. – Felajánlom szolgálataimat párbajsegédként – mondta hangosan. Tekintete találkozott Relikével. A merénylő egy pillantással sem árulta el magát, rá sem nézett Barukra. Fürkész ajánlatát egy bólintással elfogadta. – Talán a két idegen ismeri egymást – ravaszkodott Turban Orr. – Még sosem láttuk egymást – mondta Fürkész. – De magam is igen idegesítőnek találom az állandó beszélhetnékjét, Tanácstag. Szeretném elkerülni, hogy tanácstermi tárgyalást csináljon abból, ki legyen ellenfele segédje. Kezdhetjük? Turban Orr vezetésével indultak ki a teraszra, Esztraiszián D'Arle ment közvetlenül mögötte. Ahogy Baruk megfordult, hogy kövesse őket, ismerős erők áramlását érezte maga mellett. Odafordította a fejét, és hátrahőkölt. – Jóságos isten, Mammot! Hol szerezted ezt a nevetséges maszkot? Az öregember a szemébe nézett, aztán elfordította a tekintetét. – Azt hiszem, egészen hűen utánozza a jaghuták vonásait – mondta halkan. – Bár az agyarakat egy kicsit nagyobbra is tervezhették volna. Baruk megrázkódott: – Sikerült az unokaöcséd nyomára bukkanni? – Nem – felelte Mammot. – Már nagyon aggódom miatta. – Nos – mormogta az alkimista, miközben elindultak a többiek után kifelé –, reménykedjünk, hogy Oponn szerencséje a fiú mellett marad. – Igen, reménykedjünk – felelte Mammot. Pálinkás szeme elkerekedett, amikor meglátta a teraszra kiözönlő tömeget. Muzsikus lépett mellé. – Párbaj lesz, őrmester – mondta. – Az a borfoltos ingű pasas az egyik, egy tanácstag, valami Orr. A másik embert senki sem ismeri. Ott van, ő az, az a nagydarab a segédje. Az őrmester keresztbe tett karral a szökőkút egyik kőszobrának támaszkodva álldogált, de amikor meglátta a sárkánymaszkos, magas alakot, majdnem belezuhant a vízbe meglepetésében. – A Csuklyás leheljen rá! – szitkozódott. – Nem ismerős valahonnan ez a hosszú, ezüstszín haj? Az utász elkomorodott.
– A Hold Szülötte – szisszent fel Pálinkás. – Ez az a mágus, aki a Hold ajtajában állt, és csatázott Tajszkrennel. – Cifra káromkodások egész sorát eresztette meg, aztán hozzátette. – És ő nem halandó. Muzsikus feljajdult: – Tiste Andii. Megtalált minket a szemét. Ezt fújhatjuk! – Kuss! – Pálinkás lassan magához tért az első meglepetéséből. – Sorakoztass fel mindenkit úgy, ahogy az a Stillis kapitány kérte. Vissza a fákhoz, fegyver a kézbe. Nyomás! Muzsikus elrohant. Az őrmester figyelte, ahogy az utász végigjárja a csapat tagjait. Hol a pokolban lehet Paran és Kalam? Elkapta Fürge Ben tekintetét, és magához intette őt. – Muzsikus elmondta, hogy miről van szó – mondta Fürge. Közelebb hajolt. – Lehet, hogy nem veszitek túl sok hasznomat. Az a sírlakó elég gonosz hullámokat ereget magából. Úgy érzem, rögvest szétrobban a fejem – halványan elmosolyodott. – Nézz csak körül. Könnyen megláthatod, hogy kik a mágusok a tömegben, mindegyik betegnek látszik. Ha mind megnyitnánk az Üregünket, az szép lenne. – Miért nem teszitek hát? A varázsló vágott egy grimaszt. – Az a jaghuta állat észrevenne minket, mintha világító jel lenne a homlokunkon. És a gyengébbeket biztosan elragadná... még ilyen távolságból is képes lenne rá. Abból pedig csúnya dolog kerekedne. Pálinkás figyelte, ahogy a vendégek szépen felsorakoznak a terasz két oldalán. – Egyeztess Muzsikussal és Sunyival – mondta. Közben tekintete a Tiste Andiit fürkészte. – Legyen náluk kéznél minden, ha esetleg bajba keverednénk. Mert akkor ennek a villának égnie kell, méghozzá nagy lángon, és sokáig. Kell valami figyelemelterelés, hogy fel tudjuk robbantani a kereszteződéseket. Ha készen állnak, csak bólintsanak. – Rendben – Fürge Ben elsietett. Pálinkás felmordult meglepetésében, amikor egy fiatalember ellépett mellette. Arcát álarc fedte, és tolvajnak volt öltözve. – Elnézést – mondta a fickó, aztán eltűnt a tömegben. Az őrmester csak bámult utána, aztán visszanézett a kert felé. Hogy a fenébe juthatott be a srác, amikor ők lezártak minden utat? Meg mert volna rá esküdni, hogy átfésülték az erdős részt. Gyanakodva meglazította a kardját a tokban. Sáfránynak fogalma sem volt, miféle jelmezt viselhet Challice D'Arle, így aztán felkészült rá, hogy sokáig fog keresgélni. Apsalart a hátsó falnál hagyta, és érzett is emiatt némi bűntudatot, bár a lány láthatóan könnyen vette a dolgot. De ettől Sáfrány csak még rosszabbul érezte magát. Miért volt hozzá a lány ilyen kedves? A tömeg furcsa elrendezésére alig figyelt fel, annyira lekötötte a keresés. Egy olyan arcot keresett, amely nagyjából másoknak a mellkasáig érhet. Mint később kiderült, feleslegesen aggódott, hiszen Challice jelmeze egy cseppet sem titkolta viselője kilétét. Sáfrány két nagyobbacska házi őr között találta magát. Vele szemben, egy idősebb nővel, aki valószínűleg az anyja lehetett, ott állt Challice. Tekintetük egy
magas, komor tekintetű férfira tapadt, aki a tömeg közepén lévő tisztás egyik végében volt, egy másik férfival egyetemben, aki éppen a kesztyűjét húzta. Sáfránynak lassan leesett, hogy egy párbajra készülődnek. Átpréselte magát a két őr között, és egy nyaktörést kockáztatva, a másik párbajozót kereste tekintetével. Először azt hitte, az a nagyon magas idegen az, sárkánymaszkkal az arcán, kétkezes karddal a hátán. De aztán meglátta Relik Nomot. Megbökte a tőle balra álló őr oldalát. – Az ott nem Turban Orr tanácstag, kérem? – kérdezte. – De igen – felelte a férfi, furcsán feszült hangon. Sáfrány felnézett, és látta, hogy a pasasnak sápadt az arca, és verejték csorog a homlokáról. Különös, gondolta. – És hol van Lady Simtal? – kérdezte közömbös hangon. – Nem találja senki – felelte az őr, sokkal nyugodtabb hangon. – Különben már régen leállította volna ezt az egészet. Sáfrány bólintott: – Hát igen – mondta. – Relik fog nyerni. Az őr kutatóan nézett rá: – Ismered a pasast? – Hát... Valaki hátulról megkopogtatta a vállát. Sáfrány megperdült, és egy festett puttóarcot látott maga előtt. – Drága fiam, Sáfrány! – mondta a puttó. – Micsoda ötletes jelmez! – Kruppe? – Talált, süllyed! – felelte Kruppe. A festett fa álarc az őr felé fordult. – Ó, drága uram, van számodra egy írásos üzenetem – Kruppe egy tekercset csúsztatott a fickó kezébe. – Egy régi hódolód küldi. Sáfrány elvigyorodott. Ezek az őrök piszok mázlisták voltak, a nemes hölgyek ragadtak rájuk. A Kör Megszakítója elvette a tekercset, és lebontotta róla a selyemszalagot. Nem is egyszer érezte az este folyamán, hogy Turban Orr figyeli őt. Először bent, a főteremben, ahol a tanácstag már el is indult felé, aztán itt, kint is, miközben a többiek azon vitatkoztak, hogy kinek kellene levezényelnie a párbajt. A Kör Megszakítója azon imádkozott, hogy Relik ölje meg a tanácstagot. Érezte, hogy remeg a félelemtől, s reszketeg kézzel tartotta az Angolna üzenetét. Eljött annak az ideje, hogy a Kör Megszakítója visszavonuljon a munkából. A kört tehát kipótoltuk, drága, hű barátom. Bár sosem láttad szemtől szembe az Angolnát, hosszú éveken át te voltál a jobbkeze, és most megérdemled, hogy végre nyugalomba vonulhass. De ne hidd, hogy az Angolna csak így, egyszerűen istenhozzádot mond neked. Ez nem az ő stílusa. A levél alján látható pecsét utat nyit előtted Dhavranba, ahol az Angolna hű segédei már vásároltak neked egy házat és egy tisztességes címet is. Hamarosan egy másik világba kerülsz, amelynek megvannak a maga játékszabályai. Bízz meg új szolgáidban, ez ügyben, de más téren is. Még ma éjjel menj a Dhavran kereskedők dokkjához, a Tóparti mólóra. Az Enskalader nevű hajót kell keresned. Mutasd meg a pecsétet a fedélzeten lévő embereknek – mind az Angolna szolgái.
Eljött hát az idő, Kör Megszakítója. A kör bezárult. Baruk idegesen kinyújtotta a karját. – Ebből elég! – kiáltotta. – Majd én levezénylem ezt a párbajt, és minden felelősséget magamra vállalok. Én kiáltom ki a győztest. Mindkét fél elfogadja az ajánlatomat? Turban Orr bólintott. Ez még jobb annál is, hogy Esztraiszián a segédje. Szép győzelem lesz, ha Baruk kiáltja majd ki nyertesnek. – Elfogadom – mondta. – Én is elfogadom – mondta Relik, majd maga köré vonta rövid köpönyegét. Hirtelen széláramlat kapaszkodott bele a kert fáinak lombjába. Kelet felől érkezett. A dombságnak a város felőli oldaláról mennydörgés hallatszott. A nézők egy része láthatóan egészen elsápadt. Turban Orr elvigyorodott, és kilépett a tisztásra. Levelek roppantak a talpa alatt – olyan volt, mintha kis csontokon taposna. – Még mielőtt esni kezd – mondta. A csatlósai ezen jót hahotáztak. – Persze, talán érdekesebb lenne, ha kicsit elhúznánk a dolgot. Egy sebecske itt, egy sebecske ott. Apránként szedjem őt darabokra? – Amikor a tömeg lelkendezve felmordult, rosszallóan összevonta a szemöldökét. – Túlságosan vérszomjasak vagytok, barátaim! Szegény hölgyek, még a végén elcsúsznának tánc közben a vértől sikamlós köveken! Gondoljunk a kedves háziasszonyunkra is... – De vajon hol lehet Simtal? Fantáziája egy képet vetített elé válaszként. Elkomorodott. – Döntöttem hát – mondta hidegen. – Gyors leszek. A tanácstag előhúzta a fegyverét, és a kagyló és a díszes markolat közötti részen rögzítette kesztyűje bőrszíját. Végignézett a tömegben az arcokon, most is árulkodó arckifejezéseket keresett – voltak barátai, akik valójában az ellenségei voltak, és ellenségei, akik a barátaivá válnak, s elég sok múlott a következő percek történésein. Így később majd fel tudja idézni az arcokat, és nyugodtan kielemezheti, hogy ki mit gondolhatott. Elfoglalta a helyét. Ellenfele vagy három méterre állt tőle, s mindkét kezét a köpönyegébe rejtette. Nyugodtnak látszott, arcán szinte unottnak mondható kifejezés ült. – Ez meg mi? – kérdezte Orr. – Hol a fegyvered? – Készen állok – felelte Relik Nom. Baruk a két párbajozó között helyezkedett el, tőlük kicsit kijjebb. Arca sápadt volt, mintha megbetegedett volna. – Esetleg valami észrevétel a segédek részéről? – kérdezte halkan. Fürkész nem mondott semmit. Esztraiszián D'Arle megköszörülte a torkát. – Kijelentem, hogy ellenzem ezt a párbajt, mert könnyelmű cselekedetnek tartom. – Turban Orr-ra nézett. – Úgy látom, a tanácstag nem tartja fontosnak, hogy ilyen vészterhes időkben megőrizze testi épségét. Ha meghal – a magas férfi most Relik felé fordította a fejét –, akkor ígérhetem, hogy a D'Arle-ház részéről nem várható bosszú. Uram, ettől nem kell tartania. Relik meghajolt. Turban Orr mosolya megkeményedett. A szemét ezért még megfizet, fogadkozott. Támadóállásba helyezkedett, és várta, hogy megkezdődjék a párbaj.
– Hallottuk szavaid, Esztraiszián D'Arle – mondta Baruk. Az alkimista előhúzott egy zsebkendőt, és a földre dobta. Turban Orr előreugrott, méghozzá olyan gyorsan, hogy mire a zsebkendő földet ért, fegyvere már teljes hosszában előrenyúlt. Látta, hogy ellenfele bal kézzel hárítja a döfést, felfelé, aztán kifelé téríti a párbajtőr hegyét egy ívelt pengéjű késsel. A hárítás tökéletes volt, de Orr egy pillanat múlva már ismét támadott, méghozzá a fickó törzse felé. Nem is volt ideje észrevenni a másik kést. Relik kicsit oldalra dőlt, a jobb kezében lévő késsel elhárította a tanácstag támadását, aztán gyorsan előrelépett, s a bal kezében tartott késsel egyetlen gyors mozdulattal, elvágta Orr torkát. Ezután kegyelemdöfésként a másik kést a tanácstag mellébe döfte. Turban Orr oldalra tántorodott, kardja a kőre esett, és a nyakán tátongó sebhez kapta a kezét. A mozdulat azonban már csak az idegek játéka lehetett, hiszen a szívét ért döfés azonnal végzett vele. A földre zuhant. Relik hátralépett, és ismét a köpönyege alá rejtette a fegyvereit. – Ezer halál sem lett volna elég nagy büntetés azért, amit tettél – suttogta olyan halkan, hogy csak Baruk és Fürkész hallhatta. – De megelégszem ezzel az eggyel is. Baruk közelebb lépett, és már majdnem meg is szólalt, amikor Fürkész a karjára tette a kezét. Oldalra pillantott, és látta, hogy D'Arle közeledik feléjük. A tanácstag gyanakodva nézett Relikre. – A stílusából ítélve, kedves uram, arra kell gondolnom, hogy egy nyilvános kivégzésnek lehettünk a tanúi. De persze még a Merénylők Ligája sem olyan vakmerő, hogy nyíltan kövessen el egy gyilkosságot. Tehát nincs más választásom, mint hogy a gyanúmat megtartsam magamnak. Így is teszek. Jó éjt, uraim. – Megfordult, és elment. – Azt hiszem, ez egy meglehetősen egyenlőtlen küzdelem volt – jegyezte meg Fürkész Anomander. Egy csomó ember sereglett Turban Orr holtteste köré. Az emberek csalódottan morogtak. Baruk látta Relik arcán a hideg elégedettséget. – Elvégezted hát, Relik – mondta halkan. – Most már hazamehetsz. Egy nagydarab, kerek, arannyal szegett élénkzöld ruhát viselő nő lépett melléjük. Nem volt rajta álarc. Megnyerően Barukra mosolygott. – Üdvözletem az uraknak – mondta. – Érdekes időket élünk, igaz? – Egy személyi szolga állt mögötte, aki egy kis kocsin vízipipát cipelt. Relik meghajolt, hátralépett, majd diszkréten távozott. Baruk felsóhajtott. – Üdv, Derudan. Engedd meg, hogy bemutassam Fürkész Anomander urat. Fürkész, ő itt Derudan boszorka. – Kérem, nézze el nekem, hogy álarcban vagyok – mondta Fürkész a nőnek. – Azt hiszem, jobb, ha magamon hagyom. Derudan orrából füst bodorodott elő. – A társaim szintén osztják nyugtalanságomat, igaz? Érezzük, hogy közeleg a vihar, és bár Baruk egyfolytában csak nyugtatgat bennünket, az esélyeink elég rosszak, igaz? – Ha a szükség úgy hozza – mondta Fürkész –, akkor személyesen veszem kézbe az ügyet. De nem hiszem, hogy a falakon túli veszély lenne a legnyugtalanítóbb ebben a
pillanatban. Csak egy feltevés, boszorka. – Azt hiszem – vágott közbe Baruk –, mindketten boldogan meghallgatnánk a sejtéseidet, Fürkész. A Tiste Andii habozott, aztán megrázta a fejét. – Nem volna bölcs dolog. Az ügy jelenleg még túl friss ahhoz, hogy beszélhessek róla. De ennek ellenére, még itt maradok. Baruk dühös morgása hallatán Derudan csak legyintett. – Valóban szokatlan érzés a T'orrud számára, hogy bajban van, ugye? Az is igaz, hogy ennyi veszély között mindenhonnan árulást várunk, széthúzást, mi? A Császárnő nem ostoba. A magam részéről tökéletesen megbízom benned, Fürkész. – Baruk felé fordult, mosolyogva. – Beszélnünk kellene, alkimista – mondta, karját az alkimista köré fonva. Fürkész meghajolt. – Örülök, hogy megismerhettelek, Derudan. – Figyelte, ahogy a boszorka és az alkimista kart karba öltve eltávolodnak tőle, nyomukban a vízipipát cipelő szolgával. Kruppe megállított egy szolgát, aki ízletesnek látszó süteményeket vitt el mellette. Találomra elvett kétmaréknyi édességet, aztán visszafordult, hogy folytassa megkezdett beszélgetését Sáfránnyal. Megtorpant. A fiú felszívódott. A tömeg még mindig a teraszon topogott, páran dühösek voltak, de a többség egyszerűen csak össze volt zavarodva. Hol lehet Lady Simtal? Ezt kérdezgették egymástól. Néhányan vigyorogva átfogalmazták a kérdést: kivel lehet Lady Simtal éppen? A nemesség körében különös hangulatváltás következett be. Úgy köröztek, akár a dögevők, és alig várták, hogy lecsaphassanak csélcsap háziasszonyukra. Kruppe a puttóálarc mögött gonoszul elvigyorodott, és lassan a terasz feletti erkély felé emelte a tekintetét. Egy magas, karcsú női sziluettet pillantott meg a spaletták mögött. Lenyalogatta ujjairól a ragadós cukormáz maradványait, és elégedetten cuppogott egy sort. – Vannak olyan pillanatok, amikor a nőtlenséggel járó szomorú magány valóságos áldásnak, isteni kegynek tűnik az események fényében. Drága Murillió, készülj a viharra. Simtal széthúzta a spaletta két lapját, s lekukkantott. – Igazad volt – mondta. – Tényleg kint vannak a teraszon. Különös, hiszen jön a vihar. Fel kellene öltöznöm – visszafordult az ágyhoz, és elkezdte összeszedni szétdobált ruhadarabjait. – S mi a helyzet veled, kedves Murillió? – kérdezte. – Nem gondolod, hogy a partnered már erősen aggódik amiatt, hogy hová tűnhettél? Murillió átvetette a lábát az ágy pereme felett, és felrántotta a harisnyáját. – Nem hiszem – mondta. Simtal kutatóan nézett rá: – Kivel jöttél? – Csak egy barátommal – felelte Murillió, miközben az ingét gombolgatta. – Nem hiszem, hogy bármit is mondana neked a neve. Ebben a pillanatban az ajtózár elfordult, és az ajtó kivágódott. Simtal, aki csak
alsóneműt viselt, halkan felsikkantott. Tekintete villámokat szórt az ajtóban álló magas, köpönyeges idegen felé. – Hogy merészelsz így betörni a hálószobámba? Távozz, de rögtön, különben... – A folyosón álló két őr távozott, Lady – mondta Relik Nom, majd belépett a szobába, és becsukta maga mögött az ajtót. A merénylő Murillióra pillantott. – Öltözz fel! – mondta. – Távoztak? – Simtal óvatosan úgy mozdult, hogy az ágy közötte és az idegen között legyen. – Hűségüket megvásárolták – mondta a merénylő. – Te is tanulhatsz a leckéből. – Elég, ha sikoltok, és a többi őr rögtön itt terem. – De nem fogsz sikoltani – vigyorodott el Relik –, és azért nem tetted eddig sem, mert kíváncsi vagy. – Ha csak egy ujjal is hozzám érsz – mondta Simtal, miközben fenyegetően kihúzta magát –, Turban Orr kivégeztet. A merénylő egy lépést tett előre. – Csak azért jöttem, hogy beszéljek, Lady – mondta. – Eszem ágában sincs téged bántani, bár megérdemelnéd. – Megérdemelném? Hiszen nem csináltam semmit! Még csak nem is ismerlek! – Lim tanácstag sem ismert – mondta Relik halkan. – Ma este Turban Orrnak is ez lett a veszte. Mindketten megfizettek a tudatlanságukért. Szerencsés vagy, hogy lemaradtál a párbajról, Simtal. Kellemetlen volt, ám szükségszerű. – Kemény tekintettel végigmérte az előtte álló, egyre sápadtabb asszonyt. – Rögtön elmagyarázom. Turban Orr ajánlatát a Merénylők Ligája ezennel elfelejtheti. Balek él, és most már biztos, hogy vissza fog térni a házába. Véged van, Lady Simtal. Turban Orr halott. Megfordult, és kiment a szobából. Becsukta maga mögött az ajtót. Murillió lassan felállt. Simtal szemébe nézett, és egyre növekvő rettegést látott benne. Ahogy a biztosnak hitt kapcsolatai a hatalommal a semmivé lettek, úgy omlott össze a nő. Murillió figyelte, ahogy valósággal összezsugorodik, válla beesik, kezét a gyomrára szorítja, térde megrogyik. Aztán nem bírta tovább nézni. Lady Simtal eltűnt, és ő képtelen volt tovább nézni azt a roncsot, amely ott állt a helyén. Leoldotta derekáról a díszes tőrét, és az ágyra dobta. Szó nélkül megfordult, és kiment a szobából. Biztosan érezte, hogy ő látta utoljára életben a nőt. Kint a folyosón megtorpant. – Mowri – mondta halkan. – Ez igazán nem nekem való. – Egy dolog eltervezni egy ilyen pillanatot, és egy másik dolog át is élni. Azt sosem vette számításba, hogy mit fog érezni. Az igazság, mely fehér tűzként lobogott benne eddig, eltakarta ezt előle, nem látott mögé, és nem is volt rá oka, hogy mögé kukkantson. Az igazság megrontotta őt, és most azon tűnődött, vajon mit is veszített el mindezzel. A szomorúság, melyet érzett – a halál lehet ilyen mindent elsöprő, megválaszolhatatlan. – Mowri – suttogta ismét. – Azt hiszem, elvesztem. Tényleg elvesztem? Sáfrány egy márványoszlop mögött bujkált, tekintete az igen alacsony barghaszt harcosnőre tapadt, aki a szökőkút peremén üldögélt. A fenébe is azokkal az őrökkel
ott a fasornál. Elvégre tolvaj, vagy mifene. De különben is, az őröknek éppen elég dolguk volt, más kötötte le a figyelmüket. Kivárta a legkedvezőbb pillanatot, aztán előrohant a fák közül, az első fasor széléig. Nem kiáltott mögötte senki, hogy álljon meg. Sáfrány behúzódott az árnyak közé, és leguggolt. Igen, a lány még mindig ott volt, és pont az ő irányába nézett. Nagy levegőt vett, aztán egy kaviccsal a kezében felegyenesedett. Az őröket leste, és várt. Fél perccel később megfelelő alkalom kínálkozott. Előlépett, és a szökőkút vizébe dobta a kavicsot. Challice D'Arle felugrott, és körbenézett. Közben a vízcseppeket törölgette festett arcáról. A fiú szíve kihagyott, amikor a lány tekintete átsiklott rajta, aztán visszatért az ő irányába. Sáfrány kétségbeesetten intett. Elérkezett hát a pillanat, most majd kiderül, mit is gondol a lány. Visszafojtotta a lélegzetét, és ismét intett. Challice óvatosan hátrapillantott a terasz irányába, majd felpattant, és futva elindult felé. Amikor közelebb ért, hunyorogva végigmérte a fiút. – Gorlas? Te vagy az? Egész éjjel rád vártam! Sáfrány megdermedt. Aztán gondolkodás nélkül előrontott, a lány szájára tapasztotta egyik kezét, a másikkal pedig megragadta a derekát. Challice küzdött ellene, megpróbált beleharapni a tenyerébe, de ő elvonszolta a lányt hátra, a kert sötétjébe. Most aztán hogyan tovább? A Kör Megszakítója a nagyterem ajtajában az egyik márványoszlophoz dőlt. Mögötte a vendégek Turban Orr holtteste körül rohangáltak, és izgatottan kiáltoztak. Üres fenyegetőzések röpködtek a kert nehézkes, vérszagú levegőjében. A férfi megtörölte a szemét, és próbált lecsillapodni. Szíve vadul dörömbölt. „Vége van hát. Az Álmok Királynőjére, végeztem. Most már pihenhetek. Végre pihenhetek.” Lassan kiegyenesedett, nagy levegőt vett, körülnézett, és megigazította a kardját. Stillis kapitány nem volt sehol, a terem pedig szinte teljesen üres volt, eltekintve pár szolgától, akik a konyha bejáratában csoportosultak. Lady Simtal még mindig nem került elő, s távollétében egyre nagyobb lett a káosz. A Kör Megszakítója vetett még egy utolsó pillantást a teraszon nyüzsgő vendégekre, aztán megindult az ajtó felé. Ahogy elhaladt a hosszú asztal mellett, mely süteményekkel volt megrakva, horkolásra lett figyelmes. Még egy lépés, és már meg is pillantotta a hang forrását – egy kicsi, kövér férfi volt az, aki egy antik, kárpitozott székben üldögélt. A férfi arcát puttómaszk takarta, de az őr látta a lehunyt szemét, és a zengzetes horkolás ütemére emelkedő és süllyedő mellkasát. Az őr habozott. Aztán megrázta a fejét, és továbbindult. A kapun túl Darujhisztán utcái várták, és a szabadság. Most, hogy végre megtette az első lépéseket ezen az úton, nem akart megtorpanni semmi miatt. „Elvégeztem a dolog rám eső részét. Egy újabb arctalan idegen, aki képtelen volt elviselni a zsarnokság gondolatát. Drága Csuklyás, vidd a halott férfi gonosz lelkét magaddal – álmainak vége, elsöpörte őket egy merénylő kése. Ami viszont az én lelkemet illeti – nos, arra még várnod kell egy keveset!” Kilépett a kapun, és végre megengedhette magának, hogy felszabadultan mosolyogjon.
Huszonkettedik fejezet Varjak! Ti óriás Varjak! Károgásotok csúfot űz a történelemből, mely fekete szárnyaitok alatt suhan el – Zúzzátok szét a napot lobogó szárnnyal az ártatlan fényt borítsátok árnnyal Varjak! Óriás Varjak! Dübörgő fellegként érkeztek aztán hirtelen elfordultok s már nyomotok sem látszik csak munkátok marad – Zúzzátok szét a napot lobogó szárnnyal az ártatlan fényt borítsátok árnnyal Varjak! Ti óriás Varjak! csőrötök recsegve nyílik s hangotok nyomán csüggedés száll a világra És csontok roppanását ígéri, még mára – Én láttam szemetek hamis csillogását, s hallottam a nevetést, mely zúzmarát szór az élőkre, ki felett elsuhantok – s mi megállunk, felnézünk elátkozzuk a hideg szeleket mert tudjuk, merre visz az utatok mindig csak felettünk, körbe újra, és újra, az idők végezetéig! Varjak Collitt (978-)
Raest már két fekete sárkányt harcképtelenné tett. A maradék kettő most felette körözött, miközben Vörösszárnyú Silanah gyorsan eltűnt a domb mögött. A Zsarnok tudta, hogy megsebezte a sárkányt, és hogy annak életereje most lassan elszivárog. – Most pedig – mondta ajka foszlányain keresztül –, meg fog halni. – Raest húsa eltűnt, leszaggatták róla a varázslatot tűzként lehelő sárkányok. Csupasz, sárga csontjai közül alig maradt egy pár épen, mind törött volt, vagy kimozdult a helyéből. Csak az Omtose Phellack Ürege tartotta őt életben. Amint a kezébe kerül a Fortély, új testet alkot majd magának, melyet megtölt az egészség erejével. Közel járt már a céljához. Csak egyetlen dombvonulat, és már meg is pillanthatja a város falait – a közte és ereje között álló egyetlen akadályt. A csata elpusztította a vidéket, az Üregek összecsapásai nyomán minden elégett. És Raest visszaverte a sárkányok támadásait. Hallotta fájdalmas kiáltásaikat. Nevetve, hatalmas felhőnyi földet és követ zúdított rájuk, hogy elvakítsa őket. Megmérgezte a levegőt körülöttük. A felhőket tűzzel töltötte meg. Igazán nagyon élvezte, hogy újra él. Ahogy ment, tovább pusztította maga körül a tájat. Fejének egyetlen mozdulatára a hosszú kőhíd, mely egy széles, sekély folyón ívelt keresztül, összedőlt. Talált ott egy őrházat is, és benne katonákat, acélfegyverekkel – furcsa lények voltak, magasabbak, mint az Imassok, de meghódíthatóak, ezt biztosan érezte. De ezeket a példányokat elpusztította, nehogy eltereljék a figyelmét a sárkányokkal való csatározás során. Találkozott még egy halandóval, aki hasonló öltözetet viselt, és lovon ült. Megölte a halandót is, meg az állatot is, mert irritálta őt az összhang, amellyel mozogtak. Raestet vibráló burokként vette körül hatalmas varázsereje. Felért a domb tetejére, mely mögött Silanah pár perccel korábban eltűnt. A jaghuta újabb összecsapásra számított, így összeszedte az erejét, és ökölbe szorította a kezét. De senki sem próbálta megakadályozni, hogy feljusson a dombra. Elmenekült volna? Felsandított az égre. Nem, hiszen a két fekete sárkány még mindig itt repkedett, közöttük pedig egy Óriás Varjút látott. Raest átért a dombtetőn, és amikor megpillantotta az előtte elterülő völgyet, megtorpant. Silanah ott várt rá, vörös pikkelyes bőrén fekete égésnyomok látszottak, mellkasa hullámzott. Szárnyait összecsukta, és mozdulatlanul figyelte a jaghutát a völgy mélyéből, ahol egy kis gejzír szelte ketté a földet. A gőzvulkán nyílását szinte teljesen eltömte már a salak és hamu. A Jaghuta Zsarnok durván felnevetett. Itt fog hát meghalni a sárkány A völgy túloldalán lejtős dombot látott, s mögötte a sötétben ott ragyogott a város, melyben a Fortély rejtezett. Raest megtorpant a város láttán. A szeme elé táruló város mellett még a hőskori hatalmas jaghuta városok is eltörpültek. És mi lehet ez a különös kékes-zöldes fény, mely olyan nyugodtan és magabiztosan tartja távol a várostól a sötétséget? Emögött titkokat sejtett. Már alig várta, hogy felfedezhesse őket. – Silanah! – kiáltotta. – Eleint! Megajándékozlak az életeddel! Menekülj csak, Silanah. Most az egyszer megkímélem az életed. Halld szavam, eleint! A vörös sárkány továbbra is csak nézte őt, s többszínű szeme különös fényben ragyogott. Nem mozdult, és nem válaszolt a jaghuta szavaira. Raest megindult a sárkány felé, és csodálkozva látta, hogy az még az Üregét is becsukta. Tehát megadja
magát? Megint felnevetett. Ahogy közelebb ért, az égbolt hirtelen megváltozott felette, s megtelt különös, fémes ragyogással. A város eltűnt a szeme elől, helyette csak szél fodrozta sártócsákat látott maga körül. A távolban látott csipkézett hegyvonulat most teljes pompájában ragyogott, épen, gleccserek által érintetlenül. A hegy még fiatal volt. Raest léptei lelassultak. Ez egy Ősi Vízió, egy kép a jaghuták előtti időkből. „Vajon ki citált engem ide?” – Ó, istenem, istenem... A zsarnok tekintete lefelé irányult, és meglátta, hogy egy halandó áll előtte. Raest meglepetten ingatta fejét az alak szokatlan és vicces ruházata láttán. A kabát fakó piros volt, a zsabós ing koszos, a csizmanadrág pedig valami hihetetlen rózsaszín. A széles szárú fekete csizma apró lábat takart. A fickó előhúzott egy ruhadarabot a zsebéből, és megtörölgette a homlokát. – Drága barátom – mondta. – Egyáltalán nem öregedtél szépen. – Van benned imass vér – állapította meg Raest. – Ez már a nyelvből is hallatszik, mely tele van torokhangokkal. Azért jöttél, hogy a lábam elé vesd magad? Te lennél az első tanítványom, aki mohón várja, hogy megajándékozzam? – Drága barátom, te nagyot tévedsz – felelte a kicsi, gömbölyű alak. – Kruppe... ez a szegény, gyenge kis halandó, aki előtted áll, nem térdel le senki előtt... sem isten, sem jaghuta nem kivétel ez alól. Ilyen ez az új világ, amelybe szerencséd van bepillantani egy kicsit. Hatalmi törekvéseidből látható, hogy téged a táj cseppet sem érdekel, tehát Kruppe eltüntette azt körüled, és átvezetett téged a saját álmába. Kruppe azért áll előtted, hogy életed utolsó percében az ő nyájas mosolyát lásd. Mindent egybevetve, ez igazán nagyon gáláns dolog Kruppétól. Raest felnevetett. – Már jártam korábban is halandók álmaiban. Te azt hiszed, te vagy az, aki irányít, de ebben nagyon tévedsz. A zsarnok felemelte kezét, melyből gyilkos varázslat robbant elő. A varázslat körbevette Kruppét, majd a következő pillanatban elenyészett. A halandóból nem maradt egy porszem sem. Raest balján egy hang szólalt meg. – Kruppe határozottan nem szereti az ilyen modortalan viselkedést. A jaghuta megperdült, és gyanakodva a halandóra nézett: – Milyen játék ez? A férfi elmosolyodott: – Természetesen Kruppe játéka. Raest mögött furcsa hang hallatszott. A Jaghuta megperdült, de elkésett – egy kemény sziklakard hasította ketté a vállát, ösvényt vágott magának a bordái között, s kettészelte még a gerincét is. A csapás hatására a zsarnok féloldalasan eldőlt. Teste darabokban ért földet. Felnézett a kardot tartó T'lan Imassra. Kruppe árnyéka jelent meg Raest arca felett. A jaghuta belenézett a halandó vizenyős szemébe. – Természetesen klán nélküli. Nincsenek kötöttségei, felette áll a vér szavának, de az ősi parancs még mindig hajtja őt, legnagyobb bosszúságára. Onos T'oolan, az Első
Birodalom Bajnoka, ismét meghallotta a vér szavát. A vérét, mely valaha melegséggel és élettel töltötte el a testét. A T'lan Imass megszólalt: – Furcsa álmaid vannak, halandó. – Kruppe sok meglepetést tartogat, még önmaga számára is. – Egy Csontvető keze lehet ebben az idézésben – folytatta Onos T'oolan. – Jól érzed. Pran Chole az, Kig Aven klánjából, Kron T'lan Imass seregéből. Azt hiszem, így hívja magát. Raest feltápászkodott a földről, és maga köré vonta a varázserejét, hogy összetartsa teste darabjait. – Egyetlen T'lan Imass sem képes ellenállni nekem – sziszegte. – Üres fenyegetés – mondta Kruppe. – De ha így is van, az Imass nincs egyedül. A jaghuta zsarnok felegyenesedett, és egy magas, fekete alakot látott felemelkedni a gejzírből. Oldalra billentette a fejét, úgy nézte a jelenést, mely feléjük indult. – A Csuklyásra emlékeztetsz engem – mondta. – Tehát még mindig életben van a Halál Vándora? – Elkomorodott. – De mégsem. Nem érzem a jelenléted. Te nem is létezel. – Talán így van – mondta az alak szomorkás hangon. – De akkor te sem létezel. Mi mindketten a múlthoz tartozunk, jaghuta. – Az alak megállt Raesttől vagy öt méterre, és a sárkány felé fordította a fejét. – A mestere már várja az érkezésedet, jaghuta, de hiába vár, és ezért akár hálás is lehetnél. Olyan halált hozna rád, amelyből nincs kiút, még az olyanok számára sem, mint amilyen te vagy. – A fej visszafordult, s a csuklya mögötti sötétség ismét a jaghutát nézte. – Itt, egy halandó álmában, véget vetünk hát a létezésednek. – Nincs olyan lény ebben a korban, aki legyőzhetne engem – mordult fel Raest. Az alak halkan felnevetett. – Ostoba vagy, Raest. Olyan korba kerültél, ahol még egy halandó is képes téged megölni. A rabszolgaság lánca megfordult. Most mi, az istenek vagyunk a rabszolgák, és a halandók a mi mestereink... bár ezt ők még nem tudják. – Tehát te isten vagy – Raest még jobban elkomorodott. – Ha igen, akkor hozzám képest csak egy gyermek vagy. – Valaha isten voltam – felelte az alak. – K'rul néven tiszteltek, a jelem pedig az Obeliszk volt. Én vagyok az Ösvények Taposója. Mond neked valamit ez az ősi cím? Raest hátrált egy lépést, és felemelte keze maradványát: – Ez lehetetlen – sziszegte. – Te átléptél a Káosz Birodalmába... visszatértél oda, ahol születtél. Már nem lehetsz közöttünk... – Ahogy azt már említettem, a világ megváltozott – mondta K'rul halkan. – Nincs más választásod, Raest. Onos T'oolan képes téged megölni. Nem érted, hogy mit is jelent pontosan a rá ruházott cím. Nincs párja ezen a világon. Meghalhatsz az Imass kardja által, vagy velem tarthatsz, és együtt elmehetünk ebből a világból, hiszen mi ketten egy forrásból származunk. A korunk elmúlt már, és a Káosz Kapui várnak ránk. Mit választasz? – Egyiket sem, Ősi Istenség. – Gúnyos nevetés kíséretében, Raest megtépázott, roncs teste összeomlott.
K'rul felkapta a fejét: – Talált magának egy másik testet. Kruppe előszedte a zsebkendőjét: – Istenkém – mondta. Kalam hirtelen jelzett, mire Paran gyorsan lebukott. A kapitány szája egészen ki volt száradva. Valami nagyon nem stimmelt ezzel a kerttel. Bár, gondolta, lehet, hogy csak a fáradtság teszi őt ilyen gyanakvóvá. Úgy érezte, a kert levegője fojtogatja minden érzékszervét. Úgy látta, mintha a sötétség lüktetne, és a bomlásszag bűzzé erősödött. Kalam a késeiért nyúlt. Paran teste megfeszült, de nem látott semmit Kalam testétől. Túl sok volt a fa, és túl kevés a fény. Valahol, messze előtte, gázlámpák világítottak, és a teraszon emberek csoportosultak. De a civilizáció most mintha ezer mérföldre lett volna tőlük. A kapitány úgy érezte, hogy körülötte valami ősi dolog éledezik, amely nagyokat és mélyeket sóhajt. Kalam intett Parannak, hogy maradjon ott, ahol van, majd eltűnt jobbra, az árnyak között. A kapitány guggolva arra a helyre araszolt, ahol az imént még Kalam állt. Egy kis tisztásféleség nyílt a fák között, pont vele szemben. De mégsem volt ebben biztos, hiszen nem látta a tisztást, hanem inkább csak érezte. De az érzés, hogy valami nem stimmel, egyre erősödött benne, egészen belefájdult a feje is. Tett még egy lépést előre. A tisztás közepén egy alak volt, egy szögletes tárgy, valamiféle díszes kő vagy oltár. Előtte pedig egy alacsony nő állt, szinte alig látszott a sötétben, olyan karcsú volt, és olyan kicsi. Parannak pont háttal volt. Az egyik pillanatban a nő még egyedül volt, a következő pillanatban azonban már ott állt mellette Kalam, kezében kések csillogtak. Előrelendítette a karját. A nő olyan gyorsan mozdult, akár a szél, és félkönyékkel gyomron vágta a merénylőt. Kalam felnyögött, elhátrált egy lépést, aztán a földre zuhant. Paran ekkor már a kezében tartotta kivont kardját. Kirobbant a tisztásra. A nő meglátta őt, és kétségbeesetten felsikoltott: – Kérem, ne! A kapitány a gyerekesen vékony hang hallatán megtorpant. Kalam felült. Felnyögött, aztán megszólalt. – A fenébe is, Siralom. Nem számítottam rá, hogy veled futok össze. Azt hittük, hogy meghaltál, kislány. A nő gyanakodva méregette a közeledő Parant. – Ismernem kellene benneteket, igaz? – kérdezte Kalamtól. Aztán, ahogy Paran még közelebb lépett, rémülten felemelte a kezét, és hátrálni kezdett. – Én... én megöltelek téged! – halkan felnyögött, és térdre esett. – Láttam a véredet a kezemen. Emlékszem! Paran szívében fellángolt a harag. Felemelte a kardját, és lecsapni készült vele a lányra. – Várj! – sziszegte Kalam. – Várj csak, kapitány. Itt valami nem stimmel. A merénylő nehézkesen talpra állt, aztán rá akart ülni a kőre. – Ne tedd! – kiáltotta a lány. – Hát nem érzed? – De igen – morogta a kapitány. Leengedte a kardját. – Ne nyúlj ahhoz az izéhez,
tizedes. Kalam hátralépett. – Azt hittem, hogy csak a képzeletem játszik velem – mormogta. – Ez nem kő, biztos, hogy nem az – mondta a lány, akinek az arcán már nem látszott a félelem. – Ez egy fa. – Felkelt, és Kalam felé fordult. – És egyre csak növekszik. Paranban gyanú ébredt: – Leányom, emlékszel rám? Tudod, hogy ki vagyok? A lány elkomorodott, és megrázta a fejét. – Kalamot ismerem – mormogta. – Azt hiszem, egy régi barát, vagy valami ilyesmi. A merénylő fulladozott egy sort, aztán köhögött, és a fejét rázta. A lány a különös tárgyra mutatott: – Látjátok? Megint nőtt egy kicsit. Mindkét férfi a fára nézett. A szögletes alakzat halványan ragyogott, a ragyogás elmozdult, kavargott egy kicsit, aztán eltűnt. Paran biztosan látta, hogy a tárgy most nagyobb, mint az előbb volt. – Gyökerei is vannak – tette hozzá a lány. Paran megrázkódott. – Tizedes! Maradj itt a lánnyal. Nem leszek távol sokáig – eltette a kardját, majd elhagyta a tisztást. Egy percig küzdött a sűrű növényzettel, aztán kiért az erdős rész szélére, és megpillantotta a teraszt, melyen emberek nyüzsögtek. Balra tőle egy alacsony szökőkút látszott, melyet méter széles márványoszlopok vettek körül. A kapitány látta, hogy Pálinkás és a csapat tagjai egy vonalban sorakoznak, a kert végétől vagy három méterre, arccal a terasz felé. Feszültnek tűntek. Paran talált egy száraz ágat, és kettétörte azt. A hang hallatán mind a hat férfi megperdült. A kapitány Pálinkásra és Kalapácsra mutatott, aztán visszalépett a fák közé. Az őrmester suttogott valamit Fürge Ben fülébe, aztán a gyógyítóval odamentek Paranhoz. Paran közelebb húzta magához Pálinkást. – Kalam megtalálta Siralomot, és még valamit – mondta. – A lány nincs egészen rendben, Pálinkás, és szerintem nem színészkedik. Az egyik percben még emlékezett arra, hogy megölt engem, a következőben viszont már azt sem tudta, hogy ki vagyok. Ja, és a fejébe vette, hogy Kalam egy régi barátja. Kalapács morgott valamit. Pálinkás tekintete végigfutott a csapaton, aztán megkérdezte. – Na és mi ez a „még valami”? – Nem tudom, de nagyon randa. – Rendben van – az őrmester felsóhajtott. – Menj a kapitánnyal, Kalapács. Nézd meg magadnak Siralomot. Sikerült kapcsolatba lépni a Merénylők Ligájával? – kérdezte Parantól. – Nem. – Akkor hamarosan indulunk – mondta Pálinkás. – Szabad kezet adunk Sunyinak és Muzsikusnak. Kalapács, amikor jössz visszafelé, hozd magaddal Kalamot is. Beszélnem kell vele.
Relik azt vette észre, hogy a nagyteremben senki sem állja útját, szabadon mehet a főbejárat felé. Az arcok felé fordultak, amikor elhaladt mellettük, és a beszélgetés elcsendesedett, majd mögötte ismét felhangzott. Csontjáig hatolt a nyugtalanság, és tudta, hogy ez nem a már begyógyult seb és a vérveszteség miatt van. A rossz érzés a lelkéből fakadt, egy megérzés volt. Megállt, mert látta, hogy Kruppe felkel egy székből, pufók kezében az álarcával. A férfi arcát izzadság borította, és félelem csillogott a szemében. – Van is okod félni – mondta Relik. – Ha tudtam volna, hogy eljössz... – Csendet! – vágott közbe Kruppe. – Kruppe most gondolkodik! A merénylő elkomorodott, de nem szólt egy szót sem. Még sosem fordult elő, hogy Kruppét a szokásos, nyájas mosolya nélkül látta volna, és félelme láttán Reliken még inkább erőt vett a nyugtalanság. – Indulj hát utadra, barátom – mondta Kruppe furcsa hangon. – Már vár rád a végzeted. Sőt, úgy látszik, a világ már készen áll arra, hogy szembenézzen Raesttel, függetlenül attól, hogy milyen bőrbe bújik bele. Relik még jobban elkomorodott. A fickó biztosan részeg. Felsóhajtott, elfordult, és ismét azon kezdett el gondolkodni, hogy mit is ért el a mai este folyamán. Továbbment, otthagyta Kruppét. S most hogyan tovább? Annyi mindent feláldozott azért, hogy eljuthasson idáig. A siker most valahogy elhomályosította eddig oly éles, határozott gondolatait. Sosem volt egy Grál-lovag típus, és igazságérzete csak addig terjedt, hogy megtette, amit Baleknek kellett volna megtennie önmagáért. Eljátszotta, hogy ő Balek akaratának eszköze, s abban bízott, hogy a férfi újra hinni fog önmagában. De mi van, ha nem fog? Relik még jobban elkomorodott, és elhessegette magától ezt a kellemetlen gondolatot, még mielőtt választ talált volna a kérdésre. Ahogy Baruk is mondta, ideje volt hazamennie. Menet közben egy ezüstszín álarcot viselő nő érintette meg a karját. Relik meglepődött, és az idegen felé fordult. A jellegtelen maszkot hosszú, barna hajfürtök keretezték, a szemrések nem fedtek fel semmit az alattuk rejlő arcból. A nő közelebb lépett. – Már egy ideje meg akarlak ismerni – mondta halkan. – Úgy tűnik, hamarabb meg kellett volna keresnem téged. Párduc halálát elkerülhettük volna. A merénylő tekintete elsötétedett: – Örvény. A nő biccentett. – Párduc bolond volt – mondta Relik. – De ha a szerződést a Liga hivatalosan elfogadta, akkor állok elébe a büntetésnek. A nő nem felelt. Relik nyugodtan várakozott. – Nem vagy a szavak embere, Relik Nom. A férfi nem felelt. Örvény halkan felnevetett. – Azt mondod, hogy állsz elébe a büntetésnek, és olyan arcot vágsz, mintha már ki is mondtad volna önmagadra a halálos ítéletet. – Tekintete a zsúfolt terasz felé siklott. – Turban Orr tanácstag nagy titka az volt, hogy varázslat védte a sérülésekkel
szemben, de te át tudtál ezen hatolni. Különös – elgondolkodott, aztán biccentett. – Szükség van a képességeidre, Relik Nom. Gyere velem! Relik csak pislogott, aztán amikor Örvény elindult a ház mögött sötétlő kert irányába, követte. Sáfrány fél kézzel befogta Challice száját, és nem engedte. Másik kezével levette magáról a tolvajmaszkot. A lány szeme elkerekedett, amikor felismerte őt. – Nagyon rosszul jársz, ha sikítani mersz – mondta Sáfrány fenyegető hangon. Jó tíz méterre sikerült bevonszolnia a lányt az aljnövényzetbe, aztán Challice elszabadult. Rövid dulakodás után ismét Sáfrány volt fölül. – Csak beszélni szeretnék veled – mondta Sáfrány. – Nem akarlak bántani, Challice. Esküszöm. Persze kivéve, ha próbálkozol valamivel. Most leveszem a szádról a kezemet. Kérlek, ne sikíts! Próbálta kiolvasni a lány szeméből, hogy mire gondolhat, de nem látott mást a szemében, csak félelmet. Elszégyellte magát, és levette a kezét a szájáról. A lány nem sikoltott, de Sáfrány egy perc után már azt kívánta, hogy bárcsak inkább ezt tette volna beszéd helyett. – Te átkozott kis tolvaj! Az apám elevenen megnyúz, ha elkap téged! Kivéve persze, ha Gorlas talál meg előbb. Ha csak egy ujjal is hozzám érsz, elevenen fognak megfőzni, lassú tűzön... Sáfrány visszatette a kezét a lány szája elé. Megnyúzzák? Megfőzik? – Ki az a Gorlas? – kérdezte dühösen. – Valami kezdő szakács? Szóval tényleg elárultál engem! A lány meglepetten nézett rá. A fiú ismét felemelte a kezét. – Nem árultalak el – mondta Challice. – Mi a csudát hordasz itt össze? – Az a legyilkolt házi őr. Nem én tettem, de... – Persze, hogy nem te voltál. Apám felbérelt egy Látót. Egy nő ölte meg azt az őrt, a Kötél szolgája. A Látó annyira megrémült, hogy még a fizetését is elfelejtette elkérni, csak elrohant. Na, szállj le rólam, tolvaj. A fiú elengedte foglyát, és leült a földre. Bebámult a fák közé. – Nem árultál el engem? És mi van Meesével? És az őrök Mammot bácsi lakásán? A nagy üldözés? Challice talpra kecmergett, és lesöpörte a száraz leveleket kicsiny kis köpönyegéről. – Mit hablatyolsz itt össze? Vissza kell mennem. Gorlas már biztosan keres. Ő a Tholius-ház elsőszülöttje, és vívómesternek tanul. Ha meglát minket együtt, akkor nagy bajban leszel. Sáfrány bambán nézett a lányra. – Várj! – kiáltotta, és talpra ugrott. – Felejtsd el ezt a Gorlas nevű fajankót! Egy év múlva a nagybátyám hivatalosan is bemutat minket egymásnak. Mammot híres író. Challice unottan az égre emelte a tekintetét. – Szállj vissza a földre, tolvaj. Író? Valami tintáskezű öregember, aki mindig nekimegy a falnak. Van a házának hatalma? Befolyása? A Tholius-háznak van hatalma is, befolyása is, szóval minden, ami kell. És különben is, Gorlas szeret engem.
– De én – kezdte Sáfrány, aztán elhallgatott. Tényleg? Nem. Volt ennek valami jelentősége? Egyáltalán, mit akar ő ettől a lánytól? – Mit akarsz te tőlem egyáltalán? – kérdezte Challice. A fiú a lábát bámulta, aztán nagy nehezen Challice szemébe nézett. – Társaságot? – kérdezte elgondolkodva. – Talán barátságot? Miket is beszélek! Hiszen én egy tolvaj vagyok, aki a hozzád hasonló lányokat ki szokta rabolni. – Így igaz – vágott vissza a lány. – Tehát mi értelme lenne áltatni magunkat? – Arca ellágyult. – Sáfrány, nem foglak elárulni. A mi titkunk marad. Sáfrány egy pillanatig úgy érezte magát, mintha kisgyerek lenne megint, és egy öreg néni megcirógatná a fejét. Jó érzés volt. – Te vagy az első igazi tolvaj, akivel életemben találkoztam – tette hozzá a lány mosolyogva. A fiú öröme elszállt, és ismét dühbe gurult. – A Csuklyásra mondom, ezt nem hiszem el! – csattant fel. – Igazi? Te nem tudod, hogy mi az igazi, Challice. Sosem tapadt vér a kezedhez. Sosem láttál még haldokló embert. De ennek így kell lennie, nem igaz? A piszkos dolgok maradjanak csak ránk, a köznépekre. Már úgyis hozzászoktunk. – Ma este láttam, ahogy egy ember meghalt – mondta Challice halkan. – Soha többé nem akarok ilyesmit látni. Ha ez az igazi élet, akkor megtarthatod magadnak, Sáfrány. Nekem nem kell. Ég áldjon! – Megfordult, és elment. Sáfrány a lány hátát nézte, a hajfonatát, és a szavai visszhangzottak a fejében. Hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. A kert felé fordult. Remélte, hogy Apsalar el sem mozdult onnan, ahol hagyta. Arra vágyott most a legkevésbé, hogy még őt is keresgélnie kelljen. Besurrant az árnyak közé. Kalapács csak egy lépést tett a tisztáson, aztán megremegett. Paran megragadta a karját. Összenéztek. A gyógyító megrázta a fejét. – Nem mehetek közelebb, uram. Bármi él is ott, az elszívja a Denul Üregem erejét. És... valahogy éhesen méreget engem. – Letörölte az izzadságot a homlokáról, majd szaggatottan felsóhajtott. – Jobb lenne, ha a lányt hoznátok ide, hozzám. Paran elengedte a gyógyító karját, és a tisztásra robogott. A fatömb most már akkora volt, akár egy asztal, a földbe vastag gyökerek kígyóztak belőle, az oldalán pedig kicsi, négyszögletű üregek látszottak. Körülötte a föld olyan volt, mintha vér áztatta volna. – Tizedes – sziszegte Paran. – Küldd ide a lányt Kalapácshoz. Kalam a lány vállára tette a kezét. – Minden rendben lesz, kislány – mondta egy kedves nagybácsi hangján. – Menj csak oda. Hamarosan mi is csatlakozunk hozzád. – Rendben. – A lány elmosolyodott, és odament a tisztás szélén álló gyógyítóhoz. Kalam megdörzsölte az állát, és tekintetével követte a lányt. – Sosem láttam még Siralomot mosolyogni – mondta Parannak. – Szégyen. Csak álltak, és nézték, ahogy Kalapács halkan pár szót vált a lánnyal, majd a homlokához emeli a kezét. Paran oldalra hajtotta a fejét, és fülelt. – A viharnak vége – mondta.
– Igen. És remélem, ez azt jelenti, amit mi szeretnénk, ha jelentene. – Valaki biztosan megállította – mondta Paran. – Én is ebben bízom, tizedes. – De a hangja nem volt túl meggyőző. Kevés volt a remény. Valami készült. Felsóhajtott. – Még nincs éjfél sem. Elég nehéz elhinni. – Még hosszú éjszaka áll előttünk – mondta a merénylő. Hangjában hallatszott, hogy ő sem valami bizakodó. Felmordult. Kalapács csodálkozva felkiáltott, olyan hangosan, hogy ők is meghallották. A gyógyító elvette kezét a lány homlokáról, és intett két társa felé. – Te menj oda – mondta a merénylő. A kapitány zavartan nézett a fekete fickóra. Aztán odament, ahol Kalapács és Siralom álltak. A lány szeme csukva volt, és úgy nézett ki, mintha valamiféle transzban lenne. Kalapács nem köntörfalazott: – A megszálló elhagyta a testét – mondta. – Ezt magam is sejtettem – mondta Paran. – De van itt még valami – mondta a gyógyító. – Van benne még valaki, uram. – Paran szemöldöke felszaladt. – Valaki, aki egész idő alatt ott lapult bent. Hogy miként élte túl a Kötél jelenlétét, azt nem tudom, és most döntenem kell. – Magyarázd el. Kalapács leguggolt, felkapott egy ágat, és ábrákat kezdett rajzolgatni a földbe. – Az a valaki eddig védte a lány elméjét, úgy működött, mint az alkimisták szűrői. Az elmúlt két évben Siralom olyan dolgokat tett, amelyekre ha visszaemlékezne, akkor azonnal belebolondulna. Ez a lény harcol az emlékek ellen, de segítségre van szüksége. Már nem olyan erős, mint volt. Haldoklik. Paran a mellette guggoló fickóra sandított. – És te most azon gondolkodsz, hogy segíts-e neki? – Nem tudom, jó ötlet-e. Arról van szó, hogy nem tudhatjuk, mik a szándékai ennek a valakinek. Nem tudom, mire készül, nem látom át a mintázatot. Úgyhogy mi van, ha segítünk neki, és kiderül, hogy ő is csak meg akarta szállni szegény gyereket? Akkor viszont Siralom cseberből vederbe esik. – Szóval, szerinted ez a lény azért védte eddig a lányt Kötéltől, hogy most beugorhasson a helyére? – Ha így végiggondoljuk – mondta Kalapács –, akkor ennek így nincs semmi értelme. De nem értem, hogy egyébként mi okból strapálja magát ennyire ez a valaki? A teste, az élete már elszállt. Ha elengedi a lányt, akkor nem lesz hová mennie, uram. Lehet, hogy olyasvalaki, aki nagyon szerette őt, valami rokon, vagy ilyesmi. Egy nő, aki feláldozta érte önmagát. Ez egy biztosabb lehetőség. – Tehát egy nő lakik benne? – Egy olyan személy, aki valaha nőnemű volt. Hogy most mi, azt nem tudom pontosan. Csak annyit érzek, hogy szomorú. – A gyógyító Paran szemébe nézett. – Még soha életemben nem éreztem ekkora szomorúságot. Paran szemügyre vette a férfi arcát, aztán felállt. – Nem adok utasítást, hogy mit tegyél vele, Kalapács. – De...? – De ha ez jelent neked valamit, akkor szerintem meg kellene tenned. Add meg
neki, amire szüksége van. Kalapács felfújta az arcát, majd eldobta az ágacskát, és felállt. – Az én ösztöneim is ezt súgták, kapitány. Köszönöm. Kalam hangját hallották a tisztáson: – Tiszta a levegő. Lépjetek hát elő. A két férfi megperdült, és látták, hogy Kalam tőlük balra néz, be az erdőbe. Paran elkapta Kalapács karját, és berántotta az árnyak közé. A gyógyító ugyanezt tette Siralommal. Két alak jelent meg a tisztáson, egy férfi és egy nő. Sáfrány kígyóként kúszott előre az aljnövényzetben és a sárban. Lehetett volna akár egy nagy erdőben is – de csak egy rendetlen kertben mászkált. A hangok, melyeket Apsalar keresése közben hallott meg, most alakot öltöttek, két férfi és egy ezüstmaszkos nő személyében. Mindhárman egy furcsa, szögletes fát néztek a tisztás közepén. Sáfrány lassan kifújta a levegőt. Az egyik férfi Relik Nom volt. – Ebben gonoszság lakozik – mondta a nő, és hátralépett. – És éhes. A nagydarab, fekete fickó az oldalán, felmordult. – Ezen nem veszünk össze, Ligavezető. De bármi is ez, biztos, hogy nem malaza. A tolvaj szeme elkerekedett. Malaza kémek? Ligavezető? Örvény! A nőt láthatóan nagyon zavarta a földből növekedő furcsa valami jelenléte. – Milyen hatással van rád, Relik? – Semmit nem érzek – felelte a merénylő. – Menj oda hozzá. A merénylő vállat vont, és odament az egyre növekedő furcsa tüneményhez. Amikor a közelébe ért, az megállt a növekedésben. Örvény kicsit megkönnyebbült. – Úgy fest, rossz hatással vagy a törekvéseire, Relik. Különös. – Otataral por – morogta a férfi válaszként. – Micsoda? – Beledörzsöltem a bőrömbe. Örvény meglepődött. A másik férfi végigmérte Reliket. – Emlékszem rád, Merénylő. Te voltál az, akit követtünk, amikor először akartunk kapcsolatba lépni a Ligával. Aznap éjjel, amikor fentről ránk támadtak. Relik bólintott. – Nos – folytatta a malaza férfi. – Csodálom, hogy megúsztad ép bőrrel. – Ez az ember tele van meglepetésekkel – mondta Örvény. – Rendben van, Kalam tizedes, a Hídégetőktől. Megkaptam a hírt, hogy találkozni akartok velem, hát itt vagyok. Meghallgatlak benneteket. De mielőtt elkezdenénk, örülnék, ha csapatod többi tagja is csatlakozna hozzánk. – Jobbra fordult, és a fák irányába nézett. Sáfrány feje már majdnem szétpattant. Hídégetők! De amikor meglátta a fák közül előtűnő két férfit, és közöttük Apsalart, úgy érezte, hogy rögvest felrobban. A lány úgy nézett ki, mintha aludna, a szeme csukva volt. Az egyik fickó megszólalt. – Ligavezető, nevem Paran kapitány, a Kilencedik sereg vezetője vagyok. – Nagy levegőt vett, aztán folytatta. – De ebben az ügyben Kalam tizedes képviseli a Birodalmat.
Örvény visszafordult a fekete férfihoz: – Akkor kezdhetjük. – Mindannyian pontosan tudjuk, hogy nem a Tanács a város igazi vezetősége. És mivel te sem vagy az, ezért csakis arra gondolhatunk, hogy a város többi mágusának kezében van a hatalom, akik valamiféle szövetséget kötöttek egymással, hogy megvédjék a várost és saját érdekeiket. Titokban működnek, természetesen, és bárkik is azok, nagyon ügyesen takargatják magukat. Nos, nekikezdhetnénk saját kezűleg kinyírni a város összes varázslóját, de az elég sok időt venne igénybe. Ehelyett tehát, Ligavezető, a Malaza Birodalom megbízást adna neked Darujhisztán valódi vezetőinek kivégzésére. Százezer jakatát ajánlunk, fejenként, plusz a város elfoglalása után, Legfelsőbb Ököli címet, s a város kormányzását, valamint minden egyéb kiváltságot, ami a címmel jár. – Kalam keresztbe fonta a karját. Örvény egy ideig hallgatott, aztán megszólalt. – Laseen Császárnő hajlandó lenne nekem kilencszázezer jakatát fizetni? – Ha ennyien vannak a mágusok, akkor igen – mondta Kalam. – A T'orrud szövetség egy igen erős társaság, tizedes. De mielőtt válaszolnék, tudnom kell még valamit. Arról a lényről van szó, aki kelet felől közeledik. – Nyaka megmerevedett. – Egy ideig öt sárkány állta útját, valószínűleg a Hold Szülöttének lakói. Feltételezem, hogy Baruk mester és a T'orrud szövetséget kötött a Sötétség Fiával. Kalam ezen egy kicsit meglepődött, de gyorsan összeszedte magát. – Ligavezető, a közeledő lényhez nekünk nincs közünk. Csak örülnénk neki, ha a Sötétség Fia elpusztítaná. Ami pedig a rejtett kérdésedet illeti, szerintem a szövetség a T'orrud és a Tiste Andiik között, a mágusok halálával automatikusan semmissé válik. Nem kívánjuk tőled, hogy megöld a Hold Szülöttének Urát. Paran megköszörülte a torkát. – Örvény, a Hold Szülötte és a Malaza Birodalom már korábban is összecsapott egymással. A jelek arra utalnak, hogy a Sötétség Fia inkább meghátrál, de nem próbál ellenünk egymaga kiállni. – Rendben – helyeselt Örvény. – Kalam tizedes, nem áll szándékomban elpocsékolni a merénylőimet egy ilyen kísérlet kedvéért. Csak egy Főmágus merénylő boldogulhat. Tehát elfogadom az ajánlatot. Magam hajtom végre a gyilkosságokat. Nos, ami pedig a fizetés módját illeti... – A feladat végrehajtását követően rögtön meg fog érkezni, Üregen keresztül – mondta Kalam. – Lehet, hogy ezt már tudod, Ligavezető, de a Császárnő valaha maga is merénylő volt. Tisztában van a játékszabályokkal. Az összeget ki fogja fizetni. A címet és a hatalmat Darujhisztán felett azonnal megkapod majd. – Elfogadom, Kalam tizedes. – Örvény Relikhez fordult. – Azonnal nekilátok a feladat végrehajtásának. Relik Nom, téged igen fontos feladattal bízlak meg. Elgondolkodtam az erődön, mellyel visszafogod ennek a... gonosz dolognak a növekedését. Az ösztönöm azt súgja, nem szabad hagynunk, hogy tovább terjeszkedjen. Tehát a feladatod az, hogy itt maradsz mellette. – Meddig? – kérdezte Relik. – Míg vissza nem jövök. Akkor majd megnézem, milyen erős a védőrendszere. Ja,
és még valami: Párduc utolsó gyilkossági kísérletét nem hagyta jóvá a Liga. Azzal hogy kivégezted őt, eleget tettél a szabályzatban foglaltaknak. Köszönöm, Relik Nom. A Liga elégedett a munkáddal. Relik odalépett a különös fatuskóhoz, és letelepedett rá. – Később találkozunk – mondta Örvény, majd elsietett. Sáfrány nézte, ahogy a három malaza kém összegyűlik, és suttogva megbeszélnek valamit. Aztán az egyik fickó megfogta Apsalar karját, és visszavezette a fák közé, a hátsó fal irányába. A másik kettő, Paran kapitány és Kalam tizedes, Relik felé fordultak. A merénylő a térdén támaszkodott, az állát a tenyerébe hajtotta, és egykedvűen bámulta a földet. Kalam felsóhajtott, és megcsóválta a fejét. Egy perc múlva mindketten elmentek, a terasz irányába. Sáfrány habozott. Egyik énje azt súgta, hogy azonnal rohanjon oda Relikhez, és kérdezze ki. Legyilkolni a mágusokat! Átadni Darujhisztánt az ellenségnek! Hogyan engedheti a barátja, hogy ilyesmi megtörténjen? De nem mozdult, mert egyre növekedett benne a félelem – hiszen tulajdonképpen ő nem tudott erről az emberről semmit. Meghallgatná őt egyáltalán a merénylő? Vagy válaszként csak egy kést vágna a torkába? Sáfránynak valahogy nem volt kedve vállalni a kockázatot. Az elmúlt egy percben Relik nem mozdult. Aztán felállt, és egyenesen arra fordult, ahol Sáfrány rejtőzött a bokrok között. A tolvaj felnyögött. Relik intett neki, Sáfrány lassan megindult felé. – Jól tudsz rejtőzködni – mondta Relik. – És szerencséd van, hogy Örvény nem vette le a maszkját, nem nagyon látott ki belőle. Tehát hallottál mindent? Sáfrány bólintott, és közben tekintete arra a valamire siklott, amit eddig magában farönknek nevezett. Úgy nézett ki, mint egy kicsi faház. Azok a lyukak az oldalán, lehettek akár ablakok is. Örvénnyel ellentétben, ő nem éhséget érzett a ház felől áradni, hanem inkább valami igyekezetet, és némi szomorúságot. – Mielőtt ítélkeznél fölöttem, hallgass végig, Sáfrány. Figyelj nagyon! A tolvaj Relikre nézett: – Figyelek. – Lehet, hogy Baruk még mindig az ünnepségen van. Azonnal keresd meg, és mondd el neki, hogy pontosan mi történt itt az előbb. Mondd el neki, hogy Örvény egy Főmágus... és meg fogja őket ölni, hacsak nem gyűlnek össze, és nem védik meg magukat együtt. – A merénylő Sáfrány válla felé nyúlt. A fiú megrezzent, és gyanakodva nézett rá. – Ha pedig Baruk már hazament, akkor keresd meg Mammotot. Láttam őt itt, nem is olyan régen. Egy agyaras szörnyeteg álarcát viseli. – Mammot bácsi? De hiszen... – Ő D'riss főpapja, Sáfrány, és a T'orrud szövetség tagja. Most pedig rohanj! Nincs vesztegetni való időnk. – Csak nem azt akarod mondani, hogy te itt maradsz, Relik? Itt fogsz ülni ezen a... rönkön? A merénylő megszorította a fiú vállát. – Örvény igazat mondott, fiam. Bármi is ez az izé itt alattam, nagyon úgy fest, hogy én akadályozom a növekedését. Baruknak tudnia kell erről a különös tüneményről. Az
ő tudásában sokkal jobban megbízom, mint Örvényében, de egyelőre engedelmeskedek a parancsnak, és itt maradok. Sáfrány egy percig habozott, mert eszébe jutott Apsalar. Csináltak vele valamit, ebben biztos volt – és ha bármi baja esett, akkor azért csúnyán meg fognak fizetni. De... Mammot bácsi? Örvény arra készül hogy megöli a nagybátyját? A tolvaj tekintete elkomorodott, és Relik szemébe nézett. – Vedd úgy, hogy már el is végeztem mindent – mondta. Ebben a percben dühös és fájdalmas kiáltás rázta meg a levegőt Simtal teraszának irányából. A fák szinte elfeküdtek. A mögöttük lévő fakocka sárga villanással válaszolt a kiáltásra, és a gyökerei úgy markolászták a földet, akár az ujjak. Relik gyorsan arrébb lökte a fiút, majd megperdült, és a fakocka felé ugrott. A sárgás fény kihunyt, és repedések indultak a tövéből minden irányba. – Menj már! – kiáltotta Relik. A tolvaj szíve majdnem kiugrott a helyéből. Megfordult, és Lady Simtal háza felé rohant. Baruk kinyújtotta a kezét, és erősen megmarkolta a kapaszkodót. Felette felhangzott a kocsis kiáltása. A kocsi megállt. – Történt valami – sziszegte Fürkésznek. – Túl korán jöttünk el, a fenébe is! – Az ablakhoz csusszant az ülésen, és kinyitotta a sötétítőt. – Egy perc, alkimista – mondta Fürkész. Összehúzta a szemöldökét, és erősen koncentrált, úgy nézett ki, mintha hallana valamit. – A zsarnok – jelentette ki. – De eléggé le van gyengülve, és a város mágusai közül néhányan el is tudnak bánni vele. – Folytatta volna, de aztán becsukta a száját. Szeme színe azúrkékbe váltott, és az alkimistára meredt. – Baruk – mondta halkan. – Menj vissza a házadba. Fel kell készülni a Birodalom következő lépésére... nem is kell már sokáig várnunk rá. Baruk a Tiste Andiit nézte merően. – Mondd el, mi fog történni! – mondta dühösen. – Felveszed a harcot a zsarnokkal, vagy sem? Fürkész ledobta maszkját a hintó padlójára, és összekapcsolta a köpönyege gallérját. – Ha szükségesnek látom, akkor igen. Ütések záporoztak a kocsi oldalára, és jókedvű hangok kiáltása hallatszott. A tömeg szinte a hátára vette a kocsit, mindenki próbált mellette elcsusszanni, szinte fellökték a nagy igyekezetben. Közeledett az éjfél, az est egyik fénypontja, a Jelenés Órája, amikor is a Tavasz Istennője megjelenik az égen, fényes hold formájában. – Közben ki kell üríteni a város utcáit – folytatta Fürkész. – Feltételezem, hogy minél kevesebb áldozatot szeretnél te is. – Csak ennyi? – kérdezte Baruk éles hangon. – Tisztítsuk meg az utcákat? Hogy a fenébe csináljuk, hm? Darujhisztánban háromszázezer ember él, és most mindenki kint van az utcákon. A Tiste Andii kinyitotta a kocsi ajtaját. – Akkor bízd csak rám a dolgot. Szükségem volna egy magaslati pontra, ahonnan jó a kilátás. Van ötleted, alkimista? Baruk olyan mérges volt, hogy legszívesebben elküldte volna Fürkészt a pokolba.
– K'rul harangtornya – mondta. – Egy szögletes torony, a Gond Kapu közelében. Fürkész kilépett a kocsiból. – A házadban majd nemsokára ismét beszélünk, alkimista – mondta, aztán visszaült a kocsiba. – Neked és a mágustársaidnak nagyon fel kell készülni. – A tömegre nézett, és olyan volt, mintha szaglászna. – Milyen messze van innen ez a torony? – Elég messze. Csak nem azt akarod mondani, hogy gyalog mész? – De igen. Még nem állok készen arra, hogy megnyissam az Üregemet. – De hogyan? – kérdezte volna Baruk, de Fürkész már meg is válaszolta a kérdést. Felállt, kivonta a kardját, és a tömeg felé fordult. – Ha értékes számotokra a lelketek – kiáltotta a Sötétség Fia –, akkor most eltakarodtok az utamból! – Magasba emelte a kardot, mely egy nyögéssel önálló életre kelt, és füstláncok kúsztak elő belőle. Szörnyű hang hallatszott, kerekek nyikorgása, és emellett egy nyögdécselő, sóhajtozó, ám láthatatlan tömeg is feltűnt. Fürkész Anomander előtt egy pillanat alatt szabaddá vált az út, az emberek egyszeriben megfeledkeztek minden ünneplésről. – Az istenek legyenek hozzánk irgalmasak! – suttogta Baruk. Egészen ártatlanul kezdődött az egész. Fürge Ben és Pálinkás együtt álldogáltak a szökőkút mellett. Szolgák rohangáltak körülöttük, mivel a háziasszony hiánya és a párbaj ellenére az embereken mégiscsak úrrá lett az ünnepelhetnék. Közeledett az éjfél. Paran kapitány lépett oda melléjük. – Találkoztunk a liga vezetőjével – mondta. – Elfogadta az ajánlatunkat. Pálinkás felmordult: – Hová is lenne a világ hatalomvágy nélkül? – Észrevettem valamit – mondta Fürge Ben. – Elmúlt a fejfájásom. Azt hiszem, ideje belépnem az Üregembe, őrmester, hogy körülnézzek, mi újság. Pálinkás egy percig gondolkodott, aztán bólintott: – Menj csak. Fürge Ben behúzódott az egyik márványoszlop árnyékába. Előttük egy öregember vonult el éppen, aki szörnyálarcot viselt. Aztán az öregembert egy nagydarab asszonyság követte, vízipipával. Szolgája egy lépéssel mögötte haladt. Amerre mentek, füstcsíkot húztak maguk után. A nő az öregemberre kiáltott. A következő pillanatban az éjszaka darabokra hullott, amikor egy hatalmas energiavillám szelte ketté az eget, és Pálinkásék mellett elsuhanva, belecsapott az öregember mellkasába. Az őrmester már a kezében tartotta a kardját, és a varázslója felé fordult. Látta, hogy Ben rohan, testéből energia pulzál, és a nő felé tart. Útközben félrelökte az őrmestert, és rákiáltott. – Nem szabad! Maradj tőle távol! Paran is előkapta a kardját, melynek pengéje hidegen csillogott – mintha félne. A kapitány előreugrott. Vadállati üvöltés hallatszott, és az öregember dühös arcáról leszakadt a maszk. Égő tekintete megtalálta a nőt, és fél kézzel rámutatott. Az erő, mely előtört belőle, szürke volt, akár a pala, és villámként cikázott a levegőben.
Pálinkás hitetlenkedve figyelte, ahogy Fürge Ben félrerántja a nőt a villám elől, és egymásba kapaszkodva, odébb gurulnak. A szolgát is magukkal sodorták. A cél nélkül maradt varázslat hulláma beletalált a tömegbe, és akit elért, azt azonnal elégette. Ahol egy pillanattal korábban még emberek álltak, most már csak egy-egy marék fehér por látszott a földön. A villám kettéhasadt, és amit ért, azt elpusztította. Fák hasadtak szét, kő és márvány omlott porrá. Az emberek fájdalmas halállal haltak – volt, akinek fél teste eltűnt, és vér spriccelt a megfeketedett sebeiből, miközben a földre rogyott. A villám egyik ága az ég felé tört, és belecsapott a felettük lévő felhőbe. Egy másik a házat találta el, a harmadik pedig Paran felé kúszott, aki egyre közelebb került az öregemberhez. Az erőhullám elérte a kardot, mire Paran egyszerűen felszívódott. Az őrmester tett egy lépést előre, aztán érezte, hogy valami hatalmas súllyal a vállára zuhan. Térde megroggyant, és elesett. Érezte, hogy megreccsen egy csontja, majd égető fájdalom hatolt a bőrébe, az izmaiba. Kardja a kövezetre hullott. Majdnem eszét vesztette a testét átjáró fájdalomtól. Oldalra gördült, hogy kiszabadítsa a jobb lábát egy összedőlt oszlop maradványai alól. Egy perccel később egy kéz ragadta meg a gallérját. – Megvagy! – mondta Muzsikus. Pálinkás üvöltött fájdalmában, miközben a társa végighúzta a kövezeten. Majd elsötétedett előtte a világ, és eszméletét vesztette. Fürge Ben azon kapta magát, hogy egy húshegy alatt nyomorog, és nem kap levegőt. Aztán a nő állára támaszkodva kinyomta magát, és az öregemberre kiáltott. – Mammot! Anikaleth araest! Fürge Ben szeme elkerekedett, amikor megérezte a nő testéből kiáradó energiát. A levegő hirtelen megtelt erdőillattal. – Araest! – kiáltotta ismét a nő, és az energia erős hullámokban áradt belőle szerteszét. Fürge Ben hallotta, hogy Mammot fájdalmasan felsikolt. – Vigyázz, varázsló! – mondta a nő. – Megszállta őt a jaghuta! – Tudom – mondta. Hasra fordult, aztán négykézlábra emelkedett. Látta, hogy Mammot a földön fekszik, és a keze használhatatlan. A varázsló tekintete odavillant, ahol korábban Pálinkás állt. A szökőkút körüli oszlopok összedőltek, és az őrmester nem volt sehol. Sőt, döbbent rá hirtelen, a csapat egyetlen tagját sem látta sehol. A teraszon testek hevertek groteszk halomban, mozdulatlanul. A túlélők elmenekültek. – Mammot kezd magához térni – szólalt meg mellette a nő. – Nem maradt semmi erőm, varázsló. Neked kell cselekedni, érted? Ben csak nézett a nőre. Paran megbotlott, lecsúszott a zsíros, szürke agyagon, és egészen a nádas széléig gurult. Felette az égen vihar tombolt. Talpra kecmergett, Esély a kezében forró volt, és sziszegett. Balján egy nyugodt, sekély tavat látott, melynek túlsó végét csupán egy halványzöld, áttetsző vonalnak látta. A levegő hűvös volt, és rothadásszagú. Paran felsóhajtott. A feje felett dúló vihart figyelte. Villámok küzdöttek egymással, a sötét felhők pedig szinte emberi módon vonaglottak közöttük, fájdalmukban. Jobb
oldalról becsapódás hangját hallotta, és megperdült. Vagy egy kilométerre tőle feltűnt egy alak. A kapitány hunyorgott, hogy jobban lásson. Az a valami úgy emelkedett a füves puszta fölé, mint egy életre kelt fa. Fekete alak kászálódott elő a gyökerek közül, és félresöpörte magáról az élő bilincseket. Egy másik alak jelent meg, körbetáncolta az elsőt, és egy nagy sziklakardot szorongatott a kezében. Az utóbbi figura lassan hátrálni kényszerült, mivel az emberszerű alak fojtogató varázslathullámokkal bombázta őt. Egyre közeledtek Paranhoz. Bugyogást hallott maga mögül, meg cuppogó hangokat. Megperdült, és elakadt a lélegzete. – A Csuklyás szakállára! – suttogta. Egy ház emelkedett ki a tó vizéből. Algák és iszap tapadt a viharvert kőfalakra, víz csorgott le róla. Egy hatalmas, fekete ajtó látszott rajta, melyből gőz tört elő. A második szint meg volt roggyanva, a hatalmas kövek néhol hiányoztak róla, s előtűnt a faváz. Egy újabb puffanás hallatára Paran figyelme ismét a harcolók felé fordult. Most már sokkal közelebb voltak hozzá, és Paran tisztán látta a karddal harcoló alakot. Egy T'lan Imass volt. Annak ellenére, hogy művészien bánt hatalmas, ősi kardjával, folyamatosan hátrálni kényszerült. Támadója magas, vékony alak volt, húsa sötét, akár a tölgy kérge. Alsó állkapcsából két hatalmas agyar meredt elő, és szinte remegett a dühtől. Ismét varázslatot bocsátott az Imassra, aki vagy tizenöt métert repült hátrafelé, aztán földet ért, és pont Paran lába elé gurult. Paran azon kapta magát, hogy egy végtelenül mély szempárba bámul. – Az Azath még nincs kész, halandó – mondta az Imass. – Túl fiatal, és még nem elég erős ahhoz, hogy magába zárja azt, ami életre keltette... a Fortélyt. Amikor a zsarnok megszökött, megkerestem az erejét. – Próbált felkelni, de nem sikerült neki. – Védd meg az Azathot, a Fortély el akarja pusztítani. Paran felnézett, és látta, hogy a lény pont őfelé tart. Megvédeni? Ezzel szemben? Nem volt választási lehetősége. A Fortély felüvöltött, és egy erőhullámot bocsátott ki őfelé. Paran maga elé kapta Esélyt. A penge útját állta az erőhullámnak. Az erő behatolt a fegyverbe, aztán azon keresztül Paranba. Egy pillanatra elvakult, és felsikoltott, amikor a jeges hideg belehatolt, szétzilálta gondolatait, öntudatát. Egy láthatatlan kéz ragadta meg a lelkét. „Az enyém! – kiáltotta egy győzedelmes hang a fejében. – Az enyém vagy!” Paran elejtette Esélyt, és térdre esett. A vasmarok nem engedte el a lelkét. Csak engedelmeskedni tudott. „Egy eszköz csupán, semmi más. Mindazok után, amit tettem, amit elértem, ez a vég.” Aztán, valahol a lelke mélyén, meghallott egy egyre erősödő hangot. Egy üvöltés. A vére hidegsége, melytől ledermedt minden porcikája, lassan felengedett, és a teste fellázadt. A hideget bestiálisan vad forróság hullámai törték meg. Hátravetette a fejét, és az üvöltés elért a torkába. Amikor felüvöltött, a Fortély hátrahőkölt. „Egy Kopó vére! A vér, melyet senki sem tehet a rabszolgájává!” – Paran rávetette magát a Fortélyra. Izmai megsajdultak, amikor hihetetlen erő áramlott beléjük. „Hogy merészeled!” Megütötte a lényt, a földre teperte, és tépni, harapni kezdte fatestét. Belemart az arcába is. A Fortély próbálta őt ellökni magától, de nem járt sikerrel.
Felsikoltott, és rángatózni kezdett. Paran pedig nekilátott, hogy módszeresen darabokra szedje. Egy kéz ragadta meg a gallérját, és elhúzta őt a megviselt testtől. Paran próbálta magát kicsavarni a szorításból. Az Imass megrázta őt. – Hagyd abba! A kapitány csak pislogott. – Hagyd abba! Te nem tudod megölni a Fortélyt. De elég sokáig fogva tartottad. Most az Azath elviszi. Értetted? Paran megtántorodott, a benne lobogó tűz lassan alábbhagyott. Lenézett a Fortélyra, és látta, hogy fürge gyökerek bújnak ki körülötte a földből, és lassan behálózzák. A gyökerek lehúzták magukkal áldozatukat a sárba. Egy perc múlva a Fortély már nem volt sehol. A T'lan Imass elengedte Parant, és hátralépett. Egy percig némán bámulta a halandót. Paran vért és fadarabokat köpködött, megtörölte a száját, aztán lehajolt, és felvette Esélyt. – Hát megfordult a szerencsém – mormogta, miközben eltette a kardot. – Van valami mondanivalód, Imass? – Messze jutottál, halandó. Paran egy perc múlva újra előtűnt, félig vakon végigtámolygott a teraszon, majd összecsuklott. Fürge Ben elkomorodott. „Mi a fene történhetett ezzel az emberrel?” Mammot szájából jaghuta káromkodás tört elő keményen, mintha a lelkét is széttépték volna. Az öregember talpra állt, és reszketett a dühtől. Aztán őrült tekintetét a varázslóra emelte. – „Éleszd fel bennem a hetet!” – kiáltotta Fürge Ben, aztán felsikoltott, amikor mind a hét Üreg megnyílt a testéből. Sikolya az erőhullámok hátán továbbterjedt, végigsöpört a teraszon. A jaghuta megszállottja a szeme elé kapta a kezét, ahogy a varázslat hullámai elérték. Mammot teste megroppant a hatalmas, mindent elsöprő támadás hatására. A húsa szétszakadt, tűz ütött ki a testében, és lyukakat égetett belé. Térdre rogyott, körülötte őrülten hullámzott az erő. Mammot felkiáltott, és felemelte öklét, melyből már nem maradt más, csak a megfeketedett csont. Az ököl felragyogott, és Fürge Ben egyik Ürege bezárult. Az ököl ismét felemelkedett. Fürge Ben megroggyant: – Végem van – mondta. Derudan megragadta a varázsló ruháját: – Varázsló! Figyelj rám! Egy másik Üreg is bezárult. Fürge Ben megrázta a fejét: – Végem van. – Figyelj! Az az ember ott... mit csinál? Fürge felkapta a fejét. – A Csuklyás szakállára! – kiáltotta rémülten. Vagy tíz méterrel arrébb Sunyi guggolt, csak a feje és a válla látszott ki a pad mögül. A szabotőr szeme azzal a mániákus tűzzel égett, amelyet Fürge már jól ismert, és egy hatalmas, ormótlan számszeríjat tartott a kezében, egyenesen Mammotra célzott vele.
Sunyi vad csataüvöltést hallatott. A varázsló felkiáltott, és immáron másodszor is a nő felé ugrott. Miközben a levegőben úszott, hallotta, hogy a szabotőr nyílpuskájának húrja pattan egyet. Fürge Ben lehunyta a szemét, és másodszor is összekapaszkodott az asszonnyal. Banya a síkság felett körözött, ahol a jaghuta zsarnok korábban állt. Raest ötven méterre megközelítette Silanahot, aztán eltűnt. Nem Üregen át, hanem valami sokkal teljesebb, ennélfogva sokkal izgalmasabb módon. Fantasztikus éjszaka volt, egy olyan csatával, amelyre érdemes lesz majd visszaemlékezni, és amelynek még korántsem volt vége. – Finom, finom misztikum – károgta Banya. Tudta, hogy már várják egy másik helyen, de nem szívesen távozott innen. – Micsoda iszonyatos erőket láttam! – Felnevetett. – Nagy pazarlás volt, ostobaság! Most már nem maradt más, csak kérdések, kérdések! Felnézett. Ura két Lélekvesztett Tiste Andiija továbbra is ott körözött. Senkinek sem akaródzott elmenni, míg ki nem derült, hogy mi lett a jaghutával. Megdolgoztak azért, hogy választ kapjanak kérdéseikre, és hogy tanúi lehessenek a végnek, bár Banya kezdte sejteni, hogy talán sosem kapják meg a válaszokat. Silanah hívóan felkiáltott, majd felkelt a földről. Az őt létrehozó Üreg ereje ott örvénylett körülötte. A vörös sárkány nyugat felé fordult, és ismét felkiáltott. Banya őrült verdeséssel próbált minél hamarabb feljebb emelkedni, majd elsuhant a porrá zúzott vidék felett. Még feljebb emelkedett, és meglátta azt, amit Silanah látott. Banya örömében, lelkesedésében, meglepetten felkiáltott. – És végre jön! Jön! Fürge Ben lehunyta a szemét, és bezárta az utolsó Üregét. Ahogy a nőhöz csapódott, az átölelte őt. Felnyögött, és elterültek a földön. A robbanás ereje kiszorította a levegőt a tüdejéből. Alattuk megugrottak a kövek, majd látóterüket betöltötte egy villanás, aztán egy halom törmelék repült el felettük. Nem láttak semmi mást. Aztán csend lett. Fürge Ben felült. Odanézett, ahol korábban Mammot állt. A kövezet eltűnt, és az összetört szökőkút mellett most egy hatalmas, gőzölgő üreg tátongott. Az öregembert nem látta sehol. – Drága varázsló – nyögte alatta a nő. – Hát élünk? Fürge Ben lenézett a boszorkányra: – Bezártad az Üregedet. Nagyon okosan tetted. – Bezártam, ez igaz, de nem önszántamból. Miért tettem jól? – A moranth robbanóanyagok igen érdekes természetűek. A nyitott Üregek magukhoz vonzzák az erejüket. A Zsarnok meghalt. Széttépte a robbanás. Sunyi már ott is volt mellettük, bőrsapkájának csak a fele volt meg, és arcát égési sérülések csúfították. – Jól vagytok? – nyögte. A varázsló megragadta a fickó ingét: – Hányszor mondtam neked, hogy...
– Meghalt, nem? – vágott vissza Sunyi sértett hangon. – Már csak egy tátongó lyuk van a helyén a földben, ez a legjobb módja, hogy elintézzünk egy varázslót. Látták, hogy Paran kapitány lassan feltápászkodik a törmelék borította teraszon, és körbenéz. Meglátta a varázslót. – Hol van Pálinkás? – kérdezte. – Az erdőben – kiáltott vissza Sunyi. Paran tántorogva elindult az erdő felé. – Igazán nagy segítség volt – dünnyögte Sunyi magában. – Fürge! A varázsló a hang irányába fordult, és Kalamot látta közeledni. A merénylő megállt a kráter szélén, és lenézett. – Valami mozog odalent. Fürge Ben elsápadt, felállt, aztán talpra segítette a boszorkányt is. Odaléptek a kráter szélére. – Ez lehetetlen – nyögte Fürge. A gödör aljában egy embernek alig nevezhető alak mocorgott. – Biztosan meghaltunk. Vagy még annál is rosszabb. A kert irányából zörgésre lettek figyelmesek. Mindhárman megdermedtek, amikor látták, hogy furcsán izzó gyökerek törnek elő az aljnövényzetből, és mohón a kráter felé törnek. A jaghuta megszállott felegyenesedett, és széttárta szürke karját. A gyökerek ráfonódtak a lényre. Az rémülten felsikoltott. – Azath edieirmarn! Nem! Elvetted a Fortélyomat, de engem hagyjál, kérlek! – Hajszálgyökerek keletkeztek, és ráfonódtak a lény végtagjaira is. Az Omtose Phellack Üreg ereje megremegett, próbált volna elmenekülni, de nem járt sikerrel. A gyökerek lehúzták a lényt, majd elvonszolták a kert irányába. – Azath? – suttogta Fürge Ben. – Itt? – Én nem tudok róla, hogy lenne – mondta Derudan hófehér arccal. – Azt mondják, hogy akkor jelenik meg, ha... – Valahol féktelen erő jelenik meg, és az életre tör – fejezte be a mondatot Fürge Ben. – Én tudom, hol van – mondta Kalam. – Fürge Ben, életben maradt a jaghuta? – Nem. – Tehát akkor vele nincs már gond. És mi lesz az Azathhal? Fürge Ben keresztbe fonta a karját: – Hagyd békén, Kalam! – Mennem kell – mondta Derudan. – Hála és köszönet neked, amiért kétszer is megmentetted az életemet. Nézték, ahogy a boszorkány elviharzik. Muzsikus lépett melléjük, láthatóan kissé össze volt zavarodva. – Kalapács vigyáz az őrmesterre – mondta, majd becsukta a táskája pántjait. – Gyere, menjünk – bökte oldalba Sunyit. – Ma még fel kell robbantanunk egy várost. – Pálinkás megsérült? – kérdezte Fürge Ben. – Eltört a lába – felelte muzsikus. – Elég csúnyán. Derudan, aki közben már a szökőkút romjain túl járt, meglepetten felkiáltott. A csapat tagjai megperdültek. A nő beleszaladt egy feketébe öltözött alakba, aki
biztosan a szökőkút fala mögött bujkált. A fiú felugrott, és fürgén, akár egy nyúl, elrohant az épület irányába. – Szerinted mit hallhatott? – tűnődött Muzsikus. – Semmi olyat, amiből érthetett is valamit – mondta Fürge Ben, miután gyorsan felidézte magában a beszélgetésüket. – Te és Sunyi mentek a dolgotok után? – Bizony – Muzsikus elvigyorodott. A két szabotőr még egyszer, utoljára ellenőrizte a holmiját, aztán eltűntek a terasz irányában. Kalam közben ott maradt a gödör szélén, és tanulmányozta a romokat. Ősrégi réz vízvezetékek törtek össze a robbanás nyomán, és víz gyűlt belőlük a gödör aljába. Valami miatt a Szürkearcúak jutottak Kalam eszébe. Leguggolt, és megnézett egy csövet, amelyből nem folyt víz. Beleszagolt a levegőbe, aztán lehasalt, és a törött cső végéhez nyomta a kezét. – Osserc – nyögött fel rémülten. Talpra ugrott, és Fürge Benhez fordult: – Hol vannak? A varázsló értetlenül nézett rá: – Kik? Kalam felüvöltött: – A szabotőrök, te barom! – Most mentek el – felelte Fürge Ben csodálkozva. – A villán keresztül. – A hátsó falhoz, katona – pattogott Kalam. – Keresd meg a többieket! Paran vette át a parancsnokságot. Mondd neki, hogy vigyen innen benneteket, valami olyan helyre, amit én is ismerek. Ott találkozunk. – Te hová mész? – A szabotőrök után – Kalam letörölte az izzadságot az arcáról. – Nézd meg a várostérképet, ha lesz egy kis időd. – A merénylő tekintetében félelem villant. – Keresd rajta a legendát. Minden főbb csomópontot aláaknáztunk. A fő csatornák is ott futnak. Hát nem érted? – Felemelte a karját. – Szürkearcúak! A gáz, Fürge Ben! Kalam megperdült, és elrohant a szabotőrök után. Egy perc múlva már el is tűnt. Fürge Ben egy percig csak nézett utána bambán. A gáz? Szeme elkerekedett. – Mind az égig repülünk! – suttogta. – Az egész nyavalyás város!
Huszonharmadik fejezet
Azt mondják, hogy végül maga ellen fordította fegyverét, hogy kioltsa az élet varázsát. Kiáltás az Árnyakhoz (IX. II.) Felisin (szül. 1146)
Paran kimerülten átvágott az aljnövényzeten. Egy fa tövében beugrott az árnyékba – és megfordult vele a világ. Bal vállába agyarak mélyedtek, és felemelték őt a földről. Egy láthatatlan izomzat átdobta őt a kerítésen. Nagyot esett, aztán gurult egy darabig, és amikor felnézett, látta, hogy a Kopó ismét támadásba lendül. Paran bal karja érzéketlen volt – a kapitány reményvesztetten a kardjáért nyúlt, de a Kopó már ott volt a nyakában, kitátotta a száját, és beleharapott a mellkasába. A páncélja eltört, húsába hatoltak a fogak, és vér fröccsent a kövezetre. A Kopó megint felkapta Parant. A kapitány csak lógott a hatalmas bestia szájából. Érezte, hogy Esély kihullik a hüvelyéből, súlya lehúzza fájós kezét. A Kopó megrázta őt. Újabb adag vér fröccsent a kőre. Aztán az állat ledobta őt, és hátraugrott. Bambán meredt áldozatára. Vonyított, elkezdett fel-alá járkálni, és tekintete újra meg újra a kapitányra villant. Parannak egész teste egyetlen fájdalomközpont volt – végtagjai fékezhetetlenül remegtek, nem kapott levegőt. – Úgy látom, Vértes mindenáron bűnbakot keres – mondta egy hang felette. Paran pislogott, kinyitotta a szemét, és egy fekete alakot látott maga fölött tornyosulni. – De elhamarkodott döntést hozott, és ezért bocsánatodat kérem. Az biztos, hogy valami régi ügy van közted és a Kopók között, amit lassan le kellene rendezni. – A férfi komoran Vértes felé fordította a fejét. – Sőt, van itt még valami. Megzavarta őt az, hogy te a... rokona vagy? Hát ez meg hogy lehet? – Te voltál az – mondta Paran, miközben különös kábulat lett úrrá rajta. – Te voltál az, aki a lány bőrébe bújt... A férfi a kapitány felé fordult. – Igen, én vagyok Cotillion. Árnytövis nagyon megbánta, hogy otthagyott téged a
Csuklyás Kapuja előtt. Két Kopóba került neki a könnyelműsége. Tudtad egyáltalán, hogy ezek a fenséges állatok ezer éve élnek már? Tisztában vagy azzal, hogy még soha senki... sem isten, sem ember, nem ölt meg egy Kopót sem? „Megmentettem a lelküket! Számítana valamit, ha elmesélném? Nem, az olyan lenne, mintha koldulnék!” Paran Vértesre nézett. Rokonság? – Mit akartok tőlem? – kérdezte Cotilliontól. – A halálomat kívánod? Nos, akkor elég, ha itt hagysz, mert már közel vagyok hozzá. – Hagynod kellett volna, hogy végrehajtsuk a tervünket, kapitány, hiszen te is gyűlölöd a Császárnőt. – Amit azzal a lánnyal tettél... – Amit tettem, kegyesen tettem. Használtam őt, ez igaz, de ő nem tudott róla. De rólad ugyanez nem mondható el, igaz? Mondd csak, szerinted melyik a jobb? Ha tudod, hogy használ valaki, vagy ha tudatlanságban maradsz? Paran nem felelt. – Ha szeretnéd, eláraszthatom a lány agyát e két év emlékeivel. Az emlékekkel, hogy mit csináltam, vagyis hogy ő miket csinált, míg megszállva tartottam a testét... – Ne. Cotillion bólintott. Paran ismét fájdalmat érzett, és ezen nagyon meglepődött. Annyi vért vesztett, hogy azt hitte, mostanra elveszíti az eszméletét. De ehelyett visszatért a fájdalom, lüktetően, égetően, kegyetlen viszketés kíséretében. – És most hogyan tovább? – Hogyan tovább? – kérdezett vissza a Kötél, meglepetten. – Természetesen kezdem az egészet elölről. – Egy újabb leánnyal? – Nem, ennek a tervnek már befellegzett. – Elloptad az életét! Cotillion fekete szeme keményen nézett le rá. – De most visszakapta. Te viszont még mindig hordod Esélyt, úgyhogy ugyanez rólad nem mondható el. Paran elfordította a fejét, és látta, hogy a fegyver egy karnyújtásnyira tőle, a földön hever. – Amikor megfordul a szerencsém – mormogta. És most megfordult. Meglepetten észlelte, hogy már tudja mozgatni a bal karját, és a mellkasában a fájdalom lassan elcsitul. Cotillion Paran szavai hallatán gúnyosan felnevetett. – Akkor már túl késő lesz, kapitány. Arra teszed fel mindened, hogy a Hölgy továbbra is kegyesen tekint le rád. Elpazarolod azt a kevés kis eszedet is. Ilyen az Ikrek hatalma. – Gyógyulok – mondta Paran. – Igen, gyógyulsz. Mint mondtam, Vértes elhamarkodta a dolgot. A kapitány lassan, óvatosan felült. A páncélzata darabokra volt szedve, de alatta frissen összeforrt, rózsaszín sebhelyeket látott. – Én... nem értelek sem téged, sem Árnytövist.
– Ezzel nem vagy egyedül. Nos, ami pedig Esélyt illeti... Paran lenézett a fegyverre: – Megtarthatod, ha akarod. – Ah – mosolyodott el Cotillion. Odalépett, hogy felvegye a földről. – Sejtettem, hogy megjön az eszed, kapitány. A világ olyan bonyolult, nem igaz? Mondd csak, nem sajnálod azokat, akik kihasználtak téged? Paran lehunyta a szemét. Egy hatalmas kő esett le a szívéről. Eszébe jutott, milyen érzés volt a Fortély szorítása. Felnézett a Kopóra. Vértes szemében látott valamit, ami leginkább talán a... kedvességre hasonlított. – Nem. – Tényleg hamar megjött a jobbik eszed – mondta Cotillion. – A kötelék megerősödött. Cserébe a kardért, egy jó tanácsot adnék neked, kapitány: próbálj csendben élni, hogy ne vegyen észre senki. És ha legközelebb egy Kopóval hoz össze a sors, akkor fuss, ahogy bírsz. A világ hirtelen elsötétedett Paran körül. Pislogott, és ismét a kert fáit látta maga előtt. „Nem is tudom, hogy el fogok-e futni legközelebb. Vagy ő fut el énelőlem..” – Kapitány? – Kalapács hangját hallotta. – Hol a Csuklyás seggében vagy? Paran felült: – Nem a Csuklyás seggében, Kalapács. Itt vagyok, az árnyékban. A gyógyító odaért mellé: – Mindenhol baj van. Te pedig... – Oldjátok meg – mondta a kapitány, és talpra kecmergett. Kalapács csodálkozva mérte végig Parant. – A Csuklyásra mondom, hiszen úgy nézel ki, mintha darabokra téptek volna... uram. – Árva után megyek. Ha túléljük ezt az egész őrületet, akkor a Főnix fogadóban találkozunk, rendben? Kalapács pislogott: – Igen, uram. Paran megfordult, és távozni készült. – Kapitány? – Tessék? – Ne bánj vele kesztyűs kézzel, uram. Paran távozott. Sáfrány agyába kegyetlenül élesen beivódtak a képek. Újra és újra rátörtek, s ő kétségbeesetten szeretett volna szabadulni tőlük. Gondolatait a félelem és az elkeseredettség irányította. Mammot bácsi meghalt. A fiú fejében egy távoli, ám határozott hang azt mondta, hogy az a férfi, aki Mammot bácsi arcát viselte, valójában nem az az ember volt, akit ő egész életében ismert, és hogy az az... izé, amit a gyökerek elvonszoltak, egy másik dolog volt, valami nagyon veszedelmes lény. A hang egyre csak ezt ismételgette a fejében, a vihar erejétől függően hol erősebben, hol halkabban, és közben újra ugyanazt látta – a képeket, melyeket sosem fog elfeledni. Lady Simtal nagytermében nem volt egy lélek sem, az ünnepi díszek a padlón
hevertek megtépázva, a vérben. A halottakat, és azokat, akiket Mammot megsebesített, az őrök már elvitték; a szolgák pedig régen elszeleltek. Sáfrány átrobogott a termen, és a főbejárathoz lépett. Kitárta az ajtót. Odakint sziszegő gázlámpák vonták be kékes fényükkel a járda kövét, és megvilágították a kaput is, amelyet félig nyitva hagytak az utolsó távozók. Amikor a kapuhoz ért, lassított – valami nem volt rendben az utcán. Mint Simtal terme, az utca is üres volt, csak megtépázott díszeket látott a járdán elszórva. A száraz szélrohamok papírdarabokat és ruhafoszlányokat kergettek körbekörbe. A levegő súlyos volt és nyomasztó. Kilépett az utcára. Látótávolságon belül egy árva lélek sem járt az utcán, és nyomasztó csend ült a környékre. A szél először az egyik, majd a másik oldalról kapaszkodott a ruhájába, mintha próbálná őt kikerülni. Égett szagot érzett. Ismét Mammot halála jutott eszébe. Teljesen egyedül érezte magát, de Relik szavai tovább űzték. Pár nappal korábban a merénylő megrángatta őt az ingénél fogva, és a város vérszívójának nevezte. Be akarta bizonyítani, hogy ez nem igaz – főleg most. Darujhisztán fontos neki. Ez az otthona. Baruk házának irányába fordult. Nem is baj, hogy üresek az utcák, gondolta. Legalább hamarabb át lehet jutni egyik pontról a másikra. Futva megindult. A szél hátulról támadta meg, és az arcába fújta a haját. Az utcai gázlámpás lángja elfeküdt, sötét lett a fiú körül. Sáfrány megállt az egyik sarkon. Hallott valamit. Visszafojtotta a lélegzetét, és fülelt. Megint hallotta. Madarak – a hangból ítélve több százan lehettek – csevegtek, kiabáltak, nevettek a feje fölött. És az égett szag mellett most már érezte a madárfészkekre jellemző szagot is. Sáfrány elkomorodott, és gondolkodott egy percig. Aztán felemelte a fejét. Meglepetten felkiáltott, és ösztönösen lebukott a földre. A feje felett, talán csak pár centire a legmagasabb házak tetejétől, egy fekete kőlap látszott, mely eltakarta a csillagok fényét. Csak bámult felfelé, aztán elkapta a tekintetét, mert szédülni kezdett. A mennyezet lassan mozgott. Repedéseiben, odúiban, folytonosan mozgó varjak ezreit látta, melyek olajosan csillogtak a mattfekete háttér előtt. Megérkezett a Hold Szülötte a város fölé, hogy megtisztítsa az utcákat, hogy elhallgattassa az újjászületés ünneplésének hangjait. Vajon mit jelenthet ez? Sáfrány nem tudta, de Baruk biztosan. Hát persze. A tolvaj ismét nekiiramodott, mokaszinja némán repítette át a városon. Kruppe nagy levegőt vett, és ragyogó tekintettel körülnézett az elhagyatott konyhában. – Ez mindig így megy. – Felsóhajtott, és megpaskolta a hasát. – Előbb vagy utóbb, Kruppe álmai mindig teljesülnek. Igaz, hogy a mintázat még mindig alakulóban van, de Kruppe érzi, hogy minden szépen elrendeződik kint a világban, s ezt szimbolizálja az a sok földi jó is, ami most csak reá vár. Hiszen a megpróbáltatások után a test megérdemel egy kis kényeztetést. Elégedetten ismét felsóhajtott. – Még meg kell persze várnunk, hogy az Érme megálljon. De Kruppe igazán kellemesen tölti majd ezt az időt, némi fenséges eledel társaságában.
Lady Simtal villájának kapujával átellenben, egy sikátor szájából, Árva kaján mosollyal figyelte, ahogy felbukkan végre az Érme Hordozója. Már régen a fiú nyomára bukkant, de valahogy nem volt sok kedve bemenni abba a kertbe, ahol elrejtette Fortélyt. Pár perccel korábban megérezte, hogy a jaghuta zsarnok meghalt. Belekeveredett vajon a Hold Szülöttének Ura a csatába? Remélte. Reménykedett abban, hogy a jaghuta eléri a várost, és abban is, hogy megszerzi Fortélyt, és így egyenrangú félként néz szembe a Sötétség Fiával. De így utólag belátta, hogy a lovag ezt sosem hagyta volna megtörténni. Ez pedig azt jelentette, hogy Pálinkás és csapata még mindig életben vannak. Nos, ez a dolog még ráér később is, majd elintézik akkor, amikor már a Császárnő és Tajszkrenn kezében lesz a város. Akkor talán még jobb is lesz – nem kell titokban cselekedniük, hanem nyilvános kivégzést rendezhetnek – a sok kihágás miatt. Egy ilyen rakás bűn után még maga Dujek sem védheti meg a kis kedvenceit. Figyelte, ahogy az Érme Hordozója végigrohan az utcán, és láthatóan nem veszi észre, hogy a Hold Szülötte a feje fölött lebeg. Egy perccel később megindult utána. Ha az Érme a kezébe kerül, a Császárnő térdre kényszerítheti az Ikreket. Valahol a lelke mélyén azonban megszólalt egy vékonyka hang, és keserűen, vádlón megkérdezte tőle: Hová lettek a kételyeid? Mi lett azzal a nővel, aki szembeszállt Tajszkrennel, Palásban? Hát ennyire megváltozott a helyzet? Ennyi minden elpusztult? A Végrehajtó megrázta a fejét, és elhessegette magától ezeket a gondolatokat. Ő a Császárnő keze. Az Árva nevű nő halott, már évek óta, és az is marad, mindörökre. Most a Végrehajtó cselekszik, ő suhan át az árnyak között, a félelemtől reszkető város utcáin. A Végrehajtó egy fegyver. Éle mélyre szúrhat, de törhet csontot, és ő maga is megtörhet. Ezt persze korábban talán úgy hívta, hogy „halál”. De most már csak úgy gondolt rá, mint a harc egy szerencsétlen melléktermékére, a fegyver gyenge kiképzésére. Megtorpant és elbújt egy fal mögött, amikor a fiú megállt, felnézett, és rádöbbent, hogy mi van felette. Árva már azt latolgatta, hogy most támad, amíg a fiú meg van zavarodva, és retteg, de aztán az Érme Hordozója továbbindult. A Végrehajtó lekuporodott. Ideje, hogy bevesse Tajszkrenn fegyverét. Remélhetőleg a jaghuta alaposan megsebezte a Hold Urát, mielőtt meghalt. Elővett egy kis fiolát az ingéből, és felemelte, hogy egy gázlámpa fényében megszemlélje. A patinás üvegcsében úszkált valami, ami olyan volt, mint a csapdába esett füst. Megrázta. Felállt, és átdobta az üvegcsét az utca túloldalára. A fiola egy kőfalhoz csapódott, és darabokra tört. Vöröses füst áramlott ki belőle, mely lassan alakot öltött. – Tudod, mi a feladatod, Galayn Ura – mondta a Végrehajtó halkan. – Ha sikerrel jársz, akkor visszanyered a szabadságodat. Kivonta a kardját, és egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy felidézze magában, merre jár az Érme Hordozója. A fiú gyors volt, de nem annyira, mint a Végrehajtó. Elmosolyodott. Az Érme hamarosan a kezében lesz. Aztán elindult, méghozzá olyan gyorsan, hogy szem nem tudta követni – még az utca túloldalán elszabadult démoné sem.
Baruk a dolgozószobájában ült és a tenyerébe hajtotta a fejét. Mammot halála olyan volt, mintha tőrt döftek volna a szívébe, s a seb még most is sajgott. Egyedül volt a szobában, Roaldot már korábban elengedte. Fürkész tehát korábban is sejtette. Azért nem beszélt róla, mert tudta, milyen érzékenyen fogja majd őt érinteni. Az alkimista kénytelen-kelletlen elismerte, hogy a Tiste Andiinak igaza volt. Egyáltalán, elhitte volna, ha Fürkész elmondja neki a dolgot? Az erő, mely hatalmába kerítette Mammotot, gondosan elbástyázta magát, nem lehetett észrevenni. Fürkész már megtapasztalta, hogy miként reagált Baruk erre a lehetőségre, így aztán úgy döntött, hogy inkább nem mond neki semmit. Mammot pedig meghalt, és vele együtt meghalt a jaghuta zsarnok is. Vajon Fürkész volt az, aki megölte régi barátját? Ha ő tette, akkor biztosan nem a kardját használta – újabb kegy Baruk és Mammot számára – hiszen Baruk hallotta barátja halálsikolyában a megkönnyebbülést. Az ajtóban diszkréten köhécselni kezdett valaki. Baruk felkapta a fejét. Szemöldöke csodálkozva felszaladt. – Derudan boszorkány! A nő arca holtsápadt volt, mosolya kényszeredett. – Rád gondoltam, Mammot halála miatt. Tehát eljöttem. – A kandalló melletti székhez caplatott, és letette maga mellé a vízipipáját. – A szolgámat az éjszaka hátralévő részére elengedtem. – Levette a hamutartót, és a hideg kandallóba ürítette tartalmát. – Micsoda szörnyű vég – mondta, és felsóhajtott. Baruk először nem nagyon örült a látogatásnak, mert jobban szeretett volna magában gyászolni. De ahogy elnézte a nőt, kecses mozdulatait, érzései megváltoztak. Az Ürege a Tennes volt, ősi, az évszakok változásához kötött; s tucatnyi istene között ott volt Tennerock is, az Öt Agyar Vadkanja. Derudan legnagyobb ereje – az, ami minden esetben vele volt – a Szeretet nevű Agyar volt. Baruk elérzékenyült. Csak lassacskán jött rá, hogy a nő ajándékot hozott neki. Derudan visszatette a hamutálat a helyére, és megtömte dohánylevelekkel. Fél kezét fölé emelte, mire a levelek felizzottak. A következő pillanatban Derudan kényelmesen hátradőlt a székben. Mélyen leszívta a füstöt. Baruk a másik székhez lépett. – Fürkész azt mondja, hogy ezzel még nincs vége – mondta, miközben leült. A nő bólintott. – Szemtanúja voltam Mammot halálának, tudod? Magam szálltam vele szembe... meg egy másik, igen figyelemre méltó mágus. A test, mely valaha Mammoté volt, egy adag moranth robbanóagyag által veszett oda. A jaghuta szelleme életben maradt, de aztán elragadta őt... egy Azath. – Álmos tekintetét Barukra szegezte. – Azath? Itt, Darujhisztánban? – Igen, bizony. Az ilyen különös, mondhatni misztikus és éhes tünemények jelenléte bizonyos... elővigyázatosságot követel meg tőlünk, nem igaz? – Hol jelent meg? – Simtal házának kertjében. Említettem már a moranth robbanóanyagokat? Lady Simtal estélyen volt pár igen érdekes vendég is, tudod? – Malazák?
– Kétszer mentették meg az életemet... a varázsló, akiről már beszéltem, aki hét Üreget ural a testében... – Hetet? – rezzent össze Baruk. – A Csuklyás szakállára, lehetséges ez egyáltalán? – Ha rossz szándékkal vannak irántunk, csak a Sötétség Fia képes őt megállítani. Mindketten ledermedtek, amikor a közelben valahol egy nagy erő öltött testet. Az alkimista talpra ugrott, kezét ökölbe szorította. – Egy démon jár közöttünk szabadon – felszisszent. – Én is érzem – mondta Derudan, és arca elsápadt. – Hatalmas az ereje. – Egy démonkirály – bólintott Baruk. – Tehát erre várt még Fürkész. Derudan szeme elkerekedett, és kivette szájából a csutorát. – Képes volna legyőzni egy ilyen teremtményt? Sötétség Fia ide vagy oda, te is érzed ezt az erőt, igaz? – Nem tudom – mondta Baruk csendesen. – De ha nem, akkor a városnak befellegzett. Ekkor két hatalmas ütést éreztek, gyors egymásutánban. A boszorkány és az alkimista döbbent felismeréssel néztek egymás szemébe. A Szövetség két tagja igen erőszakos halált halt, ezt érezték. – Paral – suttogta Derudan riadtan. – És Tolas – mondta Baruk. – Elkezdődött, pont úgy, ahogy az az átkozott Fürkész ígérte. A nő értetlenül nézett rá. Baruk elfintorodott: – Örvény Fürkész Anomander a harangtorony foltos, bronzveretes tetején állt, és felkapta a fejét. Szeme feketévé sötétedett. A szél belekapott hosszú, ezüst hajába, és megcibálta szürke köpönyegét. Zúgása üres volt és elveszett. Fürkész egy pillanatra a nyugat felé távolodó Hold Szülötte felé fordította a tekintetét. Érezte a fájdalmát, mintha a sebek, melyeket Palásnál elszenvedett, Fürkész testén is megjelentek volna. Szomorúság futott át az arcán. A levegő megremegett körülötte, és hallotta a nehéz szárnyak csattogását. – Silanah – mondta halkan, mert tudta, hogy a sárkány meg fogja hallani a hangját. A vörös sárkány elsiklott a két torony között, majd leírt felette egy kört, és ott maradt. – Tudom, hogy érzed a démon jelenlétét, Silanah. Azt is tudom, hogy segítenél nekem. Tudom, tudom. – Megrázta a fejét. – Térj vissza a Hold Szülöttébe, drága barátom. Ez az én harcom lesz. Te már elvégezted a magadét. De azért tudd: ha elvesznék, megbosszulhatod a halálomat. Silanah fölé szállt, és halkan felsírt. – Menj haza – suttogta Fürkész. A vörös sárkány ismét felsírt, majd nyugat felé fordult, és eltűnt az éjszakában. Fürkész megérezte, hogy van mellette valaki. Megfordult, és egy magas, köpönyegbe burkolt alakot látott, aki csuklyája alól szintén a várost nézte. – Nagyon elővigyázatlan dolog bejelentés nélkül érkezni – mormogta Fürkész. A férfi felsóhajtott: – A követ a lábad alatt újra felszentelték, Lovag. Újjászülettem.
– Ebben a világban nincs helyük az Ősi Isteneknek – mondta Fürkész. – Fogadd meg a tanácsomat. K'rul bólintott. – Tudom. Azt terveztem, hogy a jaghutával együtt térek vissza a Káosz Birodalmába. De ő másként döntött. – És szigorúbb börtönre akadt. – Megkönnyebbültem. Egy ideig mindketten hallgattak, aztán K'rul felsóhajtott. – Elvesztem. Ebben a világban. Ebben a korban. Fürkész bólintott: – Nem vagy egyedül ezzel, Ősi Isten. – Kövessem talán a példádat, Lovag? Keressek új harcokat, új játékokat az Elődök társaságában? Hoz legalább lelki megnyugvást neked ez az élet? – Néha igen – mondta Fürkész. – De többnyire nem. A csuklyás alak a Tiste Andii felé fordult: – Akkor hát miért? – Mert nem ismerem az élet más módját. – Sajnos nem segíthetek neked ma éjjel, Lovag. Itt, ezen a helyen, és egy halandó álmában újjászülettem, de máshol nem létezem. – Akkor megteszek minden tőlem telhetőt, hogy lehetőleg ne sérüljön meg a templomod – mondta Fürkész. K'rul meghajolt, aztán eltűnt. Fürkész egyedül maradt, és figyelmét ismét az utca felé fordította. Egy lény érkezett oda. Megállt, beleszimatolt a levegőbe, aztán elkezdett átalakulni – vedlett. A Galaynok Lovagja és Lélekvesztett. – Nos – morogta a Hold Szülöttének Ura –, ha te így, én is így. – A Tiste Andii szélesre tárta karját, és elkezdett felfelé emelkedni. Kurald Galain varázserő hullámzott körülötte, eltűntek a ruhái, kardja, s az egész külseje átalakult, miközben tovább emelkedett. A vedlés simán ment, akadozás nélkül, s vállából koromfekete szárnyak tűntek elő. Csontjai, húsa is átalakult, megváltozott. Ahogy repült felfelé, szemét a csillagokra szegezve, Fürkész Anomander fekete sárkánnyá alakult. Taraja ezüstös volt, hatalma pedig még Silanahénál is nagyobb. Szeme ezüstösen ragyogott, keskeny vonalnyi pupillája csak úgy ragyogott. Zihálva szedte a levegőt, a szárnyakra feszülő izomzat fájdalmasan megnyikordult. Mellkasa kiszélesedett, tüdeje megtelt hideg, száraz levegővel, és lényét elárasztotta az erő. Fürkész még feljebb repült, a felhő fölé, mely eltakarta a város feletti eget. Amikor végre szétterpesztette szárnyát, és felfeküdt egy hideg légáramlatra, lenézett a városra, mely úgy ragyogott, mint egy pénzérme a sötét tó fenekén. Időnként varázslat villanásait látta, főleg a Villanegyed területén. Fürkész érezte, hogy a varázslatok halált okoztak. Eszébe jutott Serrat üzenete, egy gonosz erőről, melyet ő vagy ezer mérföldre maga mögött hitt. Talán ezen váratlan és hívatlan látogatók műve lenne ez a sok halál? Csalódottan megremegett – de velük majd később is ráér foglalkozni. Most egy csata előtt állt. A Császárnő és az ő birodalma folyton próbára akarta tenni az ő hatalmát, újra és újra támadást intézett ellene. Eddig
mindig meghátrált, mert nem akart konfliktusba keveredni. „Rendben van, Császárnő. Az én türelmemnek is van határa.” Szárnya megfeszült, ízületei megnyikordultak. Nagy levegőt vett. Egy percre szinte mozdulatlanná dermedt a levegőben, és szemügyre vette az alatta elterülő várost. Aztán Fürkész Anomander, a Sötétség Fia, a Hold Szülöttének Ura, zuhanni kezdett. Kalam tudta, milyen sorrendben akarják a szabotőrök felrobbantam az aknákat. Futás közben figyelt, hogy mindig az utca sötétebb oldalán legyen. Ugyan mit számít az, hogy a Hold Szülötte rögtön ráereszkedik a városra, és eltapossa benne az életet – Muzsikust és Sunyit az ilyesmi egy cseppet sem izgatta. Munkájuk volt. A merénylő csendben átkozta makacs fejüket. Miért nem szaladtak el, mint más rendes emberek? Egy sarokra ért, és átlósan átfutott a kereszteződésen. Előtte, az utca végében, ott emelkedett a Méltóságok Dombja. Ahogy egy újabb sarokhoz ért, majdnem beleütközött a két keresett személybe. Muzsikus az egyik oldalra ugrott előle, Sunyi a másikra, és csak rohantak, meg sem ismerték őt, annyira meg voltak rémülve. Kalam elkapta a szabotőröket. Aztán felnyögött, amikor a két fickó a nagy igyekezetben hatalmasat rántott rajta, és majdnem elesett. – Átkozott vadbarmok! – üvöltötte. – Álljatok már meg! – Ez Kal! – kiáltotta Sunyi. Kalam megperdült, és egy rozsdás kardot látott maga előtt a levegőben, pár centire az arcától. Mögötte Muzsikus holtsápadt arca fehéredett. – Tedd már el azt az ócskavasat! – csattant fel a merénylő. – Azt akarod, hogy összeszedjek egy jó kis vérmérgezést? – Húzzunk innen! Azok az átkozott aknák le vannak sajnálva! Az egész város le van sajnálva! – sziszegte Sunyi. Kalam még mindig a kezében tartotta a két fickó gallérját, úgyhogy most jól megrázta őket. – Nyugodjatok már meg! Mi van? Muzsikus felnyögött, és az utca vége felé mutatott. Kalam megperdült, és szinte kővé dermedt ijedtében. Az út közepén egy öt méter magas lény caplatott, hajlott vállát csillogó köpönyeg borította. Derekáról egy kétélű fejsze himbálózott, melynek nyele olyan hosszú volt, mint amilyen magas Kalam. A lény széles, lapos arcában ferde vágású szempár villogott. – Ó, hogy a Csuklyás lehelne rád – motyogta a merénylő. – Ez Tajszkrenn becses kincse, a Lord. – Átlökte a két szabotőrt a sarkon túlra. – Gyerünk! Vissza Simtal házához! Egyik katona sem tiltakozott, így aztán végigrohantak az utcán, amilyen gyorsan csak tudtak. Kalam leguggolt a sarkon, és várta, hogy feltűnjön a Galayn. Amikor ismét meglátta, még jobban elsápadt. – Lélekvesztett. A Galayn közben másik formát öltött, olyat, amely jobban illett a nagyszabású pusztításhoz. A barna sárkány megállt, szárnya vége súrolta az utca két oldalán lévő
épületeket. Léptei nyomán megtörtek a kövek. Kalam látta, hogy a lény megdermed, aztán egy erőhullámmal eltűnik felfelé. A sötétség egy pillanat alatt elnyelte. – A Csuklyás szakállára – mondta. – Ez az ügy egyre csúnyább. – Megperdült, és rohant, hogy utolérje a két szabotőrt. Az Érme Hordozója egy olyan utcába érkezett, melyben fallal körülvett villák sorakoztak egymás mellett. A fiú lassított, és szemügyre vett minden házat, amely mellett elhaladt. A Végrehajtó tudta, hogy most jött el a megfelelő pillanat, most, még mielőtt a fiú beszökik az egyik házba, és védelmezőkre lel. Megmarkolta a kardját, és tovább lépkedett mögötte, öt méterre a fiútól. Nagy levegőt vett, és támadásba lendült. Sáfrány ösztönösen előreugrott, amikor éles, fémes csattanást hallott közvetlen a háta mögül. Előrebukott, gurult egy kicsit, aztán ismét talpra ugrott. Felkiáltott meglepetésében. A nő, aki kint a dombok között megsebezte Baleket, éppen egy ismeretlen, széles vállú alakkal küzdött mögötte. Csak úgy röpködtek egymás körül – a nő a kardjával, a férfi két görbe karddal harcolt. A tolvaj figyelte a küzdelmet, és leesett az álla. Amilyen jónak tűnt a nő, amikor Balek ellen küzdött, most folyamatosan védekezni és hátrálni kényszerült. Mindketten olyan gyorsan mozogtak, hogy Sáfrány nem látta sem a mozdulatokat, sem a kardokat – csak a kivirágzó, vörös sebeket a nőn – a karján, a lábán, a mellkasán. Döbbenten nézte őket. – Jó a fickó, mi? – szólalt meg mellette egy hang. Sáfrány megperdült, és egy magas, vékony fickót látott maga előtt, aki szürke-bíbor köpönyeget viselt, kezét pedig a zsebében hagyta. Keskeny sólyomarca a tolvaj felé villant, és elvigyorodott. – Mész valahová, kölyök? Valami biztonságos helyre? Sáfrány kábultan bólintott. A férfi ismét elvigyorodott. – Akkor elkísérlek. És ne aggódj, a tetőről is fedeznek minket. Kámzsás odafent van, a jó kis kígyóbőr szerkójában nem látja meg senki. Különben is, nagy mágus. Hallom, hogy Serrat majdnem felrobbant dühében. Közben talán mehetnénk is. Sáfrány hagyta, hogy a fickó karon fogja, és elvezesse a párbajozok közeléből. A tolvaj a válla fölött hátrapillantott. A nő most már menekülni próbált, bal karja használhatatlanul lógott az oldalán, és véresen csillogott a lámpafényben. Ellenfele azonban nem eresztette, némán támadta, akár egy kísértet. – Ne aggódj – mondta a fickó az oldalán, és tovább terelte őt. – Az ott Lazúr tizedes. Ő ebből él. – Tizedes? – Mi védünk már egy ideje, Érmehordozó. – A férfi fél kézzel a gallérja alá nyúlt, és elővett egy kis brossot. – Nevem Húros, a Bíborseregben szolgálok. K'azz Herceg és Caladan Brood megbízásából vigyázunk rád. Sáfrány megdöbbent, aztán összevonta a szemöldökét. – Érmehordozó? Ez meg mit jelent? Sajnálom, azt hiszem, összetéveszt valakivel. Húros szárazon felnevetett.
– Rájöttünk már, hogy vakon és tudatlanul sétálgatsz a városban, kölyök. Ez az egyetlen magyarázat. De tudod, vannak mások is, akik védeni próbálnak téged. Van egy érme a zsebedben, valószínűleg mindkét oldalán fej van, igaz? – A tolvaj döbbent arca láttán felvihogott. – Ez Oponn Érméje. Egy istent szolgálsz, és még csak észre sem veszed! És hogy állsz mostanság a szerencse dolgával? – Megint felvihogott. Sáfrány egy kapu előtt megállt. – Ez az a hely? – kérdezte Húros, miközben szemügyre vette a falon túl magasló épületet. – Nos, elég nagy mágus lakik itt, igaz? Azt hiszem, odabent már elég nagy biztonságban leszel – mondta, és elengedte a karját. – Sok szerencsét, fiam, és ezt most komolyan mondom. De figyelj rám jól! – Húros tekintete elkomolyodott. – Ha megfordul a szerencséd, akkor azonnal hajítsd el azt az érmét, értetted? Sáfrány zavartan nézett maga elé: – Köszönök mindent, uram – mondta. – Részünkről a megtiszteltetés – mondta Húros, és ismét zsebre vágta a kezét. – Gyerünk, nyomás befelé! A Végrehajtó kitört végre, s menekülés közben beszerzett még egy vágást a lapockájába. De nem bánta. Futott, az erőlködéstől spriccelt a vér a sebeiből. A férfi nem futott utána. Hogy lehetett ilyen ostoba? Hogyan is gondolhatta, hogy a fiút nem védi senki? És ki lehetett ez a férfi? Még soha életében nem találkozott ilyen bajvívóval, és ami a legmegdöbbentőbb volt az egészben, varázslat segítsége nélkül küzdött. Most az egyszer az Otataral kard és az ő tudása kevésnek bizonyult. Alig látott, csak rohant az utcán, aztán befordult egy sarkon. A szeme sarkából mozgást látott. A Végrehajtó a falnak vetette a vállát, és megint felemelte a kardját. Egy nagydarab nő állt előtte, és gúnyosan végigmérte őt. – Nagyon úgy fest – mondta rekedtes hangon –, hogy már nem sok munkánk lesz veled. – Kérlek, hagyj – nyögte Árva. – Nem tehetem – mondta Meese. – Azóta a nyomodban vagyunk, hogy a Kör Megszakítója meglátott bejönni a Gond kapun. Az Angolna azt mondja, hogy sok minden van a rovásodon, hölgyem. És most mindenért meg fogsz fizetni. Amint a nő kimondta ezt, a Végrehajtó megérezte, hogy van mellette valaki más is, pont a balján. Felkiáltott, védekező pozícióba helyezkedett, s kiáltásába végtelen szomorúság és tehetetlen düh vegyült. Micsoda veszteség! Káromkodott magában. „Nem, én nem akarom így végezni, ilyen közönségesen!” Miközben erre gondolt, a két nő egyszerre támadott. A balról érkező kardot hárította, de tehetetlenül végig kellett néznie, hogy az a nő, aki beszélt hozzá, két késsel támad rá, és mindkettőt a mellének célozza. A Végrehajtó tehetetlenül felkiáltott, amikor a két penge a mellkasába fúródott. Kardja kicsúszott a kezéből, és visszapattant a kőről. Árva ökölbe szorította a kezét, és lassan a földre csúszott. – Ki az? – nyögte, bár ennek persze már nem volt semmi jelentősége. – Ki? Az egyik nő fölé hajolt: – Mi van?
Árva arca összerándult, szája sarka lebiggyedt, és lehunyta a szemét. – Ki az? – kérdezte ismét. – Ki ez az Angolna? – Gyere, Meese, menjünk – mondta a nő, és már tudomást sem vett a lábánál heverő tetemről. Paran ott talált rá az utcasarkon, a mocskos kövön elterülve. Valami ösztönösen odahúzta, a közöttük lévő titokzatos kapcsolat utolsó megnyilvánulásaként. A kard ott hevert mellette a kövön, markolata sikamlós volt a vértől, a pengéje pedig jó pár helyen kicsorbult. A kapitány letérdelt a tetem mellé. – Keményen megküzdöttél a halálodért – suttogta. Látta, hogy a nő szeme lassan kinyílik. Egy percig csak bámult rá, aztán felismerte. – Kapitány. Ganoes. – Végrehajtó. – Megöltek engem. – Kicsoda? A nő szája keserves mosolyra húzódott. – Nem tudom. Két nő. Olyanok voltak, mint... a tolvajok. Zsebtolvajok. Ugye, milyen ironikus... Paran kapitány? A férfi összeszorította a száját, és bólintott. – A Végrehajtónak... nem jutott dicső halál. Ha pár perccel... korábban érsz ide... A kapitány erre nem mondott semmit. Nézte, ahogy Árva testéből lassan elszáll az élet, és nem érzett semmit. „Ami engem illet, sajnálom, hogy nem értem ide, Végrehajtó. Nem volt szerencsém.” Aztán felkapta az Otataral kardot, és a derekára csatolta. Két hang szólalt meg felette, egyszerre: – Odaadtad neki a kardunkat. Felegyenesedett, és szembenézett Oponn-nal. – Pontosabban fogalmazva, a Kötél elvette tőlem. Az Ikrek nem is tudták volna titkolni, hogy rettegnek. Könyörögve néztek Paranra. – Cotillion megkímélt téged – mondta a nővér. – A Kopók megkíméltek téged. Miért? Paran vállat vont: – A kardot okolod, vagy a kezet, mely forgatja? – Árnytövis mindig csal – mondta a fivér, és fázósan összehúzta magát. – Ti is, és Cotillion is halandókat használtatok – mondta a kapitány, és vicsorított. – Meg is fizettetek érte. Mit vártok tőlem? Sajnálatot? Részvétet? Segítséget? – Az az Otataral kard – kezdte volna a nővér. – Nem kerül a ti mocskos kezetekbe – fejezte be Paran a mondatot. – Talán jobb lenne, ha menekülnétek, Oponn. Ha jól sejtem, a Kötél már átadta Esélyt Árnytövisnek, és éppen azon gondolkodnak, miként használhatják fel azt a legjobban ellenetek. Az Ikrek összerezzentek. Paran az Otataral kard markolatához nyúlt. – Most aztán tűnés, mert különben visszaadom Cotillionnak a szívességet. Az istenek eltűntek. A kapitány nagy levegőt vett, és visszafordult a Végrehajtóhoz.
A páncél nélkül pillekönnyű volt a teste. A levegő surrogott Fürkész Anomander körül zuhanás közben, de semmi más hangot nem hallatott, mivel Üregét szorosan maga köré húzta, mint egy köpönyeget. Alatta ott volt a barna sárkány, mely lassan, unottan mászkált Darujhisztán utcáin. Nagyságra és erőre nézvést méltó ellenfele volt a fekete sárkánynak. De ostoba volt, mert az utcákon kereste. Fürkész óvatosan széttárta a szárnyát, és megcélozta a barna sárkányt. Maga köré vonta a levegőt, és felkészült a támadásra. Kurald Galain volt, Tiste Andii, otthona a Sötétség. A Galayn démonkirály pont alatta volt, alakja rohamosan növekedett, ahogy közeledett hozzá. Fürkész hátravetette a fejét, kinyitotta a száját, hogy nagyot harapjon a levegőből. A barna sárkány erre a hangra felkapta a fejét, de ekkor már késő volt.
Huszonnegyedik fejezet
A Ház vagyok mely születésével démoni szíveket zárt börtönbe s így minden szobámban egy dühöngő, ősi gonoszság rejtezik. S ezek a sziklagyökerek bekúsznak az anyaföld legmélyebb repedéseibe is s titkon arról álmodnak, hogy egyszer gyümölcsöket nevelhetnek. Ah, zarándokok, jertek ajtómhoz, és böjtöljetek... Azath (II.III) Adaephon (?)
A kapu mögött üres volt a belső udvar. Sáfrány ijedten arra gondolt, hogy elkésett, miközben átrohant rajta. Felszaladt a lépcsőn, és a kilincsért nyúlt. Egy energiahullám hátradobta. A tolvaj azon kapta magát, hogy a lépcső előtt ül a kövön, sajog mindene és szédül. Az ajtó vörösesen ragyogott, majd a fény lassan elhalt. Egy varázslat. – A fenébe! – sziszegte, miközben talpra kecmergett. A Villanegyedben már máskor is találkozott ilyen zárakkal. Nem volt rá mód, hogy feltörje. Ismét elkáromkodta magát, aztán megfordult, és visszarohant a kapuhoz. Kiment az utcára, körülnézett, de nem látott senkit. Ha azok a bíborőrök még mindig vigyáztak rá, jól titkolták az ottlétüket. Volt rá némi esély, hogy Baruk házának kert felőli bejáratát nem őrzi varázslat – de ez az esély nagyon halvány volt. Végigrohant az utcán, aztán az első sarkon befordult jobbra, egy szűk kis sikátorba. Persze így falat kell másznia, de ezt nem tekintette komoly akadálynak. Elért a sikátor végébe, és kijutott a párhuzamos utcába. A fal magas volt, csak nekifutással juthatott át rajta. Átügetett az utcán, és levegő után
kapkodott. Ugyan mi értelme ennek az egész rohanásnak? Hát nem tud Baruk vigyázni magára? Hiszen Főmágus, méghozzá nem is akármilyen – még Húros is elismerően nyilatkozott a képességeiről, varázslatos védrendszeréről. Habozott, és az előtte magasló falat méregette. Ebben a pillanatban az utca felett vérfagyasztó kiáltás harsant. Sáfrány a legközelebbi fal mellé ugrott, és közben látta, hogy egy hatalmas alak érkezik szélsebesen a gázlámpák fénykörébe. A lény, amely széltében betöltötte az egész utcát, Sáfránytól alig tíz méterre ért földet. A becsapódástól hanyatt esett. Kövek repültek szanaszét. Sáfrány elhajolt a záporozó kövek elől, és amikor a veszedelem alábbhagyott, talpra ugrott. Egy sárkányt látott az utcán, kinek a becsapódástól véres, sérült volt a szárnya. A sárkány lassan lábra állt, és jobbra-balra ingatta a fejét. Barnás oldaláról hatalmas foltokban hiányzott a pikkely, és mély sebekből vérzett. Nyaka, válla, vörösen fénylett a vértől. Sáfrány látta, hogy a lény mögötti fal – Baruk fala – összedőlt, és egy kert tűnt elő mögüle. A gőzölgő talajból kicsavart fák gyökerei álltak ki, az alkimista hátsó ajtaja mellett pedig, mely pár lépcsős kis verandáról nyílt, két összetört szobor hevert. A sárkány láthatóan nem volt túl jó bőrben. Sáfrány teste megfeszült. Most elmenekülhet! Maga is meglepődött a saját merészségén, amikor elrohant a lény háta mögött, a kert takarása felé. Futás közben a vérző sárkányt nézte, és a zsebében lévő érme járt az eszében. Aztán a lény a szeme láttára alakot váltott. Vibráló, csillogó köd gyűlt köré. Sáfrány lassított, aztán meg is állt, mert képtelen volt elszakadni a hihetetlen látványtól. Szíve hevesen kalapált, mintha menekülni akarna a bordái fogságából, s minden légvétel heves fájdalmat okozott neki. Itt ért hát véget a szerencséje, állapította meg. A csillogó köd elenyészett, és a sárkány helyén most egy hatalmas, ember alakú lény állt, köpönyegben. Sáfrány próbált megmozdulni, de a lába nem engedelmeskedett. Rémülten látta, hogy a démon felé fordul, és egy kétélű fejszét csatol le a derekáról. A démon meglengette a fegyvert, majd egy kedves lány hangján megszólalt. – Ugyan mi értelme lenne ezt folytatni? – kérdezte meggyőzően. – A Császárnő elenged téged, Lovag. Ismét megkegyelmez neked. Fogadd el az ajánlatát, és távozz békével. – Jó ölet – suttogta a tolvaj, majd elkomorodott, amikor rádöbbent, hogy a démon nem is hozzá beszél, hanem valakihez, aki a háta mögött állt. Az illető válaszolt is: – Nincs több menekülés, Galayn. A tolvaj vállára egy kéz nehezedett, mely feloldotta a mozdulatlanság varázslatát. Sáfrány lehajolt, és oldalra ugrott, majd felnézett, és belebámult az indigókék szempárba. Az arc keskeny volt és fekete. – Menekülj, halandó – mondta az ezüsthajú alak, aki egy hatalmas kardot viselt a hátán. A fekete penge szinte láthatatlan volt, mintha minden fényt, ami éri, elnyelne. – Ott voltál az ünnepségen! – robbant ki Sáfrányból.
A férfi szeme megvillant, mintha most látná meg igazából, hogy kihez is beszél. – Érmehordozó – mondta, halvány mosollyal ajkán. – Ne félj tőlem. Brood meggyőzött arról, hogy hagyjam meg az életed, legalábbis egyelőre. Menj hát, gyermekem. – Tekintete ismét a démonra villant. – Elég veszélyes jelenetnek nézünk elébe. – Ismerem ezt a fegyvert – mondta a démon. – Dragnipurake. És érzem a Tiama bűzét is rajtad, Lord. Több van már benned belőle, mint a Tiste Andii vérből. Sáfrány nekivetette a hátát annak, ami még megmaradt Baruk falából. A Galayn démon elvigyorodott, s előtűntek hosszú, görbe fogai. – A Császárnő busásan megfizetné a szolgálataidat. Csak igent kell mondanod, és el is felejtheted ezt a csatát. Fürkész előrelépett: – Védd magad, Galayn. A démon egy dühös kiáltás kíséretében meglendítette a fejszéjét, mely kékes lángokat vetett a levegőben. Fürkész ívelt mozdulattal a levegőbe hasított kardjával, elkapta a fejszét, és még nagyobb lendületet adott neki. Ahogy a dupla él elsuhant mellette, a Tiste Andii közelebb szökkent ellenfeléhez, kardját hátrahúzta, markolatát a bal csípőjéhez szorította. Villámgyors mozdulattal előredöfött a karddal. A démon lebukott, majd fél kézzel elengedte a fejszét, és a Tiste Andii torkához kapott. Fürkész elfordult, jobb vállával felfogta a nyakának szánt ütést. Fürkész az ütéstől hátrarepült, és a kövön ért földet. A démon támadott, lángoló fegyverét a feje fölé emelte. Fürkész időben felpattant, és kardjával felfogta a fejszecsapást. A fegyverek csengésére megremegett a föld és a levegő egyaránt. A démon baltája vakító fehér fénnyel ragyogott fel, Fürkész fegyvere pedig még végtelenebbül fekete lett, mint eddig, és minden fényt elnyelt. Sáfrány érezte, hogy talpa alatt megmozdulnak a kövek – mintha lágy agyaggá olvadtak volna. Felettük őrült tempóban keringtek a csillagok. Hányingere támadt, és térdre esett. Fürkész támadásokkal záporozta ellenfelét, s gyilkos sebességgel forgatta fekete kardját. A démon egy ideig állta a sarat, és hárított minden támadást, de aztán kezdett meginogni. Tett egy lépést hátra, aztán még egyet. Fürkész közben rendületlenül támadott tovább. – Az anya bánatából – mondta támadás közben – született meg a fény. Sajnos csak... későn jött rá... hogy az hamis. Galayn, te a... régen esedékes büntetés... ártatlan áldozata vagy. A démon lassan megroggyant a csapások alatt, és már csak hárítani tudott, ellentámadással nem is próbálkozott. A fejszéből áradó fény megremegett, halványodni kezdett, aztán teljesen kihunyt, és sötétség vette körül az élét. A démon visítva Fürkészre vetette magát. Ahogy elérte, Sáfrány látta, hogy a démon hátából valami fekete bukik ki, áthasítva a köpönyegét. A fejsze kirepült a lény kezéből, s mire földet ért, fénye végleg kialudt. A démon felvisított, és lenézett a kardra, mely felnyársalta. Fekete füstláncok törtek elő a fegyverből, és lassan ráfonódtak a démon testére. A füst megtekeredett, és egyre határozottabb láncformát öltött, majd megfeszült. A Galayn rémülten felsikoltott. Fürkész felkelt, és mélyen a démonba
döfte a fegyvert, egészen addig, míg végül a markolat megakadt a bordák között. A démon térdre esett, sötét tekintete egybeforrt Fürkészével. A táncoló csillagok végre megállapodtak, a macskakövek pedig ismét szilárd talajt alkottak a tolvaj lába alatt, bár kissé eldeformálódtak. Sáfrány nagyot nyelt, tekintete a démonra szegeződött. Úgy tűnt, hogy az befordul önmagába, s a láncok egyre feszültek, húzták a haldoklót a kard eleje felé. A démon hátraesett, mire Fürkész a kőhöz szögezte őt. Aztán a Tiste Andii teljes súlyával a kardjára támaszkodott, és Sáfrány csak ekkor vette észre, hogy Fürkész vállán véres a ruha ott, ahol a démon megütötte. A Tiste Andii fáradtan a tolvaj felé pillantott. – Menj gyorsan – suttogta. – Az alkimista élete veszélyben forog. Én most nem tudom őt megvédeni. Siess, Érmehordozó. Sáfrány megperdült és futásnak eredt. A Szövetség harmadik tagjának, Travalénak a halála még mindig ott visszhangzott a fejükben. Derudan hamuból egy kört rajzolt a szoba padlójára, és belehelyezte a két karosszéket. Most az egyikben üldögélt, és onnan figyelte a fel-alá járkáló Barukot. Természetesen közben pipázott. Baruknak több okból sem akaródzott belépni a védelmi körbe. Bár a Felsőbb Tennes védelmében lennének, ha Örvény rájuk támadna, onnan képtelenek visszavágni. Ráadásul voltak olyan dolgok, amelyek semmissé tehették ezt az erős védelmet is. Például az Otataral, ez a különös, rozsdaszín anyag, mely a Tannodombságból, Hétvárosból származott. Nem volt túl valószínű ugyan, hogy Örvény birtokolna ilyen anyagot, mivel Főmágus volt, de Baruk mégsem akart belépni abba a körbe, melyben nem nyithatja meg az Üregét sem védekezésképpen. – A szövetség azon tagjai, akik meghaltak, biztosan ilyen makacs öszvérek voltak, tudod? – jegyezte meg Derudan. – Fel-alá járkáltak, és szinte tárt karokkal várták a gyilkos érkezését. Baruk megállt, és éppen válaszolni készült, amikor hirtelen éles, nem emberi kiáltás harsant fel kint, az utcán. Rögtön ezután nagy robajjal ledőlt valami. A ház falai megremegtek. Az alkimista az ajtó felé indult. – Várj! – kiáltotta Derudan a körön belülről. – Ne engedj a kíváncsiságnak, mert Örvény ezt biztosan kihasználja. – A védelmi vonalam egy része eltűnt – mondta Baruk. – Annál több ok az óvatosságra – vágta rá Derudan. – Barátom, könyörögve kérlek, csatlakozz hozzám, gyere be a körbe! – Rendben van – sóhajtotta Baruk, és megindult a boszorkány felé. Bal orcáján könnyű fuvallatot érzett, és Derudan figyelmeztetően felsikoltott. Örvény sietett Baruk felé, kesztyűs keze vörösen ragyogott. Baruk felemelte a kezét, pedig tudta jól, hogy már elkésett. De ebben a pillanatban egy újabb alak tűnt elő, aki kiugrott a merénylő elé a sötétből, és néhány erős csapást mért rá. Örvény hátralépett, majd felemelte a kezét, és megragadta a támadóját. A szoba levegőjét valósággal kettéhasította a fájdalmas kiáltás. Baruk nézte, és csak most döbbent rá, hogy védelmezője egy Tiste Andii nő volt. Egy lépést oldalra ugrott, amikor a nő elrepült mellette, majd a falhoz csapódott, és mozdulatlanul elterült. Az alkimista
figyelme ismét Örvény felé fordult, és látta, hogy fél keze már nem ragyog. Intett, mire kezéből sárga villámként erős varázslat tört elő. Örvény elsziszegett gyorsan egy ellenigét, mire az alkimista ereje egy vöröses falba ütközött a nő előtt, és sziszegve elenyészett. Örvény közelebb lépett. Baruk hallotta, hogy Derudan kiált valamit felé. De ami igazán kitöltötte a gondolatait, az a merénylő szeméből áradó halál volt. Az a könnyedség, amellyel visszaverte a férfi támadását, nyilvánvalóvá tette, hogy igazi mestere a varázslatának. Baruk tisztán érezte, hogy mást nem tehet, mint hogy méltósággal néz szembe a halállal. Ekkor egy morgást hallott maga mögül, Örvény pedig levegő után kapott. Egy tőr markolata állt ki a Merénylő Mester melléből. A nő elkomorodott, a tőrért nyúlt, kihúzta azt a sebből, és elhajította. – Ennyit – hallotta az alkimista a Tiste Andii nő nyöszörgő hangját. – Ennyit tudtam tenni érted, alkimista. Bocsáss meg, uram. Derudan bukkant fel Örvény háta mögött. Ahogy felemelte a kezét, és belekezdett egy igébe, Örvény megperdült, és valami villant a kezében. A boszorkány feljajdult, majd összeesett. Barukon úrrá lett a düh. Szó nélkül Örvényre vetette magát. A nő csak nevetett, elhajolt előle, és felé nyújtotta ragyogó kezét. Az alkimista elhajolt, elvesztette az egyensúlyát, és csak egy hajszálon múlott, hogy bele nem rohant a halálos ölelésbe. Hallotta, hogy Örvény ismét felnevet, és közeledik hozzá. Pár méterre Barukkal szemben, ott volt a szoba ajtaja. Baruk meglepetten látta, hogy az ajtó nyitva áll. Egy fiú guggolt a nyílásban, szögletes tárgyakkal a kezében. Baruk úgy érezte, hogy bármelyik pillanatban hozzáérhet Örvény halálos keze, így előrevetette magát. Abban a pillanatban látta, hogy a fiú felegyenesedik, és először egyik, majd másik kezét is meglendíti. Az alkimista a padlóra esett, felette két tégla repült el a levegőben. Hallotta, hogy mindkettő eltalálja a nőt, az egyik reccsenő hangot hallat, a másik viszont nagyot pukkan. A pukkanást egy vörös villanás kísérte. Baruk tüdejéből az eséstől kiszorult a levegő. Hosszú másodpercek teltek el, és az alkimista csak erőlködött, hogy végre be tudja szívni a levegőt. A hátára hengeredett. Látta Örvényt – a nő mozdulatlanul hevert, kicsit távolabb az alkimista lábától. A fiú izzadt, aggodalmas arca jelent meg a látómezejében. – Baruk alkimista? – kérdezte. A férfi bólintott. A fiú felsóhajtott, aztán elvigyorodott. – Tehát életben van. Remek. Relik küldött, hogy figyelmeztessem magát. Baruk felült: – A boszorkányhoz – mondta rekedten. – Kérlek, segíts. Miközben nézte, ahogy a fiú leguggol Derudan mellé, Baruk érezte, hogy lassan visszatér az ereje. – Lélegzik – jelentette Sáfrány – Valamiféle kés áll ki belőle, amin bevonat van. – Lenyúlt, hogy kihúzza a fegyvert. – Ne! – kiáltotta Baruk. Sáfrány ijedten hátraugrott. – Mérgezett – mondta az alkimista, miközben talpra kecmergett. – Kérlek, vezess oda hozzá. Egy pillanat múlva már ott térdelt Derudan mellett. Egy gyors pillantás a bevonatos
késre, és már látta is, hogy gyanúja beigazolódott. – Fehér paralt – mondta. – Az egy pók, igaz? Baruk Derudanra helyezte egyik kezét. – Igazán meglepő, hogy miket tudsz, fiam – mondta. – Szerencsére a hölgy éppen egy olyan ember házában van, aki tart itthon ellenszérumot. – Mormogott valamit, mire egy kicsiny fiola jelent meg a kezében. – Relik azt mondta, hogy a fehér paralt mérgére nincs ellenszer. – Ezt nem is szoktuk világgá kürtölni. – Baruk kinyitotta az üvegcsét, s a tartalmát beöntötte a boszorkány szájába. Az elsődleges eredmény egy köhögőroham volt. Aztán amikor Derudan légzése végre ismét egyenletessé vált, Baruk hátradőlt, és szemügyre vette a fiút. – Úgy veszem észre, elég jóban vagy Relikkel. Mi a neved? – Sáfrány. Mammot a nagybátyám volt. Láttam őt meghalni. Derudan szemhéja megrebbent, aztán felpattant. Elmosolyodott. – Tetszik, amit látok – mondta. – Szóval? Baruk viszonozta a mosolyt. – Igen, barátom. De nem az én érdemem, hogy Örvény meghalt. Sáfrányé, Mammot unokaöccséé a dicsőség. Derudan tekintete a fiúra villant. – Ó, az a fiú, akit este majdnem eltapostam. – A vidámság gyorsan eltűnt a szeméből. – Részvétem Mammot miatt, fiam. – Köszönöm – felelte a fiú. Baruk felállt, és megfordult. Cifrán elkáromkodta magát: Örvény teste eltűnt. – Megszökött. – Aztán a Tiste Andii nőhöz lépett, lehajolt, és megvizsgálta. Ő már halott volt. – Hamarosan megtudom a nevedet, és nem felejtem el soha. – Mennem kell! – jelentette be Sáfrány. Baruk csodálkozva látta, hogy a fiú arcán ismét pánik lesz úrrá. – Úgy értem – folytatta Sáfrány –, hogy ha itt minden rendben van. – Úgy hiszem, minden rendben van – felelte az alkimista. – Köszönet, Sáfrány, a téglahajigáló tehetségedért. A fiú az ajtóhoz lépett. Megállt, majd feldobott a levegőbe egy érmét. – Azt hiszem, csak szerencsém volt – mondta széles vigyorral arcán, aztán elment. Paran kapitány Balek ágya mellett guggolt. – Még mindig alszik – mondta, majd felnézett Pálinkásra. – Mehet. Kalam és a két szabotőr pár perccel azelőtt érkeztek. Eddig nem vesztettek egy embert sem, bár Paran kapitány páncélja használhatatlanná vált, és amikor megérkezett a szállásra a Végrehajtó holttestével a karjában, tekintete tudatta mindenkivel, hogy jobb, ha nem kötnek bele. Most a Végrehajtó teste foglalta el a másik ágyat, mozdulatlanul, sápadtan, ajkán gúnyos félmosollyal feküdt ott, kiterítve. Az őrmester tekintete végigsiklott a szobában lévők arcán – a jól ismert arcokon, akik mind várakozóan néztek rá. Tekintete megakadt Siralomon, vagyis Apsalaron, mivel mostanában így hívatta magát a lány. Nem tudta, mit csinált vele Kalapács, de a lány olyan volt, mintha kicserélték volna. Kevesebb, mint volt – és mégis, valahogy
egyszerre több is. Még Kalapács maga sem tudta biztosan, hogy mit csinált vele. Bizonyos emlékek, bizonyos tudás felszabadult benne, és ezekkel együtt a tudatosság is, mely szörnyű lehetett. A fájdalom ott volt a lány szemében – de úgy tűnt, hogy képes feldolgozni, kezelni mindazt, ami vele történt. Amikor találkoztak, az első mondata ez volt: „Haza szeretnék menni, őrmester.” Pálinkásnak nem volt ez ellen semmi kifogása, bár azt nem tudta, hogy miként fog a lány átjutni két kontinensen meg a köztük húzódó óceánon. Az őrmester a bíborba csavart csontokért nyúlt. – Igen, uram – felelte Parannak. A szoba forró, állott levegője megtelt feszültséggel. Pálinkás habozott. Egy csata zajlott le éppen Darujhisztán utcáin, és Fürge Ben állította, hogy a Galayn démon meghalt. A fekete mágus láthatóan még mindig meg volt döbbenve. Az őrmester felsóhajtott, megdörzsölte a frissen behegedt sebet a lábán, aztán az asztalba döfte a csontok pengéjét. A kapcsolat azonnal létrejött. Dujek hangja betöltötte az egész szobát. – Na végre, Pálinkás! Ne is fáradj, tudok a démon haláláról. Tajszkrenn kómába esett, vagy mi a szösz. Az egész vezetőség hallotta, amikor felsikoltott. Szóval, tudom, hogy Fürkész Anomander kiiktatta a szörnyet. Mi van még? Az őrmester Paranra pillantott, aki beleegyezően bólintott. – Árva Végrehajtó terve kudarcba fulladt – mondta. – Meghalt. Itt van nálunk a teste. A csomópontokban ott maradt a robbanóanyag, de nem fogjuk azokat aktiválni, mert valószínűleg megsérülne a város gázvezeték-rendszere, és akkor mind a levegőbe röpülnénk. Szóval – nagy levegőt vett, mert fájdalom hasított a lábába; Kalapács megtett mindent, amit tudott, de azért még nem gyógyult meg teljesen, és elég gyengén érezte magát. – Szóval – ismételte –, mi kilépünk, Dujek. Dujek egy ideig hallgatott, aztán felsóhajtott. – Gond van, Pálinkás. Egy: úgy néz ki, hogy elveszítjük Palást. Ahogy azt én gyanítottam is, Caladan Brood a Bíborsereg gondjaira bízta az északi frontot, és megindult ide a Tiste Andiikkal. Vannak vele rhivik is, meg Jorik barghasztjai, akik éppen most végeztek az Arany Moranthok kifilézésével. Kettő: bonyolódik a helyzet – Dujek hangosan nyelt egyet. – Hétvárost nagyjából még egy hét választja el a nyílt lázadástól. A Császárnő tud róla. Fél órával ezelőtt egy Karmos jött Genabarisból, és Tajszkrennt kereste. Az én embereimmel futott össze először. Pálinkás, egy írásos üzenet volt nála, Laseen küldte Tajszkrennek. Éppen most nyilvánítottak lázadónak. Hivatalosan, papíron. Tajszkrennek kellett volna letartóztatnia és kivégeztetnie engem. Magunkra maradtunk, barátom. A szobában csend honolt. Pálinkás egy pillanatra lehunyta a szemét. – Értettük, főnök. Szóval, akkor mikor megyünk? – Úgy néz ki, hogy a Fekete Moranthok mellettünk állnak. Ne kérdezd, hogy miért. Ja és holnap lesz egy találkám Caladan Brooddal meg Kallorral. Vagy hagynak beszélni, vagy rögtön megölnek, és elfoglalják Palást. Minden azon áll vagy bukik, hogy mennyit tud erről a Pannioni Látóról. – Pár nap múlva nekünk is lesz egy találkánk a Feketékkel, uram. Így utólag azért kíváncsi lennék, hogy mennyit tudtak, amikor ezt megszerveztük velük. Mindegy,
mert ők majd elvisznek minket hozzád, akárhol is leszel. – Nem – felelte Dujek. – Lehet, hogy addigra Palás ostrom alatt lesz. A Feketék a Catlin-síkságon tesznek le benneteket. Egyértelmű parancsuk van erre, de megpróbálhatod felülbírálni a döntéseiket. Az őrmester elvigyorodott. Nem valószínű. – Jó lesz a Catlin-síkság, uram. Legfeljebb kicsit tovább tart majd, mire odaérünk hozzád. A csontok közötti fényszál megvillant, és valami puffanást hallottak. Muzsikus kuncogott. Dujek a saját oldalán éppen az asztalra csapott az öklével. Az őrmester villámló tekintettel nézett a szabotőrre. – Paran kapitány – hallatszott ismét Dujek hangja. – Jelen – felelte Paran, és előlépett. – Amit mondok, az Pálinkásnak szól, de azt akarom, hogy te is halld. – Figyelek, uram. – Őrmester, ha benne akar lenni az új seregemben, akkor jobb lesz, ha felköti a gatyáját, és megszokja az új rendszert. Egy: a Hídégetők élére Paran kapitányt helyezem. Kettő: te nem vagy többé őrmester, hanem ezennel kinevezlek a helyettesemmé, és mint ilyennek, vannak bizonyos kötelességeid. Nem akarlak Palás közelében látni benneteket. És te is pontosan tudod, hogy igazam van. Kapitány? – Igen? – Pálinkás csapata kiérdemelte, hogy szabadon távozhasson. Értetted? Ha közülük bárki ismét jelentkezik az újjáalakuló Hídégetőkhöz, akkor örömmel fogadjuk. De semmi negatív elbánás, ha másképp döntenek. Azt hiszem, ez elég világos. – Igen, főnök. – Ami pedig Pálinkást illeti, két küldetés között – folytatta Dujek –, ő csak az út szépsége miatt megy veletek. Tudsz követni? Paran elvigyorodott: – Igen, uram. – A Fekete Moranthok valószínűleg már mindent tudni fognak, mire odaérnek hozzátok. – Igen, uram. Dujek krákogott egy sort: – Van kérdés, Pálinkás? – Nincs – felelte a veterán röviden. – Rendben. Remélem, később még beszélünk. A csontokat összekötő fény elhalványodott. Paran kapitány a katonák felé fordult. Jól megnézett magának minden arcot. „Ezek az emberek lehettek volna a csapatomban. Nem is lehetett volna jobb!” – Nos – szólalt meg. – Ki akar dezertőr és hazaáruló lenni, s csatlakozni Dujek csapatához? Ügető rögtön feltette a kezét, széles vigyor kíséretében. Fürge Ben, Sunyi és Kalapács követték a példáját. Döbbent csend ült a szobában. Aztán Kalam biccentett Muzsikus felé, és megköszörülte a torkát. – Veletek vagyunk, csak még nem mennénk veletek. Én meg Muzsikus.
– Ezt kifejtenéd bővebben? – kérdezte halkan Paran. Apsalar szólalt meg helyettük, mindenki legnagyobb meglepetésére. – Nehéz volna, kapitány. Én bevallom, hogy nem tudom pontosan, mire készülnek, de velem akarnak jönni. Haza. Vissza a Birodalomba. Muzsikus felkelt, és megvonta a vállát. – Úgy érezzük, hogy tartozunk neki ennyivel, uram – mondta Pálinkásnak, aztán a kapitány felé fordult. – És már megbeszéltünk mindent, uram. De ha tudunk, visszajövünk. Pálinkás nehézkesen, ám vidáman talpra állt. Ahogy Paran felé fordult, megdermedt. A kapitány mögött ugyanis ott ült az ágyban Balek, ébren. – Hm – mondta Pálinkás, és jelzett a többieknek. Mindenki Balek felé fordult, és a szobában ismét megnőtt a feszültség. Paran őszinte megkönnyebbüléssel lépett az ágyhoz. – Balek! Én úgy... – Esetlenül megállt, és színtelen hangon folytatta. – Ha jól látom, már egy ideje ébren vagy. Balek tekintete a csont felé villant, aztán vissza Paran kapitányra. – Mindent hallottam – közölte egyszerűen. – Úgyhogy mondd csak, Paran kapitány, nem kell esetleg egy kis segítség a katonáidnak, hogy kijuthassanak Darujhisztánból? Relik a fák alatt állt, a sötétben, a gödör szélénél. Úgy tűnt, a varázslatölő képességei végül is kevésnek bizonyultak. Egy hatalmas erő megragadta, és lelökte onnan, ahol ült – egy isten keze lehetett talán. Döbbenten nézte, ahogy a gyökerek egy kötege elkúszik a tisztásról a terasz irányába. Egy kiáltást hallott, aztán a gyökerek visszatértek, és egy ember formájú valamit vonszoltak magukkal együtt le a földbe. Reliket elöntötte a boldogság. Egészen biztosan érezte, hogy ami a szeme előtt növekedett, az jó volt, és igazságos. Új volt még, fiatal. Most is, ahogy nézte, látta, hogy szabályos alakzatai alatt remegés fut át rajta, és valami új alakul ki benne. Ami egy órával azelőtt még csak egy fatörzs volt, mostanra házzá nőtte ki magát. Egy íves ág alatt, félig árnyékban, egy hatalmas, sötét ajtó ásított. A spalettás ablakokat borostyán futotta be. Az ajtó fölött és tőle kicsit balra egy terasz látszott, melyet indák díszítettek. Egy szép, díszes, kétemeletes tornyot is látott, melyre az erkélyen át vezetett az út. A ház frontján, jobb oldalt volt egy másik torony is, emez ablaktalan és egyszerű, lapos tetővel a tetején. Relik sejtette, hogy ez utóbbi tetején valamiféle emelvény lehet, ahová egy csapóajtón lehet feljutni. Az építmény körül megváltozott a táj is, kisebb dombocskák emelkedtek ki a talajból, mintha temető lenne a kertben. Minden ilyen halomból fiatal, tépett fák meredtek elő, s mindegyik olyan volt, mintha a szél kifújta volna a földet a tövéből. A gyökerek egy ilyen halmocskába vonszolták be az emberszerű lényt is. Jónak látszott, és igazságosnak. Ez a két szó visszhangzott a merénylő fejében, s szívét különös nyugalom árasztotta el. Szinte vonzódott ehhez a gyermekien szép házhoz – olyan volt, mintha az ismerné és elfogadná őt. Tudta, hogy a ház üres. Újabb megmagyarázhatatlan megérzés. Tovább figyelte az épület alakulását. A vonalak megerősödtek, egyre határozottabb formát öltött az építmény. A környéken olyan
szag terjengett, mint a frissen megforgatott földé. A merénylő végtelen nyugalmat érzett. Egy perc múlva léptek zaját hallotta maga mögül. Megpördült, és Örvényt látta előbukkanni az aljnövényzetből. A nő tántorgott, arca csupa vér volt, szemöldöke felett mély seb látszott. Amikor Relikhez ért, majdnem összecsuklott. – Tiste Andiik – nyögte. – Üldöznek. Meg akarnak bosszulni egy gyilkosságot. Relik elnézett a nő mögé, és gyakorlott szemével rögtön felfedezte a sötétben mozgó alakokat. Az üldözők némán közeledtek a fák között. Habozott, aztán felkapta az ájult nőt. A vállára dobta, megfordult, és a ház felé szaladt vele. Tudta, hogy az ajtó ki fog nyílni előtte. Így is történt. Egy sötét előszobát látott, és egy lépcsősort, mely a körfolyosóra vezetett. Meleg, édeskés levegő csapta meg, és habozás nélkül belépett a házba. Korlat, Serrat vértestvére, a különös ház közelébe érve lassított. A Tiste Andii a tisztás szélére ért, aztán leült a sarkára. Társai köré gyűltek. Horult dühösen felszisszent. – Megidézted már a mesterünket, Korlat? A nő megrázta a fejét. – Én régen láttam már ilyen jelenést – mondta. – A Malaza Városi Halottasház, a Hétvárosi Odhanház... Azath edieimarn, az Ártatlanság Pillérei... ez az ajtó nem fog megnyílni nekünk. – De nekik kinyílt – mondta Horult. – Ehhez kell valami előzmény. Az Azath kiválasztja az övéit. Így volt ez a Halottasházban is. Kettő kiválasztott volt: az egyik, akiből a Császár lett, és a másik, aki a társa lett. Kellanved és Táncos. – Érzem az erejét – suttogta Orfantal. – Urunk elpusztíthatná, amíg fiatal. – Igaz – bólintott rá Korlat. Egy percig hallgatott, aztán felállt. – Én vértestvére vagyok az eltávozottnak. – Vértestvére vagy – mondták a többiek kórusban. – A bosszúhadjáratnak ezennel vége – mondta Korlat, és a mandulavágású szeme körüli ráncok elmélyültek. – Urunkat nem idézzük meg, éppen pihen. Az Azathot pedig nem bántjuk, mert még fiatal, még csak gyermek – tekintete lassan végigsiklott társai szemén. – A Sötétség Királynője is imigyen szólt a Fényről, amikor az még gyermek volt: „Még új, és ami új, az ártatlan, s ami ártatlan, az értékes is. Figyeljétek hát eme csodagyermeket, és örvendezzetek!” Orfantal elkomorodott. – Így maradt életben a Fény, és így pusztult ki lassan a Sötétség, az igazi tisztaság. Te pedig arról akarsz bennünket meggyőzni, hogy kíméljük meg, ahogy Királynőnk is megkímélte gyilkosát? A Fény elromlott, és elpusztította a világunkat, vagy talán elfelejtetted, Korlat? Korlat szomorúan elmosolyodott. – Nagy erény a kímélet. Királynőnk reménykedett, és én is reménykedem. Most pedig menjünk. Kruppe nyájas mosollyal figyelte a közeledő Sáfrányt, akit láthatóan nagyon
kimerített az egész éjszakás rohangálás. Oldalba bökte Murilliót, és táncoló ujjakkal a fiú felé mutatott. – Az ifjú sietve közeledik, ám attól tartok, hogy Kruppe nem szolgálhat neki elég jó hírekkel. – Valóban borzalmas éjszakája volt – jegyezte meg Murillió. Nekidőlt a Simtal-villa kapuja melletti falnak. Az utcák kihaltak voltak, a lakók még mindig nem tértek magukhoz az éjszaka borzalmai után. Kruppe a Hold Szülötte felé mutatott, mely már vagy egymérföldnyire járt a várostól, tőlük nyugatra, a város falain túl. – Igazán figyelemre méltó építmény. De Kruppe igazán nem bánja, hogy eltávozik a városból. Emlékezz csak, még a csillagok is kihunytak felette, s nem maradt más a világban, csak a sötét félelem. – Muszáj innom valamit – motyogta Murillió. – Kiváló ötlet – mondta Kruppe. – De azért a fiút megvárjuk, ugye? Nem kellett sokáig várniuk. Sáfrány felismerte őket, és lassított a tempóján. – Apsalart elrabolta a Birodalom! – kiáltotta. – Segítsetek! – Megtorpant Murillió előtt. – Relik meg még mindig abban a kertben van... – Csitt, fiam – mondta Kruppe. – Nyugodj meg. Kruppe pontosan tudja, hol van Apsalar. Ami pedig Reliket illeti, nos, hm. – Az utca felé fordult, és széttárta a karját. – Szagolj csak bele az éjszakai levegőbe, Sáfrány! Egy új év kezdődött el! Gyere, menjünk, mi hárman együtt, Darujhisztán urai! – Karon fogta társait, és elindultak. Murillió felsóhajtott. – Relik eltűnt – mondta. – Balek kertjében feltűnt valami furcsa ház. – Ah, és mennyi minden belefért ebbe a két rövidke mondatba! – Kruppe Sáfrány felé hajolt. – Bár ezen ifjú titokban most kétségkívül azon rágódik, hogy vajon mi lett a sorsa egy bizonyos csinos ifjú hölgynek, akit egy Gorlas nevű nemesifjú az utolsó pillanatban megmentett. Egytonnányi tégla zúdult volna a leányra, és biztosan palacsintává lapul, ha nincs ez a fiú. Nagy hőstett volt, ez kétségtelen. A leány majdnem elalélt a gyönyörűségtől. – Te most miről beszélsz tulajdonképpen?! – kérdezte Sáfrány. – Kit mentettek meg? Murillió felnevetett. – Kedves Kruppe, Darujhisztán Ura, most azt hiszem, mellé lőttél. A fiú nem arra a csinos ifjú hölgyre gondolt, akire te. – Különben sem csinos – tette hozzá Sáfrány. Kruppe egy kicsit összébb húzta magát. – Csak kérdezd az isteneket, fiam, és ők majd megmondják neked, hogy az élet nem habostorta. Nos, érdekel, miként szállt át Balek tulajdonába Simtal villája ma éjjel? Vagy talán annyira lefoglal ez az új szerelem, hogy a régi barátokról, köztük Kruppéről, egészen meg is feledkezel miatta? Sáfrány zavarba jött: – Persze, hogy érdekel! – A történet most is, mint mindig, Kruppével kezdődik... Murillió felnyögött:
– Így szól az Angolna.
Epilógus
Láttam egy legenda születését a titokzatos fogantatás után otthagyták őt, a napon künn, a gadrobik egyik dombján ahol a bárányok elvesztek a farkasokkal teli pusztán Mert a pásztorok eltűntek a homok suttogása nyomán Az újszülött csak hunyorgott a fényben szíve kemény, akár a kő míg a Senki Földjének kapuja a kavargó homok-otthon fölé nő Láttam, hogy e legenda megszületik a szívet ezernyi vadász üldözte a városban, mely kék fényben fürödik... Legenda születik (I. I-IV.) Halász (szül.?)
A reggeli nap fénye ezüstös pajzzsá változtatta a tó vize feletti hajnali páraréteget. Lent, az öbölben, egy halászhajón törtek meg a friss hullámok. A horgonyt már felvonták, s csak percek voltak vissza addig, hogy vízre lökjék. Kalapács felsegítette Pálinkást a sziklaszirtre, melyen üldögéltek. A gyógyító tekintete megpihent Fürge Benen, aki beesett vállal a tó irányába bámult. Követte a varázsló tekintetét. A Hold Szülötte alacsonyan, a horizont felett mozgott, durva bazaltkövein aranyos fény csillant. – Dél felé tart – mondta Kalapács halkan. – Vajon ez mit jelenthet? Pálinkás hunyorgott az erős fényben. Masszírozni kezdte a halántékát. – Megint fáj a fejed? – kérdezte Kalapács.
– Mostanában már nem annyira – mondta az őszes hajú férfi. – A lábad az, ami igazán aggaszt – mormogta a gyógyító. – Több időt kellene ráfordítani, még sok tennivaló akadna rajta. Pálinkás elvigyorodott: – Majd ha lesz rá időnk. Kalapács felsóhajtott: – Akkor majd rátérünk egyszer erre is. A mögöttük lévő kis erdős sávból Sunyi kiáltását hallották: – Jönnek! A gyógyító talpra segítette Pálinkást. – A pokolba is – suttogta. – Sokkal rosszabbul is elsülhetett volna, nem igaz, őrmester? Pálinkás a tó felé pillantott. – Hát igen, mindent egybevetve, háromembernyi veszteség annyira nem is rossz statisztika. Kalapács arcán fájdalmas kifejezés suhant át. Nem szólt semmit. – Menjünk – morogta az őrmester. – Paran kapitány utálja a késést. És különben is, lehet, hogy a moranthok jó hírekkel szolgálnak majd. Ránk férne egy kis változatosság, nem? Az öbölből Fürge Ben figyelte, ahogy Kalapács felsegíti az őrmestert az emelkedőn. Vajon eljött már az ideje? Ezen tűnődött. Ha élve meg akarják úszni ezt az ügyet, akkor nem engedhetik meg maguknak, hogy bárki bármit eltitkoljon. A legjobb tervek azok, amelyek más tervekből születnek meg, és amikor eljön az ideje, nagyot aratnak. A legnehezebb része a dolognak az, amikor a fél kezét el kell rejtenie az embernek. A varázsló elszomorodott. Nem, még nem jött el az ideje. Kell egy kis idő az öregnek, hogy kipihenje magát. Kényszeredetten megindult. Nem nézett hátra – az sosem szül jó vért. A terv már megszületett, önálló életre kelt. – Pálinkás üvölteni fog, ha ezt meghallja – suttogta magában. Paran kapitány hallgatta, hogy mit beszélnek a többiek az öbölben, de nem csatlakozott hozzájuk. Még nem. Az összeütközés az Elődökkel, különös nyomot hagyott benne, újféle érzéket fedezett fel magában – bár az is lehet, hogy ez az Otataral kard hatása volt, mely ott lógott az oldalán. De érezte őt, biztosan érezte – már kamaszodott, teltkarcsú lett, mint ahogy azt Paran várta is, s álmatag tekintetével mosolyogva a reggeli eget fürkészte. „Elmegyek érted – fogadkozott. – Ha végzünk ezzel a Pannioni Látóval, és szétzúzzuk a szent háborúját, akkor elmegyek érted, Szélfogó.” „Tudom.” Paran megdermedt. A hang, amelyet hallott a fejében, nem a sajátja volt. Vagy mégis? Várt, hátha hall még mást is. Szélfogó? Csend volt, nem jött válasz. „Ah, csak a képzeletem játszott velem, semmi más. Képes lennék azt hinni, hogy emlékszel annyira az előző életedből, hogy felidézd azt, amit irántam éreztél, amit egymás iránt éreztünk, és újra átéld? Ostoba vagyok.” Felkelt Árva sírja mellől – kövek borították a gödröt – és lesöpörte az ágacskákat, meg a narancssárga tűleveleket a ruhájáról.
„Nézz csak rám. Valaha csak a Végrehajtó ügynöke voltam, mára viszont katona lett belőlem. Végre, igazi katona lettem.” Mosolyogva megindult a csapata felé. „Akkor hát egy katonára fogok várni.” Paran egy pillanatra megállt, aztán mosolyogva folytatta útját. – Hát ez biztos nem a képzeletem volt – suttogta. A kereskedőhajó a déli part mentén haladt, Dharvan és a folyó torkolata felé. Kalam a korlátnak dőlt, tekintete az északi horizonton látható hófödte, csipkézett hegycsúcsokat vizslatta. Egy másik utas állt mellette, jellegtelen arcú, kevés beszédű ember. A merénylőhöz csupán Sáfrány és Apsalar vidám hangja jutott el. Izgatottnak tűntek, s szépen körözgettek egymás körül olyan érzelmek hatására, amelyeknek kifejezésére még nem voltak kiforrott szavaik. Kalam szája félmosolyra húzódott. Régen hallott utoljára ilyen ártatlanságot maga körül. Egy perc múlva Sáfrány ott termett mellette. Vállán ott csimpaszkodott nagybátyja kis démona. – Balek azt mondta, hogy a Birodalom fővárosa, Unta, van akkora, mint Darujhisztán. Tényleg? Kalam megvonta a vállát. – Talán. De sokkal rondább. Szerintem nem lesz rá lehetőségünk, hogy ellátogassunk oda. Itko Kan a déli parton van, Unta meg a Kartool-öbölben, északkeleten. Már most hiányzik Darujhisztán? Sáfrány arca elkomorodott egy pillanatra. Lenézett a hullámok közé. – Csak pár ottani ember hiányzik – mondta. A merénylő halkan mormogott. – Tudom, hogy mit érzel kölyök. Nézd csak meg Muzsikust, ott hátul! Úgy kóvályog, mint akinek levágták fél lábát meg fél kezét! – Apsalar még mindig nem tudja elhinni, hogy képesek vagytok érte ilyesmire. Nem emlékszik rá, hogy ennyire szerettétek volna őt a csapatban. – De hiszen az nem is ő volt, nem igaz? Ez a lány itt egy halász gyereke, valami távoli kis faluból. És nagyon messze került otthonról. – Több annál – mormogta Sáfrány. Egy érmét dobálgatott szórakozottan. Kalam éles tekintettel pillantott a fiúra: – Valóban – mondta kifejezéstelen hangon. Sáfrány bólintott. Felemelte az érmét, és megvizsgálta a rajta látható két fejet. – Te hiszel a szerencsében, Kalam? – Nem – mondta a merénylő. Sáfrány vidáman elvigyorodott: – Én sem – ezzel magasra feldobta az érmét. Együtt nézték, ahogy aláhull a hullámok közé, még egyszer feléjük villan, aztán eltűnik a szemük elől. A hajó orrában a Kör Megszakítója lassan bólintott. Az Angolna nagyon fog örülni a hírnek, hiszen hatalmas súly gördül majd le a válláról. Aztán ismét nyugat felé fordult, és eltűnődött azon, hogy vajon milyen lesz a névtelenségből újra a világ elé
lépni.
Ezzel véget ért a Malazai Bukottak Könyvének első története
Szószedet Rangok, csapatok A Birodalom Bajnoka: Malaza és T'lan Imass, a Birodalom legjobb bajvívója Ököl: katonai parancsnok a Malaza Birodalomban Legfelsőbb Ököl: a malaza hadjáratok hadtesteinek vezetője Kron T'lan Imass: a Kron vezetése alatt álló klánok összefoglaló neve Logros T'lan Imass: a Logros vezetése alatt álló klánok összefoglaló neve Hídégetők: legendás elit csapat a Malaza Második Hadtest kötelékében Bíborsereg: híres zsoldoscsapat, vezetőjük egy hontalan herceg A Pannioni Látó: a Darujhisztántól délre eső területek titokzatos ura, próféta A Hadúr: Caladan Brood egyik neve A Karmosok: a Malaza Birodalom egyik titkos szövetsége
Népek (emberek és mások) Barghasztok (nem emberek): nomád harcosokból álló közösség Daru: etnikai kisebbség, melynek tagjai a Genabaris északi területén elhelyezkedő városokban élnek Gadrobi: önálló etnikai csoport Genabaris középső területein Forkrul Támadók (nem emberek): kihalt mitikus közösség (a Négy Alapító Faj egyike) Jaghuták (nem emberek): kihalt mitikus közösség (a Négy Alapító Faj egyike) K'hajin Khe'Mallák (nem emberek): kihalt mitikus közösség (a Négy Alapító Faj egyike) Moranthok (nem emberek):katonai beállítottságú társadalom, központjuk a Felhős Erdő Rhivik: Genabaris középső síkságain élő nomád közösség T'lan Imass: a Négy Alapító Faj egyike, immáron halhatatlanok Tiste Andii (nem emberek): egy Ősi Faj Trellek (nem emberek):egy nyugalomba vonuló, nomád harcosokból álló közösség
Istenek (Elődök) Az Álmok Királynője, az Élet Házának Királynője Álnok, Első Harcos Ammanas/Árnytövis, az Árnyak Házának Ura Apsalar, a Tolvajok Úrnője Beru, a Szelek Ura Búskomor, a Tragédia Ura Caladan Brood, a Hadúr Cotillion/Kötél, az Árnyak Házának Merénylője Csuklyás, a Halál Házának Királya D'rek, az Őszi Féreg (vagy a Betegség Királynője, lásd Poliel) Fanderay, a Tél Nőnemű Farkasa Fener, a Vadkan (lásd továbbá: Tennerock) Fürkész Anomander (a Sötétség Fia) a Hold Ura (a Sötétség Házának Lovagja) Gedderone, a Tavasz és a Megújulás Úrnője Hamvas, a Föld Úrnője, az Alvó Istennő Jhess, a Szövés Úrnője Kallor, a Felsőbb Úr Kopók (az Árnyak Házának Kopói) K'rul, Ösi Istenség Mowri, a Koldusok, Rabszolgák és Szállítók Úrnője Nerusse, a Nyugodt Tenger és Jó Szél Úrnője Nyomorék Isten, a Láncok Ura Oponn, az Ikrek, a Szerencse Istene(i) Osserc, az Ég Ura Óriás Varjak, madarak, melyeket a varázslat éltet Poliel a Pestis Úrnője Shedenul/Sugaras, az Egészség Istennője Sugaras, a Gyógyítás Úrnője Tennerock/Fener, az Öt Agyar Vadkanja Togg (lásd Fanderay) a Téli Farkas Trake/Hamis, a Nyár és a Harc Tigrise
A mágia világa Az Üregek (az Ösvények – azon Üregek, melyek a halandók számára is hozzáférhetőek) Denul: a Gyógyítás Ösvénye D'riss: a Szikla Ösvénye Csuklyás Ösvénye: a Halál Útja Maenas: az Árnyak és Illúziók Ösvénye Ruse: a Tenger Ösvénye Rashan: a Sötétség Ösvénye Serc: az Egek Ösvénye Tennes: a Föld Ösvénye Thyr: a Világosság Ösvénye
Az Ősi Üregek Kurald Galain: a Sötétség Tiste Andii Ürege Tellan: a T'lan Imass Üreg Omtose Phellack: a Jaghuta Üreg Starvald Demelain: a Tiam Üreg, az Első Üreg
A Sárkányok Asztala – a Jóslás (és a hozzá kapcsolódó istenek) Az Élet Háza Király Királynő (az Álmok Úrnője) Bajnok Pap Hírnök Katona Szövő Kőműves Szűz A Halál Háza Király (Csuklyás) Királynő
Lovag (a néhai Dassem Ultor) Mágus Hírnök Katona Orsós Kőműves Szűz A Fény Háza Király Királynő Bajnok Pap Kapitány Katona Varrónő Építő Leányka A Sötétség Háza Király Királynő Lovag (a Sötétség Fia) Mágus Kapitány Katona Szövőnő Kőműves Feleség Az Árnyak Háza Király (Árnytövis/Ammanas) Királynő Merénylő (a Kötél/Cotillion) Mágus Kopó Pártatlanok Oponn (a Szerencse Bolondjai, az Ikrek) Obeliszk (Hamvas) Korona Jogar Orb Trón
Egyebek Csontvető: a T'lan Imassok sámánja Esély: egy kard, amelyet Oponn-nak ajánlottak D'ivers: az alakváltoztatás magasiskolája Dragnipur: Fürkész Anomander kardja Fortély. egy tárgy, amely a jaghuta szunnyadó erő tárolására szolgál A Káosz Üregei: az Üregek közötti ártalmas ösvények Lélekvesztett: az alakváltoztatás egy formája Otataral: varázslatra érzéketlen vöröses érc, amelyet a Tanno-dombság területén, Hétvárosban bányásznak A T'orrud Szövetség: Darujhisztán titkos szövetsége A Zsarnok Királyok: Darujhisztán ősi urai
Helynevek Almás: Genabackisi Szabad Város Darujhisztán: legendás város Genabackison, a Szabad Városok közül a legnagyobb és legbefolyásosabb. Az Azúr-tó déli partján helyezkedik el, lakói nagyrészt daru és gadrobi emberek. Az egyetlen olyan város, amely természetes gázt használ erőforrásaként Dharvan: egy város Darujhisztántól nyugatra Egeres negyed: Malaza Városának szegénynegyede Feketekutya Erdő: Nagy kiterjedésű, teknős kiképzésű kőzetrétegen elhelyezkedő sűrű erdő Genabackis északi részén. Az Első Hadjárat során a Malaza Birodalom seregei és Caladan Brood, valamint a Bíborsereg gyakran vívtak itt nagy csatákat. Felhős Erdő: Genabackis északnyugati részén elterülő erdőség, a moranthok otthona. Félszemű Macska: Genabackisi Szabad Város Gadrobi-dombság: hegyvonulat Darujhisztántól keletre. Valaha a gadrobi emberek éltek itt, mára azonban szinte teljesen lakatlanná vált. Garalt: egy Genabackisi Szabad Város Genabaris: egy nagyobb város Genabackis északnyugati partvidékén, mely Malaza fennhatóság alatt áll. A hadjáratokhoz ezen a városon keresztül szállítják az utánpótlást Gerrom: egy kisebb mezőváros Itko Kanban. A Hold Szülötte: egy mozgó, fekete bazalthegy, melynek belsejében egy város található. A Sötétség Fia és a Tiste Andiik otthona Itko Kan: provincia a Quon Tali kontinensen, a Malaza Birodalom része. Lakói a kanézek.
Kan: Itko Kan fővárosa Laederon-síkság: Genabackis északi, tundrás területe Lest: városállam Darujhisztántól keletre Malaza Városa: szigetváros, a Malaza Birodalom megalapítójának otthona Malaza Birodalom: egy birodalom, melynek kiindulópontja a Quon Tali kontinens melletti Malaza-sziget volt. A Birodalom alapítói Kellanved Császár és jobbkeze, Táncos voltak, de Komor, a jelenlegi Császárnő legyilkoltatta őket. A Birodalom magában foglalja egész Quon Talit, és kiterjed Falar szubkontinensre, a Hétvárosra, és Genabackis északi partjaira is. Seregei portyázni szoktak Stratem és Korel kontinenseken is. Meningalle-óceán: Vándorok Mélységének genabackisi neve Mohos Erőd: egy lőtorony, melyből rálátni Malaza Városára. Itt ölték meg a Császárt és Táncost Moranth-hegység: a Felhős Erdőt körülvevő hegyvonulat Mott: genabackisi város Nathilog: Malaza uralom alatt álló város Genabackis északnyugati részén Nisst: Genabackisi Szabad Város Palás: Szabad Város Genabackison, melyet nemrég elfoglalt a Malaza Birodalom Pannion domínium: Genabackis délkeleti részén terjeszkedő birodalom, Pannioni Látó uralma alatt Porule: Genabackisi Szabad Város Quon Tali: a Malaza Birodalom székhelye, kontinens Rhivi-síkság: síkság Genabackis középső részén Setta: város Genabackis keleti partvidékén Szabad Városok: a Genabackis északi területén található városállamok kereskedelmi szövetsége. Egy kivétellel mindet elfoglalta a Malaza Birodalom hadserege Szürkekutya: genabackisi város Tahlyn-hegység: az Azúr-tó északi partját szegélyező hegyvonulat Tulipános: Genabackisi Szabad Város Unta: a Malaza Birodalom fővárosa Quon Taliban Vándorok Mélysége: a Meningalle-óceán Malaza neve
Darujhisztán és környéke Gondaváros: Jammit Gondjának kapuján kívül eső nyomornegyed Jammit Gondja: a keleti út K'rul harangtornya/temploma: egy elhagyatott templom a Nemesi negyedben Főnix fogadó: a Daru negyed egyik kedvelt fogadója A Régi Palota (Méltóságok Csarnoka): a Tanács üléshelye Rejtek Torony: egy elhagyatott varázslótorony a Nemesi Negyedben Tréfás kocsmája: egy zűrös kocsma a Tóparti negyedben
Az Udvarházak (a Házak) Zsarnok Barbakánja: ősi építmény, a Zsarnokok Korának maradványa
