STEPHEN
KING A BÚRA ALATT MÁSODIK KÖTET
EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2011
Tartalom
-1-
Stephen King: Under the Dome Scribner © 2009 by Stephen King Published by agreement with the author and the author's agents, Ralph M. Vicinanza, Ltd. Hungarian translation © Szántó Judit, 2011 A szerzőtől az Európa Könyvkiadónál megjelent: Az I-II. A mobil Álomcsapda A Napkutya Állattemető Napnyugta után Atlantisz gyermekei Nem jön szememre álom Bilincsben A ragyogás Borzalmak városa A remény rabjai Carrie Rémautó Christine Rémálmok és Lidércek A coloradói kölyök A rémkoppantók Cujo Rémület a sivatagban Csontkollekció A Setét Torony I. Danse Macabre A harcos Dolores A Setét Torony II. Duma Key A hármak elhívatása A Setét Torony III. Éjszakai műszak A Fekete Ház (Peter Straubbal) Puszta földek Halálos árnyék A Setét Torony IV. A halálsoron Varázsló és üveg Hasznos Holmik A Setét Torony V. A holtsáv Callai Farkasok Az írásról A Setét Torony VI. A két Rose Susannah dala Lisey története A Setét Torony VII. Minden haláli A Setét Torony -2-
A Talizmán (Peter Straubbal) Titkos ablak, titkos kert Tom Gordon, segíts! Tortúra Tóparti kísértetek A tűzgyújtó Végítélet I—II.
Richard Bachman néven: Blaze A menekülő ember A rendcsinálók Sorvadj el!
-3-
SÓVAL SÓZVA
-4-
1. Amikor Julia Shumway elment mellettük, a Nagy Jim H3-asa mellett álló rendőrnők még mindig beszélgettek; Jackie idegesen pöfékelt közben. – Julia – szólalt meg tétován Linda. – Mit mon... Julia azonban nem állt meg. Felhergelt állapotában semmi kedve sem volt hozzá, hogy a törvény és a rend legújabb helyi felfogását képviselő személyekkel szóba elegyedjék. Már félúton volt a szerkesztőséghez, amikor felfogta, hogy nem csak a düh fortyog benne, sőt nem is az a legerősebb. Megállt az Új és Antikvár Könyveket forgalmazó bolt védőteteje alatt (TOVÁBBI ÉRTESÍTÉSIG ZÁRVA, hirdette a kirakatban a kézzel írt papír). Részben arra várt, hogy kalapáló szívverése csituljon, de elsősorban az érzelmeivel akart tisztába jönni. Nos, ez nem tartott sokáig. – Legelőször is szimplán be vagyok gazolva – mondta, és még a saját hangjától is összerezzent. Hiszen nem is állt szándékában, hogy hangosan beszéljen. Ekkor érte utol Pete Freeman. – Csak nem vagy rosszul? – Á, dehogy. – A hazugság egész hitelesen csengett. Persze nem tudhatta, mit árul el az arca. Hátranyúlt, és igazítani próbált az alvástól felborzolódott haján. Lesimította – de ismét felugrott. Mindennek tetejébe még a frizurám is tönkrement, gondolta. Már tényleg csak ez hiányzott. – Azt hittem, Rennie ráveszi az új rendőrkapitányunkat, hogy tartóztasson le – jegyezte meg Pete. A szeme nagyra nyílt, és harmincvalahány événél most sokkal fiatalabbnak látszott. – Én meg épp ebben reménykedtem! – Julia keretet formált egy láthatatlan főcím köré. – A DEMOKRATA RIPORTERÉNEK EXKLUZÍV BÖRTÖNINTERJÚJA AZ ÁLLÍTÓLAGOS GYILKOSSAL. – Mondd, Julia, mi történik itt? Mármint a Búrától függetlenül. Láttad, ahogy az a sok csibész mind kérdőíveket tölt ki? Elég rémisztő volt. -5-
– Láttam – felelte Julia és írni is akarok róla. Meg erről az egészről. És azt gondolom, a csütörtök esti városi gyűlésen nem én leszek az egyetlen, aki James Rennie-nek komoly kérdéseket tesz fel. Kezét a fiatal férfi karjára helyezte. – Meglátom, mit sikerül megtudnom ezekről a gyilkosságokról, és utána megírom, amit kiderítettem. És lesz egy vezércikk is, amilyen erős csak lehet, anélkül, hogy demagóg lennék. – Örömtelen nevetést hallatott. – A demagógia versenyében Jim Rennie játszik hazai pályán. – Nem értem, hogy mit... – Semmi baj, te csak kezdj dolgozni. Szükségem van néhány percre, hogy összeszedjem magam. Utána talán majd eldöntőm, kivel beszéljek először. Mert ha ma még nyomtatni akarunk, nincs sok időnk. – Térj át ma éjjel a fénymásolásra. Julia bizonytalanul rámosolygott, aztán egy baráti kis lökéssel útnak indította. A szerkesztőség ajtajából Pete visszanézett. Julia intett, hogy jól van, majd átkukucskált a könyvesbolt poros üvegén. A belvárosi mozi öt éve bezárt, a város határában lévő autós mozi még régebben. (Rennie használtautó-telepe éppen ott állt, ahol valaha a hatalmas filmvászon tornyosult a 119-es fölé.) Ray Towle-nek valamilyen rejtélyes módon sikerült megőriznie a maga piszkos, egyre gyérebben látogatott boltocskáját. A kirakat egy részét barkács- és szakácskönyvek foglalták el; a többi a puha fedelűeknek volt fenntartva, címlapjukon ködbe vesző kastélyokkal, bajba került szépségekkel és félmeztelen izomemberekkel, akik gyalog vagy lóháton lóbálták fegyverüket. SÖTÉT, VÉRES MERÉNYEK, VESZÉLYBEN FORGÓ ERÉNYEK – OLVASS! hirdette magát ez az állomány. Még hogy sötét, véres merények! Ha a Búra nem volna elég sötét, a pokol egy tanácsost is küldött nekünk. Julia rájött: a legjobban az aggasztja, az rémíti meg, hogy milyen gyorsan követik egymást a fejlemények. Rennie megszokta, hogy ezen a baromfiudvaron ő a legerősebb és legagresszívabb kakas, és Julia nagyon is elhitte volna, hogy a várost uralma alá akarja hajtani – mondjuk egy héttel vagy egy hónappal azután, hogy Chester's Mill elszakadt a külvilágtól. De most még csak három nap telt el... Mi lenne, ha Coxnak és tudósainak éppen ma éjjel sikerülne lyukat fúrniuk a Búrába? Mi -6-
lenne, ha éppenséggel magától oszlana el? Nagy Jim rögtön visszazsugorodna eredeti méreteire, és kezdhetne magyarázkodni! De miért kéne magyarázkodnia? – tette fel rögtön önmagának a kérdést. – Azt mondaná, hogy az embert próbáló feltételek között a tőle telhető legbölcsebben járt el. És az egész város hinne neki. Ez bizonyára így van. Ám így sem érthető, miért kellett ilyen sürgősen lecsapnia... Azért, mert a gépezetbe homokszem került, és nem várhatott. Meg aztán... Meg aztán szerintem nem is teljesen normális – közölte a kirakattal. – Sőt soha nem is volt. De még ha ez igaz, akkor sem érthető, miért törnek be a szupermarketbe olyan emberek, akiknek még dugig tele a spájzuk. Semmi értelme, hacsak... Hacsak nem ő maga bujtotta fel őket. De hát ez nevetséges! Egy paranoiás látomása pénteken, 13-án! Esetleg megkérdezhetne néhány embert, aki ott járt a Food Citynél, hogy mit láttak, de a gyilkosságok nemde fontosabbak? Nála jobb riporter elvégre nem áll rendelkezésére, és ha... – Julia... Ms. Shumway... Julia úgy elmerült a gondolataiba, hogy megszédült, és talán el is esik, ha Jackie Wettington meg nem fogja. Vele volt Linda Everett is; ő szólította meg. Mindkét fiatal nő ijedtnek látszott. – Beszélhetnénk magával? – kérdezte Jackie. – Hát persze. Az a mesterségem, hogy másokat meghallgassak. A bökkenő csak az, hogy utána meg is írom, amit mondanak. Ugye ezt maguk is tudják? – De a nevünket nem írhatja meg – mondta Linda. – Ha ezt nem fogadja el, már itt sem vagyunk. Julia elmosolyodott. – Maguk csupán úgy fognak szerepelni, mint „egy, a nyomozáshoz közel álló forrás". Így jó lesz? – Rendben van. – Ugye maga is ott volt a szupermarketnál? – kérdezte Linda. Ez egyre furcsább lesz... – Igen, akárcsak maguk ketten. Nos, beszélgessünk. Hátha együtt okosabbak leszünk. -7-
– De ne itt, az utcán – aggályoskodott Linda. – Magukat ugye nem gyanúsítja a férjük azzal, hogy segítettek bekasztlizni egy ártatlan embert? – Nekem történetesen férjem sincs – büszkélkedett Jackie, és Julia igazat adott neki; a férjek többnyire csak még jobban összebogozzák a gubancokat. – De tudok egy biztos helyet, ahol nyugodtan beszélgethetünk. Nincs is bezárva. Bár hogy mi a helyzet, mióta megkaptuk a Búrát, nem tudom. Julia közben tűnődött, kit faggasson ki elsőnek. Annyi szent, hogy ez a két madárka nem repülhet el. – Menjünk – mondta. – Én maradok itt, maguk mennek a túloldalon, amíg a rendőrséget el nem hagytuk. Helyes? Még Linda is kipréselt egy halovány mosolyt. – Kitűnő gondolat – mondta.
2. Piper Libby óvatosan ereszkedett térdre az Első Kongó-templom oltára előtt. Hiába készített oda egy térdeplőt zúzódásos, dagadt térdének, így is feljajdult. Jobb kézzel támaszkodott; a frissen megrándult bal karját behajlítva az oldalához szorította. Úgy tűnt, a kar már nagyjából rendbe jött, mindenesetre sokkal kevésbé fájt, mint a térde, éppen ezért kímélte különös gonddal. A gimnáziumi sportsérülése után is komolyan figyelmeztették, hogy az ilyen rándulás könnyen kiújulhat. Összekulcsolta kezét, a szemét behunyta. Nyelve azon nyomban az üres helyet kereste – a helyet, ahol tegnapig egy fog volt. Az életében azonban nagyobb űr tátongott. – Légy üdvözölve, Te, aki nem vagy – kezdte. – Megint én vagyok az, hogy szeretetedért és segítségedért esengjek. – Duzzadt szemhéja alól egy könnycsepp indult lefelé, duzzadt és elszíneződött arcára. – Véletlenül nem csámborog arrafelé a kutyám? Csak azért kérdem, mert olyan szörnyen hiányzik. Ha látod, részesítsd valami szellemi adományban, amely megfelel egy ízletes csontnak. Megérdemli... Tovább könnyezett. Forró, szemét szurkáló cseppeket sírt. -8-
– De persze valószínűbb, hogy nincs ott. A fő vallások egyöntetűen hirdetik, hogy kutyák nem juthatnak be a mennyországba, habár egyes, az egyházakból kivált szekták – valamint, ha jól tudom, a Reader's Digest – szerint ez tévedés. Ha nem létezik mennyország, akkor ez a kérdés természetesen függőben marad. Ami Piper hitéből még megmaradt, az egyre otthonosabban rendezkedett be ebben a mennyek nélküli létben, ebben a mennyország nélküli kozmológiában. Ez a létforma lehet a feledés, de lehet valami rosszabb is. Hatalmas, utak és nyomok nélküli síkság a fehér ég alatt – egy hely, ahol nem létezik idő, ahol nincs úti cél, ahol senki nem szegődik melléd társnak. A jó öreg Seholsincs, gonosz rendőröknek, méltatlan lelkésznőknek, magukat véletlenül agyonlövő gyerekeknek és gazdájuk védelmében elesett, butácska német juhászoknak fenntartva. Senki sincs, aki a búzát az ocsútól elválasztaná. Van valami kulisszahasogató abban, ha az ember egy ilyen fogalomhoz imádkozik (egyesek nyílt káromlásnak mondanák), de bizonyos esetekben megnyugtató ez a fohász. – De most nem a mennyország a lényeg – folytatta meditációját. – Most azt kell eldönteni, mennyiben járultam hozzá én magam Clover halálához. Tudom, hogy én is bűnös vagyok – megint elragadtak az indulataim. Vallási tanulmányaimból az derül ki, hogy erre az alkalmi rövidzárlatra Te tettél hajlamossá, nekem pedig az a dolgom, hogy leküzdjem a hajlamot, de ezt a felfogást, ha nem vetem is el, nem tartom rokonszenvesnek. Mindig az jut róla eszembe, hogy ha a kocsimat szerelőhöz viszem, az illető módját ejti, hogy az egész problémáért engem hibáztasson. Túl sokat használta, nem használta eleget, elfelejtette kiengedni a kéziféket, nem húzta fel az ablakokat, és az eső eláztatta a huzalozást. És tudod, mi a legrosszabb? Ha nem létezel, semmit sem háríthatok Rád a felelősségből. Legföljebb a genetikának tehetek szemrehányást. Piper nagyot sóhajtott. – Elnézést a profanitásért. Miért nem teszel úgy, mintha semmit se hallottál volna? Anyámnak mindig ez volt a receptje. Különben is, van még egy kérdésem. Most mihez kezdjek? A város rettentő bajban van, és annyira szeretnék segíteni rajta, csak nem tudom, hogyan. Ostobának, gyengének, tehetetlennek érzem magam. Ha az ótestamentumi remeték egyike volnék, azt mondanám: egy jelre van szükségem. Eskü-9-
szöm, ebben a helyzetben még azzal is beérném, hogy ELSŐBBSÉGADÁS KÖTELEZŐ vagy hogy ISKOLA KÖZELÉBEN LASSÍTS! Éppen amikor ez a mondat elhagyta száját, nyílt, majd becsapódott a templom ajtaja. Piper hátranézett; azon sem csodálkozott volna, ha szárnyas angyalt lát vakító fehér köntösben. Ha birkózni akar, előbb gyógyítsa meg a karom, gondolta. Angyal helyett azonban Rommie Burpee-t látta az ajtónál. Az inge kilógott a nadrágból, és majdnem combközépig ért. Az egész ember nagyjából olyan elkeseredettnek látszott, amilyen Piper is volt. Elindult a középső járáson, majd megtorpant: Piper jelenléte éppúgy meglepte, mint Pipert az övé. – Nézd csak, kit látnak szemeim – mondta a maga lewistoni franciás akcentusával. – Bocsánat, nem tudtam, hogy itt van. Majd később viszszajövök. Piper a jobb karjával felhúzta magát. – Kérem, maradjon. Én már úgyis végeztem. – Én tulajdonképpen katolikus vagyok (nem mondod, gondolta Piper), de a Millben nincs katolikus templom, bár ezt, mint lelkész, persze maga is tudja... És ismeri a mondást, hogy viharban az ember ne válogasson a kikötők közt. Gondoltam, idejövök, és mondok egy rövid imát Brendáért. Mindig kedveltem azt az asszonyt. – Megdörzsölte az arcát; a nesz, amellyel tenyere a borostájához súrlódott, nagyon hangosnak tűnt az üres templom csendjében. Elvis-frizurája a fülét is takarta. – Mondhatnám azt is, hogy szerettem. Soha nem vallottam be, de azt hiszem, tudta. Piper növekvő borzadállyal meredt a férfira. Egész nap nem hagyta el a paplakot, és bár arról, hogy mi történt a Food Cityben, tudott – gyülekezetének több tagja is felhívta –, Brenda Perkinsről semmit sem hallott. – Brenda? De hát mi történt vele? – Megölték. Nem csak őt, másokat is. Állítólag az a Barbie nevezetű fickó tette. Már le is tartóztatták. Piper a szájához kapta a kezét, és megingott. Rommie odaugrott, és átfogta a derekát. Így álltak az oltár előtt, szinte mint egy jegyespár, amikor ismét nyílt az ajtó, és Jackie beterelte a csarnokba Lindát és Júliát. - 10 -
– Talán mégsem olyan remek hely ez – mondta Jackie. A templom igazi rezonanciadoboz volt. Jackie ugyan nem beszélt hangosan, de Piper és Romeo Burpee tökéletesen értették, amit mond. – Ne menjenek el – mondta Piper. – És ha a történtekkel van kapcsolatban, akkor feltétlenül maradjanak. Nem tudom elhinni, hogy Mr. Barbara... Azt mondtam volna, hogy képtelen az ilyesmire. Ő rántotta a helyére a karomat, amikor kificamodott. És milyen gyöngéden... – Piper utólag megfontolta a kifejezést. – Már amilyen gyöngéd az adott körülmények közt lehetett. Kérem, jöjjenek ide előre. – Attól, hogy valaki egy kificamodott kart a helyére ugrat, még lehet gyilkos – mondta Linda, de közben az ajkát harapdálta, és a jegygyűrűjét csavargatta. Jackie a csuklójára tette kezét. – Ezt a találkozást titokban akartuk tartani, Lin – ugye emlékszel? – Ehhez már késő. Most már láttak együtt Júliával. Ha cikket ír az ügyről, és ezek ketten elmondják, hogy láttak minket vele, minket fognak hibáztatni. Piper nem pontosan értette, miről beszél Linda, de a lényeget felfogta. Jobb karjával széles mozdulatot tett. – Az én templomomban van, Mrs. Everett, és ami itt elhangzik, idebenn is marad. – Megígéri? – kérdezte Linda. – Meg. Miért ne beszélnénk meg együtt a dolgokat? Éppen egy jelért imádkoztam, és tessék, erre megjöttek maguk. – Nem hiszek az ilyen izékben – mondta Jackie. – Tulajdonképpen én sem – vágta rá göcögve Piper. Jackie Júliához intézte szavait. – Nekem ez akkor se tetszik... Akármit mond a hölgy, túl sokan vagyunk. Egy dolog, hogy én is állástalan leszek, mint Marty, ezt még kibírnám, a pénz különben is röhejes. De hogy Jim Rennie-t magamra haragítsam... – Megrázta a fejét. – Az már ciki. – Nem vagyunk túl sokan – jelentette ki Piper. – Épp annyian vagyunk, ahányra szükség van. Maga, Mr. Burpee, tud titkot tartani? Rommie Burpee, aki virágkorában nem egy kétes üzletet lebonyolított, bólintott, és ajkára tette a mutatóujját. – A jelszó: csitt! - 11 -
– Menjünk be a paplakba – javasolta Piper, s amikor észrevette, hogy Jackie még mindig gyanakvó képet vág, szép vigyázatosan a bal kezét nyújtotta neki. – Jöjjön, törjük a fejünket együtt. Talán egy-két korty whisky fölött? Ekkor Jackie végre beadta a derekát.
3. 31 A TŰZ MEGTISZTÍT, A TŰZ MEGTISZTÍT ÉS MEGFOGATÉK A FENEVAD ÉS ÉGŐ TÜZES TÓBA VETTETEK (JELENÉSEK 19:20) „ÉS KÍNOZTATNAK ÉJJEL ÉS NAPPAL ÖRÖKKÖN ÖRÖKKÉ" (JELENÉSEK 20:10) ÉGJEN A GONOSZ TISZTULJON MEG A JÁMBOR ÉGJEN TISZTULJON ÉGJEN TISZTULJON 31 ELJŐ A TŰZ JÉZUSA 31 A három férfi, aki a közszolgáltatási teherautó vezetőfülkéjében szorongott, némi meghökkenéssel szemlélte ezt a rejtélyes üzenetet, amelyet a WCIK-stúdiók mögötti raktárépület falára pingáltak. A vörös faltól élesen elütő jókora fekete betűk csaknem az egész felületet kitöltötték. Középen Roger Killian ült, a golyóbisfejű utódokkal büszkélkedő baromfitenyésztő. Most odafordult a kormány mögé préselődött Stewart Bowie-hoz: – Emmeg mit jelentsen, Stewie? Fivére helyett Fern Bowie válaszolt. – Tudni szeretné? Nahát azt jelenti, hogy az a nyavalyás Phil Bushey még hibbantabb lett, mint volt. – Kivett a kesztyűtartóból egy pár munkához való zsíros kesztyűt, és egy .38-as revolvert csomagolt ki belőle. - 12 -
Ellenőrizte a golyók számát, majd gyors csuklómozdulattal a helyére pattintotta a forgódobot, és a fegyvert a derékszíjába dugta. – Nem mondták még neked, Fernie, hogy így lőheted szét a legbiztosabban a saját golyóidat? – Ne miattam aggódj, hanem őmiatta – bökött Fern visszafelé a stúdióra, ahonnan gospelmuzsika halk akkordjai úsztak feléjük. – Már közel egy éve hülyíti magát a saját termékével, és most nagyjából olyan ártalmatlan, mint a nitroglicerin. – Phil most arra bukik, hogy a népek Séfnek nevezzék – jegyezte meg Roger Killian. Először a stúdió előtt álltak meg, és Stewart jól megnyomta a teherautó méretes dudáját, méghozzá nem is egyszer; de Phil Bushey nem jött elő. Lehet, hogy elbújt; az is lehet, hogy az adó mögötti erdőben bóklászik; Stewart még azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy a laborban van. Nyilvánvaló, hogy közveszélyes paranoiás; de ettől még nem célszerű a közelében fegyverrel hadonászni. Áthajolt Fernhez, kihúzta a pisztolyt a derékszíj mögül, és a vezetőülés alá dugta. – Ne már! – csattant fel Fern. – Odabenn nem fogsz nekem lövöldözni – jelentette ki Stewart. – Vagy azt akarod, hogy mind a holdig röpüljünk? – Rogertől pedig megkérdezte: – Mikor láttad utoljára ezt a nyüzüge világboldogítót? Roger alaposan megfontolta a választ. – Legalább négy hete már annak – amikor az utolsó nagy szállítmány elhagyta a várost. Akkor jött az a nagy Chinook helikopter... Stewart átgondolta az esélyeket. Nem voltak valami kedvezőek. Ha Bushey az erdőben lófrál, nincs baj. Ha a stúdióban dekkol, és amilyen paranoiás, azt képzeli, hogy a szövetségi rendőrök jöttek érte, az se tragédia – feltéve, ha nem lövöldözve rohan elő. Ám ha a raktárépületben van – nos, abból vész lehet. – Hátul a kocsiban van egypár jókora fadarab – mondta végül. – Vegyél egyet magadnak; és ha Phil balhézni kezd, üss a fejére. Roger egész épkézláb kérdéssel állt elő. – És ha fegyver van nála? – kérdezte – Nem lesz – mondta Stewart. Ebben ugyan nem volt egészen biztos, de hiába, parancsot kapott: két tartály propán expressz kézbesítendő a kórháznak. És a többit is elszállítjuk onnét, mihelyt lehet. A speedüzletből ezennel kiszálltunk. - 13 -
Bizony, ezek voltak Nagy Jim szavai. Stewart ettől némileg megkönnyebbült; ha túlesnek ezen a Búrafrászon, ő is ki akart szállni a temetkezési buliból. Melegebb égövre kívánkozott; Jamaicába például, vagy Barbadosba. Soha többé nem akart újabb hullát látni. De ahhoz nem fűlt a foga, hogy a „Séfnek" ő maga jelentse be a kapuzárást, és ezt Nagy Jimnek is megmondta. A Séfet csak bízd rám, mondta volt Nagy Jim. Stewart megkerülte az épületet a nagy narancssárga teherautóval, és a hátsó ajtónál állította le. A motort üresben hagyta, hogy az emelő működjön. – Oda skubizz – mondta hüledezve Roger Killian. Nyugat felé nézett, ahol kísérteties, formátlan vörösségben hanyatlott le a nap. Hamarosan lesüllyed majd az erdei tűzből megmaradt nagy, fekete szennyfolt alá, és a halványodó mocsokban elvérzik. – Az ember nem tudja, köpjön-e vagy nyeljen. – Na, elég a bámészkodásból – mondta Stewart. – Túl akarok már esni ezen az egészen. Fernie, szerezz magadnak egy husángot, de ügyesen válassz! Fern felmászott a csörlőn, és kiszemelt magának egy maradék fadarabot, olyan hosszút, mint egy baseballütő. Két kézre fogta, és próbaképpen meglendítette. – Ez jó lesz – mondta. – Baskin-Robbins... – mondta Roger álmatagon. Még egyre nyugat felé bandzsított, tenyerével védve a szemét. A bandzsítás nem vált előnyére; úgy festett ilyenkor, mint kobold egy rémmesében. Stewart kinyitotta a hátsó ajtót; a bonyolult műveletben egy pozicionáló lemez és két lakat is szerepet kapott. – Mit halandzsázol itt? – Harmincegy különféle ízben – vigyorgott Roger, feltárva mindkét rothadó fogsorát, amelyet még se Joe Boxer, se más fogász nem látott soha. Stewartnak fogalma sem volt, miről beszél Roger, a fivére azonban mindent értett. – Nem hinném, hogy a falon fagylaltot reklámoznának – jegyezte meg. – Hacsak a Jelenések könyvét nem Baskin-Robbins írta. – Elég az ökörködésből – szólt két társára Stewart. - 14 -
– Fernie, tartsd készenlétben azt a husángot. – Kinyitotta az ajtót, és benézett. – Phil...? – Nevezze Séfnek – ajánlotta Roger. – Mint azt a nigger szakácsot a South Park-ban. Ezt szereti. – Séf...! – kiáltotta Stewart. – Odabenn van, Séf? Semmi válasz. Stewart tapogatózva lépett be a sötétbe, szinte várva, hogy valaki rácsap a kezére, aztán megtalálta a villanykapcsolót. A helyiség hossza mintegy háromnegyede volt a raktárépület hosszának, falai nyers deszkákból álltak, a deszkák közti hézagokat rózsaszín szigetelőanyag töltötte ki. A helyiség tömve volt a legkülönbözőbb méretű és márkájú propángáztartályokkal. Stewart, ha megkérdezik, úgy négyszáz és hatszáz közé tette volna számukat. Lassan végigment a középső járáson, megnézte a tartályok feliratát. Nagy Jim pontosan megmondta, honnan válasszon: majdnem leghátul lesznek, és valóban ott voltak. Stewart annál az öt közületi méretű tartálynál állt meg, amelyekre CR KÓRH. volt írva. Előttük és utánuk a postától elorzott tartályok sorakoztak, némelyiken pedig MILLI KÖZÉPISKOLA felirat volt látható. – Kettőt kell magunkkal vinnünk – mondta Roger-nak. – Hozza a láncot, majd összekapcsoljuk őket. Fernie, te menj, és próbáld ki a labor ajtaját. Ha nincs zárva, zárd be. – És Fern kezébe nyomott egy kulcscsomót. Fernt nem tette boldoggá a megbízatás, de engedelmes testvér volt. Végigballagott a tartálysorok közti folyosón. Az utolsóktól három méterre volt az ajtó – és megborzongva látta, hogy nyitva van. A háta mögül hallotta a lánc csörömpölését, majd a csörlő nyikorgását, és a halk csikorgást, ahogy társai az első tartályt a teherautóhoz vonszolták. A zajok távolinak rémlettek, kivált amikor Fern maga elé képzelte a Séfet, amint kivörösödött szemmel, betépve kuporog az ajtó túloldalán, és egy TEC-9-es géppisztolyt dédelget. – Séf? Itt van, cimbora? Nem kapott választ. És bár nem tartozott a feladatához – sőt neki sincs ki a négy kereke, ha ilyesmivel próbálkozik –, felülkerekedett benne a kíváncsiság, és alkalmi bunkósbotjával belökte az ajtót. A laborban világítottak a neoncsövek, mindazonáltal a Krisztus a Király raktárának ez a része is néptelennek látszott. A húsz-egynéhány tűzhely – csupa nagyméretű elektromos rostély, mind a maga szívószel- 15 -
lőztető készülékéhez és propántartályához kapcsolva – nem üzemelt. Az edények, kancsók és méregdrága üvegek rendezetten sorakoztak a polcokon. A helyiségben bűz volt (kiirthatatlan, gondolta Fern), de a padló fel volt söpörve, összevisszaságnak semmi nyoma. Az egyik falon Rennie cégének reklámnaptára lógott, még augusztusra állítva. A nyomoronc alighanem akkor szakított végleg a valósággal, és ment át lebegésbe, gondolta Fern, majd valamivel beljebb merészkedett. Ebből a laborból gazdagodtak meg valamennyien, de ő az első perctől viszolygott tőle. A szag mindig a temetkezési vállalat alagsori előkészítőjére emlékeztette. Az egyik sarkot súlyos acéllemez választotta le, középütt ajtóval. Fern tudta, hogy emögött tárolják a Séf által előállított kristályos metamfetamint, nem szatyrokban, hanem Hefty-féle jókora szemeteszsákokban. A New York vagy Los Angeles utcáin belövés után koslató szakadt drogosok elképzelni sem tudtak volna ekkora készletet. Ha ez a raktárban lévő raktár tele volt, az Egyesült Államok egész területét elláthatja hónapokon át, talán egy évig is. Miért hagyta Nagy Jim, hogy ilyen kurva sokat termeljen? – tűnődött Fern. És mi miért gazsuláltunk neki? Mi az istent akartunk tulajdonképpen? De a kérdésre most is csak a legkézenfekvőbb választ adhatta: elkábultak a lehetőségtől. Bushey zsenialitásának és az olcsó kínai hozzávalóknak a kombinációja megbabonázta őket. Nem szólva arról, hogy a műveletből tartották fenn a WCIK mögött álló vállalkozást is, amely a keleti part teljes hosszában fejtette ki istenes tevékenységét. Ha bárki valamilyen kérdéssel rukkolt elő, Nagy Jim mindig ezt hangsúlyozta. És idézgetett a Szentírásból is: Mert méltó a munkás az ő jutalmára Lukács evangéliuma – és A nyomtató ökörnek ne kösd be a száját – Pál I. levele Timótheushoz. Ezt a másodikat Fern soha nem értette igazán. – Séf? – Valamicskével még beljebb merészkedett. -, Jó cimborám? Semmi. Felnézett, és látta az épület két oldala mentén húzódó nyersfa galériát. Ezeket is raktározásra használták, és az ottani ládák tartalma egyaránt igencsak érdekelte volna az FBI-t, a Élelmiszer- és Gyógyszervizsgáló Hivatalt és a Szeszesital-, Dohány- és Lőfegyverellenőrzési Ügynökséget. Odafönn sem volt senki, de Fern észrevett valami újdonságot: a két galéria korlátjához súlyos kapcsokkal fehér kötelet erősítettek. Villanyvezeték? Ha igen, mihez vezet? Csak nem telepí- 16 -
tett az az ámokfutó oda is tűzhelyeket? Ilyeneket azonban Fern nem látott. A kötél pedig túl vastagnak látszott, semhogy valami egyszerű gépet lásson el árammal, mondjuk, egy tévét vagy egy rá... – Fern! – kiáltotta Stewart, és Fern összerezzent ijedtében. – Ha nincs ott, akkor gyere és segíts! Ki akarok jutni innen! Azt mondták, hatkor friss összefoglalást ad a tévé, és tudni akarom, sikerült-e valamit kieszelniük! Chester's Millben a többes szám harmadik személyt egyre inkább azokra használták, akik bárhol a világon a város határain kívül élnek. Fern már indult is, és így nem látta meg az ajtó fölött azt a valamit, amihez az új villanyvezeték csatlakozott: a maga külön polcán nyugvó, négyszögletű, agyagszerű fehér anyagból készült tárgyat. Bomba volt. A Séf saját receptje szerint.
4. Miközben a város felé hajtottak, Roger így szólt: – A halloween... Az is harmincegyedikén van. – Tőled aztán mindent megtud az ember – dünnyögte Stewart. Roger megkopogtatta szerencsétlen formájú koponyáját. – Itt van elraktározva – magyarázta. – Nem szántszándékkal csinálom. Amolyan adottság. Jamaica. Vagy Barbados – gondolta Stewart. – Csak meleg legyen. Mihelyt a Búra engedi, indulok. Soha többé nem akarok még egy Killiant látni. Vagy bárki mást ebből az átkozott városból. – A pakliban is harmincegy lap van – elmélkedett Roger. – Mi a fészkes fenét akarsz... – förmedt rá Fern. – Hisz csak viccelek veletek – mondta Roger, és olyan visító hahotázásban tört ki, hogy Stewartnak belefájdult a feje. Már majdnem a kórháznál voltak, ahonnan éppen egy szürke Ford Taurus húzott ki. – Nicsak, Rusty doktor! – mondta Fern. – Hű de boldog lesz ezzel a két izével. Dudálj rá, Stewie! Stewart dudált. - 17 -
5. Amikor az istentelenek elhajtottak, Bushey, a Séf végre elengedte a garázsajtó távirányítóját. A két Bowie fivért meg Roger Killiant a stúdió férfivécéjéből tartotta szemmel. Mialatt a raktárban kutakodtak, bolygatva az ő holmiját, hüvelykujját végig a gombon tartotta. Ha megdézsmálták volna a gyártmányát, lenyomta volna a gombot, és az egész kóceráj a levegőbe repül. – A Te kezedben van, Jézusom – motyogta. – Ahogy kissrác korunkban mondtuk: kedvem, az nincs, de megteszem. És Jézus mindent megoldott. A Séf már akkor megérezte ezt, amikor megszólalt George Dow és a Gospel-kórus éneke: „Köszönjük, hogy vigyázol ránk, Istenünk". Ez az előérzet a magasból küldöttjei volt. A pasasok nem speedért jöttek, hanem két vacak propánpalackért. Figyelte a távolodó kocsit, majd végigkocogott a stúdió hátsó fala és a raktár-labor együttes közti úton. Most már az övé volt minden: az épület, a speed. Legalábbis addig, amíg el nem jő Jézus, hogy az egészet birtokba vegye. Talán halloweenkor. Talán korábban. Volt min törnie a fejét, és mostanság jobban forgott az agya, ha belőtte magát. Gondolkodni pedig muszáj.
6. Julia a kis adag whiskyjét hörpölgette, hogy minél tovább tartson; a két rendőrnő hősiesen lehajtotta a magáét. Be nem rúgtak tőle, de a nyelvüket megoldotta. – A helyzet az, hogy magamon kívül vagyok – jelentette ki Jackie Wettington. Az üres poharával játszott, de amikor Piper újabb adaggal - 18 -
kínálta, megrázta a fejét. – Mindig ugyanoda lyukadok ki: ha Duke él, mindez soha nem történt volna meg. Még ha joggal is feltételezte volna, hogy Barbara megölte a feleségét, akkor is ragaszkodott volna a szigorú törvényességhez – nem másért, csak azért, mert ilyen ember volt. És hogy az egyik áldozat apja lemehessen a kóterba, és találkozzon az elkövetővel? Soha! – Linda egyetértőn bólogatott. – El se merem gondolni, mi történhet azzal a fickóval. Amellett... – Ha megtörténhet Barbie-val, megtörténhet akárki mással is? – kérdezte Julia. Jackie bólintott. Harapdálta az ajkát, piszkálta a poharát. – Ha valami éri – nem feltétlenül amolyan hűbelebalázs lincselésre gondolok, hanem holmi balesetre a cellájában nem hiszem, hogy még egyszer fölvenném ezt az egyenruhát. Linda legfőbb problémája egyszerűbb és közvetlenebb volt. A férje ártatlannak tartja Barbie-t. Ő maga első felháborodásában (és a McCainék kamrájában látottaktól mélységesen felkavarva) elvetette Rusty álláspontját: elvégre Barbie dögcédulái valóban ott voltak Angié McCain szürke, merev kezében. De minél többet morfondírozott az eseten, kétségei annál erősebbé váltak. Részben mert mindig is tiszteletben tartotta Rusty véleményét, de részben azért is, amit Barbie kiáltott, mielőtt Randolph lefújta könnygázzal. Mondja meg a férjének, hogy vizsgálja meg a holttesteket! Muszáj megvizsgálnia őket! – És még valamit – mondta Jackie, még egyre a poharát forgatva. – Egy foglyot nem szoktak lespriccelni, csak mert kiabál. Szombat éjszakánként, különösen nagyobb meccsek után, gyakran akkora odalenn a zenebona, mint az állatkertben etetéskor. Mi meg rájuk hagyjuk, hadd ordítozzanak. A végén úgyis kifáradnak, és lefekszenek aludni. Julia eközben Lindát figyelte, s mikor Jackie befejezte, így szólt: – Mondja el újra, amit Barbie mondott. – Azt akarta, hogy Rusty vizsgálja meg a holttesteket, különösen Brenda Perkinsét. Tudta, hogy nem fogják őket a kórházba szállítani. Bowie-éknál vannak, és ez eleve helytelen. – Kurvára furcsa, ha valóban gyilkosság áldozatai – jegyezte meg Romeo. – Már bocs a csúnya szóért, tiszteletes asszony. Piper csak legyintett.
- 19 -
– Ha Mr. Barbara valóban gyilkolt, aligha az volna a legfőbb gondja, hogy a holttesteket megvizsgálják. Ha viszont ártatlan, akkor talán azt reméli, hogy a halottszemle neki fog kedvezni. – Ha jól tudom, Brenda volt az utolsó áldozat – vetette fel Julia. – Úgy van – felelte Jackie. – A hullamerevség még nem volt teljes. Én legalábbis így láttam. – Én is – csatlakozott Linda. – És mivel a hullamerevség a halál után kábé három órával kezdődik, Brenda valószínűleg reggel négy és nyolc között halt meg. A nyolchoz közeli időpont a valószínűbb, de hát én nem vagyok orvos. – Felsóhajtott, és a hajába túrt. – Ha Rustyt odahívják, ő sokkal pontosabban meghatározta volna a halál idejét. De senki sem hívta, még én sem. Úgy ki voltam akadva... annyi minden történt... Jackie végre eltolta maga elől a poharat. – Julia, maga ugye reggel találkozott Barbarával a szupermarketnél? – Úgy van. – Valamivel kilenc után. Akkor tört ki a lázadás. – Valóban. – Ő volt ott előbb vagy maga? Julia erre már nem emlékezett, de úgy rémlett neki, ő volt ott először, Barbie pedig később érkezett, nem sokkal Rose Twitchell és Anson Wheeler után. – Sikerült lehűtenünk a kedélyeket – mondta –, de a módszert Barbie javasolta. Valószínűleg sokan tartoznak neki hálával, amiért nem sérültek meg komolyabban. Ez nem fér össze azzal, amit abban a spájzban találtak. Van valami elképzelésük a halálesetek sorrendjéről? Eszerint Brenda volt az utolsó... – És Angie meg Dodee az elsők – mondta Jackie. – Coggins-nál az oszlás még nem volt olyan előrehaladott, tehát őrá később került sor. – Ki talált rájuk? – Az ifjabb Rennie. Gyanút fogott, mert látta a garázsban Angie kocsiját. De ez nem érdekes. Itt Barbara a lényeg. Biztos, hogy Rose és Anse után érkezett meg? Mert az nem volna valami kedvező rá nézve. – Biztos, mert nem volt Rose furgonjában: csak ők ketten szálltak ki. Ha tehát feltételezzük, hogy nem vérengzéssel volt elfoglalva, akkor hol járhatott? – Ez azonban nyilvánvaló volt. – Piper, használhatom a telefonját? - 20 -
– Hát persze. Julia belelapozott a röpirat-vastagságú helyi telefonkönyvbe, majd Piper mobilján felhívta a gyors-éttermet. Rose ridegen fogadta a hívást: – További értesítésig zárva vagyunk. Egy csomó seggfej lefogta a szakácsomat. – Rose? Itt Julia Shumway. – Á, Julia! – Rose nem sokat engedett harciasságából. – Mit óhajt? – Valami alibifélét keresek Barbie időbeosztásában. Szeretne segíteni rajta? – Hogy a francba ne? Még hogy ő ölte volna meg azokat az embereket? Nevetséges. Mire kíváncsi? – Tudni szeretném, hogy amikor a Food Cityben kitört a zavargás, Barbie az étteremben volt-e? – Még szép! – vágta rá Rose értetlenül. – Hát hol lett volna reggeli után? Amikor Anson meg én elmentünk, a grillsütőket súrolta.
7. A nap lenyugvóban volt, és ahogy az árnyékok hosszabbodtak, úgy lett Claire McClatchey egyre idegesebb. A végén kiment a konyhába, hogy túlessen azon, amit eddig halogatott, és férje mobilján felhívja a magáét. (A férfi szombat reggel szokása szerint otthon felejtette a készüléket.) Előre reszketett, hogy négy csengetés után a saját jókedvű, szinte csicsergő hangját hallja meg: amikor a felvétel készült, a város, ahol élt, még nem vált láthatatlan rácsokkal bekerített börtönné. Halló, ez itt Claire hangpostája. Kérem, a csengetés után hagyjon üzenetet. Ugyan mit mondhatna? Joey, ha még élsz, hívj vissza? Ujjai közeledtek a gombokhoz, aztán kétségek fogták el. Ne felejtsd el, hogy ha elsőre nem válaszol, akkor bizonyára a kerékpáron ül, és a hangposta már bekapcsol, mielőtt a hátizsákból elővehetné a készülékét. Mire másodszor hívod, addigra már várni fog, mert tudja, hogy te vagy az. De mi van, ha másodszor is a hangposta szólal meg? És harmadszor is? Egyáltalán miért engedte el a gyereket? Úgy látszik, elment az esze. - 21 -
Lehunyta a szemét, és lidércnyomásos élességgel rajzolódott ki előtte a kép: a telefonpóznák és a Fő utca kirakatai teleaggatva Joe, Benny és Norrie fényképeivel... Ilyen gyerekek láthatók az autópályák pihenőinek hirdetőtábláin is, ahol rendre megemlítik, mikor látták őket utoljára. Az asszony kinyitotta a szemét, és gyorsan nyomkodta a számokat, mielőtt kitörne rajta az idegroham. Az üzenetét már megfogalmazta: Tíz másodperc múlva újra hívlak, de melegen ajánlom, barátocskám, hogy akkor már fölvedd. Az, hogy a fia már az első csengetés közben hangosan, jól érthetően beleszólt a készülékbe, valósággal főbe kólintotta. – Mami! Halló, mami! – Élt, sőt a hangról ítélve, pezsgett benne az elevenség. Hol vagy? – szerette volna kérdezni az asszony, de először nem jött ki hang a torkán. Egyetlen szót sem tudott összehozni. A lába mintha rugalmas gumiból lett volna; a falhoz támaszkodott, nehogy elessen. – Mami! Ott vagy? A háttérben egy autó surrogása hallatszott, majd Benny hangja, amint halkan, de érthetően üdvözöl valakit: – Rusty doktor! Hóha, ember, hóha! Claire-nek végre sikerült sebességbe tenni a hangját. – Igen, itt vagyok. És te hol vagy? – A városi park dombjának a tetején. Én is épp hívni akartalak, merthogy sötétedik, nehogy izgulj. A kezemben volt a mobil, amikor hívtál. Majd hanyatt estem a csodálkozástól. Hát ez bizony gátat vetett a rituális szülői dorgatórium áradatának, mert hisz lám, a városi parkban vannak, tíz percen belül hazaérnek, és Benny újra szeretne majd a másik kettő helyett is megvacsorázni. Köszönöm, Istenem. Most Norrie magyarázott valamit Joe-nak. Mondd el neki, mondd el neki, győzködte a háttérben. Aztán ismét a fia hangja hatolt a fülébe, de olyan ujjongó erővel, hogy az asszonynak kissé messzebbre kellett tolnia a készüléket. – Mami, azt hiszem, megtaláltuk! Majdnem biztosra mondhatom! A Fekete-fok tetején van, egy gyümölcsösben! – De mit, Joey? – Nem tudom egész biztosan, nem akarom elkiabálni, de valószínűleg azt a szerkentyűt, ami a Búrát táplálja. Így kell lennie. Láttunk valami villanófényt, amilyen az adótornyokon a repülőket figyelmezteti, csak - 22 -
ez a földön volt, és inkább lilás, mint piros. Nem mentünk olyan közel, hogy részleteket is lássunk, mert mind a hárman rosszul lettünk. Amikor magunkhoz tértünk, kutya bajunk se volt, de már későre járt, és... – Szóval rosszul lettetek? – sikoltotta Claire. – Hogy érted azt, hogy rosszul lettetek? Gyere haza, de most rögtön, hogy lássalak! – Semmi baj, mami – csitította Joe. – Valami olyasmi volt, mint amikor az emberek először értek a Búrához, és egy kis sokkot kaptak, hiszen ezt te is tudod. Az ember először elveszti az eszméletét, de utána, hogy is mondjam, immúnis lesz. Jobb, mint újkorában. Norrie-nak is ez a véleménye. – Nem érdekel a véleményetek, barátocskám! Azonnal gyere haza, hogy lássam, épségben vagy-e, mert különben a feneked lesz immúnis! – Jó, jó, de kapcsolatba kell lépnünk azzal a Barbara nevű hapsival. Eredetileg neki jutott eszébe a Geiger-számláló, és atyavilág, hogy beletrafált! Beszélnünk kell Rusty doktorral is. Épp az imént hajtott el mellettünk. Benny megpróbálta leinteni, de nem állt meg. Majd őt is, Mr. Barbarát is meghívjuk hozzánk, rendben? Ki kell agyalnunk, mi legyen a következő lépés. – Joe... Mr. Barbarát... Claire elhallgatott. Mondja el a fiának, hogy Mr. Barbarát – akire egyesek már Barbara ezredesként hivatkoznak – többrendbeli gyilkosság vádjával letartóztatták? – Mi az? – kérdezte Joe. – Mi van vele? – A hangjából sugárzó diadalmas boldogságot aggodalom váltotta fel. Claire úgy érezte, a fiú éppannyira olvas a hangulataiban, ahogy ő olvas Joe lelkében. Napnál világosabb, hogy Joe is és bizonyára a másik két gyerek is Barbarába helyezte minden reményét. A hírt, bármennyire szeretné, nem titkolhatja előttük sokáig, de fölösleges már a telefonban rájuk ijeszteni. – Gyertek haza – mondta –, majd itthon megbeszélünk mindent. És kisfiam – rettentően büszke vagyok rád.
8.
- 23 -
Aznap késő délután, akkor, amikor Madárijesztő Joe és barátai lóhalálában kerekeztek hazafelé, meghalt Jimmy Sirois. Rusty a folyosón ült, átkarolva Gina Buffalinót, aki a mellén sírta ki magát. Azelőtt roppant kényelmetlenül érezte volna magát, hogy így üldögél egy alig tizenhét éves lánnyal, de most más idők jártak. Csak végig kellett nézni ezen a folyosón, amelyet most sziszegő petróleumlámpák világítottak meg, a táblás mennyezetről békésen fénylő neoncsövek helyett. Rusty kórházából árnyjátékok színháza lett. – Nem a maga hibája – mondta. – Se a magáé, se az enyém, még csak nem is az övé. Nem ő akart cukorbeteg lenni. Habár Isten a tudója, hányan élnek együtt hosszú évekig ezzel a bajjal. Igaz, azok vigyáznak magukra. Jimmy, aki remetéhez illő magányos életet élt az Isten Patakja úton, nem tartozott az ilyenek közé. Amikor végre-valahára elhajtott az Egészségházba – ez múlt csütörtökön történt –, még a kocsiból sem bírt kikászálódni; addig dudált, amíg Ginny ki nem jött, hogy megnézze, mi a baj. Amikor Rusty leparancsolta az öreg szivarról a nadrágot, egy hideg, halotti kékre színeződött jobb lábszárat pillantott meg. Még ha minden jóra fordul is, az idegi károsodás valószínűleg visszafordíthatatlan lett volna. – Egyáltalán nem fáj, doki – nyugtatta meg Ron Haskellt Jimmy, mielőtt kómába esett volna. Azóta is hol magánál volt, hol önkívületbe süllyedt. A lába egyre rosszabb állapotba került, Rusty pedig csak halogatta az amputációt, bár tudta, hogy egyedül az adhat Jimmynek némi esélyt az életben maradásra. Amikor az áramszolgáltatás megszűnt, a Jimmyt és két további beteget antibiotikumokkal ellátó infúziók tovább csöpögtek, de az áramlásmérő nem működött, és így az adagok finomhangolásáról le kellett mondani. A helyzetet tovább rontotta, hogy Jimmy szívműködésének monitora és a légzőkészülék is leállt. Rusty kikapcsolta az utóbbit, felpumpálható lélegeztető maszkot helyezett az öregember arcára, és gyorstalpalón kioktatta Ginát a szerkezet használatára. A lány ügyesen és nagy türelemmel tette a dolgát, de hat óra tájban Jimmy így is jobblétre szenderült. Gina pedig vigasztalhatatlan volt. Amikor felemelte könnyáztatta arcát a kis doktor melléről, azt kérdezte: - 24 -
– Túl sokat adtam neki? Vagy túl keveset? Vagy megfojtottam, és ezért halt meg? – Dehogy. Jimmy alighanem mindenképpen meghalt volna, és így legalább megmenekült egy nagyon csúnya amputációtól. – Én ezt nem bírom tovább – hüppögte a lány. – Túl ijesztő. Túl szörnyű nekem. Rusty nem tudta, mit feleljen, de a sors megkímélte ettől. – Majd rendbe jössz, kedvesem – szólalt meg egy reszelős, eldugult hang. – Muszáj, mert szükségünk van rád. A folyosón Ginny Tomlinson közeledett feléjük lassú léptekkel. – Nem lett volna szabad felkelnie! – dorgálta Rusty. – Ez igaz – helyeselt Ginny, és megkönnyebbült sóhajjal ereszkedett le Gina másik oldalára. Bekötözött orrával és a szeme alatt húzódó ragtapaszcsíkokkal úgy festett, mint egy hokikapus egy különösen csúnya meccs után. – De én akkor is szolgálatba léptettem magam. – Talán majd holnap, ha... – kezdte Rusty. – Nem, most. – A nővér megfogta a kislány kezét. – És te is így teszel, szivecském. A jó öreg képzőben volt egy nagyon szívós, idős főnővér, az mondogatta: „Akkor léphettek le, amikor a vér megszáradt, és a rodeónak vége." – És ha valamit eltolok? – Mindenki követ el hibákat; a lényeg az, hogy minél ritkábban bakizzon. És én majd segítek. Neked is, Harrietnek is. Mit mondasz erre? Gina bizonytalanul nézett Ginny dagadt arcába; a látványt tovább rontotta az ócska szemüveg, amelyet az idősebb nővér valahonnan szerzett. – Biztos, hogy maga, Ms. Tomlinson, munkaképes? – Te segítsz nekem, én segítek neked. Ginny és Gina, a kórtermek akrobatái. – Felemelte az öklét, Gina pedig kissé kényszeredett mosollyal ütötte hozzá a magáét. – Mindez nagyon szépen és lélekemelőn hangzik – szólalt meg Rusty –, de kérem, Ginny, ha szédülni kezd vagy rosszul lesz, keressen egy szabad ágyat, és feküdjön le. Ez Rusty doktor parancsa. Ginny mosolyogni próbált, de felnyögött, amikor az orra meghúzódott a kísérlettől. – Nem is kell ágy, majd elfoglalom Ron Haskell régi díványát a társalgóban. - 25 -
Ekkor megszólalt Rusty mobilja. Intett a két nőnek, hogy húzódjanak félre. Gina átfogta Ginny derekát, és menet közben élénken beszélgettek. – Halló, itt Eric! – Itt pedig Ericné – mondta egy tompa hang. – Azért hívott, hogy bocsánatot kérjen. Rusty bement egy üres vizsgálóba, és magára csukta az ajtót. – Bocsánatkérésre semmi szükség – mondta, bár maga sem tudta, így van-e. – A pillanat hevében történt, ami történt. Őt legalább elengedték? – Tekintettel arra a Barbie-ra, akit megismert, a kérdés teljesen logikus volt számára. – Ezt inkább nem beszélném meg telefonon. Haza tudsz jönni, drágám? Nagyon kérlek... Találkoznunk kell. Rusty úgy gondolta, a kérés teljesíthető. Egyetlen válságos állapotban lévő betege volt, halálával az is megoldotta kezelőorvosa szakmai problémáit. És ha megkönnyebbült is, amiért újra beszélő viszonyba került az asszonnyal, akit szeretett, nagyon nem tetszett neki a Linda hangjából kiszűrődő újszerű óvatosság. – Jöhetek, de csak rövid időre. Ginny már talpon van, de ha nem ellenőrzőm, túl erős tempót diktálna magának. Vacsora lesz? – Lesz. – Rusty örömmel észlelte, milyen felszabadult Linda hangja. – Majd felmelegítek egy kis tyúklevest. Igyekezzünk, hogy minél több fagyasztott étel elfogyjon, amíg még van áram. – Még valamit. Még mindig bűnösnek tartod Barbie-t? Nem érdekel, mit hisznek a többiek. A magad nevében válaszolj! Hosszú csend. Majd Linda megismételte: – Megbeszéljük, ha itt leszel. – És a beszélgetés abbamaradt. Rusty háttal a vizsgálóasztalnak támaszkodva néhány pillanatig még kezében tartotta a készüléket, aztán lenyomta a megszakító gombot. Sok mindenben olyan tanácstalan volt, mintha megoldatlan kérdések óceánján sodródnék, de egyvalamit biztosan tudott: a felesége félt, hogy lehallgatják őket. De kicsoda? A hadsereg? A belbiztonsági hivatal? Netán Nagy Jim Rennie? – Nevetséges – mondta fennhangon az üres helyiségben, aztán kiment, hogy tudassa Twitchcsel: rövid időre elhagyja a kórházat.
- 26 -
9. Twitch megígérte, hogy szemmel tartja Ginnyt, nehogy túlerőltesse magát, de cserébe azt kérte: Rusty, mielőtt elmenne, vizsgálja meg Henrietta Clavardot, aki megsérült a Food City körüli fejetlenségben. – Mi baja? – kérdezte Rusty. A legrosszabbtól tartott. Henrietta idős hölgyhöz képest erős és szívós volt, de nyolcvannégy év akkor is nyolcvannégy év. – Az ő szavait idézem: „Az egyik semmirekellő Mercier lány eltörte azt a rozoga valagomat." Carla Mercier-re értette. Akit most Venzianónak hívnak. – Értem – mondta Rusty, majd minden felismerhető összefüggés nélkül azt morogta: „Kisváros, egy csapat, annak szurkolunk." És ez igaz? – Micsoda, nagy tanító? – Hogy eltört. – Nem tudom. Nem hajlandó megmutatni. Azt mondja, és megint őt idézem: „Az én ülőgumóimat csak szakember buzerálhatja." Bárhogy fékezték az ingert, mindkettőjükből kitört a nevetés. A csukott ajtón túlról recsegő és fájdalomról tanúskodó öreg hang szólalt meg: – Csak a seggem tört el, nem a fülem. Mindent hallottam. Rusty és Twitch most már hahotázott, Twitch arca ijesztően kivörösödött. – Ha a maguk seggéről volna szó, kisfiúk, nem röhögnének így. Rusty belépett a kórterembe. – Elnézést, Mrs. Clavard – mondta, de még mindig mosolygott. Az öreg hölgy állva fogadta, és Rusty végtelen megkönnyebbülésére ő is mosolygott. – Úgy látszik – mondta –, van valami nagyon vicces ebben az egész csődtömegben. Az is lehet, hogy én vagyok az. – Némi gondolkodás után tette hozzá: – Igaz, hogy én is odabenn szajréztam a többiekkel, szóval megérdemlem.
- 27 -
10. Mint kiderült, Henrietta ülepe nem tört el, csak zúzódások és kék foltok tarkították. Rusty örült, mert egy összetört farkcsonton tényleg nem lett volna semmi nevetnivaló. Adott a betegnek egy fájdalomcsillapító kenőcsöt, és miután tisztázta, hogy valóban van otthon Advilja, hazaengedte. Henrietta bicegve, de elégedetten távozott, már amennyire egy ilyen korú és temperamentumú hölgy egyáltalán elégedett lehet. Amikor – negyed órával Linda telefonhívása után – másodszor próbált elsomfordálni, a parkolóra nyíló ajtóban Harriet Bigelow állította meg. – Ginny tudatni szeretné magával, hogy Sammy Bushey elment. – De hová? – kérdezte Rusty, még a régi általános iskolai tétel szellemében, miszerint egyetlen ostoba kérdés létezik: az, amit az ember elmulaszt feltenni. – Senki se tudja. Egyszerűen lelépett. – Talán a Bazsarózsába ment, hogy adnak-e vacsorát. Remélem, hogy így van, mert ha hazagyalogol, azon a hosszú úton felszakadnának a varratai. – És akkor, hogyismondjam, elvérezhet? – kérdezte riadtan a lány. – Elvérzik a... a pincsijéből? Hiszen az szörnyű lenne! Rusty már számos kifejezést hallott a hüvelyre, de ez újdonság volt. – Ezt azért nem hinném, de jó hosszú időre visszakerülhetne hozzánk. Mi van a kisfiával? Harriet megsemmisülve nézett rá. Komoly kis teremtés volt, aki idegességében többnyire szórakozottan pislogott vastag szemüvege mögött. Az a fajta lány, gondolta Rusty, aki summa cum laude diplomázik a Smithben vagy a Vassarban, és tizenöt évvel később idegösszeomlásba kínlódja magát. – A kisfiú! Ó, szentséges Isten, a Kicsi Walter! – És mielőtt Rusty megállíthatta volna, végigszáguldott a folyosón, hogy aztán megkönynyebbülve térjen vissza. – Még itt van! Nem valami eleven, de úgy tűnik, ilyen a természete. – Akkor Sammy minden bizonnyal vissza fog jönni. Akármilyen ügyei vannak, a gyereket valóban szereti. Mármint a maga dekoncentrált módján. - 28 -
– Hogyan? – Harriet újra hevesen pislogott. – Nem érdekes. Amilyen gyorsan csak lehet, visszajövök, Hari. Tartsa nyitva a pilácsát. – Hogy micsodát? – A lány szemhéja egyre hajszoltabban verdesett. – Szóval csak igyekezzen, tüsténkedjen. – Ó, dr. Rusty, ez csak természetes – bólogatott a lány felszabadultan. – Rajtam nem fog múlni. Rusty indult volna, de most egy férfi állt az útjában – vékony, horgas orrától eltekintve egyáltalán nem rosszképű férfi, lófarokba kötött, őszülő sörénnyel. Kicsit a néhai Timothy Learyre hasonlított. Rustyban felötlött: egyáltalán kijut-e innen valaha? – Miben segíthetek, uram? – Az igazat megvallva az járt a fejemben, hogy talán én segíthetek magának. Thurston Marshall vagyok – és kinyújtotta csontos kezét. – A partneremmel a Chester-tónál víkendeztünk, és benn ragadtunk ebben a mit-tudom-én-miben. – Együtt érzek magukkal – mondta Rusty. – Mármost a dolog úgy áll, hogy van némi orvosi tapasztalatom. A vietnami cirkusz alatt lelkiismereti okokból megtagadtam a katonai szolgálatot. Azt terveztem, átmegyek Kanadába, de egyéb tervek... nos, ez nem érdekes. Jelentkeztem polgári szolgálatra, és két évig voltam egészségügyi szaksegéd Massachusettsben, egy veteránkórházban. Ez igazán érdekes volt. – Az Edith Nourse Rogersben? – Pontosan. A szaktudásom alighanem kissé elavult, de... – Mr. Marshall – érezze magát fölvéve!
11. Amikor Rusty lefelé hajtott a 119-esen, megszólalt egy duda. A viszszapillantójában a város egyik közszolgálati teherautója jelent meg, amint éppen bekanyarodna a Catherine Russell elé. A lenyugvó nap vörös fényében nehéz volt megállapítani, de úgy tűnt, Stewart Bowie ül a kormány mögött. És a következő másodpercben Rustyt elöntötte a bol- 29 -
dogság: mintha a teherautón hátul két propántartályt látott volna. Hogy honnan származnak, azon ráér aggályoskodni, esetleg még néhány kérdést is feltesz majd, de egyelőre végtelen megkönnyebbüléssel töltötte el a tudat, hogy hamarosan kigyulladnak a lámpák, működni kezdenek a monitorok és a lélegeztetők. Lehet, hogy a megoldás csak rövid távú, de már ő is átállt a „csak a mai napot ússzuk meg" üzemmódra. A városi park emelkedőjének tetején régi gördeszkás páciensét, Benny Drake-et pillantotta meg két barátjával. Az egyik a McClatchey fiú volt, aki megszervezte a rakétatámadás videós élő közvetítését. Benny integetett és kiabált, látszott, hogy fel szeretné tartóztatni Rustyt, mert mondana valamit, bizonyára valami csacsiságot. Rusty visszaintegetett, de nem lassított: alig várta, hogy találkozzék Lindával. Az ő mondanivalójára persze kíváncsi volt, de mindenekelőtt látni akarta és magához szorítani, hogy végre igazán kibéküljenek.
12. Barbie-nak vizelnie kellett, de visszatartotta. Irakban elég sok kihallgatást vezetett, és látta, hogy megy ez odaát. Nem tudta, vajon itt is hasonló-e a gyakorlat, de elképzelhetőnek tartotta. Az események rendkívül gyorsan követik egymást, és Nagy Jimnek tévedhetetlen képessége volt rá, hogy fölvegye ezt a ritmust. Mint a legtöbb tehetséges demagóg, soha nem becsülte alá a fellelkesült célközönség hiszékenységét. Barbie nagyon szomjas is volt, és egyáltalán nem lepődött meg, amikor az egyik újsütetű rendőr beállított hozzá, fél kezében egy pohár vízzel, a másikban egy ív papírral és a rátűzött tollal. Hát igen, így megy ez. Így történt Falludzsában, Takritban, Hillában, Moszulban és Bagdadban, és úgy látszik, Chester's Millben sem más a helyzet. Az új rendőr az ifjabb Rennie volt. – Nicsak, hogy megváltozott! – mondta. – Már nem áll készenlétben, hogy a seregnél tanult flancos trükkjeivel lehengereljen másokat! – Ujjai hegyével megdörzsölte bal halántékát. A kezében lévő papírlap megzizzent. – Maga sincs valami csúcsformában. - 30 -
Ifi leengedte a kezét. – Virulok, mint a tök. Nahát, ez furcsán hangzik, gondolta Barbie. Egyesek azt mondják, virágzom, mint este a tök, mások, hogy virulok, mint a rózsa, de hogy valaki viruljon, mint a tök, ilyet még nem hallott. Bizonyára nem jelent semmit, de... – Biztos? A szeme csúnyán ki van vörösödve. – Kurvára prímán vagyok. És nem azért jöttem, hogy ezt megbeszéljük. Barbie, aki pontosan tudta, miért jött Ifi, megkérdezte: – Ez víz? Ifi úgy nézett le a pohárra, mint aki megfeledkezett róla. – Aha. A főnök szerint megszomjazhatott. Csorgóra áll a kalapja. – Nagyot nevetett, mintha ennél az elcsépelt mondásnál szellemesebbet még sosem hallott volna. – Kéri? – Igen, kérem. Ifi odatartotta a poharat, Barbie érte nyúlt, Ifi visszarántotta. Hát persze. Így megy ez. – Mér ölte meg őket? Nagyon kíváncsi vagyok, Barbóca. Angie talán már nem akart dugni? Dodee-ról pedig, amikor nála próbálkozott, kiderült talán, hogy szívesebben szopik kokaint, mint dorongot? Na és Coggins? Talán látott valamit, amit nem kellett volna? Brenda pedig – nos, Brenda gyanakodni kezdett. Miért is ne? Elégszer belé spriccelték a zsaruszimatot, nemde? Ifi trillázva kacagott, de a humor mélyén sötét éberség és – amint azt Barbie rögtön megérezte – fájdalom bujkált. – Na mi van? Semmi mondanivalója? – Már megmondtam. Szeretnék inni. Szomjas vagyok. – Aha, ezt nem is kétlem. Nagy huncut az a könnygáz. Hallom, Irakban is szolgált. Milyen volt? – Meleg. Ifi újra felröhögött. A pohárból egy kis víz a csuklójára fröccsent. Mi az, talán remeg a keze? És a begyulladt bal szemből könny szivárog. Hé, Ifi, mi a fene baja van? Migrén? Vagy valami más? – Embert is ölt? – Csak a főztömmel. Ez jó, sugallta Ifi mosolya. - 31 -
– Csakhogy maga nem szakácsnak ment oda, Barbóca. Hanem mint összekötő tiszt. Legalábbis ez állt a munkaköri leírásában. Az apám megkereste magát az interneten. Nincs valami sok adat, de néhány dolgot azért meg lehet tudni. Az apám szerint maga vallató tiszt volt. Esetleg titkos ügynök. Talán maga vezette a halálosztagot? Barbie nem válaszolt. – Beszéljen már! Ölt-e embert? Vagy kérdezzem úgy: hány embert ölt? Mármint azokon kívül, akiket itt kinyírt. Barbie nem válaszolt. – Hú, ember, de finom lehet ez a víz! A fenti hűtőből való. Az élet vize! Barbie nem válaszolt. – Maguk állítólag mindenféle lelki sérülést hoznak haza. Legalábbis ezt dumálják a tévén. Igaz ez vagy se? Hadd hallom! Ez nem a migréntől van. Legalábbis ilyen változatról még nem hallottam. – Mondja, Ifi, nagyon fáj a feje? – Egyáltalán nem fáj. – Mióta vannak ilyen fejgörcsei? Ifi gondosan a földre helyezte a poharat. Ezen az estén nála volt az oldalfegyvere. Elővette, és a rácson át Barbie-ra szegezte. A cső kissé remegett. – Mindenáron doktorbácsit akar játszani? Barbie a pisztolyra nézett. Biztosra vette, hogy a pisztoly nem szerepel a forgatókönyvben. Nagy Jimnek megvoltak vele kapcsolatban a tervei, nyilván nem is valami barátságosak, de arra nem terjedtek ki, hogy Dale Barbarát a börtöncellában lőjék le, amikor fentről bárki leszaladhat, és láthatja, hogy a cellaajtó zárva, és az áldozat fegyvertelen volt. Ám nem bízott benne, hogy Ifi a forgatókönyvhöz tartja magát, mivelhogy Ifi beteg volt. – Nem, nem. Sajnálom. – Aha. Szóval sajnálja. Egy bűnbánó szarzsák. – Mindamellett a fiú elégedettnek látszott. Visszadugta a tokba a pisztolyt, és felemelte a vizespoharat. – Az én elméletem szerint magát meghülyítette mindaz, amit odaát látott és csinált. Hiszen tudja: poszt-traumás stressz, nemi úton terjedő fertőzés, vagy, mittudomén, premenstruációs szindróma, - 32 -
szóval efféle. És úgy gondolom, egyszer csak bekattant. Egyetért velem? Barbie nem válaszolt. Úgy tűnt azonban, Ifit sem érdekli különösebben a válasz. Mindenesetre bedugta a poharat a rácson át. Barbie utána nyúlt, bár arra számított, hogy a fiatalember ismét elrántja előle; de ebben tévedett. Megkóstolta a vizet. Nem volt sem hideg, sem iható. – Na rajta! – biztatta Ifi. – Csak egy fél szórónyit ráztam bele, ennyit igazán elviselhet. Hiszen a kenyerét is megsózza, nem igaz? Barbie csak nézett rá. – Sózod a kenyered, baromállat, vagy se? Halljuk! Barbie a rácson át visszanyújtotta a poharat. – Tartsd csak meg – mondta Ifi nagylelkűen. – És ez is a tiéd. – Átdugta a rácson a papírt meg a tollat. Barbie elvette és megnézte. Nagyjából erre számított. A papír alján helyet hagytak az aláírásának. Visszanyújtotta ezt is. Ifi szinte kecsesen eltáncolt előle, és közben mosolyogva csóválta a fejét. – Tartsd csak meg ezt is. A papám megmondta, hogy elsőre nem fogod aláírni, de gondolkodóba esel. Pláne ha megtudod, hogy egy pohár sózatlan víz jár érte. Meg valami kaja is. Egy paradicsomi sajtburger. Sőt talán egy kóla is. A fenti frizsiben hűl néhány doboz. Hát nem szeretnél egy finom adag kólát? Barbie nem válaszolt. – Sózza a kenyerét? Na rajta, ne legyen ilyen szégyenlős. Sózza vagy se, faszkalap? Barbie nem válaszolt. – Majd meggondolja magát. Mihelyt elég éhes és elég szomjas lesz, másképp látja a dolgokat. Ezt mondja az apám, és ő az ilyesmiben ritkán téved. Pápá, Barbóca. Elindult a folyosón, majd visszanézett. – Soha nem kellett volna kezet emelnie rám. Ez volt a maga nagy tévedése. Amikor felment a lépcsőn, Barbie megfigyelte, hogy egy kicsit sántít – vagy inkább húzza a lábát. Igen, így van: a bal lábát húzza, és ellensúly gyanánt a jobb kezével kapaszkodik fölfelé a korláton. Vajon mit szólna Rusty Everett ezekhez a tünetekhez? És vajon lesz-e még alkalma rá, hogy megkérdezze tőle? - 33 -
Barbie áttanulmányozta az aláíratlan vallomást. Legszívesebben öszszetépte volna, és a cafatokat kidobálja a folyosóra, de ez fölösleges provokáció lenne. A macska karmai közt volt, és az a legokosabb, ha csendben marad. A priccsre tette a papírt, a papírra a tollat, majd felemelte a vizespoharat. Só. Sóval sózva. Érezte a szagát. És ennek kapcsán eltűnődött, mi lett Chester's Millből. Csakhogy nem volt-e azelőtt is ilyen? A Búra előtt is? Nem sóval sózták-e a talajt már jó ideje Nagy Jim és a barátai? Barbie igennel felelt a kérdésre. És arra gondolt: ha élve kerülne ki ebből az épületből, az maga lenne a csoda. Mindazonáltal amatőr az egész banda: a vécéről megfeledkeztek. Alighanem még egyikük sem járt olyan országban, ahol az árokban poshadó kevéske víz is kívánatosnak látszik, ha az ember ötvenkilós felszerelést cipel, és negyvenhat fok a hőmérséklet. Barbie a cella egyik sarkába öntötte a sós vizet, belevizelt a pohárba és a priccs alá tette, majd letérdelt a vécécsésze elé, mintha imádkozna, és addig ivott, amíg ki nem dudorodott a hasa.
13. Amikor Rusty a ház elé ért, Linda a bejárati lépcsőn ült. A hátsó udvaron Jackie Wettington hintáztatta a két J betűs kislányt, akik biztatták, hogy lökjön nagyobbakat, és röpítse őket magasabbra. Linda kitárt karral szaladt a férje elé. Szájon csókolta, majd hátrább húzódott, hogy megnézhesse magának, és Rusty arcát tenyerébe fogva ismét megcsókolta, ezúttal nyitott szájjal. Rusty érezte nyelvének nedves érintését, és azonnal merevedése támadt. Az asszony megérezte, s még szorosabban simult hozzá. – Hűha – mondta a férfi. – Gyakrabban kéne veszekednünk a nyilvánosság előtt. És ha nem hagyod ezt abba, egyebet is fogunk csinálni a nyilvánosság előtt. – Csinálunk is, csak nem mások előtt. Kell-e még egyszer mondjam, hogy elnézést kérek? – Nem, fölösleges. Linda kézen fogta, és a lépcsőhöz vezette. - 34 -
– Akkor jó. Mert beszélnünk kell. Komoly dolgokról. – Hallgatlak – mondta Rusty, és kezét Linda kezére csúsztatta. Az asszony elmesélte, mi történt a rendőrségen: hogy Andy Sanderst odaengedték a fogolyhoz, Juliát pedig kitessékelték. Elmondta, hogy Jackie-vel és Juliával a templomba mentek, hogy bizalmasan beszélgethessenek, ott pedig Piper Libby és Rommie Burpee is csatlakozott hozzájuk. Amikor megemlítette, hogy Brenda Perkinsnél még csak kezdődőben volt a hullamerevség, Rusty felfigyelt. – Jackie! – kiáltotta. – Biztos ez a dolog a merevséggel? – Kilencvenkilenc százalék! – kiáltotta vissza a rendőrnő. – Figyelj, apu! – szólította Judy. – Jannie-vel egészen átfordulunk! – Most ne! – harsogta Rusty, majd a tenyeréből csókokat dobált feléjük. Mindketten elkapták; puszifogásban a kislányok nagymesterek voltak. – Mikor láttátok meg a holttesteket, Lin? – Fél tizenegy tájban. A szupermarketnél már rég véget ért a cirkusz. – És ha Jackie megfigyelése pontos... de hát ebben azért nem lehetünk biztosak... – Igen, de idefigyelj. Beszéltem Rose Twitchell-lel. Azt mondja, Barbara reggel hat előtt tíz perccel érkezett meg a Bazsarózsába, vagyis ettől az időponttól kezdve a holttestek felfedezéséig alibije van. Hát akkor mikor ölhette volna meg Brendát? Ötkor? Vagy fél hatkor? Lehetséges ez, amikor a hullamerevség öt órával később még csak kezdeti szakaszban volt? – Nem valószínű, de nem is lehetetlen. A hullamerevséget számos változékony tényező is befolyásolja. Például a holttest feltalálási helyének a hőmérséklete. Milyen meleg volt abban a spájzban? – Elég meleg – ismerte el Linda, majd összekulcsolta karját a mellén, és átfogta a vállát. – Meleg és büdös. – Érted már? Ilyen körülmények között akár négykor is megölhette valahol, aztán odavitte, és bedugta a... – Azt hittem, hogy az ő pártján vagy. – Így is van, és igazából nem is valószínű, mert hajnali négykor a spájzban is sokkal hűvösebb lett volna. Különben is miért találkozott volna Brendával hajnali négykor? Mit mondanának a zsaruk? Hogy keféltek? Még ha a pasas az idősebb – jóval idősebb – nőkre bukik is – de - 35 -
három nappal azután, hogy a férj harmincvalahány évnyi házasság után meghalt? – Azt mondanák, hogy Barbara megerőszakolta – jelentette ki rosszkedvűen az asszony. – Hiszen a két lánnyal kapcsolatban is ezt mondják... – És Coggins? – Ha az egész csak ráfogás, valamit Coggins esetében is kitalálnak majd. – És Julia le akarja hozni ezt az egészet? – Megírja a sztorit, és felvet néhány kérdést, de a hullamerevség ügyéről hallgatni fog. Lehet, hogy Randolph túl korlátolt ahhoz, hogy kitalálja, honnan szerezte az információit, de Rennie átlátna a szitán. – Akkor is veszélyes lehet – vélte Rusty. – Ha Juliát elhallgattatják, aligha mehet panaszra az Állampolgári Szabadságjogok Hivatalához. – Nem hiszem, hogy ez izgatná. Tombol a dühtől. Úgy gondolja, már a Food City-s zendülés is meg volt szervezve. Valószínűleg így is történt, gondolta Rusty. De ehelyett inkább azt mondta: – A rohadt életbe, bárcsak én is láttam volna azokat a holttesteket! – Talán még most is megnézheted őket. – Tudom, mi jár a fejedben, drágám, de Jackie meg te könnyen elveszíthetnétek az állásotokat. Vagy ha Nagy Jim újabban így szabadul meg a kellemetlen problémáktól, akkor még rosszabbul is járhattok. – Akkor se hagyhatjuk ennyiben... – És az is lehet, hogy semmit se érnénk el vele. Sőt ez a valószínű. Ha Brenda Perkinsnél négy és nyolc között kezdődött a hullamerevség, akkor mostanra már tetőzött a folyamat, és a holttest alapján vajmi keveset állapíthatnék meg. A Castle megyei törvényszéki orvos szakértő talán többre menne, de őt éppúgy nem érhetjük el, mint a Szabadságjogok Hivatalát. – Talán észrevennél valami mást. Akár az ő holttestén, akár a többiekén. Te is tudod, mi van kiírva egyes bonctermekben: „Ez az a hely, ahol a holtak beszélnek az élőkhöz." – Nem valószínű. Tudod, mikor juthatnánk előbbre? Ha öt ötven után, tehát azután, hogy Barbie munkába állt, Brendát valaki élve látta volna. Ezt a léket még ők se tudnák betömni. - 36 -
Judy és Janelle pizsamásán száguldottak oda az esti pusziért. Rusty készségesen tett eleget apai kötelességének. Jackie Wettington, aki követte a kislányokat, hallotta Rusty utolsó megjegyzését, és így szólt: – Majd én körbeérdeklődöm. – De csak csendben! – intette Rusty. – Nyugodt lehet. És csak hogy tudjátok: én még most sem vagyok teljesen meggyőzve. Hiszen a dögcédulák tényleg ott voltak Angie-nál. – És Barbie a holttestek előkerüléséig ne vette volna észre, hogy eltűntek? – Miféle holttestek, apuci? – kérdezte Jannie. Rusty sóhajtott. – Túl bonyolult, szívem. És nem is kislányoknak való. Jannie belenyugodott a válaszba, de húgocskája, aki elszaladt néhány szál őszi virágért, éppen ekkor jött vissza üres kézzel. – Meghaltak – jelentette. – Tiszta barnák, és pfuj, olyan gusztustalan a szélük. – Túl nagy nekik a meleg – mondta Linda, és Rusty néhány másodpercig azt hitte, felesége elsírja magát. Így ő is kiugrott a pástra. – Menjetek fogat mosni, nagylányok. A pulton van víz a kancsóban, öntsetek belőle. Jannie, ez a te reszortod. Menjetek szépen. – Visszafordult a nőkhöz, elsősorban persze Lindához. – Nem érzed jól magad? – De igen, csak minden, ami történik, felzaklat. A virágoknak nem volna szabad meghalniuk, gondolom az egyik percben, a másikban meg, hogy ennek az egésznek nem volna szabad megtörténnie. Néhány másodpercig hallgattak; forgatták magukban az elhangzottakat. Rusty szólalt meg elsőnek. – Várjuk meg, hogy felkér-e Randolph a holttestek megvizsgálására. Ha igen, akkor ti ketten nem kerülhettek bajba. Ha nem, akkor annyival is okosabbak leszünk. – Csakhogy közben Barbie börtönben van – ellenkezett Linda. – Lehet, hogy ezekben a percekben is vallatják, hogy kicsikarják a beismerését. – Nos, tegyük fel, hogy Jackie és te, mint hivatalos személyek, bejuttatnátok Bowie-ék ravatalozójába, és én találok valamit, ami Barbie ártatlanságát bizonyítja. Azt hiszed, azt mondanák, hogy „ej, a kutya mindenit, tévedtünk", és egyből kiengednék? És talán még a város vezetését - 37 -
is rábíznák? Hiszen mindenki tudja már, hogy a kormánynak ez a szándéka! Azt hiszed, Rennie beleegyezne, hogy... Megszólalt a mobil. – Minden idők legdühítőbb találmánya – mérgelődött Rusty; de legalább nem a kórházból keresték. – Mr. Everett? – Női hang volt, méghozzá ismerős, de azonosítani nem tudta. – Igen, de most eléggé el vagyok foglalva, szóval ha nem nagyon sürgős... – Hogy mennyire sürgős, nem tudom, de nagyon-nagyon fontos. És mivel Mr. Barbarát – vagyis az ezredes urat – letartóztatták, önnek kell intézkednie. – Mrs. McClatchey? – Igen, de Joe-val kell, hogy beszéljen. Adom. – Rusty doktor? – Érződött, hogy a sürgető hang tulajdonosa alig kap levegőt. – Szia, Joe. Mi újság? – Azt hiszem, megtaláltuk a generátort. Akkor most mit csináljunk? A sötétség olyan hirtelen állt be, hogy mindhárman felhördültek, és Linda belekapaszkodott Rusty karjába. De csak annyi történt, hogy a nap a Búrától nyugatra eső jókora füstfüggöny mögött hanyatlott alá. – Hol van? – A Fekete-fokon. – Észleltetek sugárzást, kisfiam? – A választ persze Rusty előre tudta; máskülönben hogyan találtak volna rá arra a generátorra? – Az utolsó érték plusz kétszáz volt – mondta Joe. – Még nem egészen a veszélyzónában. Mit tegyünk? Rusty végigsimított a haján. Túl sok minden történik, és túlontúl gyorsan. Különösen egy kisvárosi sebfoltozó szemszögéből, aki soha nem tartotta magát döntéshozónak, még kevésbé vezéregyéniségnek. – Ma este már semmit. Mindjárt sötét lesz. Majd holnap megbeszéljük. De addig is, Joe, meg kell ígérned, hogy ezt a dolgot titokban tartod. Ti négyen tudtok róla: te, Benny, Norrie meg az édesanyád. Egyelőre maradjon is így. – Rendben. – Joe levertnek tűnt. – Rengeteg mesélnivalónk van, de holnapig biztos várhat. – Nagy lélegzetet vett. – Kicsit ijesztő, nem gondolja? - 38 -
– De igen, kisfiam – mondta Rusty. – Eléggé ijesztő.
14. Amikor Ifi belépett, a Mill sorsának és üdvének letéteményese a dolgozószobájában ült, és marhahúskonzervvel megrakott rozskenyeret tömött nagy falatokban magába. Ezt megelőzően Nagy Jim háromnegyed órányi szundikálással állította helyre erőnlétét. Most felfrissülten készült az újabb feladatokra. Íróasztala tele volt sárga papírra írt jegyzetekkel, melyeket később majd eltüntet a szemétégetőben. Az óvatosság soha nem lehet fölösleges. A helyiséget megvilágító petróleumlámpák vakító fehér fényt szórtak. Isten a tudója, Nagy Jim épp elég propángázhoz juthatott hozzá – akár ötven évig telt volna a ház világítására és a berendezések működtetésére –, de egyelőre megmaradt a petróleumlámpánál. Hadd lássák az arra járók a fehér ragyogást, legalább megállapíthatják, hogy Rennie tanácsos nem élvez különös kedvezményeket – ugyanolyan ember, mint ők, csak megbízhatóbb. Ifi sántított, az arca megviselt volt. – Nem vallott. Nagy Jim nem törődött a közléssel; nem is várta, hogy Barbara ilyen gyorsan megpuhuljon. – Mi van veled? Ritka pocsék bőrben vagy. – Újabb fejgörcs, de már enyhül. – Ez igaz volt, habár a Barbie-val történt beszélgetés alatt nagyon hasogatott a feje. Az a kékesszürke szempár túl sokat látott vagy legalábbis ezt a hatást keltette. Tudom, mit csináltál velük a kamrában, sugallták azok a szemek. Mindent tudok. Ifinek minden akaraterejét össze kellett szednie, hogy ne húzza meg a ravaszt, és ne borítson arra a tekintetre örökös sötétséget. – Sántítasz is... – Azok a tóparton talált kis kölykök tehetnek róla. Túl sokáig cipeltem az egyiket, és meghúzódott a lábizmom. - 39 -
– Biztos, hogy csak erről van szó? – Nagy Jim az órájára nézett. – Három és fél óra múlva új feladat vár rád és Thibodeau-ra, és most nem bakizhattok. Hibátlanul kell lebonyolítani. – Miért nem elég, ha mindjárt sötétedés után csináljuk? – Mert a boszorkány most üti össze a lapját a két kis manójával, Freemannel meg azzal a másikkal. A sportriporterrel, aki mindig beleköt a Vadmacskákba. – Tony Guay... – Igen, ő az. Nem igazán bánom, ha megsérülnek, különösen a spinkó – Nagy Jim felső ajka a szokásos kutyaszerű művicsorba kunkorodott –, de tanúk, mármint szemtanúk nem lehetnek. Hogy ki mit hall, az már más tészta. – Szerinted mit kéne hallaniuk, apa? – Biztos, hogy benne akarsz lenni? Franket is el-küldhetném Carterrel. – Azt már nem! Segítettem neked Coggins esetében, és segítettem ma reggel is az öregasszonnyal, igazán megérdemlem, hogy ebben is benne legyek. Nagy Jim végignézett rajta tetőtől talpig, aztán bólintott. – Hát jó. De nehogy elkapjanak! Még csak meg se láthatnak! – Ne parázz. Szóval – mit halljanak a fültanúk? Nagy Jim megmondta. Nagy Jim mindent elmondott. Ügyesen kifundálta, gondolta Ifi. Meg kell adni: a kedves papuska érti a csíziót.
15. Miután Ifi fölment, hogy – úgymond – pihentesse a lábát, Nagy Jim végzett a szendvicsével, letörölte álláról a zsírt, majd felhívta Stewart Bowie mobilját. Azzal a kérdéssel kezdte, amit ilyenkor mindenki feltesz: – Hol vagy? Stewart azt felelte, hogy úton a cégéhez, egy esti italra. Mivel tudta, hogyan viszonyul Nagy Jim a szeszes italokhoz, a hangján érződött a - 40 -
dolgozó ember dacos öntudata: Elvégeztem a munkát, jár egy kis felüdülés. – Nem bánom, de csak egy pohárral. Még nem végeztél mára. Se Fern vagy Roger. Nehogy kikészüljetek. Stewart harsányan tiltakozott. A kioktatás végeztével Nagy Jim így folytatta: – Fél tízre mindhárman legyetek a gimnáziumnál. Ott lesz egypár új rendőr is – beleértve mellesleg Roger fiait. – Hirtelen ötlettel hozzátette: – Meg is teszlek ti kettőtöket a Chester's Mill-i polgárőrség őrmestereinek. Stewart a maga zamatos jenki akcentusával emlékeztette Nagy Jimet, hogy neki és fivérének négy új holttestet kell munkába vennie. – Az a McCain-házból való népség még várhat – felelte Nagy Jim. – Ők már nem fognak reklamálni. Mi viszont, ha nem vetted volna észre, vészhelyzetben vagyunk, és amíg meg nem birkózunk vele, a maga frontján mindenkinek helyt kell állnia. A csapatot csak együtt vihetjük győzelemre. Tehát fél tízkor, a gimnáziumnál. De rátok addig is szükségem lesz. Van még egy kis meló, de egykettőre túl lesztek rajta. Add csak ide Fernt. Stewart megkérdezte, mit akar Nagy Jim az öccsétől, akit – némi joggal – önmaga bárgyúbb kiadásának tartott. – Nem a te káposztád. Add csak ide. Fern jó estét kívánt. Nagy Jim nem fárasztotta magát a viszonzással. – Te ugye beálltál az önkéntesekhez, amíg fel nem oszlatták őket? Fern jóváhagyta, hogy valóban belépett a Chester's Mill-i tűzoltóság nem hivatalos fiókszervezetébe, de azt nem tette hozzá, hogy már egy évvel a feloszlatás előtt kivált az önkéntesek közül. (A feloszlatás hátterében a tanácsosok álltak, akik a 2008-as költségvetési évre megvonták a szervezettől az anyagi támogatást.) Mint ahogy azt sem magyarázta el, hogy az önkéntesek hétvégi pénzgyűjtő akcióit nem tudta összeegyeztetni italozási szokásaival. – Menj el a rendőrségre – szólította fel Nagy Jim –, és kérd el a tűzoltóság kulcsát, utána pedig nézd meg, a raktárban vannak-e azok a házi tűzoltószivattyúk, amelyeket Burpee tegnap használt. Úgy tudom, Burpee és Mrs. Perkins odavitték őket, és őszintén remélem, hogy ez így is van. - 41 -
Fern megjegyezte, hogy tudomása szerint a szóban forgó szivattyúk eleve Burpee tulajdonát képezték. Volt néhány az önkéntesek birtokában is, de amikor a szervezet feloszlott, eladták őket a neten. – Lehet, hogy Burpee tulajdonát képezték, de ez már a múlté – jelentette ki Nagy Jim. – A válság időtartamára a várost illetik. És ugyanez vonatkozik mindenre, amire szükségünk van. Ezt követeli a közösség érdeke. És ha Romeo Burpee azt hiszi, hogy újjászervezheti az önkénteseket, majd meglátja, hogy másoknak erről más a véleményük. Fern óvatosan megjegyezte, hogy tudomása szerint Rommie kitűnő munkát végzett a Kis Dög úton, amikor a rakéták becsapódása után keletkezett tüzet oltották. – Akkora tűz volt az, mint amikor a csikkek elhamvadnak a hamutartóban – mondta mogorván Nagy Jim. Halántékában lüktetett egy ér, a szíve is túl hevesen vert. Tudta, hogy már megint túl gyorsan evett, de erről nem bírt leszokni. Ha megéhezett, addig tömte magát, amíg az utolsó falatot is eltüntette. Ilyen volt az alkata. – Bárki elolthatta volna akár még te is. A lényeg az, hogy tudom, ki szavazott rám a múltkor, és ki nem. Az utóbbiaknak nem jár cukor. Fern ekkor megkérdezte, hogy mihez kezdjen a tűzoltószivattyúkkal. – Csak győződj meg róla, ott vannak-e a tűzoltóraktárban, és utána siess a gimnáziumhoz. A tornateremben leszünk. Fern közölte, hogy Roger Killian is szeretne mondani valamit. Nagy Jim az égnek emelte a szemét, de türelmesen várt. Roger azt akarta tudni, hogy a fiai közül melyikből lesz rendőr. Nagy Jim felsóhajtott, kutatott az íróasztalán heverő papírok között, s végül megtalálta az új rendőrök névsorát. Csupa fiú volt, a legtöbbje felső tagozatos középiskolás. Mickey Wardlaw, a legfiatalabb még csak tizenöt éves volt, de igazi izompacsirta; jobb szerelő a focicsapatban, amíg részegeskedésért ki nem rúgták. – Ricky és Randall. Roger tiltakozott: épp a legidősebbekről van szó, azokról, akikre a ház körüli munkákban számíthat. Ki segít majd neki a baromfinevelésben? Nagy Jim behunyta a szemét, és Istenhez imádkozott, hogy adjon neki erőt.
- 42 -
16. Sammy igencsak tudatában volt a hasát hullámokban elöntő, a menstruációs görcsökhöz hasonló fájdalomnak és az alhasában csikaró sokkal élesebb nyilallásoknak. Muszáj volt róluk tudomást vennie, hiszen léptei ritmusában követték egymást. Mindazonáltal kitartóan baktatott a 119-esen a mottoni út felé, és feltette magában, hogy semmilyen fájdalom nem állíthatja meg. Tudta, hová tart – de az úti cél nem a lakókocsija volt. Amit kívánt, azt a lakókocsiban hiába kereste volna; a lelőhelyét azonban ismerte, és akkor is elgyalogolt volna odáig, ha reggelig tart. Ha a fájdalom elviselhetetlenné fokozódik, van a farmerja zsebében öt Percocet-tabletta; el is rághatja őket. Sőt elrágva gyorsabban hatnak. Ezt Phil árulta el neki. Dugjátok meg! Visszajövünk, és tényleg kicsinálunk. Dugjátok meg a luvnyát! Ezentúl csak akkor nyithatod ki a szád, ha térdelsz! Dugjátok meg, dugjátok meg a luvnyát! Úgyse hinne neked senki. De Libby tiszteletes asszony hitt neki, és lám, hogy járt! A válla kificamodott, a kutyája megdöglött. Dugjátok meg a luvnyát! Sammy úgy érezte, halála napjáig hallani fogja a fejében ezt a malacvisításra emlékeztető, izgatott hangot. Így hát ment tovább. A feje fölött kigyúltak az első rózsaszínű csillagok, mint piszkos üvegtáblán át látott szikrák. Ekkor a háta mögött két reflektor jelent meg; a lány árnyéka hirtelen hosszúra nyúlt az úton. Harákoló öreg vidéki teherautó zötyögött felé, majd megállt. – Hé, kislány, szálljon csak be! – mondta a kormánynál ülő férfi, bár a szöveget alig lehetett érteni, mert a kocsit Alden Dinsmore, a néhai Rory apja vezette, és Alden Dinsmore tajt részeg volt. Sammy mindazonáltal felkapaszkodott mellé – vigyázatosan, mint egy nyomorék.
- 43 -
Alden azonban nem figyelt fel erre. A lába közt egy félliteres doboz Budweiser volt, mellette pedig egy félig üres karton. Sammy lába körül ide-oda görögtek és csörömpöltek az üres dobozok. – Hová megy? Portlandbe? Vagy Bostonba? – kérdezte Alden, és nagyot nevetett, mintegy kidomborítva, hogy ittasan is milyen szellemes. – Csak a mottoni útra, uram. Arra megy maga is? – Arra megyek, amerre mondani teccik. Csak úgy hajtok bele a semmibe. Hajtok, és közben a fiamra gondolok. Szombaton halt meg. – Igazán mélyen magával érzek. A gazda bólintott, és ivott. – Az öregem múlt télen halt meg, tudta ezt? Halálba köhögte magát szegény öreg. Tüdőtágulás. Az élete utolsó évét oxigénpalackok közt töltötte. Mindig Rory cserélte a palackokat. Annyira szerette az öreg lókötőt! – Magával érzek. – Ezt már mondta, de mi mást mondhatott volna? A gazda arcán egy könnycsepp gördült le. – Bármerre mehetek, kisasszonyka, ahová akarja. Addig hajtok, amíg a sör elfogy. Kér egy kis sört? – Igen, az jó lenne... – A sör meleg volt, de Sammy mohón kortyolta. Nagyon szomjas volt. Kivett a zsebéből egy tablettát, és a következő bőséges korttyal lenyelte. Érezte, ahogy az ital főbe kólintja. Pompás érzés volt. Előkotort még egy Percotetet, és felkínálta Aldennek. – Adjak egyet? Az ember jobban érzi magát tőle. A farmer elfogadta, és meg sem kérdezve, mit vesz be, ugyancsak sörrel öblítette le. Közben rátértek a mottoni útra. Alden későn vette észre a kereszteződést, és a kocsi jócskán kilengett, telibe trafálva Crumleyék levélszekrényét. Sammy nem bánta. – Vegyen még egyet, kisasszonyka. – Köszönöm, uram. – Sammy felpattintotta az újabb doboz fedelét. – Akarja megnézni a fiamat? – A műszerfal izzóinak fényénél Alden szeme sárgának és nedvesnek látszott: egy kutya szeme, amelyik gödörbe lépett, és a lábát törte. – Az én Rory fiamat? – Hogyne, uram. Hát persze. Hiszen én is ott voltam. – Mindenki ott volt. Kibérelték a rétemet. Talán ezért is kelletett meghalnia. Nemtom. Sose fogjuk megtudni, nem igaz? – Igaz – bólintott Sammy. - 44 -
Alden a kezeslábasa mellső zsebéből viharvert levéltárcát kotort elő. Hogy kinyithassa, elengedte a volánt, és bandzsítva keresgélt a kis celofántasakok között. – Ezt a tárcát a fiaimtól kaptam – mondta. – Rorytól meg Ollie-tól. Ollie még él. – Nagyon helyes tárca – mondta Sammy, és a gazdán átnyúlva megfogta a kormányt. Philt is sokszor kisegítette így, amikor még együtt éltek. Mr. Dinsmore teherautója lassú, szinte ünnepélyes íveket írt le jobbra-balra; egy újabb levélszekrény csak hajszál híján menekült meg. De nem sokat kockáztattak; a szerencsétlen idős ember harminc kilométerrel ment, és a mottoni út néptelen volt. A rádióban a WCIK halkan játszotta az „Édes égi remény"-t, az Alabamai Vak Fiúk előadásában. Alden a lány ölébe dobta a tárcát. – Tessék. Itt az én kisfiam. A nagypapával. – De ugye vezet, amíg megnézem? – Világos. – Alden visszavette a kormányt. A teherautó némileg felgyorsult, és egyenesebben is ment, habár többnyire súrolta a fehér vonalat. A kifakult színes kép egy kisfiút és egy öregembert ábrázolt, akik átölelték egymást. Az öreg Red Sox sapkát és oxigénmaszkot viselt; a fiú szélesen mosolygott. – Nagyon szép fiúcska, uram – jegyezte meg Sammy. – Hát igen, nagyon szép. És okos is. – Alden fájdalmasan felnyögött; a hang a szamár nyerítésére emlékeztetett. Az állán lecsorgott a nyál. A teherautó nagyot zökkent, aztán összeszedte magát. – Nekem is van egy szép kisfiam – mondta Sammy, és elsírta magát. Valaha élvezetet szerzett neki, ha a Bratz-babákat kínozhatta. De most már tudta, milyen érzés, ha az ember maga pörkölődik a mikrohullámúban. – Ha viszontlátom, meg fogom csókolni. – Csókolja is meg – mondta Alden. – Úgy lesz. – Csókolja meg, ölelje, fogja szorosan. – Úgy lesz, uram. – Én is megcsókolnám a kisfiamat, ha tehetném. Azt a szegény hideg kis arcát. – Elhiszem, uram. – Csakhogy eltemettük. Épp ma reggel. Ott, a helyszínen. - 45 -
– Igazán magával érzek a gyászában. – Igyon még egy sört. – Köszönöm. – Ivott, és a sör a fejébe szállt. Csodás érzés volt berúgni... Így haladtak tovább, miközben a fejük fölött egyre fényesebbek lettek a rózsaszín csillagok; felvillantak, kihunytak, de nem hullottak le. Ma este elmaradt a meteorzápor. Lassítás nélkül mentek el a lakókocsija mellett, ahová Sammy többé már nem tért vissza.
17. Rose Twitchell háromnegyed nyolc körül kopogott be a Demokrata üvegajtaján. Julia, Pete és Tony egy hosszú asztalnál állva másolták az újság legfrissebb, négyoldalas kiadását. Pete és Tony állították össze, Julia összefűzte és a halom tetejére rakta a példányokat. Mihelyt Rose-t észrevette, Julia energikus mozdulattal intette beljebb. Rose benyitott, majd kicsit megtántorodott. – Hú, micsoda hőség van itt! – Kikapcsoltuk a klímát, hogy áramot spóroljunk – magyarázta Pete Freeman és a fénymásoló átforrósodik, ha ilyen sokáig használják. – De Rose megállapította, hogy mindhárman igen büszkének látszanak. – Azt hittem, megrohanják az éttermét – jegyezte meg Tony. – Épp ellenkezőleg. Akár körvadászatot rendezhettünk volna odabenn. Szerintem egy csomóan nem mernek a szemembe nézni, amiért a szakácsomat lecsukták gyilkosságért. És sokan egymás szemébe se mernek nézni a Food Citynél történtek miatt. – Gyere, vegyél egy példányt! – mondta Julia. – Címlaplány lettél, Rose! Az első oldal tetején piros betűkkel az állt: FRISS TUDÓSÍTÁSOK A BÚRA-ÜGYRŐL – INGYENES! És alatta, tizenhat pontos betűkkel, amilyeneket Julia eddig kizárólag a Demokrata két utolsó számában használt: ZAVARGÁS ÉS GYILKOSSÁGOK – ÉLEZŐDIK A BÚRAVÁLSÁG - 46 -
A kép – semmi kétség – Rose-t ábrázolta, mégpedig profilból, amint éppen szájához emeli a megafont. Egy eltévedt hajtincs a homlokába lógott, és elbűvölően szép volt. A háttérben az áruház pasta- és üdítőrészlege látszott, a padlón több összetört spagettiszószos üveg tartalma kenődött szét. A képaláírás így szólt: Csitul a zavargás – Rose Twitchell, a Bazsarózsa tulajdonosa véget vet az élelmiszerlázadásnak, a gyilkosság vádjával később letartóztatott Dale Barbara segítségével. (L. az alanti beszámolót és a vezércikket a 4. oldalon) – Szent Isten – mondta Rose. – Még szerencse, hogy az előnyösebb profilomat kapták el. – Rose – mondta Tony Guay ünnepélyesen –, maga tisztára úgy néz ki, mint Michelle Pfeiffer. Rose felhorkant, illetlen mozdulatot tett, és máris a vezércikket tanulmányozta. A PÁNIK UTÁN MAJD JÖN A SZÉGYENKEZÉS írta: Julia Shumway Dale Barbarát még nem ismeri mindenki Chester's Mill-ben – nem régóta él városunkban –, de a legtöbben ettek főztjéből a Bazsarózsában. Akik ismerik, a mai napig azt mondták volna, hogy személyében értékes tagot nyert a közösség. Júliusban és augusztusban softballmérkőzéseket vezetett, szeptemberben részt vett a gimnázium könyvgyűjtő akciójának megszervezésében, és alig két héttel ezelőtt is szemetet gyűjtött a Tiszta Város Napján. Ma azonban „Barbie-t" (ahogy ismerősei nevezik) letartóztatták négy döbbenetes gyilkosság vádjával. Az áldozatok egytől egyig jól ismert és közkedvelt polgárai voltak városunknak, és Dale Barbarával ellentétben részben vagy egészében itt élték le életüket. Rendes körülmények között „Barbie-t" a Castle megyei börtönbe vitték volna, lehetőséget biztosítottak volna az ilyenkor engedélyezett egyetlen telefonhívásra, és ha nincs pénze ügyvédet fogadni, ügyvédet rendeltek volna mellé. Ezután vádat emeltek volna ellene, és mesterségüket alaposan ismerő szakértők láttak volna hozzá a bizonyítékok gyűjtéséhez. - 47 -
Minderre itt nem került sor, és valamennyien tudjuk, miért: azért, mert a Búra elszigetelte városunkat a világ többi részétől. De vajon a törvényes eljárásoktól és a józan észtől is elszigetelődtünk? Bármilyen döbbenetes az elkövetett bűn, bizonyítatlan vádak nem igazolhatják a Dale Barbarával szemben alkalmazott eljárást; mint ahogy arra sincs magyarázat, miért nem hajlandó az új rendőrfőnök kérdésekre válaszolni, és miért nem engedélyezte, hogy e sorok írója meggyőződhessen róla, életben van-e még Dale Barbara. Ugyanakkor a néhai Dorothy Sanders édesapja – Andrew Sanders, a város első tanácsosa – nemcsak fölkereshette a hivatalosan még semmivel sem vádolt foglyot, de szabadon szidalmazhatta is... – Phű – mondta Rose, a lapból felnézve. – És ezt tényleg ki fogod nyomtatni? Julia a felhalmozott példányokra mutatott. – Már ki van nyomtatva. Miért? Nem értesz egyet vele? – Azt nem, de... – Rose gyorsan átfutotta a vezércikk többi részét. Nagyon hosszú írás volt, és egyre szenvedélyesebben Barbie-párti. Befejezésül jelentkezésre szólított fel mindenkit, aki a bűntényekről információval rendelkezik, és hozzátette, hogy a válság elhárultával – amihez kétség sem fér – a lakosságnak az üggyel kapcsolatban tanúsított magatartása szigorú vizsgálat tárgya lesz, mégpedig nemcsak Maine-ben és az Egyesült Államokban, hanem az egész világon. – Nem félsz, hogy bajba kerülsz? – Sajtószabadság van, Rose – mondta Pete elég bizonytalanul. – Így tett volna Horace Greeley is – jelentette ki nagyon határozottan Julia. Neve hallatán a sarokban, kis kutyafészkében szundikáló corgi felnézett, majd meglátta Rose-t, és odament hozzá egy kis babusgatásért. Rose nem fukarkodott az adománnyal. – Van még egyéb anyagod is, azon kívül, amit megírtál? – kérdezte Rose. – Egy kevés – mondta Julia de még tartogatom. Hátha még gyűlik hozzá. – Barbie ilyet soha nem követett volna el. De azért nagyon féltem őt. Az íróasztalon szétszórt mobiltelefonok közül megszólalt az egyik. Tony felkapta. - 48 -
– Demokrata, Guay. – Kis idő múltán átadta a készüléket Júliának. – Cox ezredes. Téged keres. Nem olyan a hangja, mint egy vidám nyaralóvendégé. Cox... Róla Julia végképp megfeledkezett. – Ms. Shumway, muszáj beszélnem Barbie-val. Meg kell tudnom, hogy halad a város irányításának átvételével. – Nem hinném, hogy erre hamarosan sor kerülhet – mondta Julia. – Barbie börtönben van. – Börtönben? Hát mivel vádolják? – Gyilkossággal. Hogy pontos legyek, négyrendbelivel. – Maga viccel. – Olyan a hangom, ezredes, mintha viccelnék? Kis csend támadt. A háttérből hangzavar hallatszott. Cox, amikor ismét megszólalt, halkabban beszélt. – Magyarázza ezt meg nekem. – Nem, ezredes, ezt ne kérje. Erről az ügyről írtam az elmúlt két órában, és kislánykoromban anyám azt mondta, csak a káposzta jó felmelegítve. Még itt van, Maine-ben? – Castle Rockban. Ez az előretolt bázisunk. – Akkor azt javaslom, találkozzunk ott, ahol a múltkor. A mottoni úton. A holnapi Demokratá-ból, hiába ingyenes, nem adhatok magának, de odatarthatom a Búra elé, és akkor elolvashatja. – E-mailezze meg. – Nem tehetem. Az e-mail ellentmond az újságírói etikának. Ebben a tekintetben nagyon régimódi vagyok. – Maga elég idegesítő teremtés, kedves kis hölgyem. – Lehet, hogy idegesítő vagyok, de nem vagyok a kedves kis hölgye. – Annyit áruljon el: koholt ügyről van szó? Összefügg Rennie-vel és Sandersszel? – Szokott a medve szarni az erdőbe, ezredes? Csend. Aztán Cox csak annyit mondott: – Egy óra múlva ott leszek. – Nem egyedül jövök, hozom Barbie munkaadóját is. Azt hiszem, érdekelni fogja, amit mond. – Helyes. Julia megszakította a beszélgetést. – Elkísérnél a Búrához, Rose? - 49 -
– Hát persze, ha segít Barbie-n. – Ebben szabad reménykedni, de mindinkább azt hiszem, magunkra vagyunk hagyatva. Befejeznétek az összerakást? – fordult két munkatársához. – Az ajtónál halmozzátok fel a példányokat, és ha elmentek, zárjatok be. Aludjátok ki magatokat, mert holnap átvedlünk újságkihordókká. Visszatérünk a régi iskolához. Minden egyes ház kapjon belőle, a közeli farmok is, és persze Eastchester. Ott sok az új ember, aki elméletileg kevésbé fogékony Nagy Jim mítoszára. Pete felhúzta a szemöldökét. – A mi Mr. Rennie-nk a honi csapat – folytatta Julia. – Csütörtök este a rendkívüli lakossági gyűlésen kortesbeszédet fog tartani, és megpróbálja felhúzni a várost, mint egy zsebórát. De a hallgatóság már fel lesz készítve. – Az újságokra mutatott. – Íme a muníció. Ha elegen elolvassák, akkor Rennie-nek, mielőtt belemelegszik a szónoklásba, néhány kemény kérdésre kell válaszolnia. Hátha széttördeljük a ritmusát... – Nem is kevéssé, ha rájövünk, kik dobálták a köveket a Food Citynél – jegyezte meg Pete. – És tudod, mit mondok? Rá fogunk jönni. Szerintem ezt az egészet röptében tákolták össze, és kell, hogy legyenek elvarratlan szálak. – Csak azt remélem, Barbie még életben lesz, mire kihúzkodjuk őket. – Julia az órájára nézett. – Menjünk, Rosie, kocsikázzunk egyet. Horace, akarsz velünk jönni? Horace-nak más vágya sem volt.
18. – Itt kitehet, uram – mondta Sammy. Eastchesterben voltak, egy kellemes, ranchstílusú ház előtt. Maga a ház sötét volt, a pázsit azonban meg volt világítva: immár közel jutottak a Búrához, ahol a Chester's Mill és Harlow közti határvonalnál nagy fényerejű lámpákat telepítettek. – Kér még egy sört útravalónak, kisasszonyka? – Nem, uram, innen már nem megyek tovább. - 50 -
Ez nem volt teljesen igaz; Sammynek még vissza kellett mennie a városba. A Búra fényének sárga izzásában Alden Dinsmore nem negyvenöt, hanem nyolcvanöt évesnek látszott. Sammy soha nem látott még ilyen szomorú arcot – hacsak nem a tükörben, amikor a kórházból távoztában belenézett. Odahajolt, és megcsókolta a férfit. A borosta csiklandozta a száját. Alden odakapott a kezével, és még egy halvány mosolyra is futotta erejéből. – Haza kéne mennie, uram. Gondoljon a feleségére. Meg a másik fiára, akivel még törődnie kell. – Asszem igaza van. – Persze hogy igazam van! – Magácska jól ellesz? – Hát persze. – Sammy kiszállt, majd visszafordult a férfihoz. – És maga? – Maj igyekszek. Sammy becsapta az ajtót, és a kocsibehajtó végéről figyelte, ahogy a gazda megfordul. Simán belefutott az árokba, de az száraz volt, és Alden kievickélt belőle. Visszafelé indult, a 119-es felé, kezdetben jobbra-balra kilengve, de aztán a hátsó lámpák többé-kevésbé egyenes irányban mozogtak. Ismét az út közepén volt, fittyet hányva a fehér vonalnak, de Sammy bízott benne, hogy nem éri baj. Időközben fél kilenc lett, teljesen sötét; nem lesz semmilyen forgalom. Amikor a hátsó lámpák eltűntek látómezejéből, a lány a sötét tanyaházhoz ballagott. A városi park dombján álló szépséges régi úrilakokhoz képest szerény otthon volt, mégis sokkal vonzóbb, mint Sammy összes eddigi lakóhelye. Belül is nagyon lakályos volt. Egyszer járt itt Phillel, akkoriban, amikor a férje még csak egy kevéske fűvel kereskedett, és a lakókocsi végében kotyvasztott szerény mennyiségű speedet csak saját fogyasztására tartogatta. Akkoriban még nem szőtt különös elméleteket Jézusról, és nem járt el abba az utálatos templomba, ahol a gyülekezetnek az volt a rögeszméje, hogy őket kivéve mindenki a pokolba jut. Phil bajai a vallással kezdődtek. Az vezette el Cogginshoz, Coggins vagy másvalaki pedig kinevezte Séffé. Akik itt éltek, nem voltak narkósok; a narkósok nem maradtak volna sokáig egy ilyen házban, kokóra ment volna el a jelzálog. De azért Jack és Myra Evans néha nem vetett meg egy kis marihuánát, és Phil Bushey kész örömmel látta el őket a szerrel. Rendes népek voltak, és Phil is - 51 -
rendesen viselkedett velük. Az idő tájt még képes volt rendesen viselkedni. Myra jegeskávéval kínálta őket. Sammy éppen a hetedik hónapban járt Kicsi Walterrel, és nagy pocakot növesztett, Myra pedig megkérdezte, kisfiút szeretne-e vagy kislányt. Csöppet sem bánt vele fölényesen. Aztán Jack bevitte Philt a kis irodájába, hogy kifizesse, Phil pedig odakiáltott Sammynek: – Hé, szivi, ezt látnod kell! Sammy megpróbálkozott a bejárati ajtóval. Zárva volt. Fölkapott egy díszkövet Myra egyik virágágyának széléről, és megállt vele a nagy kilátóablak előtt, de végül meggondolta magát: ahelyett, hogy elhajította volna, megkerülte a házat. Mostani állapotában körülményes lett volna bemászni. És még ha sikerülne is, úgy megvághatná magát, hogy búcsút inthetne az éjszakára szóló terveinek. Meg aztán olyan csinos kis ház ez... Semmi kedve megrongálni, ha nem muszáj. És nem is tett benne kárt. Jack holttestét már elszállították, ennyiben még elég rendesen működött a város, de azzal, hogy a hátsó ajtót is bezárják, senki sem törődött; Sammy simán besétált. Generátor nem lévén sötétebb volt, mint egy mosómedve seggében, de a konyhai tűzhelyen volt egy doboz gyufa, és az első szál fényénél Sammy meglátott egy zseblámpát az asztalon, kitűnő, működőkész állapotban. A fénysugár egy vérfoltra esett a padlón; a lány gyorsan másfelé irányította, és bement Jack Evans irodájába. A kis fülke a nappaliból nyílt; épphogy elfért benne egy íróasztal meg egy üvegajtajú szekrény. Végigfuttatta a zseblámpát az íróasztalon, majd úgy emelte fel, hogy fényét visszaverje Jack legféltettebb trófeájának, egy három évvel ezelőtt, a 90-es BU-ban meglőtt jávorszarvasnak a szeme. Phil annak idején azért hívta be, hogy ő is lássa ezt a szarvasfejet. Jack a vitrinben lévő puskára mutatott. Távcsöves volt, és igencsak félelmetesen festett. – Ezzel ejtettem el – kérkedett a házigazda. – Tavaly én kaptam a tombolán az utolsó engedélyt. Myra megállt a küszöbön; jegeskávéjában csörgött a jég. Kiegyensúlyozott volt, csinos és jókedvű – olyan asszony, gondolta Sammy, amilyen belőlem sose lesz. - 52 -
– Sokkal többe került, mint amennyit megengedhetünk magunknak, de miután megígérte, hogy decemberben elvisz egy hétre Bermudába, ráhagytam. – Bermuda... – mormolta most Sammy a szarvasfejet nézve. – De nem jutott el oda. Milyen szomorú is ez... Phil a hátsó zsebébe tette a pénzes borítékot, és megjegyezte: – Nagyon klassz fegyver, de házőrzésre nemigen alkalmas. – Ezt is megoldottam – felelte Jack, és sokatmondón ütögette meg az íróasztal tetejét. – Van egypár fantasztikus pisztolyom is. Amire Phil ugyanolyan sokatmondón rábólintott, Sammy és Myra pedig cinkosan összekacsintott: hiába, a férfiak örök gyerekek maradnak. Sammy felidézte, milyen jólesett neki ez az összetartozást sugalló kacsintás. Úgy érezte, részben emiatt jött éppen ide, ahelyett, hogy valahol máshol, a városhoz közelebb próbált volna szerencsét. Gyorsan elrágott még egy Percocetet, aztán sorra nyitogatta az íróasztal fiókjait. Nem voltak bezárva, mint ahogy a harmadikban talált fadoboz sem. Abban volt a boldogult Jack Evans extra fegyvere: egy .45-ös Springfield XD automata. Némi ügyetlenkedés után Sammy kipattintotta a tölténytárat. Tele volt, és a fiókban még egy tartalék tárat is fölfedezett. Mindkettőt magához vette, majd a konyhában keresett hozzájuk egy megfelelő szatyrot. És persze a kulcsokat is előkerítette, az Evans házaspárnak a garázsban parkoló kocsijához. Esze ágában sem volt, hogy gyalog caplasson vissza a városba.
19. Julia és Rose éppen városuk lehetséges jövőjéről cserélt eszmét, amikor kettőjük számára kis híján véget ért a jelen. Másfél mérföldnyire úti céljuktól, az Esty-kanyarnál majdnem összeütköztek egy ócska farmerteherautóval; Julia azonban idejében vette a kanyart, hogy észrevegye a saját sávjában egyenesen felé tartó járművet. Gondolkodás nélkül keményen balra rántotta a Prius kormányát, így sikerült átvágnia a másik sávba, és a két kocsi egymástól néhány centiméterre haladhatott tovább. Horace, „aki" a váratlan kiruccanások al- 53 -
kalmából viselt élveteg pofával trónolt a hátsó ülésen, meghökkent vakkantással pottyant a padlóra. Ez volt az egyetlen hang; az incidens olyan villámgyorsan zajlott le, hogy a két nő még csak fel sem sikoltott. A halál vagy a súlyos sérülés másodpercek alatt suhant el mellettük. Julia visszatért a maga sávjába, aztán az útpadkán leállította az autót. Tágra nyílt szemmel, tátott szájjal bámultak egymásra. Hátul Horace visszaugrott a helyére, és felugatott: nem értette, miért tartanak szünetet. A nők felnevettek, Rose pedig keble tekintélyes domborulata fölött ütögetni kezdte a mellkasát. – Jaj, a szívem – mondta. – Az enyém is. Láttad, hogy hajszál híján úsztuk meg? Rose reszketegen kacagott fel újra. – Viccelsz, angyalom? Ha kidugtam volna az ablakon a karom, az a marha könyöktől amputálta volna. – Feltehetően részeg volt – mondta fejcsóválva Julia. – Tuti, hogy az volt – horkantott fel Rose. – Megnyugodtál egy kicsit? Mert akkor mehetünk tovább. – És te? Te megnyugodtál? – Én igen. Már csak Horace-t kell megkérdezni. Horace ugatással jelezte, hogy neki meg se kellett nyugodnia. – Twitchell nagyapa szerint a szerencsés végű baleset elkergeti a balszerencsét – jelentette ki Rose. – Remélem, igaza volt – mondta Julia, és elindította a kocsit. Éberen figyelt, nem lát-e közeledő fényszórókat, de fénnyel ezután már csak a Búra harlow-i végénél találkoztak, ahol élesen világítottak a reflektorok. Sammy Bushey-t a két nő nem vette észre, Sammy viszont látta őket. Éppen Evansék garázsa előtt állt, kezében a néhai házaspár Malibujának kulcsaival. Miután az autó elsuhant mellette, Sammy felhúzta a garázsajtót (a műveletet kézi erővel kellett elvégeznie, ami komoly fájdalommal járt), és beült a kormány mögé.
20.
- 54 -
Burpee áruháza és a Benzin és Vegyesbolt között utcácska kötötte össze a Fő utcát a Nyugati utcával; főleg áruszállító teherautók használták. Aznap este negyed tízkor az ifjabb Rennie és Carter Thibodeau lopakodott végig rajta, majdnem teljes sötétben. Carter egy vörös, az oldalán átlós sárga csíkkal megjelölt, ötgallonos kannát cipelt; a csíkon a BENZIN felirat állt. Másik kezében elemről működő megafont tartott; ez eredetileg fehér volt, de Carter széles fekete szigetelőszalagba csomagolta, hogy felismerhetetlen legyen. Ifin hátizsák volt. A feje már nem fájt, bicegése jóformán eltűnt. Bizakodott, hogy a teste végül felülkerekedik a titokzatos rontáson, amelyet talán egy benne rekedt vírus okoz. A kollégiumban mindenféle szarságot fölszedhet az ember, és könnyen lehet, hogy a kicsapás – amellyel egy társa összeveréséért sújtották – valójában álcázott szerencse volt. Az utcácska végéről pompás kilátás nyílt a Demokratá-ra. Az üres járdára vetülő fényben láthatták az odabenn tevékenykedő Freemant és Guayt: papír-kötegeket cipeltek az ajtóhoz. A régi faház, amelyben a szerkesztőség és Julia lakása elhelyezkedett, Sanders Városi Drogériája és a könyvesbolt között állt, de egyikkel sem épült össze. A könyvesbolttól kikövezett gyalogjáró választotta el, a patikától pedig egy olyanszerű köz, mint amilyenből most Ifi és Carter leskelődött. Szélcsend volt, és Ifi úgy számított, hogy ha az apja elég gyorsan mozgósítja erőit, nem lesz semmiféle járulékos kár. Nem mintha ennek lehetősége különösebben izgatta volna; ha a Fő utca keleti oldala elejétől a végéig leég, ő azt sem bánná. Csak Dale Barbara helyzete romlana tovább. Még mindig magán érezte azt a hűvös, átható pillantást. Felháborító, ha valaki így mer az emberre nézni, kivált ha az a valaki rács mögött van. Ó, az a senkiházi Barbóca! – Le kellett volna lőnöm – morogta. – Tessék? – kérdezte Carter. – Semmi. – Megtörölte a homlokát. – Meleg van. – Aha. Frankie szerint ha ez így megy tovább, mind aszalt szilvává száradunk. Tulajdonképpen mikor kell lépnünk? Ifi durcásan rántott a vállán. Az apja ezt is meghagyta, de ő már nem emlékezett pontosan. Talán tíz óráról volt szó. De mit számít? Égjen csak meg az a két nyikhaj odabenn. És ha az újságíró szajha odafenn - 55 -
van – talán a kedvenc műfütyijével enyeleg a nehéz nap után –, akkor égjen meg ő is. Annál rosszabb Barbucinak! – Csináljuk meg most – jelentette ki. – Biztos, haver? – Látsz valakit az utcán? Carter körülnézett. A Fő utca sötét volt és elhagyatott. Nem hallatszott más, csak a szerkesztőség és a Sanders Városi Drogériája mögötti generátorok duruzsolása. Vállat vont. – Felőlem... Miért is ne? Ifi kinyitotta a hátizsákot. Két pár könnyű kesztyű volt a tetején. Az egyiket felhúzta, a másikat Carternek adta. Lejjebb frottírtörülközőbe kötött batyu hevert. Ifi kinyitotta, és négy üres borosüveget tett a kifoltozott aszfaltra. A hátizsák legalján egy bádogtölcsér volt. Ifi betette az egyik palackba, majd a benzinért nyúlt. – Majd én, öreg – szólt Carter. – Neked remeg a kezed. Ifi csodálkozva nézett le a kezére. Bár egyáltalán nem volt lámpaláza, a keze valóban remegett. – Ha azt hiszed, majrézok, nagyon tévedsz. – Én ilyet nem is állítottam. Nem a fejedben van a baj, ezt mindenki láthatja, de valami nem stimmel veled. El kell, hogy menj Everetthez. Rajta kívül nincs más orvosunk. – Én remekül... – Maradj csendben, nehogy meghalljanak. Én ezt elvégzem, te addig foglalkozz ezzel a kurva törülközővel. Az ifjabb James kivette a tokból pisztolyát, és szemen lőtte Cartert. Cimborájának szétrobbant a feje, mindenütt vér és agyvelőcafatok. Ifi pedig fölé hajolt, és tovább lövöldözött rá, tovább és to... – Hé, Ifkó! Ifi megrázta a fejét, hogy elhessegesse a látomást, amely a hallucináció erejével villant fel előtte – és ekkor vette észre, hogy tényleg a pisztolya agyát szorongatja. Úgy látszik, a vírus még grasszál benne. Vagy nem is vírus. Hanem micsoda? Mi a rohadt francnyavalya? A benzinillat úgy csípte az orrát, hogy a szeme is égett. Carter éppen az első borosüveget vette munkába, bugyborékolt a kanna. Ifi lehúzta a cipzárt a zsák oldalzsebén, és kivette anyja egyik varróollóját, majd levágott négy csíkot a törülközőből. Az egyiket az első üvegbe tömte, - 56 -
majd kirángatta, és a csík másik végét dugta be, s végül a benzinnel átitatott frottíranyag egy darabkáját lógva hagyta. Ezután a másik három üveggel is megismételte a műveletet, amelyet remegő kézzel is el tudott végezni.
21. Utolsó találkozásuk óta Barbie Cox ezredese némileg megváltozott. A kései időpont ellenére frissen volt borotválva, és szépen meg is fésülködött, korábban élre vasalt khakinadrágja azonban összegyűrődött, és puplindzsekije úgy lötyögött rajta, mintha hirtelen lefogyott volna. Vele szemben a Búrán még néhány festékfolt emlékeztetett a sikertelen savas kísérletre, és Cox olyan elmélyülten bámulta a zárójelszerű alakzatot, mintha azt hinné, ha elég erősen koncentrál, átsétálhat a két körív között. Hunyd le a szemed, és toppants háromszor, gondolta Julia, mert mindenütt jó, de legjobb a Búra alatt. Bemutatta egymásnak Coxot és Rose-t. Rövid ismerkedési párbeszédük alatt ő maga körülnézett, de a látvány lehangoló volt. A reflektorok még a helyükön álltak; úgy világították meg az eget, mint egy puccos hollywoodi filmbemutatón. Doromboló generátorok működtették őket, de a teherautók levonultak, és eltűnt a főhadiszállásul szolgált nagy zöld sátor is, amelyet negyven-ötven méterrel messzebb emeltek az úton; lelapult fű jelezte a helyét. Coxot két katona kísérte, de ők sem voltak úgy kiglancolva, ahogy hadsegédekhez illenék. Valószínűleg itt maradtak az őrszemek is, de hátrább vonták őket, hogy hallótávolon kívül legyenek, ha a milli oldalról idemerészkedne valami kétbalkezes alak, és érdeklődni próbálna a helyzetről. Később az ilyen már rimánkodna, gondolta Julia. – Nos, Ms. Shumway, szíveskedjék felvilágosítani – -mondta Cox. – Először volna egy kérdésem. A férfi égnek emelte szemét (Julia már csak ezért is pofon ütötte volna, ha hozzáfér; az idegeiben még ott vibrált az iménti életveszély). Cox azonban biztatta: kérdezzen csak. - 57 -
– Levették rólunk a kezüket? – Szó sincs róla – vágta rá az ezredes, de nem nézett a nő szemébe. Julia úgy vélte, ez rosszabb jel, mint a Búra túloldalán érzékelhető furcsa üresség. Mintha egy cirkusz sátorozott volna ott, csak közben továbbvándorolt. – Olvassa el ezt – mondta, és a Búra láthatatlan felületéhez tapasztotta a másnapi újság címoldalát; akár ha egy áruházi kirakatra ragasztott volna ki egy fantasztikus árleszállítást. Gyenge kis dobolást érzett az ujjaiban, mint amikor az ember egy hideg téli reggelen, száraz levegőben fémhez nyúl, és enyhe áramütést érez. Ez azonban hamar elmúlt. Cox az egész lapot elolvasta; szólt Júliának, hogy mikor lapozzon. Tíz perc múlt el így, majd Julia megjegyezte: – Mint bizonyára észrevette, a hirdetési rovat összezsugorodott, de hadd bókoljak magamnak: az írás színvonala viszont emelkedett. Úgy látszik, az aljasság a legjobbat hozza ki belőlem. – Ms. Shumway... – Ó, miért ne szólítana Juliának? Elvégre régi bajtársak vagyunk. – Helyes. Tehát maga Julia, én pedig JK vagyok. – Igyekszem nem összetéveszteni azzal, aki a vízen járt. – Tehát azt hiszi, ez a Rennie nevű alak diktátori hatalomra tör? Valamiféle keleti parti Noriega akar lenni? – Engem az aggaszt, hogy ezen is túllép, és felcsap Pol Potnak. – Maga ezt el tudja képzelni? – Két nappal ezelőtt jót nevettem volna az ötleten. Rennie, amikor nem a tanácsüléseket vezényli, használt autókkal kereskedik. De két nappal ezelőtt még szó sem volt Food Citys lázadásról, és a gyilkosságok sem kerültek napvilágra. – Nem Barbie tette – szólt közbe Rose, fáradtan, de csökönyösen rázva a fejét. – Ő soha... Cox ezt elengedte a füle mellett – nem azért, állapította meg magában Julia, mintha Rose-t levegőnek nézné, hanem mert a feltételezést olyan képtelenségnek tartja, hogy még foglalkozni sem óhajt vele. – Maga szerint, Julia, a gyilkosságokat Rennie követte el? – Ezen sokat törtem a fejem. Mindaz, amit a Búra megjelenése óta művelt – az alkohol forgalmazásának tilalmától odáig, hogy egy szimpla tökfejet tett meg rendőrfőnöknek –, politikai indíttatású volt: a saját hatalmát és befolyását akarta növelni. - 58 -
– Vagyis a gyilkosság nem szerepel a műsorán? – Nem feltétlenül. Amikor a felesége meghalt, azt suttogták, hogy volt valami része a halálában. Nem állítom, hogy ez igaz, de az, hogy valakiről lábra kelhet ilyen pletyka, sokat elárul az emberek róla formált véleményéről. Cox helyeslőn dünnyögött. – Azt viszont, hogy két tinilányt meggyilkolna és megerőszakolna, semmiféle politikai indíték nem magyarázhatja. Rose ismét közbeszólt: – Barbie ilyet soha, de soha... – Ugyanez a helyzet Cogginsszal, ámbár az egyházközsége, különösen a hozzá tartozó rádióadó gyanúsan jól van eleresztve. Végül, ami Brenda Perkinst illeti, hát igen, ott elképzelhető politikai indíték. – És maga ugyebár nem rendelheti ki a tengerész-gyalogosokat Rennie ellen? – kérdezte indulatosan Rose. – Ó, hiszen maguk csak kívülről követik az eseményeket! Mint gyerekek az akvárium előtt, miközben a legnagyobb hal felfalja az összes táplálékot, és utána a kicsiket kebelezi be. – Leállíthatom a mobilszolgáltatást – mondta tűnődve Cox. – Meg az internetet. Ennyi az, ami hatalmamban áll. – A rendőrség fel van szerelve adóvevőkkel, Rennie legföljebb azokra tér át – mondta Julia. – És ha a csütörtök esti gyűlésen az emberek elpanaszolják, hogy megszakadt minden kapcsolatuk a külvilággal, ő magukat fogja hibáztatni. – Péntekre sajtókonferenciát terveztünk. Ezt lefújhatnám. Julia megborzongott a gondolattól. – Eszébe ne jusson! Akkor Rennie nem volna köteles magyarázkodni a külvilág előtt. – Plusz – szólalt meg Rose ha elnémítja a telefonokat meg az internetet, akkor senki sem tud beszámolni maguknak Nagy Jim viselt dolgairól. Cox néhány másodpercig némán bámulta a földet, majd felemelte a fejét. – És mi van azzal a feltételezett generátorral, amely a Búrát működteti? Sikerült találni valamit? Julia nem szívesen mondta volna el Coxnak, hogy a generátor felkutatását egy felső tagozatos kissrácra bízták. Ám a kényelmetlen beisme- 59 -
résre nem került sor, mivel ebben a pillanatban szólalt meg a város tűzjelző szirénája.
22. Pete Freeman éppen az utolsó papírhalmot rakta le az ajtó mellé, majd kiegyenesedett, megtapogatta a hátát, és kinyújtóztatta. Tony Guay a helyiség túlsó sarkából is hallotta, ahogy ropognak az ízületei. – Ez úgy hallatszik, mintha fájna... – Á, most már jó. – A feleségem már ágyba bújt – mondta Tony –, és a garázsban dugdosok egy üveget. Nem ugranál be hazamenet egy kortyintásra? – Nem, azt hiszem, jobb, ha egyenesen... – kezdte Pete, és ekkor vágódott be az ablakon az első üveg. Pete a szeme sarkából látta a lángoló kanócot, és ösztönösen hátrált. Mindössze egyetlen lépésnyit – de ez mentette meg a súlyosabb sérüléstől vagy épp a tűzhaláltól. Összetört az ablak is, a palack is. A benzin meggyulladt, és vakító rája-alakzatban lángolt. Pete elhajolt, és ugyanakkor csípőjénél fogva megperdült. A tűz-rája elrepült mellette, de az inge egyik ujját megperzselte, hogy aztán Julia íróasztala előtt a szőnyegre hulljon. – Mi a jó bü... – kezdte Tony is, ám ekkor egy újabb üveg repült be nagy ívben. Ez az íróasztal tetején csattant, majd továbbgurult, sorra fellobbantva a szanaszét heverő papírokat, mielőtt a földre zuhant volna. A helyiségben elterjedt az égő benzin forró, erős szaga. Pete a sarokban álló ívóvízhűtőhöz vágtatott, oldalához csapkodva az égő ingujjat. Ügyetlenül szorította gyomrához a vizesüveget, majd a lángoló ingre locsolta a vizet. A karja máris úgy áthevült, mintha erős napszúrást kapott volna. Az éjszakából újabb Molotov-koktél indult útnak, de a célzás erőtlen volt: az üveg a járdán zúzódott szét, és a betonon gyújtott kisebb tábortüzet. A lángoló benzin erecskéi a csatornába futottak és kihunytak. – Öntsd a vizet a szőnyegre – kiáltotta Tony –, mielőtt az egész bejzli lángot fog! - 60 -
Pete kábultan és kifulladva bámult rá. Közben az üvegből tovább csörgött a víz a szőnyegnek egy olyan pontjára, amelyet történetesen megkímélt a tűz. Tony Guay sporttudósításai mindig felsős szintűek voltak, ám a középiskolában aktívan sportolt, és reflexeit az azóta eltelt évtized sem koptatta meg. Kitépte Pete kezéből a csöpögő vizesüveget, és először az íróasztal, majd az égő szőnyeg fölé emelte. A tűz már terjedőben volt, de talán, ha elég gyors, és ha a kamrához vezető folyosón még talál egykét üveget... – Még! – ripakodott rá Pete-re, aki ingujjának füstölgő cafataira meresztette szemét. – A folyosón! Pete először nem fogta fel, mit akar a másik, de aztán kapcsolt, és rohant az előszoba felé. Tony közben megkerülte Julia íróasztalát, és az utolsó másfél-két deci vizet a lángokra öntötte, hátha biztos védelmi bázist alakíthat ki. Ezután repült be a sötétből az utolsó Molotov-koktél, és igazából ez végezte a legnagyobb pusztítást. Közvetlenül a bejárati ajtónál felhalmozott újságnyalábokat találta el. Az égő benzin a padló alá folyt, és onnan szökött a magasba. A Fő utca a lángok mögött imbolygó délibábnak látszott; azon túl, az utca másik oldalán Tony két homályos alakot pillantott meg. A vibráló hőségben úgy tűnt, mintha táncolnának. – ENGEDJÉTEK KI DALE BARBARÁT, MERT HA NEM, JÖN A FOLYTATÁS! – bömbölte egy mesterségesen felerősített hang. – SOKAN VAGYUNK, ÉS FEL FOGJUK GYÚJTANI AZ EGÉSZ NYAVALYÁS VÁROST! ENGEDJÉTEK KI DALE BARBARÁT, VAGY MEGFIZETTEK! Tony lenézett: a két lába közt forró tűzpatak indázott tovább. Vize, hogy kioltsa, már nem volt. Hamarosan átrágja magát a szőnyegen, és alatta belekóstol az öreg, száraz faanyagba. És ugyanekkor már égett az iroda teljes homlokzata. Tony ledobta az üres vizesüveget, és hátrább lépett. A bőre már megfeszült az izzó hőségben. Ha nem vacakolok ezzel a rohadt lappal, akkor már rég... De az ilyen spekulációkhoz már késő volt. Tony megfordult, és meglátta Pete-et, aki ott állt a folyosóról nyíló ajtóban, s karjában újabb - 61 -
üveg Lengyel Forrásvizet dajkált. Elszenesedett ingujja időközben már levált; alatta vörösen fénylett a bőr. – Késő! – kiáltotta Tony, majd nagy ívben elkerülve Julia tűzoszloppá változott, szikráit a mennyezetig lődöző íróasztalát, úgy futott, hogy karjával védte arcát a forróságtól. – Meneküljünk a hátsó kijáraton át! Pete Freemant nem kellett ösztökélni. Az üveget az egyre terebélyesedő tűzbe hajította, és rohant.
23. Carrie Carvernek ritkán akadt dolga a Benzin és Vegyesbolttal; jóllehet neki és férjének a kis szatócsüzlet az évek során jómódot és kényelmet biztosított, ő úgy érezte, fölötte áll az ilyen pórias dolgoknak. Amikor azonban Johnny azt javasolta, hogy a megmaradt konzerveket vigyék haza a teherautón – „csak megőrzésre", ahogy tapintatosan kifejezte magát –, azonnal beleegyezett. És bár a munkához nemigen fűlt a foga (a tv-ben nézni Judy bírónő peres eseteit jobban megfelelt az életritmusának), önként ajánlkozott, hogy segít élete párjának. A Food Citynél nem járt, de amikor később Leah Anderson nevű barátnőjével odasétált, hogy szemügyre vegye a pusztítás nyomait, a betört kirakatok és a kövezeten még látható vérfoltok csúnyán megijesztették, és egyre riadtabban nézett a jövőbe. Johnny kicipelte a leveses, főtt húsos, mártásos és babkonzerveket, Carrie pedig elrendezte őket Dodge Ramjük rakterében. A munka felénél tartottak, amikor lejjebb az utcán felcsaptak a lángok. Hallották az erősítőn át szóló hangot is. Carrie-nek úgy rémlett, mintha két vagy három alak rohanna végig a Burpee-áruház melletti közön, de megesküdni nem mert volna rá. Később már annál magabiztosabb lett, sőt a homályos figurák számát úgy adta meg, hogy legalább négyen, ha nem öten voltak. – Jaj, drágám, mit jelentsen ez? – kérdezte, és rátette a kezét férje karjára. – Azt, hogy a rohadt gyilkos vadállat nincs egyedül – jelentette ki Johnny. – Egész bandája van! - 62 -
Carrie most már a körmeit is belevájta a férfi karjába, Johnny azonban kiszabadította magát, és rohant a rendőrségre, menet közben torkaszakadtából ordítozva: tűz van, tűz van! Carrie Carver azonban nem követte, inkább tovább rakodta a konzerveket. Ennyire még sohasem rettegett a jövőtől.
24. Roger Killian és a Bowie testvérek mellett Chester's Mill Városi Biztonsági Szolgálatának (ha nevezhetjük így most már) tíz új tagja is ott ült a középiskolai tornaterem padjain, és Nagy Jim még éppen csak belefogott a beszédébe arról, milyen komoly felelősség hárul rájuk, amikor megszólalt a tűzjelző sziréna. A fiú elsiette, gondolta. Nem bízhatok benne, ha a lelkemről lenne is szó. Sose bízhattam, de mostanában egyre romlik. – Hát, fiúk – mondta elsősorban Mickey Wardlaw-nak (micsoda izompacsirta, Istenem!) –, még bőven lett volna mit mondanom, de úgy látszik, újabb izgalmak várnak ránk. Fern Bowie, meg tudod-e mondani, vannak háti tűzoltókészülékeink a tűzoltószertárban? Fern azt válaszolta, hogy pár órája bekukkantott a szertárba, csak hogy lássa, milyen a felszerelés, és talált vagy egy tucat háti fecskendőt. Ráadásul mind fel volt töltve vízzel, szerencsére. Nagy Jim azoknak tartogatta a szarkazmusát, akiknek van annyi eszük, hogy felfogják, most tehát csak annyit mondott, a Jóisten gondot visel rájuk. Azt is mondta, ha nem téves riasztás, akkor átveszi a parancsnokságot, és Stewart Bowie lesz a helyettese. Úgy kell neked, minden lében kanál boszorkány, gondolta, amikor az újdonsült rendfenntartók csillogó szemmel, lelkesen felpattantak a tornapadokról. Lássuk, mennyire élvezed most, hogy az én ügyeimbe avatkozol .
- 63 -
25. – Te hová mégy? – kérdezte Carter. Ő maga a kocsit, anélkül, hogy a lámpákat bekapcsolta volna, a Nyugati utca legvégéig vezette, odáig, ahol T alakban a 117-es útba torkollt. Itt régebben egy Texaco-kút működött, amely azonban 2007-ben bezárt. A hely közel volt ugyan a városhoz, de fedezéknek megfelelt. Az ide vezető úton hol hatszor, hol tizenkétszer vijjogott a tűzjelző sziréna, és már az ég felé szökött az első, inkább rózsaszínűnek, mint narancssárgának tetsző tűznyaláb. – Mi van? – kérdezte Ifi, aki elmerült a tűz szemléletében. A látványtól elfogta a kangörcs, és forrón vágyódott egy barátnő után. – Azt kérdeztem, te hová mégy. A faterod azt mondta, gondoskodjunk alibiről. – A posta mögött váltam ki a kettes egységből – morogta Ifi kelletlenül. – Freddy Dentonnal voltam, és ő azt mondja majd, hogy együtt is maradtunk egész éjszakára. Lehet, hogy átvágok a Nyugati utcán. Kíváncsi vagyok, hogy terjed a tűz. – Fisztulázó, már-már lányos vihogást hallatott, és Carter furcsán nézett rá. – Csak ne nézelődj túl sokáig. A gyújtogatókat mindig azért fogják el, mert imádnak visszamenni, és bámulni a művüket. Láttam a tévén, az Amerika legkeresettebb bűnözőjé-ben. – Ezt a tüzet nem fogják ránk lőcsölni, legföljebb csak Barbóca lakolhat érte – jegyezte meg Ifi. – De még nem mondtad, hogy te hová mégy. – Haza. Anyám majd azt mondja, ki sem mozdultam. Majd ő átkötözi a vállam; a rohadt kutyaharapás kurvára fáj. Vegyél be egy-két aszpirint, aztán menj le, segíts a tűzoltásban. – Az Egészségházban meg a kórházban találok erősebb szert is, mint az aszpirin. A drogériában is. Egyszer oda is be kéne kukkantanunk. – Valóban. – Vagy inkább speeddel élsz? Abból is tudnék szerezni. – Azzal nem szoktam vacakolni. De egy kis oxikodont nem bánnék. – Oxy! – rikkantotta Ifi. Hogyhogy ez neki nem jutott eszébe? Biztosan sokkal jobbat tenne a fejfájásainak, mint a Zomig vagy az Imitrix. – Ez az, testvér! De jó, hogy mondtad! - 64 -
Felemelte az öklét, Carter pedig hozzáütötte a magáét, holott esze ágában sem volt, hogy Ifivel együtt lője be magát. Ifi egyre ki- és beszámíthatatlanabbnak látszott. – Jobb lesz, ha elporzol, Ifkó. Na, akkor szia. – Ifi kiszállt a kocsiból, és útnak indult. Valamelyest még mindig sántított. Carter maga is csodálkozott, milyen felszabadítón hat rá Ifi távozása.
26. Barbie a tűzjelző sziréna hangjára riadt fel, és rögtön meglátta a cellája előtt szobrozó Melvin Searlest. A fiú lehúzta nadrágján a cipzárt, és a kezében tartotta tisztes méretű farkát; majd amikor látta, hogy Barbie figyeli, húgyozni kezdett. A célja világos volt: azt akarta, hogy vizelete a priccset érje. Ez azonban sehogy sem sikerült, és a végén be kellett Ernie egy, a betonpadlóra lövellt, ingatag S betűvel. – Rajta, Barbie, nyald csak fel! – kurjantotta. – Biztos szomjas vagy. Egy kicsit sós, de kicsire nem nézünk! – Mi ég? – Mintha nem tudnád – mosolygott Mel. Még sápadt volt a tekintélyes vérveszteségtől, de a fején friss és makulátlanul tiszta volt a kötés. – Tegyen úgy, mintha nem tudnám. – A cimboráid felgyújtották az újságot – mondta Mel, és ajkán a mosoly vicsorgássá torzult. Barbie rájött, hogy a srácban forr a düh, és meg is van rémülve. – Ránk akartak ijeszteni, hogy kiengedjünk. De mi nem ismerünk félelmet. – Miért gyújtanám fel éppen a szerkesztőséget, és nem, mondjuk, a városházát? És kik ezek az állítólagos cimborák? Mel visszatömködte hímvesszejét a nadrágba. – Holnap már nem fogsz szomjazni, Barbie, emiatt ne aggódj. Van egy egész vödör vizünk, rajta a neveddel, és ott a hozzá járó szivacs is. Barbie hallgatott. – Biztos láttad Irakban azt a vizes deszkás vallatást – most aztán első kézből is megtapasztalhatod. – Átdugta mutatóujját a rácson. – Kiszedjük belőled a cinkosaid nevét, te nyomorult bűnöző! És legfőképpen ki- 65 -
derítjük, hogyan sikerült körülzárnod ezt az egész várost. Úgy bizony, a vizesdeszka-trükk! Azt még senki se bírta ki! Elmenőben még visszafordult: – De az se lesz édesvíz. Először jól megsózzuk. Gondolkodjál ezen. Mel elvonult; bepólyált fejét leszegve cammogott végig az alagsori folyosón. Barbie csak ült a priccsen, elnézte, ahogy Mel kígyóként tekerőző vizelete felszárad a padlón, és hallgatta a tűzjelző szirénát. Hirtelen eszébe jutott az a furgonos lány. A szöszi, aki csaknem felvette, de aztán meggondolta magát. Barbie lehunyta a szemét.
- 66 -
POR ES HAMU
- 67 -
1. Rusty a kórház előtti megfordulási területen állt; onnan nézte a Fő utcán valahonnan felszökő lángokat, amikor a nadrágszíjára csatolt mobil rázendített a maga kis dalára. Mellette ott volt Twitch és Gina; az utóbbi támaszt keresőn szorította az előbbi karját. Ginny Tomlinson és Harriet Bigelow eközben a nővérszobában aludt. Thurston Marshall, az „öregúr", aki önként jelentkezett munkára, és meglepően hasznosnak bizonyult, a gyógyszerekkel járt körbe. A világítást és a gépi berendezéseket visszakapcsolták, normális keretek közt folyt a munka. Ameddig a tűzjelző meg nem szólalt, Rusty még a jó közérzet luxusát is megengedte magának. A monitoron a LINDA név jelent meg. – Minden rendben, angyalkám? – Itt igen. A lányok alszanak. – Nem tudod, mi ég? – A szerkesztőség. Ide figyelj, másfél perc múlva kikapcsolom a mobilt, nehogy kirendeljenek tüzet oltani. Jackie itt marad, vigyáz a gyerekekre. Találkozzunk a temetkezési vállalatnál. Stacey Moggins is ott lesz. Velünk van. A név ismerősen csengett, de az arcot Rusty még nem látta maga előtt. Igazából a velünk van visszhangzott benne. Valóban táborok voltak kialakulóban: ki van velünk, és ki van velük. – Lin... – Légy ott tíz perc múlva. Ameddig a tüzet oltják, biztonságban leszünk, mert Stacey szerint a Bowie testvérek is beálltak a tűzoltó csapatba. – Hogy szedhettek össze ilyen gyorsan egy egész csa... – Nem tudom, és nem is érdekel. El tudsz jönni? – El. – Helyes. Ne a mellettük lévő parkolót használd. Kerüld meg a házat, és állj le a kisebbikben. – Itt a beszélgetés véget ért. – Megtudtad, mi ég? – kérdezte Gina. - 68 -
– Nem – mondta Rusty, és keményen nézett rá mindkettőjükre. – Tudniillik senki sem hívott fel. Gina értetlenül nézett vissza, Twitch azonban rávágta: – Senki az égadta földön. – Én csak úgy útnak eredtem, valószínűleg kihívtak, de hogy hová, nem tudjátok, mert nem mondtam meg. Helyes? Gina bólintott, bár még most sem kapcsolt. De mert már családtagnak érezte magát, nem kérdezősködött. Miért is tenné? Hiszen csak tizenhét éves volt. Mi és ők, gondolta Rusty. Rossz felosztás. Tizenhét éveseknek végképp nem való. – Valószínűleg kihívták – mondta –, de hogy hová, nem tudjuk. – Nem hát – helyeselt Twitch. – Ő a szöcske, mi pedig a szorgos hangyák. – Csak ne fújjátok fel a dolgot – mondta Rusty, bár már tudta, hogy lenne mit felfújni. Baj van. Nem Gina volt az egyetlen gyerek a buliban; nekik is van kettő, akik most mélyen alszanak, és nem sejtik, hogy apa és anya hamarosan olyan viharba sodródhat, amelyhez túl kicsi a csónakjuk. És mégis... – Visszajövök – mondta Rusty, és reménykedett, hogy ez nem puszta ábránd.
2. Nem sokkal azután, hogy Rusty elindult a temetkezési vállalathoz, Sammy Bushey Evansék Malibuján elhajtott a Catherine Russell előtt. A két kocsi szembe is találkozott, mivel ellenkező irányból haladtak a városi park emelkedője felé. Twitch és Gina már visszament a kórházba, és a főbejárat előtti megfordulási terület néptelen volt, de Sammy nem állt meg; az ember óvatos lesz (Phil paranoiásnak titulálta volna), ha a mellette lévő ülésen pisztoly van. Inkább megkerülte az épületet, és a személyzeti parkolóban állt le. Aztán megragadta a .45-öst, beletűrte a farmerjába, és ráhúzta a pólóját, majd elindult a mosoda felé. Az ajtón a következő figyel- 69 -
meztetés állt: JANUÁR ELSEJÉTŐL ITT TILOS A DOHÁNYZÁS. Az ajtógombra nézett. Tudta, ha nem fordul el, le kell mondania a tervéről. Isten ujja. Ha viszont nyitva az ajtó... Nyitva volt. Sammy besuhant, mint valami sápadt, bicegő kísértet.
3. Thurston Marshall fáradt vagy inkább kimerült volt, mégis, évek óta nem érezte magát ilyen boldognak. A helyzet igazán nyakatekert volt. Itt van ő, mint tanszékvezető professzor, verseskötetek szerzője, egy tekintélyes irodalmi folyóirat szerkesztője, aki egy bombázó külsejű fiatal nővel osztja meg az ágyát, és ez a nő, aki tetejébe még eszes is, ájult tisztelettel néz fel rá. Most pedig tablettákat osztogat, kenőcsöt rak fel, ágytálakat ürít (sőt még a kis Bushey fiú kakis popsiját is ő törli ki) – és mindettől boldogabb volna, mint karrierje megannyi fényes eredményétől? Ez már szinte perverzitás, és mégis így van. A fertőtlenítőtől és padlópasztától szagló kórházi folyosók a fiatalságára emlékeztették. Ezen az estén egymást váltották az emlékek, David Perna, a hátmasszázsos gyógyító áthatóan pacsuliolaj-illatú lakásától a török mintás hajpántig, amelyet ő maga viselt a Bobby Kennedy tiszteletére tartott gyertyafényes gyászistentiszteleten. És a kórtermeket járva halkan, a bajusza alatt zümmögte Lonnie Johnson „Big Leg Woman"-ját. A nővérszobába benézve meglátta a betört orrú ápolónőt a Harriet nevű bájos kis tanuló nővérrel; az odacipelt összecsukható ágyakon aludtak. A pamlag üres volt, és Thurston habozott: szunyókáljon-e pár órát a kényelmetlen alkalmatosságon, vagy menjen haza ideiglenes otthonába a Highland sugárúton? Valószínűleg az utóbbi az előnyösebb. Mennyi különös fejlemény... Milyen különös világ... Mindenekelőtt azonban még egyszer meg kell néznie azokat, akikre már mint saját betegeire gondolt; ebben a bélyegnyi méretű kórházban ez nem fog sokáig tartani. A legtöbb betegszoba különben is üres volt. Bill Allnut, akinek a Food Citynél szerzett sebesülése miatt kilencig - 70 -
fenn kellett maradnia, már jóízűen hortyogott az oldalán, nehogy a tarkóján húzódó hosszú sebet nyomás érje. Wanda Crumley két ajtóval arrább feküdt. Mellette csipogott az EKG-gép, és a vérnyomása valamelyest lement, de öt liter oxigénen vegetált, és Thurse attól félt, le kell mondaniuk róla. Túl sok háj, túl sok cigaretta. A férje és a legkisebb lánya ott ült mellette. Thurse a győzelem V betűjét mutatta fel Wendell Crumley-nak (bohó ifjúsága idején ez a béke egyezményes jele volt), Wendell pedig megadó mosollyal viszonozta a gesztust. Tansy Freeman a friss vakbélműtéte után már képes magazint olvasgatott. – Minek bőg a tűzjelző? – kérdezte. – Nem tudom, kedves. Hogy állunk a fájdalommal? – Hármas, esetleg kettes fokozat – hangzott a tárgyszerű válasz. – De azért holnap hazamehetek? – Ez Rusty doktoron múlik, de a kristálygömböm azt súgja, igen. – Az asszony felragyogó arca láttán Thurse-nak, számára is felfoghatatlanul, sírhatnékja támadt. – A csöppség mamája visszajött – jegyezte meg Tansy. – Itt ment el a szobám előtt. – Az jó – mondta a férfi, jóllehet a kicsivel igazán nem volt sok gond. Egyszer vagy kétszer sírt, de többnyire aludt, evett, vagy a kiságyából apatikusan bámulta a mennyezetet. Walternek hívták (Thurse nem is sejtette, hogy a neve előtt álló Kicsi a keresztnevéhez tartozik), de a férfi csak úgy gondolt rá, mint a Largactil-bébire. Ezután a 23-as szobába nyitott be, amelynek ajtajára tapadókoronggal sárga BABY ON BOARD-matricát erősítettek. A fiatal nő – akiről Gina megsúgta, hogy nemi erőszak áldozata lett – az ágy mellett ült, ölében a kisfiúval, akit üvegből etetett. Thurse az ajtón lévő névtáblára pillantott. – Jól érzi magát, Ms. Bushey? Bouchez-nak ejtette, de Sammy nem vesződött vele, hogy kijavítsa, vagy hogy elárulja, miszerint a fiúk Husi-Businak csúfolták. – Igen, doktor úr – felelte. Thurse sem helyesbítette a téves címzést. A benne bujkáló, meghatározhatatlan, könnyekkel bélelt öröm még nagyobbra nőtt. Mennyit ví- 71 -
vódott, hogy jelentkezzék-e vagy sem... Ha Caro nem beszéli rá, elesett volna ettől az élménytől. – Dr. Rusty örülni fog, hogy visszajött. És látom, Walter is örül. Kér egy kis fájdalomcsillapítót? – Nem kérek – mondta Sammy, mint ahogy nem is érezte szükségét. Ágyéka most is sajgott és lüktetett, de a fájdalom távoli volt, mintha önmaga fölött lebegne, és csak vékony zsinór kötné még a földhöz. – Helyes. Ez azt jelenti, hogy felépülőben van. – Igen – mondta a lány most már hamarosan jól leszek. – Ha megetette a kislegényt, azt javaslom, feküdjön le maga is. Dr. Rusty majd holnap reggel megvizsgálja. – Jól van. – Jó éjt, Ms. Bouchez. – Jó éjszakát, doktor úr. Thurse csendesen becsukta az ajtót, és ment tovább. A Roux lány a folyosó végén feküdt. Bekukkant még oda is, aztán fájront. A lány nem aludt; üveges szemmel bámult maga elé. Aludt viszont a fiatalember, aki látogatóba jött. A sarokban bóbiskolt el, a szoba egyetlen székén, ölében egy sportújsággal, hosszú lábát maga elé nyújtva. Georgia magához intette Thurse-t, és amikor az fölé hajolt, súgott valamit; ám a hang oly gyengén szűrődött ki sérült, nagyrészt fogatlan szájából, hogy Thurse csak egy-két szót kapott el, és közelebb hajolt. – Ne köcse fe... – A hangja olyan volt, mint a rajzfilmsorozat Homer Simpsonáé. – Ő a zegyeten, aki bejöt hozám. Thurse bólintott. A látogatási idő persze rég lejárt, és a fiú kék inge meg az oldalfegyvere azt sejtette, hogy alapos letolást kap majd, amiért figyelmen kívül hagyta a tűzjelző szirénát, de nagyobb baj aligha lesz; mit számít egy tűzoltóval több vagy kevesebb? Meg aztán ha a fiú olyan mélyen alszik, hogy még a sziréna sem rázta fel, úgysem vennék sok hasznát. Thurse tehát a szájára tette ujját, és pisszegett, hogy jelezze a lánynak cinkos egyetértését. Az mosolyogni próbált, de mindjárt feljajdult. Thurston ennek ellenére sem javasolt neki fájdalomcsillapítót; az ágy végéhez kapcsolt kórlap szerint hajnali két óráig nem kaphat többet. Így hát a férfi távozott, és visszasétált a kihalt éjszakai folyosón. Nem vette észre, hogy a BABY ON BOARD feliratú szoba ajtaja nyitva van. - 72 -
A nővérszobában csábítón hívogatta az üres hencser, de ő már föltette magában, hogy hazamegy. Hazamegy, és utánanéz a két gyereknek.
4. Sammy addig ült az ágy mellett, ölében Kicsi Walter-rel, amíg az új doki ki nem ment. Ekkor megcsókolta kisfia száját és mindkét orcáját. – Légy jó kisbaba – mondta. – A mamával majd találkozol fenn az égben, ha beengedik. De azt hiszem, befogadják. Leszolgálta a maga idejét a pokolban. Lefektette a gyereket a kiságyba, majd kinyitotta az éjjeliszekrény fiókját. Oda tette a pisztolyt, nehogy utolsó együttlétük alatt megbökje vele Kicsi Waltert. Most már kivehette.
5. A Fő utca alsó részét eltorlaszolták az egymást érő, kék fényüket villogtató rendőrautók. Mögöttük némán, de szenvtelenül, úgyszólván mogorván szemlélődött a tömeg. Horace, a corgi általában nyugodt kutya volt; a fülnek szóló megnyilvánulásokat az isten hozottat jelző örömteli ugatásra vagy, alkalmanként, a jelenlétére figyelmeztető sértődött csaholásra korlátozta. Ám amikor Julia most a Maison des Fleurs-nél beállt a járdaszegélyhez, a hátsó ülésről mély hangú vonítást hallatott. Julia vaktában hátranyúlt, hogy megsimogassa a fejét. Vigasztalni akarta, s maga is vigaszt keresett nála. – Úristen, Julia – mormolta Rose. Kiszálltak. Julia eredetileg a kocsiban akarta hagyni Horace-t, de amikor a kutya ismét azt a vékony, elárvult nyöszörgést hallatta – mintha pontosan tudná, mi történt –, előkotorta pórázát az utasülés alól, kinyitotta a hátsó ajtót, majd a pórázt a nyakörvére csatolta. Mielőtt az aj- 73 -
tót bezárta volna, az ülés hátsó zsebéből kivette zsebméretű Casio fényképezőgépét is. Így törtek utat maguknak a járdán álló nézők között. A menetet Horace vezette, pórázát ráncigálva. Piper Libby Rupe nevű unokatestvére, részmunkaidős rendőr, aki öt évvel ezelőtt költözött a Millbe, meg akarta állítani őket. – Nem lehet továbbmenni, hölgyeim. – Ez az én otthonom – közölte Julia. – Odafönn van minden, ami az enyém ezen a világon: ruhanemű, könyvek, személyes holmi, és a többi. Odalenn pedig a szerkesztőség, amelyet dédapám alapított. Most száll el minden a füstben. Ha nem akarja, hogy közvetlen közelből nézhessem, akkor le kell, hogy lőjön. Rupe tétovázott, de amikor Julia ismét elindult (Horace most a térde mellől nézett fel gyanakodva a kopaszodó férfira), félreállt. Ám csak egy másodpercre. – Maga nem mehet – szólt rá Rose-ra. – Igenis megyek. Hacsak nem akarja, hogy a legközelebbi csokoládés turmixába hashajtót keverjek. – De hölgyem... Rose... én parancsot kaptam... – Vigye el a gazdáit az ördög – mondta Julia, inkább fáradtan, mint kihívón, majd belekarolt Rose-ba, úgy vezette tovább. Csak akkor állt meg, amikor az arcába csapó forróság már perzselt. A Demokrata a pokol katlanává változott. A mintegy tucatnyi zsaru meg sem kísérelte az oltást, de a háti tűzoltószivattyúknak bővében voltak, és néhányukon a lángok fényénél még el lehetett olvasni a matricát: ÚJABB FANTASZTIKUS AKCIÓK BURPEE-NÉL! Ezekkel a szivattyúkkal locsolták Sanders Városi Drogériáját meg a könyvesboltot, és úgy tűnt, a szélcsendes időben ez a két épület meg is menekülhet, mint ahogy sértetlen marad a Fő utca keleti oldalának többi üzlete és irodaépülete is. – Kész csoda, hogy ilyen hamar ideértek – jegyezte meg Rose. Julia nem válaszolt, csak szótlanul nézte, hogyan szállnak felfelé sisteregve a lángok, kioltva a rózsa színű csillagokat. A sokk olyan erős volt, hogy sírni sem tudott. Minden, gondolta. Minden odavan. Aztán eszébe jutott az a nyalábnyi újság, amelyet a Coxszal való találkozás előtt a csomagtartóba dobott, és helyesbített: Majdnem minden. - 74 -
Pete Freeman átfurakodott a Sanders-féle drogéria homlokzatát és északi oldalát vízzel elárasztó rendőrök gyűrűjén. Az arcát borító koromban csak könnyei vájtak világos foltokat. – Magamon kívül vagyok, Julia! – mondta elfúlón. – Kis híján eloltottuk... el is oltottuk volna... de aztán az utolsó... az utolsó üveg, amit a disznók bedobtak, az ajtónál lévő újságokra esett, és... – Megmaradt ingujjával letörölte az arcát, amitől még kormosabb lett. – Istenem, nem is tudom, mit mondjak! Julia magához ölelte, mint egy kisgyereket, noha Pete vagy húsz centivel magasabb és negyven kilóval súlyosabb volt, mint ő. Óvatosan szorongatta, ügyelve a férfi sérült karjára, majd megkérdezte: – Mi történt? – Gyújtópalackok – zokogta Pete. – Az a kibaszott Barbara! – Ő börtönben van, Pete. – Akkor a barátai! A rohadék barátai! Igenis ők voltak! – Mit beszélsz? Láttad őket? – Hallottam őket. – Pete hátrált, hogy Julia arcába nézhessen. – Muszáj volt hallani őket, hiszen megafonjuk volt! Azt kiabálták, hogy ha Dale Barbarát nem engedik szabadon, az egész várost felégetik. Még hogy szabadon engedni? – kérdezte keserű vigyorral. – Fel kéne akasztani! Adjanak egy kötelet, és magam lógatom fel! Ekkor ballagott arra komótos léptekkel Nagy Jim. A tűz narancspirosra színezte arcát. A szeme csillogott. Szája széle pedig jóformán a fülcimpájáig ért. – Na, Julia, most mit szól a puszipajtásához? Julia közelebb lépett, de lehetett az arcán valami, mert Nagy Jim úgy hátrált, mintha attól félne, hogy a nő nekiugrik. – Ennek se füle, se farka, és ezt maga is tudja. – Ó, szerintem teljesen világos minden. Ha képes végre elfogadni, hogy a Búrát eleve Dale Barbara és a cimborái mesterkedték fölénk, akkor a továbbiak tökéletesen érthetővé válnak. A jelenség neve röviden és tömören terrorizmus. – Üres duma. Én, vagyis az újság mellette álltunk, és ezt ő is tudta. – De hiszen azt mondták... – kezdte Pete. – Tudom – vágott a szavába a nő, anélkül, hogy ránézett volna: tekintetét most is Rennie lángoktól pirosló arcára szegezte. – Azt mondták, azt mondták – de kik? Tedd fel magadnak ezt a kérdést, Pete, és gon- 75 -
dolkozz: ha nem Barbie a bűnös, akinek nem volt semmiféle indítéka, akkor kinek voltak indítékai? Kinek áll az érdekében, hogy befogja Julia Shumway kényelmetlen száját? Nagy Jim megfordult, és odaintett kettőt az új rendőrök közül, akiket csak a felkarjuk köré csomózott széles kék hajpánt különböztetett meg. Az egyik nagydarab, esetlen verőlegény volt, akinek arca arra vallott, hogy még szellemi gyerekkorát éli, a másikról viszont lerítt, hogy Killian ivadék. A golyóbisszerű fej olyan árulkodó volt, mint egy alkalmi pecsét. – Mickey, Richie, távolítsátok el innen ezt a két nőt. Horace a póráz legvégén gunnyasztva acsargott Nagy Jimre, aki megvető pillantással sújtotta a kutyust. – És ha nem mennek szépszerével, ezennel engedélyezem, hogy felkapjátok és a legközelebbi rendőrautó motorháztetejére dobjátok őket. Julia rá szegezte az ujját. – Még nem végeztünk egymással, alávaló gazember! – Közben ő is elsírta magát, de égetően forró, fájdalmas könnyeit korántsem bánatában ontotta. Nagy Jim ismét elvigyorodott. Mosolya oly fényes volt, mint Hummerján a lakk – és ugyanolyan sötét is. – De még mennyire hogy végeztünk! – jelentette ki. – A játszma eldőlt.
6. Nagy Jim visszasétált a tűzhöz. Addig akarta nézni, amíg a minden lében kanál nőci újságjából csak por és hamu marad. Útközben azonban füstöt nyelt, és a szíve hirtelen megállt, a világ pedig úgy úszott el mellette, mint valamilyen optikai mozitrükkben. Aztán a ketyegője újra bekapcsolt, de gyors, apró, rendszertelen dobbanásokkal, úgyhogy levegő után kellett kapnia. Ekkor öklével a bal mellére sújtott, és erőset köhögött hozzá; ezt a ritmuszavar elleni gyors csodaszert dr. Haskell ajánlotta neki. - 76 -
A szíve először még mindig szabálytalanul vágtatott (dobbanás... szünet... dobbanás-dobbanás-dobbanás... szünet), de aztán helyreállt a normális ütem. Egy pillanatra megjelent előtte ez a szív mintegy tömör sárga zsírbuborékba zárva – mint élőlény, amelyet elevenen eltemettek, és most, amíg még van egy kis levegője, kétségbeesve küzd, hogy kiszabaduljon. Aztán sikerült elhessegetnie ezt a képet. Semmi bajom. Csak túlstrapáltam magam. Hét óra alvás, és minden helyre rázódik. Ekkor ért oda hozzá Randolph kapitány, széles hátán tűzoltószivatytyút cipelve. Arcáról patakzott az izzadság. – Jim! Csak nem vagy rosszul? – Dehogy – felelte Nagy Jim. – Remekül érzem magam. – És ez így is volt. Életének csúcspontja volt ez. Mindig is tudta, hogy nagy ember lehet belőle, és most valóra válthatja a benne szunnyadó ígéretet. Ettől nem ütheti el holmi megbízhatatlan ketyegő. – Csak elfáradtam egy kicsit, hiszen nonstop talpon vagyok. – Menj haza – javasolta Randolph. – Nem hittem volna, hogy még hálát adok Istennek a Búráért, és most sem erről van szó, de legalább szélfogóként működik. Nem lesz semmi baj. A drogéria meg a könyvesbolt tetejére embereket állítottam, ha netán valami szikra továbbpattanna, úgyhogy csak menj és... – Kiket? – Nagy Jim szívritmusa szépen helyreállt. Ezt is megoldottuk. – Henry Morrisont és Toby Whelant a könyvesboltra, George Fredericket és az egyik új srácot a drogériára. Úgy rémlik, valamelyik Killian kölyköt. Rommie Burpee pedig önként jelentkezett, hogy velük tart. – Nálad az adóvevő? – Még szép! – Fredericknél is van? – Mint minden régi rendőrnél. – Szólj neki, hogy tartsa szemmel Burpee-t. – Rommie-t? De miért, az ég szerelmére? – Nem bízom benne. Könnyen lehet, hogy ő is Barbara egyik barátja. – Valójában Burpee-val kapcsolatban Nagy Jimet nem Barbara aggasztotta. Burpee jó barátja volt Brendának, és dörzsölt fickó. Randolph verítékező arca grimaszba torzult. – Szerinted hányan lehetnek annak a rohadéknak a pártján? - 77 -
Nagy Jim megrázta a fejét. – Ezt nem könnyű megmondani, Pete, de ez egy nagyszabású akció. Bizonyára már régóta készülnek rá. Nem lehet csak úgy az újonnan jöttekre fogni. Elképzelhető, hogy a bűntársak közül néhányan már évek óta élnek itt. Vagy esetleg évtizedek óta. Ezt nevezik mély álcázásnak. – Úristen! De miért, Jim? Az ég szerelmére: miért? – Nem tudom. Talán valami kísérlet folyik, és mi vagyunk a kísérleti malacok. De az is lehet, hogy hatalmi játszmáról van szó. Arról a fehér házi gengszterről mindent el tudok képzelni. A lényeg az, hogy tökéletesítsük a biztonságot, és leleplezzük a hazudozókat, akik gátolni akarják a rendteremtést. – Azt hiszed, hogy ez a nőszemély... – Randolph a fejével Julia felé intett, aki most is azt nézte, hogyan válik füstté és hamuvá minden tulajdona és egész munkásságának színhelye. A kutya a forróságtól zihálva kuporgott mellette. – Biztosat nem mondhatok, de gondolj csak rá, miket művelt ma délután is! Ahogy betört a rendőrségre, és üvöltözött, hogy engedjék le Barbarához... Nos, szerinted ebből mi következik? – Hát igen... – dünnyögte Randolph, és sunyi érdeklődéssel tanulmányozta Julia Shumwayt. – És van-e jobb kamuflázs, mint hogy a saját házát gyújtja fel?! Nagy Jim úgy szögezte rá az ujját, mintha azt mondaná: Erre ráhibáztál! – Nos, nekem mennem kell. Lépj összeköttetésbe George Frederickkel, hogy ne tévessze szem elől azt a lewistoni Alain Delont. – Rendben – bólintott Randolph, és elővette az adóvevőjét. Mögöttük Fernald Bowie éppen azt kurjantotta: – Beomlik a tető! Az utcán mindenki húzódjon hátrébb! A háztetőkön lévők álljanak készenlétben! Nagy Jim fél kezével a Hummer ajtaján figyelte, ahogy a Demokrata épületének teteje beomlik, szikrák özönét röptetve a fekete ég felé. A szomszédos házak tetején posztolók ellenőrizték, telítve vannak-e kollégáik háti tűzoltószivattyúi, és pihenjben, készenlétbe helyezett fecskendőkkel várták a szikrákat. Julia arca, ahogy a Demokrata épületének összeomlását figyelte, többet használt Nagy Jim szívének, mint a világ összes gyógyszere és ritmusszabályozója. Hosszú éveken át kellett eltűrnie az újságírónő heten- 78 -
kénti kirohanásait, és ha nem is ismerte volna be, hogy tart Juliától, az ingerültségét nem titkolhatta. De nézzétek csak meg most! – gondolta. – Mint aki hazajött, és az anyját halva találta a bilin! – Máris jobb színben vagy – állapította meg Randolph. – Jobban is érzem magam. De azért hazamegyek. Muszáj bedobnom a szundit. – Nagyon helyes – mondta a főrendőr. – Szükségünk van rád, barátom, most még inkább, mint valaha. És ha ez a vacak Búra el nem tűnik... – Megrázta a fejét, és le nem vette volna borzeb-szemét Nagy Jim arcáról. – Mondjuk csak ki: nem tudom, mire mennénk nélküled. Úgy szeretem Andy Sanderst, mint a testvéremet, de hát sütnivalóért nem állt sort a jóistennél, Andrea Grinnell pedig, amióta megütötte a hátát, egy pofa bagót sem ér. Te vagy a habarcs, ami Chester's Millt összetartja. Nagy Jimet megindították ezek a szavak. Megszorította Randolph karját. – Az életemet adnám ezért a városért. Annyira szeretem... – Tudom. Én is. És senki nem húzhatja ki alólunk. – Ezt jól látod – mondta Nagy Jim. Felhajtott a járdára, hogy kikerülje az üzleti negyed északi végén felállított úttorlaszt. A szíve ismét (nagyjából) nyugodalmasan vert a mellkasában, mindazonáltal gondterhelt volt. El kell mennie Everetthez, holott semmi kedve nem volt hozzá; Everett is csak afféle bajkeverő, aki egyenetlenséget szít, amikor a városnak össze kéne tartania. Meg aztán tapasztalata is kevés. Már-már szívesebben helyezte volna bizodalmát egy állatorvosba, ilyen azonban nem volt a városban. Csak reménykedett, hogy ha szívritmusa szabályozásához gyógyszerre lenne szüksége, még Everett is tudná, mit írjon fel. Mindenesetre akármit javasol, ellenőriztethetem Andy-vel, gondolta. De még csak nem is ez izgatta legjobban. Pete iménti szavai nyomasztották: ha ez a vacak Búra nem tűnik el... Nagy Jimet nem is ez a lehetőség aggasztotta. Épp ellenkezőleg. Ha a Búra túl hamar oszlik el, benne volna a slamasztikában – még akkor is, ha a speed-laboratóriumot nem fedezik fel. Bizonyára akadnának tetű gyapotszedők, akik átlátnának döntésein. Nagy Jim már korán elsajátította a politikai élet egyik alapszabályát: aki képes rá, cselekszik, aki - 79 -
nem, az beleköt a cselekvők tetteibe. Aligha értenék meg, hogy mindaz, amit tett vagy elrendelt, még a ma délelőtti kődobálás is a város javát szolgálta. Barbarának a Búrán túli barátai kiváltképp hajlamosak lennének rá, hogy félreértsék magatartását, mivelhogy nem is akarnák megérteni őt. Amióta az elnök levelét látta, Nagy Jim egy percig sem kételkedett benne, hogy Barbarának igenis nagy hatalmú barátai vannak a külvilágban – ám egyelőre tehetetlenek. És Nagy Jim azt szerette volna, ha ez az állapot még legalább két hétig eltart. Sőt egy-két hónap sem lenne sok. Jim Rennie tudniillik – és ez az igazság – megkedvelte a Búrát. Nem hosszú távra persze – de legalábbis addig, amíg a rádióállomáson tárolt propánt szét nem osztják; amíg a raktárt, ahol őrizték, fel nem gyújtják, és amíg az újabb merényletet is Dale Barbara összeesküvő társai nyakába nem varrják. Vagy addig, amíg Barbarát el nem ítélik, és kivégzőosztag elé nem állítják, és a válság alatt elkövetett kihágásokért nem tesznek minél több embert felelőssé, míg elismerés csak egyetlen embert illet: őt magát. Mindaddig, ameddig ezek be nem következnek, a Búrával semmi baj. Nagy Jim elhatározta: még mielőtt hazamegy, térden állva fog imádkozni ezért a boldog kifejletért.
7. Sammy végigsántikált a kórházi folyosón, elolvasta az ajtókon lévő névtáblákat, és a biztonság kedvéért a névtáblák nélküli szobákat is ellenőrizte. Amikor az utolsóhoz ért, aggódni kezdett, hogy az a szemét dög még sincs idebenn. Ezen az ajtón azonban gyógyulást kívánó kártyát látott. Egy rajzfilmes kutyus szájából tekeredett elő az üzenet: „Úgy hallottam, gyengélkedsz." Előhúzta farmerja derékpántja mögül jack Evans pisztolyát (a pánt kicsit bővebb lett, végre sikerült valamennyit leadnia, jobb későn, mint soha), és a pisztoly csőszájával hajtotta fel a lapot. A belső oldalon a rajzfilmes kutyus a golyóit nyalogatta, és azt kérdezte: „Jólesne neked is - 80 -
egy kis nyalás?" Mel, ifj. Jim, Carter és Frank voltak az aláírók, és részükről Sammy pontosan ilyen gusztusos üdvözletre számított volna. A pisztoly csövével belökte az ajtót. Georgia nem volt egyedül, de ez a körülmény nem zavarta meg Sammy mélységes nyugalmát, a szinte maradéktalan békességet, amely immár eltöltötte. Igaz, ha a sarokban alvó férfi ártatlan lett volna – teszem azt, a szemét dög apja vagy nagybátyja –, talán zavarba jön; de az illető Frankie volt, a diditapizó. Az, aki elsőnek erőszakolta meg, aki azt mondta, Sammy majd akkor nyissa ki a száját, ha letérdel őelé. Az, hogy aludt, mit sem változtatott a helyzeten. Mert az ilyen fráterek mindig felébrednek, és újra kezdik a kupakolást. Georgia nem aludt. Túl erősek voltak a fájdalmai, és a nagy hajú, aki benézett hozzá, nem adott több csillapítót. Amikor Sammyt meglátta, nagyra nyílt a szeme. – Tee.. .Takahod inne – habogta. Sammy elmosolyodott. – Pont olyan a hangod, mint Homer Simpsonnak – mondta. Georgia meglátta a pisztolyt, és a szeme még nagyobbra nyílt. Kitátotta fogatlan száját, és visított. Sammy csak mosolygott, sőt mosolya egyre szélesebb lett. A sikoly zene volt füleinek, és ír a sebeire. – Dugd meg a luvnyát! – mondta. – így volt, mi? Vagy nem ezt mondtad, te szívtelen picsa? Frank felébredt, és kótyagosan nézett körül. Álmában előbbre csúszott a székén, és Georgia újabb kiáltása hallatán összerándult, majd a földre esett. Mint valamennyiüknél, nála is ott volt már az oldalfegyver, és most utána kapott. – Tedd le, Sammy – mondta –, tedd le szépen, hiszen mi itt mind jó barátok vagyunk. – Majd akkor nyisd ki a szád, amikor térden állva szopod Ifi barátod farkát – mondta Sammy, majd meghúzta a Springfield ravaszát. A kis szobában fülsiketítő volt a dörrenés. Az első lövés elrepült Frankié feje fölött, és az ablakot zúzta be. Georgia újra felsikoltott. Ki akart kászálódni az ágyból; az infúziós gép és az EKG vezetékei kipattantak a falból. Sammy nagyot lökött rajta, és a lány rézsútosan zuhant vissza a hátára. - 81 -
Frankie még mindig késlekedett. Döbbenetében és félelmében a pisztoly helyett a tokot ráncigálta, de csak a derékszíját sikerült följebb cibálnia. Sammy két lépést tett felé, majd két kézre fogta a pisztolyt, ahogy a tévén látta, és újra lőtt. A lövés letépte Frankié fejének bal felét. Egy húscafat a falnak repült, és ott ragadt. A fiú a sebhez kapott; ujjai közül kifröccsent a vér. Aztán az ujjak belesüppedtek a koponya helyén tátongó vérző, szivacsos anyagba. – Elég! – ordította, s nagyra nyílt szeméből patakzott a könny. – Ne csináld! Ne bánts! – És aztán: – Anya! ANYUKÁM! – Ne keresd, alaposan félrenevelt – közölte Sammy, majd a fiú mellét vette célba, és újra lőtt. Frank a falnak esett. Keze lehanyatlott szétlőtt koponyájáról, és megmártózott a már terjedőben lévő vértócsában. Sammy újabb lövést adott le – elszenvedett sérelmeinek forrásvidékére. Ez után fordult az ágyon heverő alak felé. Georgia összegömbölyödött. Fölötte az EKG eszelősen sípolt, talán mert a belé kötött vezetékek ki lettek rántva a falból. A haja a szemébe lógott, és megállás nélkül sikoltozott. – Dugd meg a luvnyát! Jól emlékszem? Vagy nem ezt mondtad? – Bofá me! – Mit akarsz? Georgia ismét próbálkozott. – Bofá me, Fammy! Bofá me! – És ekkor jött a legképtelenebb mentség: – Viffavonom! – Ez már nem megy. – Sammy Georgia arcába, majd a nyakába lőtt. Georgia teste úgy ugrott meg, mint az imént Frankie-é, aztán nem mozdult többé. Kintről kiabálás és léptek dobogása hallatszott, és néhány betegszobában is nyugtalanság támadt. Samantha nem örült az általa okozott felfordulásnak, de hát a körülményeket nem ő választotta. Vannak dolgok, amiket el kell intézni, bármi legyen az ár. És azután végre béke lesz. A pisztolyt a halántékához szorította. – Szeretlek, Kicsi Walter. A mami szereti az ő kisfiát. És meghúzta a ravaszt.
- 82 -
8. Rusty a Nyugati utcáról kerülte meg a tüzet, majd a 117-es kereszteződésénél kanyarodott vissza a Fő utca alsó szakaszára. Bowie-éknál sötét volt, csak a homlokzati ablakokban égett néhány kis villanygyertya. Rusty, úgy, ahogy felesége javasolta, a hátsó, kisebbik parkolóhoz hajtott, és leállt a hosszú, szürke Cadillac halottaskocsi mellé. Valahol a közelben generátor morajlott. Éppen a kilincsért nyúlt, amikor megcsörrent a mobilja. Meg sem nézte, ki hívja, máris kikapcsolta. Midőn felnézett, egy rendőr, mégpedig női rendőr állt az ablakánál – rendőrnő, aki rászegezte pisztolyát. Amikor lehajolt, Rusty boglyas szőke sörényt látott, és végre azonosítani tudta a nevet, amelyet felesége említett: a nappali műszak diszpécsere és recepciósa volt. Rusty feltételezte, hogy a Búra okán őt is egész napi szolgálatra osztották be, de motozott benne a sejtés, hogy ezt az ellenőrző tevékenységet a saját kezdeményezésére végzi. A nő visszadugta a pisztolyt a tokjába. – Jó estét, Rusty doktor. Stacey Moggin vagyok. Ugye maga kezelt két évvel ezelőtt mérges szömörce miatt? Tudja, a... – és megütögette a farát. – Emlékszem. Örülök, hogy nadrágban látom, Ms. Moggin. A nő halkan beszélt, és halkan is nevetett. – Remélem, nem ijesztettem meg. – Egy kicsit. Épp kikapcsoltam a mobilom, amikor megjelent. – Elnézést. Jöjjön be, Linda már várja. Nincs sok időnk. Én majd az ajtó előtt őrködöm, és ha valaki jön, jelzem Lindának az adó-vevőjén. Ha Bowie-ék érkeznek vissza, ők oldalt parkolnak majd, mi pedig észrevétlenül hajthatunk ki a Keleti utcára. – Félrebillentett fejjel mosolygott. – Hát ez enyhe túlzás, de legalább nem ismernek fel. Már ha mázlink van. Rusty követte a jelzőfénynek is beillő felhőnyi sörényt. – Maga talán betört, Stacey? – Á, hová gondol! Volt egy kulcs a rendőrségen. A Fő utcán a legtöbb üzlet és cég lead nálunk egy példányt. – És maga miért szállt be ebbe a kis kalandba? - 83 -
– Mert merő hisztériából balhéznak, minden alap nélkül. Duke Perkins már rég véget vetett volna ennek a hajcihőnek. De most jöjjön, és végezzen minél gyorsabban. – Ezt nem ígérhetem. Sőt: semmit sem ígérhetek. Nem vagyok patológus. – Akkor legalább igyekezzen. Rusty bement a rendőrnő nyomában az épületbe. A következő pillanatban Linda már a nyakába borult.
9. Harriet Bigelow kettőt sikoltott, majd elájult. Gina Buffalino csak nézett, a döbbenettől üveges szemmel. Thurse pedig felcsattant: – Vigyék el innen Ginát! Ő maga már a parkolóhoz ért, amikor meghallotta a lövéseket, és visszarohant. Odabenn pedig vérfürdővel találta magát szembe. Ginny átkarolta Gina vállát, és visszatámogatta az előcsarnokba, ahol már összegyűltek a járóképes betegek, köztük Bill Allnut és Tansy Freeman. Rémülten, tehetetlenül álldogáltak. – Vigye valahová ezt a szerencsétlent – mondta Thurse Twitchnek, Harrietre mutatva. – És húzza le a térdéig a szoknyáját, hogy őrizzük a méltóságát. Twitch szót fogadott. Mire Ginny meg ő a betegszobába ért, Thurse már Frank DeLesseps mellett térdelt, akinek azért kellett meghalnia, mert Georgia barátja helyett ő jött el, és nem tartotta be a látogatási időt. Georgiát Thurse letakarta egy lepedővel, amelyen már átütöttek a vér pipacsai. – Tehetünk valamit, doktor úr? – kérdezte Ginny, majd lenézett Frank szétterülő tetemére, és a szájához kapott. Thurse felállt, csontos térde lövéshez hasonló zajjal reccsent meg. – Igen – mondta. – Hívják a rendőrséget. Itt bűnügy történt. – A szolgálatban lévők mind odalenn, a tűznél lesznek – szólalt meg Twitch. – És akik nincsenek ott, azok vagy oda igyekeznek, vagy alszanak, és kikapcsolták a telefonjukat. - 84 -
– Hát akkor hívjanak bárki mást, az ég szerelmére! Tudnunk kell, mi a teendőnk, mielőtt összetakarítanánk ennek a mészárlásnak a nyomait. És most egy-két percre elnézést kérek. Megyek hányni. Ginny félrehúzódott, hogy Thurston bemehessen a szobához tartozó parányi vécébe. A férfi hiába csukta magára az ajtót, öklendezése így is tisztán hallatszott: olyan volt, mintha elszennyeződött motor berregne. Ginny olyan könnyűnek érezte a fejét, hogy attól tartott, felemelkedik és lebegni kezd. Mire leküzdötte rosszullétét, Twitch éppen becsukta a mobilját. – Rusty nem válaszol – közölte. – Hagytam üzenetet a hangpostáján. Szóba jöhet más is? Rennie talán? A nő megborzongott. – Ne! Őt semmiképpen! – Akkor a nővérem? Mármint Andi. Ginny csak ránézett, Twitch pedig lesütötte a szemét. – Őt talán ne... Ginny megérintette a csuklóját; a fiatalember bőre – akárcsak az övé – kihűlt a sokktól. – Ha ez megnyugtat, épp leszokóban van. Négyszemközt akart beszélni Rustyval, és megesküdnék, hogy erről volt szó. Twitch a tenyerébe fogta a fejét: úgy festett, mint gyászos maszk egy vígoperában. – Ez egy rémálom... – Az – mondta kurtán Ginny, majd ismét elővette a mobilját. Twitch kényszeredetten mosolygott. – Kit akarsz hívni? Szelleműzőket? – Nem. Ha Andi és Nagy Jim kiesett, ki maradt még? – Sanders, de te is tudod, ő fabatkát sem ér. Szerintem lássunk hozzá, és takarítsunk össze. Thurstonnak igaza van: ami történt, napnál világosabb. Thurston éppen kijött a fürdőszobából, és papírtörülközővel törölgette a száját. – Vannak szabályok, fiatalember, és adott körülmények között különösen fontos, hogy betartsuk őket. Vagy legalább igyekezzünk. Twitch felnézett: Sammy Bushey agya ott száradt a falon. A szerv, amellyel, amíg élt, gondolkodott, most egy adag zabkásának tűnt. A fiatalember könnyekre fakadt. - 85 -
10. Andy Sanders Dale Barbara szállásán, az ágy mellett ült. Az ablakon narancssárga fény áradt be a Demokrata lángoló épülete felől. A magasból lépéseket és fojtott hangokat hallott: a háztetőt most is őrizték. Amikor a földszinti patikából a belső lépcsőn feljött, barna papírtasakot hozott magával, és most kicsomagolta tartalmát: egy poharat, egy palack Dasani vizet és egy üveg rózsaszínű OxyContin tablettát, amelynek címkéjén az állt: FÉLRETÉVE A. GRINNELLNEK. Andy kirázott belőle húszat. Négyszáz milligramm. Andreát talán nem ölné meg, neki volt rá ideje, hogy immunitást fejlesszen ki, de őneki éppen elég lesz. A szomszéd házban tomboló tűz heve a falakon is átsütött. Andyről folyt az izzadság. Legalább harminchét fok lehetett idebenn, vagy talán több is. Beletörölte arcát az ágytakaróba. Már nem sokáig érzem. A mennyben hűvös szellő fújdogál majd, és mind az Úr asztalánál vacsorázunk. A pohár aljával porrá törte a rózsaszín tablettákat, hogy a szert egyszerre nyelhesse le. Úgy kólintja majd főbe, mint ökröt a kalapács. Csak le kell feküdnie az ágyra, és behunynia a szemét – és akkor „jó éjt, édes patikus; nyugosszon angyal éneklő sereg!" Én... Claudie... Dodee. Együtt, mindörökre. Ne hidd, testvérem. Ez Coggins volt, a maga legsavanyúbb, legszónokiasabb hangnemében. Andy abbahagyta a tabletták porrá őrlését. Az öngyilkosok nem vacsoráznak együtt szeretteikkel, barátom. A pokolba kerülnek, és forró szenet kapnak, amely örök tűzzel ég a beleikben. Mondasz-e erre áment? Mondasz halleluját? – Ökörség – suttogta Andy, és tovább őrölte a pirulákat. – Te is együtt faltál velünk a vályúnál. Miért hinnék neked? Mert igazat beszélek. A feleséged meg a lányod most is lenéz rád, és könyörögnek, hogy tégy le a tervedről. Hát nem hallod őket? – Túrót – jelentette ki Andy és te se vagy az, akinek mutatod magad. Csak a gyávaság szólalt meg belőlem – az, ami az egész életemet irá- 86 -
nyította. Nagy Jim is ezzel kaparintott a kezébe. Így csöppentem ebbe az egész speedbuliba. Nem volt nekem szükségem pénzre. Ennyi pénzt még felfogni se bírok – csak nem volt erőm, hogy nemet mondjak. De most kimondom. Nem, tisztelt úr. Többé nincs miért éljek, és veszem a kalapom. Van ehhez valami mondanivalód? Úgy tűnt, Lester Coggins kifogyott a közlendőkből. Andy elkészült a tablettákkal, vizet töltött a pohárba, majd tenyere élével belerázta a rózsaszín port, és ujjával megkeverte. Nem hallatszott más, mint a tűz és az odafönn oltással próbálkozók fojtott zajai, ahogy jönnek-mennek az ő háza tetején. – Na, gurítsuk le – mondta; de mégsem ivott. Fogta a poharat, ám a kezét lefogta a benne rejtőző gyávaság. Az élete tartalmatlan lett, mégis nehéz volt megválni tőle. – Nem, ez egyszer nem te leszel az erősebb – mondta, de letette a poharat, hogy izzadt arcát ismét a takaróba törölje. – Ez egyszer alulmaradsz. Szájához emelte a poharat, amely édes, rózsaszínű feledést kínált, de aztán újra letette az éjjeliszekrényre. A fenébe a gyávasággal, amely még most is vezérelni akarja. A szomszédban szikraeső közepette omlott be a Demokrata házteteje. A feje fölötte valaki – alighanem Romeo Burpee – azt kiabálta: – Vigyázz, kész, fiúk, a francba is, rajta! Vigyázz, kész... Bizonyára ez a várt jeladás. Andy Sanders ismét felemelte a halálpoharat, és ezúttal nem bénította meg karját a gyávaság. Úgy látszik, kapitulált. Zsebében a mobilja rázendített a „Gyönyörű vagy" kezdetű giccses, szirupos nótára; a dallamot még Claudie választotta. Andy dacosan készült hozzá az iváshoz, de egy hang azt suttogta, hogy ez a hang is jeladás lehet. Andy csak azt nem tudta eldönteni, hogy a gyávábbik énje szólalt-e meg, vagy Coggins, vagy talán az ő legbenső szándéka. Tanácstalanságában válaszolt a hívásra. – Mr. Sanders? – Fáradt, elkeseredett, ijedt női hang; Andy ösztönösen együtt érzett vele. – Itt Virginia Tomlinson, a kórházból. – Ó, Ginny! Üdvözlöm! – Bármilyen furcsa: ez a régi kedélyes, segítőkész Andy hangja volt. – Sajnos itt vészhelyzet állt elő. Át tudna jönni? - 87 -
Andy tudatának zavaros sötétségébe fénysugár hatolt. Ámulat és hála töltötte el. Át tudna jönni? – kérdezte valaki. Hát már elfelejtette volna, milyen fenséges érzés, ha ilyesmit kérdeznek tőle? Lám, elfelejtette, pedig elsősorban ezért jelöltette magát városi tanácsosnak. Nem a hatalom vonzotta; az Nagy Jim reszortja volt. Segíteni akart, ahol csak lehet. Ebben a jegyben indult – és most talán e jegyben köszönhet el. – Mr. Sanders! Ott van még? – Igen. Kitartás, Ginny, rögtön ott leszek. – Majd némi szünet után hozzátette: – És elég ebből a Mr. Sandersezésből. Andy vagyok, és kész! Most mindnyájan összetartozunk! Megszakította a vonalat, majd a pohárral bement a fürdőszobába, és a rózsaszín folyadékot a vécécsészébe öntötte. Amíg le nem húzta, még elárasztotta az az egyértelmű, kellemes közérzet; de utána, mint régi, áporodott szagú kabát, újra ráborult a depreszszió. Hogy őrá szükség lehet? Kész nevetség. Ő most is csak a régi bamba Andy Sanders, aki bábuként lovagol Nagy Jim térdén. Nagy Jim szócsöve, semmi több. A locsifecsi senki, aki úgy adja elő Nagy Jim indítványait és beterjesztéseit, mintha a sajátjai volnának. Az az ember, akinek kétévenként, a választási hadjáratok során veszi hasznát a gazdája, hadd képviselje a jó, hagyományos vidéki ízeket, amelyeket Nagy Jim már nem akart vagy nem tudott megjeleníteni. A fiolában maradt még tabletta. A lenti hűtőben is áll még néhány üveg Dasani. Andyt azonban ez nem igazán foglalkoztatta. Ő ígéretet tett Ginny Tomlinsonnak, és Andy Sanders szavatartó ember. Ám az öngyilkosságot nem vetette el, legföljebb takarékra tette. A terv, ahogy a kisvárosi politikában mondják, napirenden marad. Mindenesetre nagyszerű érzés elhagyni ezt a szobát, amely kis híján halála színhelyévé vált. És amelyet lassan elborított a füst.
11.
- 88 -
A Bowie-cég halottaskamrája az alagsorban volt, és Linda úgy vélte, bízvást meggyújthatja a villanyt. Rustynak szüksége lesz rá a vizsgálathoz. – Micsoda rumli! – jegyezte meg a fiatal orvos, és körbemutatott a mocskos, lábnyomok tarkította csempepadlón, a pultokon heverő sörös és üdítős dobozokon, a nyitott szeméttartón, amely fölött néhány légy zümmögött. – Ha ezt az Országos Temetkezési Igazgatóság vagy az Egészségügyi Minisztérium látná, New Yorkban seperc alatt bezárnák. – Csakhogy ez nem New York – emlékeztette Linda, miközben éppen a helyiség közepén álló, rozsdamentes acélból készült asztalt nézte. A felületét elhomályosították a különböző anyagokból származó foltok (legjobb őket nevezetlenül hagyni), és a levezető csatornában összegyűrt Snickers-papír hevert. – Sőt, azt hiszem, már nem is Maine. Csipkedd magad, Eric, itt iszonyú büdös van. – Több minden is bűzlik – mondta Rusty. Az összevisszaság bántotta, sőt, az ördögbe is, felháborította. Legszívesebben szájon vágta volna Stewart Bowie-t, már csak pusztán a csokoládés papírért is, amelyet arra az asztalra hajított, ahol a város halottaiból lecsapolják a vért. A helyiség túlsó oldalán hat rozsdamentes acélból készült hullatároló állt. Valahonnan a hátuk mögül folyamatosan morajlott a hűtőberendezés. – Itt bezzeg nincs hiány propánban – motyogta Rusty. – A Bowie fivérek nagy lábon élnek a maguk halottai közt. A rekeszeken lévő névkártyavájatokból hiányoztak a nevek – a trehányság újabb jele! Így Rusty mind a hat tepsit közelebb húzta magához. Az első kettő üres volt, de ez nem lepte meg. A Búra eddigi áldozatainak legtöbbjét, köztük Ron Haskellt és az Evans házaspárt gyorsan elföldelték, a családtagok nélküli Jimmy Sirois tetemét pedig még mindig a Cathy Russell hullaházában tárolták. A Rustyt érdeklő holttestek a további rekeszekben voltak. Mihelyt a gördíthető rácsokat kihúzta, rögtön felcsapott a bomlás bűze, elfojtva a konzerváló szerek és a szükséges kenőcsök kellemetlen, de kevésbé agresszív szagát. Linda hátrább lépett, és öklendezett. – Nehogy hányjál, Linny – mondta Rusty, és a helyiség túlsó végén álló iratszekrényekhez lépett. Az első fiókban csak a Field & Stream régi példányainak összekötözött nyalábjai voltak. Rusty szitkozódott, hogy aztán az alatta lévő fiókban megtalálja, amit keresett. Egy talán - 89 -
soha el nem mosott szúrócsap alól két, még becsomagolt zöld műanyag maszk került elő. Az egyiket az arcára húzta, a másikat odaadta Lindának. A következő fiókból egy pár rikító sárga, szinte kackiás gumikesztyűt sikerült eltulajdonítania. – Ha úgy érzed, a maszk ellenére is hányingered lesz, menj inkább fel Staceyhez. – Nem lesz semmi baj. Szükség lesz tanúra. – Nem hinném, hogy a tanúskodásod sokat érne, elvégre a feleségem vagy. – Akkor is tanúskodnom kell – makacskodott az asszony. – Csak siess. A testek alatt lévő rács is piszkos volt; ez a műhely általános állapota után nem lepte meg Rustyt, de újabb undort keltett benne. Linda hirtelen ötlettel magával hozta a garázsban talált régi kazettás magnót. Rusty megnyomta a RECORD gombot, hangpróbát tartott, és némileg meglepődve tapasztalta, hogy a hang egész tűrhető; a kis Panasonicot ezután az egyik üres rácsra helyezte. Izzadó kezére nehezen ment fel a kesztyű. Valahol nyilván akadt volna hintőpor vagy bébipúder, de erre nem akarta vesztegetni az időt. Máris betörőnek érezte magát, mint ahogy, a rohadt életbe, az is volt. – Oké, kezdhetjük. Ma október 24-e van, huszonkét óra negyvenöt perc. A vizsgálat helyszíne a Bowie temetkezési vállalat előkészítője, amely mellesleg szégyenletesen piszkos. Négy holttest fekszik előttem, három nő és egy férfi. Ketten a nők közül fiatalok, tízes éveik végén vagy húszas éveik elején járnak. A nevük Angéla McCain és Dodee Sanders. – Dorothy... – szólt közbe Linda a vizsgálóasztal túloldaláról. – A neve Dorothy – illetve az volt. – Elnézést, tehát Dorothy Sanders. A harmadik nő ötvenes éveiben jár; a neve Brenda Perkins. A férfi negyven körül van: ő Lester Coggins tiszteletes. Rögzíteném, hogy valamennyiüket felismerem. Intett a feleségének, és a tetemekre mutatott. Linda szemét elfutotta a könny. Felemelte a maszkot, hogy megszólalhasson. – Én Linda Everett vagyok, és a Chester's Mill-i rendőrségnél szolgálok. Szolgálati jelvényem száma héthetvenöt. A szóban forgó négy halottat én is felismerem. – Visszahúzta a maszkot; csak esdeklő szeme látszott. - 90 -
Rusty intett, hogy álljon a helyére. Amúgy is maszkajáték volt az egész, és ezt bizonyára Linda is tudta. A fiatal orvos mégsem berzenkedett a feladat ellen. Kölyökkora óta orvos akart lenni, és már középiskolásként is békákat és tehénszemeket boncolt a biológiaórán. Akkor is, akárcsak most, a kíváncsiság és a tudásvágy hajtotta. Ezúttal is megtudhat egyet-mást, ha nem is mindent, de néhány fontos részletet mindenképpen. Így segítik a holtak az élőket. Nem Linda mondott valami ilyesmit? Mindegy. A halottak, ha módjukban áll, bizonyára segítenek majd. – A testeken nincs nyoma kozmetikai beavatkozásnak, de mind a négyet bebalzsamozták. Nem tudom, végigvitték-e a műveletet, de kétlem, hogy így történt volna, mivel a combcsonti artériák csapjai még a helyükön vannak. – Angélát és Dodee-t – bocsánat, Dorothyt – csúnyán összeverték, és a bomlás előrehaladott stádiumában vannak. Coggins is szemlátomást durva ütlegelést szenvedett el, és a bomlás nála is megindult, de még kezdeti stádiumban van; arc- és karizmai most vannak lazulóban. Brenda – vagyis Brenda Perkins... – Itt elakadt a hangja, és lehajolt a tetemhez. – Rusty drágám, baj van? – kérdezte idegesen Linda. Rusty kinyújtotta kesztyűs kezét, majd meggondolta magát, és kesztyű nélkül fogta át Brenda nyakát. Aztán felemelte a fejet, és kitapogatta a tarkó alatti groteszk méretű csomót. Miután a fejet leengedte, fél oldalra fordította a testet, hogy a hátat és a tomport is láthassa. – Úristen – mormolta. – Rusty, mi történt? Először is még mindig rá van ragadva az ürülék, gondolta, de ezt nem diktálta jegyzőkönyvbe. Még akkor is ki akarta hagyni, ha Randolph és Rennie csak az első hatvan másodpercet hallgatnák meg, mielőtt eltaposnák a kazettát, és még a roncsait is elégetnék. Brenda beszennyeződésének ez a részlete titok marad. Ő azonban nem fogja elfelejteni. – Mi a baj? Rusty megnyalta a száját, és így szólt: – Brenda Perkins farán és combjain hullafoltok észlelhetők, ami azt jelenti, hogy legalább tizenkét, de inkább tizennégy óra óta halott. Arcán kétfelől kézzel ejtett, erős zúzódások láthatók; a kezek lenyomata - 91 -
félreismerhetetlen. Valaki megragadta a fejét, és nagy erővel balra csavarta, miáltal eltört az első és a második nyakcsigolya, és valószínűleg gerinctörés is keletkezett. – Ó, Rusty... – jajdult fel Linda. Rusty egymás után felemelte Brenda mindkét szemhéját, és meglátta, amitől félt. – Az arcon látható zúzódások, valamint a szemfehérjén észlelt vérfoltok arra utalnak, hogy a halál nem következett be azonnal. Az aszszony nem tudott lélegezni, és megfulladt. Lehet, hogy öntudatnál volt, az is lehet, hogy nem: reménykedjünk az utóbbiban. Ennél többet sajnos nem mondhatok. A két lány, Angéla és Dorothy, halt meg elsőnek. Az oszlás mértéke arra vall, hogy holttestüket meleg helyen tárolták. Rusty kikapcsolta a magnót. – Más szóval semmit sem találtam, ami Barbie bűnösségét egyértelműen kizárná, és amit találtam, azt eddig is tudtuk. – És ha a keze nem egyezik a Brenda arcán lévő kéznyomokkal? – A nyomok túl szétszórtak, hogysem ezt biztosan megállapíthatnánk. Ó, Lin, a Föld legnagyobb balfékének érzem magam. Visszagurította a sötétségbe a két lányt, akiknek most az Auburn bevásárlóközpontban kellene portyázniuk, ahol fülbevalókat próbálnak, ruhát vesznek Debnél, és kiértékelik az udvarlóikat. Aztán ismét Brendához lépett. – Adj valami törlőruhát, láttam egypárat a mosogatónál. És ami ebben a disznóólban csodaszámba megy: még tisztának is tűntek. – Mire készülsz? – Csak adj ide egy rongyot, vagy inkább kettőt. És nedvesítsd meg őket. – Van rá időnk, hogy... – Úgy csináljuk, hogy legyen. Linda szótlanul nézte, ahogy a férje gondosan lemossa Brenda Perkins farát és combjait, majd a piszkos rongyokat a sarokba hajítja. Rustyban felötlött, hogy ha a Bowie fivérek is jelen volnának, egy-egy ilyen rongyot a szájukba tömne. Megcsókolta Brenda hűvös homlokát, és visszatolta a hűtött rekeszbe. Így akart eljárni Cogginsszal is, aztán ráeszmélt, hogy a tiszteletes arcát csak felületesen tisztították meg: véres volt a füle, az orrlyuka, és a szemöldökében is vér száradt. - 92 -
– Vizezz be még egy rongyot, Linda. – Drágám, már jó tíz perce vagyunk idebenn. Szeretlek, amiért ilyen tisztelettel közeledsz a halottakhoz, de az élőkre is kell... – Lehet, hogy most rábukkanunk valamire. Ezt az embert nem ugyanúgy verték meg, ezt első látásra is megállapíthatom, de hozzál még egy rongyot. Az asszony nem vitatkozott. Beáztatott és kicsavart egy újabb rongyot, aztán nézte, ahogy a férje lemossa a maradék vért a halott arcáról – gondosan, de korántsem olyan gyöngéden, mint ahogy Brendával bánt. Linda egyáltalán nem lelkesedett Lester Cogginsért (aki heti rádióműsorában egyszer kijelentette, hogy az olyan gyerekek, akik elmentek Miley Cyrus koncertjére, jó eséllyel a pokolba kerülnek), de a látványtól, amely Rusty közreműködésével most feltárult, fájdalom hasított a szívébe. – Úristen! Mint egy madárijesztő, akire egy gyerekcsapat célba dobált. – Megmondtam neked. Ezek másfajta sebek. Nem ököltől és még csak nem is rúgásoktól származnak. – És ez itt a halántékán micsoda? Rusty nem felelt. A maszkból kilátszó szemében álmélkodás tükröződött – és valami derengő felismerés. – Mi ez, Eric? Olyan... nem is tudom... mintha öltések volnának. – Meghiszem azt! – Rusty mosolyától, amely zord elégedettséget fejezett ki, elmozdult a maszk. – Ezt látni a homlokán is, meg az állkapcsán. Sőt az állkapcsa el is tört. – Miféle fegyver az, amely ilyen nyomokat hagy? – A baseball – jelentette ki Rusty, és visszatolta a rácsot. – Méghozzá nem is közönséges, hanem arannyal borított. Az okozhat ilyen sérüléseket, ha elég nagy a lendület. Lehajolt Lindához; a két maszk összeütközött. Rusty az asszony szemébe nézett. – Ilyen baseballja Rennie-nek van. Láttam az íróasztalán, amikor az eltűnt propán miatt nála jártam. A többiekről nem tudok nyilatkozni, de azt már tudjuk, hol halt meg Lester Coggins. És azt is, hogy ki ölte meg.
- 93 -
12. A tető beomlása után Julia nem bírta tovább a látványt. – Gyere haza velem – mondta Rosie. – A vendégszobában ellakhatsz, ameddig tetszik. – Köszönöm, de inkább ne. Egyedül akarok maradni, Rosie. Vagyis hát kettesben Horace-szal. Gondolkodnom kell. – És hol fogsz lakni? Meg tudod oldani? – Hát persze. – Holott fogalma sem volt, mihez kezdjen. A feje jól működött, a gondolkodásában sem volt semmi rendellenes, de úgy tűnt, mintha az érzelmeit egy nagy adag Novocainnal tompították volna el. – Lehet, hogy később benézek hozzád. Rosie elindult az utca túloldalán, de egyszer még aggodalmasan viszszaintegetett Júliának, aki visszament a Priushoz, beterelte Horace-t az utasülésre, majd a volán mögé ült. Pete Freemant és Tony Guayt kereste, de sehol sem látta őket. Tony talán bevitte Pete-et a kórházba, valami égés elleni kenőcsért. Kész csoda, hogy egyikük sem szenvedett súlyosabb sérülést. És ha a Coxszal megbeszélt találkára nem viszi magával Horace-t, a berendezés többi részével együtt a kutya is hamuvá lett volna. Amikor ez eszébe jutott, kiderült, hogy az érzelmei nem fagytak meg, csak rejtőzködtek. Valami jajongásszerű hangot hallatott. Horace a nagy lapátfülét hegyezte, és ijedten nézett gazdájára. Julia el akart hallgatni, de nem sikerült. Az apja újságja... A nagyapjáé... A dédapjáé... Por és hamu. Befordult a Nyugati utcába, és beállt a Globe mögötti elhagyott parkolóba, majd kikapcsolta a motort, magához húzta Horace-t, és öt percig zokogott bele a bundájába. Horace, dicséretére legyen mondva, türelmesen viselte a helyzetet. Amikor kisírta magát, valamelyest megnyugodott. Lehet, hogy ez csak a sokkot követő nyugalom volt, de most legalább tisztábban gondolkodott. És elsőnek a csomagtartóban lévő, megmaradt újságköteg jutott eszébe. Átnyúlt Horace előtt (aki barátságosan megnyalta a nyakát), - 94 -
és kinyitotta a kesztyűtartót. Tele volt mindenféle kacattal, de hátha valahol mégis... És isteni ajándékként rátalált a kis plasztikdobozra, amely tele volt rajzszöggel, gumipántokkal, gemkapcsokkal. Az utóbbiaknak most nem veheti hasznát, de a rajzszegek... – Horace, szeretnél sétikézni? Horace ugatással jelezte, hogy ez szíve leghőbb vágya. – Nagyszerű, mert én is. Magához vette az újságokat, majd visszament a Fő utcára. A Demokrata épületéből lángoló törmelékhalom maradt. Zsaruk locsolták vízzel (azokból a hű, de alkalmatos háti tűzoltószivattyúkból, amelyek megtöltve várták, hogy munkára fogják őket). Julia szívébe a puszta látvány is belehasított, de most, hogy dolga akadt, könnyebben viselte. Végigment az utcán, Horace díszlépésben trappolt mellette. Aztán minden telefonpóznára kiszögezett egy példányt a Demokrata utolsó számából. A tűz fényénél valósággal rikított a főcím: ZAVARGÁS ÉS GYILKOSSÁGOK – ÉLEZŐDIK A BÚRA-VÁLSÁG. Julia nem bánta volna, ha csak két szó állna ott: LEGYETEK RÉSEN. Addig járt póznáról póznára, míg a lap el nem fogyott.
13. Az utca túloldalán Peter Randolph adó-vevője hármat reccsent. Sürgős. Előre rettegve attól, amit majd hallani fog, lenyomta a közvetítő gombot, és bemutatkozott. – Randolph kapitány. Vétel. Freddy Denton jelentkezett, aki mint az éjjeli műszak parancsnoka most lényegében a helyettesévé lépett elő. – Most hívtak a kórházból, Pete. Kettős gyilkosság. – MICSODA? – bődült el Randolph. Az egyik új rendőr, Mickey Wardlaw úgy meresztette rá a szemét, mint borjú az új kapura. Denton folytatta, éppoly nyugodtan, mint nagyképűen. Az utóbbiért majd megkapja a magáét. - 95 -
– Plusz egy öngyilkosság. Az a lány lőtt, akit állítólag megerőszakoltak. Az áldozatok viszont a mi embereink, főnök. Roux és DeLesseps. – Szórakozol velem?! – Már odaküldtem Rupe-ot és Mel Searlest – jelentette Freddy. – A jó hír az, hogy már vége az egész cirkusznak, és nem kell lehurcolnunk a csajt Barbara mellé... – Személyesen kellett volna odamenned, Fred. Te vagy a rangidős. – Akkor ki ügyelne a portán? Randolph erre nem tudott mit felelni; a kérdés vagy túl ravasz volt, vagy túl ostoba. Úgy vélte, neki is a Cathy Russellban a helye. Egy csepp vérem se áhítja már ezt a posztot. De már késő volt. És Nagy Jim segítségével nagyjából megállja majd a helyét. Ezt kell maga előtt látnia: Nagy Jimet, aki majd átkalauzolja a nehéz pillanatokon. Marty Arsenault érintette meg a vállát: Randolph kis híján leütötte volna. Arsenault azonban nem érzékelte felindulását: a szemközti oldalt nézte, ahol Julia Shumway a kutyáját sétáltatta. De ezenfelül mást is művelt – mit is? Hát azt, hogy újságokat szögezett ki az istenverte telefonpóznákra. – Ez a cafka nem tud leállni – dünnyögte Randolph. – Menjek át, és hagyassam abba? – kérdezte Arsenault, akin látszott, hogy nagy kedvvel hajtaná végre a feladatot. Randolph kis híján ráállt, de aztán megrázta a fejét. – Csak azt érnéd el, hogy teledumálná a fejed a polgári szabadságjogokkal. Azt bezzeg nem látja be, hogy az ilyen pánikkeltéssel csak árt a városnak. De ehhez hihetetlenül... – A gimnáziumban tanult egy francia szót, amely éppen ráillett Julia Shumwayre, és csodák csodája, eszébe is jutott. – ... hihetetlenül naiv. – Én majd leszerelem, főnök. Ugyan mit tehetne? Odahívja az ügyvédjét? – Hadd szórakozza ki magát; legalább nem bennünket buzerál. Én inkább benézek a kórházba. Denton azt jelentette, hogy a Bushey lány megölte Frank DeLessepset és Georgia Roux-t, majd magával is végzett. – Úristen! – suttogta halálra váltan Marty. – Szerinted ez is Barbara műve volna? - 96 -
Randolph tagadó választ akart adni, aztán átgondolta a dolgot. A lány öngyilkosságának fényében az erőszaktétel vádja egyre hitelesebbnek tűnt, és a rendőrség – vele együtt pedig az egész város – morálját súlyosan aláásná, ha embereiről ilyen hírek keringenének. Ahhoz, hogy ezt a következtetést levonja, a kapitánynak nem volt szüksége Jim Rennie-re. – Nem tudom, de elképzelhető – felelte. Marty szeme könnyes lett, talán a füsttől, talán a megrendüléstől. Esetleg mindkettőtől. – Értesíteni kell Nagy Jimet, Pete. – Meglesz – mondta Randolph, majd biccentett Julia felé. – Te addig is tartsd rajta a szemed a spinkón, és ha majd kifárad és elkotródik, tépd le ezt az összes szart, és dobd oda, ahová való. – Aztán a fáklyává változott szerkesztőségre mutatott. – Az lesz a szemétlerakodó. – Vettem, főnök – vigyorodott el Marty. Arsenault közrendőr végre is hajtotta a parancsot. Több helybéli azonban megelőzte: magukhoz vettek néhány újságot – fél tucatot, talán tízet is –, hogy jobb világításnál áttanulmányozzák. Az elkövetkező két-három nap során a példányok kézről kézre jártak, és a szó szoros értelmében ronggyá olvasták őket.
14. Piper Libbyt Andy már ott találta a kórházban. Az előcsarnokban ült egy padon, és két, fehér nejlonnadrágba és rövid fehér köpenybe öltözött nővérrel beszélgetett; Andy el sem akarta hinni, hogy ilyen fiatalon már ápolónők lehessenek. Mindkettőnek ki volt sírva a szeme, és úgy tűnt, bármikor újra eltörhet a mécses; Andy azonban megállapította, hogy a lelkésznő megnyugtató hatással van rájuk. Az emberi érzelmek tekintetében az első tanácsos ítélete sohasem csalt; néha azt szerette volna, bárcsak a gondolkodásban is ilyen fürgén járna az agya. Ginny Tomlinson ott állt a közelben, és csendesen beszélgetett egy idősebb férfival. Mindketten kábultnak és megrendültnek látszottak. Ginny, mihelyt Andyt meglátta, odament hozzá; az idősebb pofa a hát- 97 -
térben lézengett. Ginny mint Thurston Marshallt mutatta be, és elmondta, hogy önként sietett a segítségükre. Andy szélesen rámosolygott az újoncra, és melegen kezet rázott vele. – Örülök, hogy megismerhettem, Thurston. Én Andy Sanders vagyok, a város első tanácsosa. Piper feléjük pillantott a pádról. – Ha valóban maga volna az első tanácsos, Andy, megfékezhetné a másodikat. Andy arcáról még nem hervadt le a mosoly. – Hallom, milyen nehéz napok állnak maguk mögött. De hát így vagyunk ezzel valamennyien. Piper feltűnően hűvös pillantással mérte végig, majd megkérdezte a lányokat, nem innának-e meg vele egy csésze teát a büfében. – Nekem nagyon jólesnék – mondta. Miután Piper és a két kis nővér távozott, Ginny kissé mentegetőzve így szólt: – Maga után őt hívtam másodiknak. És telefonáltam a rendőrségre is. Fred Dentonnal beszéltem. – Úgy húzta fel az orrát, mintha rossz szagot érezne. – Freddy nagyon derék fiú – mondta komoly képpel Andy. Bár szíve szerint még ott ült volna Dale Barbara ágyán, kezében a rózsaszín folyadékot tartalmazó pohárral, a régi szokások gyorsan a helyükre kattantak. Visszatért a jóleső inger, hogy mindig helyesen cselekedjen, és lecsillapítsa a háborgó vizeket. – De mondja el, mi történt. Ginny hozzáfogott a beszámolóhoz. Andy, ahhoz képest, hogy a DeLesseps családot születése óta ismerte, Georgia Roux mamájával pedig a középiskolában még randizott is (Helen nyitott szájjal csókolt, csak ne lett volna olyan büdös a lehelete), meglepő nyugalommal hallgatta. Úgy vélte, azért ilyen fásult, mert ha a telefonja nem szólal meg, mostanra már eszméletlen volna. Vagy tán nem is élne. Bizony ilyen távlatból az ember másképpen szemléli a világot... – Két vadonatúj rendőrünk... – mondta, az információs szolgáltatások száraz géphangján. – Az egyik már a szupermarket előtti banzájban is csúnyán megsebesült. Ó, milyen szörnyű is ez. – Lehet, hogy az időpont nem megfelelő – szólalt meg Thurston –, de nekem nincs valami jó véleményem a maguk rendőrségéről. Ámbár ar- 98 -
ról, hogy panaszt tegyek, lekéstem, hiszen az a rendőr, aki megütött, már nem él. – Melyikükre céloz? Frankre vagy a Roux lányra? – A fiatalemberre. Akárhogy megváltozott a halálban, ráismertem. – Frank DeLesseps megütötte? – Andy nem hitt a fülének. Frankie négy év óta kézbesítette számára a lewistoni Sun-t, és egész idő alatt legföljebb ha egy vagy két napot hagyott ki, azt is csak a legerősebb hóviharok idején. Egyszer meg kanyarója volt. Vagy talán mumpsza? – Ha ez a neve, akkor ő. – A nemjóját, hiszen ez valóságos... – Valóságos micsoda? És különben is, mit számít? Egyáltalán, mi számít mostanság? Andy azonban hősiesen nyomta a maga szövegét. – Sajnálatos, uram. Mi itt, Chester's Millben hiszünk a magunk felelősségében, és soha nem térünk le a helyes útról. Másfelől most nagy a nyomás rajtunk. Egyes körülmények nem rajtunk múlnak, hiszen tudja... – De még mennyire! – mondta Thurse. – Esetemben mindez eső után köpönyeg. Csakhogy azok a rendőrök, uram, képtelenül fiatalok voltak, és egyáltalán nem viselkedtek szabályszerűen. A társaságomban lévő hölgyet is inzultálták. Andy kételkedett benne, hogy a hapsi igazat beszél. A Chester's Milli rendőrök csak súlyos provokáció esetén emeltek kezet másokra; az ilyesmi csak nagyvárosokban fordul elő, ahol az emberek nem férnek meg egymással. Másfelől olyasmi sem történhet meg Chester's Millben, hogy egy lány megöljön két rendőrt, és aztán önmagával is végezzen. Annyi baj legyen, gondolta. A pasi nem idevalósi, nem is ebbe az államba való. Világos, hogy ez van a háttérben. – Most, hogy itt van, Andy, nemigen tudom, mit tehetne – jelentette ki bizonytalanul Ginny. – A holttesteket Twitch vette gondjaiba, és... Ekkor azonban nyílt a bejárati ajtó, s fiatal nő lépett be, két álmos kisgyerek kezét fogva. Az idős szivar magához ölelte a nőt, a kisfiú meg a kislány nézte őket. Mindkettő mezítláb volt, és hálóruha helyett pólót viseltek. A fiúcskáén, amely a lábfejéig ért, A SHAWSHANKI ÁLLAMI BÖRTÖN TULAJDONA, valamint a 9091. SZ. FOGOLY felirat díszelgett. Andy úgy gondolta, Thurston lányával és unokáival van dolguk, és hirtelen heves hiányérzet fogta el Claudette és Dodee után; alig tudta elhessegetni a gondolatot. Ginny azért hívta ide, hogy segítsen, de világos volt, hogy Ginny személy szerint is segítségre szo- 99 -
rul. Már az is jót tenne szegénynek, ha másodszor is előadhatná a maga történetét, hogy tisztázza a részleteket, és feldolgozza a tragédiát. Andy el is vállalta volna a hallgatóság szerepét, ebben a szerepben mindig is jeleskedett. Legalább nem kell megnéznie a három holttestet, köztük egykori újságkihordójának földi porhüvelyét. Másokat meghallgatni egyszerű, problémátlan feladat, még a hülye is képes rá, bár Nagy Jim ódzkodott tőle; ő beszélni szeretett. Beszélni és terveket kovácsolni. Milyen nagyszerű, hogy ezekben a válságos időkben ilyen vezetőjük van... Ginny éppen mély levegőt vett elbeszélése második kiadásához, amikor Andyben felötlött egy fontosnak látszó kérdés. – Szólt már valaki... Ám ekkor az újonnan érkezettek élén megjelent Thurston. – Sanders tanácsos, azazhogy Andy, ez a barátnőm, Carolyn Sturges. Alice és Aidan pedig az a két gyerek, akikről ez idő szerint mi gondoskodunk. – A cumimat akarom – mondta mogorván Aidan. – Már öreg vagy hozzá – szólt rá Alice, és megbökte a könyökével. Aidan arca eltorzult, de sírni még nem sírt. – Ez goromba dolog volt, Alice – jelentette ki Carolyn Sturges. – És mi történik a goromba emberekkel? Alice arca felragyogott. – A goromba emberek szívnak! – visította, és a hasát fogta nevettében. Rövid hezitálás után Aidan is vele vihogott. – Sajnálom – fordult Andyhez Carolyn –, de nem volt senki, akire rábízhattam volna őket, és Thurse hangja olyan kétségbeesett volt a telefonban... Bármily nehéz volt is elhinni, úgy tűnt, az öreg szivar picsipacsizik az ifjú hölggyel. Andy nem időzött el hosszabban a gondolatnál, noha más körülmények között elmélyülten foglalkozott volna vele; pozitúrákat latolgatott volna, eltűnődött volna, franciázik-e a lány azzal az üde, harmatos szájával, és a többi. Jelenleg azonban más kérdések vártak megoldásra. – Szólt valaki Sammy férjének, hogy a felesége meghalt? – Mármint Phil Bushey-nak? – Ezt Dougie Twitchell kérdezte, aki most érkezett a folyosóról a recepciós térségbe. Görnyedten járt, arcszíne szürke volt. – Az a szarházi elhagyta Sammyt, és elhagyta a várost - 100 -
is. Már hónapokkal ezelőtt. – Csak ekkor látta meg Alice és Aidan Appletont. – Pardőz, srácok. – Semmi baj – mondta Caro. – Nálunk szabad a nyelvhasználat. Úgy sokkal őszintébb a légkör. – Igaz is – csipogta Alice. – Nyugodtan beszélhetünk szarról meg pisáról, legalábbis amíg az anyukánk nem jön vissza. – De azt, hogy ronda dög, nem mondhatjuk – toldotta meg Aidan. – Mert az szexisista. Caro nem vett tudomást a kis kitérőről. – Mi történt, Thurse? – kérdezte. – Ne a gyerekek előtt – felelte a férfi. – A szólás-szabadság se korlátlan. – Frank szülei nincsenek a városban – mondta Twitch –, de Helen Roux-val kapcsolatba léptem. Egész higgadtan fogadta a hírt. – Be volt rúgva? – érdeklődött Andy. – Mint a gödény. Andy elindult a folyosón, ahol néhány kórházi pizsamát és papucsot viselő beteg álldogált neki hátat fordítva; bizonyára a vérfürdő helyszínét bámulták. Andynek semmi kedve nem volt csatlakozni, és örült, hogy Dougie Twitchell már elvégezte, amit ilyenkor el kell végezni. Ő, Andy, patikus és politikus – neki az élőkön kell segítenie, a holtakhoz semmi köze. Meg aztán tudott valamit, amiről a jelenlévőknek fogalmuk sem volt, ő pedig nem világosíthatta fel őket. Tudta, hogy Phil Bushey még a város területén található. Remeteként él a rádió épületében, és ezért úgy illik, hogy értesítsék külön élő feleségének haláláról. Persze kiszámíthatatlan volt, hogyan reagál majd a hírre. Újabban egészen kivetkőzött magából; akár még meg is ölheti a rossz hír hozóját. De hát olyan nagy baj volna ez? Elképzelhető, hogy az öngyilkosok a pokolra kerülnek, és örök időkre izzó szénnel táplálkoznak, de a meggyilkoltak egész biztosan felszállnak a mennyekbe, és rosztbífet meg őszibarackfröccsöt fogyasztanak az Úr asztalánál, az idők végeztéig. Természetesen szeretteik társaságában.
- 101 -
15. Julia ugyan korábban szundított valamennyit, de még életében nem érzett ilyen fáradtságot. És hacsak nem él Rosie meghívásával, nem volt hová mennie. Legföljebb az autóban éjszakázhat. Vissza is ment a kocsihoz, és kioldotta Horace pórázát, hadd ugorjon fel az utasülésre, ő maga pedig a kormány mögé ült, hogy gondolkodni próbáljon. Rosie Twitchellt igazán őszintén kedvelte, de vele fel kellene elevenítenie az egész hosszú és gyötrelmes napot, meg aztán Rosie arról is faggatná, tehetnek-e valamit Dale Barbaráért, és ha igen, akkor mit. Más szóval a vendéglősné tőle, Júliától várna ötleteket, Julia pedig híján volt mindennemű ötletnek. Horace eközben mereven bámult rá, és csillogó szemével, felmeredő fülével próbált érdeklődni: mi lesz most? Júliának eszébe jutott róla az a nő, aki elvesztette a kutyáját: Piper Libby. Piper befogadná és elszállásolná, anélkül, hogy lyukat beszélne a hasába. És hátha az átaludt éjszaka után ismét működőképes lenne az agya. Talán még terveket is kieszelhet. Elindította a Priust, és felhajtott a Kongó-templomhoz. A paplak azonban sötét volt, az ajtóra pedig cédulát szögeztek ki. Julia magával vitte a cédulát a kocsihoz, és a tetőlámpa fényénél elolvasta. Bementem a kórházba, mert lövöldözés volt. Júliából ismét felszakadt az a jajongásféle, de amikor Horace, mintegy az összhang kedvéért, ugyancsak felvonított, úrrá lett magán. Hátrafelé tolatott a Priusszal, majd újra leállította, hogy visszaszögezze az ajtóra a cédulát; hátha az egyházközség valamelyik tagja, akinek vállát a világ minden terhe nyomja, rászorulna a Mill egyetlen megmaradt lelki gondozójára. És most hová? Végül mégiscsak Rosie-hoz? De Rosie talán már lefeküdt. Vagy a kórházba? Julia sokkos állapota és kimerültsége ellenére is a Cathy Russellre beszélte volna rá magát, ha a látogatásnak bármi értelme lett volna. De most már nincs többé újság, amelyben beszámolhatna a történtekről – akkor pedig minek tegye ki magát további borzalmaknak? - 102 -
Kihátrált a kocsifelhajtóról, és elindult fölfelé a városi parkban, anélkül, hogy tudta volna, hová tart. Ekkor hajtott be a Prestile utcára – és három perccel később már le is parkolt Andrea Grinnell kocsifelhajtóján. Ám sötét volt ez a ház is, halk kopogására nem jött válasz. Julia nem tudhatta, hogy Andrea, a tabletták elhagyása óta első ízben, mélyen és békésen alszik odafenn az ágyában. Feltételezte, hogy az asszony vagy Dougie öccsééknél van, vagy egy barátnőjét látogatta meg. Florace közben a kapu előtti gyékényről nézett fel rá; várta, hogy Julia, mint mindig, most is kezébe veszi az irányítást. Julia azonban üresnek és tehetetlennek érezte magát, és kimerültségében ahhoz sem volt kedve, hogy továbbhajtson. Szinte biztosra vette, hogy ha beül a kocsiba, valahol letérne az útról, és a Priusszal együtt ők ketten is összetörnék magukat. Nem annyira az egész életének háttérként szolgáló épület pusztulásán járt az esze. Elsősorban Cox ezredes arcát látta maga előtt, amikor ő megkérdezte: ejtették-e őket. Cox hevesen tiltakozott, de beszéd közben nem mert a szemébe nézni. A teraszon állt egy kerti hintaszék. Végszükségben ott is összekucorodhatna. De hátha... Amikor az ajtóval próbálkozott, nyitva találta. Ő habozott, Horace azonban annál kevésbé. A kutya magabiztosan hitte, hogy őt mindenütt szívesen látják, így hát haladéktalanul berobogott a házba. Julia a póráz végét fogva követte, és arra gondolt: Most már a kutyám határoz helyettem. Idáig jutottunk. – Andrea! – kiáltotta fojtottan. – Itthon vagy, Andi? Én vagyok az, Julia! Odafenn Andrea a hátán fekve úgy hortyogott, mint teherautó-sofőr négynapi folyamatos vezetés után. Egyedül a bal lábfeje moccant meg, amely az elvonási folyamat egyik tüneteként olykor még kényszeresen rángott. A nappaliban sötét volt, de azért lehetett tájékozódni: Andi égve hagyott a konyhában egy elemes lámpát. Az ablakok nyitva voltak, de a szélcsendes időben még érződött valamelyest a hányás szaga. Mintha említette volna valaki, hogy Andrea gyengélkedik. Lehet, hogy influenzás? - 103 -
Elképzelhető, de az is lehet, hogy kifogyott a tablettákból, és elvonási tünetei vannak. Annyi biztos, hogy beteg, és a betegek nem szeretnek egyedül lenni. Más szóval a ház üres, és ő olyan nagyon kimerült... Szemben állt egy szép, hívogatón kényelmes pamlag. Ha Andi másnap hazajön, nem fogja rossz néven venni a vendégeskedést. – Még egy csésze teával is megkínálna – mormolta Julia –, és jót nevetünk majd az egészen. – Habár pillanatnyilag igazán nem volt nevetős kedvében. – Na gyere, Horace. Levette a kutyáról a pórázt, és a pamlaghoz vonszolta magát, majd lefeküdt, és puha párnát tett a feje alá. Horace, aki figyelmesen szemlélte a műveletet, ekkor maga is lefeküdt, mancsán nyugtatva pofáját. – Légy jó fiú... – Julia lehunyta a szemét. Ismét Coxot látta, amint kerüli a tekintetét. Mivelhogy magában úgy véli: a Búrától belátható időn belül nem szabadulhatnak. Ámde a test olyankor is megkönyörül rajtunk, ha a tudatunk már feladta a reményt. Julia elaludt – miközben a feje másfél méterre sem volt a vastag barna borítéktól, amelyet Brenda eredetileg neki szánt. Horace később felugrott a pamlagra, és összegömbölyödött a térde közt. Így talált rájuk Andrea, amikor október 25-én reggel lejött a nappaliba, hoszszú évek óta a legjobb formájában.
16. Rustyék nappalijában négyen voltak: Rustyn és Lindán kívül Jackie és Stacey Moggin. Rusty jeges teát töltött mindenkinek, majd összefoglalta, amit a Bowie fivérek műintézetének alagsorában tapasztalt. Az első, fölöttébb gyakorlatias kérdést Stacey tette fel. – Nem felejtettetek el bezárni? – Dehogy – felelte Linda. – Akkor add ide a kulcsot. Vissza kell, hogy tegyem. Mi és ők, ötlött fel ismét Rustyban. Erről fog szólni a beszélgetés, sőt erről szól máris. A titkainkról és az ő erejükről. A terveinkről és az ő szándékaikról. - 104 -
Linda átadta a kulcsot, és megkérdezte Jackie-től, nem volt-e a lányokkal probléma. – Rohamuk nem volt, ha emiatt aggódnál. Úgy aludtak, mint két mormota. – Mitévők legyünk? – kérdezte Stacey, aki pöttöm, de annál elszántabb teremtés volt. – Ha le akarjátok csukatni Rennie-t, egyesült erővel rá kell beszélnünk Randolphot. Hárman mint rendőrnők, Rusty mint kórboncnok. – Azt már nem! – mondta szinte egyszerre a másik két nő, Jackie határozottan, Linda aggodalmasan. – Van egy feltevésünk, de komoly bizonyítékunk nincs rá – fejtegette Jackie. – Pete Randolph pedig szerintem akkor se hinne nekünk, ha rejtett kamerával felvették volna, amint Nagy Jim kitekeri Brenda nyakát. Ők ketten most már összetartanak, életre-halálra. És a legtöbb rendőr Pete mellé állna. – Különösen az újoncok – mondta Stacey, szőke hajkoronáját babrálva. – A legtöbbjük nem valami észkombájn, de hisznek abban, amit csinálnak. És imádnak fegyvert viselni. És ma éjjel hat-nyolc fővel többen is vannak. Csupa középiskolás: erősek, maflák és lelkesek. Esküszöm, én félek tőlük. És van itt még valami. Thibodeau, Searles és az ifjú Rennie felszólították őket, hogy hozzák magukkal minél több társukat. Két napot se adok rá, és nem lesz többé rendőrségünk, csak egy tinikből álló hadseregünk. – És nincs egy se, aki hallgatna ránk? – kérdezte Rusty, nem hitetlenül, inkább hogy tiszta vizet öntsenek a pohárba. – Egyetlenegy se? – Talán Henry Morrison – vélte Jackie. – Ő látja, mi folyik itt, és egyáltalán nincs elragadtatva. De a többiek követik Rennie-éket, mint a birkák. Részben félelemből, részben mert imádják a hatalmat. Az olyanoknak, mint Toby Whelan vagy George Frederick, soha nem volt hatalom a kezében. Mások, mint például Freddy Denton, egyszerűen szemét alakok. – Vagyis? – kérdezte Linda. – Vagyis egyelőre ne avassunk be senkit. Ha Rennie valóban megölt négy embert, akkor rettentő veszélyes. – Attól, hogy várunk, csak még veszélyesebb lesz – jegyezte meg Rusty. - 105 -
– Nekünk Judy és Janelle a legfontosabb, Rusty – jelentette ki Linda a körmét rágva, pedig ezt a szokást már évekkel ezelőtt elhagyta. – Nem kockáztathatjuk, hogy őket bármi érje. Nálam ez a legfőbb szempont, és gondom lesz rá, hogy te se törődj mással. – Nekem is van gyerekem – mondta Stacey. – Calvin a neve, és még csak ötéves. Már ahhoz is szükség volt minden bátorságomra, hogy őrt merjek állni a temetkezési vállalat előtt. Hogy most mindezt feltárjam az előtt az idióta Randolph előtt, hát már a puszta gondolattól... – Ilyet nem is kér tőled senki – mordult fel Jackie. – Pillanatnyilag csak annyit tudok bizonyítani, hogy Cogginst baseball-labdával vágták fejbe – mondta Rusty. – De azt a labdát bárki használhatta, teszem azt, Nagy Jim fia is. – Én meg se lepődnék különösebben – jelentkezett Stacey. – Ifi újabban nem fér a bőrébe. A Bowdoinról is verekedés miatt csapták ki. Nem tudom, mennyit tud az apja, de a rendőrség jelentést kért az ügyről az edzőteremtől, ahol a dolog történt, és láttam a sürgönyválaszt. Ami a két lányt illeti... ha szexuális bűntény történt... – Az történt, mégpedig a legundorítóbb fajtából – mondta Rusty. – Jobb, ha nem feszegetjük. – De Brendát nem érte nemi erőszak – okoskodott Jackie. – Az én számomra ez azt jelenti, hogy nála és Cogginsnál más volt az indíték. – Lehet, hogy a két lányt Ifi ölte meg, Brendát meg Cogginst pedig a faterja. – Rusty várta, hogy valaki felnevessen, de senki sem volt nevetős kedvében. – De vajon miért? A többiek a fejüket rázták. – Kellett, hogy legyen valami indíték – folytatta Rusty –, de nem hinném, hogy szexuális természetű lett volna. – Szóval maga szerint Nagy Jim rejteget valamit – mondta Jackie. – Igen, azt hiszem. De ismerek valakit, aki többet tudhat erről. A rendőrségi pincébe van bezárva. – Barbara? – kérdezte Jackie. – Honnan tudná ezt Barbara? – Mert beszélt Brendával. A Búra másnapján volt köztük egy intim kis beszélgetés Perkinsék hátsó udvarában. – Ezt meg honnan a nyűből tudod? – kérdezte Stacey. – Mert a szomszéd ház Buffalinóéké, és Gina Buffalino hálószobaablaka Perkinsék hátsó udvarára néz. - 106 -
Gina látta őket, és említette nekem. – Amikor Linda ránézett, Rusty vállat vont. – Most mit mondjak erre? Kisváros, egy csapat, annak szurkolunk. – Remélem, megmondtad neki, hogy tartsa a száját – aggodalmaskodott Linda. – Nem, mert akkor még nem volt semmi okom gyanakodni Nagy Jimre mint Brenda esetleges gyilkosára. És arra sem, hogy ő törte be Lester Coggins fejét egy emlékül kapott aranylabdával. Sőt még azt se tudtam, hogy Brenda és Coggins meghaltak. – Egyelőre semmi sem mutat rá, hogy Barbie bármit is tudna – mondta Stacey. – Mármint a gombássajtos omlett receptjén kívül. – Valakinek meg kell kérdeznie tőle – vélte Jackie. – Hadd ajánljam saját magamat. – Ha tud is valamit, mi haszna? – tette fel Linda a kérdést. – Itt már majdnem diktatúra van. És ezt azért ismerem fel csak most, mert lassú a felfogásom. – Inkább túlságosan bízol a környezetedben – nyugtatta Jackie –, és rendes körülmények között a bizalom nagyon szép és fontos tulajdonság. Ami pedig Barbara ezredest illeti, őt előbb meg kell kérdeznünk; csak utána derülhet ki, hogy tud-e valami hasznosat. – Kis szünet után tette hozzá: – Csakhogy itt nem ez a lényeg. Dale Barbara ártatlan. Ez a lényeg. – És mi lesz, ha megölik? – kérdezte nyersen Rusty. – Agyonlőve szökés közben... – Szerintem erre nem kerül sor – jelentette ki Jackie. – Nagy Jim kirakatpert akar. Így beszélik a rendőrségen. – Erre Stacey is rábólintott. – El akarják hitetni az emberekkel, hogy Barbara pókként szövögette egy nagyszabású összeesküvés hálóját. Utána már kivégezhetik. De akárhogy sietnek, ez több napba telik. Szerencsés esetben akár hetekbe is. – Ha Rennie-nek sürgős, nem lesz ilyen szerencsénk – vélte Linda. – Lehet, hogy igazad van, csakhogy Rennie-nek előbb még le kell bonyolítania a csütörtöki rendkívüli lakossági gyűlést. És Barbarát is ki kell kérdeznie. Ha Rusty tudja, hogy Barbara beszélt Brendával, akkor Rennie is tudja.
- 107 -
– Naná, hogy tudja! – szólt közbe Stacey türelmetlenül. – Hiszen Brenda is elkísérte, amikor Barbara megmutatta Nagy Jimnek az elnök levelét. Egy darabig forgatták magukban ezt a mozzanatot. – Ha Rennie rejteget valamit, akkor időbe telik, amíg megszabadul tőle – tépelődött Linda. Jackie felnevetett. A feszült hangulatban szinte illetlenül csengett a nevetés. – Na, ez se lesz könnyű. Bármiről legyen szó, a városból nem viheti ki! – Talán a propánnal függ össze? – kérdezte Linda. – Meglehet – bólintott Rusty. – Jackie, maga ugye a seregben szolgált? – Ott. Két turnusban is. A katonai rendőrségnél. Harci cselekményben nem vettem részt, de azért elég sok sérültet láttam, különösen a második alkalommal. Németországban, Würzburgban szolgáltam, az első gyalogoshadosztályban. Tudja, a Nagy Vörös Egyeseknél. Nagyrészt kocsmai verekedéseket oszlattam szét, vagy őrt álltam a kórház előtt. Ismertem olyan fazonokat, mint Barbie, és sokat adnék érte, ha kiszabadulna abból a cellából, és közénk állna. Nem véletlen, hogy az elnök rábízta a rendcsinálást. Illetve rábízta volna. – Rövid csend után tette hozzá: – Talán ki lehet hozni. Érdemes fontolóra venni. A másik két nő – rendőrnők, akik történetesen anyák is – hallgatott, de Linda már megint a körmét rágta, Stacey pedig a hajával babrált. – Tudom én... – mormolta Jackie. Linda a fejét rázta. – Amíg nem alszik a házadban egy vagy több gyerek, akiknek másnap reggelit kell adnod, addig semmit sem tudsz. – Nem vitatom, te viszont gondold végig: ha el vagyunk vágva a külvilágtól, és a sorsunk valószínűleg egy eszelős gyilkos kezébe van letéve – vajon jobbra fordulhat a helyzetünk, ha csak ülünk karba tett kézzel? – Ha kiszabadítanánk, mit kezdenénk vele? – kérdezte Rusty. – Aligha vehetnénk a tanúvédelmi program szárnyai alá! – Nem tudom – sóhajtott Jackie. – Csak azt tudom, hogy az elnök rábízta a rendcsinálást, az a rohadék Jim Rennie pedig koholt gyilkossági váddal tette harcképtelenné. - 108 -
– Pillanatnyilag ne tegyen semmit – mondta Rusty. – Még beszélni se próbáljon vele. Van itt még egy tényező, ami alapvetően megváltoztathatja a helyzetet. Így került szóba a Geiger-számláló. Rusty elmondta, hogyan jutott a birtokába, kinek adta tovább, és mit derített ki Joe McClatchey a műszer segítségével. – Hát nem tudom... – mondta bizonytalanul Stacey. – Túl szépen hangzik, semhogy igaz lehetne. Mennyi idős is a McClatchey fiú? Tizennégy? – Azt hiszem, tizenhárom. De kivételesen értelmes kölyök, és ha ő azt mondja, hogy odakinn a Feketefok úton sugárzási potenciált észlelt, én hiszek neki. Ha valóban megtalálták az erőt, amely a Búrát működteti, és mi kikapcsolhatjuk... – Akkor lőttek ennek az egésznek! – kiáltott fel ragyogó szemmel Linda. – Jim Rennie pedig úgy ereszt le, mint egy hálaadás napi lufi, ha kilyukasztják! – Ez biz szép lenne – mondta Jackie Wettington. – Ha a tévén látnám, talán még el is hinném.
17. – Phil! – kiáltotta Andy. – Phil! Meg kellett erőltetnie a hangját, hogy túlharsogja Bonnie Nandellát és a Megváltás együttest: dübörögve szólt a „Lelkem a tanú" című szám. A sok ooózás és ahhozás idegenszerűen hatott, mint ahogy idegenszerűnek tűntek a WCIK-állomás ragyogó fényei is. Andy csak a rikító neonok alatt döbbent rá, mennyire elsötétült a Mill többi része, és ő mennyire hozzászokott ehhez a homályhoz. – Séf! Semmi válasz. A tévére pillantott (a CNN ment, levett hanggal), majd a hosszú ablakon át benézett a stúdióba. Ott is világított minden lámpa, és be volt kapcsolva az összes berendezés; Andyn kiütött a libabőr, noha Lester Coggins egyszer büszkén elmagyarázta, hogy mindent számítógép működtet. Philnek azonban nyoma sem volt. - 109 -
Hirtelen régi keletű, savanyú izzadságszag legyintette meg az orrát. Megfordult. Phil ott állt a háta mögött, mintha a földből pattant volna ki. Fél kezében valamilyen tárgyat tartott, amely a garázsajtó távirányítójára emlékeztetett – a másikban pisztolyt, amelyet Andy mellének szögezett. A ravaszra görbített ujján fehérek voltak a bütykök, és a cső kissé remegett. – Üdvözlöm, Phil – mondta Andy. – Vagyis hogy Séf. – Mit keresel itt? – kérdezte a Séf. Verítékének bűze testes és mindent elsöprő volt. Farmerja és WCIK-es pólója ragadt a piszoktól, amely rádermedt meztelen lábára is (bizonyára ezért bukkanhatott fel ilyen hangtalanul). Hajat ebben az évben aligha mosott. A szeme volt a legijesztőbb: véreres és látomásos. – Jobb, ha rögtön megmondod, vén faszi, vagy soha többé ki se nyitod a szád. Andy, aki nem sokkal ezelőtt az utolsó percben játszotta ki a rózsaszín halált, egykedvűen, már-már derűsen fogadta a fenyegetést. – Tegye csak, Phil – azazhogy Séf –, amit tennie kell. A Séf szemöldöke magasba szökött. A tekintete zavaros volt, de a csodálkozása őszinte. – Aszondod? – Azt. – Minek jöttél ki ide? – Nagyon sajnálom, de rossz hírt hozok. A Séf megemésztette a dolgot, majd elmosolyodott, elővillantva kevés megmaradt fogát. – Rossz hír nem létezik. Krisztus visszatér, és ez az örömhír eltöröl minden mást. Ez az evangéliumi üzenet bónuszsávja. Egyetértünk? – Természetesen, és én is hallelujával fogadom. Sajnos – bár maga talán üdvözli a hírt – a felesége már Krisztusnál van. – Mit hadoválsz itt? Andy a föld felé irányította a pisztoly csövét. A Séf közömbösen tűrte. – Samantha halott, Séf. Fájdalommal közlöm, hogy ma délután végzett magával. – Sammy meghalt? – A Séf egy közeli íróasztal KIMENŐ POSTA feliratú dobozába hajította a pisztolyt. Lejjebb engedte a távirányítóféleséget is, de ettől nem vált meg; két nap óta tartotta a kezében, még egyre ritkább alvási periódusaiban is. - 110 -
– Magával érzek, Phil. Azaz Séf. Andy elbeszélte mindazt, amit Sammy halálának körülményeiről tudott, majd megnyugtatásul közölte, hogy „a gyermek" jól van. (Andy Sanders még elkeseredésében is kitartott azok között, akik nem félig üres, hanem félig tele pohárról beszélnek.) A Séf a szerszámmal legyintette el Kicsi Walter egészségének kérdését. – Szóval kinyírt két disznót? Andy megmerevedett. – Rendőrök voltak, Phil. Tiszteletet érdemlő emberi lények. Samantha bizonyára nem volt magánál, de akkor is bűnt követett el. Vonja vissza, kérem. – Mi a bús francot? – Nem engedhetem, hogy a rendőreinket disznóknak nevezze. – Jó, jó, okés, visszavonom – jelentette ki a Séf némi töprengés után. – Köszönöm. A hórihorgas Séf lehajolt (mintha egy csontváz bókolt volna), és Andy arcát kémlelte. – Micsoda bátor kis kukacok vagyunk! – Tévedés – mondta Andy nagyon őszintén. – Nem vagyok bátor. Csak nem érdekel, mi lesz velem. A Séf mintha valami aggasztót vett volna észre. Megragadta Andy vállát. – Mi van, testvér? Csak nem vagy rosszul? Andy elsírta magát, és egy irodai székre roskadt. Fölötte plakát hirdette, hogy KRISZTUS FIGYEL MINDEN CSATORNÁT, ÉS MINDEN HULLÁMHOSSZON JELEN VAN. Fejét a falnak támasztotta, éppen e sajátosan fenyegető ízű szöveg alá, és úgy zokogott, mint egy kisgyerek, akit megbüntettek, mert megdézsmálta a lekváros köcsögöt. A testvér szó, ez a merőben váratlan megszólítás borította fel lelki egyensúlyát. A Séf odahúzta az igazgatói íróasztal mögötti széket, és olyan kutatón nézte Andyt, mint természetbúvár egy ritka erdei vadat. Kis idő múltán így szólt: – Mondd csak, Sanders... Azért jöttél ide, hogy megöljelek? – Nem – hüppögte Andy elfúló hangon. – Azazhogy talán. Vagy igen. Nem tudom megmondani. De az egész életem összeomlott. A fe- 111 -
leségem meg a lányom halott. Arra gondolok, mindez talán Isten büntetése, amiért kereskedem azzal a vacakkal... A Séf bólintott. – Ez bizony meglehet. – ...és most keresem a választ. Vagy a kérdések lezárását. Vagy mit tudom én. De a felesége haláláról is értesíteni akartam, mert fontos, hogy az ember megtegye, amit kell... A Séf vállon veregette. – Meg is tetted, testvér. Dicsérlek érte. A konyhában nem volt nagy szám, és a házat se tartotta tisztábban, mint kakas a szemétdombját, de ha be volt lőve, mennyeien kefélt. Mi baja volt azzal a két zsernyákkal? Andy még búbánatában sem akart előhozakodni a megerőszakolás vádjával. – Azt hiszem, a Búra dúlta fel. Maga, Phil, azaz Séf, hallott már a Búráról? A Séf ismét legyintett, de most igenlő választ fejezett ki vele. – Amit a speedről mond, stimmel. Helytelen dolog, sőt bűn ilyesmit árusítani. De előállítani, az más. Az Isten akarata. Andy leengedte a kezét, és feldagadt szemével a Séfre sandított. – Úgy gondolja? Mert énszerintem ez azért korántsem biztos. – Te éltél már vele? – Jaj, dehogy! – kiáltotta Andy, mintha a Séf azt kérdezte volna: szexelt-e már egy angol spániellel. – Ha a doki felír valamit, azt bevennéd? – Hát persze... de... – A speed, az gyógyszer. – A Séf ünnepélyesen komoly arccal nézett rá, majd a nyomaték kedvéért a mellét is megkocogtatta. A körmei véresre voltak rágva. – Mondd utánam: a speed gyógyszer. – A speed gyógyszer – ismételte meg Andy szófogadón. – Ez a beszéd. – A Séf felállt. – Gyógyszer a mélabú ellen. Ezt Ray Bradbury írta. Olvastál már Ray Bradburytől? – Nem. – Nagy narkós az öreg. Ő aztán tudja. Ő írta azt a kibaszott jó könyvet. Mondjunk rá halleluját. Na, gyere velem. Most megajándékozlak egy új élettel.
- 112 -
18. Chester's Mill város első tanácsosa úgy rákapott a speedre, mint béka a legyekre. A sorba állított tűzhelyek mögött volt egy ócska, szakadt dívány; ide ült le Andy és Bushey, a Séf egy motorbicikliző Krisztus-kép alá (címe: A láthatatlan útitárs), és adogatta egymásnak a pipát. Égés közben a speednek olyan a szaga, mint a háromnapos húgyé egy fedetlen éjjeliedényben, de azután, hogy próbaképpen először megszívta, Andy teljességgel igazat adott a Séfnek: a forgalmazás lehet a Sátán műve, de maga az anyag Istentől való. A világ finom rezgésű, gyönyörűséges, sosem látott képpé rendeződött. Andy szívverése felgyorsult, nyakában a véredények lüktető huzalokká változtak, az ínye bizsergett, golyói kamaszos kéjjel húzódtak össze. És ami mindezeknél is többet ért: eloszlott a vállára nehezedő, gondolkodását összevissza ziláló fáradtság. Olybá tűnt, hegyeket tudna eltolni egy talicskában. – Volt az Édenkertben egy Fa – mondta a Séf, átadva a pipát, amelynek mindkét végén zöld füst gomolygott. – A Jó és a Rossz Fája. Kapiskálod már? – Hát persze. Benne van a Bibliában. – Naná, hogy benne van. És azon a Fán volt egy alma. – Úgy van, úgy van. – Andy most egy kisebb adagot szívott be. Valójában többet kívánt – akár az egészet is –, de félt, hogy ha túlságosan letüdőzné, a feje szétrobbanna, leválna a nyakáról, és rakétaként keringene a laborban, csonkjából tüzes kipufogógázt okádva. – Az alma húsa az igazság, és a héja a speed – közölte a Séf. Andy ránézett. – Bámulatos... A Séf bólintott. – Úgy van, Sanders, nagyon jól mondod. – Majd a pipát visszavéve megkérdezte: – Na, jó ez a szar? – Bámulatos. – Krisztus halloweenkor tér vissza, vagy talán néhány nappal az előtt; nem tudom megmondani. Elvégre máris halloween szezon van. A céda boszorkány évada. – Visszaadta Andynek a pipát, és a garázsnyitóval a - 113 -
helyiség túlsó vége felé mutatott. – Sasolod már? Ott, a galéria végén. A raktárba vezető ajtó fölött. – Arra a fehér, agyagszerű masszára gondolsz? – Az nem agyag, Sanders – jelentette ki a Séf. – Az Krisztus teste. – És miféle drótok állnak ki belőle? – Azok Krisztus véredényei. Bennük kering a vére. Andy fontolóra vette az elképzelést, és lenyűgözőnek találta. – Nagyszerű. – Aztán további mérlegelés után kijelentette: – Szeretem magát, Phil, úgy értem, Séf. Boldog vagyok, amiért kijöttem ide. – Én is – mondta a Séf. – De figyuzz ide, mit szólnál egy kis sétakocsikázáshoz? Úgy rémlik, áll itt valahol egy autóm, de kicsit guzmis a fejem. – Hát hogyne. Értem én. – Andy felállt. Néhány pillanatig forgott vele a világ, de aztán visszanyerte egyensúlyát. – Hová akar menni? A Séf megmondta.
19. Ginny Tomlinson elbóbiskolt a recepciós pult mögött; feje a People magazin címlapjára kókadt. Brad Pitt és Angelina Jolie enyelgett valami kéjre csábító kis sziget strandján; pincérek hozták ki nekik a kis papírernyőkkel dekorált italokat. Amikor szerdán, hajnali két órakor valamire felriadt, fantom állt előtte: magas, sovány, beesett szemű férfi, mindenfelé szétmeredő hajjal. WCIK-es póló volt rajta, farmerja lötyögött keskeny csípőjén. Ginny először azt hitte, rémálmában lát ilyen mozgó holttesteket, de aztán megcsapta a férfi szaga; ilyen büdös álom nem létezik. – Phil Bushey vagyok – közölte a jelenés. – A feleségem holttestéért jöttem, hogy eltemessem. Vezessen oda. Ginny nem vitatkozott. Legszívesebben az összes holttestet odaadta volna, hogy szabaduljon tőlük. Elmentek Gina Buffalino mellett, aki egy hordágy mellett állt, és sápadtan, ijedten figyelte a Séfet. Amikor az hozzá fordult, a lány hátrahőkölt. – Van már jelmezed halloweenre, kislány? – érdeklődött a Séf. - 114 -
– Van... – Na és mi leszel? – Glinda az Óz-ból – mondta szorongva a lány. – Bár nem hinném, hogy eljutok a bulira, hiszen azt Mottonban rendezik. – Én Jézus leszek – közölte a Séf, majd lepusztult tornacipőben császkáló, szurtos kísértetként indult tovább Ginny nyomában. Amikor visszafordult, mosolygott, de a tekintete üres volt. – És haragos vagyok.
20. A Séf tíz perccel később hagyta el a kórházat, karjában Sammy lepedőbe burkolt holttestével. A lány kifityegő fél lába a lepattogzott rózsaszín lakkal befestett körmökkel ide-oda billegett. Ginny kinyitotta a Séf előtt a kaput. Nem nézte meg, ki ül a megfordulási területen parkoló autó kormányánál, és Andy hálás volt ezért. Kivárta, amíg a nő bemegy, aztán kinyitotta az egyik hátsó ajtót a Séfnek, aki könnyedén elboldogult terhével, ahhoz képest, hogy úgy festett, mint egy bőrbe kötött csontváz. Lehet, hogy a speedtől erős is lesz az ember, gondolta Andy. Nos, rajta nem segített. Úgy érezte, mintha rongyból volnának az izmai. Alattomosan lopakodott vissza a gyengeség, és nyomában a depresszió. – Ezt elintéztem – mondta a Séf. – Indíthatsz. De előbb add vissza ezt a micsodát. Andy odaadta a garázsnyitót, amelyet Phil megőrzésre a kezébe nyomott. – Megyünk Bowie-ékhoz? – kérdezte. A Séf úgy nézett rá, mint egy gyengeelméjűre. – Irány a rádió. Ha Krisztus visszajön, először ott fog megjelenni. – Mármint halloweenkor... – Úgy van. Vagy még az előtt. Addig is nem segítenél, hogy eltemessük Istennek ezt a boldogtalan leányát? – Ez csak természetes... – habogta Andy, majd félénken hozzátette: – Előbb talán szívhatnánk még egy kicsit. A Séf nevetett, és megpaskolta Andy vállát. – Na ugye hogy rácuppantál? Tudtam én! - 115 -
– Gyógyszer a mélabú ellen – ismételte meg Andy. – Lám, ez a beszéd, testvér.
21. Barbie a priccsen, várva a reggelt, várva, mi jön ezután. Iraki szolgálata idején ránevelte magát, hogy soha ne rágódjon azon, ami következik, és bár ezt a képességet még nem sikerült tökéletesre csiszolnia, de bizonyos fokig elsajátította. Arra már rájött, hogy a félelmet csak a mesékben lehet legyőzni, de ha az ember elfogad két szabályt, együtt lehet élni vele. Ezt a két szabályt ismételgette most is, várakozás közben. Amibe nincs beleszólásom, abba bele kell törődnöm. A hátrányokat előnnyé kell alakítanom. A második szabály értelmében gondosan kellett sáfárkodnia minden erőforrásával, és terveznie is csak ezek függvényében szabad. Egy ilyen erőforrást a matrac alá dugott: tudniillik a svájci katonai kését. Kis, mindössze kétpengéjű fegyver volt, de a rövidebbikkel is elvághatná az ellenfél torkát. Tisztában volt vele, micsoda hallatlan szerencse, hogy ez a kés a birtokában van. Akármilyen eljárási módszerekhez ragaszkodott is Howard Perkins, halálával és Peter Randolph hatalomátvételével ezek mind elévültek. Barbie megengedte, hogy a városra négy nap óta zúduló csapásoktól minden rendőrhatóság elvesztette volna a fejét, de itt ennél többről volt szó. A lényeg az, hogy Randolph korlátolt is, hanyag is, és a rangban alacsonyabbak minden bürokratikus rendszerben a csúcsvezetőhöz alkalmazkodnak. Őt lefotózták, ujjlenyomatot is vettek tőle, de öt órába telt, amíg a fáradtnak és életuntnak látszó Henry Morrison lejött a pincébe, és a cellájától két méterre állt meg, nehogy Barbie hozzáférhessen. – Mi van, elfelejtett valamit? – kérdezte a fogoly. – Ürítse ki a zsebeit, és dobjon ki mindent a folyosóra – mondta Henry. – Utána vegye le a nadrágját, és azt is dugja át a rácson. – Cserébe kaphatok valamit inni, hogy ne a vécécsészéből kelljen szürcsölnöm? - 116 -
– Miket hord itt össze? Ifi hozott vizet magának. A saját szememmel láttam. – De sót szórt bele. – Helyes. Úgy is kellett. – De Henry kicsit bizonytalannak látszott. Talán még maradt benne valami a gondolkodó emberi lényből. – Tegye, amit mondok, Barbie, azazhogy Barbara. Barbie kiürítette a zsebeit: egymás után került elő a tárcája, a kulcsai, némi aprópénz és néhány bankjegy, meg a Szent Kristóf-medál, amit kabalaként tartott magánál. A svájci katonai kés ekkorra már eltűnt a matrac alatt. – Felőlem még akkor is szólíthat Barbie-nak, amikor a kötelet a nyakam köré csomózza. Vajon Rennie akasztást forgat a fejében? Vagy inkább kivégzőosztag elé állítana? – Elég a sok beszédből, és tolja át a nadrágját meg az ingét a rácsokon. – Úgy beszélt, ahogy egy kisvárosi kemény zsarutól elvárható, de közben egyre tétovábbnak látszott. Kezdetnek ennyi is megteszi, gondolta Barbie. Közben lejött két újdonsült gyerekrendőr is; az egyiknél könnygázszpré volt, a másiknál sokkoló. – Segítsünk, Morrison bajtárs? – kérdezte az egyik. – Nem, csak álljatok oda a lépcső végéhez, és tartsátok szemmel, amíg kész nem vagyok – mondta Morrison. – Nem öltem meg senkit – jelentette ki Barbie nyugodt hangon, olyan nyíltan és őszintén, ahogy csak telt tőle. – És szerintem ezt maga is tudja. – Én csak egyet tudok: tartsa a száját, különben megsimogatjuk a sokkolóval. Henry átkutatta a motyót, de nem szólította fel Barbie-t, hogy vegye le az alsónadrágját is, és feszítse szét a farpofáját. Megkésett és gyatra motozás volt ez, Barbie azonban díjazta érte Morrisont: neki legalább eszébe jutott ez a művelet. Amikor a rendőr végzett, visszarugdosta a nadrágot a rácson át – üres zsebekkel, és derékszíj nélkül. – A medálomat visszakaphatnám? – Nem. – Gondolja meg, Henry. Miért akarnám... – Pofa be. - 117 -
Henry leszegett fejjel csörtetett el a két gyerekrendőr mellett, kezében Barbie himihumijával. A srácok a nyomába szegődtek, de az egyik még rávigyorgott Barbie-ra, és olyan mozdulatot tett, mintha elvágná a nyakát. Ettől kezdve magára hagyták. Más dolga nem lévén, hevert a pricscsen, felbámult a résnyi kis ablakra (szemcsézett tejüvegből készült, és be is volt drótozva), és várta a reggelt. Tűnődött, vajon valóban vizes deszkára kötözik-e, vagy csak Searlesnek támadt szófosása. Ha megkísérlik, és éppoly ügyetlenek lesznek, mint a rabosításnál, jó esély van rá, hogy megfullad. Azon is eltöprengett, vajon lejön-e valaki még virradat előtt. Az illetőnél bizonyára kulcs is van, és esetleg túl közel merészkedik az ajtóhoz. A kés birtokában nem látszik olyan képtelenségnek a szökés, de világosban már nem lesz módja rá. Talán akkor kellett volna próbálkoznia, amikor Ifi áttolta a rácson a sós vizet, csakhogy a fiú már alig várta, hogy használhassa az oldalfegyverét. Túl nagy lett volna a kockázat, és ehhez Barbie még nem volt elég kétségbeesett. Persze ami késik, nem múlik. Különben is: hová mehetnék? De még ha megszökne és felszívódna is, súlyos kellemetlenségeknek tenné ki a barátait: ha Melvin és Ifi vagy a hasonszőrű zsaruk vennék kezelésbe őket, a végén már eltörpülne előttük a Búra jelentősége. Most Nagy Jim van a nyeregben, és a hozzá hasonlók keményen meghajtják a lovat, azt sem bánva, ha az állat kimúlik alattuk. Felszínes, nyugtalan álomba merült. A szőke nőről, a kisteher gazdájáról álmodott. A nő végül mégiscsak megállt a kedvéért, s épp az utolsó percben jutottak ki Chester's Millből. A nő éppen a blúzát gombolta ki, hogy feltárja csipkés, levendulakék melltartóját, amikor egy hang harsant fel: – Hé, faszkalap, ébresztő!
22.
- 118 -
Jackie Wettington Everettéknél éjszakázott, de hiába volt kényelmes a vendégszoba ágya, hiába maradtak csendben a kislányok, nem jött álom a szemére. Hajnali négykor aztán eldöntötte, mit kell tennie. A kockázatokkal tisztában volt; de úgy érezte, nem maradhat nyugton, amíg Barbie a rendőrség pincebörtönében van. Ha kellő energiával léphetne fel, talán kezdeményezhetne valamilyen ellenállást, vagy legalább a gyilkosságok komoly felderítéséhez ragaszkodna, de ehhez túlságosan jól ismerte magát: ilyen fellépésre ő nem alkalmas. Guamban és Németországban tisztességgel helytállt: többnyire arról volt szó, hogy részeg katonákat utasítson ki a bárokból, megkergesse az engedély nélkül távozókat, rendezze a bázison történő közlekedési balesetek következményeit – de ami Chester's Millben most végbemegy, az jóval meghaladja a törzsőrmesteri fizetési osztályt. Ő volt az egyetlen teljes munkaidőben foglalkoztatott rendőrnő, és férfi kollégái, csupa kisvárosi tahó, a háta mögött Csöcsi törzsnek nevezték, abban a hitben, hogy erről ő mit sem tud. Ez idő szerint ez a kis felső tagozatos szexizmus izgatta a legkevésbé. A helyzeten úrrá kell lenni, és az Egyesült Államok elnöke Dale Barbarát szemelte ki a feladatra. De még csak nem is a legfelső hadúr parancsának teljesítése a lényeg. A legfőbb szabály, hogy az ember nem hagyja cserben a bajtársait, és az automatizmus, amelyet ez a szabály működésbe hoz, szent volt. Mindenekelőtt tájékoztatni kell Barbie-t, hogy nincs egyedül. Hadd igazítsa viselkedését ehhez a tudathoz. Amikor hajnali ötkor Linda, még hálóingben, lejött, az ablakokon már beszivárgott a korai világosság; megállapíthatták, hogy a fákon és bokrokon levél sem rezdül. Újabb szélcsendes napnak néztek elébe. – Szükségem van egy Tupperware edényre – közölte Jackie. – Kicsi legyen és átlátszatlan. Van ilyesmid? – Hát persze, de minek? – Mert reggelit fogunk vinni Dale Barbarának. Valami müzlifélét. És az alján elhelyezünk egy cédulát. – Miről beszélsz, Jackie? Én ilyet nem tehetek. Gyerekeim vannak. – Tudom. De egyedül nem vihetem végbe, mert nem fognak egyedül leengedni. Ha férfi volnék, talán nem bánnák – de fölös domborulataim vannak. Tehát szükségem van rád. – Mi állna azon a cédulán? - 119 -
– Hogy holnap este kiszabadítom – mondta Jackie, nem egész őszinte nyugalommal. – A lakossági gyűlés közben. Ehhez már nincs szükségem rád. – Hiába is volna! – Linda összemarkolta a hálóinget a nyakán. – Csendesebben! Romeo Burpee-re gondolok – már ha sikerül meggyőznöm, hogy Brendát nem Barbie ölte meg. Símaszkot vagy effélét viselünk majd, nehogy ránk ismerjenek. Senki sem lesz meglepve; az emberek máris azt hiszik, hogy Barbie-nak egy századra rúgó cinkosa van. – Te nem vagy normális! – Hidd el, az vagyok. A rendőrségen éppen csak ügyelet lesz; háromnégy fő, az is lehet, hogy csak kettő. Ebben biztos vagyok. – Én kevésbé! – De a holnap este még messze van. Addig Barbie-nak etetnie kell őket. És most kérem azt a tálat. – Jackie, én ebben nem vehetek részt. – Igenis megteheted! – A küszöbről Rusty szólalt meg. Rövid tornanadrágjában, New England Patriots feliratú pólójában kétszer olyan magasnak és erősnek látszott. – Gyerekek ide, gyerekek oda, legfőbb ideje, hogy némi kockázatot is vállaljunk. Másokra nem számíthatunk, márpedig ennek a boszorkányüldözésnek véget kell vetni. Linda az ajkát harapdálva nézte a férjét, majd lehajolt az egyik alsó polchoz. – A Tupperware itt van.
23. Amikor a rendőrségre értek, az inspekciós pult üres volt – Freddy Denton hazament, hogy aludjon egyet de a fiatal rendőrök közül vagy féltucatnyian üldögéltek a pult körül, kávéztak, beszélgettek. Az általános izgalom úgy felfűtötte őket, hogy nem bánták a korai kelést, holott azelőtt ilyenkor még javában aludtak. Jackie felfedezte köztük a népes Killian sarjak két képviselőjét, valamint egy biciklis banda egyik tagját, a Göncöl egy Lauren Conree nevű törzsvendégét, továbbá Carter Thibodeau-t. A többieket nem ismerte név szerint, de ketten közülük - 120 -
notórius iskolakerülők voltak, akiket többször kaptak drogozáson és közlekedési kihágáson is. Most már nemcsak új, hanem még újabb rendőrökkel is bővült a rendvédelem; az utóbbiak nem viseltek egyenruhát, csak a karjukra kötöttek kék szövetdarabokat. Egy kivétellel mindüknél volt fegyver. Thibodeau a két nőhöz lépett. – Miért keltek fel ilyen korán? Mert nekem megvolt rá az okom: kifogytam a fájdalomcsillapítókból. A többiek vadul röhögtek. – Reggelit hoztunk Barbarának – jelentette ki Jackie. Lindára nem mert nézni; félt, hogy az arca elárulja őket. Thibodeau az edénybe nézett. – Tej nincs benne? – Arra nem lesz szüksége – közölte Jackie, és beleköpött a müzlis tálba. – Majd felhígítom neki. A többiek üdvrivalgásban törtek ki. Voltak, akik tapsoltak. Jackie és Linda már a lépcsőig jutott, amikor Thibodeau rájuk szólt: – Na, adják csak ide. Jackie egy pillanatra megdermedt. Már elképzelte, hogy a fiúhoz vágja a tálat, és aztán kereket old. Csak egy rideg tény állította meg: nem volt hová szaladniuk. Ha a rendőrségről kijutnak is, elcsípnék őket, mielőtt még a háborús emlékműhöz érnének. Ekkor Linda elvette tőle a Tupperware tálat, és Thibodeau felé nyújtotta. Az belenézett, de ahelyett hogy valami dugi tárgyat vagy levélkét keresett volna benne, ő is beleköpött a müzlibe. – Ezt én küldöm neki – mondta. – Várj még egy percet – buzgólkodott a karcsú, vörös hajú Conree lány; manökeni alakja volt és pattanásokkal tele arca, a hangja pedig kissé fátyolos, mivel a második bütyökig dugta fel ujját az orrába. Nekem is van valamim. – Jókora takonygöböt kapart elő, majd a müzli tetejére helyezte. Újabb tapsvihar szabadult el, és valaki azt kiáltotta: Laurie kész aranybánya! – A müzlis dobozokban mindig van valami meglepetés – jelentette ki bárgyún mosolyogva, majd megfogta 45-öse agyát. Jackie arra gondolt: amilyen vékony, ha elsüthetné a pisztolyt, a rúgása a földre terítené. – Minden rendben – jelentette ki Thibodeau. – Elkísérem magukat. - 121 -
– Helyes – bólintott Jackie, és futkosott a hátán a hideg: Lindáéknál kis híján zsebre vágta a cédulát, hogy majd megpróbálja odacsempészni Barbie-nak. Az akció kockázata hirtelen eszelősen megnőtt – most azonban késő volt már. – De okosabb lesz, ha a lépcsőnél maradsz. Te pedig, Linda, fedezd szorosan a hátamat. Felesleges hősködni. Arra számított, hogy Carter vitatkozni kezd, de nem tette.
24. Barbie felült a priccsen. A rács túloldalán Jackie Wettington állt, kezében fehér műanyag tállal. A háta mögött Linda Everett elővette és két kézre fogta a pisztolyát, de a csövét a padló felé irányította. Utolsónak Carter Thibodeau jött le a lépcsőn, tüsi haját szétzilálta az alvás, kigombolt kék egyeninge alól kilátszott a vállát bepólyáló kötés a kutya ejtette seben. – Üdvözlöm, Wettington rendőr – mondta Barbie. A résnyi ablakon vékony fehér pászmában hatolt be a világosság; ilyenkor szokott megjönni az ember életkedve. – Minden vádpontban ártatlan vagyok, bár eddig még csak vádaskodást hallottam. – Csend legyen! – förmedt rá Linda. – Nem érdekel a dumája. – Ez a beszéd, lányok! – mondta Carter a kötését vakarva, majd nagyot ásított. – Üljön a priccsén, de ne mozduljon! – rendelkezett Jackie. Barbie engedelmeskedett, Jackie pedig bedugta a rácson a plasztik edényt. Kicsi volt, könnyen átfért. Barbie felemelte a tálat. Müzliszerű keverék volt benne, amelynek a tetején nyál csillogott, és még valami más is: nyirkos, zöld, vérfonalakkal tarkított takonycsomó. De Barbie-nak még így is korgott a gyomra. Nagyon éhes volt. Amellett, jobb belátása ellenére, meg is bántódott. Ennél azért többre tartotta Jackie Wettingtont, akiben első látásra is felismerte az egykori katonalányt (részben a rövid haja, de főként a fellépése miatt). Henry Morrison undorát még könnyen elviselte, de ez a csalódás fájdalmasabb volt. A másik rendőrnő – Rusty Everett felesége – pedig úgy nézett rá, - 122 -
mint valami ritka, fullánkos rovarfajtára. Korábban abban reménykedett, hogy legalább a hivatásos rendőrök közül néhányan... – Na, lásson hozzá! – kiáltotta a lépcső aljáról Thibodeau. – Igazán finoman elkészítettük, nem igaz, lányok? – Úgy van – bólintott Linda, de a szája sarka legörbült. Igaz, épp csak egy picit, de Barbie már ennyitől is felengedett. Linda eszerint csak megjátssza magát. Lehet, hogy ez csak hiú remény, de akkor is... Linda ekkor néhány centivel arrébb mozdult, hogy eltakarja Jackie-t Thibodeau elől. Erre tulajdonképpen nem is volt szükség; a fiú elmélyülten próbált bekukkantani a kötés alá. Jackie ellenőrizte, takarásban van-e, majd a tálra mutatott, felemelte a kezét, és felhúzta a szemöldökét: Elnézést. Aztán két ujját Barbie-ra szögezte: Figyeljen. Barbie bólintott. – Jó étvágyat, seggfej – mondta a nő. – Délben majd valami jobbat hozunk. Mit szólna egy pisabörgerhez? A lépcső felől Thibodeau, aki most a kötés szélét piszkálta, ugatásszerű röhögést hallatott. – Ha még marad annyi foga, hogy enni tudjon – mondta Linda. Barbie nem bánta volna, ha csendben marad. A hangjában nem bujkált semmilyen szadizmus, sőt még düh sem: a nő egyszerűen meg volt ijedve, és szenvedett attól, hogy itt kell lennie. Thibodeau azonban nem volt érzékeny az ilyen árnyalatokra, és továbbra is csak a vállával foglalkozott. – Na, menjünk – mondta Jackie. – Nem óhajtom végignézni, ahogy tömi magát. – Elég cseppfolyós? – kérdezte Thibodeau, és kiegyenesedett. A két nő elindult a cellák közti folyosón, Linda épp a pisztolyát dugta vissza a tokjába. – Mert ha nem... – És felköhögött egy kis slejmot. – Megteszi így is – jelentette ki Barbie. – Hát persze. Egy ideig. Később majd ráun. Felmentek a lépcsőn. Thibodeau ment leghátul, és megpaskolta Jackie ülepét. A nő nevetett, és játékosan pofon legyintette. Belevaló csaj volt, sokkal jobb fej, mint az Everett nevű. De az imént mindketten példát mutattak kurázsiból.
- 123 -
Barbie kipiszkálta a taknyot a müzliből, és abba a sarokba hajította, ahová első nap vizelt. Aztán ingébe törölte a kezét, és lassan belenyúlt a pépbe. Mind mélyebbre ásva legalul megtalálta a cédulát. Próbálja kibírni holnap estig, és eszeljen ki valami biztos búvóhelyet, hátha ki tudjuk szabadítani. Ugye tudja, mit kezdjen ezzel a papírral. Barbie tudta.
25. Egy órával később, amikorra a cédulát is, a müzlit is megette, a lépcső felől lassú és nehéz léptek hallatszottak. Nagy Jim közeledett, már öltönyben-nyakkendővel, hogy egy újabb napot szenteljen a város Búra alatti működtetésének. Mögötte Carter Thibodeau lépdelt egy újabb rendőrrel – fejformájáról ítélve valamelyik Killiannel. A Killian fiú egy széket cipelt nagy üggyel-bajjal; a régi jenki szóhasználat szerint topa egy suttyó volt. Thibodeau, miután átvette a széket, a folyosó végi cella elé állította. Rennie leült, gondosan felcsippentve a nadrágszárát, hogy az éle sértetlen maradjon. – Jó reggelt, Mr. Barbara. – A polgári megszólítást enyhén, jólesőn megnyomta. – Üdvözlöm, Rennie tanácsos – mondta Barbie. – Miben állhatok rendelkezésére, amellett, hogy megadom a nevem, a rangom és a nyilvántartási számom, ha ugyan még jól emlékszem rá? – Tegyen vallomást. Kíméljen meg minket a vesződségtől, és béküljön meg a lelkével. – Mr. Searles tegnap este szóba hozta a vizes deszkát, és megkérdezte, találkoztam-e vele Irakban. Rennie arcán kis mosoly jelent meg, amely körülbelül azt fejezte ki: Beszéljen csak, a beszélő állatok olyan humorosak... – A helyzet az, hogy volt ilyen élményem. Fogalmam sincs, hányszor alkalmazták ezt a technikát – a jelentések ellentmondóak –, de én kétszer találkoztam vele. Az egyik ember vallomást tett, bár a vallomása tökéletesen értéktelen volt. Az illető, egy tanító, akit az al-Kaida bombagyárosaként megnevezett, tizennégy hónappal korábban elhagyta - 124 -
Irakot, és Kuvaitban telepedett le. A másik kihallgatott rángógörcsöt kapott, és komoly agyi károsodást szenvedett, vagyis nem tett vallomást; bár ha képes rá, bizonyára tett volna. A vizes deszkán mindenki vallomást tesz, általában már perceken belül. Az biztos, hogy én is tennék. – Akkor kímélje meg magát a kellemetlenségektől – tanácsolta Nagy Jim. – Fáradtnak látszik, uram. Jól van? A halvány mosolyt halvány fintor váltotta fel; a Rennie szemöldökei közti mély gyűrődésből indult. – Az én egészségi állapotom nem tartozik magára. Adnék egy tanácsot, Mr. Barbara. Ne sóderoljon, akkor én sem sóderolok magának. És jobban tenné, ha a saját közérzetével törődne. Lehet, hogy most megfelelőnek érzi, de ez még változhat, méghozzá perceken belül. Tudja, valóban megfordult a fejemben, hogy kipróbálom magán a vizes deszkát. Sőt egész komolyan mérlegelem ezt a lehetőséget. Vallja hát be a szóban forgó gyilkosságokat. Rengeteg bajtól és szenvedéstől menekülhet meg. – Nem hinném. És a kínvallatás közben sok mindennel előhozakodhatnék. Jó lenne, ha ezt szem előtt tartaná, amikor eldönti, kik tartózkodjanak a helyiségben. Rennie eltűnődött ezen. Bár e korai időponthoz képest elég összeszedettnek tűnt, az arcszíne sárgás volt, és apró szeme alatt lila karikák húzódtak. Valóban nem látszott egészségesnek. Ha most holtan rogyna össze, annak, vélte Barbie, két következménye lehet. Vagy feloldódna a Mill sötét politikai klímája, és újabb tornádókra nem kerülne sor; vagy kaotikus vérfürdő kezdődne, és ennek keretében Barbie halálát – melyet kivégzőosztag helyett alighanem lincselés idézne elő – állítólagos öszszeesküvő társainak kiiktatása követné. Könnyen lehet, hogy a listán Juliáé lenne az első név, Rose-é pedig a második. Ha egy közösség retteg, gyorsan terjednek az összeesküvési elméletek. Rennie Thibodeau-hoz fordult. – Kérlek, Carter, húzódj vissza egészen a lépcsőig. – De ha megtámadná ez az alak... – Akkor megölnéd, és ezt ő is tudja. Nemde, Mr. Barbara? Barbie bólintott. - 125 -
– És ennél közelebb nem is lépek hozzá. Ezért szeretném, hogy viszszahúzódj. Négyszemközt akarok maradni vele. Thibodeau engedelmeskedett. – Nos, Mr. Barbara, halljuk, miről beszélne. – A metamfetamin-laborról mindent tudok – kezdte Barbie, lehalkítva hangját. – Perkins kapitány ismerte a történetet, és arra készült, hogy magát letartóztassa. Brenda megtalálta a fájlt a számítógépén, és maga ezért ölte meg. Rennie elmosolyodott. – Nagyravágyó tévképzetei vannak. – Ha az államügyész megismerkedik az indítékával, más véleményen lesz. Nem holmi lakókocsiban vagy sufniban űzött primitív főzőcskéről van szó, hanem a metamfetamin-gyártás General Motorsáról. – Mire a nap véget ér, Perkins számítógépe össze lesz törve, csakúgy, mint az asszonyé – mondta Rennie. – Bizonyos iratok másolata feltehetően Duke otthoni páncélszekrényében lappang – persze jelentéktelen papírokról van szó, az egyik esküdt ellenségem gyűlölködő, politikai hátterű smoncáiról –, a széfet tehát feltörjük, és az iratokat elégetjük. Nem az én kedvemért, hanem a város érdekében. Válsághelyzetben vagyunk, mindenkinek össze kell fognia. – Brenda a halála előtt lemásolta a fájlt. Nagy Jim elvigyorodott, feltárva apró fogait. – Mesére mesét, Mr. Barbara. Meséljek én is? Barbie széttárta a karját: váljék egészségére. – Az én mesémben Brenda felkeres, és előadja ugyanezt a szöveget. Azt állítja, hogy a maga által említett másolatot Julia Shumwaynek adta át. Ez azonban hazugság. Lehetett ilyen szándéka, de nem valósította meg. És ha megtette volna... – Rennie vállat vont. – Tegnap éjjel a maga segédcsapatai felgyújtották a szerkesztőséget. Rosszul tették. Vagy a maga ötlete volt? – Létezik a másolat, azt is tudom, hol – felelte Barbie. – Ha a vizes deszkára kötnek, meg fogom nevezni a rejtekhelyet. Mégpedig hangosan. Rennie elnevette magát. – Ez nagyon őszintén hangzik, Mr. Barbara, de én az egész életemet alkudozásokkal töltöttem, és csalhatatlanul ráismerek a blöffre. Talán az - 126 -
lenne a legjobb, ha minden ceremónia nélkül, azonnal kivégeztetném. A város tapsolna. – Akkor is, ha először nem leplezi le a cinkosaimat? Ezt az utasítást még Peter Randolph is vitatná, holott ő aztán nem több ostoba és beijedt lakájnál. Nagy Jim felállt. Ernyedt pofazacskója téglavörösre színeződött. – Maga nem tudja, kivel szórakozik. – Dehogynem. Irakban számtalanszor találkoztam a fajtájával. Igaz, nyakkendő helyett turbánt viselnek, de különben pont ilyenek. Beleértve az Istenről való hablatyolást is. – Nos, a vizes deszkáról lebeszélt – közölte Nagy Jim. – Nagy kár, mert régóta szeretném a gyakorlatban is látni. – Látja, ezt elhiszem. – Egyelőre tehát itt marad ebben az összkomfortos cellában, rendben? Nem hinném, hogy sokat enne, mert az evés árt a gondolkodásnak. De ki tudja, hátha egy kis pozitív gondolkodás árán kiókumlálja, miért kíméljem meg az életét. Készíthetne például egy teljes listát az ellenségeimről. Kap rá negyvennyolc órát. Utána, ha nem sikerül meggyőznie, az egész város jelenlétében végeztetem ki a Háborús emlékmű plazán. Mindenki okulására. – Tényleg nincs jó színben, tanácsos. Rennie komoran nézett végig rajta. – A maga fajtája szítja ezen a Földön a legtöbb bajt. Ha nem tudnám, hogy a kivégzése egyesítő erejű példaként hat majd, és előbbre hozza a város olyannyira szükséges katarzisát, akkor itt és most utasítanám Mr. Thibodeau-t, hogy lője agyon. – Tegye csak meg, és minden napvilágra kerül – mondta Barbie. – Az egész város tudomást fog szerezni a bűneiről. Nos, teremtsen csak konszenzust azon a kurva lakossági gyűlésén, maga zsebdiktátor. Nagy Jim nyakán kidagadtak az erek, és homloka közepén is lüktetett egy ér. Néhány pillanatig úgy festett, szétdurran. Aztán elmosolyodott. – Igyekezetből jeles, Mr. Barbara. Kár, hogy hazudik. Azzal eltávozott, Barbie pedig kiizzadva üldögélt a priccsén. Tudta, hogy borotvaélen táncol. Rennie-nek volt rá oka, hogy életben hagyja, de ezek az okok nem voltak elég alaposak. Meg aztán itt a cédula, amelyet Jackie Wettington és Linda Everett eljuttatott hozzá. Az utóbbi arckifejezése azt sejtette, hogy sok mindent tud, és joggal aggódik nem- 127 -
csak önmagáért, hanem a családjáért is. Biztonságosabb lenne, ha a kése segítségével vágná ki magát. A Chester's Mill-i rendőrség jelen szakmai színvonalának fényében volna rá lehetőség, bár kétségkívül kell hozzá némi szerencse is. Viszont semmiképpen sem értesíthetné a két nőt, hogy bízzák rá az első kísérletet. Barbie lefeküdt, összekulcsolva kezét a tarkóján. Leginkább azon morfondírozott, hogy mi történhetett a Juliának szánt VADER-fájllal. Merthogy érezte, hogy Rennie ebben az egyben nem hazudott: a másolat tényleg nem jutott el Juliához. Ezt a talányt nem fejthette meg. Várnia kell; mást nem tehet. A hátán fekve bámulta a mennyezetet. Megkezdődött a várakozás.
- 128 -
JÁTSZD A HALOTT BANDA SZÁMÁT
- 129 -
1. Mire Linda és Jackie a rendőrségről visszaért, Rusty és a kislányok már a bejárati lépcsőn üldögélve várták őket. A két J még mindig hálóruhában volt – nem az ilyenkor szokásos flanelpizsamában, hanem könnyű pamutban. Bár még reggel hét sem volt, a konyhaablak előtti hőmérő máris tizennyolc fokot mutatott. Rendes körülmények között a lányok kiszaladtak volna az utcára, hogy még Rustynál előbb csókolhassák meg a mamájukat, de ez alkalommal Rusty több méterrel megelőzte őket. Átfogta Linda derekát, az asszony pedig már-már fájdalmas erővel csimpaszkodott a nyakába – nem holmi meleg üdvözlésként, hanem a vízbefúló szenvedélyével. – Minden rendben? – suttogta a fülébe a férfi. Linda oly hevesen bólintott, hogy a haja ide-oda csúszkált Rusty arcán, majd elhúzódott, és ragyogó szemmel közölte: – Biztosra vettem, hogy Thibodeau belekotor a müzlibe, de Jackie kiötlötte, hogy beleköp. Ez zseniális húzás volt, de én azt hittem... – Miért sír a mami? – kérdezte Judy, és neki is sírásra görbült a szája. – Nem is sírok – mondta Linda, és megtörölte a szemét. – Vagy csak egy icipicit, mert úgy örülök, hogy látom a papát. – Mi is mind örülünk neki, mert ő a góré! – avatta be Jackie-t Janelle. – Ezt most hallom először – mondta Rusty, majd keményen szájon csókolta a feleségét. – Csókolóznak! – újságolta Janelle megbabonázva, Judy pedig eltakarta a szemét, és vihogott. – Hintázni akarok! – visította Janelle, és már el is indult. – Lesz ma tanítás? – kérdezte Rusty. – Csak a kicsiknek, a Keleti utcai iskolában, de csak délelőtt. Wendy Goldstone és Ellen Vanedestine vállalta az inspekciót. Nem tudom, lesz-e komoly tanulás, de a gyerekeknek legalább van hová menniük, és nem esnek ki a normális napirendjükből. Legalábbis remélem. – Felnézett a makulátlanul tiszta, de sárgásba játszó égre. Mintha egy kék sze- 130 -
men hályog nőne, gondolta. – Énrám is rám férne, hogy az élet normalizálódjék. Figyeld csak ezt az eget! Rusty fölpillantott, majd közelebb húzta az asszonyt, hogy alaposabban megnézze magának. – Megúsztátok? Biztos vagy benne? – Igen, de hajszál híja volt... Kémfilmekben az ilyesmi viccesen hat, de a való életben borzalmas. A szöktetésben már nem veszek részt, drágám. A gyerekek miatt. – A diktátorok mindig a gyerekek közül szednek túszokat – jegyezte meg Rusty. – Valamikor ki kell mondani, hogy eddig és ne tovább! – De nem itt, és még nem most. Az ötlet Jackie-é, tegye csak, amit tehet, én kívül maradok. És te sem vehetsz részt a folytatásban. – Közben Rusty nagyon jól tudta: ha ő kérné rá, Linda mindent megtenne, és ezt a hajlandóságát az elszánt arckifejezés sem leplezhette. Ha a lánya ezért nevezte ki górénak, ő nem tartott igényt a címre. – Te bemész dolgozni? – kérdezte. – Hát persze. A gyerekeket leadom Martánál, Marta majd elviszi őket az iskolába, Linda és Jackie pedig a Búra-korszaknak ezen a napján is szolgálatba lépnek. Akárhogy irtózom ettől a logikától: ha másként járnánk el, az feltűnést keltene. – Kifújta magából a levegőt. – Pedig fáradt is vagyok. – Körülnézett, nincs-e hallótávolon belül a két kislány. – Kurvára kimerültem. Jóformán semmit sem aludtam. Te bemész a kórházba? Rusty megrázta a fejét. – Ginny és Twitch legalább délig magára lesz hagyva, de az új fiú majd segít nekik, szóval nem lesz semmi baj. Thurston egy kicsit New Age-es figura, de nagyon jól beválik. Én átmegyek McClatchey-ékhez. Beszélnem kell azokkal a srácokkal, és muszáj megnéznem a helyszínt, ahol a Geiger-számláló sugárzást érzékelt. – Ha kérdik, hol vagy, mit mondjak? – Az igazat – felelte Rusty némi gondolkodás után. – Vagy legalábbis részben. Mondd, hogy a Búra esetleges forrását vizsgálom. Rennie legalább kétszer is meggondolja majd a következő lépését. – És ha azt is megkérdezik, hol vizsgálódsz? – Mondd, hogy nem tudod, de valószínűleg a város nyugati részén. – A Fekete-fok északra van. - 131 -
– Így igaz. Ha Rennie arra utasítaná Randolphot, hogy küldje utánam néhány fogdmegjét, hadd legyenek félretájolva. És ha valaki később kérdőre vonna, mondd, hogy kimerültségedben összekeverted a dolgokat. És jól figyelj, szívem: még mielőtt bemennél a rendőrségre, írd öszsze azokat, akiket meg lehetne győzni Barbie ártatlanságáról. – Mi és ők: most is erre kellett gondolnia. – Még a holnapi gyűlés előtt beszélnünk kell velük. Persze nagyon diszkréten. – Mondd, Rusty, biztos vagy a dolgodban? Az éjszakai tűzvész után az egész város Dale Barbara barátaira fog vadászni. – Hogy biztos vagyok-e benne? Igen. De hogy szívesen működöm-e közre? A legkevésbé sem. Linda ismét felnézett a sárgásán árnyalt égre, majd az előkertben álló két tölgyre pillantott, amelyről ernyedten, mozdulatlanul csüngtek a levelek, s élénk színeik rosszkedvű barnára váltottak. Nagyot sóhajtott. – Ha Barbarának Rennie állított csapdát, akkor valószínűleg a Demokrata irodáját is ő gyújtatta fel. Ugye tudod ezt? – Tudom. – És ha Jackie kiszabadítja is Barbarát, hol fogja rejtegetni? Van még ebben a városban biztonságos hely? – Ezt még végig kell gondolnom. – Ha megtalálod a generátort és kikapcsolod, ez az egész kémkedési hercehurca fölöslegessé válik. – Imádkozz, hogy így legyen. – Imádkozni fogok. És mi lesz a sugárzással? Nem akarom, hogy leukémiát kapj. – Erről is van egy elméletem. – Kérdezzek rá? Rusty elmosolyodott. – Inkább ne. Elég lökötten hangzik. Linda a férfi ujjai közé fúrta ujjait. – Vigyázz magadra! Rusty könnyű csókot lehelt az ajkára. – Te is. Nézték, ahogy Jackie hintáztatja a kislányokat. Bizony van rá elég okuk, hogy vigyázzanak magukra. Rusty mindazonáltal úgy érezte, hogy a veszély vállalása komoly szerepet fog kapni további életében. - 132 -
Mármint ha az a szándéka, hogy a reggeli borotválkozáskor ezután is szembe merjen nézni tükörképével.
2. Horace, a corgi kedvelte, sőt imádta az emberkaját. Mivel szőrzete őszülésén kívül az utóbbi időben némi túlsúlyt is felszedett, általában megvonták tőle az ilyen ínyencfalatokat, és Julia nagy önfegyelemmel oda sem engedte az asztalhoz; az állatorvos ugyanis áperte a tudtára adta, hogy nagylelkűségével megrövidíti kedves lakótársa életét. Erre a beszélgetésre másfél évvel ezelőtt került sor, és azóta Horace-t kutyakajára fogták, amelyet hébe-korba egy kis diétás kutyacsemege egészített ki. Ez utóbbi csomagtöltő polisztirénhab gombócra emlékeztetett, és Horace szemrehányó tekintetéről ítélve az íze is olyan lehetett. Julia azonban nem gyengült el. Vége volt a sült csirkebőrnek, a sajtos rúdnak, és a gazdi reggeli fánkjába sem haraphatott többé. A tiltott élelmiszerek fogyasztása ekként szűk határok közé szorult, ám nem szűnt meg teljességgel: mindössze annyi történt, hogy Horace-t a rá kényszerített diéta zsákmányolásra indította. A kutya tulajdonképpen élvezte ezt a fordulatot, hiszen ravasz elődeinek vadászösztönei éledtek benne újjá. Különösen reggeli és esti sétái bővelkedtek kulináris gyönyörökben. Bámulatos, mi mindent hagytak az emberek a kutya megszokott sétaútját, a Fő utcát meg a Nyugati utcát szegélyező csatornákban. Volt ott burgonyaszirom, sült krumpli, félbehagyott mogyoróvajas keksz, időnként még jégkrémrudas csomagolópapír is, némi rátapadt csokoládéval. Egy ízben egy teljes Table Talk tortácska is akadt az útjába; és mielőtt valaki koleszterint kiálthatott volna, a dobozából már át is vándorolt Horace gyomrába. Igaz, nem mindig sikerült megkaparintania a felbukkanó finomságokat; Julia időnként észrevette, miben sántikál, és könyörtelenül maga után rángatta, mielőtt még lecsaphatott volna a zsákmányra. Sok mindenhez azonban így is hozzáfért, mivel kutyasétáltatás közben Julia gyakran tartott fél kezében könyvet, vagy bele-belenézett a New York Times legfrissebb számába. Horace ugyan nem mindig örült annak, - 133 -
hogy az újság kedvéért elhanyagolják – így például rossz néven vette, ha időnként nem vakarják meg jó alaposan a hasát –, de azért séta közben többnyire áldás volt az ilyen mellőzés. A kis sárga corgik szótárában a mellőzés finom falatokat jelentett. Ezen a reggelen sem vettek róla tudomást. Julia elmélyülten társalgott azzal a nővel, akié a ház volt: nemhiába érződött mindenütt a szaga, különösen annak a helyiségnek a közelében, ahol az emberek megszabadulnak a kakájuktól, és kijelölik területük határait. A másik nő sírt, és Julia átkarolta. – Jobban vagyok, de nem jól – panaszkodott Andrea. A konyhában voltak, és kávét ittak; Horace érezte a kávéjuk szagát. Hidegen itták, nem forrón. Süti-szagot is érzett, mégpedig cukormázas sütiét. – Még mindig kívánom. – Nos, ha cukormázas sütire érti, akkor Horace egyetértett vele. – A hiányérzet sokáig megmaradhat – mondta Julia és még csak nem is ez a lényeg. Gratulálok a bátorságodhoz, Andi, de Rustynak igaza volt: az elsietett elvonókúra értelmetlen és veszélyes. Nagy mázlid van, hogy nem kaptál rángógörcsöt. – Azt hiszem, kaptam. – Andrea belekortyolt a kávéjába. Horace hallotta a szürcsölését. – És rémisztő álmaim is voltak, amik teljesen valóságosnak érződtek. Halloweenkor például egy nagy tűzvészt láttam. – De most már jobban vagy. – Egy kicsivel. Kezdem elhinni, hogy sikerülni fog... Julia, én igazán nagyon szívesen látlak, de szerintem jobb helyet is találhatnál. Ez a szag... – A szagon segíthetünk. Veszünk Burpee-nél egy elemes ventilátort. Ha valóban szállást és ellátást kínálsz, nemcsak nekem, hanem Horacenak is, szavadon foglak. Az elvonókúra szempontjából előny, ha az ember nincs egyedül. – Nem hiszem, kedvesem, hogy ebben bárki segíthet. – Tudod, mire gondolok. Egyáltalán, miért szántad el magad? – Mert a megválasztásom óta most először éreztem úgy, hogy a városnak szüksége lehet rám. És mert Jim Rennie megfenyegetett, hogy ha ellenzem a terveit, megfoszt a tablettáimtól. A folytatást Horace kiszűrte. Jobban érdekelte a szag, amely a fal és a pamlag vége közti résből megcsapta érzékeny orrát. Jobb (és pirulákban bővelkedő) napjain Andrea ezen a pamlagon szeretett üldögélni; innen - 134 -
nézte az olyan műsorokat, mint az Üldözöttek (az Eltűntek szellemes folytatása) vagy a Szombat esti láz, vagy néha valamilyen filmet az HBO-n. A mozis estéken gyakran mikrózott popcornt majszolt a tálból, amelyet a pamlag végéhez illesztett asztalkára tett. És mert a drogosok többnyire rendetlenek, a popcornból bőven jutott az asztalka alá is. Nos, ennek a szagát érezte meg Horace. Otthagyta a nőket, locsogjanak csak, és az asztalka alá furakodva benyomult a résbe. Szűk kis hely volt, de az asztalka természetes hídként szolgált, az ő teste pedig meglehetős keskeny volt, különösen amióta alávetették a fogyis diéta corgikra szabott változatának. Az első kukoricaszemek éppen a vastag barna borítékjába zárt VADER fájl túloldalán hevertek, és Horace történetesen a gazdija nevén állt (Brenda Perkins takaros kézírásában). Éppen a döbbenetesen gazdag kincseskamra első leleteit kebelezte be, amikor Andrea és Julia visszatért a nappaliba. Egy női hang azt mondta, Vidd ezt el neki. Horace fülét hegyezve nézett fel. Ez nem Julia volt, és nem is a másik nő, hanem egy afféle hullahang. Horace, mint minden kutya, gyakran hallott ilyen hangokat; néha még látta is a megszólalókat. A halottak mindig körülöttünk járkálnak, csak az élők éppúgy nem veszik őket észre, mint ahogy nem érzékelik azt a jó tízezer szagot sem, amely mindennap és minden percben körülöttük lebeg. Vidd el Júliának, mert az övé, és szüksége van rá. Nevetséges! Horace sokéves tapasztalatból tudta, hogy Julia soha nem enne meg olyasmit, ami egyszer már az ő szájában volt. Még ha az orrával lökné is oda, akkor sem kérne belőle. Emberkaja volt, de most már padlókajává változott. Nem a popcornt, hanem a... – Horace? – kérdezte Julia azon az éles hangján, amit akkor használt, ha Horace rosszalkodott; te komisz kutya, ennél már több eszed lehetne és így tovább, blabla, blabla. – Mit művelsz te ott? Azonnal bújj elő! Horace kihátrált, s legbűbájosabb vigyorával ajándékozta meg Juliát – hű, gazdi, hogy én mennyire szeretlek! Titkon remélte, hogy egy szem kukorica sem tapadt a pofájához. Sikerült néhányat magához kaparnia, de érezte, hogy az igazi telér még feltáratlan. – Zsákmányoltál valamit? Horace továbbra is rajongva bámult fel rá. Érzelmei egyébként őszinték voltak; valóban nagyon szerette Juliát. - 135 -
– Kíváncsi vagyok, mire sikerült szert tenned. – Julia lehajolt a pamlag és a fal közötti réshez, ám ekkor a másik nő öklendezni kezdett. Karját összefonta a mellén, hogy legyőzze a remegést, de ez nem segített. A szaga is megváltozott, és Horace tudta, hogy mindjárt okádni fog. Érdeklődéssel figyelte a nőt. Az emberokádékban olykor finom falatok is akadtak. – Andi, jól vagy? – kérdezte Julia. Micsoda hülye kérdés, gondolta Horace. Hát nem érzed a szagát? Ez is ostoba kérdés volt. Ha Julia izzadt, még a saját szagát sem érezte. – Igen, vagyis nem. Nem kellett volna megennem azt a mazsolás brióst. Megyek a... – Kiszaladt a szobából, Horace pedig azt gondolta: hadd legyenek még erősebbek a pisikaki-hely felől beáradó szagok. Julia utána ment. Horace tűnődött, ne furakodjon-e be ismét az asztalka alá, de megérezte, hogy gazdája ideges, és inkább a nyomába szegődött. A hullahangról már el is feledkezett.
3. Rusty a kocsiból hívta fel Claire McClatchey-t. Korán volt, de az aszszony az első kicsengésre jelentkezett, ami Rustyt nem lepte meg. Ezekben a napokban Chester's Mill valamennyi lakosa keveset aludt, és egyre többen folyamodtak altatókhoz. Az asszony megígérte, hogy legkésőbb fél kilencre odarendeli a másik két gyereket is; ha kell, maga megy értük a kocsiján. Majd hangját lehalkítva megjegyezte: – Azt hiszem, Joe beleesett a kis Calvert lányba. – Nem is volna épeszű, ha nem tenné. – Ki akarja vinni őket a Fekete-fokra? – Ki, de nem a sugárzási zónába. Erre szavamat adom, Mrs. McClatchey. – Claire. Fia megengedem, hogy magával vigye a fiamat oda, ahol az állatok öngyilkosságot követnek el, akkor bízvást szólíthatjuk egymást keresztnéven. - 136 -
– Gondoskodjék róla, hogy Benny és Norrie ott legyen magánál, és én ígérem, hogy a mi kis helyszíni szemlénkén mindhármukra vigyázni fogok. Így megfelel? Claire nem ellenkezett. Öt perccel a beszélgetés után Rusty elhagyta a kísértetiesen néptelen mottoni utat, és bekanyarodott a rövidke Drummond utcába, ahol Eastchester legelegánsabb házai sorakoztak. A szépek között is a legszebb levélszekrényén a BURPEE név állt. Rusty hamarosan már a konyhában kávézott Romeóval és feleségével, Michelával. (A kávé forró volt; a Burpee-házban még működött a generátor.) Férj is, feleség is sápadt volt és lehangolt. Rommie már felöltözött, Michela még háziköntösben volt. – Mit gondol, valóban az a Bahbie nevű fickó ölte meg Bhendát? – kérdezte a házigazda, fhanciásan hopogtatva az r-eket. – Meht ha igen, akkoh, bahátom, saját kezűleg ölöm meg. Michela a karjára tette kezét. – Ennyire nem lehetsz ostoba, drágám. – Szerintem Barbie ártatlan, és csak tőrbe csalták – jelentette ki Rusty. – De ha bárkinek megsúgja, hogy ezt mondtam, mind bajba kerülhetünk. – Rommie mindig szerette azt az asszonyt. – Michela mosolygott, de a hangja hűvös volt. – Néha azt hiszem, jobban, mint engem. Rommie nem erősítette meg a vádat, de nem is cáfolta – sőt mintha meg sem hallotta volna. Rustyhoz hajolt, barna szeméből figyelem és érdeklődés sugárzott. – Mihői beszél, doki? Hogyhogy tőhbe csalták? – Ebbe most nem szeretnék belemenni. Más ügyben jöttem, bár sajnos az is bizalmas. – Akkor tudni sem akarok róla – közölte Michela, majd elhagyta a helyiséget. A kávéját is magával vitte. – Ma éjjel aligha lesz szehelmes kedvében – mondta Rommie. – Igazán sajnálom. Rommie vállat vont. – Van kihez mennem, a váhos másik végén. Misha tud hóla, de megtahtja magának. Halljuk, doki, mi az a másik ügy. – Néhány gyerek úgy gondolja, megtalálták a Búra forrását. Gyerekek még, de nagyon értelmesek, és én hiszek nekik. Geiger-számláló - 137 -
volt náluk, és a Feketefok úton erős sugárzást mértek. A veszélyzónát még nem érte el, de ők nem is merészkedtek túl közelre. – Mihez? Mit láttak? – Egy vörösen villogó fényt. Tudja, hol az a régi gyümölcsös? – Még szép. A McCoyéké. Nemegyszeh pahkoltam ott különböző hölgyekkel. Az egész váhost belátni onnan. Volt az az öheg Willys dzsipem... – A tekintetébe némi nosztalgia lopódzott. – Mindegy, nem éhdekes. Tehát villogó fényt láttak. – Meg egy csomó döglött állatot – őzeket, sőt medvét is. A gyerekek szerint öngyilkosok lettek. – Magával megyek – jelentette ki Rommie határozottan. – Szívesen elviszem, de csak egy bizonyos pontig. Egyikünknek azonban a végállomásig kell mennie, és az én leszek. Csak sugárzásbiztos ruhára van szükségem. – Mihe gondol, doki? Rusty elmondta. Amikor befejezte, Rommie egy doboz Winstont tolt felé. – A kedvenc anyagom – mondta Rusty, és kivett egyet. Rommie tüzet adott mindkettőjüknek, majd így szólt: – Ebben segíthetek. Ahogy az köztudott, az én áhuházamban minden van. – Rustyra szegezte a cigarettáját. – De nehogy lefényképeztesse magát, meht ihtó viccesen venné ki magát az újságban. – Én nem aggódom emiatt. Tegnap éjjel leégett a szerkesztőség. – Hallottam – mondta Rommie. – Megint az a Bahbaha, illetve a havehjai. – Maga elhiszi ezt? – Ó, én hiszékeny tehmészet vagyok. Amikoh Bush kijelentette, hogy Ihaknak atomfegyvehei vannak, én azt is elhittem. Mondtam is a többieknek: „Neki aztán igazán tudnia kell.” Azt is elhiszem, hogy Oswald magányos gyilkos volt. Michela átkiáltott a szomszéd szobából: – Állj már le ezzel a műfranciás sóderrel. Rommie rávigyorgott Rustyra: Látja, mit kell elviselnem! – Igen, drágám – mondta, és ezúttal beszédében nyoma sem volt az Yves Montand-os akcentusnak. Majd visszafordult Rustyhoz. – Hagyja itt a kocsiját, majd az én teherautómmal megyünk. Abban több a hely. - 138 -
Tegyen ki az áruháznál, aztán gyűjtse be a srácokat. Addig én összeállítom a sugárzásbiztos öltözékét. De félek, hogy kesztyűm nem lesz. – A kórházi röntgenben van egy csomó ólommal bélelt kesztyűnk; egészen könyökig ér. Elhozhatok egy kötényt is... – Remek gondolat. Nem szeretném, hogy baj legyen a spermaszámával. – Talán lesz még egy-két ólommal bélelt védő-szemüveg is, amilyet a röntgenorvosok meg az asszisztensek a hetvenes években viseltek; bár elképzelhető, hogy azóta kidobták. Bízom benne, hogy a sugárzás mennyisége nem lesz sokkal magasabb, mint amit a gyerekek utoljára mértek. Az pedig még a zöld zónában volt. – Csakhogy maga mondta, hogy nem mentek közel. Rusty sóhajtott. – Ha a Geiger-számláló tűje nyolcszáz vagy ezer egységet jelez másodpercenként, akkor a termékenységem csökkenése lesz a legkisebb bajom. Mielőtt útra keltek, visszalejtett a konyhába Michela, immár rövid szoknyában és látványosan szűk pulóverben, és lehordta a férjét minden bolondnak, aki, mint már annyiszor, most is bajba fogja keverni őket. Csak éppen ez a baj sokkal veszélyesebb lesz, mint Rommie képzeli. Rommie magához ölelte, és szapora franciasággal beszélt a lelkére. Az asszony ugyancsak franciául zúdított rá egész pergőtüzet, közben kétszer is a vállába öklözött, hogy aztán sírva fakadjon, és összevissza csókolja. Az utcán Rommie vállat vont, és így mentegetőzött: – Nem tehet róla. A lelke egy költőé, de az érzelmi kultúrája olyan, mint a szeméttelepen kóborló kutyáé.
4. Amikor az áruházhoz értek, Toby Manning már ott volt, hogy ha Rommie úgy akarja, kinyisson, és a vásárlók rendelkezésére álljon. Vele üldögélt Petra Searles, aki szemközt, a Sanders Városi Drogériájában dolgozott. Nyugszékeken ültek, amelyek karfáiról VÉGE A NAGY NYÁRI KIÁRUSÍTÁSNAK szövegű árcédulák lógtak. - 139 -
– Gondolom, nem akarja leírni nekem azt a sugárzásbiztos öltözéket, amelyet majd – Rusty az órájára nézett – tízig összeállít? – Inkább ne – mondta Rommie. – Azt hinné, nem vagyok normális. Menjen csak, doki, szerezze be a kesztyűt, a kötényt meg a védőszemüveget, beszélgessen a srácokkal, hadd legyen egy kis időm. – Kinyitunk, főnök? – kérdezte Toby, amikor Rommie kiszállt a kocsiból. – Nemtom. Talán délután. Délelőtt lesz egy kis elfoglaltságom. Rusty elhajtott. Már a városi park emelkedőjéhez ért, amikor rájött, hogy Tobyn is, Petrán is kék karszalag volt.
5. A röntgen raktárfülkéjében – éppen amikor már feladta volna – az utolsó pillanatban talált kesztyűt is, kötényt is, valamint egyetlen megmaradt védőszemüveget. Az utóbbi gumija szakadt volt, de számított rá, hogy majd Ronnie összebarkácsolja. Külön öröm, hogy senki előtt nem kellett magyarázkodnia. Mintha aludt volna az egész kórház. Az utcán beleszimatolt a látszólag semleges, valójában némi kellemetlen füstszaggal átjárt levegőbe, és nyugat felé pillantott, arra a fekete maszatfoltra, amely a rakéták becsapódásából maradt vissza. Olyan volt, mint egy bőrdaganat. Megállapította, hogy a gondolatai újra meg újra Barbie, Nagy Jim és a gyilkosságok körül keringenek, mert itt emberi dolgokról volt szó, amiket többé-kevésbé megértett. De hiba volna – sőt akár katasztrófához is vezethetne –, ha a Buráról nem vesz tudomást. A Burának el kell tűnnie, méghozzá mihamarabb, különben asztmás és tüdőtágulásos betegei nagy bajba kerülhetnek, akár a szénbányákba leengedett kanárik. Ó, ez a nikotinpecsétes ég... – Nem ígér semmi jót – motyogta, és mentőfelszerelését a teherautó csomagterébe dobta.
- 140 -
6. Amikor megérkezett McClatchey-ékhoz, már mindhárom gyerek ott volt. Furcsamód nagyon csendesen viselkedtek, ahhoz képest, hogy szerencsés esetben ennek az októberi szerdának az estéjén nemzeti hősökként ünnepelhetik őket. – Készen vagytok? – kérdezte, jókedvet mímelve. – Útközben meg kell állnunk Burpee-nál, de csak rövid i... – Először ők akarnak mondani valamit – mondta Claire. – Valamit, aminek csöppet se örülök. Ez az egész helyzet csak egyre romlik. Nem kér egy pohár narancslevet? Megpróbáljuk elfogyasztani az egész készletet, mielőtt lejár. Rusty egymáshoz közelítette hüvelyk- és mutatóujját, hogy jelezze: csak egész keveset. Nem szerette a narancslevet, de most nem bánta volna, ha az asszony magukra hagyja őket, és érezte, hogy Claire sem időzik köztük szívesen. Sápadt volt, a hangja csupa szorongás. Rusty úgy érezte, nem a gyerekek felfedezése miatt aggódik; valami más nyomasztja. Még csak ez hiányzott, gondolta, majd miután az asszony kiment, így szólt a gyerekekhez: – Na, elő a farbával! Benny és Norrie Joe-ra nézett, aki sóhajtott egyet, félresöpörte homlokából a haját, majd újra sóhajtott. Ez a gondterhelt kamasz alig hasonlított ahhoz a csupa élet kölyökhöz, aki három nappal ezelőtt Alden Dinsmore rétjén táblákat lengetett, és szervezte a balhét. Ő is sápadt volt, akár a mamája, homlokán kiütöttek az első pattanások. Rusty már látott ilyen hirtelen változásokat. A pattanásokat a stressz hozta elő. – Mi a baj, Joe? – Mindenki okosnak tart – mondta a fiú, és Rusty nyugtalanul észlelte, hogy a szemét elfutja a könny. – Talán az is vagyok, de néha azt szeretném, bárcsak ne volnék. – Ne majrézz – szólt rá Benny. – Egy csomó fontos dologban elég dinka vagy. Joe nem vett tudomást a közbeszólásról. – Hatévesen meg tudtam verni sakkban a papámat, és nyolcévesen a mamámat is. Az iskolában csak A-kat kapok. A fizikavetélkedőt mindig - 141 -
én nyertem meg. Két év óta magam írom a számítógépes programjaimat. Nem vágok fel. Tudom, hogy okostojás vagyok. Norrie elmosolyodott, és Joe kezére tette a kezét. Joe megfogta. – Én csak következtetéseket vonok le, ennyi az egész. Következtetek A-ról B-re. Ha A megvan, akkor B is követi. Ha A nincs meg, akkor B is ejtőzik valahol. És ez áll az egész ábécére. – Mondd, Joe, tulajdonképpen miről beszélünk? – Nem hiszem, hogy a gyilkosságokat a szakács követte volna el. Egyikünk se hiszi. De azért megkönnyebbült, amikor két társa rábólintott. Ám öröme semmiség volt ahhoz a (hitetlenséggel árnyalt) sugárzó boldogsághoz képest, amely az arcára ült, amikor Rusty így szólt: – És én sem hiszem. – Megmondtam, hogy tök normális – jelentette ki Benny. – És úgy varr, mint egy isten. Claire egy kis pohárka narancslevet hozott. Rusty kortyolt belőle. Meleg volt, de iható. Generátor híján holnapra már iható sem lesz. – Maga szerint miért nem ő a tettes? – kérdezte Norrie. – Először ti mondjátok meg. – A Fekete-fok úti generátor egy időre kiszorult Rusty tudatából. – Tegnap reggel láttuk Mrs. Perkinst – mondta Joe. – A parkban voltunk, és éppen kipróbáltuk a Geiger-számlálót. Ő pedig ment fölfelé a dombon. Rusty letette poharát az asztalra, és előredőlt, kezét a térde közé szorítva. – Ez hánykor volt? – Az órám vasárnap a Búránál megállt, úgyhogy pontosan nem tudom, de a szupermarketnál már javában verekedtek. Tehát kábé negyed tíz lehetett, ennél semmiképp se később. – És előbb se, hiszen hallottátok a zenebonát. – Aha – bólintott Norrie. – Meg lehetett süketülni tőle. – És biztos, hogy Brenda Perkins volt? Nem lehetett egy másik nő? – Rusty szíve hevesen kalapált. Ha a zendülés alatt Brenda még életben volt, akkor Barbie semmiképpen sem ölhette meg. – Mind a hárman ismerjük – felelte a kislány. – Amíg benn voltam a cserkészeknél, ő volt a zászlóanya. – Az, hogy cigizés miatt zárták ki, lényegtelennek tűnt, így hát szóba sem hozta. - 142 -
– És a mamám is mesélte, mit szólnak az emberek a gyilkosságokhoz – mondta Joe. – Mindent elmesélt, amit hallott. A dögcédulákat is. – A mama nem akart mindent elmesélni – szólt közbe Claire –, de a fiam néha borzasztó erőszakos, és a dolog fontosnak látszott. – Az is – vágta rá Rusty. – És hová ment Mrs. Perkins? Ezúttal Benny válaszolt. – Először Mrs. Grinnellhez, de úgy látszott, az nem örül neki, mert becsapta Mrs. Perkins előtt a bejárati ajtót. Rusty összehúzta a szemöldökét. – Így volt – bizonygatta Norrie. – Úgy látszott, mintha Mrs. Perkins Mrs. Grinnell postáját hozná ki vagy ilyesmit, mert átadott Mrs. Grinnellnek egy borítékot. Mrs. Grinnell elvette, aztán, úgy, ahogy Benny mondja, becsapta az ajtót az orra előtt. – Ejha... – dünnyögte Rusty. Mintha múlt péntek óta lett volna a városban postai kézbesítés... De a fontos mégiscsak az volt, hogy arra az időre, amikor Brenda még élt és ügyeket intézett, Barbie-nak szilárd alibije volt. – És utána hová ment? – Átment a Fő utca másik oldalára, és felsétált a Mill utcán – mondta Joe. – Vagyis ezen az utcán. – Pontosan. Rusty Claire-re nézett. – Talán ide... – Nem, ide nem jött. Hacsak nem akkor, amikor lementem a pincébe, hogy megnézzem, hány doboz konzervünk van még. Vagy fél órát voltam lenn. Lehetett negyven perc is. Tudja, minél messzebb akartam lenni a szupermarket körüli zsivajtól. Benny ugyanazt ismételte meg, amit előző nap is mondott. – A Mill utcán hét ház van. Rengeteg. – Szerintem nem ez a lényeg – közölte Joe. – Felhívtam Anson Wheelert, aki régebben maga is nagy gördeszkás volt, és néha még most is átmegy a deszkájával Oxfordba, a sportcsarnokba. Megkérdeztem, benn volt-e Mr. Barbara tegnap reggel a munkahelyén, és azt felelte, hogy igen, és onnan mentek el a Food Cityhez, amikor a zendülés kitört. Ő, Anson és Ms. Twitchell végig együtt maradtak. Vagyis Mrs. Perkins halála dolgában Mr. Barbarának alibije van, és ha emlékszik, én megmondtam, hogy ha A nincs, akkor B sincs, sem a többi betű. - 143 -
Rusty úgy vélte, a matematikai levezetés nem alkalmazható az emberek dolgaira, de azért értette, hová akar a fiú kilyukadni. Lehet, hogy a többi áldozat halálának idejére Barbie-nak nincs alibije, de a közös rejtekhely arra utal, hogy a gyilkos minden esetben ugyanaz a személy volt. És ha Nagy Jimre legalább az egyik gyilkosság rábizonyítható – mint ahogy Coggins sérülései ezt valószínűsítik akkor kézenfekvő, hogy a másik hármat is ő tette el láb alól. Persze lehetett Ifi is – Ifi, aki most fegyveresen grasszál, jelvénnyel a mellén. – Szólnunk kell a rendőrségen, nem igaz? – kérdezte Norrie. – Emiatt vagyok én ennyire megrémülve – jegyezte meg Claire. – Mi van, ha Brenda Perkinst Rennie ölte meg? Ő is ebben az utcában lakik. – Ezt én már tegnap megmondtam – büszkélkedett Norrie. – Az egész olyan valószínűen hangzik, nem? Az egyik tanácsos ajtót mutatott szegénynek, így hát a másiknál próbálkozott, aki ráadásul ott lakik a közelben. – Nem hinném, mami, hogy a két dolog összefügg – mondta elnézőn Joe. – Lehet, hogy nem, de Brenda akkor is fölkereshette Jim Rennie-t. Peter Randolph pedig... – Az asszony a fejét csóválta. – Ha Nagy Jim azt mondja, ugorj, Peter megkérdi, milyen magasra. – Ez jó benyögés volt, Mrs. McClatchey! – kiáltotta Benny. – Maga a győztes, ó, lelki ikrem marná... – Köszönöm, Benny, de Chester's Millben Jim Rennie a győztes. Joe tanácstalanul nézett Rustyra. – Most mihez kezdjünk? – kérdezte. Rusty ismét a maszatfoltra meg a sárga égre gondolt, és a füstszagú levegőre. Eszébe villant Jackie Wettington is, aki meg akarja szöktetni Barbie-t. Veszélyes vállalkozás, de Barbie-nak még akkor is jobbak az esélyei, mint ha három kiskorú tanúvallomására bízná magát, egy olyan rendőrfőnök előtt, aki írásos utasítás nélkül legföljebb a seggét képes kitörölni. – Pillanatnyilag semmihez. Dale Barbara egyelőre biztonságban van ott, ahol őrzik. – Rusty csak remélte, hogy valóban így van. – Most van más, amivel foglalkoznunk kell. Ha valóban a Búra generátorát fedeztétek fel, és ki tudjuk kapcsolni... - 144 -
– Akkor az összes többi magától megoldódik – nyilatkoztatta ki Norrie Calvert, és arcocskáján mélységes megkönnyebbülés tükröződött. – Ez tényleg megeshet – ismerte el Rusty.
7. Miután Petra Searles visszament a drogériába (mint mondta, éppen leltározik), Toby Manning megkérdezte, miben segíthet. Rommie a fejét rázta. – Eridj csak haza. Inkább papa-mamának segíts. – Csak apa van otthon – mondta a fiatalember. – A mama szombat reggel Castle Rockba ment, az ottani szupermarketba. Azt mondja, a Food City neki túl drága. És magának mi dolga van? – Semmi különös – felelte ködösen Rommie. – De te árulj el nekem valamit, Tobes: Petra meg te miért kötöttétek fel ezeket a kék rongyokat? Toby úgy pillantott a karszalagra, mintha megfeledkezett volna róla. – Csak merő szolidaritásból – jelentette ki. – Azután, ami tegnap este a kórházban történt... és ami napok óta történik velünk... Rommie bólintott. – De nem csaptál fel rendőrnek vagy ilyesminek? – Á, dehogy. Inkább csak... Emlékszik, szeptember 11. után mindenki a New York-i tűzoltóság vagy rendőrség egyensapkáját és ingét viselte. Itt is így van. – Eltűnődött. – Ha segítségre volna szükségük, nagyon szívesen beugranék, de úgy látom, megvannak nélkülem is. Biztos, hogy magának nincs szüksége rám? – Holtbiztos. Most sipirc! Ha délután kinyitnék, értesítelek. – Hát jó. – Toby szeme felcsillant. – Mi lenne, ha egy Búra-akciót szerveznénk? Ismeri a mondást: ha olcsó a citrom, igyál limonádét! – Lehetséges – dtinnyögte Rommie, de nemigen akaródzott ilyen akciót hirdetnie. Ezen a délelőttön semmi gusztusa nem volt hozzá, hogy selejtes minőségű árut rakodjon ki kedvezőnek mondott áron. Úgy érezte, az elmúlt három nap alatt nagyot változott. Nem a természete lett - 145 -
más, inkább a perspektívái. A változásban fontos szerepet játszott a tűzoltás és a közben kialakult bajtársi szellem. Úgy gondolta: ebben a lakosság feltárta igazi arculatát – mondhatni, a jobbik énjét. És döntő szerepe volt a változásban egykori kedvesének, Brenda Perkinsnek – vagy, ahogy ő még most is nevezte magában, Brenda Morse-nak – a meggyilkolása. Tűzrőlpattant lány volt, és ha megtudná, ki oltotta ki ezt a tüzet, az illető – ha Rustynak igaza van, és nem Dale Barbara a neve – alaposan ráfázna. Rommie Burpee személyesen gondoskodna róla. A tágas áruház végében árulták a ház rendben tartásához szükséges cikkeket, stílusos módon közvetlenül a „csináld magad" híveinek kincsesbányája mellett. Az utóbbiból Rommie magához vett egy sorozat különösen erős fémlemezvágó ollót, majd átment a házi javítások részlegébe, a maga kereskedői birodalma legtávolabbi, legsötétebb, legporosabb zugába. Volt vagy két tucat, tekercsenként huszonöt kilós Santa Rosa márkájú ólomlemeze, amit általában háztetőkhöz, esővízcsatornákhoz és kémények szigeteléséhez használnak. Kiválasztott két tekercset, majd a fém vágó ollókkal egyetemben egy bevásárlókocsiba pakolta, és visszafelé menet megállt a sportosztályon, ahol buzgó válogatásba merült. Néhányszor harsányan elnevette magát. Persze hogy működni fog a dolog; de az is biztos, hogy Rusty Everettből très amusant figura lesz. Amikor végzett, kiegyenesedett, hogy a hátában a csomók kioldódjanak, és pillantása a sportosztály végében látható, „Vadak a célkeresztben" plakátra esett. A szarvas fölé nyomtatták az emlékeztetőt: KÜSZÖBÖN A VADÁSZATI ÉVAD – IDEJE BESZEREZNI A FEGYVERT! Rommie-ban felötlött: ahogy a dolgok ez idő szerint állnak, a tanácsot érdemes megszívlelni. Különösen arra az esetre, ha Rennie vagy Randolph elrendelné, hogy a zsaruk kivételével mindenki szolgáltassa be a fegyvereit. Újabb bevásárlókocsit tolt a puskákat felsorakoztató, zárt rekeszekhez, kikeresve az övéhez erősített, tekintélyes kulcskarikáról a megfelelő kulcsot. Az áruház kizárólag Winchester-termékeket árult, és mert a vadászati szezonig valóban már csak egy hét volt hátra, Rommie úgy gondolta, ha kérdőre vonnák, meg tudná indokolni, miért olyan hiányos a készlete. Kiválasztott hát egy Wildcat .22-est, egy gyorstüzelő Black Shadow-t és két, ugyancsak gyorstüzelő Black Defendert. Ezután még - 146 -
magához vett egy 70-es Model Extreme Weathert (távcsővel) és egy 70es Featherweightet (távcső nélkül). Beszerezte a puskaarzenálhoz szükséges lőszert is, majd a kocsit eltolta a saját irodájához, és a fegyvereket elhelyezte régi zöld padlószéfébe. Ha nem tudnád, ez kész paranoia, gondolta, amíg a számokat tárcsázta. Ám ő nem érezte, hogy paranoiás volna. De amikor kiment, hogy Rustyt és a srácokat várja, eszébe jutott: nem ártana, ha Rusty is, ő is, kék szalagot kötnének a karjukra. Az álcázás fontos művelet. Jól tudta ezt minden vadász.
8. Aznap reggel nyolckor Nagy Jim már ismét a dolgozószobájában ült. Carter Thibodeau, akit megtett állandó testőrének, a Car and Driverben merült el; egy összehasonlítást tanulmányozott a 2012-es BMW hibrid típus és a 2011-es Ford Vesper R/T között. Mindkettő impozáns volt, de sült bolond, aki nem tudja, hogy a BMW mindennél különb. S Carter úgy vélte, ugyanez érvényes mindazokra, akik nem fogják fel, hogy Chester's Millben most Mr. Rennie a H-típusú BMW. Nagy Jim egész jól érezte magát, részben mert a Barbaránál tett látogatás után újra lefeküdt, s aludt is egy órácskát. Az előtte álló napokban sok ilyen erőgyűjtő szundításra lesz szüksége, hogy vágjon az agya, és mindig a helyzet ura maradjon. Magának is csak feltételesen vallotta be, hogy az újabb szívritmuszavarok is aggasztják. Komoly megkönnyebbülést jelentett számára, hogy Thibodeau mostantól mindig kéznél lesz, különös tekintettel Ifi kiszámíthatatlan viselkedésére. (Így is lehet mondani, gondolta.) Thibodeau-nak gengszterkülleme volt, de úgy látszott, van érzéke a hadsegéd szerepéhez. Nagy Jim még nem volt egészen biztos az ítéletében, de valószínűnek tartotta, hogy a fiú értelmesebb és ravaszabb Randolphnál. Elhatározta, hogy próbára teszi. – Tudod-e, fiú, hányan őrzik most a szupermarketet? - 147 -
Carter félretolta a magazint, és hátsó zsebéből viharvert kis noteszt vett elő. Nagy Jimnek ez is tetszett. Carter belelapozott a noteszba, és így szólt: – Az éjjel öten voltak, három régi rendőr és két új. Nem történt semmi. Ma csak hárman lesznek, csupa új. Aubrey Towle – az ő bátyjáé a könyvesbolt –, Todd Wendlestat és Lauren Conree. – És judíciumod szerint ennyi elég? – Hogy mi tetszik? – A judícium ítélőképességet jelent, Carter. Tehát elég ennyi? – Aha, ennyi megteszi. Hiszen világos van meg minden. Nem tartott szünetet, hogy megpróbálja eltalálni a főnök ízlését. Rennie ezt is értékelte. – Jó, akkor figyelj. Azt szeretném, ha ma délelőtt Stacey Mogginnal vonulnál ki. Mondd meg neki: lépjen kapcsolatba valamennyi nyilvántartott rendőrrel: ma este hétkor legyenek a Food Citynél. Szólni akarok hozzájuk. Újabb, ezúttal részletes, minden eddigi hézagot kitöltő beszédet tervezett, hogy ütőképes állapotba hozza az egész társaságot. – Rendben. – Carter beírt valamit hadsegédi jegyzettömbjébe. – És mondjátok meg nekik: mindenki hozzon magával még egy embert. Carter végigfuttatta agyonrágott ceruzáját a névsoron. – Máris – hadd lám – huszonhatan vagyunk. – Lehet, hogy még ez is kevés. Jusson csak eszedbe a tegnap délelőtti cirkusz a Food Citynél, este pedig a tűz a szerkesztőségben. Vagy mi vagyunk fölül, vagy jön az anarchia, Carter. Ezt a szót hallottad már? – Igen, uram. – Carter Thibodeau azt gyanította, hogy valami archeológiái fogalomról van szó, és új főnöke talán arra céloz, hogy ha nem lesznek úrrá a helyzeten, Chester's Millből csak romok maradnak. – Talán össze kéne gyűjtenünk a fegyvereket. Nagy Jim elvigyorodott. Főnyeremény ez a fiú. – Ez is napirendre van tűzve, de majd csak a jövő héten. – Mármint ha áll még a Búra. Maga szerint állni fog? – Azt hiszem, igen. – Így kell lennie. Még annyi az elintéznivaló. Gondoskodnia kell róla, hogy a rejtekhelyen lévő propán apránként visszakerüljön a városba. A rádióadó mögötti speedlaboratórium legap- 148 -
róbb nyomát is el kell tüntetni. Továbbá – és ez a lényeg – még nem futotta ki igazi formáját. Úton van a nagyság felé, de még nincs a csúcson. – Addig is küldj át két rendőrt – de a régiek közül – a Burpeeáruházba, hogy a teljes fegyverkészletet elkobozzák. Ha Romeo Burpee ellenállna, mondják azt, hogy Dale Barbara barátai elől akarjuk biztonságba helyezni. Eddig világos? – Világos. – Carter ismét feljegyzett valamit. – Denton és Wettington jó lesz? Nagy Jim elhúzta az orrát. Wettingtonban, abban a csöcsösben, nem volt bizalma, ámbár valószínűleg minden csöcsös zsaru ellenszenvet keltett volna benne. Csajoknak semmi keresnivalójuk a bűnüldözésben. És nem is csak erről van szó. Egyszerűen rühellte, ahogy az a nő ránézett. – Freddy Dentonnal semmi baj, de Wettington nem kell. Henry Morrison se. Küldd át Dentont és George Fredericket. És mondd meg nekik, hogy a fegyvereket vigyék a rendőrség páncéltermébe. – Értettem. Ekkor szólalt meg Rennie telefonja. A tanácsos képe még morcosabb lett. Felvette a készüléket, és bemondta a nevét. – Üdvözlöm, tanácsos. Itt James O. Cox ezredes beszél. Én vagyok az úgynevezett Búra-program vezetője. Úgy gondoltam, ideje, hogy kapcsolatba lépjünk. Nagy Jim hátradőlt a székében, és mosolygott. – Hát akkor rajta, ezredes. És Isten áldása legyen a munkáján. – Információim szerint maga letartóztatásba helyezte azt az embert, akire az Egyesült Államok elnöke Chester's Mill kormányzását bízta. – Ez megfelel a valóságnak, uram. Mr. Barbara ellen négy rendbeli gyilkosság a vád. Aligha hihető, hogy az elnök egy sorozatgyilkosnak szánna ilyen pozíciót. Nem tenne jót a közvélemény-kutatási eredményeinek. – Vagyis a pozíció magát illeti. – Ugyan már – tiltakozott Rennie, és még szélesebben mosolygott. – Én csak egy szerény másodtanácsos vagyok. Az első számú vezető Andy Sanders, a letartóztatásról pedig Peter Randolph intézkedett. Mint talán tudja, ő az új rendőrfőnökünk. – Más szóval a maga keze tiszta. És ha a Búra elvonult, a vizsgálat során is ezt fogja vallani. - 149 -
Nagy Jim szívből élvezte a rohadt gyapotszedő hangjából kihallható tehetetlenséget. A pentagoni svihák megszokta, hogy ő van a nyeregben; újdonság számára, hogy ő legyen a ló. – Miért ne volna tiszta, Cox ezredes? Az egyik áldozatnál megtalálták Barbara dögcéduláit. Ki látott már ennél meggyőzőbb bizonyítékot? – Kényelmesebbet aligha. – Nevezze, ahogy jólesik. – Ha bekapcsolja a kábeles hírszolgáltatást, láthatja, hogy Barbara letartóztatását mindenütt megkérdőjelezik, főleg példás szolgálati múltja fényében. Megszellőztetik a maga előéletét is, amely korántsem mondható példásnak. – Azt hiszi, ez meglep? Maguk odafönn mesterei a média manipulálásának. Vietnam óta mást se csinálnak. – A CNN tud róla, hogy maga ellen még a kilencvenes évek végén vizsgálatot indítottak csalás miatt. Az NBC azt jelenti, hogy 2008-ban jó erkölcsbe ütköző kölcsönügyletek címén került gyanúba; ha jól tudom, tiltott kamat felszámításával vádolták. Ugyebár negyven százalékról volt szó? És mintha olyan autókat és teherautókat is lefoglalt volna, melyeket már kétszer, sőt néha háromszor kifizettek? A választói mindenesetre a saját szemükkel láthatják most mindezt. Ezeket a vádakat egytől egyig elejtették. Nem kevés pénzébe került. – Városom polgárai nagyon jól tudják, hogy az ilyen híradások bármilyen maszlagot feltálalnak, ha ezáltal néhány tubussal több aranyér elleni kenőcs vagy néhány üveggel több altató fogy. – Van itt még más is. Maine állam főügyésze szerint a múlt szombaton elhunyt előző rendőrfőnök nyomozást folytatott maga ellen adócsalás, városi tulajdon és városi pénzek elsikkasztása és illegális drog előállításában való részvétel miatt. Ezeket az új adatokat nem szolgáltattuk ki a sajtónak, és ez nem is áll szándékunkban – ha hajlandó kompromisszumot kötni. Mondjon le tanácsosi posztjáról maga is, csakúgy, mint Mr. Sanders, és bízzák a város irányítását Andrea Grinnellre, a harmadik tanácsosra, míg az elnököt Chester's Millben Jacqueline Wettington fogja képviselni. Nagy Jim maradék jókedve is szertefoszlott. – Ember, hát észnél van maga? Andi Grinnell megrögzött drogos, függőségben az OxyContintól, a Wettington lánynak pedig ész helyett szalma van a fejében! - 150 -
– Biztosíthatom, Rennie, hogy ez nem igaz. – Bealkonyult a miszterezésnek; az udvariasság kora a jelek szerint elmúlt. – Wettingtont napiparancsban emelték ki, amiért a németországi Würzburgban oroszlánrésze volt egy, a 67. számú katonai kórházból továbbterjeszkedő kábítószeres hálózat leleplezésében, és kitüntetésre terjesztette fel egy Jack Reacher nevű illető, szerény véleményem szerint minden idők legszigorúbb katonai rendőre az egész istenverte seregben. – Maga, uram, azt sem tudja, mi fán terem a szerénység, szentségtörő beszédmódját pedig fölöttébb rosszallóm. Én keresztény ember vagyok. – Mint hallom, a drogárus keresztények felekezetéből. – Bottól vagy kőtől száz ütést kaphatok, de a szavak ellen védve vagyok. – Különösen a Búra alatt, gondolta Nagy Jim, és újra elmosolyodott. – Van valami kézzelfogható bizonyítéka? – Ugyan már, Rennie, hát számít ez két nehézfiú közt? A Búra nagyobb sajtószenzáció, mint a kilenc per tizenegy volt. És az egész sajtó csupa együttérzés. Ha nem hajlandó kompromisszumra, úgy befeketítem, hogy soha nem fogja tudni lemosni. Mihelyt a Búra eloszlik, szenátusi különbizottság és vádesküdtszék elé állítatom, és mehet a börtönbe. Erre a szavamat adom. – Mihelyt a Búra eloszlik... – mondta tűnődőn Rennie. – És az mikor lesz? – Talán hamarabb, mint gondolná. Én lépek elsőnek a város területére, és első teendőm az lesz, hogy magát megbilincselve ültessék egy gépre, amely a kansasi Fort Leavenworthben fog leszállni, maga pedig, amíg a tárgyalása megkezdődik, az Egyesült Államok vendégszeretetét élvezheti. E hajmeresztő vakmerőség hallatán Nagy Jim először nem jutott szóhoz, de aztán harsányan felkacagott. – Ha igazán a városa javát tartaná szem előtt, leköszönne, Rennie. Nézze meg, mi történt az országlása alatt: hat gyilkosság – ebből kettő, mint halljuk, éjszaka a kórházban –, egy öngyilkosság és egy áruházi lázadás. Maga alkalmatlan a posztjára. Nagy Jim megmarkolta az arany baseball-labdát, és nyomni kezdte. Carter Thiboudeau aggodalmas fintorral figyelte. Ha itt volna, Cox ezredes, Isten a tanúm, megkóstoltatnám magával is ezt a labdát, úgy, mint Cogginsszal. – Itt van még, Rennie? - 151 -
– Én itt. – Csend. – Maga pedig ott. – Újabb csend. – És a Búra nem fog eloszlani. Szerintem ezt maga is éppúgy tudja, mint én. Dobják le rá a legnagyobb atombombát, ami a birtokukban van, tegyék lakhatatlanná kétszáz évre a környező városokat, irtsa ki Chester's Mill teljes lakosságát a sugárzással, már ha a sugárzás áthatol a Búrán – a Búra akkor is állni fog. – Nagy Jim immár gyorsan szedte a levegőt, de a szívverése még erős és egyenletes volt. – Mivelhogy a Búra nem más, mint Isten akarata. Szíve legmélyén valóban így hitte. Mint ahogy Isten akaratát látta abban is, hogy a várost uralma alá hajtsa, és az elkövetkező hetek, hónapok, évek során át ő kormányozza. – Mit beszél? – Jól hallotta. – Tisztában volt vele, hogy mindent, egész életét és jövőjét a Búra fennmaradására teszi fel. Tudta, hogy sokan őrültnek tartanák ezért, de azt is tudta, hogy aki így gondolkodik, hitetlen pogány. Mint James O. Cox ezredes, a megtestesült gyapotszedő. – Kérem, Rennie, legyen észnél. A kérem szó tetszett Nagy Jimnek; azonmód feltámadt a jókedve. – Foglaljuk össze a helyzetet, ezredes, ha megengedi. Tehát: az első ember ebben a városban Andy Sanders, és nem én; bár természetesen értékelem, hogy egy ilyen nagyfejű főfejes merő udvariasságból engem hívott fel. Bizonyosra veszem továbbá, hogy Andy is méltányolni fogja ajánlatát, miszerint, mondhatni, távirányítással óhajt irányítani minket, ámde azt hiszem, az ő nevében is adhatok egy ötletet arra nézve, hogy hová dugja az ajánlatát. Mi itt a magunk urai vagyunk, és a magunk belátása szerint járunk el. – Maga elmebeteg – mondta Cox, leplezetlen ámulattal. – Így nevezik a hitetlenek a vallásosakat. Ez az utolsó fegyverük a hit ellen. Hozzá vagyunk szokva, és magának se rovom fel. – Ami persze nem volt igaz. – Kérdezhetek valamit? – Csak tessék. – El akarja vágni a telefonjainkat és számítógépeinket? – Ennek örülne, mi? – Hová gondol? – Újabb hazugság. – A telefont és az internetet meghagyjuk. Akárcsak a pénteki sajtókonferenciát. Amelyen – nekem elhiheti – jó néhány kényes kérdést fog kapni. - 152 -
– Én a belátható jövőben nem veszek részt sajtókonferenciákon, ezredes. Ugyanez áll Andyre. Szegény Mrs. Grinnell pedig nem sok vizet zavarna. Úgyhogy nyugodtan lemondhatja ezt a... – Azt már nem! – Csak nem bujkált mosoly Cox hangjában? – A sajtókonferencia pénteken, déli 12 órakor megkezdődik; és bőven marad rá idő, hogy az esti híradó után rengeteg aranyeres kenőcs fogyjon. – És mit képzel, közülünk hányan fognak részt venni? – Mindenki, Rennie. Az egész város. Tudniillik lehetővé tesszük, hogy a teljes rokonságuk megjelenjen a Búra mottoni határánál – ott, ahol a repülőgépkatasztrófa történt, amelyben, ha még emlékszik, Mr. Sanders felesége a halálát lelte. Ott lesz a sajtó is, hogy az egész megmozdulásról beszámoljon. Olyan lesz, mint egy látogatási nap az állami börtönben, azzal a különbséggel, hogy bűnözők nem lesznek jelen. Hacsak nem maga. Rennie-t ismét elfogta a düh. – Ezt nem teheti meg! – Miért ne tehetném? – És Cox most már valóban mosolygott. – Maga elüldögélhet a Búra Chester's Mill-i oldalán, és piszkálhatja az orrát; én meg ugyanezt művelem a magamén. A vendégeket sorokba rendezzük, és ahányan csak hajlandók rá, feliratos pólót viselnek, különböző feliratokkal. DALE BARBARA ÁRTATLAN, áll majd az egyiken, SZABADSÁGOT DALE BARBARÁNAK a másikon, JAMES RENNIE MONDJON LE a harmadikon. Könnyes viszontlátásokra kerül majd sor, a Búra két oldalán az emberek jelképesen összeérintik a tenyerüket, talán még csókokat is küldenek egymásnak. Kiváló tévéműsor lesz, és első osztályú propagandát fejt ki. Mindenekelőtt pedig elgondolkodtatja Chester's Mill lakóit, miért tűrnek meg a kormánynál egy magához hasonló balféket. – Meg fogom akadályozni – mondta fojtottan, kásás hangon Nagy Jim. – És ugyan mi módon? Lesznek ott legalább ezren. Mindet nem lövetheti le. – Kis szünet után nyugodt, józan hangon folytatta: – Gondolkozzék már, tanácsos. Kössünk alkut. Maga még mindig tisztán kerülhet ki a dologból. Csak a kormányt kell elengednie. Nagy Jim ekkor megpillantotta Ifit, amint kísértetként, még mindig pizsamanadrágban és papucsban botorkál a bejárati ajtó felé. Az apa azonban nem sokat törődött vele. Felőle Ifi akár holtan is rogyhatott - 153 -
volna össze az előszobában, ő akkor is az íróasztalánál marad, fél kezében az aranylabdával, a másikban a telefonnal. Egyetlen gondolat zakatolt a fejében: Andrea Grinnell mint a város vezetője, Didi törzsőrmester mint a helyettese. Ez vicc. Méghozzá bűnrossz vicc. – Tudja, mit, Cox ezredes? Akassza fel magát! A beszélgetést megszakítva elfordult a székében, és elhajította az arany baseball-labdát. Tiger Woods dedikált fényképét találta el. Az üveg összetört, a keret a földre zuhant, Carter Thibodeau pedig, aki másokban félelmet keltett, de őbenne más csak ritkán, felugrott. – Mr. Rennie! Rosszul érzi magát? Nagy Jim valóban ijesztően festett. Arcán szabálytalan vörös foltok ütöttek ki, apró szeme majd kiugrott zsírral bélelt üregéből. Homlokán most is lüktetett az a bizonyos ér. – Soha nem fogják elragadni tőlem ezt a várost! – suttogta. – Persze hogy nem – kontrázott Carter. – Maga nélkül elsüllyedne a hajó. Ennek hallatán Nagy Jim valamelyest megkönnyebbült. A telefonért nyúlt, de eszébe jutott, hogy Randolph hazament lefeküdni. Az új kapitánynak a válság kitörése óta nem sok ideje maradt pihenésre, és megmondta Carternek, hogy legalább délig aludni akar. Nincs is ezzel semmi baj. A hapsi úgyis hasznavehetetlen. – Jegyezd, Carter. Mutasd meg Morrisonnak, ha ma délelőtt ő a címzetes helyettes, aztán hagyd ott Randolph íróasztalán, és utána gyere vissza. – Kurta mérlegelés után még hozzátette: – És nézz körül, hogy Ifi odament-e. Akkor távozott, amikor én éppen a Ki-ha-nem-én ezredessel beszéltem. Ha nincs ott, ne keresd, de ha ott van, győződj meg róla, hogy jól érzi-e magát. – Meglesz. És mi az üzenet? – „Kedves Randolph kapitány! Jacqueline Wettingtont haladéktalanul törölni kell Chester's Mill rendőri állományából.” – Vagyis rúgják ki? – Páros lábbal. Carter még írogatott, Nagy Jim pedig nem sajnálta tőle az időt. Ismét jól, sőt a jónál is jobban érezte magát. Érezte a dolgokat. - 154 -
– Írd még hozzá: „Kedves Morrison bajtárs! Ha Wettington ma bejön, kérem, tájékoztassa, hogy el van bocsátva, és szíveskedjék kiüríteni az öltözőszekrényét. Ha érdeklődne az indok után, mondja meg neki, hogy újjászervezzük a rendőrséget, és az ő szolgálati beosztása fölöslegessé vált.” – Fölöslegessé, Mr. Rennie, vagy feleslegessé? – Érdektelen. A fő a mondanivaló. – Helyes, értettem. – Ha további kérdései lennének, keressen meg engem. – Megvan. Kész vagyunk? – Nem. Közölje, hogy aki a nőt először meglátja, vegye el a jelvényét meg a fegyverét. Ha kötekedni kezd, és a fegyvert személyi tulajdonának nyilvánítja, adhatnak neki nyugtát, és mondják meg: a válság elmúltával vagy visszakapja, vagy megtérítik az ellenértékét. Carter lefirkálta a maradék szöveget, majd felnézett. – Mr. Rennie, maga szerint mi baja Ifinek? – Nem tudom. Szerintem csak migrénjei vannak. De bármi a baja, most nincs időm foglalkozni vele. Sürgősebb ügyeink vannak. Add ide azt a noteszt. Carter kézírása egy általános iskolás összevissza dülöngélő macskakaparása volt, de egyetlen szót sem hagyott ki. Rennie aláírta az üzenetet.
9. Titkári munkálkodása eredményével a zsebében Carter befutott a rendőrségre. Henry Morrison már-már a lázadást súroló hitetlenkedéssel fogadta az irományt. Carter Ifi után is körülnézett, de a fiú nem volt ott, és senki sem látta. Megkérte Henryt, hogy tartsa nyitva a szemét. Ezután hirtelen ötlettel lement az alagsorba, hogy megnézze Barbie-t. A fogoly a priccsén hevert, összefont kezén nyugtatva a fejét. – A góréja telefonált – közölte –, az a Cox nevű fószer. Mr. Rennie Ki-ha-nem-én ezredesnek nevezi. – Azt meghiszem. - 155 -
– Mr. Rennie elküldte a picsába. És képzelje: a nagybecsű főnökének jó képet kellett vágnia hozzá. Na, ehhez mit szól? – Nem vagyok meglepve. – Barbie következetesen a mennyezetet bámulta, és – ami igazán bosszantó volt – megőrizte hidegvérét. – Gondolkodott már azon, Carter, hogy hová vezet mindez? Próbálta a dolgokat távlatosan nézni? – Távlatok már nincsenek, Barbóca. A távlatok megszűntek. Barbie csak nézte a plafont, és szája gödröcskés kis mosolyba kunkorodott. Mintha tudna valamit, amiről ő, Carter nem tud. Carter legszívesebben kinyitotta volna a cellaajtót, hogy kinyírja a szarházit, de aztán eszébe jutott, ami a Göncöl parkolójában történt. Tapasztalja csak ki Barbara, mire megy a mocskos trükkjeivel a kivégzőosztag előtt. Próbálja csak meg. – Még látjuk egymást, Barbóca. – Én is azt hiszem – mondta Barbie, de most sem nézett a másikra. – Ez, barátom, kisváros, egy csapat, annak szurkolunk.
10. Amikor a lelkészlak csengője megszólalt, Piper Libby még a hálóholmijául szolgáló sortot és Bruins-féle pólót viselte. Ajtót nyitott; azt hitte, Helen Roux keresi egy órával a megbeszélt tíz órai találkozó előtt, hogy megállapodjanak Georgia gyászszertartásában és temetésében. A korai vendég azonban Jackie Wettington volt, még egyenruhában, de jelvény és revolver nélkül; az arcán furcsa kábulat ült. – Jackie! Mi történt? – Kirúgtak. Az a disznó a rendőrségi karácsony óta pikkel rám, amiért a kezére ütöttem, amikor tapogatni akart. De szerintem nem csak erről, sőt nem is elsősorban erről van szó... – Kerülj beljebb – mondta Piper. – A spájz egyik polcán találtam egy kis, gázzal működő főzőlapot – gondolom, az előző lelkész hagyatéka – , és csodák csodája, működik. Nem tenne jót egy csésze forró tea? – Csodás lenne. – Jackie szeméből kicsordult a könny; már-már dühösen törölte le. - 156 -
Piper a konyhába terelte, és meggyújtotta az egy-égős tábori főzőlapot. – És most mondj el mindent. Jackie így is tett; még Henry Morrison suta, de őszinte részvétnyilvánításáról is beszámolt. – Ezeket a szavakat csak suttogva merte előadni – jegyezte meg, és kortyolt a teából. – Olyan most ott a légkör, mint az istenverte Gestapón – már ha megbocsátsz a csúnya beszédért. Piper csak legyintett. – Henry azt mondja, ha holnap, a lakossági gyűlésen tiltakoznék, csak rontanék a helyzeten – Rennie menten összeszedne egy csomó kitalált bizonyítékot az alkalmatlanságomra. A maga szempontjából igaza is van. De az egész rendőrség legalkalmatlanabb láncszeme a rendőrfőnök maga. Rennie közben telerakja az állományt új rendőrökkel, akik hozzá lennének lojálisak, ha a módszerei ellen szervezett ellenállás mutatkozna. – Ez is érthető – jegyezte meg Piper. – Az újoncok zömét még sörrel sem szolgálnák ki, de fegyvert, azt viselhetnek! Gondoltam, figyelmeztetem Henryt, hogy legközelebb ő kerül sorra; többször is megmondta a véleményét Randolph képességeiről, amit a seggnyalók persze rögtön továbbadtak. De láttam az arcán, hogy ő már számol a kirúgásával. – Akarod, hogy elmenjek Rennie-hez? – Nem lenne értelme. Tulajdonképpen nem is bánom, hogy már nem vagyok rendőr, csak a kirúgást rühellem. És az a probléma, hogy ha holnap este történik valami, a gyanú rögtön rám terelődne. Lehet, hogy Barbie-val együtt nekem is el kell tűnnöm. Már ha sikerül búvóhelyet találni. – Nem értem, miről beszélsz. – Mindjárt elmagyarázom. De már ez sem veszélytelen. Ha nem teszel lakatot a szádra, én is a ketrecben végezhetem. Sőt, ha Rennie felsorakoztatja a kivégzőosztagát, lehet, hogy ott állok majd Barbara mellett. Piper a homlokát ráncolta. – Háromnegyed óra múlva itt lesz Georgia Roux mamája. Ennyi idő elég, hogy előadd a mondókádat? – Még sok is. - 157 -
Jackie először arról számolt be, ami a temetkezési vállalatnál, a halottszemlén történt. Leírta a sajátos sérüléseket Coggins arcán, és beszélt az arany baseball-labdáról, amelyet Rusty Rennie-nél látott. Aztán mély levegőt vett, és ismertette tervét: hogyan akarja másnap este, a lakossági gyűlés közben megszöktetni Barbie-t. – Arról viszont fogalmam sincs, hol rejtsem el, ha sikerül az akció. – Ismét kortyolt a teából. – Nos, mit szólsz hozzá? – Azt, hogy nem ártana még egy csésze. Kérsz te is? – Köszönöm, nekem ennyi elég. Piper a pulttól odaszólt: – Rettentő veszélyes, amire készülsz – nem hiszem, hogy ezt magadtól ne tudnád –, de lehet, hogy csak így menthető meg egy ártatlan ember élete. Én soha, egyetlen másodpercig sem hittem, hogy azokat a gyilkosságokat Dale Barbara követte volna el, és miután a saját bőrömön tapasztaltam meg a helyi bűnüldözés minőségét, csak igen mérsékelten lep meg, hogy inkább kivégeznék, semhogy ő vegye át a város irányítását. A lelkésznő, anélkül, hogy tudta volna, most Barbie gondolatmenetét követte. – Se Rennie, se a rendőrök nem szemlélik távlatosan az eseményeket. Őket egyedül az érdekli, melyikük az úr a szemétdombon. Az ilyen szellem egyenes úton vezet katasztrófába. Piper visszaült az asztalhoz. – Kislánykorom óta az volt a legfőbb ambícióm, hogy a város lelkésze legyek. De amikor visszajöttem, szinte az első perctől tudtam, hogy Jim Rennie egy embrió formájú szörnyeteg. Ha nem veszed zokon a melodramatikus fordulatot: a szörnyeteg most világra jött. – Hála Istennek – mondta Jackie. Piper szemöldöke a magasba húzódott. – Amiért a szörnyeteg megszületett? – Nem. Amiért te is látod. – Ugye többről is van szó? – Igen. Hacsak nem akarsz kimaradni a dologból. – Kedvesem, hiszen máris nyakig benne vagyok! Ha téged már a tervezgetésért is lecsukhatnak, engem azzal vádolhatnak, hogy végighallgattalak, és nem jelentettem. A hozzánk hasonlókat előszeretettel nevezi a kormány „hazai termésű terroristáknak”. - 158 -
Jackie némán és komoran raktározta el ezt az információt. – Ugye nemcsak Dale Barbara kiszabadítása a cél? Szerintem azon fő a fejed, hogy aktív ellenállási mozgalmat szervezz. Jackie gyámoltalanul kuncogott. – Valami olyasfélét. Hat évig szolgáltam az amerikai hadseregben, de ezt soha nem hittem volna. A hazának mindig igaza van – e jegyben éltem. De mondd... Eszedbe jutott már, hogy a Búra talán soha nem tűnik el? Se ősszel, se télen, se jövőre. Se a mi életünkben. – Igen, gondoltam rá. – Piper nyugodtnak látszott, de az arcából minden szín kiszállt. – Sőt, azt hiszem, itt a városban mindenki gondolt rá, ha csak a tudata legmélyén is. – Akkor sződd tovább ezt a fonalat. Szeretnél egy éven, három éven, öt éven át – már amennyi kiméretett nekünk – egy véreskezű idióta diktatúrájában élni? – Micsoda kérdés! – Nos, akkor ez az a pillanat, amikor még megállíthatjuk. A szörnyeteg már nem embrió, de a gépezet, amit fel akar építeni, még kezdetleges állapotban van. Ez a legalkalmasabb időpont. – Majd hozzátette: – Ha pedig arra készül, hogy a rendőrökkel összeszedesse a polgárok fegyvereit, akkor ez az egyetlen időpont. – Tőlem mit kívánsz? – Este gyűljünk össze itt a paplakban. Ezekről a személyekről van szó – már ha valamennyien eljönnek. – És elővette zsebéből a listát, amelyet Linda Everett-tel oly gondosan összeállítottak. Piper kibontotta a papirost, és belemélyedt. – Lissa Jamieson, a kristály gömbös könyvtárosnő? – nézett fel. – Vagy Ernie Calvert? Te megbízol ebben a két emberben? – Ha a diktatúra a szárnyait bontogatja, nincs alkalmasabb újonc a könyvtárosnál! Ernie pedig? A szupermarketben történtek úgy feldühítették, hogy ha Jim Rennie-ből lángok csapnának fel, még le sem vizelné. – Színes hasonlat, bár kissé zavaros. – Az volt a szándékom, hogy Julia Shumwayt bízom meg Ernie és Lissa körültapogatásával, de most inkább én vállalom. Elvégre időmilliomos lettem! Megszólalt a csengő. - 159 -
– Ez a gyászoló anya lesz. – Piper felállt. – Félig már be lesz csicscsentve. Imádja a kávés brandyt, bár a fájdalmat aligha enyhíti. – Még nem nyilatkoztál a tanácskozásról – figyelmeztette Jackie a ház asszonyát. – Mondd meg a többi hazai termésű terroristának, hogy este kilenc és fél tíz között várom őket. Gyalog jöjjenek, és egyesével – ez a taktika már a francia ellenállásban is bevált. – Mindent köszönök – mondta Jackie. – Fölösleges. Nekem is ez a szülővárosom. Szabad javasolnom, hogy a hátsó ajtón osonj ki?
11. Rommie Burpee teherautójának hátsó részén egy halom tiszta rongy is helyet kapott. Rusty kettőt összecsomózott, és az így előállított széles pánttal eltakarta arca alsó felét – ám az orra, a torka, a tüdeje így is telítődött a döglött medve bűzével. A szemüregben, a tátott szájban és a feltárulkozó agyban már kikeltek az első kukacok. Rusty felállt, hátrált néhány lépést, majd megtántorodott. Rommie könyökön ragadta. – Ha elájul, kapja el – mondta Joe idegesen. – Lehet, hogy ez a micsoda a felnőttekre még ilyen távolságból is hatással van. – Csak a szag teszi – nyugtatta meg Rusty. – Máris jobban vagyok. De a medvétől távolabb is füstös, ólomsúlyú bűz vette körül őket, mintha az egész város hatalmas, zárt szobává változott volna. A füstön és az oszlásban lévő állati tetemeken kívül Rusty rothadó növények szagát is érezte, a mocsaras bűz pedig minden bizonnyal a Prestile egyre szárazabb medréből száll fel. Bárcsak egy kis szél volna, gondolta, de csak hébe-hóba suhant át fölöttük valami böffenésszerű fuvallat, amely csak újabb kellemetlen szagokat hozott. A nyugati láthatár fölött felhők gomolyogtak – New Hampshire-ben valószínűleg zuhog az eső –, de amint a Búrához értek, a felhők úgy váltak szét, mint egy folyó, amelyet nagy sziklatömb választ két ágra. Rustyban egyre erősödött a meggyőződés, miszerint a Búra alatt nem eshet az eső. El is határozta, hogy fel- 160 -
keres néhány meteorológiai honlapot, ha lesz néhány szabad perce. Az élete elképesztően sűrű lett, és kiveszett belőle minden rendszeresség. – Mit gondol, doki, veszettség végzett medve komával? – kérdezte Rommie. – Nem hiszem. Szerintem a gyerekek jól gondolták: öngyilkos lett. Sorban felszálltak a teherautóra, Rommie beült a kormány mögé, és lassan kaptattak a Fekete-fok út felé. A Geiger-számláló ott volt Rusty ölében, és folyamatosan ketyegett. A mutató a + 200 felé közeledett. – Itt álljon meg, Mr. Burpee! – kiáltotta Norrie. – Még mielőtt kiér az erdőből. Akármilyen lassan megyünk, jobb szeretném, ha nem vezetés közben purcanna ki! Rommie engedelmesen leparkolt az út szélén. – Ugorjatok ki, gyerekek. Innen a doki egyedül megy tovább, én meg itt maradok bébicsősznek. Maga, doki, vezessen lassan, és mihelyt a sugárzásmérő túl magas értéket mutat, azonnal álljon le. És akkor is, ha szédülni kezd. Mi majd gyalogosan követjük. – Nagyon vigyázzon, Mr. Everett – mondta Joe, Benny pedig hozzátette: – Ne izguljon, ha elájul, és eltéríti a kocsit. Ha magához tér, mi majd visszatoljuk az útra. – Kösz – mondta Rusty. – A nagyvonalúság a jellemhibád. – Tessék? – Nem érdekes. Rusty beült a kormány mögé. Az utasülésen tovább ketyegett a Geiger-számláló. Nagyon lassan hajtott kifelé az erdőből. Már látszott, ahogy a Fekete-fok út egyre meredekebben emelkedik a gyümölcsös felé. Rusty először nem érzékelt semmi rendkívülit, és néhány pillanatra csontig hatoló csalódás fogta el. Aztán a szeme belekáprázott a fényes, vörös villódzásba, és lázasan taposott a fékre. Valóban van valami odafenn. A gondozatlan almafák összevisszasága közepette valami csillog. A visszapillantóból látszott, ahogy a mögötte caplató társaság hirtelen megáll. – Rusty! – kiáltotta Rommie. – Minden oké? – Igen, látom már! Tizenötig kellett számolnia a következő villanásig. Éppen a Geigerszámlálóért nyúlt, amikor Joe benézett rá a sofőrülés ablakán. Az új pattanások stigmákként emelkedtek ki a bőréből. - 161 -
– Érez valamit? Émelyeg? Vagy szédül? – kérdezte. – Semmi bajom. Joe előremutatott. – Ott estünk össze. Az út bal oldalán lábnyomok látszottak a talajban. – Menjetek most is odáig, mind a négyen – mondta Rusty. – Hadd lássuk, most is elájultok-e. – Atyavilág! – sopánkodott Benny, aki most érte utol Joe-t. – Mi vagyok én, kísérleti malac? – Ha van kísérleti malac, akkor szerintem az Rommie. Rommie, még mindig vállalja? – Aha. Ha én elájulok, és ti nem – fordult a gyerekekhez –, idáig vonszoljatok vissza. Úgy tűnik, itt még biztonságos. Mind a négyen elindultak a lábnyomok felé, Rusty pedig éberen figyelte őket a kormány mögül. Már majdnem célba értek, amikor Rommie lassított, majd megtántorodott. Norrie és Benny az egyik oldalról támasztotta meg, Joe a másikról. Rommie azonban nem esett el, sőt néhány pillanat múlva már ki is egyenesedett. – Nem tudom, történt-e velem valami, vagy izé... csak önszuggesztió volt, de már elmúlt. Épp csak megszédültem egy kicsit. És ti, gyerekek? Mindhárman a fejüket rázták. Rusty nem volt meglepve. Olyasmi ez is, mint a bárányhimlő. Enyhe betegség, amit csak egyszer lehet megkapni. – Hajtson tovább, doki – mondta Rommie. – Ok nélkül kár volna odáig felcipelni az ólomlemezeket, de azért legyen nagyon óvatos. Rusty lassan hajtott tovább. A Geiger-számláló ketyegése rohamosan gyorsult, de ő nem tapasztalt semmi rendhagyót. A magasból továbbra is tizenöt másodpercenként villant fel a fény. Utolérte Rommie-t meg a gyerekeket, majd lehagyta őket. – Semmit se ér... – kezdte, és ekkor megtörtént. Igazából nem szédülés volt, inkább valami idegenszerű, különös megvilágosodás. Mintha a feje teleszkóp volna, és ő akármilyen távolságra ellátna, kristályos tisztán. Ha akarná, megpillanthatná a bátyját, amint reggel San Diego felé ingázik. Valahonnan, egy szomszédos világból Benny kiáltott: – Riadó, Rusty doktor bajban van! - 162 -
De Rusty nem volt bajban. Most is kitűnően, sőt isteni tisztán látta a földutat, minden kövével, minden csillámával. Csak azért húzódott félre, hogy kikerülje az embert, aki egyszer csak ott termett. Csontsovány fickó volt, és groteszk, komikusan elgörbült, kályhacsőszerű pirosfehér-kék kalapot viselt. Pólójára az volt írva: OTTHONOM, ALABAMA, JÁTSZD A HALOTT BANDA SZÁMÁT! Nem ember ez, hanem egy halloweeni maskara. Ó, hát persze! Mi más is lehetne, amikor két zöld kerti lapát a keze, zsákvászonból a feje, és a szeme helyére fehér fonalból varrtak keresztet? – Doki! Doki! – Ez Rommie hangja volt. A halloweeni maskara lángba borult. A következő másodpercben már ott sem volt. Nem látszott más, mint a meredeken emelkedő út meg a tizenöt másodpercenként felvillanó bíborlilás fény, amely mintha azt susogta volna: Gyere csak, gyere, gyere!
12. Rommie felrántotta a sofőrülés felőli ajtót. – Doki... Rusty... Hogy érzi magát? – Remekül. Jött, és már el is múlt. Gondolom, magával is így történt. Mondja csak: látott valamit? – Azt nem, de úgy tűnt, mintha tűz szagát érezném. De biztosan ez a füstszagú levegő okozta. – Én csupa égő tököt láttam egy máglyán – mondta Joe. – De ezt már elmondtam magának. – Tudom. – Rusty akkor még nem tulajdonított a dolognak kellő jelentőséget, holott a saját lányától korábban ugyanezt hallotta. Most bezzeg másként értékelte a látomásokat. – Én sikoltást hallottam – mondta Benny –, de a többire nem emlékszem. – Én is hallottam – csatlakozott Norrie. – Nappal volt, mégis sötét. És akkor valaki sikítozott. És úgy rémlik, korom hullott az arcomba. – Talán jobb lenne visszafordulni, doki – vélte Rommie. - 163 -
– Ki van csukva – mondta Rusty. – Amíg akár halvány esély is van rá, hogy kimenekíthetem innen a gyerekeimet – meg a többi gyereket. – Fogadjunk, hogy sok felnőtt is örömest csatlakozna – jegyezte meg Benny, mire Joe az oldalába könyökölt. Rusty a Geiger-számlálóra nézett. A tű + 200-on állt. – Maradjatok itt – mondta. – De mi lesz, ha a sugárzás tovább erősödik, és maga elveszti az eszméletét? – kérdezte Joe. – Akkor velünk mi lesz, doki? – Ha még közel vagyok, húzzatok vissza – mondta Rusty némi megfontolás után. – De te ne, Norrie. Csak a fiúk. – Én miért nem? – tudakolta a kislány. – Mert egy szép napon talán majd gyerekeket szeretnél. Olyanokat, akiknek csak két szemük van, és a végtagjaik a megfelelő helyen illeszkednek a törzshöz. – Értem. Rendben van – bólintott Norrie. – Nektek, fiúknak nem árt egy rövid ideig tartó sugárzás. De csak ha nagyon rövid időre vagytok kitéve. Ha az emelkedő felén túl vagy már a gyümölcsösben esnék össze, hagyjatok ott. – Ez barbárság, doki. – Nem úgy értem, hogy végleg – nyugtatta meg Rusty. – Ugye maradt még ólomtekercse az áruházban? – Hogyne. Azt is el kellett volna hoznunk. – Ez igaz, de az ember nem gondolhat mindenre. Legrosszabb esetben menjen vissza az ólomtekercsekért, ragasszon darabkákat a járműve ablakába, és kanalazzon össze. Ej, hát még az is előfordulhat, hogy már talpon vagyok, és baktatok a város felé. – Aha. Vagy pedig még eszméletlenül hever a helyszínen, kitéve a halálos dózisnak. – Nézze, Rommie, könnyen lehet, hogy mindez sok hűhó semmiért. Véleményem szerint a szédülés, sőt az eszméletvesztés se más, mint a többi tünet, amelyet a Búra kiváltott. Először megsínyli az ember, utána immunis lesz rá. – Erre azért ne tegye fel az életét. – Ezen az úton előbb-utóbb csak fogadásokat köthetünk. – Akkor sok szerencsét! – mondta Joe, és bedugta öklét az ablakon.
- 164 -
Rusty játékosan viszonozta a mozdulatot, majd Norrie-val és Bennyvel is összecsattantotta az öklét. A végén Rommie is bekapcsolódott. – Ami jó a kölyköknek, az nekem se árthat.
13. Húsz méterre attól a ponttól, ahol Rusty a kályhacső kalapos maskarát vélte látni, a Geiger-számláló percegése elektrosztatikus bömböléssé erősödött. A mutató a vörös zóna legszélén, + 400-on állt. Rusty leparkolt az út szélén, és előrángatta a felszerelést, amelyet legszívesebben el sem hozott volna. – Utolsó figyelmeztetés! – nézett vissza a többiekre. – Különösen Mr. Benny Drake címére. Aki röhögni merészel, már pucolhat is haza. – Nem fogok röhögni – tiltakozott élesen Benny, de egykettőre valamennyiükből kibuggyant a nevetés, Rustyt is beleértve. Kibújt a farmerjából, és futballhoz való gyakorlónadrágot húzott fel. Oda, ahová a combot és a tomport védő töméseket kellett volna helyezni, előre darabolt ólmot rakott. Majd a labdafogó játékos sípcsontvédőjét felöltve további ólomdarabokat görbített fölé. Következett a pajzsmirigyét védő ólomgallér és a heréit óvó ólomkötény; az utóbbi volt a készletből a legnagyobb, leért egészen a narancssárga sípcsontvédőig. Megfordult a fejében, hogy a hátára is kötényt akaszt (a nevetséges látvány még mindig jobb, mint tüdőrákban meghalni), de aztán ezt elvetette: máris százhatvan kilót nyomott. És a sugárzás nem szokott elhajolni. Ha a forrásával szemben áll, talán nem lesz baj. No igen. Talán. Eleddig Rommie és a gyerekek sikeresen fegyelmezték magukat, és csak diszkrét kuncogást meg némi fojtott vihogást hallattak. Amikor azonban Rusty egy XL méretű, két ólomdarabbal díszített fürdősapkát húzott a fejére, megingott a társaság önuralma, és amikor már a könyékig érő kesztyűt és a védőszemüveget is használatba vette, szabadon tört utat a kacagás. Benny kinyújtott karral járt körbe, mint Frankenstein szörnyszülöttje. - 165 -
– Életre keltem, gazdám! – harsogta. – Élek! Rommie az út szélére támolygott, és egy kőre roskadva hahotázott. Joe és Norrie az út közepén zuhant el, fetrengve, mint porban fürdő csirkék. – Kotródjon haza az egész banda! – mondta Rusty, de még akkor is mosolygott, amikor – nem minden nehézség nélkül – visszamászott a teherautóba. Útvonala végén világítótoronyként villódzott a bíborvörös fény.
14. Henry Morrison megelégelte az új rendőrök üvöltözését, amely az öltözők két félidő közti hangulatára emlékeztetett. Minden rossz vágányra siklott, gondolta. Ezt már akkor is gyanította, amikor még be sem állított Thibodeau, a Rennie tanácsos testőrévé előléptetett gengszter, aki írásos parancsot hozott: haladéktalanul ki kell rúgni Jackie Wettingtont, aki rendőrnek is elsőrangú volt, de nőnek még jobb. Henry ezt úgy tekintette, mint első lépést az idősebb rendőrök eltávolításának átfogó mozgalmában; Rennie nyilván Duke Perkins híveit látta bennük. A következő ő maga lesz. Freddy Denton és Rupert Libby valószínűleg maradhat; az utóbbi közepes méretű, az előbbi mesterfokozatú seggfej volt. Linda Everettnek mennie kell, és alighanem Stacey Moggin-nak is. Ettől kezdve a Chester's Mill-i rendőrség a húgyagyú Lauren Conree-től eltekintve ismét exkluzív férfiklub lesz. Hirtelen elhatározással otthagyta a rendőrség épületét, és lassan gurult lefelé a majdnem színüres Fő utcán, amely a westernekben látott kísértetvárosok légkörét idézte. Sam Verdreaux, a Piás a Globe védőteteje alatt ült, és a térde közé szorított üvegben valószínűleg nem Pepsi-Cola volt, de Henry nem állt meg. Vedeljen csak a vén szeszkazán. Johnny és Carrie Carver éppen a Benzin és Vegyesbolt kirakatait deszkázták be. Mindkettőn rajta volt a kék karszalag, amely mindinkább elburjánzott a városban. Henry libabőrös lett a látványtól. Bánta már, hogy tavaly nem fogadta el az oronói rendőrség ajánlatát egy megüresedett hely betöltésére. Karrier szempontjából nem lett vol- 166 -
na előrelépés, és tudta, milyen kibírhatatlanok a beivott vagy betépett egyetemisták, de a fizetés jobb lett volna, és Frieda szerint az oronói tanintézetek az élvonalhoz tartoznak. Végül azonban Duke beszélte rá a maradásra: megígérte, hogy a következő városi gyűlésen évi ötezer dolláros emelést fog neki kibrusztolni, és bizalmasan azt is elárulta, hogy ki fogja rúgni Peter Randolphot, amennyiben az nem hajlandó önként felmondani. – Előlépnél főnökhelyettesnek, és az is évi plusz tízezer – biztatta Duke. – És ha majd nyugdíjba megyek, főnök is lehetsz, ha kedved van hozzá. A másik lehetőség persze az, hogy összehányt ruhás egyetemistákat fuvarozol haza a kollégiumba. Gondold csak át. Henrynek tetszett az ajánlat, és tetszett (mondjuk úgy, hogy nagyjából) Friedának is, a gyerekek pedig, akik viszolyogtak a költözködéstől, fellélegeztek. Csakhogy azóta Duke már a másvilágon volt, Chester's Millt foglyul ejtette a Búra, a rendőrség pedig darázsfészekké züllött. Amikor befordult a Prestile utcába, meglátta Ifit, aki a McCainék házát körülvevő sárga rendőrségi szalagkordon mögött állt. Pizsamanadrág és papucs volt rajta – egyéb semmi. Feltűnően dülöngélt, és Henry első benyomása az volt, hogy mennyire hasonlítanak egymásra Piás Sammel. Másodjára azonban már a rendőrség jutott eszébe. Lehet, hogy ő már nem sokáig mondhatja magát kebelbelinek, de egyelőre rendőr volt, márpedig Duke Perkins egyik alapszabálya így hangzott: Soha ne lássam meg egyetlen Chester’s Mill-i rendőr nevét sem a Demokrata törvényszéki rovatában. És Ifi – akár tetszett ez Henrynek, akár nem – rendőr volt. A járdaszegélyhez tolatott a hármas egység kocsijával, és odalépett az előre-hátra himbálózó fiatalemberhez. – Helló, Ifi, hadd vigyelek vissza a rendőrségre! Ott majd töltünk beléd egy kis kávét, és... – kijózanítunk. Ezt akarta mondani, ám ekkor figyelt fel rá, hogy a fiú pizsamanadrágja csurom nedves. Ifi összepisálta magát. Henry nem csak utálkozást érzett, de meg is ijedt – Duke forogna a sírjában, ha ezt valaki észrevenné. Vállon ragadta Ifit, és így szólt: – Menjünk, fiú. Ne mutogasd magad ebben az állapotban. – A barátlányaim vótak – motyogta Ifi, anélkül, hogy megfordult volna, és tovább himbálta magát. Az arcára – amennyire Henry láthatta - 167 -
– álmodozó révület ült ki. – Ki kelletett nyiffantani őket, hogy beléjük mászódjam. Francia módira. – Nevetett, majd köpni próbált, de nem sikerült. Álláról vastag, fehér nyálfonal lógott, és lengett, mint az inga. – Ebből elég. Hazaviszlek. Ifi ezúttal megfordult, és Henry láthatta, hogy nem részeg. A bal szeme vörösben forgott, a szembogara hatalmasra tágult. Szájának bal fele lefittyedt, úgy, hogy látszottak a fogai. Dermedt, eltorzult arcáról Henrynek a Mr. Sardonicus című horrorfilm jutott eszébe, amely gyerekkorában halálra rémítette. Ifinek nem rendőrségi kávézásra volt szüksége, és nem is arra, hogy otthon kialudja magát. Ifinek kórházba kellett mennie. – Gyere, fiam – mondta Henry. – Induljunk szépen. Ifi először elég készségesnek tűnt. Henry a kocsihoz akarta kísérni, de a fiú útközben egyszer csak megtorpant. – Efforma szagjuk volt, eléggé fincsi – mondta. – Mennyünk, menynyünk, mingyár lesz hó. – Hát persze, igazad van. – Henry arra készült, hogy Ifivel megkerülteti a cirkálót, és betaszigálja az utasülésre, de a művelet nehézkesnek ígérkezett. Jó lesz a hátsó ülés is, bár a rendőrségi cirkálók hátsó ülései többnyire elég büdösek. Ifi a vállán át visszanézett a McCain-házra, és félig megbénult arcán vágyakozás látszott. – Lánybarátok! – kiáltotta. – Kinyújtóztatni tessék. Semmi sodder, franciásan! Mindet megfranciázni, bazkikám! – Kiöltötte a nyelvét, és az ajkát csapkodta vele. Nagyjából efféle zajt kelt a Kengyelfutó gyalogkakukk is, mielőtt porfelhőbe burkolva eltalpal a Prérifarkas elől. Aztán nagyot nevetett, és visszaindult a ház felé. – Azt már nem, Ifikém! – Henry megragadta a pizsamanadrág övszalagját. – Most be kell... Ifi meglepő gyorsasággal pördült egyet. Most nem nevetett: arca vadállati düh és gyűlölet rángatózó macskabölcsője volt. Öklével hadonászva rohant neki Henrynek; a nyelvét kiöltötte, és fogcsattogtatva harapdálta. És közben egyfolytában hablatyolt valamilyen különös nyelven, amelyben nem voltak magánhangzók. Henry azt tette, ami épp eszébe jutott: félreugrott. Ifi elrohant mellette, és öklével a cirkáló tetején lévő lámpákat kezdte csapkodni; az egyiket be is törte, felsebezve ujjait. Immár többen is előjöttek házukból, és megütődve nézték a jelenetet. - 168 -
– Mmm nn! – őrjöngött a fiú. – Prc! Prc! Mnn! Mnn! Fél lába lecsúszott a járdáról, bele a csatornába; megingott, de nem vesztette el egyensúlyát. Álláról már nemcsak nyál csöpögött, hanem vér is, és a két keze is csuromvér volt. – Feldühített az a cafka! – visította. – Beléje rúgtam, nekem ne pofázzon, mire bepörgött! Be is rosált! Én... – Elhallgatott, mintha át akarná gondolni a helyzetet. Végül kinyögte: – Segítség! – Aztán pukkantott a szájával – olyan hangosan, mintha pisztolylövés dörrent volna el a mozdulatlan levegőben –, és a parkoló rendőrautó meg a járda közti résbe zuhant. Henry elvitte a kórházba; útközben a villogót meg a szirénát is használta. De Ifi utolsó, már-már értelmesnek tetsző mondatain nem volt hajlandó gondolkodni. Még csak az kellene! Van neki baja elég.
15. Rusty lassan hajtott felfelé a Fekete-fokon. Gyakran pillantott a Geiger-számlálóra, amely most úgy zúgott, mint egy állomások közt tévelygő rádió. A tű a + 400-tól a + lK-ig szökött fel. Rusty lefogadta volna, hogy mire a csúcsra ér, a tű eljut egészen az utolsó, + 4K pontig. Tudta, hogy ez rosszat jelent – „sugárzásbiztos" öltözéke elvégre csak házilagosan barkácsolt –, de azért csak ment tovább, azzal nyugtatva magát, hogy a sugárzás nem halmozódik; ha elég gyorsan hajt, nem érheti halálos adag. Lehet, hogy átmenetileg hull majd a hajam, de halálos dózist nem kaphatok. Gondold azt, hogy gólt szerzel: futsz, lősz, futsz tovább. Bekapcsolta a rádiót, de beletrafált a WCIK-en a Mighty Clouds of Joyba, és rögtön leállította. Izzadság csöpögött a szemébe; gyorsan kipislogta. Hiába bömbölt a klímaberendezés, a teherautóban pokoli volt a hőség. A visszapillantóban látta, hogy felfedezőtársai szoros csoportba tömörültek. Nagyon kicsinek látszottak. A Geiger-számláló zúgása hirtelen abbamaradt. Rusty odapillantott. A tű visszaesett nullára. - 169 -
Rusty kis híján leállt, de aztán eszébe jutott, hogy Rommie meg a gyerekek azt hinnék: bajban van. Meg aztán valószínűleg csak az elem merült ki. De amikor újra odanézett, felfedezte, hogy a POWER-lámpa változatlanul világít. A domb tetején hosszú, vörös fészerféle állt; az út éppen az épület előtt végződött megfordulási területben. Ott állt egy öreg teherautó s egy még öregebb traktor is; az utóbbi egyetlen kerékre támaszkodott. A fészer viszont elég jó állapotban volt, csupán néhány ablaka tört be. Mögötte elhagyott tanyaház állt, részben beomlott tetővel; alighanem a hó rogyasztotta össze. A fészer egyik vége nyitva állt, és Rusty még a csukott ablakok és a maximális erőre beállított légkondicionálás ellenére is érezte a régóta tárolt alma erjedt szagát. A házhoz vezető lépcső aljánál állt meg. A lépcsőt lánc zárta el, amelyről tábla lógott: IDEGENEKNEK TILOS A BEMENET! A tábla régi volt, rozsdás, és nyilvánvalóan hatástalan. A veranda, ahol nyári estéken bizonyára összeült a McCoy család, élvezve a friss szellőt meg a szép kilátást, tele volt dobálva sörösdobozokkal. Jobbra egész Chester's Mill kitárult az ember előtt, bal felé New Hampshire-ig is el lehetett látni. Valaki festékszóróval a valaha piros, mára csak kopottas rózsaszín falra pingálta: A VADMACSKÁK A KIRÁLY! Az ajtón, más színű festékkel, ez volt olvasható: ORGIATANYA. Rusty úgy sejtette: ezt valamilyen szexuálisan kiéhezett tini vágyálma sugallta. Persze az is lehet, hogy egy heavy metál bandát hívnak így. Megkocogtatta a Geiger-számlálót, mire a tű megrezzent, és a készülék cuppantott néhányat. Úgy tűnt, kifogástalanul működik, csak most nem érzékel komolyabb sugárzást. Kiszállt a teherautóból, és rövid belső tusa után nagyrészt ledobta magáról a barkácsolt felszerelést; csak a kötényt, a kesztyűt és a védőszemüveget tartotta meg. Aztán hosszában elsétált a fészer előtt, maga elé tartva a Geiger-számláló érzékelőjét. Megfogadta: mihelyt a tű megugrik, visszamegy „kísérete" tagjaiért. Ám amikor eltávolodott a fészertől, és a villogás nem volt messzebb negyven méternél, a tű meg sem moccant. Ez képtelenségnek tűnt, ha ugyan a villogás valóban összefügg a sugárzással. Rustyban csak egyetlen lehetőség rémlett fel: a generátor merő önvédelemből sugárzási zónát hozott létre, hogy elriassza a hozzá hasonló behatolókat. Emiatt - 170 -
érezhette úgy, mintha kívül állna önmagán, és ugyanez vonatkozhat a gyerekek eszméletvesztésére is. Ugyanúgy védekezik a generátor, mint tüskéivel a sündisznó vagy bűzével a görény. Nem valószínűbb-e, hogy a műszer hibásan működik? Lehet, hogy épp ebben a pillanatban ront rád egy halálos adag gammasugárzás. A rohadt ketyere még a hidegháborús időkből öröklődött ránk. De a gyümölcsöshöz közeledve egyszer csak egy mókust pillantott meg: átcikázott a füvön, és máris az egyik fán termett. Az egyik, a gyümölcs súlya alatt lecsüngő ágon megállapodott, fénylő szemmel megbámulta a kétlábú behatolót, busa farka szétterült. Rusty megállapította, hogy a kis jószág él és virul. Máshol sem látott, sem a fűben, sem a fák közti aljnövényzetben, állati tetemeket. Itt nem került sor öngyilkosságokra, és a sugárzás sem szedett áldozatokat. Már a fény közvetlen közelébe ért. A szabályos időrendben egymást követő villanások úgy elvakították, hogy újra meg újra behunyta előlük a szemét. Jobb felől mintha az egész világ a lába előtt hevert volna. Látta úgy négy mérföld távolságból a játék falunak tűnő precíz városképet, az utcák hálózatával, a Kongó-templom tornyával, a gyér forgalommal. Látta a Catherine Russell Kórház alacsony téglaépületét és nyugat felé, a messzeségben, a rakéták becsapódását jelző fekete maszatot. Fölötte a halványkék ég már-már normálisnak tűnt volna, ha színe a látóhatár szélén nem vált át beteges, mérgezett sárgába. A színváltozást alighanem a szennyezett környezet okozta – mint ahogy a csillagok is emiatt lettek rózsaszínűek –, de úgy vélte, a nagyja nem baljóslatú, csak a Búra láthatatlan felszínén megtapadó őszi hímpor. Rusty folytatta útját. Tudta: minél tovább tartózkodik idefenn, társai számára láthatatlanul, azok annál nyugtalanabbak lesznek. Mielőtt megközelítette volna a fény forrását, először elhagyta a gyümölcsöst, és a lejtő szélére lépett. Innen már láthatta a többieket, ha csak porszemnyi méretben is. Letette a Geiger-számlálót, és a feje fölött lassan lengette ide-oda a karját, hogy mutassa: minden rendben. Társai viszszaintegettek. – Idáig megvolnánk – mondta. Keze a súlyos kesztyűben síkos volt az izzadságtól. – Lássuk a lényeget.
- 171 -
16. A Keleti utcai általánosban eljött a tízórai szünet ideje. Judy és Janelle Everett az udvar egyik szélén üldögélt barátnőjükkel, Deanna Carverrel. Deanna hatéves volt, így éppen beilleszkedett a két J betűs közti idősávba. Pólója bal ujján aprócska kék karszalagot viselt. Ragaszkodott hozzá, hogy Carrie indulás előtt a karjára kösse, hogy hasonuljon szüleihez. – Mire jó ez? – kérdezte Janelle. – Azt jelenti, hogy szeretem a rendőrséget – mondta Deanna, lekváros piskótatekercset majszolva. – Nekem is kell ilyen, csak az enyém sárga legyen – jelentette ki Judy. Óvatosan ejtette a szót, mert kisebb korában szágának mondta, és Jannie kinevette érte. – Csak a kék az igazi, más szín nem lehet – közölte Deanna. – Finom ez a süti. Bárcsak egymillióm lenne belőle. – Akkor olyan dagadt lennél, hogy szétpukkadnál – vélte Janelle. Ezen jót kuncogtak, majd elcsendesedve figyelték a nagyobbakat; a két J házi készítésű mogyoróvajas kétszersültet majszolt. Néhány kislány ugróiskolázott, a fiúk a mászókát vették birtokba. Miss Goldstone a Pruitt ikreket lökte a páros hintán, Mrs. Vanedestine kickballmeccset szervezett. Janelle úgy érezte, minden a rendes kerékvágásban halad, de közben még sincs így. Senki sem kiabált, aki felhorzsolta a lábát, nem óbégatott. Mindy és Mandy Pruitt nem nyaggatta Miss Goldstone-t, hogy dicsérje meg egyforma frizurájukat. Mintha mind, a felnőtteket is beleértve, csak tettették volna, hogy tízórai szünet van. És mind – beleértve őt, Janelle-t is – lopva unos-untalan az égre pislogtak, amely másképp volt kék, mint ahogy az elvárható lett volna. De ez még nem volt minden. A legrosszabb – mármint a rohamok óta – az a fojtogató bizonyosság volt, hogy valami nagyon rossz van készülőben. – Úgy volt, hogy halloweenre Kis Hableány leszek – mondta Deanna –, de most már nem, most már semmi se leszek. Nem akarok kimenni a házból. Félek a halloweentól. – Talán rosszat álmodtál? – tudakolta Janelle. - 172 -
– Igen – felelte Deanna, majd odakínálta a maradék sütit. – Kéred? Mégse vagyok olyan éhes, mint gondoltam. – Nem – mondta Janelle. A saját mogyoróvajas kétszersültjéhez sem volt gusztusa, holott ez igazán nem vallott rá. Judy pedig mindössze egy fél kétszersültet erőszakolt magába. Janelle-nek eszébe jutott az eset, amikor Audrey a garázsban sarokba szorított egy egeret. Audrey vadul csaholt, és amikor az egér menekülni próbált, rárontott. Janelle-t mélyen elbúsította a látvány, és a mamáját hívta: kergesse el a kutyát, nehogy megegye az egérkét. A mama nevetett, de azért elhessegette Audrey-t. Csakhogy most ők az egerek. Jannie fejéből már kiment a legtöbb álom, amelyet a rohamai közben látott, de ez az emlék megmaradt. Most őket szorították sarokba. – Fogom magam, és otthon maradok – ismételte meg Deanna, és bal szemében egyetlen, tökéletes formájú könnycsepp ragyogott. – Nem érdekel a halloween. Még suliba se jövök. Nem én. Senki se erőltethet. Mrs. Vanedestine otthagyta a meccset, és megszólaltatta a szünet végét jelző csengőt, de a három kislánynak nem akaródzott felállni. – De hiszen már itt a halloween – mondta Judy. – Odanézz! – A túloldalra mutatott, ahol Wheelerék verandáján már pompázott egy jókora tök. – Meg ezt is! – A posta ajtajától jobbra és balra egy-egy kartonpapírból eszkábált kísértet őrködött. – Meg ezt! Utoljára a könyvtár előtti gyepre bökött, ahová Lissa Jamieson kitömött bábut állított fel. Nyilvánvalóan jó viccnek szánta, de ami a felnőtteket mulattatja, attól a gyerekek sokszor megriadnak; és Janelle fején átcikázott, hogy amikor majd este, a sötétben az elalvással kínlódik, a könyvtár előtt álló bábu akár be is köszönhet hozzá. A figura zsákvászonból készült, szemét két, fehér fonalból varrt kereszt jelképezte. A kalaphoz hasonló fejfedőt viselt dr. Seuss meséjében a kalapos kandúr. A kezét (azt a ronda, nagyokat markoló lapátkezét, gondolta Janelle) kerti lapát pótolta, az ingére pedig rá volt írva valami. Janelle el tudta olvasni, bár az értelmét nem fogta fel. OTTHONOM, ALABAMA, JÁTSZD A HALOTT BANDA SZÁMÁT... – Na, ugye látod már? – Judy nem sírt, csak a szeme nyílt ünnepélyesen tágra; különös tudás bujkált ebben a pillantásban, túl bonyolult és sötét ahhoz, hogy szavakba öntsék. – Már meg is jött a halloween. Janelle a kezénél fogva felhúzta kishúgát. - 173 -
– Még nincs is itt – mondta, de közben attól félt: hátha mégis... Valami történni fog, valami, amiben a tűz is szerepel. És nyalánkságok helyett csak mutatványok lesznek. Gonosz, félelmes mutatványok. Menjünk be – mondta a két kisebb lánynak. – Majd énekelünk és verseket szavalunk. Úgy sokkal jobb lesz. A recept általában bevált, ma azonban ez sem segített. Még a nagy, égi dördülés előtt sem volt jó semmi. Janelle szüntelen a bábura gondolt, akinek fehér keresztből van a szeme. És elborzasztotta a rémisztő ing is: JÁTSZD A HALOTT BANDA SZÁMÁT.
17. Linda Everett nagyapja négy évvel a Búra leereszkedése előtt hunyt el, és csekély, de azért becsülendő pénzösszeget hagyott minden unokájára. Linda csekkje 17 232,04 $-ról szólt, amelynek nagy részét félretették a két kislány egyetemi tanulmányaira, ám Linda indokoltnak tartotta, hogy néhány száz dollárt Rustyra költsön. Éppen közeledett a férfi születésnapja, és Rusty már azóta vágyott egy új Apple tévés kütyüre, amióta az megjelent a piacon. Házasságkötésük óta Linda már drágább ajándékokkal is meglepte, de ekkora örömet még egyikkel sem szerzett. Rustyt valósággal lázba hozta a lehetőség, hogy filmeket tölthet le a világhálóról, amelyeket aztán megnézhet a tévéjén, ahelyett, hogy továbbra is számítógépének kicsiny monitorjához volna bilincselve. A kis biszbasz egy hét hüvelyk oldalú és háromnegyed hüvelyknyi vastag fehér plasztiknégyzet volt, és a Fekete-fokon talált tárgy Rustyt annyira emlékeztette az Apple e tévés kiegészítőjére, hogy először azt hitte, annak lehet valamilyen módosított változata, amely akár egy egész várost is rabul ejthet, és A kis hableányt vezeték nélküli mikrohullámok közvetítésével varázsolhatja át nagy felbontású televíziós képekké. A McCoy-féle gyümölcsös szélén megpillantott tárgy nem fehér volt, hanem sötétszürke, és nem a szokványos alma-logót nyomtatták rá, hanem egy különös és valamely okból nyugtalanító emblémát: - 174 -
Az embléma fölött kapucniszerű kitüremkedés látszott, akkora, mint egy kisujj ízülete, benne pedig üvegből vagy kristályból készült lencse rejtőzött. Ebből a szerkentyűből lobbant fel szabályos időközökben a bíborszínű fény. Rusty lehajolt, hogy megérintse a generátort – mármint ha valóban az volt –, mire karján, csakúgy, mint egész törzsén erős áramütés futott végig. Hátrább ugrott volna, de a lába nem engedelmeskedett; izmai mintha megbénultak volna. A Geiger-számláló egyszer még elbődült, aztán megnémult, Rusty pedig nem tudhatta, átlendült-e a tű a veszélyzónába, mivelhogy a szeme sem mozgott. A fény tölcsérszerűen szivárgott el körülötte, mint a fürdőkádból lefolyó víz, és hirtelen tisztán, élesen fogalmazódott meg benne a gondolat: Most meghalok. Micsoda hülyeség így el... Aztán a sötétségből arcok rajzolódtak ki, de emberi arc nem volt köztük, sőt Rusty később már abban sem volt biztos, hogy valóban arcok voltak-e vagy inkább gumiba ágyazott mértani idomok; csak az oldalaikon látható rombuszalakzatok emlékeztették emberi fülekre. A fejformák, ha azok voltak, úgy fordultak egymás felé, mintha vitatkoznának. Rustynak úgy rémlett, mintha nevetést is hallana vagy valamilyen izgalmat érzékelne. A Keleti utcai általános udvarát vélte látni, ahol – ha igaz – a lányai és közös barátnőjük, Deanna Carver a nagyszünetben nyalánkságokon és titkokon osztoznak. Mindez másodperceken – legföljebb öt másodpercen – belül játszódott le, hogy aztán a semmibe oldódjon. A sokk éppoly hirtelen és éppoly nyomtalanul szállt el belőle, mint mindazokból, akik először érintették meg a Búrát; s eltűnt a sokkot kísérő látomás az elgörbült cilindert viselő báburól. Megmaradt a valóság: az, hogy ő, Rusty Everett ott térdel a fok tetején, ahonnan szép kilátás nyílik a városra, és közben majd megfő a magára aggatott ólomsúlyok alatt. - 175 -
Tovább kísértette azonban a gumiarcúak látványa, amint röhincsélve hajolnak össze valamilyen trágárul gyermeki cinkosságban. A lentiek figyelnek. Integess nekik. Jelezd, hogy semmi bajod. Feje fölé emelte mindkét kezét – milyen simán mozogtak már! –, és lassan lengette ide-oda, mintha a szíve nem kalapálna ijedt nyusziként a mellében, s mellén nem csorogna végig sajátos szagú patakokban az izzadság. Lentről, az útról Rommie és a gyerekek visszaintegettek. Rusty mélyeket lélegzett, hogy megnyugodjon, majd a szivacsos füvön gubbasztó lapos szürke négyzet felé irányította a Geiger-számláló érzékelő csövét. A tű a + 5-ös jelzés alatt imbolygott. Háttérdózis volt, semmi több. Rusty nagyjából biztos volt benne, hogy ez a lapos, négyszögletű tárgy a forrása minden bajuknak. Általa tartják őket fogságban valamilyen lények – nem emberek, hanem lények –, és ráadásul még megfigyelésre is használják. Mindez pedig módfölött szórakoztatja őket. Röhögnek a nyavalyások. A saját fülével hallotta. Rusty kibújt a kötényből, és a dobozból előtüremkedő lencsére dobta, majd hátrált néhány lépést. Néhány másodpercig nem történt semmi. Aztán a kötény tüzet fogott. Csípős, utálatos bűz támadt. Rusty nézte, ahogy a fényes felület hólyagokat és buborékokat vet, majd feltörnek belőle a lángok, és a kötény, amely tulajdonképpen csak plasztikborítású ólomlemez volt, egyszerűen szétesett. Részei kis ideig még felismerhetők voltak, a legnagyobb darab a doboz tetején hevert, aztán mind elhamvadt. Nem maradt más, csak valamennyi szanaszét kóválygó hamu no meg a bűz. Amúgy – csiribí-csiribá – eltűnt minden. Létezett, amit láttam? – töprengett Rusty, majd hangosan is kimondta, mintha az egész világhoz intézné a kérdést. Érezte a megsült plasztik szagát, s megcsapta orrát egy nehezebb szag is, bizonyára az olvadt ólomé. Micsoda eszelős képtelenség mindez... De a kötény valóban semmivé lett. Létezett-e hát, amit láttam? Válaszként a doboz tetejéből kimeredő bütyöknyi csuklyából felvillant a bíborvörös fény. Lehetséges, hogy ezek a lüktető impulzusok tartják életben a Búrát, valahogy úgy, ahogy a számítógép billentyűzetének megérintése is életre kelti a monitort? Lehetséges-e, hogy a gumiarcúak - 176 -
a villanások fényénél tanulmányozhatják a várost? Igaz-e mindkét feltételezés? Vagy egyik sem? Jobbnak látta, ha többé nem közeledik a lapos négyszöghöz. A legokosabb, ha nyomban visszaszalad a teherautóhoz (ólomkötény nélkül már szaladni is tudna!), és aztán elporzik innen; csak annyi időre lassítana, amíg felveszi alant várakozó társait. Ám a jó szándék kevés volt. Rusty újra elindult a doboz felé, és odaérve térdre roskadt, bár viszolygott a gondolattól, hogy a mozdulat túlontúl emlékeztet az imádkozásra. Levette fél kesztyűjét, hogy megérintse a talajt a doboz körül, de máris visszarántotta kezét. A talaj forró volt; az égő kötény darabkái megpörkölték a füvet. Ezután a dobozzal magával kísérletezett, felvértezve magát a várható melegre, az újabb sokkra, bár igazából nem ettől félt a legjobban. Attól tartott, hogy újra megjelennek előtte a gumiszerű ábrák, azok a fejforma akármik, amint vihogva szövik cseleiket. Ám nem történt semmi. Nem érzett hőséget, nem támadtak látomásai. A szürke doboz tapintása hűvös volt, noha az imént a saját szemével látta, amint az ólomkötény buborékokat vet, majd lángba borul. A bíbor fény felvillant. Rusty vigyázott, nehogy a közelébe érjen. Inkább a doboz széleit ragadta meg, magában búcsút mondva feleségének és kislányainak, bocsánatukat kérve, amiért ilyen őrültséget művel. Várta, hogy ő is tüzet fog és elég, majd amikor ez nem következett be, megpróbálta a dobozt felemelni. Bár a felszíne tányérnyi volt, és tányérnál nem is volt vastagabb, mégsem sikerült megmozdítania. Akár oda is forraszthatták volna egy harminc méter magas New Englandi sziklatömb tetejéhez – csakhogy nem sziklába ágyazódott, mindössze egy kis fűvel benőtt földdarabon hevert, és ahogy Rusty belevájta két kezét a talajba, az ujjai összeértek a doboz alatt, így aztán az ujjaival próbálta felemelni. Nem történt semmi: áramütés, látomás, hőség mind elmaradt. De nem is mozdult semmi. Valamilyen idegen tárgyat tapintok, gondolta. Egy nem e világról való szerkezetet. Lehet, hogy még a kezelőit is sikerült meglesnem. A gondolat amúgy szellemi síkon bámulatos, sőt lenyűgöző volt, de híján minden érzelmi töltetnek, talán mert a fiatal orvost túlságosan elkápráztatta és megbabonázta a feldolgozhatatlan információ-mennyiség. Akkor most mi legyen? Hová a fenébe lépjek innen? - 177 -
Fogalma sem volt. És úgy tűnt, mégsem szikkadtak el az érzelmei, mert hirtelen nagy hullámban tört rá a kétségbeesés, és csak nagy nehezen állta meg, hogy fel ne ordítson; de nem akarta, hogy odalenn azok négyen meghallják, és azt higgyék, bajban van. Mint ahogy bajban is volt, persze. És nem csak ő egyedül. Remegett-roskadozott a lába, amikor feltápászkodott. A forró, szorongató levegő olajosan telepedett a bőrére. Lassan vonszolta magát vissza a teherautóhoz, a gyümölcsük súlya alatt görnyedő fák között. Csak egyet tudott biztosan: Jim Rennie nem szerezhet tudomást a generátorról. Nem azért, mintha meg akarná semmisíteni, ellenkezőleg azért, mert alighanem őrséget állítana mellé, nehogy valaki kárt tegyen benne: hadd működjön csak zavartalanul tovább, hogy közben ő is folytathassa mesterkedéseit. Nagy Jimnek, legalábbis egyelőre, nagyon is megfelelt a jelen helyzet. Rusty éppen kinyitotta a teherautó ajtaját, amikor a Fekete-foktól valamivel északabbra hatalmas robbánás rázta meg a vidéket – mintha a jóisten sütött volna el a magasból egy gigászi erejű vadászpuskát. Rusty nagyot kiáltott megdöbbenésében, és felnézett, de rögtön el is takarta a szemét, hogy védekezzen az égen, a 90-es BÚ és Chester's Mill között kigyúló félelmetes nap elől. A Búra köreit egy újabb repülőgép sértette meg, és meg is bűnhődött érte. Csakhogy ezúttal nem holmi kis Seneca V. zuhant le. A becsapódási pontból – Rusty legalább húszezer láb magasságúra becsülte – fekete füst gomolygott. Ha a rakéták becsapódása után fekete szeplők ütöttek ki a vidék arculatán, az új nyomok már megvadultan burjánzó daganatra emlékeztettek. Rusty egyszeriben megfeledkezett a generátorról csakúgy, mint a rá váró négyfőnyi társaságról. Megfeledkezett még a saját gyerekeiről is, akikért az imént még a tűzhalált is kockáztatta. Tudatában néhány percen át csak a formátlan ámulatnak jutott hely. A Búra túloldalán törmelék és roncsok szitáltak a földre. A sugárhajtású utasgép szétzúzott orrát a lángokban álló motor követte, majd vízesésszerűen zuhantak alá a kék ülések; sokukhoz még biztonsági öv rögzítette az utasokat. Az ülések nyomában hatalmas, fénylő szárny zúdult lefelé, mint papírlap a huzatban, s ezt követte a 767-esnek látszó gép sötétzöldre festett farokrésze, amelyre világosabb zölddel valamilyen alakzatot festettek. Az alakzat formája Rustyt háromlevelű lóherére emlékeztette. - 178 -
Aztán a gép törzse elkóborolt nyílként vágódott a földnek, és lángra lobbantotta az erdőt.
18. A robbanás megrázkódtatja a várost, és az emberek kitódulnak a házakból. Egész Chester's Mill az utcán van. Ott állnak házuk előtt, a kocsifelhajtókon, a járdákon, a Fő utca úttestén. És börtönüktől északra hiába felhős az ég, védeniük kell szemüket a ragyogástól, amelyet a Fekete-fok tetején álló Rusty második napként érzékelt. Az emberek persze rájönnek, mi történt; az élesebb szeműek még a lezuhanó gép nevét is el tudják olvasni, mielőtt a törzse eltűnnék a fák között. Nincs a dologban semmi természetfölötti, volt már példa rá, méghozzá éppen ezen a héten (bár akkor a katasztrófa méretei kisebbek voltak). Chester's Mill lakóiban mégis egyfajta búskomor rémületet kelt, amely a továbbiakban mindvégig markában tartja a várost. Aki valaha halálos beteget ápolt, beszámolhat róla, hogy elkövetkezik egy pont, amikor értelmét veszti a tagadás, és a helyére lassan benyomul a belenyugvás. Chester's Mill legtöbb lakosánál ez a fordulópont október 25-ének délelőttjén állt be, amikor egymagukban vagy szomszédaikkal együtt végignézték, ahogy több mint háromszáz ember vész bele a 90-es BÚ erdőségeibe. Aznap reggel, ezen az októberi szerdán, a lakosságnak mintegy tizenöt százaléka kötötte fel a „szolidaritás" kék karszalagját; számuk estére megduplázódott. És amikor másnap majd felkel a nap, a helybeliek immár ötven százaléka visel karszalagot. A tagadást felváltja a belenyugvás; a belenyugvás pedig függőséget szül. A halálos betegek gondozói erről is mesélhetnének. A betegeknek szükségük van valakire, aki beadja nekik a gyógyszert, és édes, hideg folyadékkal öblíti le torkukon. Kell melléjük valaki, aki árnikás kenőcscsel csitítja ízületeik sajgását. És ha a sötét éjszaka órái mind hosszabbra nyúlnak, kell valaki, aki mellettük virraszt, és azt mondja: Most aludj el szépen, reggelre minden jobb lesz. Nyugodtan elalhatsz, hiszen itt vagyok. Aludj, és bízd rám a többit. - 179 -
Aludj .
19. Henry Morrison közrendőr sikeresen beszállította Ifit a kórházba; addigra a fiú már valamiféle zavaros öntudatban tapicskolt, bár továbbra is összevissza hadovált, Twitch rögtön kerekes székbe ültette, és beljebb tolta. Henry valóságos felszabadulást érzett, amikor eltűnt szeme elől. A telefonkönyvből kikereste Nagy Jim otthoni és városházi számát, de azok nem válaszoltak; vezetékes számok voltak. Az utasszállító éppen akkor robbant fel, amikor robothang tudatta, hogy Rennie-nek titkos a mobilszáma. Henry a kórházban tartózkodók járóképes hányadával együtt kirontott az épület elé, és nézte a Búra láthatatlan felszínén terpeszkedő újabb fekete nyomokat. A roncsok utója még mindig lefelé pilickázott. Nagy Jim valójában ott volt a városházi irodájában, de kikapcsolta a telefont, hogy zavartalanul dolgozhasson a beszédein: az aznap estin, melyet a zsaruknak szánt, és a másnapin, amely majd a város teljes lakosságához szól. A robbanás hallatán ő is kirohant az utcára. Első gondolata az volt, hogy Cox nukleáris bombát robbantott. Micsoda ocsmány egy gyapotszedő! Ha a bomba áttörné a Búrát, Jim Rennie minden terve dugába dőlne! Történetesen Al Timmons, a városházi portás mellett állt meg. A1 észak felé mutatott a magasba, ahol még mindig gomolygott a füst. Nagy Jim úgy érezte magát, mintha egy régi második világháborús film légi csatáját nézné. – Repülő volt – bömbölte A1 –, méghozzá mekkora! Atyavilág, lehet, hogy nem figyelmeztették? Nagy Jim óvatos megkönnyebbülést érzett, és háromszoros sebességgel kalapáló szíve némileg lelassult. Ha csupán egyszerű repülőgépről van szó, és nem valami nukleáris ketyeréről vagy szuperrakétáról... Megcsörrent a mobilja. Kirántotta zakója zsebéből. – Peter, te vagy az? – Nem, Mr. Rennie. Itt Cox ezredes beszél. - 180 -
– Mit műveltek már megint? – harsogta Rennie. – Az isten szerelmére, most miben mesterkednek? – Semmiben. – Cox hangjában nyoma sem volt a korábbi nyers fölénynek; mintha az új fejlemény őt is letaglózta volna. – Semmi közünk az eseményhez. Az történt... de tartsa egy percre a vonalat! Rennie így tett. A Fő utca tele volt tátott szájú bámészkodókkal, akik mind az eget fürkészték, és a tanácsost emberi ruhába csomagolt birkákra emlékeztették. Másnap este majd a városházába tódulnak, és bégetve kérdezik, mikor rendeződnek a dolgok. Azt bégetik majd: addig is gondoskodj rólunk! És ő hajlandó is erre. Nem mintha annyira vágyna rá, de teljesítenie kell Isten akaratát. Cox ismét megszólalt; már nemcsak kábult volt, de mintha el is fáradt volna. Más ember volt, mint aki nemrég még parancsoló hangon szólította fel Nagy Jimet lemondásra. És ez az új hangnem illik legjobban hozzád, hapsikám, gondolta Rennie. – Tájékoztatást kaptam, hogy az Air Ireland 179-es járata zuhant le, mert nekiütközött a Búrának. A gép Shannonból tartott Bostonba. Már két, egymástól független tanúnk van rá, hogy zöld lóhere volt a farkán, és az ABC egy forgatócsoportja, amely éppen Harlow-ban, a vesztegzár határa mentén filmezett, valószínűleg... Még egy másodperc türelmet... A másodpercek percekké álltak össze. Nagy Jim szíve, amely mármár visszazökkent normális ritmusába (ha ugyan a percenkénti százhúszas pulzus normálisnak mondható), ismét felpörgött, sőt egyszer alattomban ki is lengett. Rennie köhögött, és a mellét csapdosta. A szíve először mintha elcsitult volna, hogy aztán úrrá legyen rajta az aritmia. A homlokán kiütött a veríték. A fakó nappali világosság egyszer csak tükörfényes lett. – Jim... – szólalt meg A1 Timmons, és bár a tanácsos jobbján állt, hangja mintha egy távoli galaxisról érkezett volna. – Rosszul van? – Dehogy, semmi bajom. De maradjon itt, még szükségem lehet magára. Cox ismét beleszólt a készülékbe. – Valóban az Air Ireland menetrend szerinti járata volt. Most néztem bele az ABC folyamatosan ontott képeibe. Az egyik tudósítónőjük éppen egy kommentárt vett fel, és a katasztrófa pontosan a háta mögött történt. Az egészet sikerült filmre vinniük. – Bizonyára szárnyalni fog a nézettségük. - 181 -
– Nézze, Mr. Rennie, ha volt is köztünk nézeteltérés, remélem, megérteti választóival, hogy ezúttal nincs miért aggódniuk. – Csak azt árulja el, hogy kicsoda-micsoda... – A szíve ismét ugrott egyet, lélegzete szaggatott lett, majd mintha leállt volna. Ismét, még keményebben, megütögette a mellét, majd leroskadt egy padra a városházától a járdára vezető utacska mentén. A1 már nem is a katasztrófának a Búrán megtapadt nyomait, hanem elöljárója arcát fürkészte; homlokát aggodalom, sőt ijedtség barázdálta. Nagy Jimet még most, e súlyos fejlemények közepette is megörvendeztette, hogy nélkülözhetetlennek tekintik. A birkáknak is szükségük van birkapásztorra. – Rennie! A vonalban van még? – Igen, itt vagyok. – Életben volt, akárhogy rosszalkodik is a szíve. – Hogyan történhetett meg mindez? Azt hittem, maguk kiadták a figyelmeztetést. – Pontosat erről csak a fekete doboz alapján mondhatok, de van egy helytállónak látszó elképzelésem. Külön utasításban tanácsoltunk el minden polgári gépet a Búrától, de a 179-esnek ez a szokásos repülési útvonala. Valószínűleg az történt, hogy valaki nem programozta át a robotpilótát. Ilyen egyszerű. Mihelyt további részletekhez jutunk, magával is megosztom majd őket, de most az a fő, hogy elejét vegye minden esetleges pániknak. Igen ám, de bizonyos körülmények között a pánik hasznos is lehet, s a hatása éppoly üdvösnek bizonyulhat, mint az áruházi lázadásoké vagy a gyújtogatásé. – Óriási mulasztás történt, de ez nem változtat azon, hogy mindössze szokványos balesetről van szó – magyarázta Cox. – Értesse ezt meg a lakossággal. Azt fogják megérteni, amit én mondok, és azt hiszik el, amit elhitetek velük, gondolta Rennie. A szíve úgy sercegett, mint zsír a forró tűzhelyen, majd rövid normális szakasz után újból elszabadult. Rennie, anélkül, hogy válaszolt volna Coxnak, megnyomta a piros megszakító billentyűt, és visszadugta zsebébe a készüléket. – El kell, hogy vigyen a kórházba – fordult Alhez, higgadtságot erőltetve. – Nem vagyok igazán formában. Al, karján a szolidaritás pántjával, még ijedtebbnek tűnt. - 182 -
– Természetesen, Jim. Várjon csak itt, máris hozom a kocsimat. Magának nem eshet baja. A városnak szüksége van magára. Nekem mondod? – kérdezte magában Nagy Jim, miközben ült a padon, és bámulta az égen elterpeszkedő nagy fekete foltot. – Keresse meg Carter Thibodeau-t, és rendelje oda a kórházba. Azt szeretném, ha kéznél lenne. További utasításokat is adott volna, de egyszer csak úgy érezte, végképp leáll a szíve. Néhány pillanatra az örökkévalóság sötét szakadéka ásított az arcába. Levegő után kapott, és a mellét ütögette. A szíve ismét száguldani kezdett. Most ne hagyj cserben, gondolta. Még rengeteg a dolgom. Ne merj az utamba állni, hülye gyapotszedő.
20. – Mi történt? – kérdezte magas gyerekhangján Norrie, de aztán meg is válaszolta a kérdést. – Ugye egy repülőgép volt? Repülőgép, tele emberekkel. – Sírva fakadt. A fiúk uralkodni próbáltak magukon, de hiába. Maga Rommie is szerette volna elsírni magát. – Aha. Szerintem is – mondta. Joe a feléjük tartó teherautót figyelte, amely a Fok legalján úgy gyorsult fel, mintha Rusty már alig várná, hogy odaérjen. Amikor kiugrott a kocsiból, Joe rögtön látta, miért siet ennyire: az ólomköténynek nyoma veszett. Mielőtt Rusty megszólalhatott volna, csengett a mobilja. Gyorsan megnézte a számot. Azt hitte, Ginny keresi, de az új fiú, Thurston Marshall jelentkezett. – Halló, mi történt? Ha a repülőgépről van szó, láttam a... – Homlokát ráncolva hallgatta a hívót, majd bólintott. – Rendben, máris indulok. Mondja meg Ginnynek vagy Twitchnek, hogy adjanak be neki intravénásán két milligramm Valiumot. Vagy nem is, inkább hármat. És figyelmeztessék, hogy őrizze meg a nyugalmát. Ez ugyan idegen a természetétől, de legalább kísérelje meg. A fia pedig kapjon öt milligrammot. – Aztán becsukta a mobilt, és a többiekhez fordult. – Mindkét Rennie a kórházban van. Az idősebbnek aritmiásan ver a szíve, ami máskor is - 183 -
előfordult. Két év óta kellene neki pacemaker. Az ifjabb tünetei Thurston szerint agyi gliómára utalnak, de remélem, téved. Norrie felnézett Rustyra, s közben átölelte Benny Drake-et, aki vadul törülgette a szemét. Amikor Joe is csatlakozott hozzájuk, a kislány őt is átkarolta. – Ugye ez agydaganatot jelent? – kérdezte. – Akkor nagy baj van. – Ha egy Ifi-korú fiatalt ér, mindig nagy a baj. – Mit tapasztalt odafenn? – kérdezte Rommie. – És mi történt a kötényével? – érdeklődött Benny. – Megtaláltam, amire Joe számított. – A generátort? – kérdezte Rommie. – Ez biztos, dokikám? – Biztos. Bár soha ilyet még nem láttam. Mint ahogy más ember sem. Joe hangja suttogásnak tűnt. – Mert egy másik égitestről jött. Tudtam. Rusty kemény pillantást vetett a fiúra. – De hallgatnod kell róla. Mind az ötünknek hallgatnunk kell. Ha megkérdeznek, mondjátok, hogy semmit sem találtunk. – Még a mamámnak is? – kérdezte panaszosan Joe. Rusty hajlott rá, hogy kivételt tegyen, de aztán megacélozta magát. A titokhoz már öt ember is sok. A gyerekek azonban rászolgáltak, hogy beavassák őket, Joe McClatchey pedig enélkül is mindent kitalált. – Egyelőre még neki is. – Neki nem lehet hazudni – jelentette ki a fiú. – Paranormális megérzései vannak. – Akkor mondd, hogy titoktartást fogadtál nekem, és neki is jobb így. Ha makacskodna, küldd hozzám. De most már vissza kell mennem a kórházba. Maga vezessen, Rommie. Kipurcantak az idegeim. – Nem akar... – kezdte Rommie. – Útközben majd elmondok mindent. Talán még azt is kiókumlálhatjuk, hogy ezek után mi a fenéhez kezdjünk.
21.
- 184 -
Egy órával azután, hogy az Air Ireland 767 a Búrának ütközött, Rose Twitchell szalvétába bugyolált tányérral jelent meg a Chester's Mill-i rendőrségen. Az irányító pultnál ismét Stacey Moggin ült. Rose fáradtnak és szórakozottnak látta. – Ez mi légyen? – kérdezte Stacey. – Ebédet hoztam a szakácsomnak. Két pirított szalonnás szendvicset. – Nem engedhetlek le, Rose. Egyáltalán senkit sem engedhetek le. Mel Searles éppen két újonnan toborzott rendőrnek tartott előadást egy óriásautós show-ról, amelyet tavasszal a portlandi művelődési központban látott. – Majd én leviszem neki, Ms. Twitchell – ajánlkozott. – Azt már nem! – közölte Rose. Mel csodálkozott, sőt kicsit meg is volt bántva. Mindig kedvelte Rose-t, s azt hitte, a rokonszenv kölcsönös. – Még leejtenéd a tányért – magyarázkodott az asszony, holott az igazság az volt, hogy nem bízott a fiúban. – Láttalak focizni, Melvin. – Ugyan, nem vagyok én olyan balfácán! – Különben is látni szeretném, hogy jól van-e. – Egyáltalán nem fogadhat látogatókat – kardoskodott Mel. – Így rendelte el Randolph kapitány, aki közvetlenül Rennie tanácsostól kapta az utasítást. – Tudod, mit, én akkor is lemegyek. Csak a sokkolóddal állíthatsz meg, akkor pedig soha többé nem sütök neked eperdzsemes ostyát, olyan középen folyóst, ahogy szereted. – A levegőbe szagolt. – Egyébként a két úriember, akit említettél, házon kívül van. Vagy nem jól látnám? Mel latolgatta, hogy érdemes-e szívózni, már csak azért is, hogy imponáljon a két regrutának, de meggondolta magát. Valóban kedvelte Rose-t, és még jobban az ostyáját, kivált ha híg a közepe. Megigazította derékszíját, és így szólt: – Okés, de magával kell mennem, és be kell néznem a szalvéta alá. Rose felemelte. Alatta volt a két szendvics, és egy, a Bazsarózsa egyik bevételi csekkjének hátuljára írott üzenet. Így szólt: Maradj erős. Hiszünk benned. Mel összegyűrte a levélkét, és megcélozta vele a szemétkosarat, de elvétette, mire az egyik újonc odaugrott, és fürgén felkapta. - 185 -
– Na gyerünk – mondta, majd kiemelte az egyik szendvics felét, és óriásit harapott belőle. – Ennyit úgyse bírna megenni. Rose nem szólt semmit, de lefelé menet nagy kedve lett volna fejbe vágni a fiút a tányérral. Már a cellák közti folyosón voltak, amikor Mel megjegyezte: – Eddig jöhet, Ms. Twitchell. A celláig majd viszem én. Rose átadta a tányért, és elkeseredve nézte, ahogy a fiú letérdel, és belöki a tányért a rácson. – Tálalva az ebéd, Tetű úr. Barbie, mintha Searles ott sem volna, Rose-t nézte. – Köszönöm. Bár ha Anson műve, nem tudom, okom lesz-e hálára. – Én készítettem – közölte az asszony. – Rémesen nézel ki, Barbie. Miért vertek össze? Szökni akartál? – Ugyan. Csak tiltakoztam a letartóztatás ellen. Nem igaz, Mel? – Ne okoskodj, vagy bemegyek, és visszaviszem a kaját. – Legalábbis megpróbálhatod – mondta Barbie. – Megvitathatjuk a kérdést. – Mel azonban nem kapott az ajánlaton, így aztán Barbie ismét Rose-hoz fordult. – Repülő volt? Mert úgy hangzott, mintha egy nagyméretű repülő volna. – Az ABC szerint az Air Ireland utasszállítója volt. Teljes utaslétszámmal. – Hadd találgassak. Bostonba vagy New Yorkba tartott, és valamelyik észkombájn nem programozta át a robotpilótát. – Nem tudom. Erről még nem esett szó. Mel odament, és megfogta az asszony karját. – Na, menjünk. Elég volt a csevejből. Tűnjön el, mielőtt bajba kerülök. – Jól vagy? – kérdezte Rose, ellenállva a rángatásnak. – Jól. És te? Kibékültél már Jackie Wettingtonnal? Mármost mit feleljen erre? Rose nem tudott róla, hogy összetűzött volna Jackie-vel. Úgy rémlett neki, mintha Barbie egy parányit megrázná a fejét, és reménykedett, hogy nem képzelődik. – Még nem – felelte. – Pedig ideje volna. Mondd meg neki, hogy ne adja a bankot. – Nagy a pofád – intette le Mel, és belemarkolt Rose karjába. – Jöjjön már, ne kényszerítsen, hogy elvonszoljam. - 186 -
– Mondd meg, hogy szerintem te nagyon rendes csaj vagy – kiáltotta utánuk Barbie. Ezúttal Rose ment elöl, és Mel lépkedett peckesen a nyomában. – Igazán ideje, hogy összejöjjetek. És kösz a szendvicset. Mondd meg neki, hogy szerintem te nagyon rendes csaj vagy. Rose biztos volt benne, hogy ez az üzenet. Úgy érezte, Mel nem fogott gyanút; mindig együgyű fickó volt, és a Búra alatti lét aligha gyújtott világosságot a fejében. Barbie minden bizonnyal ezért merte vállalni a kockázatot. Az asszony elhatározta, hogy a lehető leggyorsabban megkeresi Jackie-t, és továbbítja az üzenetet: Barbie szerint megbízható vagyok. Azt mondja, nyugodtan elmondhatsz nekem mindent. Amikor felértek a készenléti helyiségbe, köszönetét mondott Melnek. – Nagyon szép volt tőled, hogy leengedtél. Mel körülnézett, s megkönnyebbülve tapasztalta, hogy nála tekintélyesebb személy nincs a közelben. – Igazán csekélység volt, de azért ne képzelje, hogy vacsorát is hozhat neki, mert az alma. – Némi gondolkodás után filozofikusan tette hozzá: – Bár egy-két jobb falatot azért megérdemel, mert jövő héten ilyenkor már csak a csontjait zörgetheti. Ezt majd még meglátjuk, gondolta Rose.
22. Andy Sanders meg a Séf a WCIK raktárháza előtt üldögélt, és speedet szívott. Közvetlenül előttük, a rádió épületét körülvevő mezőn földhányás domborodott, rajta ládakeretből eszkábált kereszttel. A dombocska alatt nyugodott Samantha Bushey, Bratz-bábuk kínzója, nemi erőszak áldozata, Kicsi Walter mamája. A Séf azt mondta, később majd elemel egy igazi keresztet a Chester-tó melletti temetőből. Már ha lesz rá idő, ami korántsem biztos. Felemelte a garázsajtó távirányítóját, mintegy nyomatékül. Andy sajnálta Sammyt, mint ahogy Claudette-et és Dodee-t is sajnálta, de ez már steril gyász volt, amelyet végképp elsüllyesztett a saját búrájában: mindenki láthatta, hogy ott van, de e személyes búra alá senki - 187 -
sem hatolhatott be, és Andy szerint ez nagyon is rendjén való volt. Megpróbálta elmagyarázni a dolgot a Séfnek, de a mese sűrűjében maga is megrekedt, hiszen fölöttébb bonyolult jelenségről volt szó. A Séf mindazonáltal megértőn bólogatott, majd jókora vízipipát nyomott Andy kezébe, amelybe belevésték: NEM FORGALMAZHATÓ. – Jó kis szar ez, mi? – kérdezte. – De még mennyire! Egy ideig az újjászületett drogosok két alaptételét elemezgették: milyen finom is ez az anyag, és menynyire felpörgeti őket. Ezt az eszmecserét szakította félbe az észak felől dördülő nagy robbanás. Andy szeme égett a füsttől, el is takarta, s közben kis híján elejtette a vízipipát, de a Séf megmentette. – A kurva életbe, ez egy repülő volt! – Andy megpróbált felállni, de hiába zsibogott energiától a lába, mégsem bírta el. Így aztán visszaroskadt a padra. – Tévedés, Sanders – közölte a Séf, és megszívta a pipát. Maga alá húzott lábbal ült, és Andyt egy békepipából füstölő indiánra emlékeztette. Kettejük között a fészer falának négy AK-47-es géppisztoly támaszkodott; a raktárban felhalmozott számos csúcsminőségű cikkhez hasonlóan Oroszországban gyártották, de Kínából hozták be őket. Volt ott öt tetézve megrakott láda is, bennük harminc darabos tölténytárakkal, valamint egy láda RGD 5-ös gránát. A Séf lefordította Andynek az utóbbi ládán található képírásjeleket: Nehogy elejtsd, Isten barma! A Séf a térdére fektette az egyik géppisztolyt, és folytatta iménti megjegyzését. – Ez nem repülő volt! – Nem-e? Hát akkor micsoda? – Isteni jel. – A Séf odapillantott a fészer falára pingált szövegekre: két (elég szabadosan kezelt) idézetre a Jelenések könyvéből, melyekben sűrűn szerepelt a 31-es szám. Északon már foszladozott a füstpamat, de alatta friss füst szállt fel az erdőkre zuhant géproncsokból. – Elcsesztem a dátumot – morogta tűnődve. – Idén korábbra esik a halloween. Talán mára, talán holnapra, esetleg holnaputánra. Andy szolgálatkészen tódított a megállapításon. – Vagy talán holnapután utánra – mondta. – Az is lehet, de azért azt hiszem, hamarabb jön el. Te, Sanders! - 188 -
– Mit kívánsz, Séf? – Vegyél magadhoz te is egy géppisztolyt. Most már te is az Úr katonája vagy, keresztény katona, és nem nyalod többé annak a hitehagyott szemétnek a seggit. Andy is átfektetett meztelen combján egy AK-t. Jólesett neki mind a súlya, mint a melege. Ellenőrizte, biztosítva van-e. Nem volt oka aggodalomra. – Áruld már el, Séf, tulajdonképpen ki az a hitehagyott szemét? A Séf feneketlen megvetéssel mérte végig, de amikor Andy a pipáért nyúlt, készségesen átengedte neki. Az anyagból bőven jutott mindkettőjüknek, s a készlet most már mindvégig kitart; kivált hogy ez a vég már nincs olyan messze. – Hát Rennie. Ő az a hitehagyott szemét. – Igaz, hogy a barátom és jó cimborám, de tényleg van, hogy kiborul tőle az ember – ismerte el Andy. – Úristen, de jó ez a szar... – Jó hát – biccentett mogorván a Séf, és visszavette a pipát. – Hoszszabb a leghosszabbnál, tisztább a legtisztábbnál, és még mi, Sanders? – Orvosság mélabú ellen! – vágta rá Andy buzgón. – Hát ez? Ez micsoda? – A Séf a Búrán látható új fekete jelekre mutatott. – Isteni üzenet. – Úgy van – bólintott megenyhülve a Séf. – Pontosan erről van szó. Mi most isteni tripen veszünk részt. Tudod-e, mi történt, amikor Isten feltörte a hetedik pecsétet? Olvastad egyáltalán a Jelenéseket? Andy homályosan még emlékezett egy keresztény nyári diáktáborra, és lelki szemei előtt életre kelt egy kép, amint az említett hetedik pecsétből angyalkák pattannak elő, mint bohócok a kis cirkuszi autóból, de ezzel nem mert előhozakodni: a Séf még káromlásnak venné. Így hát csak megrázta a fejét. – Mindjárt gondoltam – mondta a Séf. – Lehet, hogy a Megváltó Krisztusnál végighallgattál egypár prédikációt, de a prédikáció nem pótolja a tanulást, és főleg nem a látomásokat. Érted-e, mit beszélek? Andy csak annyit értett, hogy jólesnék egy újabb szippantás, de azért buzgón bólogatott. – Amikor a hetedik pecsét is felnyílt, hét angyal jelent meg kezében trombitával. És valahányszor az egyikük megfújta a magáét, pusztulás sújtott le a Földre. Nesze egy kis anyag, hogy jobban elmélyülj. - 189 -
Mióta ültek és kábították magukat idekint? Úgy tetszett, hosszú órák óta. Valóban lezuhant volna közben egy repülőgép? Andynek úgy rémlett, hogy igen, de biztos nem volt benne – túl valószínűtlennek tűnt. Talán jót tenne egy kis szundi. Másfelől mámorító gyönyörűség volt számára, hogy idekint üldögélhet a Séffel, egyszerre kábulva és művelődve. – Kis híján végeztem magammal, de Isten megmentett – vallotta meg a Séfnek. A gondolat oly fenséges volt, hogy a szeme könnybe lábadt. – Jó, jó, ez nyilvánvaló. A másik téma azonban még nem világos előtted, szóval figyelj. – Figyelek. – Amikor az első angyal megfújta a trombitát, vérrel elegy jégeső zúdult a földre. Amikor megszólalt a második angyal trombitája is, tűzzel égő nagy hegy omlott a tengerbe. Ez a vulkánok és a többi szar. – Értem! – kiáltotta el magát Andy, és óvatlanul lenyomta az ölében heverő AK-47-es ravaszát. – Jobb lesz, ha vigyázol – feddte meg a Séf. – Ha nem lett volna biztosítva, beleröpíthetted volna a ketyegőmet abba a fenyőfába. Inkább ezt a finom szart fogyaszd. – Átnyújtotta Andynek a pipát. Andy nem is emlékezett rá, hogy visszaadta volna a másiknak, de hát csak így történhetett. És egyáltalán, hány óra lehet? Úgy tűnt, jócskán benne járnak a délutánban, no de lehetséges ez? Hisz meg se éhezett ebédidőben, márpedig olyankor mindig megéhezett, az ebéd volt a legkedvesebb étkezése. – És most figyelj, Sanders, mert most jön a lényeg. A Séf emlékezetből idézett, mert amióta kiköltözött a rádióállomásra, alaposan elmélyült a Jelenések könyvében. Rögeszmésen olvasta újra meg újra, néha egészen pirkadatig. – És megszólaltatta trombitáját a harmadik angyal, és az égből hatalmas csillag esék le, égve, mint egy fáklya. – Ezt épp az előbb láttuk! A Séf bólintott. Szemét a fekete szennyeződésre meresztette, oda, ahol az Air Ireland 179-es kilehelte lelkét. – A csillag neve pedig üröm, és sok ember meghala, mivel keserűkké lőnek. Mondd meg, Sanders, te is keserű vagy? – Nem én! – biztosította Andy. - 190 -
– Úgy van. Mi lágyak és szelídek vagyunk. De mivel az égen fellángolt a keserű csillag, keserűek lesznek az emberek is. Ezt Isten adta tudtomra, Sanders, és ez nem link duma. Csak tégy engem mérlegre, és meglátod, hogy nincs bennem semmi linkség. De ők, mármint Rennie és a hantás cimborái mindettől majd meg akarnak fosztani minket. – Még csak az kéne! – süvöltötte Andy, akin hirtelen pokoli erejű, izzó paranoia lett úrrá. Hiszen akár már itt is lehetnek! Teherautók hosszú sora dübörög feléjük a Kis Dög úton, bennük mindenféle hantás cimborával! A Séf megjegyzése nyomán Andy azt is megértette, mi vezérli Rennie-t. Hát persze: szabadulni akar a bizonyítéktól. – Te, Séf! – kiáltotta, vállon ragadva új barátját. – Csendesebben, Sanders! Ez fáj! Andy lazított a szorításon. – Nagy Jim már szóba is hozta, hogy idejön a propántartályokért. Ez lesz az első lépés! – Már itt is jártak – bólintott a Séf. – Két tartályt vittek el, én meg hagytam. – Elhallgatott, majd megkocogtatta a gránátokat. – De még egyszer nem hagyom! Velem tartasz? Andy elgondolta, hány kiló drog lehet még az épületben, amelyhez támaszkodnak, és úgy válaszolt, ahogy azt a Séf elvárta. – Testvérem! – mormolta, és átölelte a másikat. A Séf izzadt és büdös volt, de Andy lelkesen ölelgette. Könnyek peregtek le az arcán, amelyet húsz év óta először nem érintett reggel borotva. Csodálatos perc volt. Mintha... mintha... Vérszövetséget kötöttek volna. – Testvérem! – sírta bele a Séf fülébe, de az ellökte magától és ünnepélyesen így szólt: – Mi csak az Úr tolmácsai vagyunk. Andy Sanders – akinek e nyüzüge prófétán kívül immár senkije sem volt ezen a világon – áment rebegett.
23. Amikor Jackie beállított hozzá, Ernie Calvert éppen a hátsó kertjében gyomlált. Jackie, akármit mondott is Pipernek, némi aggodalommal kö- 191 -
zeledett, de ez feleslegesnek bizonyult. Ernie vállon ragadta – pocakos emberke létére jó erős marka volt –, és ragyogott a szeme. – Csakhogy végre más is rájött, mire készül az a széltoló! – Aztán leengedte a kezét. – Elnézést, biztos kisasszony, ha nyomot hagytam a zubbonyán! – Semmi baj. – Veszélyes ember, őrmesternő. Ugye tudja? – Tudom. – És okos is. Úgy szervezte meg azt az áruházi lázadást, ahogy a terrorista elhelyezi a bombáját. – Efelől semmi kétségem. – De ugyanakkor ostoba is. Okos és ostoba – félelmetes kombináció. Az ilyen ráveszi az embereket, hogy kövessék, akár a poklokig is. Gondoljon csak arra a Jim Jones nevű trógerre. Emlékszik még rá? – Aki rávette a követőit, hogy mérget igyanak... Tehát elmegy a gyűlésre? – Meghiszem azt! És addig pszt a jelszó! Hacsak nem akarja, hogy beszéljek Lissa Jamiesonnal. Örömmel vállalnám. Mielőtt Jackie válaszolhatott volna, megszólalt a mobilja. A saját tulajdona volt; a másikat, melyet a rendőrség a jelvényével és a pisztolyával együtt utalt ki neki, visszaszolgáltatta. – Halló, itt Jackie. – Mihi portate vulneratos, Wettington őrmester – szólalt meg egy ismeretlen hang. Régi würzburgi egységének jelszava – hozzátok ide a sebesülteket – hallatán Jackie gondolkodás nélkül folytatta: – Hordágyon, mankón vagy ládákban – mi nyálból és rongyokból összerakjuk őket. Ki az ördög beszél? – James Cox ezredes, őrmester. Jackie eltartotta magától a készüléket. – Ernie, magamra hagyna egy percre? Calvert bólintott, és visszament a kertjébe, Jackie pedig a girbegurba sövényhez húzódott. – Miben segíthetek, ezredes úr? És biztonságos ez a vonal? – Ha ez a maguk Rennie-je belehallgathat a Búrán túlról érkező mobilhívásokba, akkor, őrmester, kutya világban élünk. – Ne nevezze az én Rennie-mnek. - 192 -
– Ezt jó hallani. – És már kiléptem a hadseregből, uram. A Hatvanhetest már a viszszapillantómban sem látom. – Nos, őrmester, ez nem egészen stimmel. Az Egyesült Államok elnökének parancsára meg lett hosszabbítva a szolgálati ideje. Isten hozta ismét a seregben. – Nem tudom, uram, hogy megköszönjem-e vagy a pokolba kívánjam. Cox nevetett, bár egyáltalán nem tűnt jókedvűnek. – Jack Reacher üdvözli. – Tőle kapta meg a számomat? – Azt is, meg az ajánlást is. Akit Reacher ajánl, az sokra képes. Azt kérdezte, miben segíthet. A válasz kettős, de mindkét része egyszerű. Először is rántsa ki Dale Barbarát a csávából, hacsak nem tartja maga is bűnösnek. – Nem, uram. Biztosan tudom, hogy ártatlan. Azazhogy tudjuk, mivelhogy többen is vagyunk. – Helyes. Nagyon helyes. – Cox hangján érződött a megkönnyebbülés. – Másodszor, próbálja letaszítani azt a nyavalyás Rennie-t a szemétdombjáról. – Ez Barbie dolga volna, ha... Tényleg biztonságos ez a vonal? – Nekem elhiheti. – Ha sikerül kihoznunk. – De ez ugye már folyamatban van? – Igen, uram. Legalábbis azt hiszem. – Nagyszerű. Hány barnaingese van Rennie-nek? – Jelenleg úgy harminc, de még mindig toboroz újakat. És itt, a Millben kék inget viselnek, de értem, mire gondol. Ne becsülje őt alá, ezredes úr. A város túlnyomó többsége a tenyeréből eszik. Ki fogjuk hozni Barbie-t, és szorítson, hogy ez sikerüljön, mert egymagamban nem sokra megyek Nagy Jimmel szemben. Az, hogy diktátorokat döntsék meg külső segítség nélkül, többszörösen meghaladja a fizetési osztályomat. És csak hogy kiegészítsem ismereteit: a Chester's Mill-i rendőrség már kipenderített. Rennie lapátra tett. – Tájékoztasson, mihelyt és amikor módja lesz rá. Szöktesse ki Barbarát, és aztán bízza rá az ellenállási műveletet. Majd meglátjuk, a végén kit tesznek lapátra. - 193 -
– Úgy tűnik, uram, mintha ide kívánkozna. Igazam van? – Teljes szívemből – vágta rá Cox habozás nélkül. – Fél nap alatt kisiklatnám annak a rohadt állatnak a szekerét. Jackie nemigen hitt ebben. A Búra alatt minden más; kívülállók ezt nem érthetik meg. Még az idő jelentése is megváltozott. Öt nappal ezelőtt minden a maga szokott medrében csordogált. És nézzék meg, mi van most! – Még valamit – mondta az ezredes. – Akármennyi dolga van, szakítson egy kis időt a tévézésre. Minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy megkeserítsük Rennie életét. Jackie elköszönt, és megszakította a beszélgetést, majd visszament Ernie-hez, aki közben tovább kertészkedett. – Van generátora? – kérdezte. – Tegnap este bedöglött – felelte Calvert savanyú humorral. – Akkor menjünk át valahová, ahol működik a tévé. A barátom szerint érdemes bekapcsolódni a hírekbe. Elindultak a Bazsarózsába. Útközben összefutottak Julia Shumwayjel, és őt is magukkal vitték.
- 194 -
FIASKÓK ÉS PRÓBÁLKOZÁSOK
- 195 -
1. A Bazsarózsa délután ötig zárva volt. Rose könnyű, főleg maradékok felhasználásával készült vacsorát akart felszolgálni. Éppen krumplisalátát állított össze, fél szemével a tévén, amikor kopogtak. Megjött Jackie Wettington, Ernie Calvert és Julia Shumway. Rose, kötényébe törölve kezét, ajtót nyitott. Julia sarkában beügetett Horace, a corgi is; hegyezte a fülét, és barátságosan vigyorgott. Rose ellenőrizte, helyén van-e a ZÁRVA tábla, majd ismét kulcsra zárta az ajtót. – Köszönjük – mondta Jackie. – Nincs miért. Úgyis beszélni akartam veled. – A tévét szeretnénk nézni – közölte Jackie. – Éppen Ernie-nél voltam, és útközben Juliával is találkoztunk. A túloldalon üldögélt, és az irodája sorsán mélázott. – Tévedés! – tiltakozott Julia. – Mi nem méláztunk, hanem Horaceszal együtt azon törtük a fejünket, hogyan hozzuk ki a lapot a városi gyűlés után. Soványka lesz, valószínűleg összesen két oldal, de meglesz. Szilárdan el vagyok tökélve. Rose a képernyőre pillantott, ahol egy csinos fiatal nő jelent meg. Alatta szalagcím hirdette: LEGFRISSEBB FEJLEMÉNYEK – AZ ABC SZÍVESSÉGÉBŐL. Máris dörrenés hallatszott, és az égen tűzlabda gyúlt ki. A riporternő összerezzent, felsikoltott, megpördült, ekkor azonban operatőre lement róla, és az Air Ire-land utasszállító lefelé zúduló töredékeire közelített. – Csak ezt a részletet ismételgetik – mondta Rose. – Ha még nem láttátok, érezzétek magatokat itthon. Jackie, ma késő délelőtt láttam Barbie-t. Vittem neki pár szendvicset, és leengedtek a fogdába. Melvin Searles gardírozott. – Mekkora szerencséd volt! – jegyezte meg Jackie. – És Barbie hogy van? – kérdezte Julia. – Nincs semmi baja? – Úgy néz ki, mint akit megrágtak és kiköptek, de komoly baja nincs. Azt mondta, Jackie, hogy beszéljek veled négyszemközt. – Bármiről legyen szó, Ernie és Julia előtt bátran beszélhetsz. - 196 -
Rose nem sokáig gondolkodott. Ha Ernie Calvertben és Julia Shumwayben nem lehet megbízni, akkor senkiben sem. – Azt mondta, béküljünk ki, mintha bizony összevesztünk volna. Meg hogy mondjam meg neked, hogy rendes csaj vagyok. Jackie Ernie-re és Júliára nézett. Rose-nak olyan érzése volt, mintha egy kérdés elhangzott és választ kapott volna. – Ha Barbie szerint rendes csaj vagy, az úgy is van – mondta Jackie, Ernie pedig energikusan bólintott. – Kedvesem, ma este mi is rendezünk egy kis gyűlést. A Kongo paplakjában. Afféle titkos... – Nem afféle, hanem valóban az – szólt közbe Julia. – És ahogy a dolgok ez idő szerint a városban állnak, a titok valóban nem pattanhat ki. – Ha arról szól, amire gondolok, benne vagyok. – Rose lehalkította hangját. – De Ansont kihagyjuk. Ő is feltette azt az ocsmány karszalagot. Épp ekkor jelent meg a képernyőn a CNN „Breaking News” lógója; az az idegesítő moll tónusú katasztrófazene festette alá, amellyel az adó a Búráról szóló híradásokat kísérte. Rose Anderson Cooperre vagy a szívének oly kedves Wolfie-ra számított – ez idő szerint mind a kettő Castle Rockban tartózkodott –, de helyettük Barbara Starr, az adó Pentagonbeli tudósítója jelent meg. Annak a sátrakból és lakókocsikból álló karavánnak a szélén tűnt fel, amely most a hadsereg előretolt harlow-i bázisául szolgált. – Don, Kyra – a következőkben James O. Cox ezredes, a múlt szombat óta Búraként ismeretes kolosszális rejtély pentagoni kulcsembere fog nyilatkozni a sajtónak, a válság kitörése óta mindössze másodszor. Szavai minden bizonnyal a képernyő elé szegezik majd azt a több tízezernyi amerikait, akinek szerettei élnek az ostrom alatt lévő Chester's Millben. Úgy tudjuk... – és itt fülhallgatójára figyelt. – De megjött Cox ezredes. A pult magasított székein kuporgó négy ember figyelte a képet, amely most egy nagy sátor belsejére váltott. Mintegy negyven riporter ült az összecsukható székeken, s hátul továbbiak álltak. Izgatott duruzsolás hallatszott. A sátor egyik végében rögtönzött színpadot állítottak fel. Az emelvény tele volt aggatva mikrofonokkal, és amerikai zászlók szegélyezték, hátterében pedig vetítővászon fehérlett. – Elég profi berendezés egy ilyen alkalmi művelethez – vélte Ernie. - 197 -
– Ó, szerintem alaposan felkészültek rá – mondta Jackie, mert eszébe jutott Coxszal folytatott beszélgetése: minden tőlük telhetőt elkövetnek, hogy megkeserítsék Rennie életét. A sátor bal oldali lapja fellebbent, és alacsony, edzett, őszülő férfi lépett fürgén a rögtönzött színpadra. Senkinek sem volt rá gondja, hogy lépcsőt vagy legalább egy ládát toljon az emelvényhez, de a neves szónoknak ez nem okozott gondot: megállás nélkül ugrott fel a színpadra. Egyszerű khaki egyenruhát viselt, sehol semmi kitüntetés; csak egy J. COX EZR. feliratú pánt volt az ingén. Jegyzetek nem voltak nála. A tudósítók azonnal elcsendesedtek, Cox pedig futó mosollyal üdvözölte őket. – Jól mutat a hapsi – jegyezte meg Julia. – Igazán tarthatott volna már néhány sajtótájékoztatót. – Pszt, Julia – szólt rá Rose. – Hölgyeim és uraim – kezdte Cox –, köszönöm, hogy eljöttek. Rövid leszek, és utána válaszolok néhány kérdésre. Ami Chester's Millt és az immár mindnyájunk által egyöntetűen Búrának nevezett jelenséget illeti, a helyzet változatlan: a város továbbra is el van vágva a világtól, és továbbra sincs sejtelmünk róla, mi idézte elő vagy hozta létre ezt a helyzetet, amelyet mindeddig nem sikerült orvosolnunk. Ha bármilyen eredményt értünk volna el, önök természetesen értesültek volna róla. Egész Amerika, sőt a világ legjava tudósai fáradoznak azonban az ügy megoldásán, és jelenleg is több lehetőséget tanulmányozunk. Ezek felől azonban ne érdeklődjenek, mivel ez idő szerint nem adhatunk választ. A tudósítók elégedetlenül morajlottak, Cox azonban türelmesen kivárta, amíg elül a zaj. Közben a CNN átváltott az EGYELŐRE NINCS VÁLASZ feliratra. – Mint tudják – folytatta az ezredes –, a Búra körül zárt zónát létesítettünk, amely eredetileg egy mérföldre terjedt, ám vasárnap kiterjesztettük két mérföldre, kedden pedig négyre. Erre számos okunk volt, elsősorban az a tény, hogy a Búra veszélyt jelent az olyan emberekre, akik meghatározott beültetéseket, például szívritmus-szabályozót viselnek. Tekintetbe vettük továbbá, hogy a Búrát tápláló erőtérnek lehetnek egyéb, kevésbé felismerhető ártalmas hatásai is. – A sugárzásra céloz, ezredes? – kiáltott közbe egy hang. Cox megsemmisítő pillantást vetett az illetőre (Rose legnagyobb örömére nem Wolfie volt, hanem a FOX hírtelevízió egy bizonyos félig - 198 -
kopasz, okvetetlenkedő csahosa), majd amikor úgy érezte, a riporter kellőképp megbűnhődött, folytatta előadását. – Jelenleg úgy értékeljük, hogy legalábbis a közeli napokban nem kell ilyen hatásokkal számolnunk, tehát október 27-ét, azaz a holnaputáni, pénteki napot jelöltük ki a látogatás napjának. A bejelentés lázas kérdések teljes káoszához vezetett. Cox most is kivárt, majd amikor a hallgatóság elcsendesült, magához vett egy távirányítót, és megnyomott egy gombot. A fehér vásznon nagy felbontású fénykép jelent meg (Julia megítélése szerint sokkal élesebb, semhogy a Google Earthről tölthettek volna le): a Millt ábrázolta, valamint a tőle délre eső két várost, Mottont és Castle Rockot. Cox letette a távirányítót, és egy lézernyomtatót tolt maga elé. A vászon alján a felirat most így szólt: PÉNTEK: LÁTTOGATÓK NAPJA A BURÁNÁL. Julia elmosolyodott: a CNN-nél csődöt mondott a helyesírás-ellenőrzés. – Nézetünk szerint ezerkétszáz látogatót tudunk fogadni és elhelyezni – magyarázta élénken Cox. – Ezek, legalábbis ez alkalommal, csak közeli rokonok lehetnek – és valamennyien azért imádkozunk, abban reménykedünk, hogy több alkalomra már nem kerül sor. A gyülekezési pontok – mutatta a fényképen – itt lesznek: a Castle Rock-i vásár területén, illetve az Oxford Plains-i gyorsforgalmi úton. Két tucat buszt fogunk kiállítani, mindkét gyülekezési pontra tizenkettőt. A buszokat hat környékbeli tankerület bocsátja rendelkezésünkre, ahol aznap szünetelni fog a tanítás, hogy a segítségünkre legyenek ebben a vállalkozásban; ezt a legnagyobb hálával nyugtázzuk. Egy további, azaz huszonötödik busz várja Motton-ban, a Shiner's horgászáruház előtt a sajtó képviselőit. – Majd szárazon tette hozzá: – Mivel a Shiner's alkoholos italokat is forgalmaz, önök előtt a hely bizonyára nem ismeretlen. A programon részt vehet egy, ismétlem, egy darab videós kocsi is. Kollektív tudósítás lesz, hölgyeim és uraim; a nyertest sorshúzással választjuk ki. A jelenlévők feljajdultak, de épp csak illendőségből. – A sajtóbuszon negyvennyolc ülés van, itt pedig a sajtó több száz képviselője gyűlt össze, a világ minden tájáról... – Több ezer! – kurjantotta egy ősz férfi, mire általános nevetés tört ki. – De örülök, hogy legalább vannak, akik jól mulatnak! – jegyezte meg keserűn Ernie Calvert. Cox is mosolyt erőltetett magára. - 199 -
– Köszönöm a helyesbítést, Mr. Gregory. Az üléseket a megfelelő hírszolgáltatóknak utaljuk ki – tévécsatornáknak, a Reutersnek, a Tassnak, az AP-nek és így tovább –, amelyek majd eldöntik, ki képviselje őket. – A CNN, ha jót akar magának, Wolfie-t jelölje! – mondta Rose. A tudósítók izgatottan fecsegtek. – Folytathatnám? – kérdezte Cox. – És megkérném az SMS-ezőket, hogy szíveskedjenek abbahagyni. – Hűha! – jegyezte meg Jackie. – Csípem az energikus hapsikat. – Bizonyára fölösleges emlékeztetnem önöket, hogy ez a történet nem önökről szól. Vajon ha bányaomlásról vagy összedőlt házakban rekedt emberekről volna szó, ugyanígy viselkednének? A kérdésre teljes csend lett, akár egy alsó tagozatos osztályban, ha a tanító végül elveszíti a türelmét. Valóban energikus a hapsi, gondolta Julia, és egy pillanatra azt kívánta, bárcsak Cox itt volna a Búra alatt, és ő ülne a kormánynál. De persze ha a disznónak szárnya volna, az égből pottyanna le a szalonna. – Az önök feladata, hölgyeim és uraim, kettős: segítsenek, hogy a rendezvény részletei minél többekhez eljussanak, és gondoskodjanak róla, hogy a Látogatók Napján minden simán bonyolódjék. A felirat ismét váltott: A SAJTÓ MŰKÖDJÖN KÖZRE A LÁTTOGATÓK NAPJÁNAK MEGSZERVEZÉSÉBEN. – Más sem hiányzik ugyanis, mint hogy a rokonok az ország minden sarkából egymást taposva igyekezzenek Nyugat-Maine felé. Már ebben a körzetben is ezrek gyűltek össze a Búra foglyainak rokonságából; a szállodák, a motelek, a kempingek zsúfolásig megteltek. Az ország más vidékein élő rokonoknak a következőket üzenjük: „Ha nincsenek máris itt, ne jöjjenek!” Nemcsak a látogatási engedélyt tagadjuk meg, de itt, itt, itt és itt – és közben Lewiston-ra, Auburnre, North Windhamre és a New Hampshire-i Conwayre mutatott – ellenőrző pontok lesznek, amelyeknél mindenkit visszafordítanak. – A már jelenleg is a körzetben tartózkodó rokonok jelentkezzenek a regisztrációs megbízottaknál, akik máris a vásár területén, illetve a gyorsforgalmi úton várakoznak. Ha legszívesebben máris autóba ugranának, ne tegyék. Ez nem a Filene Fehér Napok-akciója, és senki sem nyer azon, ha első a sorban. A látogatókat is sorshúzással fogjuk kiválasztani, és aki jelentkezik, az indulhat a sorsoláson. A kérelmezőknek - 200 -
két fényképes igazolványt kell bemutatniuk. Igyekszünk elsőbbséget biztosítani azoknak, akiknek a Millben két vagy több rokonuk él, de erre nézve ígéretet nem tehetünk. És figyelmeztetünk mindenkit: aki pénteken látogatási engedély nélkül akar felszállni valamelyik buszra, avagy hamis engedéllyel kísérletezik – más szóval akadályozza az akció lefolyását –, az börtönben köt ki. Ajánlom, ne tegyenek próbára, hogy komolyan beszélünk-e. – A buszokra való felszállás péntek reggel nyolckor kezdődik. Ha ez simán megy, úgy az engedély birtokosai legalább négy órát, de talán többet is tölthetnek szeretteikkel. Ha megnehezítik a műveletet, a Búránál tölthető idő sínyli meg. A Búrától a buszok tizenhét órakor indulnak vissza. – Hol fognak tartózkodni a látogatók? – kérdezte egy nő. – Éppen rá akartam térni, Andrea. – Cox a távirányító segítségével a 19-es útra kapcsolt. Jackie jól ismerte ezt a részt; itt történt, hogy a Búrához érve kis híján eltört az orra. Tisztán láthatta a Dinsmore-féle tanyaház tetejét, melléképületeit és a tejgazdaság pajtáit. – A Búra mottoni oldalán egy bolhapiac színhelye található. – Cox odabökött rögtönzött mutatópálcájával. – Itt fognak parkolni a buszok. A látogatók kiszállnak, és a Búrához indulnak. Mindkét oldalon bőven van hely a gyülekezésre. A felhalmozódott roncsokat eltávolítottuk. – Közvetlenül a Búráig mehetnek a látogatók? – kérdezte az egyik tudósító. Cox ismét a kamerába nézett, hogy közvetlenül szólhasson a potenciális látogatókhoz. Rose elképzelte, micsoda remények és aggályok töltik el ezeket az embereket, amint bárokban és motelekben figyelik az adást, vagy autórádiójukon követik az eseményekét. Hiszen ő maga is eltelt reményekkel és aggodalmakkal. – A látogatók két méterre közelíthetik meg a Búrát – közölte Cox. – Véleményünk szerint ez a biztonságos távolság, bár jót nem állhatunk érte. Ez nem vidámparki attrakció, amelynél biztonsági ellenőrzés végezhető. Akibe bármilyen elektronikus eszközt ültettek be, nem vehet részt a programon. Ezért önök felelnek; nem kutathatunk hegek után az összes jelentkező mellén. Emellett a buszokon kell hagyni minden elektronikus eszközt, beleértve az iPodokat, mobil- és okostelefonokat, de nem csak ezeket. A mikrofonokkal és fényképezőgépekkel ellátott tudósítóknak távolabb kell maradniuk. A közelebbi helyek a látogatókat - 201 -
illetik, s mindaz, ami köztük és szeretteik között történik, egyedül rájuk tartozik. Ha mindnyájan segítenek, emberek, akkor a program megvalósul. Önökön múlik. – Letette a mutatópálcát. – És most válaszolok a kérdéseikre, de csak néhányra. Mr. Blitzer. Rose arca felragyogott. Felemelte az újabb csésze kávét, és a képernyőre köszöntötte. – Oltárian nézel ki, Wolfie! Bármikor elropizhatunk az ágyamban! – Tervezik-e, ezredes, hogy sajtókonferenciát rendeznek a város elöljáróival? Értesülésünk szerint jelenleg James Rennie másodtanácsos kezében van az irányítás. Mi hír ezen a fronton? – Valóban próbálkozunk egy sajtókonferencia szervezésével, amelyen Mr. Rennie és más városi tisztségviselők is részt vennének. Ha minden az előirányzott program szerint alakulna, úgy erre a konferenciára délben kerülne sor. A bejelentést a tudósítók spontán tapssal fogadták. A sajtókonferenciáknál jobban csak annak örültek, ha egy magasra beárazott politikust találtak az ágyban egy magasra beárazott szajhával. – Eszményi esetben – folytatta Cox – a konferenciát magán a helyszínen rendeznék, a Búra túlsó oldalán a város éppen aktuális szócsöveivel, az innensőn, hölgyek-urak, önökkel. Izgatott hangzavar. A vizuális lehetőségek elbűvölték a jelenlévőket. Cox rámutatott a következő jelentkezőre: – Mr. Holt. Lester Holt az NBC-től fürgén talpra ugrott. – Mennyire bízik benne, hogy Mr. Rennie is jelen lesz? Azért kérdezem, mert híre jár, hogy kétes pénzügyi mesterkedések vannak a rovásán, és Maine állam főügyésze bűnügyi vizsgálatot indított ellene. – Ezeket a híreket magam is hallottam – felelte Cox –, de nem vagyok felkészülve rá, hogy kommentáljam őket; bár meglehet, hogy Mr. Rennie érez majd ilyen indíttatást. – Szünetet tartott, s ajkán halvány mosoly jelent meg. – Jómagam kétségkívül örömmel hallgatnám. – Rita Braver, CBS, ezredes. Igaz, hogy Dale Barbarát, akit ön Chester's Mill-i válságmenedzsernek szemelt ki, gyilkosság vádjával letartóztatták, mi több, a Chester's Mill-i rendőrség sorozatgyilkosnak tekinti? A sajtó meg sem pisszent, de csupa fül volt. Ugyanez vonatkozott a Bazsarózsa pultjánál üldögélő négy emberre is. - 202 -
– Ez igaz – felelte Cox, és az egybegyűlt tudósítók fojtottan felmorajlottak. – De nem áll módunkban, hogy ellenőrizzük a vádakat, vagy megszűrjük a rendelkezésünkre álló információkat. Csak azokat a telefonvonalakat és internetes chatelőket vehetjük igénybe, amelyeket bizonyára önök is használnak. Dale Barbara többszörösen kitüntetett katonatiszt, akit még soha nem vettek őrizetbe. Hosszú évek óta ismerem, és kezességet vállaltam érte az Egyesült Államok elnökénél. Ez idő szerinti ismereteim alapján nincs okom rá, hogy azt mondjam: tévedtem. – Ray Suarez, PBS, ezredes. Úgy gondolja-e, hogy a Barbara százados, azaz immár ezredes elleni vádak politikai indíttatásúak lehetnek? Azaz netán James Rennie juttathatta börtönbe, nehogy az elnöki utasítás alapján átvehesse az irányítást? És erről szól az egész kutyakomédiának ez a része, állapította meg magában Julia őszinte csodálattal. Cox Amerika Hangjává bűvölte a médiát, és mi, helybeliek rekedtünk a berlini fal mögött. – Ha pénteken alkalma nyílik, hogy kérdéseket tegyen fel Rennie tanácsosnak, okvetlenül efelől érdeklődjön, Mr. Suarez! – mondta Cox jeges nyugalommal. – Hölgyeim és uraim, tovább nem állhatok rendelkezésükre. Ahogy jött, ugyanolyan fürge és eleven léptekkel távozott, és a további kérdések az egybegyűlt tudósítók torkán akadtak. – Hűha, a nemjóját! – mormolta Ernie. – Egyetértek – csatlakozott Jackie. Rose kikapcsolta a tévét. Tele volt tetterővel, az arca izzott. – Hánykor lesz az a megbeszélés? Cox ezredes minden szavát aláírom, de félek, hogy csak rontott Barbie helyzetén.
2. Barbie akkor szerzett tudomást Cox sajtókonferenciájáról, amikor Manuel Ortega lejött, és indulatosan beszámolt róla. Ortega, aki korábban Alden Dinsmore-nál volt napszámos, kék munkásinget viselt, bádogjelvényét mintha házilag barkácsolták volna, és a 45-ös pisztolyhősmódra, egy második, a csípőjén összecsatolt szíjon lógott. Barbie szelíd, - 203 -
ritkuló hajú, örökké napbarnította fickónak ismerte, aki előszeretettel rendelt délidőben reggelit, azaz palacsintát és szalonnás rántottát, és minduntalan a tehenekre terelte a szót; az öves galloway-i fajta volt a kedvence, és fájlalta, hogy Mr. Dinsmore-t nem sikerült meggyőznie előnyeikről. Neve ellenére ízig-vérig jenki volt, száraz jenki humorérzékkel, és Barbie mindig rokonszenvezett vele. Most azonban egy merőben új Ortegával volt dolga: egy idegennel, akinek száraz humora végképp elszáradt. A rácson bekiabálva ismertette bő nyálfröcsögés közepette a legújabb fejleményeket, és az arca már-már radioaktív volt a dühtől. – És egy kurva szó se a dögcéduláidról, amiket annak a szegény lánynak a kezében találtak, úgy látszik, erre spongya! És utána az a bádognadrágos disznó nekiment Jim Rennie-nek, az egyetlennek, aki ebben a helyzetben egymaga tartja össze a várost! Egyes-egyedül! FOGGAL-KÖRÖMMEL! – Ne szívd így mellre, Manuel – csillapította Barbie. – Neked Ortega biztos úr, te akasztófa virága! – Úgy legyen, biztos úr! – Barbie a priccsén ült, és elgondolta, milyen könnyedén kiránthatná tokjából Ortega az öregecske 45-ös Schofieldet, hogy lepuffantsa. – Én idebenn vagyok, Rennie odakinn. Igazán nála minden előny. – KUSS! – üvöltötte Manuel. – MIND idebenn vagyunk, a kibaszott Búra hasában! Alden csak iszik egész nap, az életben maradt fia nem tud enni, és Miz Dinsmore folyton csak sír Rory után. Jack Evans főbe lőtte magát – erről hallottál már? És ez a köpedelem katonaság nem tud mást kisütni, mint hogy sarat dobáljon. Csupa hazugságot és kitalált mesét, miközben te lázadást szítasz, az áruháznál, és felgyújtod az újságunkat, nehogy Miz Shumway rád húzhassa a vizes lepedőt! Barbie csendben maradt. Érezte, ha csak egyetlen szót is szól a maga védelmében, az életével fizet érte. – Így buktatnak meg minden politikust, aki nem tetszik nekik! – szitkozódott tovább Manuel. – Íme, egy jó keresztény helyébe egy sorozatgyilkost akarnak, aki megbecsteleníti a halottakat! Ez már tényleg a mélypont! Manuel előrántotta fegyverét, és a rácson keresztül Barbie-ra szegezte. Barbie akkorának látta a cső lyukát, mintha egy alagút bejárata volna. - 204 -
– Ha a Búra korábban tűnik el, mint ahogy téged a legközelebbi falhoz állítottak – folytatta Manuel –, seperc alatt magam végzek veled. A Millben hosszú sor várja, hogy kipurcantson, de a sor élén én állok! Barbie továbbra is hallgatott, és várta, hogy életet vagy halált szán-e neki a sors. Rose Twitchell szalonnás szendvicsei felkéredzkedtek a torkán. – Mi az életünkért küzdünk, nekik meg nincs más ötletük, csak az, hogy befeketítsék azt az embert, aki mindent elkövet, hogy a káosz ne szippantsa fel a várost! – Hirtelen visszagyömöszölte tokjába a túlméretezett pisztolyt. – Baszd szájba magad! Kár beléd a golyó. Megfordult, és leszegett fejjel, összehúzott vállal visszaslattyogott a lépcsőhöz. Barbie a falhoz dőlt, és kifújta a levegőt. A homlokán izzadság gyöngyözött. Amikor letörölte, reszketett a keze.
3. Amikor Romeo Burpee furgonja McClatchey-ék elé kanyarodott, Claire kirontott a házból. Szeméből könny patakzott. – Mami! – kiáltotta Joe, és kiugrott a kocsiból, még mielőtt az leállt volna. A többiek egymás után követték. – Mi a baj, mami? – Semmi – zokogta Claire, megragadva és ölelgetve a fiát. – Látogatást szerveznek a Búra elé! Péntekre! Ó, Joey, talán láthatjuk az apádat! Joe felujjongott, és körbetáncolta az asszonyt. Benny átölelte Norriet, és kihasználva a pillanatot, gyors csókot nyomott Norrie arcára. Pimasz kis ördögfióka, gondolta Rusty. – Vigyen el a kórházba, Rommie – mondta. A kocsifelhajtóról még visszaintett Claire-nek és a gyerekeknek. Örült, hogy nem kellett beszélnie Mrs. Mc-Clatchey-vel; az anyai röntgenszem talán a segédorvosokon is átlát. – És megtenné nekem a szívességet, hogy letesz arról a vicclapokba való parlérozásról, és angolul beszél? – Vannak, akik nem meríthetnek kulturális örökségükből, és irigylik a szerencsésebbeket – szögezte le Rommie. – Úgy van, a maga mamája pedig kalucsnit visel. - 205 -
– Ez igaz, de csak ha esik. Rusty mobilja egyet csipogott: szöveges üzenet érkezett. így szólt: TALÁLKOZÁS MA ESTE FÉL TÍZKOR A KONGÓ PAPLAKJÁBAN ELVÁRJUK JW. – Feltéve, hogy a két Rennie-t túlélem, elkísérne egy ma esti megbeszélésre? – kérdezte Rommie-tól.
4. A kórház előcsarnokában Ginny fogadta. – A Cathy Russellben ma Rennie-nap van – jelentette, méghozzá szinte elégedetten. – Thurse Marshall mindkettőt megvizsgálta – Rusty, ezt az embert az ég küldte hozzánk! Ifiért szemlátomást nem rajong – ő meg Frankie bántalmazták a tónál –, de profi módon viselkedett. Kár, hogy valami angol tanszéken fonnyadozik – itt volna a helye. – Majd halkabban tette hozzá: – És sokkal több hasznát vennénk, mint Twitchnek. – Most hol van? – Hazament, hogy lássa azt a kis barátnőjét, meg a két gyereket, akiket a gondjaikba vettek. Úgy láttam, a gyerekek is fontosak neki. – Atyaisten, Ginny szerelmes! – vigyorodott el Rusty. – Ne éretlenkedjék már! – nézett rá mérgesen a nővér. – Hányas kórteremben vannak a Rennie-k? – Ifi a hetesben, az idősb a tizenkilencesben. Utóbbi azzal a Thibodeau nevű sráccal érkezett, de úgy látszik, azt elküldte ide-oda, mert amikor lejött a fiához, egyedül volt. – Ginny gúnyosan elmosolyodott. – De a fiút hamar megunta, inkább a mobilján csüng. A fiú csak üldögél, habár most már észnél van. Amikor Henry Morrison behozta, félrebeszélt. – És mi van Nagy Jim szívritmuszavarával? – Thurston normalizálta. Legalábbis ideiglenesen, gondolta Rusty nem csekély elégedettséggel. Ha a Valium hatása elmúlik, újra polkázni kezd a szíve.
- 206 -
– Először a fiút nézze meg – javasolta Ginny. Bár egyedül voltak az előcsarnokban, most is halkan beszélt. – Mindig is ellenszenves volt nekem, de most sajnálom. Nem hiszem, hogy sokáig húzná. – Thurston elárult valamit Rennie-nek a fia állapotáról? – Annyit mondott, hogy a baja komolyra fordulhat. De úgy látszik, annyira mégsem komoly, mint az egymást követő telefonhívásai. Valaki alighanem szólt neki a pénteki látogatási napról, mert igencsak pipa miatta. Rusty a Fekete-fokon látott dobozra gondolt, arra a vékony, ötven négyzethüvelyknél kisebb négyszögre, amelyet mégsem tudott felemelni, sőt megmozdítani sem. Eszébe jutottak a kacarászó gumiarcúak is, amelyeket futólag megpillantott. – Vannak, akik eleve nem kedvelik a vendégeket – mondta.
5. – Hogy érzed magad, Ifi? – Jól. Jobban. – A hang közönyös volt. A fiú kórházi pizsamában ült az ablaknál. A nappali fény könyörtelenül leleplezte, milyen beesett az arca. Viharvert negyvenesnek látszott. – Mondd el, mi történt, mielőtt elvesztetted az eszméleted. – Iskolába indultam, de aztán inkább Angie-ékhoz mentem. Meg akartam mondani neki, hogy béküljön ki Frankkel, mert egyre többet lóg az iskolából. Rusty tétovázott. Vajon tudja-e a fiú, hogy mind Frank, mind Angie halott? Kérdezze meg tőle? Aztán nem látta értelmét. – Tehát iskolába mentél. És mi van a Búrával? – Igaz is. – Ugyanaz a fakó, közönyös hang. – Arról megfeledkeztem. – Hány éves vagy, fiam? – Húszon... Huszonegy? – Hogy hívták édesanyádat? Ifi fontolgatta a választ.
- 207 -
– Jason Giambinak – nevezte meg nagy sokára a baseballcsillagot, majd élesen felnevetett; fénytelen, eltompult arckifejezése mit sem változott. – Mikor ereszkedett le a Búra? – Szombaton. – Mikor volt az? – Egy hete? – kérdezte Ifi homlokráncolva. – Vagy kettő? Az biztos, hogy már elég rég. – Most nézett csak Rustyra. A szeme csillogott Thurse Marshall Valium-injekciójától. – Ezeket a kérdéseket Barbóca diktálta? Mert ha nem tudná, ő ölte meg mindet! Megtaláltuk a cögdéduláit – bólogatott. – Dögcéduláit. – Barbie semmire sem utasíthatott – mondta Rusty. – Börtönben van. – Nemsokára pokolban lesz – közölte Ifi száraz tárgyilagossággal. – Elítéljük és kivégezzük. Megmondta a papám. Maine-ben nincs halálbüntetés, de azt mondta, ez háborús helyzet. A tojássalátában túl sok a kalória. – Igaz – mondta Rusty, aki sztetoszkópot, vérnyomásmérőt és szemtükröt is hozott magával, és most Ifi karja köré tekerte a mandzsettát. – Megneveznéd sorban a három utolsó elnököt, Ifi? – Naná. Bush, Fuss, Tus. – Tébolyultan nevetett, de az arca továbbra is kifejezéstelen volt. Ifi vérnyomása 147/120 volt. Rusty rosszabbra számított. – Emlékszel-e, hogy előttem ki látogatott meg? – Persze. Az öreg faszi, akit Frankie meg én a tónál találtunk, mielőtt a két kissrácot megtaláltuk. Remélem, jól vannak. Totál helyesek voltak. – A nevükre is emlékszel? – Aidan és Alice Appleton. A klubba mentünk, és az a vörös hajú lány eldurrantotta a farkam az asztal alatt. Úgy látszik, boldoggá akart tenni, mielőtt ő is belelendül. – Értem. – Rusty elővette a szemtükröt. Ifi jobb szeme hibátlan volt, a bal oldali vakfolt azonban kitüremkedett; ezt az állapotot papillaödémának hívják. Gyakori tünete az előrehaladott agydaganatnak és a vele járó duzzadásnak. – Na, mit lácc, Ignác? – Semmit. – Rusty Ifi arca elé tartotta mutatóujját. - 208 -
– Arra kérnélek, érintsd meg az ujjam a tiéddel, és utána érintsd meg az orrod. Ifi engedelmeskedett. Rusty ekkor lassan ide-oda mozgatta az ujját. – Csináld csak tovább. Ifinek sikerült az ujját Rusty mozgó ujjáról az orrára átvinnie, de csak egyszer. Utána Rusty ujját megérintette ugyan, de az orra helyett az arcához nyúlt, harmadszorra pedig Rusty ujját vétette el, és a jobb szemöldökéhez ért. – Folytassam? Ha akarja, egész nap csinálhatom. Rusty hátralökte a székét, és felállt. – Mindjárt beküldöm hozzád Ginny Tomlinsont egy gyógyszerrel. – Ha bevettem, szabadon enged? Haza szeretnék menni... – Ma éjszakára itt maradsz, Ifi. Megfigyelésre. – De hisz semmi bajom, nem igaz? Előtte fájt a fejem, ahogy szokott, és elhomályosult a látásom, de mostanra már elmúlt. Ugye egészséges vagyok? – Egyelőre még semmit sem mondhatok. Beszélnem kell Thurston Marshall-lal, és néhány könyvet is fel kell lapoznom. – De öreg, az a faszi nem is orvos, hanem angoltanár. – Az lehet, de téged helyesen kezelt. Sokkal helyesebben, mint ahogy tudomásom szerint te meg Frank őt kezeltétek. Ifi fitymálón legyintett. – Csak játszottunk. A kölkökkel viszont bendesen rántunk, nem igaz? – Ezt nem vonhatom kétségbe. De egyelőre, Ifi, próbálj lazítani. Mi volna, ha tévéznél egy kicsit? Ifi fontolgatta a tanácsot, majd megkérdezte: – Mi lesz vacsorára?
6. Az adott helyzetben Rusty csak azt határozhatta el, hogy az ifjabb Rennie agyának mondott testrész duzzadását intravénásán adott mannitollal csökkentse. Amikor a kórlapot magához vette, hozzátűzve egy üzenetet talált, ismeretlennek látszó, hurkolt kézírással. - 209 -
Kedves dr. Everett – mi a véleménye arról, hogy a betegnek mannitolt adjunk? Én nem írhatom fel, és a megfelelő adagról sincs fogalmam. – Thurse Rusty odafirkantotta a dózist. Ginnynek igaza volt: Thurston Marshall érti a dolgát.
7. Nagy Jim kórtermének ajtaja nyitva volt, de odabenn senki sem tartózkodott. Rusty úgy hallotta, mintha a beteg hangja a néhai dr. Haskell kedvenc bóbiskolóhelyéről szólna. Átment a társalgóba. Az, hogy Nagy Jim kórlapját is magával vigye, nem jutott eszébe, amit később igencsak megbánt. Rennie teljesen felöltözve ült az ablaknál, mobilját a füléhez szorítva, holott a tábla a falon élénkpiros mobiltelefont ábrázolt, vörös X-szel áthúzva, a nehezen olvasók kedvéért. Rustynak komoly élvezetet szerzett volna, ha Nagy Jimet a beszélgetés befejezésére utasítja. Talán nem ez lett volna a legdiplomatikusabb lépés egy kombinált vizsgálat és megbeszélés megkezdésére, de a szándék megvolt benne. Előrelépett, majd hirtelen megtorpant. Élesen támadt fel benne az emlék. Mivel nem tud elaludni, felkel, hogy vágjon magának egy szeletet Linda áfonyás-narancsos kenyeréből, majd meghallja Audrey halk vinnyogását a gyerekszobából. Lemegy, hogy a két J-nek utánanézzen, és leül Jannie ágyára, Hannah Montanának, a kislány őrangyalának képe alá. Miért csak most merül fel benne ez a jelenetsor? Miért nem jutott eszébe már korábban, akkor, amikor Rennie dolgozószobájában tárgyalt a ház urával? Mert akkor még nem tudtam a gyilkosságokról, és csak a propán foglalkoztatott. És mert Janelle-nek nem volt rohama, csak REM-fázisban volt. És beszélt álmában. Arany baseballja van, apu. Gonosz baseballja. Az emlék még előző éjjel, a hullaházban sem bukkant felszínre. Csak most, amikor már többé-kevésbé késő volt. - 210 -
De gondold csak végig, mi következik ebből. Az a bigyó a Feketefokon talán csak mérsékelt sugárzást bocsát ki, de valami mást is üzen. Nevezd távolról való megsejtésnek, nevezd meg nem nevezhetőnek, mindegy: akkor is létezik. És ha Jannie okkal hozta szóba az arany baseball-labdát, akkor igaza lehet a többi gyereknek is, akik szübillák módjára célozgattak egy halloweenkor esedékes katasztrófára. De vajon a napot szó szerint kell-e érteni? Vagy bekövetkezhetett mindez korábban is? Rusty a második lehetőségre szavazott. A jelenésektől és a várható ajándékoktól felcsigázott gyereksereg máris a halloween lázában égett. – Nem érdekel, Stewart, hogy mi van rajtad... – mondta éppen Nagy Jim. Úgy látszott, a három gramm Valium sem puhította meg; éppolyan mogorva és barátságtalan volt, mint mindig. – Fernald és te menjetek ki, és vigyétek magatokkal Rogert is... Hogy mi? Miről van szó? – Majd, a válasz elhangzása után: – Ehhez nem is lett volna szükség az én utasításomra. Hát nem néztétek azt a gyapotszedőknek szóló tévét? És ha szájaskodna, akkor... Rennie felnézett, és meglátta Rustyt az ajtóban. Néhány pillanatra megdöbbent, mint amikor az ember újra lejátssza magában a beszélgetését, és azon töpreng, mennyit hallhatott belőle az újonnan jött. – Stewart, jött valaki. Majd újra hívlak, de akkor, ha jót akarsz magadnak, már azt mondd, amit hallani szeretnék. – Megszakította a beszélgetést, anélkül, hogy elköszönt volna, és felmutatta Rustynak a telefont. Mosolya elővillantotta apró fogait. – Tudom, tudom, ez helytelen, de a város ügyei nem várhatnak. – Sóhajtva tette hozzá: – Nem könnyű, ha egy egész közösség ránk bízza magát, kivált ha nem is érezzük jól magunkat. – Bizony nehéz lehet – helyeselt Rusty. – De Isten mellettem áll. Kíváncsi az életfilozófiámra, pajtás? A legkevésbé sem. – Hogyne. – Valahányszor Isten becsuk egy ajtót, kinyit egy ablakot. – Úgy gondolja? – Nem gondolom, hanem tudom. És mindig szem előtt próbálom tartani, hogy ha imáinkban olyasmit kérünk, amit szeretnénk, Isten befogja a fülét; de ha olyasmiért imádkozunk, amire szükségünk van, csupa fül lesz. - 211 -
– Értem. – Rusty belépett a társalgóba. A fali tévé a CNN-re volt beállítva. A hangot lehalkították, de a beszélő feje fölött idősb James Rennie fekete-fehér, csöppet sem hízelgő fényképe volt látható, amint egyik ujját felemeli. Mosolya kutya vicsorgásának illett be. A szövegsávban ez állt: LEHET, HOGY A BÚRA SÚJTOTTA VÁROS DROGPARADICSOM VOLT? Aztán a kép egy Rennie-féle használt autóra váltott, arra a bosszantó reklámra, amely az egyik eladó (sohasem maga Nagy Jim) rikkantásával végződött: HA NAGY JIMHEZ FORDUL, SOSE JÁRHAT ROSSZUL! Nagy Jim fájdalmas mosollyal mutatott a képre. – Látja, mit művelnek velem Barbara kinti barátai? De nincs ebben semmi meglepő! Amikor eljött a Krisztus, hogy megváltsa az emberiséget, a saját keresztjét cipeltették fel vele a Kálvária-hegyre, ahol vérbe fagyva kiszenvedett. Rusty már nem először tűnődött rajta, milyen különös gyógyszer ez a Valium. Azt nem tudta, hogy valóban borban-e az igazság, a Valiumba azonban sok igazság szorult. A betegek, kivált ha intravénásán kapták, gyakran elárulják, mi a véleményük önmagukról. Odahúzott egy széket, és beállította a sztetoszkópját. – Emelje fel az ingét. Amikor Nagy Jim letette a mobilját, Rusty a köpenye zsebébe dugta. – Ezt most elveszem, de majd otthagyom a portán. Ott szabad mobilozni. A székek nem olyan kényelmesek, mint itt, de azért ki lehet bírni. Arra számított, hogy Nagy Jim tiltakozni fog, sőt cirkuszozhat is, de a beteg meg se mukkant, hanem engedelmesen feltárta kidülledő Buddhahasát és hájas, túl puha férfimellét. Rusty előrehajolt, és meghallgatta. Az eredmény jobb volt a vártnál. Ő beérte volna percenként száztízes pulzussal és a szívkamra mérsékelten túl korai összehúzódásával; ehelyett Nagy Jim pumpája kilencvennel zakatolt, és extra-szisztolékra egyáltalán nem került sor. – Sokkal jobban érzem magam – mondta. – Mindenről a stressz tehetett. Szörnyű stressz alatt élek. Még egy-két órácskát pihenek itt – tudta, kispajtás, hogy ebből az ablakból az egész belvárosra ráláthat? –, és még egyszer megnézem Ifit. Utána szépen kijelentkezem, és... – Nem csak stresszről van szó. Maga túlsúlyos, és rossz állapotban van. - 212 -
Nagy Jim újabb műmosollyal mutogatta fogait. – Egyszerre vezetek egy vállalkozást és egy várost, pajtikám – mellesleg mindkettőben elég jól mennek a dolgok. Ilyenkor kevés idő marad szobabiciklire vagy futógépre meg az effélére. – Két évvel ezelőtt rohamszerű pitvari tachycardiát állapítottunk meg magánál. – Képzelje, tudom, mi az. Megnéztem a világhálón, és ott az állt, hogy egészséges férfiaknál gyakran előfordul, hogy... – Ron Haskell egyértelműen közölte magával, hogy ellenőriznie kell a súlyát, gyógyszerrel karbantartania a szívritmuszavarait, és ha a gyógyszeres kezelés nem használ, fontolóra kell vennie a műtét lehetőségét. Nagy Jim úgy festett, mint egy etetőszékbe zárt, elkeseredett kisgyermek. – Isten azt mondta, ez ne is jusson eszembe! Isten ellenzi a pacemakert! És Neki van igaza! Duke Perkinsnek is pacemakere volt, és lám, hogy járt! – Nem is szólva az özvegyéről – jegyezte meg csendesen Rusty. – Az is pórul járt. Bizonyára rossz időben volt rossz helyen. Nagy Jim Rustyra szegezte számítgató kis malacszemét, majd felnézett a mennyezetre. – Látom, megint ég a villany! Megszereztem maguknak a propánt, ahogy kérte. De hát sok ember nem ismeri a hála fogalmát. Persze az én pozíciómban ehhez is hozzá kell szokni. – Holnap este ismét sötétben leszünk. Nagy Jim megrázta a fejét. – Holnap estére annyi propánja lesz, hogy ha kell, karácsonyig is kitart. Ezt ígérem magának, cserébe tökéletes betegbarát modoráért és elsöprő jóindulatáért. – Nehéz hálásnak lenni, ha az ember visszakapja, ami eredetileg az övé volt. Már csak ilyen fura a természetem. – Á, szóval összetéveszti magát a kórházzal? – horkant fel Nagy Jim. – Miért ne? Maga az imént Krisztussal tévesztette össze magát. De azt javaslom, térjünk vissza az egészségi állapotára, helyes? Nagy Jim utálkozva legyintett jókora, tömpe ujjakban végződő mancsával. - 213 -
– A Valium nem gyógyít. Ha innen kilép, néhány óra múlva újabb ritmuszavarai támadhatnak, vagy fulladási rohama lesz. A helyzetének az a jó oldala, hogy mielőtt a városban sötét lesz, találkozhat a Megváltójával. Rennie időközben összeszedte magát. – És mit ajánlana? – kérdezte. – Adhatok valamit, ami rövid távon megoldhatja a problémát. – Mi az? – De a szernek ára van. – Tudtam – mondta csendesen Nagy Jim. – Már amikor beállított az irodámba, hogy nekem rontson a mindenféle követelésével, tudtam, hogy Barbara pártján áll. Rusty aznap csak propánt kért, de ezt most nem hozta fel. – Honnan tudta már akkor, hogy Barbarának pártja van? A gyilkosságokra még nem derült fény – honnan tudta hát, hogy a szakácsnak táborra van szüksége? Nagy Jim felcsillanó szemében jól megfért egymással a derű meg a paranoia. – Megvannak a kis fogásaim, pajtás. Nos, halljuk: mi az ár? Mit szeretne tőlem annak fejében, hogy ne kapjak szívrohamot? – Majd elébe vágott a válasznak. – Hadd találjam ki. Azt akarja, hogy szabadlábra helyezzem Barbarát, nem igaz? – Nem. Ebben a városban nyomban meglincselnék, ahogy kilép a rendőrségről. Nagy Jim jót nevetett. – Hébe-hóba egész józanul tud gondolkodni! – Azt akarom, hogy lemondjon. Sandersszel együtt. Vezesse a várost Andrea Grinnell. Julia Shumway majd kisegíti, amíg Andi végleg le nem áll a droggal. Nagy Jim még harsányabban nevetett, sőt most a combját is csapkodta hozzá. – Azt hittem, Coxnál rosszabb nem jöhet – ő a nagycsöcsűt szánta Andrea mellé –, de maga rajta is túltesz. Még hogy Shumway! A boszorkány, aki most egy szatyorból látja el magát! – Tudom, hogy Cogginst maga ölte meg! - 214 -
Rustyból önkéntelenül buggyant ki a mondat; most már nem szívhatta vissza. De mit bánja? Kettesben voltak, ha nem számítja John Robertset a CNN-től, aki lenézett rájuk a képernyőről. Amellett az eredmény igazolta a gikszert. Azóta, hogy Nagy Jim beletörődött a Búra létezésébe, most ingott meg először. Megpróbált semlegesnek mutatkozni, de nem ment. – Maga megbolondult! – Jól tudja, hogy ez nem igaz. Tegnap este ott jártam a Bowie-féle temetkezési vállalatnál, és megvizsgáltam a négy áldozat holttestét. – Ehhez nem volt joga! Maga nem patológus! Még segédorvosnak is kezdő! – Lazítson, Rennie. Számoljon tízig. Gondoljon a szívére. – Rusty elhallgatott. – De tudja, mit? Köpök a szívére. Azok után, amiket művelt, és amit még művelni akar, köpök rá. Coggins arca és egész koponyája tele volt sebbel és zúzódással. Csupa szokatlan nyom, de épp ezért könnyen azonosíthatók. Varrásnyomok. Semmi kétségem afelől, hogy a maga íróasztalán álló szuvenír-baseballtól származnak. – Ez nem jelent semmit. – Közben a nyitott fürdőszobaajtó felé sandított. – Nagyon is sokat jelent. Különösen ha az ember az ugyanoda dugott többi holttestre gondol. Nekem ez azt súgja, hogy Coggins gyilkosa ölte meg a többieket is, és szerintem ez maga volt. Vagy talán maga és Ifi. Apa és fia mint birkózópáros? Eltaláltam? – Nem vagyok hajlandó ezt tovább hallgatni! Fel akart állni, de Rusty visszanyomta. Maga is csodálkozott, milyen könnyen bír el a másikkal. – Ne nyúljon hozzám! – kiáltotta Rennie. – A pokolba is, ne merjen hozzám nyúlni! – Miért ölte meg? – kérdezte Rusty. – Talán azzal fenyegetőzött, hogy beköpi a drogüzelmeit? Esetleg ő is benne volt? – Ne nyúljon hozzám! – sivította ismét Rennie, noha Rusty már viszszaült a helyére. Akkor még nem jutott eszébe, hogy Rennie nemcsak neki szánja szavait. – Én titokban tarthatom mindezt – mondta. – És adhatok egy szert, amely hatékonyabban tartja karban, mint a Valium. Az ára az, hogy lemond. Holnap, a nagygyűlésen jelentse be, hogy orvosi okokból viszszalép Andrea javára. Hősként fejezheti be a pályáját. - 215 -
Rusty úgy képzelte: Rennie sarokba szorult, és semmiképpen sem mondhat nemet. Ekkor Rennie ismét a nyitott fürdőszobaajtó felé fordult, és így szólt: – Most kijöhettek. Carter Thibodeau és Freddy Denton kilépett a fürdőszobából, ahol ez idáig rejtőztek és hallgatóztak.
8. – A francba! – mondta Stewart Bowie. Fivérével együtt a temetkezési vállalat alagsori munkahelyiségében ültek. Stewart éppen most sminkelte ki Arletta Coombst, a Mill legújabb öngyilkosát és vállalatuk legújabb kliensét. – Rohadt briganti, istenverte szarcsimbók! A pultra dobta mobilját, és gumírozott zöld kötényének hatalmas zsebéből kikotort egy csomag mogyoróvajjal ízesített Ritz kekszet. Ha fel volt dúlva, mindig evett, és világéletében rendetlenül („Itt disznók étkeztek”, mondogatta a papájuk, amikor a kis Stewie felállt az asztaltól), és a morzsák most Arletta korántsem békés ábrázatára hullottak; ha azt hitte szegény, hogy lefolyótisztítóval könnyen és fájdalmatlanul menekülhet el a Búra elől, alaposan tévedett. Az átkozott lötty, mielőtt távozott volna belőle, a gyomráig felmarta minden szervét. – Mi baj? – kérdezte Fern. – Miért is kellett összeszűrnöm a levet ezzel a kibaszott Rennie-vel? – Talán a lóvéért, nem gondolod? – Mit érek most a lóvéval? – tajtékzott Stewart. – Vásároljam fel Burpee egész árukészletét? Úgy éljek, attól felállna a farkam! Durván feltépte az idős özvegy száját, és abba gyömöszölte a maradék kekszet. – Nesze, vén kurva, ebédidő van! Ezután a mobilja után kapott, és bepötyögött egy számot. – Ha nincs otthon – mondta, talán Fernnek, de inkább önmagának –, kimegyek hozzá, és az egyik csirkéjét feldugom a seggén... - 216 -
Roger Killian azonban otthon volt. És a rongyos baromfitelepén vígan kotyogtak a tyúkok; a telep hangosító berendezéséből pedig messzire szállt a Mantovani zenekar mindent elsöprő hegedűszava. Ha a gyerekek is otthon voltak, a Metallica vagy a Pantera volt műsoron. – Ki vagy? – Stewie vagyok, Roger. Józan vagy, testvér? – Nagyjából – mondta Roger, ami valószínűleg annyit jelentett, hogy speedet szívott, de ki a fasz bánja! – Gyere le a városba. Fern meg én várunk a közös garázsnál. Két nagy teherautót viszünk el, a csörlősök közül, és kihajtunk a WCIKhez. Az összes propánt vissza kell hoznunk. Egy fuvarral nem megy, de Jim azt akarja, hogy még ma nekilássunk. Holnap majd még összeszedek hat vagy hét megbízható embert, például Jim kibaszott magánhadseregéből, ha hajlandó kölcsönadni őket, és akkor végzünk a melóval. – Jaj, ne, Stewart – meg kell etetnem a tyúkokat! A megmaradt fiúk mind beálltak zsarunak! Más szóval ott akarsz üldögélni a kis irodádban, speedet szívni, ciki zenét hallgatni és szerelmeskedő leszbi videókat stírolni a számítógépeden, gondolta Stewart. El nem tudta képzelni, hogyan gerjedhet be valaki, amikor körülötte késsel lehet vágni a csirkeszar bűzét, de Roger Killiannek sikerült. – Ez nem önkéntes vállalkozás, testvér. Parancsot kaptam, amit ezennel továbbítok. Fél óra. És ha látod arrafelé lófrálni valamelyik fiadat, üsd le, és dobd a válladra. Kikapcsolta a mobilt, még mielőtt Roger tovább vinnyoghatta volna a sirámait, és néhány pillanatig csak álldogált és dühöngött. A szerda délután hátralévő részében bármire inkább kész lett volna, semhogy propántartályokat rakodjon teherautókba – és mégis ezzel fogja múlatni az idejét. Bizony hogy ezzel, nem mással. Kirántotta a mosogatóból a locsolótömlőt, Arletta Coombs alsó és felső műfogsora közé dugta, és elcsavarta a csapot. Magas nyomású tömlő volt, és a hulla fel-alá ugrált az asztalon. – Öblítsük csak le a kekszet, nagyi! – hörögte. – Isten ments, hogy megfulladj. – Megállj! – kiáltott Fern. – Ki fog loccsanni a nyíláson, amit hagytál a... Késő bánat. - 217 -
9. Nagy Jim mosolya azt fejezte ki: na látod, mire jutottál! Aztán Carterhez és Freddy Dentonhoz fordult: – Hallottátok, fiúk, hogy Mr. Everett kényszeríteni akart? – Naná! – felelte Freddy. – Hallottátok a fenyegetést, hogy megvon tőlem egy életmentő gyógyszert, ha nem vagyok hajlandó lemondani? – Aha – mondta Carter, és sötét pillantással tüntette ki Rustyt, aki nem értette, hogy lehetett ennyire ostoba. Tudd be annak, hogy hosszú volt a nap... – A szóban forgó gyógyszer a Verapamil lehetett; azt fecskendezte belém az a nagy hajú fickó. – Nagy Jim apró fogait ismét látni engedte a barátságtalan mosoly. Verapamil... Rusty átkozta magát, amiért nem nézte meg Nagy Jim kórlapját. Emiatt később még többször tett magának szemrehányást. – Mit gondoltok, miféle törvénybe ütköző cselekményekkel van dolgunk? – kérdezte Nagy Jim. – Életveszélyes fenyegetéssel? – Azzal is, meg zsarolással is – vélte Freddy. – Hagyjuk ezeket a piti dolgokat! – legyintett Carter. – Gyilkossági kísérlet történt! – És mit gondoltok, ki bujtatta fel? – Barbie – jelentette ki Carter, és szájon vágta Rustyt, aki nem készült fel az ütésre. Hátratántorodott, nekiment az egyik széknek, és oldalvást, vérző szájjal beleroskadt. – Ezt azért kapta, mert ellenállt a letartóztatásnak – jegyezte meg Nagy Jim. – De ez még kevés. Terítsétek le a földre, fiúk. Azt akarom, hogy padlót fogjon. Rusty menekülni próbált, de alighogy feltápászkodott, Carter megmarkolta a karját és megpörgette. Ezután Freddy elgáncsolta, Carter pedig nagyot taszított rajta. Mint gyerekek az iskolaudvaron, gondolta zuhantában Rusty. - 218 -
Carter lerogyott mellé, Rusty pedig ütéshez jutott: Carter arcának bal felét találta el. Carter türelmetlenül rázta le magáról, mintha egy pimasz legyet hessentene el. A következő pillanatban már Rusty mellére telepedett, és gúnyosan vigyorgott le rá. Igen, akár az iskolaudvaron, csak itt nincs vigyázó, aki leszerelje a verekedőket. Rusty a közelükben álló Rennie-re nézett. – Ezt nem teheti meg – lihegte. A szíve viharosan vert, akadozó lélegzése gyenge volt hozzá, hogy táplálja. Thibodeau súlyát is egyre nehezebbnek érezte. A mellettük térdelő Freddy Denton úgy festett, mint versenybíró egy levajazott birkózómérkőzésen. – Igenis megtehetem, Everett – jelentette ki Nagy Jim. – Sőt, szegény kispajtásom, nem is tehetek mást. Freddy, vedd el tőle a mobilomat, nehogy eltörjön; a köpenye zsebében van. Ellopta ez a gyapotszedő tahó. Ezt is a számlájára írhatod, ha majd bevittétek. – Minderről mások is tudnak – mondta Rusty. Még soha nem érezte magát ilyen tehetetlennek – és ilyen ostobának. Az sem vigasztalta, hogy nem ő az első, aki idősb James Rennie-t alábecsülte. – Tudják, miket művelt. – Az meglehet – bólogatott Nagy Jim. – De kikről is beszélünk? Majd megmondom: Dale Barbara többi barátjáról. Azokról, akik kirobbantották az áruházi lázadást, és felgyújtották az újság szerkesztőségét. És afelől sincs kétségem, hogy a Búrát is ők borították ránk. A kormány kísérletezik velünk, csakhogy mi nem vagyunk kísérleti patkányok. Nem igaz, Carter? – De még mennyire! – Áruld el, Freddy, mire vársz? Freddy, arcán a most már értem! boldogságával, eddig mohón hallgatta Nagy Jimet, most azonban kirántotta a góré mobilját Rusty zsebéből, és az egyik pamlagra dobta, hogy utána Rustynak támadjon. – Mióta készültél rá? Mióta tervezted, hogy bezársz minket a városba, hogy megfigyelhesd, mihez kezdünk? – Gondolja meg, Freddy, mit beszél. – Rustyból hörgésszerűen szakadtak ki a szavak. Úristen, de súlyos ez a Thibodeau! – Hiszen ez őrültség! Semmi veleje! Hát nem érti, hogy... – Szögezd a földhöz a kezét! – parancsolta Nagy Jim. – A bal kezét! Freddy engedelmeskedett. Rusty ellenállt, de Thibodeau ránehezedő súlya miatt a karjában nem volt emelőerő. - 219 -
– Sajnálom, pajtás, hogy ilyesmire kerül sor, de Chester's Mill lakosságának meg kell értenie, hogy csírájában fojtjuk meg a terrorizmust. Rennie, mielőtt mentegetőzött volna, cipősarkával és teljes százhúsz kilós mögöttes súlyával rálépett Rusty ökölbe szorított bal kezére. A másodtanácsos gabardinnadrágján egy további indíték domborodott ki. Élvezte a játékot – és nem csak szellemileg. Aztán a cipősarka egyre erősebben és fájóbban mélyedt Rusty kezébe. Az arca eltorzult az erőlködéstől. A nyelvét harapdálta, verítékezett. Ne ordíts! – biztatta magát Rusty. Idecsalnád vele Ginnyt, és akkor őt is csőbe húzzák. Amellett Rennie éppen ezt szeretné. Ne szerezd meg neki ezt az örömöt! De amikor Nagy Jim sarka alól meghallotta az első reccsenést, mégiscsak ordított. Nem tudta megállni. Újabb roppanás hallatszott, majd egy harmadik is. Nagy Jim elégedetten lépett hátrább. – Állítsátok talpra, és vigyétek a fogdába. Hadd látogassa meg a cimboráját. Freddy Rusty már püffedő kezét vizsgálgatta. Három ujja félrecsavarodott. – Kampec – mondta igen elégedetten. A társalgó ajtajában Ginny jelent meg. A szeme hatalmassá kerekedett. – Az isten szerelmére, mit művelnek itt? – Letartóztatjuk ezt a nyavalyást zsarolásért, erőszakos fogva tartásért és gyilkossági kísérletért – mondta Freddy Denton, miközben Carter felrángatta a földről Everettet. – És ez csak a kezdet. Meg kellett fegyelmeznünk, mert ellenállt. Kérem, hölgyem, hagyja szabadon az ajtót! – Maguknak elment az eszük! – jajveszékelt Ginny – Ó, Rusty – a keze! – Semmi bajom. Hívja fel Lindát. Mondja meg neki, hogy ezek az útonállók... De nem folytathatta, mert Carter a nyakánál fogva penderítette ki az ajtón, és közben a fülébe súgta: – Ha tudnám, hogy a vén faszi is ért annyit a gyógyításhoz, mint te, magam ölnélek meg! - 220 -
És mindez öt nap alatt ment végbe, álmélkodott Rusty, támolyogva és kétrét görnyedve, mialatt Carter a nyakánál fogva végighurcolta a folyosón. A bal keze már kéz sem volt, csak egy, a fájdalomtól üvöltő húsdarab. Öt nap – és ekkora változás! Azon tűnődött: vajon élvezik-e a műsort a gumiarcúak, bárkik és bárhol legyenek is.
10. Késő délután volt, amikor Linda végre elcsípte a Mill könyvtárosát. Lissa a 117-es úton biciklizett vissza a városba. Azt mondta, a Búrát őrző katonáknál járt, hogy további részleteket tudjon meg a Látogatók Napjáról. – Elvben nem fraternizálhatnak a lakossággal, de néhányan azért kaphatók rá – mesélte –, különösen ha nő az illető, és a blúzán három gomb nyitva van. Ettől általában ők is megnyílnak, legalábbis a hadsereghez tartozók. Ami a tengerészgyalogokat illeti – nos, felőlük akár anyaszült meztelenül is eltáncolhatnám a spanyol macarénát, anélkül, hogy azt mondanák: bú! Egyszerűen érzéketlenek a szexepilre. – Lissa elmosolyodott. – Nem mintha bárki összetéveszthetne Kate Winslettel. – És megtudtál valami érdekes pletykát? – Sajnos nem. – Lissa a kerékpárján ült, és az utasülés ablakán át nézett be Lindára. – Gőzük sincs semmiről. De borzasztóan aggódnak értünk; valósággal meghatódtam. És ők is épp annyi mendemondát és álhírt hallanak, mint mi. Egyikük megkérdezte, igaz-e, hogy eddig már több mint százan követtek el öngyilkosságot. – Beülnél hozzám néhány percre? – Le vagyok tartóztatva? – kérdezte Lissa széles mosollyal. – Beszélni szeretnék veled valamiről. Lissa lehajtotta a kerékpárállványt, és eltolva útjából Linda csiptetős mappáját és üzemen kívül lévő, sebességmérő radarját, beszállt hozzá. Linda beszámolt a temetkezési vállalatnál tett titkos látogatásról és ottani tapasztalataikról, majd rátért a paplakban tartandó megbeszélésre. Lissa azonnal kötélnek állt. - 221 -
– Ott leszek – mondta szenvedélyesen. – Bottal se űzhetnétek el! Ekkor a rádió krákogott egyet, és Stacey jelentkezett. – Négyes egység, négyes egység, válaszolj! Linda a mikrofon után kapott. Nem Rusty miatt aggódott, hanem a lányaiért. – Stacey, itt a négyes. Mondhatod! Stacey mondanivalója azonban halálos rémületté fokozta aggodalmait. – Rossz hírem van számodra, Lin. Azt mondanám, vértezd fel magad, de ilyesmire nem lehet felkészülni. Rustyt letartóztatták. – Micsoda ? – sikoltotta Linda, de ezt csak Lissa halhatta; Linda ugyanis nem nyomta le a mikrofon oldalán lévő ADÁS gombot. – Levitték a ketrecbe, Barbie mellé. Jól van, de úgy láttam, mintha eltört volna a keze – a melléhez szorította, és feldagadt. – Stacey lehalkította a hangját. – Azt mondták, ellenállt a letartóztatásnak. Vége. Linda ezúttal már bekapcsolta a mikrofont. – Azonnal ott leszek. Mondd meg neki, hogy jövök. Vége. – Nem lehet – felelte Stacey. – Többé senki sem mehet le a fogdába, kivéve néhány kijelölt rendőrt – és én nem vagyok rajta a listán. Vádakból van egész szakajtóravaló, beleértve a gyilkossági kísérletet és a gyilkosságban való bűnrészességet. Vezess óvatosan, hiszen Rustyt úgysem láthatod; vagyis semmi értelme, hogy összetörd a kocsidat. Linda háromszor ki-be kapcsolta a mikrofont, majd azt mondta: – Akkor is látni fogom. De csalódnia kellett. A rendőrség lépcsőjén futott össze a délutáni szunditól felfrissült Peter Randolph-fal, aki tudtára adta, hogy le kell adnia jelvényét és szolgálati pisztolyát: mint Rusty feleségét, őt is azzal gyanúsítják, hogy aknamunkát folytat a törvényes városvezetés ellen, és lázadásra bujtogat. Már a száján volt a válasz: Nagyszerű, fogjon csak le, és zárjon a férjem mellé. Ekkor azonban a lányokra gondolt, akik most Martánál várják, hogy értük menjen, és beszámolhassanak az iskolában történtekről. Meg aztán estére ott a megbeszélés a papiakban. Ha egy alagsori cellában kuksol, nem lehet jelen, pedig az a tanácskozás most fontosabb, mint valaha. Ha holnap valóban megszöktetnek egy foglyot, miért ne szöktethetnének meg kettőt? - 222 -
– Mondja meg neki, hogy szeretem – vetette oda Linda, majd kicsatolta derékszíját, s lecsúsztatta róla a fegyvert, amely a súlyával úgyis kellemetlenül lehúzta. Több tehetsége volt ahhoz, hogy átsegítse a kereszteződéseknél az iskolába menő kicsiket, a középiskolásokat pedig figyelmeztesse, hogy ne hozzák magukkal a cigarettát meg a mocskos beszédüket. – Átadom az üzenetet, Mrs. Everett. – Megvizsgálták a kezét? Úgy hallottam, valószínűleg eltört. Randolph fintort vágott. – Ki mondta ezt magának? – Nem tudom. Valaki felhívott, de nem mutatkozott be. Lehet, hogy valamelyik emberünk volt, de ott kinn a 117-esen nem a legjobbak a vételi viszonyok. Randolph némi meggondolás után úgy határozott, hogy nem erőlteti a témát. – Rusty kezének semmi baja, és az embereink már nem a maga emberei. Menjen csak haza, később majd felteszünk magának néhány kérdést. Linda visszafojtotta könnyeit. – És mit mondjak a lányaimnak? Mondjam meg, hogy az édesapjuk börtönben van? Maga is tudja, hogy Rusty a legrendesebb emberek egyike. Az Isten szerelmére, hát nem ő diagnosztizálta tavaly a gyulladt epehólyagját? – Hát ebben sajnos nem segíthetek, Mrs. Everett. – Elmúltak a szép napok, amikor Randolph még Lindának szólította. – De azt javaslom, semmiképpen se mondja el nekik, hogy apuci összejátszott Dale Barbarával Brenda Perkins és Lester Coggins meggyilkolásában. A másik kettővel kapcsolatban még tovább kell nyomoznunk. Azok szexuális jellegű bűncselekmények voltak, és lehet, hogy Rustynak nem volt köze hozzájuk. – De hisz ez agyrém! Randolph mintha meg sem hallotta volna. – Rennie tanácsost is meg akarta ölni, amennyiben megtagadta tőle az életmentő gyógyszert. Szerencsére Nagy Jim volt olyan előrelátó, hogy két rendőrt elbújtatott a helyszínen. – Randolph a fejét csóválta. Megtagadni az életmentő gyógyszert egy embertől, aki ezért a városért - 223 -
dolgozta betegre magát?! Hát ilyen a maga rendes embere, hogy vinné el az ördög! Linda bajban volt, és ezt ő is tudta. El is ment, mielőtt tovább rontaná a helyzetét. Az öt óra, amely a paplaki találkozóig még hátravolt, végtelen hosszúnak tűnt. Nem volt hová mennie, nem volt mit csinálnia. Aztán mégis támadt egy ötlete.
11. Rusty keze korántsem volt rendben. Látta ezt még Barbie is, pedig három üres cella volt köztük. – Rusty! Segíthetek valamit? Rusty mosolyt erőltetett a szájára. – Legföljebb idelökhetnél két aszpirint, ha van nálad. A Darvocet még jobb lenne. – Sajnos nincs. Semmit se adtak neked? – Nem, de a fájdalom enyhült valamelyest. Túl fogom élni. – Egyáltalán nem érezte magát olyan bátornak, mint amilyennek mutatta magát. A keze gyötrelmesen sajgott, és mindjárt még hevesebb lesz a fájdalom. – De az ujjaimmal muszáj valamit kezdenem. – Sok szerencsét. Csodálatos módon egyik ujja sem tört el; „csak" a kezében tört el egy csont. Kézközépcsont volt, az ötödik. Egyetlen dolgot tehet: letép néhány csíkot a pólójából, és sínnek használja. De mindenekelőtt... Megragadta bal keze mutatóujját, amely az ujjpercek közti belső ízületnél kificamodott. Filmen az ilyesmi mindig gyorsan megy végbe; a gyorsaság fokozza a drámai hatást. Igazán kár, hogy ez esetben a gyorsaság csak ronthat a helyzeten. Rusty lassú, de kitartó és egyre erősödő nyomást alkalmazott. A fájdalom rettenetes volt: egészen az állkapcsáig sugárzott. Az ujja úgy reccsent, akár egy régóta zárt ajtó eresztékei. Valahol – a szomszédban, de egyszersmind egy másik országban – megpillantotta Barbie-t, amint a cella ajtajánál állva figyeli őt. Aztán a mutatóujj mintegy varázsütésszerűen kiegyenesedett, és a fájdalom enyhült, még ha csak abban az egyetlen ujjban is. Leült a priccsre, és lihegett, mintha futóversenyen vett volna részt. - 224 -
– Megvagy? – kérdezte Barbie. – Még nem. Még itt a középső ujjam. Szükségem lehet rá. Rusty megragadta a középső ujját, és elölről kezdte a műveletet. És amikor másodjára is úgy tűnt, a fájdalom már nem lehet kínzóbb, a kificamodott ízület a helyére csusszant. Már csak a kisujja volt hátra, amely úgy állt ki, mintha a gazdája tósztra készülne. És szívesen mondanék is tósztot, gondolta. Eric Everett életének legkibaszottabb napjára. Hozzálátott, hogy körülpólyálja az ujját. Ez is fájt, és csak lassan lehetett csinálni. – Mi bajuk veled? – kérdezte Barbie, majd kettőt csettintett az ujjaival; aztán a mennyezetre mutatott, és kezét a fülére borította. Tudja-e, hogy a Ketrec be van poloskázva, vagy csak gyanítja? Nem számít, gondolta Rusty. A legokosabb úgy viselkedni, mintha lehallgatnák, bár nem tűnt valószínűnek, hogy ez a trehány banda már gondolt volna rá. – Megpróbáltam rávenni Nagy Jimet, hogy mondjon le – közölte. – Nagy hiba volt. És nincs kétségem, hogy ehhez még hozzábiggyesztenek egy tucat más vádpontot. De alapvetően azért sitteltek le, mert megmondtam: ha így strapálja magát, szívrohamot fog kapni. Ebből a változatból persze hiányzott a Coggins-ügy, de Rusty úgy vélte, csak árthat magának, ha szóba hozza. – A koszt milyen idebenn? – Tűrhető. Rose hozott nekem ebédet. De a vízzel légy óvatos. Néha megsózzák. Jobb keze két, villásan széttárt ujjával a szemére, majd a szájára mutatott: ide skubizz! Rusty bólintott. Holnap éjjel, olvasta le Barbie szájáról. Tudom, üzente vissza hangtalanul Rusty, de a megerőltető művelettől a szája felrepedt, és ismét vérezni kezdett. Biztos... helyre... van... szükségünk – formálta a szavakat Barbie. Rusty hálával gondolt Joe McClatchey-re és barátaira. Ezt a problémát egykettőre kiküszöbölik.
- 225 -
12. Andy Sandersnek rohama volt. Az esemény törvényszerűen következett be: Andy nem volt szokva a droghoz, és rengeteget fogyasztott belőle. Éppen a WCIK stúdiójában hallgatta a „Mindennapi kenyerünk" szimfónia magával ragadó „Mily nagy is vagy Te" kezdetű tételét, amelyet végig is vezényelt, és úgy érezte, mintha hegedűhúrok erdejében lebegne. A Séf másvalahol pipázott, de Andynek rendes kis készletet hagyott azokból a vastag hibrid cigarettákból, melyeket pácolt rudiknak nevezett. – De légy ám velük óvatos, Sanders – hagyta meg –, mert ez dinamit. „Kevés borral élj, gyomrodra és gyakori gyengélkedésedre való tekintettel." Első levél Timótheushoz. Ez áll a rudikra is. Andy nagykomolyan bólogatott, de mihelyt a Séf a hátát mutatta, füstölni kezdett, mint a megszállott, egyiket a másik után. Addig pöfékelt, míg a cigaretták forró csikkje már az ujjait pörkölte. A speed égettmacskapisi-szaga minden egyéb szagot elnyomva tetőzte be a parádés aromaterápiát. Andy már a harmadik rudi felénél tartott, és még mindig Leonard Bernsteinnel próbált versengeni, amikor túl hevesen tüdőzte le a füstöt, és elsötétült előtte a világ. A földre zuhant, és ott tekergett a szent muzsika hullámain. Összepréselt fogai közül habos nyál szivárgott. Félig csukott szeme forgott üregében, bizonytalan körvonalú látványvilág úszott el előtte. Tíz perccel később magához tért, olyannyira, hogy szinte végigrepült a stúdió és a hátsó, hosszú, vörös épület közti úton. – Séf! – bömbölte. – Séf hol vagy? JÖNNEK! Phil Bushey kilépett a raktárépület oldalajtaján. Haja zsíros csimbókokban meredt fel a fején. Koszlott, a lábközénél pisifoltos, a fenekén fűfoltos pizsama-nadrágot viselt, amely ernyedten lógott csontosan kiszögellő csípőjén, az elején egy marék szeméremszőrzetet, a hátán ülepe vágását láttatva. Fél kezében tartotta AK-47-esét, amelynek tusára gondosan az ISTEN HARCOSA feliratot pingálta; másik kezében a garázs távirányítója volt. Aztán Isten Harcosát letette, de Isten Ajtónyitójától nem vált meg. Vállon ragadta, és alaposan megrázta Andyt. - 226 -
– Állítsd le magad, Sanders, és ne hisztériázz! – Jönnek! Jönnek a keserű emberek! Úgy, ahogy megjósoltad! – Valaki talán erre járt, és fejbe vágott? – kérdezte némi meggondolás után a Séf. – Nem, tényleg láttam! Elájultam, és látomásom volt! A Séfnek nagyra nyílt a szeme. Arcán a gyanakvást valamiféle tisztelet váltotta fel. Először Andyre, róla a Kis Dög útra, majd ismét Andyre nézett. – Mit láttál? Hányan voltak? Mind jönnek, vagy most is csak egypáran? – Én... Én... A Séf újból megrázta, de most már sokkal gyöngédebben. – Csigavér, Sanders! Te most már az Úr seregéhez tartozol, és... – Mint keresztény katona! – Jó, jó, rendben. És én vagyok a fölöttesed. Tehát jelentést kérek. – Két teherautóban jönnek. – Csak kettőben? – Igen. – Narancsszínűek? – Igen. A Séf feljebb ráncigálta a pizsamanadrágot, amely rögtön visszarendezte magát előbbi helyzetébe, és bólintott. – Szóval városi teherautók. Bizonyára ugyanaz a három tökfej: a két Bowie meg a Tyúkszaros. – Tessék? – Killian, Sanders, ki más? Ő is szívja a speedet, de nem érti, mi a rendeltetése. Hibbant senkiházi. Nyilván propánért jönnek. – Bújjunk el, és hagyjuk, hogy elvigyék? – Korábban így tettem, de most más a szitu. Elegem van a bujkálásból meg a mások csórásaiból. Túlcsordult az üröm. Itt az ideje, hogy Isten emberei zászlót bontsanak! Velem tartasz? Andy pedig, aki a Búra alatt mindent elveszített, ami valaha fontos volt neki, habozás nélkül vágta rá: – Veled! – Mind a végsőkig, Sanders? – A végsőkig! – Hová tetted a géppisztolyodat? - 227 -
Amennyire Andy emlékezett, a stúdióban hagyta, a poszternek támasztva, amelyen Pat Robertson, a tévés evangélista karolta át a néhai Lester Coggins vállát. – Vegyük magunkhoz – mondta a Séf, majd felemelte ISTEN HARCOSÁ-t, és ellenőrizte a tölténytárat. – És mostantól állandóan magadnál tartod, világos? – Hát hogyne. – A lőszeres doboz megvan? – Meg hát. – Egy órája sem volt, hogy Andy kézbe vette az egyik ilyen kis ládát. Neki legalábbis úgy tűnt, hogy egy órája lehetett, de az ilyen pácolt rudik elég önkényesen tologatják az időt oda-vissza. – Egy perc – mondta a Séf, majd bement a raktárépületbe, és előhozta a kínai gránátokkal teli dobozt. Kettőt Andynek adott, azzal, hogy tegye őket zsebre, majd a harmadik gránátot húzókarikájánál fogva az ISTEN HARCOSA csövére akasztotta. – Nekem úgy mondták, Sanders, hogy miután az ember kirántja ennek a biszbasznak a szegét és elhajítja, hét másodperce van; de én kipróbáltam odaát a kőbányánál, és mondhatom, épp hogy szűk négy másodpercem maradt. Ezekben a távol-keleti fajokban nem lehet megbízni. Szóval ezt jól jegyezd meg. Andy megígérte. – Oké, akkor gyerünk. Hozd a fegyveredet. – Elő is vesszük őket? – kérdezte Andy tétován. A Séfet mintha meglepte volna a kérdés. – Csak ha muszáj. – Helyes. – Andy a történtek ellenére sem kívánt senkiben kárt tenni. – De ha szívóznak, megtesszük, amit kell. Érted, amit mondok? – Értem – motyogta Andy. A Séf vállon veregette.
13. Joe megkérdezte a mamáját, hogy Benny és Norrie náluk éjszakázhat-e. Claire kijelentette, hogy részéről semmi akadálya, ha a gyerekek szülei is hozzájárulnak. Magában még meg is könnyebbült a terv hallatán. A Fekete-foki kaland után csak akkor volt nyugodt, ha a gyerekek - 228 -
szem előtt voltak. Pattogtassanak csak kukoricát a fafűtésű kályhán, és folytassák az egy órája megkezdett izgalmas Monopoly-csatát, bár az a kelleténél is izgalmasabb volt: párbeszédükben és indulatos kifakadásaikban volt valami túlfeszített – mintha a temető mellett elhaladva fütyörésznének. Benny mamája nem tiltakozott, de Claire csodálkozására igent mondott a Norrie-é is. – Remek ötlet – jelentette ki Joanie Calvert. – Már amióta ránk jött ez az izé, arra vágyom, hogy leigyam magam. Eszerint ma este végre megtehetem. És légy szíves, Claire, mondd meg a lányomnak, hogy holnap kutassa fel a nagyapját, és adjon neki egy puszit. – Ki a nagyapja? – Hát Ernie. Hiszen ismered, nem? Ernie-t mindenki ismeri. Aggódik Norrie miatt. Megjegyzem, néha én is. Ó, az a gördeszka! – Joanie, hangjáról ítélve, mintha összerázkódott volna. – Majd szólok a kislánynak. Claire épphogy letette a kagylót, amikor kopogtak. Először nem tudta, ki ez a középkorú, sápadt, feldúlt arcú nő, aztán ráismert Linda Everettre, aki általában az iskola melletti útkereszteződést felügyelte, és kitűzte a büntetőcédulát azokra a kocsikra, amelyek megsértették a Fő utca parkolózónáira érvényes kétórás szabályt. És távolról sem volt középkorú; csak most nem volt formában. – Nicsak, Linda! – kiáltotta. – Mi a baj? Csak nem Rustyval történt valami? – Félig-meddig tudatosan a sugárzásra gondolt. Tudata hátterében még ennél is sötétebb gondolatok ólálkodtak. – Letartóztatták. Az ebédlőben abbamaradt a Monopoly-mérkőzés. A játékosok felsorakoztak a nappali ajtajában, és riadtan meredtek Lindára. – Egész litániájuk van a különféle vádakból. Többek között bűnrészességgel vádolják Lester Coggins és Brenda Perkins meggyilkolásában. – Az lehetetlen! – tört fel Bennyből a kiáltás. Claire fejében megfordult, hogy kiküldi a gyerekeket, de rájött, hogy ez reménytelen volna. Sejteni vélte, miért van itt Linda, meg is értette, mégis némileg zokon vette. Mint ahogy kicsit Rustyra is neheztelt, amiért vállalkozásába a gyerekeket is belerángatta. Igaz, a gyerekek úgyis - 229 -
benne voltak. A Búra terében élők már nem dönthették el szabadon, mibe sodródnak. – De a dolog lényege az, hogy kényelmetlen lett Rennie-nek – magyarázta Linda. – Nagy Jimnek pedig most csak egyvalami számít: ki áll az útjában, és ki nem. Egyáltalán nem izgatja, micsoda szörnyű helyzetbe kerültünk valamennyien. Azazhogy többről van szó: kihasználja a helyzetet, és visszaél vele. Joe komoran nézett Lindára. – Miz Everett, kérem, tudja Mr. Rennie, hogy hol voltunk ma délelőtt? Tud arról a dobozról? Szerintem nem kéne, hogy tudjon róla... – Miféle dobozról? – Amit a Fekete-fokon találtunk – szólalt meg Norrie. – Mi csak a fényt láttuk, amit az a doboz kigyújt és elolt, de Rusty fel is ment, és megnézte. – Én erről mit sem tudok – jelentette ki Linda. – Akkor Rennie se tud róla. – Joe úgy festett, mint akinek az egész világ terhe gördült le a válláról. – Ezt miből gondolod? – Mert akkor ránk küldte volna a zsernyákjait – mondta Joe. – És ha nem felelünk a kérdéseikre, minket is sittre vágat. Távolról ekkor két lövés gyenge visszhangja hallatszott. – Ez petárda volt vagy lövés? – kérdezte homlokát ráncolva Claire. Válaszolni Linda sem tudott, de mert a durranások nem a városból jöttek, nem is izgatta magát. – Gyerekek, mondjátok el, mi történt a Fekete-fokon. De elejétől végig. Tudni szeretném, mit láttatok ti, és mit látott Rusty. És lehet, hogy ma este másoknak is be kell számolnotok. Ideje, hogy összerakjuk az ismert elemeket. A huszonnegyedik órában vagyunk, vagy talán már el is késtünk. Claire-nek a nyelvén volt, hogy ő szeretne mindebből kimaradni, aztán mégsem szólt semmit. Mert az ember – ő legalábbis – már nem választhat.
14. - 230 -
A WCIK stúdiója jóval a Kis Dög úton túl állt; a hozzá vezető bekötőút (kövezett volt, és sokkal jobb állapotú, mint az út maga) majdnem negyed mérföld hosszú volt. A Kis Dögről nyíló kijáratnál egy-egy százéves tölgy szegélyezte. Őszi lombkoronájuk színpompája rendes körülmények közt naptárba vagy turistaprospektusba kívánkozott; most azonban az egyöntetűen barna levelek ernyedten csüngtek az ágakról. Az egyik változatos domborzatú fatörzs mögött Andy Sanders, a másik mögött a Séf állt. Már hallatszott a közeledő nagy teherautók dízelmotorjának dübörgése. Andy kitörölte szeméből az izzadságot. – Sanders! – Mi az? – Kibiztosítottad a géppisztolyod? Andy ellenőrizte. – Ki. – Jó, akkor figyelj, és próbáld elsőre felfogni. Ha azt mondom, tüzelj, szórd meg ezeket a szarháziakat! Lődd őket tetőtől talpig, aztán jobbról balra. De ha nem mondok semmit, akkor nyugi, csak álldogálsz tovább. Eddig világos? – I-igen... – Szerintem nem lesz semmiféle öldöklés. Hála Istennek, gondolta Andy. – Feltéve ha csak a két Bowie-val meg Tyúkszar úrral van dolgunk. De hát ezt nem tudhatom biztosan. Ha keménynek kell lennem, lécci támogass. – Aha – mondta Andy, ezúttal habozás nélkül. – És vedd le az ujjad arról a kurva billentyűről, vagy a saját koponyád durrantod szét. Andy lenézett az AK-ra. Az ujja valóban a ravasz köré csavarodott. Ész nélkül levette. Vártak. Andy szíve mintha az agyában kalapált volna. Biztatta magát, hogy nincs oka félni – ha véletlenül nem szólal meg a telefon, már rég halott volna –, de ez mit sem használt. Hiszen az elmúlt napokban egy új világ nyílt meg előtte. Tudta, hogy ez a mesterséges világ hamisnak bizonyulhat (nem látta talán, mit művelt a drog Andi Grinnell-lel?), de akkor is sokkal többet ér annál a pocsék való világnál, amelyben eddig élt. Istenem, könyörgök, tedd, hogy másfelé menjenek! - 231 -
Megjelentek, lassan gurulva, a teherautók, és sötét füstöt eregettek a fénytelen, alkonyodó tájba. Andy kikukucskált a fa mögül. Az első teherautóban ketten ültek. Alighanem a Bowie fivérek. A Séf sokáig meg se mozdult. Andy már-már azt hitte, meggondolta magát, és hagyja, hogy elvigyék a propánt. Ekkor a férfi kilépett a fa mögül, és leadott két gyors lövést. Akár be volt tépve, akár nem, a Séf pontosan célzott. Az első teherautó két elülső kereke kidurrant, az orra pedig fel-le táncikált, míg végül a kocsi leállt; a mögötte haladó kis híján beleütközött. Ebből a másodikból zene, valamilyen zsoltár szólt, és Andy rájött, hogy ez a másik sofőr nem hallhatta a lövéseket; a rádió elnyomta a durranást. Az első kocsi vezetőfülkéje mintha üres lett volna. Mindkét férfi a padlóra kuporodott. A Séf, még mindig mezítláb, még mindig egy szál pizsamanadrágban, kilépett a fa mögül; a távirányító a nadrág meglazult gumiszalagján csüngött, mint valami személyhívó. – Stewart Bowie! Fern Bowie! – kiáltotta, ISTEN HARCOSÁ-t a fának támasztva. – Gyertek elő, beszédem van veletek! Az első teherautó vezetőfülkéjéből nem jött válasz, de a második ajtaja kinyílt, és Roger Killian mászott elő. – Mi ez az útonállás? – bömbölte. – Sietnem kell haza, hogy megetessem a... – Ekkor pillantotta meg a Séfet. – Hóha, Philly, mi a hézag? – Hasalj le! – kiáltotta az egyik Bowie. – Mindjárt lelő ez az elmebajos állat! Roger a Séfre, majd a fának döntött AK-47-re nézett. – Már letette a fegyverét. Plusz egyedül van. Halljuk, Phil, mik a követeléseid! – Most Séf a nevem. Így szólíts! – Oké, Séf, mi az óhaj-sóhaj? – Te is gyere ki, Stewart! – kiáltott a Séf. – Meg te is, Fém. Senkinek nem esik bántódása! Nyílt az első teherautó is. A Séf, anélkül, hogy odanézett volna, így szólt: – Sanders, ha ennél a két húgyagyúnál fegyver van, lyukaszd ki őket, mint az ementálit. De a két testvér fegyvertelen volt; Fern még a magasba is emelte két kezét. - 232 -
– Kihez beszélsz, haver? – kérdezte Stewart. – Na, Sanders, bújj csak elő! – parancsolta a Séf. Andy engedelmeskedett. Most, hogy a vérfürdő közvetlen veszélye elmúlt, egyre jobban élvezte a helyzetet. Persze az élvezet csak akkor lenne teljes, ha egy pácolt rudit is hozott volna magával. – Andy? – álmélkodott Stewart. – Hát te mit keresel itt? – Felvettek az Úr hadseregébe. Ti pedig keserű emberek vagytok. Mindent tudunk rólatok, és semmi dolgotok itt. – Hogyan? – kérdezte Fém, és leengedte a kezét. Az elülső kerekekből lassan szállt ki a levegő, és a kocsi orra mindinkább az út felé billent. – Ezt jól megmondtad, Sanders – jelentette ki a Séf, majd Stewarthoz fordult: – Szálljatok be mindhárman a második kocsiba, forduljatok meg, és iszkiri, pucoljatok vissza a városba, szerencsétlenek! Ott pedig közöljétek azzal a hitehagyott sátánfajzattal, hogy a WCIK mostantól a miénk. Beleértve a labort és a teljes árukészletet. – Mi a faszt hordasz itt össze, Phil? – Séf. – Hívd magad, ahogy tetszik – legyintett Stewart–, csak mondd meg, mi folyik itt... – Tudom, hogy az öcséd egy tökfej, ez a Mr. Tyúkszar pedig a cipőjét se tudná megkötni használati utasítás nélkül... – Megállj, fickó! – ordított fel Roger. – Gondold meg, mit beszélsz! Andy felemelte a saját AK-ját. Közben azt gondolta: ha módja lesz rá, az agyára fogja festeni Claudette nevét. – Inkább te gondold meg! – vetette oda. Roger Killian elsápadt, és hátrált egy lépést. Ez sose történt meg, ha Andy gyűléseken szónokolt, és gyönyörűséggel töltötte el. A Séf tudomást sem vett a kis közjátékról. – De neked, Stewart, van egy kis sütnivalód, hát úgy figyelj! Hagyjátok itt, úgy, ahogy van, ezt a tragacsot, és menjetek vissza a másikkal. Mondjátok meg Rennie-nek, hogy ez a telep már nem az övé, mert Isten vette birtokába. Közöljétek, hogy kigyúlt az üröm csillaga, és ha nem akarja, hogy az apokalipszis időnek előtte bekövetkezzen, jobban teszi, ha minket békén hagy. Azt is megmondhatjátok – fűzte hozzá némi - 233 -
gondolkodás után –, hogy zenét továbbra is közvetítünk. Őt ugyan ez aligha izgatja, de a városban sokan vigaszt fognak találni benne. – Tudod, hány zsaruja van már? – kérdezte Stewart. – Szarok rá. – Szerintem úgy harminc, de holnapra már ötvenen lesznek. És a fél város kék karszalagot visel, hogy kifejezze egyetértését. Ha Nagy Jim mozgósítani akar, bármikor megteheti. – Nem is megy vele semmire – jelentette ki a Séf. – A mi hitünk az Úrban van, és Ő megtízszerezi erőnket. – Akkor is csak hússzoros lesz – mondta Roger, matematikai tudását csillogtatva –, és a túlerő az övék. – Pofa be, Roger – szólt rá Fern. – Phil, azazhogy Séf – próbálkozott újra Stewart –, muszáj, hogy lehűtsd magad, mert nem babra megy a játék. Rennie-nek nem az anyag kell, ő csak a propánt akarja. A városban a generátorok fele már nem üzemel. Hét végére a háromnegyedük lesz működésképtelen. Hagyd, hogy elvigyük azt a propánt. – Kell a főzéshez. Sajnálom. Stewart úgy nézett rá, mint egy őrültre. Valószínűleg az is, gondolta Andy, sőt, velem együtt. De persze őrült Jim Rennie is, úgyhogy az esélyek egyenlők. – Na, húzzatok el szépen – mondta a Séf. – És mondjátok meg, hogy ha ránk akarja uszítani a különítményét, nagyon meg fogja bánni. Stewart meggondolta az üzenetet, majd vállat vont. – Nem az én rózsás bőrömre megy a játék – mondta. – Na, gyertek, fiúk. Majd én vezetek. – Nem bánom – mondta Roger Killian. – Rühellem ezt a sok bigyuszt. – Még egy utolsó megvető, bizalmatlan pillantást vetett a Séfre meg Andyre, aztán indult a második teherautóhoz. – Isten áldása legyen rajtatok, fiúk – mondta Andy. Stewart fanyarul, de élesen szólt vissza elmenőben. – Rajtatok is. Ő a tudója, mennyire rátok fér. Észak-Amerika legnagyobb metamfetamin-laboratóriumának új tulajdonosai egymás mellett állva nézték, ahogy a nagy narancssárga teherautó elindul, majd egy nehézkes Y fordulat után eltűnik szem elől. – Sanders! – Igen, Séf? - 234 -
– Fel akarom pörgetni a zenét, méghozzá most rögtön. Ennek a városnak most Mavis Staples kell, meg egy-s-más a Clark nővérektől. Megyek, betáplálom a műsorba, és utána füstölünk egy jót. Andy szeme könnybe lábadt. Átkarolta a korábbi Phil Bushey csontos vállát, és magához vonta. – Szeretlek, Séf. – Köszönöm, Sanders. Viszont. De azért csak vigyázz, hogy a géppisztolyod meg legyen töltve. Mostantól őrt kell állnunk.
15. A tájat narancsszínben fürösztő naplemente órájában Nagy Jim a fia ágyánál ült. Az imént Douglas Twitchell járt benn egy injekcióra, s a fiú már mélyen aludt. Nagy Jim tisztában volt vele, hogy bizonyos értelemben jobb lenne, ha Ifi meghalna; ha életben marad, és az agyát mindjobban nyomja a tumor, rossz rágondolni, miket beszélne és miket művelne. A fiú persze hús a húsából, vér a véréből, de a város java előbbre való. Elég lenne a szekrényből egy tartalék párna, és... Ekkor megszólalt a mobilja. A kis ablakban látható névre pillantott, és összehúzta a szemöldökét. Valami félresiklott. Máskülönben Stewart nem telefonálna ilyen korán. – Mi a baj? Növekvő csodálkozással hallgatta a beszámolót. Andy odakinn van? És géppisztoly van nála? Stewart várta a válaszát; várta, hogy kiosszák rá a következő feladatot. Akkor állj be a sorba, pajtás, gondolta Nagy Jim, és sóhajtott. – Adj egy percet. Gondolkodnom kell. Majd visszahívlak. Megszakította a beszélgetést, és eltöprengett ezen az újabb problémán. Este kimehetne a WCIK-be egy rendőrosztaggal. A gondolat bizonyos értelemben vonzónak tűnt: a Food Citynél feltüzelné a csapatot, és utána maga vezetné a rajtaütést. Ha Andy közben elpatkol, annál jobb. Akkor a várost vezető testület egyedül idősb. James Rennie-ből állna. - 235 -
Másfelől éppen holnap tartják a rendkívüli városi gyűlést. Mindenki ott lesz, és kérdések hangoznának el. Ő ugyan meg volt róla győződve, hogy a speed-labort is simán Barbara, illetve Barbara barátai számlájára írhatná (Andy Sandersre is immár úgy gondolt, mint Barbara hivatalos barátjára), de mégis... inkább ne... Nagy Jim rá akart ijeszteni a nyájára, de pánikba nem akarta kergetni őket. A pánik nem segítené elő legfőbb célját, vagyis hogy a várost az ő egyeduralma alá kényszerítse. És ha egy ideig békén hagyná Andyt és Busheyt a maguk zugában, mi baj lehetne belőle? Talán még hasznára is válhat. A két lator elkényelmesedne, és a drog hülyítő hatása alatt azt képzelnék, hogy megfeledkeztek róluk. Pénteken viszont, azaz holnapután az a gyapotszedő Cox meg akarja rendezni a Látogatók Napját, tehát aki él és mozog, újra elözönli Dinsmore-ék farmját. Burpee – fogadni lehet rá – megint felállít egy hot dogos bódét. És amíg tart ez a grimbusz, és Coxot lefoglalja a maga egyszemélyes sajtókonferenciája, ő, Nagy Jim, tizenhat-tizennyolc főnyi rendőrosztaga élén lecsapna a rádióadóra, és elsöpörné útjából azt a két bedrogozott bajkeverőt. Igen – ez lesz a jó megoldás. Visszahívta Stewartot, és közölte, hogy szálljon le az ügyről. – De hát azt hittem, szükséged van arra a propánra... – Meg is szerezzük – mondta Nagy Jim. – Te pedig, ha kedved van hozzá, segíthetsz, hogy elintézzük azt a két brigantit. – De még mennyire, hogy kedvem van hozzá! Az az istenátka Bushey – elnézést, Nagy Jim, a szóhasználatért – megérdemli, hogy saját pénzével fizessünk vissza. – Meg is kapja, mégpedig péntek délután. Oszd be eszerint a napirendedet. Nagy Jim közérzete ismét a régi volt, szíve lassan és egyenletesen vert a bordái közt, egyszer sem ütött félre. Ez már csak azért is örvendetes volt, mert neki, Nagy Jimnek még töméntelen dolga volt. Ma este például a rendőröket kell feltüzelnie a Food Citynél: a helyszín nagyon is alkalmas rá, hogy belesulykolja az új zsarukba a rend fontosságát. A rombolás látványa csalhatatlan trükk: ilyenkor az emberek vakon követik a vezért.
- 236 -
Kifelé indult, aztán visszament, és arcon csókolta alvó fiát. Előbbutóbb talán szükségessé válik, hogy Ifitől megszabaduljon, de egyelőre ez sem sürgős.
16. Újabb éjszaka ereszkedik alá a kisvárosra; újabb, a Búra alatt töltendő éjszaka... Mi azonban nem pihenhetünk. Két gyűlésen is meg kell jelennünk, és lefekvés előtt még be kell néznünk Horace-hoz, a corgihoz. Horace ma este a társalkodónő szerepét játssza Andrea Grinnell mellett. Egyelőre még kivár, de a dívány és a fal közé szorult kukoricaszemekről korántsem feledkezett el. Induljunk hát el velem együtt, ha már kiterült az éj a város egén, mint az elkábított beteg a műtőn,1 és a fejünk felett megjelennek az első, színüket vesztett csillagok. Négy államban Chester's Mill az egyetlen város, ahol ma este is megjelennek. New England északi részét eső áztatja, és a kábeltévék híradóján hamarosan feltűnik néhány figyelmet érdemlő műholdas felvétel, amelyek a felhők között egyetlen üres hézagot mutatnak: a hézag pontosan megfelel Chester's Mill zokniformájának. Innen valóban látszanának a csillagok, ha a Búra – amely maga is piszkos – be nem szennyezte volna őket. Tarker's Millben és Castle Rock Szép Kilátás nevű részében keményen szakad az eső. A CNN meteorológusa, Reynolds Wolf szerint (az illetőnek semmi köze Rose Twitchell Wolfíe-jához) bizonyosat senki sem mondhat, de valószínű, hogy a nyugatról keletre áramló levegő a felhőket a Búra nyugati oldalának kergeti, és úgy nyomja össze őket, mint a szivacsot, mígnem tovább úszhatnak észak és dél felé. A szakértő „lenyűgöző jelenségének minősíti a folyamatot. Suzanne Malveaux, a műsorvezető megkérdi tőle, milyen idő lesz hosszabb távon a Búra alatt, mármint ha továbbra is kitart a válsághelyzet. – Ez itt a nagy kérdés, Suzanne – mondja Reynolds Wolf. – Biztosan csak annyit állíthatunk, hogy ma éjjel Chester's Millben továbbra sem 1
T. S. Eliot: J. Alfréd Prufrock szerelmes éneke; Kálnoky László fordítása. - 237 -
lesz eső, noha a Búra felszíne olyan átjárható, hogy a leghevesebb esőzésekből némi nedvesség átszivároghat rajta. A NOAA meteorológusai szerint a Búra alatt a csapadék hosszú távú kilátásai nem valami kedvezőek, miközben azt is tudjuk, hogy a fő vízi út, a Prestile nagyjából kiszáradt. – A szakember elmosolyodik, láttatva képernyőre tervezett pompás fogsorát. – Adjunk hálát az artézi kutakért! – Meghiszem azt, Reynolds – mondja Suzanne, hogy aztán az amerikai képernyőkön megjelenjen a Geico Biztosító gekkója. De elég a kábeltévék híradóiból. Lebegjünk tova néhány, nem túl népes utcán, hagyjuk magunk mögött a Kongó templomot meg a paplakot (a tanácskozás még nem kezdődött el, de Piper már dugig tömte a nagy kávéfőzőt, Julia pedig a sziszegő Coleman-lámpa féryénél szendvicseket készít). Ezután elmarad mögöttünk a megereszkedett sárga rendőrségi szalagkorláttal körülvett McCain-ház, a városi park és a városháza, ahol A1 Timmons, a portás néhány barátjával együtt javában takarít és ki is csinosítja a hivatalt a másnapi különleges városi gyűléshez, majd a Háborús emlékmű pláza, ahol az örökkévalóságig őrködik Lucien Calvert (mellesleg Norrie dédapja, de ezt már biztosan kitalálták). Rövid időre nézzünk utána, mi újság Barbie és Rusty körül. Simán lejuthatunk az alagsorba; a készenléti helyiségben csak három rendőr tartózkodik, a recepciós pultnál pedig Stacey Moggin szendereg, fejét karjára hajtva. A többi rendőr a Food Cityben hallgatja Nagy Jim legújabb szónoki remeklését; igaz, az se számítana, ha mind itt volnának, hiszen láthatatlanok vagyunk. Legföljebb enyhe léghuzatot éreznének, amikor ellibegünk mellettük. A ketrecben nincs sok néznivaló; a remény éppoly láthatatlan, mint mi. A két férfi nem tehet mást: várják a másnap estét, és reménykednek, hogy a dolgok jól alakulnak. Rustynak sajog a keze, de a fájdalom enyhébb, a duzzanat kisebb a vártnál. Meg aztán Stacey Moggin, Isten fizesse meg érte, öt óra körül becsempészett neki két Excedrin-tablettát. Egyelőre a két férfi – akár hőseinknek is nevezhetnénk őket – üldögél a priccsén, és a Húsz kérdés nevű kitalálósdival üti agyon az időt. Most épp Rusty a rejtvény fejtő. – Ember, állat, növény, ásvány? – tudakolja Rusty. – Egyik se – feleli Barbie. – Az nem lehet. Valamelyikhez muszáj tartoznia! - 238 -
– De nem tartozik! – közli Barbie, aki Törppapára gondol, a Hupikék törpikék című rajzfilmsorozat egyik szereplőjére. – Csak hülyíteni akarsz. – Nem igaz. – Más lehetőség nincs. – Hagyd abba a nyavalygást, és kérdezz. – Kaphatnék valami rávezetést? – Nem. Ez az első nem. Még van tizenkilenc kérdésed. – A rohadt életbe, várj egy percet. Ez így nem fair. Hagyjuk őket magukra, helyes? Hadd adogassák át egymásnak az elkövetkező huszonnégy óra terhét. Mi pedig hagyjuk magunk mögött a Demokrata szerkesztőségének még mindig sistergő hamuját (a lap sajnos már nem szolgálhatja ezt a „Cipő formájú Városkát"), Sanders Városi Drogériáját (az üzlet a tűz nyomai ellenére még áll, igaz, hogy Andy Sanders már soha többé nem lép be az ajtón), majd a könyvesboltot meg LeClerc Maison des Fleurs-jét, ahol az összes virág már elhervadt vagy hervadozik. Menjünk el a 119-es és 117-es út keresztezését jelző, kialudt stoplámpa alatt (amikor súroljuk, picit kileng, de aztán újra leáll), és szeljük át a Food City parkolóját. Olyan csöndesek vagyunk, mint az alvó gyerek lélegzete. A szupermarket nagy elülső ablakait Tabby Morrell fatelepéről rekvirált fumérlemezek fedik, Jack Cale és Ernie Calvert pedig, amennyire lehetett, feltakarította a padlót, de a Food Cityben továbbra is teljes a felfordulás, mindenütt dobozok és szétdobált száraz áru hever. Ami áru megmaradt (vagyis nem tolták el a lakóházak kamráiig vagy a rendőrség mögötti parkolóig), teljes összevisszaságban hányódik a polcokon. Az üdítők, a sörök és a fagylalt hűtőautomatáit betörték, a kilocsolt bor émelyítőn bűzlik. Jim Rennie pontosan azt akarja, hogy új és többnyire ijesztően fiatal rendfenntartó közegei ezzel a még mindig döbbenetes káosszal szembesüljenek. Jöjjenek csak rá, hogy az egész város is így járhatna, bár elég ravasz hozzá, hogy tudja, ezt ki sem kell mondania. Hamar le fog esni a fiúknál a tantusz: ilyen az, amikor a pásztor nem figyel oda, és a nyáj elszabadul. Hallgassuk meg a beszédét? Mi az ördögnek? Holnap este úgyis meghallgatjuk, és annyi bőven elegendő lesz. Amellett mindnyájan ismerjük a lemezt. Amerikának két fő specialitása a demagógia meg a rock and roll, és a magunk idején mindkettőben kiadósan részesültünk. - 239 -
Mindazonáltal nem árt, ha, mielőtt tovaszállnánk, megszemléljük a hallgatóságot. Figyeljék meg, milyen elragadtatás ül ki az arcokra, és gondoljanak vissza rá, hogy sokan a közönségből (hogy a megannyi tuskó közül csak Carter Thibodeau-t, Mickey Wardlow-t és Todd Wendlestatot emeljük ki) egyetlen hetet sem vészeltek át az iskolában anélkül, hogy be ne zárták volna őket rendzavarásért vagy folyosói verekedésért. Rennie-nek azonban sikerült hipnotizálnia őket. Egyes emberekkel sokszor csak nehezen bírt el, de ha tömeg elé állt ki, akkor felforrósodott a hangulat, és könnyedén vitte táncba hallgatóit. Nagy Jim felvilágosította őket a „vékony kék vonalról”, amely a bűnözőket a törvénytisztelő polgároktól elválasztja, „a társaikkal való összetartozás büszke érzéséről" és „a város beléjük helyezett korlátlan bizalmáról” – meg még sok egyébről, ami delejesen vonzza a tömeget. Nagy Jim most átkapcsol Barbie-ra. Elmondja, hogy Barbie barátai még mindig szabadon grasszálnak, és gonosz céljaik érdekében mindenütt egyenetlenséget szítnak, ellenséges nézeteket terjesztenek. Majd, hangját lejjebb engedve, így szól: – Az én nevemet is be akarják mocskolni feneketlen hazugságaikkal! Rosszalló moraj támad. – Meghallgatjátok-e ezeket a hazugságokat? Tűritek, hogy sarat dobáljanak rám? Elnézitek, hogy városunk a legnagyobb szükség idején erős vezető nélkül maradjon? A válasz természetesen egyetlen, messze hangzó NEM! És jóllehet Nagy Jim még javában szónokol tovább (a legtöbb politikushoz hasonlóan ő is többszörösen próbálja bearanyozni szóvirágait), mi már megválhatunk tőle. Siessünk végig az elhagyatott utcákon a Kongó paplakja felé. És nicsak! Itt jön valaki, akihez bízvást hozzászegődhetünk: egy tizenhárom éves kislány, kifakult farmerben és egy régi divatú, az egyik gördeszkás cég Szárnyas Halálfej-emblémájával díszített pólóban. A harcias punk amazon-pózt, amellyel anyját oly sokszor kétségbe ejti, most levetkezte; az arcára kiülő csodálkozás visszavarázsolja azzá a nyolcéves kislánnyá, akitől elvégre csak öt év választja el. Pillantását követve mi is meglátjuk, amint a pufók, hatalmasnak tűnő telihold a felhőkből a város keleti része felé ereszkedik; színe és formája a frissen felvágott rózsaszín grépfrúté. - 240 -
17. – Te... jó... Isten – suttogja Norrie, és a természetellenes színű holdra meredve két alig domborodó mellecskéje közé préseli ökölbe szorult jobb kezét. Aztán továbbindul, de még legnagyobb álmélkodása közepette sem felejti el, hogy időnként körülnézzen, nem figyelt-e fel rá valaki. Így rendelte el Linda Everett: mindenki jöjjön egyedül, de vigyázzanak, nehogy feltűnést keltsenek, és győződjenek meg róla, hogy nem követi-e őket valaki. – Ez nem játék – mondta volt Linda, bár sápadt, feszült arca nagyobb hatással volt Norrie-ra, mint a szavai. – Ha lebukunk, nem az lesz a büntetés, hogy pontokat vesztünk vagy kimaradunk egy fordulóból. Értitek, gyerekek? – Elkísérhetem Joe-t? – kérdezte Mrs. McClatchey, aki majdnem olyan sápadt volt, mint Mrs. Everett. Az utóbbi megrázta a fejét: – Ez rossz ötlet volna. – És Norrie-ra ez tette a legmélyebb hatást. Nem, ez nem játék; úgy lehet, élethalál forog kockán. De már itt is van a templom, és tőle jobbra, szűk helyre szorítva, a paplak. Norrie látja az épület hátsó oldalán, bizonyára a konyha felől, a Coleman-lámpák éles, fehér fényét. Mindjárt benn lesz a házban, ahol nem üldözi az a szörnyűséges rózsaszínű hold. Mindjárt biztonságban lesz. Épp ennek örül, amikor az árnyék sűrűjéből kiválik egy árnyalak, és megfogja a karját. Norrie úgy megrémült, hogy sikítani sem bírt, szerencsére, mivelhogy a rózsaszín hold megvilágította arcban Romeo Burpee-ra ismert. – Úgy megijesztett, hogy majd összepisiltem magam – suttogta. – Elnézést, én csak őrködtem. – Rommie elengedte a kislány karját, és körülnézett. – Hát a fiúid hol vannak? Norrie jót mulatott a kifejezésen. – Nemtom. Egyedül kellett jönnünk, különböző útvonalakon. Így mondta Mrs. Everett. – Norrie lenézett a dombról. – Azt hiszem, ez Joey mamája lesz. Menjünk be a házba. - 241 -
Elindultak a lámpás világossága felé. A paplak elülső ajtaja nyitva volt. Rommie halkan megzörgette a hátsó ajtó redőnyét. – Rommie Burpee meg egy jó barát. Ha van jelszó, velünk nem közölték. Piper Libby beengedte őket, majd kíváncsian nézett Norrie-ra: – Hát te ki vagy? – Csapjon belém a ménkő, ha ez nem az unokám! – szólalt meg széles mosollyal Ernie, aki most lépett be a szobába, kezében egy pohár limonádéval. – Gyere csak ide, te lány. Már hiányoltalak! Norrie – ahogy a mamája is a lelkére kötötte – melegen átölelte és megpuszilta. Nem gondolta, hogy az anyai felszólítást ilyen hamar teljesíti, de most örült, hogy engedelmeskedhet. Alig várta, hogy elmondja nagypapájának az igazságot, amelyet a két fiú jelenlétében kínzással sem lehetett volna kicsikarni tőle. – Nagyapa, én annyira félek. – Mind félünk, aranyom. – Ernie még szorosabban vonta magához a kislányt, és a felé emelt kis arcba nézett. – Fogalmam sincs, mit keresel itt, de ha már itt vagy, nem innál egy kis limonádét? Norrie meglátta a kávéfőzőt, és kijelentette: – Inkább kávét innék. – Magam is így vagyok vele – mondta Piper. – Teletömtem a legjobb minőségű kávéval, és már bekapcsoltam volna, ha nem jut eszembe, hogy áramom, az nincs. – Megrázta a fejét, mintha rendet akarna teremteni benne. – Ez az egész helyzet kikészít, de mindig máshonnan támad. Újra kopogtak a hátsó ajtón, és Lissa Jamieson lépett be kipirult arccal. – A biciklimet a garázsban tettem le. Remélem, nem bánja a tiszteletes asszony. – Dehogy is, nagyon jól tette. És ha valóban azon vagyunk, hogy törvénytelen összeesküvést szőjünk – Rennie és Randolph tudniillik így gondolnák –, kellemesebb, ha Pipernek szólítsz.
18. - 242 -
Mind a megbeszéltnél korábban toppantak be, és Piper pontban kilenc óra egy perckor hívta össze Chester's Mill Forradalmi Bizottságát. Meglepte, milyen egyenlőtlen a nemek aránya: nyolc nőre csak négy férfi jutott, és az utóbbiak közül az egyik már nyugdíjas, ketten pedig kísérő nélkül nem válthattak volna jegyet egy korhatáros filmre. Aztán azzal nyugtatta magát, hogy a világ számos részén gerillahadak tucatjai nyomtak fegyvert nők és ilyen korú kiskamaszok kezébe. A kedvezőtlen arány még mindig zavarta, de elfogadta, hogy a helyes és a szükséges néha ellentmondásba kerül. – Szeretném, ha egy percre mind meghajtanánk a fejünket – mondta. – Imádkozni nem fogok, mert már nem vagyok benne biztos, kihez szólok olyankor. De ti, többiek bizonyára szívesen váltanátok egy szót a magatok isten-képével, mert ma éjjel minden segítségre szükségünk lesz. A kis társaság engedelmeskedett. Néhányan még akkor is leszegett fejjel, lehunyt szemmel ültek, amikor Piper, a fejét felemelve, végighordozta rajtuk a tekintetét. Volt köztük két frissen kiebrudalt rendőrnő, egy nyugdíjas szupermarket-vezető, egy újságírónő, akinek már nem volt újságja, egy könyvtárosnő, a helyi étterem tulajdonosnője, egy, a Búra jóvoltából férj nélkül maradt asszony, aki kényszeresen forgatta ujján a jegygyűrűjét, a helyi áruház vagyonos gazdája, és három szokatlanul komoly gyerek, aki egymáshoz bújva szorongott a díványon. – Jó, akkor hát ámen – mondta Piper. – És most átadom az ülés levezetését Jackie Wettingtonnak, aki ért a dolgokhoz. – Szerintem túl optimista vagy, amellett el is sietted a döntést – jelentette ki Jackie. – Mert én ezennel átadom az elnökséget Joe McClatchey-nek. – Nekem? – kérdezte Joe elképedve. – De mielőtt átveszi tisztségét – folytatta Jackie –, megkérem a barátait, hogy álljanak őrt: Norrie a ház előtt, Benny a ház mögött. – Jackie jól látta a két gyerek arcán a tiltakozást, és felemelte a kezét, hogy megelőzze őket. – Nem mintha el akarnálak távolítani benneteket, de az őrködés most létfontosságú. Ugye fölösleges részleteznem, mekkora bajba kerülnénk, ha a mostani hatalmasok tetten érnének. Ti ketten vagytok a legkisebbek. Keressetek valami jó árnyékos helyet, és ott bújjatok el. Ha gyanús személy vagy esetleg rendőrautó közeledik, így adjatok jelt. – Jackie egyet, majd kettőt, majd ismét egyet tapsolt. – ígérem, - 243 -
hogy később mindenbe be lesztek avatva. A mai napirend információcserén alapul, nincs semmi sunda-bunda. A két gyerek távozása után Jackie Joe-hoz fordult. – Mondd el, de elejétől végig, miféle doboz az, amelyet Lindának említettél. Joe felállt, mintha az iskolában szólítanák felelésre. – Aztán visszajöttünk – fejezte be elbeszélését –, és az a disznó Rennie lecsukatta Rustyt. – Letörölte homlokáról a verítéket, és visszahuppant a díványra. Claire átölelte a vállát. – Joe szerint nagy baj lenne, ha Rennie tudomást szerezne erről a dobozról – mondta. – Azt állítja, Rennie nem kapcsolná ki, és meg se semmisítené, hogy folytathassa mesterkedéseit. – Szerintem Joe-nak van igaza – szólt közbe Jackie. – Íme tehát az első közös titkunk: a doboz, illetve a helye. – Nem is tudom... – dünnyögte a fiú. – Hogyhogy? – kérdezte Julia. – Szerinted talán jobb lenne, ha Rennie tudna róla? – Lehetséges. Bizonyos értelemben... Még gondolkodnom kell. Jackie visszatért a napirendhez, de Joe-t nem faggatta tovább. – Következik a második napirendi pont. Az a szándékom, hogy Barbie-t és Rustyt kiszöktessem a börtönből, mégpedig holnap este, a monstre városi gyűlés alatt. Barbie az az ember, akit az elnök a város vezetésére kijelölt... – Felőlem bárki lehet, csak Rennie nem – morogta Ernie. – Mindenestül alkalmatlan a rohadék, és azt hiszi, saját tulajdona ez a porfészek. – De egyvalamihez nagyon ért – állapította meg Linda. – Ha neki úgy tetszik, összekuszálja a dolgokat, és botrányt szít. Itt van az éhséglázadás vagy a szerkesztőség felgyújtása. Szerintem mindkettőre ő adott utasítást. – Ez napnál világosabb – bólintott Jackie. – Az az ember, aki képes megölni a saját lelkipásztorát... Rose rámeredt. – Azt állítod, hogy Cogginst Rennie ölte meg? Jackie beszámolt róla, mit tapasztaltak a temetkezési vállalat alagsori hullakamrájában, és elmagyarázta, hogy a Coggins arcán látható nyomok megegyeznek annak az arany baseball-labdának a varrásaival, - 244 -
amelyet Rusty Rennie dolgozószobájában látott. A többiek feldúltan hallgatták; kétségnek azonban senki sem adott hangot. – A lányokat is...? – kérdezte Lissa Jamieson vékonyka, riadt hangon. – Nem, ezt a fia rovására írom – vágta rá frissen, élénken Jackie. – És az ő gyilkosságai valószínűleg függetlenek Nagy Jim politikai manipulációitól. Ifi ma délelőtt óta nincs magánál. Mellesleg éppen a Mc-Cainház előtt omlott össze, ott, ahol a két holttestet megtalálták. Szerintem mindkettőt ő rejtette oda. – Micsoda különös véletlen! – jegyezte meg Ernie. – Most a kórházban ápolják. Ginny Tomlinson majdnem biztosra veszi, hogy agydaganata van. Az ilyen betegek hajlamosak az erőszakra. – Apa és fia mint bűnszövetkezet? – Claire most még hevesebben szorította magához Joe-t. – Ezt éppen nem mondanám – felelte Jackie. – Mondjuk úgy, hogy genetikai jelenségről van szó, és kellő nyomás alatt ugyanazok a hajlamok bújnak elő. Linda vitába szállt vele. – De az, hogy mind a négy holttest ugyanott volt, arra utal, hogy ha valóban két gyilkossal van dolgunk, akkor igenis együttműködtek. Vagyis a férjemet és Dale Barbarát egy gyilkos tartja fogva, aki egy nagyszabású összeesküvési elméletet szeretne építeni rájuk. És eddig csak azért nem tették el őket láb alól, mert Rennie példát akar velük statuálni, és nyilvános kivégzést tervez. – Linda vissza akarta fojtani könynyeit, és az arca eltorzult az erőfeszítéstől. – Nem tudom elhinni, hogy idáig süllyedt volna – jegyezte meg Lissa, aki beszéd közben is az ankh-jával babrált. – Az ég szerelmére, hiszen egy használtautókereskedőről beszélünk! A megállapítást nagy csend fogadta, amelyet végül Jackie szakított meg. – Most gondolkozzatok! Azzal, hogy Linda meg én elmondtuk, mire készülünk, már meg is valósult az összeesküvés. Szavazást fogok elrendelni. Aki részt akar venni az akcióban, emelje fel a kezét. A többiek távozhatnak, feltéve, ha megígérik, hogy nem adják tovább az itt elhangzottakat. Mellesleg ezt amúgy sem tennék; ha nem beszélnek arról, hogy ki volt jelen, és miről esett szó, akkor nem kell megmagyarázniuk, hogy ők ezt honnan tudják. Ez veszélyes vállalkozás. Börtönbe kerülhe- 245 -
tünk, vagy még ennél is rosszabbul járhatunk. Tehát lássuk azokat a kezeket. Ki akar itt maradni? Elsőnek Joe keze szökött a magasba, de Piper, Julia, Rose, Rommie Burpee és Ernie Calvert sem sokkal maradt el mögötte. Lissa Claire McClatchey-re nézett, aki sóhajtott egyet, aztán bólintott, mire ők is felemelték a kezüket. – Sokat fejlődtél, mami – mondta Joe elismerőn. – Ha valaha elmondod apádnak – válaszolta Claire –, mibe keveredtél az én engedélyemmel, nem kell semmilyen James Rennie, hogy megöljön. Megteszem én magam!
19. – Linda nem mehet be értük a rendőrségre – jegyezte meg Jackie-nek Romeo Burpee. – Hát akkor ki legyen az? – Maga meg én, drágaságom. Lindának a nagygyűlésen a helye. Ott hét-nyolcszáz ember is tanúsíthatja, hogy látták. – Miért ne mehetnék? – kérdezte Linda. – Elvégre az én férjemet tartják fogva! – Hát éppen ezért – jelentette ki Julia. – És mi az elképzelése a fellépésünkről? – érdeklődött Rommie. – Nos – mondta Jackie –, mi lenne, ha álarcot viselnénk? – Brrr! – szólt közbe Rose, és elhúzta az orrát. Mindenki nevetett. – Micsoda szerencsénk van – mondta Rommie. – Az üzlet tele van halloweeni álarcokkal. – Én talán a Kis hableány leszek – mondta Jackie, hangjában némi sóvárgással, aztán, mivel mindenki őt nézte, elvörösödött. – Vagy bármi más. Mindegy. Pisztolyra mindenképpen szükségünk lesz. Nekem van otthon egy magántulajdonú Berettám. És magának, Rommie? – Én eldugtam egypár puskát az áruház széfjébe. Az egyik távcsöves. Nem állítom, hogy mindezt előre láttam, de azt sejtettem, hogy lesz valami gubanc. Most Joe szólalt meg. - 246 -
– Kell egy jármű is, amivel elmenekülhetnek. Csak ne a maga teherautója legyen, Mr. Burpee, mert azt mindenki ismeri. – Nekem van erre egy ötletem – jelentkezett Ernie. – Fújjunk meg egy verdát Jim Rennie autótelepéről. Tavasszal felcsípett az egyik telefontársaságtól fél tucat lestrapált furgont; az iroda mögött parkolnak. Hogy is mondják? Költői igazságszolgáltatás volna, ha éppen az ő egyik kocsiját használnánk. – És honnan szerezné meg a slusszkulcsot? – tudakolta Rommie. – Betörne az irodájába? – Ha annak, amit kiválasztunk, nincs elektronikus gyújtása, én meg tudom buherálni – jelentette ki Ernie, majd zord pillantást vetve Joe-ra, hozzátette: – De nem bánnám, fiatalember, ha ezt nem fecsegné el az unokámnak. Joe úgy tett, mintha cipzárt húzna végig a száján, mire a társaság újfent elnevette magát. – A városi nagygyűlést holnap este hétre tűzték ki -mondta Jackie. – Ha nyolc körül jelenünk meg a rendőrségen... – Tudok jobbat! – jelentkezett Linda. – Ha már muszáj elmennem arra az átok gyűlésre, legalább legyen valami haszna is. Olyan ruhát veszek fel, aminek nagy zsebe van, és magammal viszem a rendőrségi rádiómat – azt, amelyik még a saját tulajdonú autómban van. Ti ketten pedig indulásra készen ültök a furgonban... A helyiségbe belopózott a feszültség; érezték mindannyian. A terv hovatovább hasonlítani kezdett a valóságra. – Az áruházam mögötti rakodótéren, ahol senki sem láthat meg – egészítette ki Linda szavait Rommie. – Mihelyt Rennie úgy istenigazából belemelegszik a beszédbe, háromszor ki- és bekapcsolom a rádiót. Ez jelzi, hogy indulhattok. – Hány zsaru lesz a rendőrségen? – érdeklődött Lissa. – Stacey Moggintól esetleg megtudhatom – mondta Jackie. – De az biztos, hogy sokan nem lesznek. Miért is lennének? Nagy Jim tudja, hogy „Barbie barátai" valójában nem léteznek – csak sakkfigurák, akiket ő mozgat. – Amellett – tette hozzá Julia – biztosítani akarja a saját becses valaga sértetlenségét is. A többiek kuncogtak, csak Joe mamáján látszott kétségbeesés. - 247 -
– Akkor is lesznek ott egypáran. Mit csináltok, ha ellenállnak? – Nem fognak ellenállni – nyilatkozta Jackie. – Mielőtt észbe kapnának, már bezártuk őket a saját celláikba. – De ha mégis? – Akkor mindent megteszünk, hogy ne kelljen megölnünk őket. – Linda hangja nyugodt volt, de a szeme elárulta, hogy ez a nő a maga végső elkeseredésében megtízszerezte bátorságát. – Ha a Búra még sokáig velünk marad, valószínűleg úgyis lesznek még gyilkosságok. Barbie és a férjem kivégzése a Háborús emlékmű plázán csak az első lépés lesz. – Nos, tegyük fel, hogy sikerül kihozni mindkét emberünket – vetette fel Julia. – Hová viszitek őket? Ide? – Ide semmiképpen – mondta Piper, és a szájához kapott, amely még mindig dagadt volt. – Én már rajta vagyok a bűnösök listáján, sőt nemcsak a Rennie-én: ott van az a Thibodeau nevű siheder is, aki most a személyi testőre. A kutyám megharapta. – A városközpont különben is rossz ötlet – vélte Rose. – Ott házról házra járhatnának a zsaruk. Isten a tudója, hogy vannak elegen. – Nem szólva a kék karszalagosokról – tette hozzá Rommie. – Mit szólnátok valamelyik tóparti nyaralóhoz? – kérdezte Julia. – Elképzelhető – felelte Ernie –, csakhogy ez nekik is eszükbe juthat. – Akkor sincs jobb lehetőségünk – vélte Lissa. Joe ekkor Rommie-hoz fordult. – Mr. Burpee, maradtak még olyan ólomtekercsei? – Hát persze, tonnaszámra. És légy szíves, szólíts Rómeónak. – Ha Mr. Calvert holnap el tud szipkázni egy furgont, és beoson vele az áruháza mögé, felrakhatna rá néhány előre kivágott ólomlemezt? Akkorákat, hogy ablakokat is eltakarhassanak? – Azt hiszem, menne a dolog. Joe Jackie-re pillantott. – Elő tudná keríteni szükség esetén azt a Cox ezredest? Jackie és Julia egyszerre felelt igennel, majd csodálkozva néztek egymásra. Rommie már kapiskálta Joe elképzelését. – Ugye a Fekete-fokra gondolsz, illetve a McCoy-féle ócska házra? A doboz közelében... - 248 -
– Igen. Talán nem a legjobb ötlet, de ha menekülnünk kell... ha mind odafenn volnánk... akkor megvédhetnénk a dobozt. Tudom, hogy őrültségnek látszik, hiszen minden problémánknak az a doboz az oka, de akkor sem hagyhatjuk, hogy Rennie kezébe kerüljön. – Remélem, nem kell újra megvívnunk az Alamo csatáját – jegyezte meg Rommie –, de értem az elgondolásodat. – Még valamit tehetnénk – mondta Joe. – Kicsikét veszélyes, és az se biztos, hogy sikerül, de... Julia kissé félszeg tisztelettel nézett a fiúra. – Ki vele! – mondta. – Szóval... Rommie, még a kocsijában van a Geiger-számláló? – Asszem, igen. – Nem vihetné vissza valaki az atombunkerba, ahová való? – A fiú Jackie-ra és Lindára nézett. – Tudom, hogy mindkettőjüket elbocsátották, de be tudna jutni valamelyikük? – Azt hiszem, A1 Timmons beengedne – mondta Linda. – Stacey Moggint pedig egész biztosan, és ő a mi oldalunkon áll. Most is csak azért nincs itt, mert ő az ügyeletes. De miért vállalnánk ezt a kockázatot, Joe? – Hát mert... – A fiú, rá igazán nem jellemzően, lassan, tapogatózva beszélt. – Szóval odakinn sugárzással kell számolni – rossz sugárzással. De csak egyetlen sávon. Akár minden védekezés nélkül, simán át is hajthatnának rajta, ha gyorsan vezetnek, és nem próbálkoznak túl gyakran... De nekik fogalmuk sincs erről; azt se tudják, hogy odakinn sugárzás van. És Geiger-számláló nélkül nem is fogják megtudni... Jackie összehúzta a szemöldökét. – Merész ötlet, kisfiam, de nekem csöppet se tetszik, hogy Rennie-t egyenesen a búvóhelyünkhöz kalauzoljuk. Hol itt a biztonság? – Nem erről van szó, vagyis nem egészen erről – tiltakozott Joe, aki továbbra is lassan beszélt, mintegy keresve a gyenge pontokat. – Úgy gondolom, valamelyikük kapcsolatba léphetne Coxszal, és felszólíthatná, hogy hívja fel Rennie-t, és mondja neki azt, hogy sugárzást észleltek a környéken. Mondhatná például, hogy „A helyét nem tudjuk pontosan meghatározni, mert hol van, hol nincs, de elég erős, akár halálos is lehet, szóval vigyázzanak. Nincs véletlenül egy Geiger-számlálójuk?" Hosszú szünet; a jelenlévők latra vetették magukban a hallottakat. Végül Rommie szólalt meg: - 249 -
– Tehát kivisszük Barbarát és Rustyt a McCoy-tanyára; ha kell, magunk is odamegyünk. És ha ők odamerészkednek... – Akkor a Geiger olyan magas radioaktivitást jelez, hogy hanyatthomlok rohannak majd vissza a városba, kezüket a vacak ivarmirigyeikre tapasztva! – Ernie recsegő hangon tette hozzá: – Claire Mc-Clatchey, maga zsenit szült! Claire immár két karral ölelte magához a fiát. – Már csak az hiányzik, hogy a szobáját is rendben tartsa – jegyezte meg.
20. Horace Andrea Grinnell nappalijának szőnyegén hevert, pofáját egyik mancsára hajtva, és figyelte az idegen nőt, akire gazdája rábízta. Rendes körülmények között Julia mindenhová magával vitte; nyugodt kutya volt, soha nem volt vele baj, még akkor sem, ha macskákkal találkozott, holott a szagukat szívből rühellte. Ma azonban Juliának eszébe jutott, hogy Piper Libbynek, egy lelőtt kutya gazdájának talán rosszulesnék Horace látványa. Azt is tapasztalta, hogy Andrea kedveli Horace-t – hátha a corgi elterelné figyelmét az elvonási tüneteiről, amelyek enyhültek ugyan, de el még nem múltak. Egy ideig bevált a recept. Andi talált egy gumilabdát egyetlen unokája játékdobozában (még mindig megvolt, noha az unoka már rég kinőtte a játékszereit). Horace engedelmesen kergette a labdát, és vissza is hozta, ahogy illik, bár kevesellte a kihívást; ő azt szerette, ha röptében kaphatja el a labdát. De a feladat, az feladat; abba sem hagyta a játékot addig, amíg Andi egyszer csak dideregni kezdett, mintha fázna. – Ó, hogy enné meg a fene, már kezdődik... Lefeküdt a hencserre, egész testében remegve, melléhez szorította az egyik díszpárnát, és felbámult a mennyezetre. Hamarosan vacogni kezdett a foga; Horace igen kellemetlennek találta a zajt. Odavitte neki a labdát, hátha annak megörül, de az asszony eltolta magától. – Ne, kedves, ne most. Hadd múljon el ez a rémség... - 250 -
Horace visszavitte a labdát a kikapcsolt tévé elé, és lefeküdt. Az aszszony remegése lassan alábbhagyott, és elillant a vele járó betegszag is. Egyre lazábban markolta a párnát, és közben elbóbiskolt, majd horkolni kezdett. Más szóval eljött a lakoma ideje. Horace az asztal alá csúszott, megtaposva a borítékot, amelyben a VADER című fájl rejtőzött. Azon túl terült el a pattogatott kukorica édenkertje. Ez aztán a szerencsés kutyus! Még mindig lakmározott, farkatlan kis hátsója ide-oda mozgott az eksztázishoz közelítő gyönyörűségtől (a szétszóródott kukoricaszemek páratlanul vajasak és páratlanul sósak voltak, ráadásul túlkoros állaguk megközelítette a tökélyt), amikor megszólalt az a hullahang: Vidd oda neki. De hogy tehetné? Hiszen az úrnője házon kívül van. Ennek a másiknak. A hang nem tűrt ellentmondást; a kukorica különben is jószerével elfogyott. Horace elhatározta, hogy a maradék szemeket későbbre tartalékolja, majd a borítékig hátrált. Néhány pillanatra kiment a fejéből, mi is a dolga. Aztán észbe kapott, és a szájába vette a borítékot. Jó kutya
21. Andrea arcát valami hűvös dolog nyaldosta. Ellökte magától, és az oldalára fordult. Néhány pillanatra már-már visszamenekült a gyógyhatású alvásba, ám ekkor ugatást hallott. – Elhallgass, Horace! – mormolta, és az arcára borította a díványpárnát. Újabb vakkantás, aztán a corgi mind a tizenhét kilójával a lábán landolt. – Juj! – sikkantott Andi, és felült. Ravaszkás, vigyori pofából két csillogó, dióbarna szem nézett farkasszemet vele. Valami azonban szétzilálta a vigyort. Egy vastag, barna boríték. Horace a hasára ejtette, majd leugrott az ágyról. A saját bútorain kívül tulajdonképpen semmi másra - 251 -
nem mászhatott fel, de a hullahang azt sugallta, hogy itt most rendkívüli esetről van szó. Andrea magához vette a borítékot, amelyet Horace fogai kicsipkéztek, mancsai pedig halvány nyomokat hagytak rajta. Tapadt hozzá egy kukoricamag is, de azt az asszony lesöpörte. A boríték tartalma elég vaskosnak tűnt, és az elülső részére valaki csupa nagybetűvel azt írta fel: VADER-FÁJL. Alatta pedig egy név: JULIA SHUMWAY. – Hol találtad ezt, Horace? A kutya erre természetesen nem válaszolhatott, de nem is volt szükség rá. A kukoricamag elárulta a rejtekhelyei. És ekkor a felszínre küzdötte magát egy emlék, amely a maga foszforeszkáló valószerűtlenségében inkább álomnak hatott. Tényleg álom volt-e, avagy Brenda Perkins valóban beállított hozzá az elvonókúra amaz első, iszonyatos éjszakája után? Akkor, amikor a város túlsó végén már megkezdődött az áruházi lázadás... Megőriznéd ezt nekem, kedvesem? Csak rövid időre... Még van valami elintéznivalóm, és nem szeretném magammal vinni... – Igenis itt járt – magyarázta Horace-nak –, és nála volt ez a boríték. Elvettem... legalábbis úgy rémlik... csakhogy megint, már sokadszorra rám tört a hányinger. Rohantam a fürdőszobába, és közben bizonyára az asztalra dobtam. Talán onnan eshetett le. A padlón találtad? Horace élesen felugatott, ami éppúgy jelezhetett igenlő választ, mint felszólítást: Én szívesen játszanék tovább! – Hát köszönöm – mondta Andrea. – Jó kutyus vagy. Mihelyt Julia visszajön, odaadom neki. Már nem volt álmos, és egyelőre nem is didergett. Viszont furdalni kezdte a kíváncsiság. Mert hiszen Brenda halott; meggyilkolták. És minden bizonnyal közvetlenül azután, hogy leadta ezt a borítékot. Azaz a tartalma fontos lehet. – Csak éppen belekukucskálok, jó? Horace ismét felugatott. Andi Grinnell a vakkantást úgy értelmezte: Miért is ne? Felnyitotta a borítékot – és idősb James Rennie titkai az ölébe hullottak.
- 252 -
22. Elsőnek Claire ért haza; őt követte Benny, majd harmadiknak Norrie. Hármasban ültek a McClatchey-ház verandáján, amikor befutott Joe is: kerteken vágott át, árnyékba húzódott. Benny és Norrie meleg Dr. Brown’s Cream Soda-t iszogatott, Claire a férje egyik sörösüvegét dajkálva ringatta magát a hintaszéken. Joe leült mellé, és Claire átkarolta csontos vállát. Milyen törékeny, gondolta. Ő persze nem tud erről. Anynyit nyom, mint egy kismadár. Benny odanyújtotta barátjának a számára félretett dobozt. – Már kezdtünk aggódni miattad, öreg. – Miz Shumway még kérdezett egyet-mást a dobozról – mondta Joe. – Nem is tudtam mindenre felelni. Hű, milyen finom meleg van idekinn! Akár egy nyári éjszakán. – Aztán felpillantott az égre. – Nézzétek, milyen furcsa a hold! – Én nem akarom látni – mondta Norrie. – Olyan félelmetes. – Jól érzed magad, szívem? – kérdezte Claire. – Hát persze, mami. És te? Claire elmosolyodott. – Nem is tudom... De mi a véleményetek, gyerekek? Sikerülni fog? Őszinte választ kérek! Egy darabig mindhárman hallgattak, és Claire ettől rettent meg igazán. Aztán Joe arcon csókolta, és így szólt: – Sikerülni fog. – Biztos vagy benne? – Biztos. Az anyja mindig tudta, mikor hazudik – bár attól tartott, elveszti ezt a képességét, ha a fiú majd felserdül –, de ezúttal nem leplezte le. Beérte annyival, hogy viszonozta a puszit. A lehelete meleg volt, és kicsit sörszagú; ez a szag Joe-t az édesapjára emlékeztette. – Csak vér ne folyjon. – Nem fog – ígérte Joe. Claire elmosolyodott. – Jól van. Nekem ennyi elég. Egy ideig még elüldögéltek a sötétben, többnyire hallgatagon, majd bementek a házba. Hadd aludjon a város a rózsaszínű hold alatt. - 253 -
Éppen elmúlt éjfél.
- 254 -
VÉR MINDENÜTT
- 255 -
1. Október 26-án Julia hajnali fél egykor nyitott be a kölcsönkapott kulccsal Andrea Grinnell házába. Vigyázott, nehogy zajt verjen, de ez fölöslegesnek bizonyult. Már az előszobában hallatszott Andi hordozható kis rádiójából a zene: a Staples Singers nevű családi gospel-együttes ingerelte a szentfazekakat a „Vár az egyház" című számmal. Horace kirontott az előszobába a gazdi üdvözlésére; lelkesen ingatta a farát, és pofájára kiült a corgik jellegzetes, bolondos-bohó vigyora. Mancsait szétterpesztve kushadt Julia lábához, Julia pedig megvakarta a füle tövét, úgy, ahogy azt Horace különösen szerette. Andrea a díványon ült, és teázott. – Elnézést a zenéért – mondta, és mindjárt ki is kapcsolta a rádiót. – Nem tudtam aludni. – Te vagy itthon, kedvesem – felelte Julia. – És a WCIK viszonylatában ez valóságos rockzene. Andi elmosolyodott. – Ma délután óta az evangélisták átmentek trendibe. Mintha ünnepelnének. Milyen volt a megbeszélésed? – Nagyon jó – mondta Julia, és leült. – Akarsz mesélni róla? – Kár lenne, hogy felizgasd magad. Neked most a közérzeted javulására kell koncentrálnod. És tudod, mit mondok? Kicsit jobb színben vagy. Júliának igaza volt. Andi még sápadt volt, és jóval soványabb a kelleténél, de szeme alatt a sötét karikák sokat halványultak, és a szeme is élénken csillogott. – Köszönöm, ez igazán jólesik. – Horace tisztességesen viselte magát? – Nagyon is. Labdáztunk, aztán mind a ketten szundítottunk egyet. Alighanem ettől is vagyok jobb színben. Egy kis szundi minden csajnak a javára válik. – És a hátad? - 256 -
Andrea ismét elmosolyodott, de mosolyában több volt a bölcsesség, mint a jókedv. – Elvagyok vele. Alig fáj, még ha lehajlok, akkor se. Tudod, mi az új elméletem? Julia megrázta a fejét. – Szerintem ha drogról van szó, a test és a tudat cinkosok. Ha a tudatunk megkívánja a drogot, a test készségesen szekundál. Azt mondja: „Ne aggódj, ne legyen lelkifurdalásod, itt is fáj, ott is fáj, jogod van hozzá.” Nem hipochondriára gondolok, az túl szimpla volna. Inkább... – A hangja elakadt, és a szeme a távolba révedt. Vajon merre jár ? – kérdezte magától Julia. De Andi hamarosan viszszatért a valóságba. – Az emberi természet néha romboló erejű. Mondd, neked még nem jutott eszedbe, hogy egy város sokban hasonlít az emberi szervezethez? – De igen – felelte Julia gondolkodás nélkül. – És elhiszed, hogy a test azért panaszkodik fájdalomra, hogy a drogra vágyó tudat kielégülhessen? Julia megfontolta a választ, aztán bólintott. – Nahát most Nagy Jim képviseli a város tudatát. Igazam van? – Nagyjából igazad van, kedvesem. Andrea feltápászkodott. – Azt hiszem, felmegyek, és ágyba bújok. Képzeld, úgy érzem, most el tudok aludni. – Nagyszerű! – mondta Julia, majd maga sem tudta, miért, megkérdezte: – Történt valami a távollétemben? – Persze – felelte Andrea csodálkozva. – Labdáztunk Horace-szal! – Előrehajolt, amire egy héttel ezelőtt még képtelen lett volna, most meg fel se sziszszent közben, és kinyújtotta kezét Horace felé. A kutya odasompolygott, mi több, hagyta, hogy az idegen nő a fejét simogassa. – Nagyon ügyes kutya; mindent idehoz.
2.
- 257 -
Fenn a hálószobában Andrea az ágyára telepedett, és újra – ezúttal gondosabban – nekilátott a VADER-fájl tanulmányozásának. Amikor a végén visszacsúsztatta a papírlapokat a borítékba, a borítékot pedig az éjjeliszekrény fiókjába tette, már hajnali kettő körül járt. A fiókban volt egy .38-as pisztoly is; Douglas öccsétől kapta a két évvel korábbi születésnapján. Andreát megijesztette az ajándék, Dougie azonban makacsul állította, hogy egy magányosan élő nőnek létfontosságú az önvédelem. Most kivette a pisztolyt, kiugratta a cilindert, és megvizsgálta a töltényűrt. Az a hely, amely a fegyver elsütésekor a kakas alá gördülne, üres volt – így tanácsolta Twitch –, a másik öt azonban meg volt töltve. A szekrény felső polcán ugyan elég lőszert tárolt még, de hát úgysem hagynák, hogy újra töltsön. Addigra rég lelőné a célszemély magánhadserege. Különben is: ha öt lövéssel sem sikerül megölnie Rennie-t, meg sem érdemli, hogy éljen. Amikor a pisztolyt visszatette a fiókba, azt motyogta magában: – Egyáltalán: akkor mi értelme volna, hogy tiszta lettem? Most, hogy az elvonókúrától az agya is kitisztult, világos volt a válasz: azért kellett leszoknia a drogról, hogy pontosan célozzon. – Úgy legyen, ámen – mormolta, és villanyt oltott. Öt perccel később már mélyen aludt.
3. Ifi teljesen éber volt. Az ablaknál ült a kórterem egyetlen székén, és nézte, ahogy a fura rózsaszínű hold lehanyatlik, majd a Búrán éktelenkedő fekete szennyeződés mögé siklik. Ezt a foltot még nem látta. Magasabban állt és nagyobb volt, mint az a nyom, amelyet a sikertelen rakétacsapások hagytak. Talán történt valami újabb kísérlet a Búra áttörésére, mialatt ő eszméletlen volt? Nem tudott ilyenről, de nem is bánta. A lényeg az, hogy a Búra még áll. Ha sikerült volna legyőzni, a város most úgy ki volna világítva, akár Las Vegas, és katonák nyüzsögnének mindenütt. Persze most is látszott néhány elszórt fény, a krónikus álmatlanságban szenvedők jóvoltából, de Chester's Mill lakosságának - 258 -
zöme mélyen aludt. Ifi örült ennek; volt egy és más, amin gondolkodnia kellett. Mindenekelőtt Barbócán és barátain akart eligazodni. Ez idő szerint nem fájt a feje, és az emlékezete is visszatért, de azt, hogy nagybeteg, pontosan tudta. Az egész bal oldala gyanúsan erőtlen volt, és szája bal sarkából néha nyál szivárgott; ha pedig a bal kezével törölte le, hol érzékelte a két bőrfelület érintkezését, hol meg nem. Tetejébe látótere bal oldalán kulcslyuk formájú nagy sötét folt úszott, mintha a bal szemében megszakadt volna valami. Ezt különben valószínűnek is tartotta. Emlékezett, milyen szilaj düh tombolt benne a Búra Napján. Arra is emlékezett, ahogy Angie-t végigkergette az előszobán a konyháig, ahogy nekilökte a frizsidernek, és az arcába térdelt. Még a hangot is hallani vélte: mintha a lány szeme mögött egy porcelántányér volna, amit ő a térdével összetört. Ez a vad düh mostanra elszállt belőle. Helyébe valami lágyabb, szinte selymes harag költözött, amely egy, a fejében lévő feneketlen forrásból eredt, és egész testén végighullámzott, hűvösen és józanul. Korábban, de már estefelé megvizsgálta a vén fütyi, akit Frankie meg ő a chesteri tónál olyan jól felhúztak. A vén fütyi doktor bácsit játszott, megmérte a lázát meg a vérnyomását, megkérdezte, fáj-e a feje, sőt egy kis gumikalapáccsal még a térdreflexét is ellenőrizte. Miután távozott, Ifi beszédet és nevetést hallott a folyosóról. Barbie neve is elhangzott. Ifi az ajtóhoz lopakodott. A vén fütyi társalgott az egyik kis tanuló nővérrel, a szép digó lánynyal, akit Buffalónak vagy ilyesminek hívtak. A vén fütyi kigombolta a blúzát, és a didijét tapenolta, a csajszi pedig az öreg sliccét húzta le, és a farkát ráncigálta. Méregzöld fény vette körül őket. „Ifi meg a barátja összevert – mondta éppen a vénember –, de a barátja azóta már halott, és nemsokára Ifi is ki fog fingani. Ez Barbie parancsa." – Úgy leszopnám Barbie faszát, mint egy mentás nyalókát – felelte erre a csaj, az öreg fütyi meg azt mondta, hogy erre neki is gusztusa volna. Ifi ekkor hunyorgott, és nicsak, a párocska csak végigment a folyosón, szó sem volt se zöld fényről, se disznólkodásról, úgyhogy talán csak hallucinált. Persze lehet, hogy mégse. Egy biztos: az egész társaság egy követ fúj. Mind Barbóca zsoldjában állnak. Igaz, a pasit lesittelték, de ez csak átmeneti. Biztos így akar rokonszenvet kelteni. Ez is hozzá- 259 -
tartozik Barbóca haditervéhez. Meg aztán azt hiszi, Ifi a sitten nem érheti utol. – Ez az, amiben téved – suttogta Ifi az ablaknál ülve, és fogyatékos szemével kinézett az éjszakába. – De még mekkorát! A fiú nagyon jól tudta, mi történt vele: villámszerűén ismerte fel, és az egész ügy kérlelhetetlenül logikus volt. Talliummérgezésben szenved, mint annak idején Angliában az az orosz hapsi. Barbie dögcéduláit talliumporral vonták be, ő pedig a kezébe vette őket, és most a halálán van. És mert Barbie lakására az apja küldte, nyilvánvaló, hogy Nagy Jim is része az összeesküvésnek. Ő is Barbie izé... micsodáihoz tartozik, hogy is mondják csak... – Bérenc... – suttogta. – Nagy Jim is az ellenséghez pártolt. Ha egyszer az ember ezt kisüti, és tisztázza a fejében ezeket a dolgokat, minden megvilágosodik. Az apja meg akarja akadályozni, hogy a Coggins- meg a Perkins-ügyben eljárhasson a szája. Ezért mérgezte meg. Minden mindennel összefügg. Kinn, a gyepen túl, farkas settenkedett át a parkolón. A gyepen viszont két meztelen nő hevert 69-es alakzatban. Hatvankilenc fenn és lenn, Jó étvágyat, kisszívem! – énekelték Frankie-vel kissrác korukban, amikor két együtt sétáló lányt láttak; a szó jelentését nem ismerték, csak annyit tudtak, hogy valami trágárság. Az egyik leszbi Sammy Busheyra hasonlított. A nővér – Ginny volt a neve – azt mondta, hogy Sammy meghalt, de ez persze hazugság, és csak azt bizonyítja, hogy Ginny is benne van a buliban, és Barbóca nótáját fújja. Van-e egyáltalán valaki ebben a városban, aki nem nekik dolgozik? Kiben bízhatna meg fenntartás nélkül? Nos, két ilyet azért ismer. A két gyereket, akit ő és Frank a tónál talált: Alice és Aidan Appleton. Emlékezetébe idézte riadt, elveszett tekintetüket. Eszébe jutott, hogyan ölelte át a kislány, amikor a karjába kapta. Amikor azt mondta, hogy most már nem eshet semmi bajuk, a lányka azt kérdezte: Megígéred ?, és ő, Ifi megígérte, és utána eltelt valami jó, meleg érzéssel. A kis Alice bizalmasan hozzá simuló testétől is jó érzés fogta el. Hirtelen elhatározta: meg fogja ölni Dale Barbarát – és ha bárki más az útjába áll, azt is. Utána megkeresi az apját, és vele is végez. Erről ábrándozott már évek óta, de igazából csak most vallotta be magának. - 260 -
Ha mindez megtörtént, megkeresi Aidant és Alice-t. Ha valaki meg akarja állítani, megöli azt is. Utána visszavinné a két gyereket a tópartra, és a gondjukat viselné, ahogy Alice-nak ígérte. Ha ezt véghezviszi, nem fog meghalni. Isten nem hagyná, hogy amikor két gyerekről kell gondoskodnia, talliummérgezésben elpatkoljon. Most Angie McCain és Dodee Sanders hancúrozott a parkolóban. A mérkőzések előtapsolóinak szoknyáját és pulóverét viselték, mellükön a milli Vadmacskák nagy V betűje díszelgett. Amikor észrevették, hogy figyeli őket, rázni kezdték a csípőjüket, és felemelték a szoknyájukat. Az arcuk azonban folyós volt az oszlástól, és lötyögött rajta a bőr. És azt kántálták: Nyisd ki a spájzajtót, gyere, dugjunk még! Éljen a CSAPAT! Ifi lehunyta a szemét. Mire kinyitotta, a barátnői eltűntek. Ez is csak hallucináció volt, akár előbb a farkas. A hatvankilencező lányok azonban valódiak is lehettek. Talán mégsem viszi ki a két gyereket a tóhoz. A tó túl messzire van a várostól. Lehet, hogy inkább Mc-Cainék spájzát választja. Az közelebb van, és jó sok kaja van benne. És persze sötét. – Majd én vigyázok rátok, gyerekek – mondta. – Velem biztonságban lesztek. Mihelyt Barbie kinyiffant, szétesik az egész összeesküvés. Kis idő múlva az üvegnek támasztotta homlokát, és utána elaludt ő is.
4. Meglehet, hogy Henrietta Clavard ülepén csak zúzódások keletkeztek, és csontja nem tört, de akkor is kurvára fájt. Már megtapasztalta, hogy nyolcvannégy éves korban a legkisebb rendellenesség is kurvára fáj, és először azt hitte, ezen a csütörtöki hajnalon is a fájdalomra riadt fel. Ám a Tylenol, amit éjjel háromkor vett be, még hatott. Amellett sikerült megtalálnia néhai férje lukas, kerek párnáját (John Clavardot aranyér kínozta), és kényelmesnek találta. Nem, valami más költötte fel, és csakhamar rá is jött, hogy mi volt az. - 261 -
Így igaz: Pajti vonított, Freemanék ír szettere. Aki soha nem vonított. A legcivilizáltabb kutya volt az egész Battle utcában, abban a rövidke közben, amely épp a Catherine Russell mögül nyílt. Ezenkívül Freemanék generátora is leállt; talán nem is a kutya, hanem ez a csend ébresztette fel. Az viszont biztos, hogy a generátor dorombolása ringatta álomba. Nem az a zajos fajta volt, amely a kipufogó kék füstjével szennyezi a levegőt, ó, nem; Freemanék generátora csak halkan, behízelgőn dorombolt, valósággal megnyugtatón. Bizonyára sokba is került, no de Freemanék megengedhették maguknak. Willé volt a Toyotakoncesszió, amire valamikor Jim Rennie-nek fájt a foga, és bár mostanában a legtöbb autókereskedőre nehéz idők jártak, Will volt a kivétel a szabály alól. Lám, tavaly is Lois meg ő milyen szépen és ízlésesen bővítették ki a házukat. No de ez a vonítás... Úgy hangzott, mintha a kutya megsérült volna. Csakhogy az olyan rendes népek, mint Freemanék nem tűrték volna, hogy házi kedvencük így szenvedjen. Hát akkor hol maradnak? Henrietta kikecmergett az ágyból (halkan felnyögve, amiért az ülepét már nem kényezteti a habszivacs párna lyuka), és az ablakhoz lépett. Azelőtt az ilyen késő októberi hajnalokon tiszta és éles volt a világosság; most fásult szürkeség ülte meg a tájat, de Freemanék osztott színtű háza így is jól látszott. Az ablak mögül Henrietta még tisztábban hallotta Pajti vonítását, de semmilyen mozgó alakot nem észlelt. A ház teljes sötétségbe borult, még egy árva Coleman-lámpa sem világított valamelyik ablakban. Azt hihette volna, hogy a házaspár elment valahová, de a kocsifelhajtón ott parkolt mindkét kocsi. És különben is: Chester's Millben már nem volt hová menni. Pajti csak vonított és vonított. Henrietta felvette a háziköntösét, papucsot húzott, és kiment a házából. Éppen a járdán álldogált, amikor odaért egy autó. Douglas Twitchell ült benne; bizonyára a kórházba igyekezett, de Henrietta láttán kiszállt. A szeme dagadt volt, és görcsösen markolt egy kávéscsészét, rajta a Bazsarózsa lógójával. – Csak nincs valami baj, Mrs. Clavard? – Én jól vagyok, de Freemanéknél valami nem stimmel. Hallja ezt? – Hallom. – Nos, akkor nekik is hallaniuk kéne. A két kocsijuk itt van – hát miért nem néznek a kutyájuk után? - 262 -
– Majd körülnézek. – Twitch ivott egy korty kávét, majd a motorházfedőre tette a csészét. – De maga maradjon itt. – Abból nem eszik! Vagy húsz méter után már oda is értek Freemanék kocsifelhajtójához. A kutya őrjöngve vonított. Bágyadt meleg volt, de Henrietta karján kiütött a libabőr. – Nagyon rossz a levegő – jegyezte meg. – Ilyen büdös volt Rumfordban is, amikor férjhez mentem, és valamennyi papírgyár még javában működött. Az ilyen levegő rosszat tesz az embereknek. Twitch dünnyögött valamit, majd becsengetett Freemanékhez. De mert senki sem jelentkezett, kopogni, majd dörömbölni kezdett. – Nézze meg, nincs-e nyitva – szólította fel Henrietta. – Nem tudom, illendő-e, Mrs. ... – Lárifári! – Az idős asszony félretolta Twitchet, és elfordította a kilincsgombot. Az ajtó kinyílt. Mögötte mély csendben volt a ház; hajnali árnyék sűrűsödött mindenütt. – Will! Lois! – kiáltotta Henrietta. – Itthon vannak? Válasz nem jött, csak a kutya csaholt. – Kinn van a ház mögött – jegyezte meg Twitch. Gyorsabban odaértek volna, ha átvágnak a házon, de ettől mindketten ódzkodtak, így aztán felmentek a kocsifelhajtón, majd rátértek a fedett átjáróra a ház és a garázs között. Will az utóbbiban nem autókat tárolt. Itt őrizte a játékszereit: két motoros szánt, egy quadot, egy Yamaha cross-motort meg egy jókora Honda Gold Wing motorbiciklit. Freemanék hátsó udvarát hézagtalanul vette körül a magas sövény. Az ajtó az átjárón túl volt. Twitch felrántotta, mire azonnal rárontott az őrjöngő ír szetter, mind a harmincöt kilójával. A fiatalember felüvöltött a váratlan rohamtól, és felemelte a kezét, ám a kutya nem akarta megharapni, sőt mintha a megmentőjét üdvözölte volna benne. Mancsával belekapaszkodott Twitch utolsó tiszta köpenyébe, és alaposan összepiszkította, majd nyálával összekente a férfi arcát. – Hagyd abba! – süvöltötte Twitch, és ellökte magától Pajtit. A kutya elterült, de rögtön fel is pattant, hogy újabb nyomokat hagyjon Twitch köpenyén, és hosszú, rózsaszín nyelvével tovább nyalja-falja. – Feküdj, Pajti! – rendelkezett Henrietta, mire Pajti azonnal a földre kushadt, bár tovább nyüszített, és forgatta a szemét. Alatta lassan szétterült a vizelettócsa. - 263 -
– Mrs. Clavard, ez nem kóser. – De nem ám! – bólintott Henrietta. – Talán mégis jobb lenne, ha a kutyával maradna, és... Az idős asszony újabb „lárifári"-val szerelte le, majd behatolt Freemanék hátsó udvarába; Twitch alig tudta utolérni. Pajti, fejét leszegve, farkát behúzva, mögöttük sompolygott, és vigasztalanul nyüszített. A kikövezett patióban egy grillsütő is helyet kapott. Szép rendesen le volt takarva egy zöld ponyvával, amelyen A KONYHA ZÁRVA felirat állt. Távolabb egy vörösfenyő emelvényen jacuzzi állt. Twitch úgy gondolta, a szigorú kerítés arra szolgált, hogy a Freeman házaspár meztelenül üldögélhessen ebben a kis medencében, ha úgy hozta kedvük, akár még szerelmeskedhettek is. Ebben a medencében tanyázott most Will és Lois, de huncut napjaiknak örökre leáldozott. Mindkettőjük fejére átlátszó műanyag zacskót húztak, amelyet a nyakuknál fonallal vagy barna gumiszalaggal megszorítottak. A zacskók belülről bepárásodtak, olyannyira, hogy Twitch alig látott valamit a két, lilásvörösbe játszó arcból. Az emelvényen, Will és Lois Freeman földi maradványai között whiskysüveg és egy kis gyógyszeres fiola hevert. – Állj! – mondta Twitch, bár maga sem tudta, önmagához, Mrs. Clavardhoz vagy esetleg Pajtihoz szól-e; az utóbbi éppen most eresztett meg egy újabb gyászos és elárvult vonítást. Freemanékhoz aligha intézhette szavait. Henrietta azonban nem állt meg. Felmászott az emelvény két lépcsőjén, olyan egyenes háttal, mint egy katona, megnézte kedves, rokonszenves (és abszolút normális) szomszédainak színt váltott arcát, majd a whiskysüvegre pillantott (Glenlivet volt – legalább elegánsan mentek el, gondolta), és utána felemelte az orvosságos fiolát, rajta a „Sanders Városi Drogéria" címkéjével. – Milyen altató? – kérdezte Twitch nehezen forgó nyelvvel. – Ambien vagy Lunesta? – Ambien – felelte az idős asszony; jólesett neki, hogy a kiszáradt torkából és szájából kiszakadó hang normálisan cseng. – Az asszonyé volt, bár valami azt súgja, hogy ma éjjel megosztotta a férjével. – Van valami búcsúlevél? – Itt nincs. Talán a házban. - 264 -
De levelet a házban sem találtak. Igaz, hogy csak a könnyen megközelíthető helyeken kutattak, de egyikük sem tartotta valószínűnek, hogy egy öngyilkosjelölt eldugja a búcsúlevelét. Pajti szobáról szobára követte őket. Már nem vonított, csak mélyről jövő vakkantásokat hallatott. – Az lesz a legjobb, ha átviszem magamhoz – mondta Henrietta. – Mást nem is tehetünk. A kórházba mégsem vihetem magammal. Majd felhívom Stewart Bowie-t, hogy vigye el... őket. – Twitch gyomra háborgott, de nem ez volt a legkellemetlenebb. A kellemetlen az volt, hogy lassan hatalmába kerítette a depresszió, árnyékot vetve különben napsugaras kedélyére. – Nem értem, miért tehették – jegyezte meg Henrietta. – Ha már egy teljes éve, vagy akár egy-két hónapja élnénk a Búra fogságában, akkor talán megérteném. De hiszen még egy hete sincs! Kiegyensúlyozott emberek nem reagálnak így a problémákra. Twitch úgy érezte, ő ismeri az indítékot, csak nem akarta elárulni Henriettának. Igenis lesz ebből egy teljes hét, sőt akár egy év is, vagy még több. És nem fog esni, és elfogy minden tartalék, és egyre rosszabb lesz a levegő. Ha a világ élen járó, a legmodernebb csúcstechnikával felszerelt országa nem volt képes úrrá lenni Chester's Mill szorult helyzetén, akkor belátható időn belül nem várható megoldás. Valószínűleg ezt ismerte fel Will Freeman; noha az ötlet Loisban is megfoganhatott. Lehet, hogy a generátor leállása után így szólt: Tegyük meg, drágám, még mielőtt a jacuzziban kihűl a víz. Szökjünk meg a Búra elől, amíg még teli a gyomrunk. Mit szólsz hozzá? Még egyszer megmártózunk, és hogy könnyebb legyen, leisszuk magunkat. – Talán a repülőgép miatt telt be náluk a pohár – mondta Twitch. – Tudja, az az Air Ireland, amelyik tegnap nekiment a Búrának... Henrietta válasz helyett slejmot köhögött fel, és kiköpte a mosogatóba. Meghökkentő kifejezése volt ez az elhatárolódásnak. Lassan elhagyták a házat, majd a kocsifelhajtó alján az idős hölgy azt kérdezte: – Mások is majd róluk vesznek példát, nem gondolja? Előfordul, hogy az öngyilkosság a levegőben van. Mint az influenzavírus. – Máris voltak hasonló esetek. – Twitch nem tudta, fájdalommentes-e az öngyilkosság, ahogy az egyik nótában áll, de megfelelő körülmények között könnyen válhat ragályossá. Különösen most, amikor az emberek példátlan, soha nem látott helyzetbe sodródtak, és a levegőben úgy - 265 -
úszik a rothadás szaga, mint ezen a szélmentes, természetellenesen meleg reggelen. – Az öngyilkos mind gyáva – jelentette ki Henrietta. – Olyan szabály ez, Douglas, ami alól nincs kivétel. Twitch apját a gyomorrák vitte el hosszan tartó, kínkeserves haldoklás után. El is tűnődött Henrietta megjegyzésén, de nem szólt semmit. Henrietta, csontos térdét fogva, lehajolt Pajtihoz. A kutya a nyakát nyújtogatta, hogy alaposan körülszaglássza. – Gyere át a szomszédba, bundás kis barátom. Van három tojásom, neked kell megenned, mielőtt megromlanak. Hazaindult, majd visszanézett Twitchre. – Igenis gyávák – ismételte meg nyomatékosan.
5. Jim Rennie-t elengedték a Cathy Russellból, kitűnően aludt a saját ágyában, és felfrissülve ébredt. Ebben az is közrejátszott, hogy Ifi nem volt otthon, bár ezt senkinek be nem ismerte volna. Nyolckor a fekete Hummer már Rose éttermétől kétháznyira parkolt (mellesleg egy tűzcsap előtt, de fene bánja, úgysincs már tűzoltóság). Gazdája éppen reggelizett, Peter Randolph, Mel Searles, Freddy Denton és Carter Thibodeau társaságában. Carter elfoglalta immár megszokottá váló helyét Nagy Jim jobbján. Ezen a reggelen két pisztolyt viselt: a sajátja a csípőjén volt, Linda Everett frissen beszolgáltatott Beretta Taurusa pedig vállszíjon. Az ötös fogat az étterem végében álló sóderasztalhoz telepedett, minden aggály nélkül kiszorítva a törzsvendégeket. Rose nem óhajtott odamenni; Ansont küldte maga helyett. Nagy Jim három tükörtojást, két pár virslit és szalonnazsírban kisütött pirítóst rendelt; az utóbbi még anyai recept volt. Tudta, hogy csökkentenie kéne a koleszterinszintjét, ezen a mai napon azonban minden mozgósítható energiára szüksége lesz; a következő napokon már sokkal simábban megy minden. Akkor majd kordában tartja a koleszterinjét. (Ezzel a mesével már tíz év óta ámította magát.) - 266 -
– Hol marad a két Bowie? – kérdezte Cartertől. – Iderendeltem őket, hát mit képzelnek? – Ki kellett szállniuk a Battle utcába – jelentette Carter. – Mr. és Mrs. Freeman öngyilkosságot követett el. – Kinyírta magát az a gyapotszedő? – fakadt ki Nagy Jim. A maroknyi vendég – legtöbbjük a pultnál állva nézte a CNN-t – odanézett, majd elfordította fejét. – Persze egyáltalán nem vagyok meglepve. Eszébe jutott, hogy most rátehetné a kezét a Toyota-koncesszióra – de mi az ördögnek? Sokkal értékesebb gyümölcs hullott az ölébe: egy egész város. Már hozzá is látott egy sor rendelet kidolgozásához, hogy mire teljhatalmat kap, életbe léptesse őket. A teljhatalmat pedig ezen a mai estén fogja kivívni. No meg, nem mellékesen, szívből utálta Freemant, azt a sima modorú dollárgyárost, a nagy csöcsű hárpiafeleségével egyetemben. – Nos, fiúk, Lois meg ő már a mennyországban reggeliznek. – Harsányan elnevette magát, ami nem volt túl politikus, de nem tudta leküzdeni az ingert. – De persze a személyzeti részlegben. – A két Bowie távollétében még egy hívás érkezett – közölte Carter. – A Dinsmore-farmról. Újabb öngyilkosság. – Kicsoda? – érdeklődött Randolph kapitány. – Alden? – Nem. Az asszony. Shelley. Ezt már nem szívesen hallották. – Hajtsunk fejet egy percre – mondta Nagy Jim, és kinyújtotta a kezét. Az egyiket Carter, a másikat Mel Searles fogta meg. Randolph és Denton is csatlakozott. – ÁlddmegUramszegénylelküket, Jézuskedvéértámen – darálta Nagy Jim, és felemelte a fejét. – Térjünk át a hivatalos ügyekre, Peter. Randolph elővette jegyzetfüzetét. Carteré már ki volt készítve a tányérja mellé. Nagy Jim egyre jobban megkedvelte a fiút. – Megtaláltam az eltűnt propánt – közölte. – A WCIK-nél van. – Úristen! – kiáltott fel Randolph. – Akkor ki kell küldenünk pár teherautót. – Igen, de nem ma – mondta Nagy Jim. – Majd holnap, amikor idecsődülnek a rokonok, és kivonul az egész város. Már kidolgoztam a tervet. Újra a két Bowie és Roger fog kiszállni, de kell néhány rendőr is, Fred és Mel mindenképpen, meg mondjuk, még négy vagy öt. Te, Carter, itt maradsz; neked mellettem a helyed. - 267 -
– Miért kellenek rendőrök néhány propántartályhoz? – kérdezte Randolph. Nagy Jim kitunkolta a tojássárgáját egy darab pirítóssal, majd így szólt: – Nos, ez is összefügg Dale Barbara barátunkkal, meg a tervével, hogy demoralizálja a várost. Van odakinn két fegyveres, aki minden jel szerint valamilyen drogüzemet védelmez. A terv pontosan ki volt dolgozva. Véleményem szerint, Barbara már elindította a gyártást, mielőtt személyesen is megjelent volna. Az egyik őr nem más, mint Philip Bushey. – Az a lúzer – morogta Randolph. – A másik pedig, kimondani is szomorú, Andy Sanders. Randolph közben villájára szurkálta fel a sült krumplit, de most a tányérba ejtette a villát. – Andy! – kiáltott fel a csörömpölés közepette. – Fájó, de való. Barbara vette be a buliba; ezt megbízható forrásból tudom, de ne faggassatok, az illető ragaszkodik a névtelenséghez. – Nagy Jim felsóhajtott, majd a lepénylesőjébe tömött egy darab tojássárgájával összekent pirítóst. A mindenségit, de jól érzi magát ma reggel! – Felteszem, Andynek pénzre volt szüksége. Úgy tudom, a bank már arra készült, hogy lefoglalja a drogériáját. Hiába, soha nem értett az üzlethez. – Meg a város kormányzásához se – tette hozzá Freddy Denton. Nagy Jim általában nem kedvelte, ha az alárendeltjei közbekotyognak, de ma reggel semmi sem ronthatta el jókedvét. – Ez sajnos igaz – mondta, és amennyire pókhasa engedte, az asztal fölé hajolt. – Bushey meg ő rálőttek az egyik teherautóra, amit tegnap odaküldtem. Szétlőtték az elülső kerekeket. Közveszélyes két zsivány... – Drogosok, fegyverrel a kezükben – kontrázott Randolph. – Minden rendfenntartó rémálma. Akiket kiküldünk, vegyenek fel golyóálló mellényt. – Kitűnő gondolat. – És nem állhatok jót Andy épségéért. – Az Isten áldjon meg, ezt én is tudom. Tegyétek, ami a dolgotok. Arra a propánra szükségünk van. A város rimánkodik érte, és a mai gyűlésen be óhajtom jelenteni, hogy új lelőhelyet fedeztünk fel. - 268 -
– Igazán nem mehetek én is, Mr. Rennie? – kérdezte Carter. – Tudom, hogy csalódást okozok, de azt akarom, hogy holnap mellettem légy, és a Látogatók Napját is kihagyd. Ugyanez vonatkozik Randolphra is. Nagy grimbusz ígérkezik, és valakinek meg kell szerveznie az ellenőrzést. Nem szeretném, ha a népek agyontaposnák egymást. Persze egy-két ilyen eset úgyis előfordul majd; az emberek nem tudnak viselkedni. Szólni kell Twitchellnek is, hogy küldjön mentőautót a helyszínre. Carter gondosan feljegyezte ezt, Nagy Jim pedig bánattól megnyúlt arccal fordult ismét Randolphhoz. – Szörnyű ezt kimondani, Pete, de a forrásom arra is utalt, hogy alighanem Ifi is belekeveredett a drogüzletbe. – Ifi? – kiáltott fel Mel. – Nem, az lehetetlen! Nagy Jim bólintott, és kezébe törölte tökéletesen száraz szemét. – Magam is nehezen hiszem el, és nem is akarom elhinni. Tudjátok, hogy a fiú kórházban van? A többiek bólogattak. – Túladagolta magát – suttogta Rennie, és még előbbre hajolt az asztal fölött. – Ez a legvalószínűbb magyarázat a bajára. – Aztán kiegyenesedett, és újból Randolphra nézett. – Ne a főútról hajtsatok be, mert erre felkészültek. Az adótól egy mérfölddel keletebbre van egy másik bejárat... – Én tudom, hol – jelentkezett Freddy. – Ott volt Piás Sam Verdreaux háza, mielőtt a bank vissza nem vette. Úgy hiszem, ma már az egész terület a Megváltó Krisztusé. Nagy Jim mosolyogva bólintott, jóllehet az említett területet valójában egy nevadai cég birtokolta, amelynek ő volt az elnöke. – Egyszóval ott hajtsatok be, és hátulról közelítsétek meg az adót. A terepet rég benőtte a gyom, nem hiszem, hogy bármi nehézségbe ütköznétek. Megszólalt a mobilja. Nagy Jim a készülék ablakára nézett, és kis híján megvárta, amíg a csengetés hangpostára vált, aztán meggondolta magát: Mi bajom lehet? Olyan jó a közérzete, hogy még élvezetet is találhat Cox habzó szájú sirámaiban. – Itt Rennie. Mit óhajt, ezredes? Mialatt a választ hallgatta, mosolya egyre mesterkéltebb lett. – Honnan tudjam, hogy igazat beszél? - 269 -
Meghallgatta a választ, aztán köszönés nélkül megszakította a beszélgetést. Néhány pillanatig homlokát ráncolva hallgatott, hogy megeméssze Cox mondanivalóját, majd ismét Randolphhoz fordult. – Van nekünk Geiger-számlálónk? Alighanem az atombunkerban lesz... – Durr bele, fogalmam sincs. A1 Timmons valószínűleg megmondhatja. – Kerítsd elő, és bízd meg, hogy nézzen utána. – Olyan fontos? – tudakolta Randolph, de máris megszólalt Carter. – Sugárzásveszély, főnök? – Nincs miért aggódni – felelte Nagy Jim. – Ahogy Ifi mondaná, a pofa csak szívatni akar. De azért nézzünk utána annak a Geigerszámlálónak, és ha meglesz – és még működőképes –, juttasd el hozzám. – Rendben – mondta idegesen Randolph. Nagy Jim már bánta, hogy a mobilt nem futtatta hangpostára, és annak sem örült, hogy eljárt a szája. A szófosó Searles majd útjára engedi a szóbeszédet, sőt – az ördögbe is – Randolph szintúgy hajlamos a fecsegésre. Holott valószínűleg egy szó sem igaz az egészből, csak az az uniformisba csomagolt gyapotszedő próbálja elrontani ezt a szép napot – talán egész élete legfontosabb napját. Freddy Denton legalább emlékezetébe véste az őt érintő napirendi pontot. – Hánykor támadjuk meg a rádióadót, Mr. Rennie? Nagy Jim átfuttatta az agyán, amit a Látogatók Napjának menetrendjéről tudott, majd elmosolyodott. Ez most őszinte mosoly volt: zsíros orcáit igazi derű öntötte el. – Déli tizenkettőkor. Addigra már az egész lakosság kinn smúzol a 119-esen, és a város kiürült. Ekkor csaptok le ti, és végeztek azzal a két gyapotszedővel, aki a mi propánunkat bitorolja. Akár egy régi westernben.
6. - 270 -
Ezen a csütörtöki délelőttön, negyed tizenkettőkor a Bazsarózsa teherautója a 119-es úton gurult. Másnap az országút kocsikkal lesz zsúfolva, és bűzlik a kipufogógáztól, de ma szinte kísértetiesen elhagyottnak tűnt. A volánnál maga Rose ült, Ernie Calverttel az utasülésen. Kettőjük közt, a motordobon Norrie csücsült, gördeszkáját markolva, amelyet rég letűnt punkbandák, így a Stalag 17 vagy a Dead Milkmen lógói borítottak. – Olyan büdi van – panaszkodott a kislány. – A Prestile miatt, kisszívem – magyarázta Rose. – Ott, ahol Motton felé kanyarodott, most csak egy széles, rossz szagú mocsár terül el. – Tudta, hogy nemcsak a haldokló folyó bűzét érzik; de levegőt venni muszáj, tehát semmi értelme azon sopánkodni, hogy miféle miazmákat lélegeznek be. – Beszéltél anyukáddal? – Aha – mondta Norrie borúsan. – Eljön, de nem rajong az ötletért. – Szóval hoz majd valami kaját, ha eljön az ideje? – Igen, a kocsink csomagtartójában. – Norrie elhallgatta, hogy Joanie Calvert elsősorban a szeszesitalkészletét fogja bepakolni, az ennivaló mellékes. – És mi van a sugárzással, Rose? Mégse bélelhetünk ki minden kocsit ólomlemezekkel... – Egy-két alkalom még nem fog megártani. – Rose ezt maga nyomozta ki az interneten. Azt is kiderítette, hogy sugárzás esetén a hatás a sugarak erején múlik, de nem látta értelmét, hogy a többieket tőlük független eshetőségekkel riogassa. – Az a lényeg, hogy minél rövidebb ideig tartózkodjunk a zónában; és Joe szerint ez a zóna egészen keskeny. – Joey mamája nem fog eljönni – jegyezte meg Norrie. Rose sóhajtott: efelől ő is biztos volt. A Látogatók Napjának megvannak az árnyoldalai is. Fedezheti ugyan eltűnésüket, de azok, akiknek rokonai vannak a túloldalon, mindenképpen látni akarják majd őket. Meglehet, hogy McClatchey számát nem is fogják kihúzni, gondolta. Előttük feltűnt Jim Rennie autótelepe, a nagy plakáttal: HA NAGY JIMHEZ FORDUL, SOSE JÁRHAT ROSSZUL! TE$$ÉK HITELT KÉRNI! – Vigyázzon, nehogy... – kezdte Ernie. – Tudom – vágta rá Rose. – Ha van benn valaki, megfordulok, és visszahajtok a városba. De a Rennie-cégnél a személyzetnek fenntartott parkolóhelyek üresek voltak, a bemutatóteremben sem mozdult semmi, és a bejárati ajtón táb- 271 -
la tudatta, hogy TOVÁBBI ÉRTESÍTÉSIG ZÁRVA. Rose sebbel-lobbal kerülte meg az épületet. A hátsó parkolóban autók és teherautók sorakoztak, ablakaikban árcédulákkal és olyasféle reklámszólamokkal, mint RENDKÍVÜLI AJÁNLAT, ALKALMI VÉTEL avagy MOST LÉGY OKOS!; az utóbbi O-betűit hosszú pillájú, szexis lányszemekké stilizálták. Ezek a járművek voltak Nagy Jim istállójának viharvert gebéi; a menő detroiti és német telivérek az elülső parkolóban kellették magukat. A telek túlsó végén, a drótkerítésnél, amely Nagy Jim tulajdonát a szomszédos, másodnövésű fák körül elterülő szemétkupacoktól elválasztotta, sorakoztak ama bizonyos telefontársaság furgonjai; némelyiken még rajta volt az AT & T lógó. – Hát ezekről volna szó – jelentette ki Ernie, s előhalászott az ülés mögül egy hosszú, vékony fémcsíkot. – Nicsak, egy tolvajkulcs – mondta Rose; a helyzet fonáksága még a maga rozoga idegállapotában is mulattatta. – Aztán mire tartogat ilyet, Ernie? – Még akkorról való, amikor a Food Citynél dolgoztam. Csodálkozna, hányan felejtik a kocsijukban a kulcsaikat. – Hogy fogod elindítani, nagyapa? – tudakolta Norrie. Ernie bágyadtan elmosolyodott. – Majdcsak kisütök valamit. Itt álljon meg, Rose. Kiszállt, és egy hetven felé járó férfihoz képest meglepően fürgén az első teherautóhoz sietett, bekandikált az ablakon, megrázta a fejét, majd a másodikat vette szemügyre, aztán a harmadikat – annak leeresztett az elülső kereke. Miután a negyedikbe is bepillantott, hüvelykujját felemelve odakiáltott Rose-nak: – Menjen tovább, Rose, de csipkedje magát! Rose gyanította az indítékot: Ernie nem akarja, hogy az unokája lássa, amint a tolvajkulccsal manipulál. Ettől meghatódott, és további kérdések nélkül visszahajtott az épület elé. – Minden rendben, kicsikém? – kérdezte. – Minden – felelte Norrie, és kiszállt az autóból. – Ha nagypapi nem tudja elindítani, legföljebb visszagyaloglunk a városba. – Az majdnem három mérföld. Gondolod, hogy bírná az öregúr? Norrie mosolyt erőltetett sápadt arcára.
- 272 -
– A nagypapa bármikor lehagyna. Naponta négy mérföldet gyalogol, azt mondja, így olajozza az ízületeit. De most tessék már indulni, mielőtt valaki erre jár, és meglátja. – Bátor kislány vagy. – Én nem érzem magam annak. – A bátrak mind így vannak vele, angyalkám. Rose elindult a város irányába. Norrie utána nézett, amíg el nem tűnt szem elől, aztán, hogy elüsse az időt, gördeszkatrükkökkel szórakoztatta magát. A parkoló betonja enyhén lejtett, így csak az egyik irányban kellett hajtania – bár felajzott állapotában úgy gondolta, akár a városi parkig lökhetné a gördeszkát. Akár még el is zúghatna, azt sem érezné meg. És ha valaki erre jár? Egyszerű: tettek egy nagy sétát a nagypapával, aki kíváncsi volt az új furgonokra, utána majd hazagyalogolnak. Köztudott volt, hogy a nagypapa imád sétálni; így olajozza az ízületeit. Igaz, Norrie átlátott rajta. Ernie Calvert akkor kezdte a távgyaloglást, amikor a nagymama megzavarodott (senki sem mondta ki, hogy Alzheimere van, pedig tudta mindenki). Norrie úgy gondolta, a nagypapi a fájdalmat mozogja ki magából, elvégre ez nagyon is elképzelhető. Amikor ő az oxfordi gördeszkaparkban sikeresen megcsinált egy vakmerő kettős ugrást, csak örömet és félelmet érzett, de az örömhöz képest a félelem eltörpült. Csak percek teltek el, de neki hosszúnak tűnt a várakozás. Aztán a telefontársaság egykori furgonja egyszer csak előgördült az épület mögül, nagypapival a kormánynál. Norrie a hóna alá dugta a gördeszkát, és beugrott az utasülésre. Életében először utazott lopott járművön. – Nagypapi, te olyan király vagy – mondta, és megpuszilta Ernie-t.
7. Joe McClatchey a konyhába indult, hogy a leállt frizsiderből kivegye az egyik utolsó almalédobozukat, amikor az édesanyja hangját hallotta. Claire azt mondta: Dagi. Joe tudta, hogy a szülei a Maine-i Egyetemen ismerkedtek meg. Akkoriban Sam McClatchey-t Dagi-nak hívták a barátai, de később a ma- 273 -
ma elhagyta ezt a csúfnevet, és amikor mégis használta, zavartan felnevetett, mintha a szónak valami rejtett, illetlen tartalma volna. Ennél többet a fiú nem tudott, de azt tudta, hogy a mama csak feldúlt állapotában téved így vissza a régmúltba. A félig nyitott konyhaajtón át meglátta az asszonyt és Jackie Wettingtont, aki egyenruha helyett ingblúzt és kifakult farmert viselt. Ha a két nő felnézett volna, ők is észreveszik Joe-t. Joe nem akart hallgatózni, az tahóság volna, különösen ha a mamája feldúlt idegállapotban van, de egyelőre a konyhaasztalnál ülő két nő csak nézte egymást, és Jackie fogta Claire kezét. Az asszonynak könnyes volt a szeme, és ettől Joe-nak is sírhatnékja támadt. – Ezt nem teheted – mondta éppen Jackie. – Tudom, mennyire szeretnéd, de akkor sem. Legalábbis ha este terv szerint mennek a dolgok. – Legalább felhívhatom? Akkor megmondanám, miért nem leszek ott. Vagy e-mailezhetnék... Jackie megrázta a fejét, és barátságosan, de nagyon határozottan így szólt: – Eljárhat a szája, és amit mond, visszajuthat Rennie-hez. Ha Rennie megneszel valamit, még mielőtt Barbie-t és Rustyt kiszöktetnénk, abból katasztrófa lenne. – Ha megmondom, hogy egy szót sem szólhat róla senkinek... – Claire, hát nem érted? Túl sok minden forog kockán. Két ember élete, sőt a miénk is. – Kis szünet után tette hozzá: – A fiadé. Claire válla beroskadt, de aztán kihúzta magát. – Akkor vidd magaddal Joe-t. Én majd a Látogatók Napja után megyek oda. Rennie gyanakvása énrám nem terjed ki. Barbie-t alig ismerem, Rustyval is csak az utcán szoktunk köszönni egymásnak. Én Castle Rockba járok, Hartwell doktorhoz. – De Joe ismeri Barbie-t – fejtegette türelmesen Jackie. – Ő szervezte meg a videoközvetítést, amikor a rakétákat kilőtték. És erről Nagy Jim is tud. Nem gondolod, hogy őrizetbe vehet, és addig nyaggathat, amíg el nem árulod, hová mentünk? – Soha, de soha nem árulnám el! Ekkor lépett be Joe a konyhába. Claire megtörölte az arcát, és mosolyogni próbált. – Helló, drágám! Éppen a Látogatók Napjáról beszéltünk, és hogy... – Nemcsak vallathat, mami, hanem meg is kínozhat – mondta a fiú. - 274 -
– Ó, erre csak nem vetemedne! – mondta döbbenten az asszony. – Tudom, hogy nem valami Grál-lovag, de végtére is városi tanácsos, és... – Csak az volt – jelentette ki Jackie. – Most a diktátori címre gyúr. És előbb vagy utóbb, de mindenki megpuhul. Szeretnéd, ha Joe valahol arról képzelegne, hogy most tépik ki az anyja körmeit? – Hagyd abba! – fakadt ki Claire. – Ez borzalmas! Ki akarta húzni kezét Jackie kezéből, de az nem engedte. – Dupla vagy semmi a tét, és a semmihez már késő van. A dolgok mozgásba jöttek, és nekünk is csatlakoznunk kell. Ha Barbie önerőből, a mi segítségünk nélkül szökne meg, Nagy Jim még talán futni is hagyná; minden diktátornak kell egy mumus. De hát nemcsak Barbie-ról van szó, és így Nagy Jim mindent elkövet majd, hogy ránk találjon, és megsemmisítsen minket. – Bárcsak soha ne másztam volna bele ebbe a históriába! Nem kellett volna elmennem arra a gyűlésre, vissza kellett volna tartanom Joe-t... – De hát meg kell, hogy állítsuk őt! – tiltakozott a fiú. – Mr. Rennie azon van, hogy a Millből – izé – rendőrállamot csináljon! – Én senkit sem tudok megállítani! – Claire már csaknem sírt. – Az ördögbe is, én csak egy egyszerű háziasszony vagyok! – Ha ez megvigasztal – magyarázta Jackie –, már akkor benne voltál a buliban, amikor a gyerekek megtalálták azt a dobozt. – Ez nem vigasz! Sőt! – Bizonyos értelemben még szerencsénk is van – folytatta Jackie. – Eddig még nem sodortunk magunkkal túl sok ártatlan embert. – Rennie és a rendőrsége úgyis megtalál bennünket – mondta Claire. – Ezt te is tudod. Akikben bízhatunk, túl kevesen vannak. Jackie örömtelenül mosolygott. – Hamarosan többen leszünk. És fegyverünk is több lesz. És erről Rennie is tud majd. – Mihelyt lehet, el kell foglalnunk a rádióadót – jelentette ki Joe. – Az embereknek meg kell ismerkedniük az események másik oldalával. Az igazat kell sugároznunk. Jackie szeme felragyogott. – Baromi jó ötlet, Joe! – Ó, édes Istenem – jajdult fel Claire, és kezébe temette arcát.
- 275 -
8. Ernie a telefontársaság kisteherautójával behajtott a Burpee-cég rakodóudvarába. Most aztán bűnöző vagyok, gondolta, és a tizenkét éves unokám a bűntársam. Vagy már tizenhárom volna? De hát ez mit sem számított. Ha elkapják őket, Peter Randolph nem úgy kezelné mint kiskorút. Rommie kinézett a hátsó ajtón, majd kijött, mindkét kezében pisztollyal. – Volt valami baj? – Olyan simán ment minden, mint az ágybaszarás. Senki sincs az utakon. Van még valami fegyvered? – Aha. Mindjárt itt benn, az ajtó mögött. Segítsen csak, Norrie kisaszszony! Norrie kihozott két puskát, és átadta a nagyapjának, aki elhelyezte a csomagtartóban; Rommie pedig bevásárlókocsit tolt ki a rakodóudvarra. A kocsiban tucatnyi ólomtekercs volt. – Ezt még nem kell felrakodnunk – mondta Rommie. – Majd vágok néhány lemezt az ablakokra. A szélvédőt majd odafenn takarjuk be. Hagyunk egy rést, hogy kiláthass – mint a régi Sherman tankokon. Norrie, mialatt mi ezzel foglalkozunk, próbáld meg kitolni a másik bevásárlókocsit. Ha nem megy, nem számít, majd később megoldjuk. A másik bevásárlókocsira rengeteg doboz élelmiszert pakoltak, többnyire konzerveket és kempingezőknek gyártott sűrítményeket. Az egyik doboz olcsó italporos zacskókkal volt tele. A kocsi nehéz volt, de mihelyt Norrie-nak sikerült megmozdítania, simán gurult. Újabb problémát a megállítása jelentett. Ha Rommie nem kap oda, akár az udvarról is kigördülhetett volna. Ernie közben ólomlemezdarabokkal fedte le a furgon hátsó ablakait. Homlokát törölgetve szólalt meg: – Ez rohadtul veszélyes, Burpee. Egész konvojjal vonulunk McCoyék gyümölcsösébe. Rommie vállat vont, majd berakodta az ellátmányt a teherautóba. A dobozokat a falakhoz tolta, hogy középen hely maradjon a reménybeli utasoknak. Inge hátán egyre terebélyesedett az izzadságfolt. - 276 -
– Nincs más lehetőségünk. Gyorsan és csendben kell dolgoznunk, és reménykednünk, hogy a nagygyűlés elvonja rólunk a figyelmet. – Julia és Mrs. McClatchey is ólommal fogja eltakarni a kocsijuk ablakait? – kérdezte Norrie. – Úgy van. Majd délután, az én segítségemmel. És aztán a kocsikat az áruház mögött kell hagyniuk. Nem lófrálhatunk a városban ólommal bevont kocsiablakokkal; az emberek még kérdezősködnének! – És mi van a maga Escalade-jával? – kérdezte Ernie. – Az egy pissz nélkül magába nyelné a maradék élelmiszert. A felesége vezethetné kifelé a... – Misha nem tart velünk – vallotta be Rommie. – Azt mondja, semmi köze az egészhez. Kértem, könyörögtem, még le is térdeltem, de akárha egy kősziklához imádkoznék. Ezt tulajdonképpen előre megéreztem, mert nem mondtam el neki többet, mint amennyit már úgyis tudott – vagyis nem sokat, de ettől még Rennie bízvást kezelésbe venné. De ő ezt sem hajlandó belátni. – De miért ilyen? – kérdezte Norrie nagyra nyílt szemmel, és csak nagyapja rosszalló arckifejezése láttán jött rá, hogy a kérdés talán illetlen volt. – Mert csökönyös, angyalkám, mint az öszvér. Megmondtam, hogy még baja is eshet. „Azt szeretném én látni!”, felelte. Ilyen az én Mishám. Nos, üsse kő. Majd később, ha mód lesz rá, visszalopódzom hozzá, és újra beszélek a fejével. Állítólag a nők velük született joga, hogy kéressék magukat. Na, rakodjunk fel még egypár dobozt. És ne pakoljon rá a fegyverekre, Ernie. Még jól jöhetnek. – Nem értem, drágaságom, hogyan ránthattalak ebbe bele – dörmögte Ernie. – Semmi baj, nagypapi. Sokkal jobb, mintha kihagytatok volna. – És ez, annyi szent, így is volt.
9. KOPP. Csend. KOPP. Csend. - 277 -
KOPP. Csend. Ollie Dinsmore törökülésben ült a Burától alig másfél méterre, mellette kiszolgált cserkészhátizsákja. A hátizsák meg volt rakva a hátsó udvaron gyűjtött nagy kövekkel – annyi volt belőlük, hogy Ollie támolyogva ért le idáig, és végig attól félt, hogy kiszakítják a zsákvászon alját, ő pedig itt marad muníció nélkül. De tévedett: baleset nélkül ért célba. Kiválasztott egy másik követ – szép sima volt, bizonyára valami őskori gleccser csiszolta ilyenre –, és alulról felfelé elhajította a Búra irányába. A kő nekicsapódott a semminek, és visszapattant. A fiú felvette, és újra elhajította. KOPP. Csend. A Búrának egy előnye van, gondolta. Megfosztotta ugyan anyjától és öccsétől, viszont egyetlen lövedék egész napra elegendő. Kőbumeráng, gondolta, és elmosolyodott. A mosoly, bár őszinte volt, félelmetessé varázsolta, mivel az arca túl keskeny volt hozzá. Újabban alig evett, és úgy érezte, soha többé nem tér vissza az étvágya. Ha az ember lövést hall, és utána az anyját a konyhapadlón találja, a bugyogóig felcsúszott szoknyával és félig szétlőtt fejjel – nos, az ilyesmi bizony megfekszi a gyomrot. KOPP. Csend. A Búra túloldalán méhkasként zsongott az élet. Az elmúlt napokban egész sátorváros nőtt ki a földből, dzsipek és teherautók jöttek-mentek, a katonák százával nyüzsögtek, feletteseik pedig parancsokat harsogtak, és lehordták beosztottaikat, gyakran egy lélegzetre. A már kész sátrak mellé most három újat, hosszabbat is emeltek. Előttük már leszúrták a táblákat: LÁTOGATÓK FOGADÓÁLLOMÁSA 1., LÁTOGATÓK FOGADÓÁLLOMÁSA 2., ELSŐSEGÉLYHELY – hirdették. Egy negyedik, még hosszabb sátor előtt KÖNNYŰ FRISSÍTŐK-et kínált a tábla. És nem sokkal azután, hogy Ollie hajigálni kezdte bombáit a Búra felé, megérkezett két mobil vécékkel megrakott platós teherautó is. A vidám, kékre festett budikból már több sor állt a helyszínen, megfelelő távolságban attól a területtől, ahol a rokonok majd elbeszélgethetnek szeretteikkel, akiket láthatnak, de meg nem érinthetnek. - 278 -
Ollie-t az anyja fejéből szivárgó trutyi penészes eperdzsemre emlékeztette. Csak azt nem értette, miért itt és miért így végzett magával. Miért abban a helyiségben, ahol többnyire étkeztek? Hát annyira magánkívül volt, hogy nem jutott eszébe: van még egy fia, aki talán valamikor majd enni akar (feltéve, hogy addigra nem hal éhen), de soha nem fogja elfelejteni a konyhában elé táruló iszonyatos látványt? Hát igen, gondolta. Mert mindig Rory volt a kedvence, a szíve csücske. Alig fogta fel, hogy én is létezem, kivéve ha elfelejtettem megetetni a teheneket, vagy kigányolni az istállót, mialatt legelnek. Vagy ha rossz jegyet hoztam haza a bizonyítványomban. Mert Rory mindig osztályelső volt. Eldobott egy követ. KOPP. Csend. Eközben több katona táblákat állított fel a Búra közelében. A Mill-lel szemben lévőkre ez volt írva: FIGYELMEZTETÉS SAJÁT BIZTONSÁGA ÉRDEKÉBEN TARTSON A BURÁTÓL 2 MÉTER (6 LÁB) TÁVOLSÁGOT! Ollie úgy gondolta, az ellenkező irányba mutató táblákon ugyanez áll, és a túloldalon ez akár eredményes is lehet, mivel ott nyüzsögnek majd a rendfenntartók. Ideát azonban nyolcszáz városi polgárral kell számolni, és két tucat rendőrrel, vagyis a népséget visszatartani körülbelül olyan vállalkozás, mint homokvárat megvédeni a dagálytól. Az asszony bugyogója nedves volt, és szétterpesztett lába közt tócsa látszott. Vajon mikor pisilte össze magát? Mielőtt meghúzta a ravaszt vagy utána? Ollie az utóbbit tartotta valószínűnek. Elhajított egy követ. KOPP. Csend. A közelében állt egy katona, egész fiatal. A zubbonya ujján nem volt rangjelzés; nyilván közlegény. Úgy tizenhat évesnek látszott, bár valószínűleg idősebb volt. Ollie nemegyszer hallott olyan srácokról, akik idősebbnek hazudták magukat, csak hogy felvegyék őket a seregbe, de akkoriban az adatokat még nem rögzítették számítógépen. - 279 -
A kiskatona körülnézett, majd látván, hogy senki sem figyeli, halkan, déli akcentussal, megszólalt: – Te, fiú... Nem hagynád ezt abba? Tisztára bezsongok tőle. – Akkor menj máshová – vetette oda Ollie. KOPP. Csend. – Nem lehet. Parancs. Ollie válasz helyett újabb követ hajított el. KOPP. Csend. – De hát mér csinyálod ezt? – kérdezte a kiskatona, aki már csak piszmogott a két táblájával, és így nyugodtan társaloghatott. – Mert előbb vagy utóbb az egyik nem fog visszapattanni. Akkor pedig én felállok, elmegyek innen, és soha többé nem látom viszont ezt a farmot, soha többé nem fejek tehenet. Milyen az idő odakinn? – Jó, csak kicsit hűs. Én dél-karolinai vagyok. Dél-Karolinában októberben nem ilyen az idő, nekem elhiheted. Ott, ahol Ollie ült, nem egészen három méterre a délről jött sráctól, dögmeleg volt és büdös. A kiskatona messzebbre mutatott. – Aszondom, hagyd a köveket, és törőggy inkább azokkal a tehenekkel! Terejjed üket az istállóba, fejjed meg üket, vagy dörgöjj valami nyugtató izét a tőgyükbe, ilyesmi. – Nem kell őket terelni, tudják, hová menjenek. Csak mostanság nem kell megfejni őket, és balzsamra sincs szükségük. Szép száraz a tőgyük. – Komolyan? – Komolyan. Az apám szerint a fűvel van baj. És azért van baj, mert a levegővel is baj van. Rossz a szaga errefelé. Szarszaga van. – Komolyan? – A kiskatonát lenyűgözte a felvilágosítás. Kalapácsával egyszer-kétszer megkopogtatta a táblák tetejét, noha azok jól be voltak ágyazva. – Komolyan. Az anyám ma reggel megölte magát. A kiskatona már emelte volna kalapácsát újabb ütésre, de most leengedte karját. – Hülyére veszel, fiú? – Nem én. Meglőtte magát a konyhaasztal mellett. Én találtam rá. – Aj, bazmeg, ez nem semmi. – A katona közelebb lépett a Búrához. – Amikor az öcsém múlt vasárnap meghalt, bevittük a városba, mert még volt benne egy kis élet, de a mamám teljesen halott volt. A dom- 280 -
bon temettük el, a papám meg én. Szeretett ott. Szép is volt, amíg el nem rohadt minden. – Jézus, fiú! Te osztán megjártad a poklokat! – És még most is ott vagyok – mondta Ollie, és mintha a szavak megnyitottak volna egy csapot, elsírta magát. Aztán felállt, és ő is a Búrához lépett. A két fiatalember, akit alig egylábnyi távolság választott el, egymás szemébe nézett. A kiskatona felemelte a kezét, és megborzongott, amikor a múló áramütés megrázta. Aztán szétterpesztett ujjait a Búrára tette. Ollie a Búra másik oldalán ugyanezt művelte. A tenyerük, az ujjaik mintha érintkeztek volna. Hiábavaló mozdulat volt, amely másnap majd százával is, ezrével is megismétlődik. – Fiú... – Ames közlegény! – bődült el valaki. – Takarodjon onnét, míg jó dolga van! Ames közlegény úgy rezzent össze, mint süteménylopáson kapott kisfiú. – Idejönni! Rohamléptekkel! – Maradj itt, fiú – mondta Ames közlegény, és eltalpalt, hogy bekaszszírozza a feddést. Ollie úgy vélte, csak erről lehet szó, hiszen egy közlegényt nem lehet lefokozni. Csak nem küldik áristomba, amiért néhány szót váltott az állatkert egyik lakójával... Még mogyit se kaptam, gondolta Ollie. Felnézett a tehenekre, amelyek már nem adtak tejet – még füvet is alig fogyasztottak –, aztán újra leült a hátizsákja mellé, amelyből újabb szép kerek követ választott ki. Halott anyja kinyújtott keze jelent meg előtte, amely mellett ott hevert a még füstölgő pisztoly. A körmökről lepattogzott a lakk. Aztán elhajította a követ, amely eltalálta a Búrát, majd visszapattant. KOPP. Csend.
10. Ekkor, csütörtökön, délután négykor, amikor New England északi része fölött beborult az ég, Chester's Millre azonban úgy sütött a nap, - 281 -
mint fátyolos reflektor a felhők közti, zokniforma résből, Ginny Tomlinson benézett Ifihez, és megkérdezte, kell-e fejfájás elleni gyógyszer. Ifi nemet mondott, de aztán meggondolta magát, és kért egy tabletta Tylenolt vagy Advilt. Amikor a nővér visszatért, Ifi elébe sétált a gyógyszerért. Ginny ráírta a kórlapjára: Még sántít, de javult a járása. Amikor, háromnegyed órával később, Thurston Marshall is bedugta fejét az ajtón, a kórterem üres volt. Úgy gondolta, a fiatalember bizonyára bement a társalgóba, de amikor benézett, ott csak Emily Whitehouse-t, a gyógyulófélben lévő szívrohamos pácienst találta. Thurse megkérdezte, nem látott-e egy sötétszőke, sántító fiatalembert, de tagadó választ kapott. Thurse ekkor visszament Ifi szobájába, és benézett a szekrénybe, de az is üres volt. A minden bizonnyal agydaganatban szenvedő fiatalember felöltözött, és a papírmunkát kiiktatva elhagyta a kórházat.
11. Ifi hazament. Mihelyt az izmai átmelegedtek, már nem is sántított. Tetejébe a látótere bal oldalán libegő sötét, kulcslyukforma folt játék golyónyivá zsugorodott. Talán mégsem kapott egy teljes dózis thalliumot, bár ezt nehéz volna megmondani. De akárhogy van is, Istennek adott szavát meg kell tartania. Ha gondját viseli az Appleton gyerekeknek, Isten is gondot visel őrá. Amikor a kórházat a hátsó ajtón át elhagyta, napirendjén első helyen apja megölése szerepelt, ám mire hazaért – abba a házba, ahol az anyja meghalt, Lester Coggins és Brenda Perkins pedig halálát lelte –, meggondolta magát. Ha most öli meg az apját, elmarad a városi gyűlés, és ezt nem akarta; a gyűlés ugyanis alkalmas álcázásul szolgál legfőbb célkitűzéséhez. Ott lesz a legtöbb zsaru is, és így sokkal könnyebben lejut majd a ketrecbe. Bárcsak még nála volnának a mérgezett dögcédulák! Micsoda élvezet lenne lenyomni őket a haldokló Barbóca torkán! Nagy Jim amúgy sem volt otthon. Egyetlen élőlény volt a házban: a farkas, amelyet hajnalban lesett meg, amint átsettenkedik a kórház parkolóján. A lépcső közepe táján állt, őt nézte, és mély torokhangon mor- 282 -
gott. A bundája tépett volt, a szeme sárga. És Dale Barbara dögcédulái lógtak a nyakáról. Ifi behunyta a szemét, és tízig számolt. Mire felnézett, a farkas eltűnt. – Most én vagyok a farkas – tudatta a fülledt és üres házzal. – A vérfarkas vagyok, és láttam, ahogy az Operaház fantomja táncol a királynővel. Amikor felment a lépcsőn, már újra sántított, de nem vette észre. Az egyenruhája meg a pisztolya – egy Beretta 92 Taurus – a szekrényben volt. A rendőrségen tucatnyi hasonlót tároltak; a Belbiztonsági Ügynökség pénzén szerezték be őket. Ellenőrizte a Beretta tizenöt golyóra rendszeresített tárát, és látta, hogy tele van, majd egyre vékonyodó derekához szíjazta a pisztolyt. Lefelé menet a lépcsőn még megállt, hogy eldöntse, hová menjen, amíg a gyűlés felforrósodását kihasználva a cselekvés mezejére léphet. Senkivel nem akart beszélni, még azt is ki akarta zárni, hogy meglássák. Hirtelen ötlött fel benne a legjobb búvóhely, amely ráadásul a tett színhelyéhez is közel van. Óvatosan ereszkedett le a lépcsőn – továbbra is sántított, és arcának bal fele olyan merev volt, mintha megfagyott volna –, és végigcaplatott az előszobán. Apja dolgozószobája előtt megállt néhány pillanatra: vajon kinyissa-e a széfet, és égesse-e el a benne lévő pénzt? Aztán úgy döntött, nem éri meg a fáradságot. Eszébe jutott egy bankárvicc: a szereplők egy lakatlan szigetre vetődnek, és abból gazdagodnak meg, hogy eladják egymásnak a ruhadarabjaikat. Kurta, ugató nevetést hallatott, noha a csattanóra csak homályosan emlékezett, és a viccet magát sem egészen értette. A Búrától nyugatra a nap a felhők mögé rejtőzött, az idő borongós lett. Ifi elhagyta a házat, és eltűnt a ködpárában.
12. Negyed hatkor Alice és Aidan Appleton elhagyták a hátsó udvart, és visszamentek ideiglenes otthonukba. – Caro... – kezdte Alice –, elvinnél minket is a nagygyűlésre? - 283 -
Carolyn Sturges, aki éppen mogyoróvajas-szőlő-lekváros szendvicseket kent a vacsorához Coralee Dumagen száraz, de még ehető kenyeréből, Coralee Dumagen konyhapultján, csodálkozva nézett a két gyerekre. Még soha nem hallott olyat, hogy két kisgyerek egy felnőtt gyűlésre kívánkozzék; inkább feltételezte volna, hogy elmenekülnek az ilyen unalmas esemény elől. A kérdés azonban csábító volt, mert ha a gyerekek odamennek, ő is ott lehet. – Tényleg el akartok menni rá? – kérdezte. – Mind a ketten? Az utolsó napokat leszámítva Carolyn nem vágyott gyerekekre. Ő karriert akart csinálni mint egyetemi oktató és mint író. Lehet, hogy regényeket fog írni, bár ezt elég kockázatosnak ítélte; mi van akkor, ha az ember folytonos munkával összehoz ezer oldalt, és a könyv megbukik? A költészet azonban... az országjárás (talán motorbiciklin)... a szemináriumi tanfolyamok irodalomról és pedagógiáról már sokkal vonzóbbnak tűntek. Szabad lesz, mint a madár; érdekes emberekkel találkozik, borozgat, és Sylvia Plathról vitatkozik az ágyban. Alice és Aidan azonban arra késztették, hogy meggondolja magát. Valósággal beléjük szeretett. Természetesen ő is azt kívánta, hogy a Búra összeomoljon – de ha majd vissza kell szolgáltatni a testvérpárt az édesanyjuknak, meg fog szakadni a szíve. Titkon abban reménykedett, hogy így éreznek majd a gyerekek is. Ez ugyan lelketlenségre vallott, de Carolyn nem ámította magát. – Ade, te is ezt szeretnéd? A felnőtt gyűlések ugyanis irtó hosszúak és uncsik lehetnek. – Én menni akarok – közölte Aidan. – Kíváncsi vagyok arra a sok emberre. Carolyn ekkor fogta fel, mire megy ki a dolog. A gyerekeket nem a költségvetési problémák és a rendelkezésre álló pénz elosztása érdekli, ugyan dehogy. Alice kilencéves volt, Aidan öt. Annál kíváncsibbak a sokadalomra, amely úgy gyűlik majd össze, mint egyetlen nagy, sok tagból álló család. Így már érthető. – Jók lesztek? Nem fészkelődtök és nem súgtok-búgtok túl sokat? – Ez csak természetes – felelte méltóságára kényesen Alice. – És indulás előtt rendesen kipipilitek magatokat? – Igen, igen! – A kislány a szemét forgatta, hogy kifejezze, milyen oktondi ez a Carolyn – és Carolyn egyik énjének nagyon is kedvére volt ez a bizalmas viszony. - 284 -
– Akkor először is becsomagolom a már kész szendvicseket. És van itt két doboz üdítő is jógyerekek számára, akik szívószálat használnak és akik szárazra pisilték magukat, mielőtt újabb adag innivalót töltenek magukba. – Én mindig szívószálat használok – jelentette ki Aidan. – És néger van? – Négerfánkot akar mondani – magyarázta Alice. – Tudom, mit akar mondani, de elfogyott. Viszont korpás keksz talán maradt még. Az a fajta, amelyik fahéjas cukorral van megszórva. – Fahéjas korpakeksz, az baromi – mondta Aidan. – Szeretlek, Caro. Carolyn elmosolyodott. Nem olvasott még ennél szebb verset. Még a hideg szilváról szóló Williams-vers sem különb.
13. Andrea Grinnell lassan, de biztos léptekkel jött le a felső szintről. Julia nem győzte csodálni. Andi elképesztő változáson ment át. Hozzájárult kócos hajtömegének alapos kifésülése, no meg a smink is, de a változás nemcsak ebben állt. Julia csak most ébredt rá, milyen régen nem látta a város harmadik tanácsosát a maga eredeti formájában. Ezen az estén dögös piros ruhát viselt, széles övvel a derekán – valószínűleg egy Ann Taylor-modell –, és nagy, textilből készült, húzózsinóros táska lógott a karján. Még Horace is csak bámult. – Na, hogy nézek ki? – kérdezte Andi a lépcső aljáról. – Elrepülhetnék arra a gyűlésre, ha volna seprűm? – Ragyogóan festesz. Húsz évet fiatalodtál. – Igazán édes vagy, de van ám tükröm odafenn! – Ha nem mutatta, mennyire kivirultál, akkor próbáld ki az ittenit. Ez sokkal több fényt kap. Andi átrakta a táskát a másik karjára, mintha nehéznek érezné. – Hát tényleg más lettem. Nem sokkal, de egy kicsivel mégis... – Biztos, hogy elég erős vagy a mai estéhez? - 285 -
– Azt hiszem, igen, de ha cidrizni kezdek, majd kisurranok az oldalajtón. – Valójában esze ágában sem volt kisurranni, akár remegni fog, akár nem. – Mi van a táskádban? Jim Rennie vacsorája, gondolta Andrea. Amit az egész város előtt fogok beadni neki. – A városi gyűlésekre mindig magammal viszem a kötésemet. Néha annyira lassúak és unalmasak. – Szerintem ez a mostani nem lesz unalmas. – Ugye te is eljössz? – Valahogy úgy – mondta Julia homályosan. Azt remélte, hogy a gyűlés még véget sem ért, ő már messze lesz Chester's Mill központjától. – El kell még intéznem ezt-azt. Biztos odatalálsz egyedül? Andi komikusan esdeklő pillantást vetett rá. – Végig az utcán, le a dombról, és már ott is vagy! Tudod, mióta járom én ezt az utat? Julia az órájára nézett. Háromnegyed hat volt. – Nem gondolod, hogy szörnyen korán van még? – Al, ha jól tudom, hatkor fogja kinyitni a kaput, és szeretnék jó helyet kapni. – Neked, mint tanácsosnak, az emelvényen volna a helyed – jegyezte meg Julia. – Már ha így óhajtanád. – Nem, eszemben sincs. – Andi ismét a másik karjára akasztotta a táskát. A kötése valóban benne volt, csakúgy, mint a VADER-fájl és a 38-as, amit Twitch öccsétől kapott otthoni, önvédelmi használatra. Úgy vélte azonban: a város megvédésére ugyanilyen alkalmas. A város valóban emberi testhez hasonlít, az emberi testhez képest azonban van egy komoly előnye: ha a feje rosszul működik, ki lehet cserélni. És vérontásra talán nem is kerül sor. Imádkozott érte. Julia kíváncsian meredt rá. Andrea rájött, hogy a tekintete messze kalandozott. – Ma inkább elvegyülök a köznép soraiban. De alkalmas időben majd előadom a magamét. Számíthatsz rá.
- 286 -
14. Andinek igaza volt: A1 Timmons pontban hatkor nyitotta ki a kaput. Addigra a Fő utca, ahol egész nap alig volt forgalom, megtelt a városháza felé igyekvő polgárokkal. Az elegáns lakónegyedekből kis csoportok ereszkedtek le a városi park dombjáról. Eastchesterből és Northchesterből egyre több, dugig megtelt kocsi érkezett. Úgy festett, mintha ezen az estén senki sem akarna egyedül lenni. Andrea olyan korán jött, hogy kedve szerint válogathatott az ülések közt. Végül a harmadik sorban, a közlekedő folyosó mellett telepedett le. Előtte a második sorban Carolyn Sturges ült az Appleton gyerekekkel. A két gyerek mindent és mindenkit tágra nyílt szemmel megbámult. A fiúcska kekszet szorongatott a kis praclijában. Korán érkezett Linda Everett is. Julia elmondta Andinek, hogy Rustyt – kész nevetség – letartóztatták, és Andi tudta, milyen kétségbeesett lehet az asszony, de Linda ügyesen álcázta hangulatát látványos sminkkel és csinos ruhával, amelyen két jókora, folthatású zseb volt. Andi, akinek közben kiszáradt a szája, háborgott a gyomra, és a feje is megfájdult, csodálta Lindát a bátorságáért. – Gyere, Linda, ülj mellém – mondta, megpaskolva a szomszédos széket. – Rusty hogy van? – Nem tudom – felelte Linda, miközben besiklott Andrea mellé. Az egyik mókás zsebben megcsörrent valami. – Nem engednek be hozzá. – Ez is meg fog változni – jelentette ki Andrea. – Úgy van – helyeselt komoran Linda, majd előrehajolt: – Sziasztok, gyerekek, titeket hogy hívnak? – Ő Aidan – szólt közbe Caro –, ő pedig... – Én Alice vagyok. – A kislány az alattvalóhoz leereszkedő királynő mozdulatával nyújtott kezet. – Én és Aidan... azazhogy Aidan és én... bárvák vagyunk, vagyis a Búra árvái. Thurston nevezett el így. Oltári trükköket tud, például egy 25 centest húz ki a füledből meg ilyeneket. – Nos, te aztán a talpadra estél! – mosolygott Linda, bár egyáltalán nem volt mosolygós kedvében; soha életében ilyen ideges még nem volt. Legföljebb az ideges szó nem illett állapotára. Halálosan be volt gazolva. - 287 -
15. Fél hétre megtelt a városháza mögötti parkoló. Ezután elkeltek a Fő utcán, majd a Nyugati és a Keleti utcán lévő parkolóhelyek is. Háromnegyed hétre már a posta és a tűzoltóság parkolói is zsúfolásig teltek, és a városháza dísztermében jóformán minden ülést elfoglaltak. Nagy Jim előre látta a telt házzal járó nehézségeket, ezért A1 Timmons és néhányan az új rendőrök közül az Amerikai Légió veteránszervezet terméből vittek ki padokat a gyepre. A padok egy részébe a TÁMOGASSÁTOK KATONÁINKAT! feliratot vésték, másokon a JÁTSSZ GYAKRABBAN BINGÓT! felhívás díszelgett. A kaputól jobbra és balra nagy Yamaha hangszórókat helyeztek el. A városi rendőrség nagy többsége – köztük, egyetlen kivétellel, az összes veterán – kivonult, hogy fenntartsa a rendet. Amikor az elkésők zúgolódtak, amiért csak odakinn jut nekik ülőhely (később, amikor a padok is megteltek, állóhellyel kellett beérniük), Randolph kapitány leintette őket: jöttek volna korábban. A későn jövőknek csak csont jár – idézte az ősi római mondást. Különben is, tette hozzá, kellemes, langyos estéjük van, és nemsokára megint gyönyörködhetnek a hatalmas, rózsaszínű holdban. – Csuda kellemes annak, aki bírja a szagot – jegyezte meg Joe Boxer. A fogorvos folyamatosan pocsék kedvében volt, amióta a kórházban pórul járt a szerzett ostyáival. – Remélem – mutatott a hangszórókra –, ezeken az izéken át legalább hallani fogunk. – Pompásan hallanak majd – nyugtatta Randolph kapitány. – A Göncölnél szereztük be őket. Tommy Anderson szerint ez a legújabb modell, és maga szerelte fel őket. Gondolja, hogy autósmoziban van, ahol nincs kép. – Azt gondolom, hogy jól kibasztak velem – közölte Joe Boxer, majd keresztbe tette a lábát, és finnyásan igazgatta nadrágja élét. Ifi a Béke hídon elfoglalt rejtekhelyéről egy repedésen át követte az eseményeket. Csodálkozva állapította meg, milyen sok helybeli gyűlt össze egyazon helyen, egyazon időben, és elégedetten szemlélte a hang- 288 -
szórókat. Így legalább mindent hallani fog, és ha majd az apja amúgy istenigazában belehevül, ő is megteszi a következő lépést. És Isten óvja azt, aki az utamba kerül, gondolta. Apja domború pocakkal kikerekített sziluettjét még a félhomályban sem lehetett összetéveszteni. Amellett a városházán ezen az estén nem spóroltak az árammal, és az egyik ablakból a fény éppen a zsúfolt parkoló szélén álló Nagy Jimre esett. Az oldalán ott állt Carter Thibodeau is. Nagy Jim nem érezte meg, hogy figyelik, jobban mondva úgy érezte, hogy mindenki őt figyeli, ami az eredményt tekintve ugyanazt jelenti. Az órájára nézett: éppen hét óra volt. A sokéves gyakorlatban kicsiszolódott politikai érzéke azt súgta, hogy a fontos gyűléseket mindig tíz perc késéssel kell megnyitni; több ne legyen, de kevesebb se. Más szóval most kell elindulnia a kapu felé. A nála lévő dossziéban ott volt a beszéde, de csak lendüljön bele, nem lesz rá szükség. Tudta, mit akar előadni. Úgy rémlett, mintha éjjel, álmában már meg is tartotta volna a beszédet, nem is egyszer, többször is, és egyre hatásosabban. Megbökte Cartert. – Ideje, hogy felmenjen a függöny! – Oké. – Carter Randolphhoz sietett, aki a városháza lépcsőjén állt (és azt képzeli, úgy fest, mint Julius Gyapotszedő Caesar, gondolta Nagy Jim), és odarendelte Rennie-hez. – Az oldalajtón megyünk be – mondta Nagy Jim, és ismét az órájára nézett. – Mostantól öt – nem, már csak négy – perc múlva. Te nyitod a menetet, Peter, én leszek a második, és te, Carter, mögöttem jössz. Egyenesen felmegyünk a színpadra, rendben? Magabiztosan lépkedjetek – semmi görnyedt sündörgést! Ekkor kitör majd a taps; álljatok vigyázzba, amíg nem gyengül. Utána üljetek le. Peter, te a bal oldalamra, Carter tőlem jobbra. Ezután a színpad szélére lépek. Jön az ima, majd mindenki állva elénekli az Egyesült Államok himnuszát. Ezután megtartom a beszédemet, és szélsebesen, ahogy a keserűvíz megy át az emberen, ledarálom a teendőket. Mindent meg fognak szavazni. Értve vagyok? – Én baromian izgulok – vallotta be Randolph. – Fölösleges. Menni fog minden, mint a karikacsapás. Ez igaznak bizonyult; csak nem éppen úgy, ahogy Jim Rennie értette. - 289 -
16. Mialatt Nagy Jim és kísérete a városháza oldalbejárata felé ballagott, Rose az étterem teherautójával éppen ráfordult McClatchey-ék kocsifelhajtójára. Mögötte egy igénytelen Chevrolet szedán gurult, a volánnál Joanie Calverttel. Claire fél kezében bőrönddel, a másikban egy élelemmel megrakott nagy vászonszatyorral jött ki a házból. Joe és Benny Drake is bőröndöt cipelt, noha a Bennyében a legtöbb holmi Joe szekrényéből származott. Bennynél egy kisebb vászonszatyor is volt, McClatchey-ék kamrájának további kincseivel. A domb aljáról felhangosított taps hallatszott. – Siessünk – mondta Rose. – Most kezdik. Ideje, hogy árkon-bokron túl legyünk. – Mellette a kocsiban Lissa Jamieson ült, aki most kinyitotta a teherautó ajtaját, és segített berakodni a csomagokat. – Van ólom az ablakokhoz? – érdeklődött Joe. – Van hát. Ehhez is meg Joanie-éhoz is – felelte Rose. – Addig megyünk, ameddig szerinted biztonságos, és utána betakarjuk az ablakokat. Add ide azt a bőröndöt. – Ha nem tudnátok, ez kész elmebaj – jelentette ki Joanie Calvert. Sikerült dülöngélés nélkül megtennie a kocsija és a bazsarózsás teherautó közti utat, amiből Rose arra következtetett, hogy csak egy, legföljebb két pohárral vértezte fel magát, aminek mindenki csak örülhet. – Valószínűleg igazad van – mondta Rose. – Készen vagy? Joanie nagyot sóhajtott, és átkarolta a lánya keskeny vállát. – Mire? Hogy egy füles kosárral pokolba szálljak? Miért is ne? Egyáltalán, meddig kell odafenn maradnunk? – Fogalmam sincs – felelte Rose. Joanie újra sóhajtott. – Nos, legalább jó meleg az idő. – Hol a nagypapád? – kérdezte Norrie-tól Joe. – Jackie-vel és Mr. Burpee-val ül a teherautóban, amit Rennie-től megfújtunk. Kinn fog várni, amíg ők ketten kihozzák Rustyt és Mr. Barbarát. Ő lesz a sofőrjük. - 290 -
– Az öregség nem óv meg a hülyeségtől – jegyezte meg Joanie Calvert. Rose legszívesebben lendületből pofon vágta volna, és Lissa arcáról leolvasta, hogy a könyvtárosnő ugyanígy érez. De az idő nem volt alkalmas veszekedésre, s pofozkodásra még kevésbé. Aki nem tart a többivel, egyedül fog lógni, gondolta Rose. – Júliával mi van? – tudakolta Claire. – Ő majd Piperrel jön. Meg a kutyájával. A város szívéből felhangosítva hatolt el hozzájuk az amerikai himnusz a Chester's Mill-i egyesített kórus előadásában, amelyhez a kinti padokon ülők is csatlakoztak. – Induljunk – mondta Rose. – Majd én megyek elöl. Joanie Calvert savanyú humorral ismételgette: – Nos, legalább jó meleg az idő. Gyere, Norrie, navigáld öreg édesanyádat.
17. A LeClerc-féle Maison des Fleurs déli oldalán volt egy sáv a szállítóknak; itt parkolt orrával kifelé az elkötött telefontársasági teherautó. Ernie, Jackie és Rommie Burpee közösen hallgatta az utca végéről feléjük áradó himnuszt. Jackie-nek könnyek szurkálták a szemét, de nem csak ő hatódott meg. Ernie a kormánynál zsebkendőt húzott elő, azzal nyomkodta a szemét. – Úgy látom, Lindának nem is kellene jeleznie – jegyezte meg Rommie. – A hangszórókra nem számítottam. Nem nálam vették. – Akkor sem árt, ha Rusty felesége ott van szem előtt – vélte Jackie. – Rommie, megvan az álarca? Rommie a magasba emelte a műanyag Dick Cheney-maszkot, ám Jackie-t mégoly gazdag készletéből sem tudta ellátni a megrendelt Ariel-álarccal; a fiatal nőnek végül Harry Potter kis barátnőjének, Hermione-nak a maszkjával kellett beérnie. Ernie Darth Vader-maszkja az ülés mögött volt, Jackie azonban attól tartott, mind bajba kerülnének, ha fel kéne vennie. Ezt azonban nem mondta ki hangosan. - 291 -
És egyáltalán, mit számít? Ha hirtelen mind eltűnünk a városból, mindenki úgyis gyanítani fogja az okát. Mindazonáltal egy dolog a gyanú, és más a pontos információ; és ha a Rennie-Randolph páros nem jut tovább a gyanakvásnál, akkor hátrahagyott barátaikat és rokonaikat jó esetben legföljebb kikérdezik. Jó esetben... Az adott helyzetben ez a megszorítás félelmetes távlatokat nyitott. A himnusz lecsengett. Újabb taps hallatszott, majd a város másodtanácsosa emelkedett szólásra. Jackie ellenőrizte a pisztolyát, és arra gondolt: az elkövetkező percek lesznek egész életében a leghosszabbak.
18. Barbie és Rusty a cellájuk ajtajánál állva hallgatta Nagy Jim szónoklatát. A hangszóróknak köszönhetően egyetlen szót sem szalasztottak el. – Köszönöm! Köszönöm valamennyiüknek, és mindenkinek különkülön! Köszönöm, hogy eljöttek, és azt is, hogy a legbátrabb, legkeményebb és tettre leginkább kész emberek az Amerikai Egyesült Államokban! Lelkes taps. – Hölgyeim és uraim... és kedves gyerekek, merthogy közülük is látok néhányat a hallgatóság soraiban... Jóindulatú nevetés. – Rettenetes helyzetben vagyunk – ezt önök is tudják. Ma este azonban el szeretném mondani azt is, hogyan kerültünk ebbe a helyzetbe. Mindent én sem tudok, de amit tudok, azt önökkel is megosztom, mivel megérdemlik. Ha majd tájékoztattam önöket, rá kell térnünk a második napirendi pontra. Rövid lesz, de annál fontosabb. De mindenekelőtt el szeretném mondani, mennyire büszke vagyok önökre, és mekkora alázattal fogadom a tisztességet, hogy én lehetek az az ember, akit az Úristen – és önök – e kritikus pillanatban vezetőjüknek választottak. Biztosítani szeretném önöket, hogy együtt ki fogunk lábalni ebből a megpróbáltatásból, sőt: együtt és Isten segítségével még erősebben, még igazabb szívvel, még nemesebben kerülünk ki belőle, mint amilyenek eddig voltunk. Most tán olyanok vagyunk, mint a zsidók a pusztában... - 292 -
Barbie a szemét forgatta, Rusty pedig obszcén mozdulatot tett. – ...de hamarosan eljutunk a Kánaánba – és ott lesz előttünk a tejjelmézzel folyó lakoma, amelyet az Úr és amerikai honfitársaink elénk tálalnak! Dübörgő tapsvihar; a hallgatóság minden bizonnyal fel is állt hozzá. Barbie lefogadta volna, hogy még ha van is idelenn poloska, a háromnégy ügyeletes mind az ajtóban tömörülve hallgatja Nagy Jim szónoki remeklését. – Készülj fel, barátom – mondta. – Hidd el, már felkészültem – felelte Rusty. Csak Linda ne legyen azok közt, akik berontanak, gondolta. Nem szerette volna, ha a felesége megöl valakit; mindenekelőtt azonban azt nem akarta, hogy az életét kockáztassa, és éppen őérte. Maradjon ott, ahol van. Rennie bizonyára őrült, de ha Linda elvegyül a város lakói közt, legalább biztonságban van. Ez járt a fejében, mielőtt kitört a lövöldözés.
19. Nagy Jim ujjongott magában. Éppen a kívánt hőfokra gerjesztette hallgatóságát: immár a tenyeréből esznek mind. Sok száz ember – azok, akik rá szavaztak, és azok is, akik nem. Ennyien még soha nem ültek a teremben, még akkor sem, amikor az iskolai ima vagy az iskola költségvetése volt a napirenden. Egymáshoz préselődve szorongtak, odakinn is, akárcsak benn, és többről volt szó, mint arról, hogy egyszerűen meghallgassák. Most, hogy Sanders engedély nélkül eltávozott, Grinnell pedig a hallgatóság soraiban ült (azt a piros ruhát a harmadik sorban nehéz lett volna nem észrevenni), ő lett ennek a sokaságnak a korlátlan ura. Az emberek szeméből sütött a könyörgés: gondoskodjék róluk. Mentse meg őket. Örömét betetőzte, hogy személyi testőre ott ül mellette, a rendőrök pedig – az ő rendőrei – felsorakoztak a terem mindkét oldalán. Egyenruha még nem jutott mindüknek, de mind fegyvert viseltek, és a hallgatóságból legalább százan kötötték fel a kék karszalagot. Akárha egy magánhadseregnek parancsolt volna... - 293 -
– Polgártársaim! A legtöbben tudnak róla, hogy őrizetbe vettünk egy Dale Barbara nevű személyt... Kórusban csapott fel a füttyszó és a pfujolás. Nagy Jim komoly képpel, de valójában diadalmas mosolyát magába fojtva várta, hogy elüljön a zaj. – .. .Brenda Perkins, Lester Coggins és két elragadó, mindnyájunk által ismert fiatal lány: Angie McCain és Dodee Sanders meggyilkolásáért. Újabb pfujolás, amelyből kihallatszottak az „Akasszák fel!" és a „Terrorista!" kiáltások. Az utóbbi mintha Velma Winternek, a Brownieféle áruház nappali igazgatójának ajkáról hangzott volna el. – Van azonban, amit önök sem tudnak – folytatta Nagy Jim. – Azt tudniillik, hogy a Búrát egy összeesküvésnek köszönhetjük, amelyet elfajzott tudósok egy elit csapata szőtt, és titkon a kormánytagok egy szakadár frakciója pénzelt. Mi, polgártársaim, kísérleti nyulak lettünk, és az említettek Dale Barbarát szemelték ki, hogy belülről ágyazzon meg ennek a kísérletnek, és irányítsa lefolyását! Szavait döbbent csend fogadta, amit tomboló felháborodás követett. Nagy Jim kivárta, amíg a lárma elcsitul; széles arcáról sütött az őszinte meggyőződés (bár kivörösödésében a magas vérnyomásnak is része lehetett). A beszéd szövege ott volt előtte, de még most sem nyitotta ki. Fölösleges lett volna, hiszen hangszálait és nyelvét az Úr vezérelte. – Talán nem értették meg pontosan, mit is jelent a titkos pénzügyi támogatás. A válasz, amilyen vérlázító, olyan egyszerű. Dale Barbara egyelőre még ismeretlen számú helyi lakos támogatásával drogokat előállító üzemet hozott létre, amely hatalmas tételekben kristályos metamfetaminnal látta el a keleti partot benépesítő drogbárókat, akik közül néhányan a CIA-val állnak kapcsolatban. Barbara még nem adta ki valamennyi összeesküvő társa nevét, de egyikük – megtört szívvel kell megneveznem őt – nem volt más, mint Andy Sanders. Nagy zaj és meglepett kiáltások a teremben. Nagy Jim észrevette, hogy Andi Grinnell fel akar állni, de aztán visszaül a helyére. Így a helyes, gondolta, ülj csak szépen. Ha pofátlanságodban kérdést akarnál intézni hozzám, elevenen megeszlek. Vagy rád mutatok, és megvádollak. Akkor ők esznek meg elevenen. És valóban úgy érezte: képes volna rá. - 294 -
– Barbara főnökét – felső kapcsolatát – valamennyien láthatták a hírekben. Azt állítja, hogy ezredes az Egyesült Államok hadseregében, de fontosabb, hogy az előbb ismertetett sátáni kísérletért felelős tudósok és kormánytisztviselők testületében előkelő helyet tölt be. Ennyit Barbara is beismert: íme a vallomása. – Sportzakójára csapott, melynek belső zsebében a tárcája mellett egy zsebkönyvkiadású Új-testamentum lapult. A szövegben Krisztus szavait pirossal szedték. Közben ismét felhangzottak az „Akasszátok fel!" kiáltások. Nagy Jim, fejét leszegve, felemelte fél kezét, mire a hangzavar fokozatosan elhalt. – Barbara büntetéséről Chester's Mill közösségeként fogunk szavazni – mint egységes, a szabadság ügyének elkötelezett testület. A döntés, hölgyeim és uraim, az önök kezében van. Ha a kivégzésére szavaznak, kivégezzük. De ameddig ezt a várost én vezetem, nem lesz akasztás. A rendőrség kivégzőosztaga elé kerül, de... Szavai belevesztek az őrjöngő tapsba. A legtöbben felálltak a helyükről. Nagy Jim a mikrofon fölé hajolt. – ...de csak az után, hogy BŰNÖS, ÁRULÓ SZÍVÉBŐL kikényszerítjük a teljes, minden részletre kiterjedő vallomást! Most már jóformán az egész terem állt. Andi azonban tovább ült a harmadik sor legszélén, és felnézett a szónokra. Nagy Jim szerette volna, ha ez a tekintet zavart, ködös és erőtlen, de csalódnia kellett. Mereszd csak rám a szemed, ameddig jól esik, gondolta. A fő, hogy továbbra is jó kislány légy. Közben pedig sütkérezett a diadalban.
20. – Most? – kérdezte Rommie. – Mi a véleménye, Jackie? – Várjunk még egy kicsit. Csak az ösztönére hallgatott, de ösztönei többnyire megbízhatóak voltak. Később nemegyszer eltűnődött: hány ember menekült volna meg, ha azt feleli Rommie-nak: oké, gyerünk! - 295 -
21. Ifi, aki továbbra is a híd falának résén át figyelte az eseményeket, látta, hogy még a kinti padokon ülők is felállnak; és ugyanaz az ösztön, amely Jackie-t várakozásra késztette, neki azt súgta, hogy itt a cselekvés ideje. Kibicegett a híd alól a városi park felé eső oldalán, és eljutott a járdáig. Amikor a férfi, aki nemzette, folytatta a szónoklatot, ő elindult a rendőrség felé. Látótere bal oldalán ismét szélesebb lett a sötét folt, de a tudata tiszta volt. Jövök, Barbóca. Már nem kell sokáig várnod.
22. – Azok, akikkel dolgunk van, mesterei a ködösítésnek – folytatta Nagy Jim –, és ha majd önök odamennek a Búrához szeretteikkel társalogni, ők csúcsra járatják az ellenem indított hadjáratot. Cox és bérencei semmitől sem riadnak vissza, hogy befeketítsenek. Hazugnak, tolvajnak kiáltanak majd ki, még azt is megkockáztatják, hogy én álltam az ő drog-üzelmeik élén... – Mert így is volt! – kiáltotta egy tiszta, messzire hordó hang. Andrea Grinnell volt. És ahogy élénkpiros ruhájában emberi felkiáltójel gyanánt felszökött, rá szegeződött minden szem. Andi néhány pillanatig fagyos megvetéssel meredt Nagy Jimre, aztán odafordult az emberekhez, akik négy évvel ezelőtt, amikor Billy Cale-t, Jack Cale apját megütötte a guta, harmadik tanácsossá választották. – Feledkezzetek el egy darabig a félelmeitekről, emberek! – mondta. – Akkor majd felismeritek, miféle nevetséges mesét tálalt fel nektek ez az ember. Jim Rennie azt hiszi, rettegni fogtok, mint viharban a marhák. Én köztetek éltem le egész életemet, és meggyőződésem, hogy félreismer benneteket. Nagy Jim azt várta, hogy kitör a tiltakozás – de egy pissz sem hallatszott. Nem mintha a város lakói szükségképp Andrea Grinnellnek hittek - 296 -
volna; csak főbe kólintotta őket a váratlan fordulat. Alice és Aidan Appleton megfordult, s a padjukra térdelve bámulták a piros ruhás nőt. Carónak is szavát szegte a döbbenet. – Titkos kísérlet? Micsoda zagyvaság! Az elmúlt ötven évben kormányaink jó sok disznóságot műveltek, és én volnék az első, aki ezt a fejükre olvassa, de hogy egy egész város köré valamilyen titokzatos erőteret varázsoljanak, hadd lássák, hogyan viselkedünk? Nem látjátok, mekkora humbug ez? Tisztában van ezzel Rennie is, ezért szítja módszeresen a rettegést! Nagy Jimet kis időre letaglózta és megbénította a váratlan támadás, de most ismét megtalálta a hangját. És persze nála volt a mikrofon is. – Hölgyeim és uraim, Andrea Grinnell nagyszerű teremtés, de ma este nincs magánál. Természetesen ugyanúgy meg van rendülve, mint mi valamennyien, de ezen túlmenően egy esés következtében sajnos súlyos drogproblémával küzd, és rendszeresen fogyaszt egy növekvő függőséget okozó szert, amelynek neve... – Már napok óta legföljebb aszpirint szedek – vágott vissza Andrea, most is tisztán, áthatón. – És olyan iratok birtokába jutottam, amelyekből kiderül, hogy... – Melvin Searles! – bömbölte Nagy Jim. – Arra kérem, hogy néhány kollégájával karöltve tapintatosan, de határozottan távolítsák el Grinnell tanácsos asszonyt a helyiségből, és kísérjék haza. Vagy talán még jobb, ha a kórházba viszik megfigyelésre. Nincs magánál. Hallatszott némi helyeslő moraj, de nyoma sem volt a várt lelkes egyetértésnek. És Mel Searles csak egyetlen lépést tehetett, amikor Henry Morrison a mellébe bokszolt, Mel pedig hallható koppanással tántorodott vissza a falnak. – Hagyjuk, hogy végigmondja a magáét! – jelentette ki Henry. – Ő is városi tisztségviselő, joga van beszélni. Mel felnézett Nagy Jimre, de az szinte hipnotizálva figyelte Andit, aki most vastag barna borítékot húzott elő a jókora táskából. Mihelyt Nagy Jim meglátta, már tudta, mi az. Brenda Perkins, gondolta. Ó, micsoda dög! Még holtában is áskálódik! Ám a boríték Andi kezében egyszer csak himbálózni kezdett. Jaj, már megint az az átkozott remegés! Rosszabbkor nem is törhetett volna ki rajta. Andi azonban nem volt meglepve. Inkább azon csodálkozott, hogy nem számított rá. Túl nagy volt a stressz. - 297 -
– A borítékban lévő iratokat Brenda Perkins adta át nekem – mondta. (A hangja legalább nyugodt maradt.) – A férje gyűjtötte össze őket, az állami főügyésszel karöltve. Duke Perkins egy egész sorozat főbenjáró bűn és kihágás ügyében nyomozott James Rennie ellen. Mel Carterre, a barátjára nézett útmutatásért; Carter pedig friss, éles és szinte derűs tekintettel nézett vissza. Először Andreára, majd tenyere élével a saját nyakára mutatott. Fojtsd bele a szót! Amikor Mel most másodszor is elindult, Henry Morrison nem állította meg – mint a teremben mindenki más, ő is Andrea Grinnellt bámulta. Mel elszáguldott a színpad előtt, előredőlve, mintha a filmvászon előtt szaladna el. Marty Arsenault és Freddy Denton csatlakozott hozzá. A másik oldalról előrontott Todd Wendlestat és Lauren Conree is. Wendlestat lefűrészelt hikori botot szorongatott gumibot helyett, Conree keze pisztolya agyán volt. Andi látta, ahogy közelednek, de nem hallgatott el. – A bizonyíték itt van ebben a borítékban, és kiderül belőle, miért... – kellett Brenda Perkinsnek meghalnia. Ez lett volna a mondat vége, de ebben a pillanatban remegő, izzadságtól síkos kezéből kicsúszott a táska húzózsinórja. A táska a közlekedő folyosón kötött ki, és tátongó nyílásából periszkópként csúszott elő önvédelmi célú 38-asának a csöve. És ekkor, az elnémult közönség füle hallatára, tisztán csengő hangon szólalt meg Aidan Appleton: – Hűha! A néninél pisztoly van! Újabb villámsújtotta csend állt be, majd felpattant a helyéről Carter Thibodeau, és főnöke elé vetette magát. – Fegyver van nála! – rikoltotta közben. Aidan a folyosóra surrant, hogy közelebbről is megnézze a pisztolyt. – Ade, ne! – sikoltotta Caro, és utánakapott, hogy visszarántsa. Ebben a pillanatban adta le Mel az első lövést. A golyó lyukat vágott a szépen fellakkozott padlóba, éppen Carolyn Sturges orra előtt. A szétrepülő szilánkok egyike a jobb szeme alatt találta el; az arcán folyni kezdett a vér. Többé-kevésbé érzékelte, hogy immár az egész terem ordít és sikoltozik. Letérdelt, vállánál fogva megragadta Aidant, és úgy emelte a combjai közé, mint egy futball-labdát. A fiúcska visszahanyatlott az ülésre; álmélkodott, de sértetlen volt.
- 298 -
– FEGYVER! FEGYVER VAN NÁLA! – harsogta Freddy Denton, és félrelökte útjából Melt. Később megesküdött rá, hogy az a fiatal nő a pisztolyért nyúlt, és különben is, ő csak meg akarta sebesíteni.
23. A hangszóróknak köszönhetően a lopott teherautóban kuporgó három ember is hallotta, hogy a városházi gyűlésen történt valami. Nagy Jim beszédét és a szavait fogadó tapsot megszakította egy nő, aki hangosan beszélt, de olyan messze a mikrofontól, hogy nem lehetett érteni. Szavai végül elvesztek a sikolyokkal tagolt féktelen hangzavarban. Utána pedig eldördült egy lövés. – Ez meg mi a túró? – kérdezte Rommie. Újabb lövések. Kettő, talán három is. És sikoltozás. – Nem számít – mondta Jackie. – Hajtson, Ernie, de minél gyorsabban. Ha meg akarjuk csinálni, most van itt az ideje.
24. Linda talpra ugrott. – Ne! – sikoltotta. – Ne lőjenek! Gyerekek is vannak itt! GYEREKEK! A városháza nagytermében elszabadult a pokol. Az emberek immár valóban megriadt csordaként viselkedtek: egymást lökdösve, egymáson taposva rohamozták meg az ajtókat. Miután az elsők kijutottak, mögöttük felgyűlt a tömeg. Néhányan, akikbe még szorult valamelyes józan ész, az oldalfalak mentén és a középső folyosón a színpad mellett nyíló kijáratokhoz rohantak, de ők voltak kisebbségben. Linda Carolyn Sturges után nyúlt, hogy visszavonszolja a padok viszonylagos biztonságába, de ekkor belé ütközött a középső folyosón rohanó Toby Manning. A fiatalember térde Linda tarkójának csapódott, az asszony pedig kábultan előrezuhant. - 299 -
– Carol – kiabálta Alice Appleton valahonnan nagyon messziről. – Állj fel, Caro! Állj fel már! Carolyn fel akart tápászkodni, és ebben a pillanatban lőtte le Freddy Denton, aki egyenesen a szeme közé célzott. A fiatal nő azonnal meghalt. A gyerekek visítottak. Arcukat összefröcskölte gyámolítójuk vére. Linda homályosan érzékelte, hogy rugdossák és taposnak rajta. Négykézlábra vergődött (felállásról ez idő szerint szó sem lehetett), és átmászott a legközelebbi folyosóra. Az ő keze is beletoccsant Carolyn vérébe. Alice és Aidan közben Caróhoz próbált eljutni. Andi attól tartott, a folyosón ők is megsebesülhetnek (és azt sem akarta, hogy a két gyerek meglássa, mivé lett a nő, akit Andi az anyjuknak hitt); ezért az előtte lévő padon átnyúlva kapott utánuk. A VADER-dosszié már kiesett a kezéből. Carter Thibodeau csak erre várt. Testével még mindig Rennie-t fedezte, de közben a pisztolyát is előrántotta, és ráfektette karjára. Most aztán megnyomta a ravaszt, és az az idegesítőn ágáló piros ruhás nő – az, aki ezt az egész happárét kirobbantotta – hátrazuhant. A városházán teljes volt a felfordulás, de Carterről lepergett az izgalom. Lement a lépcsőn, és egyenletes léptekkel az elhanyatlott nőhöz vonult. A vele szemben, a központi folyosón rohanókat félresöpörte útjából, először balra, aztán jobbra. A zokogó kislány megpróbált a lábába kapaszkodni, de Carter, rá sem nézve, félrerúgta. Először nem látta a borítékot, aztán rátalált. Ott hevert a Grinnell nevű nőszemély kinyújtott keze mellett. A VADER szót jókora véres lábnyom takarta el. Carter, továbbra is teljes hidegvérrel, körülnézett, és meglátta Rennie-t, amint elképedve és hitetlenkedve mered hallgatósága maradványaira. Cartert ez elégedettséggel töltötte el. Kirántotta ingét a nadrágjából. Közben belerohant egy jajveszékelő nő – Carla Venziano volt –, akit félretaszított. Aztán hátulról derékszíjába gyűrte a VADER-borítékot, és elegyengette rajta az ing szárnyait. Az ember igyekezzék, hogy többféleképpen biztosítsa magát. Háttal közeledett a színpad felé, nehogy váratlan támadás érje, majd a lépcsőnél megfordult, és komótosan fölment. Randolph, a város rendíthetetlen rendőrfőnöke még mindig a helyén ült, kezével húsos combján. Ha homloka közepén nem lüktet egy ér, szobornak is elment volna. Carter karon ragadta Nagy Jimet. - 300 -
– Gyerünk innen, főnök! Nagy Jim úgy nézett rá, mintha azt sem tudná, hol van, sőt azt sem, hogy hívják. Aztán valamelyest kitisztult a tekintete. – Grinnell? Carter a középső folyosón elterült női testre mutatott. A feje körül felgyülemlő tócsa sajátosan illett ruhája színéhez. – Oké, rendben – mondta Nagy Jim. – Na, menjünk lefelé. Te is, Peter! Állj már fel! – De mert Randolph továbbra is a székéről bámulta az őrjöngő tömeget, Nagy Jim sípcsonton rúgta. – Mozdulj végre! A szomszédban leadott lövéseket a pokoli zűrzavar közepette senki sem hallotta.
25. Barbie és Rusty csak nézte egymást. – Mi a rosseb történik odaát? – kérdezte Rusty. – Nem tudom – felelte Barbie –, de nem hangzik valami biztatón. A városháza felől újabb lövések dördültek el, majd egy további is, de sokkal közelebbről: a fölöttük lévő szintről. Barbie azt remélte, hogy az ő embereik jöttek meg, de ekkor hangos kiabálás hallatszott: „Ifi, ne! Mi van, bediliztél? Wardlaw, fedezz!" És utána újabb lövések: négy, vagy talán öt. – Uramisten! – mormolta Rusty. – Bajban vagyunk. – Tudom – mondta Barbie.
26. Ifi a rendőrség lépcsőjén megállt, és a vállán át visszanézett a városházára, ahol valami balhé üthetett ki. A kinti padokon ülők is felugrottak, és a nyakukat nyújtogatták, de látni sem ők, sem Ifi nem láthattak semmit. Lehet, hogy valaki megölte a papáját; nos, az illető megkímélte - 301 -
őt a fáradságtól, legalábbis ebben bizakodhatott. No de neki egyelőre a rendőrségen van dolga. Pontosabban lenn, a ketrecben. Benyomta az ajtót, amelyen egy tábla díszelgett: EGYÜTT A KÖZÖS CÉLOKÉRT – TI, HELYBÉLIEK ÉS MI, A KÖZÜLETEK VALÓ RENDŐRSÉG! Stacey Moggin sietett elé, nyomában Rupe Libbyvel. Az ügyeleti helyiségben Mickey Wardlaw állt a barátságtalan felirat előtt: A KÁVÉÉRT ÉS A FÁNKÉRT FIZETNI KELL! A behemót fiú most nagyon ijedtnek és bizonytalannak látszott. – Ide nem léphetsz be, Ifi – mondta Stacey. – De még mennyire, hogy beléphetek! – A szájzugát bénító merevség miatt furcsa, idegenszerű volt a hangja. Thalliummérgezés! Barbie! – Rendőr vagyok! – Részeg vagy, ez a lényeg. Mi történik odaát? Stacey, talán mert belátta, hogy Ifitől nem várható összefüggő válasz, mellen lökte. A fiú megingott beteg lábán, és kis híján elesett. – Menj el, Ifi. – Aztán hátranézett, és kimondta utolsó földi szavait. – Maradj ott, ahol vagy, Wardlaw. Senki sem mehet le. Amikor visszafordult, hogy lerohanja és kitaszigálja Ifit a rendőrségről, váratlanul egy rendőrségi Beretta csőszájába nézett. Egyetlen gondolatra volt még ideje – ez nem lehet, ezt mégsem teheti –, aztán mintha egy fájdalmat sem okozó bokszkesztyű vágódott volna a két melle közé. Ahogy a feje hátracsuklott, még látta Rupe Libby megfordított, döbbent arcát. Aztán vége volt. – Ifi, ne! Mi van, bediliztél? – üvöltötte Rupe, pisztolya után tapogatózva. – Wardlaw, fedezz! Mickey Wardlaw azonban csak állt tátott szájjal, és nézte, ahogy Ifi öt golyót ereszt Piper Libby unokaöccsébe. Ifi bal keze tehetetlen volt, de a jobbjával semmi baj; még csak különösebben jó lövésznek sem kellett lennie, hogy két méterről eltaláljon egy álló célpontot. Az első két golyó Rupe hasát érte: az áldozat Stacey Moggin pultjának zuhant, és feldöntötte, miközben összegörnyedve fogta a hasát. A harmadik lövés félrement, de a következő kettő Rupe feje tetejét érte. A fiú groteszk, balettszerű pózban hanyatlott a földre, lábát szétterpesztve; szétlőtt feje a padlóhoz koppant, mintegy végső, mély meghajlás gyanánt. Ifi maga elé tartotta a füstölgő Berettát, úgy sántikált be az eligazító helyiségbe. Nem emlékezett rá, hogy pontosan hány lövést adott le. Ta- 302 -
lán hetet. De lehetett nyolc is. Vagy tizenhúsz – ki tudná ezt megmondani? A fejfájás visszatért. Mickey Wardlaw felemelte a kezét, széles arcán riadt, engesztelő mosoly terült szét. – Én nem foglak zavarni, testvér – mondta. – Tedd, amit tenned kell. – És két ujjával a béke jelét rajzolta a levegőbe. – Így lesz, tesó – felelte Ifi, és rálőtt Mickeyre. A nagydarab fiú a földre hanyatlott; a két felemelt ujj fogta keretbe azt a lyukat, ahol másodpercekkel korábban a fél szeme volt. A másik szeme olyan bárgyú alázattal nézett fel Ifire, mint a birka, ha nyírják. Ifi, csak a biztonság kedvéért, egy második golyót eresztett belé. Aztán körülnézett, és megállapította, hogy a rendőrség immár az övé. – Okés – mondta, majd a lépcső felé indult; aztán mégis visszament Stacey Moggin holttestéhez. Ellenőrizte, hogy a rendőrnő derékszíján ugyanolyan Beretta Taurus van, amilyen az övé, majd kipattintotta a sajátja tárát, és a helyére Stacey teli tárát töltötte. Majd megfordult, de hirtelen megingott, fél térdre zuhant, aztán felállt. Látótere bal oldalán a fekete folt már akkora volt, mint egy aknafedél; felrémlett benne, hogy a bal szemének alighanem annyi. Nos, ez sem katasztrófa; ha fél szemmel nem tud lelőni egy cellába zárt embert, akkor fabatkát sem ér a tudománya. Amikor ismét a lépcső felé indult, megcsúszott Mickey Wardlaw vérében, és kis híja volt, hogy nem taknyolt el másodszor is, de sikerült megtartania egyensúlyát. A feje lüktetett, de ezt csöppet sem bánta. Legalább van, ami feltüzel, gondolta. – Helló, Barbóóóca – kiáltott le az alagsorba. – Tudom, mit műveltél velem, és most megcsíplek. Ha imádkozni akarsz, ajánlom, fogd rövidre.
27. Rusty nézte a lépcsőn közeledő bicegő lábakat. Érezte a lőpor és a vér szagát, és rögtön megértette, hogy az ő órája is ütött. A sánta ember ugyan Barbie-t keresi, de bizonyára nem hanyagolja el az útjába eső, - 303 -
ugyancsak ketrecbe zárt segédorvost sem. Soha nem látja többé sem Lindát, sem a két J-t. Aztán láthatóvá vált Ifi mellkasa is, majd a nyaka, s végül a feje. Rusty egy pillantást vetett a bal szélén fagyott vigyorba biggyedő szájra, majd a vérkönnyeket síró bal szemre, és arra gondolt: Nagyon súlyos az állapota. Csoda, hogy még talpon van, és kár, hogy nem várt még egy kicsit. Ha csak perceket késik, már az utcán se tudott volna átjönni. Egy másik világból bágyadtan hatolt el hozzá egy megafonnal felerősített hang a városházáról: „NE SZALADJANAK! NE ESSENEK PÁNIKBA! A VESZÉLY ELMÚLT! ITT HENRY MORRISON RENDŐR BESZÉL, ÉS MEGISMÉTLEM: A VESZÉLY ELMÚLT! Ifi megint megcsúszott, de már az utolsó lépcsőfokon; nem is törte ki a nyakát, csak fél térdre roskadt. Néhány másodpercig így maradt, mint a profi bokszoló, ha kivárja, amíg nyolcat számolnak rá, és utána folytatja a menetet. Rusty kristályos tisztasággal látott mindent. Az oly drága, oly nagybecsű világ hirtelen anyagtalanná vékonyodott, és lenge fátyolként libegett közte és a következő pillanat közt. Ha ugyan lesz ilyen... Essél csak el, gondolta. Ess a pofádra, és ájulj el, te rohadt állat! Ifi azonban kínkeservesen feltápászkodott, rábámult a kezében lévő fegyverre, mint aki még sosem látott ilyet, aztán szemével az utolsó cellát kereste, ahonnan Barbie nézett vissza rá, kezével a rácsba kapaszkodva. – Barbóóóca – duruzsolta egész halkan Ifi, és elindult. Rusty hátrább lépett, abban a reményben, hogy Ifi menet közben talán észre sem veszi. Sőt még az is lehet, hogy mihelyt Barbie-val végez, megöli magát. Haragudott magára az ilyen gyáva gondolatokért, de tudta, hogy esze járása nemcsak gyáva, hanem gyakorlatias is. Barbie érdekében semmit sem tehet, de ő maga talán életben maradhat. Ha cellája a folyosó bal oldalán van, vagyis Ifi rossz szemének a látóterében, reménye akár valóra is válhatott volna. Ő azonban egy jobb oldali zárkába került, és Ifi meglátta, ahogy mozog. Megállt és bekukucskált Rustyra; félig megbénult arcára egyszerre ült ki zavar és ravaszság. – Fusty – mondta. – így hívnak? Vagy inkább Reric-nek? Nem emlékszem. Rusty rimánkodni szeretett volna az életéért, de nyelve a szájpadlásához tapadt. Különben is: mit érne a könyörgés? A fiatalember már - 304 -
emelte a pisztolyát. Ifi meg fogja ölni. Nincs földi hatalom, amely megállíthatná. Végső szorongatottságában a tudata olyan kiutat keresett, amelyhez már nagyon sokan folyamodtak utolsó éber perceikben – mielőtt a kapcsolót lenyomták, mielőtt a csapóajtó kinyílt, mielőtt a halántékhoz szorított pisztoly tüzet okádott. Ez csak álom, gondolta. Álom az egész. A Búra, a Dinsmore rétjén kitört téboly, az áruházi lázadás – és ez a fiatalember is. Ha meghúzza a ravaszt, vége lesz az álomnak, és én a saját ágyamban ébredek egy hűvös, friss őszi reggelen; Lindához fordulok, és azt mondom: „Hű, micsoda rémálmot láttam, el se fogod hinni!'' – Hunyd be a szemed, Fusty – mondta Ifi. – Úgy jobb lesz neked.
28. Amikor Jackie Wettington belépett a rendőrség előterébe, első gondolata az volt: Jóságos Isten, hiszen itt mindenütt vér van! Stacey Moggin a fal mentén feküdt, a közönségszolgálati hirdetőtábla alatt, dús szőke haja szétterült a feje körül, üres szeme a mennyezetre meredt. Egy másik rendőr – Jackie nem állapíthatta meg, melyik – az arcán feküdt a feldőlt recepciós pult előtt, lába hihetetlen szélesen szétterpesztve. Rajta túl, már a készenléti helyiségben egy harmadik halott rendőr hevert. Mivel az oldalán feküdt, Jackie már csak méretei okán is gyanította, hogy ez bizonyára Wardlaw, az egyik új srác. A kávéfőző fölötti hirdetmény össze volt fröcskölve a vérével és az agyvelejével. Most csak ennyi volt olvasható: KÁV ÉS FÁN FIZETNI A háta mögül valami zörömbölésféle hallatszott. Jackie megpördült, észre sem véve, hogy pisztolyt rántott, hogy aztán célzás közben ráismerjen Rommie Burpee-re. Rommie viszont őt nem látta meg, mert a három halott rendőrt bámulta. A zajt pedig a Diek Cheney-maszk keltette, amikor letépte az arcáról, és földhöz vágta. – Jézusmária, mi történt itt? – kérdezte. – Ez volna... De a mondat a torkán akadt, mert lentről, a ketrecből ordítás hallatszott: – Hé, faszfej, most aztán jól elkaptalak, nem igaz? - 305 -
És aztán – bármily hihetetlen – nevetés harsant: magas hangú, eszelős kacaj. Jackie és Rommie néhány másodpercig csak nézték egymást. Egyikük sem bírt mozdulni. Aztán Rommie szólalt meg. – Asszem, ez Barbara volt.
29. Ernie Calvert csak ült és ült a lopott teherautó kormányánál a járdaszegély mellett, ahová az volt kiírva: RENDŐRSÉGI ÜGYBEN, 10 PERC. Bezárta az összes ajtót, attól tartva, hogy a városháza felől a Fő utcán át menekülő népségből valaki vagy valakik vakrémületükben birtokba veszik a kocsit. Fogta a puskát, amelyet Rommie a sofőrülés mögé tett, noha kételkedett benne, hogy képes volna lepuffantani az esetleges kocsitolvajokat; ismerte ezeket az embereket, hosszú éveken át látta el őket élelmiszerrel. A halálfélelem elváltoztatta ugyan az ábrázatukat, de azért felismerhetők maradtak. Látta, amint Henry Morrison ide-oda rohangál a városháza körül, mint egy szagot kereső vadászeb. Közben egyre harsogott a megafonjába, és megpróbált némi rendet teremteni a káoszban. Valaki legázolta, de Henry, Isten tartsa meg, rögtön felállt. Jöttek aztán mások is Henry kollégái közül: Georgie Frederick, Marty Arsenault, a Searles gyerek (őt a még mindig bekötözött fejéről lehetett felismerni), és egyéb újoncok. Freddy Denton pisztollyal a kezében szaladt le a városháza széles lépcsőjén. Voltak további ismerősök is: a két Bowie fivér, Roger Killian. Randolphot Ernie nem látta, holott az együgyűbbek azt várták volna, hogy a rendteremtést, amely maga is a káosz határán imbolygott, a rendőrfőnök vezényelje le. Ernie azonban nem tartozott az együgyűek közé. Peter Randolph világéletében tehetségtelen nagyzoló volt, és Ernie-t a legkevésbé sem lepte meg, hogy ebben a legújabb hacacáréban is távollétével tüntet. Aggasztani csak az aggasztotta, hogy a rendőrség épületéből senki sem jön elő, bentről viszont újabb lövések dördültek, ezúttal fojtottabban; mintha lentről, a foglyok cellái felől jönnének. - 306 -
Ernie nem volt valami hitbuzgó, de most imádkozott, mégpedig azért, hogy a városházából menekülők ne figyeljenek fel az üresen járó teherautó kormányánál ülő öregemberre, és hogy Jackie meg Rommie épségben hagyják el a rendőrséget, akár magukkal hozzák Barbarát és Everettet, akár nem. Eszébe villant, hogy foghatná magát és elhajthatna, és dühös volt, amiért az ötlet olyan csábítónak tűnt. Ekkor megszólalt a mobilja. Néhány pillanatig nem mozdult, mintha kételkedne a csengőhangban, aztán lerántotta a készüléket az övéről. A kis ablakban JOANIE állt, de nem a menye beszélt, hanem Norrie. – Nagypapi! Jól vagy? – Remekül – felelte, és közben nézte a körülötte dúló felfordulást. – Kihoztátok őket? – Most van folyamatban, angyalkám – mondta, és remélte, hogy igazat mond. – De egyelőre nem beszélhetek. Te biztonságban vagy? Ott vagytok a... tudod már...? – Ott, nagypapi, és képzeld, éjszaka világít, mármint a sugárzási zóna. A kocsik is világítottak, de ez aztán megszűnt. Julia azt mondja, nem hiszi, hogy veszélyes volna. Szerinte szemfényvesztés az egész, hogy elijessze az embereket! Azért jobb, ha erre nem számítotok, gondolta Ernie. A rendőrség épületéből két további fojtott, tompán puffanó lövés szűrődött ki. Most már tényleg lehetetlen, hogy a ketrecben legalább egy halott ne legyen. – Norrie, most nem beszélhetek. – Minden jóra fordul, nagypapi? – Hát persze. Szeretlek, kicsikém. Becsukta a készüléket. Világít, gondolta. Vajon meglátja-e valaha ezt a különös fényt? A Fekete-fok igazán nem volt messze (kisvárosban minden közel van), de most óriásinak tűnt a távolság. Nézte a rendőrség bejárati ajtaját, szuggerálni próbálta, hogy jöjjenek már ki a barátai. De amikor megelégelte a várakozást, ülni sem bírt tovább. Kikecmergett a teherautóból. Muszáj bemennie, hogy lássa, mi történik.
- 307 -
30. Barbie látta, ahogy Ifi felemeli a pisztolyt. Azt is hallotta, amikor felszólítja Rustyt: hunyja be a szemét. Gondolkodás nélkül ordította el magát, csak amikor a szavak már elhangzottak, akkor értette meg, mit jelentenek. „Hé, faszfej! Most aztán jól elkaptalak, nem igaz?” S a szavait követő nevetés mintha egy őrültből fakadt volna – egy őrültből, aki megszökött orvosai elől. Szóval így nevetek, amikor a halálra készülök, gondolta. Ezt jó lesz megjegyezni. És ettől még harsányabban kellett nevetnie. Ifi odafordult felé. Arca jobb fele meglepetést árult el; a bal haragos fintorba dermedt. A látvány Barbie-t valamilyen címeres gazemberre emlékeztette, akiről ifjúkorában olvasott, de hogy ki volt az, már nem tudta. Alighanem Batman egyik ellensége lehetett, mindig azok voltak a legijesztőbbek. Aztán eszébe jutott, hogy Wendell, a kisöccse ellenség helyett mindig ellensegget mondott, és ezen még nagyobbat hahotázott. Sokkal kínosabban is elpatkolhatnék, gondolta, amikor kidugta mindkét kezét a rácson, és úgy tett, mintha lelőné Ifit. Emlékszel még Stubbsra a Moby Dick-ből? „Bármi sors várjon, nevetve megyek elé." Ifi, látva, hogy Barbie – úgyszólván sztereóban – mutogatni merészel, tökéletesen megfeledkezett Rustyról. Elindult a folyosón, pisztolyát maga elé tartva. Barbie érzékei tiszták voltak, de nem bízott bennük. Úgy rémlett, föntről mozgást és beszédet hall, de nyilvánvaló, hogy képzelődik. De azért az ember csak játssza végig, amibe belefogott. Ha mást nem ér is el, legalább Rustynak adományozhat egy kis időt és néhány perccel hosszabb életet. – Szóval itt vagy, faszkalap – mondta. – Emlékszel, hogyan vertem be a pofád akkor éjjel, a Göncölnél? Úgy vinnyogtál, mint egy kis szuka. – Nem igaz! A két egyszerű szó úgy hangzott, mint valami egzotikus különlegesség egy kínai étlapról. Ifi arca kész csődtömeg volt. Bal szeméből vér csöpögött borostás orcájára. Barbie-ban felködlött, hogy talán van valami esélye. Nem sok, de a semminél több. Járkálni kezdett a priccs és a - 308 -
vécé előtt, először lassan, aztán szaporábban. Most már tudod, mit érez a műkacsa a céllövöldében, gondolta. Ezt sem árt megjegyezni. Ifi az ép szemével követte mozgását. – Megbasztad azt a lányt? Megbasztad Angie-t? Mekbatad azaján? Mekbatad Edzsi? Barbie nevetett. Megint az az eszelős hahota volt, amelyet még mindig nem ismert el a sajátjának, de nem volt benne semmi hamis. – Hogy megbasztam-e? De még mennyire, Ifikém! Megbasztam elölről, oldalról, hátulról, minden égtáj felől, hogy ketté álljon a füle, és dalra fakadjon. Addig basztam, amíg az öklével dörömbölt a padlón, és ráadást követelt. És akkor... Ifi feje közeledett a pisztolyhoz, mire Barbie nyomban bal felé táncikált. A golyó a cella hátsó téglafalába fúródott. Sötétvörös tégladarabkák repültek a levegőben. Némelyik a rácsnak ütközött; Barbie, bár a lövés zaja a fülében csengett, hallotta fémes koccanásukat, mintha borsó hullana bádogedénybe. Ifit azonban egyetlen cserép sem találta el. Francba. A folyosó végéről Rusty kiáltott valamit, alighanem Ifi figyelmét próbálta elterelni, de Ifi, legfőbb célpontjától jól belátható távolságban, már érzéketlen volt az ilyen kísérletekre. Nem, még nem vagy birtokon belül, gondolta Barbie, és tovább hahotázott. Kész őrület volt az egész, de mi mást tehetett volna? Még várnod kell, te ronda, félszemű baromállat! – Elpanaszolta, hogy neked sosem áll fel, Ifikém. Puhafasz királynak nevezett. Sokat nevettünk ezen, mialatt... – És abban a másodpercben, amikor Ifi újra lőtt, jobb felé ugrott. Ezúttal hallotta, ahogy a golyó elsüvít a feje mellett. További téglacserepek szabadultak el. Az egyik tarkón csípte Barbie-t. – Rajta, rajta, Ifi, mi ütött beléd? Úgy lősz, ahogy egy mormota gyököt von. Csak nincs valami baj a fejedben? Angie és Frankie mindig erre gyanakodtak... Barbie úgy tett, mintha kitérne jobbra, majd a cella bal szélére ugrott. Ifi háromszor lőtt egymás után. Fülsiketítőek voltak a durranások, a felrobbanó lőpor bűze betöltötte az egész folyosót. Két golyó most is a téglába hatolt, a harmadik a fémvécé alját találta el. Csobbanás hallatszott, majd ömleni kezdett a víz. Barbie olyan erővel vágódott a falnak, hogy a foga is belecsörrent. - 309 -
– Most elkaplak! – lihegte Ifi. Mofekapla. De túlhevült gondolkodó szerve romjainak legmélyén értetlenség bujkált. A bal szemére megvakult, a jobb szemére ködfátyol ereszkedett. Egy Barbie helyett hármat látott. Amikor Ifi újra lőtt, az a gyűlöletes sehonnai a földre rogyott, de ez a golyó is mellément. A priccs végén lévő párna kellős közepén kis fekete lyuk ásított. De a másik legalább padlót fogott. Vége az ugrabugrálásnak! Milyen jó, hogy betettem ezt az új tárat, gondolta Ifi. – Te megmérgeztél, Barbóóóca! Barbie-nak sejtelme sem volt, miről beszél a másik, de rögtön rábólintott. – Úgy van, te undorító geciláda, de még mennyire! Ifi átdugta a Berettát a rácson, és behunyta élettelen bal szemét; így a három Barbie-ból már csak kettő maradt. Nyelve a fogai közé szorult, arcán vér és izzadság patakzott. – Na most fuss, Barbóca! Futásról nem lehetett szó, de mászni még tudott, és egyenesen Ifi felé lökte magát. A következő golyó elzúgott a feje fölött, hogy aztán felhasítsa farmerját és alsónadrágját, és lenyúzza a bőr legfelső rétegét. Ő maga csak valami perzselő forróságot érzett az ülepén. Ifi visszahőkölt, megbotlott, kis híján elesett, de aztán elkapta a rácsot, és felhúzódzkodott. – Ne mozdulj, rohadék! Barbie a priccshez oldalgott, és tapogatózni kezdett a kés után. Az istenverte késről teljesen megfeledkezett. – A hátadba akarod? – kérdezte mögötte Ifi. – Okés, nekem nyóc. – Kapd el! – ordította Rusty. – Kapd el! A következő durranás előtt Barbie-nak egy röpke kérdés suhant át a fején. Úristen, Everett, hát kinek a pártján vagy?
31.
- 310 -
Jackie, nyomában Rommie-val, leszaladt a lépcsőn. Még éppen hogy érzékelte a körüldrótozott mennyezeti égők körül keringő, lőporszagú füstöt, amikor meghallotta Everett ordítását: Kapd el, kapd el! Ekkor látta meg ifjabb Rennie-t, amint a folyosó végén az utolsó cella – rendőrségi gúnynevén a Ritz – rácsának dől. Kiabált valamit, de a szavak egymásba gabalyodtak. Jackie nem gondolkodott. Nem is szólította fel Ifit, hogy emelje fel a kezét, és forduljon meg. Csupán, minden további nélkül, a hátába eresztett két golyót. Az egyik a jobb tüdejébe hatolt; a másik a szívét fúrta át. Amikor a fiatalember, arcát két rács közé szorítva, a földre csúszott, már halott volt. A szeme fölfelé húzódott, és így egy japán halotti maszkra emlékeztetett. Dale Barbarát magát Jackie csak akkor pillantotta meg, amikor Ifi teste már nem takarta el. A fogoly a priccsén gubbasztott, gondosan elrejtett késével a kezében. Még arra sem volt alkalma, hogy kinyissa.
32. Freddy Denton vállon ragadta Henry Morrison közrendőrt. Denton soha nem tartozott Morrison kedvencei közé, és ezen az estén végképp megutálta. – Mit keres az a vén hülye Calvert a rendőrségen? – kérdezte Denton, és odamutatott. – Honnan a jó fenéből tudnám? – morogta Henry, és már el is kapta a mellette elvágtató Donnie Baribeau-t, aki terroristákról rikoltozott valami sületlenséget. – Lassan a testtel! – harsogta Henry a fiatalember arcába. – Vége az egész műsornak! Lement a függöny! Donnie Henry borbélya volt, és hajvágás közben, azaz tíz év óta havonta kétszer mindig ugyanazokat az áporodott vicceket adta elő; most azonban úgy bámult Henryre, mintha vadidegen volna. Egykettőre ki is tépte magát, és rohant a Keleti utca felé, ahol a boltja volt. Talán ott akart elbújni. - 311 -
– Civilnek ma este semmi keresnivalója a rendőrségen – mondta Freddy, aki mellett most a fújtató Mel Searles is feltűnt. – Akkor miért nem nézel utána, te hóhér? – kérdezte Henry. – De vidd magaddal ezt a bunkót is. Csak rontjátok a levegőt. – Egy pisztoly után nyúlt... – mondta Freddy; ezt az állítását később még számtalanszor megismételte. – És nem akartam megölni. Csak mozgásképtelenné akartam tenni. Henrynek nem állt szándékában, hogy erről vitát nyisson. – Menj be, és szólítsd fel az öregfiút, hogy távozzon. Egy füst alatt annak is utánanézhetsz, nem akar-ja-e valaki kiszabadítani a foglyokat, amíg mi úgy rohangálunk ide-oda, mint egy csomó levágott fejű csirke. Freddy Denton zavaros szemében megcsillant az értelem fénye. – Igaz is, a foglyok! Gyerünk, Mel! Elindultak, de rögtön meg is torpantak, amikor három méterrel mögöttük Henry a szócsőbe bömbölt: – ÉS RAKJÁTOK EL A FEGYVERT, IDIÓTÁK! Freddy engedelmeskedett a mennydörgő hangnak; Mel szintúgy Átvágtak a Háborús emlékmű plázán, és táskájába dugott pisztollyal baktattak fel a rendőrség lépcsőjén. Norrie nagypapája nem is tudta, milyen szerencséje van.
33. Mindenütt vér, gondolta Ernie, akárcsak előtte Jackie is. Döbbenten szemlélte a mészárlást, majd erőt vett magán, és megmozdult. A recepciós pultból minden kiesett, amikor Rupe Libby felborította. A sok kacat közt Ernie meglátott egy piros műanyag kártyát, és elmorzsolt egy imát: bárcsak a lentiek még hasznát vehetnék. Éppen lehajolt érte (és győzködte magát, hogy nem szabad hánynia – ez itt még mindig elviselhetőbb, mint az A Sau-völgy a vietnami háborúban), amikor a háta mögött megszólalt egy hang: – Azt a jó kurva nénikédet, Calvert, felállni, de lassan! Kezet a fej fölé! Freddy és Mel azonban még elő sem ránthatta a pisztolyát, amikor Rommie jelent meg a lépcsőn: éppen azt kereste, amit Ernie már megta- 312 -
lált. Nála volt a gyorstüzelésű puska, amit a páncélszekrényében őrzött, és habozás nélkül a két zsarura fogta. – Kerüljetek csak beljebb, jófirmák! – mondta. – És maradjatok is együtt. Vállt a vállhoz. Ha egyetlen rést látok köztetek, lövök. És ilyesmiben nem ismerek tréfát. – Tegye le azt az izét! – vágott vissza Freddy. – Rendőrök vagyunk. – Első osztályú seggfejek vagytok. Álljatok ide a faliújság elé, és szorosan összezárni! Ernie, te mi a büdös francot keresel itt? – Lövöldözést hallottam, és ideges lettem. – Ernie felemelte a piros kulcskártyát, amely a ketrec celláit nyitotta. – Asszem, ez jól fog jönni. Mármint... mármint. .. ha még élnek. – Élnek, de hajszálon múlt. Vidd le Jackie-nek, addig én vigyázok erre a két jómadárra. – Mind a kettő le van tartóztatva – mondta Mel. – Nem engedhetitek ki őket. Barbie gyilkos, a másik fel akarta nyomni Mr. Rennie-t valami papírokkal vagy mi ttu dómén. Rommie nem fárasztotta magát további vitával. – Eriggy már, Ernie. Siess! – És velünk mi lesz? – kérdezte Freddy. – Ugye nem fog megölni? – Már miért ölnélek meg, Freddy? Még tartozol nekem azzal a vetőgéppel, amit tavasszal vettél. Úgy rémlik, elmaradtál a részletekkel. Ugyan már! Csak bezárunk a ketrecbe. Hadd lássuk, hogy érzitek magatokat odalenn. Van ugyan egy kis húgyszag, de ki tudja, talán ez a gusztusotok. – Muszáj volt Mickeyt is megölni? – kérdezte Mel. – Hiszen csak egy mamlasz kölyök volt. – Egyiküket se mi öltük meg – jelentette ki Rommie. – Ez a ti puszipajtásotok, Ifi műve. – Nem mintha ezt holnapra bárki is elhinné, gondolta. – Ifi! – kiáltott fel Freddy. – Hát hol van? – Én azt mondanám, szenet lapátol a pokolban. Állítólag erre fogják be az új segéderőket.
- 313 -
34. Barbie, Rusty, Jackie és Ernie egymás után jött fel a lépcsőn. A két korábbi fogolyról lerítt: nem nagyon hiszik el, hogy még élnek. Rommie és Jackie lekísérte Freddyt és Melt a ketrecbe. Amikor Mel meglátta Ifi kifacsart pózban heverő élettelen testét, azt mondta: – Ezt még megkeserülik! Rommie így válaszolt: – Pofa be. Inkább rendezkedj be az új otthonodban. De közös cellába mindkettővel! Elvégre testi-lelki jó barátok. Mihelyt Rommie és Jackie a felső szintre ért, a két rendőr ordibálni kezdett. – Tűnjünk innen, amíg jó dolgunk van! – mondta Ernie.
35. Kinn a lépcsőn Rusty felnézett a rózsaszínű csillagokra, és nagyot szippantott a büdös, mégis hihetetlenül édes levegőből. – Azt hittem, soha többé nem látom az eget – fordult Barbie-hoz. – Én is. De tűzzünk innen, amíg még lehet. Mit szólnál Miami Beachhez? Már beszálltak a teherautóba, Rusty még mindig kuncogott. A városháza előtti füves részen több rendőr is ácsorgott, és egyikük – Todd Wendlestat – feléjük nézett. Ernie barátságosan odaintegetett; Rommie és Jackie is követték a példát. Wendlestat viszonozta az üdvözlést, majd lehajolt, hogy felsegítsen egy nőt, aki ellen fellázadt a tűsarka. Ernie besiklott a kormány mögé, és összeérintette a műszerfal alatt tekergő vezetékeket. A motor begyulladt, az oldalajtó becsapódott, a teherautó elhúzott a járdaszegélytől. Aztán lassan haladt felfelé a városi park dombján, kerülgetve néhány kótyagos járókelőt, aki a nagygyűlésről támolygott haza. A teherautó hamarosan elhagyta a városmagot, és gyorsulva közeledett a Fekete-fok felé. - 314 -
HANGYÁK
- 315 -
1. A rozsdás vén híd túloldaláról (a híd már csak egy iszapos sártengeren ívelt át) pillantották meg először az izzó világosságot. Barbie a teherautó elülső ülései közé hajolt. – Hát ez mi? Olyan, mint a Föld legnagyobb Indiglo-órája! – Ez radioaktív sugárzás – közölte Ernie. – De ne izgulj – folytatta Rommie. – Tele vagyunk ólomlemezekkel. – Mialatt rátok vártam, Norrie hívott fel az anyja mobilján – magyarázta Ernie –, és ő beszélt erről a fényről. Azt mondta, Julia szerint ez csak amolyan... nos, nevezzük madárijesztőnek, és egyáltalán nem veszélyes. – Úgy tudtam, Julia újságírásból diplomázott, nem fizikából – jegyezte meg Jackie. – Nagyon rendes hölgy, és az esze is vág, de ugye azért mi befedjük ezt az izét? Nem lennék boldog, ha a negyvenedik születésnapomra petefészek– vagy mellrákot kapnék ajándékba. – Majd gyorsan hajtunk – biztatta Rommie. – De tehetünk egy ólomlemezt is a farmerja alá, ha úgy jobban érzi magát. – Ez olyan vicces, hogy nevetni sincs erőm – mondta Jackie, aztán mégis felnevetett, amikor elképzelte magát oldalt divatosan magasra szabott ólombugyiban. Elérkeztek a telefonoszlop alatt heverő döglött medvéhez. Reflektor nélkül is meglátták volna, mivel a rózsaszín hold és a sugárzási zóna egyesült világításánál akár újságot is olvashattak volna. Mialatt Rommie és Jackie befedték ólommal a teherautó ablakait, a többiek félkörben az oszlásban lévő medve köré gyűltek. – Ez nem sugárzás – mondta tűnődve Barbie. – Nem is – vágta rá Rusty. – Öngyilkos lett. – És vannak itt egyéb állatok is. – Vannak, de a kisebbek mintha védettek volnának. A gyerekek meg én rengeteg madarat is láttunk, a gyümölcsösben pedig egy mókust. Elevenebb már nem is lehetett volna. - 316 -
– Akkor majdnem biztos, hogy Júliának igaza van – jelentette ki Barbie. – Az az izzó sáv csak ijesztgetésre van, és a kimúlt állatok úgyszintén. A régi mese derékszíjról és nadrágtartóról. – Ez nekem magas, barátom – közölte Ernie. Rusty azonban még medikusként hallott a derékszíj és nadrágtartóelméletről. – Dupla figyelmeztetés, hogy mindenki tartsa távol magát. Nappal a döglött állatok, éjjel a fénylő sugárzási zóna. Rommie is csatlakozott hozzájuk, és megjegyezte: – Tudomásom szerint a sugárzás csak a sci-fi filmeken világít. Rustynak már a nyelvén volt, hogy elvégre jelenleg egy sci-fi moziban élnek, és ezt majd Rommie is megérti, ha a baljós doboz közelében lesznek. De Rommie-nak természetesen igaza volt. – Ránk az van kiosztva, hogy meglássuk – magyarázta. – Ugyanez áll a döglött állatokra is. Az a dolgunk, hogy felkiáltsunk: „Hű, ha itt a nagyobb emlősök között valami öngyilkossági sugallat dühöng, akkor jobb, ha ezt a vidéket nagy ívben elkerülöm. Végtére magam se vagyok más, mint egy nagyobbfajta emlős." – De a gyerekek nem szaladtak el – jegyezte meg Barbie. – Mert gyerekek – mondta Ernie, majd némi gondolkodás után hozzátette: – És gördeszkáznak. Ez már egy más emberfajta. – Nekem akkor sem tetszik a dolog – jelentette ki Jackie. – De mivel sehová máshová nem mehetünk, hajtsunk már át azon a Van Allen-féle övezeten, mielőtt végképp kikészülök idegileg. Azok után, ami a zsarukócerájban történt, kicsit majrés lettem. – Várjon egy percig – mondta Barbie. – Valami itt nem tetszik nekem, de adjanak egy kis időt, amíg megfogalmazom. A többiek engedékenyek voltak. Barbie a medve földi maradványait bámulta, melyeket megvilágított a holdfény és a sugárzás. Végül felkapta a fejét. – Nahát akkor megmondom, mi nyugtalanít. Itt működnek valakik. Ezt abból is tudjuk, hogy a doboz, amit Rusty talált, nem természeti jelenség. – Tökre így van! – kiáltott fel Rusty. – A dobozt valakik készítették. De a fejem tenném rá, hogy nem földi erők. – Hirtelen rájött, hogy nem egész egy órával ezelőtt kis híján életét vesztette, és összerázkódott. Jackie megveregette a vállát. - 317 -
– Ezzel most ne foglalkozzunk – jelentette ki Barbie. – Ezek a valakik léteznek, és ha valóban távol akarnának tartani minket, meg is tehetnék. Hiszen Chester's Millt az egész világtól elzárták. Ha a dobozukat féltenék, miért nem varázsolnak köré egy kisebb, önálló Búrát? – Vagy valamilyen harmonikus frekvenciákat, amelyektől megfőne az agyunk, mint csirkeláb a mikrobán... – vetette fel Rusty, immár elmélyedve a témában. – Igazi sugárzást is bevethetnének. – Ami van, az is lehet igazi – vélte Ernie. – Elvégre ezt a Geigerszámlálótok is megerősítette. – Jó, jó, de következik-e ebből, hogy amit a Geiger-számláló mért, az veszélyes? Rustyn és a gyerekeken nincsenek külsérelmi nyomok, nem hullik a hajuk, nem hányják ki az egész gyomortartalmukat. – Még nem – mondta komoran Jackie. – Hát ez igazán derűs perspektíva! – vélte Rommie. Barbie nem vett tudomást erről a kis kitérőről. – Ha képesek olyan erős anyagot létrehozni, amelyről Amerika legjava rakétái is lepattannak, akkor olyan hatékony sugárzási övezetet is teremthetnének, amely gyors, sőt talán azonnali halált okoz. Mi több: ez érdekükben is állna. Néhány ember rémisztő halála sokkal inkább elvenné a kutakodók kedvét, mint akárhány döglött állat. Nem, én azt mondom, Júliának van igaza. A sugárzási zóna ártalmatlan fényhatásnak fog bizonyulni, amit úgy állítottak be, hogy a mi eszközeink is jelezzék. Ha valóban földön kívüli lényekről van szó, az ilyesmi gyerekjáték nekik. – De miért? – tört fel Rustyból a kérdés. – Mi szükségük van ilyen falra? Hiszen nemhogy felemelni nem tudtam azt az átkozott dobozt, de még megmozdítani sem! És amikor rátettem az ólomkötényt, az lángra lobbant – holott a doboznak hideg a tapintása! – Ha ennyire védik, akkor valahogy meg is lehet semmisíteni, vagy legalább kikapcsolni – vetette fel Jackie. – Hacsak... Barbie furcsán érezte magát, mintha a saját feje fölött lebegne. – Folytasd, Jackie – mosolygott megmentőjére. – Mondd csak ki! – Hacsak nem is akarják védeni. Legalábbis azoktól nem, akik ilyen elszántan közelítenek a dobozukhoz. – Ennél még többről is szó lehet – mondta Barbie. – Nem úgy tűnike, mintha szándékosan hívnák fel rá a figyelmet? Joe McClatchey és a - 318 -
barátai lényegében egy kenyérmorzsákból kirakott nyomot követtek, mint a Jancsi és Juliská-ban. Rusty is csatlakozott Barbie-hoz. – Nesztek, hitvány kis földlakók! Ha meg mertétek közelíteni, tudtok-e tenni is ellene?! – Nagyjából erről van szó – jelentette ki Barbie. – Érjünk fel mielőbb.
2. – Mostantól hagyja, hogy én vezessek – mondta Ernie-nek Rusty. – Nemsokára odaérünk, ahol a gyerekek elvesztették az eszméletüket, és Rommie is közel állt hozzá. Még én is megéreztem a hatást, és valamiféle hallucinációm volt. Egy halloweenra készült bábu, amint lángba borul... – Ez is afféle figyelmeztetés? – Nem tudom. Rusty kiért az erdőből, ahonnan nyitott, sziklás terület emelkedett tovább, egészen McCoyék gyümölcsöséig. Előttük olyan erős lett a fény, hogy össze kellett húzniuk a szemüket, de fényforrást nem láttak: a fény szabadon vibrált a levegőben. Barbie-t a látvány a szentjánosbogarak villódzására emlékeztette, milliószoros nagyításban. A zóna mintegy ötven méter széles lehetett. Mögötte, eltekintve a hold rózsaszín izzásától, újra sötétbe borult a világ. – Biztos, hogy nem fogsz megint elgyengülni? – kérdezte Barbie. – Olyan az egész, mintha az ember a Búrát érinti meg: az első érintkezés amolyan védőoltásként működik. – Rusty elhelyezkedett a kormány mögött, bekapcsolta a sebváltót, és megjegyezte: – Nénik és bacik, vigyázzatok a műfogsorotokra! Olyan erősen nyomta meg a gázpedált, hogy a hátsó kerekek is felpörögtek. A teherautó robogott az izzás felé. Ami eztán történt, azt ők maguk, az ólomlemezeknek hála, nem látták, de azok, akik már odafenn voltak, és növekvő aggodalommal várakoztak a gyümölcsös szélén, mindent megfigyelhettek. A teherautó néhány pillanatig olyan tisztán rajzolódott ki, mintha reflektorok kereszttüzébe került volna, majd ami- 319 -
kor kihajtott a sugárzási zónából, rövid ideig még fénylett, mintha rádiumba mártották volna. És úgy húzott magával egy lassan fakuló, üstökösszerű fénycsóvát, mint más kocsik a kipufogógáz füstjét. – Azannya – mondta Benny. – Ilyen mozitrükköt se láttam még. Aztán a teherautót keretező izzás elhalványult, és a fénycsóva is kihunyt.
3. Miközben áthatoltak a fényzónán, Barbie megszédült, de csak pillanatokra. Ernie úgy látta, hogy a teherautónak és utasainak kézzelfogható valósága helyett egy fenyőillatú szállodai szoba veszi körül, ahová behallatszik a Niagara morajlása. Újdonsült asszonykája közeledett felé, hálóing helyett inkább levendulakék felhőbe burkolva, és a keblére tette Ernie kezét, mondván: Ezentúl nem kell félbehagynunk, drágám. Aztán Barbie harsány hangját hallotta, és ez visszatérítette a földre. – Rusty! Jackie-nek valamilyen rohama van! Állj meg! Ernie odafordult. Jackie Wettington egész testében reszketett, a szeme forgott, az ujjai szét voltak terpesztve, és a szájából nyál csörgött. – Keresztet tart a kezében, és minden lángokban áll! – sikoltotta. – Ég az egész világ! ÉGNEK AZ EMBEREK! – Jajongása az egész teherautót betöltötte. Rusty csaknem az árokba fordult, majd visszahúzott az út közepére, kiugrott, és az oldalajtóhoz rohant, de Barbie belülről már kinyitotta. Jackie, akit Rommie támogatott, a tenyerével törölgette a nyálát. – Jobban van? – kérdezte Rusty. – Már igen, csakhogy olyan... Égett minden. Nappal volt, mégis sötét. Égtek az emberek is... – Jackie elsírta magát. – Beszélt valami keresztről is – jegyezte meg Barbie. – Nagy fehér kereszt volt. Zsinóron vagy valami nyersbőr szíjon lógott. Az az ember a meztelen mellén viselte, aztán az arca elé tartotta. – Jackie mély levegőt vett, és kis pászmákban engedte ki. – Most már egyre fakóbb. De... jajistenem... - 320 -
Rusty felmutatta két ujját, és megkérdezte tőle, hányat lát. Jackie hibátlanul megfelelt, és szemével követte Rusty nagyujját, amely először ide-oda, majd fel és le mozgott. A fiatal orvos megveregette a vállát, majd a fényzónát méregette bizalmatlanul. Csalfaság az egész... – És te, Barbie? Jól vagy? – Ühüm. Néhány pillanatra elszédültem, ez volt minden. És maga, Ernie? – Én a feleségemet láttam. És a szállodai szobát a nászutunkon. Tisztábban nem is lehetett volna. Ismét maga elé képzelte az asszonyt, amint közeledik felé. Évek óta nem jutott eszébe a jelenet. Gyalázat, hogy nem foglalkozott ezzel a gyönyörű emlékkel. Milyen fehér volt a combja a rövid kis hálóing alatt – milyen takaros kis háromszöget formázott a szeméremszőrzete – milyen keményen dudorodott ki a mellbimbója a selyemből, szinte dörzsölve Ernie tenyerét... És amikor a nyelvét Ernie szájába fúrta, és belülről nyalta az alsó ajkát... Ezentúl nem kell félbehagynunk, drágám. Ernie hátradőlt az ülésen, és behunyta a szemét.
4. Rusty immár lassabban hajtott fel a Fekete-fokra, majd a pajta meg a lepusztult tanyasi ház között állította le a kocsit. Már ott parkolt két másik teherautó: a Bazsarózsáé és Burpee áruházáé, valamint egy Chevrolet Malibu. Julia a pajtában hagyta a maga Priusát. Hátsó lökhárítója mellett ült Horace, a corgi, mintha őrizné. Nem látszott valami boldognak, és eléjük sem szaladt, hogy köszöntse őket. A házban két Coleman-lámpa világított. Jackie arra a teherautóra mutatott, amelynek oldalán a BURPEE-NÉL MINDEN NAP AKCIÓS! felirat állt. – Ez meg hogy kerül ide? A felesége tán meggondolta magát? Rommie elvigyorodott. – Aki ilyet kérdez, nem ismeri Mishát. Nem, ez Juliának köszönhető. Beszervezte a két sztárriporterét. Azok a fiúk... - 321 -
Rommie elhallgatott, mivel a gyümölcsös holdsütötte homályából Julia, Piper és Lissa Jamieson alakja bontakozott ki. Egymás mellett botorkáltak feléjük, és mind a hárman sírtak. Barbie Juliához sietett, és vállon ragadta. A nő ott állt a kis csoport szélén, kezéből a zseblámpa az udvar gyomverte földjére esett. Amikor felnézett Barbie-ra, mosolyogni próbált. – Hát megszöktették, Barbara ezredes? Egy pont a honi csapatnak! – Magával mi történt? – kérdezte Barbie. Most Joe, Benny és Norrie is kiszaladt hozzájuk, nyomukban a három mamával. A gyerekeknek torkukra forrt a kiabálás, amikor meglátták, milyen állapotban van a másik három nő. Horace, hangosan csaholva, a gazdájához vágtatott: Julia letérdelt, és bundájába temette arcát. Horace körbeszimatolta, majd egyszer csak elhátrált, leült, és ugatni kezdett. Julia ránézett, és eltakarta arcát, mintha szégyellné magát. Norrie, aki középen állt, megragadta két pajtása kezét. Mindhármuk arca komoly volt és ijedt. Pete Freeman, Tony Guay és Rose Twitchell is kijött a házból, de ott maradtak a konyhaajtónál, tisztes távolban. – Megnéztük – szólalt meg tompa hangon Lissa; nyoma sem volt állandó derűjének, amellyel az élet szépségét nyugtázta. – Körbe is térdepeltük. Van rajta valami jelkép, amit még soha nem láttam. Nem kabala... – Rémes volt – duplázott rá Piper, a szemét törölgetve. – És akkor Julia megérintette. Egyedül ő, de mi mind... – Látta őket? – kérdezte Rusty. – Igen – felelte Julia, még mindig döbbenten. – Mindhárman láttuk őket. Szörnyű volt. – A gumiarcúak... – mormolta Rusty. – Tessék? – kérdezte Piper, majd bólintott. – Igen, így is nevezhetjük őket. Arctalan arcok. Magas arcok. Magas arcok... Rusty nem tudta, hogy ez mit jelent, mégis találónak érezte a jelzőt. Ismét a lányaira és Deanna barátnőjükre kellett gondolnia, amint titkokat és nyalánkságokat osztanak meg egymással. Ezután gyerekkori legjobb barátja jutott eszébe, bár Georgie meg ő a másodikban csúnyán összevesztek. Hullámban tört rá a borzadály. Barbie megragadta, és rákiáltott: – Mi történt? Mi van veled? - 322 -
– Semmi. Csak a gyerekkori jó barátom. George Lathrop... Egyszer nagyítót kapott a születésnapjára. És néha, szünetben... Rusty felsegítette Juliát. Horace is visszatért, mintha az, ami elriasztotta, éppúgy eloszlott volna, mint a teherautó körül a fény. – Mit csinált? – kérdezte Julia, immár valamivel nyugodtabban. – Mondja el. – A Fő utcai régi iskolában történt. Két helyiség, az egyik az elsőtől negyedik évfolyamosoknak, a másik ötödiktől nyolcadikig. Az udvar nem volt kikövezve. – Idegesen nevetett. – A jó életbe, még folyó víz se volt, csak egy budi, amit a gyerekek elneveztek... – Tudom, mézeskalács háznak – szólt közbe Julia. – Én is oda jártam. – George-dzsal mindig a kerítéshez settenkedtünk, ahol hangyabolyok voltak, és mi meggyújtottuk őket. – Ne lógassa az orrát emiatt, doki – mondta Ernie. – Rengeteg gyerek megtette ugyanezt, sőt még rosszabbat is. – Ernie maga két pajtásával egyszer benzinbe mártotta egy kóbor macska farkát, és gyufával meggyújtották. Ezt az emléket éppoly kevéssé akarta megosztani a többiekkel, mint nászéjszakája részleteit. Főleg mert amikor a macska elrohant, könnyesre röhögtük magunkat. Úristen, mekkorát röhögtünk! – Folytassa – mondta Julia. – Vége. – Nem igaz. – Nézzék – szólt közbe Joanie Calvert –, elismerem, hogy pszichológiai szempontból mindez rém izgalmas, de nem hiszem, hogy éppen most... – Csitt, Joanie – szólt rá az asszonyra Claire. Julia egy pillanatra sem vette le szemét Rusty arcáról. – Miért olyan fontos ez magának? – kérdezte Rusty, s egy pillanatig úgy érezte, mintha csak ők ketten volnának jelen. – Csak érdekel. – Egy napon, amikor éppen... ezzel múlattuk az időt, eszembe jutott, hogy a hangyáknak is megvan a maguk kis élete. Tudom, hogy ez szirupos nyavalygásnak hangzik, de... – Az egész világon milliók hiszik ugyanezt – jegyezte meg Barbie. – Sőt ez tartja őket életben. - 323 -
– Egyszóval megsajnáltam őket. Arra gondoltam, hogy szenvedést okozunk nekik: a felszínen lévőket elégetjük, a föld alatt lévőket pedig elevenen megsütjük. Hogy mi lett azokkal, amelyekre Georgie a nagyítóját szegezte, azt láttuk. Néhányan csak mozdulatlanná dermedtek, de a legtöbbje tüzet fogott. – Milyen szörnyű! – rebegte Lissa, és újból az ankh-jával babrált. – Jól mondja, hölgyem. És ezen a napon azt mondtam Georgie-nak: hagyjuk abba. De ő tiltakozott. Azt mondta: „Ez egy jukuláris háború." Meg is jegyeztem magamnak. Nukleáris helyett jukulárist mondott. El akartam venni tőle a nagyítót. A következő másodpercben már verekedtünk, és a nagyító eltört. Rusty elhallgatott. – Ezt mondtam akkor, és kitartottam mellette akkor is, mikor az apám elfenekelt. De nem így történt. Úgy történt, ahogy George mondta el a szüleinek: szándékosan törtem el azt a rohadt nagyítót. – Széles mozdulattal mutatott a lelőhely felé. – Ahogy azt a dobozt is széttörném, ha bírnám. Mert most mi vagyunk a hangyák, és az az izé a nagyító. Ernie ismét az égő farkú macskára gondolt. Claire McClatchey-nek eszébe jutott, hogyan űztek gúnyt a harmadik osztályban egy bőgő kislányból, akit sem ő, sem a barátnője nem kedvelt. A lány csak a tanév elején került közéjük, és muris déli akcentusa volt, amely úgy hangzott, mintha krumplipürével volna tele a szája. És minél jobban sírt az új kislány, ők annál vadabbul nevettek. Romeo Burpee arra az estére gondolt, amikor Hillary Clinton New Hampshire-ben zokogni kezdett, ő pedig leitta magát, sőt tósztra emelte poharát a képernyő felé: „Nesze neked, beképzelt cicababa! Lépj le sürgősen, és hagyd a férfiakra a férfimunkát!” Barbie gondolatai egy messzi tornaterem körül jártak, és felidézték a sivatagi hőséget, az ürülék bűzét, a visszhangzó nevetést. – A saját szememmel akarom látni – mondta. – Ki jön velem? – Majd én – felelte sóhajtva Rusty.
5.
- 324 -
Mialatt Barbie és Rusty a különös jelképpel díszített, lüktetve fénylő dobozhoz közeledett, James Rennie tanácsos abban a cellában tartózkodott, ahol nemrég még Barbie-t őrizték. Carter Thibodeau volt a segítségére, hogy Ifi holttestét a priccsre fektessék. – Hagyj magamra vele – mondta Nagy Jim. – Tudom, főnök, hogy mit érezhet, de számtalan teendő várja. – Ezzel tisztában vagyok, és teszem is majd, ami a dolgom, de először a fiammal akarok maradni. Öt percre csak. Addig keress két embert, hogy elvigyék a temetkezési vállalathoz. – Értettem. Együtt érzek a gyászával. Ifi nagyon rendes fiú volt. – Nem, ez nem igaz – mondta Nagy Jim, egyszerűen, tárgyilagosan. – De akkor is a fiam volt, és én szerettem. És van valami jó is a halálában. – Tudom – mondta Carter némi megfontolás után. Nagy Jim elmosolyodott. – Tudom, hogy tudod. Kezdem azt hinni, hogy te lettél volna a nekem való fiú. Carter elvörösödött büszkeségében, aztán felment az ügyeleti helyiségbe. Távozása után Nagy Jim leült a priccsre, és ölébe vette Ifi fejét. Az arca sértetlen volt, és a szemét Carter lezárta. Az ingét áztató vértől eltekintve akár azt is hihette volna az ember, hogy alszik. A fiam volt, és én szerettem. Ez így is volt. Igaz, készen állt rá, hogy feláldozza Ifit, de erre is volt már példa; gondoljunk csak a Kálvária hegyén történtekre. És akárcsak Krisztus, a fiú is jó ügyért halt meg. Bármennyit rombolt is Andrea Grinnell az eszelős locsogásával, mindez semmivé lesz, ha majd a város rádöbben, hány derék rendőrt ölt meg Barbie, köztük a közösség vezetőjének egyetlen gyermekét. Mint ahogy politikai nyereség az is, hogy Barbie kiszabadult, és ki tudja, miféle újabb ördögi machinációkon töri a fejét. Nagy Jim egy darabig elüldögélt még. Simogatta Ifi haját, és megbűvölten nézte békés arcát. Fojtott hangon még énekelt is neki, mint valaha az anyja, amikor a csecsemő még a bölcsőben feküdt, és tágra nyílt, értetlen szemmel nézett a világba. „Ezüst hold a baba hajója, úszik fenn az égen; harmattengeren ringatózik, felhők sűrűjében... Ússzál, baba, ússz csak a tenger vizén..." - 325 -
Idáig érve elhallgatott; a folytatás már kiment a fejéből. Visszafektette a priccsre Ifi fejét, és felállt. A szíve szaggatott polkát járt, és a lélegzete is kihagyott – de aztán ez is elmúlt. Valószínűnek tartotta, hogy többet kell majd szednie az Andy patikájában kapható verapamicsodából, de addig még tömérdek a dolga.
6. Lassan, a korlátba kapaszkodva ment fel a lépcsőn. Carter az ügyeleti helyiségben volt. A holttesteket már elszállították, és két rétegben leterített újságpapír szívta fel Mickey Wardlaw vérét. – Menjünk át a városházára – mondta Carternek mielőtt a többi rendőr beözönlene. Még tizenkét óránk van a Látogatók Napja hivatalos megnyitásáig. Addig még egy csomó dolgot el kell intéznünk. – Tudom. – És ne feledkezz meg a fiamról. Elvárom, hogy a két Bowie kitegyen magáért. Ravatalozzák fel teljes tisztességgel, és fektessék első osztályú koporsóba. Mondd meg Stewartnak, hogy ha a hátsó raktárból hoz elő valami bóvlit, megölöm. Carter mindent feljegyzett a noteszába. – Gondom lesz mindenre. – És mondd meg neki, hogy hamarosan beszédem lesz vele. – Közben néhány rendőr lépett a helyiségbe. Nagyon fiatalok és zöldfülűek voltak; levertség és ijedelem látszott rajtuk. Nagy Jim felállt; sikerült ismét levegőhöz jutnia. – Ideje indulnunk. – Felőlem mehetünk – mondta Carter, de mégsem akaródzott indulnia. Nagy Jim körülnézett. – Mi nyomja még a lelked, fiam? Fiam... Carternek nagyon tetszett ez a szó. Az igazi apja öt évvel ezelőtt halt meg egy balesetben: kisteherautójával nekiment a leedsi ikerhidak egyikének, de nem volt nagy kár érte. Sűrűn bántalmazta feleségét és két fiát (Carter bátyja ez idő szerint a tengerészeinél szolgált), de Cartert ez kevésbé izgatta; a mamája kávés konyakkal tette magát érzé- 326 -
ketlenné, ő maga pedig állta a verést. Nem, Carter azért utálta az ősét, mert ostoba volt, és folyton siránkozott. A külvilág Cartert is ostobának nézte – a fenébe is, Ifkó sem tartotta sokra –, holott korántsem volt az. Mr. Rennie megérezte ezt, és ő siránkozni sem szokott. Carter hirtelen elszánta magát. – Van valamim a számára, főnök. Szüksége lehet rá. – Halljam. Mivel Nagy Jim előbb ért le az alagsorba, Carternek volt rá alkalma, hogy kinyissa öltözőszekrényét. Most újra kinyitotta, és elővette a VADER feliratú borítékot. A véres lábnyom mintha ragyogott volna rajta. Nagy Jim épp csak felfeszítette a kapcsot, amikor valaki megszólalt. – Jim... Peter Randolph észrevétlen lépett be a rendőrségre, és most elcsigázva állt a feldőlt recepciós pultnál. – Azt hiszem, rendeződtek a dolgok, de az újoncok egy részét sehol sem látom. Szerintem eloldalogtak. – Ez várható volt – mondta Nagy Jim –, de majd visszajönnek. Rá fognak ébredni, hogy a rend helyreállt, és Dale Barbara nem tör a városra egy éhes kannibálbanda élén. – De ez a nyavalyás Látogatók Napja... – Holnapra mindenki megembereli magát, Pete, és ha lesznek is rendbontók, elég rendőrünk van, hogy leszerelje őket. – De mi legyen a sajtókonfe... – Atyavilág, Pete, hát nem veszed észre, hogy történetesen dolgom van itt? Legyél fél óra múlva a tanácsteremben, és akkor mindent megbeszélünk. De egyelőre szállj le rólam, világos? – Természetesen. Elnézést. – Randolph kifelé hátrált; nemcsak a hangjából, az egész testtartásából áradt a sértődöttség. – Megállj! – szólt rá Rennie. Randolph megállt. – Még nem fejezted ki részvétedet a fiam halála alkalmából. – Elnézést, igazán sajnálom... Nagy Jim végigmérte a rendőrkapitányt. – Hát elég szánalmas figura vagy.
- 327 -
Miután Randolph eltávozott, Rennie kihúzta a papírokat a borítékból, beléjük nézett, aztán visszatette őket a helyükre, és őszinte kíváncsisággal fordult Carterhez. – Miért nem adtad ide rögtön? Meg akartad tartani? Most, hogy már nem volt az irományok birtokában, Carter rákényszerült, hogy az igazat mondja. – Aha. Legalábbis egy időre. Gondoltam, adott esetben még jól jöhet. – Milyen esetben? Carter vállat vont. Nagy Jim nem erőltette az ügyet. Mivel ő maga módszeresen vezetett nyilvántartást mindenkiről, aki netalántán árthat neki, fölösleges volt, hogy tovább faggatózzon. Volt kérdés, amelyet fontosabbnak érzett. – És miért gondoltad meg magad? Carter most sem látott más kibúvót, mint az őszinte választ. – Mert azt szeretném, főnök, hogy a maga embere legyek. Nagy Jim bozontos szemöldöke a magasba szökött. – Valóban? Inkább, mint ez a fickó? – Fejével az ajtó felé intett, amelyen át Randolph távozott. – Randolph? Hiszen ő kész röhej! – Így igaz. – Nagy Jim Carter vállára tette a kezét. – Na gyerünk. És a városházán az lesz az első napirendi pontunk, hogy ezeket a firkálmányokat bedobjuk a tanácsterem kályhájába.
7. Valóban magasak voltak. És rémületesek. Barbie, mihelyt a karján végigfutó sokk hatása elmúlt, felfedezte őket. Először arra érzett késztetést, hogy elengedje a dobozt, és nagy erőfeszítésébe került, hogy kitartson. Nézte a teremtményeket, akik fogságban tartják, és – ha Rustynak igaza van – puszta szórakozásból kínozzák őket. Az arcok – ha egyáltalán azok voltak – csupa szögletből álltak, de ezek a szögletek ki voltak párnázva, és másodpercről másodpercre úgy változtak, mintha nem volna állandó formájuk. Barbie nem tudta volna megmondani, hányan vannak, vagy hol tartózkodnak. Először négyüket - 328 -
látta meg, azután nyolcán lettek, majd csupán kettő maradt. Feneketlen gyűlöletet keltettek benne, leginkább az idegenszerűségükkel: érzékszervei igazából nem tudták felfogni őket. Agyának az a része, amely az érzékek hozamának értelmezésével foglalkozott, nem tudta megfejteni a lények üzeneteit. Még teleszkópon át sem látnám őket igazán. Valamilyen messzimesszi csillagrendszerben lehetnek. Ezt azonban nem lehetett kideríteni. Józan esze azt súgta, hogy a doboz tulajdonosainak bázisa valahol a Déli-sark jege alatt lehet, ha ugyan nem valamilyen Enterprise-szerű űrhajón keringenek a Hold körül. Annyi bizonyos, hogy odahaza vannak – már ha ismerik az otthon fogalmát figyelik őket, és jól szórakoznak. Így kellett lennie, mivelhogy a szemét disznók nevettek. Hirtelen ott volt megint a falludzsai tornateremben. Légkondicionálás híján nagyon meleg volt; csak a mennyezeti ventilátorok kavarták a húgy- és sajtszagú levegőt. A legtöbb kihallgatottat már elengedték, kivéve a két Abdult, akik nagy balgán éppen egy nappal azután akartak kereket oldani, hogy két robbantásos merénylet hat amerikai életet oltott ki; egy orvlövész pedig végzett a hetedikkel, egy Carstairs nevű, Kentuckyba való sráccal, akit mindenki szeretett. Így hát a két Abdult meztelenre vetkőztetve rugdosták körbe a helyiségben, és Barbie szívesen mondta volna, hogy ő ekkor eltávozott, de hát nem így történt. Szívesen mondott volna legalább annyit, hogy ő nem vett részt a továbbiakban, de hát ez sem volt igaz. Az emberek lázba jöttek. Barbie emlékezett rá, hogy ő is belerúgott az egyik Abdul csontos, ürülékkel szennyezett fenekébe, és szinte látta a csizmája hagyta piros foltot. Arra is emlékezett, ahogy Emerson a másik Abdul ernyedt golyóit vette célba, olyan erővel, hogy a golyók egy pillanatra felemelkedtek, és közben azt hörögte: Ezt Carstairsért kapod, te geci sivatagi nigger! A mamájának a közeljövőben majd zászlót nyújtanak át, mialatt az idős asszony összecsukható széken ül a sír mellett, szóval a szokásos lemez. Barbie épp arra gondolt, hogy elvben ő felel ezekért az emberekért, amikor Hacker-meyer őrmester valamelyik Abdult a rajta hagyott hidzsab foszlányánál fogva felhúzta, a falhoz lökte, és a fejéhez szorította a pisztolyát, és ekkor egy kis szünet állt be, de a csendben senki se mondta, hogy ne, és senki se mondta, hogy ezt ne tedd, Hackermeyer őrmester pedig meghúzta a ravaszt, és a vér a falra fröccsent, mint háromezer éve mindig, és ennyi - 329 -
volt, isten veled, Abdul, ne felejts el írni, amikor épp nem szűz lányokkal henteregsz... Barbie elengedte a dobozt, és fel akart állni, de a lába nem bírta el. Rusty megragadta, és tartotta, amíg vissza nem nyerte egyensúlyát. – Jézusmária – mondta Barbie. – Szóval láttad őket. – Igen. – Mit gondolsz, gyerekek volnának? – Lehet. – Ez azonban nem állta meg a helyét, a szíve mást gondolt. – Valószínűleg. Lassan baktattak vissza a többiekhez, akik még mindig ott álltak a tanyasi ház előtt. – Semmi bajod? – kérdezte Rommie. – Semmi – felelte Barbie. Úgy érezte, beszélnie kell a gyerekekkel, és Jackie-vel meg Rustyval is. De nem most. Először magához kell térnie. – Biztos? – Hát persze. – Rommie, van még ólom a boltodban? – kérdezte Rusty. – Van hát. A rakodóudvaron hagytam. – Helyes – mondta Rusty, majd elkérte Julia mobilját. Reménykedett, hogy Linda odahaza van, és nem rendőri kihallgatáson. De hát ezt csak remélni lehetett.
8. Rusty hívása szükségképp rövid volt, nem egészen félperces, de Linda Everettnek ez is elég volt, hogy ez a szörnyűséges csütörtök száznyolcvan fokkal forduljon a napsütés felé. A konyhaasztalnál ült, és arcát kezébe temetve zokogott, igaz, a lehető legcsendesebben, mert két gyerek helyett most négy volt odafenn, a felső szinten. Linda ugyanis hazahozta az Appleton gyerekeket is, így most a két J-n kívül két A-ról is gondoskodnia kellett. Alice és Aidan rettentően fel volt zaklatva – édes istenem, miért is ne lettek volna –, de a megismerkedés Jannie-vel és Judyval sokat segített; - 330 -
mint ahogy a szétosztott Benadryl-tabletták is. Linda teljesítette lányai kérését, és az ő szobájukban terített le két hálózsákot. Jelenleg mind a négyen kiütve feküdtek az ágyak között a padlón, Judy és Aidan pedig álmukban átölelték egymást. Amikor Linda összeszedte magát, kopogtak a konyhaajtón. Az aszszony elsősorban a rendőrségre számított, bár a város szívében lezajlott vérfürdő és a nagy felfordulás miatt későbbre várta őket. Másfelől a tapintatos kopogtatás korántsem vallott hatósági közegre. Linda felkapott a munkaasztal széléről egy konyharuhát, és megtörölte az arcát, majd ajtót nyitott. Először nem ismert rá a látogatóra, lévén annak most más a frizurája. Thurston Marshall lófarok helyett most kibontva viselte vállig érő haját; ebben a változatban idősödő mosónőre emlékeztetett, aki a hosszú, nehéz munkanap után rossz – borzalmas – híreket kapott. Thurse először kívül maradt az ajtón. – Igaz, hogy Caro meghalt? – kérdezte halkan, rekedten. Mintha Woodstockban a Fish Cheer háborúellenes szövegeit óbégatva elment volna a hangja, és azóta sem tért vissza, gondolta Linda. – Valóban halott? – Sajnos igen – felelte Linda, ugyancsak halkan, nehogy a gyerekek meghallják. – Annyira sajnálom, Mr. Marshall... A férfi néhány másodpercig még álldogált az ajtóban, majd megragadta az arca mentén csüngő őszbe játszó tincseket, és ide-oda ingatta magát. Linda soha nem hitt május és december románcában; e tekintetben régimódi volt. Marshall és Carolyn Sturges kapcsolatának hat hónapot, de legföljebb két évet jósolt volna – attól függően, hogy mikor laknak jól nemi ösztöneik –; ezen az estén azonban a férfi szerelmét – vagy gyászát – illetően nem lehettek kétségei. Akármi volt köztük, ez a két gyerek megsokszorozta, gondolta; sőt maga a Búra is. A Búra alatt minden intenzívebbé vált. Linda máris úgy érezte, mintha nem napok, hanem évek óta vergődnének így. A külvilág olyan gyorsan halványult el, mint ébredés után az emberek álmai. – Jöjjön be, Mr. Marshall – mondta. – De kérem, beszéljen halkan. Alszanak a gyerekek. Az enyéim és a magáéi is.
- 331 -
9. Napon főtt teával kínálta. Nem volt jeges, még csak hideg sem, de jobbat nem nyújthatott. A férfi megitta a felét, aztán letette a poharat, majd öklével nyomogatta a szemét, mint a gyerekek, ha lefekvési idejük rég elmúlt. Linda tudta, mit jelentsen ez: a férfi így próbálja visszanyerni önuralmát. Így aztán csak ült, és csendesen várakozott. Marshall mély levegőt vett, majd kifújta, és régi kék munkásinge zsebéből egy csík nyersbőrt vett elő, hogy hátrakösse a haját. Linda ezt jó jelként értékelte. – Mondja el, mi és hogyan történt – kérte Thurse. – Én semmit sem láttam. Éppen vissza akartam húzni a maga... a maga Caróját a padsorok közti folyosóról, amikor valaki teljes erőből fejbe rúgott. – De ugye az egyik zsaru lőtte le? Az egyik ebben az átkozott, zsarubolond, fegyverbolond városban... – Igen. – Linda átnyúlt az asztalon a férfi kezéért. – Valaki azt üvöltötte, hogy „fegyver van nála”. És valóban volt, mégpedig Andrea Grinnellnél. Talán az járt a fejében, hogy a gyűlés közben megöli Rennie-t. – És maga szerint ez igazolja, ami Caróval történt. – Istenem, dehogy! Ami pedig Andivel történt, sima, közönséges gyilkosság volt. – Caro ugye azért halt meg, mert védeni próbálta a gyerekeket? – Úgy van. – Akiknek nem is ő volt az anyjuk. Linda nem szólt semmit. – És mégis a kettőnk gyerekei voltak. Nevezze hadiszerencsének vagy a Búra szeszélyének, de ők voltak azok a gyerekek, akiknek máskülönben soha nem adhattunk volna életet. És amíg a Búra el nem oszlik – ha ugyan eloszlik valaha –, az én gyerekeim maradnak. Linda lázasan gondolkodott. Meg lehet bízni ebben az emberben? Ő megbízhatónak látta, és Rusty mindenképpen bízott benne. Azt mondta, bámulatosan hozzáértő felcser, ahhoz képest, hogy milyen régen dolgozott ilyen minőségben. És Marshall is gyűlöl mindenkit, aki a Búrán belüli életben vezető szerepet játszik. Meg is van rá az oka. - 332 -
– Mrs. Everett... – Linda, ha kérhetem. – Alhatnék itt, a heverőjén, Linda? Szeretnék itt lenni, ha éjjel felébrednek. Ha nem – és remélem, hogy így lesz –, akkor azt szeretném, hogy amikor reggel lejönnek, engem is rögtön meglássanak. – Semmi akadálya. Majd együtt reggelizünk mindnyájan. Müzli lesz. A tej még nem savanyodott meg, bár ez hamarosan bekövetkezik. – Köszönöm. Ha megreggeliztek, tovább nem leszünk a terhére. Ha lokálpatrióta érzelmei volnának, kérem, bocsásson meg, de tökig vagyok az egész Chester's Mill-lel. Egészen nem bújhatok el előle, de mindent megteszek ennek érdekében. A kórházban Rennie fia volt az egyetlen súlyos beteg, és ő ma délután jóváhagyás nélkül eltávozott. Vissza fog jönni, mert a fejében növekvő kuszaság visszakergeti, de pillanatnyilag... – A fiú már nem él. Thurston nem volt különösebben meglepve. – Nyilván agyvérzést kapott. – Nem. Lelőtték. Mégpedig a börtönben. – Sajnálnom kellene, de nem megy. – Nekem sem – mondta Linda. Nem tudta biztosan, mit keresett Ifi a börtönben, de sejtette, hogyan tálalja majd az esetet a gyászoló apa. – Visszaviszem a gyerekeket a tóhoz, oda, ahol Caróval laktunk, mielőtt ez az egész elkezdődött. Ott csend és nyugalom van, és találok majd annyi ennivalót, amennyi egy darabig kitart. Vagy még tovább. Még az is lehet, hogy találok egy házat, ahol generátor van. – Ironikusan fűzte hozzá: – De a közösség életéből ezennel kilépek. Alice-szel és Aidannel együtt. – Ennél talán jobb helyet ajánlhatok. – Komolyan? – És mert Linda nem válaszolt, most ő fogta meg az asszony kezét. – Valakiben bíznia kell. Akár engem is választhat. Így hát Linda elmondott neki mindent. Még arra is kitért, hogy mielőtt a Fekete-fokhoz indulnának, meg kell állniuk Burpee áruházánál ólomtekercsekért. Kevés híján éjfélig beszélgettek.
- 333 -
10. A McCoy-ház északi része használhatatlan volt – az előző tél kemény havazásai miatt a teteje a nappalira omlott de a nyugati oldalon volt egy vidékies ebédlő, majd olyan hosszú, mint egy vasúti kocsi. Itt gyűltek össze a Chester's Mill-i szökevények. Barbie először Joe-t, Norrie-t és Bennyt faggatta ki mindarról, amit ébren vagy netán álmukban láttak, vagyis akkor, amikor a most izzó zónának keresztelt terület szélén eszméletüket vesztették. Joe égő tökökre emlékezett. Norrie szerint minden megfeketedett, és eltűnt a nap. Benny először azt állította, ő nem emlékszik semmire, de aztán a szájára csapott. – Sikoltozást hallottam – mondta. – Elég rémes volt. A társaság egy ideig csendben emésztette a hallottakat, majd Ernie szólalt meg. – Az égő tököktől nem lesz sokkal világosabb a kép, ha Barbara ezredes netán erre számított. Nincs a városban olyan pajta, amelynek a napos oldalán ne tárolnának több rakással. Ez idén jó idő járt a tökre. Legalábbis mostanáig. – És a lányaid, Rusty, mit meséltek? – A lényeg nagyjából ugyanaz – mondta Rusty, és előadta, amire emlékezett. – Ne legyen többé halloween, állítsák meg a Nagy Töklámpást – tűnődött Rommie. – Hapsikák, én ebben valami rendszert látok! – jelentette ki Benny. – Ne hőzöngj, Sherlock! – mondta Rose, mire mindenki nevetett. – Te jössz, Rusty! – mondta Barbie. – Mi történt, amikor idejövet kipurcantál? – Igazából nem is purcantam ki – felelte Rusty. – Különben is a nyomás, amely alatt szenvedünk, mindent megmagyaráz. A kollektív hisztéria – a csoportos hallucinálást is beleértve – gyakori jelenség a stressz alatt lévőknél. – Köszönöm, Freud doktor – mondta Barbie. – És most halljuk, mit láttál. Rusty éppen a hazafias csíkozású cilindernél tartott, amikor Lissa Jamieson felkiáltott: - 334 -
– De hiszen ez az a bábu, amit a könyvtár előkertjében felállítottam! Egy régi pólómat adtam rá, amin Warren Zevontól van egy idézet... – „Otthonom, Alabama, játszd a halott banda számát" – idézte fel Rusty. – És két kerti lapát a keze. De a lényeg, hogy kigyulladt, és csiribí-csiribá, hamuvá lett. Ahogy a szédülés is eltűnt. – Végigpásztázta tekintetével az álmélkodó hallgatóságot. – Csigavér, emberek. Alighanem akkor láttam a bábut, amikor még ez az egész cirkusz el sem kezdődött, és az emlékezetem felköhögte. – Majd ujját Barbie-ra szegezve még hozzátette: – És ha még egyszer Freud doktornak hívsz, behúzok egyet. – Tényleg korábban látta? – kérdezte Piper. – Talán amikor a kislányaiért ment az iskolába? Mert a könyvtár éppen szemközt van az iskolaudvarral... – Ha igen, nem emlékszem rá. – Azt nem árulta el Rusty, hogy ő csak a hónap legelején vitte haza a lányokat, és akkor még senki sem állította fel a halloweenre szánt figurákat. – Most maga jön, Jackie – mondta Barbie. A volt rendőrnő megnyalta a száját. – Tényleg olyan fontos ez? – Szerintem igen. – Én égő embereket láttam. És ha a füst elmozdult, a tűz átsugárzott a résein. Úgy tűnt, mintha az egész világ lángokban állna. – Ez az! – rikkantotta Benny. – Azok az emberek azért sikoltoztak, mert égtek! Most már én is emlékszem! – Hirtelen anyja vállához simította az arcát, és Alva Drake magához ölelte. – Halloweenig még van öt nap – jegyezte meg Claire. – Nem hinném – jelentette ki Barbie.
11. A városháza tanácstermének egyik sarkában álló fafűtésű kályha poros volt és elhanyagolt, de még működőképes. Nagy Jim a vas rozsdás csikorgása közepette ellenőrizte, nyitva-e a szelelőlyuk, majd kivette Duke Perkins papírjait a véres lábnyommal dekorált borítékból, még - 335 -
egyszer átlapozta őket, többször elfintorította arcát, végül a lapokat a kályhába dobta. A borítékot azonban megtartotta. Carter éppen telefonon beszélt Stewart Bowie-val, átadta Nagy Jim Ifire vonatkozó üzenetét, és meghagyta, hogy nyomban lásson munkához. Derék fiú, gondolta Nagy Jim. Még sokra viheti. Feltéve, hogy nem felejti el, melyik felén van megvajazva a kenyere. Akik tudniillik elfelejtik, megfizetnek érte. Ahogy azt ma este Andrea Grinnell is megtapasztalta. A kályha melletti polcon egy doboz gyufa állt. Nagy Jim meggyújtott egy szálat, és odatartotta Duke Perkins „bizonyítékainak" széléhez. A kályhaajtót nyitva hagyta, hogy nézhesse, amint lángra lobbannak. Fölöttébb kellemes látvány volt. Carter odalépett hozzá. – Stewart Bowie-t „tart"-ra tettem. Mondjam azt, hogy később viszszahívja? – Beszélek vele – mondta Nagy Jim, és a telefonért nyúlt. Carter a borítékra mutatott. – Nem akarja ezt is bedobni? – Nem. Vegyél ki a fénymásoló gépből egy csomó üres papírt, és tömd bele. Egy-két másodperc, és Carter kapcsolt. – Csak be volt tépve a csaj, és összevissza hallucinált, nem igaz? – Szegény asszony – bólogatott Nagy Jim. – És aztán menj le az atombunkerba, fiam. Arra... – Egy, a kályhához közeli ajtóra bökött, amely fel sem tűnt volna senkinek, ha nincs rajta egy régi fémtábla, sárga mezőben fekete háromszögekkel. – Két helyiségből áll. A második végében egy kis generátort fogsz látni. – Eddig világos. – A generátor előtt van egy csapóajtó. Aki nem keresi, észre sem veszi. Emeld fel, és nézz alá. Nyolc vagy tíz kis palack propánt rejtettem el ott. Amikor utoljára megnéztem, még ott voltak. Ellenőrizd, aztán jelentsd, hányat láttál. Várt, hogy Carter majd kérdezősködik, de Carter hallgatott, és máris indult, hogy teljesítse a megbízást. Így aztán Nagy Jim adta tudtára a lényeget.
- 336 -
– Csak puszta elővigyázatosság, fiam. Tegyél pontot minden i-re, és húzz át minden t-t: ez a siker titka. Meg persze, hogy Isten a te pártodon álljon. Miután Carter kiment, Nagy Jim megnyomta a „tart" gombot – ha Stewart netán megunta volna a várakozást, borogathatja majd a seggét. Stewart azonban kitartott a vártán. – Annyira veled érzek a gyászban, Jim – mondta. Rögtön ezzel kezdte: egy pont a javára. – Mindenről gondoskodunk. Az Örök Nyugalom márkájú koporsóra gondolok. Tölgyfából van, ezer évig is eláll. Na ne viccelj, gondolta Nagy Jim, de nem szólt semmit. – És nagyon szép munkát fogunk végezni. Olyan lesz, mint aki a következő percben felébred és mosolyog. – Köszönöm, cimbora – mondta Nagy Jim, és azt gondolta: Ajánlom is. – Mármost ami a holnapi rajtaütést illeti... – kezdte Stewart. – Emiatt akartalak felhívni. Biztosan azon meditálsz, érvényes-e még az utasítás. Nos – érvényes. – No de a történtek fényében... – Semmi sem történt – jelentette ki Nagy Jim. – Amiért hálát adhatunk a könyörületes Istennek. Áment mondasz-e erre, Stewart? – Ámen – rebegte Stewart kötelességtudón. – Csupán egy zavarodott elméjű, pisztollyal felfegyverkezett nő okozott egy kis felfordulást. De most már Jézussal meg a szentekkel vacsorál szegényke. Efelől biztos vagyok, hiszen nem tehetett arról, ami történt. – De Jim... – Ne szólj közbe, ha beszélek, Stewart. Mindenről a drog tehet. Azok az átkozott szerek megrohasztották az agyát. Ezt az emberek is fel fogják ismerni, mihelyt egy kicsit lehiggadnak. Chester's Millt az ég józan és bátor lakókkal áldotta meg. Bízom benne, hogy ezt is átvészelik, ahogy tették a múltban, és teszik majd a jövőben. Amellett jelenleg úgyis csak az foglalkoztatja őket, hogy viszontlátják szeretteiket. A mi hadműveletünk változatlanul délben indul. Te, Fern, Roger. Melvin Searles. Fred Denton lesz a parancsnok. Ha jónak látja, kiválaszthat még négy-öt embert. – Ő a legjobb, akit ajánlhatsz? – kérdezte Stewart. – Fred remek fickó – felelte Nagy Jim. - 337 -
– Na és Thibodeau? Az a fiú, aki mostanában ott nyüzsög körű... – Akárhányat szólsz, Stewart Bowie, ugyanannyi bakot lősz. Ez egyszer fogd be a szád, és figyelj. Két emberről beszélünk: egy csont és bőr drogosról meg egy patikusról, aki egy libával se merne ellenkezni. Hát erre áment mondasz-e? – Persze, persze, ámen. – Használjátok a város teherautóit. Mihelyt befejeztük a beszélgetést, csípd el Fredet – valahol a városban csalinkázhat és közöld vele, miről van szó. Mondd meg neki, hogy mindenkinél legyen fegyver, csak úgy merő óvatosságból. A rendőrség hátsó helyiségében ott a belbiztonsági cucc – golyóálló mellények, légvédelmi dzsekik és mit tudom én, mi még ne hagyjuk, hogy ott heverjen parlagon. Aztán behatoltok, és ártalmatlanná teszitek azokat a pofákat. Szükségünk van a propánra. – És mi legyen a laborral? Arra gondoltam, hogy talán fel kéne gyújtani... – Megháborodtál? – Carter, aki éppen ekkor ért vissza, csodálkozva nézett gazdájára. – Amikor ott tárolják azt a rengeteg vegyszert? Egy dolog a Shumway nevű spinkó szerkesztősége; de az a raktárépület egészen más tészta. Vigyázz magadra, cimbora, nehogy azt kelljen hinnem, hogy éppen olyan hülye vagy, mint Roger Killian. – Rendben van. – Stewart hangja durcás volt, de Nagy Jim biztosra vette, hogy így is engedelmeskedni fog. Több ideje azonban nem volt számára; Randolph bármely percben beállíthat. A bolondok felvonulásának soha nincs vége, gondolta. – És befejezésül mondd szépen, hogy „dicsérjük az Urat". – Magában elképzelte, ahogy Stewart hátán ül, és arcát az utca piszkába nyomja. Szívderítő jelenet volt. – Dicsérjük az Urat – motyogta Stewart Bowie. – Ámen, testvér – felelte Nagy Jim, és kikapcsolta a telefont.
12. Randolph kapitány nem sokkal ezután meg is jelent, fáradtan, de nagyjából elégedetten. - 338 -
– Azt hiszem, néhány újoncról végleg lemondhatunk – Dodson, Rawcliffe, a Richardson fiú mind leléptek de a legtöbbje kitartott. És szereztem egypár új embert is. Joe Boxert... Stubby Normant... Aubrey Towle-t... a bátyjáé a könyvesbolt, hisz tudod... Nagy Jim türelmesen, de csak fél füllel hallgatta a beszámolót. Amikor Randolph lemeze lejárt, Nagy Jim odacsúsztatta neki a VADERborítékot. – Ezt lobogtatta szegény jó Andrea. Nézd csak meg! Randolph némi habozás után kifeszítette a kapcsokat. – De hiszen itt csak üres lapok vannak! – Nahát milyen igaz! Nos, ha holnapra összehívod az erőidet – pontban hétre, a rendőrség elé, mert higgyél Jim bácsinak, hogy a hangyák is hajnalok hajnalán özönlenek majd le a hegyekből –, tudasd az emberekkel, hogy azt a szegény asszonyt épp úgy megvezették, mint az anarchistát, aki McKinley elnököt lelőtte. – McKinley, az nem egy hegy? – tudakolta Randolph. Nagy Jim magában Mrs. Randolphot hibáztatta, miért ejtette fejre a fiacskáját, majd gyorsan a tárgyra tért. Nyolc óra alvást ugyan nem engedélyezhet magának, de Isten segítségével öt órára még futja. Kell, hogy fusson. Szegény öreg szívének kell a pihenés. – Vesd be az összes rendőrautót. Mindegyikre két rendőr jusson. Ügyelj rá, hogy mindenki magával hozza a gumibotját és a sokkolót. De ha bárki egyetlen pisztolyt is elsüt a tudósítók, a kamerák és a sok gyapotszedő idegen előtt, annak spulnira csavarom a beleit. – Értettem. – Rendeld el, hogy a 119-es útpadkáján hajtsanak, a tömeg mellett. Szirénázni tilos, de a kék lámpa villogjon. – Mint a díszmenetben – jegyezte meg Randolph. – Nagyon jól mondod, Pete, mint a díszmenetben. Az utat magát hagyjátok meg az embereknek. A kocsiban ülőket szólítsd fel, hogy szálljanak ki, és menjenek gyalog. Használd a megafonodat. Azt akarom, hogy mire odaérnek, rendesen elfáradjanak. A fáradt ember többnyire békés. – Nem gondolod, hogy néhány rendőrt a szökött foglyok felkutatására kellene állítani? – Nagy Jim szeme olyan indulatosan villant, hogy Randolph felemelte a kezét. – Jó, jó, csak kérdeztem... - 339 -
– És választ is érdemelsz. Elvégre te vagy a rendőrkapitány. Nem igaz, Carter? – Öhö – helyeselt a fiú. – A válasz pedig, Randolph kapitány, az, hogy nem, mivel – és most jól figyelj – a foglyok nem menekülhetnek el. Chester's Millt körülzárja a Búra, és a két gazembernek abszolúte és totaliter nincs hová menekülni. Lépést tudsz tartani ezzel a levezetéssel? – Randolph egyre vörösödő arcszíne láttán még hozzátette: – De most fontold meg a válaszodat. Én a helyedben ezt tenném. – Igen, megértettem. – Akkor most tarts lépést a következőkkel is: amíg Dale Barbara, nem is szólva cinkosáról, Everettről, szabadon garázdálkodhat, a lakosság még mohóbban fordul majd közszolgáihoz védelemért. És mi, ha tengernyi is a tennivalónk, fel fogunk nőni a feladathoz. Te nem így gondolod? Randolph végre felfogta, mire megy ki a játék. Azt ugyan nem tudta, hogy McKinley néven egy elnök és egy hegy is fut, de azt, hogy Barbie, a bozótharcos sok tekintetben hasznosabb számukra, mint Barbie, a rab, mintha tényleg kapiskálta volna. – De igen, így lesz. Egyszerű és nagyszerű. De mi legyen a sajtókonferenciával? Ha te nem akarsz részt venni, kijelölnél valakit, aki... – Nem, nem veszek részt rajta. Itt leszek a posztomon, mert itt a helyem, és nyomon követem a fejleményeket. A sajtó pedig csak konferenciázzon azzal a sok száz emberrel, aki a város déli oldalán fogja tátani a száját, mintha egy építkezésnél bámészkodnának. És sok szerencsét nekik a sok zavaros hőzöngés megfejtéséhez. – Egyesek olyasmit is megengedhetnek maguknak, ami nem igazán hízelgő – vélte Randolph. Nagy Jim sötéten mosolygott. – Ezért ajándékozott meg minket széles vállal az Úr, pajtás. Különben is, mit tehet Cox, az a minden lében kanál gyapotszedő? Bevonul, és kirúg a hivatalunkból? Randolph kötelességtudón kuncogott, majd távozni készült, de valami még eszébe jutott. – Rengetegen lesznek odakinn, és jó hosszú ideig. A katonaság mobil budikat állított fel a maga térfelén. Nem kellene nekünk is követnünk - 340 -
őket? Úgy tudom, az ellátó raktárban van néhány Főleg az útépítők részére. Al Timmons talán... Nagy Jim úgy nézett rá, mintha az új rendőrfőnökön kitört volna az elmebaj. – Ha rajtam múlt volna, polgártársaink a maguk biztonságos odúikban csücsülnének, ahelyett, hogy úgy tóduljanak ki a városból, mint Egyiptomból a zsidók. – A nagyobb nyomaték kedvéért kis szünetet tartott. – Ha egyesekre rájön a szükség, kakáljanak az erdőben a nyomorultak.
13. Miután Randolph végre elvonult, megszólalt Carter. – Ha megesküszöm, hogy nem hízelegni akarok, tehetek egy megjegyzést? – Hát persze. – Imádom nézni, Mr. Rennie, ahogy az ügyeket intézi. Nagy Jim elvigyorodott – a napsugaras derű az egész arcát beragyogta. – Nos, fiam, akkor most itt az alkalom. Most tényleg a legjobb oldalamról láthatsz. – Ki fogom használni. – Pillanatnyilag azonban arra kérlek, vigyél haza, és holnap reggel pontban nyolckor gyere értem. Idejövünk majd, és a CNN-en követjük a műsort. De előtte még leülünk a városi parkban, és nézzük a kivonulást. Gyászos látvány lesz: zsidók, akiknek nincs Mózesük. – Hangyák hangyaboly nélkül – toldotta meg Carter. – Méhek méhkas nélkül. – De mielőtt értem jönnél, be kell nézned néhány házba. Legalábbis meg kell próbálnod, mert fogadtam önmagammal, hogy a lakók búcsú nélkül távoztak. – Kikről van szó? – Rose Twitchellről meg Linda Everettről. Utóbbi a doki felesége. – Ismerem. - 341 -
– Ha már benne vagy, nézz utána Shumwaynek is. Úgy hallottam, Libbynél lakik, a lelkésznőnél, akinek az a neveletlen kutyája volt. És ha valamelyiket otthon találnád, kérdezd ki őket, hol lapulhatnak a szökevényeink. – Keményen vagy finoman? – Mérsékelten. Nem okvetlen szeretném, hogy Everettet és Barbarát máris elfogják, de jó néven venném, ha tudnám, hol vannak. Kinn a lépcsőn Nagy Jim mélyen beszívta a rossz szagú levegőt, majd elégedetten felsóhajtott. Carter is elégedett volt magával. Egy héttel ezelőtt még kipufogódobokat cserélt ki, és sötét szemüveggel védekezett, nehogy a sótól elrohadt rendszerekből szállingózó korom a szemébe menjen – ma pedig magas állású, befolyásos férfiú. Ez igazán megér némi bűzt. – Van egy kérdésem hozzád – jegyezte meg Nagy Jim. – De ha nem akarsz válaszolni rá, semmi baj. Carter ránézett. – Arról a Bushey lányról volna szó. Jó nő volt? Carter latolgatta, mit feleljen. – Először kicsit száraz volt – mondta végül. – De aztán úgy nedvedzett, mint egy olajba mártott szivacs. Nagy Jim elnevette magát. Nevetése fémesen csengett, mintha aprópénz szitálna a játékautomata tálcájába.
14. Éjfélkor a rózsaszínű hold a Tarker's Mills-i láthatár felé hanyatlott. Lehet, hogy hajnalig is ott időzik, mielőtt először szellemmé válna, majd végképp eltűnne. Julia a gyümölcsfákat kerülgette. Oda igyekezett, ahol McCoyék telke a Fekete-fok nyugati oldala felé lejtett, és nem lepődött meg, amikor meglátta az egyik fa alatt üldögélő árnyalakot. Tőle jobbra, valamivel távolabb, az idegen szimbólummal megjelölt doboz tizenöt másodpercenként bocsátott ki fényt – mint a világ legkisebb és legfurcsább világítótornya. - 342 -
– Barbie? – kérdezte halkan. – Ken hogy van? – San Franciscóba ment, hogy a meleg büszkeség napján felvonuljon. Mindig sejtettem, hogy nem hetero. Julia nevetett, majd megfogta a férfi kezét, és megcsókolta. – Iszonyúan örülök, barátom, hogy megmenekült. Barbie magához ölelte, és megcsókolta mindkét orcáját, mielőtt elengedte volna. Hosszan. Igazán. – Higgye el, barátném, én is. Julia megint nevetett, de nyakától a térdéig borzongásféle futott keresztül rajta. Régóta nem érzett ilyet, de azért ráismert. Lassan a testtel, öreglány, gondolta. Olyan fiatal, hogy akár a fiad lehetne... No igen... Ha tizenhárom évesen esik teherbe. – A többiek alszanak – mondta. – Még Horace is. A gyerekek közt van. Addig kergette a kedvükért a botokat, amíg a nyelve már-már a földet szántotta. Most bizonyára úgy érzi, hogy meghalt, és a mennyországba szállt. – Én is próbáltam aludni, de nem ment. Kétszer kis híján elszenderedett, de mindkétszer úgy érezte, ismét a ketrecben van, és az ifjabb Rennie-vel néz farkasszemet. Első ízben megbotlott, ahelyett, hogy jobbra táncikált volna, és visszatámolygott a priccshez, hogy biztos célponttá váljék. Másodjára Ifi egy képtelenül hosszú műanyag karral nyúlt át a rácson, majd nyakon ragadta, hogy fojtogatni kezdje. E nagyszerű jelenet után Barbie elhagyta a pajtát, ahol a férfiak háltak, és kisétált a fák közé. A levegőnek még mindig olyan volt a szaga, mint a szobának, melyben fél éve hunyt el egy láncdohányos, de még így is tisztább volt, mint a városban. – Milyen kevés odalenn a fény – jegyezte meg Julia. – Egy normális éjszakán még éjfélkor is kilencszer ennyi volna. És az utcai lámpák úgy festenének, mint egy kettős gyöngysor. – De nekünk itt van ez. – Barbie a fél karjával még átölelve tartotta a nőt, de szabad kezével az izzásövezetre mutatott. Az övezet a Búrénál hirtelen megszakadt, és ekként patkóformája volt; máskülönben, gondolta Julia, tökéletes kört alkotna. – Mit gondol, Cox miért nem beszélt róla? Hiszen látniuk kellett a műholdas felvételeiken... – Némi töprengés után hozzátette: – Nekem legalábbis nem említette. Magának talán igen... – Egy szóval sem, pedig beszélt volna róla. Más szóval ők sem látják. - 343 -
– Mit gondol, a Búra... hogy is mondjam... választja ki magából? – Efféle. Cox és persze a média, a külvilág azért nem látja, mert nincs rá szükségük. Nekünk viszont annál inkább. – Maga szerint Rustynak van igaza? Hangyák vagyunk csupán, amiket kegyetlen gyerekek egy nagyítóval kínoznak? Miféle értelmes faj hagyná, hogy a gyerekei ilyesmit műveljenek egy másik értelmes fajjal? – Mi értelmesnek tartjuk magunkat, de mit gondolnak ők? A hangyák, tudjuk, szociális érzékű rovarok. Házat, telepeket építenek; mesteri építészek. Ugyanolyan keményen dolgoznak, mint mi. A halottaikat eltemetik, mint mi. Még háborúznak is egymás között, feketék a vörösek ellen. Mindezt tudjuk, mégsem tartjuk a hangyákat értelmes lényeknek. Julia szorosabbra vonta maga körül Barbie karját, holott nem volt hideg. – Akár értelmesek, akár nem, gazság, amit művelnek. – Egyetértek. A legtöbb ember is így gondolná. Rusty már kölyökkorában tudta. De a gyerekeknek még nincs erkölcsi világképük. Az csak az évek során fejlődik ki. Mire felnövünk, legtöbben felhagytunk gyerekkori szokásainkkal; például nem gyújtunk meg nagyítóval hangyákat, nem tépjük ki a legyek szárnyát. Könnyen lehet, hogy az ő felnőtt egyedeik is így vannak ezzel. Mármint ha egyáltalán tudomást vesznek a mi fajtánkról. Maga mikor hajolt le utoljára, hogy szemügyre vegyen egy hangyabolyt? – De akkor is... Ha a Marson hangyákat vagy akár mikrobákat találnánk, biztosan nem irtanánk ki őket. Hiszen a világegyetemben az élet olyan becses ritkaság. A mi csillagrendszerünkben minden más bolygó sivatag... Barbie arra gondolt: ha a NASA a Marson életre bukkanna, minden gátlás nélkül elpusztítaná, hogy aztán a mikroszkóp lemezén tanulmányozhassák. Ezt azonban nem mondta ki hangosan. – Ha a tudomány terén fejlettebbek volnánk, vagy inkább spirituálisán érzékenyebbek, mert talán erre van szükség a Földön kívüli világ megismeréséhez – nos, akkor talán kiderülne, hogy élet mindenütt van. Annyi lakott világ, annyi értelmes életforma, mint ahány hangyaboly ebben a városban. Csak nem pihen a keze a mellem külső oldalán? Julia majdnem biztos volt benne. Régóta nem járt ott férfikéz, és nagyon jólesett az érintése. - 344 -
– Egyvalamiben biztos vagyok: más világok is léteznek, mint amiket hitvány kis teleszkópjainkkal – vagy akár űrtávcsővel is – innen a Földről megláthatunk. És a gumiarcúak nincsenek itt. Szó sincs arról, hogy lerohantak volna. Csak néznek minket. És az is lehet, hogy... hogy játszanak velünk. – Tudom, milyen az – mondta Julia. – Ha játszanak az emberrel. Barbie ránézett. Csóknyi távolságból. Julia nem tiltakozott a gondolat ellen. – Kire céloz? Rennie-re? – Maga hisz benne, hogy az ember életében vannak bizonyos sorsdöntő pillanatok? Vízválasztók, amelyek hatására mi is megváltozunk? – Igen, hiszek benne – felelte a férfi, és a vörös nyomra gondolt, amelyet az ő csizmája hagyott valamelyik Abdul ülepén. Egy közönséges, mindennapi kisember közönséges, mindennapi farpofáján. – Az én pillanatom a negyedik osztályban jött el. A Fő utcai iskolában. – Mesélje el. – Nem lesz hosszú. Bár életem leghosszabb délutánja volt, a történet rövid. Barbie várta, hogy belekezdjen. – Egyetlen gyerek voltam. Apámé volt a helyi újság – két riportert alkalmazott, meg egy hirdetésszervezőt, de lényegében mindent maga csinált, mert így szerette. Soha nem volt kétséges, hogy ha visszavonul, én veszem át a lapot. Így hitte ő, így hitte az anyám, így hitték a tanítóim és persze így hittem én is. Már az egyetemi tanulmányaimat is előre megtervezték. A Maine-i Egyetem A1 Shumway lányának túl pórias lenne – nem, A1 Shumway lánya Princetonba fog járni. Mire negyedikes lettem, az ágyam fölött a Princeton zászlója függött, és elvben már a poggyászom is be volt csomagolva. – Mindenki bálványozott – önmagamat is beleértve. Kivéve a többi negyedikest, az osztálytársaimat. Akkoriban nem értettem, miért van ez így; ma már azt nem értem, miért nem értettem meg rögtön. Természetesen az első sorban ültem, és ha Mrs. Connaught feltett egy kérdést, rögtön jelentkeztem, és mindig jól feleltem. A dolgozataimat, ha lehetett, idő előtt adtam be, és megpályáztam a nem kötelező kreditpontokat is. Ponthalmozó voltam, és kicsit nyalizó. Egyszer, amikor Mrs. Connaught néhány perces távollét után visszajött, a kis Jessie - 345 -
Vachonnak vérzett az orra. Mrs. Connaught azt mondta, ha nem mondjuk el, ki volt a bűnös, délután mindnyájan a tanteremben maradunk. Én felemeltem a kezem, és megmondtam, hogy Andy Manning volt: ő bokszolta orrba Jessie-t, amiért nem adta kölcsön a különleges radírját. Nem láttam ebben semmi rosszat, hiszen az igazat mondtam. Eddig világos az ábra? – Hogyne. A kis eminens. – Ez a kis epizód volt az utolsó csepp a pohárban. Nem sokkal ezután, ahogy a parkon át hazamentem, egy csapat lány lesben állt a Béke híd belsejében. Hatan voltak, a vezérük Lila Strout, aki most Lila Killian – Roger Killian lett a férje, úgy kell neki. Soha ne higgye el, hogy a gyerekkori sérelmek nem élnek tovább felnőttkorban. A zenepavilonhoz hurcoltak. Először védekezni próbáltam, de aztán ketten is – Lila meg Cindy Collins, Toby Manning mamája – belém öklöztek, és nem is a vállamba, ahogy gyerekek közt szokás: Cindy az arcomba, Lila a jobb mellembe. El se hiszi, mennyire fájt! Akkor kezdett nőni a mellem, és olyankor is fájt, ha senki nem nyúlt hozzá. Sírni kezdtem. Gyerekek közt általában ez jelzi, hogy ideje abbahagyni. De akkor nem így történt. Amikor jajgatni kezdtem, Lila azt mondta: „Kussolj, vagy még rosszabbul jársz!” És nem volt a közelben senki, hogy leállítsa őket. Hűvös volt a délután, szemerkélt az eső, és a parkban rajtunk kívül senki sem járt. Lila olyan erővel ütött pofon, hogy eleredt az orrom vére, és azt kiabálta: „Árulkodó Júdás, kell-e piros tojás?” És a többiek mind nevettek. Azt mondták, azért kapom a verést, mert beárultam Andyt, és én akkor el is hittem ezt, de ma már tudom, hogy mindenért meg kellett fizetnem, egészen addig, hogy a szoknyáim, a blúzaim, de még a hajszalagom színe is össze volt hangolva. Ők ruhákat viseltek, én garnitúrákat. Andy csak az utolsó csepp volt a pohárban. – Nagyon fájt? – Ütöttek-vertek, a hajamat is huzigálták. És le is köptek – mind a hatan. Akkorra már nem bírtam talpon maradni, és a zenekar dobogójára estem. Még jobban bőgtem, mint addig, és eltakartam az arcom, de azért éreztem. Tudta-e, hogy a nyál meleg? – Tudtam. – És olyasmiket kiabáltak, hogy Connaught mama kedvence, meg hogy oly illatos, majd elszáll, odahaza földön hál meg hogy budiba ha - 346 -
jár, rózsaszirmot kakál. És amikor már azt hittem, békén hagynak, Corrie Macintosh azt mondta: „Húzzuk le a náciját!" Mert aznap hosszú nadrág volt rajtam, amit a mamám katalógusból rendelt. Csodaszép volt, imádtam; úgy gondoltam, a Princeton udvarán is megjelenhetnék benne. – Ezúttal még vadabbul kapálóztam, de persze ők győztek. Négyen lefogtak, amíg Lila és Corrie lehúzta rólam a nadrágot. Ekkor Cindy Collins röhögve mutogatott rám, és azt kiabálta: „Nézzétek, a lüke Micimackó van a bugyiján!” Ez igaz volt, sőt még Kanga és Zsebibaba is ott volt. Mind röhögtek, és én, Barbie, egyre kisebbnek és kisebbnek éreztem magam. A zenepavilon padlójából nagy, kopár sivatag lett, és én mint egy kis rovar fetrengtem a közepén. – Vagyis mint hangya a nagyító alatt. – Nem, nem úgy, Barbie, mert nem volt meleg, hanem szörnyen hideg. Majd megfagytam. A lábam csupa libabőr lett. Corrie azt javasolta, húzzák le a bugyimat is, de idáig már nem akartak elmenni. Kárpótlásul Lila fogta a szép nadrágomat, és feldobta a zenepavilon tetejére. Utána elvonultak. Lila maradt ott utolsónak. És azt mondta: „Ha most is árulkodsz, fogom a bátyám kését, és levágom azt a ronda orrodat.” – És mi történt ezután? – kérdezte Barbie. És semmi kétség: a keze valóban Julia mellének oldalsó emelkedőjén pihent. – Először az a halálra rémült kislány csak gubbasztott ott a zenepavilonban, és nem tudta, hogyan úszhatná meg, hogy hazamenet ne lássa meg a fél város abban az idétlen kisbabás bugyiban. Végül elhatároztam, hogy várok, amíg besötétedik. A szüleim aggódnak majd, talán a rendőrséget is értesítik, de nem bántam. Sötétedés után majd a mellékutcákon hazasettenkedem. Ha valaki jön, elbújok egy fa mögé. – Egy időre biztos elszundítottam, mert egyszer csak Kayla Bevins állt fölöttem. Ő is a többiekkel tartott, ütött, húzta a hajam, az arcomba köpött, legföljebb kevesebbet gúnyolt. De azok között volt, akik lefogtak, amíg Lila és Corrie lehúzták rólam a nadrágot, és amikor észrevették, hogy a nadrág egyik szára lelóg a tetőről, Kayla mászott fel a korlátra, és tovább lökte, nehogy elérhessem. Rimánkodtam, hogy most már ne bántson; büszkeség, méltóság már rég nem számított. Először azt kértem, legalább a bugyit hagyja rajtam, aztán azt, hogy segítsen. Ő csak állt ott; hallgatta, amit mondok, de rám se rántott, mintha számára nem is léteznék. És ez így is volt; tudtam - 347 -
már akkor is. Az évek során kiment a fejemből, de a Búrával való találkozás eszembe juttatta. Végül kimerültem, és csak feküdtem ott, és szipogtam. Ő még elnézett egy ideig, majd lehúzta a pulóverjét, valami ócska, lötyögős, barna holmit, ami majdnem a térdéig ért. Nagydarab lány volt, nagy darab pulóverrel. Rám dobta, és azt mondta: „Menj haza ebben, olyan lesz, mintha ruha volna." Összesen ennyit mondott. Még nyolc évig – egészen az érettségiig – jártam vele egy osztályba, de soha többé nem beszéltünk egymással. De álmomban néha máig hallom az egyetlen mondatát: Menj haza ebben, olyan lesz, mintha ruha volna. És ilyenkor látom az arcát is. Nem volt rajta sem gyűlölet, sem harag, de részvét sem. Nem részvétből segített rajtam, nem is azért, hogy elhallgassak. Fogalmam sincs, miért tette. Még azt sem tudom, egyáltalán miért jött vissza. Magának van valami elképzelése? – Nincs – mondta a férfi, és szájon csókolta. Rövid csók volt, de meleg és nedves és fantasztikusan jó. – Ezt miért csinálta? – Mert úgy látszott, kívánja, én pedig nagyon kívántam. Nos, mi történt ezután, Julia? – Mi történhetett volna? Belebújtam a pulóverbe, és hazamentem. És a szüleim már nagyon izgultak. Julia büszkén szegte fel a fejét. – Soha nem árultam el nekik, mi történt, és soha nem is jöttek a nyomára. Egy héten át, iskolába menet még láttam a nadrágomat a zenepavilon kupolaszerű tetején, és minden alkalommal belém nyilallt a szégyen meg a fájdalom – mintha a szívemben kést forgattak volna. Aztán egy szép napon eltűnt a nadrág. Ez ugyan nem feledtette a fájdalmat, de már nem volt olyan éles. Mindinkább tompult. – Soha nem súgtam be azt a hat lányt, pedig a papám tajtékzott, és júniusig úgyszólván fogságban tartott: csak az iskolába mehettem el, sehová máshová. Még a portlandi Szépművészeti Múzeumba sem tarthattam az osztállyal, pedig egész évben erre készültem. Apám azt mondta: részt vehetek a kiránduláson, és a kiváltságaimat is visszakapom, ha megnevezem azokat, akik, úgymond, „tettleg bántalmaztak". Nem álltam kötélnek, és nem pusztán azért, mert a gyerekek Apostoli Hitvallása a „légy észnél és tartsd a szád". - 348 -
– Azért hallgatott, mert a lelke mélyén úgy érezte: megérdemelte, amit kapott. – A „megérdemelni" nem egészen pontos. Úgy éreztem: magam vásároltam, és magam fizettem érte. A kettő nem ugyanaz. Ezután az életem megváltozott. Továbbra is jó jegyeket kaptam, de már nem volt folyton a levegőben a kezem. A kreditpontok továbbra is érdekeltek, de már nem hajszoltam őket. A középiskolában tanévzáráskor én tarthattam volna, mint első eminens, a búcsúbeszédet, de már az első félévben visszahúzódtam, csak hogy Carlene Plummer legyen az osztályelső, ne én. Nem volt kedvem hozzá. Sem a beszédhez, sem a közérdeklődéshez, amely a szónokot övezi. Szereztem néhány barátot és barátnőt: a legjobb fejeket az iskola mögötti dohányzózónában. A legnagyobb változás azonban az volt, hogy Princeton helyett – ahová mellesleg fölvettek – a Maine-i Egyetemen tanultam tovább. Apám tombolt és őrjöngött, hogy az ő lánya nem járhat egy központilag szubvencionált marhaneveldébe, de én álltam a sarat. Julia elmosolyodott. – Keményen. De a szeretettel titokban a kompromisszum is együtt jár, és én nagyon szerettem a szüleimet, különösen az apámat. Úgy terveztem, hogy a Maine-i Egyetem oronói részlegébe fogok járni, de az érettségit követő nyáron, az utolsó percben, rendkívüli körülményekre hivatkozva, Batesbe is benyújtottam a jelentkezésem, és fölvettek. Apám a saját bankszámlámról emeltette le a késedelmi díjat, de én ezt egyáltalán nem bántam, mert tizenhat hónapon át tartó határvillongások után nagyjából végre helyreállt a béke a Zsarnoki Szülők és a Lázadó Tizenévesek végvárai között. Fő tantárgynak az újságírást választottam, és ezzel végképp bezárult a szakadék, amely tulajdonképpen már a zenepavilonban töltött délután óta tátongott köztünk. Nem e délután következtében élek a Millben – a Demokrata jövője és vele az enyém már rég elhatároztatott –, de nagyrészt annak a délutánnak köszönhető, hogy az lettem, aki vagyok. Újra felnézett a férfira; a szeme könnyes volt, de dac bujkált benne. – Hangya azonban nem vagyok. Nem és százszor is nem. Barbie újra megcsókolta, Julia pedig szorosan átölelte, és viszonozta a csókját. És amikor Barbie kirántotta a blúzát a nadrágból, majd kezét a rekeszizmán végigsétáltatva a mellére borította, Julia nyelve is életre kelt. Amikor szétváltak, a nő szaporán szedte a levegőt. - 349 -
– Akarod? – kérdezte a férfi. – Akarom. És te? Barbie a farmerjára tette Julia kezét, hogy a nő meggyőződhessen róla, mennyire akarja. Még egy perc, és Barbie, könyökére támaszkodva, már Júliára borult, Julia pedig megfogta, és a combjai közé irányította a megfelelő testrészt. – Legyen elnéző velem, Barbara ezredes. Már nemigen emlékszem, hogy kell ezt csinálni. – Olyan, mint a biciklizés – mondta Barbie. És mint kiderült: eltalálta.
15. Utána Julia Barbie karján nyugtatta a fejét, nézte a rózsaszín csillagokat, és megkérdezte, mi jár a másik fejében. Barbie felsóhajtott. – Az álmok. A látomások. A mittudomén-kicsodák. Nálad van a mobilod? – Mindig. És még le sem merült, bár hogy meddig bírja, nem tudom. Kit szeretnél felhívni? Gondolom, Coxot. – Jól gondolod. Elmentetted a számát? – El. Julia a levetett nadrágjáért nyúlt, és kihúzta a derékra kapcsolt telefont. Miután benyomta a számot, átnyújtotta a készüléket Barbie-nak, aki rögtön beleszólt. Úgy látszik, Cox már az első csengetésre jelentkezett. – Üdvözlöm, ezredes, itt Barbie. Kiszabadultam. És vállalom a kockázatot, hogy eláruljam: a Fekete-fokon vagyunk, McCoyék régi gyümölcsösében. Megvan ez a maga...? Naná, hogy megvan. És ugye a városról is vannak műholdas felvételei? Elhallgatott, majd megkérdezte: látszik-e a képeken egy patkó alakú fényív, amely körülveszi a Feketefokot, és a 90-es BÚ határánál ér vé- 350 -
get? Cox nemmel válaszolt, majd Barbie válaszából kitetszőn további részleteket kért. – Ne most – mondta Barbie. – Most magának kell segítenie, Jim, és minél hamarabb, annál jobb. Két Chinook helikopterre is szükség lesz. Elmagyarázta, mit forgat a fejében. Cox végighallgatta, majd válaszolt. – Most nem tudok belemenni a részletekbe – közölte Barbie –, és ha megtenném, nem sok haszon lenne belőle. Csak higgye el nekem, hogy itt valami egészen különleges disznóságról van szó, és meggyőződésem, hogy a legrosszabb még csak ezután jön. Ha szerencsénk van, majd csak halloweenkor. De nem hiszem, hogy ilyen szerencsések leszünk.
16. Mialatt Barbie James Cox ezredessel beszélt, Andy Sanders a WCIK mögötti raktár falának támasztotta a hátát, és felnézett a rendhagyó csillagokra. Mámoros volt, mint aki egy egész üveg pezsgőt megivott, boldog, mint menyasszony az esküvőn, elszánt, mint Robin Hood, és még sorolhatnánk a hasonlatokat. Ám a jókedv alatt valami mélységes mély – furcsamód csendes, már-már vigasztaló – szomorúság rejtőzött, mint erős sodrású föld alatti folyó. Egész addigi, prózai, gyakorlatias, munkás életében még soha nem voltak előérzetei – de most megsejtette, hogy ez lesz utolsó éjszakája ezen a Földön. Ha majd a keserű emberek színre lépnek, ő és Bushey, a Séf lelépnek onnan. Egyszerű volt, és nem is annyira szörnyű... – Úgyis túl jól ment a dolgom – mondta. – Azóta, hogy nem vettem be azokat a tablettákat, egyfolytában jutalomutazáson voltam... – Mi a baj, Sanders? – A Séf az adó mögül induló ösvényen közeledett, most is mezítláb, és zseblámpával világított maga elé. Még mindig a békamintás pizsamanadrág lötyögött csontos csípőjén, de öltözékét új elem egészítette ki: nyersbőr hurkon nagy fehér kereszt lógott a nyakában, és vállán átvetve viselte az ISTEN HARCOSA feliratú géppisztolyt; a nyelén, újabb nyersbőrdarabbal odaerősítve, két gránát himbálózott. Bal kezében a garázs távirányítóját tartotta. - 351 -
– Semmi, Séf – felelte Andy –, csak magamban beszéltem. Úgy látszik, mostanában én vagyok az egyetlen, aki odafigyelek. – Üres fecsegés, Sanders. Merő, színtiszta blabla. Isten figyel rád. Úgy hallgat bele a lelkekbe, mint az FBI a telefonokba. Amellett én is figyelek rád. E szépséges és megnyugtató szavak hallatán Andy szívében felhullámzott a hála. Odakínálta a Séfnek a pipát. – Szívd meg a pipát, jobb lesz a világ! A Séf rekedten felnevetett, hosszan megszívta az amfetaminpipát, benn tartotta, majd kiköhögte a füstöt. – Íme, halljátok! Az Úr mindenható. A keblén volna jó! Érted ezt, Sanders? – Hát hogyne! – bólogatott Andy. A rigmust Dodee-tól is gyakran hallotta, és a lányára gondolva ismét úgy érezte, megszakad a szíve. Szórakozottan törölte meg a szemét. – A keresztet honnan vetted? A Séf a rádióadóra bökött a zseblámpával. – Cogginsnak is volt irodája odabenn. Az íróasztalában találtam. A legfelső fiók zárva volt, de kifeszítettem. És tudod-e, még mi volt benne, Sanders? A legundorítóbb szexképek, amiket valaha láttam! – Gyerekekkel? – kérdezte Andy, mivel ezen sem csodálkozott volna. Ha papba bújik az ördög, az a pap nagyon mélyre süllyed. Olyan mélyre, hogy cilinderrel a fején átsétálhat a csörgőkígyó hasa alatt. – Annál is rosszabb, Sanders. Távol-keletiekkel. A Séf felemelte Andy combjáról a keresztbe fektetett AK-47-est, és a zseblámpát a fegyver agyára irányította, ahová Andy a rádió egyik szövegkiemelőjével gondosan felrótta a CLAUDETTE nevet. – A feleségem – jegyezte meg Andy. – Ő volt a Búra első áldozata. A Séf megmarkolta a vállát. – Jó ember vagy, Sanders, hogy így megemlékezel róla. Örülök, hogy Isten összehozott minket. – Én is – rebegte Andy, és visszavette a pipát. – Én is, Séf. – Ugye tudod, mi lesz holnap? Andy megragadta a CLAUDETTE-ről elnevezett fegyvert. Ez megtette válasznak. – Minden bizonnyal páncélban jönnek, úgyhogy ha meg kell vívnunk, a fejekre célozz. És ne érd be egyetlen lövéssel: eressz beléjük - 352 -
egész sorozatot. És ha úgy látod, győz a túlerő... ugye tudod, mi a következő lépés? – Tudom. – Mindhalálig, Sanders? – A Séf az arca elé emelte az ajtónyitót, és rávilágított a zseblámpával. – Mindhalálig – felelte Andy, és a CLAUDETTE csövét odaérintette a távirányítóhoz.
17. Ollie Dinsmore rossz álomból riadt fel, és tudta, hogy valami nincs rendjén. Az ágyból az ablakon át beszűrődő pisla és valamiért piszkosnak látszó világosságba nézett, és be szerette volna beszélni magának, hogy csak valami lidérces álom volt, amelyre már nem is emlékszik pontosan. Csak a tűz meg a kiabálás maradt meg benne. Nem kiabálás volt. Hanem sikoltozás. Az ágya melletti asztalkán buzgón ketyegett az olcsó ébresztőóra. A kezébe vette. Háromnegyed hat, és még nem hallatszik, ahogy apja a konyhában motoszkál. És ami még árulkodóbb: kávészag sincs. Apja nap mint nap legkésőbb negyed hatkor talpon volt (a Szentírása „a tehenek nem várnak" mondás volt), és fél hatkor már forrt a kávé. Nem úgy, mint ma. Ollie felkelt, és belebújt az előző napi farmerba. – Apa...! Válasz nem volt. Csak az óra ketyegett, és messziről bőgött egy zsémbes riska. A fiút elfogta a rettegés. Győzködte magát, hogy nincs rá oka, hogy a családja – amely ilyenkor egy hete még teljes és boldog volt – eddig átvészelt minden tragédiát, amit Isten rámért. Ezt sulykolta magába, de maga sem hitte el. – Apuka! Hátul most is működött még a generátor, és amikor bement a konyhába, a tűzhelyen és a mikron is látta a zöld digitális értékeket, de a kávéfőző üres volt. És üres volt a nappali is. Amikor Ollie előző este hazaért, az apja tévét nézett, és a készülék még most is be volt kapcsolva, - 353 -
csak épp a hangot vették le. Valamiféle sandának látszó pofa taglalta az új és még tökéletesebb Sam-Pom-Pom előnyeit. „Havonta negyven dolcsit dobsz ki papírtörülközőkre, mintha nem tudnál mit kezdeni a pénzeddel" – szavalta a sanda küllemű alak onnan a másik világból, ahol még számít az ilyesmi. Már kinn van, és eteti a jószágot, ennyi az egész. Csakhogy akkor kikapcsolta volna a tévét, hogy áramot spóroljon. Volt még egy nagy palack propánjuk, de egyszer az is elfogy. – Apa! Most sem jött válasz. Ollie az ablakból kinézett az istállóra. Ott sem volt senki. Növekvő nyugtalansággal ment végig a folyosón, amely a szülei hálószobájához vezetett. Kopogni akart, de az ajtó nyitva volt. A nagy dupla ágy rendetlen volt (édesapja csak azzal törődött, hogy az istállóban kifogástalan rend legyen), de üres. Meglátott azonban valamit, ami megrémítette. Alden és Shelley esküvői képe, amely, amióta az eszét tudta, ott lógott a falon, eltűnt. Csak egy világosabb négyszög jelezte hűlt helyét a tapétán. Nincs miért ijedezni... De igenis volt miért. A folyosón még egy utolsó ajtó volt, amely előző évben mindig nyitva állt, most azonban csukva volt, és valami sárga cédulát szögeztek ki rá. Ollie azonnal felismerte az apja kézírását. Nem volt nehéz: számtalan cédulán díszelgett az apa macskakaparása, amikor Rory meg ő hazajöttek az iskolából, és a levélkék mindig ugyanúgy végződtek. Söpörjétek fel az istállót, aztán mehettek játszani. Gyomláljátok ki a babot meg a paradicsomot, aztán mehettek játszani. Hozzátok be a mosott ruhát, de nehogy a sárba érjen. Aztán mehettek játszani. Nincs többé játék, gondolta Ollie elkeseredve. Ekkor azonban támadt egy reményteli gondolata: talán csak álmodik. Olyan lehetetlen volna? Azután, hogy az öccsére visszapattant a lövedék, és az édesanyja öngyilkos lett, miért ne álmodhatná, hogy üres házban ébred? A tehén újra elbődült; ez a hang is az álomhoz tartozhat. Ez az utolsó ajtó Tom nagyapus szobájába nyílt. Az öreget szívelégtelenség ítélte lassú nyomorúságra, és amikor már nem tudta ellátni magát, hozzájuk költözött. Egy ideig még elbicegett a konyháig, hogy együtt étkezzen a családdal, de végül ágyhoz volt kötve. Először valami - 354 -
műanyag izét dugtak fel az orrába – kajütnek vagy minek hívták – aztán majdnem állandóan egy plasztikmaszk volt az arcán. Rory egyszer megjegyezte, hogy úgy néz ki, mint a világ legöregebb űrhajósa, mire a mama pofon vágta. A végén egymást váltva cserélték az oxigénpalackját, és egy éjjel a mama holtan találta a földön, mintha fel akart volna kelni, de belehalt. Sikoltozva hívta Aldent, aki az öregember melléhez tapasztotta fülét, majd kikapcsolta az oxigént. Shelley Dinsmore sírva fakadt. Azóta a szoba ajtaja többnyire zárva volt. Az ajtóra szögezett cédulán ez állt: Sajnálom, Ollie. Menj be a városba. Morganék, Dentonék vagy Libby tiszt, asszony biztosan befogadnak. Ollie hosszan elnézte az üzenetet, majd elforgatta a kilincsgombot; úgy érezte, a kéz nem is az övé. Reménykedett, hogy odabenn nem várja felfordulás. Felfordulás valóban nem volt. Édesapja nagyapus ágyán feküdt, kezét a mellén összekulcsolva. A haja úgy volt fésülve, mint amikor a városba készült. Kezében tartotta az esküvői fényképet. A sarokban még ott állt nagyapus egy régi, zöld oxigéntartálya. Alden a szelep fölé akasztotta AZ IDEI VILÁGBAJNOKOK feliratú Red Sox sapkáját. Ollie megrázta apja vállát. Alkoholszag csapta meg, és néhány pillanatra újra feléledt benne a makacs remény. Hátha csak részeg... – Apa! Apuska! Ébredj fel! De az arcán nem érezte az apa lélegzetét, és arra is felfigyelt, hogy a szeme nincs teljesen csukva; a két szemhéj között kis fehér félholdak látszottak. És most már másfajta szagot is érzékelt – azt, amit a mamája eau de pisi-nek hívott. Az apja megfésülködött, de haldoklása közben, akár néhai felesége, ő is bevizelt. Ollie eltűnődött: vajon ha ezt tudja, letett volna szándékáról? Lassan elhátrált az ágytól. Tudta már, hogy nem rémálommal, hanem rémes valósággal van dolga, és ebből az álomból nem lehet felébredni. A gyomra összeszorult, és valami undorító folyadék kúszott fel a torkán. A fürdőszobába rohant, ahol egy üveges szemű idegent látott. Mármár felordított, mielőtt a tükörképben magára ismert. A vécé fölé hajolt, és hányt. Amikor túl volt rajta, lehúzta a vécét (a generátornak és a jó mély kútjuknak köszönhetően még megtehette), majd rátette a csészére a fedelet, és leült rá. Egész testét rázta a hideg. Mellette, a mosdó fölött még ott volt Tom nagyapus két tablettás üveg- 355 -
cséje meg egy üveg Jack Daniels, de mindhárom üres volt. Felemelte az egyik, PERCOCET feliratú üvegcsét. A másikat békén hagyta. – Egyedül maradtam – mondta. Morganék, Dentonék vagy Libby tiszt, asszony biztosan befogadnak. Ő azonban nem akarta, hogy befogadják. Volt, hogy gyűlölte ezt a farmot, de ugyanakkor egyre jobban a szívéhez nőtt. A farm – a tehenek, a farakások – rabul ejtették. Mindent a magáénak érzett, és a farm is ragaszkodott őhozzá. Ezzel éppúgy tisztában volt, mint azzal, hogy Roryra fényes karrier várt volna, először az egyetemen, aztán valamilyen messzi városban, ahol színházba és kiállításokra járhat. Az öccse volt olyan okos, hogy sokra vigye a nagyvilágban, míg neki, Ollie-nak éppen annyi esze volt, hogy elnavigáljon a bankkölcsönök és hitelkártyák között. Elhatározta, hogy megeteti a teheneket. Nedves takarmánykeveréket ad nekik, dupla adagot. Egy-két erőszakos is akadhat köztük, amelyiket muszáj megfejni. Ha így lesz, iszik valamennyit a frissen lefejt tejből, mint valaha gyerekkorában. Ezután majd kimegy a rétre, ameddig csak lehet, és újra kövekkel dobálja a Búrát, amíg nem kezdenek szállingózni a rokonaikat keresők. Ollie azonban senkire sem volt kíváncsi, legföljebb Ames közlegényre Dél-Karolinából. Tudta, hogy Lois néni és Scooter bácsi is eljöhetnek – a közelben, New Gloucesterben laktak –, de mit mondana nekik? Helló, bácsikám, köszönöm, hogy eljöttetek, de a családból már csak én élek? Nem, ezt nem. Inkább felmegy a mama sírjához, és új gödröt ás a közelben. Ez elfoglalná, és mire lefekszik, talán még el is tud majd aludni. Tom nagyapus oxigénmaszkja a fürdőszobaajtón lévő kampón lógott. Az anyja gondosan kimosta, és, ki tudja, miért, odaakasztotta. A maszk láttán olyan robajjal zuhant rá a valóság, mint zongora a márványpadlóra. Eltakarta az arcát, és sírva ringatta magát a vécéülésen.
18. Linda Everett becsomagolt két jókora szatyorra való konzervet. Először ki akarta rakni a konyhaajtó elé, de aztán úgy döntött, a spájzban - 356 -
hagyja, amíg ő, Thurse meg a gyerekek útra készen nem állnak. Áldotta is az eszét, amikor látta, hogy a kocsifelhajtón a Thibodeau fiú közeledik. Betegesen félt a fiatalembertől, hát még mennyire félt volna, ha az meglátja a levesporral, babbal, tonhallal megtömött szatyrokat! Készül valahová, Mrs. Everett? Na beszéljünk erről egy kicsit. A baj az volt, hogy a Randolph toborozta új zsaruk közül Thibodeau volt az egyetlen, akinek vágott az esze. Miért ne küldhette volna Rennie Searlest? Mert Melvin Searles fafejű. Pofonegyszerű, kedves Watson. Kinézett a hátsó udvarra. Thurston éppen Jannie-t és Alice-t hintáztatta. Audrey a közelükben feküdt, pofáját mancsán nyugtatva. Judy és Aidan a homokozóban volt. Judy átölelte Aidant, és úgy látszott, mintha vigasztalná. Linda büszke volt a kisebbik lányára. Egyszersmind reménykedett, hogy le tudja szerelni Carter Thibodeau-t, és a fiú olyan hamar távozik, hogy azok öten ott az udvaron nem is fognak tudni látogatásáról. Amióta az egyetemi előkészítőn eljátszotta A vágy villamosa Stelláját, Linda nem lépett többé színpadra, de ma reggel színészkednie kell. Egyetlen elismerő kritikára vágyott: arra, hogy ő is és az az öt ember is szabadok maradjanak. A nappalin átsietve tűrhetően nyugtalan arcot vágott, úgy nyitott ajtót. Carter a WELCOME-os lábtörlőn állt, öklét kopogásra emelve. Lindának fel kellett néznie rá: ő 168 centi magas volt, de Carter legalább tizenöt centivel magasabb. – Nicsak, nicsak – mosolygott le rá. – Még fél nyolc sincs, és maga már friss, mint a mókus fenn a fán. Carternak nem sok kedve volt mosolyogni; első útjai nem voltak valami termékenyek. A lelkésznő eltűnt, az újságos kurva eltűnt, kezes riporterei sem voltak sehol, és Rose Twitchellt sem találta. Az étterem nyitva volt, és a Wheeler fiú tartotta a frontot, de azt mondta, sejtelme sincs Rose hollétéről. Carter hitt neki; Anse Wheeler úgy festett, mint a kutya, amely elfelejtette, hová ásta el a legízletesebb csontját. A konyhából érződő borzalmas szag pedig arra utalt, hogy a főzésről sincs fogalma. Carter megkerülte a házat: a Bazsarózsa teherautóját kereste, de azt is hiába, noha ez már egyáltalán nem lepte meg. Az étterem után az áruházat ellenőrizte. Dörömbölt előbb a bejárati, majd a hátsó ajtón. Valamelyik hanyag eladó egy halom, tekercsekbe kiszerelt tetőfedő anyagot hagyott az udvaron, akármelyik enyves kezű - 357 -
csavargó prédájául. Ámbár, ha az ember jól meggondolja: kinek van szüksége tetőfedő anyagra egy városban, ahol már nem esik az eső? Carter azt hitte, Everették háza is lakatlannak bizonyul, és csak azért ment oda, hogy elmondhassa: teljesítette a főnök valamennyi utasítását. Ám amikor elindult a kocsifelhajtón, a hátsó udvar felől gyerekhangokat hallott. Az asszony furgonja is ott állt. Csak az övé lehetett: a műszerfalra amolyan kis kék rendőrlámpát ragasztottak. A főnök mérsékelt erejű vallatást írt elő, de mivel Linda Everett volt az egyetlen fellelhető tanú, Carter úgy vélte, a mérsékelten belül a legkeményebbet alkalmazhatja. Akár tetszik Linda Everettnek, akár nem – és miért is tetszene? –, neki most nemcsak önmagáért kell felelnie, hanem a többiekért is, akik felszívódtak. Ám mielőtt kinyithatta volna a száját, Lindából már áradt a szó, sőt még kézen is fogta, valósággal berángatta a házba. – Megtalálták? Carter, nagyon kérem... jól van Rusty? Mert ha nem – és itt elengedte a fiú kezét –, akkor beszéljen halkan, mert a gyerekek kinn vannak az udvaron, és nem szeretném, ha még jobban izgulnának. Carter belépett a konyhába, és kinézett a mosogató fölötti ablakon. – Mit keres itt az a hippi orvos? – Idehozta a gyerekeket, akiknek ő viseli gondját. Caro tegnap este elvitte őket a gyűlésre, és... de hiszen tudja, mi történt vele. Carter a legkevésbé sem számított ilyen bőbeszédű fogadtatásra. Lehet, hogy a nő nem tud semmit. Az, hogy tegnap ő is ott volt a gyűlésen, és ma reggel még idehaza van, ezt a feltevést támasztotta alá. De az is lehet, hogy így akarja lerohanni őt. Hogy is mondják csak? Megelőző hadműveletet hajt végre. Ez nem kizárt, elvégre – csak rá kell nézni – jó eszű teremtés. Korához képest még jól is néz ki. – Megtalálták? Barbara – és itt valami megvető árnyalatot sikerült a hangjába csempésznie – nem bántotta, és nem hagyta ott sérülten? Nekem megmondhatja az igazat! Carter fesztelenül mosolygott az ablakon behatoló tompa világosságban. – Maga kezdi. – Mit? – Azt mondtam, maga kezdi. Mármint az igazmondást.
- 358 -
– Én csak annyit tudok, hogy eltűnt. – Linda aggodalmasan ejtette le a vállát. – És látom magán, hogy maga se tudja, hol van. Mi van, ha Barbara megöli? És ha már meg is ölte... Carter megragadta, megpörgette, mintha táncolna vele egy falusi mulatságon, és hátracsavarta a karját, úgy, hogy az asszony válla is belereccsent. Mindezt olyan kísérteties, laza gyorsasággal, hogy Linda csak utólag döbbent rá, mi történik vele. Tudja! Mindent tud, és bántalmazni fog, amíg meg nem mondom... A fiú forró lélegzete megcsapta a fülét. Mialatt beszélt, érezte arcán a borostáit, és ettől dideregni kezdett. – Ne hamukázzon egy született hamukázónak, mama – mondta Carter szinte suttogva. – Maga és Wettington mindig puszipajtások voltak. Váll a vállhoz, didi didihez. Azt akarja mondani, hogy nem tudott Wettington fogolyszöktetési tervéről? Ezt meri állítani? Magasabbra rántotta Linda karját, és az asszonynak az ajkába kellett harapnia, nehogy sikítson. Odakinn Jannie éppen most kiáltotta oda Thurse-nek, hogy lendítse még magasabbra. Ha a házból sikoltozást hallanának... – Ha beavatott volna, szóltam volna Randolphnak – mondta zihálva. – Azt hiszi, hagytam volna, hogy Rusty megsebesüljön? Hiszen nem csinált semmit... – De még mennyire, hogy csinált. Fenyegetőzött, hogy ha a főnök nem mond le, megvonja tőle a gyógyszert. Mi a franc ez, ha nem zsarolás? A saját fülemmel hallottam. – Ismét rántott egyet Linda karján. Linda felnyögött. – Van erről valami mondandója, mama? – Lehet, hogy így tett. Nem találkoztam vele, hát honnan tudjam? De akkor is ő az egyetlen orvos a városban. Rennie soha nem végeztette volna ki. Barbarát talán igen, de Rustyt soha. Ezt magának is tudnia kell. És most engedjen el. Volt néhány másodperc, amikor Carter már majdnem elengedte. Hiszen amit mondott, logikus volt. De aztán jobb ötlete támadt. A mosogatóhoz taszigálta, és így szólt: – Hajoljon fölé, mama. – Azt már nem! Carter újra megrántotta a karját. Úgy érezte, mintha a vállízülete kiszakadna a vápájából. – Hajoljon fölé. Mintha azt a szép szőke haját akarná megmosni. - 359 -
Ekkor Thurston hangja hallatszott az udvarról. – Linda! Semmi probléma? Úristen, nehogy az élelmiszerekről érdeklődjön! Segíts, édes Istenem! Linda tudatába újabb kérdés nyilallott: hol van a kislányok poggyásza? Mind a ketten becsomagoltak egy-egy kis útitáskába. Mi van, ha a nappaliba tették? – Mondja neki, hogy minden rendben. Fölösleges, hogy a hippit is bevonjuk. Vagy netán a gyerekeket. Ugye ezt maga sem akarja? Isten ments, dehogy. De hol vannak az útitáskák? – Semmi! – kiáltotta. – Hol tart? – hangzott az újabb kérdés. Ó, Thurse, hallgasson már! – Még öt percre van szükségem. Úgy látszott, Thurston még mondana valamit, de aztán tovább lökte a hintát. – Profi munka volt. – Carter az asszony hátához préselődött. Merevedése volt; Linda a farmerján át is érezte. Akkora volt, mint egy franciakulcs. De aztán a fiú eltávolodott. – Mire értette a fazon, hogy hol tart? Ha nem lett volna a mosatlan edény a mosogatóban, azt felelte volna: a reggelikészítéssel. Néhány pillanatig teljesen üres volt az agya. Szinte azt kívánta, bárcsak Carter újra hozzádörzsölné a fütykösét, mert olyankor, amikor a férfiak a farkukkal vannak elfoglalva, a fejüket monoszkópra állítják. Carter azonban újból felrántotta a karját. – Beszéljen szépen, mama. Tegye boldoggá a papát. – A süteménnyel! – hörögte az asszony. – Megígértem, hogy készítek valamit. A gyerekek annyira kértek! – Süti áram nélkül! – Carter értetlennek mutatta magát. – A hét legjobb vicce! – Ezt nem kell sütni! Nézze meg a spájzban, maga gazember! Ha Carter körülnézne, találna a polcon sütést nem igénylő tésztaporokat. De akkor persze a becsomagolt készletet is felfedezné. Bizonyára feltűnne neki, hány polc ásít üresen vagy félig üresen, és kutakodni kezdene. – Szóval nem tudja, hol van. – Ismét a farán érezte a merevedést, de a válla olyan fájdalmasan lüktetett, hogy alig vett róla tudomást. – Ezt határozottan állítja? - 360 -
– Igen. Azt hittem, maga tudja, és azért jött, hogy velem is tudassa. – Én meg azt hiszem, úgy hazudik azzal a helyes kis szájával, mintha könyvből olvasná. – Még magasabbra rántotta Linda karját, és a fájdalom immár őrületes, az inger, hogy feljajduljon, elviselhetetlen lett. De valahogy mégis elviselte. – Szerintem maga nagyon is sokat tud, mamus, és ha nem mondja el nekem, kitépem a karját az üregéből. Az utolsó esélye. Hol van a férje? Linda beletörődött, hogy a karja vagy a válla eltörik. Ha ugyan nem mind a kettő. A kérdés az volt, hogy kibírja-e sikoltozás nélkül vagy sem. Ha sikít, a két J és Thurston rögtön berontana. Leszegett fejjel, a mosogatóba lógó hajjal mondta: – A seggem lyukában. Miért nem csókolja meg, nyomorult disznó? Hátha kiugrik, és jó reggelt kíván. Carter, ahelyett, hogy eltörte volna a karját, nevetett. Ez tényleg jó szöveg volt! És el is hitte, amit Linda mond. Soha nem merne így kekeckedni vele, ha nem az igazat mondaná. Csak azt sajnálta, hogy a nőn farmer van. Megkefélni talán nadrág nélkül sem tudta volna, de sokkal közelebb jutott volna az aktushoz, ha szoknyát visel. Mindazonáltal egy kis száraz dugás sem a legrosszabb nyitány a Látogatók Napjához, még ha farmernadrágot kell is döfölnie egy csinos kis bugyi helyett. – Maradjon csendben, és tartsa a száját – mondta. – Ha erre képes, még ép bőrrel megúszhatja. Linda hallotta, ahogy a fiú övcsatja megcsörren, és a cipzárja nyiszog. Aztán újra hozzádörzsölte azt, amit eddig, csak most sokkal kevesebb volt köztük a ruha. Egy gyenge belső hang azt súgta: még szerencse, hogy viszonylag új farmert vett fel; reménykedhetett, hogy kínzója sebesre dörzsöli magát. Csak a két J ne lásson meg így... A lökések egyre erősödtek. Carter szabad kezével a mellébe markolt. – Ez az, mama – mormolta. – Ez az, így, így, igen, így... – Linda érezte, ahogy megfeszül, de nedvességet nem érzékelt; ehhez a farmer, Istennek hála, túl vastag volt. Néhány pillanat múlva végre ellankadt a szorítás a karján. Sikoltani szeretett volna a megkönnyebbüléstől, de nem tette. Amikor megfordult, Carter már az övét kapcsolgatta.
- 361 -
– Talán nem ártana, ha sütikészítés előtt nadrágot cserélne. Én ezt tenném. – Vállat vont. – De ki tudja, hátha maga így érzi jól magát. ízlések és kúrások különbözőek. – Így tartatják be mostanság a törvényt? Ezt diktálja a főnöke? – Őt inkább az átfogó stratégia érdekli. – Carter a spájz felé fordult, és Linda vadul dobogó szíve mintha megállt volna. Aztán a fiú az órájára nézett, és felrántotta a cipzárját. – Ha a férje jelentkezne, hívja fel Mr. Rennie-t vagy engem. Higgye el, ez lesz a legokosabb. Ha nem telefonál, és én rájövök, a következőt a seggébe eresztem. Akár látják a gyerekek, akár nem. Szeretem, ha közönségem is van. – Takarodjon innen, mielőtt bejönnek. – Majd ha szépen kér rá, mama. Linda torka összeszorult, de tudta, hogy Thurston hamarosan bejön. – Távozzon, kérem – nyögte ki. Carter először az ajtót célozta meg, aztán benézett a nappaliba, és megállt. Linda biztos volt benne, hogy meglátta a két kis útitáskát. De a fiatalembert valami más foglalkoztatta. – És adja le a kék lámpát, amit a furgonjában láttam. Ha netán elfelejtette: ki van rúgva!
19. Három perc múlva Thurston is, a gyerekek is bejöttek, de Linda már az emeleten volt. Először a gyerekszobába nézett be. A táskák az ágyukon voltak. Az egyikből Judy macija kandikált ki. – Sziasztok, gyerekek! – kiáltott le vidáman. Toujours gai, ez volt a jelszava. – Nézegessetek egy képeskönyvet, perceken belül lemegyek! Thurston a lépcső aljához sietett. – Most már igazán jó lenne, ha... Ekkor azonban meglátta Linda arcát, és elhallgatott. Az asszony lopva intett neki. – Anyu! – kiáltotta Janelle. – Megihatjuk az utolsó Pepsit, ha osztozunk rajta? - 362 -
Rendes körülmények között Linda tiltotta az ilyen korai üdítőfogyasztást, de most ezt sem bánta. – Jó, csak ki ne loccsantsátok! Thurse elindult fölfelé, de félúton megállt. – Mi történt? – Csak halkan! Egy rendőr volt itt. Carter Thibodeau. – Az a hosszú, magas, akinek olyan széles a válla? – Az. Azért jött, hogy kivallasson... Thurse elsápadt. Linda jól tudta: most lejátssza magában, mit mondott, amikor azt hitte, az asszony egyedül van. – Azt hiszem, megúsztuk – jegyezte meg Linda –, de kérem, bizonyosodjék meg róla, hogy tényleg elment. Gyalog jött. Nézzen körül az utcán, és a hátsó kerítésen nézzen át Edmundsék udvarába is. Nekem muszáj nadrágot cserélnem. – Mit csinált magával? – Semmit! – sziszegte az asszony. – Csak nézze meg, tiszta-e a levegő, és ha igen, akkor tűzzünk innen.
20. Piper Libby elengedte a dobozt, hátradőlt, és könnyes szemmel nézett le a városra. Eszébe jutottak késő éjszakai imái a Nem Létezőhöz. Tudta már, hogy ez csak afféle bárgyú, diákos tréfa volt, amely most ellene fordult. A Földön túl igenis léteznek valakik. Csak Istenhez nincs közük. – Tetszett látni őket? Összerezzent. A kis Norrie Calvert állt mellette, de most vékonyabbnak és idősebbnek tetszett, és Piper megállapította, hogy nagyon szép lány lesz belőle. A fiúk szemében, akikkel együtt kóricált, máris az volt. – Igen, szivecském, láttam. – Igaza van Rustynak és Barbie-nak? Akik néznek minket, tényleg gyerekek? Ezt talán csak egy másik gyerek tudhatja, gondolta Piper. – Ebben nem vagyok száz százalékig biztos. Nézz utána te magad. - 363 -
Norrie nagy szemekkel nézett rá. – Komolyan tetszik mondani? Piper maga sem tudta, jó tanácsot ad-e vagy rosszat. – Komolyan – bólintott. – És ha... nem is tudom... szóval ha furcsán kezdek viselkedni, vissza tetszik majd húzni? – Hát persze. És ha nincs kedved hozzá, igazán nem muszáj. Ez nem bátorság kérdése. Norrie azonban éppenséggel kihívást látott a tervben. Meg aztán kíváncsi is volt. Letérdelt hát a magasra nőtt fűben, és kétfelől jól megmarkolta a dobozt. Mintha rögtön megdelejezték volna. A nyaka olyan hirtelen csuklott hátra, hogy Piper hallotta a nyakcsigolyái reccsenését. A kislány után kapott, de az már el is lazult. A szeme, amely a sokk hatására lekoppant, ismét kinyílt. Igaz, a tekintete ködös volt, és a messzeségbe révedt. – Miért csináljátok ezt? – kérdezte. – Miért? Piper karját ellepte a libabőr. – Mondjátok meg! – Norrie szeméből egy könnycsepp hullott a dobozra, sisteregni kezdett, majd eltűnt. – Mondjátok el nekem! Csend lett, egyre hosszabb. Végül a kislány elengedte a dobozt, és úgy dőlt hátra, hogy a sarkára csüccsenjen. – Tényleg gyerekek. – Biztos vagy benne? – Biztos. Hogy hányan vannak, azt nem tudom. Folyton változott a számuk. Bőrkalap van rajtuk, és sötét szemüveg. Gonosz szájuk van. Nézik a saját dobozukat, csak az övék olyan, mint egy tévé. És látnak mindent, az egész várost. – Ezt miből gondolod? Norrie tehetetlenül rázta meg a fejét. – Nem tudom megmondani, de így van. Gonosz gyerekek, gonosz szájjal. Soha többé nem nyúlok ehhez a dobozhoz. Olyan piszkosnak érzem magam... – És most végre eltört a mécses. Piper magához húzta. – Amikor megkérdezted, miért, mit mondtak? – Semmit. – Mit gondolsz, hallották a hangod? - 364 -
– Hallották. Csak nem izgatta őket. A hátuk mögül folyamatos, egyre hangosabb búgás hallatszott. Észak felől két szállító helikopter közeledett, már-már súrolva a 90-es BÚ fáinak koronáját. – Jobban tennék, ha vigyáznának a Búrával, mielőtt lezuhannak, mint az a repülőgép! – kiáltotta a kislány. A helikopterek azonban nem ütköztek a Búrának. Elérték a mintegy két mérföldre lévő biztonságos légtér szélét, majd leereszkedtek.
21. Cox említett Barbie-nak egy régi szállítási utat, amely McCoyék gyümölcsösétől a 90-es BÚ határáig vezetett, és azt mondta, járhatónak látszik. Péntek reggel fél nyolckor ezen hajtottak végig: Barbie, Rusty, Rommie, Julia és Pete Freeman. Barbie megbízott Coxban, de nem bízott feltétel nélkül a régi csapásról kétszáz mérföld magasságból készült képekben; így aztán azzal a teherautóval mentek, amelyet Ernie Calvert kötött el Jim Rennie telepéről. Ha ez útközben elakad, Barbie könnyű szívvel feláldozta volna. Petenél nem volt fényképezőgép; amikor a doboz közelében volt, a digitális Nikon felmondta a szolgálatot. – Az ET-k nem szeretik a paparazzókat, testvér – jegyezte meg Barbie, nem különösebben szellemesen, Pete azonban, ha a gépéről volt szó, nem ismert tréfát. A telefontársaság kiszolgált teherautója eljutott a Búrához, és így az öt utas megfigyelhette, ahogy a két hatalmas CH-47-es lassan ereszkedik a 90-es BÚ oldalán lévő, túlburjánzó rétre. Odaát folytatódott az út, és a rotorok felkavarta por kövér felhőkben szállt fölfelé. Az öt ember ösztönösen eltakarta a szemét, de ez fölöslegesnek bizonyult: a por csak a Búráig szállt, majd az út két oldalán eloszlott. A helikopterek olyan lassan és méltóságteljesen közeledtek a földhöz, ahogy túlsúlyos hölgyek préselik magukat a számukra túl szűk színházi ülésbe. Barbie hallotta, ahogy a fém ijesztően megcsikordul egy kiugró sziklán, mire a bal oldali helikopter még harminc métert oldalazott, mielőtt újra próbálkozott volna. - 365 -
Az első gép kinyíló ajtajából kiugrott egy alak, és elindult a felkavart homok felhőjében, amelyet türelmetlenül próbált elhessegetni. Barbie bárhol felismerte volna ezt a könyörtelenül józan, zömök, vastag nyakú emberkét. Cox közben lassított, és úgy nyújtotta ki a kezét, ahogy a vak tapogatja ki az akadályokat, majd leporolta magát. – Örülök, hogy kinn van a szabad levegőn, Barbara ezredes. – Köszönöm, uram. Cox körülnézett. – Üdvözlöm, Ms. Shumway. És Barbara barátainak egész körét. Mindenre kíváncsi vagyok, de sietni kell – a város túlsó végén kutya- és póni-bemutató lesz, és azon is szeretnék részt venni! Hátramutatott, oda, ahol már megkezdődött a kirakodás: Air Max ventilátorok sorakoztak fel tucatjával, hozzájuk csatlakoztatott generátorokkal. Barbie megkönnyebbülve látta, hogy jó nagy masinákról van szó; ilyenekkel szárítják felhőszakadás után a tenisz- és versenypályákat. Mindegyik külön kétkerekű, gördíthető emelvényhez volt rögzítve. A generátorok húsz lóerősnek látszottak. Barbie remélte, hogy ennyi elég lesz. – Először is nyugtasson meg, hogy ezekre nem lesz szükség. – Biztosat nem mondhatok – jelentette ki Barbie –, de attól tartok, jól fognak jönni. Talán nem ártana, ha a 119-es felé eső oldalra is vitetne néhány további darabot, oda, ahol a helybéliek találkoznak a rokonaikkal. – Csak estére – mondta Cox. – Ez a legtöbb, ami telik tőlünk. – Vigyen el ezekből – javasolta Rusty. – Ha mindre szükségünk lesz, így is, úgy is benne vagyunk a szarban. – Lehetetlen, fiatalember. Még ha átrepülhetnénk Chester's Mill légterén – no de ha ezt megtehetnénk, nem volna probléma, nemde? És ha felállítanánk egy sor generátorral működő ipari ventilátort a látogatók közvetlen közelében, éppen a program értelmét hiúsítanánk meg, mivel senki egy árva szót sem hallana. Nagyon hangosak ám ezek a kis jószágok! – Az órájára pillantott. – Nos, lássuk, mennyit oszthatnak meg velem tizenöt perc alatt!
- 366 -
KORÁN JÖTT HALLOWEEN
- 367 -
1. Háromnegyed nyolckor Linda Everett majdnem új Honda Odyssey Greenje begördült a Burpee áruháza mögötti rakodóudvarra. Az anyósülésen Thurse ült. A gyerekek, akik sokkal csendesebbek voltak, mint ahogy egy kalandos vállalkozáshoz illenék, a hátsó üléseken szorongtak. Aidan Audrey fejét simogatta, amit a kutya türelmesen elviselt; talán megérezte, milyen csüggedt a kisfiú. Linda bekapott ugyan három Aszpirint, de a válla továbbra is lüktetett, és Carter Thibodeau arcát sem tudta kitörölni emlékezetéből. Még a szaga – izzadság és pacsuli keveréke – sem illant el. Folyvást várta, hogy egyszer csak megjelenik a hátuk mögött valamelyik rendőrautóban, és elzárja a menekülés útját. A következőt a seggébe eresztem. Akár látják a gyerekek, akár nem. És meg is tenné, úgy ám! Linda azért imádkozott, hogy amíg ki nem ér a városból, legalább minél nagyobb távolság válassza el Rennie új Péntekjétől. – Fogjon egy egész tekercset, és vigyük el a fémvágót is – mondta Thurse-nak. – A tejesláda alatt van. Rustytól tudom. Thurston kinyitotta az ajtót, de még tétovázott. – Ezt nem tehetem. Mi van, ha másnak is szüksége van rájuk? Lindának nem volt kedve vitatkozni; a végén még kiabálna a férfival, és megijesztené a gyerekeket. – Mindegy, csak siessen. Ez egy zsákutca. – Amennyire csak tudok. Mégis egy örökkévalóságnak tűnt, amíg kivágta a megfelelő darabokat az ólomtekercsből. Linda legszívesebben kihajolt volna az ablakon, hogy megkérdezze: finomkodó aggszűznek született-e, vagy csak később vált azzá? Fogd be a szád. Tegnap este vesztette el a nőt, akit szeretett. Ha viszont nem csipkedik magukat, ő, Linda veszít el mindent. A Fő utcán már volt némi forgalom; az emberek a 119-es és a Dinsmore-farm - 368 -
felé igyekeztek, hogy minél jobb helyet kapjanak. Az asszony öszszerezzent, valahányszor elbődült a rendőrségi hangszóró: KOCSIVAL AZ ORSZÁGÚTON KÖZLEKEDNI TILOS! MINDENKINEK GYALOG KELL MENNIE, LESZÁMÍTVA A TESTI FOGYATÉKOSOKAT! Thibodeau okos fiú, és valamit megszimatolt. Mi lesz, ha visszamegy, és látja, hogy a furgon is eltűnt? Elindul, hogy felkutassa? Thurse közben buzgón szeletelte a tetőfedésre szánt anyagot. Amikor megfordult, Linda már azt hitte, végzett, de a férfi csak a szélvédő méreteit próbálta felbecsülni, aztán ismét vagdosáshoz látott. Lehetséges, hogy szándékosan akarja megőrjíteni? Ostoba gondolat, de fészket vert az asszony tudatában. Még mindig érezni vélte, ahogy Thibodeau a fenekéhez dörgölődzik. Érezte borostás arca csiklandozását, érezte a mellén matató ujjakat. Amikor kibújt a nadrágjából, nem akarta megnézni, milyen nyomok maradtak rajta, de az inger erősebb volt. Amikor a férfimag szó felötlött benne, küszködnie kellett, hogy ne hányja vissza a reggelijét. Az aztán tetszett volna Thibodeau-nak, ha látja! A homlokán kiütött a veríték. – Anyu! – kiabálta a fülébe hátulról Judy, mire Linda összerezzent, és felsikoltott. – Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni, de nem kaphatnék valamit enni? – Most nem. – Miért szól folyton az a megafon? – Drágám, most nem beszélgethetünk. – Lustálkodol? – Igen, egy kicsit. Dőlj szépen hátra. – Apucihoz megyünk? – Igen. – Ha csak el nem csípnek, és a szemed láttára meg nem erőszakolnak. – Dőlj már hátra, Judy! Thurse végre-valahára megjött. Szerény öröm, de ezt is meg kell becsülni. Annyi kivágott ólom négyzetet és négyszöget cipelt, hogy egy tankot is bevonhattak volna vele. – Na látja! – mondta. – Nem is volt olyan kurvára... – jaj, a francba! A gyerekek vihogtak; Linda úgy érezte, ez a kuncogás is hasogatja az agyát. – Negyed dollárt a büntiperselybe, Mr. Marshall – mondta Janelle. - 369 -
Thurse töprengve nézett végig magán. A fémvágó ollót a munka végeztével a derékszíjába dugta. – Csak visszateszem ezt a tejesláda alá... Linda azonban kitépte kezéből a szerszámot, legyőzte — bámulatos önfegyelemmel, gondolta – az ösztönt, hogy a férfi keskeny mellébe döfje, majd kiugrott, és maga vitte vissza. Eközben egy jármű csusszant be a furgon mögé, elzárva őket a Nyugati utcától, amely a zsákutca egyetlen kijárata volt.
2. Jim Rennie Hummerja tétlenül várakozott a városi park dombjának tetején, ott, ahol a Felföldi út elágazott a Fő utcából. Lentről odahallatszott a felhangosított buzdítás, miszerint az emberek szálljanak ki a kocsijukból, és ha nem nyomorékok, menjenek gyalog. Egyre többen lepték el a járdát, sokukon hátizsák volt. Nagy Jim hosszan tűrő megvetéssel nézte őket; így éreznek mindazok, akik nem szeretetből, hanem csak kötelességtudatból teszik a dolgukat. Egyvalaki szembe ment az áradattal: Carter Thibodeau. Az úttest közepén tört előre, időnként félresöpörve az útjába kerülő gyalogosokat. Amikor a Hummerhoz ért, bevágódott az utasülésre, és megtörölte izzadt homlokát. – Hű, de frankó ez a klíma! Még nyolc óra sincs, és már lehet vagy 24 fok. És a levegő úgy bűzlik, mint egy istenverte hamutartó. Elnézést a szóhasználatért, főnök. – Nos, szerencsével jártál? – Nem mondhatnám. Csak Everett exrendőrnővel beszéltem. A többiek köddé váltak. – És Everett tud valamit? – Nem. Semmit sem hallott a dokiról. Wettington pedig úgy bánt vele, mint a gombával: sötétben tartotta, és szarral etette. – Biztos vagy benne? – Holtbiztos. – Ott voltak a gyerekei is? - 370 -
– Aha. Plusz a hippi. Az, aki lekezelte a maga szívét. Meg az a két gyerek, akit Ifi és Frankie a tónál talált. – Carter kissé elgondolkodott. – Most, hogy az egyiknek meghalt a kis tyúkja, a másiknak meg eltűnt a férjecskéje, hét végére alighanem szétáll majd a fülük a kúrástól. De ha azt akarja, főnök, hogy újra elővegyem a nőcit, nagyon szívesen. Nagy Jim csak felemelte a kormányról az egyik ujját, hogy jelezze: erre nem lesz szükség. A figyelme már másfelé irányult. – Nézd ezt a népséget, Carter! Carter ha akarta volna, se látott volna mást. A városból kifelé tartó gyalogosforgalom percről percre sűrűsödött. – Kilencre a legtöbben már odaérnek a Búrához, és az a gyapotszedő rokonságuk nem fut be tíz előtt. Ha nem még később. Addigra az egész bagázs fáradt és szomjas lesz. Délre azok, akik nagy könnyelműen nem vittek vizet magukkal, tehénhúgyot isznak majd Alden Dinsmore tavából. Isten igencsak szeretheti őket, mert a többség munkához hülye, lopáshoz gyáva. Carter ugatásszerű nevetést hallatott. – És nekünk ezekkel van dolgunk – folytatta Rennie. – A csőcselékkel. A gyapotszedő csürhével. Tudod-e, mi kell nekik? – Nem tudom, főnök. – Tudod te azt jól! Kaja, Oprah Winfrey, countryzene, és meleg ágy, ahol csúnya nőknek akaszthatnak be, ha a nap lement. Így gyártják a magukhoz hasonlókat. Ajaj, itt jön a törzsnek egy újabb tagja. Randolph kapitány kapaszkodott fel lihegve a dombon, és zsebkendővel törölgette fénylő, piros képét. Nagy Jim oktatói vénája még nem apadt el. – Nekünk, Carter, az a dolgunk, hogy a gondjukat viseljük. Akkor is, ha nincs hozzá kedvünk, akkor is, ha úgy érezzük, nem érdemlik meg – mert ezt a munkát bízta ránk az Úr. De ha helyt akarunk állni, magunkról is gondoskodnunk kell; ezért halmoztunk fel két nappal ezelőtt a jegyző hivatalában annyi friss zöldséget és gyümölcsöt a Food Cityből. Erről nem tudtál, mi? Semmi baj. Egy lépéssel így is előttük jársz, én pedig egy lépéssel teelőtted, és ez így van rendjén. A tanulság egyszerű: segíts magadon, Isten is megsegít. – Értem, uram.
- 371 -
Randolph odaért a kocsihoz. Zihálva kapkodta a levegőt, a szeme karikás volt, és úgy tűnt, mintha lefogyott volna. Nagy Jim leengedte az ablakát. – Szállj be, kapitány, a légkondi majd helyre pofoz. – De amikor Randolph az utasülést célozta meg, Nagy Jim rászólt: – Ne oda, az Carter helye. – Mosolyogva tette hozzá: – Szállj csak be hátul.
3. Linda furgonja mögé nem rendőrautó állt be, hanem a kórházi mentő. Dougie Twitchell vezette, az utasülésen Ginny Tomlinson ült, alvó aprósággal az ölében; a hátsó ajtón pedig Gina Buffalino szállt ki, még mindig a csíkos tanuló nővéri egyenruhában. Mögötte Harriet Bigelow jelent meg, farmerban és MI SMÁRBAN INDULUNK AZ OLIMPIÁN feliratú pólóban. – Mi... micsoda... hogyhogy – hebegte Linda; más nem is telt tőle. A szíve vadul vert, fejében olyan erővel zakatolt a vér, hogy azt hitte, megreped a dobhártyája. – Rusty telefonált, és azt mondta, menjünk a Fekete-foknál lévő gyümölcsösig. Azt se tudtam, hogy van ott gyümölcsös, de Ginny ismerte, és... Linda! Olyan sápadt vagy, drágaságom, mint egy kísértet! – Jól vagyok – mondta Linda, de úgy érezte, rögtön elájul. Megcsípte a fülcimpáit; erre a fogásra Rusty tanította, hosszú évekkel ezelőtt, és mint sok más általa javasolt népi gyógymód (például hogy a daganatot egy nehéz könyv gerincével kell lelohasztani), ez is bevált. Amikor újra megszólalt, a hangja már közelebbről és valószerűbben szólt. – Ő mondta, hogy először ide gyertek? – Igen. Hogy felvegyünk valamennyit ebből a micsodából. – Az udvaron maradt ólomtekercsre mutatott. – Azt mondta, csak a biztonság kedvéért. De kell az olló is. – Twitch bácsi! – kiáltotta Janelle, és a fiatalember karjába vetette magát. - 372 -
– Na mizujs, Tigris Lily? – Magához ölelte, majd a levegőbe lendítette a kislányt. Amikor letette, Janelle bekukucskált az utasülés ablakán. – Hogy hívják a kislányt? – Kisfiú – mondta Ginny. – Kicsi Walter a neve. – Haláli! – Jannie, szállj vissza, mennünk kell – szólt rá nagyobbik lányára Linda. – És ki ügyel a boltra, hölgyek-urak? – érdeklődött Thurse. – Senki – felelte zavartan Ginny. – De Rusty azt mondta, hogy ez csak akkor érdekes, ha valaki állandó gondozást igényel. Ilyen Kicsi Walteren kívül senki sem volt. Így hát felkaptam a fiúcskát, és elhúztuk a csíkot. Twitch szerint később talán visszamehetünk. – Legalább egyvalakinek feltétlenül vissza kell mennie – mondta komoran Thurse. A komorság – Linda már megállapította – Thurston Marshallnál a határozottságot pótolta. – A város háromnegyed része a 119-esen talpal a Búrához. A levegő minősége pocsék, és tízre 32 fok lesz – és nagyjából ekkorra futnak be a látogatók buszai. Ha Rennie és rohamosztagai netán fedélről gondoskodtak, én nem tudok róla. Napnyugta előtt rengeteg ember lesz rosszul Chester's Millben. Ha szerencsénk van, csak hőgutával és asztmával jelentkeznek, de előfordulhat néhány szívroham is. – Talán jobb volna, ha visszamennénk, gyerekek – vélte Gina. – Úgy érzem magam, mint a süllyedő hajóról menekülő patkány. – Szó sem lehet róla! – jelentette ki Linda olyan élesen, hogy mind ránéztek, Audit is beleértve. – Rusty azt mondta, valami nagyon nagy baj készül. Lehet, hogy nem ma – de még az is előfordulhat. Vágjatok ólomlemezeket a mentőautó ablakaira, és induljatok. Én nem merek itt malmozni. Ma reggel nálam járt Rennie egyik pribékje, és ha elmegy a házunk mellett, és nem látja a furgont... – Menjenek csak, menjenek – mondta Twitch. – Majd rükvercelek, hogy kijuthassanak. A Fő utcával nehogy megpróbálkozzanak, mert máris eldugult. – Hogy el kelljen mennünk a rendőrség mellett? – Linda megrázkódott. – Köszönöm, nem kérek belőle. Mami taxija a Nyugati utcán kaptat majd fölfelé.
- 373 -
Twitch beült a mentőautó volánja mögé, a két fiatal tanuló nővérke is elhelyezkedett hátul. Gina még egyszer hátranézett, és aggodalmasan pillantott Lindára. Linda először az alvó, kiizzadt csöppségre, majd Ginnyre nézett. – Lehet, hogy Twitch meg te ma este visszamehettek, hogy körülnézzetek, mi a helyzet. Majd azt mondjátok, hogy kihívtak valahová az isten háta mögé, például Northchesterbe, vagy mit tudom én. A lényeg, hogy bármit csináltok, a Fekete-fokról egy árva szót se essék. – Így lesz. Könnyű azt mondani, gondolta Linda. De ha Carter Thibodeau a mosogatóba nyomja a fejeteket, nem megy majd olyan könnyen a komédiázás. Visszalökdöste a helyére Audrey-t, és beült az Odyssey Green kormánya mögé. – Húzzunk innen – mondta Thurse, amikor elfoglalta a helyét az aszszony mellett. – Legzüllöttebb időszakomban se voltam ilyen paranoiás. – Nagyon helyes. A paranoiások figyelme a legéberebb. Azzal megkerülte a mentőautót, és elindult fölfelé a Nyugati úton.
4. – Jim... – szólalt meg Randolph a Hummer hátsó ülésén. – Gondolkoztam ezen a rajtaütésen. – Na ne mondd! És meg is osztanád velünk elmélkedésed gyümölcseit? – A rendőrfőnök én vagyok. És ha választani kell a Dinsmorefarmnál összegyűlt tömeg kézbentartása meg egy droggyártó üzem megtámadása között, ahol felfegyverzett drogosok őrzik tiltott nyersanyagaikat, nos, akkor tudom, mi a dolgom. Maradjunk ennyiben. Nagy Jim úgy érezte, semmi kedve erről vitát nyitni. Hülyékkel vitatkozni fölösleges időpocsékolás. Randolphnak fogalma sincs róla, miféle fegyverek lappanghatnak a rádióállomáson. Ezt tulajdonképpen maga Nagy Jim sem tudta (kiszámíthatatlan volt, mivel terhelte meg Bushey a cég számláját), de ő legalább a legrosszabb eshetőséggel is számot tud - 374 -
vetni, amely szellemi teljesítményre ez az egyenruhás szófosó teljesen alkalmatlan. És ha Randolphot valami érné – de hiszen ő már rég eldöntötte, hogy Carter lenne az eszményi utód. – Rendben van, Pete – jelentette ki. – Távol álljon tőlem, hogy megakadályozzalak kötelességed teljesítésében. Te vagy az új akciófelelős, és Fred Denton a helyettesed. Így megfelel? – Azt a hétszázát, de még mennyire! – Randolph kidüllesztette a mellét. Olyan volt, mint egy kukorékolásra készülő hízott kakas. Nagy Jim nem a humorérzékéről volt híres, de most vissza kellett fojtania a nevetést. – Akkor szállj ki, és siess a rendőrségre, hogy összeállíthasd a csapatodat. Ne felejtsd el, hogy a város teherautóit veszitek igénybe. – Úgy lesz! És délben támadunk! – Randolph megrázta az öklét. – Az erdőn át menjetek! – Igaz is, Jim, erről még beszélni akartam veled. A terv kissé bonyolultnak látszik. A rádió mögötti erdőség elég alattomos... Tele van mérges szömörcével, ami rosszabb, mint... – Van egy bekötőút is. – Nagy Jim türelme hovatovább elfogyott. – Azt használjátok. Hogy meglepje őket a támadás. – De... – Ha főbe durrantanak, az még a szömörcénél is kellemetlenebb. Nos, Pete, örültem a beszélgetésnek. Jólesik látni, hogy ilyen... – De hát milyen volt valójában ez az ember? Hiú? Nevetséges? Húgyagyú? – Ilyen tettre kész! – fejezte be a mondatot Carter. – Köszönöm, Carter, éppen ezt akartam mondani. Figyelmeztesd, Pete, Henry Morrisont, hogy a 119-esen ő felügyeli a rendfenntartást. És használjátok azt a bekötőutat! – Véleményem szerint... – Nyisd ki neki az ajtót, Carter!
5. – A mindenségit! – sziszegte Linda, és balra kormányozta a furgont, amely szűk száz méterre a Fő utca és a Felföldi út kereszteződésétől - 375 -
egyszer csak felszaladt a járdára. A három kislány jót nevetett a döccenésen, de szegény kis Aidan megrémült, és ismét a hosszan tűrő Audrey fejébe kapaszkodott. – Mi az? – csattant fel Thurse. – Mi történt? Az asszony valakiknek a pázsitján állt le, egy fa mögött. Szép terebélyes tölgyfa volt, de a furgon is nagy volt, a fa pedig jórészt elhullajtotta élettelen leveleit. Linda szerette volna elhitetni magával, hogy rejtve vannak, de nemigen sikerült. – Jim Rennie rohadt Hummerja csücsül az istenverte kereszteződés közepén. – Kétszer káromkodtál – mondta Judy. – Kétszer negyed dollár a perselybe! Thurse a nyakát nyújtogatta. – Biztos benne? – Azt hiszi, másnak is van a városban ilyen flancos autója? – Jézus Mária – mondta Thurston. – Persely! – kiáltotta egyszerre Judy és Jannie. Lindának kiszáradt a szája, nyelve a szájpadlásához tapadt. A Hummer utasüléséről Thibodeau kászálódott kifelé, és ha erre néz... Ha meglát, elgázolom, gondolta az asszony, és ez az ötlet perverz módon kissé megnyugtatta. Thibodeau kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját. Peter Randolph szállt ki. – Az a bácsi a popsiját vakarja – közölte a társasággal Alice Appleton. – Anyukám szerint ez azt jelenti, hogy filmszínésznek készül. Thurston Marshallból kibuggyant a nevetés, és Linda, aki úgy érezte, róla most lepereg minden vicc, csatlakozott hozzá. Hamarosan mindnyájan nevettek, még Aidan is, aki persze nem is sejtette, mi a vidámság oka. Habár Linda számára sem volt teljesen világos a csattanó. Randolph gyalog indult lefelé a dombról, még mindig nadrágja hátulját ráncigálva. Semmi mulatságos nem volt a dologban – ettől vált még mulatságosabbá. Audrey nem akart kimaradni, és csaholni kezdett.
- 376 -
6. Valahol ugatott egy kutya. Nagy Jim hallotta, de nem fárasztotta magát azzal, hogy megforduljon. A látvány, ahogy Peter Randolph baktat lefelé a dombról, jó érzéssel töltötte el. – Nézze csak, ahogy a valagával bajlódik – jegyezte meg Carter. – Apám azt szokta mondani, hogy az ilyenből filmszínész lesz. – De előtte még a WCIK-ben van dolga – mondta Nagy Jim –, és ha tényleg nem mer szemből támadni, akkor más dolga már nem lesz az életben. Gyerünk a városházára, és nézzük tévén ezt a banzájt. Ha megunjuk, kerítsd majd elő azt a hippi dokit, és közöld vele, ha megpróbál elpucolni, meg fogjuk találni, és lecsukjuk. – Értettem, uram. – Az ilyen feladatokat Carter mindig szívesen vette. Talán még egy fordulóra elkaphatja a kirúgott rendőrnőt is, ezúttal nadrág nélkül. Nagy Jim sebességbe tette a Hummert, és lassan legurult a dombról, rádudálva azokra, akik nem elég gyorsan tértek ki az útjából. Amikor a városháza kocsifelhajtójához ért, éppen akkor haladt át a kereszteződésen a zöld Odyssey furgon, hogy elhagyja a várost. A Felföldi út felső szakaszán nem volt gyalogosforgalom, és Linda elszántan gyorsított. Thurse Marshall rágyújtott a „Forognak a kerekek” kezdetű nótára, és egykettőre bekapcsolódtak a gyerekek is. Linda, akinek rettegése minden, maguk mögött hagyott tizedmérfölddel tovább csitult, hamarosan maga is együtt énekelt a többiekkel.
7. Chester's Millben megkezdődött a Látogatók Napja. Az embereket, akik a 119-es úton igyekeznek a Dinsmore-tanya felé, ahol öt nappal ezelőtt Joe Mc-Clatchey bemutatója oly rosszul sült el, izgatott várakozás keríti hatalmába. E szomorú emlék ellenére, és a hőséggel meg a rossz szagú levegővel sem törődve, az emberek, ha nem is ujjonganak, telve vannak jó reménységgel. A Búrán túl kirajzolódik a fátyolos látha- 377 -
tár, az ég pedig a felhalmozódó szemcsés anyag miatt elsötétült. Ha az ember egyenesen felnéz rá, valamivel jobb a hatás, de a kék akkor is sárgás árnyalatú, mint öregember szemén a hályog. – Ilyen volt a hetvenes években is, amikor még teljes gőzzel működtek a papírgyárak – jegyzi meg Henrietta Clavard (tudják, akinek mégsem tört el az ülepe), és a mellette lépkedő Petra Searlest kínálja meg a gyömbérsörös üveggel. – Nem, köszönöm – mondja Petra –, van nálam víz. – És az is meg van bolondítva vodkával? – érdeklődik Henrietta. – Mert az enyém igen, mégpedig fele-fele alapon. Én úgy hívom: Canada Dry Rakéta. Petra elfogadja a kínálást, és jó nagyot húz az üvegből. – Huh! – mondja, Henrietta pedig tárgyilagosan bólint. – Nem valami luxusital, de egész napra feldobja az embert. Jó néhányan feliratos táblákat visznek, mint a több csatornán élőben közvetített délelőtti műsorok közönsége, hogy megmutassák őket a külvilágból jött látogatóknak (meg persze a kameráknak). Csakhogy az ilyen délelőtti műsorok egyöntetűen jókedvűek, míg az itteni táblákról ez nem mondható el. Néhány még az előző vasárnapi tüntetésről maradt meg: LE A HATALOMMAL!, áll rajtuk, meg hogy ENGEDJETEK KI INNEN, DE RÖGTÖN! De vannak újak is: MIÉRT VELÜNK KÍSÉRLETEZIK A KORMÁNY???, ELÉG A HAMUKÁZÁSBÓL!, EMBEREK VAGYUNK, NEM KÍSÉRLETI NYULAK! Johnny Carver tábláján hosszú a szöveg: ISTEN NEVÉBEN HAGYJÁTOK ABBA, AMIT MŰVELTEK, AMÍG MÉG NEM KÉSŐ!!, Frieda Morrison pedig hibás helyesírással, de annál szenvedélyesebben teszi fel a kérdést: KINEK A BŰNJEI MIAT KELL MEGHALNUNK? Egyedül Bruce Yardley táblájának hangvételét mondhatjuk egyértelműen pozitívnak. A szöveget egy két méter hosszú, kék krepp-papírba burkolt botra tűzte (a Búránál majd kiemelkedik az összes többi közül): HELLÓ, ANYUS ÉS APUS CLEVELANDBEN! SZERETLEK TITEKET! Kilenc vagy tíz szöveg a Szentírásra utal. Bonnie Morrell, a városi fatelep tulajdonosának felesége így üzen: NE BOCSÁSSATOK MEG NEKIK, MERT TUDJÁK, MIT CSELEKSZENEK! Trina Cale pedig, bár kétes eredménnyel, bárányt próbált rajzolni a táblára, és azt írta alá: AZ ÚR AZ ÉN PÁSZTOROM. Donnie Baribeau szövege egyszerű: IMÁDKOZZATOK ÉRTÜNK! - 378 -
Marta Edmunds, aki időnként felügyel az Everett lányokra, nincs a zarándokok közt. Elvált férje ugyan nem messze, South Portlandben él, de Marta nem hiszi, hogy eljönne, és ha eljön is, mit mondana neki? Hogy Elmaradtál a tartásdíjjal, te disznó? Ő nem a 119-esen vonul fel, hanem a Kis Dög úton, aminek az az előnye, hogy nem kell gyalogolnia. A saját Acuráján megy (és a legerősebbre kapcsolja a légkondicionálást). Ahhoz a barátságos kis házhoz hajt, ahol Clayton Brassey tölti hanyatlása éveit. Clayton Marta másoddédbácsija (vagy valami ilyesmi), és bár az asszony a rokonsági fokban nem egészen biztos, azt tudja, hogy az öregnek van generátora; ha még üzemképes, nézheti az egész hajcihőt a tévén. Arról is meg akar bizonyosodni, hogy Clayt bácsi még jól bírja-e magát – már amennyire ez lehetséges egy százöt éves aggastyánnál, akinek az agya grízpapivá lágyult. A bácsi azonban nem bírja jól magát. Lemondott a város legöregebb lakójának címéről. A nappaliban ül a kedvenc karosszékében, ölében töredezett szélű zománcozott vizelőedényével, a Boston Post-tól kapott, a legidősebb helybélinek járó botja a falnak támasztva, ő maga pedig már kihűlt. Nyoma sincs Nell Toomey-nek, aki ükunokája és gondozónője egy személyben; az asszony öccsével és sógornőjével együtt kivonult a Búrához. – Ó, bácsikám – mondja Marta sajnálom, de hát már ideje volt... A hálószobában keres egy tiszta lepedőt, és az aggastyánra borítja; az ember azt hihetné, letakart bútordarab – mondjuk, komód – egy elhagyott házban. Marta hallja a generátor duruzsolását, és azt gondolja: eh, üsse kő! Bekapcsolja a tévét, átvált a CNN-re, és leül a díványra. A képernyőn kibontakozó látvány feledteti vele, hogy egy halottal van egy helyiségben. A képet a levegőből vették fel nagy erejű távolsági lencsével egy helikopterről, amely a mottoni bolhapiac fölött lebeg; ott parkolnak majd a látogatókat szállító autóbuszok. A Búra korán kelő foglyai már megérkeztek. Mögöttük jön az egész hadzs: a kétsávos aszfaltút zsúfolásig tömve, és a sor egészen a Food Cityig ér. A mozgó hangyákhoz való hasonlóságot bárki felismerheti. Valamilyen tudósító már javában gagyog; szókészletében vezető helyet foglal el a bámulatos meg a csodás. Második jelentkezése alkalmából azt mondja, soha nem láttam még ehhez foghatót. Marta leveszi a hangot, és azt gondolja, más sem, te tökkelütött. Közben eszébe jut, - 379 -
hogy talán utánanézhetne, mi harapnivaló van a konyhában (ez nem valami ildomos, ha az ember egy holttesttel van összezárva, de egye fene, ha egyszer éhes). A kép ekkor két részre oszlik. Bal felén egy másik helikopter most a Castle Rockból kifelé tartó buszok hosszú sorát pásztázza, és a képernyő alján megjelenik egy felirat: A LÁTOGATÓK RÖVIDDEL TÍZ ÓRA UTÁN FOGNAK ÉRKEZNI. Van hát ideje Martának, hogy készítsen magának valami csekélységet. Talál kétszersültet és mogyoróvajat és ami a fő: három üveg hideg Budweisert. Mindezt egy tálcán beviszi a nappaliba, és „Koszi, bácsikám!” felkiáltással elhelyezkedik. Az egymást követő képek még hang nélkül is (sőt különösen hang nélkül) lenyűgözőek, mondhatni, hipnotikus hatásúak. Marta, túl az első üveg sörön, úgy érzi, mintha egy ellenállhatatlan erő és egy mozdíthatatlan tárgy összeütközése közeledne, és a találkozás robbanásszerű lesz. Nem messze a sűrűsödő tömegtől Ollie Dinsmore az ásójára támaszkodik abban a kis ligetben, ahol apja sírját ássa. Megpróbálja felbecsülni a tömeget: kétszáz, négyszáz, majd legalább nyolcszáz főre teszi. Egy asszony a hátán hordja a csecsemőjét; Ollie kétségbe vonja, hogy épelméjű volna. Hát szabad ilyen apró gyereket ebben a hőségben idecipelni, anélkül, hogy legalább sapka védené a kis fejét? A város népe csak álldogál a ködös napfényben, és egyre izgatottabban várja a buszokat. Ollie elképzeli, milyen lassan és szomorúan bandukolnak haza, ha majd vége a hacacárénak. Hosszú lesz az út abban az alig csituló késő délutáni melegben. Aztán tovább ássa a sírt. Az egyre növekvő tömeg mögött, a 119-es mindkét útpadkáján fényüket villogtatva parkolnak a rendőrautók. A többnyire újonc zsarukból álló testületnek Henry Morrison a parancsnoka. Az utolsó két kocsi később érkezik, mert Henry utasítására a csomagtartókat megrakták a tűzoltóság csapjánál megtöltött víztartályokkal; Henry ugyanis felfedezte, hogy ott még működik a generátor, sőt akár még két hétig is kitarthat. A víz még így sem elegendő, sőt a tömeg nagyságához képest nevetségesen kevés, de ennyire futotta. Azoknak tartogatják, akik a tűző napon rosszul lesznek. Henry bízik benne, hogy nem lesznek sokan, de hogy lesznek, az biztos, és átkozza Jim Rennie-t, amiért elhanyagolta a felkészülést. Henry tudja, hogy Rennie köp az egészre, és szerinte ez még elítélendőbbé teszi hanyagságát. - 380 -
Ő maga Pamela Chent hozta magával, az egyetlen „különleges felhatalmazású" újoncot, akiben maradéktalanul megbízik. Az egyre növekvő tömeg láttán utasítja Pamelát, hogy hívja fel a kórházat: feltétlenül ide kell küldeni a mentőautót. Pamela öt perccel később visszajön; jelentését Henry képtelenségnek tartja, ám ennek ellenére sincs meglepve. A portán egy beteg fogadta a hívást; Pamela szerint egy fiatal nő, aki kora reggel érkezett, mert eltörte a csuklóját. Azt mondta, hogy az orvosi személyzet elhagyta a kórházat, és eltűnt a mentőautó is. – Hát ez óriási – mondja Henry. – Remélem, Pammie, még friss, amit az elsősegélynyújtásból megtanult, mert szükség lehet rá. – Értek az újjáélesztéshez – feleli a lány. – Nagyszerű. – Henry Joe Boxerre, a fagyasztott ostyát kedvelő fogorvosra mutat. Kék karszalagot visel, és fontoskodva tereli ide-oda az embereket, akik rá sem hederítenek. – És ha valakinek megfájdul a foga, majd ez a nagy képű faszi kihúzza. – Ha van rá elég pénzük – jegyzi meg Pamela, aki valamelyest már kiismerte Joe Boxert, amikor kijött a bölcsességfoga. Valamit vartyogott, hogy „szolgáltatásért szolgáltatást", és közben visszataszító módon stírolta a mellét. – Asszem, hátul a kocsiban van egy Red Sox-sapka – mondja Henry. – Ha megtalálja, odavinné annak a csajnak? – A nőre mutat, aki már Ollie-nak is feltűnt: arra, akinek hajadonfőtt van a kisbabája. – Tegye rá a baba fejére, és mondja meg a nőnek, hogy meg van húzatva. – A sapkát odaviszem, de az üzenetet nem adom át – feleli higgadtan Pamela. – Az a csaj Mary Lou Costas. Tizenhét éves, egy éve ment hozzá egy nála kétszer idősebb teherautó-sofőrhöz, és nyilván azt reméli, hogy a pasi meglátogatja. – Akkor is buggyant – mondja sóhajtva Henry –, de hát tizenhét évesen mind azok vagyunk. És az emberek csak jönnek-jönnek. Egy férfi víz helyett jókora zajládát cipel, amely a WCIK zsolozsmáit bömböli. Két társa most bont ki egy feliratos szalagot. S. O. S. áll rajta: MENTSÉTEK MEG LELKEINKET! – Hát ez cifra lesz – morogja Henry, és természetesen igaza van; csak azt nem tudja, mennyire cifra. Az egyre dagadó tömeg várakozik a napsütésben. Akiknek gyenge a hólyagjuk, az úttól nyugatra húzódó bozóthoz sietnek, hogy megköny- 381 -
nyebbüljenek. Sokukat közben felsebzik a tövisek. Egy túlsúlyos aszszony (Mabel Alston, aki, mint mondani szokta, „cukorkás" is) kificamítja a bokáját, és óbégatva terül el, amíg oda nem lép két férfi, hogy felsegítse az ép lábára. Lennie Meechum, a város postamestere (legalábbis az volt eddig a hétig, amikor is a küldemények kézbesítését bizonytalan időre felfüggesztették) egy botot ad neki kölcsön, majd közli Henryvel, hogy Mabelt kocsin kell hazavinni. Henry kijelenti, hogy egyetlen kocsit sem nélkülözhet; pihenjen csak az árnyékban a hölgyemény. Lennie az út egyik, majd a másik szélére mutat. – Ha nem vetted volna észre, az egyik oldalon marhalegelő van, a másikon tüskebokrok. Árnyék sehol sincs. Henry Dinsmore-ék istállója felé int. – Ott bőven talál. – Ha negyed mérföldet gyalogol – méltatlankodik Lennie. Az út nem több ugyan egy nyolcadmérföldnél, de Henry nem vitatkozik. – Ültesd a kocsim elülső ülésére. – A napon pokoli a hőség – jelenti ki Lennie. – Be kell a klímát kapcsolni. Hát persze, ezt Henry is tudja, csakhogy akkor be kell gyújtani a motort, ami zabálja a benzint. Abból ugyan ez idő szerint még nincs hiány, mármint ha feltankolhatnak a Benzin és Vegyesboltnál, de később benzinhiánnyal is számolniuk kell. – A kulcs a gyújtásban van – mondja. – De a legalacsonyabbra állítsd, világos? Lennie bólint, és megy vissza Mabelhez, de Mabel nem hajlandó mozdulni, pedig az arcán már csorog az izzadság, és pipacsvörös az arca. – Még nem pisiltem! – jajveszékel. – Muszáj pisilnem! Leo Lamoine, az új rendőrök egyike, odamegy Henryhez, aki kelletlenül méri végig; Leonak sincs több esze, mint egy marharépának. – Vajon hogy jutott el idáig, bratyó? – kérdezi. Leo Lamoine azok közé tartozik, akik mindenkit bratyónak szólítanak. – Fogalmam sincs, de ideért – feleli Henry fáradtan, s egyszer csak megfájdul a feje. – Szedj össze pár nőt, támogassák a kocsim mögé, és fogják, amíg pisil. - 382 -
– Miféléket, bratyó? – Nagydarabokat – mondja Henry, és eltávolodik, mielőtt lebírhatná a hirtelen inger, hogy orrba vágja Leo Lamoine-t. – Hát miféle rendőrség ez? – kérdezi egy nő, mialatt négy társnőjével együtt a hármas egység kocsija mögé kalauzolják Mabelt, aki pisilés közben majd az ütközőbe kapaszkodik, a többiek pedig az illendőség kedvéért elébe állnak. Köszönjétek meg Rennie-nek és Randolphnak, két rettenthetetlen vezetőtöknek, a feledékeny fajtából! Szíve szerint ezt válaszolná Henry, de inkább hallgat. Meggondolatlan beszéde miatt már előző este is bajba keveredett, amikor meghallották, hogy Andrea Grinnell pártjára kel. Ehelyett azt mondja: – Ez van, más nincs. A méltányosság kedvéért meg kell hagyni: a legtöbben, akárcsak Mabel női testőrgárdája, nagyon készségesen segítenek másokon. Akik előrelátó módon vizet hoztak magukkal, megosztják a könnyelműekkel, és szinte mindenki csak mértékletesen iszik. Hülyék azonban minden tömegben akadnak, és az ügyeletes balfácánok meggondolás nélkül vedelnek. Jó néhányan süteményt és ropit majszolnak, amitől később még szomjasabbak lesznek. Mary Lou Costas kisbabája nyűglődve bőg a Red Sox-sapka alatt, ami túl nagy neki. Mary Lou is hozott magával vizet, és most megnedvesíti vele a pici lány túlhevült arcát és nyakát. Hamarosan ki is ürül majd az üveg. Henry elkapja Pamela Client, és ismét Mary Lou-ra mutat. – Vedd el azt az üveget, és töltsd meg a mi tartalékunkból – mondja. – De vigyázz, nehogy mások meglássanak, különben délig az is elfogy. Pamela útnak indul, Henry pedig azt gondolja, Végre valaki, akiből jó kisvárosi zsaru lehetne, ha pályázik erre. Senki nem követi Pamela mozgását. Helyes. Ha megjönnek a buszok, ez a sok ember egy időre úgyis megfeledkezik a hőségről meg a szomjúságról. Persze ha majd a látogatók elmentek... és ráeszmélnek, milyen hosszú az út a városig... Ekkor egy ötlete támad. Felméri a maga rendőreit, és a sok tökfilkó között alig talál néhány megbízhatót; a csak félig is megfelelőket Randolph vitte magával, valamilyen titkos küldetéshez. Henry feltételezi, hogy az akció azzal a drogüzlettel függhet össze, amellyel Andrea Rennie-t vádolta, de őt ez nem érdekli. Csak azt tudja, hogy a valamire- 383 -
való emberek nincsenek itt, egyedül márpedig nem láthatja el a feladatát. Ismer azonban valakit, aki segíthet, és magához is rendeli. – Mi az óhajod, Henry? – kérdezi Bili Allnut. – Nálad vannak az iskola kulcsai? Allnut, aki már harminc év óta pedellus a középiskolában, bólint. – Íme. – Az övére akasztott kulcskarika megvillan a fátyolos napfényben. – Mindig nálam vannak. Miért? – Ülj be a négyes egység kocsijába, és hajts vissza a városba, amilyen gyorsan csak lehet, csak ne gázold el a késve érkezőket. Aztán szállj be az egyik iskolabuszba – de negyvennégy üléses legyen –, és hozd ki ide. Allnut nem látszik valami lelkesnek. Jenki módra harapja össze állkapcsát; ezt a mimikát Henry, aki maga is jenki, gyerekkorától ismeri, és kellően utálja is. Rideg lesz tőle az arc, és az üzenete egyértelmű: megvan nekem a magam baja, cimbora. – Meghibbantál? Ennyi ember nem fér fel egyetlen iskolabuszra! – Nem is kell – feleli Henry. – Azok szállnak majd fel, akik gyalog nem tudnának hazamenni. – Mabelre meg a Costas lány felhevült picijére gondol, de délután háromra többen is lesznek, akik nem képesek hazagyalogolni, sőt talán még járni sem. Bili Allnut még jobban megfeszíti az állkapcsát; az álla úgy ugrik ki, mint a hajó orra. – Azt már nem, pajtás. Eljön a két fiam is a két menyemmel, legalábbis azt ígérték, és hozzák a gyerekeket is. Erről nem akarok lemaradni. És az asszonyt se hagyom itt; teljesen ki van ütve. Henry legszívesebben megrázná az ostobaságáért (az önzéséért pedig akár meg is fojtaná). Ehelyett azonban elkéri Allnut kulcsait, és felszólítja, hogy mutassa meg, melyikük nyitja az autóbuszgarázst. Aztán elbocsátja a pedellust; menjen vissza a feleségéhez. Allnut azonban még magyarázkodik. – Igazán sajnálom, Henry, de muszáj, hogy lássam a gyerekeimet meg az unokáimat. Ennyit igazán megérdemlek. Nem én csődítettem ide a nyomorékokat és a világtalanokat; miért én fizessek a bunkóságukért? – Hát hogyne, első osztályú amerikai polgár vagy, gratulálok – mondja Henry. – Na, tűnj el a szemem elől. - 384 -
Allnut már nyitná a száját, hogy kikérje magának a sértést, de aztán meggondolja magát (talán látta Morrison rendőr arcán, hogy jobban teszi, ha hallgat), és elcsoszog. Henry bömbölve hívja Pamelát, aki nem tiltakozik a megbízás ellen, csak azt kérdezi: hová menjen és miért. Henry elmagyarázza. – Jó, jó, de milyen a sebváltójuk az ilyen iskolabuszoknak? – kérdezi a fiatal nő. – Mert ha nem automata, én nem tudom vezetni. Henry, továbbra is bömbölve, Allnutnak továbbítja a kérdést, aki nejével, Sarah-val a Búránál áll. Mindketten izgatottan figyelik a mottoni határvonal túloldalán folytatódó üres országutat. – A tizenhatosé még a régi – üvölti vissza Allnut –, a többi mind automata. És szólj neki, hogy ügyeljen a reteszelőre! Az ilyen buszok csak akkor indulnak, ha a sofőr bekapcsolta a biztonsági övét! Henry még egyszer felszólítja Pamelát, hogy siessen, amennyire az óvatosság engedi. Nagyon kell már neki az a busz. A Búra körül kezdetben még áll a sokaság, és szorongva mered az üres útra. Később a legtöbben leülnek. Aki pokrócot is hozott, leteríti. Mások a táblájukkal védik fejüket az erős naptól. A mondanivaló lassan elfogy, és így tisztán érteni, amint Wendy Goldstone megkérdezi Ellen barátnőjét, hogy hol vannak a tücskök – nem hallatszik, hogy cirpelnének a magas fűben. – Vagy én süketültem meg? – kérdezi. A hallásával semmi baj. A tücskök elnémultak vagy már nincsenek életben. A WCIK stúdiójának levegős és kellemesen hűvös terében visszhangzik Ernie Kelloggnak és az ő Delight Triójának a hangja. Azt éneklik: „Felhívtak az égből, és Jézus volt a vonalban.” A két férfi oda sem figyel; a tévét nézik, mint ezekben a percekben minden amerikai – sőt világszerte is sokan –, és őket is megbabonázzák az osztott képernyő két felén egymást követő képek. Lebilincselve bámulja a tudósítást Marta Edmunds is, aki már a második Budjánál tart, és tökéletesen elfelejtette, hogy a lepedő alatt az agg Clayton Brassey holtteste nyugszik. – Ezt nézd meg, Sanders! – suttogja a Séf. – Hiszen nézem – mondja Andy. CLAUDETTE az ölében pihen. A Séf két kézigránátot is felajánlott neki, de ez egyszer Andy nemet mondott. Attól fél, hogy miután a biztosítószeget kihúzta, lebénul. Egyszer - 385 -
látott ilyet a moziban. – Nagyon érdekes, de nem gondolod, hogy fel kellene készülnünk a vendégeink fogadására? A Séf tudja, hogy Andynek igaza van, de nehezére esik elfordulni a képernyőtől, ahol a helikopter most éppen a buszokat meg a díszmenet élén haladó jókora videós teherautót pásztázza. A Séf betéve fújja a jellegzetes tereptárgyakat, amelyek mellett elhaladnak; még fentről is felismerhetők. A látogatók egyre közelednek a célhoz. Mi is közeledünk a magunk végcéljához, gondolja. – Te, Sanders! – Mi az, Séf? A Séf átnyújt neki egy szacharinosdobozt. – „Szikla őket el nem rejti; kiszáradt fa nem ad árnyékot; sem a tücsök megkönnyebbülést.” Csak az nem jut eszembe, melyik könyvben van ez. Andy a bádogdobozban hat vastag, kézzel sodort cigarettát talál, és azt gondolja: íme az ecstasy katonái... Élete legköltőibb gondolata ötlött fel benne, és ettől sírhatnékja támad. – Mondasz-e rá áment, Sanders? – Ámen. A Séf a távirányítóval kikapcsolja a tévét. Szeretné látni, amint a buszok megérkeznek – akár be van lőve, akár nem, akár paranoiás, akár nem, ő is, mint mi legtöbben, szívesen legeltetné szemét a boldog családi találkozások képein –, de hát a keserű emberek bármely percben beállíthatnak. – Sanders! – Igen, Séf? – Kihozom a garázsból a Keresztény Házokoszt teherautóját, és a raktár legszélénél állítom le. Ha mögötte lecövekelek, pompás kilátásom lesz az erdőre. – Magához veszi az ISTEN HARCOSÁ-t; a hozzákötözött gránátok vígan lengenek-himbálóznak Minél tovább töröm a fejem, annál biztosabbnak érzem, hogy az erdő felől jönnek majd. Van ott egy bekötőút is. Nyilván azt hiszik, én nem tudok róla – a Séf vörös szeme felcsillan –, csakhogy a Séf többet tud, mint mások képzelik. – Én tudom. És szeretlek, Séf. – Köszönöm, Sanders, én is szeretlek téged. Ha az erdő felől jönnek, megvárom, amíg kiszállnak, és ott kaszálom le őket, mint aratáskor a búzát. De nem szabad, hogy csak egyetlen számot játsszunk meg. Ezért - 386 -
neked az adó előtt kell posztolnod, ott, ahol a minapában álltunk. És ha csak egy is arról jön... Andy felemeli CLAUDETTE-et. – Ez a beszéd, Sanders. De el ne siesd! Legyenek csak minél többen, és akkor tüzelj! – Így lesz. – Andyn, mint már nemegyszer, átfut az érzés, hogy mindezt csak álmodja. – Mint aratáskor a búzát. – Jól mondod. De most figyelj, Sanders, mert ez fontos. Ha meghallod, hogy lőni kezdek, nehogy rögtön odagyere. Én sem jövök rögtön, ha hallom, hogy te lősz. Tudniillik rájöhetnek, hogy nem vagyunk együtt, de én ezt a trükköt is ismerem. Fütyülni tudsz-e? Andy két ujját a szájába dugja, és metsző füttyöt ereszt meg. – Ez szép, Sanders. Mi több, bámulatos. – A gimiben tanultam. – Amikor még egyszerű volt az élet, gondolja, de ezt megtartja magának. – Csak akkor fütyülj, ha úgy érzed, legyőz a túlerő. Akkor hozzád sietek. És ha én fütyülök, te is fuss, mint a nyúl, hogy erősítsd az állásomat. – Rendben. – Erre, Sanders, rá kell pipálni. Mit szólnál hozzá? Andy támogatja az indítványt. A Fekete-fokon, a McCoy-féle gyümölcsös szélén tizenhét Chester's Mill-i száműzött sorakozik fel a kormos horizont előtt, akár egy John Ford-féle westernben az indiánok. A legtöbben megbűvölt csendben figyelik a 119-es országúira kivonuló emberek néma díszmenetét. Majd hat mérföld a távolság, de ekkora tömeget így is jól lehet látni. Rusty az egyetlen, akit a közvetlen környék érdekel, és amit lát, olyan megkönnyebbüléssel tölti el, hogy legszívesebben dalra fakadna. A Fekete-fok útján egy ezüstszínű Odyssey furgon közeledik. Rustynak a lélegzete is eláll, amikor a jármű a most éppen láthatatlan izzó övezet szomszédságába ér. Van annyi ideje, hogy elképzelje, milyen szörnyű lenne, ha a vezető – feltehetően Linda – elvesztené az eszméletét, és a furgon összetörne, de aztán a kocsi kiér a veszélyes zónából. Egy picit talán megingott, de lehet, hogy ezt is csak képzelte. Hamarosan itt lesznek. A doboztól vagy száz méterrel balra állnak, de Joe McClatchey mintha így is érezné a hatását: valahányszor a fény felvillan, lüktetni kezd az - 387 -
agya. Ez is lehet a képzelet játéka, de Joe biztos benne, hogy több érzéki csalódásnál. Mellette Barbie áll, aki fél karjával átöleli Miz Shumwayt. Joe megkopogtatja a vállát, és kijelenti: – Hű de pocsék érzés ez, Mr. Barbara. Együtt vannak mind. Rémes. – Tudom – bólint Barbie. – A gumiarcúak. Érzem, ahogy figyelnek minket. – Én is érzem – mondja Barbie. – És én is – csatlakozik Julia, olyan halkan, hogy alig hallani. A városháza tanácstermében Nagy Jim és Carter Thibodeau szótlanul nézi az osztott képernyőt, amelyen most helyszíni képsort látni. A felvétel először meg-megdöccen, mint egy közeledő tornádó videója vagy az autóbomba robbanását közvetlenül követő képek. Csak eget, homokot és szaladó lábakat látnak. „Gyertek már, siessetek!" – mormolja valaki, Wolf Blitzer pedig azt mondja: – Megjött az egyesített adók felvevő kocsija. Látszik, hogy sietnek, de biztos, hogy pillanatokon belül... ez az! Atyavilág, ezt nézzétek! A kamera megállapodik a Búra közelében pihenő helybéliek százain, ahogy mind feltápászkodnak – mintha egy szabadtéri istentisztelet népes hallgatósága állna fel ima után. Az elöl lévőket a mögöttük állók egyre közelebb lökdösik a Búrához. Nagy Jim egyszer csak lelapított orrokat, arcokat, szájakat lát, mintha az emberek egy üvegfalhoz préselődnének. Egy pillanatra megszédül, és tudja is, mitől: most látja először kívülről ezt a képet. Első ízben rohanja meg a maga teljes valójában az egész jelenség iszonyata. És első ízben érez igazi félelmet. Ekkor távolabbról, a Búra által jócskán tompítva, pisztolylövéseket hallani. – Mintha lövöldöznének – mondja Wolf. – Te is hallod, Anderson Cooper? Mi történik vajon? Gyengén, mintha Ausztráliának valamely isten háta mögötti zugából szólna egy műholdas telefon, visszatér Cooper hangja: – Még nem vagyunk ott, Wolf, de van egy kis monitorom, és úgy tűnik, mintha... – Most már én is látom – mondja Wolf. – Olyan, mint... – Ez Morrison – jegyzi meg Carter. – Mit ne mondjak, belevaló egy hapsi... – Holnap ki lesz rúgva – közli Nagy Jim. - 388 -
Carter felhúzza a szemöldökét. – Azért, amit tegnap a gyűlésen mondott? Nagy Jim rászögezi a mutatóujját. – Tudtam én, hogy nem ejtettek a fejedre. Kinn a Búránál Henry Morrison nem gondol sem a tegnap esti gyűlésre, sem a saját vagányságára, de még arra sem, hogy kötelességet teljesít; azt gondolja, hogy ha nem cselekszik, mégpedig villámgyorsan, akkor az emberek nekipréselődnek a Búrának, és összetörik magukat. Ezért a levegőbe lő, néhány kollégája pedig – Todd Wendlestat, Rance Conroy, no meg Joe Boxer – követi a példát. Az összevissza kiabálást és a hátulról lökdösött, összepréselődött emberek jajongását döbbent csend követi, Henry pedig a hangszórójába harsogja: – TERÜLJETEK SZÉT, A ROHADT ÉLETBE! VAN ITT HELY MINDENKINEK, HA SZÉTTERÜLTÖK! HALLJÁTOK, ISTEN BARMAI?! A durva hangnem még a lövéseknél is kijózanítóbban hat a sokaságra. A csökönyösebbje ugyan kitart az országúton (élen jár köztük az Allnut és a Carver házaspár), de a többiek valóban széthúzódnak a Búra mentén. Van, aki jobb felé tart, de a többség balra, Alden Dinsmore rétjére tódul, mert ott könnyebb a terep. Az utóbbiak közt van Henrietta és Petra is, bár a Canada Dry Rakéta bőséges adagjai elég ingataggá teszik lépteiket. Henry visszadugja pisztolyát a tokjába, és felszólítja társait, hogy tegyék ők is ezt. Wendlestat és Conroy engedelmeskedik, de Joe Boxer kitartóan markolja tömpe orrú ,38-asát. Elég ramaty egy stukker, gondolja Henry. – Próbáld csak elvenni! – vigyorog Boxer gúnyosan, Henry pedig azt gondolja: Rémálom ez az egész. Hamarosan felébredek a saját ágyamban, és az ablakból nézem a szép, friss őszi napot. Sokan azok közül, akik inkább otthon maradtak (a számuk elég nyugtalanító, mivel a legtöbbjük már légzőszervi problémákkal küszködik), televízión követik az eseményeket. Harmincan vagy negyvenen a Göncölben verődtek össze. Tommy és Willow Anderson ugyan kiment a Búrához, de a kis mulatót nyitva, és a nagy képernyős tévét bekapcsolva hagyták. A keményfa táncparketten álldogáló nézők csendben köve- 389 -
tik az eseményeket, bár van, aki sírva fakad. A nagy felbontású képek kristálytiszták és szívet tépők. Nem ők az egyedüliek, akiket megrendít a látvány, ahogy nyolcszáz ember felsorakozik a láthatatlan fal mentén, kezüket itt is, ott is mintegy a levegőnek támasztva. Wolf Blitzer például kijelenti: – Még soha nem láttam emberi arcokon ilyen kétségbeesett vágyakozást. – A hangja elfullad. – Jobb lesz, ha hagyom, hogy a képek önmagukért beszéljenek. Elhallgat, és valóban jól teszi. Ezekhez a jelenetekhez nem kell narrátor. Cox a sajtókonferencián azt mondta: Kiszállás után a látogatók két méterre közelíthetik meg a Búrát; véleményünk szerint ez a biztonságos távolság. Természetesen minden egészen másként történik. Mihelyt a buszok ajtói kinyílnak, az utasok rendezetlen csordában rontanak ki, szeretteik nevét kiabálva. Egyesek elesnek, mások megtapossák őket (a tolongásban egy ember meghal, és tizennégyen megsebesülnek, hatan közülük súlyosan). A katonákat, akik a Búra előtti tilalmi övezetet védenék, elsodorják. A TILOS AZ ÁTJÁRÁS feliratú sárga szalagkorlátot leverik, foszlányai eltűnnek a rohanó lábak felverte porban. Az újonnan érkezők előrerajzanak, és szétterülnek a Búra innenső oldalán, a legtöbbje sír, és kiabálva keresi férjét, feleségét, nagyszüleit, gyerekeit, jegyesét. Akad négy ember, aki vagy letagadta ilyen-olyan elektronikus orvosi segédeszközét vagy megfeledkezett róla. Közülük hárman a helyszínen meghalnak, a negyedik, aki a maga elemről működő, beültetett hallókészülékét nem fedezte fel a tiltott eszközök listáján, egy hétig hever majd kómában, mielőtt a többszörös agyvérzés sírba viszi. Lassacskán végül mindenki megtalálja a maga helyét, az egyesített tévékamerák pedig mindent látnak. Megfigyelik a helybélieket és a látogatókat, amint a láthatatlan fal két oldalán ugyanoda préselik a kezüket, látják, amint így csókolják meg egymást, megmutatják a férfiakat és nőket, amint sírva néznek egymás szemébe, rögzítik azokat, akik eszméletüket vesztik, vagy térdre roskadva, egymással szemközt imádkoznak, magasra emelve összetett kezüket. Megörökítik a külvilágból jött férfit, amint öklével veri az őt állapotos feleségétől elválasztó valamit, mígnem végül felhasítja a bőrét, és a vére ott gyöngyözik a semmin; elidőznek az öregasszonyon, aki a láthatatlan felszínen keresgéli a helyet, ahol ujjai hegyét zokogó lányunokája homlokához illesztheti. - 390 -
A médiás helikopter újra felszáll, és a levegőből küldi képeit a negyed mérföld szélesen elterülve kígyózó kettős tömegről. A mottoni térfélen a falevelek október végi színpompájukban táncolnak, a Chester's Mill-i oldalon ernyedten csüngenek a fákon. A városiak mögött – az úton, a réteken, vagy fennakadva a bokrokon – eldobott táblák tucatjai. A sajátos találkozások pillanataiban tiltakozás, politika feledésbe merül. Candy Crowley így szól Wolfhoz: – Hosszú tudósítói múltam alatt nem volt részem ilyen bizarr és szomorú eseményben... Az emberek azonban – fő jellemzőjük ez – előbb-utóbb mindenhez alkalmazkodnak, és így az izgalom, a jelenet furcsaságának megélése lassan megkopik. A nagy találkozások köznapi beszélgetésekbe olvadnak át. A két fél háta mögött elszállítják azokat, akik beleroppantak az élménybe. A Mill-i oldalon nincs vöröskeresztes sátor, így, amíg Pamela Chen meg nem érkezik az iskolabusszal, a zsaruk a rendőrautók csekélyke árnyékába rakják őket. A rendőrségen a WCIK elleni rohamra készülők ugyanolyan némán és megigézve követik az eseményeket, mint mindenki más. Randolph nem ellenkezik; van még egy kis idő. Kipipálja a neveket a csiptetős mappáján, majd int Freddy Dentonnak: menjenek ki az épület elé. Arra számított, hogy Freddy majd mérges lesz, amiért a főjani szerepét rá, Randolphra osztották (ha másokat kell megítélni, Peter Randolph egész életében magából indult ki), de Freddynek szeme se rebbent. Ez mégiscsak sokkal fontosabb akció, mint lepukkant vén iszákosokat az élelmiszerüzletekből kipenderíteni, és Freddy külön örül, amiért a felelősség megoszlik. Ha az akció simán lemegy, készséggel aratná le a babérokat – de mi van, ha melléfognak? Randolphnak nincsenek ilyen aggályai. Egy munka nélküli bajkeverő meg egy jámbor drogista, aki a levesében úszkáló szart se nevezné néven? Mi sikerülhetne itt félre? Állnak tehát a bejárati lépcsőn, amelyen Piper Libby nem is olyan rég végigszánkázott, és Freddy rájön, hogy mégsem bújhat ki mindenestül a vezető szerep alól. Randolph egy cédulát ad neki, amelyen hét név áll. Az egyik Freddyé. A többi hat Mel Searles, George Frederick, Marty Arsenault, Aubrey Towle, Stubby Norman és Lauren Conree. – Te vezeted a csapatot a bekötőúton – mondja Randolph. – Ismered? – Aha. A Kis Dög útról nyílik, a város felőli oldalon. Piás Sam apja építette, amikor... - 391 -
– Nem érdekel, ki építette. A fő, hogy végighajtsatok rajta. Délben átvezeted az embereidet az erdősávon. A rádióállomás mögött fogtok kiérni. Pont délben, Freddy. Se egy perccel előbb, se egy perccel később. – Azt hittem, Pete, hogy mindannyian onnan érkezünk. – A terv megváltozott. – Nagy Jim tud róla? – Nagy Jim városi tanácsos, Freddy. A rendőrfőnök én vagyok. Továbbá a fölöttesed is vagyok, tehát szíveskednél csendben maradni és hegyezni a füled? – Oppardon – mondja Freddy, és kezéből tölcsért formál a füle elé. Ami a legenyhébb kifejezéssel élve is arcátlanság. – Én majd az adó előtt, az országúton parkolok le. Stewart és Fern lesz velem, meg Roger Killian. Ha Bushey és Sanders olyan marhák, hogy harcba bocsátkoznak veletek – más szóval ha az adó mögül lövöldözést hallunk –, akkor mind a négyen berohanunk, és hátba támadjuk őket. Világos? – Aha. – Freddynek valóban nagyon tetszik a terv. – Helyes, akkor állítsuk szinkronba az óránkat. – Izé... hogyan? Randolph felsóhajt. – Össze kell őket igazítani, hogy nálad is ugyanakkor legyen dél, mint nálam. Freddy még most sincs teljesen képben, de engedelmeskedik. Odabentről valaki – alighanem Stubby – felordít: – Hoppá, valaki megint a fűbe harap! Az eszméletleneket úgy rakják halomba a cirkálók mögött, mint az ölfát! – A megjegyzést nevetés és taps fogadja. A rendőrök fel vannak ajzva, felvillanyozza őket a lehetőség, hogy, Melvin Searles szavaival, „lövésre lesznek kényszerítve”. – Negyed tizenkettőkor nyergelünk – mondja Freddynek Randolph. – Vagyis még háromnegyed óráig nézhetjük a nagy műsort. – Hozzak egy kis pattogatott kukoricát? – kérdezi Freddy. – A mikro fölötti szekrényben egész rahedli van belőle. – Miért is ne? Ártani nem árthat. Kinn a Búránál Henry Morrison a kocsijához lép; engedélyezi magának egy hideg üdítő luxusát. Egyenruhájából facsarni lehetne az izzadságot, és úgy érzi, soha nem volt ilyen fáradt (ami szerinte főként a - 392 -
rossz levegőnek tudható be – nem is tud rendesen lélegezni). Egészében azonban elégedett magával is, az embereivel is. Sikerült elkerülniük, hogy a Buránál tömegszerencsétlenségre kerüljön sor, a maguk oldalán (még) egyetlen halott sincs, és a közönség már sokkal nyugodtabb. A mottoni oldalon fél tucat tévéoperatőr rohangál ide-oda, s annyi szívmelengető zsánerképet örökítenek meg a találkozásokról, amennyit csak lehet. Henry tisztában van vele, hogy ezzel súlyosan megsértik a magánélethez való jogot, másfelől azonban Amerikának és az Amerikán kívüli világnak is joga van hozzá, hogy mindezt lássa. A jelek szerint az emberek sem sérelmezik a nyilvánosságot, sőt némelyeknek még tetszik is, hogy egy időre reflektorfénybe kerülnek. Henrynek arra is marad ideje, hogy körülnézzen a saját szülei után, bár nincs meglepve, amikor nem találja őket; istentelenül messze laknak, valahol Derryben, és ők sem lettek fiatalabbak. Meglehet, hogy még a sorsolásra sem jelentkeztek. Nyugat felől újabb helikopter zúgása hallatszik, s ha Henry ezt nem is tudja, James Cox ezredes ül benne. Ő is meglehetősen elégedett a Látogatók Napjának eddigi lefolyásával. Tájékoztatták, hogy a Chester's Mill-i térfélen senki nem készült fel a sajtókonferenciára, de ez nem lepi meg és nem is bosszantja. Olyan mennyiségű terhelő anyagot halmozott fel, hogy inkább Rennie megjelenésén csodálkozna. Az évek során rengeteg embernek szalutált, és mérföldekről is megszimatolja azokat a kényurakat, akik gyávák. Cox hamarosan megpillantja a hosszú sorban érkező látogatókat, és velük szemben a csapdába zárt helybélieket. A látvány hatására megfeledkezik James Rennie-ről. „Ki látott már valaha ilyen pokoli, ilyen felzaklató eseményt?” – mormolja magában. A Búra felőli oldalon felüvölt Toby Manning, az egyik új rendőr: – Itt jön a busz! A polgári személyek fel sem figyelnek – vagy elandalodva nézik rokonaikat, vagy még csak keresik őket –, de a zsaruk éljeneznek. Henry a cirkálója mögé siet, és való igaz: a nagy sárga iskolabusz most halad el Jim Rennie autótelepe előtt. Pamela Chen talán csuromvizesen sem nyom többet ötvenkét kilónál, de rekordidő alatt hozta idáig azt a böhöm nagy autóbuszt. Henry az órájára néz: negyed tizenkettő múlt öt perccel. Megfogjuk úszni, gondolja. Túl leszünk rajta, méghozzá teljes sikerrel. - 393 -
A Fő utcán három nagy narancssárga teherautó kapaszkodik fel a városi park emelkedőjén. A harmadikban Peter Randolph szorong Stew, Fern és a baromfibűzt árasztó Roger Killian mellett. Ahogy északi irányban befordulnak a Kis Dög út meg a rádióállomás felé, Randolphban felötlik valami, és alig állja meg, hogy a homlokára ne csapjon. Tűzerejük bőven van, de megfeledkeztek a sisakokról meg a kevlármellényekről. Menjenek vissza értük? Ez esetben negyed egyig biztosan nem foglalhatják el állásaikat – vagy még akkor sem. És a mellények nagy valószínűséggel fölöslegesnek bizonyulnának, hiszen tizenegyen vannak kettő ellen, és az a kettő – lefogadná – hülyére drogozta magát. Az eredmény – mi is lehetne más? – diadalmenet lesz.
8. Andy Sanders most is a nagy tölgy mögött foglalta el állását; ez a fa volt a fedezéke a keserű emberek első látogatása alkalmából is. A kézigránátokból ugyan nem kért, de öve elülső részébe hat tölténytárat dugott, a hátát további négy böködte, és előtte, a földön még két tucat volt egy faládában. Ennyivel egész hadsereget is távol tarthatna, bár gyanította, hogy ha Nagy Jim valóban egy ármádiát szabadítana rá, őt perceken belül kilőnék. Elvégre ő csak a pirulákhoz ért... Még mindig kételkedett benne, hogy ez valóban vele történik. Ha nincs a speed, soha nem fedezte volna fel személyiségének ezt az oldalát, amelyben most komor gyönyörűségét leli. Ugyanakkor fűti a felháborodás is. A világ Nagy Jimjeinek nincs rá joguk, hogy minden az övék legyen, sem ahhoz, hogy másoktól mindent elvegyenek. Ez egyszer más lesz a menetrend: most nem lesz alkudozás, nem szólhat bele ellentétükbe a politika, és ők nem fognak meghátrálni. Andy Sanders barátjával – lelki társával – együtt kiáll a céljaikért. Tisztában van vele, hogy lelkiállapota a nihilizmust súrolja, de ezt csöppet sem bánja. Egész eddigi életében azt számítgatta, minek mi az ára, és a szarok rá betépett mámora bűvöletes változást hozott szürke mindennapjaiba. - 394 -
Hallotta a teherautók közeledését, és az órájára nézett, ám az valamikor megállt. Felnézett az égre, és az egykori napot helyettesítő sárgásfehér folt állásából arra következtetett, hogy dél körül járnak. Hallgatta a dízelmotorok egyre erősödő berregését, és amikor a hangok kétfelé váltak, rögtön megértette, hogy a compadre kiszagolta a taktikát – olyan tévedhetetlenül, mint akármelyik védelmi szakember. Ezek szerint a teherautók egy része letér a bekötőútra, hogy hátulról támadja meg a rádióadót. Még slukkolt egy nagyot az éppen aktuális cigarettából, ameddig lehetett, visszatartotta a lélegzetét, aztán kifújta a füstöt. Sajnálkozva dobta el a csikket, és rátaposott. Nem akarta, hogy ez a gyönyörűségesen megvilágosító füst elárulja hollétét. Szeretlek, Séf, gondolta Andy Sanders, és kibiztosította Kalasnyikovját.
9. A keréknyomok szabdalta bekötőutat könnyű lánc zárta el. Freddy, aki az első teherautót vezette, habozás nélkül belehajtott, hogy a díszráccsal elroppantsa. A jármű, csakúgy, mint a mögötte lévő (ennek kormányánál Mel Searles ült), behatolt az erdőbe. A harmadik teherautót Stewart Bowie vezette. A temetkezési vállalkozó a Kis Dög út közepén állt le, rámutatott a WCIK adótornyára, majd Randolphra nézett, aki az ajtónak préselődve ült, két térde közé szorítva Heckler & Koch géppisztolyát. – Tegyél meg még egy fél mérföldet – utasította Randolph –, aztán fékezz, és állítsd le a motort. – Tizenegy óra harmincöt perc volt. Nagyszerű. Bőven van még idejük. – Hogy szól a terv? – tudakolta Fern. – Úgy, hogy délig várunk. Ha lövéseket hallunk, azonnal megindulunk, és hátulról kapjuk el őket. – Elég lármásak ezek a teherautók – vélte Roger Killian. – Mi van, ha meghallják, hogy közeledünk? Oda a meglepetés effektája vagy mije. – Nem fognak meghallani – jelentette ki Randolph. - 395 -
– Ülnek a stúdióban, és légkondicionált kényelemben nézik a tévét. Azt se fogják tudni, mi érte őket. – Nem kellett volna golyóálló mellényt felvenni? – kérdezte Stewart. – Miért cipelnénk magunkon extrasúlyt ebben a melegben? Ne majrézz már! Az a két görény már a pokolban lesz, mire felfogják, hogy meghaltak.
10. Valamivel tizenkettő előtt Julia körülnézett, és látta, hogy Barbie eltűnt. Amikor visszament a tanyaházhoz, a férfi éppen konzerveket rakodott fel a Bazsarózsa teherautójára. Az elkötött vállalati jármű rakodóterét már megtöltötte. – Mit művelsz? Hisz csak tegnap este pakoltunk le mindent. Barbie mosolytalanul, idegesen nézett vissza rá. – Tudom, de úgy gondolom, rosszul tettük. Nem világos, hogy a doboz közelsége teszi-e, de egyszer csak úgy éreztem, hogy a nagyító, amiről Rusty beszélt, éppen a fejemre irányul, és hamarosan a nap is átsüt majd rajta. Csak remélhetjük, hogy tévedek. Julia fürkészve nézte a férfit. – Van még rakodnivaló? Ha van, szívesen segítek. Később, ha úgy alakul, újra kirakodhatjuk... – Úgy van. – Barbie megeresztett egy kényszeres vigyort. – Később újra kirakodhatunk.
11. A bekötőút végén, egy kis tisztáson rég elhagyott viskó állt. Itt fékezett le a két narancssárga teherautó, és a támadó különítmény kiszállt. Ketten-ketten leemelték a BELBIZTONSÁG feliratú hosszú, súlyos düftinzsákokat. Az egyikre valamilyen szellemes fickó filctollal még odafestette: EMLÉKEZZ ALAMÓRA! A zsákokba további HK gép- 396 -
pisztolyokon és két, nyolc golyóra rendszeresített, Mossberg-féle tölténytáras puskán kívül töméntelen lőszert csomagoltak. – Izé, Fred... – Stubby Norman szólalt meg. – Nem köllött volna golyóálló mellényt is hoznunk? – Hátulról kapjuk el őket, Stubby. Fölösleges parázni. Freddy reménykedett, hogy a hangja meggyőzőbb, mint a benne kísértő aggályok. Zsibogott a gyomra az idegességtől. – Adunk nekik lehetőséget, hogy megadják magukat? – kérdezte Mel. – Mr. Sanders mégiscsak tanácsos, meg minden. Freddy már maga is gondolt erre. Eszébe jutott a dicsőségfal is, amelyre kiragasztották a második világháború óta tűzharcban elesett három rendőr fényképét. A legkevésbé sem vágyott rá, hogy az ő képe is odakerüljön, és mert Randolph a megadást illetően semmiféle utasítást nem adott, úgy érezte, kifejtheti a saját véleményét. – Ha felemelik a kezüket, élve maradnak – közölte. – És akkor is, ha fegyvertelenek. Minden más esetben kinyírjuk a rohadékokat. Van ellenvetés? Nem volt. Négy perc hiányzott a déli tizenkettőből. Mindjárt felmegy a függöny. Freddy szemügyre vette az embereit (Lauren Conree-nak olyan marcona képe és apró melle volt, hogy őt is többé-kevésbé férfinak tekintette), majd mélyet lélegzett, és így szólt: – Kövessetek egyesével. Az erdő szélén megállunk, és felmérjük a helyzetet. Ami a mérges szömörcét illeti, Randolph aggályai alaptalannak bizonyultak, és a fák olyan távol álltak egymástól, hogy még hadianyaggal megterhelve is könnyen mozoghattak. Freddy is úgy vélte, hogy kis rohamosztaga bámulatos csendben, nesztelenül tör át a megkerülhetetlen törpe borókákon. Eltelt a siker biztos tudatával, sőt szinte várta már, hogy akcióba lépjenek. Most, hogy végre megkezdődött a művelet, a gyomra is megnyugodott. Csak gyorsan és lazán, gondolta. És aztán hajrá! Fogalmuk se lesz, mi történt velük.
- 397 -
12. A Séf a raktárépület mögötti magas fűben kucorgott, a platós kék teherautó fedezékében, és már akkor meghallotta a támadók lépteit, amikor azok elhagyták a tisztást – és vele az ősrégi Verdreaux-féle családi fészket, amely fokozatosan belesüllyedt a földbe. A drog olyan élessé tette a fülét, a tudata olyannyira átállt a vörös riasztásra, hogy úgy érzékelte, mintha egy bivalycsorda trappolna a legközelebbi vízlelőhely felé. A teherautó elé kúszott, és feltérdelt, géppisztolyát a lökhárítónak támasztva. Az ISTEN HARCOSA csövére függesztett kézigránátok immár mögötte, a földön sorakoztak. Nyiszlett, pattanásos hátán izzadság fénylett. Az ajtónyitót pizsamanadrágjának övszalagjára akasztotta. Csak türelem, biztatta magát. Nem tudod, hányan vannak. Csak akkor kezdj tüzelni, amikor már fedezetlenek lesznek, de akkor aztán szélsebesen kaszáld le őket. Maga elé még néhány tölténytárat rakott az ISTEN HARCOSÁ-hoz, és várt. Azt kérte Krisztustól, hogy Andynek ne kelljen fütyülnie. És persze neki sem. Elképzelhető, hogy az egészet megússzák, és marad még egy napjuk az újabb csatára.
13. Freddy Denton kiért az erdő szélére, fegyvere agyával félrelökött egy fenyőágat, és kikukucskált. Gyomtól burjánzó kaszálót látott, közepén az adótoronnyal, amelynek halk duruzsolásába belevásott fogaiban a tömés. A tornyot sövény vette körül, amelyen jelzőtáblák óvtak a nagyfeszültségtől. Távolabb, tőle balra állt az egyemeletes, téglából emelt stúdióépület, közelebb pedig a nagy vörös fészerféleség. Feltételezte, hogy raktárnak használják. Vagy drogelőállításra. Vagy erre is, arra is. Marty Arsenault furakodott mellé. Az ő egyeninge is verítéktől sötétlett. A szemében rémület bujkált. – Mi a fenét keres ott az a teherautó? – kérdezte, géppisztolya csövével a járműre bökve. - 398 -
– A Keresztény Házikoszté – mondta Freddy. – Házhoz kötött betegeknek és fogyatékosoknak... Nem láttad még benn a városban? – De láttam, még segítettem is a szállításban – mondta Marty. – Tavaly léptem át a katolikusoktól a Megváltó Krisztushoz. De hogyhogy nincs a pajtában? – Honnan tudjam? – kérdezte Freddy. – Különben is, kit izgat? Úgyis a stúdióban vannak. – Honnan veszed? – Mert ott a tévé, és minden csatorna a Búra körüli ramazurit nyomja. Marty felemelte a maga géppisztolyát. – A biztonság kedvéért hadd eresszek pár golyót abba a teherautóba! Lehet, hogy valami álcázott csapda. Az is lehet, hogy mindketten benne vannak. Freddy lenyomta a fegyver csövét. – Az isten szerelmére, megbuggyantál? Nem tudják, hogy itt vagyunk, és erre te le akarsz buktatni minket? Hogyhogy éppen te maradtál életben a testvéreid közül? – Baszd szájba magad! – mondta Marty, majd némi megfontolás után hozzátette: – Az anyáddal együtt. Freddy hátranézett. – Gyerünk, fiúk. Átvágunk a kaszálón a stúdióhoz. Nézzetek be a hátsó ablakokon, hogy lássátok, hol vannak. – Elvigyorodott. – Megy ez, mint a karikacsapás. A szófukar Aubrey Towle csak annyit mondott: – Majd meglátjuk.
14. A Kis Dög úton maradt teherautóban Fern Bowie megjegyezte: – Nem hallok semmit. – Türelem – felelte Randolph. – Várd ki a sorát. Két perccel múlt tizenkét óra.
- 399 -
15. A Séf figyelte, ahogy a keserű emberek elhagyják a fedezéket, és átlósan vonulnak át a kaszálón a stúdió hátsó oldala felé. Hárman szabvány rendőregyenruhát viseltek, négyükön pedig – amint azt a Séf rögtön felfogta – egyenruhát pótló kék ing volt. Felismerte Lauren Conreet (régi vevőjét fűárus korszakából) és Stubby Normant, a helyi ószerest. Régi vevő, ráadásul Ifi jó barátja volt Mel Searles is, aki a boldogult Frank DeLessepsszel is jóban volt, és ez arra utalt, hogy ő is részt vett Sammy megerőszakolásában. Nos, mától kezdve senkit sem fog megerőszakolni. Heten vannak. Legalábbis ebben a rajban. Hogy Sandersra hányan támadnak, ki tudhatja? A Séf várt, hátha még többen is előbújnak, majd felállt, a teherautó motorházfedőjére könyökölt, és elbődült. – ÍME AZ ÚRNAK NAPJA JŐ KEGYETLEN BÚSULÁSSAL ÉS FELGERJEDT HARAGGAL, HOGY A FÖLDET PUSZTASÁGGÁ TEGYE... A támadók megpördültek, majd néhány pillanatra megdermedtek. Nem fogtak fegyvert, de nem is menekültek. Hiszen még csak rendőrök sem voltak. A Séf nyomban felmérte, hogy riadt madarakkal van dolga, akik még ahhoz is ostobák, hogy szárnyra keljenek. – ...ÉS ANNAK BŰNÖSEIT ELVESZESSE ARRÓL. ÉSAIÁS 13! SZELA, SZARHÁZIAK! E szentbeszéd, valamint a végítélet meghirdetése után a Séf tüzet nyitott, és balról jobbra szórta meg a társaságot. Két egyenruhás és Stubby Norman úgy repült hátra, mint megannyi törött baba, vérével festve meg a magasra nőtt gyomot. Az életben maradottak bénultsága felengedett. Ketten megfordultak, és az erdő felé menekültek. Conree és az utolsó egyenruhás a stúdiót célozta meg. A Séf utánuk vetette magát, és ismét tüzet nyitott. A Kalasnyikov kurtán böffent egyet, aztán a tölténytár kimerült. Conree úgy kapott a tarkójához, mintha megcsípte volna valami, majd arccal a fűbe hanyatlott, kettőt rúgott, aztán nem mozdult többé. A másik – egy tar fejű szerzet – eljutott a stúdió hátsó faláig. Az a kettő, aki az erdőbe menekült, kevéssé izgatta a Séfet, de a kopaszt nem hagy- 400 -
hatta futni. Ha sikerül megkerülnie az épületet, megláthatja Sanderst, és hátba lőheti. A Séf felkapott egy újabb tölténytárat, és a tenyere aljával a géppisztolyba nyomta.
16. Amikor Frederick Howard Denton, avagy a kopasz elérte a WCIK stúdió épületének hátsó falát, az égvilágon semmire sem gondolt. Látta, ahogy a Conree lány feltépett nyakkal összeesik, és ezzel megszakadt benne a józan gondolkodás. Egyedül azt tudta csak, hogy a képének nem szabad megjelennie a dicsőségfalon. Muszáj fedezékbe húzódnia, és ilyet csak benn, az épületben találhat. Látott egy ajtót. Mögötte valami kórus zsolozsmázott: „Egymásba fogódzunk a trón körül...” Freddy megragadta a kilincsgombot, ám az nem fordult el. Az ajtó zárva. Ledobta a fegyverét, s felemelt kézzel üvöltötte: – Megadom magam! Ne lőjön, mega... Mélyen lenn három súlyos ütés érte a hátát. Látta az ajtóra fröccsenő pirosságot, és volt még ideje, hogy arra gondoljon: nem kellett volna megfeledkeznünk a mellényről. Aztán összeroskadt, de mialatt körülötte elszivárgott a világ, fél kézzel még mindig fogta a kilincsgombot. Az, aki volt és az, amit tudott, egyetlen izzó fényponttá zsugorodott. Aztán az is kihunyt. A keze lecsúszott a kilincsgombról. Térden állva halt meg, az ajtónak dőlve.
17. Nem gondolkodott Melvin Searles sem. Végignézte, ahogy Marty Arsenault, George Frederick és Stubby Norman közvetlenül előtte rogy össze, érezte, ahogy legalább egyetlen golyó a szeme előtt süvít el, és mindez vajmi kevéssé kedvezett a gondolkodásnak. - 401 -
Egyet tudott: rohanni, ahogy a lába bírja. Most az ellenkező irányban bukdácsolt a fák között, nem törődve az arcába csapódó ágakkal. Egyszer elbotlott, aztán felugrott, és végül kirontott a tisztásra, ahol a teherautók parkoltak. A legésszerűbb az lett volna, ha az egyikkel elmenekül, de Melt most nagy ívben elkerülte az ésszerűség. Alighanem végigsprintelt volna a bekötőúton a Kis Dög útig, ha a raktár felől támadó osztag másik túlélője nem ragadja vállon, és nem nyomja neki egy magas fenyőfa törzsének. Aubrey Towle volt az illető, a könyvesbolt tulajdonosának öccse; magas, savószemű, slattyogó léptű fiatalember, aki néha segített fivérének a polcok feltöltésében, de ritkán szólalt meg, akkor is kimérten. A városban többen is együgyűnek tartották, de most nem látszott annak. Mi több, ijedtnek sem tűnt. – Visszamegyek, és elkapom azt a disznót – közölte. – Sok szerencsét, haver – mondta Mel, majd ellökte magát a fától, és ismét a bekötőút felé fordult. Aubrey Towle ezúttal keményebben rántotta vissza. Félresöpörte szeméből a haját, majd HK géppisztolyát Mel gyomrának szegezte. – Nem mégy te sehová. A hátuk mögül újabb sorozat dörrent. És ordítás kísérte. – Hallod? – kérdezte Mel. – Ide akarsz te visszamenni? – Neked nem kell velem jönnöd – jelentette ki elnézőn Aubrey. – De fedezni fogsz. Értetted? Vagy fedezel, vagy én lőlek le.
18. Randolph kapitány arca feszült vigyorba gyúródott. – Minden terv szerint alakul. Az ellenség a célpont mögött próbál védekezni. Menj tovább, Stewart, hajts fel a kocsibehajtón. Ott kiszállunk, és átvágunk a stúdión. – És ha a fészerben vannak? – kérdezte Stewart. – Hátulról akkor is lecsaphatunk rájuk. De indíts már! Mielőtt elkésünk! Stewart Bowie indított. - 402 -
19. Andy hallotta a raktár mögött durranó lövéseket, de mivel a Séf nem füttyentett, ott maradt a maga kényelmes posztján. Reménykedett, hogy odaát rendben zajlik minden, mert most már neki is megvolt a maga gondja: az adó felhajtóútjára éppen ráfutott egy városi teherautó. Andy kerülgette a fát, úgy, hogy az mindig közte és a teherautó közt legyen. A jármű megállt. Az ajtók kinyíltak, négy ember szállt ki. Andy úgy látta, hogy közülük hárman már a múltkor is itt jártak – Tyúkszar urat pedig nem lehetett nem felismerni. Andy legalábbis akárhol ráismert volna erre az összefosott zöld gumicsizmára. Négy keserű ember. Andy nem hagyhatta, hogy a Séfen rajtaüssenek. Kibukkant a fa mögül, és elindult egyenesen a kocsifelhajtó felé. CLAUDETTE pihenjállásban keresztezte a mellét. Lába alatt csikorgott a kavics, de volt, ami elnyomja a zajt: Stewart bekapcsolva hagyta a motort, a stúdióból pedig harsányan áradt a zsolozsma. Andy felemelte a Kalasnyikovot, de még várt. Hadd tömörüljenek. És így is történt. Úton a stúdió bejárati ajtajához, a négy ember felzárkózott egymáshoz. – Íme Tyúkszar úr és az ő barátai – mondta Andy, tűrhetőn utánozva John Wayne vontatott hangját. – Na, fiúk, hogy ityeg a fityeg? Azok sarkon pördültek. Teérted teszem, Séf, gondolta Andy és tüzet nyitott. A Bowie fivéreket és Tyúkszar urat az első sorozattal kicsinálta, de Randolphot csak megsebesítette a golyó. Andy, ahogyan azt a Séftől tanulta, kipattintotta a tölténytárat, derékszíjából kirántott egy újat, és a helyére tolta. Randolph kapitány a stúdió ajtaja felé mászott, jobb karján és lábán ömlött a vér. Hátranézett a vállán át, izzadt arcában tágra nyílva fénylett a szeme. – Kérlek, Andy... – suttogta. – A parancsunk úgy szólt, hogy ne bántsunk, csak vigyünk vissza, hogy továbbra is együttműködhess Jimmel... – Értem – mondta Andy, és elnevette magát. – Ne hamukázz egy hamukázónak. Azért jöttél, hogy elvidd az egész miskulanciát a... - 403 -
A stúdió mögül hosszú, meg-megakadó lövéssorozat hallatszott. A Séf talán bajba került, és segítségre szorul. Andy felemelte CLAUDETTE-et. – Könyörgök, ne ölj meg! – visította Randolph, és eltakarta arcát. – Gondolj a bélszínre, amelyet Jézussal fogsz elkölteni – mondta Andy. – Még három másodperc, és már bonthatod ki a szalvétát. A Kalasnyikov elnyújtott robaja egészen a stúdió ajtajáig gurította Randolphot. Aztán Andy már száguldott is az épület mögé. Útközben pattintotta ki a felerészben már elhasznált tölténytárat, hogy újra cserélje. A kaszáló felől éles, átható fütty hallatszott. – Jövök, Séf! – kiáltotta Andy. – Tarts ki, jövök már! Valami robbant.
20. – Fedezz – mondta komoran Aubrey, amikor az erdő szélére ért. Közben levetette az ingét, kettétépte, és az egyik darabot a homloka köré kötötte; úgy látszik, a Rambo-imázst akarta lemásolni. – És ha azt forgatnád a fejedben, hogy hátba támadj, próbálj pontosan célozni, mert ha nem, akkor visszajövök, és kitekerem a nyakad. – Fedezni foglak – ígérte Mel, és komolyan is gondolta. Itt, az erdő szélén legalább biztonságban lesz. Mondjuk, többé-kevésbé. – Az a hibbant speedzabáló ezt nem viszi el szárazon – mondta Aubrey. Szaporán lélegzett, látszott, ahogy hergeli magát. – Az a lúzer. Az a kibaszott drogos. – Majd felemelte a hangját: – Téged kereslek, te megveszett, rohadt drogos! A Séf előbújt a Keresztény Házikoszt teherautója mögül, hogy megnézze magának az önjelölt gyilkost. Éppen akkor vette szemügyre az erdőt, amikor Aubrey Towle, teli torokból ordítva, kitört onnan. Mel tüzelni kezdett, és bár a célt jócskán elvétette, a Séf ösztönösen leguggolt. Eközben a garázs távirányítója kiesett a pizsamanadrág lötyögő övpántjából, és a fűben kötött ki. A Séf lehajolt érte, és ekkor sü- 404 -
tötte el Aubrey a maga géppisztolyát. A golyók hóbortos cikcakkban ütötték át a teherautó oldalát, megcsendítve a fémet, és miszlikbe törve az utasülés ablakát. A fém oldalfalról az egyik golyó a szélvédőre pattant. A Séf letett a távirányító megkaparintásáról, és viszonozta a tüzet. De a meglepetés hatására immár nem számíthatott, és Aubrey Towle nem volt béna kacsa. Jobbra-balra kitérve cikázott az adótorony felé. Ott ugyan fedezékre nem számíthatott, de legalább megkönnyíti Searlesnek a célzást. Aubrey tölténytára kimerült, az utolsó golyó azonban felhasította a Séf fejének bal oldalát. Kiserkent a vér, és egy hajcsomó keskeny vállára esett, ahol beleragadt az izzadságba. A Séf a földre huppant, néhány pillanatra elengedte ISTEN HARCOSÁ-t, de aztán újra megmarkolta. Úgy érezte, a sebesülése nem súlyos, mindazonáltal legfőbb ideje, hogy Sanders, ha még képes rá, a segítségére siessen. Így hát két ujját a szájába dugta, és füttyentett. Aubrey Towle akkor ért az adótornyot körülvevő sövényhez, amikor Mel az erdő széléről újra tüzet nyitott. Ezúttal a Keresztény Házikoszt hátsó végét vette célba, amelyet a golyók szilánkosra szaggattak. A benzintank felrobbant, és a jármű hátsó fele tűzpárnán szökött a magasba. A Séf hátát iszonyatos forróság perzselte. Ekkor jutottak eszébe a kézigránátok. Vajon felrobbannak-e? Látta, hogy a toronynál álló ember rá céloz, és egyszer csak kristályosan egyértelmű lett a választás: viszonozza-e a lövést, avagy ragadja meg a távirányítót? Az utóbbi mellett döntött. Ahogy megmarkolta, a levegő körülötte láthatatlan méhek zümmögésétől vibrált. Az egyik vállon szúrta, a másik az oldalába fúródott, szétzilálva beleit. A Séf megbotlott és elvágódott, elengedve az ajtónyitót. Amikor utána kapott, újabb méhraj zsongott körülötte. A magasra nőtt fűbe mászott, s már a távirányítóról is letett; egyetlen reménye csak Sandersben volt. A toronynál álló férfi – hét keserű emberből az egyetlen kemény legény, gondolta – megindult felé. ISTEN HARCOSÁ-t most egyre nehezebbnek érezte, az egész teste elnehezült, mégis sikerült feltérdelnie és meghúznia a ravaszt. Nem történt semmi. Vagy kiürült a tár, vagy beszorult a golyó. - 405 -
– Te béna szarzsák! – mondta Aubrey Towle. – Te kerge geci! Ezt kapd ki, te... – Claudette! – süvítette Sanders. Towle megperdült, de elkésett vele. Rövid, kemény pergőtűz kattogott, és Aubrey fejének nagy részét négy 7,62-es kínai golyó választotta le a válláról. – Séf! – üvöltötte Andy, és odarohant a fűben térdelő barátjához. Annak vállából, oldalából és halántékából is ömlött a vér, arcának bal fele is vértől vöröslött. – Séf! Séf! – Ő is térdre borult, és magához ölelte a Séfet. Egyikük sem látta meg Mel Searlest, a rajtaütés egyetlen túlélőjét, aki most előbújt az erdőből, és óvatosan feléjük indult. – Az elsütőt... – suttogta a Séf. – Mit? – Andy lenézett a CLAUDETTE ravaszára, de gyanította, hogy a Séf nem erre gondol. – Ajtónyitó... – rebegte a Séf. A bal szeme vérben fiirdött, a másik azonban szikrázó intenzitással szegeződött Andyre. – Az ajtónyitót, Sanders... Andy megpillantotta a fűben heverő távirányítót, felvette, és odaadta a Séfnek, aki rákulcsolta ujjait. – Te is... Sanders... Andy a Séf kezére borította tenyerét. – Szeretlek, Séf – mondta, és megcsókolta Phil Bushey száraz, vérpettyes száját. – Én is... téged... Sanders! – Hé, köcsögök! – kiáltotta Mel, valamilyen ujjongó kedélyességgel. Alig tíz méterre volt tőlük. – Nem mennétek szobára? De megállj, van jobb ötletem. Béreljetek szobát a pokolban! – Most, Sanders... most! Mel tüzet nyitott. Andyt és a Séfet arrébb lódították a golyók, de mielőtt elszakadtak volna egymástól, összetapadt kezükkel együtt nyomták le a NYITÁS feliratú fehér gombot. A robbanás fehér volt, és mindent betöltő.
- 406 -
21. A gyümölcsös szélén a Chester's Mill-i száműzöttek éppen a szabadban költik el ebédjüket, amikor kitör a lövöldözés – mégpedig nem a 119-esen, ahol javában zajlik a látogatás, hanem délnyugat felől. – A Kis Dög úton történik valami – állapítja meg Piper. – Ó, bárcsak volnának távcsöveink! De amikor a Keresztény Házikoszt teherautója felrobban, a sárgás tűzfelhő távcső nélkül is látszik. – Fogalmam sincs, mi történhet odalenn, de hogy a helyszín a rádióállomás, az tuti – jegyzi meg Twitch, miközben műanyag kanállal eszi a fűszeres csirkehúst. Rusty megragadja Barbie vállát. – Ott tartják a propánt! Felhalmozták, hogy drogot gyártsanak! Ott az össz propán! Barbie-t vegytiszta, vészjósló rémület fogja el: a tudat, hogy a legrosszabb még hátravan. Aztán, négy-mérföldnyi távolságban, tündöklő fehér szikra ugrik fel a fátyolos égre, mint a villám, ha nem lefelé, hanem fölfelé csapódna. A következő pillanatban irtózatos robbanás fúródik a levegőbe, és vörös tűzlabda takarja ki először a WCIK adótornyát, majd a mögötte álló fákat, és végül az egész északi és déli láthatárt. A Fekete-fokon időzök ordítanak, de a saját hangjukat sem hallják a rettentő, csikorgó és egyre dagadó robajban, amelyet negyven kiló plasztik robbanóanyag és tízezer gallon propán átalakulása kelt. Eltakarják szemüket, hátratántorodnak, rátaposva a szendvicsekre, szétlocscsantva az italukat. Thurston a karjába kapja Alice-t és Aidant. Barbie egy pillanatig látja megnyúlt, halálra vált arcát: olyan ember arca ez, aki előtt megnyílnak a Pokol Kapui, és mögöttük a tűz óceánja fortyog. – Gyerünk vissza a házba! – üvölti Barbie. Julia sírva csimpaszkodik rá. Mellette Joe McClatchey próbálja talpra állítani zokogó mamáját. Ők egy ideig mozdulni sem bírnak. Délnyugaton, ahol a Kis Dög út három percen belül megsemmisül, a sárgáskék ég feketére vált, Barbie-ban pedig megfogalmazódik egy higgadt gondolat: Most aztán mind nagyító alatt vagyunk. A robbanástól a nagyrészt kiürült városban betörik minden ablak, kidőlnek a telefonoszlopok, kiszakadnak az ajtók, szétlapulnak a levél- 407 -
szekrények. Végesvégig a Fő utcán felsivítanak az autók riasztói. Jim Rennie és Carter Thibodeau úgy érzi, mintha a városházát földrengés rázná. A tévé még közvetít. Wolf Blitzer ijedten kérdezi: – Mi ez? Anderson Cooper! Candy Crowley! Chad Myers! Soledad O'Brien! Tudja valaki, mi az ördög volt ez? Mi történik itt? A Búránál Amerika legújabb tévésztárjai körülnéznek, majd szemüket védve bámulnak a város felé; a kamerák csak a hátukat láthatják. Az egyik kamera követőfelvételt készít: néhány pillanatra a látóhatár szélén félelmetes fekete füstoszlop kúszik a magasba, és a levegőben roncsok úsznak. Carter feltápászkodik; Nagy Jim csuklón ragadja. – Nézz ki gyorsan, mekkora a baj! Aztán szíveskedj visszajönni. Lehet, hogy le kell mennünk az atombunkerba. – Oké. Carter felvágtat a lépcsőn, majd végigrohan a folyosón. Cipője alatt csikorognak a nagyrészt semmivé porlott bejárati ajtó üvegszilánkjai. Amikor kimegy a lépcsőre, a látvány olyannyira meghaladja képzeletét, hogy visszazöttyen a gyerekkorba. Egy pillanatra megdermed, és azt gondolja: Olyan ez, mint minden idők legnagyobb, legszörnyűbb égiháborúja, csak még annál is rosszabb. Nyugat felé az ég: narancsvörös infernó, amelyet ébenfeketén ringó felhők kereteznek. A levegőben a felrobbant propán bűze. A hangzás, mintha tucatnyi, teljes gőzzel működő acélgyár bömbölne. Közvetlenül Carter feje fölött az ég menekülő madaraktól sötétlik. De nincs hová menekülniük. Ez a látvány, no meg az arcába csapódó, egyre erősödő szél rántja ki Cartert a bénultságból. Chester's Millben egy héten át nem fújt a szél. Ez a mostani forró és utálatos, bűzlik a gáztól és az elszenesedett fától. Hatalmas, összetört tölgyfa zuhan a Fő utcára, kiégett villamos vezetékek kacskaringóit húzva magával. Carter menekül visszafelé a folyosón. Nagy Jim a lépcső felső végénél áll. Súlyos arca sápadt és riadt, és ez egyszer bizonytalanságot tükröz. – Le az atombunkerba! – mondja Carter. – Közeledik a tűz. És ha ideér, az egész várost elevenen felfalja. – Mit csináltak azok az idióták? – nyöszörgi Nagy Jim. - 408 -
Cartert ez nem érdekli. Akármit csináltak, megtörtént. És ha nem sietnek, velük is megtörténik. – Van lenn valami légtisztító berendezés, főnök? – Van. – A generátorhoz kapcsolva? – Hát persze. – Hála az égnek. Akkor talán van némi esélyünk. Carter, hogy gyorsabban haladjanak, lesegíti Nagy Jimet a lépcsőn, és csak abban reménykedik, hogy nem fognak odalenn elevenen megfőni. A Göncöl mulató ajtaja ki volt támasztva, de a robbanás ereje szétveti a támasztó ékeket, és az ajtó ismét becsapódik. Az üveg befelé sodródik, és a táncparketten állók közül többeket megvág. Whit Morrisonnak, Henry öccsének a nyakerét tépi fel. A tömeg az ajtó felé tódul, megfeledkezve a nagy képernyős tévéről. Összetapossák szegény Whit Morrisont, aki saját vére tócsájában haldoklik a földön. Ahogy kifelé tolonganak a szilánkosra hasadt ajtón, újabb emberek is megsérülnek. – Madarak! – kiáltja valaki. – Édes istenem, nézzétek őket! A legtöbben azonban nem az égre, hanem nyugat felé néznek, ahonnan a tűzvész végítélete gördül feléjük. Az ég éjfélfekete, a levegő merő méreg. Akik képesek szaladni, a madarakról vesznek példát, és ügetve, kocogva vagy éppen rohanvást indulnak neki a 117-es útnak. Mások a kocsijukba vágódnak; és a kavicsos parkolóban, ahol valamikor az őskorban Dale Barbarát csúnyán összeverték, számos koccanás kelt kisebb izgalmat. Velma Winter is beugrik öreg Datsun kisteherautójába, de miután ügyesen kikerülte a parkolóban dúló roncsderbyt, azt kell tapasztalnia, hogy az országúti kijáratot eltorlaszolják a menekülő gyalogosok. Jobbra néz – a hatalmas, izzó köpenyként feléjük hullámzó tűzviharra, amely felzabálja a Kis Dög út és a belváros közti erdőt –, majd vakon tör előre, nem törődve az útjában állókkal. Elüti Carla Venzianót, aki csecsemőjével a karjában menekülne. Velma érzi, ahogy a testükön áthajtó jármű megdöccen, és süketséget parancsol magára, amikor a gerinctörést szenvedett asszony jajveszékelni kezd, miközben súlyával agyonnyomja a csöppnyi Stevent. Velma csak annyit tud, hogy ha törik, ha szakad, neki innen ki kell jutnia. - 409 -
A Búránál a találkozások apokaliptikus ünneprontásba torkolltak. A belül lévőket a rokonoknál fontosabb látnivaló köti le: a tőlük északnyugatra eső s egyre növekvő gombaforma felhő, amely mérföldnyi magas tűzoszlopon himbálózik. Most éri el őket az első fuvallata annak a szélnek, amely Cartert és Nagy Jimet az atombunkerba kergette, és a mögöttük tolongókkal mit sem törődve tódulnak a Búrához. Igaz, a mögöttük tolongók egyszer csak megtorpannak, majd megindulnak az ellenkező irányba. Ők a szerencsések: van hová hátrálniuk. Henrietta Clavard kezét egy hideg kéz markolja meg: Petra Searlesé. Petra haja kiszabadult a csatokból, és az arcába lóg. – Van még abból a varázskeverékből? – kérdezi, és az arcára kiülő „mulassunk egy kicsit” felszólítás kísértetiesen hat. – Sajnálom, elfogyott. – Hát jó; talán nem is baj. – Karoljon belém, kedvesem – mondja Henrietta. – Meglátja, nem lesz semmi bajunk. De amikor Petra az öregasszony szemébe néz, ott nem lát sem hitet, sem reményt. A vigalomnak mindjárt vége. Nézzétek csak! Nézzétek és lássátok! Nyolcszáz ember zsúfolódik a Búra falainál, fejük felszegve, szemük tágra nyitva. Így várják a feléjük száguldó kikerülhetetlen véget. Itt van Johnny és Carrie Carver, és Bruce Yardley, aki a Food Cityben dolgozott. Itt van Tabby Morrell, egy hamarosan hamuförgeteggé enyésző fatelep gazdája, és Bonnié, a felesége. Toby Manning, az áruházi tisztviselő; Trina Cole és Donnie Baribeau; Wendy Goldstone, a tanítónő, barátnőjével és kolléganőjével, Ellen Vanedestine-nal; Bili Allnut, aki nem akart elmenni a buszért, és Sarah, a felesége, aki a közelgő tűz láttán Jézushoz kiált menekülésért. Itt van Todd Wendlestat és Manuel Ortega: báván fordítják arcukat nyugat felé, ahol a világot elnyeli a füst. Tommy és Willow Anderson, akik többé nem szerződtetnek bostoni zenekart a lokáljukba. Nézzétek mindnyájukat: egy egész várost, amely egy láthatatlan falnak veti a hátát. Mögöttük először visszahúzódnak, majd fejvesztve menekülnek a látogatók. A buszokat észre sem veszik: egyenesen rohannak az országúton Motton felé. Néhány katona kitart a posztján, de a legtöbbje fegyverét elhajigálva szalad a tömeg nyomában. Lótot követik, őt, aki nem nézett vissza Szodomára. - 410 -
Cox nem menekül. Cox a Búrához lép, és elordítja magát: – Hóha, parancsnok! Henry Morrison megfordul, közeledik az ezredeshez, és nekitámasztja kezét a kemény, titokzatos felületnek, amelyet nem lát. Nehezen kap levegőt; a tűzvihar gerjesztette rossz szél eléri a Búrát, egy ideig örvénylik, majd visszafordul a közelgő rém: a vörös szemű fekete farkas felé. Itt, a mottoni határnál az akol, amelynek birkáival jóllakhat. – Segítsen rajtunk – mondja Henry. Cox a tűzvihar felé pillant. Úgy becsüli, szűk negyed óra múlva éri el a tömeg jelenlegi tartózkodási helyét, de az is lehet, hogy csak három percük van hátra. Nem tűz már ez, nem is robbanás. Ebben a zárt s már amúgy is fertőzött környezetben maga a kataklizma. – Uram, nem áll módomban – jelenti ki. Mielőtt Henry válaszolhatna, Joe Boxer ragadja karon. Valamit halandzsázik. – Álljon le, Joe – mondja Henry. – Nincs hová futni, és tenni is csak egyet tehet: imádkozzon. Joe Boxer azonban nem imádkozik. Még mindig a kezében a röhejes kis zálogházi pisztolya, és miután egy utolsó eszelős pillantást vet a közelgő infernó-ra, a halántékának szegezi a fegyvert, mintha orosz rulettet játszana. Henry a pisztoly után kapna, de már késő. Boxer meghúzza a ravaszt. Bár a halántéka felől folyni kezd a vér, nem hal meg rögtön. Tovabotorkál, és kiáltozva lóbálja az idétlen kis pisztolyt, akár egy zsebkendőt. Aztán térdre roskad, s úgy emeli fel karját az egyre sötétülő ég felé, mintha isteni kinyilatkoztatást köszöntene, és csak ez után zuhan arccal előre az országút elmosódott fehér vonalára. Henry kábultan néz vissza Cox ezredesre, aki tőle egy méterre s egyszersmind százezer mérföldre áll. – Mélységesen sajnálom, barátom – mondja. Pamela Chen botorkál oda. – A busz! – sikoltja túl a hangzavart. – Át kell hajtanunk a vészen! Ez az egyetlen esélyünk! Henry tudja, hogy ez az esély sem valós, de azért bólint, még egyszer Coxra néz (aki soha nem fogja elfelejteni a zsaru poklokba látó, kétségbeesett tekintetét), aztán megfogja Pammie Chen kezét, és mialatt a füstös feketeség feléjük száguld, követi a lányt a 19-es számú buszhoz. - 411 -
A tűz eléri a belvárost, és úgy robajlik végig a Fő utcán, mint csőben a forrasztópisztoly. A Béke híd elporlik. Nagy Jim és Carter az atombunkerban szűköl, mialatt fölöttük összeomlik a városháza. A rendőrség először beszippantja, majd a magasba okádja téglafalait. A Háborús emlékmű plázán Lucien Calvert szobra kiszakad talapzatából. Lucien, puskáját vitézül magasba emelve, az izzó feketeségbe repül. A könyvtár pázsitján a halloweeni bábu a maga jópofa cilinderével és kerti lapátból formázott kezével lángözönben szökik a magasba. Az oxigénre éhes tűz tiszta levegőt szippant mérgezett tüdejébe, s közben suhogó zúgást hallat, mintha Isten porszívója volna. A Fő utca épületei egymás után robbannak fel; deszkáik, cserepeik, üvegük, tárgyaik úgy repülnek a levegőbe, mint szilveszterkor a konfetti. Megsemmisül az elhagyott mozi, Sanders Városi Drogériája, Burpee áruháza, a Benzin és Vegyesbolt, a könyvesbolt, a virágüzlet, a borbélyműhely. A temetkezési vállalatnál a halottak listájának újoncai úgy sülnek meg fémtepsijükben, mint csirke a tűzhelyen. A tűz Fő utcai diadalmenetét a Food City bekebelezésével zárja, majd továbbvágtat a Göncöl felé, ahol a parkolóban rekedtek egymásba kapaszkodva ordítanak. Ezen a Földön utolsónak a mohó szerelmesként feléjük száguldó, száz méter magas tűzhegyet láthatják. A lángok immár a főbb utakon gurulnak végig, levessé olvasztva az aszfaltot. Közben átterjednek Eastchesterre, lakmározva a csinos házakból és a bennük kushadó néhány yuppie-ból. Michela Burpee a pincébe szaladna, de már késő; a konyhája felrobban körülötte, és az utolsó látvány, amiben ezen a világon része van, az olvadó Amana hűtőszekrény. A Tarker és Chester határán álló katonák vannak a legközelebb a katasztrófa kiindulópontjához. Amikor a tűz tehetetlenül kezdi öklözni a Búrát, s csak annyit ér el, hogy feketére festi, a katonák hátrafelé botorkálnak a perzselő forróságban. A hőmérséklet másodperceken belül húsz fokot emelkedik, ropogósra sütve a közeli fák leveleit. Az egyik katona később azt mondja: „Olyan volt, mintha előttünk egy üveggömbben nukleáris robbanás történne." A Búrához lapuló emberekre egyszer csak bombazáporként kezdenek hullani a döglött és döglődő madarak: a menekülő verebek, vörösbegyek, varjak, seregélyek, sirályok, de még a libák is hasztalan tanulták meg, hogy a Búrát kerülniük kell, most sorban nekiütköznek. Dinsmore rétjén pedig egymás sarkára taposva menekülnek a város kutyái és macskái, sőt görények, mormoták, sündisznók is keverednek közéjük. - 412 -
Soraikban őzek szökellnek, néhány jávor-szarvas vágtat esetlenül, és természetesen menekülnek Alden Dinsmore tehenei is, és szemüket forgatva kétségbeesetten bőgnek. Amikor az állatok a Búrához érnek, nekiütköznek. A szerencsések rögtön kimúlnak, a balsors üldözöttei elterülnek törött csontjaik tűpárnáján, és ugatnak, vinnyognak, nyávognak, bőgnek kínjukban. Ollie Dinsmore megpillantja Dollyt, a gyönyörű barna svájci tehenet, amely egyszer kék szalagos ifjúsági díjat nyert neki (nevét a mamája adta, mert tetszett neki, ahogy az Ollie és a Dolly rímel egymásra). Dolly nehézkesen üget a Búra felé; ismeretlen tulajdonos weimari vizslája marja véresre a lábát. A puffanást, amellyel a Búrának csapódik, Ollie a közelgő tűz miatt a fülével nem hallja, hallja azonban gondolatban, és amikor az ugyancsak halálra ítélt kutya marcangolni kezdi szegény Dolly védtelen tőgyét, ez jobban fáj, mint amikor az apját holtan találta. Egykori kedvencének, a haláltusáját vívó tehénnek a látványa feloldozza a fiút bénultságából. Nem tudja, van-e rá a legcsekélyebb esély is, hogy túlélje ezt a borzalmas napot, de két dolgot vakító világossággal lát maga előtt. Az egyik az oxigéntartály, amelyen elhunyt apja Red Sox sapkája fityeg. A másik Tom nagyapus oxigénmaszkja, amely a fürdőszobaajtó kampóján függ. Ollie futva indul a farm felé, ahol egész eddigi életét leélte – és amely nemsokára semmivé hamvad –, és egyetlen, de teljesen logikus gondolat mozgatja: az istálló alatt ásott krumplis verem, amely a mögötte lévő domb alá nyúlik. A krumplis verem biztonságot nyújthat. A hontalanok még mindig a gyümölcsös szélén állnak. Barbie-nak még megértetnie sem sikerült magát velük, nemhogy megmozdultak volna szavára. Pedig hát muszáj visszavinnie őket a tanyaházhoz meg a járművekhez. Minél hamarabb, annál jobb. Innen átfogó kilátásuk nyílik az egész városra. Barbie úgy alkothat képet a tűz útjáról, mint a hadvezér, aki légi felvételek alapján számítja ki a támadó sereg valószínű útvonalát. A tűz délkelet felé terjeszkedik, de lehet, hogy megtorpan a Prestile nyugati partján. A folyó kiszáradt ugyan, mégis természetes gátja lehet a tűznek. A robbanó erejű szélvihar, amelyet a tűz elszabadított, ugyancsak hozzájárulhat a város legészakibb körnegyedének megmeneküléséhez. Ha a tűz egészen a Búra Castle Rock-i és mottoni határáig – a zokni sarkáig és talpáig – ter- 413 -
jed, akkor Chester's Millnek a 90-es BÚ-val és Harlow északi részével határos részei épségben maradhatnak. Legalábbis a tűztől. Barbie-t azonban nem a tűz aggasztja. Ő a széltől tart. Most is érzi, ahogy elsuhog a válla fölött és szétterpesztett lábai között, meglebbenti a ruháját, Julia haját pedig szétborzolja. Átszáguld fölöttük, hogy táplálhassa a tüzet; és mivel a Mill immár teljesen körül van zárva, nagyon kevés lesz a tiszta levegő, hogy pótolja a fertőzöttet. Barbie előtt lidérces kép villan fel: döglött aranyhal lebeg az oxigén nélkül maradt akvárium felszínén. Mielőtt Juliát megragadhatná, a nő fordul hozzá, és mutogat valamire: alant, a Fekete-fok útján egy emberi lény caplat, valamilyen kerekes tárgyat húzva. Ebből a távolságból nem ítélhetik meg, férfi vagy nő-e az illető, de ez nem is számít. Bárki legyen, mielőtt felér a magaslatra, minden bizonnyal megfullad. Barbie megfogja Julia kezét, és a füléhez hajlik. – Mennünk kell. Fogd meg Pipert, ő pedig a mellette állót. Mindenki... – És vele mi lesz? – sikoltja Julia, és továbbra is a küszködő személyre mutat. Hátha gyerekkocsit húz? Mindenesetre valami nehezet vontat, mert meggörnyed, és nagyon lassan halad. Barbie mindent elkövet, hogy meggyőzze, mert fogytán az idő. – Ne törődj vele. Visszamegyünk a házba. Kézen fogva, nehogy valaki lemaradjon. Julia meg akar fordulni, hogy a szemébe nézzen, de Barbie lefogja. Most is a fülébe kiabál, hogy végre megértse, mi a tét. – Ha nem megyünk azonnal, késő lesz. Elfogy a levegő. A 117-es úton Velma Winter Datsun teherautója vezeti a menekülő járművek menetét. Másra sem tud gondolni, mint a visszapillantót ellepő tűzre és füstre. Hetven mérfölddel ütközik neki a Búrának, amelyről vakrémületében teljesen megfeledkezett (azaz újabb madár ő is, csak ő a földön menekülne). A baleset ugyanott történik, ahol egy héttel korábban, nem sokkal a Búra leereszkedése után, Billy és Wanda Debec, Nora Robichaud és Elsa Andrews pórul járt. Velma könnyű kisteherjének motorja hátracsapódik az utastérbe, és kettétépi a nőt. Felsőteste kirepül a szélvédőn, úgy húzva maga után a beleket, mint a szerpentint, majd nedvdús bogárként fröccsen szét a Búrán. Ez a nyitá- 414 -
nya tizenkét további jármű összekoccanásának, amelyben sokan meghalnak. A többség csupán megsebesül, de ők sem szenvednek sokáig. Henriettát és Petrát éppúgy, mint a Búrához préselődő több száz embert, megcsapja a hőség. A szél felkapja hajukat, és fodrozódnak a ruhák, melyek hamarosan tüzet fognak. – Szorítsa a kezemet, drágám – mondja Henrietta, és Petra engedelmeskedik. Nézik, ahogy a nagy sárga busz jókora ívben, részegen dülöngélve megfordul. Ahogy az árok mentén imbolyog, kis híján elüti Richie Killiant, aki félreugrik, majd fürgén előreszökik, és belekapaszkodik a hátsó ajtóba, hogy a lábát átemelve végül az ütközőre kuporodjék. – Remélem, sikerül nekik – mondja Petra. – Én is, kedvesem. – Csak nem hiszek benne. A közeledő tűzvészből néhány lángba borult őz ugrik elő. Most Henry ül a busz kormánya mögött. Pamela ott áll mellette, egy krómrúdba kapaszkodva. Mintegy tizenkét helyi lakos utazik velük; a legtöbbjét már korábban felrakták, mert egészségi problémáik voltak. Köztük van Mabel Alston és Mary Lou Costas a kisbabájával, aki még mindig Henry baseballsapkáját viseli. Felfurakodott a félelmetes Leo Lamoine is, bár az ő baja inkább lelki természetű: jajveszékel a félelemtől. – Lépjen rá a gázra, és menjen észak felé! – kiáltja Pamela. A tűz már majdnem elérte őket, nem egészen ötszáz méterrel előttük száguld, és bömbölésétől megrázkódik a világ. – Hajtson, mint az ördög, és semmiért se álljon meg! Henry tudja, hogy a vállalkozás reménytelen, de azt szeretné, ha inkább így érné a halál, semhogy tehetetlenül meglapuljon, hátát a Búrának vetve. Így hát bekapcsolja a reflektorokat, és indít. Pamelát a lendület hátrafelé, Chaz Bender, a tanító ölébe lódítja; a férfit akkor segítették fel a buszra, amikor hevesen kezdett zakatolni a szíve. Megragadja Pammie-t, hogy az visszanyerje egyensúlyát. Rémült kiáltások és sikolyok hangzanak fel, de Henry jóformán meg sem hallja őket. Tudja, hogy hamarosan a reflektorok ellenére sem fogja látni az utat, de mit számít? Rendőri pályafutása alatt jó ezerszer megjárta ezt a szakaszt. Használd az Erőt, Luke Skywalker, gondolja, és még el is neveti magát, amikor a gázpedált a padlóig nyomva hajt bele a lángoló sötétség- 415 -
be. Richie Killian, aki a busz hátsó ajtajába kapaszkodik, egyszer csak fuldokolni kezd. Még látja, ahogy a karja tüzet fog. A következő pillanatban a busz körüli hőmérséklet négyszáz fokra hevül, és a fiú úgy hullik le menedékhelyéről, mint átsült húsdarab a grillsütő nyársáról. A busz közepén végigfutó lámpák egy éjféli gyorsbüfé gyenge izzását vetítik az utasok halálra vált, verejtékben fürdő arcára, miközben odakint szurokfekete lesz a világ. A reflektorok megrövidült sugarában hamu örvénylik. Henry emlékezetből vezet; azon töpreng, vajon mikor robbannak fel alatta a kerekek. Még most is nevet, bár a 19-es motorjának leforrázott macskára emlékeztető visítása elnyomja a hangot. Anynyit elmondhat, hogy eddig sikerült az úton maradnia. Meddig tarthat, amíg áttörnek a tüzes falon? És lehetséges egyáltalán, hogy áttörjenek rajta? Kezdi azt hinni, hogy igenis lehetséges. Édes jó istenem, milyen vastag lehet az a fal? – Sikerül! – harsogja Pamela. – Meg fogja csinálni! Talán, gondolja Henry. Talán megcsinálom. De, egek ura, micsoda hőség! A légkondicionáló gombja után kap, hogy elforgassa egészen a MAX COOL-ig, ám ebben a pillanatban berobbannak az ablakok, és a busz megtelik tűzzel. Ne! Ne! – gondolja Henry. – Ne most, amikor már majdnem megúsztuk! De amikor az elszenesedő busz kitör a füstből, Henry csak fekete sivatagot lát maga körül. A fákból csupán izzó csonkok maradtak, az út fortyogó árokká változott. Aztán hátulról tűzpalást borul rá a vállára, és Henry Morrison tudata kihuny. A 19-es lefordul az út romjairól, és felborul; a betört ablakok lángokat okádnak. A busz hátulján gyorsan feketedik a felirat: LASSÍTS, BARÁTUNK! MINDNYÁJAN SZERETJÜK A GYEREKEINKET! Ollie Dinsmore az istálló felé vágtázik, nyaka körül Tom nagyapus oxigénmaszkjával, két kezében egy-egy oxigéntartállyal (a másodikat akkor fedezte fel, amikor átvágott a garázson). Soha nem tudta, hogy ekkora erő lakozik benne. Amikor a krumplis verembe vezető lépcsőhöz ér, a magasból hörgő-hasadó hang hallatszik: most gyulladt ki a tető. Az istálló nyugati oldalán a sok tök is lángra lobban. Az erős, szívósan kísértő szag olyan, mintha a pokolban csapnának hálaadási ünnepséget. A tűz a Búra déli oldalához közeledik; az utolsó száz métert már rohanvást teszi meg. Robbanás adja hírül, hogy Dinsmore-ék tejgazdasá- 416 -
gának épületei is megsemmisültek. Henrietta Clavard a felé siető lángok láttán arra gondol: Nos, elég öreg vagyok már. Kitöltöttem az életem idejét. Ez több, mint amennyit ez a szegény fiatal nő elmondhat magáról. – Forduljon meg, kedves – mondja Petrának –, és hajtsa a mellemre a fejét. Petra Searles felnéz Henriettára. Az arca könnyektől foltos, és nagyon fiatal. – Fájni fog? – Csak egy pillanatig, drágám. Hunyja be a szemét, és mire kinyitja, hűvös folyó vizében áztatja a lábát. – Ez nagyon szépen hangzik – mondja ki utolsó szavait a lány, és behunyja a szemét. Ezt teszi Henrietta is. A tűz elönti őket. Az egyik pillanatban még léteztek; a másikban nincsenek többé. A Búra túloldalán Cox még ott van a közelben, és szorgosan dolgoznak a kamerák is a bolhapiac helyének biztonságában. Amerika feldúlva és lenyűgözve követi a látványt. A kommentátorok dermedten hallgatnak; az egyetlen hangsáv a tűz, amely bővében van a mondanivalónak. Cox néhány másodpercig még látja a hosszú emberkígyót, bár a kígyó gyűrűit alkotó embereknek csak az árnyképe vetül a lángok hátterére. A legtöbben – akárcsak a Fekete-fok hontalanjai, akik végre visszamennek a házhoz és a járműveikhez – egymás kezét fogják. Aztán a tűz a Búrának ront, és az árnyak eltűnnek. Mintha őket akarná pótolni, egyszer csak láthatóvá válik maga a Búra: hatalmas, elszenesedett fal tör az ég felé. A forróságot nagyrészt magába szippantja, de Coxnak annyi is elég, amennyi kiszökik belőle. Megfordul, és futásnak ered. Menet közben tépi le magáról a füstölgő inget. A tűz átlósan halad, úgy, ahogy Barbie előre látta, és északnyugatról délkelet felé söpör végig Chester's Millen. Amikor eljut odáig, bámulatos gyorsasággal alszik ki. Az oxigént magával vitte, és cserébe metánt, formaldehidet, sósavat, szén-dioxidot, szén-monoxidot és hasonlóan ártalmas nyomgázokat hagy maga mögött. Továbbá különböző anyagok – megsemmisült házak, fák és persze emberek – fojtogató felhőit. Minden, amit hátrahagy, mérgezett.
- 417 -
22. Huszonnyolc hontalan és két kutya kötött ki a Búra és a 90-es BÚ határánál; azon a területen, amelyet a régi öregek Kantonnak hívtak. A konvoj, amelybe zsúfolódtak, három teherautóból, két kocsiból meg a mentőautóból állt. Mire célhoz értek, sötét volt körülöttük a nappal, és mind egyre nehezebben lélegeztek. Barbie beletaposott Julia Priusának fékjébe, és a Búrához szaladt, ahol egy alezredes és fél tucat katona sietett elé aggodalmasan. A gyalogút rövid volt, de mire Barbie a Búrára festékszóróval fújt vörös sávhoz ért, levegő után kellett kapkodnia. A jó levegő úgy fogyott el, mint a mosogatóba öntött víz. – A ventilátorok! – szólt oda lihegve az alezredesnek. – Kapcsolják be őket! Claire McClatchey és Joe támolygott ki zihálva az áruházi teherautóból. Utánuk következett a telefontársaság járműve. Amikor Ernie Calvert kiszállt, alig tett két lépést, és térdre roskadt. Norrie és az édesanyja próbálta felsegíteni. Sírtak mind a ketten. – Barbara ezredes, de hát mi történt? – kérdezte az alezredes. A gyakorlóruháján látható névjelzés szerint STRINGFELLOW-nak hívták. – Jelentsen, kérem! – A picsába a jelentésével! – üvöltötte Rommie, aki egy félájult gyereket tartott a karjában; Aidan Appleton volt. Mögötte botorkált Thurse Marshall, átölelve Alice-t, akinek gyönggyel kivarrt pólója a testéhez tapadt a kiöklendezett váladéktól. – Inkább a ventilátorokat kapcsolja be, marha! Stringfellow kiadta a parancsot, és a menekültek letérdeltek. Kezüket a Búrára tapasztva mohón szívták be a gyengén áramló tiszta levegőt, amelyet a hatalmas ventilátorok a falon átjuttathattak. Mögöttük tombolt a tűz.
- 418 -
A TÚLÉLŐK
- 419 -
1. A Mill kétezer lakójából csak háromszázkilencvenheten élik túl a tűzvészt, a legtöbbje a város északkeleti negyedében. Mire az éj leszáll, betetőzve a Búrán belüli szennyezett sötétséget, már csak százhatan vannak. Amikor szombat reggel felkel a nap, és erőtlenül hatol be a Búra egyetlen, még nem koromfeketére szenesedett résén, Chester's Mill lakossága harminckét főből áll.
2. Ollie, mielőtt leszaladt volna a lépcsőn, becsapta maga után a krumplis verem ajtaját. A világítást is felkapcsolta, bár nem tudta, működik-e még. Működött. Amikor lebotorkált az istálló pincéjébe, ott egyelőre hideg volt, de ez nem tartott sokáig: máris érezte, ahogy a forróság üldözőbe veszi. Emlékezett rá, hogy éppen négy évvel ezelőtt kanyarodtak a Castle Rock-i íves Villamossági Cég emberei az istálló elé, hogy kirakják az új Honda generátort. – Aztán beváljon ez a méregdrága vacak – mondta volt Alden, egy fűszálat rágcsálva –, mert csülkig sáros vagyok miatta. Nos, a Honda bevált. Még most is kitartott, Ollie azonban tudta, hogy már nem sokáig. A tűz ugyanúgy végez vele, ahogy minden mással végzett. Ha még egy percig világosság lenne körülötte, igencsak csodálkozna. Egy percig? Lehet, hogy addig már nem is élek. A piszkos betonpadló közepén állt a krumpliosztályozó gép – szíjak, láncok, fogaskerekek bonyolult együttese, amely valamilyen ősi kínzóeszközhöz hasonlított. Mögötte hatalmas halomban állt a burgonya; kedvezett neki az őszi időjárás, és Dinsmore-ék csak három nappal a Búra leereszkedése előtt végeztek a betakarítással. Szokványos években - 420 -
Alden és fiai novemberben fejezték volna be az osztályozást, hogy aztán eladják a termést a Castle Rock-i szövetkezeti piacon, valamint Motton, Harlow és Tarker's Mill út menti bódéiban. Idén azonban nem fial pénzt a burgonya. Cserébe viszont – gondolta Ollie – megmentheti az életét. A halom széléhez lépett, de aztán inkább a két tartályt vette szemügyre. A házból származó tartály mérőórája azt mutatta, hogy csak félig van tele, ám a garázsban talált párjának tűje mindenestül a zöld mezőben állt. Ollie lecsapta a földre azt, amelynek a fele már elfogyott, és a maszkot a másodikhoz csatolta. Másodpercek alatt végzett a művelettel; csinálta elégszer, amikor Tom nagyapus még élt. Amikor a maszkot ismét a nyakába akasztotta, a lámpák kialudtak. Egyre melegebb lett. Ollie letérdelt, és beásta magát a hűvös krumpliba. Ahogy mind beljebb rúgta magát, a hosszú tartályt a testével védte, és fél kézzel húzta maga után. Másik kezével suta úszó mozdulatokat mímelt. Mögötte lavinaszerűen zúdult le a krumpli. Legszívesebben kimászott volna, de leküzdötte a rémület sugallta ingert. Olyan volt, mintha elevenen eltemetkezne. Győzködte ugyan magát, hogy ellenkező esetben biztosan meghalna, de ez nem sokat lendített a helyzetén. Zihált, köhögött, úgy érezte, nem is levegőt szív magába, hanem a krumpli szennyét lélegzi be. Az arcára kattintottá az oxigénmaszkot, de nem történt semmi. Egy örökkévalóságig kellett matatnia a tartály szelepén; a szíve úgy kalapált, mint a ketrecbe zárt állaté. Szeme mögött a sötétben piros virágok nyíltak ki, és a hideg krumpli holt súlya mind nagyobb erővel nehezedett rá. Micsoda eszelős ötlet volt ez az egész! Épp olyan eszelős, mint Roryé, aki célba lőtt a Búrára. De most megfizet érte. Az életével fog fizetni. Végre sikerült kitapogatnia a szelepet. Először nem fordult el; aztán rájött, hogy rossz irányban forgatja. Változtatott ujjai helyzetén, és a maszkba beomlott az áldott, hűvös levegő. Ollie lihegve feküdt a krumpli alatt. Amikor a tűz befújt a lépcső tetején lévő ajtón, összerezzent; néhány pillanatra meg is látta, milyen piszkos bölcsőben fekszik. Közben egyre melegebb lett, és a fiúban felmerült a kérdés: felrobban-e vajon a kint hagyott, félig telt tartály. Azon is morfondírozott, hogy vajon mennyi időt ajándékozott neki a teli tartály, és érdemes-e még megélnie ezt az időt. - 421 -
Mindez azonban az agyában zajlott. A teste csak egyetlen parancsot ismert: életben maradni. Ollie még mélyebben fúrta magát a krumplihegybe, húzva maga után a tartályt, és igazgatva a maszkot, ha félrecsúszott.
3. Ha a Las Vegas-i fogadóirodákban fogadni lehetett volna a Látogatók Napján történt katasztrófa túlélőire, Piás Sam Verdreaux-t ezer az egyhez arányban adták volna a bukik. Megannyi kedvezőbb oddsot azonban elbuktak volna a játékosok (ez a körülmény tereli vissza az embereket a fogadóirodákba). Az ember, akit Julia meglátott, amint a Feketefok úton kínkeservesen kutyagol, nem volt más, mint Sam. Piás Sam, a Canned Heat nagy rajongója, ugyanazért maradt életben, mint Ollie: volt oxigénje. Négy évvel ezelőtt felkereste dr. Haskellt (a Varázslót, hiszen emlékeznek rá). Amikor elpanaszolta, hogy újabban egyre nehezebben kap levegőt, a doktor meghallgatta az öreg szeszkazán sípoló lélegzetét, és megkérdezte, mennyit dohányzik. – Hát – felelte Sam – régebben, amikor az erdőben melóztam, négy csomaggal is elment egy nap, de mióta rokkantsági járadékon vagyok, kicsit visszavettem. Dr. Haskell megkérdezte, mennyit tesz ez ki tényleges fogyasztásban, mire Sam közölte, hogy úgy két csomag körül tarthat. American Eaglest szív. – Azelőtt Chesterfieldet szívtam – magyarázta de újabban kizárólag filterest kapni. Amellett, hogy drága is. Az Eagles olcsó, és mielőtt az ember rágyújtana, le lehet szedni a filtert. Pofonegyszerű – mondta még, de utolsó szavai már köhögésbe fulladtak. Dr. Haskell tüdőrákot nem észlelt (ez némiképp meg is lepte), de a röntgen mintha tankönyvbe illő tüdőtágulatot jelzett volna. Így hát a doki közölte Sammel, hogy valószínűleg élete végéig oxigénre szorul. A diagnózis hibás volt, de hát megesik az ilyesmi. Orvosi körökben kedvelt mondás, hogy ha az ember patadobogást hall, aligha gondol - 422 -
zebrákra. Meg aztán a legtöbben úgyis azt látják meg, amit látni szeretnének. Dr. Haskell később hősi halált halt, de azért Rusty Everett-tel az élen senki sem tévesztette össze dr. Gregory House-zal. Samnek valójában hörghurutja volt, amely nem sokkal a Varázsló diagnózisa után fel is tisztult. Csakhogy addigra Samet már felvették azok listájára, akik hetenként kapnak oxigént Castle Rockból, ő pedig nem mondta le a szolgáltatást. Miért is tette volna? Az oxigént, akárcsak a magas vérnyomás elleni szereit az általa FŐGYÓGYÁSZAT-nak nevezett hatalom fedezte, amelynek működését ugyan nem is kapiskálta, de azt tudta, hogy az oxigén egy centjébe sem kerül. Tetejébe az is kiderült, hogy a tiszta oxigén beszippantása jót tesz az ember kedélyállapotának. Néha azonban hetekbe is telt, mielőtt Samnek eszébe jutott volna felkeresni az általa „oxigénbárnak" nevezett rozoga kis fészert. Ha aztán a Castle Rock-i fiúk eljöttek az üres tartályokért (amit mellesleg gyakran ellazsáltak), Sam átment az oxigénbárba, kinyitotta a szelepeket, kiürítette a tartályokat, majd felrakta a fia régi piros talicskájába, és kicipelte őket a vidám kékre festett teherautóhoz. Ha Sam még mindig a Kis Dög úton tengődött volna, ahol Verdreaux-ék régi családi fészke állt, az első robbanást követő percekben ő is ropogós cafatokká égett volna (mint ahogy ez Marta Edmundsszal történt). De a házat és az egykor hozzá tartozó fás területeket adótartozás fejében már rég lefoglalták (2008-ban vásárolta vissza potom áron az egészet Jim Rennie valamelyik álnéven működő cége). A húgának azonban volt egy kis földje Isten Patakja mellett, és aznap, amikor felrobbant a világ, Sam éppen ott tartózkodott. A viskó ócska volt, és a szükségét egy udvari budiban kellett végeznie (folyó vizet csak egy ócska kézipumpa szolgáltatott a konyhában), de Huginak gondja volt rá, hogy az adó rendesen be legyen fizetve, és a FŐGYÓGYÁSZAT itt is rendelkezésére állt. Sam nem volt valami büszke az áruházi lázadás felszításában játszott szerepére. Az évek során nem egy kupicát és sörösüveget ittak meg Georgia Roux apjával, és nagyon bántotta, hogy kővel kellett megdobnia a lányt. Mindegyre a fülében csengett az arcot érő kő nyekkenése, s maga előtt látta Georgia törötten lefittyedő állkapcsát, amely egy hasbeszélő bábujához tette hasonlóvá. Egek Ura, hiszen meg is ölhette volna! Kész csoda, hogy élve maradt, ha csak rövid időre is. És a gondolatsor vége - 423 -
még keserűbb volt: ha békén hagyja, a lány nem került volna a kórházba, ha nincs a kórházban, talán ma is élne. Innen nézve az is kijelenthető, hogy ő, Sam Verdreaux ölte meg. A rádiónál történt robbanás ittas álmából ébresztette. Amikor felült, a melléhez kapott, és körülnézett. Az ágya fölötti ablak a ház valamennyi ablakával együtt kitört, a viskó nyugatra néző bejárati ajtaja kiszakadt a vasalásból. Piás Sam átlépte az ajtót, aztán csak dermedten állt a gyomos, kerékabronccsal teledobált udvarban, és nyugat felé bámult, ahol mintha az egész világ lángokban állt volna.
4. Az egykor volt városháza alatti atombunkerban folyamatosan működött a régimódi kis generátor – az egyetlen tárgy, amely a helyiségben tartózkodókat a vész verte pusztaságtól elválasztotta. A központi helyiség sarkaiból elemről működő lámpák szórtak sárgás fényt. Az egyetlen széken Carter ült, Nagy Jim az öregecske kétszemélyes pamlagon terpeszkedett el. Szardíniát evett konzervdobozból; egyenként halászta ki vaskos ujjaival, hogy aztán sós kekszre helyezze őket. A két embernek kevés mondanivalója volt egymás számára. Figyelmüket lefoglalta a hordozható tévé, amelyet Carter talált a helyiségben. A porlepte alkotmányon csak egyetlen állomás jött be – ez a Poland Spring-i WMTW volt de több nem is kellett. Sőt ez az egy is sok volt: a totális pusztulást nehéz volt ésszel felérni. Odalett a belváros. Műholdas képek mutatták be, hogy a Chester-tó körüli erdők salakká váltak, s a tömeg, amely a Látogatók Napja alkalmából a 119-esen sereglett össze, porfelhőként kavargott a halódó szélben. A Búra húszezer láb magasságig látható lett: mint végtelen, kormos börtönfal zárta körül a várost, amelynek hetven százaléka a tűz martaléka lett. Nem sokkal a robbanás után a pincében is jócskán emelkedett a hőmérséklet. Nagy Jim szólt Carternak: kapcsolja be a klímát. – Győzi ezt a generátor? – kérdezte a fiú. - 424 -
– Ha nem, akkor megfövünk – felelte ingerlékenyen Nagy Jim. – Mi a különbség? Te csak ne förmedj rám, gondolta a fiú. Elvégre a te műved ez az egész. Mindenről te tehetsz. Felállt, hogy megkeresse a légkondicionálót, de közben újabb gondolat futott át a fején: éktelenül büdös ez a szardínia. Vajon mit szólna a főnök, ha közölné vele, hogy amit a szájába rak, bűzlik, mint hulla a latrinában. Nagy Jim azonban, amikor a fiának nevezte, komolyan beszélt, ezért Carter inkább megtartóztatta magát. A légkondicionáló is rögtön beindult. Igaz, a generátorra most nagyobb teher hárult, és a zúgása mélyebbre váltott. Ennyivel hamarabb fogja felfalni a propánkészletüket. Nem baj, gondolta Carter, neki van igaza, enélkül nem bírnánk ki. Közben figyelte a tévén a pusztulás irgalmat nem ismerő képeit. A legtöbbje műholdakról vagy magasan szálló felderítőgépekről készült. Az alsóbb szinteken a Búra homályossá vált. Kivéve – ahogy ezt mindketten felfedezték – a város északkeleti szélén. Délután háromkor a közvetítés minden átmenet nélkül oda kapcsolt. A videót egy, az erdős tájban lázasan sürgő-forgó katonai álláspont mögül vették fel. – Itt Jake Tapper jelentkezik a 90-es BU-ról, egy Chester's Millstől északra fekvő bejegyzetlen településről. Ennél közelebb nem mehettünk, de mint látják, vannak túlélők. Ismétlem: vannak túlélők. – Itt is vannak, te flúgos pojáca! – sziszegte Carter. – Csendben légy! – szólt rá Nagy Jim. Arcába vér szállt, és keresztben a homlokát is átfutotta. – Az ott Barbara! Dale Barbara, a nyavalyás bakkecske! Carter is megpillantotta a nevezettet a többiek között. A képet egy nagyon hosszú lencsével felszerelt kamerával vették fel, és így eléggé imbolygó lett, mintha a szereplők fátyolos melegben jelennének meg – de azért így is felismerhető volt mindenki. Barbara. A nagypofájú lelkésznő. A hippi doktor. Egy rakás gyerek. Az Everett nevű nőstény. Elejétől végig hazudott a cafka, gondolta. És én hülye, bedőltem neki. – A zúgás, amit hallanak, nem helikopterektől ered – mondta éppen Jaké Tapper. – Ha kicsit hátrább mehetnénk... A kamera hátrált, és hosszú sor gördíthető kocsikra szerelt ventilátor jelent meg, mindegyik a maga generátorához kapcsolva. Az alig néhány - 425 -
mérföldre megnyilvánuló impozáns műszaki potenciál láttán Cartert elfogta a sárga irigység. – Ugye látják már... – folytatta Tapper. – Nem helikopterekről van szó, hanem ipari ventilátorokról. Ha most ismét a túlélőkre közelíthetnénk... A kamera engedelmeskedett. A nevezettek a Búra széle mellett ültek vagy térdeltek, közvetlenül a ventilátorok vonalában. Carter láthatta, ahogy hajukba belekap az enyhe szellő. Egyikük haja sem lobogott, de egyértelműen mozgott, mint lomha víz alatti áramlatban a növényzet. – Az ott Julia Shumway – álmélkodott Nagy Jim. – Akkor kellett volna megölnöm ezt a boszorkányt, amikor még módomban állt. Carter oda sem figyelt. Megbabonázva meredt a képernyőre. – Negyvennyolc ventilátorral van dolgunk, Charlie! – jelentette ki Jake Tapper. – Ennyi le is dönthetné őket a lábukról. Innen azonban úgy fest, mintha éppen csak annyi levegőt kapnának, hogy életben maradjanak ebben a mérgezett atmoszférában. Szén-dioxid, metán és isten tudja, még mi minden kavarog benne. Szakértőink szerint Chester's Mill nagyon is korlátozott oxigénállománya azért fogyott el, mert a tüzet hizlalta. Egyikük – Donald Irving, Princeton kémiaprofesszora – mobilon felvilágosított, miszerint a Búrán belül a levegő nem különbözik alapvetően a Vénusz légkörétől. A kép a borúsnak látszó Charlie Gibsonra váltott, aki teljes biztonságban ücsörgött New Yorkban. (Mázlista tetű, gondolta Carter.) – A tűz keletkezéséről van már valami hír? – kérdezte. A kép visszaváltott Jaké Tapperre, majd a túlélőkre a szívható levegőjű sarokban. – Semmi, Charlie. Volt valami robbanás, ennyi világos, de további adatok nincsenek sem a katonaságtól, sem Chester's Millből. A képernyőn látható személyeknek bizonyára van mobiltelefonjuk, de kizárólag James Cox ezredessel kommunikálnak. Az ezredes kábé háromnegyed órával ezelőtt szállt itt le, és rögtön megbeszélést kezdeményezett a túlélőkkel. Mialatt kameránk a maga sajnos elég távoli állásából erre a komor jelenetre irányul, hadd tudassam Amerika – és az egész világ – aggódó nézőivel a Búránál jelenleg tartózkodó és hivatalosan is azonosított személyek nevét. Néhányukról talán nektek is vannak további képeitek; ezeket esetleg bemutathatnátok, mialatt én ismertetem a névsort. Ábécésorrendben fogok haladni, de ezt ne vegyétek túl szigorúan... - 426 -
– Eszünkben sincs, Jake. És van egypár képünk, de haladj lassan. – Dale Barbara ezredes, korábban százados az Egyesült Államok hadseregében. – A képernyőn Barbie jelent meg sivatagi álcaruhában, amint átkarolja egy vigyorgó iraki legényke vállát. – Többszörösen kitüntetett veterán. Utolsó munkahelye a város egyik étterme volt, ahol szakácskodott. – Angelina Buffalino... van róla képünk?... Nincs?... Megyek tovább. – Romeo Burpee, a helyi áruház tulajdonosa. – A képen Rommie egy udvari grillsütő mellett áll a feleségével, pólóján a CSÓKOLJ MEG, FRANCIA VAGYOK felirat látható. – Ernest Calvert; Joan, a menye és Eleanor, az unokája. – Ez a kép alighanem egy családi találkozón készült; csupa Calvert hemzsegett rajta. Norrie, aki szép volt és durcás, hóna alatt szorongatta a gördeszkáját. – Alva Drake... és a fia, Benjamin Drake... – Kapcsold már ki – morogta Nagy Jim. – Ok legalább a szabadban vannak – mondta sóvárul Carter –, és nem egy lyukban elásva. Úgy érzem magam, mint az a nyomorult Szaddám Húszein a búvóhelyén. – Eric Everett, Linda, a felesége és a két lányuk... – Egy újabb család! – Charlie Gibson elismerő hangját a mormonok is megirigyelhették volna. Nagy Jimnek ez már sok volt; maga állt fel, és kapcsolta ki a tévét kemény csuklómozdulattal. Közben még fogta a szardíniásdobozt is, és némi olajat csöppentett a nadrágjára. Ez soha nem fog kijönni, gondolta magában Carter, de nem szólt. Miért nem nézhetem ezt a műsort? – gondolta magában Carter, de nem szólt. Nagy Jim visszahuppant a pamlagra. A párnák felszisszentek, ahogy súlyával lelapította őket. – Az az újságíró tyúk... – merengett. – Mindig ellenem volt. Minden trükköt kipróbált, ami a nagykönyvben meg van írva. Hozz nekem még egy doboz szardíniát, légy szíves. Hozz magadnak, gondolta magában Carter, de nem szólt. Ment máris a szardíniáért. Ahelyett, hogy megtoldotta volna az eszmetársítást a szardínia és a latrinában tartózkodó hulla szaga között, inkább feltette a leglogikusabbnak tetsző kérdést: – Mitévők leszünk, főnök? - 427 -
Nagy Jim leszerelte a kulcsot a doboz aljáról, a helyére illesztette, és lecsavarta a tetőt. Újabb döglött halraj bukkant elő. Zsírosán fénylettek a szükségvilágításnál. – Megvárjuk, amíg kitisztul a levegő, fiam, aztán felmegyünk, és öszszeszedjük, ami megmaradt. – Felsóhajtott, újabb sós kekszre rakta az egyik csöpögő halat, majd befalta. A morzsák beleragadtak a száján csillogó olajcseppekbe. – Ahogy a magunkfajta szokta. A felelős emberek. Az igavonók. – És ha a levegő nem tisztul ki? A tévé szerint... – Jaj, emberek, mindjárt leszakad az ég! – szavalta Nagy Jim furcsa, idegesítő fejhangon. – Nem ezt papolják már évek óta? Az összes tudós meg a sok vérző szívű liberális. Jön a harmadik világháború! Atomreaktorok robbannak bele a Föld középpontjába! Az Y2K vírustól lefagynak a számítógépek! Elfogy az ózonréteg! Elolvadnak a jéghegyek! Jönnek a gyilkos hurrikánok! Globális felmelegedés! Csupa tyúkszaros, betojt ateista, aki nem bízik egy szerető, gondoskodó Úristenben, sőt még a létét is tagadja! Nagy Jim a fiúra szegezte zsíros ujját. – Akármit hisz a sok vallástalan humanista, az ég nem szakad le! A gyávaságukról nem tehetnek, fiam – biztos tudod, a bűnös „akkor is fut, mikor senki nem is kergeti", Mózes III. könyve –, de ez nem csorbítja Isten igazságát: akik hisznek Benne, nem fáradnak el, hanem sasszárnyakon törnek a magasba – Ésaiás könyve. Odakinn egyszerűen szmog van. Ki fog tisztulni, csak idő kell hozzá. Ám két órával később, e pénteki nap délutánján úgy négy óra körül éles csipogás hallatszott az alkóvból, ahol az atombunker géprendszere működött. – Mi ez? – kérdezte Carter. Nagy Jim immár elterült a pamlagon, félig hunyt szemmel és olajosan fénylő arccal, de most felült, és a fülét hegyezte. – Csak a légtisztító – mondta. – A legújabb típus. Az áruházban is ez van, az autók bemutatótermében. Príma ketyere. Nem elég, hogy tiszta és kellemes tőle a levegő, de kiküszöböli azokat az elektrosztatikus lökéseket, amik hidegben... – Ha odafenn tisztul a levegő, miért kapcsolt be a légtisztító? – Miért nem mégy fel, Carter, hogy az ajtó résén kikukucskálj? Attól talán megnyugodnál. - 428 -
Carter nem tudta, megnyugodna-e, vagy sem, azt viszont tudta, hogy ha még soká ül itt a pincében, bepörög. Így hát elindult a lépcsőn. Nagy Jim, mihelyt magára maradt, felállt, és a kályha meg a kis hűtőszekrény közti fiókos szekrényhez ment. Amilyen behemót volt, olyan gyorsan és hangtalanul mozgott. A harmadik fiókban találta meg, amit keresett. Hátrapillantott, hogy egyedül van-e még, aztán kiszolgálta magát. A lépcső végén lévő ajtón Cartert elég ijesztő felirat fogadta. MUSZÁJ MÉRNED A SUGÁRZÁST? INKÁBB GONDOLKOZZ!!! Carter gondolkodott. És végül oda lyukadt ki, hogy ami a levegő kitisztulását illeti, Nagy Jim baromságokkal traktálja. Ha azok a szarháziak sorban állnak a ventilátorok előtt, akkor világos, hogy Chester's Mill meg a külvilág között a légcsere nagyjából a semmivel egyenlő. Persze azért nem árt egy kis ellenőrzés. Az ajtó először meg se moccant. Cartert az élve eltemettetés homályos előérzete fogta el, és vakrémületében kétszeres erővel nyomta az ajtót, amely most egy résnyit engedett. Téglák zuhanását, gerendák reccsenését hallotta. Lehet, hogy szélesebb rést is nyithatna, de minek? A néhány centis hézagon beáramló levegő nem is levegő volt. A szaga nagyjából olyan volt, mint a kipufogócsőé, amikor megy a motor. Neki sem volt szüksége drága műszerekre, hogy megértse: ha kimerészkedne a bunkerból, két percig sem maradna élve. Visszament a lépcsőn. Nagy Jim a pamlagon ült. – Nos, mi a nagy helyzet? – Rohadt az egész. – De lélegezni azért lehet? – Mondjuk. Csak rosszul lennénk tőle. Jobb, ha várunk, főnök. – Ez csak világos – mondta Nagy Jim, olyan hangon, mintha vitatkozna a fiúval, és Carter volna a legnagyobb szamár a Földön. – A lényeg az, hogy remekül elleszünk. Isten, mint mindig, most is a gondunkat viseli. Jó a levegőnk, nincs túl meleg, és rengeteg az étel. Nézz csak utána, fiam, hogy állunk édesség dolgában? Hányféle szelet csokoládé van? Nem tudom, miért, de még mindig kívánós vagyok. - 429 -
Nem vagyok a fiad, a fiad halott, gondolta magában Carter, de nem szólt. Átment a hálóhelyiségbe, hogy megnézze, hányféle csoki van a polcokon.
5. Aznap este tíz körül, amikor egymáshoz simulva feküdtek Juliával, Barbie zaklatott álmot látott. Az ifjabb Rennie táncolt keresztül az álomképeken. Ott állt a ketrecben, Barbie cellája előtt, kezében a fegyverével. És ezúttal nem lesz menekvés, mert odakinn mérgezett a levegő, és mindenki meghalt. Végre elillantak az álmok, és Barbie igazán, mélyen elaludt. Mindketten a Búra és a Búrán beszökő friss levegő felé fordították fejüket. A levegő elég volt az életben maradáshoz; de kevés ahhoz, hogy jobb kedvre derüljenek. Hajnali kettőkor valamire felriadt. A foltokkal tarkított Búrán túl a másik oldalon lévő katonai tábor tompított fényeit nézte. Aztán ismét hallatszott a zaj. Köhögés volt. Halk, rekedt, elkeseredett köhögés. Tőle jobbra zseblámpa égett. Barbie, nehogy felköltse Juliát, a lehető legnesztelenebbül felkelt, és a fény felé igyekezett, átlépve a többieken, akik a füvön aludtak, sokan csak fehérneműben. A három-négy méterrel arrébb posztoló őrök düftindzsekit és kesztyűt viseltek, de ideát melegebb volt, mint korábban bármikor. Rusty és Ginny Emie Calvert mellett térdelt. Rustynak sztetoszkóp volt a nyakában, kezében oxigénmaszkot tartott. A hozzákapcsolt kis piros üvegen ez állt: CATHERINE RUSSELL KÓRHÁZ, MENTŐAUTÓ. NE VIDD EL, MINDIG TEDD VISSZA. Norrie meg a mamája egymást átölelve, aggodalmasan figyelte a jelenetet. – Sajnálom, hogy felébresztette magát – mondta Joanie. – Beteg. – Mennyire komoly? – kérdezte Barbie. Rusty a fejét rázta. – Azt nem tudom. Úgy hangzik, mintha bronchitis vagy egy csúnya megfázás volna, de persze valójában a rossz levegőtől van. Adtam neki egy kis oxigént, egy ideig jót is tett neki, de most... – Rusty vállat vont. - 430 -
– És a szívműködése se tetszik nekem. Jó ideje súlyos stressz alatt van, és már nem húszéves. – Nincs több oxigéned? – Barbie a piros üvegre mutatott. Erősen hasonlított a poroltóra, amelyet az emberek a konyhaszerszámaik közt tartanak, és rendszeresen elfelejtik feltölteni. – Ennyi az egész? Thurse Marshall is csatlakozott hozzájuk. A zseblámpa keskeny sugaránál gondterheltnek és fáradtnak látszott. – Van még egy, de Rustyval és Ginny vei megegyeztünk, hogy azt a gyerekeknek tartogatjuk. Aidan is köhög már. Olyan közel vittem a ventilátorokhoz, ahogy csak lehet, de nem múlik a köhögése. Ő meg a három kislány, ha felébrednek, kiszámított adagokban kapják majd a megmaradt levegőt. Talán ha a katonák újabb ventilátorokat hoznának... – Bármennyi friss levegőt fújnak ránk, a Búrán akkor is csak ennyi jön át – állapította meg Ginny. – És akármilyen közel férkőzünk a Búrához, akkor is ezt a dögszagot lélegezzük be. És azok sínylik meg, akikről sejteni lehetett. – A legöregebb meg a legkisebb – mondta Barbie. – Feküdj vissza, Barbie – biztatta Rusty. – Takarékoskodj az erőddel. Itt semmit se tehetsz. – Miért, te igen? – Talán. A mentőautóban orrcsepp is van. És végszükségre adrenalin. Barbie a Búra mentén mászott vissza, fejét automatikusan a ventilátorok felé fordítva. (Valamennyien felvették ezt a szokást.) Mire Juliához ért, meghökkent, mennyire kimerült. A szíve vadul zakatolt, és nem kapott levegőt. Julia ébren volt. – Komoly a baja? – Nem tudom, de a helyzet elég riasztó. Adtak neki oxigént a mentőautóból, de nem tért magához. – Oxigént! Van még belőle? Mennyi? Barbie felvilágosította, és szomorúan észlelte, hogy a nő szemében kialszik a fény. Julia megfogta a kezét. Az ujjai izzadtak, mégis hidegek voltak. – Mintha egy beomlott tárnában rekedtünk volna... Egymással szemben ültek, vállukat a Burának támasztva. Gyenge szellőcske pihegett köztük. Az Air Max ventilátorok folyamatos dübö- 431 -
géséből háttérzaj lett. Felemelték hangjukat, hogy túlharsogják, de máskülönben tudomást sem vettek róla. Bezzeg észrevennénk, ha elhallgatna, gondolta Barbie. Persze csak néhány percre. Azután már soha semmit nem vennénk észre. Julia bágyadtan mosolygott. – Ha miattam aggódsz, hagyd abba. Középkorú republikánus hölgyhöz képest egész jól vagyok, legföljebb nehezen kapok levegőt. De legalább sikerült még egyszer megdugatnom magam. Méghozzá milyen kellemesen! Barbie visszamosolygott rá. – Nekem is nagy örömöm volt benne, elhiheted. – Mit szólsz ahhoz a nukleáris ceruzához, amit vasárnap akarnak kipróbálni? – Szólni nem szólok semmit. Legföljebb reménykedem. – Van rá alapod? Barbie nem akarta megmondani Juliának az igazat, de úgy érezte, a nő megérdemli. – Ha az eddigi fejleményekből indulunk ki és abból a kevésből, amit a doboz gazdáiról tudunk, akkor nem sok okunk van a bizakodásra. – Mondd, hogy még nem adtad fel. – Efelől nyugodt lehetsz. Még csak nem is félek annyira, mint illenék. Talán mert az egész tünemény olyan... izé... furfangos. Még a bűzhöz is hozzászoktam. – Tényleg? Barbie nevetett. – Dehogy. És te? Nagyon félsz? – Igen, de inkább szomorú vagyok. Hát így ér véget a világ... Nem egy nagy durranással, hanem lihegéssel. – Újra köhögött, öklét a szájára szorítva. Idehallatszott mások köhögése is. Köztük volt a kisfiú, aki mostanra Thurston Marshall kisfia lett. Reggelre kap egy kis segítséget. De Thurston megmondta: kis adagokban mérik majd a levegőt. Gyerekeknek ez nem az igazi. Mellesleg felnőtteknek sem. Julia a fűbe köpött, aztán ismét Barbie felé fordult. – Nem tudom elhinni, hogy ezt műveltük volna magunkkal. A helyzetet a doboz gazdái – a gumi-arcúak – teremtették, de szerintem ők csak vásott kölykök, akik szórakozást kerestek maguknak. Mintha a mi- 432 -
eink videojátékkal múlatnák az időt. De ők kívül állnak, és mi vagyunk belül. És mi rontottunk el mindent. – Van elég bajod anélkül is, hogy a melledet vernéd – mondta Barbie. – Ha valaki felelős a helyzetért, az Rennie. Ő hozta létre a droglabort, ő lopkodta össze a propánt minden elérhető helyről. És arról is meg vagyok győződve, hogy ő küldte ki oda az embereit, és miatta robbant ki az összeütközés. – De ki választotta meg? – kérdezte Julia. – Ki ruházta fel hatalommal, hogy mindezt megtehesse? – Te semmiképpen. A lapod kampányolt ellene. Vagy tévednék? – Nem, ez így volt. De csak az utolsó nyolc évben. Kezdetben a Demokrata – vagyis én magam – azt hitte, Lincoln óta ő a legnagyobb. Mire felismertem az igazi arcát, már be volt betonozva. És ott volt az a szegény, mafla Andy Sanders, hogy az örökös mosolyával fedezze. – Magadat akkor sem... – De igenis hibáztatom magam. Ha tudom, hogy ez az erőszakos és mindenre alkalmatlan szarházi lesz hatalmon egy igazi válsághelyzetben is, akkor... akkor megfojtottam volna, mint kismacskát a zsákban. Barbie nevetett, de az ő nevetése is köhögésbe fulladt. – Egyre kevésbé hasonlítasz egy republikánusra, ahogy... – De itt a hangja egyszer csak elakadt. – Mi történt? – kérdezte Julia, aztán ő is meghallotta a zajt. A sötétben csörömpölt és vinnyogott valami. A hang közeledett, majd feltűnt egy csoszogó figura, aki egy gyerekeknek való talicskát húzott. – Ki van ott? – kiáltotta Dougie Twitchell. A csoszogó figura válaszolt, de a hangja elég fátyolosan szólt. Mint kiderült: oxigénmaszkot viselt. A sajátját. – Na hála istennek – dünnyögte Piás Sam. – Szunyáltam egyet az út szélin, és azt hittem, elfogy a levegőm, mire ide felérek. Na de fő, hogy itt vagyok. Ippen jókor, mer majnem kifingtam.
6.
- 433 -
A 119-es úton létesített mottoni katonai tábor ezen a szombat reggelen elég lehangolóan festett. Csupán harminchat főnyi katonai személyzet maradt a bázison és egyetlen Chinook helikopter. Tucatnyian rakodták fel a nagy sátrakat, valamint a megmaradt néhány ventilátort: ezeket Cox, mihelyt a robbanásról értesült, a Búra déli oldalához rendelte. Ezeket a ventilátorokat azonban üzembe sem helyezték. Mire megérkeztek, már senki sem élvezhette azt a kevés levegőt, amit a Búrán átjuttathattak volna. Délután hat órára a tűz, éghető anyag és oxigén híján, elaludt, és a Chester's Mill-i oldalon mindenki halott volt. Tizenkét ember az orvosi sátrat bontotta le és hajtotta össze. A többieket a legősibb katonai munkára fogták: rendet kellett csinálniuk a körletben. Örömtelen munka volt, de senki sem háborgott ellene. A katonákkal semmi sem feledtethette az előző délután rémálmát; a csomagolópapír, a konzervdobozok, az üvegek és a csikkek összeszedése azonban jótékonyan hatott rájuk. Nemsokára világos lesz, és a hatalmas Chinook felkészül az indulásra, ők pedig felszállnak, és elmennek innen. Úgy érezték: ki sem bírják addig. Az indulásra várók között volt Clint Ames közlegény, a dél-karolinai Hickory Grove-ból. Fél kezében zöld műanyag zsákkal mászkált csigalassan a letaposott fűben, olykor fel-felemelve valamilyen eldobott táblát vagy lelapított kólásdobozt; hadd higgye az a seggfej Groh őrmester, ha erre néz, hogy ő, Ames közlegény szorgalmasan dolgozik. Kis híja volt, hogy álltó helyében el nem aludt, és amikor a kopogtatást meghallotta (mintha valaki a bütykével kocogtatott volna egy vastag Pyrexedényt), először azt hitte, ezt is csak álmodja. Nem is igen lehetett más, mint álom, hiszen a Búra túloldaláról hallatszott. Ames ásított, és a véknyát dörzsölgetve kihúzta magát. Közben ismét hallotta a kopogást. Nem csalás, nem ámítás: valóban a Búra megfeketedett falán túlról jött a zaj, amelyet csakhamar emberi hang követett. Gyenge és testetlen, mint egy szellemé. A közlegény libabőrös lett tőle. – Van ott valaki? Hallja valaki a hangom? Kérem szépen... A halálomon vagyok. Uramisten, nem ismerős ez a hang? Olyan, mint... Ames ledobta a szemétgyűjtő zsákot, a Búrához rohant, és kezét annak megfeketedett, még mindig meleg felületére szorította. – Tehenes fiú... Te vagy az? - 434 -
Meghibbantam, gondolta közben. Ezt a tűzvihart senki sem élhette túl. – Ames! – rivallt rá Groh őrmester. – Mi a jó francot keres ott? A katona el akart fordulni, ám ekkor az elszenesedett felület mögött újra megszólalt a hang. – Én vagyok az. Kérlek, ne... – Ugatásszerű, szaggatott köhögés. – Ne menj el. Ha te vagy ott, Ames közlegény, ne menj el. Most egy kéz jelent meg. Kormos ujjaival éppoly kísérteties volt, mint a hang. Kidörzsölt magának egy tiszta helyet a Búra belsején. Néhány pillanat múlva egy arc is feltűnt. Ames először nem ismert rá a tehenes fiúra. Csak utána jött rá, hogy a fiún oxigénmaszk van. – Mindjárt elfogy a levegőm – hörögte a tehenes fiú. – A kijelző a piros mezőben van. Már... már fél óra óta. Ames a tehenes fiú elgyötört szemébe nézett, s az visszanézett rá. E pillanattól kezdve Ames csak egyetlen parancsot ismert: nem hagyhatja meghalni a tehenes fiút. Azok után, amiket átélhetett, és amiket, Ames számára elképzelhetetlen módon, túlélt, ez a fiú nem halhat meg. – Hallgass rám, gyerek. Térdelj le, és... – Ames, te naplopó, mihaszna seggfej! – üvöltötte Groh őrmester, és odacaplatott a közlegényhez. – Azonnal hagyd abba a lógást, és láss munkához! Ma végképp nincs türelmem az ilyen hasukat süttető faszkalapokhoz! Ames közlegény azonban rá sem hederített. Nem érdekelte semmi más, csak az arc, amely a mocskos üvegfal mögül rábámult. – Térdelj le, és kapard le a fal aljáról a koszt, de máris! Mozdulj, kölyök, egy-kettő! A félelmetes ábrázat eltűnt, Ames pedig reménykedett, hogy a tehenes fiú nem patkolt el, hanem teljesíti az utasítást. Ekkor nehezedett a vállára Groh őrmester keze. – Süket vagy? Azt mondtam, hogy... – Szerezze vissza a ventilátorokat, őrmester úr! Szükségünk van rájuk! – Miről hadoválsz itt, te, te... Ames pedig beleordított a rettegett őrmester képébe: – Odabenn egy élő ember van!
- 435 -
7. Mire Piás Sam a Búra melletti menekülttáborba ért, a piros talicskán csupán egyetlen oxigéntartály maradt, és a mérőórán a tű alig valamivel a nullán túl időzött. Amikor Rusty fogta a maszkját, és Ernie Calvert arcára borította, Sam nem tiltakozott. Odavonszolta magát a Búrához Barbie és Julia mellé, lekuporodott, és mélyeket lélegzett. A Julia oldalán ülő Horace, a corgi érdeklődéssel figyelte. Sam a hátára gurult. – Nem sok, de jobb az enyimnél. Az ilyen tartályokban az aljuk elég pocsék, a tetejük, az a jó. Aztán – a többiek alig hittek a szemüknek – cigarettára gyújtott. – Megőrült? – csattant fel Julia. – Azonnal oltsa el! – Már maj meghóttam érte – mondta Sam, és elégedetten tüdőzte le a füstöt. – Az oxi közelibe nem lehet cigizni, még felrobbantja magát az ember. Bár van, akit esse izgat. – Hagyják békén – jegyezte meg Rommie. – Ez se lehet ártalmasabb, mint a szar, amit belégzünk. És úgy látszik, ezt a fickót védi a tüdejében lerakódott kátrány és nikotin. Rusty is csatlakozott hozzájuk. – Ennek a tartálynak már lőttek – mondta de Ernie még szippanthatott belőle egy párat. Most nyugodtabban fekszik. Köszönjük, Sam. Sam ellegyintette a köszönetét. – Ami levegőm van, a magáé, doki. Azazhogy vót. Mongya, nincs valamije abban a mentőautóban, amivel levegőt gyárthat? A fiúk, akik a tartályaimat hozták, a teherautójukban is csinyáltak levegőt. Volt valami hogyishíjják, valami pumpájuk vagy mi. – Oxigénszeparátoruk – mondta Rusty –, és milyen igaz: van is egy a kocsiban. Csak sajnos törött. – Vigyora inkább vicsorgásnak illett be. – Három hónap óta. – Négy – helyesbített Twitch, aki szintén odajött, és meredten nézte Sam cigarettáját. – Nincs magánál véletlenül még egypár? – Eszébe se jusson! – intette Ginny. - 436 -
– Félsz, angyalkám, hogy beszennyezem ezt a trópusi paradicsomot? – kérdezte Twitch, de amikor Piás Sam odakínálta neki a viharvert American Eagles csomagját, megrázta a fejét. – Magam kérelmeztem az igazgatóságnál, hogy utaljanak ki egy új 02 szeparátort – mondta Rusty. – Azt felelték, hogy kimerült a keret, próbáljak a városhoz fordulni. Így hát kérvényt adtam be a tanácsosi testületnek is. – Azaz Rennie-nek – pontosított Piper Libby. – Úgy van. Kaptam is egy hivatalos levelet, miszerint a költségvetési bizottság novemberi ülésén megtárgyalják a kérdést. Szóval addig várnunk kell. – Felmutatott az égre, és nevetett. Közben mások is odagyűltek. Kíváncsian néztek Samre, és szent borzadállyal a cigarettájára. – Hogy került ide, Sam? – kérdezte Barbie. Sam boldog volt, hogy mesélhet. A tüdőtágulatával kezdte: hogyan kapott azóta rendszeres oxigénszállítmányokat a FŐGYÓGYÁSZATtól, és hogyan halmozódtak fel nála a teli tartályok. Utána elmondta, hogy a robbanás hallatán kiment körülnézni. – Mikor láttam, mekkora a kaszatrófa, tudtam, mi lesz ebbül – mondta. Hallgatóságához immár csatlakoztak a Búrán túli katonák is, köztük Coxszal, akin bokszeralsó és khaki atlétatrikó volt. – Láttam én má randa tüzeket, amikor még az erdőbe dógoztam. Jó párszor mindent ott kelletett hagynunk, hogy lehaggyuk őket, és ha lerobban az ócska International Harvester teherautónk, amink akkor vót, végünk van. Ha a fák koronája is kigyúl, az a legrosszabb, mert azok maguk csinyájják a szelet. Láttam, hogy most is ez lesz. Valami rohadt nagy izé robbanhatott fel. Mi vót az? – Propán – felelte Rose. Sam megsimogatta ősz borostás állát. – Aha, de nem csak az. Vótak ott vegyszerek is, mert egynémelyik láng ződ vót. Ha felém gyün, kikészűttem vóna. Meg maguk is. Csakhogy dél felé ment. Eztet biztosan a vidék formája tette, nem csudálkoznék. Meg a folyó medre. Na gancegál, tuttam én, mi lesz, és kihoztam a tartályokat az oxigénbárbul... – Honnan? – tudakolta Barbie. - 437 -
Sam még egyet szívott a cigarettából, majd elnyomta a földön. – A, csak így kereszteztem el a pajtát, ahol vótak. Lényeg, hogy vót még öt teli tartály... – Öt tartály oxigén... – jajdult fel Thurston Marshall. – Aha – bólintott Sam kedélyesen –, de ennyit nem bírtam vóna el. Énfölöttem is múlik má az idő... – Nem keríthetett volna egy kocsit vagy egy teherautót? – kérdezte Lissa Jamieson. – Hét éve, hogy elvették a jogsit, hölgyikém. De lehet nyóc is. Túl sok ittas vezetést vertek rám. Hacsak nem játék autót vezetek, bekasztliztak vóna a megyeibe, és eldobták vóna a kulcsot. Barbie szívesen rámutatott volna az okoskodás alapvető hibájára, de miért használna el levegőt, amikor úgyis olyan kevés van belőle? – Na de gondútam, négy tartályt abba a kis piros talicskámba még elbírok, de még negyed mérfődet se mentem, az elsőt máris ki köllötött nyissam. Muszáj vót, hát értik. – Tudta, hogy mi idekinn vagyunk? – kérdezte Jackie Wettington. – Nem én, hölgyem. Csak aztat tudtam, hogy ez egy magas pont, meg hogy a levegőkonzervem se tart ki örökkétig. Nem tudtam én a ventilátorokról se. Csak csupán nem vót máshová mennem. – És mi tartott ilyen soká? – kérdezte Pete Freeman. – Isten Patakja és a Fekete-fok között legfeljebb ha három mérföld van! – Na lássa, ez vicces – felelte Sam. – Gyöttem főfelé a Fekete-fok úton, rendesen átjutottam a hídon, és még egyre az első tartályból szopogattam, pedig már irtóra nagy vót a hőség, és mit nem látok! Maguk látták azt a döglött medvét? Amék úgy nézett ki, mintha direkt beverte vóna a fejét egy telefonpóznába? – Láttuk – mondta Rusty. – De hadd találjam ki... Miután elvált a döglött medvétől, egyszer csak szédülni kezdett, és elvesztette az eszméletét. – Ezt meg hunnan tudja? – Onnan, hogy mi is arra mentünk, és azon a részen valamilyen erő működik. Úgy tetszik, leginkább a gyerekeket és az öregeket sújtja. – Nem vagyok én még annyira öreg – mondta Sam kissé sértődötten. – Csak korán őszültem, mint a mutterkám. – Meddig volt eszméletlen? – kérdezte Barbie. - 438 -
– Nahát órám, az nincsen nekem, de amikor újra elindútam, setét volt, úgyhogy jó darab idő eltelhetett. Eccör fölébredtem, mer nem kaptam levegőt, hát gyorsan kinyitottam egy új tartályt, oszt újra elaludtam. Hülye egy sztori, nem igaz? És hogy miket összeálmodtam! Mintha cirkuszba vónék, de olyanban, aminek három porondja van. A végén komplett felébredtem. Setét vót, és megest kinyitottam egy tartályt, nem is ment nehezen, merhogy nem volt totál setét. Pedig olyan setétnek köllött vóna lenni, mint egy kanmacska valagában, amikor a Búra tisztára kormos lett, de ott, ahol feküdtem, van egy fényes pacni. Nappal nem látni, de éjjel akár millió szentjánosbogár vóna. – Ezt hívjuk mi izzási övezetnek – mondta Joe. Ő, Norrie és Benny most is külön csoportban állt. Benny a markába köhögött. – Szép név – mondta Sam elismerőn. – Szóval mingyár tuttam, hogy vannak idefönn, mer hallottam a ventilátorokat, és láttam a világosságot. – A Búrán túl berendezkedett katonai tábor felé mutatott. – Nem tuttam, ideérek-e vagy kifogyik közbe a levegőm – fene egy domb ez, és csak úgy döntöttem magamba az ó-kettőt, de ideértem. Sam kíváncsian vette szemügyre Coxot. – Hallja-e, Medál tábornok, látom ám a leheletit! Vagy bújjék kabátba, vagy gyöjjön át ide a jó melegbe. – Göcögő nevetése feltárta néhány maradék fogát. – Ezredes vagyok, a nevem Cox, és semmi bajom. – Mit álmodott, Sam? – tudakolta Julia. – Vicces, hogy tunni akarja, merhogy az egész csomóbul csak egyre emlékszem, és az magáról szólt. Feküdt a parkba, abba a zeneházikóba, és sírt. Julia keményen megszorította Barbie kezét, de a szemét nem vette le Samről. – Honnan tudta, hogy én vagyok az? – Onnan, hogy újságpapírral vót betakarva. Csupa Demokratá-val. Úgy szorította magához, mintha alatta, már meg ne tessen sértődni, pucér vóna. De hát maga akarta tunni. Hát teccett valaha hallani ilyen vicces álmot? Cox adóvevője háromszor sípolt. Lecsatolta a derékszíjáról. – Mi van? Gyorsan mondja, mert dolgom van. A választ valamennyien hallották. - 439 -
– Ezredes úr, a déli oldalon van egy túlélőnk. Megismétlem: van egy túlélőnk!
8. Amikor október 28-án reggel felkelt a nap, a Dinsmore família utolsó tagjában épphogy pislákolt az élet. Egész testével a Búra aljához préselte magát, és mindössze annyi levegőt kapott a túloldali nagy ventilátorokból, hogy meg ne fulladjon. Versenyt futott az idővel akkor is, amikor egy kis helyen tisztára kaparta a Búrát; csoda, hogy a maradék oxigén még kitartott. Ezt a tartályt hagyta a földön, amikor a krumpli alá mászott. Még el is tűnődött, nem fog-e felrobbanni. De nem, épségben maradt, és megmentette Olivér H. Dinsmore életét. Ha nincs az a tartály, már holtan feküdne a rózsa-és kifli-krumpliszemekből rakott sírhalom alatt. Letérdelt a Búra belső oldalánál, és fekete trutymórétegeket fejtett le róla. Végig benne motozott a tudat, hogy sok emberből mindössze enynyi maradt; azon sem csodálkozott, hogy újra meg újra csontszilánkok böködték a kezét. Ha Ames közlegény nem buzdítja szakadatlanul, feladta volna. Ames azonban nem volt hajlandó feladni, korholta, szidta, leckéztette, hogy ásson és kapargasson tovább, muszáj, tehenes fiú, különben hiába működnek a ventilátorok. Ollie-t főleg az ajzotta fel, hogy Ames nem ismerte a nevét. Úgy nőtt fel, hogy az iskolatársai trágyatúrónak vagy tőgycibálónak gúnyolták, de itt pusztuljon el, ha tűri, hogy egy dél-karolinai bohóc tehenes fiúnak nevezze. A ventilátorok erős zúgással indultak be; Ollie rögtön megérezte tűzforró bőrén az első enyhe fuvallatot. Letépte arcáról a maszkot, és orrátszáját közvetlenül a Búra koszlott felületéhez tapasztotta, majd lihegve, kormot köpködve kaparta tovább a fekete rétegeket. Már tisztán látta a túloldalon Amest, aki négykézláb állt, és úgy billegette a fejét, mintha egérlyukba akarna nézni. – Ez az! – süvöltötte. – Van még két ventilátorunk, azt is idehozzuk. De nehogy abbahagyd, tehenes gyerek, ne tolj már ki velem! - 440 -
– Ollie... – lihegte. – Mi van? – Nevem... Ollie... Ne hívj tehenes gyereknek. – Mostantól ítéletnapig Ollie leszel nekem, ha a többi ventilátornak is helyet csinálsz! Ollie tüdeje – és ez is felért egy kisebb csodával – éppen annyit szívott be a Búrán átszivárgó levegőből, hogy élve maradjon, és az eszméletét se veszítse el. Figyelte, ahogy a koromba kapart áttetsző faldarabon át egyre láthatóbbá válik a világ. Ez is sokat segített, hiszen ideát minden sötét, kemény és néma volt. Ugyanakkor sajgott is a szíve a pirkadat rózsás fénye láttán, még ha a térfelén megmaradt szennyréteg rontott is a képen. Ötkor Amest fel akarták váltani a bajtársai, de Ollie könyörgött, hogy maradjon, és Ames nem is lett volna hajlandó távozni; végül a följebbvalók is engedtek. Ollie apránként elmesélte, hogyan menekült meg. Csak olyankor tartott szünetet, amikor száját a Búrához szorítva friss levegőt szürcsölt. – Tudtam, hogy ki kell várnom, amíg a tűz elalszik, úgyhogy takarékoskodtam az oxigénnel. Tom nagyapus egyszer azt mondta, hogy ha alszik, egy tartály reggelig is kitart. Ezért aztán én is mozdulatlanul feküdtem, bár egy ideig nem is volt szükségem oxigénre, mert a krumpli között volt levegő, és azt szívtam be. Ismét a kormot nyalogatta, és közben arra gondolt: talán ez is olyan emberből maradt, aki huszonnégy órával korábban még élt. De azért csak szívta mohón a levegőt, és beszéd közben is a fekete mocskot kapargatta. – A krumpli közt először hideg volt, de aztán melegedni kezdett, és végül tűzforró lett. Azt hittem, élve elégek. Az istálló a fejem fölött égett porrá. Az égvilágon minden égett. De ez nem tartott túl sokáig; talán ezért menekültem meg. Nem tudom... Ott maradtam, amíg az első tartály ki nem ürült. Féltem, hátha a második felrobbant, és tényleg nagy volt a veszélye, de mégis megmaradt. Ames bólogatott, Ollie pedig levegőt szürcsölt a Búrából; mintha valami vastag, piszkos rongyon át próbálna lélegezni. – Aztán itt volt a lépcső is. Ha nem betonból, hanem fából van, soha nem jutok ki. Először meg se mertem próbálni, inkább visszamásztam a krumpli közé a hőség miatt. A rakás szélső szemei megsültek a héjuk- 441 -
ban – éreztem a szagát. Aztán egyre nehezebben kaptam levegőt, és tudtam, hogy előbb-utóbb a második tartály is ki fog ürülni. Elhallgatott, mert görcsös köhögés vette elő. – De a lényeg az, hogy mielőtt meghalnék, emberi hangot akartam hallani. És nagyon örülök, Ames közlegény, hogy a te hangod volt. – A nevem Clint, Ollie. És nem fogsz meghalni. De a Búra megtisztított részén át kifelé figyelő szempár – akár egy üvegkoporsóban fekvő halotté – másfajta, az igaznál is igazabb meggyőződést tükrözött.
9. Mire másodszor hallatszott a berregés, Carter, felriadva álmok nélküli álmából, már tudta, mi az. A szervezete elhatározta, hogy amíg el nem múlik ez a borzalom vagy amíg ő maga meg nem hal, nem alhat mélyen. Talán a létfenntartási ösztön működik így, gondolta: a tudatában most egy éber őr parancsol. A második berregéskor szombat reggel fél nyolc volt; Carter azért tudta ezt ilyen pontosan, mert az órájának világító számlapja volt. Az éjszaka folyamán kihunyt a vészvilágítás, és az atombunkerban koromsötét volt. Carter felült, és ekkor valami a tarkóját kezdte döfködni. Úgy gondolta, talán a tegnap használt zseblámpa lehet. Kitapogatta és bekapcsolta. Ő a padlón feküdt, Nagy Jim a díványon. És a zseblámpával Nagy Jim bökte meg. Naná, hogy az övé a dívány, gondolta indulatosan Carter. Elvégre ő a góré, nem igaz? – Na eredj, fiam! – szólt rá Rennie. – Amilyen gyorsan csak tudsz. Miért megint én? – gondolta Carter, de szólni most sem szólt. Rajta a sor, mert a góré öreg, a góré kövér, a górénak rossz a szíve. No és persze azért, mert ő a főnök. James Rennie, Chester's Mill császára. Meg a használt autóké, gondolta Carter. És bűzlesz az izzadságtól meg a szardíniás olajtól. – Menj hát, mire vársz? – A hang ingerült volt, és aggodalmas. - 442 -
Carter felállt. A zseblámpa fénynyalábja végigtáncolt a bunker telizsúfolt polcain (mennyi szardínia-konzerv!). A fiú átment a tulajdonképpeni bunkerbe, ahol még pislákolt az egyik tartalék lámpa. A berregés – a végítélet hírnöke – felerősödött és állandósult. Soha nem jutunk ki innen, gondolta Carter. A zseblámpával rávilágított a generátor előtti csapóajtóra. A dallamtalan, végtelenül idegesítő berregés a generátortól származott, és Cartert a zaj a góré beszédére emlékeztette – talán mert mindkettő ugyanazokat az ostoba parancsokat közvetítette. Táplálj, táplálj, táplálj! Adj nekem propánt, adj szardíniát, adj ólom nélküli szuperbenzint a Hummerembe. Táplálj! De hiába, akkor is meg fogok halni, és utánam te következel, de kit érdekel? Ki nem szarja le az egészet? Te azért csak táplálj, táplálj, táplálj! A tároló rekeszben már csak hat tartály propán volt, és ha pótolja azt, amelyik már-már kiürült, csak öt lesz. Öt, bilinél alig nagyobb tartályocska áll már csak köztük és a fulladásos halál között, amely a légtisztító leállása után óhatatlanul bekövetkezik. Carter kihúzott egy tartályt a rekeszből, de letette a generátor mellé. Elég lesz akkor pótolni a kiürülőben lévőt, ha már végképp nem marad benne semmi. Ahogy a Maxwell-cég reklámjában fogalmaztak: fenséges mind az utolsó cseppig. Addig el kell viselni ezt az idegtépő berregést. Carter úgy gondolta, megkereshetné a riasztót és elnémíthatná, de akkor honnan tudnák, mikor fogy ki a generátorból végképp a propán? Olyanok vagyunk, mint két, a felborított vödörben rekedt patkány. Carter számolgatni próbált. Hat tartályuk maradt, mindegyik kábé tizenegy órára elegendő. De kikapcsolhatnák a klímát, és akkor tizenkét vagy tizenhárom órára is futná. A biztonság kedvéért mondjunk tizenkettőt. Hatszor tizenkettő... lássuk csak... az annyi, mint... A berregés nem kedvezett a matematikának, de végül meglett az eredmény. Hetvenkét óra választja el őket a koromsötétben rájuk leső nyomorúságos fulladásos haláltól. És hogy miért van sötét? Hát azért, mert senki sem fárasztotta magát a vészvilágítás elemeinek kicserélésével. Könnyen lehet, hogy már tízhúsz éve nem cseréltek elemet. A góré tudniillik spórolt. És hogy miért volt csak hét szaros kis tartály a raktárfülkében, amikor odakinn a WCIK-nél milliónyi gallon propán várta, hogy felrobbantsák? Csak azért, mert a góré ezt vette a fejébe. - 443 -
Carternek, miközben a berregést hallgatva üldögélt, eszébe jutott a papája egyik mondása: ahány megspórolt cent, annyi elveszett dollár. Ez volt a kiköpött Rennie. Rennie, a használt autók császára. Rennie, a nagyravágyó politikus. Rennie, a droggyáros. Vajon mekkorát kaszált a drogüzérkedéssel? Egymilliót? Vagy kettőt? Mit számít ez most már? Valószínűleg soha nem költötte volna el, gondolta Carter, és most már nem is fogja. Idelenn nincs mire költeni. Annyi szardíniát ehet, amenynyit csak bír, méghozzá ingyen. – Carter! – Nagy Jim hangja átütötte a sötétséget. – Hajlandó vagy végre kicserélni a tartályt, vagy hallgassuk tovább ezt a visítást? Carter már-már visszakiabált, hogy várniuk kell, mert minden perc számít, de ekkor a berregés végre elhallgatott; és a légtisztító sem csipogott többé. – Carter! – Most csinálom, főnök! – Carter a hóna alá szorította a zseblámpát, kihúzta az üres tartályt, majd a telit egy fémlemezre állította, amelyen egy tízszer ekkora tartály is elfért volna, és bekötötte a generátorba. Minden perc számít... Igaz ez? Miért is számítana, amikor a gyászos végkifejlet így is, úgy is ugyanaz? A túlélésről gondoskodó belső őrszem azonban elhessegette ezt a kérdést. Ő úgy gondolta, hetvenkét óra, az hetvenkét óra, és e három nap minden perce értékes. Hiszen ki tudja, mi történhet? A katonaságnál végül talán kiókumlálják, hogyan lehet a Búrát megnyitni. Még az is elképzelhető, hogy magától eltűnik, éppoly váratlanul és érthetetlenül, mint ahogy megjelent. – Carter! Mit csinálsz te ott? Ennél még az a gyapotszedő nagyanyám is gyorsabb volt, csakhogy már meghalt! – Máris végzek! Ellenőrizte, jól van-e bekötve a propán, és már lenyomta volna az indítógombot (közben eszébe jutott, hogy ha a kis generátor indítószerkezetében ugyanolyan ócska az elem, mint a vészvilágításban, akkor nagy bajban vannak), amikor eszébe jutott valami. Hetvenkét óra kettőjüknek adatik meg. De ha csak ő tartózkodna a bunkerban, és átmenetileg kikapcsolná a légtisztítót, ez az időtartam kilencven vagy akár száz órára is hosszabbodhatna. A légtisztító kikapcsolását egyébként már Nagy Jimnek is megpendítette, de az egyből vétót emelt. - 444 -
– Vacakol a szívem – emlékeztette volt Cartert. – És minél sűrűbb a levegő, annál valószínűbb, hogy csúnyán megtréfál. – Carter!!! – Harsányan, követelőn szólt a hang, és ugyanúgy sértette a fiú fülét, ahogy a szardínia szaga az orrát. – Mi folyik odabenn? – Minden rendben, főnök – kiáltotta Carter, és lenyomta a gombot. Az indítómotor zakatolni kezdett, és a generátor azonnal bekapcsolt. Ezt még végig kell gondolnom, biztatta magát Carter, de a túlélés ügyében illetékes őrnek más volt a véleménye. Ő azt vallotta, hogy a halogatás minden perce elfecsérelt idő. Jó volt hozzám, gondolta Carter. Felelősséget ruházott rám. A piszkos munkát ruházta rád, amihez neki nem volt kedve. És lehurcolt egy föld alatti lyukba, hogy ott fordulj fel. Carterben megérett az elhatározás. Amikor visszament a központi helyiségbe, elővette Berettáját a tokból. A háta mögé akarta rejteni, hogy a főnök ne fogjon gyanút, de aztán meggondolta magát. Ez az ember fiamnak nevezte, és talán valóban a fiát látta benne. Jobbat érdemel, mint hogy egy váratlan tarkólövéssel, felkészületlenül végezze.
10. A város messzi északkeleti szélén nem volt sötét. A Búra itt is csúnyán összekenődött, de átlátszó maradt. A nap átsütött rajta, és mindent a lázrózsák színére festett. Norrie odaszaladt Barbie-hoz és Juliához. Köhögött, és zihált is erősen, de azért szaladt. – A nagypapimnak szívrohama van! – jajongott, majd lihegve és száraz köhögéstől rázkódva térdre roskadt. Julia átölelte, és a zúgó ventilátorok felé fordította, Barbie pedig odamászott Ernie Calverthez, aki körül már ott állt Rusty Everett, Ginny Tomlinson és Dougie Twitchell. – Húzódjatok távolabb, emberek – csattant fel Barbie –, hadd kapjon levegőt szegény! – Épp ez a gond – közölte Tony Guay. – Odaadták neki a maradékot – azt, amit a gyerekeknek szántak – de... - 445 -
– Adrenalint – mondta Rusty, és Twitch már nyújtotta a fecskendőt. Rusty beadta az injekciót. – Ginny, kezdd el a szívmasszázst. Ha elfáradsz, vegye át Twitch, őutána pedig én következem. – Én is szeretnék... – jelentkezett Joanie, és könnyek peregtek le az arcán, de azért fegyelmezettnek látszott. – Tanfolyamot végeztem. – Én is – csatlakozott Claire. – Hadd szálljak be! – És én is – mondta csendesen Linda. – Most nyáron voltam frissítésen. Kisváros, egy csapat, annak szurkolunk, gondolta Barbie. Ginny, akinek még dagadt volt az arca a sérüléseitől, nekilátott a szívmasszázsnak. Akkor adta át a helyét Twitchnek, amikor Julia és Norrie is csatlakozott Barbie-hoz. – Sikerül megmenteni? – kérdezte a kislány. – Nem tudom – felelte Barbie. Pedig tudta. Ez volt a szörnyű az egészben. Twitch folytatta a masszázst; a homlokáról folyó izzadságcseppek Ernie ingén kötöttek ki. Öt perccel később abbahagyta, és fuldoklón köhögött, de amikor Rusty fel akarta váltani, csak a fejét rázta. – Elvesztettük. – Majd Joanie-hoz fordult: – Annyira sajnálom, Mrs. Calvert... Joanie arca megvonaglott, majd eltorzult. Fájdalmas felkiáltása görcsös köhögőrohamba fúlt. Norrie átölelte, majd ő is folytatta a köhögést. – Barbie... – szólalt meg egy hang. – Volna néhány perce? Cox volt az, aki immár barna álcaruhát öltött, és gyapjúdzsekit húzott fölé, hogy a túloldali hidegtől védje magát. Barbie-nak nem tetszett az ezredes komor arckifejezése. Julia elkísérte. Nekidőltek a Búrának, és igyekeztek lassan, egyenletesen lélegezni. – Új-Mexikóban, a légierő kirtlandi támaszpontján baleset történt – közölte halkan Cox. – Még egyszer tesztelni akarták az atomceruzát, amit bevetettünk volna, és... tropára ment. – Felrobbant? – kérdezte borzadva Julia. – Nem, asszonyom. Elolvadt. Két ember szörnyethalt, hat további pedig belehalhat a sugárzási égésekbe vagy a sugármérgezésbe. A nukleáris töltet ugyanis – a rohadt életbe! – megsemmisült. – Működési hiba lépett fel? – kérdezte Barbie. Már-már remélte, hogy így történt, hiszen akkor úgysem vált volna be a kísérlet. - 446 -
– Nem, ezredes, nem erről van szó. Ezért használtam a baleset szót. Ez történik, ha az emberek sietnek, mi pedig hülyére csipkedtük magunkat. – Mennyire sajnálom azokat az embereket! – mondta Julia. – A családjuk tudja már? – Nagyon szép, hogy a maguk helyzetében ezzel foglalkozik. Nos, a családokat hamarosan értesítik. A baleset ma déli egykor történt. De máris hozzáláttak a Kisfiú Kettőhöz. Három vagy legföljebb négy nap múlva elkészül. Barbie bólintott. – Köszönjük, uram, de nem biztos, hogy addig kihúzzuk. A hátuk mögött ekkor hosszú, vékonyka, fájdalommal teli gyereksikoly hallatszott. Amikor Barbie és Julia megfordult, a jajgatás érdes köhögésbe és zihálásba csapott át. Linda a nagylánya mellett térdelt, és magához ölelte. – Nem igaz! – sikoltotta Janelle. – Audrey nem halhatott meg! Audrey azonban kimúlt. Everették aranyretrievere éjszaka távozott el, csendben, minden hűhó nélkül, mialatt a két kis J a két oldalán aludt.
11. Amikor Carter visszatért a központi helyiségbe, a Mill másodtanácsosa gabonapelyhet evett egy dobozból, amelyet egy képregénybe illő papagáj díszített. Carter a gyerekkori reggelikből emlékezett erre a legendás madárra: Sam volt, a tukánmadár, a Froot Loops védőszentje. Már meg is penészedhetett, gondolta Carter, és futólag megsajnálta a főnököt, ám a hetven- és a nyolcvan- vagy épp százvalahány óra közti különbség megkeményítette a szívét. Nagy Jim még kikapart némi gabonapelyhet a dobozból, aztán észrevette Carter kezében a Berettát. – Hát így... – mondta. – Sajnálom, főnök. Nagy Jim kinyitotta a kezét, hogy a gabonapelyhet visszapergesse a dobozba, de a keze ragacsos volt, és a színpompás tésztakarikák megta- 447 -
padtak rajta. Újabban egyre magasodó homlokán verítékcseppek fénylettek. – Ne tedd ezt, fiam. – Muszáj, Mr. Rennie. Nem magával van bajom. És ez így igaz, gondolta. Mindenről kettejük csapdahelyzete tehet. És mivel Nagy Jim döntései juttatták őket ide, a főnöknek kell állnia a számlát. Nagy Jim letette a papírdobozt a földre, olyan vigyázatosan, mintha attól félne, hogy eltörik. – Akkor mivel? – Hogy egy szóba foglaljam: a levegővel. – Vagy úgy. Értem. – Eldughattam volna a pisztolyt a hátam mögé, és simán lelőhettem volna, de ezt nem akartam. Azt akartam, hogy legyen ideje felkészülni. Mivelhogy jó volt hozzám. – Akkor hadd ne kelljen szenvednem, fiam. Ha nem velem van bajod, nem kínozhatsz meg. – Ha nyugton marad, nem is fog fájni. Gyorsan végzek. Mintha sebesült vadat lőnék le az erdőben. – Nem beszélhetnénk meg? – Nem, uram. Az elhatározásom végérvényes. Nagy Jim bólintott. – Hát jó. Imádkozhatok előtte? Ennyit megengedsz? – Persze, uram, ha jólesik. De fogja rövidre. Ez az egész engem is megvisel. – Elhiszem. Te rendes gyerek vagy, fiam. Carter tizennégy éves kora óta egyszer sem sírt, de most könnyek szurkálták a szemét. – Attól, hogy fiának hív, semmi sem változik. – De igen. Nekem így könnyebb. És attól, hogy szemlátomást meg vagy rendülve, még könnyebb lesz. Nagy Jim lekászálódott a díványról, és letérdelt. Eközben felborította a gabonapelyhes dobozt, és szomorúan kuncogott. – Mondhatom, utolsó vacsorának nem volt valami fényes. – Elhiszem. És igazán sajnálom. Nagy Jim most háttal állt Carternek, és nagyot sóhajtott. - 448 -
– De néhány perc múlva már az Úr asztalánál eszem a bélszínt, úgyhogy semmi baj. – Felemelte egyik húsos ujját, és a tarkójára tette. – Ide célozz. Az agytörzsre. Rendben? Carter akkorát nyelt, mint akinek egy vastag vattagolyó akadt a torkán. – Rendben, uram. – Nem akarsz mellém térdelni, fiam? Carter, aki még régebben nem imádkozott, mint amilyen régen sírt, kis híján igennel felelt. Aztán eszébe jutott, micsoda furmányos fickó az ő főnöke. Lehet, hogy most éppen nem ravaszkodik, túl van ő már ezen, de Carter igazán behatóan tanulmányozhatta az észjárását, és nem akart kockáztatni. Megrázta a fejét, és így szólt: – Mondja csak el az imáját. De ha el akar érni az ámenig, igencsak sietnie kell. Nagy Jim, Carternek háttal, összekulcsolta kezét a díványpárnán, amely még mindig be volt horpadva nem csekély ülepének súlyától. – Jóságos Istenem, szolgád, James Rennie szólít. A jelek szerint hamarosan indulok Hozzád, akár tetszik nekem, akár nem. A keserű poharat már a számhoz emeltem, és nem lehet, hogy... Hangos, száraz zokogás szakadt ki belőle. – Oltsd el a lámpát, Carter. Nem akarom, hogy sírni láss. Férfi ne haljon meg így. Carter előrenyújtotta a pisztolyt, már-már súrolva Nagy Jim tarkóját. – Oké, de ez volt az utolsó kérése. – És lekapcsolta a világítást. Még tartott a kis művelet, de már rájött, mekkorát hibázott. Csakhogy már késő volt. A góré megmozdult, de nagydarab, szívbeteg ember létére ördögien fürge volt. Carter tüzelt, és a cső villanásának fényénél láthatta, ahogy a szakadozott díványpárnán lyukat üt a golyó. Nagy Jim már nem térdelt a párna előtt, de bármilyen gyors volt, nem juthatott messzire. Amikor Carter lenyomta a zseblámpa gombját, Nagy Jim előrerontott a henteskéssel, amelyet a kályha melletti fiókból emelt ki, és a húsz centi hosszú penge Carter Thibodeau gyomrába siklott. A fiú felüvöltött rettentő fájdalmában, és újra lőtt. A golyó elsivított Nagy Jim füle mellett, de a férfi nem tántorodott hátra. Neki is megvolt a maga túlélési felelőse, aki évek hosszú során át éberen és sikeresen vigyázott rá, és most azt súgta: ha hátrál, akkor meghal. Kiegyenesedett, - 449 -
de közben lefelé mozgatta a kést, és kibelezte az ostoba suhancot, aki azt hitte, kibabrálhat idősb James Rennie-vel. Ahogy a hasa felszakadt, Carter ismét felordított. Nagy Jim arcára vércseppek fröccsentek; reménykedett, hogy a fiú utolsó lehelete préselte ki őket. Visszalökte Cartert, aki az elejtett zseblámpa fénykévéjében tett néhány támolygó lépést, a hasát fogva. Lába alatt zörgött a gabonapelyhes doboz, ujjaira vér csörgött. Menet közben a polcokba kapaszkodott, és Vigo-féle szardíniakonzervek záporában esett térdre: egy pillanatig úgy festett, mintha meggondolta volna magát, és mégiscsak imádkozni szeretne. Haja az arcába csüngött. Aztán a végtagjai elernyedtek, és elterült a földön. Nagy Jim azon tűnődött, használja-e újra a kést, de ez túl nagy erőfeszítést követelt volna egy szívbeteg embertől (ismét megfogadta, hogy mindjárt a válság elmúltával komolyan kezeltetni fogja a baját). Inkább felemelte Carter pisztolyát, és odalépett a könnyelmű fiúhoz. – Carter, köztünk vagy még? Carter felnyögött, át akart fordulni, aztán feladta. – Most tarkón lőlek, úgy, ahogy neked javasoltam. De előbb még egy utolsó tanácsot adnék. Figyelsz? Carter ismét feljajdult. Nagy Jim ezt beleegyezésként értékelte. – A tanács így hangzik: jó politikusnak soha ne adj időt imádságra. Nagy Jim meghúzta a ravaszt.
12. – Azt hiszem, mindjárt meghal! – harsogta Ames közlegény. – A fiú a halálán van! Groh őrmester letérdelt mellé, és átnézett a Búra alján lévő piszkos ablakon. Ollie Dinsmore az oldalán feküdt, ajkát ahhoz a felülethez préselve, amely a lekapart mocsoknak köszönhetően immár láthatóvá vált. – Te, Ollie Dinsmore! Igazodj, vigyázz! – kiáltotta Groh, a legparancsolóbb kiképző őrmesteri hangján. A fiú lassan kinyitotta a szemét, és a két férfira nézett, akik tőle le följebb harminc centire, de egy hűvösebb, tisztább világban kuporogtak. - 450 -
– Mi az? – suttogta. – Semmi, fiam. Aludj szépen vissza – mondta az őrmester, majd Ameshez fordult. – Nem kell betojni, közlegény. Egészen jól van. – Nem igaz! Nézze csak meg alaposabban! Groh – még csak nem is barátságtalanul – felsegítette Amest. – Igaz – mondta halkan. – Egyáltalán nincs jól, de él és alszik, és egyelőre ez a legtöbb, amit kívánhatunk, így kevesebb oxigént fogyaszt. De maga menjen, és szerezzen magának egy kis ennivalót. Reggelizett egyáltalán? Ames a fejét rázta. A reggeli gondolata még csak fel sem ötlött benne. – Itt akarok maradni, hátha magához tér. – Kis szünet, majd fejest ugrott a mélyvízbe. – Itt akarok lenni, ha meghal. – Egyelőre nem fog meghalni – ígérte Groh, bár sejtelme sem volt, hogy igazat mond-e. – Vegyen el valamit a teherautóból, ha csak egy felvágottas szendvicset is. Pocsékul néz ki, közlegény. Ames a megszenesedett földön alvó fiúra nézett, aki száját és orrát a Búrához tartotta. Az arca is merő piszok volt, és a másik kettő alig láthatta mellkasának süllyedését és emelkedését. – Mit gondol, őrmester úr, mennyi ideje van hátra? Groh megrázta a fejét. – Azt hiszem, nem sok. Valaki a másik oldalon lévő csoportból már meghalt ma reggel, és a többiek közül is gyengélkednek néhányan. Pedig ott jobb a helyzet. Tisztább a levegő. Készüljön fel, ember, a legrosszabbra. Ames attól félt, elsírja magát. – Az egész családját elvesztette... – Egyen valamit. Megvárom, amíg visszajön. – De utána itt maradhatok? – A fiú magát akarja, közlegény, hát kapja is meg. Ameddig él, maga itt maradhat. Groh figyelte Amest, ahogy futólépésben közeledik a helikopter melletti asztalhoz, amelyre kikészítettek némi ennivalót. Itt, a szabadban tíz óra volt egy szép, késő őszi reggelen. Sütött a nap, leolvasztva a kemény fagy nyomait. De alig pár méterrel arrébb, a hatalmas buborékban örökös félhomály volt, kibírhatatlan volt a levegő, és az idő fogalma elvesztette minden értelmét. Grohnak eszébe jutott szülővárosának – ne- 451 -
vezetesen a connecticuti Wiltonnak – a parkja. A tóban arany pontyok úszkáltak, jókora, öreg példányok. A gyerekek etették őket. Mindaddig, amíg egy napon az egyik parkőr gondatlanul bánt a műtrágyával. Ég veletek, halacskák. Mind a tíz vagy tizenkettő holtan lebegett a felszínen. Ahogy elnézte a Búra túloldalán alvó összemocskolt fiút, óhatatlanul ezekre a pontyokra kellett gondolnia. Csakhogy más egy hal, és más egy élő ember. Visszatért Ames, aki menet közben kedvetlenül eddegélt valamit. Groh úgy vélte: katonának elég hitvány, de jószívű, rendes gyerek. Leültek egymás mellé. Déltájban jelentés érkezett a Búra északi oldaláról: újabb túlélő halt meg. Egy Aidan Appleton nevű kisfiú. Megint egy gyerek. Grohnak úgy rémlett, hogy előző nap az édesanyjával találkozott. Remélte, hogy téved, de az emlék elég határozott volt. – Ki tette? – kérdezte Ames. – Ki hozta össze ezt az egész szarságot, őrmester úr? És miért? Groh a fejét rázta. – Fogalmam sincs. – De hát az egésznek semmi értelme! – kiáltotta Ames. A túloldalon Ollie megmozdult, de mert nem kapott levegőt, álmában újra odatolta fejét a falon átszivárgó szűkös fuvallathoz. – Ne keltse fel! – mondta Groh, és arra gondolt: Ha álmában megy el, mindannyiunknak jobb lesz.
13. Két órára már valamennyi száműzött köhögött, kivéve – hihetetlen, de igaz! – Sam Verdreaux-t, aki valósággal kivirult a rossz levegőn, és a kis Walter Bushey-t, aki egész idő alatt vagy aludt, vagy elszopogatott némi tejet, esetleg gyümölcslevet. Barbie a Búra előtt ült, Juliát magához ölelve. Nem messze tőlük Thurston Marshall ült Aidan Appleton letakart holtteste mellett; a fiúcska félelmetes váratlansággal szenvedett ki. Thurse, aki maga is állandóan köhögött, az ölében tartotta Alice-t, aki álomba sírta magát. Öt-hat méterrel arrébb Rusty bújt össze feleségével és kislányaival, akik ugyancsak álomba sírták magukat. Rusty a - 452 -
mentőautóban helyezte el Audrey tetemét, hogy ne legyen a kislányok szeme előtt. A lélegzetét visszafojtotta közben; a levegő már a Búrától tizenöt méterre is gyilkosán fullasztott. Amikor ismét lélegezni bírt, elhatározta, hogy a kisfiút is a kocsiba kell szállítania. Audrey jól érezné magát; mindig imádta a gyerekeket. Joe McClatchey lehuppant Barbie mellé. Most valóban madárijesztőhöz hasonlított. Sápadt arca tele volt pattanással, szeme alatt zúzódásokra emlékeztető lila karikák húzódtak. – Az anyukám alszik – mondta. – Julia is – felelte Barbie –, úgyhogy beszélj halkan. Julia kinyitotta a fél szemét. – Nem is alszom – mondta, hogy a szemhéja rögtön ezután lekoppanjon. Köhögött, elcsitult, majd tovább köhögött. – Benny komolyan beteg – közölte Joe. – Láza van, mint a kisfiúnak, mielőtt meghalt. – Tétován tette hozzá: – Az anyukám bőre is forró. Talán csak a nagy meleg miatt, de nem hiszem, hogy csak ez a baja. Mi lesz, ha meghal? Mi lesz, ha mind meghalunk? – Nem halunk meg – jelentette ki Barbie. – Majd kigondolnak valamit. Joe a fejét rázta. – Nem gondolnak ők ki semmit, és ezt maga is tudja. Kintről senki sem segíthet rajtunk. – Végigfuttatta szemét a megfeketedett pusztaságon, ahol egy nappal korábban még város állt, és felnevetett. Rekedt, recsegő nevetésében volt egy cseppnyi őszinte derű is, és ettől még ijesztőbben hangzott. – Chester's Mill városát 1803-ban alapították – ezt az iskolában tanultuk. Kétszáz évesnél is öregebb. És egy hét műve volt, hogy eltűnjön a Föld színéről. Egyetlen rohadt hété! Mit szól ehhez, Barbara ezredes? Barbie-nak a világon semmi sem jutott eszébe. Joe eltakarta a száját, és köhögött. Mögöttük csak bőgtek és bőgtek a ventilátorok. – Én okos fiú vagyok, ugye tudja? Szóval igazán nem hencegésből mondom, de tényleg okos vagyok. Barbie a videoközvetítésre gondolt, amelyet Joe a rakétacsapás helyszínének közelében megszervezett. – Ez vitán felül áll, Joe. - 453 -
– Egy Spielberg-filmben az utolsó pillanatban az okos fiú állna elő a megoldással, nem igaz? Julia ismét megmoccant. Immár mindkét szemét kinyitotta, és komoly arccal figyelte Joe-t, akinek most könnybe lábadt a szeme. – Szép kis Spielberg-hős lett belőlem! Ha a Jurassic Parkban volnánk, a dinoszauruszok mindnyájunkat felfalnának. – Csak fáradnának már ki! – mondta Julia álmatagon. – Tessék? – nézett rá hunyorogva Joe. – A gumiarcúak. A gumiarcú gyerekek. A gyerekek általában megunják a játékaikat, és valami másba kezdenek. Vagy pedig – beszédét heves köhögés szakította meg – vagy pedig a szüleik hazahívják őket vacsorázni. – Lehet, hogy nem is esznek – vélte komoran Joe. – Lehet, hogy szüleik sincsenek. – Vagy az is lehet, hogy más elképzeléseik vannak az időről – mondta Barbie. – A maguk világában talán csak most ültek le a dobozuk elé. Lehet, hogy náluk most kezdődik a játék. Még csak azt sem vehetjük biztosra, hogy gyerekek. Közben Piper Libby is odajött. Az arca pirosra gyúlt, haja az arcához tapadt. – Igenis, hogy gyerekek. – Honnan tudja? – kérdezte Barbie. – Tudom, és kész. – Piper elmosolyodott. – Ők az Isten, akiben már három év óta nem hiszek. Igen, ez az Isten: egy csomó neveletlen kölyök, aki bolygóközi X-boksszal játszik. Hát nem vicces? – Mosolya egyre szélesebb lett, hogy aztán kibuggyanjon belőle a sírás. Julia a bíborlilásan villogó doboz felé nézett. Arca álmatag és tűnődő volt.
14. Szombat este Chester's Millben. Ezen az estén gyűltek össze a Kelet Csillagához tartozó hölgyek (a gyűlés után pedig többnyire elmentek Henrietta Clavardhoz, bort hörpölgettek, és szemérmesen elsuttogták - 454 -
legújabb malac vicceiket). Ezen az estén ült a pókerasztalhoz Peter Randolph a cimboráival (és ugyancsak előadták legújabb malac vicceiket). Ezen az estén járt át Stewart és Fern Bowie Lewistonba, hogy az Alsó Lisszabon utca egyik kupoldájában befizessenek két kurvára. Ezen az estén rendezett Lester Coggins tiszteletes közös imát a tizenéveseknek a Megváltó Krisztus paplakjában, míg Piper Libby ugyanennek a közönségnek táncestet szervezett a Kongó-templom alagsorában. Szombat esténként a Göncölben hajnali egyig tombolt az élet (és fél egykor a tömeg részegen követelte Dirty Water című himnuszát, a Red Sox győzelmi dalát, amely minden bostoni zenekar repertoárján szerepelt). Ilyenkor fogócskázott a telihold fényénél Alden Dinsmore, Shelley, a felesége meg a két fiuk. Chester's Millben (mint minden kisvárosban, ahol az egész lakosság a csapatnak szurkol) a szombat esték voltak a legörömtelibbek, mert táncra, dugásra és álmodozásra termettek. Ez a mostani azonban más. Ez szurokfekete, és se vége, se hossza. A szél elült. A mérgezett levegő forrón, mozdulatlanul borul a romok fölé. Odakinn, ahol korábban a 119-es út húzódott, amíg a hőség kohójában el nem főtt, Ollie Dinsmore még mindig a Búrán kapart réshez szorítja az arcát, s még mindig makacsul kapaszkodik az életbe, míg tőle mindössze negyven centire Clint Ames közlegény virraszt türelmesen. Valamelyik ötletdús katona reflektort akart Ollie-ra irányítani, Ames-nek azonban Groh segítségével (az őrmesterről kiderült, hogy nem is olyan emberevő) sikerült ezt megakadályozni, azzal az érvvel, hogy reflektorral az alvó terroristákra szoktak ráijeszteni, nem pedig egy tizenéves srácra, aki napkeltekor alighanem már nem lesz életben. Van azonban Amesnek egy zseblámpája, és ezt időnként a fiúra irányítja, hogy lélegzik-e még. Igen, lélegzik, de Ames mégis minden ellenőrzésnél felkészül rá, hogy a sekély pihegés már abbamaradt. Tudatának egyik zugában már szinte ezt reméli; tudatának ez a zuga már beletörődött az igazságba. Bármily leleményes volt is Ollie Dinsmore, bármily hősiesen küzdött is – nincs jövője. Szörnyű érzés figyelni, ahogy tovább harcol. Nem sokkal éjfél előtt Ames közlegényt is elnyomja az álom. Ülve alszik, lazán fogva a zseblámpát. És aluva találta a tanítványokat, és monda Péternek: így nem bírtatok vigyázni velem egy óráig sem? - 455 -
Amihez Bushey, a Séf talán még hozzátette volna: Máté Evangéliuma, Sanders. Alighogy egy óra elmúlt, Rose Twitchell felrázza Barbie-t. – Thurston Marshall is meghalt – jelenti. – Rusty meg az öcsém most fektetik a testét a mentőautó alá, hogy a kislány ébredéskor ne ijedjen meg annyira. Mármint ha felébred – teszi hozzá. – Alice is beteg. – Mind betegek vagyunk – mondja Julia. – Kivéve Samet és azt az örökké kába apróságot. Rusty és Twitch visszamenekül a járművek közül, a földre zuhannak az egyik ventilátor előtt, és zihálva, sípolva kapnak levegő után. Twitch köhögni kezd, mire Rusty még közelebb tolja a levegőhöz, olyan közel, hogy Twitch homloka nagyot koppan a Búrán. A koppanást mind hallják. Rose még nem végzett a helyzetjelentéssel. – Benny Drake is nagyon rossz bőrben van. – Suttogva teszi hozzá: – Ginny szerint lehet, hogy napkeltéig sem húzza. Ó, csak tehetnénk valamit... Barbie nem válaszol. Hallgat Julia is, aki megint a doboz irányába néz – a dobozt keresi, amely nem nagyobb negyvenöt négyzetcentiméternél, és vastagsága három centi sincs, mégis mozdíthatatlan. A nő tekintete a távolba réved. Mintha számításokat végezne. A rőtszínű hold végre felemelkedik a felhalmozódott mocsok fölé a Búra keleti falán és véres fényt ont. Október vége van, és Chester's Millben október a legkegyetlenebb hónap; ilyenkor keveredik emlék a vággyal. A holt vidéken nincs orgona. Se fa, se fű, se orgona. A hold csak a pusztulás képeit világítja meg.
15. Nagy Jim a sötétben arra ébredt, hogy a mellét markolássza. A szíve megint félreütött, és ő paskolni kezdi. Aztán megszólalt a generátor riasztója: az újabb propántartály is elérte a veszélyzónát. Táplálj, táplálj, berregi a gép. - 456 -
Nagy Jim összerezzent, és nagyot kiáltott. Szegény, meggyötört szíve megugrott, kihagyott, szökellt, majd meglódult, hogy utolérje magát. Úgy érezte, mintha ócska kocsi volna, amelyiknek elromlott a karburátora – leharcolt tragacs, amelyet senki sem venne meg, és egyetlen jövője az autótemető. Lihegett, csapkodta magát. A roham legalább olyan súlyos, ha nem súlyosabb volt, mint az, amely a minap a kórházba űzte. Úgy tetszett, a berregés valami óriási, ijesztő bogártól – talán kabócától – ered, amely itt van vele a sötétben. Ki tudja, miféle jószág mászhatott be, mialatt aludt? Tapogatózott a zseblámpa után. Másik kezével hol csapkodta, hol dörzsölte a mellkasát, és biztatta a szívét: nyugodjon meg, ne gyerekeskedjék már! Nem azért ment keresztül annyi mindenen, hogy most itt, a sötétben feldobja a talpát! Amikor a zseblámpát megtalálta, nagy nehezen feltápászkodott, de megbotlott néhai hadsegédje holttestében. Ismét felüvöltött, és térdre roskadt. A zseblámpa nem tört ugyan össze, de elgurult tőle, és mozgó fénykört vetített a bal oldali legalsó polcra, amely spagettis dobozokkal és paradicsomkrém-konzervekkel volt megrakva. Nagy Jim a lámpa után mászott. Carter Thibodeau nyitott szeme pedig megmozdult. – Carter? – Nagy Jim arcán végigfolyt az izzadság, és úgy érezte, egész fejét valami bűzös zsírréteg vonja be. Inge a testéhez tapadt. A szíve még egyet zöttyent, hogy aztán, csodák csodája, visszaváltson rendes ritmusára. Vagy ha ez túlzás is, legalább közelítsen ahhoz. – Carter! Fiam! Te élsz? Ez persze nevetséges, hiszen Nagy Jim kibelezte, mint egy halat a folyóparton, és utána tarkón lőtte. Halottabb volt Adolf Hitlernél. És mégis... szinte megesküdött volna rá... hogy a szeme... Leküzdötte a gondolatot, hogy Carter mindjárt utána nyúl, és torkon ragadja. Győzködte magát, hogy teljesen érthető, ha (halálra rémül) egy kicsit ideges, elvégre a fiú kis híján megölte. És mégis: arra számított, hogy Carter felül, magához rántja őt, és torkába mélyeszti éhes fogait. Nagy Jim megérintette Carter nyakát. A vértől ragacsos bőr hideg volt, ér nem lüktetett alatta. Már hogy is lüktetne, amikor a fiú halott. Már vagy egy fél nap óta. - 457 -
– A Megváltóddal vacsorázol, fiam – suttogta. – Bélszínt krumplipürével. És desszertnek almás pitét. Ettől mindjárt jobban érezte magát. Elmászott a zseblámpáért, és amikor úgy rémlett, hall valamit a háta mögül – talán egy kéz motoz a betonpadlón, és vakon tapogatózva keres valamit –, nem nézett vissza. Neki táplálnia kell a generátort. Hadd némuljon el a berregés. Mialatt a maradék négy tartály egyikét kiemelte a rekeszből, a szívritmusa ismét ámokfutást rendezett. Csak ült a nyitott csapóajtó mellett, és lihegve próbálta megregulázni komisz szívét. És közben imádkozott is, bár nem volt tudatában, hogy imája csupa követelésből és magyarázkodásból áll: hozd helyre a szívem, én semmiről sem tehetek, szabadíts ki innen, azt tettem, amit a legjobbnak láttam, helyreállítottam a régi rendet, impotens alakok gáncsoltak el, gyógyítsd meg a szívem. – Jézus kedvéért, ámen – mondta. De szavai inkább elcsüggesztették, semhogy felemelték volna. Úgy hangzottak, mintha csontok zörögnének egy sírban. Mire a szíve kissé elcsitult, a riasztó rekedt kabócaszólama is abbamaradt. A használatban lévő tartály kiürült. A zseblámpa bágyadt fényétől eltekintve az atombunker mindkét helyiségében egyformán sötét volt; hét órával korábban a még megmaradt tartalék lámpa is utolsót villant. Nagy Jim nehézkesen vesződött az üres tartály eltávolításával, és a friss tartály elhelyezése sem ment könnyebben. Homályosan emlékezett rá, hogy amikor egy-két évvel ezelőtt egy, a bunker karbantartásával kapcsolatos feljegyzés került az íróasztalára, rábélyegezte, hogy NINCS TEENDŐ. A feljegyzés minden bizonnyal kitért a vészvilágításhoz szükséges új elemek beszerzésére is. De ezért sem hibáztatta magát. A város költségvetése annyi volt, amennyi, egy centtel se több, és az emberek mindegyre a kezüket nyújtogatják: Táplálj, táplálj! Miért nem tette meg Al Timmons a saját szakállára? – gondolta. – Az ég szerelmére, hát olyan nagy dolog, ha a beosztottaimtól némi kezdeményezőkészséget várok? Ez talán nincs benne a karbantartók bérében? Elmehetett volna ahhoz a békaevő Burpee-hoz, és mondhatta volna, hogy tekintse önkéntes adománynak. Én ezt tettem volna. Bekötötte a tartályt a generátorba. Rögtön ezután a szíve megint rakoncátlankodni kezdett. A keze megrándult, és kiesett belőle a zseblámpa: begurult a rekeszbe, ahol nekiütközött az egyik, még ki nem nyi- 458 -
tott tartálynak. A lámpa lencséje eltört. Nagy Jim körül ismét vaksötét lett. – Nem! – kiabálta. – Az Isten verje meg, ezt már nem! Istentől azonban nem jött válasz. Miközben túlerőltetett szíve áruló módon ismét cserbenhagyta, mindinkább nyomasztotta a csend és a sötétség is. – Sebaj! Lesz újabb zseblámpa a másik szobában. Meg gyufa is. Csak meg kell találni. Ha Carter mindjárt az elején rendet rak, csak utánuk kellene nyúlnom. – Ez igaz is volt. Túlértékelte ezt a fiút. Azt hitte, mindketten nyernek vele, ha jobban megismerik egymást, és kiderült, hogy minél jobban ismeri, annál inkább megvan róla a véleménye. Nagy Jim nevetett, de hamar elhallgatott. A feneketlen sötétségben a nevetés elég kísértetiesen hangzott. Nem számít. Kapcsold be a generátort. Ez az. Az első dolgod a generátor. Működés közben is ellenőrizheti, ha majd a légtisztító ugyancsak csipogni fog. Addigra új zseblámpát, sőt talán egy Coleman-lámpát is talál. A következő tartálycserét már teljes fényárban rendezheti. – Ez a beszéd – mondta. – Magad, uram, ha szolgád nincsen – akkor lesz rendesen elvégezve minden. Kérdezzék csak meg Cogginst, vagy azt a Perkins nevű boszorkát. Ők aztán megmondhatják! – Újra elnevette magát. Nem tudta visszatartani, hiszen olyan ellenállhatatlanul humoros volt mindez. – A saját bőrükön tapasztalták meg. Kis bottal soha ne ingerelj nagy kutyát. Világos, mint a vakablak. Kitapogatta az indítógombot, megtalálta, megnyomta, de nem történt semmi. A helyiségben a levegő még soha nem érződött ilyen sűrűnek. Rossz gombot nyomtam meg, ennyi az egész. Tudta, hogy nem erről van szó, mégis elhitte, mert valamiben mindig hinni kell. Ráfújt az ujjaira, ahogy a kockajátékos próbálja megmelegíteni a kockáit. Aztán ismét kitapogatta a gombot. – Istenem – mondta –, itt a Te szolgád, James Rennie beszél. Kérlek, tedd, hogy ez a nyavalyás vén vacak elinduljon. Fiad, Jézus Krisztus nevére kérlek. Megnyomta az indítógombot. Semmi. Ült a sötétben, lábát a tároló rekeszbe lógatva, és megpróbálta elhessegetni a rátörő pánikot, amely elevenen fel akarta falni. Úgy érezte, ha - 459 -
életben akar maradni, gondolkodnia kell. Csakhogy ez nagyon nehéz volt. Ha az ember sötétben van, és a szíve bármely pillanatban fellázadhat ellene, nemigen jönnek a gondolatok. És hogy mi volt a legrosszabb? Az, hogy minden, amit élete utolsó harminc évében tett, mindaz, amiért dolgozott, elvesztette értelmét és súlyát. Lám, a Búrán túl másképpen festettek az emberek. Jöttekmentek, beszéltek, autót vezettek, még repülőgépre és helikopterre is ültek. De a Búra alatt mindez nem létezett. Szedd össze magad. Ha Isten nem segít, segíts te magadon. Hát jó. Az első a világosság. Még egy levél gyufa is megtenné. A másik helyiségben, valamelyik polcon kell, hogy legyen valami. Majd végigtapogatja a polcokat – lassan, módszeresen –, amíg meg nem találja. És utána elemeket is talál majd az átkozott indítómotorhoz. Biztosra vette, hogy lesznek valahol elemek, ha egyszer akkora szüksége van arra a generátorra! A generátor nélkül ugyanis meghal. Tegyük fel, hogy sikerül beindítanod. Mi lesz, ha elfogy a propán? Ej, majdcsak történik valami. Nem lehet az a sorsa, hogy idelenn haljon meg. Bélszínt Jézussal? Voltaképpen semmi gusztusa ehhez a lakomához. Ha nem ő ülhet az asztalfőn, inkább kihagyja az egészet. Ezen ismét nevetnie kellett. Nagyon lassan, nagyon óvatosan közeledett a központi helyiségbe vezető ajtóhoz, maga elé tartva a kezét, mint a vakok. Hét lépés után falat érintett. Ekkor jobbra tett néhány lépést, végighúzva ujjhegyeit a fán. Egyszer csak ürességet tapintott. Nagyszerű! Ez már az ajtó. Átcsoszogott az ajtónyíláson; a sötétség ellenére is magabiztosabban mozgott már. Tökéletesen emlékezett a helyiség elrendezésére. Kétfelől polcok, pont szemben a dí... Már megint belebotlott az istenverte gyapotszedő kölyökbe, és elterült a földön, közben beverve a homlokát. Felordított, inkább felháborodásában és meglepetésében, mint fájdalmában; a szőnyeg valamelyest tompította az ütést. De szentséges ég – a lába közé egy élettelen kéz nyúlt; mintha a golyóit akarná megmarkolni. Nagy Jim feltérdelt, továbbkúszott, és ismét beverte a fejét, ezúttal a díványba. Újabb ordítást hallatott, majd felmászott a díványra. A lábát olyan gyorsan húzta maga után, mintha cápáktól hemzsegő vízből menekülne. - 460 -
Egész testében remegve heveredett végig a díványon, győzködve magát, hogy muszáj lehiggadnia, különben még tényleg szívrohamot kap. Ha ilyen ritmuszavart észlel, összpontosítson, és lélegezzen hosszan és mélyen, javasolta a hippi doktor. Nagy Jim akkor ezt afféle újmódi sódernak tekintette, de most, hogy semmi máshoz nem folyamodhatott – a Verapamilt sem hozta magával mégiscsak ki kellett próbálnia. És úgy tűnt: a módszer beválik. Húsz mély belégzés és hosszú, lassú kilégzés után a szíve csitulni kezdett. A fémes íz, amelyet a szájában érzett, elmúlt. A mellére azonban valamilyen súly nehezedett, és bal karján fájdalom kúszott végig. Tudta, hogy mindezek a szívroham tünetei, de éppoly valószínűnek látszott, hogy a töméntelen szardínia feküdte meg a gyomrát. Sőt ez a valószínűbb. A hosszú, lassú légzés jót tett a szívének (de azért, ha kimászik ebből a zűrből, okvetlen megnézeti, sőt talán a bypass műtétre is rászánja magát). Az igazi gond ez a forróság. Meg a sűrű levegő. Meg kell találnia azt a zseblámpát, és be kell, hogy indítsa a generátort. Még egy-két percet ad magának, aztán... Valaki lélegzik ebben a helyiségben. Hát persze. Én vagyok az. Csakhogy határozottan hallott valaki mást is. Sőt nem is egyvalakit. Mintha többen volnának itt körülötte. És még azt is tudta, kik lehetnek. Ugyan, ez nevetséges. Nevetséges, de akkor is lélegzik valaki a dívány mögött. Egy másik a sarokban leselkedik. Egy harmadik pedig előtte áll, szűk egy méterre. Elég volt! Hagyd abba! A dívány mögött Brenda Perkins lapul. A sarokban Lester Coggins húzódik meg, kiakadt, lifegő állkapoccsal. Előtte pedig... – Nem – mondta Nagy Jim. – Ilyen nincs. Ez baromság. Lehunyta a szemét, és összpontosítani próbált, hogy minél hosszabban, minél lassabban lélegezzen. – Csuda finom szag van itt, apa – dünnyögte közvetlen közeléből Ifi. – Tisztára olyan, mint a spájzban, a barátnőim közt. Nagy Jim felüvöltött. – Segíts fölkelnem, haver – szólalt meg a földről Carter. – A faterod randán összevagdalt. És még belém is lőtt. - 461 -
– Elég volt – suttogta Nagy Jim. – Meg se hallom, úgyhogy állítsd le magad. A szívemmel foglalkozom, számolom, hányat lélegzek. – Az iratok még nálam vannak – jelentette ki Brenda Perkins. – Plusz egy csomó másolat. Nemsokára ki lesznek szögezve a város minden telefonpóznájára, úgy, ahogy Julia szögezte ki az újság utolsó számát. „Mert a ti bűnötöknek büntetése utolér benneteket!” Mózes Negyedik könyve, harminckettedik fejezet. – Nem is vagy itt! Ám ekkor valami – leginkább egy ujjhoz hasonlított – végigsiklott az arcán. Nagy Jim újra elbődült. Az atombunker megtelt halottakkal, akik azonban holtan is szívták az egyre bűzösebb levegőt, és egyre közelebb nyomultak hozzá. Még a sötétben is látta sápadt arcukat, és belenézett halott fia szemébe. Felugrott a díványról, öklével csápolva a fekete levegőt. – Tűnjetek el! Hagyjatok békén! A lépcső felé igyekezett, de a legalsó fokban megbotlott; és itt nem volt szőnyeg, hogy tompítsa az ütést. A szemébe vér csöpögött. Tarkóját halott kéz becézte. – Megöltél! – mondta Lester Coggins, de törött állkapcsa eltorzította beszédét. Hehöhé. Nagy Jim felrontott a lépcsőn, és teljes, nem csekély súlyával az ajtónak veselkedett. Az ajtó csikorogva kinyílt, téglacserepeket és szénné égett fadarabokat sodorva befelé. A nyíláson Nagy Jim kínnal-keservvel épphogy átfurakodhatott. – Ne! – bömbölte. – Ne nyúljatok hozzám! Ne merjetek hozzám érni! A városháza tanácstermének romjai között éppoly sötét volt, mint a bunkerban, de volt egy nagy különbség: a levegő szívhatatlan volt. Nagy Jim erre a harmadik lélegzetvételnél döbbent rá. A szíve megsokallta ezt a végső megpróbáltatást, és már megint fenn, a torkában dobogott; de ezúttal ott is maradt. Nagy Jim egyszer csak úgy érezte, mintha torkától a köldökéig valami szörnyű súly – talán egy kövekkel megtömött hosszú jutazsák – zúzná össze. Az ajtóhoz hátrált, úgy, mintha sárban gázolna. Megpróbált visszabújni a résen, de ezúttal benn szorult. Tátott szájából, összeszűkülő torkából egy végső, rettenetes kiáltás bukott ki, hasonló a generátor berregéséhez: táplálj táplálj táplálj. - 462 -
Újra csápolni kezdett, mintha valami végső menekülő utat keresne. Tapogatózó kezét ekkor hátulról egy másik kéz cirógatta meg. – Apppuci – duruzsolta egy hang.
16. Vasárnap, még pirkadat előtt valaki felrázta álmából Barbie-t. Kelletlenül, köhécselve ébredt, s ösztönösen máris a Búra és a mögötte álló ventilátorok felé fordult. Amikor a köhögés elmúlt, körülnézett, ki ébresztette fel. Julia volt. A haja csapzottan lógott, arcán lázrózsák piroslottak, de a tekintete tiszta volt. – Benny Drake egy órával ezelőtt meghalt – jelentette. – Istenem, Julia, mennyire sajnálom... – A rekedt, recsegő hang nem is hasonlított Barbie régebbi hangjára. – El kell jutnom a dobozhoz, ami a Búrát működteti. Hogy jussak oda? Barbie megrázta a fejét. – Lehetetlen. Még ha elérhetnél is valamit, a doboz a Fekete-fok tetején van, innen fél mérföldre. Hiszen még a járművekhez is csak úgy jutunk el, ha visszatartjuk a lélegzetünket, és azok csak tizenöt-húsz méterre vannak. – Én tudom a módját – mondta ekkor valaki. Piás Sam Verdreaux állt mellettük. Az utolsó cigarettáját szívta, és nyolc év óta először színjózan volt. – Tudom a módját – jelentette ki újra. – Ha akarják, megmutatom.
- 463 -
MENJ HAZA EBBEN, OLYAN LESZ, MINTHA RUHA VOLNA
- 464 -
1. Reggel fél nyolc volt. Mind összegyűltek, még az elhunyt Benny Drake önmaga árnyékává lett, kisírt szemű édesanyja is, aki átkarolta Alice Appleton vállát. A kislány korábbi hetykesége és kotnyelessége nyomtalanul elillant, és lélegzés közben hörgés szakadt fel keskeny melléből. Amikor Sam mondanivalója végére ért, néhány pillanatra csend lett, amelyet csak a ventilátorok örökös zúgása festett alá. Aztán Rusty szólalt meg: – Ez kész őrület. Nem fogjátok túlélni. – Miért, ha itt maradunk, nem halunk meg? – kérdezte Barbie. – Meg sem szabad próbálni! – berzenkedett Linda. – Még ha Sam elképzelése beválik is, és odaértek... – Szerintem beválik – jelentette ki Rommie. – Még szép – dünnyögte Sam. – Egy Peter Bergeron nevű srác monta nekem, nem sokkal a negyvenhetes nagy Big Harbor-i tűz után. Peterről pedig sok mindent el lehet mondani, de hazudni sose nem hazudott. – De még ha sikerül is – mit értek vele? – firtatta ismét Linda. – Azt, hogy van valami, amivel még nem próbálkoztunk – mondta Julia. Most, hogy elszánta magát, és Barbie felajánlotta, hogy elkíséri, sokkal nyugodtabb lett. – A könyörgés. Ez eddig nem jutott eszünkbe. – Bediliztél, Juliska – mondta Tony Guay. – Azt hiszed, meghallják? És ha igen, odafigyelnek? Julia Rusty felé fordította komoly arcát. – Amikor George Lathrop barátod a nagyítójával elevenen elégette a hangyákat, hallottad a könyörgésüket? – A hangyák nem könyörögnek, Julia. – A múltkor azt mondtad: eszedbe jutott, hogy a hangyáknak is megvan a maguk kis élete. Miért jutott ez eszedbe? – Mert... – Rusty hangja elakadt. Rántott egyet a vállán. – Talán mert meghallotta őket – szólalt meg Lissa Jamieson. - 465 -
– Teljes tisztelettel, hölgyeim és uraim: ennek se füle, se farka – jelentette ki Pete Freeman. – A hangyák hangyák, és nem szoktak könyörögni. – De az emberek szoktak – mondta Julia csökönyösen. – És nekünk talán nincs meg a magunk kis élete? Erre senki sem válaszolt. – Mi mással próbálkozhatnánk? A hátuk mögül Cox ezredes szólalt meg – róla teljesen megfeledkeztek. A külvilág és az ott élők minden jelentőségüket elvesztették. – Én a maguk helyében megpróbálnám. Ne hivatkozzanak rám – de megtenném. És maga, Barbie? – Én már ráálltam – mondta Barbie. – Juliának igaza van. Nincs más lehetőség.
2. – Lássuk azokat a zsákokat – mondta Sam. Linda odanyújtott három zöld szemeteszsákot. Kettőbe még otthon ruhaneműt csomagolt magának és Rustynak, meg néhány könyvet a kislányoknak. (A szétdobált holmi: ingek, nadrágok, zoknik, alsónemű rendetlenül hevert a túlélők kis csoportja mögött.) A harmadik zsákot Rommie adományozta: eddig a két vadászpuskáját tárolta benne. Sam megvizsgálta mind a hármat, de Rommieéban egy lyukat talált, és így félrelökte. A másik kettő átment a vizsgán. – Oké – mondta –, és most figyuzzanak. Missus Everett teherautójának kéne odamenni, de arra előbb itt van szükség. – Rámutatott az Odysseyre. – Biztos, hogy az ablakok fel vannak húzva, Missus? De tényleg biztos legyen, mert az életünk múlhat rajta. – Felhúztuk őket – mondta Linda –, mert működött a klíma. Sam Rustyra nézett. – Maga fogja vezetni, doki, de az első dóga az legyen, hogy kikapcsolja azt a csinyált levegőt. Ügyi érti, miért? – Hogy ne szennyezzük a környezetet a vezetőfülkében. - 466 -
– Ha kinyissa az ajtót, bemegy egy kicsi ebből a pocsék levegőből, de nem sok, ha csipkedi magát. Benn még jó lesz a levegő. A benn ülők végig könnyen fognak légzeni. A másik, az az öreg tragacs nem sokat ér, nemcsak mer nyitva az ablakok... – Muszáj volt – mondta Norrie, s az elkötött teherautóra nézett. – A klíma elromlott. A nagy... a nagypapi mondta. – Bal szeméből kicsordult egy könnycsepp, és utat vájt magának piszkos kis arcán. A piszok immár mindent ellepett, és a borongós égből korom szitált, alig látható apró szemcsékben. – Semmi probléma, kicsi hölgy – mondta Sam. – Az abroncsai úccse érnek egy pofa bagót se. Ránézésre megmondhassa az ember, kinek a telepéről gyütt ez az ócskavas. – Gondolom, ez azt jelenti, hogy ha kell még egy jármű, az az enyém lesz – mondta Rommie. – Mindjárt idehozom. Sam azonban a fejét csóválta. – Jobb vóna a Missus Shumway kocsija, mivelhogy az abroncsai kisebbek és kezesebbek. Plusz újdonatújak is. Frissebb bennük a levegő. Joe McClatchey hirtelen elvigyorodott. – Az abroncsok levegője! Azt kell a zsákokba tölteni! Házilag barkácsolt búvártartályok! Mr. Verdreaux, maga egy lángész! Piás Sam is vigyorgott, megmutatva mind a hat fogát. – Ne engem dicsérj, fiam. A dicséret Pete Bergeron-nak jár. Ő mesélte, hogy két ember ott rekedt a Bar Flarbor-i tűz mögött. Nem esett bajuk, de a levegőjük, az halálos vót. Ezért leszerelték egy deszkákat szállító teherautó abroncsáról a szelepsapkát, és felváltva légzettek a szárból, amíg a szél megtisztította a levegőt. Pete szerint azt monták, pocsék egy íze volt, akár a megromlott halé, de őket életbe tartotta. – Elég lesz egy gumiabroncs? – kérdezte Julia. – Lehet, de a pótkerékbe az ember sose bízzék. Hátha csak olyan kis fánkforma, amék vészhelyzetben jó, ha húsz mérföldet bír az autópályán. – Ez nem olyan – mondta Julia. – Az olyat én is utálom. Megkértem Johnny Carvert, hogy újat adjon. – Pillantása elúszott a város felé. – Szegény Johnny, már biztosan nem él. És Carrie sem. – Biztonság kedvéért szereljünk le egyet az autóról is – mondta Barbie. – Az emelődet ugye elhoztad? - 467 -
Julia bólintott. Rommie Burpee kedélytelenül vigyorgott. – Szélsebesen röpítem vissza, doki. A furgonjuk kontra Julia hibridje. – Én vezetem odáig a Priust – jelentette ki Piper. – Maga, Rommie, el se mozdul innen. Ritka szarul néz ki. – Finom szöveg egy lelkésznőtől – brummogta Rommie. – Hálás lehetne, amiért még mindig ilyen virgonc vagyok! – Valójában Libby tiszteletes asszony egyáltalán nem látszott virgoncnak, de Julia azért átadta neki a slusszkulcsot. Egyikük sem tűnt alkalmasnak holmi vidám hétvégi kiruccanásra, és Piper még mindig jobb formában volt a legtöbbjüknél. Claire McClatchey fehérebb volt a tejnél. – Hát jó – mondta Sam. – Van ugyan még egy kicsi problémánk, de először... – Mi az a probléma, Sam? – kérdezte Linda. – Ne morfondiázzon most ezen. Először guríccsuk ide a verdákat. Mikor akarják kipróbáni ükét? Rusty a Mill kongregacionalista lelkésznőjére nézett. Piper bólintott. – Ki korán kel, aranyat lel – mondta Rusty.
3. A hátramaradó városlakók figyelték az előkészületeket, de nem voltak egyedül. A Búra túloldalán Cox-hoz legalább száz további katona csatlakozott, és egy teniszmérkőzés nézőinek néma érdeklődésével követték az eseményeket. Rusty és Piper a Búránál mélyeket lélegzett, hogy minél több oxigénnel töltsék fel a tüdejüket, majd kézen fogva szaladtak a járművek felé. Amikor odaértek, szétváltak. Piper megbotlott, és fél térdre roskadt, elejtve a Prius kulcsait. A nézők egy emberként hördültek fel. Aztán a lelkésznő felkapta a kulcsokat, és talpra állt. Rusty már benn ült az Odyssey furgonban, és járatta a motort, amikor Piper bevágódott a kis zöld autóba. – Remélem, eszükbe jutott kikapcsóni a klímát – mondta Sam. - 468 -
A két jármű majdnem tökéletes összhangban fordult meg; a Prius úgy követte a jóval testesebb furgont, mint nyájat őrző foxi a birkát. Gyorsan hajtottak a Búra felé, bukdácsolva a göröngyös talajon. A száműzöttek szétfutottak előlük. Alva a karjában vitte Alice Appletont, Linda mindkét karjával egy-egy köhécselő kis J-t ölelt magához. A Prius a piszkos faltól alig huszonöt centire állt meg, de Rusty megfordult a furgonnal, és úgy hátrált beljebb. – Tökös legény a kedves férje, és a tüdejével sincs baj – közölte Lindával tárgyilagosan Sam. – Ez azért van, mert leszokott a dohányzásról – mondta Linda, és vagy nem hallotta Twitch fojtott felhördülését, vagy süketnek tettette magát. Akármilyen jó volt Rusty tüdeje, nem húzta az időt. Becsapta maga mögött az ajtót, és a Búrához száguldott. – Kész gyönyörűség volt – mondta, de a köhögés a szavát szegte. – Tényleg elviselhető benn a levegő? – Hát jobb, mint idekinn. – Rusty idegesen nevetett. – De Samnek mindenben igaza van. Valahányszor nyílnak az ajtók, kiszökik egy adag jó levegő, és behatol egy adag a rosszból. Ahhoz, hogy a dobozig eljussanak, alighanem nincs is szükség az abroncs levegőjére, de a visszaútnál rá fognak szorulni. – Úccse maguk fognak vezetni, hanem én – közölte Sam. Barbie most mosolyodott el először hosszú napok óta. – Úgy tudtam, bevonták a jogsiját! – Nem látok itt egy szem zsernyákot se – mondta Sam, majd Coxhoz fordult. – És maga, kapitány? Lát itten helybéli zsarut vagy megyei lovas rendőrt? – Egy szálat se – felelte Cox. Julia félrevonta Barbie-t. – Biztos, hogy benne akarsz lenni? – Biztos. – Ugye tudod, hogy az esélyeink a kevés és a semmi között ingadoznak? – Tudom. – Ért a könyörgéshez, Barbara ezredes? Barbie visszakapcsolt a falludzsai tornateremhez. Emerson akkorát rúgott a fogoly heréibe, hogy azok a magasba röpültek, Hackermeyer - 469 -
pedig a másik foglyot a hidzsabjánál fogva rántotta fel, és pisztolyt szögezett a fejének. A vér úgy fröccsent a falra, mint ősidők óta mindig, akkor is, amikor az emberek még husánggal verekedtek. – Nem tudom – felelte. – Csak azt tudom, hogy most rajtam a sor.
4. Rommie, Pete Freeman és Tony Guay felemelte a Priust, és leszerelte az egyik működő gumiabroncsot. Kis kocsi volt; rendes körülmények között puszta kézzel is fel tudták volna emelni a hátsó részét. Most azonban ez nem ment. Jóllehet a kocsi a ventilátorok közelében parkolt, többször vissza kellett szaladniuk a Búrához, amíg befejezték a műveletet. Végül Rose váltotta fel Tonyt, aki olyan hevesen köhögött, hogy abba kellett hagynia a munkát. Ám a végén két új abroncs támaszkodott a Búrának. – Eddig oké – jelentette ki Sam. – Gyöhet a másik kis probléma. Remélem, valakinek csak lesz valami jó ötlete, merhogy énnekem tuti, hogy nincsen. A többiek csak néztek rá. – Peter barátom aszonta, hogy azok a fószerok leszerelték a szelepet, oszt közvetlenül az abroncsból szítták a levegőt, de itt ez nem fog menni. Meg kell tőteni azokat a szemeteszsákokat, akkor pedig nagyobb lesz a lik. Meg is lehet fúrni az abroncsokat, de akkor a likakba valamit be kell dugni – mongyuk, egy szalmaszálat –, mer különben több levegő megy pocsékba, mint amennyit elfognak. Szóval – mi legyen? – Reménykedve nézett körül. – Gondulom, sátrat senki se hozott... Olyat, améknek belül üres alumíniumrúdjai vannak? – A lányoknak van egy játéksátruk – mondta Linda –, de otthon hagytuk, a garázsban. – Ekkor jutott eszébe, hogy a garázs sincs többé, eltűnt a házzal együtt, amelyhez épült, és eszelős nevetésben tört ki. – És egy tollszár? – kérdezte Joe. – Nekem van egy golyóstollam... – Nem elég nagy – mondta Barbie. – Rusty, a mentőautóban semmi sincs? - 470 -
– Légcsőszondára gondolsz? – kérdezte Rusty bizonytalanul, majd maga adta meg a választ. – Nem, az sem elég nagy. Barbie megfordult. – Cox ezredes! Magának nincs valami ötlete? Cox bosszúsan rázta meg a fejét. – Valószínűleg ezer olyan holmi is van nálunk, ami beválna, de ezzel nem megyünk sokra. – Nem lehet, hogy ez tartson vissza! – kiáltotta Julia. Barbie mélységes csalódottságot és egy csöppnyi rettegést hallott ki a hangjából. – Hagyjuk a zsákokat! Majd közvetlenül az abroncsokból fogunk lélegezni! Még be sem fejezte, Sam máris a fejét rázta. – Nem lesz jó, Missus. Én is sajnálom, de nem megy. Linda közel hajolt a Búrához, vett néhány mély lélegzetet, s az utolsót benn tartotta. Így ment vissza a furgonjához, ledörzsölt egy kis kormot a hátsó ablakról, és benézett. – Hála Istennek! – mondta. – A szatyor még itt van! Rusty vállon ragadta. – Miféle szatyor? – A Kincsesbányáé, a születésnapi ajándékoddal. November nyolcadika. Vagy már elfelejtetted? – El, méghozzá szándékosan. Ki a rosseb akar negyvenéves lenni? Mi van benne? – Tudtam, hogy ha hazaviszem, megtalálod... – A többiekre nézett. Az arca piszkos volt, mint egy utcagyereké, és ugyanakkor ünnepélyesen komoly. – Örökké kíváncsiskodik. Így hát benn hagytam a furgonban. – Mit vettél neki, Linnie? – kérdezte Jackie Wetting-ton. – Remélem, mindnyájunknak örömünk lesz benne – felelte Linda.
5. Amikor elkészültek, Barbie, Julia és Piás Sam mindenkit megöleltekmegcsókoltak, még a gyerekeket is. A majd kéttucatnyi hátramaradó - 471 -
száműzött arca nem sok reményt tükrözött. Barbie megpróbálta elhitetni magával, hogy erről csak a kimerültségük meg a légszomjuk tehet, de nem sikerült becsapnia magát. Ezek a csókok búcsúcsókok voltak. – Sok szerencsét, Barbara ezredes – mondta Cox. Barbie rövid biccentéssel nyugtázta a jókívánságot, majd Rustyhoz fordult. Rusty volt a fontos, mivel ő is belül volt a Búrán. – Ne add fel a reményt, és tartsd ébren a többiekben is. Ha ez a kísérlet kudarcot vall, vigyázz rájuk, ahogy tudsz, és ameddig tudsz. – Értelek. Kövess el minden tőled telhetőt. Barbie Julia felé pillantott. – Ez elsősorban az ő vállalkozása. És a francba is: ha nem sikerül, talán akkor is visszajutunk. – Hát persze! – mondta Rusty. A hangja lelkes volt, de a szeme elárulta a véleményét. Barbie vállon veregette, majd a Búrához lépett, hogy csatlakozzék Samhez és Júliához, akik még utoljára kortyoltak néhányat a falon átszivárgó friss levegőből. – Biztos, hogy részt akar venni ebben? – kérdezte Samtől. – Aha. Van valami, amit jóvá kell tegyek. – És mi volna az, Sam? – kérdezte Julia. – Inkább nem mondom. – Sam ajka fanyar kis mosolyra húzódott. – Pláne nem a város újságos hölgyének. – Készen vagy? – kérdezte Juliától Barbie. – Készen. – Megragadta és keményen megszorította a férfi kezét. – Amennyire csak lehetek.
6. Rommie és Jackie Wettington a furgon hátsó ajtajánál posztolt. Amikor Barbie azt kiáltotta, Rajta!, Jackie kinyitotta az ajtót, Rommie pedig behajította a Prius két gumiabroncsát. Barbie és Julia ezután ugrott be, és egy töredék másodperccel később becsapták az ajtókat. Sam Verdreaux, hiába, hogy öreg volt, és elitta az eszét, olyan fürge volt, - 472 -
mint a tücsök. Ő már az Odyssey kormányánál ült, és javában túráztatta a motort. Odabent a furgon a külvilág szagaitól bűzlött: a terpentin festékszaga fölé a megszenesedett fáé telepedett, de még ez a levegő is jobb volt, mint amilyet a Búrából szívtak magukba, több tucat ventilátor közreműködésével. Csakhogy ez sem tart örökké, ha hárman fogyasztjuk, gondolta Barbie. Julia felfordította a Kincsesbánya jellegzetes, sárgafekete bevásárlótáskáját. Plasztikhenger esett ki belőle; TÖKÉLETES VISSZHANG volt ráírva, alatta pedig ez állt: 50 ÍRHATÓ CD. Julia bajlódni kezdett a leragasztott celofánburkolattal. Barbie a zsebkéséért nyúlt, majd csüggedten látta be, hogy hiába. Az a kés már hamuvá porladt a rendőrség romjai alatt. – Sam, remélem, magának van zsebkése! Sam már nyújtotta is hátra. – A fateromé volt. Amióta élek, magamnál hordom, és kérem vissza. A kés fanyelét majdnem egészen simára koptatta az idő, de a penge borotvaéles volt. Nemcsak a celofánburkolattal birkózott meg; az abroncsot is pompásan ki lehet majd lyukasztani vele. – Siessenek! – kiabált Sam, és még jobban felpörgette a motort. – Csak akkor indulunk, ha maguk készen vannak, és ezen a levegőn a motor se járhat örökké! Barbie felvágta a burkolatot, Julia lefejtette. Amikor a plasztikhengert balra fordította, az levált a talapzatáról. Az üres CD-k, melyeket Linda Rusty születésnapjára szánt, fekete plasztikorsóra voltak felfűzve. Julia a CD-ket a padlóra dobta, és megmarkolta az orsót. A szája merev lett az igyekezettől. – Bízd ezt rám – mondta Barbie, de Julia máris lepattintotta. – Hűha, a csajokban is van ám erő! Főleg ha be vannak gazolva! – Üres belül? Ha nem, akkor vissza a nullára. Julia az arcához emelte az orsót. Barbie benézett a másik végén: Julia kék szeme nézett vissza rá. – Mehetünk, Sam! – adta ki az utasítást a férfi. – Helyben vagyunk. – Biztos, hogy működni fog? – kérdezte harsányan Sam, és sebességbe tette a furgont. - 473 -
– Megesküdnék rá! – jelentette ki Barbie, mert ha azt mondaná: Honnan a fenéből tudjam?, azzal senkit sem vidítana fel, önmagát a legkevésbé.
7. A Búra túlélői némán figyelték a furgont, amely máris ráfordult a földútra. A célt, ahová tartott, Norrie Calvert „villámdoboznak" nevezte el. Aztán az Odyssey, akár egy szellemautó, beleveszett a füstködbe, és eltűnt szem elől. Rusty és Linda egymás mellett állt, karján egy-egy gyerekkel. – Mit szólsz mindehhez, Rusty? – kérdezte Linda. – Azt, hogy reméljük a legjobbakat – felelte a férfi. – És készüljünk fel a legrosszabbra? – Igen, Linda. Mind a kettőre fel kell készülnünk.
8. Amikor a tanyaház mellett elgurultak, Sam hátraszólt: – Most bemegyünk a gyümölcsösbe. De maguk, gyerekek, fogódzzanak abba, amijük van, mer én akkor se állok le, ha leszakad a verdáról az alváz. – Menjen csak – mondta Barbie, és magához szorította az egyik abroncsot, de alighogy elhallgatott, egy különösen rosszindulatú döccenés a levegőbe repítette. Julia úgy szorongatta a másik abroncsot, mint hajótörött a mentőövet. Almafák suhantak el mellettük, lombozatuk piszkos volt és satnya. A gyümölcs java a földön hevert; lerázta a szél, amely a robbanás után átgázolt a gyümölcsösön. Újabb rettentő rázkódás. Barbie és Julia együtt repült fel, és huppant vissza. Julia, aki még mindig az abroncsot fogta, Barbie ölében kötött ki. - 474 -
– Hol szerezte a jogsiját, vén svihák? – kiabálta Barbie. – A Sears and Roebucknál vette? – Nem, a Walmartban – kiabált vissza az öreg. – Wally malijában MINDEN olcsóbb! – Vihogott, de aztán elkomolyodott. – Látom már a világító kurvapecért. Piros a fénye nekije. Egyenest mellé hajtok. De várják meg, amíg megállók, csak azután farigcsálják a gumikat, máskülönben hatalmas likak lesznek rajtuk. A következő másodpercben beletaposott a fékbe. Az Odyssey csikorogva megállt, Barbie és Julia hátracsúszott az ülésen. Most már tudom, milyen érzés tűpárnának lenni, gondolta Barbie. – Maga úgy vezet, mint egy bostoni taxis! – méltatlankodott Julia. – Csak aztán lássam a... – Sam hangja köhögésbe fúlt – húsz százalék borravalót! – Sam, jól érzi magát? – kérdezte Julia. – Nem mondhatni – felelte Sam tárgyszerűen. – Valahun vérzek. Lehet, hogy a torkom, de lehet mélyebben is. Asszem, megrepedt a tüdőm. – És újra elővette a köhögés. – Mit segíthetünk? Sam lebírta a görcsöt. – Szólják, hogy engeggyenek ki ebből a rohadék kaszlijukból. Elfogyott a cigim.
9. – Ez az egész rólam szól – mondta Julia. – Csak hogy tudd. Barbie bólintott. – Értettem, asszonyom. – Szigorúan véve te csak a légikísérőm vagy. Ha a kísérletemmel befürdök, szerepet cserélhetünk. – Nem ártana, ha pontosan tudnám, mit forgatsz a fejedben. – A körvonalak még bizonytalanok. Csak az ösztöneim hajtanak, meg némi kis reménység. – Ne légy már olyan borúlátó. Ezen kívül van még két gumiabroncsod, két szemeteszsákod és egy belül üres orsód. - 475 -
Julia feszült, kormos arcát kis mosoly derítette fel. – Tudomásul vettem. Sam a volán fölé görnyedt, és úgy köhögött tovább. Közben kiköpött valamit. – Édes istenkém, arany Jézuskám, de utálatos az íze! – nyöszörgött. – Na, siessenek már. Barbie kiszúrta a késsel a maga abroncsát, és mihelyt a kést kihúzta, máris hallatszott, ahogy sípol a levegő. Julia olyan ügyesen adta kezébe az orsót, akár egy műtősnő, Barbie pedig a lyukba nyomta. Látta, ahogy a gumi az orsó köré zárul, aztán már érezte is, ahogy a megváltó levegő izzadt arcának csapódik. Önkéntelenül mélyet lélegzett. A levegő sokkal frissebb, sokkal dúsabb volt, mint az, amelyet a ventilátorok nyomtak át a Búrán. Máris megképzett benne egy elhatározás, mintha a tudata is magához tért volna. Ahelyett, hogy rögtönzött csővégüket valamelyik szemeteszsákba vezette volna, jókora, szakadozott szélű darabot tépett ki a zsákból. – Te meg mit művelsz itt? – visította Julia; de nem volt rá idő, hogy Barbie elmagyarázza: nem ő az egyetlen, aki kérkedhet az ösztöneivel. Beletömte az orsóba a plasztikdarabot. – Bízzál bennem. Te csak menj a dobozhoz, és tedd, amit tenned kell. Julia még vetett rá egy mondanivalótól túlcsorduló pillantást, majd kinyitotta a furgon ajtaját. Megbotlott, kis híján elesett, összeszedte magát, aztán egy földhányásban valóban felbukott, és éppen a villámdoboz mellett roskadt térdre. Sam kése ott volt Barbie zsebében. Ő is letérdelt, és odanyújtotta Juliának az abroncsot, amelyből kiállt a fekete orsó. Julia kirántotta a plasztikdugót, és olyan mélyet lélegzett, hogy az arca behorpadt az erőfeszítéstől. Folytak a könnyei, kis ösvényt szántva a piszokban. Barbie is sírt, de nem a meghatottságtól. Mintha a világ legpocsékabb savas esője zúdult volna rájuk. A levegő itt összehasonlíthatatlanul rosszabb volt, mint a Búránál. Julia tovább szívta az abroncsot. – Ez jó – mondta, miközben kifújta a levegőt. – Nagyon jó. Semmi halszag. – Még egy adaggal megtöltekezett, aztán Barbie felé tolta az abroncsot. A férfi azonban megrázta a fejét, és visszatolta, holott már lüktetett a tüdeje. Megütögette a mellkasát, aztán Júliára mutatott.
- 476 -
Julia kétszer is szívott az abroncsból, amelyet Barbie kissé lejjebb nyomott, hogy a nő könnyebben hozzáférjen. Távolról, szinte egy másik világból, hallották Sam folyamatos, görcsös köhögését. Bele fog szakadni, gondolta, de úgy érezte, ő is beleszakad, ha nem jut hamarosan levegőhöz, és amikor Julia másodszor is odakínálta az abroncsot, a rögtönzött szívószál fölé hajolva akkorát lélegzett, hogy a csodálatos levegő a tüdeje legmélyéig hatolt. Mégsem volt elég, úgy tűnt, soha nem lakhat jól levegővel, és volt egy pillanat, amikor a pánik (Úristen, megfulladok) szinte magába nyelte. Az ösztönös késztetés, hogy visszaugorjon a furgonba – ki bánja Juliát, Julia csak gondoskodjék magáról, ahogy tud már-már ellenállhatatlan volt, de végül mégis leküzdötte. Behunyta a szemét, lélegzett, és megpróbált visszatalálni a maga nyugodt, fegyelmezett énjéhez. Lazán. Lassan. Lazán. Harmadszor is megszívta az abroncsot, hosszan, egyenletesen. A szíve már nem zakatolt olyan vadul. Nézte Júliát, aki most előrehajolt, és kétfelől megmarkolta a dobozt. Nem történt semmi, ez azonban Barbie-t nem lepte meg. Amikor először jártak itt, Julia akkor is megfogta a dobozt, és így már védve volt a sokktól. Ekkor a nő feljajdult, s a háta hirtelen ívbe feszült. Barbie odanyújtotta az orsót, de Julia tudomást sem vett róla. Eleredt az orra vére, és jobb szeme zugából is vér szivárgott. Arcán vércseppek peregtek. – Mi történik? – kérdezte Sam, fojtott, fuldokló hangon. Nem tudom, gondolta Barbie. Sejtelmem sincs, mi történik. Egyet azonban tudott: ha Julia nem jut hamarosan újabb adag levegőhöz, vége van. Kihúzta az orsót az abroncsból, a foga közé szorította, és bedöfte Sam kését a második abroncsba. Aztán a lyukba benyomta az orsót, az orsót pedig bedugaszolta a plasztikdarabbal. Azután várt.
10. Ez most az időtlen idő. - 477 -
Julia hatalmas, fehér, mennyezet nélküli teremben van, fölötte zöld, idegen ég. Hogy mi ez? A játszószoba? Igen, az. A gumiarcúak játszószobája. (De nem. A zenepavillon padlóján fekszik.) Julia Shumway – egy középkorú nő. (De nem. Julia Shumway kislány.) Idő nem létezik. (1974 van, és még rengeteg az idő.) Muszáj megszívnia az abroncsot. (Nem lehet.) Valami nézi. Valami szörnyű. De ez a valami őt is szörnyűnek látja, mert nagyobb, mint amilyenre számított, és mert itt van, ahol nem kéne lennie. Neki a dobozban volna a helye. De azért ártalmatlan, és ezt a valami is tudja, még akkor is, (ha csak egy gyerek) egészen kicsi; alighogy a kiságyból kinőtt. És beszél. – Te nem is létezel. – De igen. Valódi vagyok. Mind azok vagyunk. A gumiarcú ránéz azzal a szemek nélküli arcával, és fintorog. A szája sarka lebiggyed, holott nincs is szája. És Julia rádöbben, mekkora szerencse, hogy az egyiküket egyedül találta. Általában többen vannak, de (hazamentek vacsorázni hazamentek ebédelni lefeküdtek iskolába mentek üdülni mentek nem számít hová mentek) elmentek valahová. Ha mind itt volnának, elkergetnék őt. Ez az egy is elkergethetné, de kíváncsi, mint minden nő. Hát van neki neme? Van. Nőnemű, akárcsak ő. – Kérlek, engedj el minket. Hadd éljük a magunk kis életét. Nincs válasz. Nincs és nincs. Aztán: – Te nem vagy igazi. Ti csak... Micsoda? Mit mond? Ti csak játékok vagytok a játékboltból? Nem ezt, de valami ilyesmit. Julia tudatán átvillan az öccse gyerekkori hangyafarmjának emléke. Egy másodperc, s már el is illant. A hangyafarm sem pontos, de akár a játékok a játékboltból, közel jár az igazsághoz. Langyos, langyos, ahogy mondani szokás. – Hogy beszélhetsz életről, ha nem is vagytok igaziak? - 478 -
– MI TELJESEN IGAZIAK VAGYUNK! – kiáltja Julia; ez az a ja szó, amit Barbie hall. – ÉPPOLYAN IGAZIAK, MINT TI! Csend. Egy megfoghatatlan micsoda a maga állandó mozgásban lévő gumiarcával egy hatalmas, fehér, mennyezet nélküli helyiségben, amely ugyanakkor rejtélyes módon a Chester's Mill-i zenepavilon is. Aztán: – Bizonyítsd be! – Add a kezed! – Nekem nincs kezem. Se testem. A test nem létezik. A test csak álom. – Akkor add a lelkedet! A gumiarcú gyerek nem adja. Ellenáll. Így hát Julia elveszi.
11. Ez a seholsincs hely. A zenepavilonban hideg van, és ő annyira fél. Vagy ami még roszszabb: úgy érzi, megalázták. Nem, ez sokkal rosszabb a megaláztatásnál is. Ha ismerné a lealacsonyítás szót, azt mondaná: Igen, ez a helyes kifejezés. Lealacsonyítottak. Elvették a nadrágját. (És valahol katonák rugdalnak meztelen embereket egy tornateremben. Ez másvalakinek a szégyene, de összekeveredett az övével.) Julia sír. (A férfinak is sírhatnékja van, de elfojtja. Ezt most titokban kell tartani.) A lányok végre elmentek, de az orra még vérzik: Lila pofon ütötte, és azt ígérte, hogy levágja az orrát, ha eljár a szája, és mind leköpték, és most itt fekszik, és sokat sírhatott, mert úgy érzi, mintha nemcsak az orra vérezne, hanem a szeme is, és közben alig kap levegőt. De nem érdekli, mije vérzik és mennyire. Inkább vérezne el itt, a zenepavilon padlóján, semhogy hazamenjen ebben a ciki, kisbabás bugyiban. Száz sebből is szívesen elvérezne, ha közben nem kéne látnia a katonát (Ezután Barbie megpróbálja, hogy többé ne gondoljon a katonára, de amikor mégis muszáj, azt gondolja, „Hacker-meyer micsoda? Tömeggyilkos, te buta!") felhúzza a meztelen férfit az izéjénél - 479 -
(hidzsabjánál) fogva, amit a fején visel, és Julia tudja, mi jön ezután, mert ha az ember a Búra alatt van, mindig ez következik. Julia látja, hogy az egyik lány visszajön. Kayla Bevins az. Ott áll, és lenéz a lüke Julia Shumwayre, aki nagyon okosnak hitte magát. Ó, a lüke kis Julia Shumway a kisbabás bugyijában. Miért jött vissza Kayla? El akarja venni az összes ruháját, hogy mindet feldobja a zenepavilon tetejére, és neki meztelenül kelljen hazamennie, kezével takargatva a punciját? Miért ennyire gonoszak az emberek? Lehunyja a szemét, nehogy sírva fakadjon, és mire újra felnéz, Kayla megváltozott. Nincs többé arca; valami folyton változó gumiálarca lett, amin nem látszik se részvét, se szeretet, sőt még gyűlölet se. Csak valami érdeklődés. Igen, ez az. Mit fog csinálni ez az izé, ha majd én... Julia Shumway nem érdemel többet. Julia Shumway nem számít. Keresd a senkik legsenkibbjét, aztán nézd meg, mi van még ennél is lejjebb, és meg fogod találni őt, az iszkoló shumway-bogarat, a meztelen fogoly-bogarat egy tornateremben, ahol csak egy kibomló fejfedő van rajta, és a fejfedő alatt annak az illatos, frissen sült lepénynek az emléke, amit a felesége nyújtott felé. Macska ő, amelyiknek ég a farka, hangya a mikroszkóp alatt, légy, amelyiknek a szárnyát most készül letépni kíváncsi ujjaival egy harmadik osztályos gyerek egy esős napon, játékszer unatkozó, test nélküli gyerekeknek, akiknek az egész világegyetem a lábuk előtt hever. Ő Barbie, ő a Linda Everett furgonjában halódó Sam, ő Ollie, aki a salakban szenved ki, ő Alva Drake, aki halott fiát siratja. Mindenekelőtt azonban kislány ő, aki a városi park zenepavilonjának repedezett padlódeszkáin kucorog, kislány, akit megbüntettek ártatlan pökhendiségéért, kislány, aki aprócska létére nagynak merte képzelni magát, és azt hitte, fontos a személye, holott nem volt az, meg hogy érdekli a világot, holott a világ valójában egy óriási, döglött mozdony, amelynek motorja van ugyan, de jelzőlámpája nincs. És egész szívéből és lelkéből kiáltja: – KÉRLEK, HAGYJATOK ÉLNI MINKET! KÖNYÖRÖGVE KÉRLEK! És egyetlen futó pillanatra ő lesz a gumiarcú a fehér szobában; ő lesz a lány, aki (számára megmagyarázhatatlan okokból) visszajött a zene- 480 -
pavilonba. Egyetlen szörnyűséges pillanatra azzá válik, aki megcselekedte, és nem az, akivel megcselekedték. Még a pisztolyos katona is ő, a tömeggyilkos, akit Dale Barbara nem állított meg, és akiről még mindig álmodik. Aztán visszaváltozik önmagává. És felnéz Kayla Bevinsre. Kayla szegény családból való. Az apa favágó a BÚ-ban, és a Freshiekocsmában szokta leinni magát (ez a lebuj vedlik majd át, az idők teljességében, Göncöllé). Az anyja arcán jókora vörös anyajegy van, így aztán a gyerekek Málnapofának vagy Eperfejűnek csúfolják. Kaylának csinos ruhái sincsenek. Ma egy ócska barna pulóver van rajta, ócska kockás szoknyával, a lábán kopott edzőcipő és kitágult fehér zokni. Amióta elesett vagy fellökték a játszótéren, az egyik térde le van horzsolva. Kayla Bevins az, semmi kétség, de most gumiból van az arca. A vonásai szüntelen mozgásban vannak, de emberséget egy pillanatra sem fejeznek ki. Most láthatom, gondolja Julia, milyennek látja a gyerek a hangyát, ha a hangya a nagyító túloldaláról felnéz rá. Mielőtt elégne. – KÉRLEK, KAYLA, KÖNYÖRGÖK! AMÍG MÉG ÉLÜNK! Kayla lenéz rá, de meg sem mozdul. Majd összefonja a karját a mellén – ebben a látomásban emberi karja van aztán a fején át kibújik a pulóverből. Amikor megszólal, a hangjában nincs szeretet, sem megbánás vagy bűntudat. De szánalom, az még lehet. Azt mondja
12. Julia úgy hemperedett arrébb a doboztól, mintha egy kéz ellódította volna. A visszatartott lélegzet kiszakadt belőle. De mielőtt újra levegőt vehetett volna, Barbie vállon ragadta, kidugaszolta az orsót, és a szájába erőltette. Reménykedett, hogy nem vágja meg vele a nyelvét, és – amitől mentsen isten – nem is szúrja meg a szájpadlását. De akkor sem - 481 -
hagyhatta, hogy ezt a mérgezett levegőt szívja. Ebben az oxigénre kiéhezett állapotában görcsöket kaphatna vagy akár szörnyet is halhatna. Julia, akárhol járt is, mintha megértette volna Barbie szándékát. Meg sem próbálta ellökni magától a férfit; ehelyett halálos szorítással ölelte magához a gumiabroncsot, és szilaj mohósággal kezdte szívni az orsót. Barbie érezte, ahogy egész testén újra meg újra vad remegés hullámzik át. Sam végre abbahagyta a köhögést, de most újabb zaj ütötte meg a fülüket. Julia is hallotta: még lélegzett egy viharosat, majd tágra nyílt szemmel nézett fel. Kutyaugatás volt. Csak Horace lehetett, mert rajta kívül nem maradt életben más kutya. De miért... Barbie olyan erővel szorította meg a karját, hogy Julia attól tartott, e töri. Az arcára pedig vegytiszta ámulat ült ki. A doboz, amelyet az a fura jelkép díszített, jó egy méterrel a talaj fölött lebegett.
13. Horace volt a legközelebb a földhöz, ezért érezte meg elsőnek a friss levegőt, és bolond örömében csaholni kezdett. Másodiknak Joe következett: izzadt hátán érzett valami meghökkentően hideg fuvallatot. Éppen a Burának támaszkodott, és döbbenten észlelte, hogy a Búra mozgásban van – .felfelé mozog. Norrie, kipirult arcával Joe mellén, bóbiskolt, és Joe egyszer csak látta, ahogy egy piszkos, összetapadt hajfürtje libegni kezd. A kislány kinyitotta a szemét. – Mi... micsoda... Joey, mi történik? Joe tudta, de kábulatában nem talált szavakat. A hátán végigkúszott a hűvös áramlat, mintha véget nem érő üvegtáblát húznának végig rajta. Horace egyre vadabbul ugatott. Pofáját a földhöz szorította, a háta megfeszült. Máskor ezzel a pozícióval fejezte ki, hogy játszani akar, de most eszébe sem jutott a játék. Orrát az egyre emelkedő Búra alá fúrta, és szagolta az édes, hideg, friss levegőt. - 482 -
Hát nem ez a földi mennyország?
14. A Búra déli oldalán Clint Ames közlegény is szundikált. Pokrócot csavart maga köré, mint az indiánok, és törökülésben gubbasztott a 119es útpadkáján. Ekkor a levegő hirtelen elsötétült, mintha a katona tudatán átsuhanó lidérces álmok öltöttek volna fizikai formát. Aztán addig köhögött, amíg fel nem ébredt. Csizmája körül korom örvénylett, és megtelepedett khakiszínű nadrágján. Mi a manó, hát ez honnan jön? Hiszen a tűz csak a Búrán belül dühöngött! Aztán egyszer csak megértette. A Búra úgy emelkedett fel, mint egy hatalmas ablakredőny. Teljes képtelenség volt, hiszen mindenki tudta, hogy nemcsak fölfelé terjed hosszú mérföldekre, hanem lefelé, a talaj alá is. És mégis így történt. Ames nem habozott. Odakúszott Ollie Dinsmore-hoz, és karon ragadta. Az emelkedőben lévő Búra egy másodpercre keményen, élesen megkarcolta a hátát, és a kiskatonának még ideje is maradt, hogy arra gondoljon: Ha most visszaereszkedne, kettévágna, de a következő pillanatban már vonszolta is magával a fiút. Először azt hitte, holttestet húz maga után. – Ne! – kiáltotta, és hurcolta a fiút az egyik bömbölő ventilátor felé. – Ne merj most meghalni nekem, tehenes gyerek! Ollie köhögni kezdett, majd előrehajolt, és hányt egy keveset; Ames tartotta közben. Most már rohantak feléjük ujjongó üvöltéssel a többiek, élükön Groh őrmesterrel. Ollie ismét hányt, és azt suttogta: – Ne hívj tehenes gyereknek! – Hozzanak mentőautót! – kiabált Ames. – Mentőautót ide! – Szó sincs róla – mondta az őrmester. – Elvisszük a Maine-i Központi Kórházba. Utaztál már helikopteren, fiú? Ollie kótyagosan rázta meg a fejét, majd lehányta Groh őrmester cipőjét. Groh azonban csak úgy sugárzott, és szorongatta Ollie mocskos kezét. - 483 -
– Csakhogy visszatértél az Egyesült Államokba, fiam! Isten hozott a külvilágban! Ollie átkarolta Ames vállát. Tudta, hogy mindjárt elveszíti eszméletét, és szeretett volna addig kitartani, hogy köszönetét mondhasson, de nem boldogult vele. Mielőtt újra elsötétült volna előtte a világ, még annyit érzékelt, hogy a délről jött katona arcon csókolja.
15. Az északi szakasznál Horace tört át elsőnek a külvilágba. Egyenesen Cox ezredeshez vágtatott, és körültáncolta. Farka ugyan nem volt, de nem is hiányzott: az egész hátsó fertályát csóválta. – Hát itt vesszek meg...! – mondta Cox, és felkapta a corgit. Horace őrjöngve kezdte nyalni az arcát. A túlélők együtt álltak a maguk térfelén (az egyik oldalon élénkzöld, a másikon ridegre fakult fűben tisztán látszott a demarkációs vonal). Már kezdték felfogni, mi történt, de elhinni még nem merték. Ott voltak mind. Rusty, Linda, a két kis J, Joe McClatchey és Norrie Calvert a két mamától közrefogva. Ginny, Gina Buffalino és Harriet Bigelow, egymást átölelve. Twitch Rose-t, a nővérét támogatta, aki Kicsi Waltert ringatta a karjában, és zokogott. Piper, Jackie és Lissa egymás kezét fogták. Mögöttük állt Pete Freeman és Tony Guay, a Demokrata stábjának két túlélője. Alva Drake Rommie Burpee-hez támaszkodott, aki Alice Appletont tartotta a karjában. Mind nézték, ahogy a Búra piszkos felülete egyre gyorsabban emelkedik a magasba. A túloldalon szívszaggató látvány volt a falevelek őszi pompája. Hajukat friss, édes levegő borzolta, és felszárította bőrükről a verítéket. – Mert eddig üvegen át homályosan láttunk – mondta könnyek közt Piper Libby. – Most pedig színről-színre! Horace kiugrott Cox ezredes karjából, sűrű vakkantások közepette rajzolt nyolcasokat a fűbe, és szíve szerint mindent egyszerre pisilt volna le. - 484 -
A túlélők hitetlenkedve bámultak fel a ragyogó kék égre, amely e késő őszi vasárnap délelőttjén New England fölé borult. Fölöttük még mindig emelkedett, egyre gyorsabban, az elkoszolódott fal, amelynek foglyai voltak, mígnem hosszú vonássá szűkült, melyet valaki ceruzával rajzolt egy ív kék papírra. A Búra korábbi helyén madár repült át. Alice Appleton Rommie karjából meglátta, és felkacagott.
16. Barbie és Julia az abroncs két oldalán térdelt, és felváltva lélegzett a szívószálat pótló orsón át. Közben figyelték, ahogy emelkedik a doboz. Először lassan mozgott, majd mintegy százötven méter magasságban másodszor is csak egy helyben lebegett, mintha tétovázna, mi történjék ezután. Hirtelen azonban olyan iramban lőtt ki a magasba, hogy emberi szem már nem követhette; akár egy golyó röppályáját próbálnák figyelemmel követni. A Búra pedig vagy felszállt, vagy valamilyen útonmódon feltekerték. A doboz teszi, gondolta Barbie. Úgy húzza fel a Búrát, mint mágnes a vasreszeléket. Szellő suhant feléjük. Barbie követte útját a fodrozódó fűben. Megrázta Júliát, és észak felé mutatott. A piszkosszürke ég újból kék lett, és ragyogásával szinte bántotta a szemüket. A fák szabadon zöldelltek. Julia felemelte a fejét, és immár a levegőt lélegezte be. – Nem tudom, hogy ezt jól te... – kezdte Barbie, ám ekkor érkezett meg hozzájuk a szellő. Belekapott Julia hajába, és Barbie kormos arcáról is felszárította az izzadságot, olyan gyengéden, mintha szerelmes női kéz cirógatná. Julia ismét köhögni kezdett. Barbie megütögette a vállát, és közben ő is szippantott a levegőből. Még bűzlött és kaparta a torkát, de már szívható volt. Ahogy az (egykor volt) Búrába a 90-es BÚ oldala felől beáramlott a friss fuvallat, a rossz levegő délre menekült. A második lélegzet már kellemesebb volt, a harmadik az előzőnél is jobb, és a negyediket már Isten ajándékozta nekik. - 485 -
Vagy egy szem gumiarcú lány. Barbie és Julia összeölelkezett a fekete földdarab mellett, ahol nemrég még a doboz állt. Ez a földdarab most már mindörökre terméketlen marad.
17. – Sam! – kiáltotta Julia. – Ki kell hoznunk Samet! Köhögtek mindketten, úgy rohantak a furgon felé, de Sam már nem köhögött. Nyitott szemmel találták, ahogy a kormányra hanyatlik, és aprókat, sekélyeket lélegzik. Arcának alsó fele véres volt, és amikor Barbie hátrahúzta, kiderült, hogy a kék inge is piszkösvörös. – Elbírod? – kérdezte Julia. – El bírnád vinni a katonákig? Barbie nem hitte, hogy ez sikerülhet, de azért így felelt: – Megpróbálhatom. – Ne – suttogta Sam, rájuk emelve fátyolos tekintetét. – Túlságosan fáj. – Minden szóval friss vér buggyant ki a száján. – Maga csináta? – Nem, Julia volt az – mondta Barbie. – Nem tudom, hogyan, de megcsinálta. – Részben az a tornatermi fogoly tette – magyarázta Julia. – Az, akit a tömeggyilkos lelőtt. Barbie szája tátva maradt, de Julia nem vette észre. Átölelte Samet, és csókot nyomott mindkét orcájára. – És magának is része volt benne, Sam. Maga hozott minket idáig, és maga látta meg a kislányt a zenepavilonban. – Maga nem lehetett a kislány az álmomból – mondta Sam. – Maga már felnőtt. – És a kislány mégis ott volt – mondta Julia, és a mellére mutatott. – Sőt most is itt van. Él. – Segíccsenek ki a furgonból – suttogta Sam. – Hadd szíjjak egy kis friss levegőt, mielőtt meghalok. – Nem fog meg... – Pszt, hölgyem. Ennél maga is, én is okosabbak vagyunk. - 486 -
Karjánál fogva óvatosan kiemelték az öregembert a kormány mögül, és lefektették a földre. – Istenem-atyám, micsoda illata van! – mormolta Sam. Mélyet lélegzett, majd vérsugarat köhögött ki. – Mintha a loncot is érezném... – Én is – mondta Julia, és kisimította Sam haját a homlokából. Sam a kezére tette kezét. – Megbánták legalább? – kérdezte. – Csak eggyel volt dolgom – felelte Julia. – Ha többen lettek volna, semmit se érhettem volna el. Ha egy nagyobb csoport sportot csinál a kegyetlenségből, az ember nem bírhatja őket jobb belátásra. És amit kérdezett: nem, az az egy semmit sem bánt meg. Megszánt bennünket, de nem bánt meg semmit. – A kettő nem ugyanaz – suttogta az öregember. – Nem. Semmi közük egymáshoz. – A szánalom erős embereknek való – mondta Sam, és sóhajtott egyet. – Én csak megbánni tudok. A pia miatt történt, ami történt, de most is bánom. Visszacsinánám, ha lehetne. – Bármi volt, a végén jóvátette – mondta Barbie, és megfogta Sam bal kezét. A jegygyűrű groteszkül lötyögött vézna ujján. Sam fáradt, jenki módra kék szeme Barbie-ra szegeződött. Mosolyogni próbált. – Igaza lehet. De csak amit tettem, azt tettem jóvá. Azt nem, hogy örömmel tettem. Az ilyesmit énszerintem soha nem lehet jóvá... – Megint elfogta a köhögés, és fogatlan szájából újra elindult a vér. Mindketten ott térdeltek mellette. – Most már hagyja abba – kérte Julia. – Ne próbáljon beszélni. – Barbie-ra nézett. – Tényleg nem szállítható. Valami felszakadt benne. Segítséget kell hoznunk. – Ó, nézzék az eget! – szólalt meg ismét Sam Verdreaux. Ezek voltak az utolsó szavai. A sóhajjal besüppedt a melle, és nem volt már lélegzet, ami megemelje. Barbie le akarta zárni a szemét, de Julia nem hagyta. – Hadd nézelődjön – mondta. – Akkor is, ha meghalt. Kétfelől leültek mellé. Madárfütty hallatszott. És a messzeségben Horace még mindig ugatott. – Gondolom, meg kellene keresnem a kutyámat – mondta Julia. – Igazad van. A furgonnal menjünk? - 487 -
A nő megrázta a fejét. – Nem, inkább gyalog. Ha lassan megyünk, fél mérfölddel talán még elboldogulunk. Nem gondolod? – Próbáljuk meg – felelte Barbie, és felsegítette.
18. Amint kézen fogva rótták a fűvel benőtt régi szállítóút buckáit, Julia tőle telhetően beszámolt – ahogy mondta – „a dobozban való tartózkodásáról”. – Értem – mondta Barbie, amikor befejezte. – Tehát elmondtad – vagy megmutattad –, miféle szörnyűségekre vagyunk képesek, és ő mégis szabadon engedett. – Tudnak ők mindent a szörnyűségekről. – Az a nap Falludzsában – életem legborzalmasabb emléke. És attól olyan borzalmas, mert... – felidézte, hogyan fogalmazott Julia – mert én voltam a cselekvő fél, és nem a cselekvés tárgya. – Te nem csináltál semmit – mondta Julia. – Az a másik cselekedett. – Az nem számít – vágta rá Barbie. – Bárki tette, az az ember ugyanúgy meghalt. – Megtörtént volna akkor is, ha csak ketten vagy hárman vagytok abban a tornateremben? Vagy ha egyedül lettél volna? – Nem. Természetesen nem történt volna meg. – Akkor a sorsot hibáztasd. Vagy Istent. Vagy a világot. De magadat ne vádold tovább. Barbie úgy vélte, soha nem fog elhallgatni benne az önvád, de azt is megértette, amit Sam a legvégén mondott. Ha valaki megbánja, amit tett, az is jobb a semminél, de semmilyen utólagos megbánás nem teheti jóvá, ha az embernek öröme volt a pusztításban – akár hangyákat gyújtott meg, akár foglyokat lőtt agyon. Falludzsában ő nem érzett örömöt. E tekintetben ártatlannak érezhette magát. És ez jólesett. Katonák szaladtak feléjük. Már csak egy-két percig lehetnek kettesben. - 488 -
Megállt, és megfogta Julia két karját. – Nagyra becsülöm, amit tettél, Julia. – Tudom – felelte higgadtan a nő. – Igazi hőstettet vittél végbe. – Nem haragszol, amiért megdézsmáltam az emlékeidet? Nem állt szándékomban; csak úgy megtörtént. – Csöppet se haragszom. A katonák közeledtek. Cox együtt szaladt a többivel. Sarkában Horace ugrabugrált. Cox nemsokára ideér, megkérdi, hogy van Ken, és ezzel a kérdéssel mindketten visszatérnek a való világba, ahol már várják őket. Barbie felnézett a kék égre, és mélyet lélegzett az egyre tisztuló levegőből. – Nem tudom elhinni, hogy nincs többé... – Mit gondolsz, visszatér még? – Ha igen, nem ezen a bolygón, és nem ennek a társaságnak a jóvoltából. Ők előbb-utóbb felnőnek, és elhagyják a játszószobát – de a doboz megmarad, és majd más gyerekek fogják megtalálni. Előbb vagy utóbb, de a vér mindig a falra fröccsen. – Hiszen ez rettenetes. – Meglehet. De idézhetem a mamám egyik mondását? – Hát hogyne. – Ha sötét volt az éjszaka, kétszer olyan fényes lesz a nappal. Julia nevetett. Szépen hangzott a nevetése. – Mit mondott neked a végén a gumiarcú? – kérdezte Barbie. – De siess, mert rögtön itt lesznek, és ez csak kettőnkre tartozik. Julia mintha csodálkozott volna, hogy a férfi ezt nem tudja magától. – Azt mondta, amit Kayla mondott. „Menj haza ebben, olyan lesz, mintha ruha volna." – A barna pulóverre értette? Julia ismét megfogta Barbie kezét. – Nem. Az életünkre. A mi kis életünkre. Barbie végiggondolta ezt a kijelentést. – Ha neked adta, vedd is fel. – Nézd, ki jön itt! – kiáltotta a nő. Horace észrevette. Gyorsított, utat tört magának a szaladó férfiak közt, majd amikor lehagyta őket, a földhöz lapult, és negyedik sebes- 489 -
ségre váltott. Pofájára széles vigyor terült. Hátracsapott füle koponyájához tapadt. Árnyéka mellette száguldott a kormos füvön. Julia letérdelt, és kitárta a karját. – Gyere mamához, drágaságom! – kiáltotta. A kutya ugrott. Julia elkapta, és nevetett, amikor a hátukra hemperedtek. Barbie segítette talpra. Együtt sétáltak vissza a való világba. Vitték az ajándékot, amelyben részesültek, és amit egyszerűen életnek hívnak. A szánalom nem szerelem, gondolta tűnődve Barbie. De ha egy gyerek ruhát adományoz annak, aki meztelen, máris nagy lépést tett a jó irányba.
2007. november 22.-2009. március 14.
- 490 -
A SZERZŐ JEGYZETE A Búra alatt-hoz először 1976-ban fogtam hozzá, és kétheti munka, más szóval hetvenöt oldal után farkamat lábam közé húzva kullogtam el mellőle. Addig a 2007-es napig, amikor újra belekezdtem, a kézirat már réges-rég elkallódott, de a nyitó fejezet – „A repülőgép és a mormota" – elég élénken élt bennem ahhoz, hogy szinte szóról szóra újraírjam. Nem a szereplők nagy száma rémített el – szeretem a sok embert mozgató regényeket –, ám a történettel járó technikai problémák, különösen a Búra ökológiai és meteorológiai problémái megijesztettek. És mert a könyvet éppen az ilyen problémák miatt éreztem fontosnak, gyávasággal – és lustasággal – vádoltam magam; ugyanakkor rettegtem attól, hogy elszúrom az egészet. Ezért átkapcsoltam valami másra, a Búra gondolata azonban egy percre sem ment ki a fejemből. Az azóta eltelt években számos könyvem, elsősorban a Végítélet orvosi részleteihez nagy segítséget kaptam Russ Dorr barátomtól, aki a Maine állambeli Bridgetonban orvosi asszisztens. 2007 nyarának vége felé aztán megkérdeztem, vállalna-e egy sokkal bonyolultabb szerepet: végezne-e kutatásokat egy, A Búra alatt című hosszú regényhez. Russnak köszönhetően úgy érzem, a legtöbb technikai részlet a helyén van. Ő ásta bele magát a számítógéppel vezérelt rakétákba, a futóáramlás sémáiba, a metamfetamin különböző receptjeibe, a hordozható generátorokba, a sugárzásba, a mobiltelefon technikai fejlődésének lehetséges módozataiba és még száz egyéb témába. Ugyancsak Russ találta ki Rusty Everett házilag barkácsolt sugárzás elleni öltözékét, és ő jött rá, hogy az ember a gumiabroncsból is szívhat levegőt, legalábbis bizonyos ideig. Követtünk-e el hibákat? Minden bizonnyal. De ki fog derülni, hogy a legtöbbről én tehetek, mert vagy félreértettem vagy félreértelmeztem Russ egyes válaszait.
- 491 -
Az első két olvasóm feleségem, Tabitha és menyem, Leanora Legrand volt. Mindketten szívósnak, emberségesnek és segítőkésznek mutatkoztak. A szerkesztő, Nan Graham formált az eredeti dinoszauruszból valamivel kezelhetőbb méretű bestiát; a kézirat minden egyes oldala magán viselte változtatásainak nyomát. Nagy hálával tartozom neki mindazon napokért, amikor reggel hatkor kelt, és már fogta is a ceruzát. Olyan könyvet próbáltam írni, amely a gázt folyamatosan a vázig tapossa. Nan megértette ezt, és valahányszor elgyengültem, a lábamon keresztül taposott a gázba, és rám kiáltott (lapszéli jegyzetek formájában, ahogy a szerkesztők szokták): „Gyorsabban, Steve! Gyorsabban!" Surendra Patel, akinek az ajánlás szól, harminc éven át volt barátom és a megnyugtatás örökös kútfeje. 2008 júniusában vettem hírét, hogy szívrohamban elhunyt. Leültem irodám lépcsőjére, és sírtam. Amikor kisírtam magam, folytattam a munkát. Ezt várta volna el tőlem. Neked pedig, Kitartó Olvasóm, köszönöm, hogy elolvastad ezt a történetet. Ha olyan jól szórakoztál, mint én, akkor mindketten jól jártunk. S. K.
- 492 -
Tartalom SÓVAL SÓZVA ................................................................................. 4 POR ES HAMU ................................................................................ 67 JÁTSZD A HALOTT BANDA SZÁMÁT ..................................... 129 FIASKÓK ÉS PRÓBÁLKOZÁSOK .............................................. 195 VÉR MINDENÜTT ........................................................................ 255 HANGYÁK .................................................................................... 315 KORÁN JÖTT HALLOWEEN ...................................................... 367 A TÚLÉLŐK .................................................................................. 419 MENJ HAZA EBBEN, OLYAN LESZ, MINTHA RUHA VOLNA ............................................................................................................. 464 A SZERZŐ JEGYZETE ................................................................. 491
- 493 -
Európa Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Barna Imre igazgató A tördelés az SZBE Stúdió munkája Nyomta a Kinizsi Nyomda Kft. Felelős vezető Bördős János igazgató Készült Debrecenben, 2011-ben Felelős szerkesztő Katona Ágnes Művészeti vezető Gerhes Gábor A borító Odegnál Róbert munkája Műszaki szerkesztő Sz. Bodnár Éva Készült 40,45 (A/5) ív terjedelemben ISBN 978 963 07 9168 7 www.europakiado.hu
- 494 -
