Stephen Greenblatt: Géniusz földi pályán. Shakespeare módszere. (Ford. G. István László. HVG Kiadó, Budapest 2005.) VIII. fejezet ÚR ÉS ÚRNŐ
Henry Chettle, a zugnyomdász nem az egyedüli, aki Shakespeare-t, a „felkapaszkodott varjút" érő támadás után feszengeni kezdett. A szóbeszéd szerint Thomas Nashe-nek is része volt a dologban, talán még barátja, Robert Greene búcsúszavait is ő írta. A híresztelés tökéletesen megalapozott: elvégre a Cambridge-ben iskolázott szatíraíró már korábban jelentős mennyiségű kinyomtatott gúnyiratot halmozott fel, amelyben a hiányos műveltségű drámaírókat egyszerűen „hamisítók gyülevész bandájának" nevezi. Ez a banda kapkodó igyekezettel utánozza a jobb-tollú, ötös jambusban verselő írókat. Nashe-nek úgy nagy általánosságban mégimponálhatott is a szerzőség gyanúja: szerette, hogyha sértegetés dolgában a kíméletlen elmék között emlegetik. Másfelől valaki komolyan figyelmeztethette is, mert bár nemigen riadt vissza az irodalmi csetepatéktól, most ész nélkül szaladt a nyomdába, hogy elhatárolódjon a Greene Garasnyi bölcsességében mondottaktól, a művet „nyíltan hazug pamflet"-nek nevezte. Nashe mindent megtett, hogy heves elhatárolódását komolyan vegyék: „Isten úgy segélje a lelkemet, és hagyjon el mindörökre, ha ebben a szövegben csak egyetlen betűt is az én tollam írt volna le, vagy a fogalmazásban és a nyomtatásban bármilyen bűnrészességem is lenne." E szavakból a kétségbeesett vakrémület hangját véljük kihallani. Kérdés, kitől ijedt meg ennyire Nashe. Nem valószínű, hogy a „felkapaszkodott" színpadrázótól, Shakespeare-től; ehhez sokkal megfélemlítőbb ember kellett. De ki? A szerepre leginkább Henry Wriothesley, Southampton grófja köréből vállalkozhatott valaki. Magáról a tizenkilenc éves grófról nem igazán tételezhető fel, hogy ilyen jelentéktelen ügyben közbenjárt volna, de neki is, mint Orsino hercegnek a Vízkeresztben, sok alárendelt nemes boldogan állhatott szolgálatára, hogy ügyeiben közvetítőként lépjen fel. (Néhány évvel később Southampton megemlíti, hogy egy alkalommal az amúgy szokásos kísérői közül „mindössze tíztizenkét ember" állt rendelkezésére). Ebben a különleges esetben közvetítőként talán francia- és olasztanára, John Florio a legesélyesebb jelölt. Az Itáliából menekült, protestáns szülőktől származó, londoni születésű Florio már sok nyelvkönyvet adott ki, köztük a hatezer olasz közmondást tartalmazó gyűjteményt; emellett összeállított egy fontos olaszangol szótárt és sikeresen lefordította Montaigne Shakespeare által is sokatforgatott esszéit. Barátságban volt Ben Jonsonnal, és bizonyítékok vannak rá, hogy már az 1590-es évek elején ismertté vált színházi körökben. De ha Southampton túl előkelő volt ahhoz, hogy efféle színfalak mögötti civakodásba személyesen ártsa bele magát, s inkább elküldte maga helyett Floriót, hogy az utasításait kövesse, hogyan képzelhető el ugyanerről a grófról, hogy - a társadalmihierarchia csúcsán személyes ismeretséget kössön Shakespeare-rel? Itt is, mint oly sok helyen, hiányoznak a pontos összefüggések, s nem valószínű, hogy valaha is kinyomozhatóak lesznek. A színházi élet társadalmi ellentmondásai mindenesetre lehetővé tehették, hogy találkozzanak. A színészek tökéletesen más társadalmi környezetbe tartoztak, mint a nemesek, magában a színházban azonban ez az elhatárolódás felfüggesztődik: míg a kurvák, a zsebmetszők és a rongyos segédek a földszinten tülekedtek, a pipázó vagy tubákszelencés arisztokraták az „urak páholyában" párnákon ülve figyelték az előadást, miközben őket magukat is megfigyelhették.
Southampton gyakran ülhetett ott a színházrajongó urak között. A 90-es évek elején „szeszélyes ifjúként" írják le, aki könnyen „elragadtatja magát". Egy korabeli megfigyelő azt jegyzete le, hogy a fiatal gróf és barátja, Rutland grófja, Londonban „azzal töltötték az időt, hogy mindennap színházba mentek". Egyik ilyen alkalommal lehetett, hogy Shakespeare játéka, írói tehetsége vagy megnyerően energikus személyisége magával ragadta Southamptont, előadás után aztán könnyen bemehetett az öltözőbe, hogy ismeretséget kössön az íróval. Vagy kereshetett közös ismerőst, hogy mutassa be őket egymásnak, vagy csak egyszerűen és parancsolóan találkozóra invitálta őt. Első találkozásuk legvalószínűbb ideje 159l-re vagy 1592 elejére eshetett, amikor a gróf cambridge-i tanulmányait befejezve a királyi udvarhoz került, és a Gray's Innben megkezdte jogi tanulmányait. Az udvaroncok és a jogászok amúgy is a színházak leglelkesebb támogatói közétartoztak, de Southampton különleges menekülési lehetőséget is találhatott a képzelet színpadán, mert életének abban az időszakában komoly nyomás nehezedettrá: meg akarták házasítani. Az okok persze nem érzelmi természetűek voltak,hanem anyagiak és annak igen jelentősek. A gróf még fiatal gyerek volt, amikor szülei házassága látványosan tönkrement. Az apa házasságtöréssel vádolta az anyát, és keserves szétválásuk után megtiltotta neki, hogy valaha is a fia szeme elé kerüljön.Aztán, alighogy Southampton nyolcéves lett, az apa meghalt, s a gazdag fiatalember Anglia egyik legbefolyásosabb főurának, Erzsébet főkincstárnokának gyámságaalá került. Az idős Lord Burghley méltányolhatóan szívén viselte védence sorsát magához vette, oktatásával neves tanítókat bízott meg, s végül a zsenge korú, alig tizenkét éves fiút Cambridge-be küldte. A gyámsági rendszer mégis velejéig elhibázott volt. Legálságosabb vonása, hogy a gyámszülőnek törvényes jogában állt a neveltnek menyasszonyt szerezni. Ha a gyámolt huszonegy éves korát elérve visszautasította a házasságot, komoly összeget kellett fizetnie a lány családjának a felmondott partiért. Úgy esett, hogy Burghley saját lányunokáját szemelte ki Southamptonnak. Emellett mint a Gyámok Tanácsának vezetője gyakorlatilag őmaga határozhatta meg a büntetést, ha esetleg Southampton oly elhamarkodott lenne, és nem fogadná el az ajánlatot. A dolgok úgy alakultak, hogy amikor a fiatal gróf az életkort elérve valóban visszalépett, döbbenetesen magas, ötezer fontosbüntetést szabtak ki rá. Amikor tizenhat vagy tizenhét éves korában először ajánlották neki a partit, Southampton azzal védekezett, hogy nem a kiszemelt leányzó ellen van kifogása, hanem úgy általában nem kíván megházasodni. Ahogy kiderült, hogy álláspontja nem múló szeszély, hanem szilárd elhatározás, a megrémült rokonság nagyon jól látva, mekkora csapást jelenthet ez a lépés a családi vagyonra nézve, erős nyomást gyakorolt az ifjúra. A baj az volt, hogy a fiatalember annyira gazdag volt, s oly nemtörődömséggel viseltetett a pénz és a föld iránt, hogy a kilátásba helyezett komoly veszteség egyáltalán nemérdekelte. Érzéketlen maradt mind anyja kérésével, mind gyámja rosszallásával szemben, nem is beszélve a távoli rokonokról, akikkel korábban alig vagy sosem találkozott. Ilyen körülmények között a család, Lord Burghleyvel együtt, más taktikához folyamodott. Southampton anyagi érdekei helyett - amivel úgy látszik, nem tudtak rá hatni - lelkivilágát célozták meg. A feladat az volt, hogy megtalálják Southampton házassággal szembeni ellenállásának legbelsőbb lelki okait, s a bajt ahelyt orvosolják. Egyik gyógyeszközként a költészetet választották. A stratégia nem volt teljesen ésszerűtlen: a makacs, akaratos nemesifjú, aki igen kitűnő humán nevelést kapott, mélyen át volt itatva a költészettel, s abban a hitben nevelték, hogy majd egyszer a művészetek fontos mecénásaként tündökölhet. Ha a józan felmenői szavára nem hallgat, majd fondorlatosabb úton, mesterségesebb eszközökkel fognak hatni rá. 1591ben kapott egy elegáns latin nyelvű verset ajándékba - ez volt az első neki szánt dedikáció. A vers Narcissus, a csinos ifjú mitológiai esetét idézi fel, aki saját tükörképébe lesz szerelmes, s miután hiába próbálkozik képét a vízen megölelni, belefullad a tóba. A szerző Burghley
titkára, John Clapham volt, s így a Southamptonnak írt figyelmeztető példázat eléggé világos. Lehet, hogy Clapham maga akarta gazdája gyámoltjának figyelmét az önszeretet veszélyére felhívni, de sokkal valószínűbb, hogy felbérelték erre. Ketyegett az óra: Southampton 1594. október 6-án huszonegy éves lett. Clapham verse azt sejteti,hogy már 1591-ben hatásos meggyőző ereje lehetett ennek a fenyegető határidőnek. Most kerül a képbe Shakespeare. Eképzelhető, hogy valaki Burghley vagy Southampton anyja köreiből felfigyelt arra, hogy az ifjú gróf újabban egy színész és nagyreményű költő személye vagy tehetsége hatása alá került. Akárki vette is észre a gróf lelkesültségét - a gazdag főúr legkisebb hajlandóságait is árgus szemek figyelték -, annak támadhatott az a nagyszerű ötlete, hogy megbízza a költőt, hátha segítségével rávehetik ezt a nőies, nárcisztikus hajlamú fiatal grófot a házasságra. Ez a megbízás lehetett a hátterében a különleges 154 szonettből álló sorozat első 17 darabjának, ami végül, sok évvel később - feltehetően, de nem biztosan Shakespeare jóváhagyásával nyomtatásban is megjelent. Shakespeare szonettjeinek nyitó darabjaiban tisztán kirajzolódik egy fiatal fiúalakja: a „túlszép", „makacs" ifjúé20', aki visszautasította a házasságot, és „magányban emészti a nőtlen ágy"202 A költő vigyáz arra, hogy a megfeleltetés ne legyen túl direkt: a gróf egyenes, összetéveszthetetlen megszólítása szemtelennek és tapintatlannak tűnt volna. Mindegyik szonett a letagadhatóság beépített eszközével operál. Vagyis, ha egy felháborodott olvasó esetleg felelősségre vonta volna, rögtön azt mondhatta, hogy az illető teljesen félreértte a verset, hogy rossz következtetésre jutott, hogy egyáltalán nem őrá gondolt. De ha a szövegeket, ahogy sokan vélik, Shakespeare valóban Soutamptonnak írta, teljes mértékig a Clapham Narcissusában felvetett problémát fejtegeti tovább: a versek egy fiatalemberről szólnak, aki önmagába szerelmes,s ahogy az első szonett nyíltan kimondja, „saját fényszemének" a „rabja"20. Shakespeare Claphammel ellentétes pszichológiai stratégiát választ. Nem mondja a szép ifjúnak, hogy szakítsa el magát tükörképtől és óvakodjon az önszeretettől. Inkább azt sugallja neki, hogy nem szereti magát eléggé: Nézz tükrödbe, s mondd az arcnak, melyet látsz, Most kell mását megszerkesztenie;204' Vágyakozóan a tükörképére nézve, saját szépségén elmerengve az ifjúnak az életben is azt kell tennie, ami a tükör előtt állva történik vele: meg kell alkotnia saját képét. Ha lényét nem alkotja saját képére és hasonlatosságára újra, ha mását „nem újítja"meg, nem szeretheti az ember magát igazán; ki kell önmagát a jövőbe vetíteni, nem úgy, mint „a balga férfi, aki önmagát / Imádva, sírba öli a jövőt"205 A családalapítás témája rendkívül szokatlan szonett-téma, lehet, hogy példa nélkül álló. A szonettköltő általában szerelmesének udvarol, hidegségén panaszkodik, vagy saját erős szenvedélyét elemzi. Nem szokott fiatalembereknek olyan tanácsot adni, hogy tökéletes szépségű arcuk pontos megörökítése végett ne habozzanak új életet nemzeni. Ha Shakespeare a leendő feleség szépségének magasztalását választja témául, a műfaj valamiféle konvencionális vonását legalább megőrizte volna. Úgy járt volna el, mint a festő, akit a hosszútávú házassági tárgyalások során azzal bíztakmeg, hogy a kiszemelt menyasszony képét megörökítse. Semmi ilyesmit nem tett. Bár arra ösztönzi a fiút, hogy hagyjon fel a maszturbálással, és asszonyokkal szerelmeskedjen - „Tékozló báj, mért pazarlod saját / Gyönyörödre szépséged örökét?",ne „magával kalmárkodjon"206, írja minden kertelés nélkül, de a nő személyét, a leendő gyermek anyját láthatólag nem tekinti fontosnak. Elég az, hogy egyik hölgy se fogja az ifjút visszautasítani, „Mert hol a szép, ki méhe parlagát / Elzárja férji szántásod előtt?"20' Az utódnemzés víziója, amit Shakespeare a fiatalember előtt megjelenít, nem nélkülözi
teljesen az asszony jelenlétét, de amennyire csak a testi korlátok engedik, az asszony szerepét a minimumra korlátozza: egy darab felszántatlan földre, amely még nem teremte meg érett kalászait. Az egész vállalkozás kudarcot vall, ha az utód az anyára üt, a cél ugyanis egyedül az apa tükörképét újrateremteni. A névtelen, arctalan tenyészet termékeny talajából fogja a fiatalember saját tökéletes szépségének magját felnevelni. S ha egyszer névtelen és arctalan, miért ne lehetne elfogadni a gyám által kiválasztott menyasszonyt a tökéletes szépség létrehozására? A fiú szépsége már eleve magában hordozza mindazt, amit egy hölgy arcában találni lehet: „Anyád tükre vagy", mondja a költő az ifjúnak, „édes tavaszát/ Láthatja benned"208. Nemrég találtak egy arcképet, ami Southamptont ábrázolja abban az időben, amikor Shakespeare feltehetően ezeket a házasságra buzdító szonetteket elkezdte írni. A kép megdöbbentő, mert konkrét látvánnyá transzformálja a szonettek nyelvi fordulatait, melyeket mindeddig stilizáló túlzásnak tartott a kritika. A hosszú hajfürt, a rózsás ajak, „a világ friss díszé"-nek209 öntudatossága, az önmagába szerelmes ifjú levegőjének érezhető vibrálása s a nemi kétértelműség - sokáig azt hitték, a kép egy hölgyet ábrázol - mind-mind látványosan illusztrálja azokat a tulajdonságokat,amiket Shakespeare ezekben a rendkívül furcsa nyitó szonettekben megidéz. A teljes sorozat első kiadása - egy quarto alakú kötet, ami a Shakespeare szonettjeicímet viselte - csak 1609-ben jelent meg. A címlapon Shakespeare neve igen nagybetűkkel szerepel, nyilván ezzel a reklámfogással akartak minél több példányt eladni. De míg ebben az időben a legtöbb nyomtatott könyv dedikáció, episztola vagymás ehhez hasonló írás útján lelkesen hirdette a szerző háláját a pártfogónak, ebbena kiadásban nyomát sem leljük semmi ilyesminek, semmi név vagy célzás nem szerepel, ami a szövegek eredeti címzettjére utalna. Az első kiadás híres kiadói dedikációja sem sokat segít: „Az itt következő szonettek egyetlen nemzőjének, Mr. W. H.-nak sok boldogságot s örökéltű költőnk által ígért örökkévalóságot kíván a jó szándékú vállalkozó ezeket közreadva. T. T." Nem tudhatjuk, vajon a szavak Shakespeare-ről árulnak-e el valami fontosat, vagy csak Thomas Thorpe-ról, a kiadóról tanúskodnak, akinek kezdőbetűi úgy mutatják, mintha a dedikációt ő fogalmazta volna. S ha kiderülne is, hogy Shakespeare-t kell az ajánlás mögött látnunk, mégmindig nem tudhatnánk, vajon a „W.H.", az „egyetlen nemző" monogramja ravasz kiforgatása-e Henry Wriothesley, azaz Soutampton neve kezdőbetűinek, vagy a betűk valaki másra utaltak itt. Mondjuk William Herbertre, Pembroke grófjára, aki később jóindulattal viseltetett Shakespeare iránt, s akinek (fivérével, Philippel együtt) az 1623-as fólió Shakespeare-kiadást is dedikálták. Mit tesz isten, 1597-ben ezt az irodalmi érdeklődésű családban felnevelkedett jómódú arisztokratát is házasságkötésre ösztönözték. Ha a szonettsorozat nyitó versei stílusukban inkább a kora 90-es évek darabjaihoz illenek is, és ebben az időben Southampton életrajza illeszthető a történetbe, a későbbi darabok stilisztikai szempontból a 90-es évek végére, az1600-as évek elejére is tehetők, ekkortájt viszont Herbert ügye volt napirenden. Elképzelhető-e, és sok tudós így vélekedik, hogy Shakespeare szonettjeiben mindkét fiatalembert sorra megszólította, és okosan újrahasznosította a szerelmi jelképeket? Lehet-e, hogy ezek a szerelmi jelképek korábban más versekben szerepeltek, és Shakespeare más nőknek vagy férfiaknak udvarolt ugyanezekkel a szavakkal? Nem tudhatunk erről semmi bizonyosat. Többgenerációnyi lázas kutatómunka után se tudott senki előjönni mással, mint bizonytalan vagy vadul bizonygató feltételezéssel, amit azonnal valaki más (gyakran gúnyos kirohanásokkal együtt) megcáfolt, hogyő is újabb ötlettel állhasson elő. A 154 szonett sorrendje talán valami történet halvány körvonalait sejteti, amelynek szereplői a szerelmes lelkű költőn kívül egy gyönyörű szép fiatalember, néhány rivális költő és a fekete hölgy. Az olvasót határozottan arra biztatják a versek, hogya beszélőt Shakespeare-rel azonosítsa. A korban a szerelmes verseket gyakran írták szellemes álnév leple alatt: Sir Philip Sidney „Astrophel"-nek hívta magát; Spenser a „Colin Clout" pásztori néven szerepel, Walter
Raleigh (akinek a keresztnevét 'water'-nek, azaz „víz"-ként ejtették) „Óceán" néven ír. Itt viszont nincs semmi maszk, ahogy a címben szerepel: Shakespeare szonettjeit olvassuk, s a költő még keresztnevével is ismételten szójátékot űz: Villik rajzanak körül, száz lidérc, Villik, szeszélyek, vágy, kéj, ezer álom.210 A legjobb versek megdöbbentő hatását - ami lázasan csapongó életrajzi spekulációra csábította a kutatókat - ahogy a láng vonzza a pillét -, a fájdalmasan bizalmas tónus kelti fel. Ügy tűnik, mintha Shakespeare legintimebb életébe engednének bepillantást. A többi szereplőt azonban gondos árnyék veszi körül. Az olvasó sosem lehet biztos abban, hogy felismerheti kilétüket. Hatalmas erőfeszítéseket tettek azért, hogy a fő rivális költő és a „fekete hölgy" személyazonosságát kiderítsék. Marlowe vagy Chapman lett volna a vetélytárs? És kit tisztelhetünk a fekete hölgyben: a muzsikus Emilia Laniert, a lordkamarás egykori szeretőjét vagy Mary Fitton udvarhölgyet vagy esetleg egy Lucy Negro nevű prostituáltat? Ha elhamarkodott dolog az első tizenhét szonett fiatal férfialakját Southamptonnal azonosítani, akkor a többi figura megnevezésére tett kísérlet több mint elhamarkodottság. Részben az a legnagyobb baj, hogy ilyen időtávolságból képtelenek vagyunk alapvető kérdéseket megválaszolni. Kikből állt Shakespeare londoni bizalmas társasága? Mennyi időt ölelnek át a szonettek? Shakespeare állapította-e meg azt a sorrendet, ahogy végül megjelentek? Az ő jóváhagyásával hozta-e ki a könyvet a nyomda? Milyen mértékben tekinthetők a szövegek közvetlen vallomásnak? De nemcsak az eltelt idő miatt zavarodnak össze az emberi viszonyok részletei. A szonettciklus műfajához hozzátartozott ez a félig áttetsző elfüggönyözés - szerették az Erzsébet-korban ezeket a fátyolszerű anyagokat -, ami a közönség előtt csak árnyékalakokat tesz láthatóvá. Az eredeti címlap legközepén a Shakesspeare szonettjei alatt ott találunk egy megjegyzést: „Nyomtatásban először". Ez a feltűnő hirdetmény (ami egyébként két lejjebb részletezendő példát leszámítva igaz) azt sejteti, hogy a közönség már régóta hallott a szonettekről, de az idáig nem tudta őket megvásárolni. A korabeli olvasók ugyanis nagyon jól tudták, hogy megírásuk után nem kerültek a versek azonnal nyomdába, nehogy bárki illetéktelen elolvashassa őket, akinek pénze és kedve van a könyvet megvenni. Az volt a fontos, hogy a szövegek jó pillanatban jó ember kezébe kerüljenek - leginkább persze a költő szenvedélyének felkorbácsolójáéba, de úgyszintén a közeli (Shakespeare és az arisztokrata ifjú esetében igencsak válogatott) társaság kezébe, akik a költőt és szerelmét körbevették. Szonettet írni az udvarlás legrangosabb és leginkább tiszteletreméltó foglalatosságai közé tartozott. Sir Thomas Wyatt és Surrey grófja hozták a műfajt divatba VIII. Henrik uralkodása alatt; tökéletes formáját az Erzsébet-korban dolgozta kiSir Philip Sidney. A játék tétje, hogy a költő a legbizalmasabb, érzelmileg legkiszolgáltatottabb, önmagát leleplező módon legyen képes szövegében a kompromittáló jegyeket a legbelsőbb körökön kívül titokban tartani. VIII. Henrik udvarában különlegesen magas volt a tét: házasságtörési hírek keringtek a királyi családkörül, és könnyen a Towerba vagy a vérpadra juthatott valaki - de még a kevésbé veszélyes társadalmi helyzeteket témául választó szonettek is kockázatosak lehettek. A túl óvatos szövegeket laposnak érezték, a szerzőt unalmasnak tartották, a túlságosan nyilvánvaló szonettek pedig halálos sértődésekhez vezettek. Több kör létezett egymáson belül. Ha Shakespeare az első tizenhét szonettet, amelyben a fiatalembert házasságra és gyermekvállalásra buzdítja, Southamptonnak írta, akkor a legbelsőbb kört maga Southampton alkotta: ő volt az az olvasó, akinek megadatott a szövegből szinte mindent megérteni. Közeli barátaik is nyilván sokmindent tudtak, picit szélesebb körben már jóval kevesebb jutott el az olvasóhoz,kívül a társasági körön, de még a
társadalmi osztályon belül még kevesebb dolog voltérthető és így tovább. A költő úgy mutathatta meg igazi tehetségét, ha a társaság szélén állók is izgalmasnak és hitelesnek érezték a versét, anélkül, hogy bármit is tudtak volna a kulcsfigurákról, sőt talán még a nevüket sem ismerték. Kissé eltávolítva a szövegét az aktualitások világától, Shakespeare-nek sikerült a fiatal férfiúhoz is szólnia, aki könnyedén kiegészíthette a hiányzó magánéleti részleteket, ugyanakkor a versek népszerűvé váltak a szélesebb nyilvánosság olvasói előtt is, akik „csak" a szerzőt és a szövegek szépségét csodálták. „Ovidius édes és szellemes múzsája lakik ebben a mézédes szavú Shakespeare-ben" - írta egy irodalmi berkekben jól értesült megfigyelő 1598-ban, „barátai között szétosztott cukros szonettjeit"dicsérve. A versek hamarosan a szűk baráti társaságnál szélesebb körökben is elterjedtek, elkezdték saját életüket élni függetlenül a konkrét élethelyzetektől, amikben íródtak, bármik is voltak azok. Két szonettnek korábbi változatai már megjelentek nyomtatásban egy kalózkiadású gyűjteményben, 1599-ben. A szenvedélyes zarándok W. Shakespeare-től cím alatt, a kiadó, William Jaggard nyilván hasznot kívánt húzni az ünnepelt szerző népszerűségéből. (Az itt megjelent húsz vers közül csak öt valóban Shakespeare-é.) Nemcsak a modern félreértelmezések sorába tartozik, hogy némely verseket, mint például a „Mondjam: társad, másod a nyári nap?" kezdetűt, sokáig úgy olvasták, mintha nem fiatal fiúhoz, hanem nőhöz szólnának, már az 1620-as,30-as évektől kezdve úgy adták ki mint heteroszexuális és nem homoszexuális szövegeket. A hajlékony formáihatóság, a képzelet átalakító képessége is hozzátartozott aköltői hang sajátosságához, Shakespeare kimagasló tehetsége az ilyen átváltoztatásra képes értelmezési nézőpontokban is megmutatkozott. A szonetteknek tehát egyszerre volt magánéleti és társadalmi szerepe, vagyis bizalmas, személyes megszólítás jellemezte őket, ugyanakkor olyan szűkebb körökben terjedtek, amelyeknek jellemző vágyait és értékeit a szövegek kifejezték, megerősítettékés tovább alakították. Végül a szélesebb olvasóközönséghez is eljuthattak - Sir Philip Sidneynek a 80-as évek elején íródott 108 szonettből és 11 dalból álló sorozata,az Astrophel és Stella olvasók egész generációjának jelentette az udvari eleganciát – de csak kevesen ismerték a szereplőket és értették pontosan a helyzeteket, melyekre a bonyolult szöveg rafináltan utalt. Akik a bűvös körön kívül álltak - s most mármindannyian ott állunk -, meg kellett hogy elégedjenek a költő tehetségének csodálatával és a bizonytalan életrajzi tapogatózások homályosságával. Vannak kimutatható okok arra, hogy 1592 nyarán miért volt Shakespeare-nek sürgős a gazdag fiatalember házasságra buzdító verseit megírni, illetve ezt a megbízatást elfogadni. Bevételének egyik legfontosabb forrása - amiből önmagát és Stratfordban hagyott feleségét és gyerekeit eltartotta - szűnt meg akkoriban. 1592. június 12-én Sir William Webbe, London polgármestere levelében egy előző éjjel történt zendülésről számol be Burghleynek. Southwarkban egy „csapat nemezkészítősegéd és céhen kívüli gyülevész banda" megpróbálta kiszabadítani letartóztatott társát. Az engedetlen csőcselék egy színdarab kapcsán gyűlt össze, ami, ahogy a polgármester rosszallóan megjegyzi, „az ünnepnap megsértése mellett alkalmat ad, hogy ilyen és ehhez hasonló felfordulások keletkezzenek". Burghley, úgy látszik, komolyan vette a veszélyt, hogy további zavargások is várhatók, mert június 23-án a TitkosTanács átmenetileg felfüggesztette a londoni színházak működését. A rendelet nemlehetett az egész nyári szezon alatt érvényben - a színtársulatok és más érintett felek (például a „bankside-i szegény révészek", akik az embereket szállították át a folyón) hevesen követelték a visszavonását. Hat héttel később aztán beütött a sokkal súlyosabb, az igazi katasztrófa. A színház legádázabb ellensége, sokkal rosszabb, mint a puritán prédikátorok vagy az ellenséges bírósági személyek, a búbópestis volt. Az egészségügyi szabályok az Erzsébet kori Angliában legjobb esetben is esetlegesnek nevezhetők, és semmit,vagyis szinte semmit sem tudtak a pestis valódi okairól. Mikor a betegség felütötte a fejét, első intézkedésként azonnal
elkezdték a macskákat és a kutyákat kiirtani, s ezzel a helyzet még rosszabbra fordult, hiszen épp a patkányok ellenségeit öltékhalomra, s mint tudjuk, a rettegett bacilust terjesztető bolhákat a patkányok adták tovább. Az emberek később keserves tapasztalat alapján felfogták, hogy a fertőzöttek elzárása lelassítja a betegség terjedését (ezért voltak a rettenetes, beszögezett karanténok), és megértették azt is, hogy a járványveszély és a nagy tömegek között összefüggés van. A hatóságok nem tilthatták be az istentiszteleteket, de ha a pestis elkezdteszedni az áldozatait, minden más társas összejövetelre ferde szemmel néztek.Amikor aztán a halálesetek száma elért egy bizonyos mértéket (Londonban a heti harmincat), egyszerűen bezárták a színházakat. Shakespeare és színésztársai bizonyára aggódva figyelték, amint a halálesetek száma fokozatosan emelkedik a meleg nyárban, s mindinkább elrémültek, ahogy amutató egyre magasabbra tört. Nyilván a színház ellenfelei is egyre eltökéltebben üvöltözték, hogy Isten küldte a pestist a városra a prostitúció, a szodómia és a színjátszás bűneiért. Minden színházat, medvevadító arénát és a templom kivételével minden nyilvános helyet rendeletileg csuktak be, további intézkedésig. Ha a színtársulatoknak szerencséjük volt, a pártfogók némi pénzt juttattak nekik, hogy egy darabig elevickéljenek. Néhány színész fogta a kosztümöket és a díszleteket, és szekereken vidékre utazott, hogy vidéken szedje össze az adódó szerény bevételt. Ez az életazonban rettentően nehéz volt, és Shakespeare biztosan minden más megoldáson kapva kapott volna. Ebben a helyzetben az ajánlat, hogy szonettírással törje meg egymesésen gazdag, elkényeztetett és gyönyörű ifjú vonakodását a házasságtól, isteni ajándéknak tetszhetett. A látszólag rendelésre írt tizenhét szonett anyagában mégis vannak részek, amelyeknek érzelmi és gondolati sugallatai nehezen férnek össze a vállalt feladattal. Talán éppa kapcsolat személyessége - ami azt sugallhatta az olvasónak, hogy Shakespeare írtaezeket a szonetteket állt útjába a személytelen küldetésnek. „Nemzz utódot, szívem is kér"2", sürgeti az ifjút a költő, mintha az ő érzelmei valamit is számítanának. De hogyan is számíthatnának? És ha számítanak, hogyan nyomatékosíthatják a kérést, hogy az ifjú vállalja az apaságot? Milyen érdeke van a költőnek az ifjú gyermekvállalásában? A direkt válasz szerint a gyermek képes ellensúlyozni a rosszindulatú idő hatalmát: amikor az eltelt évek visszahozhatatlanul tönkretették az ifjúkülönleges bájait, a fia fogja ezt a szépséget tovább hordozni az eljövendő nemzedékeknek. De már ennek az érvnek a kifejtése közben is újabbal hozakodik elő a költő, ami az ő szempontjából nyilvánvalóan sokkal többet jelent, s ami a tökéletes, asszony nélküli újrateremtés fantáziáját teljesíti be: S küzdve az idővel, mely elragad, Mert szeretlek, én feltámasztalak."2 „Feltámasztalak" - a kérdéses teremtő erő itt a költészet hatalmára vonatkozik. Egy bizonytalan pillanatig a gyermek megszületése még számít: hiszen az ifjabb gyermekélő képe nélkül hogyan is lenne igazolható a költői hang kérése: „Hogy lesz egykor versemnek hitele"?2" Az elképzelt gyermek azonban rögtön csupán a bizonyítékok megerősítéseként szerepel, s hamarosan végleg eltűnik a verstérből: Mondjam: társad, másod a nyári nap? Te nyugodtabb vagy s az nem oly üde, Hisz a május mézbimbaira vad Szél csap, s túlróvid a nyár bérlete; Az ég szeme néha gyújtva ragyog, S arany arca máskor túlfátyolos; S mind válik a széptől a szép, ahogy Rútítja rendre vagy vakon a rossz.
De a te örök nyarad nem fakul S nem veszíti szépséged birtokát; Ne mondja Halál, hogy rád árnya hull: Örök dalokban nőssz időkön át. Míg él ember szeme s lélegzete, Mindaddig él versem, s élsz benne te.214 A jövőbe vetített tükör képeként megfogant gyermek álmát elhomályosítja a „versem", a szerelmes vers, ez a költői szóból készült különleges tükör, a tökéletes szépség megőrzésének jóval biztonságosabb, következő generációkra áthagyományozható módja. Shakespeare valójában a hölgy helyére állt, akit az ifjúnak kellett volna teherbe ejteni; a költői alkotás fogja az asszony helyett továbbörökíteni a fiatalember fennmaradó képét. Ez jól beleillene egy romantikus vígjáték cselekményanyagába, Shakespeare különlegesen jól ismerte a mesét, ahogy a közvetítő regényesen belebonyolódik mások ügyeibe. A Vízkereszt központi cselekménye is ez: Viola fiúruhában Orsino herceg szolgálatába szegődik, s a herceg megbízásából Olivia grófnőnek kell udvarolnia: „Majd igyekszem / Megnyerni hölgyedet" mondja Viola a hercegnek, aztánfélve bevallja, milyen fájdalmas is ez a feladat: - de mily nehéz! / Én lennék hitvese s ő másra néz!"211. Komoly különbség van persze e között és a szonettben kifejtett történet között. Viola férfiruhában is nőként eped ura után, vágya egy nő vágya, s így a befejezés is (a megfelelő ruhacsere után) a házasság lehet. Azonban aVízkereszt is - túlmutatva önmagán - azt sugallja, hogy nem a nemek számítanak igazán: Orsino nyíltan vonzódik a szolgához, akinek nemiségét bizonytalannak érzi, s Olivia is halálosan szerelmes lesz ebbe a kiismerhetetlen közvetítőbe. Kicsit hasonló szellemben, bár a kidolgozott történet nélkül Shakespeare szonettjei is aköltő elsöprő szerelmének diadalát hirdetik a kezdetben kizárólag házasságra buzdító, győzködő szerep felett. Igazság van e mögött vagy csak retorikus hízelgés? Lehetetlen eldönteni. A verseket olvasó fiatal, hiú befogadónak Shakespeare története így is, sosem konkretizált, de folyton felsejlő érvénnyel, hízelgő lehetett. A szövegek azt sejtetik, történt valamia szerzővel, mikor elvállalta, hogy a gyönyörű ifjút házasságra buzdítja: a vágyat más iránt ébresztő egyszerre csak maga kezdett a vágyat tagadó után vágyakozni. A költő nem tudhatja, hova vezet ez az egész. Tudja, hogy az ifjúnak valamivel többet jelent egyszerű szolgánál, aki ráadásul öreg is. Mit tegyen, ha vonzza a fiatalember társasága, jelenlétében azt érzi, amit soha egyetlen asszonnyal sem? El akarja bűvölni, veleakar lenni, azt akarja, hogy ő legyen a másik: az ifjúság, a nemesség, a tökéletes szépség látomása. Szerelmes lett ebbe az akarásba. A szonettek szenvedélyes túlzásokkal dicsőítik ezt a szerelmet: a fiatal fiú alakja „szép s új díszt ad vén s komor éjszakámnak"216; szépsége felülmúlja Adonis vagy Heléna idealizált képét is2”„Tudásban szép, akár arcszínre"218, keze fehérebb, minta liliom, arcának karmazsinpírja rózsa szirmánál mélyebb219; akármelyik „antik toll" próbálta is „drága hősök s holt dámák képeit" megfesteni, „az édes szépség, kéz, láb,fej, szem, arc" csak „előzetes látomás"220 a fiú szépségéről. A költő napja, rózsája,drága szíve, „kincse java"221, szép virága, édes szerelme: a kedves ifjú. Ugyanakkor, hasonló szenvedélyességgel, a szonettek a költői vágyakat is kifejtik:„Örökifjan él kedvesem e dalban"222; „Márvány s királyi arany oszlopok/ Nem élik túl hatalmas versemet"22'; nincs, amire az idő kaszája le ne csapna, csak a dal dacolvele224. A könyörtelen idő elszárítja kedves ifjú vérét, s „arcára [...] Ráncsort gyűjtsok év", de „szépségét őrzik e sötét betűk"223. Ha a fiatalember életét lerontja is a Kor kaszája, a költő gondoskodik róla, hogy szerelme „szép varázsát ki ne vágja / Az emlékből"226. Mikor „a föld férge" rásereglik, s a kedves is a sírban lesz, akkor „szerető" verse „lesz emlékmüve"22'. Az utóbbi kifejezés mintegy véletlenül kőbe foglalja a társadalmi megbecsülést, amire Shakespeare folyton vágyakozott, de az álom még nagyra törőbben ambiciózus, szinte isteni hatalmat követel
magának: „Neved mostantól" - mármint a szép vers megírása után - „örökéletű"228. Az irónia persze abban rejlik, hogy a szonettek egyáltalán nem adnak örök életet a szeretett személy nevének, azon egyszerű oknál fogva, hogy sosem nevezik meg a szeretett személyt. Ügy tűnik, Shakespeare szándékosan hagyta ki szerelmese nevéta versekből, melyek azt állítják, hogy örök életet adnak ennek a névnek. Ha van rá okunk, hogy a nyitó szonettek címzettjében Southampton grófot lássuk, akkor az egyik, hogy a gróf életkörülményei tökéletesen megfelelnek a szövegekben felvázoltaknak, a másik, hogy a család a rábeszélés irodalmi formáját már korábban is választotta, a harmadik, legmeggyőzőbb szempont pedig, hogy az 1590-es évekbenShakespeare Southamptonnak két terjedelmes, nem drámai művet is dedikált:A Venus és Adonist és a Lucretia meggyalázását. Az ezekhez tartozó dedikációs szövegek képezik az egyetlen olyan ajánló dokumentumot, amit maga Shakespeare írt; azajánlások a rá következő versekkel együtt igen sokat árulnak el a szerző személyéről- legalábbis arról az oldaláról, amit a grófnak megmutatni kívánt. A Venus és Adonis dedikációjának nyelve formális, érzelmekben visszafogott éstársadalmi szempontból védekező jellegű: „nem tudom, mekkora botránkoztatásgyarló soraimat lordságodnak ajánlanom, és miként ítél meg a világ, mert ily erős karót választottam ily zsenge palánta támaszául". Az elegáns elbeszélő költeményvalószínűleg 1592 vége felé keletkezett, körülbelül akkor, amikor a házasságra buzdító szonettek is születtek; a legkevésbé sem „gyarló" költeményt igazából a jó szándékú patronálás elérésére tett kísérlet ösztönözte, vagyis, hogy a költő védelmet kérjen az elmarasztaló ítélet ellen, s hogy több kézzelfogható jelét is kikövetelje a könynyelmű főúr nagylelkűségének. Lehet, hogy a költői aggódást és szerénykedést a dedikációban érdemes komolyan vennünk. Az 1593-ban kiadott Venus és Adonis volt Shakespeare első nyomtatásban megjelent műve. Aki egész élete során olyan közömbösen fog a nyomda iránt viseltetni, most az egyszer komolyan előkészíti a kéziratot. Olyan nyomdászt választ, akiben megbízhat, Richard Fieldet, Stratford-upon-Avonból származó földijét szemeli ki. Jó választás volt: Field különlegesen elegáns, ajándéktárgynak is alkalmas könyvet készített. Shakespeare talán első és utolsó alkalommal nagy igyekezettel látott hozzá, hogy patrónust szerezzen, s miután a színházakat becsukták, és a pestis is egyre jobban pusztított, úgy gondolta, nagyon sok múlhat a sikerén. Ha Southampton kimutatta is már vonzalmát Greene garasnyi bölcsessége kapcsán, ha a fellelkesült arisztokrata és az alacsonyrendű színész váltottak is egymással néhány baráti szótezek természetesen merő találgatások -, Shakespeare nem tudhatta, milyen is lesz a Venus és Adonis fogadtatása. Úgy tűnt, mintha a húszas éveinek végén Shakespeare valami új foglalkozásba kezdene, mintha sosem írt volna semmit azelőtt. Most már nemcsak népszerű drámaíróként akarta megalapozni hírnevét, hanem olyan kifinomult költő kívánt lenni, aki megidézheti maga körül a mitológia világát is, bár ez addig csak az egyetemet végzett elmék kizárólagos kiváltsága volt. Emellett Southampton magánéleti problémáját is még egyszer érinteni akarta: a vers témája egy gyönyörű fiatalember, inkább fiú még, mint férfi, aki visszautasítja az istennő szerelmes felkínálkozását. Ha a vers „keresztapja" - a tizennyolc éves nemes ifjú - elégedett a szöveggel, írja Shakespeare, akkor „érdemesebb munkával" is megpróbálja „megtisztelni". „De ha képzelete elsőszülötte ildomtalannak bizonyul" - a szonettekhez hasonlóan a dedikáció a verseket gyerekként emlegeti -, akkor „soha többé nem szánt e meddő talajon". Shakespeare talán valóban így is gondolta, mert nem lett volna értelme többé munkához látni, ha Southampton ezt az írást kapásból visszautasítja. A Venus és Adonis cselekménye a szonettek figyelmeztető hangját visszhangozza:ha a gyönyörű ifjú megtagadja a szerelmet, hiszen Venus képében maga a szerelem jelenik meg, akkor a halál fog győzelmet aratni felette. A darab háromnegyed részében, mintegy kilecszáz soron keresztül a tüzes vágyú Venus cirógatja, csábítja Adonist, könyörög neki, dagályos szónoklatokat intéz hozzá, szinte lerohanja az ifjút. Önszeretettel vádolja, aztán azért
rimánkodik, hogy nemzzen örököst, azaz ejtse teherbe. Persze minden hiába. Adonis kiszakítja magát az istennő öleléséből, vadászni indul, és közben megöli egy „sötét, földre szegezett szemű", „sünorrú vadkan"229. Sebéből hulló vére nyomán rőt virág, fehérrel pöttyözött anemóna fakad, amit a fájdalom sújtotta Venus leszakít, és keblébe rejt. Elvont lényegét tekintve a szöveg érvrendszere inkább a józan gyámot, Burghleytgyőzhette volna meg. A vers lényege azonban távol áll attól, hogy józan legyen. Itt is, mint a szonetteknél, a józan figyelmeztetés hangja valami másnak adja át a helyét,valami elbűvölő varázslatnak, amibe épp ez a költő, William Shakespeare fogja a fiatalembert bevezetni. A Venus és Adonis is Shakespeare elvéthetetlen kézjegyét viseli, a megdöbbentő képességet, hogy valaki egyszerre tud mindenütt és sehol lenni, képes arra, hogy minden szerepet eljátsszon, és minden korlát alól szabadon kibújjon. Ez a képesség a közelség és a távolság, az együttérzés és az eltávolodás szimultán és mélyen paradox egybejátszását jelenti. Hogyan másképp volna lehetséges egyszerre oly sok helyen lenni? Shakespeare itt hátborzongató tömörséggel mutatta meg, milyen természetű az az érzékenység, aminek köszönhetően drámai műveit megtudta írni. A hatást az erotikus izgalom, a fájdalom és a hűvös nevetés egybekapcsolása adja.Vannak pillanatok, amikor a szerelem istennője hatalmas férfifaló démonként magasodik vonakodó, eltörpülő szerelmese fölé: Egyik karjára mén gyeplője hullt, Másik aiott a siheder, aki Megvetőn, tompán duzzogott, pirult, Ólom étvágy, mely nem bír játszani"" Máskor meg a szerelmes románcok sérülékeny, törékeny hősnőjét játssza, aki egyetlen rosszalló pillantástól elájul, s később, mikor a bűnbánó ifjú élesztgeti, komikus rongybabaként viselkedik. Szorítja orrát, paskolja fejét, Dörzsöli ajkát, mindig másba fog. Rázza ujját, fogja ütőerét, Jóvátenni a kárt, amit okozott Az ilyen sorok olvasása közben eltávolodunk az alakoktól, úgy figyeljük viharos mozdulataikat, ahogy a Szentivánéji álom közönsége figyelte az őrült szerelmesekét azathéni erdőben. Aztán hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül, megőrizve ezt akomikus távolságot, nyugtalanítóan közel kerülünk a figurákhoz. Venus nemcsak Adonisnak sóhajtozik, amikor a küszködő fiúnak „liliomujj kulcsolódik kezébe""2,miközben a nő felajánlja neki, hogy „alább kószáljon"2" a testén: Bő legelőt kinál e zárt határ, Édes füvet termő pompás vidék, Halmok körül sűrű erdő-homáí;y, Eső és szélvész elöl menedék."4 Adonis megpróbál kiszabadulni az eszeveszett csókok özönéből, de néhány perccel később a teljes kimerüléstől aléltan megadja magát: Hevükén s lankadtan az öleléstől, Mint hosszan szelídített vadmadár.'"
A metaforák sokszor úgy működnek a költészetben, hogy az olvasót eltávolítják a figuráktól vagy a szituációktól, itt nem ez a helyzet. Inkább olyannyira felerősítik bennünk a fizikai és érzelmi azonosulás érzetét, hogy állandóan velük és bennük élünk. A gödröcskék Adonis arcán „bájos barlangok", amik „vágyó Vénusra tátják a szájuk"216. Az istennő arca „gőzöl, füstöt vet"25' az erotikus felajzottságban. S amikor mindketten elheverednek - vagyis inkább, Venus lerántja Adonist a földre -, nem csupán a virágzó réten, hanem „kék erű ibolyák"2'8 lepedőjén lesz az ágyuk. Anélkül, hogy bármikor is személyében színre lépne - hiszen a megidézett világcsak mitológiai mese -, Shakespeare végig intenzíven jelen van a Venus és Adonis-ban, mintha azt akarná, hogy Southampton (és a neki szóló dedikáción keresztül azegész „világ") értékelje játékosságát, rendkívüli szerepjátszó erejét. Jelen van Venus-ban, a szerelmes test sürgető mozdulataiban, s jelen van Adonisban is, türelmetlenségében, irtózó nőgyűlöletében. De ott van mindenütt másutt is. Ha a kanca szerelmes verset tudna írni a csődörnek, vagy szenvedélyes lelkesültséggel leltárba vehetné szerelmese vonásait, ahogy a csődör, mint címerkép, megjelenne előtte, így írna: Kerek pata, bozontos ízület, Emelt nyak, kis fej, tágas orrlyuk, ép szem, Széles szügy, karcsú láb, mely szélsebes, Vaskos far, lágy bőr, csillám a sörényen [...]23' Ha a vadnyúl meg tudná írni, amit vadászat közben érez, így fogalmazna: Akkor majd lásd a harmat-verte árvát, Tibidből az ösvényen erre-arra, Minden tövisbokor megsebzi lábát, Megtorpan minden árnyékra, morajra [...]2W Nem arról van szó, hogy a lovak vagy a nyulak fontos szerephez jutnak a szövegben. Szó sincs róla. A lényeg abban van, ahogy Shakespeare minden erőlködés nélkül legbensőbb lényükbe helyezkedik. Mit lehet egy csodaszép, elkényeztetett arisztokrata ifjúnak ajándékozni, ha egyszer mindene megvan? Lehet olyan világegyetemet rajzolni neki, ahol mindennek erotikus kisugárzása van, olyan töltete, amely egyszerre ébreszti fel a nőben az anyát és a szeretőt. Venus épp most hallotta meg a vadászkürt hangját, lélekszakadva rohan a helyszínre: Ahogy siet, útjában a bozót Megfogja nyakát, megcsókolja képét, Combja köré fonódva a futót Gáncsolja, s ő eltépi ölelését, Mint őzsuta, ha tőgye fáj s dagad, Borját szoptatni sűrűbe szalad."1 Hogyan lehet egy elfásult ifjú figyelmét felkelteni és megtartani? Be kell vezetnia gyönyörrel és a fájdalommal egyszerre telített, felfokozott érzékelésbe. Venus most Adonis halálos sebe láttán becsukja a szemét: Vagy mint csiga, ha lágy szarvára ütnek, Visszahúzódik héjas üregébe
Kínjában, és elfojtva árnyba süpped, Sokáig nem mer előbújni félve: A véres képtől menekül szeme A homlok mély-sötét gödreibe.242 S ha valaki a nemes patrónusa nagylelkűségét kéri, milyen különleges ajándékot adhat cserébe? Szimbolikusan átalakíthatja neki a halált szerelmi beteljesüléssé. Venus itt arról próbálja meggyőzni magát, hogy a vaddisznó nem akarta megölni Adonist, csak megcsókolta: Oldalba fúrta a disznó szerelme, Agyarát akaratlan beleverve.213 A „szerelmes disznó" csak azt tette, amire Venus mindig vágyakozott: Lett volna olyan fogam, mint neki, Csókkal én öltem volna hamarabb." Ez Shakespeare ajándéka. A Venus és Adonis bizonyíthatóan elnyerte a gróf tetszését, elég, ha az utánzási lázra, a méltató megjegyzésekre és az utánnyomásokra gondolunk. 1602-ig tízszer adták ki a szöveget: a mű mindenkinek tetszett. Úgy tűnik, különösen a fiatalokkörében lett népszerű. Shakespeare sikerén felbuzdulva állta a szavát, s egy éven belül előállt a sokkal komolyabb hangvételű Lucretiával. Ez alkalommal a dedikáció hangneme már messze nem olyan bátortalanul puhatolódzó és aggodalmaskodó: „A szeretet, melyet Nagyságodnak felajánlok, véghetetlen [...] Amit alkottam, Kegyelmedé; amit alkotni fogok, Kegyelmedé, aki részese mindennek, amit csak bírok odaadó híveként". Igen az Erzsébet kori dedikációk gyakran túldíszítettek, az viszont egyáltalán nem tipikus, amit itt Shakespeare ír. Az írás nem a szokásos dicsőítés vagy pártfogást kereső lelkendezés, sokkal inkább a határtalanul forró szerelem nyílt közhírré tétele. Valaminek történnie kellett a Venus és Adonis és a Lucretia között eltelt esztendőben, valaminek, ami a „nem tudom, mekkora botránkozás" helyére a „véghetetlen[...] szeretet" ajánlását helyezte. Nincs közvetlen nyoma annak, ami történt, de a lehetséges utalásokra talán a szonettekből következtethetünk. A szonettek ugyanis - feltéve, hogy az első 126 darab legtöbbje ugyanahhoz az emberhez íródott – nem csupán a nemes ifjút és a költészet hatalmát dicsőítik, hanem a néhány év alatt kibontakozó kapcsolat történetét is megrajzolják. Ennyi idő alatt a csodálat imádattá érik; a játékos bizalmaskodás idejét felváltja a hiány és a kétségbeesett vágyakozás időszaka. A költő kínzónak találja, hogy szerelmesétől elszakítják, sok értelemben méltatlannak érzi magát ilyen értékes szerelemre, ugyanakkor azt is tudja, hogy művészetével az ifjú mulandó szépségét örök életűvé tudja tenni. Tudja, nemsokára eljön az idő, amikor az ifjú majd elaggottnak látja őt, s többé nem érdeklődik iránta. Tudja, hogy ez elkerülhetetlen, de küzd, hogy az életének értelmet adó szerelem elvesztését el tudja majd viselni. A túláradó dicséretet az önkétely és a szégyenkezés ideje követi, a szerzőt egyszerre keríti hatalmába az izgatottság és a társadalmi kisebb-rendűségi érzés. Szenvedélyes odaadását megadó szolgalelkűség váltja fel, majd ismét visszanyeri valamelyest az önálló kritikai érzékét. Makacsul hangsúlyozza, hogy az ifjú tökéletes, még akkor is, ha érzékeli jellemének komoly hibáit. A folyton változó, megszállottan szenvedélyes érzelmek ködös egyvelegéből néhány pillanatra konkrét események körvonalai rajzolódnak ki. Az ifjú nemes nemtud ellenállni a kísértésnek, s összefekszik a költő kedvesével. Az árulás nem annyira a nő, mint inkább az ifjú hűtlensége miatt fájdalmas - „Pedig megmondhatom, nagyon szerettem"24' -, de az
elveszített barát szerelme számít igazán. A költő is valamilyen nem részletezett módon hűtlenül megbántja barátját, de vakmerően azt reméli, hogy „vétke"246 bocsánatot nyer, hasonlóan ahhoz, ahogy korábban ő is megbocsátott. A 122. szonett tanúsága szerint a költő „túladott" valamilyen fontos emléktárgyon - naplón vagy írótáblán -, amit az ifjútól kapott ajándékba , de szerinte ez nem számít, ha egyszer az ajándék úgyis kitörölhetetlenül az agyába és lelkébe vésődött. Később több vetélytárs - egyikőjük egy kiváló író - száll harcba több-kevesebb sikerrel az ifjú kegyeiért. Végül, az események csúcspontjaként, fordul a kocka. A fordulópont a 127. szonett, ettől kezdve a költő megszállott érdeklődése elfordul a kedves fiútól, s a vágyak és viszolygások vegyes érzelmeivel a fekete szemű, fekete hajú, szexuálisan telhetetlen barátnőt veszi körül. Az életrajzírók sokáig nem tudtak ellenállni a kísértésnek, hogy az események burkolt célzásaiban egy romantikus történet tökéletes kifejlődését lássák, ehhez persze az egyes szövegek önálló értelemsugallatait nem természetüknek megfelelően kellett magyarázni. Shakespeare, aki amúgy zseniális a történetfűzésben, egész biztosan nem akarta, hogy szonettjeiből összefüggő sztori kerekedjék. A sorozat mindegyikn agy verse - s hány ilyen van! - különálló világ, hihetetlenül besűrített és összetett tizennégy soros foglalata egy-egy drámai érzelmű jelenetnek, amit, ha akarta volna, teljes drámajelenetté vagy drámává fejleszthet. Erre kitűnő példa a 138. szonett, amely eltávolodva a történet kontextusától, már Shakespeare életében antológiada-rabbá vált: Ha esküszik a nő, hogy hű s igaz, Hiszek neki, bár tudom, hazudik: Tartson gyereknek, ki nem sejti az Elet s a világ finom cseleit. Ifjúnak vél - vélem hiún - noha Tudja, hogy delem mögöttem maradt, S hiszem, bambán, hogy szent álnok szava: így öljük duplán az egy igazat. Mért nem vallja be, hogy csak ámit engem? S mért nem mondom én, hogy öreg vagyok? ó, áltatni legjobb a szerelemben, S a vén kedvesnek fáj, hogy éve sok. Ezért hazudik nekem, s én neki, Vétkünk a hazugságot élvezi. „Hiszek neki, bár tudom, hazudik." A költő nyilvánvalóvá teszi, hogy pontosan tudja kedvese hűtlenségét, a „hiszek neki" az „akarok hinni neki" helyett áll. A történet egy a rengeteg „felszarvazós sztori" közül - ez a történettípus akkoriban Shakespeare-t és a kortársakat nagyon izgatta. A nyitó sorok annak a sötét gyanúnak adnak hangot, ami majd bohózatba torkollik a Sok hűhó semmiért lapjain, vagy gyilkos indulat lesz belőle, mint a Téli regében. A gyanút itt a korkülönbség is táplálja, ahogy Othello lelkére is rátelepül az aggodalom, mert kínozza a tudat, hogy Desdemonához képest „évei" „Már völgynek lejtenek - de mit tesz az?!"24' A költői hang továbbmegy ennél, és beismeri, hogy a magát naivnak, azaz fiatalabbnak beállító stratégiája egy pillanatig sem téveszti meg a kedvesét, mint ahogy őt sem lehet megtéveszteni, amikor a nő „szent álnok szava"-ra figyel: „így öljük duplán az egy igazat". Újabb cselekménytípus merül itt fel, a bohózati fesztelenség és a tragikus feszültség után a kölcsönös hazugságok stratégiai játéka, amit pl. Antonius és Kleopátra is (és mellettük a darabban szinte az összes szereplő) oly előszeretettel alkalmaz. „Az egy igazat" - a fekete hölgy hűtlenségének és a költő vénségének igazát - el lehet fojtani, ha igazoljuk
hazugságainkat, azaz a szándékos fikciót tesszük meg valósággá. Ennek a szándéknak a természetét fogalmazza meg Coleridge, amikor a színházi élménnyel kapcsolatban „hitetlenségünk szándékos felfüggesztéséről" beszél. A költői hang azonban itt a kedvesével való kapcsolatáról szól, nem mű és befogadó viszonyát elemzi. A játéknak az erkölcsi felháborodás vagy az önbírálat vethetne véget, ez lenne a konvencionális út: a hamisat megbüntetni, az erkölcsi rendet helyreállítani.Shakespeare majdnem el is jut eddig az igazságtevő robbanásig, amikor lelkük teljesérzelmi mechanikáját megkérdőjelezi: „Mért nem vallja be, hogy csak amit engem?/ S mért nem mondom én, hogy öreg vagyok?" A szöveg végén, amikor az öregség megvallása egy nagy felsóhajtásba torkollik -„O..." -, igazán meglepő az őszinte beszéd: mégsem szabad letépni a hamis fátyolt. „O, áltatni legjobb a szerelemben". Az „álnokság" a szerelem legbensőbb természete, s külső ruházata is ebből áll, a hazugság anyagából. Az erkölcsi igazságtétel helyett az álnokság erotikus erénye dicsőül meg. Ahogy a záró sorpárból kitűnik: a férfi és a nő, amikor egymásnak hazudnak, egymásért hazudnak. A szonettírás udvari és arisztokratikus műfaj, Shakespeare határozottan távol állt mind az udvartól, mind az arisztokráciától. A formában rejlő nagy feladat mégisínyére való. Egyszerre lenni közszereplő - színpadi színész, sikeres drámaíró, ünnepelt költő - és titkokat ki nem fecsegő magánember; egyszerre megtartani önmagunknak a legbizalmasabb dolgainkat és közben finom célzásokban a világ szeme elé tárni a lényegét: ez az a kettős élet, amit Shakespeare sorsul választ. Ha bámulatbaejtő nyelvi kifejezőképessége, komoly ambícióval társult, megszállott szerepazonosulási hajlama a közszereplés felé hajtja, családi hajlamai, körültekintő intelligenciája- amit a London Bridge-en látott póznára tűzött fejek csak megerősíthettek - abszolút higgadttá, megfontolttá teszik. A szándékosan vállalt kettős élet segít megmagyarázni a paradoxont, ami évszázadokon át zavarba hozta az olvasókat. A szonettek a költő belső magánéletének izgalmas, meggyőző drámai forgatókönyvét tartalmazzák, a fiatalemberhez, egy rivális költőhöz és a fekete hölgyhöz fűződő, szerteágazóan összetett érzelmű, bizalmas terű drámai problémára kínálnak shakespeare-i választ; a versek ugyanakkor csodálatosan lezárt ládikák sorozatát alkotják, amikhez nincs kulcs: nagyszerűen felépített védőfelületet alakítanak ki, amely mögé gyakorlatilag lehetetlen belátni. A szonetteket a rejtőzködés és a körültekintő megfogalmazás jellemzi, ugyanakkor visszatérő gondolatokkal, az olvasót provokáló izgalmas történetükkel hatnak mindenkire, vagyis az elbűvöl és stratégiáit követik. Ostobaság volna Shakespeare vallomásos naplójának olvasni őket, mintha valamiféle közvetlen dokumentációt kapnánk - akárki is volt ő - az álnok fekete hölggyel való tényleges kapcsolatáról,vagy - akár Southampton, akár más, akár több szeretett barát együttes fiktív alakjaez a figura - az arisztokrata úrfival való viszonyáról. Ám a képzelet feljegyzéseiből, legyenek azok más költők verseinek adaptációi vagy valóságos személyes kapcsolatok továbbgondolásai, valamelyest mégiscsak következtethetünk Shakespeare érzelmi életére. A szonettekben a költőt és a fiatalembert óriási társadalmi és vagyoni különbségek választják el, épp ez lesz izgató. Még az áttételes bírálatot is - talán épp a bírálat ravaszsága miatt Shakespeare szolgai alázatossággal kompenzálja: Rabod lévén, más dolgom mi legyen, Mint várni vágyad percét, hogy hivatsz?"8 A hivatásával járó szociális megbélyegzettséget is tudatosan színpadra állítja: 0, jaj, igaz: sokfelé kóboroltam,
Játszottam rongy bohóc-szerepemet.249 Talán ez a szégyen, a tarka bohócruha szégyene lesz Shakespeare egyik valóságos alapérzése, folyton a tátott szájú közönség előtt szerepelni. Más ez, mint a szonettekben lefestett érzések világa. A jelenet mégis egy erotikus tánc részévé válik az alábbi szövegben: O, pörlekedj a Szerencsével értem, Szidd rút tetteim bűnös istenét, Hogy ami lett belőlem, s amin éltem, Csak közpénz és erkölcsben közszemét. Nevemet üszök innen lepi be; innen, hogy jellemem szinte ragad Munkámtól, mint a mázoló keze: Könyörülj..."0 Az állandó szégyenfolt, amit Shakespeare, a színjátszó visel, s ami kitörölhetetlenül mutatja a közte és az arisztokrata szerető közötti távolságot, ebben a könyörgésben nyíltan tetten érhető: „Könyörülj". A költő és a fiú korkülönbsége is hasonlóképp működik, vagyis nem a vágy előtt képez akadályt, hanem paradox ajzószerként hangsúlyozandó, eltúlozni való, fontos vonása lesz a kapcsolatnak: Ahogy rokkant apának öröm ifjú Tettekben sürgő-forgó gyermeke, Ugy vigasztalsz, kit balsors s annyi kín sújt, Engemet, érdem s hűség kincse, te"' Miben is rejlik pontosan itt a csábítás élvezete? Talán a patriarchális társadalomban izgató volt az uralkodó apákhoz és zsarnoki gyámokhoz hozzászokott fiataloknak a gyengekezű apa figurája. A szerepcsere izgalmát Shakespeare oly intenzíven éli át, hogy kéjesen mutogatja az ifjún élősködő öregember maszkját. Még valami hiúság is vegyül az érzelembe, amikor önmagát ebben a szerepben látja. „Az önzés bűne szállta meg szemem, / Testem-lelkem az járja át meg át". A nárcizmus nyílt bevallása -„Nincs termet és arc ily szép, így beszélek" csak a szeretett lény diadalát erősíti fel. Mikor tükörbe néz, látja, hogy valójában arcába „ráncot vénség sava rág", s ami élvezetet önnön képében talál, az csak a szeretett férfitől kölcsönvett szépség: „A te tavaszod fest csak fiatalnak"252. Az itt megmutatkozó érzelmek az imádat és az étvágy ötvözeteképpen kicsit Falstaff és kedves ifjú barátja, Harry herceg kapcsolatát idézik. A szerepek azonban megcserélődtek: amíg Robert Greene számító öregembere mellett Shakespeare inkább a fiatal herceg szerepét játssza, most övé az öreg szerep. Talán épp ez volt az egyik belső ösztönző ereje a változtatásnak, amivel Shakespeare a hetvenkedő Greene alakjából Falstaff keserűen összetett, önímádóan cinikus, számítóan rajongó, nyomorult és balvégzetű figuráját megformálta. Ahogy Harry védekezőn elhárítja magától Falstaff emlékét - „Nem ismerlek, vénember" - úgy fogja a költői hang az ifjút arra buzdítani, hogy elfelejtse: „Sőt, ha versem olvasod, ne idézd / Írója kezét". A különbség csupán annyi, hogy ha a költő kér feledést, abban valójában szánalmas szerelmét vallja meg, alig leplezett követelését az emlékezetre s a viszontszeretetre: Sőt, ha versem olvasod, ne idézd Írója kezét: szívem úgy szeret, Hogy édes agyadnak a feledést Kívánja sajgó emlékem helyett.2"
Minduntalan arra szólítja fel az ifjút, hogy ölelje magához az apát, akinek majd a helyére áll, akit eltemet - és végül elfeled. A jövőbe kivetített feledés képe csak a kérés erősítésére szolgál. A ciklus egyik leghíresebb darabjában, a 73. szonettbenszép összefoglalását találjuk annak, ahogy Shakespeare az életkor különbségének hangsúlyozásával érzelmi nyomást gyakorol a fiatalemberre. Nézd, életem ez az évszak, amelyben Pár rőt levél (vagy az se) leng, a tar Fák ágai reszketnek a hidegben: Dúlt kórusunkban nem zeng drága dal. Bennem már csak az a homály dereng, Mely alkony után sápad nyugaton S amelyet lassan, feketén beieng Az éj, a fél-halál, a nyugalom. Bennem már csak az a kis láng lidérclik, Mely ifjúsága hamván haldokol, Mint ravatalon, amelyen kivégzik Amiből merít, vissza abba omol. Ezt látva, csak erősödik szerelmed, Hogy szeresd azt, aki maholnap elmegy. A szonettsorozat más pontjain az örökkévalóságra esik a hangsúly, a fiatalember szépségét újrateremteni képes időtlen költői sorok erejére. Itt nem ez a helyzet. Mindegyik kép: a rőt levél, a homály, a kis láng a mulandóságot közvetíti. Csak időkérdése, és minden visszahozhatatlanul odavész: csupasz ágak, hideg hamu, sötétségképei sejlenek fel a jövőben. A mulandóság, a saját végét érző lendület még a szerelem virágzó erejének perceiben is a sűrű fájdalom intenzitásával telíti a kapcsolatot. Mert akármi is történt valójában Shakespeare és a fiatalember között - ha csak vágyakozóan néztek egymásra, ha ölelkeztek, ha szenvedélyesen csókolóztak, ha eljutottak a szeretkezésig , kapcsolatukat az elmúlás elsöprő ereje formálta. Ez az erőn nemcsak, vagy nem elsősorban a társadalmi és életkori különbség vágyat erősítő érzetéből táplálkozott, sokkal inkább abból, ahogy a kor a férfi-homoszexualitást kezelte. Az Erzsébet-kor elismerte az azonos neműek szerelmét, valójában bizonyos értelemben érthetőbbnek is találta, mint a heteroszexuális vonzalmat. Hirdették, hogy a férfi eredendően felsőbbrendű a nőnél, ezek után miért ne vették volna természetesnek, ha a szerelemben is a férfi a férfihoz vonzódik inkább? A vallásos tanítások és a törvények szigorúan tiltották a szodómiát, de a tiltáson túl a férfiak egymás iránti vonzódását, szerelmét és vágyait a közvélemény tökéletesen megértette. Shakespeare kortársa, Edmund Spenser, az erkölcsi komolyságáról híres költő írt egy verses pásztorált, amelyben a pásztor megvallja szenvedélyes szerelmét egy gyönyörű ifjú iránt. A vershez maga Spenser - vagy egy hozzá közel álló személy - kommentárt csatolt, amely kínosan nyugtázza, hogy a kapcsolatban érződik valami „rendellenesség", amit a görögök „pederasztiának" neveztek. De ugyanakkor, folytatja a kommentár, helyes nézőpontból figyelve a „pederasztia" „kevésbe elítélendő,a »günerasztiánál«, vagyis annál a szerelemnél, ami „asszonyok iránti bujaságra gyújtja a férfiak testét". Ezek után, mintha elrettenne attól, amit kimondott, a szöveget még egy utolsó mentegetőzéssel zárja: nehogy valaki is azt higgye, hogy ő „a tiltott és utálatos testiség utálatos és szörnyű bűnét" védelmezné. A beismerések és tagadások csiki-csuki játékában beszél Shakespeare a fiatalember iránti vágyának természetéről: egyrészt nyíltan beismeri és lelkesen kommentálja, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, másrészt elkendőzi, letagadja, viszszautasítja, mintha sose
volna szabad teljes mértékben tudomást venni róla. A fiatalember a 20. szonettben egy asszony arcát és nemes szívét hordozza, de jobb, igazabb és állhatatosabb bármi asszonynál. Ö „vágya úr-úrnője" - írja Shakespeare.A természet valójában asszonyt kívánt megformázni, amikor a fiút alkotta, de aztán saját teremtménye fölött tűnődve gondolt egyet, és hozzátett valamit, amitől a teremtmény a „nők gyönyörére teremtetett", s ezzel meghiúsította a költő hosszú távú szerelmi beteljesülését. Shakespeare nem veszi át Spenser felháborodott tónusú kommentátorának moralizáló hangját, de elég hasonló dolgokat hoz játékba - nőgyűlöletet, heves homoszexuális vágyat, az el nem ismertség érzését - s ehhez a maga részéről a mulandóság érzetét teszi még hozzá. Ugyanis akár sikerült betölteni a szonettekben félig rejtegetett vágyait, akár nem, tudta, hogy ez a szerelem sosem teljesítheti be a házasság és az utódnemzés társadalmi elvárásait, azokat, amelyeknek Shakespeare a nyitó szonettekben hangot adott. Nem volt megtiltva a kamasz Southamptonnak, hogy a házasságot elutasítsa, csak el kellett fogadnia az anyagi áldozatokat, amelyek ezzel a lépéssel jártak. Az sem volt tilos, hogy férfiakkal (bizonyára sok férfival) tartson fenn kapcsolatot, és udvaroltasson magának. A házasságot esküvel megtagadni egészen más dolgot jelentett. Jó néhány előkelő (Southamptonnál persze alacsonyabb rangú) férfi ellenezte a házasságot (Francis Bacon az egyik jó példa erre), de szexuális érdeklődésüktől teljesen függetlenül legtöbben elfogadták, hogy nevüket, címüket és vagyonukat továbbörökítsék. Nem sokkal huszonötödik születésnapja előtt, 1598-ban Southampton titokban elvette Elizabeth Vernont, a királynő udvarhölgyét, aki gyermeket várt tőle. A királynő haragudott: szerette, ha udvarhölgyei megmaradnak udvarhölgynek, és udvaroncai nem kötnek titkos házasságokat a háta mögött. A házasság egyébként úgy tűnik, jól sikerült, végigkísérte a gróf mozgalmas, hosszú, esetenként igen veszélyes életét. Shakespeare, legalábbis a szonettek életrajzi sugallatainak tanulsága szerint, nem igazán találta meg a házasságban, amire teste-lelke vágyott. A probléma egyrészt Anne Hathawayjel kötött, láthatóan rosszul sikerült házasságában rejlik; a szonettek ugyanakkor azt sejtetik, hogy egyetlen ember sem lett volna képes egymaga Shakespeare vágyait kielégíteni, őt egyedül boldoggá tenni. Nem találta tehát házasságán kívül se azt, akivel beteljesíthetné összes vágyát. Úgy tűnik, rajongásának idealizált tárgyát főként a fiatal fiúban, testi vágyainak kielégítőjét pedig főként szeretőjében találta meg. A beteljesülést egyik esetben sem érte el. A költő imád egy ifjút, akit nem birtokolhat, és izzó vággyal birtokol egy asszonyt, akit nem tud imádni. A gyönyörű fiú, ahogy a szonettek bánatosan elismerik, nem lehet végleg az övé, a fekete hölgy pedig, a teljes birtoklás mellett is ellenérzéseket vált ki benne. A szonettciklus utolsó darabjai szerint a becstelenség, a romlottság és a hűtlenség megtestesülésével folytatott kaland következménye a viszolygáson túl sokkal földibb természetű: nemi betegséget kap. Mégsem tudja a hölgyet otthagyni: „Lázragyúlt szívem folyton arra vágyik, /Amitől szenved, mindig betegebben"2'4. Azért nem tudja, mert ellenállhatatlanul vonzza az, ami „kéj, amíg tesszük"2", a felajzottság és a lehorgadás ősi ritmusa, amit a vele való együttlét jelent: „így hát nem lelkiismerethiány/ Ha, ki ajz s buktat, szerelmem a lány"2'6. A szexualitás ritmikája összekapcsol vitalitást és halált, kéjt és undort, összeköti a vágyakozást a gyűlölettel, és tartalma nem csupán menekülés vagy olcsó szórakozás. A formai azonosságot kihasználva Shakespeare gyakorta összecsendíti a 'will’ = „vágy, akarat" szóval a maga becenevét. Ahogy a szonettek újra és újramegmutatják, a költő saját vágyait ilyen öntudatos, nyugtalanul szellemes formában kívánja magáévá tenni. Ez az igazi „will" - ez Will az ő vágyaival és akaratával. Shakespeare szonettjeiben semmi hely nem marad, hogy a költői én alakját feleségének vagy gyerekeinek a viszonylatában láttassa. Ebből a szempontból tökéletesen mindegy, hogy a versek a 90-es évek közepén vagy egy évtizeddel később keletkeztek. Mivel senki sem gondolja, hogy a házassága vagy gyermekeinek születése előtt írta volna a verseket, a
szonettek a személyes kapcsolatok megtagadásának aktusaként isértelmezhetők. Talán egykét kivétel azért akad: a már említett szójátékban talána régi, udvarló időkre emlékezik, amikor a 145. szonettben felesége nevét rejti ela sorok között: a ,,'hate' away" (gyűlöl) talán a „Hathaway"-re utal. Vagy a hűtlenségére vonatkozó, nagyon közvetett beismerés a 152. szonett kezdősoraiban: „Tudod, mint hitszegő szerettelek". A versben ezek után, jellemző fordulattal, a szeretőjét korholja hűtlenségéért: „törtél ágy-esküt", de talán egy pillanatra azt is érzékelteti, hogy ő maga sem kevésbé vétkes ebben a bűnben. De ami őt magát illeti, többnyire mégis elfojtja a hűtlenség érzését. Vagy talán úgy igaz, hogy inkább a szép fiatalember és a fekete hölgy alakja együtt helyettesíti azokat a mély érzéseket, amelyeket az általános elvárás szerint a családja iránt kellett volna éreznie. Anne Shakespeare-ről2" végig mélyen hallgat. A szerelemről szóló legnevezetesebb szavait - „Nem igaz: hű lelkek násza nem ismer / Akadályt" - egy gyönyörű fiatal férfinak írja.
