STATISZTIKAI SZEMLE A KÖZPONTI STATISZTIKAI HIVATAL FOLYÓIRATA SZERKESZTŐBIZOTTSÁG: , DR. BALOGH MIKLÓS,

STATISZTIKAI SZEMLE

A KÖZPONTI STATISZTIKAI HIVATAL FOLYÓIRATA

SZERKESZTŐBIZOTTSÁG: DR. ANDORKA , DR. BALOGH DR. BESENYEI LAJOS, RUDOLF MIKLÓS, DR. HARCSA ISTVÁN, DR. KATONA TAMÁS (a Szerkesztőbizottság elnöke), DR. KLINGER ANDRÁS, DR. MUNDRUCZÓ GYÖRGY, NYITRAI FERENCNÉ DR., DR. PUKLI PÉTER, DR. SIPOS BÉLA, DR. SZILÁGYI GYÖRGY, VÉGVÁRI JENŐ, DR. VÉRTES ANDRÁS, VISI LAKATOS MÁRIA (főszerkesztő), DR. VUKOVICH GYÖRGY

75. ÉVFOLYAM 7. SZÁM

1997. JÚLIUS

E SZÁM SZERZŐI: Dr. Burgerné Gimes Anna, a közgazdaság-tudomány doktora, a Janus Pannonius Tudományegyetem egyetemi tanára; Filó János, a KSH Könyvtár és Dokumentációs Szolgálat osztályvezetője; Dr. Fóti János, a KSH ny. föosztályvezető-helyettese; Ivan M. German, egyetemi tanár, a szaratovi Állami Közgazdasági Akadémia rektora; Jordán Gyula kandidátus, az Eötvös Loránd Tudományegyetem egyetemi docense; Kapitány Gabriella, a KSH főelőadója; Dr. Lakatos Miklós, a KSH főosztályvezető-helyettese; Pongrácz Tiborné kandidátus, a KSH Népességtudományi Kutató Intézet főmunkatársa; S. Molnár Edit kandidátus, a KSH Népességtudományi Kutató Intézet ny. tudományos tanácsadója; Dr. Vavró István, az állam- és jogtudomány doktora, az Igazságügyi Minisztérium főosztályvezetője; Dr. Zafír Mihály, a KSH ny. főosztályvezető-helyettese. * Hajnal Béla, a KSH Szabolcs–Szatmár–Bereg Megyei Igazgatósága igazgatója; Lakatos Judit, a KSH főosztályvezetője; Marton Ádám kandidátus, a KSH osztályvezetője; Nádudvari Zoltán, a KSH főtanácsosa; Rózsa Gábor, a KSH tanácsosa.

ISSN 0039 0690 Megjelenik havonta egyszer Főszerkesztő: Visi Lakatos Mária Kiadja: a Központi Statisztikai Hivatal A kiadásért felelős: dr. Katona Tamás 1036 – Akadémiai Nyomda Martonvásár, 1997 Felelős vezető: Freier László Szerkesztő: Lázár Katalin Tördelőszerkesztők: Bálinthné Bartha Éva (szerkesztőségi titkár), Simonné Káli Ágnes Munkatárs: Gyenes J. Katalin Szerkesztőség: Budapest II., Keleti Károly utca 5–7. Postacím: Budapest, 1525. Postafiók 51. Telefon: 345–6528 Kiadóhivatal: Központi Statisztikai Hivatal, Budapest II., Keleti Károly utca 5–7. Postacím: Postafiók 51. Budapest, 1525. Telefon: 345–6212 E-mail: [email protected] Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, és a Hírlapüzletági Igazgatóság Hírlapelőfizetési Irodájánál, (Budapest VIII., Orczy tér 1., Telefax: 303–3440) közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással Postabank Rt. 219–98636, 021–42795 pénzforgalmi jelzőszámra. Előfizetési díj: fél évre 2100 Ft, egy évre 4200 Ft Beszerezhető a KSH Könyvesboltban. Budapest II., Keleti Károly u. 10. Telefon: 212–4348

TARTALOM

MÓDSZERTANI TANULMÁNYOK

Az új létminimum-számítás – küszöbértékek . – Dr. Zafír Mihály .... 549 STATISZTIKAI ELEMZÉSEK

A foglalkoztatottság alakulása 1980 és 1996 között. – Dr. Fóti János – Kapitány Gabriella – Dr. Lakatos Miklós....................... 565 Szülőpárok házasságkötés nélkül. – Pongrácz Tiborné – S. Molnár Edit ................................................................................................ 582 A foglalkoztatás Kínában. – Jordán Gyula ......................................... 598 Oroszország és a gazdasági reform. – Ivan M. German ...................... 607 HOZZÁSZÓLÁS

Hozzászólás Az új magyar agrárpolitika előzményei és jellemzői c. tanulmányhoz. – Burgerné Gimes Anna ...................................... 621 SZEMLE

Magyar szakirodalom Demográfia. (Dr. Vavró István) ................................................... 624 Hajdu Ottó: A szegénység mérőszámai. (Dr. F. J.)...................... 625 STATISZTIKAI HÍRADÓ

Személyi hírek ..................................................................................... 626 Szervezeti hírek – Közlemények.......................................................... 626 STATISZTIKAI IRODALMI FIGYELŐ

Külföldi statisztikai irodalom Moulton, B. R.: Torzítás a fogyasztói árindexben. (Marton Ádám) .................................................................................... 629

Hemeseder, J. – Velechovsky, G.: Ipari és építőipari konjunktúramutatók az EU előírásai szerint. (Nádudvari Zoltán)...... 630 Roche, W. – Fynes, B. – Morrissey, T.: Munkaidő és foglalkoztatottság. (Lakatos Judit)........................................................ 632 Lam, D. A. – Miron, J. A.: A hőmérséklet hatása az emberi termékenységre. (Rózsa Gábor)............................................. 634 Lundberg, O. – Thorslund, M.: Helyszíni adatfelvételek és felmérések a legidősebbek körében. (Hajnal Béla)............... 635 Bibliográfia .......................................................................................... 637

Utánnyomás csak a forrás megjelölésével!

MÓDSZERTANI TANULMÁNYOK

AZ ÚJ LÉTMINIMUM-SZÁMÍTÁS – KÜSZÖBÉRTÉKEK DR. ZAFÍR MIHÁLY A Központi Statisztikai Hivatal 1996 közepén – a számítások 1994. év végi átmeneti felfüggesztését követően – új létminimum-sorozatot indított, a sorozat 1997 márciusában az 1996. évre vonatkozó közleménnyel jelentkezett.1 Az 1996. év ezért is kitüntetett jelentőségű, mert míg addig a KSH egyetlen küszöbértékkel, a létminimummal foglalkozott, ekkor továbbiak publikálását is elkezdte: a „Háztartásstatisztikai közlemények” című, negyedévenként megjelenő füzeteiben közzéteszi a jövedelem nagysága szerinti első népességötöd jövedelemhatára és a lakosság jövedelemelvárásai elnevezésű mutatókat. A következőkben ezekről az új megközelítésekről szeretnék áttekintést adni. Az első részben a létminimum számításának módszerét ismertetem, kiemelve a mostani sorozat új vonásait, a második rész a létminimum-számítás elvi–módszertani kulcskérdéseivel és a küszöbértékek különböző válfajaival foglalkozik, a harmadik részben pedig azt vizsgálom, hogy a különböző küszöbértékeknek – közöttük a létminimumnak – hol a helye a hazai jövedelemstruktúrában. A LÉTMINIMUMÉRTÉK MEGHATÁROZÁSA A KSH a létminimumértéket így definiálja: „olyan forintösszeg, amely biztosítja a folyamatos életvitellel kapcsolatos igen szerény – konvencionálisan alapvetőnek minősülő – szükségletek kielégítését.” Értékösszegét úgy határozza meg, hogy megállapítja az élelmiszer-fogyasztás normatív értékét, majd ennek segítségével jut el a háztartási költségvetési felvételből nyert adatok felhasználásával a létminimumértékhez. Az 1996-ra vonatkozó, idézett kiadványban e lépések konkrét módozatairól az alábbiak találhatók: „Az élelmiszer-fogyasztás normatíváinak meghatározása azon élelmiszer-mennyiségek figyelembevételével történik, amelyeket a KSH – szem előtt tartva az Országos Élelmezés- és Táplálkozástudományi Intézet tápanyagajánlásait – széles körű szakmai–társadalmi egyeztetéssel alakított ki, az 1989-re vonatkozó létminimumfelméréshez. Az élelmiszerek így meghatározott köre és mennyisége fedezi egy aktív korú felnőtt táplálkozás-élettani szükségleteit. Ezt az élelmiszerkosarat a konkrét időszakra 1

Létminimum, 1996. Központi Statisztikai Hivatal. Budapest. 1997. 22 old.

DR. ZAFÍR MIHÁLY

550

jellemző árakon számba véve képezzük az élelmiszer-fogyasztás normatív értékét. 1996ban egy aktív korú felnőtt élelmiszer-normatívája 7170 forint.” A számításnál figyelembe vett mintegy 100 konkrét terméket – az élelmiszerek fő csoportjaira összevonva – az 1. tábla mutatja be. 1. tábla

Az aktív korú felnőtt havi élelmiszer-normatívájának 1996-os adatai Élelmiszer

Hús, hal és ezek készítményei Tojás (darab) Tej (liter) Sajt, egyéb tejtermékek Zsiradékok Kenyér, péksütemény Többi cereália Cukor, kakaó, méz Burgonya Friss és tartósított zöldség Friss és tartósított gyümölcs Szárazhüvelyes Összesen Fűszerek stb. (az összesen 5 százaléka) Kávé, tea, üdítők Mindösszesen

Mennyiség (kilogramm)

Érték (forint)

3,5 17 13 1,5 1,6 9,4 2,5 1,8 5,2 8,3 5,3 0,2

1304 215 832 503 389 874 378 248 181 862 683 40

– – –

6509 325 336

–

7170

A 0–14 éves korúak normatívája az aktív felnőttekre vonatkozó érték 77,8 százaléka, a nyugdíjas korúaké pedig 88,2 százaléka. Ezek az arányok az 1989-re vonatkozó számításból származnak, és figyelembe veszik a különböző életkorúak eltérő tápanyagszükségletét. Ily módon a 0–14 éves korúak havi élelmiszer-normatívájának értéke 1996-ban 5578 forint, a nyugdíjas korúaké 6324 forint volt. Az egyes háztartások élelmiszer-normatíváját a KSH a háztartástagok normatíváinak összegeként alakítja ki. Ezen értékek alapján határoztuk meg a különböző összetételű háztartások élelmiszer-normatívájának értékét. Így például a két aktív korú felnőttből és két (15 évnél fiatalabb) gyermekből álló háztartás havi élelmiszer-normatívája e személyek normatíváit összegezve (2x7170 + 2x5578)=25496 forint/hó, egy főre számítva ennek negyede, 6374 forint/hó. A második lépést, az átlagos létminimumérték meghatározását az idézett közlemény így írja le: „A létminimumérték a háztartási költségvetési felvételben részt vevő azon háztartások fogyasztási kiadásainak átlagos összege, amelyek élelmiszer-fogyasztása megfelel a fentiekben kiszámított normatívának. A háztartás-statisztikában megfigyelt háztartások közül kimaradnak: – a népesség legalacsonyabb jövedelmű 5 százalékának háztartásai, – a népesség legmagasabb jövedelmű harmadába tartozók háztartásai, – jövedelmüktől függetlenül azok a háztartások, amelyek a felmérés tárgyidőszakában gépkocsit vettek, vagy lakásberuházást végeztek.

ÚJ LÉTMINIMUM-SZÁMÍTÁS

551

Az így behatárolt körben azokat a háztartásokat tekintjük normatívának megfelelő élelmiszer-fogyasztóknak, amelyek élelmezési kiadásainak globális összege hasonló az adott háztartástípusra jellemző élelmiszer-normatívához. A hasonlóságot a normatíva környezetének 30 százalék körüli sávjában értelmezzük. E feltételeknek 1996-ban a háztartás-statisztika mintából 1485 háztartás (a minta-háztartásoknak ötöde) felelt meg. Ezek képezték a háztartásoknak azt a körét, amelynek kiadásait létminimumként értelmezzük, azaz a létminimum e háztartások személyes kiadásainak havi átlagos értéke. Az 1485 háztartásból álló minta 707 ezer háztartást, illetve 1 millió 994 ezer személyt reprezentál. Ezek havi kiadásainak összege 30 milliárd 253 millió forintot tett ki. Így a létminimum egy főre jutó országos átlaga havi 15 172 forint/hó volt.” Az 1997-ben megjelent közlemény kiemeli, hogy az alapul vett élelmiszernormatívák azonosak a megelőző, 1989-re vonatkozó felmérésnél alkalmazottakkal, és a leírásból kitűnik, hogy a felmérés módszere, tehát az élelmiszereket a normatívához hasonló mértékben fogyasztó háztartások kiválasztása és összes személyes kiadásaik létminimumértékként kezelése is azonos. Mégis joggal beszélünk új sorozatról. Új az, hogy míg 1989 és 1994 között a KSH nem végzett felmérést, hanem az 1989es eredményeket a fogyasztói árindexszel 1994-ig továbbvezette, ilyképpen volumenében változatlanul tartotta a létminimumot, most azonban új felmérést hajtott végre. A kilencvenes években a társadalmi átrétegződés, az életszínvonal csökkenése, az árarányok átrendeződése, a fogyasztási struktúra átalakulása következtében az 1989-es adatok továbbvezetésével kimutatott létminimum-értékek egyre kevésbé voltak összhangban a gazdasági–társadalmi valósággal. Ezért vált szükségessé az aktuális fogyasztási struktúrát kifejező, a legutolsó háztartás-statisztikai felvételekre támaszkodó létminimumértékek meghatározása. Új az a módszer is, ahogyan a KSH a leírtak szerint kimunkált átlagos létminimumértéket az egyes háztartástípusokra konkretizálja. Az soha sem képezte vita tárgyát, hogy a létminimum átlagos értéke mögött – ami 1996-ra vonatkozóan személyenként átlagosan 15 172 forint – az egyes háztartástípusokra eltérő mértékek jellemzők. Ugyanis a lakásfenntartási kiadások a nagyobb háztartásokban több személyre oszlanak el, továbbá a kisgyermekek fogyasztása a felnőttekénél kisebb, ennek megfelelően az 1–2 személyes háztartásokra nagyobb, a többszemélyesekre kisebb fejátlagok vonatkoznak. A KSH a háztartástípusonkénti létminimumértékek meghatározását a mostani új sorozatban ún. fogyasztásiegység-kulcsszámok felhasználásával végezte. Módszere elveiben megegyezik az OECD és az EU országaiban alkalmazott eljárásokkal. Ennek lényege, hogy a háztartás első tagja a többieknél nagyobb súlyt kap, miközben az eltérő életkor is szerepet játszik a súlyszámban. A fogyasztásiegység-kulcsszámokról és a minimumértékek háztartástípusonkénti meghatározásáról a közlemény így tájékoztat: „A fogyasztásiegység-kulcsszámok értékei a következők: aktív háztartások esetében

első felnőtt családtag többi felnőtt családtag első gyermek (15 év alatt) második gyermek harmadik és minden további gyermek

nyugdíjas háztartások esetében

1,00 0,75 0,65 0,50 0,40

első felnőtt családtag további személyek

0,90 0,65

DR. ZAFÍR MIHÁLY

552

Tehát például egy aktív korú személyből és egy (15 évesnél fiatalabb) gyermekből álló háztartás 1,65, két aktív korú személyből és két gyermekből álló háztartás 2,90 fogyasztási egységnek felel meg (1,00+0,65=1,65, illetve 1,00+0,75+0,65+0,50=2,90). (A súlyszámok konkrét mértékei mind az OECD-gyakorlattól, mind az EU-gyakorlattól anynyiban eltérők, hogy nálunk nagyobb értéket kaptak a gyermekes háztartások, és figyelembe vettük, hogy a nyugdíjasok valamivel alacsonyabb szinten fogyasztanak, mint az aktívak.) Az 1485 háztartásból álló minta 1996-ban kereken 1 millió 557 ezer fogyasztási egységet képviselt, a létminimum egy fogyasztási egységre számítva havi 19 425 forint volt. (Az előbb idézett havi 30 milliárd 253 millió forintos kiadási összeg és az 1 millió 557,4 ezer fogyasztási egység hányadosa.) A háztartástípusonkénti küszöbértékeket a fogyasztási egységek háztartástípusonkénti száma és az egy fogyasztási egységre számított küszöbérték szorzata adja. Így a legtipikusabbnak tekinthető, két aktív korú személyből és két gyermekből álló háztartás – amely 2,90 fogyasztási egységet képvisel – létminimum-értéke 1996-ban 2,90x19 425 forint=56 333 forint volt.” A leggyakoribb háztartástípusokra vonatkozó létminimum-értékeket a 2. táblában foglaltuk össze. 2. tábla

Létminimumértékek a különböző háztartástípusokban 1996-ban Egy háztartásra

összesen

1 aktív korú felnőtt 1 aktív korú felnőtt 1 gyermekkel 2 gyermekkel 2 aktív korú felnőtt 2 aktív korú felnőtt 1 gyermekkel 2 gyermekkel 3 gyermekkel 4 gyermekkel 3 aktív korú felnőtt 3 aktív korú felnőtt 1 gyermekkel 2 gyermekkel 3 gyermekkel 4 gyermekkel 1 személy 2 személy 3 személy

Egy főre

számított havi érték (forint)

Háztartástípus

ebből élelmiszer

összesen

ebből élelmiszer

Élelmiszerek

Fogyasztási

aránya

egység

(százalék)

Aktív háztartások 19 425 7 170

36,9

1,00

12 478 18 326 14 340

16 026 13 921 16 997

6 374 6 109 7 170

39,8 43,9 42,2

1,65 2,15 1 75

46 620 56 333 64 103 71 873 48 563

19 918 25 496 31 074 36 652 21 510

15 540 14 083 12 821 11 979 16 188

6 639 6 374 6 215 6 109 7 170

42,7 45,3 48,5 51,0 44,3

2,40 2,90 3 30 3,70 2,50

61 189 70 901 78 671 86 441

27 086 32 666 38 244 43 822

15 297 14 180 13 112 12 349

6 772 6 533 6 374 6 260

44,3 46,1 48,6 50,7

3,15 3,65 4,05 4,45

17 438 30 109 42 735

6 324 12 648 18 972

Nyugdíjas háztartások 17 483 6 324 15 055 6 324 14 245 6 324

36,2 42,0 44,4

0,90 1,55 2,20

19 425

7 170

32 051 41 764 33 994


553

A felmért létminimumérték háztartástípusok szerint differenciált mértékének meghatározására most alkalmazott eljárás logikus, könnyen áttekinthető, konform a nemzetközi gyakorlattal, és – mint előbb kitűnt – lehetővé teszi bármely háztartástípus vagy bármely háztartás létminimumértékének meghatározását. Végül pedig változás történt a gyakoriságban is. A KSH 1991 után belekényszerült – a létminimumot ugyancsak kimunkáló és publikáló más szervezetekhez (Újpesti Családsegítő Központ, Léthatáron Alapítvány, Munkásképviseleti Alapítvány) hasonlóan – a havi gyakoriságú számításba és publikálásba. A számítások felfüggesztésekor a Hivatal rámutatott, hogy a hasonló küszöbértékek az európai gyakorlatban nem tartoznak a havi gyakoriságú, kiemelten publikált mutatószámok közé. Kimunkálásukra többnyire éves, többéves gyakorisággal és leginkább a lakossági jövedelmek felmérésével egyidejűleg kerül sor. A KSH a létminimumértékeket most évenként egyszer méri fel. AZ ÚJ LÉTMINIMUMÉRTÉKEK Az új létminimum-sorozat – ugyanúgy, mint az előzők – a kritika, a fenntartások kereszttüzébe került. Ezek, a főleg nem szakmai, hanem politikai megnyilvánulások – nem tekintve a „zsigeri” elutasításokat – többségükben két kérdés köré csoportosíthatók: – változatlannak kell-e tekinteni a létminimumot vagy olyannak, ami változhat, – miért csak az élelmiszer-fogyasztás minimum-értéke van tételes normatívákra építve?

Az első kérdésnek az a tétje, hogy ha a létminimumot változatlannak kell tekinteni, akkor az egyszer valamikor kiszámolthoz nem szabad nyúlni, változatlanul meg kell tartani (természetesen átvezetve rajta az árváltozásokat). Ha viszont nem kell változatlannak tartani, akkor megengedhető – okkal – az újraszámítás. A KSH erre a kérdésre azt a választ adta, hogy nem kell változatlannak tekintetni, hiszen új felmérést végzett. A válasz kulcsa annak a ténynek a belátása, hogy ez a küszöbérték – amit gyakorlatunkban hagyományt őrzően, tartalmilag jobb kifejezést nem találva létminimumnak nevezünk – nem biológiai minimum. A létminimumérték nem az alultápláltságtól, a táplálkozási hiánybetegségektől, az egészségtelen, túlzsúfolt, alig fűtött lakástól, a társadalmi szokásoktól teljesen leszakadó ruházkodási, testápoltsági és kulturális szinttől elválasztó határt jelenti, mindezek a valahol nagyon mélyen a létminimumérték szintje alatt élők jellemzői. Figyelemreméltóan közelítette meg ezt a kérdést az ENSZ Latin-Amerikával és a Karib szigetekkel foglalkozó Gazdasági Bizottsága (Economic Commission for Latin America and Caribbean – ECLAC) szervezetének nemzetközi összehasonlító tanulmánya.2 A tanulmányban a szerzők szegénységi küszöb (poverty line) és mellette nyomorküszöb (indigence line) elnevezésű mutatót használnak. A kiindulást az országonként eltérő mennyiségekből összeállított élelmiszerkosarak képezik. A szegénységi küszöb az élelmiszerkosár értékének a falvak lakói esetében 1,75-szöröse, a városok lakói esetében kétszerese, a nyomorküszöb pedig megegyezik az élelmiszerkosár értékével. Nyomorküszöb alatt az a háztartás él, amelyiknek az összes jövedelme kevesebb – természetesen a háztartás összes személyével számolva – az élelmiszerkosár értékénél. Vagyis, ha a ház2

Feres, J. C. – Leon, A.: The magnitude of poverty in Latin America. Cepal Review. 1990. augusztus. 132–151. old.

554

DR. ZAFÍR MIHÁLY

tartás semmi másra nem költ, mint élelmiszerekre, még akkor sem tudja a normatív élelmiszer-mennyiséget biztosítani. A szerzők megállapítása szerint vizsgálatuk idején LatinAmerikában a szegénységi küszöb alatt élt az összes háztartás 37 százaléka, ezen belül a nyomorküszöb alatt élt az összes háztartás 17 százaléka. Azt, hogy a KSH által számított létminimumérték nem biológiai minimum, igazolják az élelmiszer-normatívák, továbbá azon 1485 háztartásból álló minta jellemzői, amely háztartások összes kiadásainak átlagos összege képezte az 1996-os a létminimumértéket. A létminimum élelmiszer-kosarának összeállításánál a közepes fizikai igénybevétel melletti egészségügyi követelményeknek megfelelő teljes tápanyag-, vitamin- és ásványianyag-szükséglettel számolnak: például felnőtt személynél a normatív élelmiszermennyiségek többek között napi 98 gramm zsírt, 371 gramm szénhidrátot, 91 gramm fehérjét (ezen belül 40 gramm állati fehérjét), 783 milligramm kalciumot, 2465 milligramm káliumot, 12 milligramm vasat, 111 milligramm C-vitamint tartalmaznak. Az 1996-ban 1485 háztartásból álló létminimumbázisban az élelmiszer-fogyasztás átlagos értéke gyakorlatilag annyi, mint a háztartás-statisztikában megfigyelt összes (7531) háztartás átlaga, a lakásfenntartási kiadások az átlag 80 százalékának felelnek meg, az egyéb folyó kiadások pedig az átlag kétharmadát képezik. Ennek a létminimumértéket képviselő 1485 háztartásnak 38–39 százaléka rendelkezik telefonnal és 31–32 százalékának volt a naplóvezetés hónapjában járműfenntartással kapcsolatos kiadása. Ugyanakkor nem vásároltak járművet, lakást, a járművek nélküli tartós fogyasztási cikkekre pedig mintegy 60 százalékát költötték az országos átlagnak. Összes kiadásaik egy főre eső átlaga – ami a létminimum-érték – 15 172 forint, míg ugyanez az összes háztartásnál 18 237 forint volt. A küszöbértékek általában máshol sem biológiai minimumok (az előbb bemutatott ECLAC-példa nyomorküszöbe eléggé kivételes), ha azok lennének, akkor végeredményben minden országban egyformáknak kellene lenniük. Ez közismerten távolról sincsen így. A küszöbértékek valamiképpen összefüggnek az adott életszínvonallal, ilyképpen társadalmilag meghatározottak. Ez a küszöbértékek egyes válfajainál – az ún. relatív küszöbértékeknél – magából a számítási metodikából következik, másoknál pedig a meghatározásukban részt vevőknek a környezet, az életkörülmények általi meghatározottsága révén érvényesül. A különbözőségek, amelyek egyértelműen érvényesülnek a térben, az időben is érvényesek. Mit tudnánk ma kezdeni a megélhetési költségek két világháború közötti kosarával, amelyben – hogy egyebet ne említsek – egy szoba-konyhás lakás heti bérét találjuk és petróleumlámpa képviseli a lakás világítását. A mereven változatlanul tartott küszöbérték használhatatlanná válik, ha időközben érdemlegesen megváltoznak az életkörülmények. Végül is a küszöbértéknek mércének kell lennie, és nem használható a szegények (a szociálpolitika alanyai, a támogatásra szorulók) és a nem szegények közötti határvonal mércéjeként, olyan érték, amely alatt a lakosság döntő többsége él. Márpedig az életszínvonal nagymérvű csökkenése esetén, ad abszurdum változatlanul tartott küszöbértéket alkalmazva, szembekerülhetnénk ilyen helyzettel is (az életszínvonalnak a szegényekre is kiterjedő nagymérvű emelkedése esetén ellenkező előjelű lenne a probléma). Aligha lehet vitatni, hogy a küszöbérték nem maradhat változatlan akkor, ha az életszínvonal nagymértékben megváltozik. Elvileg két megoldás lehetséges. Az egyik az, hogy a volumenében változatlan, értékében pedig a fogyasztói árak alakulását követő


555

(továbbvezetett) küszöbértéket konszenzuson alapuló százalékkulccsal teszik aktuálissá, a másik megoldás pedig az, hogy – mivel ilyen konszenzus napjainkban kivihetetlen – a küszöbértéket újra felmérve határozzák meg. Ez utóbbi történt most az új létminimumsorozat indításával, ismét hangsúlyozva, hogy mind az élelmiszerkosár tartalma, mind a felmérés módszere azonos volt az előző, az 1989-re vonatkozó felméréssel. Az 1996-ban 1994-re visszamenően is felmért létminimum-értékek az aktív háztartások esetében 73–79, a nyugdíjasok esetében 88–91 százalékát tették ki az 1989-től változatlanul továbbvezetett értékeknek. Ebben kifejezésre jut az 1989 és 1994 között végbement életszínvonal-csökkenésnek, átrétegződésnek, a fogyasztási szerkezet változásának a hatása. Míg ugyanis 1989-ben a felmérésben részt vevő – tehát élelmiszert a normatív kosár értékével megegyezően fogyasztó – háztartások összes kiadása 2,8-szerese volt az élelmiszerkosár értékének (1440 forint havi élelmiszer-kiadás mellett 4100 forint összkiadás), addig 1994-ben élelmiszereken kívüli javakra már sokkal kevesebb maradt, így összes kiadásuk – azaz a létminimum-érték – már csak valamivel több mint 2,3-szeresét tette ki az élelmiszerkosár átlagos értékének. 1996-ban az élelmiszer-normatívához képest a létminimumérték nem egészen 2,3szeres: a normatívához hasonló élelmiszer-fogyasztású 1485 háztartásnál átlagosan 6660 forint az élelmiszer-fogyasztás egy főre jutó havi értéke – ami a felnőtt, a gyermek és a nyugdíjas háztartástagok normatíváinak átlaga –, és 15 172 forint volt e háztartások öszszes kiadásainak átlaga (azaz a létminimum). A második kérdés – nevezetesen, hogy miért korlátozódnak a szükségleti normatívák csak az élelmiszer-fogyasztásra – indokolttá teszi a küszöbérték válfajainak áttekintését. Történetileg a két világháború közötti megélhetésiköltség-számításoknak egyenes folytatásai azok a küszöbértékek, amelyeket a modernizált szükségletek teljes körére kiterjedő fogyasztási kosarakkal számítanak ki, a kosárba foglalt ún. normatív mennyiségeket a mindenkori árakon értékelve. A szükségletek teljes körére kiterjedő fogyasztói kosárral a KSH 1968-ban dolgozott, napjainkban az említett társadalmi szervezetek alkalmazzák azt. A szükségletek teljes körére kiterjedő normatív fogyasztói kosár közérthető, szemléletes, áttekinthető. Vonzó tulajdonságai ellenére azonban ma már kevésbé elterjedt a használata. A szükségletek meghatározása, a normatívák felállítása ugyanis igen nehéz feladat, és nemigen függetleníthető a résztvevő szakértők véleményétől, értékítéletétől; így a kosárban helyet foglaló mértékek mindig vitathatók. Fokozza ezt a problémát a szükségletek körének az idők folyamán végbemenő bővülése és átalakulása. (Általában is és különösképpen olyan javak esetében, amelyek elterjedtsége nem teljes körű.) Tartalmazzon-e a kosár járműfenntartást, vegyen-e figyelembe fürdőszobát (egy kosárban valamely kiadási tétel vagy benne van, vagy nincs, de hogyan lehet kezelni azt a helyzetet, hogy a tétel az érintettek bizonyos százalékánál megtalálható, a többinél nem) hogyan kezelje a lakástulajdon-szerzést, a gyermekeknél alap-, közép- vagy felsőfokú képzéssel számoljon stb. Egy teljes kosár esetében konszenzusokra nemigen hajlamos korunkban ilyen és hasonló konszenzusigényes kérdések sokaságával kell szembenézni. Olyan megoldás alakult ki, hogy a javaknak csak bizonyos körét helyezik el a kosárban, azokat a javakat, amelyeknél a vázolt problémák legkevésbé merülnek fel. Ilyennek bizonyult az élelmiszerek köre, ahol az objektív megközelítés a táplálkozástudományi normatívák felhasználásával valamennyire biztosítható.

556

DR. ZAFÍR MIHÁLY

Az élelmiszerkosár értékéből a küszöbértékhez való továbblépés legegyszerűbb módja egy szorzófaktor alkalmazása. Ismeretes, hogy az Egyesült Államokban szociálpolitikai küszöbértéknek az élelmiszernormatíva értékének a háromszorosát tekintik, az ENSZ pedig a latin-amerikai országok vizsgálata során – mint említettem – az élelmiszernormatíva 1,75-szorosát és kétszeresét tekintette a szegénységi küszöb értékének. (Az élelmiszer-fogyasztás és az összfogyasztás közötti kapcsolatot kifejező törvényszerűség – Engel-törvény – értelmében az élelmiszer-normatíva és a küszöbérték közötti arány magasabb életszínvonal esetében nagyobb, alacsonyabb életszínvonal esetében kisebb.) Természetesen a szorzófaktor meghatározása is konszenzusigényes és folyamatos alkalmazása sem problémamentes (gondoljunk például arra a lehetőségre, hogy az élelmiszerárak alakulása nagyon eltérő lehet a javak többi csoportjához képest, ami felvetheti a szorzófaktor újragondolásának igényét). Mindenesetre ez jelenti alkalmasint a konszenzussal alkalmazható módszert. Hazánkban a KSH a második világháború után, a mostani sorozatot megelőzően, 1968-ban, 1984-ben (1982-re vonatkozóan) és 1991-ben (1989-re vonatkozóan) végzett létminimum-számítást. Az 1968-as számítás létminimumkosara valamennyi szükségletre kiterjedt. A későbbi számítások csak az élelmiszer-normatívákat tartalmazták, az egyéb szükségletek minimumértékeinek meghatározása pedig a háztartás-statisztika tényleges adatainak a normatív élelmiszer-fogyasztással való összekapcsolásával történt: 1984-ben regresszió-számítással, 1991-ben és napjainkban pedig az előzőkben ismertetett módon. A fogyasztói kosár alkalmazásának e válfajai az objektív megközelítésnek ún. abszolút módszerei. A relatív módszerek ugyancsak az objektív, tehát valamilyen mennyiségek, mértékek, arányok alapján való megközelítések családjába tartoznak. Azért relatívok, mert nem önmagukban (nem abszolúte), hanem valamihez képest meghatározottak: a mindenkori jövedelmi (fogyasztási) átlaghoz vagy a jövedelemeloszlási skála valamely tartományához kapcsolódnak. Ezek nagyon egyszerű és támadhatatlan módszerek, továbbvezetésükre nincsen szükség, bármely jövedelem- vagy fogyasztásfelmérésnél automatikusan alkalmazhatók. Relatív küszöbértékként gyakran a mindenkori átlagos jövedelem vagy fogyasztási kiadás bizonyos hányadát alkalmazzák. E módszerrel határozták meg 1990-ben az Európai Közösség (EC) akkori 11 tagállamában a szegények számát és arányát.3 Az összehasonlítást a „Seminar on Poverty Statistics in the European Community, 1989” (A szegénység statisztikája az Európai Közösségben) c. szeminárium készítette elő a tagországok családi költségvetési felvételeinek (Family Budget Survey – FBS) adataira alapozva (a nyolcvanas években általában két, egyes országokban egy FBS-felvétel készült). A küszöbérték neve „Poverty line”, és 4 változatát alkalmazták: a saját nemzeti átlag 40, illetve 50 százalékát, valamint az EC-átlag 40, illetve 50 százalékát. Az egyes változatok, különösen az EC általános színvonalához képest szignifikánsan alacsonyabb színvonalú országok (Portugália, Görögország, Írország, Spanyolország) esetében mutatnak nagyon eltérő eredményeket. Például: a dániai „poverty line” (azonos devizában számolva) 2,6-szerese volt a portugáliainak, miközben a portugáloknak 37,2 3 Lásd:Poverty in figures. Study carried out for EUROSTAT by the Institute of Social Studies Advisory Service. EUROSTAT. Luxembourg. 1990.


557

százaléka élt az amúgy is alacsony, a dánoknak pedig csak 8,0 százaléka az ehhez képest 2,6-szer magasabb küszöb alatt (a nemzeti átlag 50 százalékos mércéjével számolva). Portugáliában a saját nemzeti átlag 40 százaléka alatt élők aránya 21,8, az 50 százaléka alatt élőké 32,7 százalék, az EC-átlag 40 százaléka alattiaké 58,2, az 50 százaléka alattiaké 69,5 százalék volt, Dániában ugyanezek az arányok 3,5, 8,0, 1,1, és 2,7 százalék. Ugyancsak relatív küszöbérték a lakosság legalacsonyabb jövedelmű meghatározott hányadát (10 vagy, 20 százalékát, vagyis az első decilist vagy az első kvintilist) a többségtől elválasztó jövedelem- (vagy fogyasztási kiadás-) érték. Ilyet hazánkban is alkalmazunk, a KSH legutóbb a Létminimum, 1996 című és a Háztartásstatisztikai közlemények 4. számú kiadványában tette közzé az első népességötöd jövedelemhatára címen.4 Érdekes válfaja a relatív küszöbértéknek a Kanadában alkalmazott ún. alacsony jövedelmi határérték (low income cutoff), amelyet azzal a jövedelemszinttel mérnek, amely esetében az élelmiszer-, a lakás- és a ruházkodási kiadások fogyasztásbeli együttes aránya 20 százalékkal nagyobb az országos átlagánál. Az előbbi nagy csoportokba tartozó és a kevésbé közismert további objektív megközelítési módszereken kívül szubjektív megközelítést is alkalmaznak. Például megkérdezik a lakosság véleményét arról, hogy mekkora összeget tartanak szükségesnek a verbálisan minősített különböző színvonalú – nagyon szűkös, szűkös, átlagos, jó, nagyon jó – megélhetéshez. Ezek közül a szegénységgel kapcsolatban értelemszerűen az első, illetve az első kettő érdemel különös figyelmet. Ilyen szubjektív véleményfelmérést – mint a bevezetőben utaltunk rá – a KSH is végez 1996 elejétől. A mutatókat a KSH a lakosság jövedelemelvárásai elnevezéssel teszi közzé. A jövedelemelvárásokban szemléletesen kifejeződik a társadalmilag meghatározottság azzal, hogy a háztartások különböző életszínvonalú csoportjainak jövedelemelvárásai eltérők, hasonlóan ahhoz, ahogyan a küszöbértékek is eltérők a különböző életszínvonalú országokban. 1996. IV. negyedévében például a nagyon szűkös megélhetéshez szükségesnek tartott, egy főre jutó havi átlag a sem aktív, sem nyugdíjas keresővel nem rendelkező – munkanélküli, gyesen lévő, eltartott személyekből álló – háztartásokban 9100 forint, a segéd- vagy betanított munkás háztartásfőjű háztartásokban 13 800 forint és a vezető vagy diplomás szakember háztartásfőjű háztartásokban 18 800 forint volt. A szubjektív küszöbértékek sajátos válfaját képezik a törvényalkotási, közigazgatási elhatározással vagy érdekegyeztetéssel kijelölt értékek (mint az öregségi nyugdíjminimum, amely önkormányzati segélyezések küszöbértékeként is szolgál vagy például a családipótlék-jogosultság határértéke). E rövid áttekintésből is kitűnik, hogy – szemben az egységesen számított fogyasztói árindexszel – nincsen egyetlen kitüntetett „igazi” küszöbérték. Nincsenek továbbá nemzetközileg alkalmazott módszertanok a különböző küszöbértékek meghatározására. Nagyon tanulságosnak tartom, hogy az EUROSTAT idézett vizsgálatában négy változatban alkalmazott küszöbértékeket a következő kommentárral adta közre: „A szegénység definiálása a politikusok feladata, a statisztikusok feladata pedig e témakörben alternatívák bemutatása és az eredmények elemzése.” A KSH 1996-tól bevezetett gyakorlata az alternatívák bemutatásának elvét kívánja szem előtt tartani. 4 Lásd az 1. lábjegyzetben idézett mű 18–19. old. és Háztartás-statisztikai közlemények 4. sz. Központi Statisztikai Hivatal. Budapest. 1997. 22. old.

DR. ZAFÍR MIHÁLY

558

TÍPUSCSALÁD-VIZSGÁLATOK A küszöbértékek elhelyezkedését a hazai jövedelemstruktúrában a típuscsaládvizsgálatok szemléltetik a legáttekinthetőbben. A legáltalánosabb típuscsalád a két felnőtt és két gyermek alkotta család, amelynek 1996-os jövedelmi helyzetét a következő adatokból kiindulva lehet számszerűsíteni: a teljes munkaidőben foglalkoztatottak 1996. évi nettó keresete átlagosan havi 30 500 forint, ezen belül a férfiaknál 33 000 forint, a 2 gyermek után járó családi pótlék havi 6500 forint, a gyermekgondozási segély a nyugdíjjárulék levonása után 9024 forint, a munkanélküli-ellátás átlagos összege 12 800 forint. Ezeket a tételeket figyelembe véve, egyéb jövedelem híján a család havi jövedelme összesen, illetve egy főre számítva: – ha mindkét felnőtt foglalkoztatott, akkor – ha egyik felnőtt foglalkoztatott, a másik gyesen van, akkor egy átlagkeresettel számolva a férfi átlagkeresetével számolva – ha egyik felnőtt munkanélküli – ellátással –, úgy – ha a másik felnőtt foglalkoztatott, akkor – ha a másik felnőtt gyesen van, akkor

67 600, egy főre 16 900 forint; 46 100, egy főre 11 500 forint; 48 600, egy főre 12 200 forint; 49 800, egy főre 12 500 forint 28 300, egy főre 7 100 forint.

Egyidejűleg a küszöbértékek: e háztartástípus havi létminimumértéke 56 300 forint, egy főre számítva 14 100 forint, az öregségi nyugdíjminimum 9500 forint, az első népességtized jövedelemhatára 8900 forint, az első népességötödé 11 000 forint, a családipótlék-jogosultság határértéke 19 500 forint. Megállapítható, hogy amennyiben az egyik felnőtt munkanélküli (ellátással), a másik gyesen van, akkor a típuscsalád 7100 forintos egy főre jutó havi jövedelmével az első népességtizedbe esik, mélyen a népességtized jövedelemhatára alá; amennyiben a két felnőtt egyike foglalkoztatott, a másik pedig gyesen van vagy munkanélküli, akkor szorosan az első népességötöd határa felett élnek, és jövedelmük kevesebb a létminimumnál; ha pedig mindkét felnőtt foglalkoztatott, akkor jövedelmük – átlagos keresetek esetén – mintegy 20 százalékkal meghaladja a létminimumot, és csak az átlagosnál jóval nagyobb keresetek esetén lépik át a családi pótlékra jogosultság határértékét. Tanulságos következtetések vonhatók le az egyes küszöbértékek szintjén (annak környezetében) élő háztartások jövedelemelvárásainak adataiból. A következő 3. tábla a tárgyalt, illetve említett küszöbértékek – a 9500 forintos határ, az első népességötöd jövedelemhatára, a létminimum és a 19 500 forint jogosultsági határ – környezetében élő háztartások adatait tartalmazza, sorukat még kiegészítettem egyik irányban az első, másikban a tizedik népességtized adataival. Az adatok egyértelműen bizonyítják a jövedelemelvárások társadalmi meghatározottságát: a nagyobb jövedelem, az ennek megfelelő jobb életkörülmények magasabb elvárásokkal párosulnak és fordítva. Az is megállapítható, hogy a háztartások jövedelemelvárásai saját helyzetükhöz képest nem irreálisak; a nagyon szűkös szinthez szükségesnek tartott összeg az alacsony jövedelműek körében még nagyobb, mint a saját jövedelem, de már a létminimum szintjén élők is e szinthez kisebb összeget jelölnek meg, mint a saját tényleges jövedelmük.


559

A megélhetési szintek arányairól szinte kísértetiesen egyformán gondolkodnak a különböző jövedelmi szinten élők. A nagyon jó megélhetési szinthez megjelölt összegek valamennyi háztartáscsoportban 3,5–4,0-szeresei a szűkös szinthez megjelölteknek, a nagyon szűkös szint összegei mindegyik csoportban 53–59 százalékát teszik ki az átlagosként megjelöltnek. 3. tábla

A háztartások jövedelemelvárásai néhány kiválasztott jövedelemszinten, 1996. I–IV. negyedév

Megnevezés

Első népességtized*

A 19 500 foAz első A 9500 forinrintos egy főtos egy főre népességötöd A létminimum re jutó havi jövedelemjutó havi jöjövedelem határa vedelem

Tizedik népességtized

környezetében élők

Jövedelem (forint) Jövedelemelvárás (forint) nagyon szűkös szinthez szűkös szinthez elfogadható (átlagos) szinthez jó szinthez nagyon jó szinthez Jövedelemelvárás aránya (százalék) nagyon szűkös az átlagoshoz képest nagyon jó a nagyon szűköshöz képest

7 210

9 573

10 943

14 381

19 523

38 559

9 257 12 036

10 827 13 921

11 566 14 841

13 030 16 568

16 032 20 081

21 023 26 761

17 362 24 371 37 279

19 390 26 737 40 803

20 366 28 047 42 793

22 726 31 163 47 508

27 116 36 979 55 244

36 233 50 811 80 568

53

56

57

57

59

58

403

377

370

365

345

383

* A jövedelem-inkonzisztenciák miatt statisztikailag nem értelmezhető alsó 1 százalék nélkül.

Az egyes küszöbértékek értelmezéséhez, értékük megítéléséhez ismerni kell a különböző jövedelemszinteken élő népesség jellemzőit. A KSH szerepe a hazai megélhetési számításokban 1996-tól című szakmai– társadalmi vitaanyag5 a Hivatal jövőbeni szerepét illetően úgy fogalmaz, hogy „...akkor ad igazán hatékonyan segítséget a szociálpolitikának, ha pontos és rendszeres tájékoztatást nyújt a különböző jövedelemszinteken élő népesség társadalmi–gazdasági jellemzőiről”. E célt a KSH a korábbi Családi költségvetés című éves kiadványaival és az azokhoz 1996-tól csatlakozott – a bevezetőben említett – Háztartás-statisztikai közlemények című negyedéves és Létminimum című éves kiadványaival szolgálja. Utóbbiból idézem „A háztartások társadalmi–gazdasági jellemzői néhány kiválasztott jövedelemszinten, 1996. I–IV. negyedév” című tábla összefoglaló részét. Ebben tanulmányozhatók a különböző jövedelemszinteken élő háztartások demográfiai és aktivitási szerkezetének különbözőségei, keresőik egyes jellemzői, jövedelmük és kiadásaik összegei, a háztartásban fogyasztott élelmiszer-mennyiségek különbözőségei. 5

A KSH szerepe a hazai megélhetési számításokban 1996-tól. Központi Statisztikai Hivatal. Budapest. 1995. 7. old.

DR. ZAFÍR MIHÁLY

560

Ami a kiadásokat illeti, legkiegyenlítettebbek körükben a lakásfenntartási kiadások: 1996-ban az első népességtized egy háztartásra jutó lakásfenntartási kiadásához, 6739 forinthoz képest 1,3-szeres volt a létminimumérték környezetében élőké 8591 forint és ehhez képest 1,5-szeres volt a 10. népességtized háztartásaié (13114 forint), így a 10. népességtized kiadása megközelítően kétszerese az első népességtizedének. A kiegyenlítettséget tekintve, hasonló a helyzet az egy főre jutó élelmiszer-fogyasztás értékénél, ehhez azonban meg kell jegyezni, hogy az egyes élelemfajtákat illetően differenciált a kép: a kenyér és péksütemény, valamint a burgonya fogyasztott mennyisége a különböző szinteken nagyon hasonló, a tej, a tojás esetében 1,5-szeres körüli, a hús, a hal és készítményeik esetében kétszeres, a tejtermékek és a gyümölcs esetében több mint háromszoros a legfelső szint fogyasztása a legalsóéhoz képest. 4. tábla

A háztartások társadalmi–gazdasági jellemzői néhány kiválasztott jövedelemszinten, 1996. I–IV. negyedév Társadalmi–gazdasági jellemzők

A 19 500 foAz első A 9500 forintos egy főre népességötöd A létminimum rintos egy főElső népesség- jutó havi jö- jövedelem hare jutó havi tized* jövedelem tára vedelem



A háztartások és személyek száma (fő) Adatszolgáltató háztartások száma A háztartások teljeskörűsített száma (ezer) A személyek teljeskörűsített száma (ezer) Aktív kereső Nyugdíjas Többi személy Összesen ebből: gyermekgondozási ellátást igénybe vevő munkanélküli 19 éves és fiatalabb eltartott

535

1 179

1 303

1 485

1 795

715

245

549

610

707

919

469

907

1 921

2 031

1 994

2 124

1 008

A 100 háztartásra jutó személyek száma (fő) 84 93 86 80 49 54 79 89 217 186 117 62 350 333 282 231

105 60 50 215

62 44 265 371

23 65

19 44

17 36

10 18

5 8

4 5

151

134

116

77

42

30

Az aktív keresők és nyugdíjasok jellemzői Arányuk a létszámból (százalék) Átlagos bruttó havi jövedelmük (forint) Középiskolai végzettségűek aránya (százalék) Felsőfokú végzettségűek aránya (százalék)

28,6

37,9

44,2

58,4

73,1

76,9

16 028

18 807

20 341

22 642

26 716

50 553

10,6

13,6

16,6

21,5

26,1

35,8

3,5

3,1

3,8

5,7

9,6

35,5

(A tábla folytatása a következő oldalon.)


561 (Folytatás.)

A 19 500 foAz első A 9500 forintos egy főre népességötöd A létminimum rintos egy főTársadalmi–gazdasági jellem- Első népesség- jutó havi jö- jövedelem hare jutó havi zők tized* jövedelem tára vedelem



Jövedelem (forint) ebből: nyugdíj (százalék) egyéb társadalmi jövedelmek (százalék) Élelmezési kiadás (forint) Lakásfenntartási kiadás (forint) Egyéb folyó fogyasztási kiadás (forint) Folyó fogyasztási kiadás összesen (forint)

Egy főre számítva (forint) Aránya a jövedelem százalékában

7 210

Az egy főre jutó havi jövedelem és felhasználása 9 573 10 943 14 381 19 523

38 559

22,3

20,8

21,3

30,4

35,8

17,1

42,9 4 354

30,8 4 819

24,7 5 123

14,9 6 660

7,7 7 385

3,3 9 901

1 817

2 319

2 543

3 045

4 251

6 105

3 161

3 561

3 977

5 244

7 405

16 488

9 332

10 699

11 643

14 949

19 041

32 494

A jövedelemből az élelmezési és lakásfenntartási kiadások után egyéb célokra fennmaradó havi összeg 1 039 2 435 3 277 4 676 7 887 22 553 14,4

25,4

29,9

32,5

40,4

58,5

A háztartásban fogyasztott élelmiszerek egy főre jutó havi mennyisége Hús, hal és készítményeik (kilogramm) Tojás (darab) Tej (liter) Sajt, egyéb tejtermékek (kilogramm) Zsiradékok (kilogramm) Kenyér és péksütemény (kilogramm) Cukor (kilogramm) Burgonya (kilogramm) Friss és tartósított zöldség (kilogramm) Friss és tartósított gyümölcs (kilogramm) Összesen ebből: háztartási energia közüzemi, lakásfenntartási költség építési kölcsön kamata, törlesztése

3,05 11,74 4,34

3,41 12,88 4,89

3,64 13,77 5,08

4,58 17,05 6,44

5,12 18,22 6,45

6,06 19,11 6,31

0,60 1,29

0,70 1,34

0,77 1,40

1,07 1,71

1,21 1,86

2,07 1,76

6,90 1,07 3,42

6,60 1,15 3,62

6,51 1,21 3,79

7,06 1,71 4,30

6,72 1,96 4,52

6,84 2,07 3,52

2,99

3,32

3,62

4,66

5,64

6,33

2,35

2,93

3,24

4,36

5,75

7,65

A havi lakásfenntartási kiadások egy háztartásra számítva (forint) 6 739 8 115 8 465 8 591 9 821 13 114 3 957

4 895

5 168

5 239

5 609

6 700

1 856

2 192

2 368

2 452

3 317

5 070

926

1 028

930

900

895

1 344

* A statisztikailag nem értelmezhető alsó 1 százalék nélkül.

562

DR. ZAFÍR MIHÁLY

Legnagyobb különbözőségek a jövedelemből az élelmiszer- és a lakásfenntartási kiadások levonása után maradó összeg nagyságát tekintve állnak fenn. Ez az első népességtized egy főre jutó havi ezer forintot éppen csak meghaladó értékéhez képest az első népességötöd felett körülbelül 3 ezer, a létminimumérték környezetében élőknél 4,5–5 ezer forint, viszont a családi pótlék jogosultsági jövedelemhatárnál már közel 8 ezer, a tizedik népességdecilisben pedig 22–23 ezer forint. Az alacsony jövedelmekből az élelmezés és a lakáskiadások után fennmaradó csekély összeg nyilvánvalóan – akár szerény szinten is – nem elegendő ahhoz, hogy kielégíthető legyen a további szükségletek széles skálája, amely a háztartások ruházkodási, egészségügyi, testápolási, iskoláztatási, kulturális, közlekedési, üdülési, sportolási szükségleteitől, a háztartás tartós javakkal való felszereltségéig terjed. Az alacsony jövedelemszinteken élők valójában többet is költenek e célokra a fennmaradó összegeknél, amit korábbi megtakarításaikból, kölcsönökből fedeznek. Miközben a háztartási felmérések adatai jól tájékoztatnak arról, hogy különböző jövedelemszinteken milyen demográfiai-aktivitási összetételűek és milyen körülmények között élnek a családok, megválaszolatlan a kérdés, hogy hányan élnek a lakosság különböző rétegeiben az alacsony jövedelműekre jellemző egyes küszöbértékek, köztük a létminimumérték szintje alatt. A KSH Létminimum, 1996 című kiadványa megállapítja, hogy erre a kérdésre a háztartási költségvetési felvételben bevallott adatok nem adnak valósághű választ. Ennek oka, hogy a felső jövedelemrégiókba sokkal kevesebb, az alsókba pedig sokkal több háztartás került, mint amennyi a valóságban oda tartozik, mivel a jobb anyagi helyzetben lévők esetében gyakori az elzárkózás a válaszadástól, illetve elég általános a jövedelemeltitkolás. Következésképpen a háztartások bevallás szerinti adatai a valóságosnál nagyobb tömeget mutatnak ki létminimum alatt élőként.6 A küszöbértékek alatt élők számának, jellemzőinek kellő pontosságú meghatározásához a KSH kilátásba helyezte a jelzett torzulások korrigálását, hosszabb távú statisztikai módszertani program keretében. Egyidejűleg nagyságrendi becslést végzett az eddigi tapasztalatok felhasználásával: „A válaszadástól való elzárkózást tekintve megállapítható, hogy a felsőfokú végzettségűek, a jó lakáskörülmények között élők, az alkalmazottakkal dolgozó vállalkozók, vagyis a feltételezhetően jó anyagi helyzetűek közül a megkérdezettek 30–40 százaléka tagadta meg a válaszadást, míg a legkevésbé iskolázottak, a rossz lakáskörülmények között élők, tehát a rosszabb anyagi helyzetben lévők körében ez az arány 5–10 százalék.7 Ami pedig a jövedelemeltitkolások hatását illeti: az alacsony jövedelműek körében, ahol a létminimumérték értelmezhető, az előfordulások szűk sávban sűrűsödnek, és emiatt minden 1 százalék, amit az idetartozók a jövedelemből eltitkolnak, 1 százalékponttal növeli a létminimum alatt élők arányát. E tapasztalatokat és ismereteket felhasználó nagyságrendi becslés eredménye szerint 1996-ban az ország lakosságából a létminimum alatt élők aránya mintegy 25–30 százalék.” Ehhez a jelentés hozzáfűzi, hogy rétegenkénti becslésre nem volt lehetőség. Úgy gondolom, hogy az egyes küszöbértékek alatt élőkre vonatkozó adatok, ha abszolút mértékeikben hordozzák is a vázolt torzulást, azért még értékesnek bizonyulhat6 Lásd erről részletesen a Háztartás-statisztikai közlemények 4. című KSH-kiadvány (Budapest. 1997. 44 old.) módszertani fejezetét. 7 Lásd: Az 1996-os jövedelmi felvételre nem válaszoló háztartások. Központi Statisztikai Hivatal. Budapest. 1997. 38 old.


563

nak, mert nagy vonalakban tükrözik a rétegek közötti arányokat. Így alkalmasak bemutatni, hogy mely rétegek azok, amelyeknek különösen nagy hányada él valamelyik küszöbérték alatt, és hogy nagyságrendileg mennyivel élnek alatta. Ennek érzékeltetésére az első népességötöd jövedelemhatárának mutatóját használom, amelynek 1996-os forintösszege egy főre számítva havi 11 000 forintos nagyon alacsony érték. Az egyik tényező, amely mentén a differenciáltság érvényesül, a családok gyermekvállalása. Azon háztartások népességéből, amelyekben nincs 20 év alatt eltartott gyermek, 8 százalék élt a 11 000 forintos határérték alatt, egy gyermek esetén 18, a kétgyermekeseknél 27, a három- vagy többgyermekeseknél 53 százalék az e határérték alatt élők aránya. A differenciáltság másik tényezője a háztartás gazdasági aktivitási szerkezete. Gazdasági aktivitásuk alapján legstabilabb anyagi helyzetűek az aktív háztartásfőjű, két vagy több aktív keresős háztartások. Másik oldalon leghátrányosabb a helyzete azoknak a háztartásoknak, amelyeknek felnőtt tagjai munkanélküliek, gyesen lévők, eltartottak, vagyis nincs sem aktív, sem nyugdíjas keresőjük. Róluk és további néhány jellegzetes típusról szól a 5. tábla. Bemutatja, hogy az egyes háztartástípusok népességéből hány százaléknak volt kevesebb a havi jövedelme 1996-ban az egy főre jutó 11 000 forintos határértéknél. Az adatokban a háztartások gazdasági aktivitási szerkezetének igen erőteljes hatása jut kifejezésre. A küszöbérték alattiak aránya a háztartás aktivitási jellegének megfelelően karakterisztikusan különböző, a gyermek nélküli háztartások esetében például 5 százaléktól 49-ig terjed. 5. tábla

Az első népességötöd jövedelemhatára* alatt élő népesség aránya a gyermekek száma és a háztartástagok gazdasági aktivitása szerinti rétegzésben 1996-ban (százalék) A 19 éves és fiatalabb gyermekek száma

Háztartási jellemző

Aktív háztartásfő, 2 vagy több aktív kereső Aktív háztartásfő, 1 aktív kereső Háztartások átlagosan Munkanélküli, gyesen lévő, eltartott háztartásfő, mellette van aktív kereső Rokkant, illetve korkedveznényes nyugdíjas háztartásfő, mellette sem aktív, sem másik nyugdíjas nincsen Munkanélküli, gyesen lévő, eltartott háztartásfő, mellette sem aktív, sem nyugdíjas kereső nincsen

0

1

2

3 és több

5

6

14

36

7 8

21 18

29 27

50 53

24

40

42

86

33

61

72

88

49

83

73

70

* Egy főre jutó havi 11 000 forintos összes személyes jövedelem.

A táblából kitűnik, hogy a 3 vagy több gyermekesek körében e küszöbérték alatt élők aránya az átlagosnál kedvezőtlenebb aktivitású háztartástípusok esetében kirívóan nagy,

DR. ZAFÍR: ÚJ LÉTMINIMUM-SZÁMÍTÁS

564

70 és 88 százalék közötti, de még az átlagosnál jobb helyzetűek körében is 36, illetve 50 százalék. Az egy- és kétgyermekesek körében az arány ugyan nem emelkedik ki a népességötödből, de a vizsgált három kedvezőtlen aktivitású, hátrányos helyzetű típus esetében szintén igen magas, 40 és 83 százalék közötti. Fontos információ, hogy a küszöbérték alatt élők jövedelme mennyivel marad el a küszöbértéktől. Az 1996-ban a 11 000 forintos egy főre jutó jövedelem alatt élők átlagosan 8700 forintos, vagyis 21 százalékkal kevesebb jövedelemhez jutottak. A részletes eredményekből az állapítható meg, hogy minél többen élnek egy népességcsoporton belül a küszöbérték alatt, annál nagyobb átlagos jövedelmüknek attól mért elmaradása. A küszöbértékhez képest átlagosan 21 százalékos elmaradáson belül az aktív háztartásfőjű, két vagy több aktív keresős háztartásoknál az elmaradás 15 százalékos (9500 forint az átlagos havi jövedelemük), viszont a rokkant, illetve korkedvezményes nyugdíjas háztartásfőjű háztartásoknál – ahol a háztartásban sem aktív, sem másik nyugdíjas kereső nincs – 25 százalék (nekik 8200 forint az egy főre jutó jövedelmük), és még nagyobb mértékben, átlagosan 35 százalékkal vannak a küszöbérték alatt a munkanélküli, gyesen lévő, eltartott háztartásfőjű (átlagosan 7200 forintos egy főre jutó jövedelmű) háztartások. E két utóbbi háztartástípus népessége 1996-ban 360 ezer és 450 ezer személy volt, közülük 190 ezernek, illetve 280 ezernek a jövedelme maradt – az ismertetett mértékben – a 11 000 forintos határ alatt. * A rendelkezésre álló terjedelem keretében csak éppen ízelítőt adhattam abból a gazdag anyagból, amit a KSH 1996-ban indított új kiadványsorozatai nyújtanak. Végezetül még azt kívánom megemlíteni, hogy a háztartási költségvetési felvétel feldolgozási programja alkalmas arra, hogy rövid átfutási idővel információkat adjon bármely megjelölt jövedelemérték környezetében élő népesség társadalmi–gazdasági jellemzőiről, érdekegyeztetési, szociálpolitikai fórumok, illetve intézmények számára. TÁRGYSZÓ: Életszínvonal. Fogyasztói ár.

SUMMARY Having temporarily discontinued the computation of subsistence level at the end of 1994, the Hungarian Central Statistical Office launched a new series on the topic in the middle of 1996. The series presented a report in 1997 concerning the year of 1996. The year 1996 is of favoured importance on the grounds that the CSO had been engaged in the computation of just one threshold value, the subsistence level, from this time onwards began to publish further ones too. Namely it publishes now indicators referring to the income of the first one fifth of the population and to income expectations in a quarterly entitled „Household statistics publications”. Further on the author gives summary of the new approaches. In the first part he shows the method of computing subsistence level, stressing on the new features of the recent series. The second part deals with the theoretico–methodological key issues of the computation of subsistence level and with various types of threshold values. In the third part the author analyses what position the various threshold values – among them the subsistence level – take up in Hungarian income structure.

STATISZTIKAI ELEMZÉSEK

A FOGLALKOZTATOTTSÁG ALAKULÁSA 1980 ÉS 1996 KÖZÖTT DR. FÓTI JÁNOS – KAPITÁNY GABRIELLA – DR. LAKATOS MIKLÓS Az 1980-as évtizedben, de különösen 1990 óta az országban olyan társadalmi és gazdasági folyamatok mentek végbe, amelyek több vonatkozásban lényeges hatást gyakoroltak a népesség gazdasági aktivitással, foglalkozással összefüggő jellemzőire. Gazdasági aktivitás Az 1990. évi népszámlálás időpontja lényegében az átalakulás kezdeti stádiumát jelzi, bár már előzőleg is jelentkeztek a korábbi évtizedek fejlődésének fő irányától eltérő tendenciák. A népességen belül az aktív keresők aránya 1980 és 1990 között mérsékelten, nem egészen 4 százalékponttal csökkent. A csökkenés folyamata 1990 után jelentős mértékben felgyorsult: 1996-ban a gazdasági aktivitás szintje több mint 9 százalékponttal volt alacsonyabb, mint hat évvel korábban. E változás mögött az húzódott meg, hogy az 1980-as évek végén megjelenő munkanélküliség az 1990-es évek elején tömegessé vált, továbbá az aktív keresők jelentős rétegei visszavonultak a munkaerőpiacról, és a gazdaságilag inaktívak csoportját gyarapították. (Lásd az 1. táblát.) Az életviszonyok alakulása szempontjából lényeges mutató a száz aktív keresőre jutó nem aktív (inaktív és eltartott) személyek száma. E mutató értéke már az 1980-as években is érzékelhetően (111-ről 129-re) növekedett, ami társadalmi méretekben jelezte, hogy az átlagosan egy aktív személyre háruló terhek nagyobbak lettek. E tendencia 1990 után még sokkal élesebben mutatkozott meg, minthogy 1996-ban száz aktívra már 193 nem aktív személy jutott, vagyis 64 fővel több a hat évvel korábbinál. Ez azt jelenti, hogy a növekedés évenkénti átlagos üteme közel hatszor akkora volt, mint az előző évtizedben. Az aktív keresők száma az elmúlt évtizedekben a maximumot 1980 körül érte el, amikor meghaladta az 5 millió főt. Ehhez képest már az 1990. évi népszámlálás is lényeges, több mint félmilliós csökkenést mutatott ki. 1990 óta az aktív keresők állománya további több mint egymillióval csökkent, a teljes veszteség a maximális szinthez képest csaknem 1,6 millió fő. 1996-ban 3 millió 485 ezer fő folytatott aktív keresőtevékenységet. Ez a szám a hat évvel korábbinak alig négyötöde, a tizenhat évvel korábbinál pedig 31 százalékkal ala-

DR. FÓTI JÁNOS – KAPITÁNY GABRIELLA – DR. LAKATOS MIKLÓS

566

csonyabb. A „teljes foglalkoztatás” elvének feladása után arra lehetett számítani, hogy az aktív kereső nők tömegesen adják fel kereső foglalkozásukat és térnek vissza a háztartásba. Arányuk így nem maradhatott volna meg az 1980-as évek szintjén, hanem az 1970. évi vagy akár az 1960. évi színvonal alá süllyedhetett volna. 1. tábla

A népesség gazdasági aktivitás szerint, 1960–1996 Év

Összesen

Aktív kereső Munkanélküli Inaktív kereső

Eltartott

Száz aktív keresőre jutó nem aktív

százalék

1960 1970 1980 1990 1996

100,0 100,0 100,0 100,0 100,0

47,8 48,3 47,3 43,6 34,2

Összesen . 4,4 . 13,5 . 20,6 1,2 25,6 4,7 32,5

47,8 38,2 32,1 29,5 28,5

109 107 111 129 193

1960 1970 1980 1990 1996

100,0 100,0 100,0 100,0 100,0

32,8 38,6 39,9 37,4 29,1

Ebből nő . 4,2 . 14,5 . 24,1 0,8 30,9 3,3 39,4

63,0 46,9 36,0 31,0 28,2

205 159 151 168 244

A nők visszavonulása az aktív keresőtevékenységtől azonban nem öltött az eredeti feltételezéseknek megfelelő tömeges méreteket. Gazdasági aktivitásuk a férfiakéhoz hasonló ütemben esett vissza. Ebből adódott, hogy a nők aránya az aktív keresők körén belül 1990-ben 1 százalékponttal meg is haladta az 1980. évi szintet, 1996-ban pedig csak csekély mértékben maradt el az 1990. évi értéktől. 2. tábla

Az aktív keresők megoszlása nemenként, 1960–1996 (százalék) Év

1960 1970 1980 1990 1996

Összesen

Férfi

Nő

100,0 100,0 100,0 100,0 100,0

64,5 58,8 56,6 55,5 55,6

35,5 41,2 43,4 44,5 44,4

Az 1990-es évek elején félmillióra duzzadt munkanélküli rétegen belül a nők aránya kezdettől viszonylag alacsony volt. Az 1996-ban kimutatott 484 ezer munkanélküli közül csak 176 ezret tett ki a nők száma, ami 36 százalékos aránynak felel meg. A nők aránya a munkanélküliek körében tehát 8 százalékponttal maradt el az aktív keresők körében számított aránytól.

A FOGLALKOZTATOTTSÁG ALAKULÁSA

567

Az inaktív keresők állománya Magyarországon több évtized óta folyamatosan növekszik. 1990 és 1996 között a növekmény mintegy 660 ezer fő (25 %) volt. Ezzel az inaktív keresők száma meghaladta a 3 millió 300 ezer főt. E csoport most már a népességnek közel egyharmadát alkotja, és arányát tekintve kevesebb mint 2 százalékponttal marad el az aktív keresőkétől. Az inaktív keresők csoportjának gyarapodásában természetesen fontos szerepet játszott, hogy egyre többen részesültek öregségi nyugdíjban; emellett újabban – főleg az 1990 és 1996 közötti időszakban – a korhatár előtti nyugdíjazás különböző formáival (rokkantsági nyugdíj, korengedményes nyugdíj, előnyugdíj) is sokan éltek. Az utóbbiak jelentőségét bizonyítja a munkavállalási korú népesség (15–59 éves férfiak és 15–54 éves nők) gazdasági aktivitás szerinti összetételének vizsgálata. 3. tábla

A munkavállalási korú népesség gazdasági aktivitás szerint, 1960–1996 (százalék) Év

1960 1970 1980 1990 1996

Összesen

Aktív kereső

100,0 100,0 100,0 100,0 100,0

71,3 76,0 79,5 75,2 56,8

Munkanélküli

. . . 2,1 8,0

Inaktív kereső

Eltartott

1,0 4,4 8,7 10,3 18,6

27,7 19,6 11,8 12,3 16,7

A munkavállalási korú népesség gazdasági aktivitás szerinti struktúrájának átrendeződése szintén elkezdődött már az 1990-es népszámlálást megelőző időszakban, 1990 és 1996 között jelentős mértékben előrehaladt. 1980-ban a munkavállalási korú népességnek kereken négyötöde, 1990-ben háromnegyede aktív kereső volt. Ez az arány 1996ban 57 százalékra csökkent. A munkavállalási korú népesség egészét tekintve a munkanélküliek – 1990-ben még jelentéktelen – hányada 1996-ra a többszörösére (8 százalékra) emelkedett. Az inaktív keresők 1990-ben a munkavállalási korú népességnek egytizedét alkották, részesedésük hat év alatt csaknem megkétszereződött: 19 százalékra nőtt. A korhatár előtti nyugdíjazás elsősorban az idősebb munkaképes korcsoportokban vált jellemzővé. Ezt részben már az is érzékelteti, hogy az aktív keresők kormegoszlása újabban nem csupán a korhatár felettiek, hanem a korhatár alatti utolsó öt évjáratba tartozók (55–59 éves férfiak, 50–54 éves nők) hátrányára is módosult. A fiatalabb korcsoportok részesedése tekintetében a kép kevésbé egységes. A legfiatalabb munkaképes évjáratokba tartozó (15–19 éves) fiúk és lányok hányada az aktív ke-resők körében egyértelműen csökkent, ami a pályakezdők nagymérvű munkanélkülisége mellett arra is visszavezethető, hogy a korábbinál több 18–19 éves fiatal kapcsolódott be a felsőfokú oktatási intézmények nappali tagozatán folyó képzésbe. Az előbbiekkel ellentétben a 20–24 évesek részesedése növekedett, minthogy jelentős részben ez a korcsoport tartalmazza az 1970-es évek elején-közepén született nagy létszámú évjáratokat. (Lásd a 4. táblát.)


568

4. tábla

Az aktív keresők kormegoszlása nemek szerint, 1980–1996 (százalék) Korcsoport (éves)

Összesen

Férfi

Nő

1980

1990

1996

1980

1990

1996

1980

1990

1996

0,1 5,5 12,2 14,8 26,4 23,0 10,5 5,8 0,8 0,6 0,4

0,0 5,6 10,8 10,7 31,4 26,9 9,7 4,2 0,4 0,1 0,1

0,0 3,1 12,9 12,6 26,3 32,3 9,5 3,0 0,3 0,1 0,1

0,0 5,3 13,3 15,5 25,3 21,2 9,9 7,8 0,8 0,4 0,4

0,0 5,5 11,7 11,6 30,3 24,7 8,9 6,7 0,4 0,1 0,1

0,0 2,7 13,4 14,0 26,3 29,1 9,5 4,5 0,4 0,1 0,1

0,1 5,8 10,8 13,9 27,8 25,2 11,1 3,1 0,8 0,7 0,5

0,1 5,8 9,8 9,6 32,8 29,8 10,8 1,0 0,3 0,1 0,0

– 3,6 12,2 10,7 26,2 36,3 9,5 1,0 0,2 0,1 0,0

Összesen 100,0 Ebből: 15–39 évesek 58,9 40–59 éves férfi és 40–54 éves nő 37,8 60 éves és idősebb férfi és 55 éves és 3,2 idősebb nő

100,0

100,0

100,0

100,0

100,0

100,0

100,0

100,0

58,6

54,8

59,4

59,1

56,3

58,3

58,0

52,8

40,4

44,3

38,9

40,2

43,1

36,4

40,5

45,9

1,0

0,9

1,6

0,6

0,6

5,2

1,4

1,3

14 és fiatalabb 15–19 20–24 25–29 30–39 40–49 50–54 55–59 60–64 65–69 70 és idősebb

Az előbbi információkat kiegészítik, illetve azokhoz új szempontokat adnak a korspecifikus gazdasági aktivitáson alapuló mutatók. Az aktív keresők aránya a 15–19 évesek körében – a már vázolt okok miatt – 1990 óta nagymértékben visszaesett: 1990-ben még az e korcsoportba tartozóknak egyharmada, 1996-ban nem sokkal több mint egynyolcada folytatott aktív keresőtevékenységet. A csökkenés mind a férfiaknál, mind a nőknél végbement. A korspecifikus mutatók a 20–24 évesek körében szintén az aktivitás csökkenését jelzik. Az e korcsoportba tartozóknak 1980-ban még több mint háromnegyede aktív kereső volt. 1980 és 1990 között csak mérsékelt (4 százalékpontos) visszaesés következett be, 1990 után viszont az aktív keresők hányada több mint 17 százalékponttal lett alacsonyabb (72 százalékról 55 százalékra változott). A csökkenés a férfiaknál még nagyobb mérvű volt, mint a nőknél, tehát nem a gyes, gyed, illetve gyet gyakoribb igénybevételével magyarázható, hanem a felsőfokú iskolai tanulmányaikat folytatók körének bővülésével (amely a 20–24 éves korosztályra is kiterjedt), valamint azzal, hogy a munkanélküliség e korcsoportot is az átlagosnál erőteljesebben érintette. Az aktív keresők arányának visszaesése a 25–29 éveseknél, valamint a gazdasági aktivitás szempontjából elsősorban tekintetbe vehető 30–39 és 40–49 év közöttiek korcsoportjában is lényeges volt. Az utóbb említett két csoporton belül az aktív keresők hányada még 1990-ben is 87–88 százalék körüli volt, ami 1996-ban 70–72 százalékra süllyedt. A férfi aktív keresők eredetileg 90 százalékot meghaladó aránya 1996-ban a 30– 39 évesek csoportjában 78 százalék alá, a 40–49 évesek csoportjában 73 százalékra esett


569

vissza. A munkanélküliség mellett ebben – főleg a 40–49 éveseknél – a rokkantsági nyugdíjazás is lényeges szerepet játszott. Az 50–54 éves és az 55–59 éves férfiaknál a rendkívül szembetűnő visszaesés már döntően a munkaerőpiacról való visszavonulás, az inaktívvá válás említett formáival függött össze. Ugyanez az 50–54 éves nőkről is elmondható. 5. tábla

Az aktív keresők aránya korcsoportok és nemek szerint, 1980–1996 (százalék) Összesen

Férfi

Nő

Korcsoport (év)

1980

1990

1996

1980

1990

1996

1980

1990

1996

14 és fiatalabb 15–19 20–24 25–29 30–39 40–49 50–54 55–59 60–64 65–69 70 és idősebb

2,5 43,0 76,2 84,2 90,5 87,1 76,4 43,3 10,7 5,2 2,5

1,1 33,3 72,2 78,3 87,7 87,6 73,7 31,0 2,7 1,1 0,3

0,0 13,6 54,7 62,6 70,0 71,6 52,5 18,3 2,0 0,7 0,2

1,4 45,5 91,9 98,2 98,1 94,4 86,2 72,2 13,2 5,3 3,0

0,8 34,9 84,5 93,3 93,8 90,6 80,5 60,3 4,0 1,7 0,6

0,1 12,8 61,7 76,2 77,6 73,0 61,4 34,3 3,5 1,0 0,3

3,6 40,4 59,9 69,8 83,0 80,2 67,4 18,8 8,7 5,1 2,1

1,6 31,5 59,3 62,9 81,5 84,6 67,8 5,9 1,7 0,7 0,2

– 14,4 47,4 48,4 62,3 70,3 44,5 5,2 0,9 0,4 0,1

47,3

43,6

34,2

55,3

50,4

39,7

39,9

37,4

29,1

Összesen

1996-ban megvizsgáltuk – az ENSZ ajánlásainak megfelelően – a gazdaságilag aktív és a gazdaságilag nem aktív népesség összetételét. A gazdaságilag aktív népességen belül megkülönböztettük a foglalkoztatottak és a munkanélküliek kategóriáját. A foglalkoztatottak köre tágabb, mint az aktív keresőké, mert a gyes (gyed, gyet), a nyugdíj és a járadék mellett dolgozók állományát is tartalmazza. A gyermekgondozási ellátásban, a saját vagy hozzátartozói jogon nyugdíjban részesülők – amennyiben külön keresőtevékenységet nem folytatnak –, továbbá az egyéb inaktív keresők, valamint a valamely oktatási intézmény nappali tagozatán tanulók és az egyéb eltartottak a gazdaságilag nem aktív népesség részét alkotják. Az összeírás szerint az ország népességének kereken kétötöde minősült gazdaságilag aktívnak. Számuk 4 millió 50 ezer főt tett ki. E körnek meghatározó részét (3 millió 566 ezer főt) a foglalkoztatottak csoportja képviselte. A foglalkoztatottak 98 százaléka aktív keresőként folytatta tevékenységét, csupán 0,2 százalékot jelentett a gyes mellett dolgozók és mintegy 2 százalékot a nyugdíj, járadék mellett dolgozók állománya. Az utóbbiak szerepe az idősebb korcsoportokban természetesen már jelentősebb volt, sőt, a 60 éves és idősebb foglalkoztatott személyeknek a többségét ők alkották. Megállapítható tehát, hogy – az idősebb korcsoportokat kivéve – a foglalkoztatottak struktúrája érdemlegesen nem térhet el az aktív keresők összetételétől. A gazdaságilag nem aktív népesség számszerűen legjelentősebb rétege (közel 2,8 millió fő) a nyugdíjasokból és járadékosokból tevődik össze, akiknek döntő többsége saját jogán, kisebb hányada házastársi jogon részesül nyugellátásban.


570

Az adatok egyértelműen jelzik, hogy rokkantság, munkaképtelenség miatt a középkorúak, sőt a fiatalabb generációba tartozók is rászorulhatnak a nyugdíj igénybevételére. A rokkantak, munkaképtelenek részesedése az életkorral együtt szükségképpen növekszik. Az 50. életév betöltése az a határ, amelyen túl – az említett kedvezmények alapján – egyéb jogcímeken is mód nyílik a nyugdíjba vonulásra. A munkaerő-piaci helyzetből adódóan a munkanélküliség elkerülésének szándéka teszi nagyrészt érthetővé, hogy az 50–54 éves népesség több mint egyharmadának, az 55–59 éves korcsoportba tartozók közel háromnegyedének megélhetési forrását a keresőtevékenységgel nem kombinált nyugdíj jelenti. A gazdaságilag nem aktív népesség másik jellegzetes csoportját a gyermekgondozási ellátásban részesülők alkotják, akik szinte teljes egészében a munkavállalási korú nők közül kerülnek ki. Az eltartottak nagy részét a fiatalabb korcsoportokban a nappali tagozatos tanulók alkotják, míg a nem tanuló (egyéb) eltartottak aránya a munkavállalási korú és idősebb népesség körében viszonylag jelentéktelen. 6. tábla

A gazdaságilag aktív és a gazdaságilag nem aktív népesség összevont korcsoportok szerint (százalék) Gazdasági aktivitás

Összesen

0–13

14–29

30–49

50–54

55–59

60 és több

éves

Gazdaságilag aktív Ebből: aktív kereső gyes mellett dolgozó nyugdíj, járadék mellett dolgozó foglalkoztatott együtt munkanélküli Gazdaságilag nem aktív Ebből: gyermekgondozási ellátásban részesülő nyugdíjas, járadékos egyéb inaktív kereső inaktív kereső együtt nappali tagozatos tanuló egyéb eltartott eltartott együtt Összesen

39,7

–

49,4

79,9

57,7

22,3

2,5

34,2 0,1

– –

40,6 0,1

70,9 0,2

52,5 0,0

18,3 –

0,8 –

0,7 35,0 4,7 60,3

– – – 100,0

0,1 40,8 8,6 50,6

0,4 71,5 8,4 20,1

1,2 53,8 3,9 42,3

2,9 21,2 1,1 77,7

1,7 2,5 – 97,5

3,0 27,4 1,4 31,7 16,2 12,3 28,5

– – – – 51,8 48,2 100,0

8,1 1,1 2,0 11,1 31,3 8,2 39,5

3,8 8,8 2,4 15,0 0,1 5,0 5,1

0,1 35,8 2,0 37,8 – 4,4 4,4

0,0 74,4 1,0 75,4 – 2,4 2,4

– 94,3 0,1 94,4 – 3,0 3,0

100,0

100,0

100,0

100,0

100,0

100,0

100,0

A gazdaságilag aktív és a gazdaságilag nem aktív népesség összetétele nemenként eltérő sajátosságokat mutat. A közel 4,9 milliós férfi népességen belül viszonylag magas a foglalkoztatottak, illetve az aktív keresők aránya (40–40 százalék). A foglalkoztatottak részesedését a gazdaságilag aktív népességen belül korcsoportonként vizsgálva megállapítható, hogy az 50 éven aluliaknál gyakorlatilag megegyezik, az 50–59 éveseknél csak


571

minimális mértékben tér el az aktív keresőkétől, és csupán a 60 éves és idősebb korcsoport gazdasági aktivitása tekintetében jelent meghatározó tényezőt a nem aktív kereső foglalkoztatottak csoportja. A gazdaságilag nem aktív népesség vonatkozásában figyelmet érdemel, hogy az 1996-ban érvényes jogszabályok szerint a 60. évben megállapított hivatalos korhatár mellett az 50–54 éves férfiaknak több mint egynegyede, az 55–59 éveseknek pedig több mint fele volt keresőtevékenységet nem folytató nyugdíjas. A férfiak körében tehát különösen magasnak bizonyult a korhatár előtt nyugdíjba vonulók száma. Hangsúlyozni kell ezzel kapcsolatban, hogy a nyugdíjazás időpontja viszonylag sok esetben több mint öt évvel előzte meg a hivatalos korhatárt. 7. tábla

A gazdaságilag aktív és a gazdaságilag nem aktív férfiak összevont korcsoport szerint (százalék) Gazdasági aktivitás

Összesen

0–13

14–29

30–49

50–54

55–59

60 és több

éves

Gazdaságilag aktív aktív kereső gyes mellett dolgozó nyugdíj, járadék mellett dolgozó foglalkoztatott együtt munkanélküli Gazdaságilag nem aktív gyermekgondozási ellátásban részesülő nyugdíjas, járadékos egyéb inaktív kereső inaktív kereső együtt nappali tagozatos tanuló egyéb eltartott eltartott együtt

46,8 39,7 0,0

– – –

57,7 46,5 0,0

85,8 75,1 0,0

68,0 61,4 –

38,8 34,3 –

4,1 1,4 –

0,7 40,5 6,3 53,2

– – – 100,0

0,1 46,6 11,1 42,3

0,4 75,5 10,2 14,2

1,0 62,5 5,6 32,0

2,0 36,3 2,5 61,2

2,6 4,1 – 95,9

0,0 22,8 1,5 24,3 17,1 11,8 28,9

– – – – 51,4 48,6 100,0

0,0 1,3 2,1 3,4 30,9 8,0 38,9

0,1 8,8 2,6 11,5 0,1 2,6 2,7

0,0 27,4 2,0 29,5 – 2,5 2,5

0,0 57,7 1,9 59,7 – 1,5 1,5

– 95,3 0,1 95,4 – 0,5 0,5

Összesen

100,0

100,0

100,0

100,0

100,0

100,0

100,0

A gazdaságilag aktív és a gazdaságilag nem aktív népesség helyzete szempontjából is lényeges, hogy a lakosság többségét a nők képezték, akiknek száma 1996-ban meghaladta az 5,3 millió főt. A foglalkoztatottak, illetve az aktív keresők részesedése (30, illetve 29 százalék) a nők körében közel 11 százalékponttal volt alacsonyabb, mint a férfiaknál. E különbség fő oka a nők alacsonyabb nyugdíjkorhatára mellett a fiatalabb munkaképes korcsoportok esetében a gyermekgondozási ellátás igénybevétele, valamint a háztartásban maradó (munkaerőpiacon meg nem jelenő) nők nem elhanyagolható hányada. A foglalkoztatottak gazdaságilag aktív népességen belüli aránya az aktív keresőkhöz viszonyítva korcsoportonként lényegében a férfiakéhoz hasonló sajátosságokat mutat, azzal az eltéréssel, hogy az 55 éves korhatárnak megfelelően a nyugdíj melletti foglalkoztatás már korábban erős hangsúlyt kap.


572

A gyermekgondozási ellátással összefüggésben inaktívnak minősülő nők hányada érthető módon a fiatal munkaképes korcsoportokban a legjelentősebb, de még a 30 éven felülieknél sem elhanyagolható. 8. tábla

A gazdaságilag aktív és a gazdaságilag nem aktív nők összevont korcsoport szerint (százalék) Gazdasági aktivitás

Összesen

0–13

14–29

30–49

50–54

55–59

60 és több

éves

Gazdaságilag aktív aktív kereső gyes mellett dolgozó nyugdíj, járadék mellett dolgozó foglalkoztatott együtt munkanélküli Gazdaságilag nem aktív gyermekgondozási ellátásban részesülő nyugdíjas, járadékos egyéb inaktív kereső inaktív kereső együtt nappali tagozatos tanuló egyéb eltartott eltartott együtt

33,2 29,1 0,1

– – –

40,7 34,4 0,3

74,1 66,7 0,3

48,4 44,5 0,1

8,9 5,2 –

1,5 0,4 –

0,7 29,9 3,3 66,8

– – – 100,0

0,1 34,7 6,0 59,3

0,5 67,5 6,6 25,9

1,4 45,9 2,4 51,6

3,6 8,9 – 91,1

1,2 1,5 – 98,5

5,7 31,6 1,2 38,5 15,3 12,9 28,2

– – – – 52,3 47,7 100,0

16,4 0,8 1,9 19,1 31,8 8,4 40,2

7,5 8,7 2,3 18,5 0,1 7,3 7,4

0,1 43,3 1,9 45,4 – 6,2 6,2

– 87,9 0,2 88,1 – 3,0 3,0

– 93,7 0,1 93,8 – 4,7 4,7

Összesen

100,0

100,0

100,0

100,0

100,0

100,0

100,0

1. ábra. A munkanélküliségi ráta megyénként

8,0 vagy kisebb 8,1–10,9 11,0–13,9 14,0–16,9 17,0 vagy nagyobb Országos átlag: 12,0


573

A gazdasági aktivitással kapcsolatban külön kell utalnunk a munkanélküliek kérdésére. A munkanélküliek közel félmilliós körén belül a férfiak túlreprezentáltságát a munkanélküliségi ráták is bizonyítják. A mintegy 12 százalékos átlaggal szemben ugyanis a férfiaknál 13–14 százalék körüli, a nőknél kereken 10 százalékos arányt lehetett kimutatni. A mikrocenzus adatai is alátámasztják azt a megállapítást, hogy a munkavállalási korú fiatalokat a munkanélküliség sokkal inkább érinti, mint a középkorúakat vagy az idősebb korcsoportokba tartozókat. A gazdaságilag aktív fiatal népességnek egyötöde sorolható a munkanélküliek csoportjába, vagyis a munkanél-küliségi ráta náluk az átlagos szint másfélszeresét is meghaladja. A megyei adatok azt mutatják, hogy az ország egyes részei között a munkaerő-piaci helyzet tekintetében rendkívül nagy különbségek vannak. E különbségekre elsősorban a munkanélküliségi ráta alapján lehet következtetni, amelynek szintje a kedvezőtlen adottságú északkeleti megyékben, továbbá a nehézipar leépülése által erősen érintett északi iparvidékeken két és félszerese, sőt, közel háromszorosa a fővárosban és egyes dunántúli megyékben kimutatott értékeknek. (Lásd az 1. ábrát.) Foglalkozási viszony, a munkáltató tulajdoni jellege A gazdasági szerkezet átalakulásának egyik jellemzője az önálló foglalkozásúak (önállóként dolgozók) arányának növekedése. E réteg szerepe az 1970-es években elhanyagolható volt. Az önállók és segítő családtagjaik hányada még 1980-ban sem érte el a 3 százalékot. Az 1980-as években kezdődő fokozatos változások fejeződtek ki abban, hogy ez az arány 1990-re meghaladta az 5 százalékot, majd ezt követően közel háromszorosra növekedett. 2. ábra. Az aktív keresők foglalkozási viszony szerint, 1980–1996 (százalék)

1980

1990

86

84 13

9 5

3

1996 2

Alkalmazásban álló

83 15

Szövetkezeti tag Önálló, segítő családtag


574

Meg kell azonban jegyezni, hogy az aktív keresők meghatározó többségét – a fejlett európai országokhoz hasonlóan – az alkalmazásban állók alkotják, akiknek nagy része ma már nem az állammal, hanem magánszemélyekkel, illetve társas vállalkozásokkal áll munkaviszonyban. (Lásd a 2. ábrát. 1980-ban és 1990-ben az önálló és segítő családtag kategória a mezőgazdasági dolgozók segítő családtagjait is tartalmazza.) 9. tábla

Az aktív keresők foglalkozási viszony, korcsoport és legmagasabb iskolai végzettség szerint, 1980–1996 (százalék) 14–29

30–49

Foglalkozási viszony

50 és több

Az általános iskola 8. osztályánál alacsonyabb

éves

8. osztálya

Befejezett középfokú szakmunkásképző*

középiskola

felsőfokú iskola

1980-ban Alkalmazásban álló, szövetkezeti tag Önálló foglalkozású, segítő családtag Összesen

33,2

49,5

17,3

17,8

35,5

16,9

21,5

8,3

14,0 32,6

43,7 49,3

42,3 18,0

42,0 18,5

31,7 35,4

14,5 16,9

9,3 21,1

2,5 8,1

1990-ben Alkalmazásban álló, szövetkezeti tag Önálló foglalkozású, segítő családtag Összesen

27,5

57,9

14,6

5,2

33,7

23,9

24,7

12,5

22,2 27,2

65,7 58,3

12,1 14,4

4,9 5,2

28,4 33,4

32,5 24,4

26,3 24,8

8,0 12,3

1996-ban Alkalmazásban álló, szövetkezeti tag Önálló foglalkozású, segítő családtag Összesen

29,5

57,5

13,0

1,1

21,3

30,1

30,7

16,7

22,7 28,5

64,5 58,6

12,8 12,9

0,6 1,1

14,3 20,2

33,1 30,6

34,9 31,3

17,1 16,8

* Középfokú szakmunkásképző iskola, szakiskola.

Az 1980-as évtizedben történt változásokat jól érzékeltetik azok az adatok, amelyek jelzik, hogy az önállók között nőtt a fiatal, illetve a középkorú felnőttek és a magasabb iskolai végzettségűek aránya. 1990 és 1996 között – ebben a tekintetben – nem történtek olyan erőteljes változások, mint az 1980-as évtizedben, de az önállók között tovább emelkedett a fiatalok és a közép-, illetve felsőfokú iskolát végzettek aránya. A megváltozott társadalmi–gazdasági körülmények között az 1996. évi mikrocenzus a foglalkozási viszony tekintetében részletesebb és a valóságnak jobban megfelelő kategóriákat alkalmazott. (Lásd a 10. táblát.) Az új besorolás szerint az aktív keresők 10 százaléka egyéni vállalkozóként tevékenykedett, mégpedig oly módon, hogy többségüknek nem volt alkalmazottja. (Ez utóbbiak közé számítjuk a szellemi szabadfoglalkozásúakat is, akiknek a száma – ön-


575

bevallási bizonytalanságból adódóan – nyilvánvalóan alábecsült. Feltételezhető, hogy olyan személyek is vállalkozónak minősítették önmagukat, akik valójában szellemi szabadfog-lalkozásúként folytatják például üzletkötői, könyvvizsgálói, adótanácsadói és más hasonló tevékenységüket.) Azok, akik társas vállalkozásban (kft.-ben, bt.-ben) – tulajdonosként – saját munkával is részt vettek, az aktív keresők 4 százalékát tették ki. 10. tábla

Az aktív keresők foglalkozási viszony és nemek szerint (százalék) Foglalkozási viszony

Férfi

Nő

Együtt

Aktív kersők összesen

Férfi

Nő

Alkalmazásban álló Egyéni vállalkozó Ebből: alkalmazott nélkül alkalmazottal Szövetkezeti tag Társas vállalkozás tagja Segítő családtag

79,5 12,8

87,8 7,1

83,2 10,3

100,0 100,0

53,1 69,3

46,9 30,7

9,5 3,3 2,3 4,8 0,6

5,4 1,7 1,1 2,9 1,0

7,7 2,6 1,7 4,0 0,8

100,0 100,0 100,0 100,0 100,0

68,9 70,6 71,9 67,3 41,9

31,1 29,4 28,1 32,7 58,1

Összesen

100,0

100,0

100,0

100,0

55,6

44,4

A gazdasági átalakulás, a privatizáció a nem önállóként dolgozók jelentős részének a helyzetét is megváltoztatta. Bár továbbra is az alkalmazotti munkaviszony a legjellemzőbb, az alkalmazásban állók többsége az ugrásszerűen megszaporodott magánvagy vegyes tulajdonú társas vállalkozásoknál és az alkalmazottat is foglalkoztató egyéni vállalkozóknál dolgozik. A – meghatározóan a mezőgazdaságban dolgozó – szövetkezeti tagság arányának csökkenése már korábban is szembetűnő volt. Ez kezdetben még nem jelentette magának a szövetkezeti szektornak a térvesztését, csupán a szövetkezeteknél dolgozók foglalkozási viszony szerinti összetétele módosult, hiszen a nyolcvanas években a jelentős létszámot adó termelőszövetkezeti melléküzemágakban foglalkoztatottak főleg a szövetkezetekkel alkalmazotti viszonyban állók létszámát növelték, nem pedig a szövetkezeti tagságét. A rendszerváltás azonban gyökeres változást eredményezett. A melléküzemágak egy része megszűnt, más részük a szövetkezetekből kiválva, nem szövetkezeti formában folytatja tevékenységét. A kárpótlás – melynek egy része a szövetkezetekre hárult –, illetve a szövetkezeti átalakulással kapcsolatos vagyonnevesítés is csökkentette a szövetkezeti használatban maradt földterületet és egyéb vagyont. A magántulajdonon alapuló, önkéntes társulássá formálódott, de kisebb területen, kisebb vagyonnal gazdálkozó szövetkezetek a korábbinál jóval kevesebb embernek biztosíthatnak megélhetést, és ez nem csupán a korábbi alkalmazotti réteget, hanem a szövetkezeti tagságot is érintette. A korábbi tendenciák – például a népesség öregedése – folytatódása mellett a vázolt folyamatok is hozzájárultak ahhoz, hogy 1990 és 1996 között közel 330 ezer fővel csökkent a szövetkezeti tagok száma, az aktív keresők közötti arányuk pedig az 1990. évi 9 százalékról nem egészen 2 százalékra esett vissza. Az 1990-es évtized első felében bekövetkezett változások hatását jól mutatja, hogy az alkalmazásban állók nagy tömegének már nem az állam a legjelentősebb munkáltatója.


576

11. tábla

Az aktív keresők foglalkozási viszony, a munkáltató tulajdoni jellege és nemek szerint (százalék) Foglalkozási viszony

Összesen

Állami*

Vegyes

Szövetkezeti

Magán-

tulajdonú

Alkalmazásban álló Egyéni vállalkozó** Szövetkezeti tag Társas vállakozás tagja Együtt

100,0 100,0 100,0 100,0 100,0

42,6 0,2 – – 35,4

Összesen 15,7 0,1 5,4 13,0 13,7


100,0 100,0 100,0 100,0 100,0

35,2 0,0 – – 28,0

17,7 0,0 4,7 13,2 14,8


100,0 100,0 100,0 100,0 100,0

50,9 0,5 – – 44,8

13,5 0,1 7,4 12,7 12,3

A tulajdoni jelleg nem ismert

4,5 0,0 94,2 – 5,4

32,9 99,7 – 84,6 41,8

4,4 0,0 0,4 2,4 3,7

4,4 0,0 95,1 – 5,6

37,3 99,9 – 84,3 47,1

5,5 0,0 0,2 2,6 4,5

4,6 0,1 91,7 – 5,1

27,9 99,3 – 85,3 35,1

3,1 – 0,9 2,0 2,8

Férfi

Nő

* Egyéb közületi és egyházi tulajdonúval együtt. ** Segítő családtaggal együtt.

Az aktív kereső férfi alkalmazottak körében az állami szférában dolgozók aránya jóval kisebb volt, mint a női alkalmazottak között. Ez többek között azzal van összefüggésben, hogy azok a tevékenységek, melyeket nők végeznek (például egészségügyi, oktatási) főleg állami intézmények feladataihoz kapcsolódnak. A férfiak által végzett tevékenység nagyobb része viszont (például ipari, építőipari) olyan munkahelyekre volt jellemző, melyet az elmúlt fél évtizedben privatizáltak, így azok a férfiak, akik megtarthatták munkahelyüket, magánalkalmazottak lettek. A gazdasági átalakulás alapvetően meghatározó folyamata a magánosítás, ami a tulajdonviszonyok gyökeres megváltozását eredményezi. Bár a privatizáció még nem fejeződött be, az állam tulajdonosi szerepvállalásának a mértéke már az eddig eltelt időszakban is igen jelentősen csökkent. Ezt az is jól mutatja, hogy az aktív keresőként foglalkoztatottaknak mindössze alig több mint egyharmada (35 %) dolgozik a kizárólagosan állami tulajdonban lévő gazdasági szervezeteknél és állami intézményeknél. Az aktív keresők több mint kétötödét (42 %) kötik le a magántulajdonú vállalkozások, további 5 százalékát a szövetkezetek. Vegyes tulajdonban lévő munkáltatók foglalkoztatják az aktív keresők közel 14 százalékát, nem egészen 1 százalékuk pedig közületek, egyházak stb. alkalmazásában áll. A jogi szabályozás (a társasági törvény, az átalakulási törvény stb.) nagymértékben elősegítette azoknak a szervezeti formáknak a kialakulását, amelyek a piacgazdaság


577

működéséhez szükségesek. Azáltal, hogy ugrásszerűen megnőtt az egyéni vállalkozók száma, tömegével léptek be a gazdaságba az újonnan alapított társas vállalkozások, a régi típusú gazdálkodó szervek pedig egymás után alakultak át – esetenként egy, de sok esetben több – gazdasági társasággá, rendkívüli mértékben megnövekedett a gazdasági élet szereplőinek a száma. Mivel a megszűnő, illetve átalakuló régi típusú gazdálkodó szervek – elsősorban az állami vállalatok – jelentős része eredetileg nagy létszámot foglalkoztatott, az újonnan alapított vállalkozások többsége pedig csupán néhány fővel működik, alapvetően átrendeződött a gazdálkodó szervek létszámnagyság szerinti struktúrája is. Ennek tudható be, hogy napjainkban az aktív keresőknek csak alig több mint egyharmada dolgozik nagy létszámú, száz főnél többet foglalkoztató munkáltatónál. Ugyanakkor a 20 főnél nem nagyobb létszámú cégeknél dolgozók hányada is csak árnyalattal marad el az egyharmadtól. Ebbe az utóbbi kategóriába tartozik a több mint 250 ezer, alkalmazottat nem foglalkoztató egyéni vállalkozó is, akik mind önálló egységként jelennek meg a gazdaságban. (Itt kell megjegyezni, hogy az egyéni vállalkozások száma nyilvánvalóan jóval magasabb az alkalmazott nélkül, illetve az alkalmazottal dolgozó egyéni vállalko-zók együttes számánál, hiszen a mikrocenzus a foglalkozási viszony szerinti besorolásnál az aktív keresők főfoglalkozását veszi figyelembe, így nem szerepelhetnek itt azok, akik mellékfoglalkozásban vagy nyugdíjasként folytatnak vállalkozói tevékenységet.) Az adatokból arra lehet következtetni, hogy egy olyan sokszereplős gazdaság alakult ki, amelyben sok százezer kicsi, jóval kevesebb közepes, és nagyságrenddel alacsonyabb számú nagy gazdálkodóegység vesz részt. Nemzetgazdasági ág Az aktív keresők ágazati összetétele már az 1980-as években is jelentősen módosult. 1980 és 1990 között több mint egynegyedével csökkent a mezőgazdaságban foglalkoztatott főállású aktív keresők száma, az iparban és az építőiparban foglalkoztatottaké közel egyötöddel (373 ezer fővel) esett vissza, ugyanakkor több mint 90 ezer fővel (csaknem 5 százalékkal) emelkedett a szolgáltatási jellegű ágakban dolgozó aktív keresők száma. Az 1990 óta végbement gazdasági folyamatok rendkívüli mértékben felgyorsították a már korábban is érvényesülő tendenciákat. A mezőgazdasági válság, az ipari termelés zuhanásszerű visszaesése újabb, igen jelentős állománycsökkenéssel járt együtt. A mezőgazdaság aktív keresőinek létszáma mintegy háromötöddel (420 ezer fővel) csökkent, az iparban és az építőiparban pedig 1996-ban az 1990. évi létszám kétharmadát foglalkoztatták. Az aktív keresők 1990 és 1996 közötti több mint egymilliós létszámcsökkenése szinte kizárólag (96 százalékban) a mezőgazdaságot és az ipart, építőipart terhelte, a szolgáltatási jellegű ágazatokban foglalkoztatottak száma csupán kevéssel több mint 2 százalékkal, 46 ezer fővel csökkent. Gyökeresen megváltoztak tehát az ágazati szerkezet arányai, a mezőgazdaság és erdőgazdálkodás részesedése 1990-hez képest a felére esett vissza, az ipar és az építőipar aránya 1990 óta több mint 5 százalékponttal, egyharmad alá csökkent, a szolgáltatási jellegű ágazatok esetében viszont jelentős aránynövekedés jelentkezett. Míg 1990-ben a tercier jellegű ágazatok az aktív keresők 47 százalékát kötötték le, 1996-ban már csaknem háromötödét. (Lásd a 3. ábrát.)


578

3. ábra. Az aktív keresők számának alakulása összevont nemzetgazdasági ágak szerint, 1980–1996 Ezer fő 2500

2000 Mezőgazdaság, vadgazdálkodás, és erdőgazdálkodás, halászat

1500

Bányászat, feldolgozóipar, villamosenergia-, gáz-, hő- és vízellátás, építőipar

1000

Szolgáltatás jellegű nemzetgazdasági ágak

500

0 1980

1990

1996

Foglalkozási főcsoport Az elmúlt évtizedekben az aktív keresők között a szellemi foglalkozásúak aránya fokozatosan emelkedett. 1980-ban az aktív keresőknek körülbelül háromtizede, 1990-ben egyharmada, 1996-ban pedig hozzávetőlegesen kétötöde folytatott szellemi tevékenységet. 12. tábla

Az aktív keresők foglalkozási főcsoport szerint, 1980–1996 1980-ban

Foglalkozási főcsoport* fő

1 Törvényhozók, igazgatási, érdekképviseleti vezetők, gazdasági vezetők 2 Egyetemi, főiskolai képzettség önálló alkalmazását igénylő foglalkozásúak 3 Egyéb, felsőfokú vagy középfokú képzettséget igénylő foglalkozásúak 4 Irodai és ügyviteli (ügyfélforgalmi) jellegű foglalkozásúak 5 Szolgáltatási jellegű foglalkozásúak

1990-ben

százalék

fő

1996-ban

százalék

fő

százalék

344 375

6,8

343 216

7,6

216 529

6,2

383 595

7,6

385 875

8,5

402 645

11,6

476 661

9,4

494 278

10,9

488 418

14,0

346 068

6,8

278 290

6,1

217 578

6,2

391 434

7,7

390 283

8,6

525 586

15,1

(A tábla folytatása a következő oldalon.)


579 (Folytatás.)

1980-ban

Foglalkozási főcsoport*

6 Mezőgazdasági és erdőgazdálkodási foglalkozásúak 7 Ipari és építőipari foglalkozásúak 8 Gépkezelők, összeszerelők, járművezetők 9 Szakképzettséget nem igénylő (egyszerű) foglalkozásúak 0 Fegyveres erők, fegyveres testületek foglalkozásaiban dolgozók Összesen Ebből: 1–4. főcsoport 5–9. főcsoport

1990-ben

1996-ban

fő

százalék

fő

százalék

fő

százalék

273 489 1 423 619

5,4 28,1

181 132 1 228 605

4,0 27,1

122 863 783 032

3,5 22,5

675 864

13,3

590 309

13,0

378 992

10,9

753 735

14,9

519 913

11,5

292 563

8,4

.

.

115 256

2,5

56 619

1,6

5 068 840

100,0

4 527 157

100,0

3 484 825

100,0

1 550 699 3 518 141

30,6 69,4

1 501 659 2 910 242

33,2 64,3

1 325 170 2 103 036

38,0 60,3

* Az egyértelműség biztosítása érdekében a FEOR–93 főcsoportjait számmal is jelöljük, ami a továbbiakban hivatkozási alapként is szolgál.

A szellemi foglalkozásúak arányának növekedési tendenciája mögött nemcsak az iskolázottsági szint általános emelkedése állhat, hanem az is, hogy az aktív keresők számának csökkenését – 1996-ig – főleg a fizikai foglal-kozásúaknál figyelhettük meg (a munkanélkülivé válás elsősorban ezt a réteget érintette). Ez utóbbi folyamat egyben azt is jelenti, hogy az ország gazdasági szerkezetváltozásában pozitív elmozdulás tapasztalható abban az értelemben, hogy olyan gazdasági ágazatok, tevékenységek felé struktúrálódott át a munkaerőpiac, amelyek a képzettebb munkaerő alkalmazását igénylik. Az 1990-től eltelt időszak további jellemzője, hogy az önálló foglalkozásúak és segítő családtagok között is jelentősen nőtt a szellemi foglal-kozásúak aránya (az 1990. évi 9 százalékról az 1996. évi 28 százalékra). Napi ingázás Az ingázás témaköréből az 1996. évi mikrocenzus az aktív keresők – munkavégzés céljából történő – napi ingázásának vizsgálatát iktatta programjába. Az aktív keresőknek a lakóhelyükről történő, hosszabb ideig tartó, ún. huzamos ingázására vonatkozó kérdés nem szerepelt a felvétel tematikájában. 1996 elején az aktív keresők között 887 ezer volt azoknak a száma, akiknek nem ugyanazon a településen volt a munkahelyük, mint ahol laktak, és nap mint nap ingáztak lakóhelyük és munkahelyük között. 1990 óta a naponta ingázók száma 259 ezerrel lett kevesebb, de e jelentős számú csökkenés ellenére a naponta ingázók aktív keresőkön belüli aránya nem változott. Míg a nyolcvanas évtizedben az aktív keresők száma nagyobb mértékben esett vissza, mint a naponta ingázóké, és így valamelyest még emelkedett az ingázási arány, addig 1990 óta szinte azonos mértékben fogyott mind az aktív keresők, mind az ingázók állománya. Az ingázási mutató ennek megfelelően gya-


580

korlatilag változatlan maradt, 1990-ben és 1996-ban egyaránt 25 százalék. A nemenkénti arányok nem változtak lényegesen, akárcsak 1990-ben, napjainkban is csaknem minden harmadik férfi és minden ötödik női munkavállaló ingázik. A 13. táblából látható, hogy a naponta ingázók korösszetétele kissé módosult. Az idősebb korosztályokhoz tartozók körében visszaesett az ingázók száma, ugyanakkor a középső korosztályok fiatalabb évjárataiból a korábbinál nagyobb hányad vállalja az ingázó életformát. 13. tábla

A lakóhelyén dolgozó és a naponta ingázó aktív keresők korcsoport szerinti megoszlása (százalék) Megnevezés

Összesen

14–29

30–39

40–49

50–54

55–59

60 és több

éves

Lakóhelyén dolgozó Naponta ingázó Aktív kereső összesen Naponta ingázó az összes aktív kereső százalékában

100,0 100,0 100,0

25,0 33,9 27,2

32,0 29,7 31,4

1990-ben 28,1 23,4 26,9

10,1 8,7 9,7

4,2 4,1 4,2

0,7 0,2 0,6

25,3

31,5

23,9

22,0

22,7

25,2

10,1

Lakóhelyén dolgozó Naponta ingázó Aktív kereső összesen Naponta ingázó az összes aktív kereső százalékában

100,0 100,0 100,0

26,1 35,5 28,5

26,1 26,8 26,3

1996-ban 33,8 27,8 32,3

10,3 7,3 9,5

3,1 2,5 3,0

0,6 0,1 0,5

25,4

31,7

26,0

21,9

19,6

21,2

7,9

* A 1990-es években végbement gazdasági átalakulás erőteljesen megváltoztatta a magyar népesség gazdasági aktivitás szerinti szerkezetét. Az aktív keresők arányának csökkenésével egyidejűleg növekedett az inaktív keresők és a munkanélküliek aránya. A munkavállalási korú népesség gazadasági aktivitás szerinti struktúrájának átrendeződése azonban már 1990-et megelőzően elkezdődött, 1990 és 1996 között pedig jelentősen előrehaladt. A foglalkoztatottak összetétele jelentősen változott az önálló foglalkozásúak (önállóként dolgozók) arányának növekedése miatt, mindazonáltal az aktív keresők többségét ma is az alkalmazásban állók alkotják. A privatizációs folyamat következtében viszont az aktív kereső foglalkoztatottaknak csak alig több mint egyharmada dolgozik kizárólagosan állami tulajdonú intézményeknél. Jelentősen megváltozott a foglalkoztatottak nemzetgazdasági ági struktúra szerinti összetétele is. A foglalkoztatottak aránya erőteljesen csökkent a mezőgazdaságban és az iparban, míg a tercier szektorban jelentős növekedés tapasztalható. TÁRGYSZÓ: Foglalkoztatottság. Munkaerőpiac.


581 SUMMARY

The study analyses the effect of the significant economic transition taking place in Hungary in the 1990s examining the changes in employment structure of the population. It has been found that the process of transition has notably changed the structure ot the Hungarian population in view of economic activity. Parallel with the decrease of the proportion of active earners that of inactive earners and unemployed has risen. However, the rearrangement of the composition of active population began already before 1990, but the change advanced significantly between 1990 and 1996. The change can be characterized above all by the increase of the proportion of self employed, nevertheless the majority of active earners is comprised, even now, by those being employed. Due to privatization only slightly more than one third of employees work in solely state owned establishments. The structure of employees in industry has also changed considerably: the proportion of those employed in agriculture and industry decreased significantly, while the proportion of those employed in the tertier sector increased considerably. In the concluding part of the study the authors deal with the stratum of daily commuters.

SZÜLŐPÁROK HÁZASSÁGKÖTÉS NÉLKÜL* PONGRÁCZ TIBORNÉ – S. MOLNÁR EDIT A nem házas kapcsolatból származó születések száma és aránya évszázadunk második felében, különösen pedig az 1990-es években Európa-szerte és hazánkban is viszonylag gyorsan növekedett. Magyarországon 1950 és 1975 között a születéseknek csak 5–6 százaléka származott házasságon kívüli kapcsolatból; 1980-ban az arány már 7,2 százalék, amely az 1980-as évek második felében 10 százalék fölé került, 1990-ben meghaladta a 13 százalékot, az 1990-es évek közepére pedig közel 20 százalékra emelkedett. Az arány 1980-ban még jelentősen elmaradt a Nyugat-Európa számos országában tapasztalt 15 százalék körüli értéktől (Svédország 30 százalékos nem házas születési aránya már akkor is kiugró volt), ma azonban ezekben a 30 százalékos, vagy azt akár nagyon jelentősen meghaladó arány sem ritkaság, s Magyarország gyors ütemben zárkózik fel hozzájuk. (Például Ausztria 26,8 százalék, Finnország 31,3 százalék, Anglia 32,0 százalék, Franciaország 34,9 százalék, de Dániában és Norvégiában a születések több mint 45, Svédországban több mint 50 százaléka származott nem házas szülőktől 1994-ben. [1]) A gyors ütemű növekedés strukturális változással is jár. A házasságon kívül szült anyák meghatározó többsége (80 %) ma hajadon családi állapotú, és – bár nagy részük ma is a 20 év alatti, fiatal korcsoportból, valamint a viszonylag kevéssé iskolázott rétegekből származik – a leggyorsabb növekedést a 20–29 (különösen a 20–25) éves és iskolázottabb női csoportok mutatják. Ez arra utal, hogy a gyermeket vállaló nők magatartásában, attitűdjeiben, értékválasztásaiban (is) jelentős változás következett be, ami főképpen az élettársi együttélések terjedésének, az élettársi életforma egyre nagyobb társadalmi elfogadottságának tudható be. Ezt támasztja alá az Európai Termékenységi és Családvizsgálat is, amelyhez 1992–1993-ban Magyarország is csatlakozott, s amelyben a gyermekvállalásban érintett nők mellett a férfiakat is megkérdezték. [2] Míg a nem házas kapcsolatból származó születések demográfiai összetételéről a folyamatos statisztikai adatok bőséges információval szolgálnak, a véleményeket vizsgáló kérdőíves adatfelvételek pedig ugyancsak meglehetősen részletesen tárják fel a hagyományos családi értékek változásainak természetét, addig viszonylag keveset tudunk a nem házas szülők kapcsolatának jellegéről, a gyermekszülés után kialakult családi életformákról. Pedig ennek ismerete – éppen az arányok gyors növekedése miatt – ugy* A kutatást az OTKA támogatja. A téma nyilvántartási száma: T017928.

PONGRÁCZNÉ – S. MOLNÁR: SZÜLŐPÁROK

583

ancsak időszerű. Korábban az volt az elterjedt vélemény, hogy a nem házas együtt-élések kevésbé stabilak, hosszabb távon nem jelentik a gyermekek számára ugyanazt a biztonságot, mint a törvényes házasság, és kevésbé járulnak hozzá a népesség reprodukciójához. A házasságon kívüli kapcsolatból származó szülés után az anyák számottevő hányada egyedül marad gyermekével. Bár a csonka családok nagy részében az anya nagy erőfeszítések árán sikerrel neveli fel gyermekét/gyermekeit, nagyobb a félrecsúszás veszélye, ami iránt a társadalom nem lehet közömbös. Az sem közömbös, hogy az egyszülős családok – és ide tartoznak jogilag az együtt élő, de házasságot nem kötő, az élettársi kapcsolatot hivatalosan nem deklaráló nők is – elég nagy anyagi terhet rónak a szociális ellátásra. Kérdés, hogy a nem házas szülések további terjedése – amivel Európa-szerte és Magyarországon is számolni kell – nem jár-e együtt a szülői kapcsolatok belső tartalmának megváltozásával. Ha egyre többen választják ezt az életformát, vajon nem jelenti-e ez egyben azt is, hogy a családi életforma bizonyos fajta „szerkezeti elemei” (ilyenek például a szülők párválasztásában szerepet játszó szempontok, de ilyen az együttélés időtartama is) mindinkább „hasonlítani kezdenek” a házasságon alapuló családi életformára, s a különbséget valóban csak a „papír” megléte vagy hiánya jelenti? A gyermekükkel egyedül élő anyák pedig vajon valóban teljesen magukra maradottak-e, vagy pedig a családi életforma új alternatívái is megjelennek (például a szülők szoros kapcsolatban maradnak, de nem laknak közös lakásban)? A válaszok rámutatnak a házasságon kívüli szülések új típusú jogi szemléletmódjának szükséges voltára. Többek között ez is egyik témája volt annak a kérdőíves vizsgálatnak, amely a KSH Népességtudományi Kutató Intézet és a Társadalomtudományi Informatikai Egyesülés (TÁRKI) együttműködésében 1996-ban készült. Az adatfelvétel Budapestre és az ország 6 megyéjére (Baranya, Csongrád, Hajdú-Bihar, Komárom, Pest és Somogy) kiterjedő, 1500 fős mintáját olyan anyák alkották, akik 1995-ben 18 évesek vagy idősebbek voltak, és gyermeküket házasságon kívül (hajadon, özvegy vagy elvált családi állapotban) szülték. A megkérdezendő személyek összeírása az országos védőnői hálózat segítségével történt. A minta alsó korhatárának e megszabását egyrészt az indokolja, hogy a „tizenéves”, serdülőkorú anyák összetételéről, magatartásáról igen részletes adatokkal rendelkezünk, mivel erről speciális longitudinális vizsgálatot végeztünk, melynek eredményeiről a Statisztikai Szemle 1994. évi 7. számában (560–576. old.) is beszámoltunk. [3] A másik indok: biztosítani szerettük volna, hogy mintánkban nagyobb súlyt kapjanak a 20–29 év közötti, iskolázottabb anyák, akik a nem házas szülések utóbbi évtizedben tapasztalt növekedésének legdinamikusabb képviselői. Így tehát mintánk az 1995-ben 18 éves és idősebb korú, házasságon kívül szült anyákat reprezentálja; a megfelelően kitöltött kérdőívek száma 1433. Jelen tanulmányban azt a feltevést kívánjuk bizonyítani, hogy – országos adatokkal egybevetve – az általunk vizsgált, nem házas szülőpárok összetétele jobban hasonlít a házaspárok, semmint a hagyományos élettársak összetételéhez. Feltevésünk szerint ez a jelenség arra vezethető vissza, hogy míg általánosságban élettársi kapcsolat létesülésében viszonylag több „véletlen elem”, véletlen motívum is szerepet játszhat (mivel lazább, nem „egy életre szóló” kötelék jön létre), ezért a párválasztásnál is gyakrabban fordul elő a tradicionális szempontok elhagyása, addig a hosszú együttélésre való berendezkedéskor a párok a hagyományos párválasztási szempontokhoz is jobban ragaszkodnak. A közös

584

PONGRÁCZ TIBORNÉ – S. MOLNÁR EDIT

életet, közös gyermeket vállaló, nem házas szülőpárok életformája így csaknem azonossá válik a házasságon alapuló családi életformával. Vizsgálatunk eredményei erre utalnak. Ennek részletesebb bemutatásához és értelmezéséhez azonban rövid áttekintést kell adnunk az anyák társadalmi–demográfiai összetételéről, főbb jellemzőiről. Az anyák életkora és iskolai végzettsége A házasságon kívül szült anyák (továbbiakban: anyák) társadalmi jellemzőire legjobban iskolai végzettségük alapján lehet következtetni, annál is inkább, mert a foglalkozáson alapuló rétegbesorolás ma meglehetősen bizonytalan. Az országos statisztikai adatok szerint a házasságon kívül szült nők iskolázottsága meglehetősen alacsony, ami jórészt annak eredménye, hogy a 7 osztályt vagy kevesebbet végzett szülő nők mintegy 60 százaléka hozza világra gyermekét házasságon kívül. A legalacsonyabb és a legmagasabb végzettségűek közötti távolság azonban egyre szűkül, ami annak tudható be, hogy a gyermeket vállaló, magasabban iskolázott nők körében is mind elfogadottabb életformává válik a házasságkötés mellőzése. Adatfelvételünk mindezt jól tükrözi, kiegészítve azzal az – statisztikai adatok között értelemszerűen nem szereplő – információval, hogy a házasságon kívül szült nők körében magas a cigány származásúak aránya. Országosan 4–6 százalékosra becslik a cigány etnikum arányát, mintánknak azonban több mint egyötödéről, 22 százalékáról állapították meg a cigány etnikumhoz tartozást az adatfelvételt készítő, nagy helyismerettel rendelkező, a családokat rendszeresen látogató helybeli védőnők. Ez az arány a 18 éves alsó korhatár nélkül még magasabb lenne; a serdülő korban szült anyák már említett vizsgálatánál a cigány származásúak 30 százalék feletti részesedését állapíthattuk meg. Ezt a körülményt azért kell előre bocsátani, mert a tapasztalt meglehetősen magas arány erősen rányomja bélyegét a minta életkor és iskolai végzettség szerinti összetételre. Az iskolai végzettség alakulását az életkor függvényében érdemes csak vizsgálni. Ez világít rá legjobban arra, hogy a vizsgált anyák ebből a szempontból korántsem alkotnak homogén csoportot. Közöttük helyet kapnak az igen alacsonyan iskolázott fiatalok csakúgy, mint az átlagosnál még kissé jobban is iskolázott „idősebb” korúak. Ebben az értelemben beszélhetünk a házasságon kívül szült nők csoportjának sajátos „kétarcúságáról”. Ez a „kétarcú” összetétel annak következtében jön létre, hogy a nagyon fiatal korban házasságon kívül szült nők nagy része előbb-utóbb férjhez megy, és így „kiesik” a házasságon kívül szült nők csoportjából (ugyanakkor évről évre nagyon jelentős e réteg folyamatos „utánpótlása”, még ha számszerű növekedésének üteme nem is olyan látványos), későbbi életkorban (így a nagyobb iskolázottsággal rendelkezők) viszont egyre nagyobb számban, de már tudatosan és többé-kevésbé véglegesen választják ezt az életformát. Mintánkban a legfiatalabb anyák 18 évesek, az átlagos életkor 25,5 év, a 40 évesek és idősebbek aránya alig több mint 2 százalék. A fővárosban és a vidéken élő anyák korstruktúrája némileg különbözik. Ez jórészt annak következménye, hogy a fiatalabb korban megkezdett szülések elsősorban községekben történnek, s ott a cigány származású anyák is sűrűbben élnek. A cigány anyák közül több mint kétszer annyian tartoznak a „legfiatalabb” (18–19 éves) korcsoporthoz, mint a nem cigány anyák közül.

SZÜLŐPÁROK

585 1. tábla

Az anyák összetétele korcsoport, településtípus és származás szerint (százalék) Az anya Megnevezés

18–19

20–24

25–29

30–34

35 és több

Összesen

éves

Budapest Vidék összesen Ezen belül: megyeszékhely város község Cigány Nem cigány Átlag

10,8 15,2

29,3 40,0

Településtípus 31,3 17,4 24,0 11,6

11,2 9,2

100,0 100,0

13,4 12,0 18,3

39,2 40,6 39,8

26,8 24,0 22,9

12,9 10,2 12,2

7,7 13,2 6,8

100,0 100,0 100,0

23,3 10,6 13,7

47,7 34,5 36,5

Származás 20,1 9,1 28,4 14,9 26,4 13,5

6,3 11,3 9,8

100,0 100,0 100,0

Az anyák 52 százaléka 1995-ben első gyermekét szülte. Bár az első gyermekszülések aránya az idősebb korcsoportok felé haladva egyre kisebb, mégis vannak minden korcsoportban olyanok, akik termékenységüket igen fiatalon, 14–19 éves korukban kezdték meg. Közöttük a cigány származásúak aránya az egész mintában tapasztalt 22 százalékos átlagot jóval meghaladja. A minta legfiatalabb korcsoportjában az egynél több gyermekkel rendelkezők első gyermeke többnyire az anya 14–17 éves korában született meg (ez az adott korcsoport 23 százaléka); ezeknek az anyáknak több mint fele cigány származású. Az 1995-ben 20 évesek vagy idősebbek körében egyre csökken a serdülőkori első szülések aránya, de ezen belül egyre kevesebb a cigány származású anyáké is. 2. tábla

Az első gyermekét 14–19 éves korban szülő anyák korcsoport és származás szerint (százalék) Korcsoport (éves) 1995-ben

20–24 25–29 30 és több Átlag

Az első gyermeket 14–19 éves korban szülők aránya összesen

23,5 19,0 14,0 20,2

Az első gyermeket 14–19 éves korban szült anyák közül cigány

nem cigány

51,2 36,1 39,6 39,6

48,8 63,9 60,4 60,4

Azok az anyák, akik első ízben 20–25, vagy 30 éves korukban vállalkoztak csak gyermekszülésre, nagyobb részt – a női népesség hasonló korosztályának magatartásához illeszkedve – nagy valószínűséggel továbbtanulásra, szakmaszerzésre, majd házasságkötésre törekedtek. Ha a házasságkötés meg is valósult, rövidesen megszakadt. Az elvált


586

anyák többnyire már nem kívántak újabb kötöttséget vállalni, inkább a nem törvényes együttélést vagy akár a gyermekét egyedül nevelő anya státusát választották. Az idősebb korosztályok egy kisebbik részének jövőre vonatkozó elképzeléseiben pedig feltehetően a továbbtanulás élvezett elsőbbséget – sokan közülük ezt korosztályuk átlagánál magasabb szinten teljesítették – és a törvényes házasságkötéstől mindvégig tartózkodtak. (Természetesen mindemellett az idősebb korcsoportokban is vannak olyan hajadonok, akik igen korán kezdtek gyermeket szülni, nagyon kevés iskolát végeztek, arányuk azonban elenyésző.) Mindez jól megmutatkozik az életkor és az iskolai végzettség összefüggésében. 3. tábla

Az anyák megoszlása életkor és iskolai végzettség szerint (százalék) 8 osztálynál kevesebbet

Korcsoport (éves)

8 osztályt

Szakmunkás iskolát

Középiskolát

Egyetemet, főiskolát

Átlag

végzettek

18–19 20–24 25–29 30–34 35 és több Átlag

24,8 10,7 7,4 6,2 3,5 10,4

51,0 40,9 29,3 26,3 23,4 35,5

20,4 28,3 26,1 21,1 19,9 24,8

4,1 19,5 30,9 34,0 36,2 24,0

– 0,6 6,3 12,4 17,0 5,2

13,7 36,5 26,4 13,5 9,8 100,0

Összehasonlítva ezt az 1990. évi népszámlálás megfelelő életkorú női csoportjával, megállapíthatjuk, hogy az egész mintában, de különösen a 18–19 évesek körében az alacsonyan iskolázottak aránya jóval az országos fölött van. Oka egyértelműen a fiatalkori gyermekszülés, illetve a cigány anyák magas aránya e korcsoportban. A legfeljebb 8 osztályt és az annál magasabb iskolát végzettek között határozott választóvonal húzható meg az anyák származása szerint. 4. tábla

Az iskolai végzettség megoszlása a cigány és nem cigány anyák körében (százalék) Iskolai végzettség

Cigány

Nem cigány

Nem megállapítható

Összesen

0,7 3,6 2,8 1,7 2,7 2,6

100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0

származású anyák

8-nál kevesebb osztály 8 osztály Szakmunkás iskola Középiskola Egyetem, főiskola Átlag

85,9 30,4 7,1 2,9 1,3 22,3

13,4 66,1 90,1 95,3 96,0 75,1

A női népességben tapasztalttól elmaradó iskolázottság természetesen végig érzékelhető az idősebbek között is, hiszen – mint láttuk – minden korcsoporton belül vannak (ha csökkenő számban is), akiknek első gyermeke az anya serdülő korában született, s ez

SZÜLŐPÁROK

587

továbbtanulásukat többnyire véglegesen megakadályozta. (Az összefüggés természetesen fordítva is igaz: mivel nem kívántak már tovább iskolába járni, korábban vállalkoztak gyermekszülésre, családalapításra.) Az iskolázottság szintje 25 év fölött kezd közelíteni a női népesség egészében tapasztalt arányokhoz. Érdekes ugyanakkor, hogy az általános iskola elvégzése után a későbbiekben házasságon kívül szülő anyák sűrűbben választották a szakmunkás iskolákat továbbtanulási formaként – a női népességben országosan lényegesen jobban preferált – középiskolák helyett. Ez valamit sejtet az érintettek szülői, családi, társadalmi hátteréről: más vizsgálatokból tudjuk, hogy az alacsonyabban iskolázott (8 osztályt vagy annál kevesebbet végzett) szülők gyakrabban küldik gyermekeiket szakmunkás iskolákba, semmint gimnáziumokba. [4] A 35 év feletti korosztályban pedig a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya kissé még meg is haladja a korosztályukra jellemző országos arányt. (Ez azért is érdekes, mert a női népességben a 25–29 éves korcsoportban volt legnagyobb a diplomás nők aránya 1990-ben, az utána következő korcsoportokban azonban már enyhén csökkent.) A házasságon kívül szült nők csoportjának „kettős arculatára” (vagyis arra, hogy helyet kapnak közöttük az életmóddal összefüggően túlságosan fiatal korban szülni kezdő anyák csakúgy, mint a házasságkötést tudatosan, tervszerően mellőző „idősebbek”) méginkább rávilágít az első gyermekszülés életkora és az iskolai végzettség közötti összefüggés. Azok között, akik 14–17 éves korukban szülték első gyermeküket, jószerével alig akadt olyan anya, aki végül is szakmunkás vagy érettségi bizonyítványt szerzett. A 25–29 éves korban első ízben szülő anyák körében a legalább középiskolát végzettek aránya azonban már magasabb az országosan tapasztaltnál (jóllehet, országosan ennek belső megoszlása kedvezőbb: több a felsőfokú iskolát végzett). Ami pedig az első ízben 30 éves korban vagy későbben szülő anyákat illeti, közöttük a diploma a második leggyakoribb iskolai végzettség. 5. tábla

Az anyák megoszlása az első gyermekszüléskori életkoruk és iskolai végzettségük szerint (százalék) Korcsoport az első gyermek születésekor

14–17 18–19 20–24 25–29 30 és több Átlag

8 osztálynál kevesebb

8 osztály

Szakmunkás iskola

Középiskola

Egyetem, főiskola

Átlag

végzettek aránya

40,7 12,8 5,6 4,7 3,7 10,4

45,9 56,4 34,1 18,4 17,0 35,5

7,4 23,6 31,7 24,6 16,3 24,8

5,9 7,2 26,4 41,1 39,3 24,0

– – 2,5 10,9 23,7 5,3

9,5 21,4 41,6 18,0 9,5 100,0

Mint arról már szó volt, bár a házasságon kívüli szülésekben ma is meghatározó szerepet játszanak a nagyon fiatal kori szülések, az 1990-es évek felgyorsuló folyamata mögött leginkább a 20 év feletti, iskolázottabb női népesség magatartása áll. Ezt úgy is fogalmazhatjuk, hogy azok többsége, akik nagyon fiatal korban szülik első gyermeküket a későbbiekben házasságot kötnek – főként az első gyermek apjával – de akár mással is

588


(jól példázza ezt a serdülőkori terhességek és szülések 1993-ban befejezett longitudinális vizsgálata). A házasságon kívüli szülésre későbbi életkorban vállalkozók attitűdjeiben pedig már nem a férjhezmenés reménye, hanem éppenséggel a házasságkötés elkerülése játszik szerepet, akár korábbi kudarcaik (válás) miatt, akár pedig azért, mert a törvényes házasság tradicionális kötöttségeit életvezetésükbe nem kívánják beépíteni. A mintában szereplők kormegoszlásának és iskolai végzettségének összefüggései mindezt jól mutatják. Apák és anyák – családi életformák Számítottunk arra, hogy a házasságon kívüli szülések mai korunkra jellemző sajátosságairól sokat elárul a szülőpárok összetétele is. Ennek vizsgálatánál az anyák gyermekszülés után kialakított életformájából célszerű kiindulni. Feltételezhető ugyanis, hogy míg a folyamatos élettársi együttélések esetében az együtt élő párok összetétele többé-kevésbé a fiatal házasok (vagy élettársak) országosan tapasztalt jellegzetességeihez hasonlít, az egyedül maradt anyák kapcsolataiban a párválasztás tradicionális szempontjai kevésbé érvényesülnek, s ez a szülőpárok összetételében is megmutatkozik. A szülők meghatározó többsége (73 százaléka) az 1995. évi gyermekszülés előtt élettársi kapcsolatban élt, 17 százalékuk szoros kapcsolatot tartott fenn, de nem éltek közös lakásban. Kevesen voltak, akiket csupán „alkalmi ismeretség” kötött össze (6 %), és közel ugyanennyien (4 %), akik kapcsolatukat „egyéb” kategóriába sorolták (közöttük kaptak helyet azok is, akiknek korábban szorosnak hitt kapcsolata a gyermek megszületéséig már megszűnt). Demográfiai szempontból legjelentősebb változás a házasság gyermekszülés utáni megkötése. Ezzel a lehetőséggel azonban – legalábbis a szülést követő közel 1 éven belül – csak kevesen éltek, az egész mintának mintegy 6 százaléka. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy további házasságkötések ne történnének akár a közeljövőben is; az élettársi kapcsolatban élők 22 százaléka „rövidesen”, 36 százaléka „talán” férjhez megy gyermekének apjához. A leggyorsabban házasságot kötött szülőpárok részben olyanokból tevődnek ki, akik a szülést megelőző együttélést egyfajta próbaházasságnak tekintették, részben pedig olyanokból, akik már hosszabb ideje együtt éltek, közös gyermekük is volt már 1995 előtt is, de a házasság megkötését különböző okok akadályozták (például az apa nem vált még el korábbi házastársától stb.). Mindenesetre elmondhatjuk, hogy a gyermek megszületését követően a szülőpárok mintegy 70 százaléka továbbra is szoros, együtt élő kapcsolatban maradt, az anyák 30 százaléka pedig a „gyermekét egyedül nevelő anya” életformáját alakította ki. Az apa házas családi állapota valóban reális akadálya lehet az (új) házasság megkötésének. Élettársak esetében azonban ez nem számottevő: az élettárs státusú apák alig több mint 4 százaléka házas családi állapotú. A nem együtt élő szülőpárok esetén viszont az egyedül maradt anyák 16 százalékának gyermeke házas családi állapotú férfitól származik (és gyanúsan magas az apa családi állapotát nem ismerők – vagy azt bevallani nem kívánók – száma is). Az országos statisztikai adatokból tudjuk, hogy a nem házas szülések túlnyomó többsége (80 százaléka) hajadon anyáktól származik. A kutatás ezt azzal egészíti ki, hogy ez a férfiakra is áll; a szülőpárok nagy részét hajadon nők és nőtlen férfiak kapcsolata alkotja.

SZÜLŐPÁROK

589 6. tábla

Együtt élő és nem együtt élő szülőpárok összetétele családi állapotuk szerint (százalék) Az apa családi állapota

Az anya családi állapota összesen

hajadon

özvegy

elvált

Élettársak Nőtlen Házas Özvegy Elvált Ismeretlen Összesen Nőtlen Házas Özvegy Elvált Ismeretlen

69,9 4,3 0,9 24,6 0,3

57,2 3,2 0,5 14,8 0,2

0,5 – 0,1 0,1 –

12,2 l,l 0,3 9,7 0,1

100,0

75,9

0,7

23,4

Nem együtt élők 46,8 0,2 13,7 0,2 – 0,2 12,5 0,2 5,3 0,2

8,3 2,8 – 1,6 7,9

55,3 16,7 0,2 20,6 7,2

Összesen

100,0

78,3

1,0

20,7

A szülői kapcsolat egyik fontos jellemzője az együttélés időtartama. 7. tábla

Élettársi kapcsolatban élő szülők együttélési időtartama családi állapotuk szerint* (százalék) Az együttélés kezdete Családi állapot

Összesen

4 vagy több

3

2

1

az 1995. évi szülés után

évvel az 1995. évi gyermekszülés előtt

Apák Nőtlen Házas Özvegy Elvált Összesen

70,3 4,2 0,9 24,6

23,6 1,4 0,7 10,9

10,1 0,8 0,1 3,4

15,9 0,8 – 5,0

16,4 0,9 0,1 4,6

4,2 0,2 – 0,8

100,0

36,6

14,4

21,7

22,0

5,2

75,9 0,6 23,5

27,6 – 9,1

11,3 0,2 2,9

15,9 0,3 5,5

16,9 0,1 5,0

4,2 – 1,0

100,0

36,6

14,4

21,7

22,0

5,2

Anyák Hajadon Özvegy Elvált Összesen

*Az apa családi állapotát nem ismerők (0,3 %) nélkül.

Az együttélés időtartamával már csak azért is érdemes számolni, mert – amint arról már szó volt – az anyák közel fele nem az első gyermekét szülte 1995-ben, és jelentős


590

azok száma is, akiknek minden gyermeke ugyanattól az apától, vagyis hosszabb ideje tartó, házasságon kívüli kapcsolatukból származik. Ami a házasságot kötöttek kicsiny csoportját illeti, közöttük mindössze 8 olyan anyát találtunk, akik csak a szülést követően költöztek össze az apával. A többieknél ezt élettársi kapcsolat előzte meg, ami átlagosan 3,15 évet tett ki, de nem egy esetben egészen hosszúra nyúlt, és majdnem minden harmadik-negyedik szülőpár már legalább 4 éve élt együtt az 1995. évi szülést megelőzően. Az élettársi kapcsolatban álló szülőpárok együttélése ennél hosszabb, átlagosan 3,51 év. A párok több mint egyharmada a gyermekszülés előtt 4 vagy több évvel már közös háztartásban élt, az együttéléses kapcsolat csupán 5 százalékuknál vette kezdetét az 1995. évi gyermekszülés után. Az együttélési időtartamokat a szülők családi állapota szerint vizsgálva az állapítható meg, hogy bár a leghosszabb ideje együtt élő párok meghatározó többségét (is) a nőtlen–hajadon párok teszik ki, az elvált családi állapotúak együttéléseinek időtartama még hosszabb: a nőtlen–hajadon párok egyharmada, de az elváltaknak mintegy 40 százaléka élt már együtt legalább 4 évvel az (utolsó) gyermekszülés előtt. Ez azt támasztja alá, hogy a házasságkötés mellőzésében a korábbi si-kertelen házasság mint motiváló tényező nemcsak a nőknél, hanem a férfiaknál is elég nagy szerepet játszik. 8. tábla

Az apák megoszlása családi állapotuk és az egyedül álló anyával való viszonyuk szerint* (százalék) A kapcsolat jellemzői

Nőtlen

Nem Igen

49,6 50,4

Nem Csak per után Igen

36,3 1,7 62,0

Házas

Özvegy

Elvált

Volt-e olyan időszak, amikor együtt éltek? 69,0 . 38,2 31,0 . 61,8 47,9 2,8 49,3

Elismerte-e az apaságot? . 32,6 . 4,5 62,9

Átlag

52,0 48,0 40,2 2,3 57,5

Kapcsolatuk a szülés után Szoros, mindenben számítani lehet rá Rendszeresen látogat, anyagilag támogat Rendszeresen fizet, időnként látogatja a gyermeket Rendszeresen fizet, de a gyermeket nem látogatja Nem fizet, de a gyermeket látogatja Nincs semmilyen kapcsolata az anyával és a gyermekkel Egyéb Összesen

14,5

22,5

.

18,7

16,4

15,7

11,3

.

14,3

14,0

7,4

2,8

.

8,8

6,9

2,9 14,0

7,0 7,0

– –

4,4 16,5

4,5 13,0

39,3 2,1

45,1 1,4

– –

33,0 2,2

42,9 2,4

100,0

100,0

(100,0)

100,0

100,0

*Az apa családi állapotát nem ismerők (7,2 %) nélkül.

SZÜLŐPÁROK

591

A szülők közötti viszony legváltozatosabb formáit azoknál az anyáknál találjuk, akik a gyermekszülés után egyedül élnek gyermekükkel/gyermekeikkel. Közöttük vannak olyanok, akiknél vélhetően a teherbeesés és a gyermek megérkezése vetett véget a kapcsolatnak, de olyanok is, akiknek ugyanettől az apától már korábban is született gyermekük, függetlenül attól, hogy azt megelőzően egyáltalán laktak-e együtt valamenynyi ideig közös lakásban vagy sem. Mindenesetre 52 százalékuk arról számolt be, hogy soha nem éltek egy fedél alatt az apával, másik részük (48 %) azonban hosszabb– rövidebb ideig együtt is lakott vele. Annyi leszűrhető, hogy bár a házasságon kívüli szülés után egyedül maradt nők több mint 40 százalékának kifejezetten súlyos nehézségei voltak már a gyermek helyzetének rendezésében (az apaság elismertetésében) is, később pedig a gyermek eltartása miatt, egy kisebb hányaduk együttlakás nélkül is szoros, harmonikus kapcsolatot tart fenn az apával, még ha ezt az életformát nem is mindig önkéntesen vállalja, hanem az apa családi körülményei, kötelezettsége miatt kénytelen-kelletlen elfogadja. Az együtt élő párok közötti homogámia A mintába került szülőpárok életkorát meghatározza az 1995. évi gyermekszülés ténye; az anyák átlagos életkora 25,1 év, az apáké 29,8 év. Az apáknak csupán 13 százaléka 40 éves vagy idősebb, 45 éves vagy idősebb pedig mindössze 31 személy. A fiatal szülőpárok körében nagyobb a hajlandóság a kapcsolat mielőbbi törvényes rendezésére, míg az életkor növekedésével növekszik a kötetlenebb életformát perspektivikusan is tudatosan választók száma. Az élettársi együttélések terjedéséről hírt adó országos statisztikai adatok lehetővé teszik a házaspárok és a lazább kötelékben élő élettársak összetételének egybevetését. Ezt mutatja be Szűcs Zoltán 1996-ban megjelent tanulmánya [5], amely az 1990. évi népszámlálás teljes adatállománya és az 1996. évi mikrocenzus 1994-ben 70 ezer fős, reprezentatív mintán végrehajtott próbaszámlálása alapján kimutatja, hogy az élettárspárok összetétele mind jobban közeledni látszik a házaspárokéhoz. Ez azért figyelemre méltó, mert azt jelenti: a párválasztás hagyományos szempontjai (például a férfi és a nő közötti korkülönbség, a hasonló társadalmi háttér) az élettársválasztásnál is hasonlítani kezdenek a házastársválasztásnál megszokottakhoz. Más szóval, az élettársi együttélés mindinkább tudatos életforma-választás eredménye, amelynek „mintája” voltaképpen a házasság; az érintettek értékrendje szerint a kettő közötti különbséget csupán a kapcsolat törvényes megerősítésének ünnepélyes aktusa jelenti. Ha az 1995-ben házasságon kívül szült anyák élettársi kapcsolatban élő, legnagyobb csoportjának párkapcsolatait e szempontból vizsgáljuk, hasonló megállapításra jutunk. Míg e párok életkor és családi állapot szerinti összetételét nagyrészt a nőtlen–hajadon családi állapotúak, valamint a fiatalabb korcsoportok túlsúlya határozza meg, s emiatt az élettársak összetételére vonatkozó országos adatokkal nehezen hasonlíthatók össze, a párválasztás egyéb szempontjai (a korkülönbség, az iskolázottság, a gazdasági tevékenység összhangja) már összehasonlítható. Régi szokás, hogy a házaspárok férfitagjai többnyire idősebbek, mint a feleség. Általánosságban ez a házaspárok 80 százalékára jellemző. Az országos statisztikai adatok szerint az élettársi együttélések hasonló korösszetételű párjainak aránya 64–65 százalék,


592

ez 1990–1994 között mintegy 2–3 százalékponttal növekedett. Az általunk vizsgált mintánál tapasztalt arányszám a fenti két érték között van és azt mutatja: a korkülönbség mint párválasztási szempont tekintetében mintánkban az élettársi kapcsolatban élők párválasztása a házasok országosan észlelt „szokásaihoz” idomul. 9. tábla

Együtt élő párok a férfi és a nő (apa és anya) életkora közötti eltérés szerint (százalék) A kapcsolat jellege

A férfi (apa) Összesen

1–2

3 és több

évvel idősebb

A férfi (apa) és nő (anya) azonos korú

A férfi (apa) 1–2

3 és több

évvel fiatalabb

1990 Házaspárok Élettársak

100,0 100,0

21,9 13,3

57,9 48,8

7,7 6,1

7,1 8,1

5,4 23,0

Házaspárok Élettársak

100,0 100,0

23,7 16,4

56,3 48,2

8,2 5,4

6,5 10,2

5,3 19,7

Élettársak

100,0

1995-ben házasságon kívül szült nők mintája 18,2 54,6 7,4 9,3

10,5

1994

Forrás: [5] 20. oldal.

A párválasztás másik „hagyománya” a hasonló társadalmi háttér, amelynek egyik legkifejezőbb változója az iskolai végzettség. Általános tapasztalat, hogy Magyarországon az élettársi viszonyban élők iskolázottsága lényegesen alacsonyabb, mint a házasoké, és alacsonyabb az európai országokban tapasztaltnál is. [6] (Ennek feltehetően főképpen az az oka, hogy az élettársi viszonyban élők között magas a cigány származásúak aránya.) Ez mintánkban is tapasztalható, bár – amint arról korábban szó volt – az idősebb korban házasságon kívüli szülésre vállalkozó nők között az átlagost meghaladja az iskolázottabbak aránya. Az iskolázottság egyes fokozatain belül ugyanakkor erős a homogenitás. Az országos adatok szerint az együtt élő párok többsége azonos iskolai végzettséggel rendelkezik – a házaspárokra ez méginkább jellemző, mint az élettársakra. Mintánk ebből a szempontból is inkább a házasságban élő párok összetételére hasonlít. A társadalmi háttér homogenitását a párok gazdasági tevékenységével is jellemezhetjük. Ezt némileg nehezíti, hogy nagyon jelentős hányaduk az adatfelvétel időpontjában gyermekgondozási szabadságát töltötte, és nem kevés az eltartottak száma sem. Ez utóbbi probléma az apák esetében is fennáll. Az élettárs státusú apák 74,5 százaléka volt csak aktív kereső vizsgálatunk időpontjában, 7,7 százalék munkanélküli, 3 százalék inaktív kereső, 14,3 százalék eltartott (jórészt szociális segélyből élő), 0,5 százalék foglalkozása pedig ismeretlen. Így a szülőpárok gazdasági tevékenységének homogenitását egy leszűkített körre vonatkozóan vizsgálhatjuk, az aktív kereső szülők (illetve a gyesen/gyeden lévők szülés előtti) foglalkozása alapján. Az országos adatokhoz viszonyítva az – egyébként minden kategóriában legnagyobb súlyt képviselő – fizikai

SZÜLŐPÁROK

593

foglalkozású szülőpárok aránya mintánkban kiemelkedően magas, leginkább az élettársi kapcsolatban élők 1990. évi országos arányát közelíti meg. 10. tábla

A párkapcsolatban élők iskolai végzettségének homogenitása (százalék) A férj, élettárs (apa) iskolai végzettsége A kapcsolat jellege

azonos a feleség, élettárs (anya) végzettségével

magasabb

alacsonyabb


27,9 33,8

22,2 22,1


29,1 33,4

22,3 21,9

Élettársak*

1995-ben házasságon kívül szült nők mintája 28,2 21,2 49,5

1990 50,0 44,0 1994 48,6 44,8

* Az apa iskolai végzettsége ismeretlen: 1,1 százalék. Forrás: [5] 33. oldal. 11. tábla

Az aktív keresőkből (illetve gyesen/gyeden lévőkből) álló párok a férfi és a nő tevékenységének jellege szerint (százalék) Csak a

Mindkettő A kapcsolat jellege

Összesen

fizikai

férfi

foglalkozású

Mindkettő nő

szellemi foglalkozású


100,0 100,0

46,6 61,7

1990 22,9 19,5

6,6 5,7

24,1 13,0

Házastársak Élettársak

100,0 100,0

40,4 50,0

1994 27,6 28,7

6,4 7,2

25,5 14,1

Élettársak*

100,0

1995-ben házasságon kívül szült nők mintája 59,8 22,0 4,9

12,7

* Az apa foglalkozását nem ismerők: 0,5 százalék. Forrás: [5] 34. és 65. oldal.

Röviden szólnunk kell a minta több mint egyötödét kitevő cigány anyák párkapcsolatairól. Számuk különösen magas azon anyák körében, akik „alkalmi ismeretségből” estek teherbe (30,7 %), és viszonylag alacsonyabb akkor, ha a párok a gyermekszülés előtt „szoros kapcsolatban éltek, de nem laktak együtt” (14,6 %). A gyermek megszületése után kialakult életformáknál ez a megoszlás csaknem teljesen kiegyenlítődik: az


594

apától külön élő, gyermeküket egyedül nevelő, valamint a házasságot kötött anyáknak 20, az élettársi kapcsolatban maradottaknak 23,3 százaléka cigány származású. A homogámia talán a származás tekintetében a legerősebb. Az élettársi együttélések mintegy 19 százalékában mindkét szülő cigány származású, 67 százalékában egyikük sem cigány, az ún. „vegyes” vagy „nem megállapítható” pároké 13–14 százalék. A származás szempontjából „vegyes” párok esetében az a gyakoribb, hogy cigány férfiak kerülnek kapcsolatba nem cigány nőkkel. Együtt élő cigány szülőpárok a községekben élnek sűrűbben (arányuk ott mintegy 30 százalék, míg a fővárosban csupán 11 százalék). Jóllehet, mintánkban 5-nél nagyobb gyermekszámú szülők nincsenek, az élettársi kapcsolatban élők 1,91-os átlagos gyermekszámát mind a cigány származású, mind az ún. „vegyes” pároké felülmúlja. A háztartások jellemzői Az 1995-ben házasságon kívül szült anyák többsége 3, 4, legfeljebb 5 tagú háztartásokban él, 18–19 százalékuk háztartásának létszáma 6 vagy annál több személy. Az anyával együtt élő gyermekek átlagos száma valamivel alacsonyabb (1,67), mint az összes élveszületett gyermekeké (1,80), ami az idősebb gyermekek családból való kiválásából, válás után az anyától elkerülésből, ritkább esetben a gyermek halálából következik. Ami az 1995-ben született gyermekeket illeti, csaknem valamennyien az édesanyával élnek együtt. Mindössze 24 olyan esetet találtunk, amikor a gyermek nem az anyával élt, hanem az apával vagy más rokonnal (11 gyermek), egészségügyi intézményben (1 gyermek) vagy állami gondozásba került (4 gyermek), 8 gyermek pedig az adatfelvétel időpontjában nem volt már életben. Nem egészen 1 évvel a gyermekszülés után mindössze két anya élt teljesen egyedül, gyermek, társ és rokonok nélkül. A háztartások összetételét vizsgálva az tűnik ki, hogy több mint 70 százalékukat az apa, anya és gyermek/ek/ együttese – esetleg hozzájuk kapcsolódó más személyekkel – alkotja, vagyis a házasságon kívül született gyermekek nagy többsége nem nélkülözi a teljes (kétszülős) családot. Az egyedül álló – vagy másképpen: az apával nem együtt élő – anyáknak csak egy része (mintegy 42 százaléka) él kizárólag csak gyermekével/gyermekeivel, nagyobbik részük háztartásában más rokon személyek (többnyire nagyszülők) is találhatók. Az anyák megoszlása háztartástípus szerint Háztartástípus

1. Kétszülős család gyermek/ek/kel Ebből: élettársi együttélés házas együttélés kétszülős család és más személyek 2. Gyermekét egyedül nevelő anya Ebből: anya gyermek/ek/kel anya, gyermek/ek/ és más személyek 3. Anya gyermek nélkül, egyedül vagy rokonokkal Együtt

Százalék

70,4 46,5 4,5 19,4 28,9 12,6 16,3 0,7 100,0

SZÜLŐPÁROK

595

A kétszülős családok meghatározó többségéből adódik, hogy a családháztartások településtípus és származás szerinti megoszlásainál is minden kategóriában ez a családforma van túlsúlyban, bár mutatkozik néhány jellegzetes eltérés. A községekben, a kisebb városokban, valamint a cigány családokban sokkal kevesebb az esély arra, hogy az anya kizárólag csak a gyermekkel éljen (arányuk a 10 százalékot sem éri el), a fővárosban élő anyáknak azonban már közel egyötöde alkot ún. csonka, vagy egyszülős családot a szülést követően. Részben a lakáskörülmények, részben a család (a nagyszülők) segítőkészsége révén a gyermekkel egyedül maradt anyák nagyobbik része (ez alól csak a fővárosiak jelentenek kivételt) korábbi családjával maradt. A községekben élő, illetve a cigány anyák házas- vagy élettársukkal és a gyermekkel együtt is valamivel jobban rákényszerülnek arra, hogy családjuk befogadja őket. Mindent egybevetve, a házasságon kívül született gyermekek többsége – elsősorban a szülők élettársi kapcsolata, kisebb mértékben házasodási készségük, illetve annak várható alakulása – révén kétszülős családban nevelkedik. Ez óvatosságra int annál az általánosító megfogalmazásnál, hogy a házasságon kívüli szülések jelentősen növelik az ún. csonka családok számát. 12. tábla

Az anyák megoszlása a család (háztartás) jellege, településtípus és származás szerint (százalék) Kétszülős család Megnevezés

élettársak

házastársak

Anya gyermekkel szülők és más rokonok

anya és gyermek/ek/

gyermek/ek/kel

Budapest Megyeszékhely Város Község

41,3 54,1 54,8 42,8

4,0 2,6 4,0 6,1

Településtípus 19,9 18,4 16,0 13,4 16,3 8,3 22,0 9,3

Cigány Nem cigány

45,0 47,1

4,1 4,8

23,9 18,4

más rokonok

Anya gyermek nélkül, egyedül vagy más rokonokkal

16,3 13,9 16,0 17,6

– – 0,3 1,6

15,7 16,3

1,6 0,3

anya, gyermek/ek/ és

Származás 9,7 13,2

Ahhoz, hogy a háztartásokról alkotott képet teljessé tegyük, tájékozódunk az anyák és családjaik anyagi körülményeiről is, ezért érdeklődtünk a család havi nettó jövedelme iránt. Az egy főre jutó jövedelem kiszámítása azonban nem bizonyult problémátlannak. Egyrészt meglehetősen nagy a „nem tudja”-válaszok aránya, ami többé-kevésbé érthető is akkor, amikor az anya (és társa), valamint a gyermek/ek/ mellett még más, kereső háztartástagok is vannak, akiknek jövedelmét az anya nem ismerheti pontosan. Másrészt a jövedelembevallással szembeni ellenérzéseket a válaszadók szívesebben vezetik le a jóval kényelmesebb „nem tudja”-válasszal, semmint válaszmegtagadással. Így arra szorítkoztunk, hogy csak olyan családháztartásokra számítottunk egy főre jutó jövedelmet, amelyben a szülőkön és a gyermek/ek/en kívül nem él más személy, vagyis amelyeknél joggal feltételezhető, hogy az anyának pontos ismerete van arról, mennyi pénzből gazdálkodhat havonta. Számításaink eredményénél figyelembe kell venni, hogy 1996.


596

első félévére vonatkozó jövedelmekről van szó. De emlékeztetünk arra is, hogy az anyák nagy része gyeden volt, sokan pedig szociális támogatásból éltek (az anyák közel 30 százaléka, az apák 14–15 százaléka, s az apák között a munkanélküliek aránya is közel 8 százalék). Emellett a jövedelembevallás ismert torzító hatásával is számolni kell. Mindezen körülmények mellett is meglehetősen alacsony értékeket állt módunkban kiszámítani. A bevallott, egy főre jutó átlagos jövedelem a házaspáros családoknál 8438, az élettársi kapcsolatban élő családoknál 10 051, az „anya-gyermekkel”-típusú családoknál pedig 8305 forint. Tanulságos viszont azt áttekinteni, hogy mekkora e családokban az ún. „vágyott” jövedelem, vagyis az a havi pénzösszeg, amelyről az anya úgy gondolja, abból „beosztással jól meg tudnának élni”. Arra számítottunk, hogy a vágyott jövedelem – a gyermekes házaspároknál 18 045, a gyermekes élettársaknál 19 313, a gyermekes anyáknál 19 409 forint átlagosan – nagyságrendje sokat elárul a vizsgált családok körülményeiről, igényszintjéről. A bevallott és a vágyott jövedelem egymáshoz viszonyított aránya pedig azt mutatja: az anyák átlagosan több mint kétszer akkora jövedelmet éreznének kielégítőnek, mint amennyit – mint realitást – bevallottak. 13. tábla

A vizsgált családtípusok „vágyott” egy főre jutó jövedelem szerinti megoszlása (százalék) Vágyott egy főre jutó jövedelem (forint)

8000 vagy kevesebb 8001–12 000 12 001–16 000 16 001–20 000 20 001 vagy több A vágyott jövedelem a bevallott, tényleges jövedelem százalékában

Házaspárok gyermek/ek/kel

Élettársak gyermek/ek/kel

Anya gyermek/ek/kel

4,8 20,6 23,9 23,7 27,0

5,7 12,3 23,3 34,1 24,6

2,3 13,8 21,8 30,5 31,6

270,7

230,4

267,2

Míg a „bevallott, tényleges” jövedelem szinte irreálisan alacsony, a „vágyott” jövedelem bevallásánál már semmiféle kényszert nem kellett érezniök válaszadóinknak. Ennek ellenére e vágyak nagyonis szerények, egyik családtípus esetében sem érik el az egy főre jutó 20 000 forintot. Egybevetve ezt a Magyar Háztartás Panel 1996. évi felvételében kimutatott, a háztartások egy főre jutó jövedelmével (19 972 forint) [7], az általunk vizsgált családok esetében a „vágyott jövedelmek” ennek csak 90–97 százalék közötti arányát érik el. Az eddigiek alapján valószínűleg nem áll távol a valóságtól, hogy – ha a bevallás realitása meg is kérdőjelezhető – a vágyott jövedelmek alapján úgy tűnik, a házasságon kívül szült anyák és családjaik többségének életkörülményei inkább nehéznek, semmint jónak, kielégítőnek nevezhetők. Igaz, ez a megállapítás a gyermeket nevelő családokra általánosan is érvényes. Nem házas szülések esetében azonban nagyobb az esély a családok kedvezőtlen körülményeire, részben a rétegjellemzők miatt (fiatal életkor, alacsony iskolázottság, a cigány származásúak aránya, a szociális támogatásra szorulók nagy száma), részben pedig azért, mert az e helyzetbe került anyák közel egyharmadának e hátrányokkal többé-kevésbé egyedül kell megküzdenie.

SZÜLŐPÁROK

597 IRODALOM

[1] Bevölkerungstatistik 1996. EGKS–EG–EAG. Brüsszel–Luxemburg. 1996. [2] Kamarás Ferenc: Európai Termékenységi és Családvizsgálat Magyarországon. Demográfia. 1995. évi 4. sz. 309–340. old. [3] S. Molnár Edit: A serdülőkorban szült nők családiállapot-változásai,1983–1993. Statisztikai Szemle. 1994. évi 7. sz. 560–576. old. és Pongrácz Tiborné – S. Molnár Edit: Serdülőkorban szült anyák társadalmi, demográfiai jellemzőinek longitudinális vizsgálata. KSH Népességtudományi Kutató Intézet Kutatási Jelentései. 53. sz. 1994/4. [4] Szukicsné Serfőző Klára: A szülők és gyermekeik iskolázottsága. KSH Népességtudományi Kutató Intézet Kutatási Jelentései. 51. sz. 1994/2. [5] Szűcs Zoltán: Az élettársi kapcsolatban élő családok társadalmi, demográfiai jellemzői. KSH Népességtudományi Kutató Intézet Kutatási Jelentései. 56. sz. 1996/1. [6] Kolosi Tamás – Bedekovics István – Sík Endre: Munkaerőpiac és jövedelmek. Megjelent: Az ajtók záródnak. Jelentés a Magyar Háztartás Panel 5. hullámának eredményeiről. Magyar Háztartás Panel Műhelytanulmányok. 8. Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetem Szociológiai Tanszék–TÁRKI. 1997. 8–21. old. [7] Lakatos Judit – Linderné Eperjesi Erzsébet – Plank Ferencné: A foglalkoztatási és kereseti struktúra összefüggései. Megjelent: Foglalkoztatás, jövedelmi viszonyok, munkakörülmények. Munkatudományi tanulmányok. Közösen a jövő munkahelyeiért Alapítvány. Struktúra–Munkaügy Kiadó. 1996. 89–150. old.

TÁRGYSZÓ: Házasságon kívüli szülés.

SUMMARY The proportion of births out of wedlock increased considerably in the past 10–15 years, the rate of growth picked up speed especially in the 1990s. Socio-demographic structure of women giving birth to a child out of weedlock has also changed. The authors looked for an explanation as to changes in the vaule system underlying facts and figures. The characteristics of the changes were studied drawing on the sample of 1500 women over 18 in 1995 whose child was born out of wedlock. The two main subject areas of the study are: a) presenting the socio-demographic characteristics of the mothers, and b) analysing the composition of the parents. As regards the latter they examined their homogeneity in respect of their age, social background (educational level, economic activity). The composition of the family in which the mothers live after giving birth to their children is also shown.

A FOGLALKOZTATÁS KÍNÁBAN JORDÁN GYULA Kínában a már közel két évtizedes reformfolyamat a gazdasági és a társadalmi élet egészére mélyreható hatást gyakorolt. A reformok által érintett területek között kiemelt fontossága van a foglalkoztatásnak, hiszen egy ilyen óriási népességű országban a rendelkezésre álló munkástömeg hatékony foglalkoztatása központi kérdés. Kína foglalkoztatáspolitikája azért is figyelemre méltó, mivel Kína is – bár rendszerváltás nélkül – a („szocialista”) piacgazdaságba való átmenet folyamatában van és – legalábbis hivatalosan – viszonylag alacsony szinten tudta tartani a munkanélküliek arányát. A felhalmozódott problémák, illetve a reformtörekvések megértéséhez szükséges a megelőző időszak jellemzőinek rövid felvázolása. Foglalkoztatáspolitika a tervgazdaságban A Kínai Kommunista Párt is azt hirdette, hogy a szocializmusban a munkavégzés minden munkaképes ember számára jog és egyúttal kötelesség, és ennek megvalósítását a rendszer egyik fő feladatának tekintette. A múltból örökölt munkanélküliség felszámolására a munkaerő teljes ellenőrzésének, a városi munkaerő esetében a központosított adminisztratív elosztásnak a gyakorlatát követték. Több értelemben is lényegében kizárták a munkaerő-mobilitás lehetőségét. Mindenekelőtt szigorú háztartási regisztrációs rendszer (és a városokban – de lényegében a falvakban is – az ehhez kapcsolt ellátás) alkalmazásával megakadályozták a mobilitást a városi és a falusi területek között. A vállalatok és intézmények nem vehettek fel és nem bocsáthattak el szabadon alkalmazottakat, dolgozókat az állami munkaerő-gazdálkodási osztályoktól kellett igényelniük. A munkahely-kijelölés gyakorlatilag „élethossziglan” szólt, egy állami vállalatnál való alkalmazás biztos állást, fizetést és különböző juttatásokat jelentett, amit „vas rizsestál” rendszernek jellemeztek. Ráadásul kialakult az a gyakorlat is, hogy a munkahelyet a gyermekek örökölhették, és a biztos állást gyakran a legkevésbé tehetséges gyermeknek adták át, ami a szakmai szint csökkenését is előidézte. Bár a munkaerő ezen bürokratikus elosztása kidolgozott szabályok szerint folyt, a színfalak mögött széles körű informális folyamatok zajlottak, a fiatalok, az elhelyezésre várók mozgósították a kínai körülmények között az élet minden területén igen fontos „kapcsolatokat” („guanxi”). [13] A teljes foglalkoztatottságra törekvés jegyében a szükségesnél több munkaerőt kényszerítettek a vállalatokra, intézményekre, így akut problémává vált a kapun belüli latens

JORDÁN: A FOGLALKOZTATÁS KÍNÁBAN

599

munkanélküliség, a „tétlen foglalkoztatottak” jelensége. A munkabér jórészt elvesztette ösztönző jellegét, nagyfokú egyenlősdi uralkodott, a bér elsősorban a munkában eltöltött idő és az előléptetés arányában emelkedett. A rendszer a magas szubvenciók, az alacsony árak és a korlátozott fogyasztás politikáját követte, amely párosult a magas foglalkoztatási aránnyal és az alacsony fizetésekkel. Mindez rendkívül kedvezőtlen hatással volt a termelékenységre, a munkafegyelemre, a szakmai színvonalra. Az állami vállalatok – nagymértékben jelenleg is – egyfajta „mini jóléti államként” funkcionáltak, amelyek dolgozóiknak lakást, orvosi ellátást biztosítottak, különböző gyermek-, üdülési stb. létesítményeket üzemeltettek, sőt a visszavonultak nyugdíját is ők fizették. Ezek a hatalmas terhek rendkívüli módon akadályozták a vállalatok alkalmazkodását a piaci körülményekhez, és a foglalkoztatáshoz is kapcsolódva szükségessé tették a társadalombiztosítási, szociális ellátási és nyugdíjrendszer kialakítását, illetve alapvető reformját. A tulajdonviszonyok alakításában és a gazdaságfejlesztésben évtizedeken át követett elvek sok vonatkozásban ellene hatottak a teljes foglalkoztatásra törekvésnek. A szocialista tulajdonviszonyok kizárólagosságát szem előtt tartva szinte teljesen felszámolták a magántevékenységet. Az emberek önfoglalkoztatása lehetetlenné vált, kezdeményező készségüket visszafejlesztették, passzívan az államtól várták foglalkoztatásuk megoldását. A nehézipar fejlesztésére helyezett indokolatlanul nagy hangsúly, a beruházási tőke aránytalanul nagy részének erre a célra fordítása jelentős mértékben a teljes foglalkoztatás ellen hatott. A reformidőszak kezdetén végzett számítások szerint egymillió jüan állótőke-beruházás a nehéziparban 94 munkahelyet teremtett, ugyanekkora összeg az állami könnyűiparban 257-et, míg a szolgáltató szektorban több mint 2 ezret. A tercier szektor még 1988-ban is csak 21 százalékkal járult a GDP-hez, míg Indiában 38, Indonéziában 40, a Fülöp-szigeteken 44 százalékkal. ([6] 54. old.) Egyéb tényezők mellett – nem szándékos következményként – még a torz árrendszer is diszkriminálta a munkaigényes tevékenységeket. Így például az villamos áram díjából a tőke- és energiaigényes ágazatok árkedvezményt kaptak, míg a magasabb árak csökkentették a munkaintenzívek nyereségességét. Bizonyos értelemben a kormány az állami vállalatoknak – amelyek jellegzetesen kevésbé munkaigényesek, mint a kollektív és magáncégek – jelenleg is átfogó kedvezményeket biztosít a beruházási tőkétől az anyag- és energiaellátásig. A mezőgazdaságban kezdődő reformok felszínre hozták azt a kommunaidőszakban jórészt rejtve maradt tényt, hogy igen nagy tömegű felesleges munkaerő található ebben a szektorban. A reform lényegét jelentő családi termelési felelősségi rendszer összekapcsolta a munkát, a teljesítményt a jövedelemmel, és a nyereség középpontba állításával nagy tömegeket zárt ki a gazdálkodásból. A mezőgazdasági termékekre jellemző – sokszor adminisztratív, piacon kívüli eszközökkel megszabott – alacsony árak, az egyéb szektorokban megszerezhető sokkal magasabb jövedelmek szintén a föld elhagyására ösztönzik a parasztokat, növelik a kivándorlást a mezőgazdaságból. A foglalkoztatási probléma dimenziói A csak rendkívül vázlatosan jelzett foglalkoztatási gondok igazi dimenzióiról akkor alkothatunk némi képet, ha néhány számadattal érzékeltetjük a munkaerő nagyságát. Az 1995 végi adatok szerint Kína munkaereje (az aktív korban lévők száma) 830 millió fő

JORDÁN GYULA

600

volt, az ország népességének 68,7 százaléka. A foglalkoztatottak száma ugyanakkor 689,1 millió volt, ami 1990 óta 42,3 millió fős növekedést (átlag évi 1,3 százalék) jelez. A városi területeken 5,2 millió munkanélkülit regisztráltak, ami 2,9 százalékos munkanélküliségi rátát jelentett.1 A tényleges munkanélküliségi ráta – ezt hivatalosan is elismerik – ennél lényegesen magasabb, mert nagyon sokan nem regisztráltatják magukat. A tényleges arányt jobban megközelítette a kínai központi bank vezetője 1996-os becslése, amely a rátát 8 százalékra tette.2 Vagyis a 150 milliósra becsült városi munkaerő mellett nem 5, hanem 12 millió munkanélküli van. A 9. ötéves terv (1996–2000) célkitűzése szerint a városi munkanélküliséget 4 százalék körüli szinten (ez 2000-ben 8,5 millió főt jelentene) kívánják tartani. A szakértők azonban 12 százalékkal számolnak. Ez a becslések szerint azt jelenti, hogy 54 millió fő számára kell új foglalkoztatási lehetőséget találni, míg a falusi területeken – a felesleges munkaerővel – 214 millió főnek. Kína igen alacsony urbanizáltsága miatt a népesség túlnyomó része vidéken él, és a felesleges munkaerő nagy tömegei is ott találhatók. Az 1995. évi jelentés szerint a munkaképes korú falusi népesség 580 millió főt tesz ki (a rokkantak leszámításával mintegy 540 milliót). A reformidőszak kezdetén mintegy 30 százalékra, esetenként még magasabbra becsülték a mezőgazdaságban feleslegessé váló munkaerőt, amelynek foglalkoztatására a hagyományos földművelésen kívül kell megoldást találni. Ennek a hatalmas tömegnek a városokba áramlását, a városoknak a világ más részein tapasztalható lepusztulását mindenképpen meg akarták akadályozni. A megoldásra vonatkozó elképzeléseket jól tükrözték a hivatalos kínai propaganda jelszavai: a földet hagyjátok el, de ne a falut; belépni a gyárakba, de nem a városokba; gazdaggá válni a szülőföldön stb. A megoldást segítette egyrészt a mezőgazdasági termelés bővítése, a szakítás a korábbi egyoldalú gabonatermeléssel, vagyis az állattenyésztés, a halászat, az erdőgazdálkodás fejlesztése. A legjelentősebb hatású azonban a különböző ipari, kereskedelmi és szolgáltató vállalkozások százezreinek, millióinak beindítása volt, amelyek ma 23 millió vállalkozásban már mintegy 130 millió embernek biztosítanak munkahelyet. Ezek a falusi, mezővárosi vállalatok váltak a kínai gazdaság egyik legdinamikusabban fejlődő szektorává, amelyek a foglalkoztatáson túl a hazai kereslet kielégítésében, sőt az exportárualap előállításában is jelentős szerepet játszanak. Az általuk kínált lehetőségek, a magasabb keresetek esetenként még a kvalifikált városi munkásokra is vonzerőt gyakorolnak, így e szektor foglalkoztatottaiból mintegy 10 százalékra becsülik a városiak arányát.3 A művelhető földterület korlátozott volta következtében még közel 200 millió fő felesleges munkaerő található vidéken. A gyorsan kialakuló piaci viszonyok, a regisztrációs rendszer fellazulása is lehetővé tette, hogy a felesleges munkaerő jelentős része kiáradjon, és az eredeti szándékoktól eltérően a vidéki területeken kívül keressen megélhetési lehetőséget. Ma már az óvatos becslések is 100 millió körülire teszik az ún. vándorló munkások számát, akik a gazdasági fejlődés élvonalában haladó tengerparti városokba, a különleges gazdasági övezetekbe, ipari és építési központokba áramlottak. Végül, de nem utolsósorban számításba kell venni, hogy évente a természetes népességnövekedés következtében további mintegy 12–14 millió fő lép be a munkaerő-piacra. (A foglalkoztatás kérdésének egészéhez lásd [11], különösen 38–40. old.) 1

Li Rongxia: Surveying the job market. Beijing Review. 1996. évi 34. sz. 16. old. Far Eastern Economic Review. 1996. július 25. 85. old. 3 Changes in employment structure. Beijing Review. 1996. évi 39. sz. 23. old. 2

A FOGLALKOZTATÁS KÍNÁBAN

601

Az idézett adatok némi fogalmat adnak arról, milyen nagyságrendű feladatok vártak megoldásra a reformidőszakban, illetve milyen gondokkal kell szembenézni közép- és hosszú távon. A szerteágazó és bonyolult problémákból itt csak néhánynak az érintésére van lehetőségünk. A foglalkoztatás strukturális átalakulása Az egyik legfontosabb lépés a „szocialista”, állami szektoron kívüli gazdasági egységek működésének engedélyezése, sőt ösztönzése volt, amely nemcsak a városi gazdaság egész képét változtatta meg, hanem átformálta a munkaerőpiac mozgatóerőit is. Az indulási gondokat fokozta, hogy tömegével áramlottak vissza a kulturális forradalom alatt „átnevelés” céljából vidékre küldött fiatalok. A 17 milliósra becsült tömeg foglalkoztatását csak az állami szektorra és a központosított állami munkaerő-elosztás csatornáira támaszkodva nem lehetett megoldani. A reformpolitika lehetővé tette a kollektív, a magán- és a külföldi tőkéjű vállalatok tevékenységét. A nem állami szektorok közül előnyt élveztek a korábbi időszakban is létező kollektív vállalatok, amelyeket ideológiailag is legitimnek és a szocialista gazdaság részének tekintenek. Egy 1981-es határozat sürgette minél nagyobb számú létrehozásukat egyének, kollektívák vagy állami vállalatok beruházásaiból. Az adókedvezmények mellett az állami vállalatokhoz képest nagyobb döntési szabadságot kaptak termelési, értékesítési és foglalkoztatási kérdésekben. Minden olyan vállalat kollektív státust kaphat, amelyben az egyéni tulajdon nem haladja meg a 49 százalékot a vállalat aktíváiból. A munkahelyteremtés tekintetében ezek a vállalatok igen eredményesek voltak, 1978 és 1992 között a városokban a munkaerőpiacra belépő munkaerőnek mintegy 30 százalékát foglalkoztatták, de például a kereskedelemben az általuk foglalkoztatottak száma közel ötszörösére nőtt, és részesedésük 16-ról 34 százalékra ugrott, miközben az állami vállalatoké 84 százalékról 44 százalékra esett vissza ([10] 950. old.) A kollektív vállalatokra vonatkozó hivatalos statisztikák azonban nagyszámú magántulajdonú céget is tartalmaztak. Ez nemcsak az utóbbiakkal szembeni ideológiai alapú bizalmatlanság következménye volt, hanem annak is, hogy a hamis regisztrálás révén ezek kedvezőbb adózási, hitel-, beszerzési stb. feltételekhez is jutottak. Még 1992-ben is az ilyen „vörös cégért” vagy „vörös kalapot” kölcsönző magánvállalatok legalább a felét tették ki a városi kollektív vállalatoknak. A korábbi évtizedek gyakorlatától a legjelentősebb eltávolodást a magánszektor ismételt, kiterjedt megjelenése jelentette. Az erről zajló vita egyik érzékeny témája a „kizsákmányolás” vádja volt, amit esetenként azzal az elméletileg nem túlzottan mélyenszántó, mindenesetre meggyőző érvvel is igyekeztek leszerelni, hogy e szektorban általában magasabbak voltak a fizetések. 1988-ban az alkotmány kiegészítése legitimálta a magánvállalatok létezését. Kezdetben az általuk foglalkoztatottakat két segédre, kisegítőre és 5 tanoncra akarták korlátozni, az élet azonban ezeket a korlátozásokat mind az arányok, mind az összlétszám vonatkozásában gyorsan átlépte. Mindenesetre a statisztikák is megkülönböztették a 8 főnél kevesebbet foglalkoztató egyéni és az ennél nagyobb létszámmal dolgozó magánvállalkozásokat. Az utóbbiak között már szép számmal vannak több száz, sőt ezer fővel dolgozó cégek is. 1994-ben 17,7 millió egyéni vállalkozás működött, több mint 29 millió főt foglalkoztatva, ugyanakkor a magánvállalatok száma

JORDÁN GYULA

602

238 ezer volt 3,7 millió alkalmazottal.4 1994-re azonban közöltek 21,7 millió egyéni és 420 ezer magánvállalatról szóló adatot is.5 A magánszektor fő vonzerejét a magasabb jövedelmek mellett az egyéni ambíciók érvényesítésének nagyobb lehetőségei adják. A magánszektorban főleg alacsony képzettségű fiatalokat és nagy arányban nőket alkalmaznak, bár növekszik azon magáncégek száma, amelyek a kínai vállalati átlagot messze meghaladó arányban toboroznak magasan kvalifikált szakembereket. A tulajdonosok, a vállalkozók között jelentős arányban találni felsőfokú végzettségűeket. Mivel a hivatalos statisztikák a vállalati regisztrációkon alapulnak, az említett „vörös kalap” gyakorlata miatt is nagymértékben alábecsülik a magánszektornak a foglalkoztatásban betöltött növekvő szerepét. (Kínai kutatók jelentései még 1995-ben is a „vörös kalappal” rendelkező vállalatok számát az ország egyes részein a hivatalosan magánvállalkozóként regisztráltakénak 2–6-szorosára tették.6) Gyakori az is, hogy a ténylegesnél jóval kevesebb alkalmazottat jelentenek be, annál is inkább, mivel a kirótt díjakat (adókat) rendszerint a munkások száma alapján állapítják meg. A becslések ezért a hivatalos adatoknál 4–7-szer magasabbra tették a magánszektor által foglalkoztatott városi dolgozók arányát, például 1992-ben a hivatalos 5,3 helyett 21, sőt 33 százalékra. ([10] 968–970. old.) A nyitási politika eredményeként megjelent és – különösen az ország bizonyos részein – igen gyors ütemben terjedt a külfölditőke-befektetésű vállalatok mindhárom formája (közös, kooperatív és teljesen külföldi tulajdonú vállalatok). A foglalkoztatás terén ezek fokozatosan sokkal nagyobb szabadságot kaptak, mint az állami vagy a kollektív szektor vállalatai. Engedélyezték számukra az önállóbb munkásfelvételt és -elbocsátást, a fizetés szintjének és formájának meghatározását. (A fizetéseknél kezdetben követelmény volt, hogy elérje az állami fizetési szint 120–150 százalékát.) 1984 és 1992 között a külföldi érdekeltségű vállalatok foglalkoztatási adatai közel évi 60 százalékos növekedést jeleztek, de emlékeztetni kell arra, hogy a külföldi működőtőke beáramlása éppen 1992-től növekedett meg ugrásszerűen. 1995-ben a külföldi tőkéjű vállalatok a teljes ipari teljesítmény 14,5 százalékát, a teljes export és import volumenének 39 százalékát adták, és mintegy 17 millió főt foglalkoztattak.7 Különösen a jól képzett kínai munkaerőt állítják dilemma elé: az állami vállalatok által nyújtott nagyobb munkahelyi biztonságot, a lakás és egyéb juttatások hiányát mennyiben ellensúlyozzák a magasabb fizetések, a nagyobb szakmai kihívás, az esetleges külföldi utazások. [8] A foglalkoztatási rendszer reformja A foglalkoztatás strukturális átalakulásán, a munkahelyteremtési lehetőségek új formáin túl a foglalkoztatás egésze nagy változásokon ment keresztül. Fontos célkitűzés volt a munkaerő-elosztás új rendszerének kialakítása, az állam közvetlen adminisztratív szerepének csökkentése, a munkaerő-elosztás intézményi csatornáinak bővítése és a munkaerő-piaci elemek bevezetése. A munkaerő áruként való elismerése és a munkaerőpiac létesítése forradalmi volt, nagy előrelépést jelentett a valódi piacgazdaság felé. 1995 4

Li Rongxia: China export development of privat economy. Beijing Review. 1994. évi 25. sz. 18. old. Privat economy booms in China. Beijing Review. 1995. évi 27. sz. 15. old. 6 Privat economy booms in China. Beijing Review. 1995. évi 27. sz. 15–16. old. 7 Huang Wei: Foreign capital versus national industry. Beijing Review. 1996. évi 44. sz. 18. old. 5


603

végéig mintegy 30 ezer foglalkoztató ügynökség jött létre különböző szinteken, munkaerő-vásárokat tartanak, megszokottá vált a hirdetéses munkaerő-toborzás és álláskeresés. A nyolcvanas évektől gyors ütemben szaporodtak a munkaerő-közvetítő vállalkozások, amelyek különösen a munkaerőpiacra újonnan belépők elhelyezkedési gondjait igyekeznek megoldani. [4] Nagy jelentősége volt a káder- és személyzeti rendszer reformjának, amely az irányító apparátus, a párt- és az állami bürokrácia minőségének javítását, tagjainak hatékonyabb munkára ösztönzését segítette. Részletesen kidolgozták az állami alkalmazottak toborzásának (nyílt versenyvizsgákkal), munkájuk értékelésének rendszerét, jutalmazásuk, büntetésük és felmentésük módját. Ezek általános alkalmazása biztosíthatja, hogy egész pályafutásuk jogilag szabályozott, törvényi keretek között zajlik. A vállalatok piaci körülmények közé helyezésének egyik következménye szabadabb munkaerő-gazdálkodásuk fokozatos bevezetése volt. A változtatás fontos törekvése szakítani az állandó foglalkoztatás, a „vas rizsestál” gyakorlatával és áttérni a szerződéses alkalmazásra. [12] Az 1982 végén elkezdett kísérletek után 1986-tól minden állami vállalatnál általánossá tették ezt a rendszert, de hangsúlyozottan csak az újonnan belépők esetében. A szerződések megszabják az alkalmazás időtartamát (a reformerek a 2–5 évet részesítik előnyben), a két fél jogait és kötelességeit. Elvileg egyenlő felek kötik, így lehetővé teszi a „két választást” vagy a „két szabadságot”: a munkás választhat munkahelyet, a menedzser választhat alkalmazottat. A szerződés megújításának lehetősége a feltevések szerint ösztönzően hat a teljesítményre. A bizonytalanság, a kiszolgáltatottság elemeit is magában foglaló rendszer éles ideológiai vitákat és erőteljes ellenállást váltott ki. A szerződésesek úgy érezték, hogy „másodosztályú munkásokká” válnak, és mindent megtettek az állandó státusba kerülésért. (1993 végén is csak 23,3 millió szerződéses munkás volt az akkor mintegy 100 milliós állami foglalkoztatotti táborban.) A szerződéses rendszert illetően a vállalatok véleménye is erősen megoszlik: például a nagy, tőkeintenzív nehézipari cégek, ahol a szakmai követelmények magasak, előnyben részesítik a stabil munkaerőt, míg más típusú vállalatok inkább elfogadják, de elég általánosan tartanak a munkások különböző helyzetű csoportjai közötti konfliktusoktól, a vállalat iránti szolidaritás gyengülésétől, a munkamorál romlásától. A szűkebben vett foglalkoztatás problémáján messze túlmutató társadalmi, gazdasági vonzatú a vándormunkások már jelzett kérdése. A különleges gazdasági övezetekben, a tengerparti városokban, a nagy építkezéseken égetően szükség van a nagy tömegű, olcsó és akár képzetlen munkaerőre is, amelyre rendkívüli vonzerőt gyakorol az így megszerezhető, a falusi átlagot legalább két-két és félszeresen meghaladó jövedelem. Kínában is társadalmi nyugtalanságot okoz, így a stabilitást veszélyezteti a gazdagok és a szegények között szélesedő szakadék. Ennek áthidalásához bizonyos értelemben hozzájárulnak a vándorlók is, többek között keresetük rendszeres hazautalásaival vagy megtakarított pénzükkel szülőföldjükön vállalkozás létesítésével. Szecsuanban 1995-ben 20 milliárd jüanra (2,4 milliárd dollár) becsülték az így hazautalt kereseteket, amelyek egyenlőek voltak a tartomány GDP-jének 7 százalékával.8 A vándormunkások nagy része családtagok, barátok, falubeliek segítségével talál, sokan saját maguk keresnek munkát és csak kis részük jut hozzá a közvetítő irodák révén. 8

Bruce Gilley: Irresistible force. Migrant workers are past of a solution, not a problem. Beijing Review. 1996. április 4. 19. old.

604

JORDÁN GYULA

Felmérések tanúsága szerint a faluról jötteket valóban másodosztályú állampolgárként kezelik. A törvény ellenére gyakran nem kötnek velük írásos szerződést (vagy ha igen, nem adják át nekik) mértéktelen túlórázásra kényszerítik őket (gyakran ezt meg sem fizetik), bérük egy részét biztosítékként visszatartják, munkakörülményeik gyakran egészségre ártalmasak, veszélyesek (nagyon sok a halálos vagy súlyos sérüléssel járó baleset), elszállásolásuk rendszerint szűkös, a szociális ellátásokból többnyire kizárják őket. A vándormunkások mintegy negyedét kitevő nők helyzete még kedvezőtlenebb. A vándorlókat teszik felelőssé a városok túlzsúfoltságáért, a közművek fokozott megterheléséért, megvádolták őket – nem mindig alaptalanul – a családtervezési szabályok alóli kibújással, de a legsúlyosabb probléma aránytalanul nagy részesedésük a bűnözésben (az összes bűnesetből 1995-ben Sanghajban állítólag 50, Pekingben 46 százalékban voltak érintettek). Társadalomtudósok ezt természetesen nem bűnöző hajlamuknak tulajdonítják, hanem főleg a hatóságok és a munkáltatók részéről tapasztalt nem megfelelő bánásmód számlájára írják. Jogaik védelme, az emberibb körülmények és bánásmód biztosítása még megoldásra váró feladat. Némi biztatást jelenthet, hogy a felmérések szerint egyre inkább tudatában vannak jogaiknak, és idővel talán képesek is lesznek azokért fellépni. A szakszervezetek szerepe ebben igen kicsi, mert számos munkahelyen nem működnek, ahol pedig léteznek, ott – jórészt az előző évtizedek gyakorlatát követve – gyakran inkább a munkáltatókkal való harmonikus viszonyt tartják szem előtt. A nők foglalkoztatása szintén jelentős probléma, főleg nagy számuk miatt. Az 1990es népszámlálás szerint a foglalkoztatottak 44,6 százaléka (291 millió) volt nő. Ez az arány más országok adataival összevetve igen magas: Japánban 37 százalék, az Egyesült Államokban 40 százalék, Indiában 17,4 százalék. ([9] 85–86. old.) A reform előtti időszak helyzetükre vonatkozó általános jellemzői többnyire ma is megtalálhatók: szakképzettségük színvonala ugyan javult, de elmarad a férfiakétól, kevesen töltenek be vezető pozíciót, jövedelmük is általában 20–25 százalékkal marad el a férfiakétól azonos munka mellett, a társadalombiztosítás különböző fajtáiból is kisebb arányban részesednek (de ebben sokkal nagyobbak a különbségek a városi és a falusi nők között, mint a két nem között ugyanazon a területen) stb. ([3] 43–45. old.) A reformidőszak, a piacgazdaság felé fordulás ugyanakkor igen nagy hatással volt a nők foglalkoztatására. Egyrészt sok új munkalehetőség keletkezett számukra (például a szolgáltatásban, a melléktevékenységekben), a vállalkozásokkal, a teljesítményelv fokozatos érvényesülésével több karrierlehetőséghez jutottak, növekedett öntudatuk. Másrészt viszont számos kedvezőtlen hatással is számolniuk kellett. A vállalatok új szabadságukkal élve rendszerint őket bocsátják el legelőször, a terhesség és a szülés utáni időszakban nem biztosítják számukra a speciális bánásmódot, a verseny miatt a foglalkoztatás alacsonyabb presztízsű helyeire kényszerülnek, a családi alapú gazdálkodáshoz való visszatérés következtében visszakerülnek a hagyományos családi munkamegosztásba, a megerősödő férfiuralom alá, az érdekeltség csökkent a lányok taníttatásában. A tényleges helyzet azonban ennél differenciáltabb, falun is számos új munkaalkalom teremtődött számukra, sok nő kezd vállalkozásba, és önálló jövedelmük emeli családon belüli státusukat. Lényeges változások következtek be a városi foglalkoztatás olyan jellemzőiben is, mint a munkaidő és a bérezés. Kínában 1994. márciusig, több mint 40 éven át a heti hatnapos, napi nyolcórás munkahét volt érvényben. Ekkor a 44 órára csökkentés


605

(minden második szombat szabad) mellett döntöttek, majd egy év múlva ötnapos, 40 órás munkahetet vezettek be. Az áttérésre az egyes intézmények 1996. január 1-jéig, a vállalatok pedig 1997. május 1-jéig kaptak haladékot. A munkaidő csökkentésétől a termelékenység javulását, a több szabadidő révén a szolgáltatások iránti kereslet növekedését, az önképzés nagyobb lehetőségét, a házimunkák kényelmesebb elvégzését remélik, de a fő indok a munkanélküliség kezelése. A szolgáltatásokban esetleg keletkező új munkahelyektől eltekintve azonban sokan szkeptikusak mind a termelékenység növekedését, mind a munkanélküliség csökkenését illetően, tudva azt, hogy a hatékony munkaórák – különösen az állami vállalatoknál – az összes munkaórának csak 40–60 százalékát teszik ki, azaz, hogy a „kapun belüli munkanélküliség” igen nagy. A bérreform igen összetett témájából csak egy-két mozzanatot emelek ki. A reform alapvető célja a szakítás az egyenlősdivel, a bérnek, illetve a jövedelemnek a teljesítményhez kapcsolása. Ezért a korábbinál szélesebb körben terjedtek el a darabbér, a teljesítménybér különböző formái és különösen a prémiumrendszer. A nyolcvanas évek közepe óta folytattak kísérleteket a munkások és alkalmazottak esetében az ún. strukturális bérek rendszerével. Ennek négy összetevője az alapbér (ez a létminimumnak felel meg, mindenkinél azonos), a beosztásért járó bér (a felelősség mértékétől, a munka bonyolultságától függ), a pótlék a szolgálati időért (a munkában töltött évektől függ, de befolyásolja az egy munkahelyen eltöltött idő is), valamint a prémium (a teljesítménnyel arányosan, nem egyenlősdi alapon). Mindegyik résznek más funkciót, más ösztönző szerepet szánnak. Messze ható következményekkel járt az, hogy míg a reformok előtt az alkalmazottak jövedelmének több mint 90 százaléka a fizetésből származott, addig jelenleg a becslések szerint a kiegészítő jövedelmek már egyenlők vagy nagyobbak, mint a fizetések, továbbá, hogy igen megnövekedtek a jövedelemkülönbségek az egyes régiók és foglalkozások között, de különösen a különböző tulajdonformákba tartozó munkahelyek között. Az 1995. január 1-jén életbe léptetett törvény bevezette a minimális bér rendszerét, amelyet a helyi gazdasági fejlettségi és fogyasztási szinteknek megfelelően állapítanak meg. Ennek célja nemcsak a minimális életszínvonal biztosítása a dolgozóknak és családjuknak, hanem az ésszerűtlenül alacsony bérek kialakulásának, a munkáltatók visszaéléseinek megakadályozása, különösen a fejlettebb, jól működő területeken, ahol a munkaerő-kínálat jóval meghaladja a keresletet. Az indulásnál megállapított szintek elég jelentős bérkülönbségeket mutattak: Pekingben és Tiencsinben havi 210, Kantonban 320, Csuhaj különleges gazdasági övezetben 380 jüan.9 A bérezés, a jövedelemelosztás területén számos probléma vár megoldásra, többek között az értelmiségieknek nemcsak a nemzetközi szinttől, hanem a kínai átlagtól is elmaradó javadalmazása. [1] Ez a helyzet nemcsak teljesítményükre, munkamoráljukra hat kedvezőtlenül, de akadályozza Kína modernizációját is. Kínában a piacgazdasági reformok eredményeként a foglalkoztatás egész területe állandó változtatásokon megy keresztül. Számtalan probléma vár folyamatos kezelésre, de ezek közül az egyik legfontosabb a munkanélküliség még kezelhető szintjének biztosítása. [2] Ez nemcsak szociális kérdés, hanem a vezetés által legfontosabbnak számító társadalmi stabilitást is érinti, így főleg politikai, hatalmi jelentősége van. 9

Yang Ji: China adopts minimum wage system. Beijing Review. 1995. évi 18. sz. 24. old.

JORDÁN: A FOGLALKOZTATÁS KÍNÁBAN

606 IRODALOM

[1] Chen Yong-sheng: The income of intellectuals in mainland China. Issues and Studies. 1992. évi 3. sz. 76–91. old. [2] Fang Shan: Unemployment in mainland China: current situation and possible trends. Issues and Studies. 1996. évi 10. sz. 75–84. old. [3] Feng Tong-qing – Xu Xiaojun: The structure of employment and internal relations between employees in Chinese enterprises in a developing market economy. Social Sciences in China. 1995. évi 1. sz. 40–49. old. [4] David Granick: Multiple labour markets in the industrial state enterprise sector. The China Quarterly. 1991. évi 126. sz. 269–289. old. [5] Jin Weigang: Labor exchange and the initiative of emloyees in state-owned enterprises. Social Sciences in China. 1995. évi 2. sz. 43–53. old. [6] Gary H. Jefferson – Thomas G. Rawski: Unemployment, underemployment and employment policy in China's cities. Modern China. 1992. évi 1. sz. 42–71. old. [7] Juan Luncuj – Osztrovszkij A.V.: Reforma, trud, zarplata. Problemü Dalnyego Vosztoka. 1990. évi 1. sz. 62–70. old. [8] Kao Charng: Labor-management relations within Taiwan – invested enterprises in mainland China. Issues and Studies. 1996. évi 10. sz. 53–74. old. [9] Liu Bohong: The employment of Chinese women. Social Sciences in China. 1996. évi 4. sz. 85–92. old. [10] Lora Sabin: New bosses in the worker's state: the growth of non-state sector employment in China. The China Quarterly. 1994. évi december 140. sz. 944–970. old. [11] Tálas Barna: A kínai kommunisták újabb „hosszú menetelése” a szocialista piacgazdaság felé. Budapest Bank Tanulmányok 18. Budapest 1994. 50 old. [12] Gordon White: The politics of economic reform in Chinese industry: the introduction of the labour contract system. The China Quarterly. 1987. évi 111. sz. 365–389. old. [13] Yanjie Bian: Guanxi and the allocation of urban jobs in China. The China Quarterly. 1994. évi 140. sz. 971–999. old. [14] Yuan Fang: The employment problem and reform of the labor system in China. Social Sciences in China. 1994. évi 1. sz. 26–32. old.

TÁRGYSZÓ: Foglalkoztatottság. Nemzetközi statisztika.

SUMMARY The author gives a review of the changes in employment, representing one of the fields of economic reform in China, which has already been taken place for almost two decades. Characteristics and consequences of employment policy in the period of centrally planned economy are summarized. The size, geographical location and distribution by economic branches of China’s labour force (working age population) is shown by figures. Structural change of employment taken place during the reform process, and its characteristics are also presented by the author.

OROSZORSZÁG ÉS A GAZDASÁGI REFORM* IVAN M. GERMAN Az orosz társadalom mítoszok hatása alatt él. A gazdasági reform hivatalos irányvonalában megtestesülő első mítosz a privatizáció. Az állami tulajdonú gazdaság túlnyomó részének erőltetett privatizálását úgy hirdették meg mint „a piacgazdaságra való átmenet” fő, sőt döntő előfeltételét. Emögött az az elgondolás állt, hogy a magántulajdon a leghatékonyabb minden egyéb tulajdonformával szemben. A privatizáció két alapvető feladatot jelölt ki: – a tulajdonosok rétegének (az úgynevezett középosztálynak) a megteremtését; – a gazdaság hatékony működését.

Privatizáció hatékony tulajdonos nélkül Úgy tűnik, hogy a magántulajdon kulcsfontosságú szerepéről elterjedt mítosz mögött nincsenek döntő tudományos érvek. A klasszikus magántulajdon fölényére kevés példa van ma a világban, hacsak a kisméretű és a családi vállalkozói tevékenységet nem tekintjük ennek. Napjainkban a részvénytársaság vált a magán-, az állami és az állami– magánvállalkozás uralkodó formájává. Ugyanakkor Oroszországban a privatizáció a gazdaságtörténetben példa nélkül álló ütemben és soha nem látott mértékben ment végbe. A privatizáció eredményeként 1996. július 1-jén magántulajdonban volt az összes vállalat 66,7 százaléka, állami tulajdont képezett a vállalatok 10,4 százaléka, önkormányzati tulajdonban volt a vállalatok 7,4 százaléka.1 Ezzel egyidőben 40 millió ember részvényessé vált. Mindazonáltal a privatizáció következményeképpen a gazdaság hatékonysága nem növekedett. Úgy tűnik, hogy mind elméleti, mind gyakorlati nézőpontból tekintve csupán a tulajdonforma megváltoztatása nem biztosítja a reálgazdaság hatékonyságának növeke* A szerző Budapesten, 1997. március 17-én az Orosz Kulturális Központban elhangzott előadásának szerkesztett változata. A fordítás dr. Balogh András munkája. A szerző 1952-ben végzett a szaratovi Közgazdaság-tudományi Egyetem ipari szakán. Közel két évtizedes, iparban töltött tevékenység után 1971-ben szerezte meg a közgazdaság-tudomány kandidátusa fokozatot. 1975-ben az említett egyetem rektora lett, 1983 óta egyetetmi tanár. 1995-től a szaratovi Állami Közgazdasági Akadémia rektora. Előadása saját nézőpontját tükrözi az oroszországi reformról, annak társadalmi–gazdasági következményeiről és nem szükségszerűen egyezik meg a hazai tudományos körök és a Szerkesztőség véleményével. A reformok fő mozzanataival nem azonosul, a megoldást nem a tervgazdaság visszaállításában látja, hanem olyan általa „konstruktív–alkotó” szcenáriónak nevezett alternatívában, amelynek tudományos megalapozottsága egyes közgazdászokban bizonyára hiányérzetet támaszt. Mindazonáltal a mai orosz középkorú közgazdász-generáció egyik egyéniségének okfejtései tudományosan elgondolkodtatók. 1 Lásd az „Oroszország gazdasága” gyűjteményes kötetet. (Szbornik Ebonomika Rosszii.) 1996. január-június.

608

IVAN M. GERMAN

dését. Ez csak az állóalapok megújítása, a tudományos megalapozottságú technológiák alkalmazása, a marketing bevezetése, az irányítás megjavítása útján lehetséges. Mindez azonban hosszú távú beruházásokat igényel. A privatizációs folyamat során a részvényesek nem váltak és nem is válhattak hatékony tulajdonosokká. A részvénytulajdon – mint ismeretes – részvétel a részvénytársaság irányításában, ami az osztalékszerzéssel és a részvények eladásával realizálódik. A kisrészvényesek számára azonban az irányításban való részvétel lehetetlen, minthogy a részvénytársaság irányításához jelentős (több mint 10 százalékos) részvénypakett szükséges. A részvényesek nagy része nem rendelkezik ezzel. Az osztalékszerzés szerfölött kétséges a gazdasági válság viszonyai között, mivel Oroszország vállalatainak csupán 5– 10 százaléka működik nyereségesen. Ily módon a részvényeseknek csak ekkora hányada számíthat arra, hogy osztalékot kap. A részvények névérték fölötti eladása ugyancsak lehetetlen a gazdasági visszaesés feltételei mellett. Következésképpen a tulajdonosok rétege csupán formálisan létezik, a valódi középosztály még nem jött létre. A lakosságnak valójában csupán jelentéktelen része jutott tulajdon birtokába és rendelkezési joghoz mégpedig olyan módon, hogy a vállalatvezetés, az árnyékgazdasági szereplők és hasonló struktúrák felvásárolták a részvényeket. Így az orosz privatizáció magánszemélyek szűk körének nyújtott lehetőséget arra, hogy az ország nemzeti vagyonának jelentős részével ellenőrzés nélkül rendelkezzék. Ugyanakkor azonban az orosz privatizáció megteremtette a „vagyontalan” tulajdonosok tömegét. A befektetők az összes befektetési alapoknál és „pénzmosó” struktúráknál 104,0 trillió rubel értékű befektetésüket vesztették el. Elmondható, hogy az orosz privatizációs stratégia és taktika következményeképpen szabad tér nyílt a nemzeti vagyon fosztogatására. Ezt néhány példával kívánom alátámasztani. A vaucser-alap teljes nominális nagysága (körülbelül 1,5 trillió rubel) kiinduláskor az ország állóalapjai értékének 1 százalékát tette ki. Gyakorlatilag potom pénzért kiárusították a nemzeti vagyont. A vaucser (az angol „voucher”-ből) olyan dokumentum, amely igazolja az állampolgárok jogát arra, hogy a privatizált állami tulajdonból részt kapjanak. Oroszországban az állami tulajdon vaucseres privatizációjának végrehajtásakor a teljes nemzeti vagyont 1,5 trillió rubelre értékelték. Oroszország valamennyi állampolgára, azaz 150 millió fő – életkortól függetlenül – 10 ezer rubel névértékű privatizációs csekket kapott, ami mindenkinek a privatizált állami tulajdonból való részesedését fejezte ki. Mi történt később? Az emberek nem tudták, hogy mit tehetnek ezekkel a vaucserekkel, és semmiféle anyagi ellátásuk nem lévén, olcsón eladták őket olyan magán beruházási alapoknak, amelyekből 168-at hoztak létre Oroszországban. Ezek az alapok felvásárolták a lakosságnál levő vaucserek túlnyomó részét, és így az állami tulajdon nagy részének tulajdonosaivá váltak. Sok szakértő szerint az ország nemzeti vagyonának értéke a vaucseres privatizációval egyszázad részére csökkent, a magán beruházási alapok az állami tulajdon nagy részét olcsón felvásárolták.

A privatizáció második szakaszában Oroszország nem kevesebb, mint 200 milliárd dollár értékű 500 vállalatát 7,2 milliárd dollárért értékesítették. Különösen alacsony áron adtak el 77 kohászati, 85 gépgyártási, 66 kőolaj- és gázágazati és 65 vegyipari vállalatot. Az orosz privatizációval egyidejűleg magasra csapott a gazdasági bűnözés hulláma. Egy 1996. év végi belügyminisztériumi elemzés szerint a tulajdonosváltozással kapcsolatos bűnözés jelentős mértékben meghatározza nemcsak a gazdaság jelenlegi állapotát, hanem a fejlődés kilátásait is. A privatizáció során a bűnözők tulajdonába jutott a privatizált tőke 55 százaléka és a szavazati joggal bíró részvények 80 százaléka. Az árnyékgazdaság aránya elérte a bruttó hazai termék 40 százalékát.

OROSZORSZÁG ÉS A REFORM

609

Az elmúlt négy év folyamán az ország belügyi szervei körülbelül 800 ezer gazdasági bűncselekményt tártak fel. A nyilvántartott bűncselekmények átlagos évi növekedése a gazdaság szférájában 12,5 százalékot tesz ki. A gazdasági bűncselekmények közül minden negyedik olyan kategóriába tartozik, amelynél a kár különösen nagy. Csupán a bűnözés által okozott kár körülbelül 10 trillió rubelt tett ki 1996-ban.2 A gazdaság liberalizálása az irányítás hatékonysága nélkül A második mítosz a gazdaság liberalizálása. A „reformátorok” szerint az új gazdaságot csak a tulajdon különböző formáihoz tartozó, egymással versenyző vállalatokkal lehet felépíteni, a jelenkori világfejlődés viszont ezzel ellentétesnek látszik. A fejlett országokban növekszik az állam szerepe a gazdaságban, így a nemzeti vagyonból való részesedése is. A statisztikai adatok szerint az Egyesült Államokban az állami bevételek a bruttó hazai termék 1960. évi 27,6 százalékáról 1995-re 35,3 százalékára nőttek. Japánban az 1970. évi 21,6 százalékról 1994-re 34,6 százalékra, Németországban az 1960. évi 35,6 százalékról 46,2 százalékra emelkedtek 1995-re. Oroszországban ez a mutató 1996-ban mindössze 17,6 százalékot tett ki. A reform néhány éve alatt az orosz gazdaság lendületesen haladt a világfejlődéssel ellentétes irányba, azzal szemben, amit modern szociális államnak vagy szociális piacgazdaságnak szoktak nevezni. Az ilyen szegény kincstár ugyanis képtelen támogatni a tudományt és az oktatást, az egészségvédelmet és a kultúrát, a honvédelmet és azokat a területeket, amelyeknek érdekében az államnak kézben kell tartania a nemzeti termelési potenciál jelentős részét. E potenciálnak kell alkotnia a nemzetgazdaság húzóerejét, szilárd gerincét, amely biztosítja az állam stratégiai érdekeinek érvényesülését és egyidejűleg a kincstári bevételek állandó és alapvető forrását. A gazdaság liberalizálása azonban a gazdasági irányítás rendszerének összeomlásához és így gazdasági válsághoz vezetett. Oroszország gazdaságának jelenlegi állapotát a következő adatok jellemzik: 1. a bruttó hazai termék előállítása 1995-ben az 1990. évi színvonal 62,0 százalékát tette ki; 2. Oroszország nemzetgazdaságának termelési állóalapjai 1991 és 1995 között az 1990. évihez viszonyítva gyakorlatilag nem változtak, azonban amortizációjuk 1995 végén 56 százalékot tett ki, és ez már a kritikus mérték, ennek következtében erőteljesen csökkent a termelési–műszaki rendszerek működésének biztonsága, ami azt mutatja, hogy a gazdaság az összeomlás előtti állapotban van; 3. az ország termelési állóalapjainak kihasználása romlott, a termelőkapacitások kihasználásának színvonala 40–45 százalékra esett vissza, a gépgyártásban 30–35 százalékosra; 4. az ország nemzetgazdaságának szerkezete teljesen deformálódott, az elmúlt öt évben a gazdaság nyersanyag-termelő szektorainak aránya több mint kétszeresére növekedett, míg a feldolgozó szektorok részesedése több mint 50 százalékkal csökkent; 5. 1990-hez képest 1995-ben erősen csökkent a munka termelékenysége: az iparban 33,5, a mezőgazdaságban 28,5, az építésben 38,6, a közlekedésben és hírközlésben 44,8, a kereskedelemben és közétkeztetésben 22,7 százalékra.

Az ipar egészében a termelés volumene az 1990. évihez viszonyítva 1995-re 50 százalékkal csökkent. Összehasonlításul megjegyezzük, hogy az 1929-1933. évi világválság időszakában a válság által leginkább érintett két államban, az Egyesült Államokban 48 2 Lásd Oroszország Belügyimisztériumának jelentését „A gazdasági bűnözés és a korrupció elleni harc helyzetéről és az erősítésével összefüggő intézkedésekről az Orosz Föderációban”. Szovjetszkaja Rosszija. 1997. évi 13. sz. február 1.

IVAN M. GERMAN

610

százalék, Németországban pedig 42 százalék volt az ipari termelés volumenének visszaesése. Németországban a második világháború nyomán az ipari termelés volumenének 66 százalékos csökkenése következett be. 1995-ben, az 1990. évihez viszonyítva, a termelés volumene az ipar ágazataiban a következő nagyságrendű volt. Az ipari ágazatok 1995. évi termelése az 1990. évi százalékában Ágazat

Villamosenergia-ipar Fűtőanyagipar Vaskohászat Vegyipar és petrolkémiai ipar Gépgyártás Fa-, fafeldolgozó és cellulóz-papíripar Építőanyag-ipar Könnyűipar Élelmiszeripar

Százalék

81,2 60,3 56,9 44,6 37,6 41,3 40,4 19,5 47,5

Lelassult az iparban a tudományos–műszaki fejlődés üteme. Az Orosz Föderáció kormánya mellett működő gazdasági konjunktúrát vizsgáló központ által végzett vizsgálat kimutatta, hogy az új termékeket kibocsátó vállalatok aránya 2–5 százalék, és fejlett technológiát csak a vállalatok 5 százaléka vezetett be. 1996-ban Oroszország iparában a munkatermelékenység színvonala az Egyesült Államokénak 25 százalékát tette ki. Az iparban a tudományigényes ágazatok gyorsuló hanyatlásának veszélye figyelhető meg: míg a reform évei alatt az ipari termelés összvolumene 50 százalékkal csökkent, addig a tudományigényes ágazatokban a visszaesés 70–80 százalékot tett ki. Oroszország gazdasága ebben a helyzetben az ipari bázis gyengülése és a termelési szerkezet romlása miatt nem képes önálló bővített újratermelésre. A mezőgazdaság fejlettségi szintje az 1950-es évek elejének színvonalára esett viszsza: a termelés volumene 1995-ben 35 százalékkal volt kisebb az 1990. évinél. A vetésterület évről évre csökken, 1995-ben például 15 millió hektárt tett ki. A termeléshez a reform előtti műtrágyamennyiség egynyolcadát használták fel. Az agrárszféra hanyatlását jelzi, hogy 1990 és 1995 között a szarvasmarha-állomány 36, a sertésállomány 48, a juhés kecskeállomány 54, a baromfiállomány 40 százalékkal csökkent. Ezzel Oroszország állatállománya a második világháború utáni első ötéves tervidőszak szintjén áll (a juh esetében az 1947. évi, a sertésállománynál az 1950. évi, míg a tehénállomány esetében az 1962. évi színvonalon). Az állati termékek termelése jelenleg olyan, mint 30 évvel ezelőtt volt. A mezőgazdaság anyagi–műszaki erőforrásai erőteljesen csökkennek: 1995ben az állóalapok elhasználódása a mezőgazdaságban négyszeresen felülmúlta ezen alapok beáramlását. Az agráripari komplexum részesedése a költségvetési kiadásokból 1995-re az 1991. évi 19 százalékról 3,7 százalékra csökkent. Mindezek együttvéve oda vezettek, hogy az alapvető mezőgazdasági termékek termelési volumene 1995-ben az 1990. évinek átlagosan csak alig felét tette ki.


611

A mezőgazdasági termékek 1995. évi volumene az 1990. évi százalékában Termény, termék

Gabona Hús Hal és halkészítmények

Százalék

54 35 31

Termény, termék

Tej Vaj Sajt Tojás

Százalék

26 50 47 71

A Mezőgazdasági Minisztérium adatai szerint 1996-ban a mezőgazdasági vállalatok háromnegyede veszteséges volt, az agrárszektor egészében 16,0 trillió rubel veszteséget regisztráltak. Napirendre került az ország élelmezési függetlenségének kérdése. Az importált élelmiszerek és az élelmiszer-termeléshez szükséges importált nyersanyagok aránya Oroszország élelmiszerpiacán 1992-ben 19, 1993-ban 23, 1994-ben 30, 1995-ben 56 százalékot tett ki. Az Oroszországi Mezőgazdaság-tudományi Akadémia adatai szerint 1995-ben az alapvető élelmiszerek importbeszerzése az 1993. évivel összehasonlítva a következő mértékben növekedett: a hús 6,8-szeresére, a baromfihús 10,8-szeresére, a vaj 3,4szeresére, a gyermekélelmiszerek 6-szorosára, a burgonya 9,8-szeresére. Az elemzések azt mutatják, hogy 1995-ben Oroszország mezőgazdaságának, agráripari komplexumának állapota kritikus szintet ért el, nemcsak a bővített, hanem az egyszerű újratermelés feltételei is hiányoznak. Az agrárszféra termelési és szociális infrastruktúrája tönkre megy. Ha falun nem történik gyökeres fordulat, akkor 2–3 év múlva a földművesek képtelenek lesznek megművelni azt a földet, amelyet birtokolnak. A beruházási válság az orosz gazdaságban az összeomlás egyik legfontosabb tényezője. 1991 és 1995 között a nemzetgazdasági beruházások volumene kevesebb mint a felére (1992-ben 16, 1993-ban 12, 1994-ben 26, 1995-ben 17 százalékkal), emellett a termelési szféra beruházásai közel kétharmaddal csökkentek. A szóban forgó időszak alatt az állóalapok üzembe helyezése 73 százalékkal esett vissza. Nemcsak a termelési célú, hanem a lakás-, valamint a szociális és kulturális célú építés volumene is csökkenő tendenciát mutat. A hivatalos statisztika adatai szerint az átadott új lakóterület 1990-ben 61,7 millió négyzetmétert tett ki, de 1995-ben már csak 41,0 milliót. Csökkent az évi átadás (üzembe helyezés) az iskolák területén 520 ezer tanulói helyről 296 ezerre, vagyis 43,1 százalékkal, a műszaki szakmunkásképzőiskolákban kétharmaddal, a kórházakban 50, a rendelőintézeteknél 38, a klubokban és a művelődési házakban 60, a filmszínházaknál 96, a felsőoktatási intézményeknél 75, a szakközépiskolákban 88 százalékkal. A külkereskedelem állami monopóliumának 1992-ben megkezdődött felszámolása mindenekelőtt Oroszország Nyugathoz fűződő kereskedelmi–gazdasági kapcsolatainak fejlesztését vetítette előre, feltételezve, hogy onnan exportcikkekért cserébe meg lehet kapni a szükséges technológiákat, hiteleket, beruházásokat. A külgazdasági tevékenység ilyen orientációja gyakorlatilag nem vezetett a Nyugathoz fűződő kereskedelmi– gazdasági kapcsolatok különösebb bővüléséhez. A Független Államok Közösségén kívüli országokkal folytatott külkereskedelmi forgalom fejlődését jelzi, hogy 1992-ben 79,5, 1995-ben pedig 97,6 milliárd dollárt ért el. Az ezen országokba irányuló áru- és szolgáltatásexport 1992-ben 42,4, 1995-ben 64,3 milliárd dollárt, az ugyanezen külföldi országokból származó import 1992-ben 36,8, 1995-ben pedig 33,2 milliárd dollárt tett ki.

IVAN M. GERMAN

612

1992-ben az export áruszerkezetét a fűtőanyagok és a nyersanyagok 48, a gépek és a berendezésekét 9,3 százalékos aránya jellemezte, 1995-ben az exportban a fűtőanyagok és a nyersanyagok 80, a gépek és a berendezések 4,6, a tudományigényes termékek 1,4 százalékot képviseltek. Az import szerkezetében 1992-ben a gépek és a berendezések aránya 39,2, az élelmiszereké és a termelésükhöz szükséges nyersanyagoké 26,8, a textilés kötött ruházaté 11,2 százalékot ért el, 1995-ben pedig a gépek és a berendezések aránya 39,5, az élelmiszerek és a termelésükhöz szükséges nyersanyagok aránya 56, míg a textil- és kötött ruházat 0,1 százalékot tett ki. Napjaink világgazdasági környezetében Oroszország mint fűtőanyagot és nyersanyagokat exportáló ország jelenik meg, az 1993. évi szintet gyakorlatilag valamennyi alapvető fűtőanyag- és nyersanyagfajta exportja meghaladja. 1994–1995-ben például az egyes termékek exportja a következőképpen növekedett: a cementé 3,4-szeresére, a furníré, újságpapíré, szöveté másfélszeresére, a csiszolatlan gyémánté 2,4-szeresére, a vasötvözeteké 1,7-szeresére, a rézé 2,7-szeresére, a kőolajé 21,0 százalékkal, a kőolajtermékeké 21,6, a gázé 35,6 százalékkal. Az exportorientációt nemzetközileg elsődleges ismérvnek tekintik annak megítélésében, hogy egy állam gazdasága gyarmati típusú gazdasággá alakul-e. Oroszország importjában 1995-ben az élelmiszerek és az előállításukhoz szükséges nyersanyagok a teljes importvolumen 56,0 százalékát tették ki. Márpedig nemzetközi megítélés szerint, ha egy ország importálja az élelmiszerek és az előállításukhoz szükséges nyersanyagok több mint 30 százalékát, akkor elveszti élelmezési függetlenségét. Oroszország külföldi adóssága 1992-ben 75,8 milliárd dollárt tett ki. Ez az adósság 1995-ben már 130,0 milliárd dollárra rúgott, 1996 első felében az adósság további 30 milliárd dollárral nőtt. Mindez azonban csak a kezdet. A berlini össznémet gazdasági prognózisok készítésével foglalkozó intézet adatai szerint Oroszország külső adóssága a 2002. évre 220 milliárd dollárt fog elérni. A külföldi beruházások az elmúlt években a következőképpen alakultak: 1992-ben 0,66, 1993-ban 1,36, 1994-ben 2,0, 1995-ben 2,8 milliárd dollár. Az állam külkereskedelmi monopóliumának felszámolása igen jelentős tőkekiáramláshoz vezetett, két csatornán keresztül: – a stratégiai erőforrások (energiahordozók, fémek, fa stb.) fokozott kivitele és – a tőke illegális kivitele.

Napjainkban a kitermelt kőolaj 40 százalékát exportálják Oroszországból. (Az összehasonlítás kedvéért megemlítem, hogy 1980 és 1990 között a Szovjetunióban évente 600–625 millió tonna kőolajat termeltek, exportra 125 millió tonna, vagyis 20-22 százalék került. Jelenleg Oroszországban 300 millió tonna a kitermelés, és külföldre változatlanul 125 millió tonna kerül.) Napjainkban Oroszországból kiszállítják a dízel fűtőanyag 41, az alumínium 78, a tisztított (finomított) réz 71, a nikkel 82, a feketefém hengereltáru 63, a műtrágya 78 százalékát stb. A hazai kitermelőipar gyakorlatilag exportra dolgozik. A legutóbbi években – a Belügyminisztérium adatai szerint – a bűnöző csoportok Oroszországban vezetett külföldi számláin 150–300 milliárd dollár jelent meg a kőolaj, a gáz, a fémek, a fa, a gyémánt és egyéb áruk illegális kivitele nyomán. John Ross, az angol parlament munkáspárti képviselőcsoportjának gazdasági tanácsadója, írja erről:


613

„Az elmúlt két év alatt Oroszország erőteljesen megnövelte az energiahordozók és a fémek kivitelét. Emellett azonban mind az energiahordozókból, mind a fémekből egyre kevesebbet termelnek az országban. Minek a rovására lehet növelni az exportot? A hazai ipari ágazatok ellátása terhére. Az export növekedett, de a belőle származó jövedelmek csökkentek. Természetesen mi magunk törtük le az árakat. Most a Nyugat megkímélheti saját kőolaj-, szén- és fémlelőhelyeit. Ezek úgy nyugszanak, mintha a bankban lennének. És amikor Oroszország tartalékai kimerülnek, akkor ... Ez a tőke Oroszországból való kiáramlásának első formája. A második forma: az eltulajdonított pénz, havonta mintegy 2 milliárd dollár, Nyugatra kerülése. Ezeket a nyugati iparba fektetik be. Oroszország veszteségeket szenved, méghozzá hatalmas mértékben. Az ország egész eddigi történetének legnagyobb ipari csődjét éli át. Gyakorlatilag békeidőben ez az ipari gazdaság legnagyobb összeomlása, amely valaha is végbement a történelem során...”3 1992 óta folyik az Oroszország és a volt szövetségi köztársaságok közötti gazdasági kapcsolatok gyengítésének intenzív folyamata. E kapcsolatok szűkülése a kölcsönös kereskedelem csökkenéséhez vezetett. Ily módon az Oroszország és a Független Államok Közösségének (FÁK) többi országa közötti külkereskedelmi forgalom – összehasonlító áron – az 1991. évi 142 trillió rubelről 1995-re 50,0 trillió rubelre csökkent. Az Oroszország és a FÁK országai közötti gazdasági kapcsolatok továbbra is erőteljes konfliktusveszélyt rejtenek magukban. Ilyen veszély például az adósságválság – a Független Államok Közössége országainak az Oroszországgal szembeni adóssága 1996. január 1-jén 9 milliárd dollárt tett ki – vagy az „átjárható” határok létrejötte, amely megteremtette a tőke csempészésének feltételeit Oroszországból a Független Államok Közössége más országaiba. Ennek illusztrálásaként megemlítem, hogy a vámszervek évente átlagosan 50,0 milliárd rubel értékű csempészáru kivitelét akadályozzák meg Oroszországból a Független Államok Közössége országaiba. Ez azonban az Orosz Föderáció Vámbizottságának adatai szerint csak mindössze 4 százalék, mivel a csempészáru nagyobb része elkerüli a vámszerveket. A monetarizmus A harmadik mítosz az orosz monetarizmussal kapcsolatos, melynek alapját a költségvetési deficit és a pénzmennyiség visszafogásának elmélete képezi. E politika hirdetői abból a monetarista dogmából indulnak ki, amely szerint az infláció megjelenésének az oka a pénzmennyiség túlzott mértékű megnövekedése. Ezt axiomaként emlegetik. Az ilyen premisszából az a következtetés adódik, hogy Oroszországban az infláció nem az áruhiány eredményeként jelent meg, hanem a mértéktelen pénzkibocsátás következtében. A pénzmennyiség növelése volt az 1992. évi infláció alapvető forrása. A monetarizmus hívei bizonyságul rámutatnak arra, hogy 1992-ben 1000 százalékkal növekedett a forgalomban levő rubel mennyisége. Ebből adódik, hogy az évi infláció elsődleges oka a pénztömeg tízszeresre növekedése, és az árak emelkedése ennek következménye. Így jutnak arra a következtetésre, hogy ha egyszer a túlzott mértékű pénzkibocsátás szüli az árak gyors emelkedését, akkor ezt fékezni kell. Ami meg is történt és ma is ez folyik. Valójában melyek a monetarista koncepció megvalósításának következményei? 3

Idézi a Voproszü ekonomiki 1994. évi 3. sz.

614

IVAN M. GERMAN

Oroszország soha nem látott pénzügyi válságba került. A pénz elértéktelenedett és semmire sem elegendő: sem a bérekre, nyugdíjakra, sem a védelmi eszközökre, sem az adósságfizetésre, sem a beruházásokra és a tudományos–műszaki munkákra. A körbetartozások a nemzetgazdaságban 1997. január 1-jén 1042,0 trillió rubelt tettek ki, ami lényegesen több, mint az ország éves költségvetése. A pénzkifizetésekkel kapcsolatos adósság hiányának teljes összege 1997. február 1jén meghaladta a 80 trillió rubelt, ebből 48 trillió rubel béradósság, 18 trillió rubel nyugdíjadósság, 7 trillió rubel a katonák eltartásával kapcsolatos adósság, 4 trillió rubel gyermektámogatási adósság. Az infláció 1992-ben 2610, 1993-ban 940, 1994-ben 320, 1995-ben 234 százalékos volt. Összehasonlításképpen: az infláció a második világháború alatt egyetlen országban sem (Görögország kivételével) haladta meg a 600–800 százalékot. Egy rubel 1991. január 1-jén 1,7 dollárt, 1996. január 1-jén pedig egy dollár 5700 rubelt ért. A lakosság életszínvonalát az olyan mutatók alapján értékelem, mint a lakosság foglalkoztatási helyzete, a reálbér és az egy főre jutó jövedelem, a fogyasztási cikkekkel való ellátottság, a szociális–demográfiai helyzet, a szociális egyenlőtlenség foka a társadalomban, a szociális szféra (oktatás, egészségvédelem, tudomány, kultúra) ágazatainak állapota. A lakosság foglalkoztatása. A termelés és a foglalkoztatott népesség száma évről évre csökken. 1990-ben a nemzetgazdaságban foglalkoztatottak száma 75,3 millió főt tett ki, de 1995-ben már csak 67,1 millió főt. 1996. január 1-jén a hivatalosan nyilvántartott munkanélküliek száma 2,3 millió fő volt, a gazdaságilag aktív népesség 3,4 százaléka, de számos gazdasági szakértő számítása szerint a munkanélküliek száma Oroszországban 14,6 millió, sőt 20 millió fő.4 Az összehasonlítás kedvéért megjegyezzük, hogy nyugati felfogás szerint a munkanélküliség kritikus szintje 7 százalék. E határ túllépése esetén társadalmi konfliktusok és megrázkódtatások lehetségesek. A lakosság nominál- és reálbérének alakulása. Az 1990. év végén az Orosz Föderációban az átlagos havi nominálbér 275 rubelt, 1995 végén pedig 482 ezer rubelt tett ki. Az átlagos havi reálbér 1990 végére 275, 1995 végén pedig 77,0 rubel volt. A reálbér 1995 végére az 1990. évihez képest 72 százalékkal csökkent. Ez az országos átlag. A mezőgazdaságban azonban a reálbér csökkenése ez idő alatt közel 85, a kulturális és a művészeti szférában 72, a tudomány területén 76 százalékot tett ki, míg az oktatásban 70 százalékos volt. A havi átlagos nominál- és reálnyugdíjak alakulása. Az átlagos havi nyugdíj 1990 végén 115 rubelt tett ki, míg 1995 végén 196 000 rubelt. Az átlagos havi reálnyugdíj ugyanakor 115 rubelről 1995 végére 50,3 rubelre csökkent. Mint látjuk, a havi átlagos reálnyugdíj Oroszországban 56,5 százalékkal csökkent. A fogyasztás színvonala és összetétele közvetlenül függ a jövedelmek szintje és a létminimum kapcsolatától. Az Orosz Föderáció Állami Statisztikai Bizottságának adatai szerint 1996. január 1-jén az egy főre számított havi létminimum (a minimális fogyasztói kosár értéke) 264 000 rubel volt. 4 A Nemzetközi Munkaügyi Hivatal (International Labour Office – ILO) értékelése szerint az Orosz Föderáció statisztikája körülbelül 80 százalékkal torzítja lefelé a munkanélküliség színvonalát. A Hivatal értékelése szerint Oroszországban a munkanélküliek száma 10,2 millió fő, vagyis a gazdaságilag aktív népesség 13 százaléka.


615

Az Orosz Föderáció kormánya mellett működő Összorosz Életszínvonal-központ adatai szerint az egy főre jutó havi jövedelem alapján a lakosság öt csoportra bontható: az első csoport – a szegények; az ilyen családokban a jövedelmek a létminimum alatt vannak (ebbe a csoportba tartozik a lakosság 33 százaléka, vagyis 48 millió ember); a második csoport – a gyengén ellátott családok, melyeknek a jövedelme az orosz szegénységi küszöböt meghatározó létminimum fölött van (ide lehet sorolni a lakosság 40 százalékát, vagyis 59,2 millió főt); a harmadik csoport – a jómódú családok (ezek a családok a lakosság körülbelül 20 százalékát teszik ki, vagyis 29,6 millió embert); a negyedik csoport – a vagyonos lakosság, jövedelmeik elérik azt a színvonalat, amelyet az emberi szükségletek kielégítésének tudományosan megalapozott normái határoznak meg (ez a kategória az ország lakosságának 5 százalékát teszi ki, vagyis 7,4 millió főt foglal magában); az ötödik csoport – a gazdagok; a lakosság 2 százaléka, vagyis 3 millió fő tartozik e csoportba, és náluk összpontosul az összes lakossági jövedelem 15 százaléka. Jövedelmeik színvonala a különösen magas normáknak felel meg.

Az összehasonlítás kedvéért megemlítjük, hogy a nemzetközi normák szerint a létminimumnak az egy főre jutó átlagjövedelem 40 százalékát kell kitennie. A fogyasztási színvonalnak az ún. „fogyasztói kosár” alapján történő elemzése szerint ez a „kosár” Oroszországban 18 legfontosabb élelmiszert és 5 csomag cigarettát tartalmaz. 1990-ben az ilyen élelmiszerkosár értéke 32,2 rubel volt, a minimálbér 70 rubelt, a havi átlagbér 275 rubelt tett ki. 1995 végén a kosár értéke 264 ezer rubel, a minimálbér 55 ezer rubel, az átlagbér pedig 482 ezer rubel volt. A társadalomra ráerőltetik azt a véleményt, hogy a fogyasztói piac telített árukkal és a hiány problémája már a múlté. A valóságban azonban a kiskereskedelmi áruforgalom 1995-ben – összehasonlító áron – az 1991. évi forgalom szintjének 52 százalékát tette ki. Az 1990-es évek elejéig a hivatalos statisztika szerint Oroszország lakossága átlagosan a jövedelmének megközelítőleg 35–40 százalékát fordította élelmiszerekre, 1994 és 1995 végén 70–75 százalékát. Ennek ellenére az alapvető élelmiszerek egy főre jutó fogyasztása állandóan csökken, amint a táblából látható. Az élelmiszerek egy főre jutó évi fogyasztása Oroszországban Élelmiszer

Hús, húskészítmény (kg) Tejtermékek (kg) Tojás (db) Zöldségfélék (kg) Hal- és halkészítmények (kg) Cukor és cukrászati készítmények (kg) Vaj (kg) Cereáliák (kg)

Az egy főre jutó fogyasztás 1990-ben

1995-ben

76,0 383,0 297,0 89,0 20,3 47,2 10,2 104,0

53,0 249,0 121,0 83,0 9,0 27,0 5,3 102,0

Szociális – demográfiai helyzet. Oroszországban a népességszám csökken, mégpedig azért, mert az alacsony születési arányszám mellett folyamatosan emelkedik a halandóság színvonala. 1992-ben 1,6 millió, 1994-ben 1,4 millió gyermek született, ugyanakkor a meghaltak száma 1,8 millió fő, illetve 2,3 millió fő volt. Ez azt jelenti, hogy a halálozási

616

IVAN M. GERMAN

arányszám 1992-ben1,1-szeresen, míg 1994-ben 1,6-szeresen múlta felül a születési arányszámot. Oroszország lakosságának átlagos élettartama folyamatosan csökken, 1990-ben 69 év, 1995-ben pedig már csak 64 év volt. A lakosság természetes fogyása 1992-ben 219,8 ezer, 1994-ben 893,2 ezer, 1995-ben pedig 900 ezer főt tett ki. Oroszországban jelenleg 6,0 millió menekült tartózkodik. Az egészségügyi-demográfiai helyzet is romlik. Az ún. szociális betegségek csoportjában a növekedés tartós irányzata figyelhető meg. 1995-ben a megbetegedések száma – 1992-vel összehasonlítva – növekedett: a tuberkulózisé 40, a diftériáé 100, a szifiliszé 370 százalékkal. A bűnözés mértéke soha nem látott méreteket öltött. A reform évei alatt az ismertté vált bűncselekmények évi átlagos száma 2,7-2,8 millió. A jogászok ezt bűnözési hullámnak nevezik. Az országban elszabadult a terror, a társadalmi élet szinte valamennyi területe kriminalizálódik, és ez már nem a „hagyományos bűnözés”. A Belügyminisztérium adatai szerint Oroszországban több mint 4 ezer bűnözői csoport működik, ezek az országot gyakorlatilag felosztották befolyási szférákra. A lakosságnál több mint 3 millió nyilvántartott lőfegyver van, és ennél jelentősen nagyobb a nem nyilvántartott lőfegyverek száma. Becslések szerint jelenleg a bűnözéssel kapcsolatban áll a vállalkozók 40 és a kereskedelmi hálózat 66 százaléka. A maffia ellenőriz 35 ezer gazdálkodó szervezetet, közöttük 400 bankot, 47 tőzsdét, 1,5 ezer állami vállalatot. A hivatalos személyek megvesztegetése a maffia állami struktúrákra gyakorolt nyomásának a legelterjedtebb formája. Oroszország Belügyminisztériumának becsült adatai szerint, ha az 1980-as évek közepén az állami szervek és az igazságszolgáltatás képviselőinek megvesztegetésére a bűnözők tulajdonában levő tőke 33 százalékát fordították, akkor jelenleg ez a szám elérte az 50 százalékot. A lakosság életszínvonalának általános csökkenése mögött a társadalom szociális polarizációjának, valamint a szociális egyenlőtlenség mértéke növekedésének folyamata húzódik meg. A társadalom szociális polarizációjáról nyilvánosságra hozott nemzetközi adatok az ún. felső és alsó decilisek (a legjómódubb 10 százaléknyi lakosság és a legrosszabb helyzetű 10 százaléknyi réteg) jövedelme közötti arányok 1991-ben a következők voltak: Németország 6,8; Anglia 6,8; Svédország 5,9; Franciaország 12,0; Spanyolország 11,9; Egyesült Államok 15,9; Oroszország 4,0. Az 1990-es évek első felében a fejlett országokban a szociális egyenlőtlenség mérséklődésének folyamata figyelhető meg és Európa országaiban jelenleg 6, ezzel szemben Oroszországban 1995-ben a munkabérek színvonala alapján 27–28 volt, az összes jövedelmek alapján pedig 50 volt az átlagos deciliskoefficiens. A szociális infrastruktúrán belül a tudomány finanszírozására fordított összeg 1995re az 1989. évinek egyötödére csökkent. 1995-ben a tudomány fejlesztésére a bruttó hazai termék 0,32 százalékát fordították, ugyanakkor az Egyesült Államokban 2,75 százalékát és Japánban több mint 3 százalékát. Abszolút számokban kifejezve: Japán a tudományra évente 75 milliárd, az Egyesült Államok 173 milliárd, míg Oroszország csak 6 milliárd dollárt költ, s ez a lemaradás a tudomány halálát jelenti. J. Oszipovnak, az Orosz Tudományos Akadémia elnökének nyilatkozata szerint a tudósok átlagos havi munkabére 500 ezer rubelt tesz ki. A tudomány anyagi bázisa is el-


617

avul, és csökken a tudományos szervezetek száma. Folyik az „agyelszívás”. 1992 és 1995 között a tudomány szférájából 300 ezer aktív kutató tudós és szakember távozott külföldre. Az Orosz Tudományos Akadémia tudósainak számításai szerint Oroszország évente 10–15 milliárd dollárt veszít az „agyelszívás” következtében. 1992-ben a tudományos szervezetek személyi potenciáljának 27 százaléka ment át az üzleti szférába, míg 1993-ban és 1994-ben további 15–15 százalék. Felsőoktatás. 1995-ben Oroszország 548 felsőoktatási intézményében 2655 ezer hallgató tanult, a reform előtt számuk 3010 ezer volt. Jelenleg a felsőfokú oktatási intézmények finanszírozása 30 százalékkal marad el az igényektől. Már ötödik éve egyáltalán nem finanszírozza a költségvetés a felsőfokú oktatási intézmények épületeinek és felszereléseik fenntartását, a tudományos kísérleti berendezések, számítástechnikai eszközök és szakirodalom beszerzését. A felsőfokú oktatási intézményekben gyakorlatilag megszűnt az új oktatási terület építése. Oroszország ilyen intézményeiben jelenleg egy hallgatóra átlagosan 11 négyzetméter oktatási terület jut, szemben a 22 négyzetméteres normával. A professzori–oktatói havi átlagbér a felsőfokú oktatási intézményekben 440 ezer rubelt tesz ki és ezt a bért sem fizetik ki pontosan. Az általános (teljes körű) középfokú oktatásról szóló törvényt hatályon kívül helyezték. Ennek az akciónak első „gyümölcsei” már beértek: az általános középfokú oktatásban részt vevők aránya az 1989. évi 95,4 százalékról 1994-re 91 százalékra csökkent. A középiskolák finanszírozása nagyon rossz, a tanárok átlagos havi bére nem haladja meg a 300 ezer rubelt és a bért hónapokon át nem fizetik ki. Ezért a középiskolák állandó sztrájkkészültségben vannak. Az egészségügy tényleges finanszírozásáról az Orosz Föderáció Állami Statisztikai Bizottsága nem tesz közzé adatokat, de a szakemberek szerint a reform évei alatt az egészségügy finanszírozására fordított összeg egyharmadára, az orvosok reálbére pedig 1992-től 60 százalékkal csökkent. A lakosság ingyenes orvosi ellátása megszűnőben van. A kultúra állami finanszírozásának hiányában számos színház, múzeum, könyvtár a bezárás küszöbén áll. Az Orosz Tudományos Akadémia szociológiai kutatásai arról tanúskodnak, hogy a lakosság kulturális életének minősége és tartalma romlik: a lakosság 77 százaléka a korábbinál ritkábban jár moziba, 66 százaléka ritkábban látogat színházat vagy hangversenyt, 58 százaléka kevesebbet sportol, 43 százaléka kevesebb időt fordít újságolvasásra, 39 százaléka kevesebb könyvet olvas, 28 százaléka ritkábban hallgat rádiót. Jövő-szcenáriók Végül szólni kell a negyedik mítoszról, miszerint az országnak csak két választása van: vagy visszatér a reform előtti múlthoz, vagy az alkalmazott gazdaságpolitikai irányvonal természetes eredményeként bekövetkező „gazdasági csodára” vár. Az ország számos tudósának véleménye szerint azonban az Oroszország előtt álló választás nem lehet az a közvéleményre erőltetett alternatíva, hogy vagy vissza a reform előtti múlthoz, vagy előre az amerikai típusú kapitalizmushoz. A válaszút lényege nem fejezhető ki ennyire leegyszerűsítve: „piac vagy nem piac”. Oroszország előtt valójában a gazdasági rendszer liberális–kriminális átalakításának folytatása vagy a konstruktív– alkotó szcenárió közötti választás lehetősége áll.

618

IVAN M. GERMAN

Az eddigi tapasztalatok szerint a liberális „reform”-szcenáriók további megvalósítása a gazdaság ellehetetlenüléséhez, mélyreható szociális polarizációhoz, nagyfokú bűnözéshez és korrupcióhoz, valamint az éles társadalmi konfliktusok állandó veszélyéhez vezet. A konstruktív-alkotó szcenárió az előrehaladásból, azaz abból indul ki, hogy a gazdasági rendszer átalakításának a tényleges gazdasági helyzet javulásával együtt kell végbemennie. E szcenáriónak két szakasza van. Az első a rendkívüli válságellenes intézkedések végrehajtása, mely elképzeléseim szerint a következőket foglalhatja magában. a) A lakosság reform előtti életszínvonalának helyreállítása, mégpedig az összes személyi jövedelem újraelosztása, a magas jövedelmű csoportok progresszív adóztatása és a rossz helyzetben levőknek juttatott transzferek révén. Ugyanis az összes személyi jövedelem jelentős részét az újgazdagok kis számú rétege sajátítja el. Míg 1989-ben a lakosság „alsó” 60 százaléka az összes személyi jövedelem 55 százalékát kapta, addig jelenleg csak 31,4 százalékát kapja, a lakosság „felső” 30 százaléka pedig az összes személyi jövedelem 57,5 százalékához jut. b) A gazdaság állami és magánszektorainak elhatárolása. Elsőbbséget kell adni a kincstár védelmének oly módon, hogy helyreállítják az állami tulajdont és megszüntetik a gazdaság magán- és állami szektorai közötti „együttműködés” összes olyan parazita formáját, amely egyes személyek és csoportjaik érdekeit szolgálja. Ennek érdekében a kétszektoros gazdaság koncepcióját alapvetően meg kell változtatni. A magánszektornak piaci rezsimben kell működnie, maximálisan függetlenül az államitól, az állami szektort az állam tervfeladatai szerint kell irányítani. A két szektor közötti kapcsolatok szabályait az államnak kell kidolgoznia és korrigálnia. c) A pénzhiány megszüntetése. A pénzhiány felszámolásának egyetlen elfogadható forrása a pénzkibocsátás. Ha ezt a valóságos és objektív szükségletek határai között végzik, akkor ez nem pusztán papírdarabok kibocsátása, hanem a pénzügyi válság feloldását szolgáló értelmes politika. A külföldi kölcsönök – többletvalutát nyújtva az országnak – nem a tulajdonképpeni termelést, hanem az importot ösztönzik. d) Az elhanyagolt könnyűiparban kedvezményes termelési célhitelt kell nyújtani forgóeszközök képzésére. Reális lehetőség van arra, hogy rövid idő alatt erőteljesen növekedjenek az ágazat adóbefizetései a költségvetésbe. 1990-ben például a könnyűiparból származott az összes költségvetési bevétel 26,4 százaléka, 1995-ben már csak 2 százalékot tett ki ez a hányad. e) Operatív pénzügyi forrást képezhet, ha az alkoholtartalmú italok termelése és forgalmazása újra állami monopólium lesz. Tíz évvel ezelőtt az „alkoholpénzek” a költségvetés bevételeinek 30 százalékát tették ki, 1995-ben pedig csupán 1,5 százalékát. Többen isznak, mint azelőtt (a fogyasztás 14 liter tiszta alkohol évente egy lakosra vetítve, a kritikus szint 8 liter!), de az állam csak veszített a vodkakereskedelmen. Szakemberek értékelése szerint az állam csupán az alkohol nem szabályozott importján 18–20 trillió rubelt veszít egy év alatt. f) A az egyik legfontosabb operatív forrás a külföldre kivitt tőke visszahozatala az országba. Mint már korábban szó volt róla, Oroszország Belügyminisztériumának adatai szerint a külföldön levő tőke értéke 150–300 milliárd dollár. g) Az árrendszer helyreállítása. A „reform” idején például az alapvető élelmiszerek árai 12-ezerszeresükre növekedtek, míg a kulturális–jóléti célokat szolgáló iparcikkek árai 10-ezerszeresükre, akkor, amikor Oroszországban az átlagos nominális bér csak


619

1000–2000-szeresére növekedett. A szabott árak bevezetése az alapvető élelmiszerekre és a kulturális–jóléti rendeltetésű iparcikkekre elsődleges fontosságú ahhoz, hogy Oroszország lakosságának túlnyomó része kikerüljön a rendkívül rossz életkörülményekből. Már az említett mechanizmusok beindítása is gyorsan eredményekre vezetne. Ez nem utópia, hiszen ma mindez megtehető. Az orosz gazdasági rendszer átalakítása konstruktív–alkotó szcenáriójának második szakasza a következőket tartalmazná. a) Az állami tulajdon – a korábbi helyzethez hasonlóan – jelentős marad. A reform hívei szerint folytatni kell a privatizációt. Az Orosz Tudományos Akadémia tudósai a nemzeti vagyont tartva szem előtt azt az álláspontot képviselik: rögzíteni kell, hogy a nemzeti vagyonon belül melyek az állami tulajdon részei. Meg kell valósítani az országban a sokszektorú vegyes gazdaságot, prioritást adva a tulajdon társadalmi és kollektív formáinak, hiszen ilyen típusú tulajdon nélkül az államnak nem lesznek eszközei, hogy tanítsa a gyermekeket, gyógyítsa az idős embereket, biztosítsa az ország védelmét és a természet gazdasági egyensúlyát. Mindenekelőtt a földről, a természeti kincsekről, az olyan legnagyobb iparvállalatokról van szó, amelyek a gazdaság egésze számára stratégiai jelentőségűek, továbbá az össznemzeti (termelő és szociális) infrastruktúráról. A nemzeti vagyon ezen része a jövőben nem privatizálandó, és gazdasági kihasználása bérlet vagy megbízotti irányítás keretében valósítandó meg. Miként a nyugati tapasztalatok mutatják, a használati jog átadásán alapuló bérleti rendszer szerfölött előnyös mind a tulajdonos, mind a vagyon felhasználója számára. Ez lehetővé tenné a kollektív bérlet jelenleg sorvadó hazai rendszerének újraélesztését, és hatékonyabbá tenné az állami tulajdon felhasználását. b) Új adózási rendszer bevezetése. Oroszországban körülbelül 200 fajta adó van, ezek közül 40 szövetségi szintű, a többi pedig a föderáción belüli alsóbb szintű közigazgatási egységek helyi adója. (A nyugati országokban ezzel szemben 10-15 adófajta létezik.) Az adó mértéke is rendkívül nagy Oroszországban. A vállalatok nyereségének 80-90 százaléka a költségvetésbe kerül. Az adózás után megmaradó pénzeszközök csak az egyszerű újratermelést teszik lehetővé. Ez változtatást kíván. c) A lakásépítés finanszírozása a lakosság pénzeszközeinek bevonásával. Oroszországban tartós fizetőképes kereslet lesz a lakásra. Mi több, a lakás – a többi fogyasztási cikkel szemben – a legnagyobb fogyasztói preferenciát élvezi. A lakásépítés – mint húzóágazat – gyarapítja az építőanyagok és a különféle szerkezetek termelését, a gépgyártást, a faipart, a bútoripart, a szaniter-technikát, az elektrotechnikát, a háztartási gépek gyártását és a többi tartós fogyasztási cikk előállítását. Mindez széles távlatokat nyit az ipar számára. A lakásépítés fejlesztése elősegíti a területfejlesztés optimalizálását, azaz az infrastruktúra, mindenekelőtt az Oroszországban elégtelen úthálózat intenzív fejlesztését. Közvetve mindez jó hatással van a foglalkoztatás alakulására is. d) Az ipari szférában a következő háromszakaszos szcenárió javasolható. Az első szakasz feladata lehet a beruházási lehetőségek (alkalmak) növelése olyan exportpolitikával, amely a fűtőanyag-energetikai és nyersanyag-erőforrások feldolgozásának kiszélesedését eredményezi. A hadiipari komplexumot úgy konvertálják, hogy a fegyverexport ellenében a lakosság keresletének kielégítését szolgáló javakat importálnak.

GERMAN: OROSZORSZÁG ÉS A REFORM

620

A második szakasz feladata az ágazatok és alágazatok áttérése az erőforrás-takarékos technológiára a hazai gépgyártás megújítása alapján. E téren jelentős szerepe van a hadiipari komplexumnak, amennyiben bekapcsolódnak a hazai gépgyártás újratermelési bázisának modernizációjába. A harmadik szakasz feladata az innovációk teljes körű elterjesztése, hogy Oroszország a műszakilag vezető országok csoportjába kerüljön. e) Állami támogatást kell nyújtani a mezőgazdaságnak. Az összehasonlítás kedvéért megjegyezzük, hogy a mezőgazdasági termelőknek nyújtott dotációk a termelés önköltségében kifejezve a következő nagyságrendet érik el: Finnország 80, Japán 70, Európai Unió 50, Kanada 40, Egyesült Államok 25, Oroszország 3 százalék. Át kell szervezni a kereskedő–felvásárló közvetítők élősdi láncolatát, mivel e láncolaté az élelmiszerek kiskereskedelmi árának 80–90 százaléka. A termelő földműves csupán 10–20 százalékot kap. Szűkíteni kell a agrárollót. Oroszország mezőgazdasági minisztere, V. Hlüsztun szerint 1990 után a mezőgazdasági termékek árai 1800-szorosukra növekedtek, miközben a kombájnárak 14 000-szeresükre, a traktorárak 15 000-szeresükre, a villamosenergia-árak 12 000-szeresükre, a fűtő- és kenőanyagok árai pedig 10 000-szeresükre nőttek. A lehetséges mértékben támogatni kell a tudományt, a legperspektívikusabb kutatásokat, és minden lehetséges módon csökkenteni kell az „agyelszívást”. Erre a célra közvetlen költségvetési támogatás, továbbá a kereskedelmi szektor számára rugalmas ösztönzőrendszer szükséges. Mindez csak néhány olyan intézkedés, amely lehetővé tenné az előfeltételek megteremtését Oroszország gazdaságának átalakításához egy konstruktív-alkotó szcenárió szerint. E szcenárió megvalósítása a fő garanciája az ország társadalmi–politikai stabilitásának. Nyugalom csak akkor lesz, ha az emberek jól élnek és ha a jólét évről évre növekszik. Erre az egyetlen garancia az állampolgárok életszívonalának tényleges, érzékelhető javulása. TÁRGYSZÓ: Gazdasági reform. Nemzetközi statisztika.

SUMMARY Myths and real characteristics of the Russian economy are interpreted in the article. Russian economic reforms launched in 1992, aim at the establishment of the free market-driven economy. The author demonstrates the wide-spread myths surrouding: the privatisation, the liberalization and the monetarism. At the same time, he emphasizes: efficient proprietors did not emerge; macro-economic control and management is not efficient; financial system is destroyed. Performance of major branches of the Russian economy was declining during the reform period, the standard of living of population also declined. External economic conditions for the Russian economy are also gloomy, according to the author’s opinion an overall economic crisis prevails in Russia. Most viable scenario for the transformation of the Russian economic system is the so called constructive–creative one, which rejects the present Yeltsin reforms and does not mean a return to the planned economy.

HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLÁS AZ ÚJ MAGYAR AGRÁRPOLITIKA ELŐZMÉNYEI ÉS JELLEMZŐI C. TANULMÁNYHOZ BURGERNÉ GIMES ANNA A rendszerváltás előtti és utáni agrárpolitikát Benet Iván a címben jelzett Az új magyar agrárpolitika előzményei és jellemzői (Statisztikai Szemle. 1997. évi 3. sz. 210–219. old és 4–5. sz. 311–325. old.) és korábbi (A föld, az istenadta föld (Statisztikai Szemle. 1995. évi 3. sz. 216–227. old.) tanulmányában igen színvonalasan – indulatoktól sem mentesen – értékelte. Az indulatok a szívéhez közel álló, prosperáló – bár hibáktól sem mentes – mezőgazdaság tönkremenetele (tönkretétele?) miattiak. Írásából inkább a tönkretétel miatti elkeseredés érződik. Benet legtöbb megállapítása helytálló és méltán sorakozik más kiváló agrárközgazdászok és agrártörténészek (például Varga Gyula, Romány Pál) vonatkozó cikkeinek és tanulmányainak értékelései mellé. A leírt tények igazak és bizonyíthatók, a következtetések legnagyobb része helyes, a negatív eredmények kézzelfoghatók. A tanulmányoknak egyetlen aspektusa zavaró számomra: „a mi lett volna, ha” beállítás. Mi lett volna, ha a nyolcvanas évek reformjai tovább folytatódnak, ha a rendszer összeomlása után racionális és a károkat minimalizáló és nem maximalizáló gazdaságpolitika alakul ki (Benet Iván az agrár gazdaságpolitikáról ír, de a kérdés az egész nemzetgazdaságra is vonatkoztatható), ha az első szabadon választott kormány nem fordul el a keleti piacoktól, nem liberalizálja szinte teljesen a külkereskedelmet (bár azt jórészt már a Németh kormány megtette), nem akar tiszta szabadversenyes kapitalizmust bevezetni – többek között a mezőgazdaságban is –, nem akar kisüzemi farmergazdálkodást megvalósítani, nem hoz létre olyan szerencsétlen földreformot, mint amilyet létrehozott és így tovább. Az 1994-ben megválasztott szocialista kormány jórészt már vissza nem fordítható állapotokat örökölt, de maga sem igyekezett a még csökkenthető károkat csökkenteni és a gazdaságpolitikát racionálisabb irányba terelni. Sajnos a történelem nem fordítható vissza. Az 1988-1989-ben kidolgozott reformok tovább folytatódhattak volna, sőt még több magántulajdont erősítő és a termelést, elosztást illető piackonform elemmel bővülhettek volna, ha a politikai rendszer nem omlik össze. Közel 45 évig részei voltunk egy világrendszernek, amely nem volt képes megreformálni önmagát. A mi reformjaink és reformtörekvéseink kivételnek számítottak, de végrehajtásuk, továbbfejlesztésük számos akadályba ütközött. Lehet, hogy a gorbacsovi politikának köszönhetően a kilencvenes évek elején már szabadabban mozoghattunk

622

HOZZÁSZÓLÁS

volna a reformok terén a szocialista világrendszeren belül is, ha az megmarad. De nem maradt meg. Az összeomlás – és ezen belül a gazdasági, ipari, mezőgazdasági egyaránt – magával rántott bennünket is mint a rendszer tagjait, ha akartuk, ha nem. A rendszerváltozás, habár nem volt forradalmi, radikális politikai indulatokat hozott felszínre, a korábbi helyzet teljes megtagadását, a minden létezőt rossznak nyilvánítást, az arra való igyekezetet, hogy a korábbi gazdaságpolitika visszájára forduljon és a gazdaság gyökeresen átalakuljon. A politikusokat hazai és külföldi közgazdászok és gazdaságpolitikusok is támogatták ebbeli igyekezetükben. A világszerte újra divattá váló, tiszta szabadversenyt hirdető monetarista közgazdaságtan tankönyvi tételeit a gyakorlatba átültetni kívánó közgazdászok váltak nálunk is hangadóvá. Az ilyen elveket vallók segítettek a nyolcvanas években stabilizálni az Egyesült Államok, Anglia és néhány más fejlett nyugati ország gazdaságát és megállítani inflációját, de, mint P. Samuelson megállapította, az valószínűleg magától, és esetleg kevesebb áldozattal, kisebb munkanélküliséggel is stabilizálódott volna. A fejlett országokban csökkenőben van az állami beavatkozás, csökkennek a szubvenciók és a jóléti kiadások, de szó sincs arról, hogy teljesen megszűntek volna vagy megszűnőben lennének. A monetarista elvek eddig még egyetlen fejlett ország gazdaságpolitikájában sem váltak uralkodó gyakorlattá. Az IMF és a Világbank szakemberei ugyancsak a nyolcvanas években a fejlett országok adósságcsapdájába szorult szegény országokkal kívánják a tankönyvi tételeket megvalósíttatni a hitelek visszafizetése érdekében. Az eredmény csaknem mindenütt a gazdasági visszaesés, még nagyobb elszegényedés, a gyenge ipar és mezőgazdaság fuldoklása a liberalizált importversenyben. Az Európai Unióban és annak országaiban kevésbé hangoztatják a monetarista elveket, de ezek is tanácsolták és tanácsolják a mezőgazdaságban a kisgazdaságok uralkodóvá tételét, az import liberalizálását, a szubvenciók leépítését, és nem mindig érdek nélkül. A magyar mezőgazdaság jelentős versenytársa a mezőgazdasági exportőr EUországoknak, és méginkább az lenne, ha az erős, tömegtermelő nagyüzemek megmaradtak volna. Benet Iván adatai is mutatják, hogy az importliberalizálás eredményeképpen az utóbbi években mennyire nőtt az EU-ból származó mezőgazdasági importunk exportunkhoz viszonyítva. Ma már közismert, hogy a társulási szerződésből is inkább az EUnak van haszna, mint nekünk. Nem csak az olyan import nőtt meg, amelyet gyenge iparunk és mezőgazdaságunk nem tud ellentételezni elegendő exporttal, hanem a kedvezmények jó részét sem a magyar, hanem az EU polgárai kapják. A kvóta-kedvezményeket az EU-országok kereskedőinek osztják ki, a vámok és lefölözések csökkentése is jórészt nekik kedvez. A mezőgazdaság összeomlása elkerülhetetlen volt. Ami megtörtént, visszafordíthatatlan. Azon kellene gondolkodni, hogyan emelkedhetnénk ki a mélységből. A növekedést gátló monetarista politikával nem, ezt bizonyítja valamennyi olyan szegény ország példája, amelyre ilyet rákényszerítettek, de a hatékony, fejlődésre orientált, jól kidolgozott gazdaságpolitika és az ezt elősegítő állami beavatkozás helyett teljes szabadversennyel sem, mert ennek is ellenkezőjét bizonyítják azok az országok – például a délkeletázsiaiak –, amelyek ki tudtak vergődni a szegénységből. Nemcsak okos belső gazdaságpolitikát, hanem külsőt is ki kellene dolgozni – természetesen WTO- és EU-konformot –, mert az EU-nak nem támogatottjai, hanem versenytársai vagyunk és maradunk mindaddig, amíg oda be nem lépünk. A kialakult mezőgazdasági birtokszerkezeten már nem

HOZZÁSZÓLÁS

623

lehet változtatni, de a föld és a vagyon koncentrációját elő lehet mozdítani, többek között a földforgalom teljes felszabadításával, továbbá a szövetkezetek és a társaságok földtulajdonlási tilalmának megszűntetésével. A régi mezőgazdasági szubvenciós rendszert nem lehet visszaállítani, mert nincs miből, de a rendelkezésre álló kevésből is támogatni lehet az olyan beruházásokat és szerkezetátalakítást, amelyek erősítik az életképes üzemeket, és lehetővé teszik, hogy a későbbiekben támogatás nélkül is megéljenek. Kevés pénzből is támogatni lehet a mezőgazdasági szövetkezést, az integrációk újraéledését és újak létrejöttét, az információs rendszer kialakítását és még számos olyan akciót, amely segíti a fejlődni képes társas- és magángazdaságokat és a korszerű agrárgazdaság kialakulását. TÁRGYSZÓ: Mezőgazdasági politika.

SZEMLE

MAGYAR SZAKIRODALOM DEMOGRÁFIA Központi Statisztikai Hivatal – Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar. Budapest. 1996. 582 old.

A Budapesten 1996-ban a Központi Statisztikai Hivatal, valamint az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar Statisztikai és Jogi Informatikai Tanszékének gondozásában a FEFA III. 1065 sz. projekt keretében készült, hosszú idő óta várt hiánypótló mű várhatóan betölti a tankönyv, az ismeretterjesztést is szolgáló munka és a téma legfontosabb kérdéseit összefoglaló, továbbképzési célra is felhasználható szakirodalmi gyűjtemény szerepét. A kötet szerkesztőbizottságának tagjai: Klinger András (főszerkesztő), Kovacsics József, Kovacsics Józsefné (a szerkesztőbizottság elnöke, felelős szerkesztő), Mészáros Árpád, Miltényi Károly, Vukovich György. A lektorálás munkáját Katona Tamás végezte. A szerzői gárdában Csernák Józsefné, Hablicsek László, Hoóz István, Józan Péter, Kamarás Ferenc, Klinger András, Kovacsics József, Kovacsics Józsefné, Mészáros Árpád, Miltényi Károly, Valkovics Emil és Vukovich György szerepel. Egyes szerzők több tanulmányt is írtak, és vannak olyan tanulmányok, melyek két szerző munkái. A könyv a bevezetőn túl további öt, összesen tehát hat fő fejezetre és ezen belül alcímekre, illetőleg témák szerinti részre tagozódik. A Bevezetés című (3–22. old.), 1. sorszámmal jelölt fejezet három témakört ölel fel. Ezek általános ismereteket közvetítenek a népességgel kapcsolatos tudnivalókról, foglalkoznak a demográfia mint tudomány eredetével, történetével, fogalmával, felosztásával és tárgyköreivel. Megismertetik az olvasót az elemzés elvi és módszertani kérdéseivel. A 2. fejezet (23–170. old.) először a népesség számával, struktúrájával, ezen belül a népességi fogalmakkal, a népességfejlődéssel, a népesség területi megoszlásával, a nemek szerinti arányokkal, a koröszszetétellel, az iskolai végzettség és a családi állapot szerinti megoszlással, a kulturális helyzettel, a népes-

ség állampolgárság szerinti, nyelvi, etnikai és vallási, valamint társadalmi–foglalkozási összetételével ismerteti meg az olvasót. Ezt követően a területi eloszlás körén belül helytörténeti és településföldrajzi kérdésekkel, a népesség közigazgatási egységek szerinti eloszlásával, az infrastruktúra és a településfejlettség kérdéseivel foglalkozik ez a fejezet. Végül a családösszetétel és a lakásviszonyok vizsgálatának módszereit mutatja be. A szerzők e fejezetben leírják azokat a tudnivalókat, melyek segítenek megérteni a népesség főbb jellemzőinek áttekintéséhez szükséges adatokat. A fejezettel kapcsolatban: a 39. oldalon található, a népesség területi megoszlását bemutató ábrán a városok és Budapest népessége nyomdatechnikai okokból nem különböztethető meg, így sajnálatos módon az e téren bekövetkezett változás sem érzékelhető. A 3. fejezet (171–410. old.) a népesedési folyamatokat – születések, családtervezés, házasság, válás, halálozás, vándorlás, reprodukció, népességelőre-számítás – és az ezekkel kapcsolatos módszereket ismerteti. E terjedelmében is legjelentősebb fejezet viseli leginkább magán a szerzői sokszínűség jegyeit. A kétségkívül színes fejezet a tankönyvszerű ismertetések mellett az esetenként kifejezetten matematikusoknak szóló levezetésekkel semmiképp nem tekinthető könnyű olvasmánynak. Mindez természetesen nem ismertetői bírálat, csupán tényközlés, hiszen a könyv egészére jellemző, hogy láthatóan többféle felhasználó részére készült, és közismert, hogy a sokféle igény kielégítése a legnehezebb. A téma iránt érdeklődő szakember azonban kétségkívül haszonnal tanulmányozhatja e fejezetet. A történeti demográfiával foglalkozó 4. fejezet (411–468. old.) négy részben tárja az olvasó elé a tárgyalt témát. E rész tanulmányai a népesség lélekszámára és nemzetiségek, valamint más ismérvek szerinti megoszlására vonatkozóan nem közölnek legújabbkori adatokat, ami szerencsés megoldásnak tekinthető, mert kizárja azoknak a rosszindulatú kritikáknak a lehetőségét, melyek az ilyen jellegű munkáknak a tudományos ismeretközlésen túli szándékokat is tulajdoníthat-

SZEMLE

625 nának. E fejezettel kapcsolatos megjegyzés: a fogalmazásban jelezni kellett volna, hogy Nemeskéri János antropológus sajnálatos módon már elhunyt. Acsády Györggyel történő együttes említése ugyanis a személyi körülményeket nem ismerő olvasóban azt a benyomást kelti, mintha Nemeskéri János még élne, mégpedig esetleg ő is Amerikában. Az 5. fejezet (469–518. old.) a Népesedéselmélet és népesedéspolitika címet viseli. Az anyag tárgyalásakor azonban a címbeli sorrend megfordult, és előbb szerepel a népesedéspolitika, mint a demográfiai változásokat magyarázó elméletek. A cím és a tartalom sorrendjének eltérése talán csak formai hiba, de nem maradhat említés nélkül. A népesség összefüggése egyes társadalmi– gazdasági jelenségekkel című 6. fejezetben (519– 579.old.) a társadalmi–gazdasági jelenségeket talán célszerű lett volna kötőjellel vagy „és” kötőszóval írni. A fejezet tartalmának jelentőségét némileg csökkenti, hogy az érintett jelenségek egy részét a népességgel, illetőleg a népesedési folyamatokkal foglalkozó fejezetek már tárgyalták. Így erre a fejezetre lényegében egyes gazdasági összefüggések bemutatása, a deviáns jelenségek, a kriminalitás tárgyalása marad. Annál sajnálatosabb azonban, hogy nem tárgyalja ez a rész például az alkoholizmus kérdését, és hiányoljuk az öngyilkosság problémáinak taglalását is. Talán túlzottan is tömör, de a jelenség lényegét kétségkívül megragadó része a munkának a demográfiai jellemzők és a bűnözés kapcsolatát tárgyaló alfejezet. Az ismertető érdeklődési köréből adódik azonban, hogy itt egy kritikai megjegyzést is kell tennie. A kriminalitási tábla és a kriminalitási valószínűség kérdéseit tárgyaló résszel kapcsolatban fel kell hívni a figyelmet arra a rendkívül nagy különbségre, mely a férfiak és a nők kriminalitási gyakoriságában, ennek következtében a bűnelkövetők és az elítéltek körén belüli arányában tapasztalható. Álláspontunk szerint ezért a mindkét nemre együttesen számított kriminalitási valószínűség félrevezető eredményeket ad. A férfiak és a nők kriminalitási gyakoriságában fennálló többszörös különbség, valamint a bűnözés strukturális különbségeinek eltérései következtében a kriminalitási valószínűséget indokolt külön számítani. Összefoglalva megállapítható, hogy a régen várt munka megjelenésével a hazai tudományos szakirodalom jelentősen gazdagodott. A könyv a népesedési kérdések általános vonatkozásai, az egyes részkérdések vagy módszertani kérdések iránt érdeklődők számára egyaránt hasznos eszköznek és forrásmunkának tekinthető. Kritikai megjegyzésként kell szóvá tenni, hogy a könyv külön irodalomjegyzéket nem tartalmaz, csupán egyes fejezetek végén, illetőleg

lábjegyzetekként találhatók szakirodalmi hivatkozások vagy forrásmegjelölések, míg más fejezeteknél ez elmarad. Ez a szerkesztési mód bizonyos mértékig megtöri az egyébként első rátekintésre is nagyon jó benyomást keltő munkáról kialakult kép egységét. Az irodalomjegyzékre vonatkozóan kialakult hiányérzetünkön túl egyéb lényeges kifogás nem is hozható fel. A szerkesztők és a szerzők azon törekvése, hogy a témát egyszerre vizsgálják részleteiben és az egészet áttekintve, szükségszerűen eredményezte a könyv – a szerzők egyéniségének jegyeit is magánviselő – sokszínűségét. A munka nemcsak kiváló tankönyv, hanem a szakembereknek és a tudományos kutatóknak, valamint a társadalom kérdései iránt érdeklődőknek is ajánlott olvasmány. A könyvben foglaltak hasznosítóinak köre minden bizonnyal lényegesen szélesebb a demográfusok táboránál. A mű megjelenése a hazai tudományos élet jelentős nyeresége. Dr. Vavró István HAJDU OTTÓ: A SZEGÉNYSÉG MÉRŐSZÁMAI KSH Könyvtár és Dokumentációs Szolgálat. Budapest. 1997. 99 old.

Az elmúlt évtizedben az életszínvonal területén bekövetkezett változások; az életszínvonal csökkenése, a jövedelemeloszlás egyenlőtlenségeinek növekedése, többek között, az alsó jövedelmi szinten élők helyzetének vizsgálatát is szükségessé tette. E vizsgálatok legfontosabb célkitűzéseit, feladatait az alábbi területek szerint lehet elkülöníteni: 1. létfenntartási, illetve társadalmi minimumok számítása; 2. a szegények helyzetének leírása, a szegénység kialakulását előidéző okok feltárása; 3. a szegénység enyhítése, visszaszorítása; 4. a szegénység kiterjedtségének, intenzitásának és struktúrájának jellemzése, a teendők időbeli, térbeli és társadalmi csoportok közötti összehasonlítása. A Statisztikai módszerek – Témadokumentáció 22. köteteként megjelent kiadvány segítséget nyújthat a szegénység átfogó, társadalmi szintű mértékének megítéléséhez szükséges mérőszámok kialakításához, áttekinti a nemzetközi szakirodalomban ezen a területen eddig kifejlesztett mérőszámokat, mérési elveket és ezeket egységes rendszerbe foglalja össze. A könyvet a szociológusok, statisztikusok mellett mindazok eredményesen forgathatják, akik szociálpolitikai kérdésekben az empirikus, egzakt módszerekre kívánnak támaszkodni. (A kiadvány megrendelhető a KSH Könyvtár és Dokumentációs Szolgálatnál.) F. J.

STATISZTIKAI HÍRADÓ

SZEMÉLYI HÍREK Megbízás–felmentés. A Központi Statisztikai Hivatal elnöke megbízta Garai Péternét 1997. június 1-jei hatállyal az Adatgyűjtés- és Módszertani Koordinációs főosztály vezetésével; Hunyadi Lászlónét az Adatgyűjtés- és Módszertani Koordinációs főosztály főosztályvezető-helyettesi feladatainak ellátásával; Kollár Zoltánnét 1997. április 4-től 1997. december 31-ig terjedő határozott időre megbízta a KSH szervezetén belül működő KATOR (Központi Adategyeztető és Továbbító Országos Rendszer) Iroda vezetésével. A KSH elnöke 1997. május 31-ei hatállyal Garai Péternétől a Tájékoztatási főosztályon viselt főosztályvezető-helyettesi megbízását visszavonta; Hunya-di Lászlónétól 1997. május 31-ei hatállyal az

Adatgyűjtés- és Módszertani Koordinációs főosztály vezetésére adott megbízását visszavonta. Címadományozás. A Központi Statisztikai Hivatal elnöke 1997. június 1-jei hatállyal Hunyadi Lászlónénak, a KSH főosztályvezető-helyettesének tartósan kiemelkedő szakmai tevékenysége elismeréséül statisztikai főtanácsadói címet adományozott. Elnöki dicséret. A Központi Statisztikai Hivatal elnöke Bíró Lajosnét, a KSH Somogy Megyei Igazgatóságának gazdasági részlegvezetőjét három évtizeden át végzett példamutató munkájáért, nyugdíjba vonulása alkalmából elnöki dicséretben részesítette.

SZERVEZETI HÍREK – KÖZLEMÉNYEK Dr. Andorka Rudolf (1931–1997). Életének 67. évében, 1997. július 1-jén elhu nyt dr. Andorka Rudolf, a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetem rektora, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, az Országos Tudományos Kutatási Alap (OTKA) elnöke, a Statisztikai Szemle szerkesztőbizottságának tagja. Andorka Rudolf professzor, a magyar szociológiai tudomány vezéregyénisége, tagja volt a Nemzetközi Szociológiai Társaságnak, a Nemzetközi Demográfiai Társaságnak, valamint az Európai Tudományos és Művészeti Akadémiának. Tudósi és tudományszervezői munkássága elismeréseként Széchenyi- és Deák Ferenc-díjjal tüntették ki, és elnyerte a francia becsületrend lovagi fokozatát. Andorka több mint húsz éven át dolgozott a Központi Statisztikai Hivatalban és intézményeiben, 1996-ig ő töltötte be az Országos Statisztikai Tanács elnöki tisztét. Pályája során számos tanulmánya jelent meg a Statisztikai Szemlében. (Életművének mélta-tására a későbbiekben visszatérünk.)

Halálával pótolhatatlan veszteség érte a hazai és a nemzetközi szociológiai és statisztikai tudományt. Emlékét kegyelettel őrizzük. Nemzetközi szeminárium Budapesten. A Központi Statisztikai Hivatal 1997. június 16. és 18. között nemzetközi szemináriumot rendezett Az átmeneti időszak eredményei és kilátásai a közép- és kelet-európai országok statisztikai rendszereiben címmel. A szemináriumon a CESTAT-országok (Central Euro-pean Statistical Offices – Középeurópai Statisztikai Hivatalok szervezete), valamint az Európai Unióban mértékadó országok statisztikai hivatalainak elnökei és számos jelentős nemzetközi szervezet képviselői vettek részt. A szemináriumot azzal a céllal rendezték meg, hogy fórumot biztosítson mind az átalakuló, mind az átalakulást segítő ún. donor országok statisztikusainak véleménycseréjéhez a statisztikai rendszerek európai uniós felzárkózását illetően. A résztvevők ezenkívül vizsgálták azokat a tényezőket, melyek a technikai segítség eredményes felhasználását befo-

STATISZTIKAI HÍRADÓ lyásolták és kijelölték a jövőben követendő irányokat és módszereket. A szemináriumot dr. Katona Tamás, a Központi Statisztikai Hivatal elnöke nyitotta meg. Megnyitó beszédében rámutatott arra, hogy valamennyi CESTAT-ország statisztikai szolgálatának azonos az a törekvése, hogy statisztikai szempontból felkészülten járuljanak hozzá országuk teljes jogú tagfelvételéhez az Európai Unióba. Hangsúlyozta, hogy az átmeneti periódus nem jelentheti más országokban bevált módszerek egyszerű másolását, hanem azoknak a hazai statisztikai alapokra és a nemzetgazdaságban adott környezetre való adaptálására van szükség. Kiemelte a nemzetközi szervezetek vezető tisztségviselői részvételének fontos voltát és szólt a jövő feladatainak kijelöléséről. A megnyitót követő A-szekcióülés kerekasztalmegbeszélésén az átalakuló országok tapasztalatait vitatták meg a technikai együttműködéssel kapcsolatban, majd a donor országok szóltak hozzá a témához. A B-szekcióülésen lengyel, szlovák és szlovén esettanulmányok hangzottak el. Az előadásokat követő vitát dr. Pukli Péter, a Központi Statisztikai Hivatal elnökhelyettese vezette. A második napon tartott C-szekció-ülésen a donor országok és a nemzetközi szervezetek vitatták meg a technikai együttműködés eddigi tapasztalatait. A Dszekcióülés a multilaterális és bilaterális gyakorlattal foglalkozott a donor országok szemszögéből. A résztvevők egy kanadai és egy dán előadást hallgattak meg ebben a tárgykörben. A szeminárium harmadik napján tartott záróülés vitavezetője Ivan P. Fellegi, a Kandai Statisztikai Hivatal elnöke volt, aki összefoglalta a három nap során végzett munka tapasztalatait és eredményeit. Előadás. A budapesti nemzetközi statisztikai szemináriumon részt vevő Ivan P. Fellegi a rendezvényt megelőzően 1997. június 13-án előadást tartott a Központi Statisztikai Hivatal vezető munkatársai számára. Dr. Katona Tamásnak, a KSH elnökének megnyitó szavai után a Kanadai Statisztikai Hivatal elnöke előadásában ismertette a Kanadai Statisztikai Hivatal szervezeti felépítését és a személyi állomány kiválasztásánál alkalmazott módszereket, valamint a szakemberállomány tudásának leghatékonyabb kihasználását segítő módozatokat. A nagy érdeklődést kiváltó előadást élénk vita követte. Fényes Elek Emlékérem átadása. A Központi Statisztikai Hivatal elnöke Fényes Elek születésének 190. évfordulója alkalmából 1997. június 23-án adta át a Fényes Elek Emlékérmeket a kitüntetetteknek.

627 Az Emlékérmet a statisztika (demográfia) magas szintű művelése, a számítástechnika-alkalmazás kibontakoztatása terén nyújtott kimagasló teljesítmények elismerésére alapították. Az 1997. évi kitüntettek: dr. Csahók István, a KSH Könyvtár és Dokumentációs Szolgálat főigazgatója; Friss Péter, a KSH Tájékoztatási főosztály főosztályvezető-helyettese; dr. Herman Sándor, a Janus Pannonius Tudományegyetem Statisztikai és Demográfiai Tanszék tanszékvezető docense; Kelecsényiné Gáspár Katalin, a KSH Szolgáltatásstatisztikai főosztály főosztályvezető-he-lyettese; Mórocz Béla, a Fényes Elek Közgazdasági Szakközépiskola ny. igazgatója; Nadabán Péterné, a KSH Hajdú–Bihar Megyei Igazgatóság igazgatója; dr. Soós Lőrinc, a KSH Elnöki főosztály főosztályvezetője; dr. Szabady Egon, a KSH ny. elnökhelyettese; dr. Tóth András, az Egri Közgazdasági Szakközépiskola tanára. WHO-konferencia Svédországban. Az Egészségügyi Világszervezet (World Health Organization – WHO) és a Karolinska Intézet 1997. június 3. és 6. között a svédországi Falköpingben rendezte meg A biztonságos életet nyújtó városok hálózatának első európai találkozóját (The First European Safe Community Network Meeting). A konferencia megrendezését az indokolta, hogy az Európai Unió Svédország ilyen jellegű tapasztalataiból kiindulva, valamint az Európa Parlament és az Európa Tanács dön-tését figyelembe véve a balesetmegelőzés feladatát is felvette a közegészségügy fejlesztésének programjába. A WHO együttműködésével készülő Nemzeti Bal-esetmegelőzési Programoknak olyan adatgyűjtésen kell alapulniuk, amelyek a sérülésekről és a balesetekről a legrészletesebb információkat adják. A konfe-rencián az egészségügyi vonatkozások mellett a nem-zetgazdasági hatásokkal is foglalkoztak, mivel a becs-lések szerint az egészségügyi kiadásoknak 15 százaléka a sérülések és a balesetek kezelésével kapcsolatos. A konferencián részt vevő magyar küldöttség tagja volt dr. Hajnal Béla, a Központi Statisztikai Hivatal Szabolcs–Szatmár–Bereg Megyei Igazgatóságának igazgatója. A KATOR Iroda létrehozása. A Központi Statisztikai Hivatal elnöke 315–226/1997. számú intézkedésével a 2084/1997. (IV. 3.) sz. Kormányhatározatban szereplő feladatok koordinálása céljából Központi Adategyeztető és Továbbító Országos Rendszer (KATOR) Irodát hozott létre. Az Iroda a KSH szervezetén belül, az elnöknek közvetlenül alárendelve működik, és a létesítésére vonatkozó elnöki intézkedés részletesen tartalmazza az Iroda feladatait és tevékenységét.

STATISZTIKAI HÍRADÓ

628 A miskolci közgazdászképzés 10 éves évfordulója alkalmából 1997. június 12. és 13. között tudományos konferenciát rendeztek a Miskolci Egyetemen. A konferencia plenáris ülésén dr. Farkas Ottónak, az egyetem rektorának megnyitója után előadást tartott dr. Besenyei Lajos, az egyetem Gazdaságtudományi Karának dékánja, dr. Tétényi Tamás, a Pénzügyminisztérium főcsoportfőnöke, dr. Veress József, a Magyar Közgazdasági Társaság elnöke, dr. Katona Tamás, a Központi Statisztikai Hivatal elnöke és Bihall Tamás, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara Elnöki Kollégiumának elnöke. A plenáris ülés előadói szóltak a Gazdaságtudományi Kar múltjáról, jelenéről és jövőjéről, a gazdasági vállalkozásoknak a felsőfokú közgazdasági képzéssel szemben támasztott igényeiről, továbbá a magyar gazdaság és társadalom jelenlegi helyzetéről és az ezredforduló körüli gazdaságpolitikáról. A plenáris ülést követően a konferencia résztvevői négy szekcióban kisebb részben elméleti, nagyobb részben gyakorlatorientált mikrogazdasági kérdéseket,

elemzési és előrejelzési módszereket vitattak meg, különös tekintettel a régió speciális helyzetére. A konferencia teljes anyagát három kötetben jelentetik meg, melyből kettőt már kézhez kaptak a résztvevők. Megjelent a Demográfia 1997. évi 1. száma. A folyóirat Tanulmányok rovatában a következő dolgozatok jelentek meg: Hansluwka, H. – Karrer, K. – Petrinoky, V.: Megjegyzések a burgenlandi egészségpolitikai helyzethez; S. Molnár Edit – Pongrácz Tiborné: Házasságon kívül szült nők életformavá-lasztásai; Tárkányi Ákos: Európai családpolitikák: A francia családpolitika története. A Közlemények rovat közli Kapitány Gabriella: A népszámláláskor összeírt és az Állami Népességnyilvántató Hivatal adatbázisában szereplő lakás- és népességszámok összehasonlítása című, valamint Rózsa Gábor: A népszámlálási adatok megbízhatóságának ellenőrzése című tanulmányát. A Demográfia e számát, a Figyelő rovatot követően külföldi demográfiai irodalom szemléje zárja.

Közöljük kedves Olvasóinkkal, hogy a Statisztikai Szemle augusztusi és szeptemberi száma összevontan, szeptemberben jelenik meg.

STATISZTIKAI IRODALMI FIGYELŐ

KÜLFÖLDI STATISZTIKAI IRODALOM A STATISZTIKA ÁLTALÁNOS ELMÉLETE ÉS MÓDSZERTANA MOULTON, B.R.: TORZÍTÁS A FOGYASZTÓI ÁRINDEXBEN (Bias in the Consumer Price Index: What is the Evidence?) – Journal of Economic Perspectives. 1996. 4. sz. 159–177. p.

Közgazdászok évtizedek óta állítják, hogy a fogyasztói árindex (CPI) tendenciájában felülbecsüli a megélhetésiköltség-indexeket (COL). Ez a torzítás újabban az Egyesült Államok költségvetésiegyensúly-vitájában hangsúlyt kapott. Az a vélemény alakult ki, hogy a felfelé torzítás évenkénti mértéke 0,5–1,5 százalékpont lehet. Ebből adódott, hogy a Szenátus Pénzügyi Bizottsága szakértői bizottságot jelölt ki a kérdés vizsgálatára. E bizottság arra a megállapításra jutott 1995-ben, hogy a torzítás +1,0 százalékpontra tehető, és a jövőben várhatóan +1,0 százalékpont mértékű lesz. A torzítással kapcsolatos nyilvános vitát az előzte meg, hogy közgazdászok , a Bureau of Labor Statistics (BLS) és más intézmények statisztikusai a közel-múltban számos kutatást végeztek a CPI esetleges torzításainak feltárására. Az eredmények a torzítás mértékét 0,5 és 2,5 százalékpont közötti értékre tették, nagyon különbözőképpen érvelve. A CPI közvetlen hatással van a gazdasági növekedés, a jólét reálértéken történő mérésére. Az esetleges torzítás a vele kapcsolatban lévő mutatókat is torzítja. Ha csak 0,5 százalékpontos torzítással számolunk, 25 év távlatában akkor is nagy eltérés adódik a reálfolyamatok megítélésében, a 2,0 százalékpontos eltérés hatásáról nem is szólva. A CPI-vel kapcsolatos torzítás vitája iskolapéldája lehet a gazdasági folyamatok elemzése során

felmerülő problémák kezelésének. Mindezek a közgazdasági elméletek elveire épülnek és jó gyakorlatok a mérés és az elméleti megfontolások ütköztetésére. A tanulmány célja, hogy a CPI felhasználóit informálja a CPI felépítéséről, és áttekintse azokat az érveket, amelyek a CPI torzítását bizonyítják. A fogyasztói árindex az átlagos fogyasztás szerkezetének megfelelő, bizonyos (jelenleg 10 év) időn át változatlanul tartott „kosár” megvásárlása költségének változását méri (Laspeyres-típusú árindex). Az index kétdimenziós: a földrajzi és a termékcsoportok rétegindexeiből átlagolódik. Az egyes rétegek árindexeit az árak és a boltok reprezentatív mintája alapján számítják ki. Különös figyelmet fordítanak a boltmintára, amit rendszeresen korszerűsítenek, egyötödöt évente kicserélnek, rotálnak. A termékeket a boltokban választják ki. Az egész mintavétel nagyságarányos (koncentrált). Nagy gondot kell fordítani arra, hogy minden hónapban pontosan ugyanazon termék (cikkelem) ára kerüljön feljegyzésre. A minőségi változásokat jelezni kell, és megfelelő korrekciókat végre kell hajtani. A teljes minta 95 000 tételt tartalmaz a 22 000 kiskereskedelmi egységből, amelyek a lakbéreket és hasonló tételeket nem tartalmazzák. A lakbérek számbavétele más módszerrel történik. Meg kell említeni a CPI azon sajátosságát, hogy a bázisidőszak mennyiségei nem állnak rendelkezésre, csak a fogyasztói csoportok részesedése a teljes fogyasztásból. Az igazi megélhetésiköltség-index valamely adott gazdasági jólét vagy hasznosság költségének változását méri. (A CPI a termékek rögzített kosarának árváltozását méri, ami nem ugyanaz.) Számos közgazdász úgy értékeli, hogy a CPI annyiban torzít, amennyiben különbözik a megélhetésiköltségindextől.

Megjegyzés. A Statisztikai Irodalmi Figyelő rovatot a Központi Statisztikai Hivatal Könyvtár és Dokumentációs Szolgálat állítja össze. A rovat minden hónapban Külföldi Statisztikai Irodalom fejezetet (külföldi statisztikai és demográfiai könyvek és cik-kek ismertetését), páratlan hónapban Bibliográfiát (a könyveket az MSZ 3423/2–84, az időszaki kiadványokat az MSZ 3424/2–82 szabvány szerinti feldolgozásban), páros hónapokban Külföldi folyóiratszemlét tartalmaz.

630


A helyettesítési torzítás azt jelenti, hogy a CPI nem képes azt a fogyasztói reakciót tükrözni, amikor a vásárló terméket vált, hogy azonos szükségletét, igényét viszonylag olcsóbb választékkal elégítse ki. Az utóbbi években tért hódított Diewert 1976-os koncepciója, amely szerint egy ún. szuperlatív-index – ami lényegében a Fisher-féle átlagformulának felel meg – választ ad a fogyasztói célszerűségi megfontolások hatásának mérésére, azaz számol a helyettesítési hatással (substitution bias). Különböző tanulmányok az 1959-1985-ös évek adatai alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a Laspeyres-féle árindex évente 0,2-0,25 százalékponttal nagyobb növekedést jelez, mint más, a helyettesítési hatással számoló formulák. Emlékeztetni kell azonban arra is, hogy a helyettesítési hatás is ellentmondásos. Például, ha valamilyen termék fogyasztása egészségügyi okokból csökken, akkor a nyilvánvalóan csökkenő relatív árak hatása is mérséklődik. Tehát a helyettesítési hatás sokkal több tényezőnek, nem csak egyszerűen az árak relatív emelkedésének a függvénye. Ezek közé tartozik a jövedelmek emelkedéséből adódó keresletváltozás is. Utalni kell még arra is, hogy a helyettesítési hatást vizsgáló tanulmányok csak a fogyasztói csoportok (rétegek) közötti arányváltozást vizsgálták. Bizonyos, hogy a csoporton (rétegen) belüli helyettesítési hatást is vizsgálni kellene, de erre vonatkozóan nincsenek statisztikák! 1993-ban egy kutatás érdekes eredményekre vezetett. Azt tapasztalták, hogy a megfigyelt élelmiszerek árindexeinek emelkedése 1,5-2,0 százalékponttal magasabb volt, mint az azonos adatokból számított átlagos árak változása. Ez a jelenség a megfigyelési helyek rotációjának volt tulajdonítható. Nevezetesen: minden évben a boltok egyötödét rotálják. A csere egy hónap adatának összekapcsolásával a szokásos statisztikai módszerrel történik. Az ún. formula-bias (torzítás) a meglehe-tősen

bonyolult helyettesítési eljárásból adódik, amit a tanulmány példával is illusztrál. Van azonban a minta rotálásának egy másik problémája is: a vásárlók szokásait követve egyre több diszkont üzlet kerül a mintába. Így az új és a régi üzletek árai közvetlenül nem hasonlíthatók össze. Valójában ez a probléma a termékek cserélődéseként is felfogható, és egyáltalán nem korlátozódik csak az élelmiszerekre. A boltcserélődés valódi problémát jelent, azonban arra is gondolni kell, hogy a fogyasztás több mint 50 százalékát kitevő tételek (lakbér, köz-szolgáltatás, tandíj stb.) esetében ezzel a problémával nem kell számolni. A fogyasztói árstatisztikának, illetve árindexszámításnak nagyon fontos kérdése a minőségi változások kezelése. Erre számos módszer ismeretes, amelyek lényege az, hogy a helyettesítés körülményeit vizsgálva milyen mértékben tulajdonítható az árváltozás valóban minőségi változásnak. A minőségi korrek-ció általában a bázisárak változtatásával történik. Hasonló problémát jelent az új termékek kezelése. Ezek megjelenése általában előnyös a vásárlók számára, mivel jelentősen bővítik a választás lehetőségét. Számos, sokszor egymásnak ellentmondó körül-ményre kell azonban tekintettel lenni. A tanulmány befejezésül hangsúlyozza, hogy a kérdésnek nagyon sok oldala van, illetve hogy ellentétes hatásokkal kell számolni. Ezek nagyon különböző módon érintik a népesség eltérő rétegeit, azok eltérő fogyasztási szokásaiból adódóan. Az utóbbi évek munkái során számos probléma megoldódott, azonban a fogyasztói árindex kiszámítása során újabb nehézségek, jelenségek kerültek a figyelem középpontjába. A minőségi változások, valamint az új termékek kezelése folyamatos vizsgálatok tárgyát képezik. Talán az tekinthető a legfontosabb eredménynek, hogy az árak mérése az érdeklődés középpontjába került. (Ism.: Marton Ádám)

DEMOGRÁFIA HAMESEDER, J. – VELECHOVSKY, G.: IPARI ÉS ÉPÍTŐIPARI KONJUNKTÚRAMUTATÓK AZ EU ELŐÍRÁSAI SZERINT (Konjunkturerhebung im Produzierenden Bereich nach dem EU-harmonisierter Konzept.) – Statistische Nachrichten. 1996. 12. sz. 977–984. p.

Az évközi osztrák ipari és építőipari statisztika 1995 végéig a hagyományos nemzeti módszertan alapján készült, azonban az Európai Unió tagállamaként a harmonizált előírásoknak megfelelő európai

módszertanra kellett áttérni. Az új szerkezetű adatgyűjtéssel az említett nem mezőgazdasági termelőágazatok (a NACE Rev. 1. osztályozás szerint a C, D, E és F nemzetgazdasági ágak) előzetes statisztikai adatait 1995-re, valamint 1996 első 3 hónapjára határozták meg. A mutatók az adatszolgáltatásra kötelezett vállalatok 66 százalékára, illetve az üzemek 64 százalékára terjedtek ki, mindkét körben a nem önálló foglalkoztatottak háromnegyedére vonatkozóan. Az 1995-re vonatkozó statisztikai adatgyűjtést mind a korábbi években alkalmazott osztrák, mind az

STATISZTIKAI IRODALMI FIGYELŐ EU-előírásoknak megfelelő új módszertan szerint elvégezték, az évközi adatgyűjtést 1996. január óta csak az új előírások szerint végzik. Az új módszertan szerinti adatszolgáltatási kötelezettségek alól, koncentrált mintavételes adatgyűjtés révén, a lehető legnagyobb mértékben mentesítették a kis- és a legkisebb vállalatokat, amennyiben adataik elhagyása nem volt ellentétes az Európai Unió statisztikáinak minőségi követelményeivel. Az ipari adatszolgáltatók (C, D, E nemzetgazdasági ágak) körében a leválasztási határ általában 20 fő nem önálló foglalkoztatott. Annak ellenére, hogy az új módszertanban (az EU előírásait követve) a vállalatot tekintik a legfontosabb beszámolási egységnek, bizonyos statisztikai célokra a vállalati adatok nem alkalmasak (ilyenek például a többtelephelyes nagyvállalatok területi adatai, a munka mennyisége, a megrendelés mennyisége, a termelés). A vállalatok szintjén központi jelentőségű az összes bevétel statisztikai mutatója. Az egytelephelyes vállalatokra az jellemző, hogy főtevékenységük egy meghatározott gazdasági ágba sorolható, és a vállalat, valamint egyetlen telephelye egymással egyező tevékenységű és területi besorolású. Eszerint az ilyen statisztikai egységek azonos tevékenységi kategóriába sorolhatók mind a „vállalat”, mind a „helyi szakosított egység” (telep) szerint. A többtelephelyes vállalatok közé sorolták a többi vállalatot, tehát azokat, amelyek egynél több földrajzilag különálló telepet működtetnek, és azokat is, amelyeknek egy földrajzi helyen folytatott tevékenysége egynél több gazdasági ágazatba sorolható. A megfigyelt vállalatoktól az összes bevétel, a nem önálló foglalkoztatottak száma és a bruttó kereset adatait kérték be. A megfigyelt osztrák ipari és építőipari vállalatok 1995. december 31-i száma a bányászatban (C) 104, a feldolgozóiparban (D) 4615, az energia- és vízellátásban (E) 40, az építőiparban (F) 3428. Az 1995. évi éves adatszolgáltatást összesen 8187 vállalat teljesítette, majd az 1996. I. havi jelentést 8242, a II. havit 8235, a III. havit 8132 vállalat küldte meg. Az új módszertan szerint feldolgozott és közölt 1995. évi éves és 1996. I., II. és III. havi adatok részletezése a NACE Rev. 1 nómenklatúra (2-számjegyű) ágazatainak felel meg, azonban csak azokat a statisztikai adatokat közlik, amelyek legalább 5 adatszolgáltatóra vonatkoznak. Az adatszolgáltató, tehát a leválasztási létszámhatárnál nagyobb vállalatok 1995 végén összesen 588 ezer fő nem önálló munkavállalót foglalkoztattak (a teljes ipari és építőipari létszám háromnegyedét). Rendelkezésre állnak továbbá az új ágazati szerkezetben az ágazatok szerint tagolt 1995. évi kereseti (összesen 226,6 milliárd schilling) és értékesítési

631 (összesen 1142,5 milliárd schilling) adatok, valamint a megfelelő havi adatok 1996 I. negyedévére. Az értékesítés árbevételében a forgalmi adó nem szerepel, azonban minden fogyasztási adót beszámítanak. Az értékesítés teljes árbevétele szerepel az adatgyűjtésben, vagyis a saját termelésen túlmenően az eladott áruk, valamint például a fuvarozási szolgáltatások értéke is. A többtelephelyes vállalat esetén olyan szolgáltató tevékenységek értékesítéseit is tartalmazza a megfigyelt érték, amelyek kívül esnek az említett (C, D, E és F) nemzetgazdasági ágakon. A „nem önálló munkavállaló” statisztikai mutató minden munkást, alkalmazottat, tanulót, bedolgozót tartalmaz, aki a tárgyidőszak végén munkajogilag a vállalat állományába tartozott (a tanulószerződésekkel együtt) és a vállalattól bért, illetve más keresetet kapott. A „bruttó kereset” statisztikai mutató a megfigyelt vállalatok összes munkásának és alkalmazottjának bruttó bérét és más keresetét tartalmazza, beleértve az ipari és kereskedelmi tanulóknak a vállalatnál végzett munkáért kifizetett bruttó összegeket is. Az osztrák évközi iparstatisztika központi adatgyűjtési egysége eddig a telep, az ipari üzem volt. A „telep” statisztikai fogalma azonban módosult: az osztrák iparstatisztika eddigi meghatározása szerint az „üzem” (Betrieb) a „vállalat” (Unternehmen) szintje alá rendelt, hierarchikusan irányított szervezeti egység; az Európai Unió „telep” fogalma szakosított tevékenységet folytató helyi egységeket határoz meg. Az 1995. évi és az 1996. évi havi statisztikai megfigyelésben, ahol erre lehetőség volt, ott megtartották a korábbiaknak megfelelő üzemi adatgyűjtési egységeket , mivel az EU „telep” meghatározásához ez áll a legközelebb. A szövetségi osztrák államfelépítés indokolja, hogy az üzemi (vagyis telepi) adatgyűjtésre építve regionális szerkezetben is közöljenek meghatározott statisztikai adatokat, ilyen például a munka, a megrendelések mennyisége és a termelés. Az egytelephelyes vállalatok üzeme (vagyis helyi szakosított egysége) magával a vállalattal azonos, és az ÖNACE tevékenységi osztályozás alapján abba a gazdasági ágazatba sorolható, amelyet alaptevékenysége határoz meg. Egyértelműen eldönthető, hogy az üzem = telep = vállalat gazdasági tevékenysége az ipar, illetve az építőipar melyik szakágazatába tartozik. Az ilyen statisztikai egységek (ahogy ezt az előbbiekben már rögzítették) azonos tevékenységi kategóriába sorolhatók mind a „vállalat”, mind a „helyi szakosított egység” (telep) szerint. A többtelephelyes vállalatok üzemei azok a legkisebb szervezeti egységek, amelyek az ÖNACE ágazati osztályozásnak megfelelően azonosítható és egységes gazdasági tevékenységet folytatnak, továbbá egyértelműen azonosítható a földrajzi helyük (címük).

632 Az adatgyűjtésbe bevonták az iparon és az építőiparon kívüli alaptevékenységet folytató vállalatoknak azokat a telepeit, amelyek az ÖNACE (az Európai Unió ágazati osztályozásán alapuló Ausztriában alkalmazott ágazati tevékenységi osztályozás) szerint ipari (C, D, E), illetve építőipari (F) ágazatokba sorolt tevékenységet folytatnak. Ezekre az üzemekre is általában a 20 fős vagy nagyobb létszám az adatgyűjtés feltétele, az előbb felsorolt, ennél kisebb létszámot meghatározó ágazati kivételekkel. Az ipari és építőipari statisztika két alapmutatóját – a nem önálló foglalkoztatottak számát és a bruttó keresetet – a telepek adatgyűjtése is tartalmazza, az előbbi tartalmi meghatározásnak megfelelően. Ezen túlmenően más statisztikai mutatók is szerepelnek a telepi adatgyűjtésben. A „munka mennyisége” fogalmába a bérrel elismert órák tartoznak, ide értve az összes kieső időt, a munkások és alkalmazottak által teljesített munkaórák összegét, a tanulók munkáját. A megfigyelés nem terjed ki az otthon foglalkoztatottakra, vagyis a „bedolgozókra”. A „munka mennyisége” a telep kibocsátásának egészére vonatkozik, függetlenül attól, hogy a bérrel elismert munkaórát az adatszolgáltatásra kötelezett üzem dolgozói, vagy az üzemmel szerződéses kapcsolatban álló „külső” üzemben (azonos vállalat másik üzemében vagy idegen vállalatnál) megrendelt tevékenységet végzők teljesítették. A „megrendelés mennyisége” mutatói között szerepel az „új megrendelés”; ez a beszámolási időszak alatt elfogadott új rendeléseket olyan értékkel tartalmazza, amellyel a megrendelést jóváhagyták. További mutató a „rendelésállomány” a tárgyidőszak végén, ebbe minden olyan megrendelés értéke beletartozik, amely a könyvekben mint elfogadott kötelezettség szerepel, és amelyet az adott napig még nem teljesítettek. Az 1995. évi rendelésállomány ennek megfelelően az 1996. december 31-i helyzetnek (és nem az egyes havi rendelésállományok összegének) felel meg, a havi adatgyűjtésekben pedig az 1996. január, február és március végi adatok szerepelnek. Az „értékesített termelés értéke” mutató tartalmazza a tárgyidőszakban értékesített (elidegenített) termékeket és szolgáltatásokat, az EU termékjegyzékének megfelelő (ÖPRODCOM) besorolásokkal, a számlákban szereplő, forgalmi adót nem tartalmazó értéken. A megfigyelt „termékkiszállítás” magában foglalja a vállalaton belül elidegenített áruszállítást és szolgáltatást is. Az „értékesített termelés” eszerint azonos vállalat más telepei számára átadott minden nyersanyagot, segédanyagot, üzemanyagot, félterméket és a termelést támogató szolgáltatást is tartalmaz, bár azok további termelési folyamatokhoz állnak rendelkezésre. Az ilyen elidegenített

STATISZTIKAI IRODALMI FIGYELŐ termékek és szolgáltatások értékelését a vállalaton belül alkalmazott elszámoló árakon végzik. Az előzetes adatok szerint 1995. december 31-én összesen 8971 ipari és építőipari telep működött Ausztriában, az 1996. január végi (8968 telep) és februári (8960 telep) hó végi adat ennél nagyobb, majd 1996. március végén (8850 telep) csökkenés mutatkozott. A tartományok szerint is tagolt „értékesített termelés” 1995-ben 1098,2 milliárd schilling. Az ipari és építőipari telepek 1995-ben összesen 640 milliárd schilling értékben fogadtak el új rendelést, az 1996. márciusi rendelésbeérkezés (58 milliárd schilling) is ennek megfelelően alakult a megfigyelt körben. Az 1996. március végi rendelésállomány (228 milliárd schilling) az 1996 januárit (223 milliárd) és februárit (227 milliárd) némileg meghaladta. Az osztrák fővárosban 1513 ipari és építőipari üzemet figyeltek meg (az országos adat egyhatodát). A foglalkoztatottak 1995. december 31-i száma (110 ezer fő), és a munkavállalók 1995. évi keresete (50 milliárd schilling) a fővárosban az országos átlagnál nagyobb üzemnagyságokra utal. Az országos ipari és építőipari termelés mintegy 20 százalékát (208 milliárd schilling) a Bécsbe települt ipari és építőipari üzemek tevékenysége hozta létre. (Ism.: Nádudvari Zoltán) ROCHE, W. – FYNES, B. – MORRISSEY, T.: MUNKAIDŐ ÉS FOGLALKOZTATOTTSÁG (Working time and employment: A review of international evidence.) – International Labour Review. 1996. 2. sz. 130–157. p.

A munka világát érintő elmúlt időszaki történések meghatározó jelentőségűek voltak a munkaidő tekintetében is. A leginkább vizsgált összefüggés ezek közül a munkanélküliség, munkaidő-csökkentés volt. A szerzők ennek főbb típusait, illetve egyes fejlett ipari országokban alkalmazott változatait kísérelték meg áttekinteni tanulmányukban. A munkaidő hossza – a keresettel együtt – a munkáltatók és munkavállalók közötti harcok központjában áll. Az elmúlt évszázadban e téren a változás jelentős, csökkent a munkaidő heti hossza, nőtt a szabadságon eltölthető napok száma, egy aktív élet során egyre kevesebb időt kell munkavégzéssel eltölteni, egyre többen dolgoznak részmunkaidőben. Ugyanakkor a termelési sajátosságok egyre nagyobb arányban igénylik a „normál” munkaidő-beosztástól eltérő munkavégzést. Az egyes vizsgált országokban az e téren kialakult helyzet a következőképpen foglalható össze.

STATISZTIKAI IRODALMI FIGYELŐ Németországban a munkaidő-csökkentés döntő része az 1950-1960 közötti időszakban ment végbe, melynek eredményeként 1971-ben a munkások 77 százaléka már csak heti 40 órát dolgozott. Az általános munkaidő hossza 1989-re 37 órára csökkent. A munkaidő-csökkenés azonban – részben a sikeres érdekvédelmi tevékenység eredményeként – nem járt keresetcsökkenéssel. A német kormány az utóbbi években az álláshelyek megőrzése érdekében a hosszú távolléti idő és alacsonyabb bér elfogadtatása mellett voksolt. (Lásd a Volkswagen példáját.) Az Egyesült Királyságban a munkaidő-csökkentés keresztülvitele nagyobb ellenállásba ütközik, mint a bércsökkentés, az előbbinek a munkaerőköltség alakulására gyakorolt hatása miatt. Ezért az EUországok közül a ledolgozott heti munkaórák száma itt a legmagasabb. A nem „szabályos” formában dolgozók száma azonban változatlan, sőt inkább növekvő. Franciaországban 1936-ban iktatták törvénybe a 40 órás munkahetet és az évi kétheti fizetett szabadságot, jóllehet e törvényben rögzített tételek a valóságban csak mintegy fél évszázaddal később váltak általánossá. A nyolcvanas években a heti munkaórák számának 39 órára történő csökkenése változatlan bérek mellett valósult meg. A munkaidő-rövidítés azonban a szakértők véleménye szerint a termelékenység változása szempontjából meglehetősen felemás következményekkel járt. A nyolcvanas évektől a modern technológia követelményei szerint emelkedik a nem „normál” munkarendben dolgozók aránya, ami elsődlegesen többműszakos munkarendet jelent. Svédországban 1970-ben rögzítették 40 órában a heti munkaidőt és szabályozták a túlórák számát. 1970 és 1980 között a részmunkaidős női foglalkoztatás terjedésének következtében az átlagos munkaórák száma 30-ra csökkent. A legújabb kori szakszervezeti követelések között előkelő helyet foglal el az, hogy az egyén nagy szabadsággal dönthessen arról, hogy a munkával töltendő időszakot mikor „teljesíti”. Hollandiában a munkanélküliség gyors növekedése vezetett a standard heti munkaidő 36 órára történő csökkentéséhez, változatlan kereset mellett. A gyakorlatban azonban kevés munkáltató vezette be ezt a munkarendet, s ott sem jött létre említésre méltó számú új munkahely. A többletmunka-igényt ugyanis inkább túlóráztatással, éjszakai munka szervezésével biztosították. A második világháború után a munkaidő Belgiumban is jelentősen csökkent, később azonban mint szakszervezeti követelés, háttérbe szorult, mert a munkahely megőrzése és a béremelés fontosabb cél lett. Mivel a munkanélküliség csak bizonyos szektorokat, területeket érintett, az általános munkaidő-csökkentés ilyen összefüggésben sem jött szóba.

633 Írországban a szakszervezeti harcok eredményeként 1959-ben született megállapodás a 40 órás munkahét bevezetéséről. 1989-ben a szociális partnerek a fizikai dolgozók esetében 39 órás munkahétben egyeztek meg. A munkaidő-csökkentés azonban ma már itt sem tartozik a fő szakszervezeti célok közé. Ausztráliában a munkanélküliség 1970-es évekbeli növekedésével a szakszervezet harcot hirdetett a 35 órás munkahétért. Jóllehet, ha nem is a követelt arányban, de sok cég csökkentette a munkaidőt, azonban ez nem növelte említésre méltó mértékben a munkahelyek számát. Egy elemzés az okok között megemlíti azt, hogy az élőmunka-igényesebb tercier szektor eleve nagy arányban részmunkaidősöket foglalkoztat, illetve azt, hogy a teljesítménynövekedés képes ellensúlyozni a munkaidő-csökkenés hatását. Az Egyesült Államokban az eddig vizsgált országoktól eltérően a munkaidő-csökkentés helyi ügy, nincs erre vonatkozó országos szabályozás és a szakszervezet munkaidővel kapcsolatos harcainak középpontjában inkább a túlórák jobb díjazása állt. Az így teljesített órákat is figyelembe véve a szakértők még abban sem képesek megegyezni, hogy valóban csökkent-e a munkaórák száma. Japán közismert arról, hogy az emberek több időt töltenek munkával, mint bármely más fejlett ipari országban. Az utóbbi évtizedben azonban a változás ott is igen jelentős volt, s 1994-ben a heti ledolgozott munkaórák átlagos száma már 39-re csökkent. Míg a munkaidő folyamatosan csökkent, a túlórázás – ami „normál” munkaidőn felüli, általában külön díjazásért teljesített eseti munkavégzést jelent – lényegében változatlan szinten mozog. A csökkenő munkaidő miatt ugyanis a munkavégzés egy része mindinkább túlórás munkavégzésbe csúszik át. A túlórázásra mind a munkáltató, mind a munkavállaló részéről van igény. Az előbbi flexibilitása és költségkihatása miatt (az ún. nem bér jellegű munkaerőköltségek egy része – például a fizetett távollét díjazása – ilyenkor nem jelent többletkiadást), az utóbbi pedig az így elérhető többletjövedelem miatt tartja azt előnyös megoldásnak. A túlórák száma és díjazása – összhangban a szakszervezeti követelésekkel – jogszabályokban rögzített. Franciaországban például a 39 heti óra felett teljesített első 8 órára 25 százalékos kereseti pótlékot kap a dolgozó, de egyes ágazatokban a pótlék ennél magasabb. A túlórában teljesített órák száma heti 9 órában van maximálva. A túlórázás gyakorisága – éppen az említett érdekazonosság miatt – a második világháború óta lényegében változatlan. Az Egyesült Államokban a túlóra díjazása általában 50 százalékkal magasabb, mint a normál munkaóráé. A túlórák száma a háború utáni időszak-

634


ban nőtt, s a munkaerő-felmérés adatai szerint például az 1980-as évek végén a munkások átlagosan 10 százaléka túlórázott egy adott időszakban. Az álláshelymegosztás és a részidős foglalkoztatás közötti döntő különbséget az jelenti, hogy az előbbire sokkal kevésbé jellemző a rosszul fizetett, illetve az alacsony státusú jelző. Az esetek többségében ez nem is heti öt félnapi munkavégzést jelent, hanem 2-3 nap teljes munkaidőt. Fő előnyeként a rugalmasságot és más foglalkoztatottsági formákkal való kombinálhatóságát emeli ki a szakirodalom. Ugyanakkor hátránya a magas adminisztrációs költség, a felelősség hozzárendelésének bonyolult volta és a folyamatos munkavégzés biztosításának szervezés-igényessége. A munkavállalónak bizonyos élethelyzetekben (például kisgyermek nevelése esetén) ez a forma előnyösebb a teljes munkaidős munkavállalásnál. A cikkben jó néhány konkrét példa található az álláshelymegosztás alkalmazására. A vizsgált országok közül ki kell emelni az Egyesült Államokat, ahol ez a forma – családbarát tulajdonsága miatt – kiemelten támogatott, s ezért viszonylag a legelterjedtebb. A munkanélküliség növekedésével párhuzamosan a vizsgált országok többségében kiterebélyesedett a korkedvezményes nyugdíjazás gyakorlata. A legtöbb esetben ezt fiatal munkavállalók felvételével kell összekapcsolni, így teremtve viszonylag olcsó munkahelyet számukra. Az európai országok többségében növekszik a hivatalos nyugdíjkorhatár elérése előtt

nyugdíjba vonulók száma. Az Egyesült Államokban azonban az idősebbek elég politikai befolyással bírnak ahhoz, hogy munkahelyeiket megvédjék. A tanulmányi szabadság és más hosszabb távollét lehet fizetett és fizetés nélküli, szolgálhatja a dolgozó pihenését, vagy továbbképzését. Néhány angol és francia cég évek óta alkalmazza ezt a formát. Munkahelyteremtő képessége – mérsékelt elterjedése miatt – nem bizonyítható. Jóllehet a csökkenő munkaidő foglalkoztatottságra gyakorolt hatása nem vitatható, vannak negatív következményei is. A megoldások országonként változók, s az alaptendencia érvényesülését különböző egyéb módszerek alkalmazása elfedheti. A standard munkaidő csökkenése nem járt együtt a túlórák számának csökkenésével, sőt egyenesen növelte azt. A szakszervezetek nem támogatják, mert szerepük itt kellően nem érvényesülne. Az egyéb formák közül csak a korengedményes nyugdíjazás elterjedése számottevő. Ehhez többnyire állami intézkedések adják meg a keretfeltételeket, melyek viszont a szakszervezetek egyetértésével születnek. A felsorolt megoldások célja a foglalkoztatási helyzet javítása, hatásuk azonban nem mindig pozitív. Elegendő itt a korengedményes nyugdíjazásra utalni, amely úgy teremt a fiatalok számára új munkahelyet, hogy közben létrehozza az alacsony jövedelmű – s így esetleg szociális gondoskodásra szoruló – nyugdíjasok rétegét. (Ism.: Lakatos Judit)

TÁRSADALOMSTATISZTIKA – DEMOGRÁFIA LAM, D.A. – MIRON, J.A.: A HŐMÉRSÉKLET HATÁSA AZ EMBERI TERMÉKENYSÉGRE (The effects of temperature on human fertility.) – Demography. 1996. 3. sz. 291-305. p.

A havi születések és a hőmérsékletek idősorainak vizsgálata arra enged következtetni, hogy a legmelegebb hónapok rendkívül magas hőmérsékleteihez a fogantatások átlagosnál alacsonyabb szintje párosul mind az Egyesült Államok déli és északi államaiban, mind világszerte. Az adatok határozottan arra utalnak, hogy a szélsőséges melegnek a termékenységre gya-korolt negatív hatása megfelelő magyarázatul szolgál például a fogamzások déli államokban regisztrált, szezonális nyári csökkenésére. Az eredmények szerint a hőmérséklet nem szezonális jellegű emelkedései ugyancsak negatívan befolyásolják a fogantatás nem szezonális tényezőit: így például 10 fokos hőmérséklet-emelkedés 75 foknál 4-6 százalékos, 90 foknál

(Fahrenheit) pedig már 6-10 százalékos fogamzáscsökkenést eredményez. Ugyanakkor nem találtak bizonyítékot arra, hogy a rendkívüli hideg számottevően befolyásolná a termékenységet korunkban. Az elemzés egyik fontos megállapítása, hogy a hőmérsékleti hatásokra vonatkozó korrekciókkal mérsékelni lehet a termékenység alapvető szezonális eltéréseit a különböző népességeknél. A hőmérsékleti problémák figyelembevételével a vizsgálatba bevont népességek csaknem mindegyikénél a tavaszi születések számának viszonylagos növekedése mutatható ki. Azokban az országokban, amelyekben tavasszal erőteljes születési hullámvölgyek voltak (mint például az Egyesült Államok déli részén), a hőmérsékleti korrekciót követően e mélypontok feljebb kerültek, másutt a tavaszi csökkenés növekedésbe ment át (például az Egyesült Államok északkeleti államaiban) vagy a korábban tapasztalt növekedés még hangsúlyosabbá vált. Feltételezhető, hogy mennél részletesebbek a hőmérsékletre és a születésszámokra vonatkozó adatok, annál határozottabban megállapítható az össze-

STATISZTIKAI IRODALMI FIGYELŐ függésük. A másik fontos eredmény olyan jelenségekre vonatkozik, amelyekre nem a hőmérséklet ad magyarázatot. A hőmérsékleti hatások korrekciója ugyanis nem befolyásolja észrevehetően a születések szezonális változását az észak-európai országokban, például Svédországban. Ezekben az országokban a születési csúcs tavasszal van, az évszakok szerinti fluktuáció pedig hasonló, mint az Egyesült Államok déli részén. Ugyanakkor az Egyesült Államok esetétől eltérően az északi népeknél nem mutatható ki a hőmérséklet jelentős szezonális hatása. A vizsgálat adatai azt sugallják, hogy itt más tényezők játszanak fontos szerepet, mégpedig közvetett bizonyítékok alapján feltételezhető, hogy a nappali világosság időtartama befolyásolja az emberi termékenységet. Az évszakok szerinti termékenységi változások gyengébb hőmérsékletfüggősége ugyanis éppen azoknál a népességeknél figyelhető meg, amelyeknél a legnagyobbak a nappalok hosszúságában mutatkozó szezonális különbségek. (Ism.: Rózsa Gábor)

LUNDBERG, O. – THORSLUND, M.: HELYSZÍNI ADATFELVÉTELEK ÉS FELMÉRÉSEK A LEGIDŐSEBBEK KÖRÉBEN (Fieldwork and Measurement Considerations in Surveys of the Oldest Old.) – Social Indicators Research. 1966. 2. sz. 165–187. p.

Az életszínvonal-felvételek a fejlett országokban az 1960-as évek második felétől kezdtek elterjedni, a legidősebbek azonban rendszerint kimaradtak ezekből a felmérésekből. A fejlett társadalmakban a népesség öregedése miatt ez a probléma egyre nagyobb jelentőségűvé válik. Az 1960-as évek jóléti politikája szükségessé tette, hogy az addig használt aggregált statisztikai adatok (például az egy főre jutó GNP) és bizonyos szolgáltatások mérése (például a 10 000 lakosra jutó kórházi ágyak száma) mellett új megközelítéssel jobb és megfelelőbb képet alkossanak a társadalomról és állampolgáraik jólétének színvonaláról. A legidősebbek körében eddig végzett vizsgálatokat gerontológusok és más kutatók végezték. E felvételek hiányossága, hogy gyakran csak egy kohorszra terjedtek ki és csak kis földrajzi egységeket érintettek. A 75 éven felüliek között végzett összeírások számos speciális problémát vetnek fel. Ezekben a felvételekben elég magas a nemválaszolási arány, mivel közülük sokan betegek és nem képesek a felvételben aktívan résztvenni. Bár a megtagadások aránya a legidősebbek körében nem éri el a fiatal korcsoportokét, az előbb említettek miatt a nemvá-

635 laszolási arány ezzel együtt is magasabb a legidősebbek körében, mint az előző korcsoportban. Az 1988-1989-ben végrehajtott felvételnél alig rövidítettek a kérdőíven, pedig a munkával kapcsolatos kérdések nem relevánsak a legidősebbek számára. Abban általános az egyetértés, hogy szükség van életszínvonal-felvételekre a 75 évesnél idősebbek körében is, amihez azonban két területen is módszertani fejlesztéseket kell végezni a felvételek sikeressége érdekében. – Az ilyen korúak között végzett felvételeknél a magas nemválaszolási arány szoros kapcsolatban van betegségükkel és másoktól való függőségükkel. A legfontosabb cél tehát az, hogy a gerontológiai kutatások számára is hasznosítható tárgyilagos becslést adjanak az érintettek egészségügyi állapotáról, funkcionális képességeiről, az egészségügyi szolgáltatások igénybevételéről és más idevágó kérdésekről, amelyet azonban csak akkor lehet elérni, ha a nemválaszolási arányt annyira lecsökkentik, amennyire csak lehetséges. – Növelni kell az életszínvonal-felvételeknél az adatgyűjtések sokszínűségét. Csak részletes és gazdag adattartalmú felvételek biztosítanak magas minőségi igényeket is kielégítő elemzéseket. Mivel itt az egészségi problémák állnak a kutatás homlokterében, lényeges, hogy a felvételek orvosilag is értékelhető, megbízható információkat adjanak. Módszertani kihívás, hogy olyan adatgyűjtések szülessenek, amelyek a kutatás számára feleslegessé teszik a drága orvosi vizsgálatokat.

A legidősebbek körében végrehajtott svéd panelfelvétel helyszíni vizsgálatának célja az volt, hogy nyomon kövesse azokat a személyeket, akik a panelvizsgálatokban (1968, 1974 és 1981) legalább egyszer már részt vettek. A kiválasztott 1936 személyből még 563 fő élt 1992 év elején, akik 77 és 98 év közöttiek voltak. Az adatgyűjtést 1992. február–április között végezték. A vizsgálat sikeresen zárult, kiemelendő a különösen alacsony nemválaszolási arány, ami mindössze 4,6 százalék volt. Ha összehasonlítjuk az 1991. évi svéd panelvizsgálattal, amely a 65–75 év közöttiek körében zajlott le, akkor az ottani 28,3 százalékos nemválaszolási arány igen magasnak tűnik. Az alacsony nemválaszolási arányt nagyban magyarázza, hogy csak olyanok kerültek a mintába, akik már a panelvizsgálatok során (legalább egyszer) kifejezték együttműködési készségüket. Két faktort feltétlenül ki kell emelni, amelyek fokozták a válaszadási készséget: – a válaszolók és az összeírók motivációja a munkában való részvételben; – a munkaszervezet átalakítása, hogy a legjobb összeírókkal lehessen dolgozni.

A vizsgálatnak nemcsak érdekesnek kell lennie a válaszadók számára, hanem szerepük nélkülözhetetlenségére is utalni kell a felvételnél. A kérdőíven szereplő kérdéseknek lényegeseknek kell lenniük, e-

636 mellett fontos, hogy a válaszolók megismerhessék a felvétel általános célját. A bevezető levelet úgy kell megfogalmazni, hogy az könnyen érthető legyen. Mindezek mellett, amikor az összeíró telefonon felhívja a kijelölt személyt, mégis az a legfontosabb, hogy megbeszélje az interjú helyét és idejét. Az összeírónak jól felkészültnek kell lennie különösen a felvétel céljáról és jelentőségéről, tudnia kell érveket és példákat is felhoznia, ha a helyzet ezt megkívánja. Az összeírókat nagyon körültekintően kell kiválasztani. Szakismeretük mellett személyes érdeklődésükkel is segíteniük kell a feladat végrehajtását. Az ilyen típusú felvételeknél kedvező, ha az összeírók maguk is idősek, hogy minél nagyobb legyen a bizalom és a kölcsönös megértés a válaszolók és az összeírók között. Ebben a felvételben az összeírók több mint 40 százaléka volt 65 évesnél idősebb, és csak egytizedük 45 évesnél fiatalabb. Az összeíróknak azt tanácsolták, hogy akkor is keressék fel a kijelölt személyeket, ha előzetesen telefonon nem sikerült kapcsolatba lépni velük. Számos esetben ilyenkor a szomszédok segítettek a keresett személy megtalálásában. A kikérdezendő személy megkeresése után az összeíróknak még számos akadályt le kellett küzdeniük. Lehet, hogy a kiválasztott személy beteg és nem képes válaszolni a kérdésekre vagy megtagadja az adatfelvételben való részvételét. Ilyenkor meghatalmazottjuk segítségét kell kérni, akik jól informáltak az érintett személy életkörülményeiről. A meghatalmazott a legtöbb esetben rokon, ápolónő vagy bárki más, aki szoros kapcsolatban van az adatgyűjtésben kijelölt személlyel. Az ilyenfajta adatgyűjtés gyakorlati és etikai problémákat is felvet. Számos kérdésre (például a gondozás minősége vagy a kapott társadalmi támogatás) nem ugyanazt a választ kapnánk a kijelölt személytől, mint az őt helyettesítő más egyéntől. A pontosság, olykor még az információ típusa is csorbát szenved, mivel a meghatalmazott a válaszokat átszűri a saját személyiségén is. Az ápolási otthonokban adott esetben hiányozhatnak olyan információk is, amelyek a korábbi foglalkozásokra vagy a gyermekek számára vonatkoznak, amelyek adathiányt vagy bizonytalanságokat okozhatnak az adatgyűjtésben. Az esetek egy részében egészségi állapotról sincsen a meghatalmazottaknak pontos képük. Az etikai probléma akkor vetődik fel, ha a meghatalmazott nem tudja, hogy a kijelölt személy megadná-e a kért válaszokat vagy sem. A legidősebbek körében végzett adatfelvételben részt vevő összeírók háromnegyede azt állította, hogy a kijelölt személyek megtalálása és a kapcsolatteremtés ugyanolyan vagy kevésbé volt nehéz, mint

STATISZTIKAI IRODALMI FIGYELŐ más felvételeknél. A kutatók, az összeírás szervezői itt számítottak a legnagyobb problémára. Sokkal nehezebb volt viszont a kijelölt személyeket rábeszélni az adatfelvételben való részvételre. Az összeírók mintegy negyede válaszolt úgy, hogy ez sokkal körültekintőbb munkát kívánt, mint más felvételeknél. Több esetben a nő összeírók féltek egyedül maradni az összeírttal a lakásban, közülük egyesek legyőzték félelmüket, mások telefonon bonyolították le a felvételt, míg harmadik részük másik összeíró segítségét kérte. Az életszínvonal-felvételek ideje gyakorlati és gazdasági okok miatt általában nem haladja meg a 6075 percet. Hosszabb interjúkra már igen nehéz rábeszélni az embereket, ezért ez rendkívül ritka. A 75 éven felüliek felvételénél természetesen rövidebb időt igénylő kérdőívre van szükség, mivel náluk a munkával kapcsolatos kérdések elhagyhatók. Más szempontok viszont sokkal fontosabbá válnak (fizikai és mentális egészség, funkcionális képességek, segítség a napi tevékenységekben, társadalmi érintkezés stb.). A kérdőívek továbbfejlesztésének két típusát kellett végrehajtani: – kiterjeszteni és/vagy javítani azokon a lényeges kérdőpontokon, amelyek már más felvételeknél is előfordultak; – kiegészíteni azokkal a pontokkal, amelyek nem szerepelnek a Svéd Életszínvonal-felvételben.

A legtöbb életszínvonal-felvétel kérdőívének vannak bizonyos hibái, mivel azok nem mindig veszik figyelembe a gerontológiai és geriátriai kutatásokat. A fizikai erőnlét és a lelki tényezők az egészség legfontosabb jellemzői, amelyek minden ember számára egyaránt fontosak, de a legidősebbek körében kiemelkedő a szerepük. A korábbi életszínvonal-felvételekben azonban ezek a kérdések nem szerepeltek, ezért szükség volt az egészség mérésére alkalmas mutatószámok beépítésére. Fontos, hogy a kérdések objektív egészségi mutatószámokat tartalmazzanak, amelyek kevésbé érzékenyek a szubjektív értékelésre, valamint orvosilag is hitelesek, felhasználhatók. Közismert, hogy a nagyon idősek körében az egyik súlyosbodó probléma az elmebaj. Az ilyen emberek gyakran szellemileg egészségesnek tűnhetnek, de a felvétel során hibás vagy váratlan válaszokat adnak. A súlyosabb esetek természetesen nem interjúvolhatók, ilyenkor segítőre van szükség az összeíráshoz. A könnyebb eseteknél memória-tesztet alkalmaztak (például három adat memorizálása és későbbi visszamondása) és más intellektuális képességet (egy szám kivonása 100-ból ötször, egy ábra lerajzolása, egyszerű utasítások követése stb.) is mértek.


637

Az egészségügyről, az ápolásról és a házi gondozásról rendelkezésre álló adatok csaknem kivétel nélkül a szolgáltatás szempontjából mérik a folyamatokat (a foglalkoztatottak száma, a munkaórák száma stb.) és kevés információ van a beteg, a páciens jellemző adatairól. Ezért is van szükség életszínvonal-vizsgálatokra a legidősebbek körében is. Mind a szociológiai, mind a gerontológiai kutatás szükségessé teszi, hogy megbízható adatokkal rendelkezzünk az idősek életszínvonaláról és életkörülményeiről is. Valószínűleg nemcsak az öregek, hanem szervezeteik is nyomást gyakorolnak majd a közvéleményre, hogy ezek a vizsgálatok általánossá váljanak. Nagyon valószínű, hogy azok a nagyon alacsony nemválaszolási arányok, amelyek ezt a felvételt jellemezték nem tarthatók fenn a szokásos adatgyűj-

tésekben. Fontos, hogy a kutatók és a statisztikai hivatalok elfogadják az elég magas nemválaszolási arányokat is, amelyek némelykor elkerülhetetlenek. A vizsgálat bebizonyította, hogy összeírók segítségével is elvégezhetők azok a tesztek, amelyek drága orvosi vizsgálatokat helyettesítenek és melyek felhasz-nálhatók az orvostudomány számára is. A 77 és 98 évesek között végzett életszínvonal-vizsgálat módszer-tani tanulsága két pontban összegezhető. Az első azt bizonyítja, hogy ilyen felvételeknél is elérhető az alacsony nemválaszolási arány. A második, hogy mindezekhez sajátos erőfeszítések, gondos tervezés, a kérdőív pontos megszerkesztése, valamint jól szervezett és felügyelt helyszíni adatfelvétel szükséges. (Ism.: Hajnal Béla)

BIBLIOGRÁFIA A Központi Statisztikai Hivatal Könyvtár és Dokumentációs Szolgálathoz az alábbi fontosabb könyvek érkeztek be: STATISZTIKAI ÉVKÖNYVEK Annuaire statistique de la France : Résultats de 1997 / Institut National de la Statistique et des Études Économiques. - Paris : INSÉÉ, 1997. - XXXII, 1002, 27 p. Franciaország statisztikai évkönyve, 1997. I-033-B-0003/1997 Annual abstract of statistics / Central Statistical Office. London : HMSO, 1997. - XI, 416 p. Nagy-Britannia éves statisztikai összefoglalója, 1997. I-036-C-0001/1997 Annuario statistico italiano / Istituto Centrale di Statistica. - [Roma] : ISTAT, 1996. - 679 p. Olaszország statisztikai évkönyve, 1996. I-032-C-0113/1996 Anuarul statistic al Romĺniei = Romanian statistical yearbook / Comisia Nationala pentru Statistica. - Bucuresti : CNPS, [1997]. - 965 p. Románia statisztikai évkönyve, 1996. I-044-C-0002/1996 Countries in transition: Bulgaria, Croatia, Czech Republic, Hungary, Poland, Romania, Russia, Slovac Republic, Slovenia, Ukraine. - Wien : WIIW, 1996. - 409 p. Országok átalakulóban: Bulgária, Horvátország, Csehország, Magyarország, Lengyelország, Románia, Oroszország, Szlovákia, Szlovénia, Ukrajna. I-002-C-0165/1996 Ireland. Statistical abstract / Central Statistics Office. Dublin : CSO, 1997. - XVI, 412 p. Írország statisztikai összefoglalója, 1996. I-036-C-0066/1996 Latvijas statistikas gadagramata = Statistical yearbook of Latvia / Latvijas Republikas Valts statistikas komiteja. - Riga : VSK, 1996. - 291 p. Lettország statisztikai évkönyve, 1996. I-042-B-0269/1996

Lithuania's statistics yearbook = Lietuvos statistikos metrastis / Lithuanian Department of Statistics. - Vilnius : Lietuvos ukis, 1996. - 531 p. Litvánia statisztikai évkönyve, 1996. I-042-C-0268/1996 Rocznik statystyczny / Glówny Urzad Statystyczny. Warszawa : GUS, 1996. - C, 717 p., [1] térk. Lengyelország statisztikai évkönyve, 1996. I-042-C-0110/1996 Statistical abstract of Israel / Central Bureau of Statistics. - Jerusalem : CBS, 1996. - 117, 610, [28] p., [1] térk. Izrael statisztikai évkönyve, 1996. I-057-C-0001/1996 Statistical yearbook = Annuaire statistique / Department of International Economic and Social Affairs, Statistical Office. - New York : UN, 1996. - XIV, 886 p. Az ENSZ statisztikai évkönyve, 1994. I-072-B-0092/1994 Statistical yearbook Republic of Argentina / Instituto Nacional de Estadística y Censos. - Buenos Aires : INDEC, 1996. - XXX, 574 p. Argentína statisztikai évkönyve, 1996. I-080-B-0050/1996/A Statistichnijj shhorihchnik Ukrajini za 1995 rihk. Ministerstvo statistiki Ukrajini. Kijiv : Tekhnihka, 1996. 575 p. Ukrajna statisztikai évkönyve, 1995. I-042-C-0152/1995 Statisticni letopis Republike Slovenije = Statistical yearbook of the Republic of Slovenia / Zavod Republike Slovenije za statistiko. - Ljubljana : ZRSS, 1996. - 621 p. Szlovénia statisztikai évkönyve, 1996. I-046-C-0028/1996 Statistisk ĺrsbok för Sverige = Statistical abstract of Sweden. - Stockholm : SCB, 1996. - 566 p. Svédország statisztikai évkönyve, 1997. I-041-C-0043/1997

638


Statistisches Jahrbuch für die Republik Österreich / hrsg. vom Österreichischen Statistischen Zentralamt. - Wien : ÖStZ, 1997. - XXXII, 612 p., [1] térk. Ausztria statisztikai évkönyve, 1996. I-002-B-0271/1996 Tórkiye istatistik yilligi = Statistical yearbook of Turkey / Devlet Istatistik Enstitüsü. - Ankara : DIE, 1997. - XXII,

690 p.

Törökország statisztikai évkönyve, 1996. I-050-B-0005/1996

ÁLTALÁNOS STATISZTIKAI MUNKÁK Clasificación Nacional de Productos por Actividades 1996 : CNPA-96 / Instituto Nacional de Estadística. - Madrid : INE, 1996. - 525 p. Gazdasági tevékenységek szerinti termékosztályozás. 818472 Conducting agricultural censuses and surveys. - Rome : FAO, 1996. - XIV, 162 p. A 2000. évi Mezőgazdasági Világösszeírás módszertani segédlete. 819156 Conference of European Statisticians : Report of the forty-fourth plenary session : Paris, 11-13 June 1996 / Statistical Commission and Economic Commission for Europe. - [New York] : UN, 1996. - 37 p. Európai statisztikusok konferenciája. 44. plenáris ülés. Párizs 1996. június 11–13. 818786 Handbook of official statistics in ECE member countries / Conference of European Statisticians, United Nations Economic Commission for Europe. - [New York] : UN, [1996]. - [198] ism. p. Kézikönyv az Európai Közösségek országainak statisztikai rendszeréről. 818476; 818735 Handbook of statistics. Vol. 13. Design and analysis of experiments / ed. by S. Ghosh, C. R. Rao. - Amsterdam [etc.] : North-Holland, 1996. - XVIII, 1229 p. A statisztika kézikönyve. Statisztikai próbák tervezése és elemzése. 724149 Programme for the World Census of Agriculture 2000 (WCA 2000). - Rome : FAO, 1995. - VI, 79 p. A 2000. évi Mezőgazdasági Világösszeírás programja. 819157

GAZDASÁGSTATISZTIKA 4. Censimento generale dell'agricoltura, 21 ottobre 1990 – 22 febbraio 1991. I controlli di qualitá / Istituto Nazionale di Statistica. - Roma : ISTAT, 1995. - 583 p. Olaszország 4. általános mezőgazdasági összeírása, 1990. okt. 21.– 1991. febr.22. Az adatok minősége. I-032-B-0263/[145] Annual bulletin of housing and building statistics for Europe = Bulletin annuel de statistiques du logement et de la construction pour l'Europe = Ezhegodnyjj bjulleten' evropejskojj zhilishhnoj i stroitel'nojj statistiki / Economic Commission for Europe. - New York : UN, 1997. - VII, 97 p. Európa és Észak-Amerika lakás- és építőipari statisztikája, 1996. I-031-B-0112/1996

Annual bulletin of steel statistics for Europe = Bulletin annuel de statistiques de l'acier pour l'Europe = Ezhegodnyjj bjulleten' evropejjskojj statistiki chernojj metallurgii / Economic Commission for Europe. - New York : UN, 1996. 262 p. Európa acélstatisztikájának éves jelentése, 1992–1995. I-072-B-0333/1992-1995 Annual bulletin of transport statistics for Europe = Bulletin annuel de statistiques des transports pour l'Europe = Ezhegodnyjj bjulleten' evropejjskojj statistiki transporta / Economic Commission for Europe. - New York : UN, 1996. 235 p. Európa szállítási statisztikájának éves jelentése, 1996. I-031-B-0094/1996 Annual report on the labour force survey / Statistics Bureau Management and Coordination Agency. - Tokyo : Stat. Bureau, 1996. - 239 p. Jelentés Japán éves munkaerőfelméréséről, 1995. I-051-C-0049/1995 Balance of payments statistics : Yearbook. Country tables. World and regional tables ; Methodologies, compilation practices, and data sources / International Monetary Fund. - Washington : IMF, 1996. - XXVII, FXXIV, SXXII, 866 p. + IX, 93, VII, 173 p. Az IMF fizetésimérleg-statisztikája. Országos adatok. Módszertan, adatforrások. I-072-B-0091/1996/1-3 Camus, J.-P.: Road transport informatics : Institutional and legal issues / European Conference of Ministers of Transport, [European Road Transport Telematics Implementation Co-ordination Organisation]. - Paris : ECMT, cop. 1995. - XIII, 193 p. A közlekedési, szállítási információs rendszer kialakítása. 818361 The chemical industry in 1995 : Production and trade statistics / Economic Commission for Europe. - New York : UN, 1996. - X, 261 p. Európa vegyiparának éves jelentése, 1995. I-072-B-0359/1995 Civil aviation statistics of the world : ICAO statistical yearbook / International Civil Aviation Organization. - Montreal : ICAO, 1996. - 175, [23] p. A világ polgári légiforgalmi statisztikája, 1995. I-071-C-0060/1995 Les comptes de l'industrie en 1996 : La situation de l'industrie française en 1996. - [Paris] : INSÉÉ, 1997. - 235 p. A francia ipar elszámolásai, 1996. I-033-B-0381/1996 Les comptes du commerce en 1995 : Rapport de la commission des comptes commerciaux de la nation. - Paris : INSÉÉ, 1997. - 226 p. A francia belkereskedelem elszámolásai, 1995. I-033-B-0398/1995 Economic bulletin for Europe / Economic Commission for Europe. - Geneva : UN, 1996. - IX, 145 p. Gazdasági jelentés Európáról, 1996. I-031-B-0095/48 Effective financing of environmentally sustainable development : Proceedings of the third annual World Bank Conference on Environmentally Sustainable Development : held at Washington, D.C. October 4-6, 1995. - Washington : World Bank, 1996. - XIV, 308 p. A fenntartható fejlődés finanszírozhatósága. A Világbank 3. Nemzetközi Konferenciájának anyaga. 818932

STATISZTIKAI IRODALMI FIGYELŐ Energy statistics yearbook = Annuaire des statistiques de l'énergie / Department of International Economic and Social Affairs, Statistical Office. - New York : UN, 1996. 490 p. Nemzetközi energiastatisztikai évkönyv, 1994. I-072-B-0123/1994 Estatísticas do comércio externo = Statistiques du commerce extérieur / Instituto Nacional de Estatística. Lisboa : INE, 1996. - 271 p. Portugália külkereskedelmi statisztikája, 1995. I-035-B-0059/1995 Finanzen und Steuern. Rechnungsergebnisse der öffentlichen Haushalte für soziale Sicherung und für Gesundheit, Sport, ... / Statistisches Bundesamt. - Stuttgart [etc.] : Kohlhammer, 1997. - 261 p. A Német Szövetségi Köztársaság pénzügyei és adói. I-004-B-0213/1994 France. - Paris : OECD, 1997. - 167 p., [2] fol. Franciaország gazdasági áttekintése, 1996–1997. I-033-C-0119/1996-1997 Gewerbestatistik. - Wien : ÖStZ, 1997. - 390 p. Ausztria iparstatisztikája, 1994. I-002-B-0236/1994/2 Global offshore oil prospects to 2000 / International Energy Agency. - Paris : OECD IEA, 1996. - 156 p. A világ kőolajtermelése és a kilátások 2000-ig. 819148 Industrial statistics yearbook = Annuaire de statistiques industrielles / Department of International Economic and Social Affairs, Statistical Office. - New York : UN, 1996. XVII, 967 p. A világ iparstatisztikai évkönyve, 1994. I-072-B-0036/1994 Les industries agro-alimentaires en 1995. - Paris : INSÉÉ, 1997. - 162 p. Franciaország élelmiszer-gazdasága, 1995. I-033-B-0407/1995 International comparison of gross domestic product in Europe : Results of the European Comparison Programme. New York : UN, 1997. - IV, 141 p. Az európai GDP nemzetközi összehasonlítása, 1993. I-072-B-0645/1993 International steel statistics : Summary tables / Iron and Steel Statistics Bureau. - [London] : ISSB, 1996. - 51 p. Nemzetközi acélstatisztika, 1995. I-036-B-0074/1995 Jahresstatistik des Aussenhandels der Schweiz = Statistique annuelle du commerce extérieur de la Suisse / hrsg. von der Eidgenössischen Oberzolldirektion. - Bern : Eidg. Oberzolldirektion, [1997]. - 885 p. Svájc külkereskedelmi statisztikája, 1996. I-031-A-0009/1996/1 Jordbruksstatistikk = Agricultural statistics. - Oslo [etc.] : Stat. Sentralbyrĺ, 1997. - 179 p. Norvégia mezőgazdasági statisztikája, 1995. I-040-B-0110/1995 Labour force statistics = Statistiques de la population active / OECD Department of Economics and Statistics. - Paris : OECD, 1996. - 583 p. Az OECD-országok munkaerő-statisztikája. I-033-B-0167/1974-1994 Lange Reihen zur Wirtschaftsentwicklung / Statistisches Bundesamt. - Stuttgart [etc.] : Kohlhammer, 1996. - 177 p. A Német Szövetségi Köztársaság gazdasági növekedésének hosszú idősorai, 1996. I-004-B-0170/1996

639 The least developed countries : Report / United Nations Conference on Trade and Development. - New York : UN, 1996. - XII, XIII, 113, [92] p. Jelentés a legkevésbé fejlett országokról. I-072-B-0504/1996 Managing transition / eds. Nirmal K. Gupta, Abad Ahmad ; [Association of Indian Management Schools]. - New Delhi [etc.] : Wiley, cop. 1994. - V, 453 p. A társadalmi és gazdasági változások menedzselése. 722807 Mexico. - Paris : OECD, 1996. - 169., [2] fol. Mexikó gazdasági áttekintése, 1996-1997. I-073-C-0032/1996-1997 Milieukosten van bedrijven : Milieustatistieken = Industrial costs for the protection of the environment / Centraal Bureau voor de Statistiek. - Voorburg [etc.] : CBS, 1997. - 72 p. A holland ipar környezetvédelmi költségei, 1994. I-037-B-0157/1994 National accounts statistics. Main aggregates and detailed tables / United Nations. - New York : UN, 1996. XXXIII, 776 p. + p. XXXIII, 777-1495. A világ országainak nemzetgazdasági elszámolási statisztikája, 1993. I-072-B-0150/1993/[2]/1-[2]/2 Die Nationale Buchhaltung der Schweiz : Resultate und Kommentare = Comptes nationaux de la Suisse. - Bern : BFS, 1997. - 57 p. Svájc nemzetgazdasági elszámolásai, 1995. I-031-B-0243/1995 Nationalräkenskaper : Ĺrsrapport = National accounts. Stockholm : SCB, 1997. - 91 p. Svédország nemzetgazdasági elszámolása. I-041-B-0115/1980-1995 Norway. - Paris : OECD, 1997. - 161 p., [2] fol. Norvégia gazdasági áttekintése, 1996–1997. I-033-C-0117/1996-1997 De offentlige sektorers finanser = Public sector finances. - Oslo [etc.] : SSB, 1997. - 154 p. Norvégia állami pénzügyei, 1988–1995. I-040-B-0134/1988-1995 Overseas trade statistics of the United Kingdom / Dep. of Trade and Industry. - London : HMSO, 1997. - [934] ism. p. Nagy-Britannia külkereskedelmi statisztikája, 1994. I-036-B-0308/1994 Produktions- und Wertschöpfungsstatistik. Buchhaltungsergebnisse schweizerischer Unternehmungen. Statistique de la production et de la valeur ajoutée. Bern. BFS. 1996. 123 p. Svájc termelési és termelésiérték-statisztikája. A vállalatok mérlegelszámolásai, 1994–1995. I-031-B-0274/1994-1995 Review of maritime transport : Report by the UNCTAD secretariat / United Nations Conference on Trade and Development. - New York : UN, 1996. - XIII, 147 p. Áttekintés a világ tengeri szállításáról, 1995. I-072-B-0303/1995 Les salaires des agents de l'État en 1994. - [Paris] : INSÉÉ, 1997. - 327 p. A francia közalkalmazottak munkabére, 1994. I-033-B-0391/1994 Samferdselsstatistikk = Transport and communication statistics. - Oslo [etc.] : Stat. Sentralbyrĺ, 1996. - 166 p. Norvégia közlekedési és hírközlési statisztikája, 1995. I-040-B-0073/1995

640 Statistics of world trade in steel = Statistiques du commerce mondial de l'acier = Statistika mirovojj torgovli stal'ju / Economic Commission for Europe. - New York : UN, 1996. - 182 p. A világ acélkülkereskedelmi statisztikája, 1995. I-031-B-0129/1995 Statistik der Aktiengesellschaften in Österreich im Jahre 1994. - Wien : ÖStZ, 1997. - 150 p. Ausztria részvénytársaságainak statisztikája, 1994. I-002-B-0233/1994 Transition report : Economic transition in Eastern Europe and the former Soviet Union / European Bank for Reconstruction and Development. - London : EBRD, 1996. III, 210 p. Az EBRD éves jelentése a kelet-európai országok és a Szovjetunió utódállamainak gazdasági átalakulásáról, 1996. 472861/1996 Udenringshandel : Statistisk ĺrbok. Comercio exterior. Commerce extérieur. Aussenhandel und innergemeinschaftlicher Handel. Luxembourg. EUROSTAT, 1996. 157 p. Az Európai Közösségek külkereskedelmi statisztikai évkönyve, 1958–1994. I-030-B-0184/1958-1994 Umweltschutz. Investitionen für Umweltschutz im Produzierenden Gewerbe / Statistisches Bundesamt. - Stuttgart [etc.] : Kohlhammer, 1997. - 139 p. Környezetvédelem a Német Szövetségi Köztársaságban. A feldolgozóipar környezetvédelmi beruházásai, 1994. I-004-B-0295/1994 World economic outlook / International Monetary Fund. - Washington : IMF, 1996. - XII, 242 p. Világgazdasági kilátások, 1996. 471642/1996/1 Yearbook of labour statistics = Annuaire des statistiques du travail = Anuario de estadísticas del trabajo / International Labour Organisation. - Geneva : ILO, 1996. - XX, 1145 p. Nemzetközi munkaügyi statisztikai évkönyv, 1996. I-031-B-0069/1996

TÁRSADALOMSTATISZTIKA – EGÉSZSÉGÜGY – KULTÚRSTATISZTIKA Bildung und Kultur. Personal an Hochschulen. Statistisches Bundesamt. Stuttgart. Metzler-Poeschel, 1996. 234 p. A Német Szövetségi Köztársaság oktatás- és művelődésügye. A főiskolák személyzete, 1994. I-004-B-0317/1994 Eidgenössische Volkszählung 1990. Wohnen in der Schweiz = Recensement fédéral de la population 1990 = Censimento federale della popolazione 1990 / Bundesamt für Statistik. - Bern : BFS, 1996. - 444 p. Svájc 1990. évi népszámlálása. Lakások Svájcban. I-031-B-0262/[29] Le, Ch. T.: Health and numbers : Basic biostatistical methods. - New York [etc.] : Wiley-Liss, cop. 1995. 247 p. Egészségügy és statisztika: biostatisztikai módszerek. 818355

STATISZTIKAI IRODALMI FIGYELŐ Volkszählung 1991. Bildunstand der Bevölkerung. Wien: ÖStZ. 1996. – 19, 229 p. Ausztria 1991. évi népszámlálása. Képzettség. I-002-B-0125/1030/23 Warunki zycia ludnosci w 1994 r. = Living conditions of the population in the years. Warszawa. GUS, 1995. CI, 71 p. Lengyelország népességének életszínvonala, 1994. I-022-C-0034/1994 Zdravotnická rocenka Ceské republiky = Czech health statistics yearbook / vyd. Ústav zdravotnickych informací a statistiky Ceské Republiky. - Praha : Úzis CR, 1996. - 186 p. + mell. (1 t.fol.) Csehország egészségügyi statisztikai évkönyve, 1995. I-020-B-0018/1995

DEMOGRÁFIA Demografia = Statistical yearbook of demography. Warszawa : GUS, 1996. - LVI, 400 p., [2] t. Lengyelország demográfiai évkönyve, 1996. I-022-C-0022/1996 Europe's population in the 1990s / ed. by David Coleman. - Oxford [etc.] : Oxford Univ. Press, 1996. XXXV, 346 p. Európa népessége a 90-es években. 722818 Family planning, health and family well-being : Proceedings of the United Nations Expert Group Meeting on Family Planning, Health and Family Well-Being : Bangalore, ... 26-30 October 1992 / Department for Economic and Social Information and Policy Analysis. - New York : UN, 1996. XIV, 458 p. Családtervezés, egészségügyi helyzet és a családok helyzete. Konferenciaelőadások. 819012 Resources and population : Natural, institutional and demographic dimensions of development / ed. by Bernardo Colombo, Paul Demeny, Max F. Perutz. - Oxford : Clarendon Press, 1996. - XXIV, 338 p. Természeti erőforrások és a népességnövekedés: a fejlődés természeti, intézményi és demográfiai dimenziói. Konferenciaanyag. 722968 Review and appraisal of the World Population Plan of Action : ... report. - New York : UN, 1995. - IX, 134 p. Jelentés a Világ Népesedéspolitikai Akciótervének értékeléséről. I-072-C-0461/1994 Väestönmuutokset = Befolkningsrörelsen = Vital statistics. - Helsinki : Tilastokeskus, 1997. - 118 p. Finnország népmozgalmi statisztikája, 1995. I-043-B-0223/1995 World population trends and policies: monitoring report. With a special report on refugees. - New York : UN, 1996. XII, 238 p. A világ népesedési trendje. Különjelentés a menekültekről. I-072-B-0486/1993

STATISZTIKAI SZEMLE A KÖZPONTI STATISZTIKAI HIVATAL FOLYÓIRATA SZERKESZTŐBIZOTTSÁG: , DR. BALOGH MIKLÓS,

Recommend Documents