STATISZTIKAI SZEMLE A KÖZPONTI STATISZTIKAI HIVATAL FOLYÓIRATA SZERKESZTŐBIZOTTSÁG:

STATISZTIKAI SZEMLE

A KÖZPONTI STATISZTIKAI HIVATAL FOLYÓIRATA

SZERKESZTŐBIZOTTSÁG: DR. ANDORKA RUDOLF, DR. BALOGH MIKLÓS, DR. BESENYEI LAJOS, DR. HARCSA ISTVÁN, DR. KATONA TAMÁS (a Szerkesztőbizottság elnöke), DR. KLINGER ANDRÁS, DR. MUNDRUCZÓ GYÖRGY, NYITRAI FERENCNÉ DR., DR. PUKLI PÉTER, DR. SIPOS BÉLA, DR. SZILÁGYI GYÖRGY, VÉGVÁRI JENŐ, DR. VÉRTES ANDRÁS, VISI LAKATOS MÁRIA (főszerkesztő), DR. VUKOVICH GYÖRGY

75. ÉVFOLYAM 6. SZÁM

1997. JÚNIUS

E SZÁM SZERZŐI: Éltető Andrea, az MTA Világgazdasági Kutató Intézet tudományos munkatársa; Inotai András, a közgazdaság-tudomány doktora, az MTA Világgazdasági Kutató Intézet igazgatója; Dr. Kápolnai Iván, a KSH Könyvtár és Dokumentációs Szolgálat ny. főmunkatársa; Dr. Kepecs József, a KSH ny. főosztályvezetője; Dr. Lakatos Miklós, a KSH főosztályvezető-helyettese; Dr. Lapid Koty kandidátus, a Beer Sheva-i Ben Gurion Egyetem c. docense; Dr. Lindnerné Eperjesi Erzsébet, a KSH osztályvezetője; Dr. Mezey Gyula kandidátus, a Központi Nyilvántartó és Választási Hivatal főtanácsosa; Novotnyné Pletscher Hedvig, a KSH Fővárosi és Pest Megyei Igazgatósága ny. főtanácsosa. * Horváth Eszter, a KSH főtanácsosa; Nádas Péter, az Országos Műszaki Fordító Iroda ny. munkatársa; Nádudvari Zoltán, a KSH főtanácsosa; Rózsa Gábor, a KSH tanácsosa; Tűű Lászlóné, a KSH ny. osztályvezetője.

ISSN 0039 0690 Megjelenik havonta egyszer Főszerkesztő: Visi Lakatos Mária Kiadja: a Központi Statisztikai Hivatal A kiadásért felelős: dr. Katona Tamás 988 – Akadémiai Nyomda Martonvásár, 1997 Felelős vezető: Freier László Szerkesztő: Lázár Katalin Tördelőszerkesztők: Bálinthné Bartha Éva (szerkesztőségi titkár), Simonné Káli Ágnes Munkatárs: Gyenes J. Katalin Szerkesztőség: Budapest II., Keleti Károly utca 5–7. Postacím: Budapest, 1525. Postafiók 51. Telefon: 345–6528 Kiadóhivatal: Központi Statisztikai Hivatal, Budapest II., Keleti Károly utca 5–7. Postacím: Postafiók 51. Budapest, 1525. Telefon: 345–6212 E-mail: [email protected] Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, és a Hírlapüzletági Igazgatóság Hírlapelőfizetési Irodájánál, (Budapest VIII., Orczy tér 1., Telefax: 303–3440) közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással Postabank Rt. 219–98636, 021–42795 pénzforgalmi jelzőszámra. Előfizetési díj: fél évre 2100 Ft, egy évre 4200 Ft Beszerezhető a KSH Könyvesboltban. Budapest II., Keleti Károly u. 10. Telefon: 212–4348

TARTALOM STATISZTIKAI ELEMZÉSEK

Az Európai Unión belüli pénzügyi transzfer és a nemzeti költségvetés. – Éltető Andrea – Inotai András......................................... 453 A foglalkoztatás és a keresetek 1996-ban. – Lindnerné Eperjesi Erzsébet ......................................................................................... 465 A házasságkötések és a válások alakulása Budapesten. – Novotnyné Pletscher Hedvig ........................................................................... 474

MÓDSZERTANI TANULMÁNYOK

Információszabadság – Adatvédelem – Statisztika. (V.) – Dr. Lakatos Miklós .............................................................................. 493 A személyiadat-védelem informatikai szemszögből. – Dr. Mezey Gyula ............................................................................................ 503 A gazdasági hatékonyság számítása DEA lineáris programmal. – Dr. Lapid Koty............................................................................... 515

STATISZTIKAI „EGYPERCESEK”

A bruttó hazai termék (GDP) alakulása az 1996. évben. ..................... 525

SZEMLE

Magyar szakirodalom A Szlovák Köztársaság településeinek nemzetiségi, vallási adatai, 1991. (Dr. K. J.) .............................................................. 528 A Központi Statisztikai Hivatal Levéltára iratgyüjteményeinek jegyzéke, 1701–1992. (Dr. Kápolnai Iván) ........................... 528

STATISZTIKAI HÍRADÓ

Személyi hírek ..................................................................................... 531 Szervezeti hírek – Közlemények.......................................................... 531

STATISZTIKAI IRODALMI FIGYELŐ

Külföldi statisztikai irodalom Powell,P.: Internet és hivatalos statisztika. (Rózsa Gábor) .......... 534 Rahm, H.: Az Internet szerepe a statisztikai tájékoztatásban. (Nádudvari Zoltán) ................................................................ 536 Hartwig, K. H. – Welfens, P. J. J.: A nyugat-európai integráció és a kelet-európai átalakulás. (Tűű Lászlóné) ....................... 538 Morrey, C. – Hillier, H.: Hogyan mérjük a fenntartható fejlődést? (Horváth Eszter) ....................................................... 540 Wiedenhoffer, B.: Élethossziglan tanulás. (Nádas Péter) .......... 542 Külföldi folyóiratszemle ...................................................................... 543

Utánnyomás csak a forrás megjelölésével!

STATISZTIKAI ELEMZÉSEK

AZ EURÓPAI UNIÓN BELÜLI PÉNZÜGYI TRANSZFER ÉS A NEMZETI KÖLTSÉGVETÉS ÉLTETŐ ANDREA – INOTAI ANDRÁS A (nyugat)európai integráció kezdettől fogva kettős integrációs elképzelést követett. Egyrészt a piacgazdasági integráció keretében szabaddá tette, majd folyamatosan erősítette a tagállamok közötti versenyt. Másrészt a fejlesztési integráció szellemében mindvégig figyelemmel volt a kevésbé fejlett régiókra, és több módon is a nagy jövedelmi aránytalanságok kiegyenlítésére törekedett. A fejlesztési integráció és a transzferek A fejlesztési integrációt nemcsak a gazdaságok kohéziója melletti meghatározó politikai érvek diktálták, hanem a fejlettebb országok azon „felvilágosult önérdeke” is, hogy termékeiket és szolgáltatásaikat akkor tudják egyre nagyobb mértékben értékesíteni a gyengébben fejlett országokban és régiókban, ha e régiók pótlólagos és elkölthető jövedelemhez jutnak. E pénz egy része megrendelések formájában úgyis visszaáramlik a támogatást nyújtó országokba, és az utóbbiak termelését, munkahelyteremtését, költségvetési befizetéseit és exportját ösztönzi. A támogatás alapvetően két formában valósult és valósul meg. Egyfelől közvetlen jövedelemkiegészítést kapnak egyesek (elsősorban a mezőgazdaságban), másfelől pedig olyan fejlesztési erőforrásokhoz jutnak a kevésbé fejlett nemzetgazdaságok, amelyek elősegítik felzárkózásukat, javítják versenyképességüket, és végső soron emelik az egy főre jutó jövedelmet (ebbe a körbe tartoznak a strukturális és kohéziós alapok infrastruktúrafejlesztési, regionális támogatási és egyéb eszközei). A fejlesztési integráció gondolata és gyakorlata elidegeníthetetlen része a (nyugat)európai integrációs folyamatnak. Fontossága egyre nőtt, ahogy újabb és újabb, a korábbi átlagnál vagy az integráció legfejlettebb tagállamainál kevésbé fejlett és versenyképes, alacsonyabb jövedelmi szintű országok váltak taggá. A Hatok1 esetében még „csak” Olaszország egy része lógott ki a fejlett kategóriából, de az angol csatlakozás kapcsán napirendre került a kevésbé fejlett Skócia, az egyidejű ír belépéssel pedig gyakorlatilag az egész ír gazdaság támogatásra szorult a fejlesztési integrációs koncepció 1 Az Európai Gazdasági Közösség (EGK) alapító országai: Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, Németország és Olaszország.

ÉLTETŐ ANDREA – INOTAI ANDRÁS

454

szerint. A későbbiekben a görög, majd a spanyol és portugál csatlakozás gyakorlatilag ugyanolyan szintre emelte a fejlesztési integráció fontosságát, mint a piaciét. Az egykori Német Demokratikus Köztársaság (NDK) bevonása az EU-ba, a német újraegyesítés eredményeként, ugyanebbe a sorozatba illeszkedik. Egyúttal több, az EU-átlagnál jóval fejlettebb tagállamnak is vannak olyan régiói, amelyek fejlesztési támogatást élveznek. Mindennek eredményeként olyan helyzet alakult ki, hogy az EU földrajzi területének ma már 52 százaléka valamilyen jogcímen támogatott terület.2 Nem meglepő, hogy a nemzetek közötti jövedelem-újraelosztással kapcsolatos viták gyakorlatilag ugyanolyan régiek, mint a fejlesztési integráció gyakorlata. A Bizottság rendszeresen közzéteszi, hogy mely tagállam mekkora bruttó és a nettó befizetést teljesített, illetve mekkora nettó támogatásban részesült. Az integráción belüli jövedelemelosztásnak ez azonban csak az egyik, bár kétségtelenül a számszerűen jobban mérhető, nemzetgazdasági ága. A másik újraelosztási ágat a nettó befizető és a nettó haszonélvező országokon belüli jövedelemelosztás képviseli. Ugyanis a nettó befizetők által teljesített átutalásoknak az adott nemzetgazdaság szereplői közötti megoszlása nem fedi le azt a megrendelési struktúrát, amelyben az átutalások egy része visszaáramlik a befizető országba. Hasonlóképpen a nettó haszonélvező országban sem egyformán részesülnek a transzferből az egyes gazdasági és társadalmi csoportok. A transzferek nagysága, struktúrája és az egyes országok közötti megoszlása új megvilágításba került a keleti kibővülés fényében. Nemcsak az esetenként irreálisan magasra becsült kibővülési költségekről van itt szó, hanem sokkal inkább a finanszírozás mikéntjéről és az eddigi jövedelemelosztás átalakításáról, ami természetesen alapvetően sért vagy sérthet a statusquo-mentalitásban gyökerező érdekeket (mind a nettó befizetők, mind a nettó haszonélvezők esetében). A vizsgálat célja E tanulmányban nem a sokszor bizonytalan alapokon nyugvó költség–haszonelemzésekkel foglalkozunk. Ennél sokkal pragmatikusabb kérdés megvilágítására vállalkozunk. Azt próbáljuk számszerűsíteni, hogy milyen kapcsolat van az EU-n belüli transzferek és azon maastrichti kritérium teljesítése (teljesíthetősége) között, miszerint adott év költségvetési deficitje3 nem haladhatja meg a GDP 3 százalékát. Amennyiben elfogadjuk, hogy az EU-n belüli transzferek közvetlenül befolyásolják a költségvetés egyensúlyát (és ez nyilván nehezen cáfolható), akkor az is igaz, hogy a nettó haszonélvezők költségvetési mutatóját, vagyis a GDP százalékában kifejezett költségvetési deficitjét csökkenti, a nettó befizetők költségvetési egyensúlyát pedig rontja a transzfer. Bármilyen csekély is legyen e transzfer költségvetésre gyakorolt hatása, abban az esetben, amikor a GDP 3 százalékában meghatározott költségvetési hiány a megengedett maximum, feltételezhető, hogy a transzferek lényeges befolyással vannak az Európai Monetáris Unió (EMU)-tagság e feltételének teljesíthetőségére. Más szavakkal: mind a nettó befizetők, mind a nettó haszonélvezők esetében az EU-szintű támogatások átléphetik az érzékenységi küszöböt. 2

Ismeretes, hogy az EU nem országokat, hanem régiókat támogat a Közösségi Támogatási Elvek alapján. A költségvetési deficit fogalmát a maastrichti értelemben vett államháztartási deficit szinonimájaként használjuk a továbbiakban. 3

EURÓPAI UNIÓ

455

Tekintettel arra, hogy a közép- és kelet-európai tagjelöltek mindannyian a majdani nettó haszonélvezők kategóriájába sorolhatók, még ha a számukra valószínűsíthető transzfer mértékéről ma még nehéz is adatot közölni, a továbbiakban nem foglalkozunk a transzfer azon oldalával, amely a nettó befizetők költségvetését érinti. A nettó haszonélvezőkre összpontosítjuk a figyelmet, és azt vizsgáljuk meg, vajon mennyiben járul hozzá az EU-transzfer a maastrichti kritérium teljesítéséhez. Nem kétséges, hogy a fejlesztési transzferek nemcsak közvetlenül hatnak a költségvetés egyensúlyi helyzetére, hanem számos multiplikátorhatást is kiváltanak. Ezek már rövid távon érvényesülnek a foglalkoztatásban, az adófizetésben, a transzferekhez kötődő termelésben, hosszabb távon pedig az oktatásban, képzettségi szintben és más területeken is. Ez a számítás kizárólag a közvetlen és minden nehézség nélkül számszerűsíthető hatásokat veszi számba. Vizsgálatunknak van még egy közvetett, de számunkra nem elhanyagolható hozadéka. Nevezetesen az, hogy a keleti kibővülés transzferigényével kapcsolatos néhány számítást alapul véve kísérletet tesz arra, hogy felmérje, vajon mekkora költségvetési deficitet engedhetnének meg maguknak ezek az országok, ha ma az EU tagjai lennének, és egyúttal teljesíteniük kellene a költségvetés GDP-ben mért 3 százalékos hiányának maastrichti követelményét. A vizsgálat módszere Előre kell bocsátani, hogy a számítások az Európai Unió jelenlegi támogatási rendszerén, a strukturális alapok és a Közös Agrárpolitika jelenlegi szerkezetén alapulnak. Ez a rendszer a jövőben változni fog, a változás szerkezetét és hatását azonban egyelőre nem lehet biztonsággal előre jelezni. A vizsgálatba három dél-európai EU-tagállamot vontunk be (Görögország, Portugália, Spanyolország). Az egy főre számítva legjelentősebb haszonélvező (Luxemburgot kivéve) Írországot az adatok nem összehasonlítható bontása miatt nem vettük figyelembe. Mindhárom ország adatai 1995-re vonatkoznak. Adatforrásként a GDP esetében az EUROSTAT, az államháztartás esetében az OECD szolgált. A nemzeti valuták átszámításához az EUROSTAT által megadott, 1995. évi ECU-középárfolyamot használtuk. A támogatási (transzfer) adatok a nemzeti statisztikán alapuló OECD Survey-ből (Portugália), a spanyol nemzeti banktól (Spanyolország) és az EU-Bizottságtól (Görögország) származnak. A csatlakozni kívánó társult országok közül három, illetve négy közép-európai országra (Lengyelország, Magyarország és Csehszlovákia, illetve Csehország és Szlovákia) számoltuk ki a megfelelő adatokat, azzal a feltételezéssel, hogy ha ma tagok lennének, akkor a jelenlegi EU-szabályok szerint részesülnének az integráción belüli erőforrásújraelosztásban. Vagyis az egy főre jutó GDP teljes területükön az EU-átlag 75 százaléka alatt marad, ezért a legkiterjedtebb támogatásra tarthatnának igényt. A dél-európai integrációs periféria támogatási szerkezetéhez hasonló bontásban két ilyen vizsgálat készült ([1] és [2]). A kettő között jelentős eltérés van. Az első még Csehszlovákiára, a második értelemszerűen már Csehországra és Szlovákiára határoz meg transzferértékeket, továbbá [1] az 1989. évi nemzetgazdasági adatokból kiindulva, azok kétszerese alapján vázolta fel a 2000. évi szcenáriót, amikor a közép-európai országok csatlakozása valósággá válhat, [2] ugyanakkor frissebb adatokat használva, de az 1995.


456

évi tények figyelembevételével készítette el számításait.4 Ez azonban mondanivalónk lényegét nem zavarja, inkább segítségünkre van, mivel a két számítás eredményei, noha különböznek, az EU strukturális alapjainak közeljövőben bekövetkező reformját figyelembe véve is a „hihetőségi korlátokon” belül mozognak. A közép-európai térség esetében a GDP-adatokat a bécsi Nemzetközi Gazdaságösszehasonlító Intézet (Wiener Institut for International Wirtschaftvergleichung – WIIW) statisztikája, az államháztartásiakat pedig a nemzeti statisztikákon alapuló OECDországtanulmányok szolgáltatták. A nemzeti valutában megadott adatokat az OECD Economic Outlook (1996. évi 60. sz.) alapján közölt 1995. évi átlagárfolyamon számítottuk át ECU-re.5 A számításokat egységes struktúrában végeztük el. Ez magában foglalja az EU-tól érkező transzfereket, valamint az EU számára teljesített (a csatlakozni kívánó országok esetében a teljesítendő) bef+izetéseket. A kettő különbsége a nettó költségvetésibevételtöbblet. A dél-európai országok esetében az EU-tól érkezett transzfer három alapelemből tevődik össze: a mezőgazdaság számára nyújtott támogatásból, a strukturális alapokból és a kohéziós alapból. Ugyan az elsőnek csak egy része kerül a központi költségvetésbe, de a közvetlenül a termelőknek juttatott támogatás felfogható úgy, hogy valójában a költségvetést tehermentesíti, ezért figyelembe veendő a költségvetési egyensúly számításakor. (Itt azzal a feltételezéssel éltünk, hogy amennyiben ez a támogatás nem létezne, úgy hasonló összeget a költségvetésnek kellene kifizetnie a termelőknek.) A strukturális alapok teljes egészében a költségvetésbe folynak be, akárcsak a kohéziós alap. A költségvetésben a kétoldalú transzfer eredményeként megjelenő haszon azonban csökkentendő azon összeggel, amellyel a haszonélvező országoknak hozzá kell járulniuk az EU-pénzek segítségével megvalósuló projektek támogatásához. Ez az ún. nemzeti kofinanszírozás alapvető feltétele annak, hogy a strukturális, valamint a kohéziós alapokban rendelkezésre álló összegek legnagyobb része felhasználható legyen. A nemzeti kofinanszírozásra különböző százalékos hozzájárulások vannak előírva, a különböző célokra kidolgozott közösségi támogatási elvek alapján. A közösségi támogatási elvek 1. cél. 2. cél. 3. cél. 4. cél. 5. cél. (a) (b) 6. cél.

Az elmaradott régiók fejlődésének és szerkezeti alkalmazkodásának elősegítése A hanyatló iparágak által súlyosan érintett régiók átformálásának elősegítése A tartós munkanélküliség elleni harc A fiatalok munkába állásának elősegítése A mezőgazdasági szerkezeti átalakulás elősegítése Egyes vidéki mezőgazdasági területek fejlesztése A sarkkörön túli területek segítése.

Az első cél azokat a régiókat érinti, ahol a vásárlóerőn alapuló egy főre jutó GDP kisebb, mint a közösségi átlag 75 százaléka. Ide tartozik Görögország és Portugália egésze, Spanyolország mintegy 70 százaléka (továbbá az itt nem vizsgált Írország egésze, a 4

A két tanulmány összehasonlító bemutatását lásd [3]. Ennek alapján az államháztartási bevételek a következőképpen alakultak (millió ECU-ben): Lengyelország 43 528, Cseh-ország 16 759, Magyarország 22 018, Szlovákia 6 875. 5

EURÓPAI UNIÓ

457

Mezzogiorno, Szardínia, Korzika és Észak-Írország, és természetesen ide tartozna valamennyi közép-európai társult ország is). A közösségi célok közül az 1., 2. és az 5.(b) kifejezetten csak meghatározott régiókra vonatkozik (ezeket az Európai Regionális Fejlesztési Alap, az European Regional Development Fund – ERDF finanszírozza). Ezzel szemben a 3. és 4. cél az EU egész területén alkalmazható (finanszírozója az Európai Strukturális Alap, European Structural Fund – ESF). Az 5.(a) célt a Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alap (European Agriculture Guidance and Garantee Fund – EAGGF), valamint az 1993-ban létrejött Halászati Alap (Financial Instrument for Fisheries Guidance – FIFG) finanszírozza. A 6. célt a svéd–finn csatlakozás után vették fel a közösségi támogatás rendszerébe. Az 1993 és 1999 közötti időszakra alkalmazott kofinanszírozási elvek alapján a 2., 3., 4. és 5.(b) cél esetében az EU maximum 50 százalékot finanszíroz, míg az 1. cél esetében legfeljebb 75 százalékot. Ez utóbbi egyes esetekben elérheti a 80 százalékot, míg az „ultraperifériás” helyzetű görög szigeteknél a 85 százalékot. Tekintettel arra, hogy az egyes vizsgált országok több célterület esetében is megfelelnek a támogatási kritériumoknak, különböző kofinanszírozási hányad mellett vehetik igénybe az EU-támogatást. Ennek nagy része azonban a 75 százalékos EU-támogatást nyújtó, vagyis 25 százalékos kofinanszírozást igénylő 1. célterületre jut. A vázoltak figyelembevételével két módozatban számítottuk ki a kofinanszírozási igényt: először 25, majd 40 százalékot vettünk figyelembe. Mindkét esetben feltételezzük, hogy az EU által rendelkezésre bocsátott teljes strukturális támogatás kofinanszírozására biztosítottak a nemzeti költségvetés eszközei. A kohéziós alap juttatásainak kofinanszírozási követelménye 15–20 százalék. Az egyszerűség kedvéért végig a magasabb, 20 százalékos nemzeti hozzájárulással számoltunk. Mind a strukturális, mind a kohéziós alap igénybevételéhez előírt kofinanszírozás természetszerűleg csökkenti az EU-tól kapott transzfer költségvetéshez való hozzájárulásának nettó összegét.6 A közép-európai országok esetében a számítások csak a mezőgazdasági és a strukturális alapot tartalmazzák, hiszen a kohéziós alap – legalábbis jelenlegi formájában – 1999-ben megszűnik.7 A strukturális alapoknál azonban ebben az esetben is két variánssal dolgoztunk (25, illetve 40 százalékos kofinanszírozás). A dél-európai, majd a közép-európai térségre így számított értékadatokat a továbbiakban a GDP, majd az államháztartás összes bevételének százalékában fejeztük ki. A számítások legfontosabb eredményei Az 1. tábla számszerűsített formában bizonyítja, hogy a három dél-európai ország jelentős erőforrásokat kap az EU költségvetéséből. Ennek összege Spanyolország esetében 13, Görögországéban 5, Portugáliáéban mintegy 4 milliárd dollár volt 1995-ben. Az adott országok befizetései a közös kasszába ennek az összegnek 21 (Görögország), 25 6 Amennyiben a kofinanszírozás nem adott, a támogatás sem vehető igénybe. Kofinanszírozás hiányában csökken ugyan a költségvetés „terhelése”, de ennél jóval nagyobb mértékben csökken az EU-tól kapott támogatás összege. Ezért a legkedvezőbb költségvetési hatás a teljes igénybe vehető összeg kofinanszírozása mellett érvényesül. A számításokban végig ezt az optimális hatást vettük alapul. 7 Más kérdés, hogy az új tagállamok csatlakozásával kapcsolatban életre hívnak-e valamilyen új, esetleg csak az újonnan belépők részére igénybe vehető alapot. Ezzel azonban sem [1], sem [2] nem számol(hatot)t.


458

(Portugália), illetve 35 százalékát (Spanyolország) tették ki, vagyis a nettó mérleg is jelentős többletet mutat. 1. tábla

Az Európai Unió költségvetési transzfereinek hatása egyes nettó haszonélvezők GDP-jére és államháztartási egyenlegére, 1995 Portugália (milliárd escudo)

Spanyolország (milliárd peseta)

Bevételek Hozzájárulás Egyenleg Kofinanszírozás 25 százalék Kofinanszírozás 40 százalék Nettó haszon* Nettó haszon**

670 170 500 128 196 372 304

Alapadatok 1754 616 1138 245 371 893 767

4900 1040 3860 596 908 3264 2952

Bevételek Ebből: EAGGF-alap strukturális alapok kohéziós alap Hozzájárulás Egyenleg Kofinanszírozás 25 százalék Ebből: strukturális alapok kohéziós alap Kofinanszírozás 40 százalék Ebből: strukturális alapok kohéziós alap Nettó haszon* Nettó haszon**

4,30

A GDP százalékában 2,50

5,60

Megnevezés

Bevételek Ebből: EAGGF-alap strukturális alapok kohéziós alap Hozzájárulás Egyenleg Kofinanszírozás 25 százalék Kofinanszírozás 40 százalék Nettó haszon* Nettó haszon**

Görögország (millió ECU)

0,90 2,90 0.50 -1,10 3,20 -0,82

1,10 1,20 0,20 -0,90 1,60 -0,35

2,80 2,40 0,40 -1,20 4,40 -0,68

-0,72 -0,10 -1,25

-0,30 -0,05 -0,53

-0,59 -0,09 -1,03

-1,15 -0,10 2,38 1,95

-0,48 -0,05 1,25 1,07

-0,94 -0,09 3,72 3,37

10,20 2,20 6,80 1,20 -2,60 7,60 -1,96 -3,00 5,64 4,60

Az államháztartás százalékában 6,60 15,2 2,80 3,20 0,60 -2,30 4,30 -0,92 -1,40 3,38 2,90

7,50 6,50 1,20 - 3,30 11,90 -1,80 -2,82 10,05 9,10

* 25 százalékos kofinanszírozás esetén. ** 40 százalékos kofinanszírozás esetén. Forrás: OECD Survey on Portugal, Banco de Espana Boletin Estadistico, Community Support Framework for Greece alapján saját számítások.

EURÓPAI UNIÓ

459

A két különböző kulccsal számított kofinanszírozás ugyan ezt a többletet csökkenti, de még így is több milliárd dollárt tett ki a minden kiadási-hozzájárulási tételt mérlegelő számítás alapján kalkulált nettó transzferbeáramlás (mintegy 2 milliárd dollár Portugália, 3 milliárd dollár Görögország és 5,7 milliárd dollár Spanyolország számára). Egy főre kifejezve ez rendre körülbelül 200, 300, illetve 140 dollár, szemben a PHAREprogramban maximálisan felhasználható 10 dollár/fős magyar adattal. A GDP százalékában kifejezve az EU bruttó támogatása 2,5 és 5,6 százalék között mozog, míg a nettó transzfer 1,6 és 4,4 százalék közöttire tehető. A kofinanszírozás figyelembevételével a nettó haszon a GDP 1,1-1,3 százalékát éri el Spanyolország esetében, 2-2,4 százalékát Portugáliánál és 3,4-3,7 százalékát Görögországnál. Vagyis az EUtranszferek közvetlenül is jelentős növekedési tényezőt jelentenek a dél-európai gazdaságok számára, nem szólva a transzferek itt nem mért multiplikátorhatásáról (feltéve természetesen, hogy ezeket az erőforrásokat hatékonyan, vagyis nagyrészt gazdaságfejlesztésre, nem pedig fogyasztásfinanszírozásra használják fel). Az államháztartási bevételek Portugáliában 42, Spanyolországban 38, Görögországban 37 százalékát teszik ki a GDP-nek. Ennek értelmében az EU bruttó transzfere rendre közelítően az államháztartási bevételek 10, 7 és 15 százalékára rúg, de a nemzeti hozzájárulások figyelembevételével számított egyenleg is erőteljesen pozitív szaldójú (7,6, 4,3 és 11,9 százalék). A kofinanszírozási igény ugyan csökkenti ezt az összeget, de a költségvetési bevételeknek az EU-tól érkező erőforrások még így is 4,6-5,6 (Portugália), 2,93,4 (Spanyolország), illetve 9,1-10,1 százalékát (Görögország) képviselik. Mindebből két alapvető következtetés adódik. Az EU-transzfer még a legalacsonyabb nettó hasznot figyelembe véve is a déleurópai országok költségvetésének 4,6 (Portugália), 2,9 (Spanyolország) és 9,1 százalékát (Görögország) finanszírozza, vagyis amennyiben ennyi százalékkal haladja meg a nemzeti költségvetés kiadási oldala a bevételi oldal összegét, a költségvetés még mindig egyensúlyban marad. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a költségvetés EU-források nélkül keletkező deficitjét az EU-transzfer a fenti százalékpontokkal mérsékli. Ennél kisebb azonban az EU-transzfer költségvetési egyensúlyra gyakorolt hatása, ha a kofinanszírozásra nem áll rendelkezésre akkora összeg, hogy az egyébként jogosult EUforrásokat az adott ország teljes egészében igénybe tudja venni. Igaz ugyan, hogy ebben az esetben a költségvetés terhe is csökken, mert a kofinanszírozási összeg mérséklődik. De ennél nagyobb mértékű a bevétel-kimaradás, hiszen így kevesebb EU-pénz vonható be a költségvetésbe. Ezért valamennyi tagállam alapvető érdeke, hogy a kofinanszírozáshoz szükséges nemzeti erőforrásokat maximálisan biztosítani tudja. Az EU-transzferek nem elhanyagolható szerepet játszanak a költségvetési hiány GDP-ben kifejezett százalékának alakításában. Portugália esetében ez a külső forrás a GDP 2–2,4, Spanyolországban 1,1–1,3, Görögországban pedig 3,4–3,7 százalékát éri el. Ez a maastrichti költségvetési kritérium teljesítési szintjének (a GDP 3 százaléka) sorrendben 65–78, 36–42, illetve 112–124 százaléka. Ennyivel járul hozzá az EU központi költségvetése a dél-európai országok Maastricht-érettségéhez. Ez a kérdés ugyan elméleti a maastrichti feltételek teljesítésétől más területeken is látványosan elmaradó Görögország esetében. Ugyanakkor perdöntő a „kemény magba” mindenáron bekerülni kívánó Spanyolország és Portugália számára. Ugyanis az EU-transzfer valójában a portugál esetben 2–2,4, a spanyol esetben pedig 1,1–1,3 százalékponttal magasabb költségvetési

460


deficitet tesz lehetővé. Tehát a transzferek nélkül számított portugál deficit elérheti a GDP 5–5,4 százalékát, a spanyol pedig a GDP 4,1–4,3 százalékát úgy, hogy közben a maastrichti 3 százalékos kritérium teljesítése ne kérdőjeleződjön meg. Az EU-transzfer ugyanis ebben az esetben is legalább 3 százalékra mérsékli a GDP-ben mért költségvetési deficitet. Amennyiben a teljes EU-keretet a vizsgált országok nem használják fel, az EUforrások szerepe még jelentősebb a GDP hányadában kifejezett költségvetési deficit mértékét tekintve, ugyanis a kiadási oldalon a kofinanszírozás elmaradásából származtatható megtakarítással szemben a költségvetés bevételi oldalán jóval nagyobb transzferkiesést kell elkönyvelni. A három, illetve négy közép-európai társult országra számított adatok hipotetikusak, hiszen valójában egyikük sem részesül az EU-tagokra korlátozott transzferekből. Ha azonban ezek az országok most az EU tagjai lennének, akkor hasonlóan nagymértékű transzferben részesülnének. Ennek bruttó összege – mind [2], mind [1] számításait figyelembe véve – Lengyelország esetében meghaladná a 7 milliárd ECU-t (körülbelül 8,5 milliárd dollár), Magyarországnak 2,3–3,5 (2,8–4,2), Csehországnak 1,4–2,6 (1,7–3,1), Szlovákiának pedig 0,7–1,4 (0,8–1,7) milliárd ECU (milliárd dollár) jutna (lásd a 2. táblát). Az ezen országokat is terhelő befizetések az EU költségvetéséből származó bevételeknek [1] számításai szerint 20–50, [2] frissebb adatai alapján 10–15 százalékát tennék ki, vagyis jelentős nettó bevételi többletet eredményeznének. A két kofinanszírozási kulcs figyelembevételével még mindig 4 milliárd ECU (4,8 milliárd dollár) nettó haszon mutatható ki a lengyel esetben, míg a magyar összeg 1,2 és 2,3 milliárd ECU (1,4–2,8 milliárd dollár) között mozogna. Csehországra [2] 1,4 milliárd ECU-t (1,7 milliárd dollár), Szlovákiára 800 millió ECU-t (közel 1 milliárd dollár) kalkulál. ([1] számai itt jóval alacsonyabbak, a még egységes Csehszlovákiára 446 millió ECU-t, vagyis körülbelül 535 millió dollárt számított.) [2] számai egy főre vetítve és dollárban 130 Lengyelország, 165 Csehország, 170 Szlovákia és 267 Magyarország esetében. Valamennyi adat harmonizál a három dél-európai ország által ténylegesen kapott egy főre jutó transzferösszeggel (140 és 300 dollár közötti sáv), sőt annál valamivel még alacsonyabb is. Tekintettel arra, hogy a közép-európai országok GDP-je ( és természetesen egy főre jutó GDP-je is) jelentősen elmarad a dél-európai EU-tagállamok hasonló mutatójától, a hipotetikus EU-transzfernek az előbbiek esetében nagyobb hatása van a GDP-re. Valójában a bruttó EU-transzfer az egyes országok esetében a GDP 7,5–10,4 ([1] számításaiban 4,3–8,1) százalékát tenné ki, és még a befizetések figyelembevételével is 6,6–9,2 (1,9– 6,4) százalékos GDP-hatás adódna. A kofinanszírozási kulcsok alkalmazásával ez az összeg 4,1–6,8 (0,9–4,4) százalékra csökkenne, de az első adattal összemérve még így is durván kétszerese lenne a dél-európai országokra számított értéknek. ([1] számai közelebb állnak a dél-európai adatokhoz, de még ezekhez képest is magasabb a közép-európai adatsor.) Az államháztartási bevételek (és kiadások), vagyis a GDP központosított hányada a közép-európai országok esetében jóval magasabb, mint a dél-európai térségben. Az utóbbiak 37–42 százalékos adatával szemben még a viszonylag legkevésbé központosított(nak tűnő) Csehország és Lengyelország esetében is a GDP 48 százalékát adják az államháztartási bevételek. Szlovákiában ez a hányad 52, Magyarországon pedig 1995ben kirívóan magas, 66 százalék volt. (Az EU-transzferek jelentőségét tekintve az államháztartási bevételekben [1] számai portugál–magyar, illetve görög–lengyel és spanyol–

EURÓPAI UNIÓ

461

csehszlovák párhuzamot eredményeznek.) Mindazonáltal tény, hogy valamennyi középeurópai társult ország költségvetésére meghatározó hatást gyakorolna, ha már ma és az EU jelen szabályai mellett vehetnének részt az EU-n belüli erőforrás-átcsoportosítási rendszerben. 2. tábla

Az Európai Unió költségvetési transzfereinek feltételezett hatása a közép-európai társult országokra* Megnevezés

Lengyelország Csehország

Szlovákia

Magyarország Lengyelország Csehszlovákia Magyarország

[1] adatai szerint

Bevételek Hozzájárulások Egyenleg Kofinanszírozás 25 százalék Kofinanszírozás 40 százalék Nettó haszon** Nettó haszon*** Bevételek Hozzájárulások Egyenleg Kofinanszírozás 25 százalék Kofinanszírozás 40 százalék Nettó haszon** Nettó haszon*** Bevételek Hozzájárulások Egyenleg Kofinanszírozás 25 százalék Kofinanszírozás 40 százalék Nettó haszon** Nettó haszon***

[2] adatai szerint

Alapadatok (millió ECU) 3492 7318 - 444 -1534 3048 5784

7001 -965 6036

2619 -402 2217

1364 -135 1229

2083 -1161 922

2283 -641 1642

-1166

-486

-271

-478

-1125

-298

-299

-1865 4870 4171

-777 1731 1440

-433 958 796

-764 2570 2284

-1800 4659 3984

-476 624 446

-478 1343 1164

7,70 -1,10 6,60

7,50 -1,20 6,30

10,20 -1,00 9,20

A GDP százalékában 10,40 8,10 -1,30 -1,70 9,10 6,40

4,30 -2,40 1,90

6,80 -1,90 4,90

-1,30

-1,40

- 2,00

-1,40

1,250

-0,60

-0,90

-2,10 5,30 4,50

-2,20 4,90 4,10

-3,25 7,20 5,95

-2,30 7,70 6,80

-2,00 5,15 4,40

-1,00 1,30 0,90

-1,40 4,00 3,50

16,10 -2,20 13,90

15,60 -2,40 13,20

Az államháztartás százalékában 19,80 15,80 16,80 -2,00 -2,00 -3,50 17,80 13,80 13,30

8,80 -4,90 3,90

10,30 -2,90 7,40

-2,70

-2,90

-3,90

-2,20

-2,60

-1,20

-1,30

-4,30 11,20 9,60

-4,60 10,30 8,60

-6,30 13,90 11,50

-3,50 11,60 10,20

-4,10 10,70 9,20

-2,00 2,70 1,90

-2,20 6,10 5,20

* A jelenlegi fejlettségi szinten megvalósuló tagságot és az EU jelenleg érvényes jövedelem-átcsoportosítási mechanizmusát figyelembe véve. ** 25 százalékos kofinaszírozás esetén. *** 40 százalékos kofinanszírozás esetén.

Az említett adatokból is két alapvető következtetés vonható le. A számítás azt bizonyítja, hogy a jelenlegi tagság esetén az EU-transzfer igen erőteljes és pozitív hatást gyakorolna a közép-európai országok államháztartási egyenlegére. A

462


nettó hatás eredményeként a bevételeket 8,6 (Csehország) és 11,5 (Szlovákia) százalék közötti sávban növelné az EU-tagság. ([1] szerint e hatás 1,9 és 9,2 százalék között szóródna.) Más szavakkal: az egyes országok költségvetési deficitjét ilyen mértékben finanszírozná az EU. Ezt azt jelenti, hogy – [2] adatait használva – Magyarországon az EUhatások nélküli költségvetés bevételei 10,2 százalékkal elmaradhatnának a költségvetés kiadásaitól (vagy a kiadások 10,2 százalékkal haladhatnák meg a bevételeket), és a költségvetés mégis egyensúlyban maradna, hiszen ezt a tetemes hiányt az EU-források kiegyenlítenék. (Értelemszerűen ennél nagyobb deficit esetén 10,2 százalékponttal csökkentenék azt, ennél kisebb deficit mellett pedig végső soron költségvetési többletet eredményeznének az EU-pénzek.) Ennél is lényegesebb azonban a költségvetési deficit GDP-ben meghatározott hányadára gyakorolt hatás. Az idevágó maastrichti követelménytől függetlenül is, valamennyi közép-európai ország hatalmas és a társadalom jelentős részét fájdalmasan érintő erőfeszítéseket kénytelen tenni költségvetési deficitjének lefaragására, illetve az egyensúly tartós fenntartása érdekében. [2] adataira támaszkodva a GDP százalékában kifejezve Csehország 4,1, Lengyelország 4,5, Szlovákia 6, Magyarország pedig 6,8 százalékos költségvetési deficitet engedhetne meg magának, és az EU-transzferek eredményeként még mindig egyensúlyban lenne költségvetése. A maastrichti 3 százalékos kritérium teljesítése pedig minden egyes esetben 3 százalékponttal magasabb költségvetési hiányt engedne meg. (Magyarország esetében tehát közel a GDP 10 százalékára rugó deficitet!) [1] adatai alacsonyabbak ugyan, de itt is 0,9 és 4,4 százalékpontos „EU-hozzájárulás” adódik, ami jól harmonizál a dél-európai számokkal (1,1 és 3,4 százalék közötti). Mindebből következik, hogy a közép-európai országok költségvetésének „maastrichti mozgástere” az EU-források rendelkezésre állása esetén jelentősen megnövekedne. Ennek minden bizonnyal nemcsak közvetlen hatásai lennének, hanem – a szigorú költségvetési kritériumok betartása mellett – olyan fejlesztések finanszírozására nyílna lehetőség, amelyek akár rövid időn belül is számottevő továbbgyűrűző (multiplikátor-) hatásokat érlelnének, és jelentős mértékben hozzájárulnának a térség gyors gazdasági növekedéséhez és erősítenék az EU-szintre való felzárkózási folyamatot. Következtetések 1. Az EU-n belül jelentős erőforrás-újraelosztás zajlik, amelynek fő (bár nem egyedüli) fóruma a közösségi költségvetés. Az ennek keretében teljesített átutalások számottevően javítják a nettó haszonélvezők helyzetét. Nemcsak gyorsabb gazdasági növekedést tesznek lehetővé, hanem közvetlen befolyást is gyakorolnak a nemzeti költségvetés helyzetére. 2. Ez a szerep különösen fontos akkor, amikor a tagállamok nagy része mindent megtesz annak érdekében, hogy 1997-ben teljesítse a maastrichti kritériumokat. A költségvetési transzfernek természetesen mind a négy kritérium teljesítésére van hatása, közvetlenül azonban csak a GDP százalékában meghatározott költségvetési deficitet tudja befolyásolni (és ez az érték megbízhatóan mérhető is). 3. Számításaink bizonyítják, hogy Spanyolország és Portugália azért is tudja (ha tudja) teljesíteni a maastrichti költségvetési deficitkritériumot, mert ezt a nettó EU-transzfer biztosítja. Spanyolország még a legszerényebb számítás alapján is 1,1, Portugália pedig

EURÓPAI UNIÓ

463

2 százalékpontos deficitfinanszírozást köszönhet az EU-transzfernek. Vagyis a transzferhatás nélkül számítva 4,1, illetve 5 százalékos költségvetési deficit mellett is megfelelhetnek e maastrichti feltételnek, és részesei lehetnek a gazdasági és monetáris unió magjának. 4. A jövőben azonban éppen a költségvetési problémák éleződhetnek ki, amennyiben a közös mezőgazdasági politika, mindenekelőtt azonban a strukturális alapok jelenlegi rendszerében alapvető változások következnek be. Általános vélemény, hogy az 1999-ig tartó rendszer lényegi reformra szorul, a keleti kibővüléstől függetlenül is. Ez pedig minden bizonnyal csökkenteni fogja a dél-európai országoknak juttatott nettó transzfert, valamint ezzel egyidőben szigorítja a nemzeti költségvetésből történő kofinanszírozási követelményeket. Ezért a dél-európaiak költségvetési deficitének finanszírozásához a jövőben valószínűleg kevésbé fog hozzájárulni az EU költségvetése. Ennek eredményeként egyfelől kétségessé válhat, hogy a jövőben tudják-e teljesíteni ezen országok a GDP 3 százalékában maximált költségvetésideficit-követelményt. Másrészt e csökkentés egybeesik a szociális jóléti kiadások szerkezetének amúgy is elengedhetetlen átalakításával, többnyire csökkentésével. Alapvető kérdés, hogyan birkóznak meg e kettős szorítással. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy e problémák éppen a gazdasági és monetáris unió kezdetén éleződhetnek ki, hiszen 2000-től vezeti be az EU az új jövedelem-újraelosztási szabályokat. Ha pedig az ibériai országok 1997-ben teljesítik a követelményeket, és az EMU tagjelöltjei lesznek, hogyan változhat státusuk 2000-2001-ben, az euro bevezetésének előestéjén? A kérdés jelentősége messze túlnő a nemzeti költségvetések keretén. Érintheti az egész gazdasági és monetáris uniót, és nyilvánvalóan befolyásolhatja a keleti kibővülés peremfeltételeit is. Nem enyhíti a helyzetet az sem, ha az ibériai országok az első körben mégsem kerülnek be az EMU-ba, ugyanis a várhatóan csökkenő transzfer abban az esetben is kedvezőtlenül érinti költségvetési egyensúlyukat.8 5. A közép-európai tagjelölt országok számára az EU-transzferben való részesülés felbecsülhetetlen gazdaságmodernizáló és -dinamizáló szerepet játszana. A maastrichti kritériumokat teljesítő költségvetési fegyelem betartása mellett az EU-pénzek nagymértékben bővítenék a költségvetés mozgásterét. Olyan (döntően infrastrukturális) fejlesztéseket indíthatnának el, amelyek tovagyűrűző hatása rövid távon is érzékelhetővé válna. Ez pedig lendületet adna az összeurópai kereskedelmi és tőkekapcsolatoknak. Ennél is lényegesebb, hogy olyan akadályt hárítana el a modernizáció utjából, amely ma és a következő években az egész térségben súlyos egyensúlyi, szociális és politikai következményeket idézhet elő. Az így kialakuló helyzet „rendezésének” költségei sokszorta magasabbak lennének még a keleti kibővülés valóságtól legtávolabb álló költségszámításai szerinti összegeknél is. IRODALOM [1] Baldwin, R. és társai: Is Bigger Better? The Economics of EC Enlargement. Centre for Economic Policy Research. Annual Report. 1992. [2] Breuss, F.: Costs and Benefits of EU’s Eastern European Enlargement. Wiener Institut für Wirtschaftsforschung. Working Papers. 1995. évi 78. sz. 8 Nehezen előrejelezhető, hogy ebben a helyzetben hogyan alakulna viszonyuk az EU küszöbön álló keleti kibővüléséhez, és mennyiben tennék függővé ehhez való hozzájárulásukat attól, hogy – immár ezen újabb jogcímen – további jelentős nagyságú EU-pénzekhez jussanak.

ÉLTETŐ – INOTAI: EURÓPAI UNIÓ

464

[3] Szemlér Tamás: A „visegrádi” országok csatlakozásának hatásai az Európai Unió költségvetésére. Megjelent:Magyarország felkészülése az EU-tagságra. Szerk.: Balázs Péter – Maresceau Márk. Országos Műszaki Információs Központ és Könyvtár. Budapest. 1996.

TÁRGYSZÓ: Európai Unió. Nemzetközi statisztika.

SUMMARY The resource reallocation form the common budget of the EU not only increases economic growth in the beneficiary peripherical states but also has a direct positive influence on the national budgets. This effect has become especially important in 1997 when EU-members strive for establishing the monetary union. According to our calculations if Spain and Portugal fulfils the Maastricht criteria, this will be due to a large extent to the financial transfers from the EU. For the Central and Eastern European countries – according to the present rules of structural funds – participation in these tranfers would considerably increase the possibilities of the government budget, thus contributing to significant modernisation and growth of the economies.

A FOGLALKOZTATÁS ÉS A KERESETEK 1996-BAN LINDNERNÉ EPERJESI ERZSÉBET Az elmúlt években a munkaerőpiac mind méretét, mind struktúráját tekintve jelentős átalakuláson ment keresztül. A munkanélküliség megjelenése – tömegesen szűntek meg a munkahelyek –, majd a munkanélküliek számának gyors növekedése sokkhatásként érte a társadalmat. A döntően az 1990-es években bekövetkezett változások a munkaerőpiac erőteljes beszűkülésével jártak együtt. Munkaerőpiac, foglalkoztatás A munkaerő-felmérés1 adatai szerint 1996-ban 4345 ezren voltak jelen a munkaerőpiacon, 30 ezerrel kevesebben, mint egy évvel korábban és 432 ezerrel kevesebben, mint 1992-ben.2 A gazdaságilag nem aktív népesség ugyanezen időszakban 511 ezer fővel gyarapodott, s tovább csökkent a foglalkoztatottaknak a népességen belüli – nemzetközileg is igen kedvezőtlen – aránya. A foglalkoztatottak száma 1996-ban 3 945 ezer volt, számuk alig változott az előző évihez képest.3 400 ezer munkanélküli keresett állást, valamivel kevesebb, mint 1995-ben. Mind a munkanélküliek száma, mind a munkanélküliség mértékét jellemző munkanélküliségi ráta (9,2 %) kisebb volt 1996-ban, mint bármikor az elmúlt 4 évben. Minden jel arra utal, hogy befejeződött a munkaerőpiac jelentős átrendeződése, és a munkaerő-piaci egyensúly a korábbinál alacsonyabb szinten stabilizálódott. A munkaerőpiacot azonban továbbra is tartós ellentmondások jellemzik. A munkanélküliek 54 százaléka egy éve vagy régebben nem tud elhelyezkedni. A munkakeresés átlagos időtartama az előző évi 16 hónapos szinten maradt. A tartós munkanélküliség által érintetteknek kevés reményük van arra, hogy újból beilleszkedjenek a munka világába, a munkanélküliként eltöltött idő növekedésével folyamatosan csökken az újra elhelyezkedés esélye. A munkaerőpiacon középtávon is fennmaradó problémákat jelzi az a tény, hogy a fiatalok (15–24 évesek) és a középkorúak (30–49 évesek) aránya igen ma1 A Központi Statisztikai Hivatal 5 éve, 1992-ben vezette be a lakossági összeíráson alapuló munkaerő-felmérést, amely a foglalkoztatás és a munkanélküliség nemzetközi szabványoknak megfelelő mérésére szolgál. 2 Mivel a csökkenés kisebb, mint a mintavételi hiba, a foglalkoztatás szintje 1995-höz képest nem változott. 3 A reprezentatív mintán alapuló lakossági munkaerő-felmérés szerint foglalkoztatottnak tekintendő mindenki, aki a vonatkozási héten legalább egyórányi jövedelemszerző munkát végzett vagy munkájától csak átmenetileg volt távol, és munkanélküli a 15– 74 éves korúak közül mindenki, aki nem tekinthető foglalkoztatottnak és a kikérdezést megelőző 4 hétben aktívan keresett állást.

LINDNERNÉ EPERJESI ERZSÉBET

466

gas a tartósan munkanélküliek között, azaz a jelenleg tartósan munkanélkülieknek mind nagyobb tábora az ezredforduló után is munkaképes korú lesz. A 15–24 éves munkanélküliek aránya mintegy 27 százalék, és e korcsoport munkanélküliségi rátája 15,7 százalék volt. Változatlanul nagyok a területi egyenlőtlenségek a munkanélküliség tekintetében. A munkanélküliségi ráta alapján 1996-ban Nógrád (15,9 %), Borsod-AbaújZemplén (15,8 %) és Heves (14,3 %) megyék munkaerő-piaci helyzete volt a legkedvezőtlenebb. 1. tábla

A munkaerőpiac alakulása A létszám (ezer fő)

Megnevezés

Gazdaságilag aktívak száma Ebből: foglalkoztatottak száma munkanélküliek száma Gazdaságilag nem aktívak száma

1996-ban

1992-ban

4344,8

4776,7

3944,7 400,1 3463,2

4332,5 444,2 2952,2

A munkanélküliek adminisztratív nyilvántartása4 szerint 1996. december végén 477,5 ezer munkanélküli volt, ami az elmúlt évben a legalacsonyabb regisztrált munkanélküli-létszámot jelentette. December végén 139,4 ezer fő kapott munkanélküli juttatást, a munkanélküliek jövedelempótló támogatásában részesülők száma pedig 211,6 fő volt. Az év folyamán nőtt a képzési programokban és a közhasznú foglalkoztatásban részt vevők száma. 1996-ban a munkaerő-felmérés adatai szerint a szűkebb értelemben vett foglalkoztatotti kategóriába (azaz a sorkatonák és a gyermekgondozási ellátást igénybe vevők nélkül számolva) 3605 ezren tartoztak. Nagy többségük, 82 százalékuk gazdasági szervezetek, szövetkezetek vagy egyéni vállalkozók alkalmazásában állt, 2,2 százalékuk valamilyen szövetkezet, 4,2 százalékuk pedig egyéb típusú vállalkozás tagjaként dolgozott. A foglalkoztatottak 10,3 százaléka főállású vagy nyugdíjas egyéni vállalkozóként folytatta jövedelemszerző tevékenységét, a segítő családtagok aránya pedig 1,2 százalékra tehető. Az évközi intézményi munkaügy-statisztika az alkalmazásban állók szűkebb köréről – a 10 főnél nagyobb létszámot foglalkoztató gazdálkodó szervezeteknél és a költségvetés finanszírozta intézményeknél dolgozókról – gyűjt adatokat. Az e körbe tartozók száma 2551,5 ezer volt 1996-ban. Bár a nemzetgazdaság egészét tekintve a foglalkoztatás szintje stabilizálódott, az intézményi statisztika megfigyelési körébe tartozó szervezeteknél a létszám csökkenése folytatódott, az alkalmazásban állók átlagos állományi létszáma 7,5 százalékkal kisebb volt az előző évinél. A fizikai foglalkozásúak körében nagyobb (8,2 %), míg a szellemi foglalkozásúaknál kisebb (6,4 %) volt a létszámleépítés. Az alkalmazásban állók száma 1995-höz képest az elmúlt évben valamennyi nemzetgazdasági ágban csökkent, nemzetgazdasági áganként különböző mértékben. A legna4 A munkanélküliek regiszteréből készült statisztikát, amelynek elsősorban a pénzügyi tervezésben és finanszírozásban van fontos szerepe, az Országos Munkaügyi Módszertani Központ havi gyakorisággal teszi közzé.

A FOGLALKOZTATÁS ÉS A KERESETEK

467

gyobb mértékű létszámcsökkenés az építőiparban (23 %) és a kereskedelem, közúti jármű, közszükségleti cikk javítása, karbantartása gazdasági ágban (22 %) következett be, de 10 százalék körül csökkent a szálláshely-szolgáltatás, vendéglátás; az ingatlanügyletek, bérbeadás és az egyéb közösségi, társadalmi és személyi szolgáltatás gazdasági ágakban, valamint a fa-, papír-, nyomdaipari termék gyártása; a kohászat, fémfeldolgozás és az egyéb feldolgozóipar ágazatokban foglalkoztatottak száma is. 2. tábla

Az alkalmazásban állók létszáma 1996. I–IV. negyedévben Fizikai foglalkozásúak Ág, ágazat ezer fő

Mezőgazdaság, halászat Bányászat Feldolgozóipar Villamosenergia-, gáz-, hő-, vízellátás Építőipar Kereskedelem, közúti jármű, közszükségleti cikk javítása, karbantartása Szálláshely-szolgáltatás, vendéglátás Szállítás, raktározás, posta és távközlés Pénzügyi tevékenység és kiegészítő szolgáltatásai Ingatlanügyletek, bérbeadás Közigazgatás és kötelező társadalombiztosítás Oktatás Egészségügy és szociális ellátás Egyéb közösségi, társadalmi és személyi szolgáltatás Nemzetgazdaság összesen Ebből: Költségvetés összesen

1995. I–IV. negyedév százalékában

Szellemi foglalkozásúak ezer fő


Alkalmazásban állók összesen ezer fő


131,2 13,2 536,4 62,9 74,1

95,7 91,2 95,3 93,0 75,7

36,5 3,0 147,1 26,4 20,8

93,6 95,3 93,1 97,8 80,2

167,7 16,2 683,5 89,3 94,9

95,3 92,0 94,8 94,4 76,6

117,0 38,8 148,6

76,3 90,1 92,8

84,1 16,9 88,4

81,6 93,2 97,5

201,1 55,7 237,0

78,4 91,0 94,5

3,3 50,7

73,9 91,8

59,7 45,0

96,4 88,6

63,0 95,7

94,9 90,3

108,0 74,8 82,0

104,2 91,1 94,2

152,0 207,9 150,1

95,9 96,3 96,5

260,0 282,7 232,1

99,2 94,9 95,7

38,5

89,4

34,1

90,2

72,6

89,7

1479,5

91,8

1072,0

93,6

2551,5

92,5

293,6

95,8

543,4

95,4

837,0

95,6

Különböző mértékben csökkent a fizikai, illetve a szellemi foglalkozásúak száma. Így például a fa-, papír-, nyomdaipari termékek gyártása területén a szellemi munkakörben dolgozók száma 15,2 százalékkal csökkent, míg a fizikai foglalkozásúaknál a csökkenés nem érte el a 10 százalékot. Ellentétes irányban változott az építőipar területén a fizikai és a szellemi foglalkozásúak aránya: jobban (24,3 százalékkal) csökkent a fizikai létszám, mint a szellemi állományba tartozók száma (19,8 százalékkal). Az építőiparban különösen jellemző a nem szokásos foglalkoztatási formák (például a vállalkozói szerződéssel, polgári jogi szerződéssel foglalkoztatottak száma) terjedése elsősorban a szakmunkáknál, ugyanakkor a vállalkozások a szellemi munkaerő megtartására törekszenek. Az említett területek mindegyikén nőtt a megfigyelt szervezeti körön kívüli vállalkozások foglalkoztatási súlya. A lakossági munkaerő-felmérésből származó adatok szerint

468


ugyanis a kereskedelem, a közúti jármű, a közszükségleti cikk javítása, karbantartása gazdasági ágban 6 százalékkal, a fa-, papír-, nyomdaipari termék gyártásában 3, az építőiparban 0,2 százalékkal növekedett, míg a szálláshely-szolgáltatás, vendéglátásban 2, az ingatlanügyletek, bérbeadás és gazdasági tevékenységet segítő szolgáltatásban 1,8 százalékkal visszaesett a létszám az előző évhez képest. Közel azonos, 3–5 százalékos mértékű létszámcsökkenés volt jellemző a mezőgazdaság, halászat, a posta és távközlés, az egészségügy és szociális ellátás, az oktatás gazdasági ágakban és a feldolgozóipar egészében. A vegyipar, a nemfém ásványi termék gyártása, a textília, ruházati, bőrtermék gyártása nemzetgazdasági ágazatokban átlagos (3–4 %) volt a létszámcsökkenés, míg a legkisebb mértékű a gépiparban volt, alig több mint 2 százalék. A költségvetési szférában dolgozók létszáma 4,4 százalékkal, mintegy 39 ezer fővel csökkent az elmúlt év során. A költségvetés által finanszírozott intézmények közül az oktatásban tevékenykedőknél volt a legjelentősebb létszámleépítés, a legkisebb mértékű pedig a közigazgatás és a kötelező társadalombiztosítás területén, ahol a létszám mindössze 0,8 százalékkal csökkent. A keresetek alakulása 1996-ban a teljes munkaidőben foglalkoztatottak havi bruttó átlagkeresete a tíz főnél többet foglalkoztató vállalkozásoknál és a költségvetési intézményeknél 46 840 forint volt. A szellemi foglalkozásúak 62 310 forintot, a fizikaiak 35 310 forintot kerestek havonta. A szellemi foglalkozásúak havi bruttó átlagkeresete 76,5 százalékkal haladta meg a fizikai foglakozásúak keresetét. A szellemi munkakörben dolgozók kereseti előnye 1995-ben a fizikai munkakörben dolgozókkal összehasonlítva 78,9 százalék volt. A szellemi foglalkozásúak kereseti előnye az elmúlt évben, ha csekély mértékben is (2,4 százalékponttal), de mérséklődött a fizikai foglalkozásúakkal szemben. A versenyszférában az átlagkeresetek az év folyamán 23,2 százalékkal nőttek. Az Érdekegyeztetési Tanács (ÉT) által ajánlott maximumnál (24 %) magasabb növekedés azonban csak néhány gazdasági ágban, ágazatban fordult elő. A gépiparban 24,2, a kereskedelem, közúti jármű, közszükségleti cikk javításában, karbantartásában 25,2, a szállítás, raktározás, posta és távközlésben 24,7, ezen belül a posta és távközlésben 26,5 a pénzügyi tevékenység és kiegészítő szolgáltatásaiban 24,7, az egyéb megfigyelt ágakban pedig 25,9 százalékkal növekedtek az átlagkeresetek. Az ajánlott átlagnál alacsonyabb növekedés főleg azokban az ágakban, ágazatokban fordult elő, ahol a keresetek eddig is alacsonyabbak voltak, mint a versenyszféra átlaga (például mezőgazdaság, halászat, élelmiszer-, ital-, dohánytermék gyártása, fa-, papír-, nyomdaipari termékek gyártása, építőipar), de a növekedés ezeken a területeken is jóval meghaladta az ajánlott minimumot. A versenyszférában a kereseteket a különböző érdekegyeztetési fórumokon kialakított bérmegállapodások szabályozzák az állam közvetlen befolyását csak a többségi állami tulajdonú vállalkozásoknál érvényesítheti. Ez utóbbiaknál a bruttó keresetek 22,7 százalékkal emelkedtek 1996-ban. Az alkalmazásban állóknak közel egyharmadát foglalkoztató költségvetési intézményekben dolgozók átlagkeresete 14,6 százalékkal növekedett, tehát lényegesen elmaradt a versenyszféra kereseteinek dinamikájától. A keresetek közötti különbség akkor is jelen-


469

tős, ha kiszűrjük a közmunkán foglalkoztatottak létszámnövekedésének a kereseti átlagra gyakorolt hatását. 3. tábla

A bruttó keresetek a versenyszférában és a többségi állami tulajdonú vállalkozásoknál, 1996 Megnevezés

Versenyszféra

Ebből többségi állami tulajdonú vállalat

1 714,5 48 262 123,2

304,8 50 771 122,7

Alkalmazásban állók száma (ezer fő) Bruttó havi átlagkereset (forint) Bruttó havi kereset az 1995. évi százalékéban

A jellemzően költségvetés által finanszírozott három gazdasági ágban meglehetősen nagy szórást mutatott a bruttó keresetek alakulása. Az oktatásban dolgozók bruttó keresetei éves átlagban csak 11,8 százalékkal emelkedtek, annak ellenére, hogy a pedagógusok központi forrásból egyszeri keresetkiegészítésben és az év utolsó hónapjaiban jelentős összegű jutalomban részesültek. Az egészségügy és szociális ellátásban a keresetek növekedése 3,6 százalékponttal, a közigazgatás és kötelező társadalombiztosításban pedig 8 százalékponttal5 haladta meg az oktatásra jellemző növekedést. A költségvetés kereseti indexei központi és helyi metszetben is jelentős eltérést mutatnak. A központi költségvetési intézményekben dolgozók keresetének emelkedése csak 1,2 százalékponttal maradt el az ÉT által ajánlott 19,5 százalékostól, míg az önkormányzati finanszírozású területeken csak 13 százalékos, az ajánlott minimális növekedés következett be. 4. tábla

A havi bruttó átlagkeresetek alakulása negyedévenként (10 főnél többet foglalkoztató szervezetek) 1995. év Állománycsoport

I.

II.

1996. év III.

IV.

I.

II.

III.

IV.

negyedévében az éves átlag százalékában

Fizikai Szellemi Összesen

88,2 87,6

97,3 95,3

100,4 99,1

114,8 118,7

87,5 84,9

97,4 97,1

100,3 96,9

115,0 121,4

87,9

96,1

99,6

117,1

86,2

97,2

98,2

118,7

Az éves átlaghoz viszonyított negyedéves keresetek 1996. I. negyedévben 1–2 százalékponttal alacsonyabbak voltak, mint az előző évben, s a bérkiáramlás – részben a költségvetési szféra reálfolyamatainak következményeként – a korábbinál erőteljesebb volt a IV. negyedévben. Az egyes munkavállalók keresetének alakulását az illető kora és iskolai végzettsége, a lakó-, illetve munkahelyének földrajzi elhelyezkedése, gazdasági ága és végül, de nem utolsósorban személyes adottságai is befolyásolják. 5 A különbség képzésekor a közhasznú munkán foglalkoztatottakat figyelmen kívül hagytuk, így a közigazgatás és kötelező társadalombiztosítás ágban a keresetek 19,8 százalékkal nőttek.


470

A keresetek az életkor függvényében növekvő tendenciát mutatnak, és a kor szerinti keresetstruktúra alakulását az iskolai végzettségben korcsoportonként meglévő különbségek is befolyásolják. Például a 15–29 éves korosztályban még alacsony a főiskolát, egyetemet végzettek aránya (11 %), így csak kevéssé érvényesül a magasabb iskolai végzettségűek „húzó” hatása a korcsoport átlagkeresetére. 5. tábla

A havi bruttó átlagkeresetek a nemzetgazdasági átlag arányában kor és iskolai végzettség szerint, 1996* (százalék) Iskolai végzettség

15–29

30–39

40–49

50–54

55–59

60 évesek és idősebbek

Összesen

70,1 91,8 127,1 198,0 118,2

78,3 97,1 147,6 212,1 133,5

78,4 100,4 183,2 233,7 180,8

67,4 82,3 105,3 165,1 100,0

évesek

8 általános vagy kevesebb Szakiskola, szakmunkásképző Középiskola Főiskola, egyetem Összesen

63,3 71,3 82,7 114,4 77,9

65,9 81,4 97,5 143,1 95,0

67,6 88,7 113,2 176,7 105,6

* Az Országos Munkaügyi Módszertani Központ egyéni bér- és kereseti felvételéből származó adatok.

1996-ban a nettó átlagkereset 30 260 forint volt, ami az előző évihez képest 16,9 százalékos növekedést jelentett. Az egyes nemzetgazdasági ágak, ágazatok mind a nettó átlagkeresetek összegét, mind annak növekedési ütemét tekintve ebben az időszakban is nagy szóródást mutattak. A legmagasabb nettó átlagekereset (49 180 Ft) 1996-ban is a pénzügyi tevékenység és kiegészítő szolgáltatásai ágazatban alakult ki. Ezt követte a vegyipar (39 850 Ft), a villamosenergia-, gáz-, hő-, vízellátás (37 880 Ft), valamint a bányászat (36 670 Ft). A legkevesebbet változatlanul a textília, ruházati, bőrtermék gyártásában (21 890 Ft), az egyéb feldolgozóiparban (23 370 Ft), a szálláshely-szolgáltatás, vendéglátásban (24 350 Ft) és a mezőgazdaság, erdőgazdálkodás, halászatban (24 480 Ft) dolgozók kerestek. Ugyancsak a nemzetgazdasági átlag alatti kereset volt jellemző az oktatásban (26 900 Ft), az egészségügy és szociális ellátásban (26 180 Ft) valamint az építőiparban (25 910 Ft). A fizikai foglalkozásúak nettó keresete (24 820 Ft) 18,1 százalékkal nőtt, erőteljesebben, mint a szellemi dolgozóké. A fizikai foglalkozásúak körében a legmagasabb átlagkereset a vegyiparban alakult ki. Az itt dolgozó fizikaiak átlagosan 33 140 forintot kerestek. Meghaladta a harmincezer forintot a fizikai foglalkozásúak bruttó átlagkeresete a bányászatban (32 710 Ft), valamint villamosenergia-, gáz-, hő-, vízellátás ágazatban (32 880 Ft) és a pénzügyi tevékenység és kiegészítő szolgáltatásai nemzetgazdasági ágban (30 960 Ft) is. Az ezeken a területeken dolgozó fizikaiak nettó keresete magasabb annál, amit az oktatásban (29 710 Ft), valamint az egészségügyi és szociális ellátásban (29 120 Ft) dolgozó szellemi foglalkozásúak kaptak kézhez. A teljes munkaidőben dolgozó szellemi foglalkozásúak havi nettó átlagkeresete nemzetgazdasági átlagban 37 570 forint volt 1996-ban, 15,3 százalékkal magasabb, mint egy


471

évvel korábban. E körben a legmagasabb fizetést a bányászatban (54 560 Ft) és a vegyiparban (53 930 Ft), valamint a pénzügyi tevékenység és kiegészítő szolgáltatásai gazdasági ágban foglalkoztatottak kapták. A nemzetgazdasági átlag alatt kerestek a szellemi munkakörben dolgozók a mezőgazdaságban és halászatban (33 270 Ft), a textil-, ruházati-, bőrtermék-gyártásban (35 440 Ft), az egyéb feldolgozóiparban (34 630 Ft), a szálláshely- szolgáltatásban, vendéglátásban (34 130 Ft), az oktatásban (29 710 Ft), valamint az egészségügy és szociális ellátás területén (29 120 Ft). A nettó átlagkereseteknek az egy évvel korábbi időszakhoz viszonyított növekedése a fizikai dolgozók esetében 12,5 (közigazgatás és kötelező társadalombiztosítás) és 21,1 százalék (gépipar) között szóródott. A szellemi foglalkozásúak esetében az oktatásban dolgozók csak 10,5 százalékos keresetnövekedést értek el, míg a legjelentősebb, 21,6 százalékos növekedés a posta és távközlést jellemezte. A költségvetési szférában a teljes munkaidőben foglalkoztatottak nettó havi átlagkeresetének növekedése a nemzetgazdasági átlagnál alacsonyabb mértékű volt. 1996-ban az előző évhez képest az átlagkeresetek 13 százalékkal emelkedtek. Ennél nagyobb mértékű volt a havi átlagkereset növekedése a közigazgatás és kötelező társadalombiztosítás területén, valamint az egészségügy és szociális ellátásban. 6. tábla

A teljes munkaidőben foglalkoztatottak havi bruttó és nettó átlagkeresetének alakulása 1996. I–IV. negyedév Ág, ágazat


Fizikai foglalkozásúak

Szellemi foglalkozásúak

forint


forint


29 679 50 888 38 280 50 979 31 257

118,3 118,2 121,7 122,7 116,8

35 073 60 102 47 178 62 525 38 407

117,4 118,4 121,6 123,1 118,0

29 279 26 124 41 678

121,8 121,0 122,3

67 030 54 839 67 556

124,0 117,2 124,9

45 463 35 267 51 513

125,2 120,1 124,3

47 583 31 604

114,8 122,8

90 338 72 247

124,4 125,4

88 759 51 733

124,7 123,9

35 276 23 129 26 566

113,4 116,9 117,3

66 081 44 196 43 046

119,5 110,3 114,8

53 523 38 996 37 530

116,6 111,8 115,6

33 237

121,5

62 830

118,3

47 857

119,8

35 305

120,9

62 309

119,3

46 837

120,4

29 479

115,7

51 176

114,4

43 882

114,6

forint


Alkalmazásban állók összesen

Bruttó kereset 54 398 116,9 101 708 117,1 79 225 122,6 89 634 121,9 64 371 117,6

(A tábla folytatása a következő oldalon.)


472

(Folytatás.) Fizikai foglalkozásúak

Ág, ágazat


forint


21 955 32 706 26 333 32 875 22 546

116,3 115,9 118,7 119,5 115,0

21 529 19 776 28 424

Szellemi foglalkozásúak

forint


Nettó kereset 33 362 112,0 54 558 111,1 44 920 116,8 49 630 116,1 38 142 113,5

24 475 36 669 30 373 37 880 25 913

114,7 115,0 117,8 118,7 115,2

118,5 118,0 119,6

39 344 34 127 40 154

118,1 114,0 119,8

29 166 24 346 32 882

119,7 116,9 120,2

30 957 22 825

113,3 119,5

49 875 41 569

117,7 118,8

49 176 32 108

118,0 118,6

25 013 18 331 20 346

112,5 114,7 115,4

39 566 29 711 29 117

116,1 110,5 113,6

33 633 26 902 26 181

114,1 111,7 114,2

23 614

118,0

37 430

113,5

30 440

115,5

24 818

118,1

37 567

115,3

30 262

116,9

21 826

114,1

32 807

112,8

29 116

113,0

forint


Alkalmazásban állók összesen

* A havi bruttó keresetek 1989 és 1996 között évente átlagosan 23,9 százalékkal növekedtek. 7. tábla

A havi bruttó és nettó átlagkereset, a fogyasztói árindex, valamint a reálkereseti index alakulása Év

Teljes munkaidőben foglalkoztatottak átlagkeresete bruttó

Fogyasztói árindex

Reálkereseti index

nettó Index: előző év = 100,0

1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996

128,6 130,0 125,1 121,9 124,9 116,8 120,4

121,6 125,5 121,3 117,7 127,3 112,6 117,4

128,9 135,0 123,0 122,5 118,8 128,2 123,6

94,3 93,0 98,6 96,1 107,2 87,8 95,0


473

Az évenkénti növekedési ütem enyhe mérséklődést mutatott az időszak során, mértéke különösen az utóbbi két évben esett vissza. Jelentős ütemkülönbség alakult ki a bruttó és a nettó keresetek dinamikája között. A nettó kereset emelkedése a bruttóénál szerényebb (évente átlagosan 20,3 %), ugyanis a bérből és fizetésből élők átlagos adóterhelése – 1994 kivételével – az időszak során növekedett. A fogyasztói árszint a nettó keresetek növekedését meghaladó mértékben emelkedett (évente átlagosan 25,6 százalékkal). Ennek következtében a bérből és fizetésből élők keresetének reálértéke évente átlagosan 4 százalékkal lett kisebb, ami a 7 év során öszszességében 26 százalékos csökkenést eredményezett. A vizsgált időszak első négy évét viszonylag mérsékeltebb különbség jellemezte, majd 1994-ben a reálkereset – részben a személyi jövedelemadó számítási szabályainak változása miatt – nőtt. 1995–1996-ban viszont a gazdasági stabilizációs intézkedések hatására a keresetek közel 17 százalékot veszítettek értékükből. TÁRGYSZÓ: Munkaerőpiac. Foglalkoztatás.

SUMMARY Radical transformation of the labour market during the past years has been completed by 1996, it has got stabilized on a lower level than before. Nevertheless the number of employees within the scope of the surveys of institutional statistics continued to decrease. The increase of gross average earnings in competitive sphere approached the maximum of the recommendations of the Council for Accomodating Interests. The increase of earnings in the budgetary sphere lagged significantly behind that of the competitive sphere. The decrease of real earnings, taking place for some five years, continued in 1996, however, it was of a smaller extent than in 1995.

A HÁZASSÁGKÖTÉSEK ÉS A VÁLÁSOK ALAKULÁSA BUDAPESTEN NOVOTNYNÉ PLETSCHER HEDVIG A budapesti házasságkötések gyakorisága a század folyamán – a legutóbbi időkig – alig változott: lényegében 10 ezrelék körül állandósult. Ettől negatív irányban csak az első világháborús évek, pozitív irányban pedig az 1949–1952-es évek adatai tértek el. Az 1970-es években azonban kedvezőtlen fordulat következett be; viszonylag mind kevesebben kötöttek házasságot: az évtized első felében ezer lakosra 10,6, a második felében már csak 9 házasságkötés jutott. Ez a tendencia folytatódott az 1980-as és felerősödve az 1990-es évtizedben. A legutóbbi években a házasságkötések száma alig haladta meg a század elejit – amikor a népességszám fele sem volt a jelenleginek –, aránya pedig soha nem tapasztalt mélypontra esett vissza: nem érte el az 5 ezreléket sem. A házasságok felbontása a századforduló táján még igen ritka jelenség volt, lényegében csak az 1910–1920-as években vált mindennapossá. Ekkor a válások gyakorisága ugrásszerűen emelkedett, majd 1,6–2,1 ezrelék között stabilizálódott. Ez az arány a háború után ismét nagymértékben növekedett, s igen magas szinten – 3,5 ezrelék körül – állandósult, egyes években, így legutóbb 1987-ben, megközelítette a 4 ezreléket. Ezt követően kedvező változás tapasztalható: a válások száma és aránya, ha nem is töretlen, de lényegében csökkenő tendenciát mutat, s 1995-ben 2,9 ezreléket tett ki. A házasságok mérlege az 1970-es évtized második felében már jelezte a várható válságot. A megkötött és a megszünt házasságok különbözete – amely mindaddig pozitív volt – ekkor vált először negatívvá. Ebben még a halálozás következtében megszűnt házasságok erőteljes növekedése volt a meghatározó, a következő évtizedben azonban már a házasságkötések csökkenése vezetett a mind számottevőbb negatív egyenleg kialakulásához. A legutóbbi években a megszűnt házasságok száma ugyan mérséklődött, ezzel párhuzamosan azonban csökkent a házasságkötések száma is, így a mérleg egyenlege lényegében nem változott. (Lásd az 1. táblát.) A házasodási kedv hanyatlása – nagy vonalakban – már hosszabb távon nyomon követhető. A népszámlálások alapján a nem házasokra, azaz a házasodás szempontjából érdekeltekre vonatkozó rendelkezésre álló adatok szerint 1949-ben háromszor olyan gyakorisággal kötöttek házasságot, mint napjainkban. 1949 óta ez az arány folyamatosan visszaesett, s az 1980-as években a csökkenés üteme jelentősen felgyorsult. (Lásd a 2. táblát.) A jelenlegi szintet még az 1941. évi, tehát már háborús évi is csaknem kétszeresen meghaladta.

NOVOTHNYNÉ: HÁZASSÁGKÖTÉSEK ÉS VÁLÁSOK

475 1. tábla

A házasságok mérlege (évi átlagok alapján) A halál

A házasságkötések száma

Időszak

A válás

Összesen

következtében megszűnt házasságok

1960–1969 1970–1979 1980–1989 1990–1995

19 165 20 267 13 785 10 164

10 061 13 019 13 262 11 669

6 767 7 411 7 042 5 357

A megkötött és a megszűnt házasságok különbsége

16 828 20 430 20 304 17 027

2 337 -162 -6 520 -6 863

A nők házasodási esélyei – tekintettel arra, hogy létszámuk jelentősen meghaladja a férfiakét – korlátozottak, a női népességre vonatkozó mutatószámok mindenkor jóval elmaradnak a férfiakétól. 2. tábla

A felnőtt, nem házas népesség házasodási gyakorisága Az ezer 15 éves és idősebb nem házas Év

1949 1960 1970 1980 1990

férfira jutó házasságkötések

nőre jutó házasságkötések

száma

az előző év százalékában

száma


114,7 97,4 76,4 64,2 38,4

. 84,9 78,4 84,0 59,8

68,6 54,7 50,2 39,8 26,1

. 79,7 91,8 79,3 65,6

3. tábla

A házas népesség válási gyakorisága Az ezer házas Év

1950* 1960 1970 1980 1990

férfira jutó válások

nőre jutó válások

száma


száma


7,5 12,9 13,7 13,2 13,7

150,0 172,0 106,2 96,4 103,8

7,4 12,9 14,2 13,4 13,7

148,0 174,3 110,1 94,9 102,2

* Az 1949. évi népszámlálás népességszáma alapján számolva.

A válások számának és arányának alakulását az 1945 óta eltelt fél évszázad alatt jórészt a népesség számában és összetételében bekövetkezett változások határozták meg. A

NOVOTNYNÉ PLETSCHER HEDVIG

476

valós helyzetet jelző tisztított arányszámok azt mutatják, hogy a válások gyakoriságának emelkedése a háborút követő másfél évtizedben volt a legjelentősebb, ezután már csak kismértékben nőtt, s 1970 óta lényegesen nem változott. (Lásd a 3. táblát.) A házasságkötések, illetve válások alakulása hosszú távon kihatott a népesség családi állapot szerinti összetételére. (Lásd a 4. táblát.) A házasok aránya 1960 óta csökkent, és az 1980-as években már számukban is fogyás mutatkozik. Az elváltak száma és hányada 40 év alatt folyamatosan a többszörösére nőtt; számuk még az utóbbi két évtizedben is emelkedett, amikor pedig a 15 évesnél idősebb népesség összlétszáma már csökkent. A társadalom számára ennek kedvezőtlen következményeit jelzi, hogy mind több az egyedül élő, magányos ember. Számuk 1960 óta tízévenként átlagosan mintegy 30 százalékkal emelkedett, arányuk pedig több mint másfélszeresére nőtt. 4. tábla

A házas és elvált családi állapotúak, illetve az egyedül állók számának és arányának alakulása A házas

Év eleje

Az elvált

férfiak

nők

1949 1960 1970 1980 1990

383 823 469 391 536 775 534 068 447 840

389 063 468 658 517 491 525 256 448 440

1949 1960 1970 1980 1990

65,9 71,9 67,2 68,9 59,0

férfiak

Egyedül állók nők

Száma (fő)

11 588 18 388 31 342 46 917 76 781

25 137 44 631 67 614 90 217 123 859

A 15 éves és idősebb, megfelelő nemű népesség százalékában 53,9 2,0 3,5 58,9 2,8 5,6 56,4 3,9 7,4 57,5 6,1 9,9 49,5 10,1 13,7

. 147 609 190 520 214 956 276 014 . 10,2 11,1 12,7 16,6

A házasságkötések, illetve válások tekintetében mutatkozó tendencia nem sajátos fővárosi jelenség. Az utóbbi másfél évtizedben az országos adatok is hasonló irányú folyamatokat jeleznek, csak a változás mértékében van különbség. A házasságkötések budapesti gyakorisága az 1980-as évek elején megegyezett a vidéki városokéval, a napjainkban kialakult szint azonban jóval alacsonyabb azokénál. A válások esetében fordított a helyzet. Budapesten mindig gyakoribb volt a házasságok felbontása, mint vidéken. Az utóbbi másfél évtizedben azonban a fővárosban ezen a téren sokkal erőteljesebb javulás tapasztalható, mint vidéken, így az 1995. évi arányszámok között gyakorlatilag már nincs különbség. Az európai városok között – amint azt a mintegy 30 fővárosról, illetve nagyvárosról rendelkezésre álló adatok tanúsítják – a házasságkötések gyakorisága szerinti rangsorban Budapest egyre hátrább szorult, (lásd az 5. táblát) jóllehet e városok többségében az utóbbi másfél évtizedben szintén csökkenő tendencia tapasztalható. A válásokat tekintve pedig fordított irányú átrendeződés következett be. A válások gyakorisága 1980 óta a vizsgált városok többségében stagnált vagy legalábbis kisebb mértékben csökkent, mint Budapesten, így Budapest helyezése jelentősen javult.

HÁZASSÁGKÖTÉSEK ÉS VÁLÁSOK

477 5. tábla

A házasságkötések és a válások gyakorisága néhány európai nagyvárosban A házasságkötések Város

Budapest Belgrád Berlin Bécs Bukarest Frankfurt am Main Göteborg Hamburg Helsinki Koppenhága München Pozsony Prága Stockholm Szentpétervár Varsó

A válások száma ezer lakosra

1980-ban

1994-ben

1980-ban

7,5 7,4 6,6 6,4 10,7 5,4 5,5 5,4 7,8 5,8 4,9 8,8 7,5 5,7 12,0 9,4

4,8 5,8* 5,0 5,9 6,5* 5,2* 5,1 5,0* 6,9 7,8 9,5* 4,8 5,7 5,6 7,7** 4,8

3,4 1,8 3,4 3,1 2,8 2,2 3,1 2,7 3,1 4,2 1,9 2,9 3,6 3,2 5,9 2,8

1994-ben

2,6 1,1 2,3 3,2 1,7* 2,5* 3,1 2,6** 3,5 3,6 2,2** 2,6 3,1 3,0 5,7*** 1,2

* 1993. évi adat. ** 1991. évi adat. *** 1992. évi adat.

A házasságkötések alakulása alapvetően a népesség korösszetételének függvénye, valójában azonban igen sok egyéb demográfiai és társadalmi–gazdasági tényező, szubjektív megfontolás befolyásolja. A házasságok felbomlását előidéző okok és körülmények szintén igen sokrétűek lehetnek. A házasságkötések, illetve a válások gyakoriságának alakulása – közvetett módon – elsősorban a megváltozott társadalmi viszonyokkal és erkölcsi közfelfogással hozható összefüggésbe. A válások esetében ezen túlmenően minden bizonnyal közrejátszottak az új jogszabályok, amelyek 1964 óta módot adnak arra, hogy a bíróság a tovább fenn nem tartható házasságot a megromláshoz vezető okok és körülmények feltárása nélkül felbontsa. A továbbiakban a legfontosabb demográfiai jellemzők motiváló szerepe, valamint a házasodási hajlandóság, a házasodási szokások és azok változásai, illetve a válások domináns vonásai és következményei képezik a vizsgálat tárgyát, az utolsó 15 évre vonatkozó statisztikai adatok alapján. Házasságkötések A házasságkötések száma 1980-tól 1995-ig évente átlagosan 3,5 százalékkal csökkent. Ebben az időszakban évről évre – a trendszámítás alapján évente 429-cel – kevesebb házasságkötésre került sor. (Lásd az 1. ábrát.) A házasságkötések számának nagyarányú visszaesésében kisebb részben objektív, nagyobb részben szubjektív tényezők játszottak közre.


478

1. ábra. A házasságkötések száma és trendje Ezer 16

Száma 14

Trendje

12 10 8 6 4 2 0 1980 1981 1982 1983 1984 1985 1986 1987 1988 1989 1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 6. tábla

A házasságkötések száma a házasulók korcsoportja szerint Korcsoport (éves)

19 és fiatalabb 20–24 25–29 30–39 40–49 50–59 60 és idősebb Összesen 19 és fiatalabb 20–24 25–29 30–39 40–49 50–59 60 és idősebb Összesen

1980.

1990.

1995.

évben

1990. év az 1980.

1995. év az 1990.

év százalékában

707 4 925 4 710 2 694 1 029 710 712

387 4 407 2 761 2 312 1 097 489 488

Férfi 196 2 363 2 778 1 768 1 004 494 430

54,7 89,5 58,6 85,8 106,6 68,9 68,5

50,6 53,6 100,6 76,5 91,5 101,0 88,1

15 487

11 941

9 033

77,1

75,6

2 546 5 511 3 402 2 229 866 553 380

1 642 5 108 1 963 1 728 871 374 255

Nő 705 3 349 2 348 1 212 805 403 211

64,5 92,7 57,7 77,5 100,6 67,6 67,1

42,9 65,6 119,6 70,1 92,4 107,8 82,7

15 487

11 941

9 033

77,1

75,6

A népesség száma 1980 óta folyamatosan csökkent, korösszetétele kedvezőtlenül módosult. Ezt tükrözi a házasságot kötők kor szerinti megoszlásának alakulása: az 1980-


479

as években a 25–29 évesek, a legutóbbi 5 évben pedig a 30–39 évesek házasságkötéseinek csökkenése. A 25 éven aluliak körében tapasztalható nagymértékű visszaesést azonban nyilvánvalóan más magyarázza, a 15–19 évesek száma ugyanis az elmúlt másfél évtizedben számottevően, a 20–24 éveseké mérsékelten gyarapodott. (Lásd a 6. táblát.) A házasságkötések száma visszaesésének fő oka szubjektív tényező: nevezetesen a házasodási hajlandóság hanyatlása. Különösen kedvezőtlen jelenség, hogy ez éppen a fiatalok körében mutatkozott meg legerőteljesebben. A házasságkötések gyakorisága valamennyi korcsoportban csökkent, de legjelentősebben a 25 éven aluliak esetében. (Lásd a 7. táblát.) A házasodási kedv hanyatlásának meghatározó jelentőségét igazolják számításaink. 1. Ha továbbra is megmaradt volna az 1980. évi korcsoportos arány, akkor – 1990-ben a tényleges 12 ezerrel szemben a férfiak adatai alapján számolva 14,3 ezer, a nők adatai alapján számolva 15,8 ezer; – 1995-ben a tényleges 9 ezerrel szemben a férfiak adatai alapján számolva 13,9 ezer, a nők adatai alapján számolva 16,5 ezer házasságkötésre került volna sor, nagyjából annyira, mint 1980-ban (15 500).

2. Az 1990-es korcsoportos arányok fennmaradása esetén – 1995-ben a házasságkötések száma a férfiak adatai alapján számolva 11,7 ezer, a nők adatai alapján számolva 12,4 ezer lett volna, vagyis a ténylegesnél 2,6, illetve 3,4 ezerrel több. 7. tábla

A házasságkötések gyakorisága a házasulók korcsoportja szerint Ezer megfelelő korú, illetve nemű lakosra

1990. év az 1980.

1995. év az 1990.

Korcsoport (éves)

1980-ban

1990-ben

1995-ben

19 és fiatalabb 20–24 25–29 30–39 40–49 50–59 60 és idősebb Összesen*

12,8 7,7 52,6 17,7 8,7 5,5 4,4 20,0

5,2 61,0 48,7 15,6 7,7 4,7 3,0 15,7

Férfi 2,4 33,4 42,4 16,6 7,0 4,6 2,8 12,4

40,3 83,3 92,1 88,6 89,5 85,5 69,8 78,9

46,2 54,8 87,1 106,4 90,9 97,9 93,3 79,0

19 és fiatalabb 20–24 25–29 30–39 40–49 50–59 60 és idősebb Összesen*

52,0 83,6 37,5 13,8 6,5 3,5 1,5 17,0

22,7 71,9 34,5 11,1 5,5 3,0 0,9 13,1

Nő 9,0 44,7 34,1 10,2 4,8 3,1 0,8 10,0

43,3 83,3 91,3 80,4 84,6 83,3 64,3 77,5

39,6 62,2 98,8 91,9 87,3 103,3 88,9 76,3

év százalékában

* A 15 éves és idősebb népesség száma alapján számítva.

A házasodási szokások változásában elsősorban a házasodási kor kitolódása érzékelhető. Ez ugyan a házasságot kötők átlagos életkorának alakulásában csak kevéssé mutat-

480


kozik meg – az mindössze másfél évvel emelkedett a vizsgált időszakban –, erre utal azonban a korcsoportos arányszámok nagyságában megfigyelhető szembetűnő átrendeződés: – a férfiak esetében 1980-ban és még 1990-ben is 20–24 éves korban volt a leggyakoribb a házasságkötés, de a legutóbbi években itt számottevő visszaesés következett be, s most a legnagyobb arányban az 5 évvel idősebbek, a 25–29 évesek házasodnak; – a nők esetében a 20 éven aluli házasságot kötők aránya a töredékére esett vissza, többségük régen is, most is 20–24 éves korban megy férjhez, de – a legfiatalabbakat nem számítva – a gyakoriságot jelző arányszám ebben a korcsoportban csökkent a legnagyobb mértékben.

A fiatalok házasodási hajlandósága mérséklődésének oka lehet például a továbbtanulási kor kitolódása, de a családalapítás feltételeinek hiánya is. Jellemző ok lehet továbbá, hogy egyre gyakoribb – 1980 és 1990 között legalább kétszeresére nőtt – az élettársi közösségben való együttélés. A fiatalok körében mind általánosabbá válik, hogy csak a gyermek érkezésekor kötnek házasságot. Pontos adatok nem állnak ugyan rendelkezésre, de erre utalnak a következők: – a párkapcsolatban élő 20 éven aluli nők 40, a 20–24 évesek 17, a 25–29 évesek 11 százaléka él házasságon kívüli (élettársi) kapcsolatban, az ennél idősebbek körében ezek aránya csak 6 százalék; – az élveszülötteknek 1980-ban 8 százaléka (1870 gyermek), 1995-ben 27 százaléka (4460 gyermek) született házasságon kívül.

1995-ben a házasságok 31 százaléka a 20–29 éves férfiak 20–24 éves nőkkel kötött házasságából, további 13 százaléka a 25–29 évesek közötti házasságkötésekből adódott. 1980 óta ezek az arányok nem sokat módosultak, számottevő változás csak a 20–24 éves férfiak 19 éven aluli nőkkel, valamint a 40–49 évesek egymás között kötött házasságainál mutatkozik: az előbbieknél jelentősen csökkent, az utóbbiaknál viszont növekedett ez az arányszám. A házasulók közötti korkülönbség az életkorral párhuzamosan nő. Az egészen fiatal párok még nagyjából egykorúak, később azonban a férfiak egyre fiatalabb feleséget választanak: 30 éven felül 5 évenként körülbelül egy-egy évvel nő a korkülönbség. 1995ben a 32 éves férfiak átlagosan 4, a 42 évesek 6, a 62 évesek 10, a 76 évesek pedig 14 évvel fiatalabb nővel kötöttek házasságot. Ez a párválasztási szokás – a férfiak kedvezőtlenebb halandósági viszonyai következtében is – távlatokban hozzájárul az özvegyen maradt, azaz az egyedül álló idős nők számának növekedéséhez. A házasulók nagy többsége természetszerűleg a nőtlenek, illetve a hajadonok közül kerül ki, s számuk az 1980-as években jóval kisebb arányban csökkent, mint az elváltaké és az özvegyeké. A legutóbbi öt évben a különböző családi állapotúak arányának csökkenése kiegyenlítettebb. (Lásd a 8. táblát.) Másfél évtized alatt – az eltérő csökkenési ütem következtében – a házasságot kötő nőtlen férfiak aránya 66-ról 70-re, a hajadonoké 69-ről 73 százalékra nőtt. A házasságkötések abszolút számát tekintve azonban az első ízben házasságra lépőknél tapasztalható a legnagyobb visszaesés: az 1980-hoz mérten mutatkozó csökkenés 60, illetve 65 százaléka a nőtlen férfiak, illetve a hajadon nők körében következett be. Első házasságukat a férfiak legnagyobbrészt 25–29 éves korban, a nők 20–24 évesen kötik, ezt követően a gyakoriság meredeken csökken. A nőtlenek, illetve hajadonok 25


481

éven felül az egyes korcsoportokban nagyjából azonos arányban lépnek házasságra. Az újraházasulóknál azonban a nők esélyei – főleg 30 éven felül – jóval kisebbek, mint a megfelelő korú férfiaké, s ez a hátrány a kor előrehaladtával egyre nő. (Lásd a 9. táblát.) 8. tábla

Házasságkötések a házasulók előző családi állapota szerint 1980.

Családi állapot

1990.

1995.

1990. év az 1980.

évben

Nőtlen Özvegy Elvált Összesen Hajadon Özvegy Elvált Összesen

1995. év az 1990.

év százalékában

10 212 737 4 538

8 290 453 3 198

Férfi 6 340 337 2 356

81,2 61,5 70,5

76,5 74,4 73,7

15 487

11 941

9 033

77,1

75,6

10 739 645 4 103

8 673 392 2 876

Nő 6 555 318 2 160

80,8 60,8 70,1

75,6 81,1 75,1

15 487

11 941

9 033

77,1

75,6

9. tábla

A házasságot kötők aránya az előző családi állapot szerint korcsoportonként, 1990 Korcsoport (éves)

Ezer megfelelő családi állapotú és korú népességre jutó házasságot kötő nőtlen férfi

elvált

hajadon nő férfi

15–17 18–19 20–24 25–29 30–34 35–39 40–44 45–49 55–59 60 és idősebb Összesen

0,5 12,9 75,3 103,7 48,9 22,4 12,4 9,2 4,6 3,8 40,9

4,4 56,0 113,4 104,8 49,0 27,2 10,3 9,6 4,1 1,1 50,5

– – 130,1 80,2 63,7 49,3 37,7 35,5 27,0 20,4 41,7

özvegy nő

– 125,0 132,9 69,5 41,6 28,9 21,7 19,6 10,6 3,7 23,2

férfi

nő

– – 66,7 – 74,5 51,1 38,0 42,3 27,1 10,0 14,2

– – 36,6 55,6 23,1 20,5 16,7 10,5 6,2 1,0 2,4

1995-ben a protogám (mindkét fél számára első) házasságkötések tették ki az összes házasságkötés 62 százalékát. Az 1980-as években a házasságkötések számában mutatkozó visszaesésben az ilyen fajta házasságoknak csak másodlagos szerepe volt (számuk 1343-mal, az egyéb házasságkötéseké ugyanakkor 2203-mal csökkent), 1990 óta azonban a csökkenés nagyobb része itt jelentkezett (számuk 1710-zel, az egyéb házasságkötéseké 1198-cal csökkent). A protogám házasságok alakulása a jövőbeli népszaporulat szempontjából figyelemre méltó, hiszen valószínű, hogy még egyik félnek sincs gyerme-


482

ke, tehát itt várható leginkább gyermekáldás. Az ilyen házasságok visszaesése tehát különösen kedvezőtlen jelenség. A korábban már házasságban éltek újonnan kötött házasságának jellemzőit tekintve figyelmet érdemlő változás, hogy az előző házasság megszűnése és az új házasságkötés között manapság sokkal több idő telik el, mint 15 évvel ezelőtt. (Lásd a 2. ábrát.) Amennyiben az előző házasság megszűnését követő 1–2 éven belül megtörténik az új házasságkötés, feltételezhető, hogy a házasság megszűnésében – legalábbis az esetek jó részében – már szerepet játszott az új házasságkötések szándéka. Az elmúlt időszakban az ilyen rövid időn belül létrejött házasságok száma csökkent a legnagyobb mértékben, s ennek megfelelően a súlyarányok is eltolódtak. 2. ábra. Újraházasulók az előző házasság megszűnése óta eltelt időtartam szerint

1980

6,4

13,1

27,4

53,1

Férfi 1995

19,4

24,1

24,5

32

2 éven belül 2–4 év között 5–9 év között

1980

13,3

18,4

29,4

10 és több év után

38,9

Nő 1995

26,5

24,2

20

40

22,4

60

26,9

80

100 százalék

10. tábla

Házasságkötések a házasságkötés előtt élveszületett gyermekek száma szerint Férfi Gyermekek száma

1980.

1995. évben

0 1 2 3 és több Összesen

Nő 1995. év az 1980. év százalékában

1980.

1995. évben

1995. év az 1980. év százalékában

11 770 2 163 1 169 385

6 642 1 205 867 319

56,4 55,7 74,2 82,9

12 073 2 260 845 309

6 660 1 332 779 262

55,2 58,9 92,2 84,8

15 487

9 033

58,3

15 487

9 033

58,3

Az 1995-ben kötött házasságok több mint egyharmadában valamelyik félnek már volt gyermeke: ez a férfiak és a nők esetében is mintegy 4–4 ezer gyermeket jelent (a már meglévő közös gyermekekkel együtt, így feltehetően jelentős átfedésekkel). A gyermekesek aránya a férfiaknál és a nőknél nagyjából azonos, ugyanakkor a férfiak között


483

gyakoribb a többgyermekes. (Lásd a 10. táblát.) Ez leginkább arra vezethető vissza, hogy a nők több gyermekkel már nehezebben mennek újra férjhez. Ők ugyanis általában magukkal viszik gyermekeiket az új házasságba, míg a férfiak gyermekei többnyire anyjuknál nevelődnek. A gyermekesek hányada 1980 óta nőtt, mégpedig leginkább az első ízben házasságot kötők között. Ezeknél nagyarányú számszerű növekedés is tapasztalható: 1980-ban a házasuló nőtlen férfiak közül csak 209-nek volt gyermeke, 1995-ben már 439-nek; a hajadon nők közül 1980-ban 385-nek, 1995-ben 551-nek volt gyermeke. Ez nyilván abból adódik, hogy a házasságkötés az esetek mind jelentősebb részében a már gyermekes párkapcsolatok legalizálását jelenti. Ezt a feltételezést bizonyítja, hogy a gyermekes hajadonok házasságkötési gyakorisága 1980 és 1990 között jóval kisebb arányban (24 százalékkal) csökkent, mint a gyermekteleneké (35 százalékkal). Válások A második világháborút követően többszörösére emelkedett válások száma 1959-ben tetőzött: ez évben közel 9 ezer házasságot bontottak fel. Az 1960–1970-es évtizedekben évente 6–8 ezer válást regisztráltak, majd ezt követően, 1987-ig lényegében emelkedő tendencia mutatkozott: évenként átlagosan mintegy 120-szal több – 1987-ben közel 8000 – házasságot bontottak fel. A következő években jelentősen javult a helyzet: a válások száma évi átlagban csaknem 560-nal csökkent – 1993-ban a 4600-at sem érte el –, majd a legutóbbi két évben ismét emelkedett és 1995-ben meghaladta az 5500-at. 3. ábra. A válások száma és trendje Ezer

8 7

Száma Trendje

6 5 4 3 2 1 0 1980 1981 1982 1983 1984 1985 1986 1987 1988 1989 1990 1991 1992 1993 1994 1995

A nyers arányszámok az 1980–1987. években növekedést jeleznek: az ezer lakosra jutó válások száma 3,4-ről 3,9-re nőtt; az évtized utolsó két évében a gyakoriság az 1950-es évek első felében tapasztalt szintre esett vissza, s azóta lényegében állandósult, 2,3–3,1 ezrelék között ingadozott.


484

A házasságok felbontására legnagyobb számban 30–39 éves korban kerül sor. A váló felek korösszetételében azonban az utóbbi 15 évben jelentős átrendeződés figyelhető meg: a 40-es korosztályba tartozók száma nagymértékben növekedett, ugyanakkor a fiatalabbak körében számottevő csökkenés mutatkozik. 11. tábla

Válások az elváltak korcsoportja szerint 1980.

Korcsoport (éves)

1990.

1995.

1990. év az 1980.

évben

19 és fiatalabb 20–24 25–29 30–39 40–49 50–59 60 és idősebb Összesen 19 és fiatalabb 20–24 25–29 30–39 40–49 50–59 60 és idősebb Összesen

1995. év az 1990.

év százalékában

8 589 1736 2585 1208 643 295

6 348 845 2487 1690 523 225

Férfi 5 231 959 1848 1753 546 164

75,0 59,1 48,7 96,2 139,9 81,3 76,3

83,3 66,4 113,5 74,3 102,7 104,4 72,9

7064

6124

5506

86,7

89,9

118 1157 1893 2291 990 447 168

36 760 1029 2472 1392 303 132

Nő 14 507 1224 1831 1490 360 80

30,5 65,7 54,4 107,9 140,6 67,8 78,6

38,9 66,7 119,0 74,1 107,0 118,8 60,6

7064

6124

5506

86,7

89,9

4. ábra. A válások megoszlása a váló felek korcsoportja szerint Százalék

Férfi

Nő

100

80 24 és fiatalabb

60

25–29 30–39 40–49

40

50 és idősebb

20

0 1980

1995

1980

1995


485

A differenciált – eltérő mértékű és irányú – változás következtében az arányok érzékelhetően eltolódtak: a 25 éven aluliak hányada felére csökkent, a 40–49 éveseké csaknem megkétszereződött. Az elváltak korszerkezetében az idősebbek irányába mutatkozó eltolódás a váló felek átlagos életkorának emelkedésében is megjelenik: a férfiaké 15 év alatt 36,3-ről 38,4 évre, a nőké 33,4-ről 35,6 évre nőtt. Ez jóval nagyobb annál, mint ami a házasodók átlagos életkorának növekedésében ugyanezen idő alatt tapasztalható. A váló felek többsége – akárcsak a házasságkötőké – nagyjából azonos korcsoportba tartozik. A válások számának az 1980-as években tapasztalható csökkenése alapvetően objektív tényezőre: az érintett népesség számának és összetételének változására vezethető vissza. A házas népesség tíz év alatt egyhatodával fogyott, ezen belül a 40–49 éveseké – ahol a válások számában jelentős növekedés mutatkozik – 6 százalékkal gyarapodott. A válások mutatója ebben az időszakban tulajdonképpen nem javult (lásd a 12. táblát): a házas népesség egészére számítva stagnált, egyes – mégpedig a házasok többségét felölelő – korcsoportok esetében pedig kiugróan emelkedett. 12. tábla

A házasságban élők válási gyakorisága a váló felek korcsoportja szerint Válások ezer megfelelő korú házas

Korcsoport (éves)

19 és fiatalabb 20–24 25–29 30–39 40–49 50–59 60 és idősebb Összesen

férfira


nőre

1980-ban

1990-ben

1980-ban

1990-ben

7,9 29,0 30,3 21,2 12,1 5,9 2,4 13,2

10,5 27,8 29,7 25,1 16,2 6,5 1,8 13,7

24,0 31,6 28,3 18,3 9,9 4,3 1,9 13,4

14,5 31,4 29,6 22,9 13,0 3,8 1,4 13,7

férfi

nő

132,9 95,9 98,0 118,4 133,9 110,2 75,0 103,8

60,4 99,4 104,6 125,1 131,3 88,4 73,7 102,2

Az a tény, hogy a fiatalok válási gyakorisága nem növekedett, a házasodási szokások változásával hozható összefüggésbe. A házasodási hajlandóság mérséklődése a 25 éven aluliak esetében volt a legjelentősebb, s a házasságok egyre nagyobb részét már együttélés előzi meg. Ez a körülmény nyilván kedvező hatással van a válásokra, hiszen a fiatalon, kevésbé megfontoltan létesített párkapcsolatok felbomlása gyakorlatilag nem jelenik meg a válások számában. A válások gyakorisága valójában – a tisztított arányszámok alapján – több mint egytizedével emelkedett az említett időszakban. Az 1980. évi korcsoportos arányszámokkal számítva 1990-ben csak 5362 válásra került volna sor a tényleges 6124-gyel szemben, s az arányszám az 1980. évinél alacsonyabb, 12 ezrelék lenne. A tényleges és az 1980-as gyakorisággal számított adatok között a 30–49 éveseknél mutatkozik a legnagyobb különbség, ami azt igazolja, hogy a helyzet az ilyen korúaknál számottevően romlott. A legutóbbi 5 évre vonatkozóan hasonló számítások elvégzésére a házas családi állapotúakra vonatkozó népességszámok hiányában nincs lehetőség. Az egyes korosztályok


486

létszámát figyelembe véve a kialakult tendencia folytatódott: a válások gyakorisága a fiatalok esetében csökkent, a 24 éven felülieknél pedig stagnált vagy éppen emelkedett. 13. tábla

A válások gyakorisága a váló felek korcsoportja szerint Válások ezer megfelelő korú és nemű lakosra

Korcsoport (éves)

1980.

1990.

1990. év az 1980.

1995.

1995. év az 1990.

év százalékában

évben


0,1 8,6 19,4 17,0 10,2 5,0 1,8 9,1

0,1 4,8 14,9 16,8 11,8 5,1 1,4 8,1

Férfi 0,1 3,3 14,6 17,3 12,3 5,1 1,1 7,6

100,0 55,8 76,8 98,8 115,7 102,0 77,8 89,0

100,1 68,8 98,0 103,0 104,2 100,0 78,6 93,8


2,4 17,5 20,9 14,2 7,5 2,9 0,7 7,7

0,5 10,7 18,1 15,9 8,8 2,4 0,5 6,7

Nő 0,2 6,8 17,8 15,4 8,9 2,7 0,3 6,1

20,8 61,1 86,6 112,0 117,3 82,8 71,4 87,0

40,0 63,6 98,3 96,9 101,1 112,5 60,0 91,0

1980 és 1990 között az elvált családi állapotúak száma 29 éven felül, arányuk 24 éven felül számottevően emelkedett. Mind szám szerint, mind a megfelelő korú népességen belüli arányokat tekintve a férfiak körében mutatkozik nagyobb mértékű növekedés, de az elvált nők aránya 1990-ben is minden korcsoportban meghaladta a férfiakét. 14. tábla

Az elvált családi állapotú népesség korcsoportonként, 1990 Korcsoport (éves)

Az elváltak száma (fő) férfiak

nők


Ezer megfelelő korúra jutó elváltak száma (fő)


férfi

nő

férfi

nő

férfi

nő

19 és fiatalabb 20–24 25–29 30–39 40–49 50–59 60 és idősebb

12 607 4 712 22 965 24 651 13 830 10 004

83 1 851 7 401 31 735 33 077 22 908 26 804

37,5 64,8 106,8 184,3 221,6 135,5 129,3

49,4 70,3 100,5 166,7 168,9 106,9 133,9

0,2 8,6 83,9 153,0 173,1 133,3 61,2

1,2 26,8 132,0 201,3 211,3 183,0 98,5

30,0 65,6 169,2 185,7 185,5 168,5 126,7

34,3 69,8 161,8 169,0 143,6 134,5 126,0

Összesen

76 781

123 859

163,7

137,3

101,2

136,6

167,3

138,4


487

Az elvált nők viszonylag magas hányada azzal hozható összefüggésbe, hogy a nők új társra találási esélyei jóval kisebbek, mint a férfiaké, s a korral ez a lehetőség meredeken csökken, 39 éven felül már egészen minimális: 1990-ben például ezer 40–49 éves elvált nő közül mindössze 21 kötött új házasságot. Az elváltak számának az idősebb korcsoportokban mutatkozó növekedése a nők esetében különösen hátrányos, hiszen az egyedül maradás valószínűségével kell szembenézniük. Ez hosszú távon igen kedvezőtlenül hat a népesség összetételére. A válások legnagyobb hányadát – 1995-ben 30 százalékát – az 5 éven belül felbontott házasságok teszik ki, jóllehet 1980 óta éppen ebben a kategóriában mutatkozik a legszámottevőbb javulás: az ilyen időtartamú házasságok felbontásából eredő válások száma 46 százalékkal esett vissza, itt realizálódott a 15 év alatt történt csökkenés 90 százaléka. A több mint 5 év után bekövetkezett válások száma sokkal kisebb arányban mérséklődött, 14 éven felül pedig kifejezetten romlott a helyzet, több válásra került sor, mint korábban. 15. tábla

Válások a házasság időtartama szerint A házasság időtartama (év)

5 és kevesebb 6–9 10–14 15–19 20 és több Összesen

1980.

1990.

1995.

évben

1990. év az 1980.

1995. év az 1990.

év százalékában

3039 1442 1152 636 795

1972 1074 1184 944 950

1631 1117 930 836 992

64,9 74,5 102,8 148,4 119,5

82,7 104,0 78,5 88,6 104,4

7064

6124

5506

86,7

89,9

5. ábra. A válások megoszlása a házasság időtartama szerint Százalék

9 8 7

1980-ban 1995-ben

6 5 4 3 2 1 0 0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 év


488

Az 1980-as és az 1990-es évek adatai meglehetősen eltérő tendenciákat jeleznek (lásd a 15. táblát). Az első 10 évben lényegében csak a 10 éven belül felbontott házasságok esetében mutatkozott javulás; a legutóbbi 5 évben sokkal kiegyenlítettebb a helyzet: az egyes kategóriákban nagyjából azonos mértékű csökkenés, illetőleg csak kismértékű emelkedés tapasztalható. A felbontott házasságok időtartama alapján következtetni lehet a házasságok stabilitására. 1980-ban a 2., 1990-ben a 3., 1995-ben a 4. év volt a legkritikusabb, ekkor bomlott fel véglegesen a legtöbb házasság. A válások gyakorisága a házasság kezdeti időszakában évről évre emelkedik, majd fokozatosan csökken. (Lásd az 5. ábrát.) A vizsgált időszakban az arányok jelentősen megváltoztak: az 1–2 éven belül felbontott házasságok hányada 1995-ben a felét sem teszi ki az 1980. évinek, ugyanakkor jelentősen nőtt a már hosszabb együttélést követő válások aránya. A felbontott házasságok időtartama természetszerűleg szoros összefüggésben van a váló házas felek életkorával. A házasságban eltöltött évek száma a életkorral párhuzamosan nővekszik: – a 30 éven aluliak többsége (a férfiak 75, a nők 65 százaléka) 5 éven belül, – a 30–39 évesek többsége (a férfiak 62, a nők 57 százaléka) a házasság 6–14 évében, – a 39 éven felüliek többsége (a férfiak 64, a nők 70 százaléka) ennél is hosszabb idő után válik el. A néhány éven belül felbontott házasságok aránya a korban előrehaladva csökken, majd idősebb korban ismét emelkedik. Egy bizonyos koron alul és túl tehát viszonylag nagyobb a veszélye annak, hogy az együttélés nem az elképzeléseknek megfelelően alakul, s ezt az egészen fiatalok és a 60 évnél idősebbek kevéssé tudják tolerálni.

A házasságok felbontását a múltban jelentősen befolyásolta az a körülmény, hogy a házasságból származott-e gyermek. Ez a tényező az idők folyamán úgyszólván elvesztette jelentőségét. A második világháború előtt, 1938-ban a felbontott házasságok 65 százaléka és még 1960-ban is közel fele gyermektelen volt, 1980-ra ez az arány 39 százalékra esett vissza, 1995-ben pedig már csak 32 százalékot tett ki. Ezzel párhuzamosan 1980 és 1990 között számottevően (24-ról 33 százalékra) nőtt azon felbontott házasságok aránya, melyekből 2 vagy még több közös gyermek származott. A válások számában 1980 óta mutatkozó csökkenés mintegy kétharmad része a gyermektelen házasságokra jut. A felbontott egygyermekes házasságok száma – bár kisebb mértékben – szintén mérséklődött, a többgyermekeseké az 1980-as években kifejezetten emelkedett, azóta pedig lényegében nem változott. 16. tábla

Válások az életben lévő közös gyermekek száma szerint A közös gyermekek száma

1980.

0 1 2 3 és több

2 730 2 633 1 445 256

2 081 2 210 1 538 295

1 738 1 913 1 560 295

76,2 83,9 106,4 115,2

83,5 86,6 101,4 100,0

7 064

6 124

5 506

86,7

89,9

Összesen

1990.

1995.

évben

1990. év az 1980.

1995. év az 1990.

év százalékában


489

A váló felek körén belül a gyermekesek arányának növekedése arra vezethető vissza, hogy az idők során a válófelek között az idősebb korúak, illetve a hosszabb időtartam után felbomlott házasságok hányada emelkedett. A válások számának mérséklődése nem járt együtt az érintett gyermekek számának jelentősebb csökkenésével, sőt az 1980-as években kifejezett emelkedés figyelhető meg. A növekedés a nagyobb, a 6 évesnél idősebb gyermekeknél mutatkozik, az ennél kisebbek száma csökkent. (Lásd a 17. táblát.) Ez a válások szerkezetében tapasztalható módosuláson túlmenően részben a gyermekkorú népesség számának alakulásából, illetve azon belül is a korösszetétel eltolódásából adódik. A megfelelő korúak számát figyelembe véve, napjainkban a gyermekek lényegében ugyanakkora hányadának kell a szülők válásával járó megrázkódtatásokat elviselniük, mint 15 vagy akár 5 évvel korábban. 17. tábla

A felbontott házasságban élő közös kiskorú gyermekek száma és aránya 1980.

Korcsoport (év)

1990.

1995.

1990. év az 1980.

évben

0–6 7–17 Összesen 0–6 7–17 Összesen

2705 2569

1883 3828

5274

5711

13,8 11,0

13,9 12,7

12,3

13,1

1995. év az 1990.

év százalékában

Gyermekek száma összesen 1571 69,9 3341 149,0 4912

83,4 87,3

108,3

86,0

Ezer megfelelő korúra számítva 12,1 100,7 13,4 115,5

87,1 105,5

13,0

106,5

99,2

6. ábra. A válások a gyermekek száma szerint a 30–49 évesek korcsoportjaiban Férfi

Nő

Százalék

60

1980

1995

1980

1995

30–34 35–39 40–49

30–34 35–39 40–49

30–34 35–39 40–49

50 40 30 20 10 0 0 gyerm ek

1 gyerm ek

30–34 35–39 40–49

2 és több gyerm ek

A válások által közvetetten érintett gyermekek száma a közös kiskorúakénál jóval magasabb: 1995-ben a 4912 közös kiskorú gyermeken kívül a válófeleknek még 1098


490

közös felnőtt, ezen túl a férfiaknak 1370, a nőknek 1142 mástól származó gyermeke volt. Ez összesen több mint 8500 fő. A gyermekszám szerinti megoszlás a válófelek korának függvényében változik. (Lásd a 6. ábrát.) A gyermektelenek és az egygyermekesek hányada a korral csökken: 30 éven alul még ez a legnépesebb kategória, ezen felül az arányok mindinkább a kétgyermekesek felé tolódnak el, és nő a 3 vagy több gyermekesek súlya is. Érdekes sajátosság, hogy 59 éven felül az összetétel változik: körükben viszonylag magas a gyermektelenek hányada. A férfiak és a nők gyermekszám szerinti megoszlása az egyes korcsoportokban nagyjából azonos. Az adatok igazolják, hogy a gyermek összekötőkapocs-szerepe mindinkább gyengül. Ez azonban nem mond ellent annak, hogy a válás a gyermektelenek körében sokkal gyakoribb. Más oldalról nézve: gyermeket – főleg több gyermeket – általában a „stabilabb” házasságban élők vállalnak. A népszámlálási adatok szerint a gyermektelen nők válási gyakorisága minden korcsoportban jóval meghaladja – a 25–39 éveseké több mint kétszeresen – a gyermekesekét. (A rendelkezésre álló adatok ugyan az összes életben lévő gyermekre vonatkoznak, de mivel a gyermekek több mint négyötöde közös, ez az információ általánosítható.) Az 1980 óta történt változások alátámasztják azt a megállapítást is, hogy a nők válási arányszáma a 30–49 évesek körében – a gyermekszámtól függetlenül – számottevően nőtt, a többgyermekes házasságok felbontásának gyakorisága pedig csaknem minden korcsoportban növekedett. 18. tábla

A válások gyakorisága korcsoport és gyermekszám szerint, 1990 Ezer megfelelő korú házas nőre jutó válás Korcsoport (éves)

15–19 20–24 25–29 30–39 40–49 50–59 60 és idősebb Összesen

0 gyermekkel

1 gyermekkel

2 gyermekkel

3 és több gyermekkel

szám szerint

Index: 1980. év = 100,0

szám szerint

Index: 1980. év = 100,0

szám szerint

Index: 1980. év = 100,0

szám szerint

Index: 1980. év = 100,0

14,6 35,8 51,9 46,1 20,1 6,4 3,0 23,3

51,8 90,4 107,9 137,2 138,6 100,0 111,1 108,9

15,3 32,3 31,0 26,7 12,9 3,3 1,3 14,2

77,3 102,2 100,3 122,5 134,4 89,2 81,3 94,7

8,3 18,2 15,3 18,2 12,2 3,6 1,0 11,1

60,1 102,2 93,9 138,9 140,2 81,8 58,8 114,4

– 8,7 22,9 18,2 11,5 4,0 0,8 9,6

– 110,1 148,7 161,1 117,3 142,9 50,0 152,4

A 25–39 éves, még gyermektelen nők kiemelkedően magas válási gyakorisága különösen kedvezőtlen. A férjhezmenés esélyei a korral párhuzamosan csökkennek, többségük esetében tehát valószínűsíthető, hogy társ és gyermek nélkül maradnak. Az elváltak jelentős része nem először bontotta fel házasságát: mintegy ötödük már előzőleg is elvált családi állapotú volt. Arányuk az 1980-as években valamelyest emelkedett, 1990 óta viszont csökkent, s napjainkra a 15 évvel ezelőtti szintre esett vissza. A nőtlenek, illetve a hajadonok hányada ezzel ellenkező irányú változást mutatott, az özvegyeké pedig folyamatosan csökkent. (Lásd a 19. táblát.)


491 19. tábla

Újraházasodók a házasságkötés előtti családi állapot szerint Előző családi állapot

Az 1980-ban elváltak

Az 1990-ben elváltak

Az 1995-ben elváltak

aránya (százalék)

száma (fő)


4640 65 1419

75,8 1,1 23,2

4303 40 1163

78,2 0,7 21,1

100,0

6124

100,0

5506

100,0

5624 127 1313

79,6 1,8 18,6

4831 77 1216

78,9 1,3 19,9

4434 47 1025

80,5 0,9 18,6

7064

100,0

6124

100,0

5506

100,0

száma (fő)


száma (fő)

5465 108 1491

77,4 1,5 21,1

7064

Férfi Nőtlen Özvegy Elvált Összesen

Nő Hajadon Özvegy Elvált Összesen

A több ízben válók hányada a korral nő, az első házasságukat felbontóké ennek megfelelően csökken. Az özvegyek aránya még a középkorúaknál is elhanyagolható, 59 éven felül azonban ugrásszerűen, az 50-es éveikben járókénak sokszorosára nő. Az esetek többségében, 1995-ben 70 százalékában, a jelenlegi mindkét félnek az első házassága volt. Ez az arány jóval magasabb annál, mint amit a házasságkötéseknél tapasztalt hányaduk (62%) indokolna. A fennmaradó rész kétharmadát azon párok teszik ki, akik közül előzőleg az egyik, egyharmadát, akiknél mindkét fél elvált volt. (Az egyéb, az özvegyekkel vegyes összetétel mindössze 0,5 százalék.) Az ismételt válások aránya – amint az a váló felek megelőző családi állapotából is következik – a vizsgált időszakban lényegében nem változott, de a nők esetében a harmadik vagy többedik válások hányada jelentősen: 15,9-ről 11,5 százalékra csökkent, s így jelenleg sokkal alacsonyabb a férfiak körében előforduló 16,5 százaléknál. 20. tábla

A válások megoszlása a válás sorszáma és az életben lévő gyermekek száma szerint, 1995 Az életben lévő gyermekek száma

0 1 2 3 4 5 és több Összesen

1.

2.

3 és több

ízben elváló férfiak megoszlása (százalék)

1.

2.

3 és több

ízben elváló nők megoszlása (százalék)

24,6 35,5 32,9 5,7 0,9 0,4

18,6 28,8 32,5 14,6 3,9 1,6

13,6 25,6 28,1 22,1 8,0 2,5

23,7 35,7 33,6 5,7 0,9 0,5

18,5 33,8 35,2 9,0 2,4 1,1

27,6 30,9 28,5 8,1 4,1 0,8

100,0

100,0

100,0

100,0

100,0

100,0

A válások 30 százalékát kitevő ismételt válások több mint felénél az egyik fél először, a másik fél másodszor, a további több mint egynegyed részénél pedig mindkét fél

492

NOVOTNYNÉ: HÁZASSÁGKÖTÉSEK ÉS VÁLÁSOK

másodszor vált el. A harmadik vagy még többedik válással kombinált esetek súlya sem elhanyagolható: megközelíti az egyötödöt. Ezek az arányok 15 év óta nagyjából változatlanok. A válások sorszáma és az életben lévő gyermekek száma között természetes összefüggés van: a három és több gyermekesek hányada a válások számával egyenes arányban nő. Ez részben abból adódik, hogy az ismételten válók idősebb korosztályba tartoznak, részben pedig abból, hogy előző kapcsolataikból is származnak gyermekek. Az első ízben váló férfiak, illetve nők gyermekszám szerinti megoszlása szinte teljesen azonos, az ismételten váló férfiak között azonban a 3 vagy még több gyermekesek aránya sokkal nagyobb, mint a nők között. A gyermekesek válásai az ún. csonka családok számát növelik: számuk az 1980-as években közel 40 százalékkal emelkedett, s arányuk a családháztartásokon belül 15-ről 22 százalékra nőtt. Az egy szülőből és gyermekből álló családok nagy többségét, mintegy négyötödét a gyermekükkel élő anyák képezik (számuk 1980-ban 67,8 ezer, 1990ben 90,7 ezer), de 1980 és 1990 között az „apás” egységek száma nőtt nagyobb mértékben (16,0 ezerről 24,9 ezerre). 1990-ben már közel 160 ezer gyermek élt egyik szülőjével – 46 százalékkal több, mint 10 évvel azelőtt –, közülük csaknem 114 ezer eltartott, illetve 89 ezer még 15 éven aluli volt. A csonka családok többségében egy kiskorú, illetve eltartott gyermek él. A gyermekszám tekintetében az „apás”, illetve „anyás” családok között nincs érdemleges különbség. TÁRGYSZÓ: Házasság. Válás.

SUMMARY The study has been compiled drawing on the publications entitled „Changes in marriage attitudes and main characteristics of marriageable population in Budapest” and „Divorces and main characteristics of those getting divorced in Budapest” released by the Budapest and County Pest Office of the Hungarian Central Statistical Office in1996. The article provides detailed analysis of the development of marriages and divorces connected with age structure and several demographie and socio-economic factors. In addition social status of marriageable population and those getting divorced is also discussed. Where it was possible international data on the frequency of marriages and divorces of some European cities are also shown.

MÓDSZERTANI TANULMÁNYOK

INFORMÁCIÓSZABADSÁG – ADATVÉDELEM – STATISZTIKA (V.) DR. LAKATOS MIKLÓS Jelen tanulmánnyal tovább folytatjuk azt a sorozatot,1 amelynek célja, hogy röviden, közérthető formában – különböző szakirodalmi háttéranyagok, a törvények indoklásának segítségével – bemutassuk a statisztikai információs rendszerre ható – az adatvédelemmel kapcsolatos – legfontosabb jogszabályokat, és rámutassunk azokra az összefüggésekre, amelyek alapvetően befolyásolják a statisztikai munkát. Témánk szempontjából döntő jelentőségű volt, hogy az Alkotmánybíróságnak a személyi számról és annak használatáról szóló határozata (11/1990. (V.1.) AB hat.; 15/1991. (IV.13.) AB hat.) hatására az Országgyűlés elfogadta az ún. Adatvédelmi (1992. évi LXIII.) és az ún. Nyilvántartási (1992. évi LXVI.) törvényt. Ez utóbbi törvény szabályozta a polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartásával kapcsolatos teendőket, és igyekezett eleget tenni az Alkotmánybíróság által előírt kívánalmaknak. Ennek keretében szabályozta a személyiadat- és lakcímnyilvántartás működésének törvényes feltételeit, így többek között a nyilvántartás adattartalmát, szervezetét és a személyazonosító jel képzésének módját. Fontos rendelkezése volt, hogy határidő megjelölésével szűkítette a személyazonosító jel használatára feljogosított közigazgatási, illetőleg közfeladatot ellátó szervek körét, valamint a célhoz kötöttség figyelembevételével határozta meg a nyilvántartásból történő adatszolgáltatások rendjét, és rögzítette a polgároknak a nyilvántartással kapcsolatos alapvető jogait és kötelességeit. A Nyilvántartási törvény a személyazonosító jel alkalmazását 1995. december 31-ig tette lehetővé, illetőleg kimondta, hogy a személyazonosító jel helyébe lépő azonosítási módot és annak használatát külön törvénynek kell megállapítania. A kormányzat – különböző okoknál fogva – időzavarba került, nem tudott eleget tenni az alkotmánybírósági határozatoknak, ezért az ún. „Bokros csomagot” tartalmazó törvény keretében (1995. évi XLVIII. tv.) a Nyilvántartási törvény egyes rendelkezéseit módosította, többek között a személyazonosító jel használatát 1999. december 31-ig meghosszabbította. Az Alkotmánybíróság határozata (46/1995. (VI.30.)) – nem meglepő módon – a személyazonosító jel használatának meghosszabbítására és alkalmazásának kiterjesztésére 1 Lásd: Statisztikai Szemle. 1994. évi 7. sz. 547–559.old., 8–9. sz. 625–636. old., 10. sz. 761–777.old., 1996. évi 4. sz. 294–303. old.

494

DR. LAKATOS MIKLÓS

tett kísérletet alkotmányellenesnek nyilvánította. Az Alkotmánybíróság lényegében megismételte a 15/1991. (IV.13.) AB határozatban foglaltakat, és megsemmisítette a törvény vonatkozó rendelkezéseit. Határozatában kifejtette, hogy a személyazonosító jel használatának további időbeli kiterjesztésére kényszerítő ok nem áll fenn, és a jövőben a jogalkotás számára mintegy követelményként annak az igénynek adott hangot, miszerint „Az Alkotmányból a személyes adatok felhasználását illetően az alapjogi védelem szempontjait érvényesítve – a célhoz kötöttség elve és az osztott információs rendszernek alkotmányos követelménye – határozható meg”. Ez a megállapítás azt jelenti, hogy az Alkotmánybíróság elfogadhatónak tartja a nehezen összekapcsolható „ágazatspecifikus” nyilvántartásokat és e nyilvántartások azonosító jelrendszereit. Az alkotmányosság biztosítása érdekében a kormány javaslatára az Országgyűlés a személyazonosító jel használatát 1996. december 31-ig meghosszabbította és egyidejűleg elfogadta a személyazonosító jel helyébe lépő azonosítási módokról és az azonosító kódok használatáról szóló törvény szabályozási koncepcióját tartalmazó országgyűlési határozatot is (122/1995. (XII. 22.) OGY határozat). Törvény a személyazonosító jel helyébe lépő azonosítási módokról 2 A törvény az említett országgyűlési határozatnak megfelelően a következő alapelvekre épül: – csak az ágazatspecifikus (osztott) nyilvántartási rendszerek tekinthetők alkotmányosnak; – több személyazonosító kód együttes és kötelező használata ugyanarra a célra alkotmányellenes; – a személyes adatoknak az azonosító kódok segítségével történő felhasználása az érintettek számára (adatalanyoknak) legyen átlátható.

Az ágazatspecifikus (osztott) nyilvántartási rendszerek elvének megfelelően a törvény három szakazonosító jel bevezetéséről rendelkezik oly módon, hogy szabályozza az azonosító kódok képzését, kezelését, továbbítását, rögzíti az adatkezelőknek és az azonosító kódokkal érintett polgároknak az azonosító kódok használatával kapcsolatos jogait és kötelezettségeit. A három azonosító jel (kód) a következő. 1. Adóazonosító jel: az adózással kapcsolatos nyilvántartások azonosító jele, amelynek használata az állami adóhatóság nyilvántartásában kötelező, de a használatára jogosultak (kötelezettek) között találhatók a más adóhatóságok (az önkormányzat jegyzője, a vámhatóság, az illetékhivatal), valamint az állami adóhatóság számára adatszolgáltatást teljesítő szervek és polgárok is. 2. Társadalombiztosítási azonosító jel (TAJ): a jóléti és szociális igazgatással kapcsolatos azonosító jel, melyet főleg a nyugdíj- és egészségbiztosítás, az egészségügyi, a munkaügyi és a szociális igazgatás használ (ez az azonosító jel már e törvény megalkotása előtt is létezett). 3. Személyi azonosító: ezt az azonosítást alkalmazzák a személyiadat- és lakcímnyilvántartás, a honvédelmi és ingatlan-nyilvántartás, a bíróságok, a nemzetbiztonsági szol2 Az 1996. évi XX. törvényt a személyazonosító jel helyébe lépő azonosítási módokról az Országgyűlés az 1996.március 26-i ülés napján fogadta el (Megjelent: Magyar Közlöny. 1996. évi 26. sz. 1426–1436.old.)

INFORMÁCIÓSZABADSÁG – ADATVÉDELEM

495

gálatok, a választási, népszavazási, népi kezdeményezési, népiülnök-választási eljárásban érintett polgárok és szervek, valamint a nyomozóhatóságok. 1997. január 1-jétől a személyi azonosítón a korábban kiadott személyazonosító jelet (ún. személyi számot) is érteni kell.3 Ez azt is jelenti, hogy a személyazonosító jellel (ún. személyi számmal) rendelkező polgárok nem kapnak új személyi azonosítót. E megoldás költségkímélő, és így elkerülhetővé vált, hogy minden érintett polgár számára új azonosító kód kerüljön képzésre és kiadásra. (Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy bár az Alkotmánybíróság korábban kifogásolta a személyi számnak az egyén nemére és korára utaló ún. „beszélő” jellegét, de belátva a változtatással járó anyagi terheket e törvény kapcsán nem emelt kifogást a személyi azonosító eddig használt képzésével szemben. Ugyanakkor 1997. január 1. után az ún. ellenőrző számjegy algoritmusát már másképpen képezik, mint 1997. január 1. előtt.) Kapcsolati kód A kapcsolati kód alkalmazása lehetővé teszi, hogy – az érintett polgárnak természetes személyazonosító adatokkal történt azonosítása után – az adatkezelők közötti kapcsolat egymás azonosító kódjának megismerése, illetve a természetes személyazonosító adatok rendszeres átadása nélkül valósuljon meg. A kapcsolati kódot mindig az az adatkezelő képezi, akinek a rendszeréből az adatigénylés történik, azt rajta és az adatigénylőn kívül más nem ismerheti meg. A kapcsolati kód a különböző nyilvántartások összekapcsolását és ezzel új tartalmi adatállomány létrehozását nem teszi lehetővé, csupán a törvény által engedélyezett adatátadások lebonyolítását egyszerűsíti. A kapcsolati kód használatának lényege tehát, hogy az adatok átadása–átvétele úgy történjen meg, hogy az egyes rendszerekben meglevő adatállományok – a törvényben engedélyezett mértéken túl – ne kapcsolódjanak össze és ne sérüljön a személyes adatok kezelésének célhoz kötöttséggel kapcsolatos alapelve. A törvény külön megemlíti, hogy az Országos Egészségbiztosítási Pénztár a törvényes adatátadások megkönnyítésére kapcsolati kódot képezhet. (26. §) A kapcsolati kódnak ugyanazon polgárra vonatkozóan adatkérőnként eltérőnek kell lennie és csak addig az időtartamig kezelhető, amíg az adatkezelés törvényi feltételei adottak. Az adatkezelési cél teljesítése után a kapcsolati kódot mind az adatkérő, mint az adatátadó nyilvántartásából törölni kell. A törvény az 1–3. §-okban összefoglalja a szabályozás célját és hatályát, és meghatározza az alapvető fogalmakat. Kimondja, hogy csak a jelzett azonosítási módokról rendelkezik, és nem kívánja tiltani a hatálya alá tartozó adatkezelők számára más azonosító kódok vagy belső azonosításra szolgáló technikai kódok alkalmazását. (Például továbbra is használható a nyugdíjfolyósítási törzsszám, de – egyéni vállalkozók esetén – ide sorolhatjuk a statisztikai számjelet is.) A jogalkotó a 4–10. §-okban az azonosító módokkal kapcsolatos általános szabályokat foglalta össze. Lényeges megállapítás, hogy a főszabály szerint a polgárt a természetes személyazonosító adataival (például családi és utónév, nem, anyja neve, születési idő, hely) kell azonosítani. (Lényegében azokkal az adatokkal, amelyek a személyi igazol3 A törvény – egy kissé erőltetett módon – úgy próbál különbséget tenni a régi és az új azonosító között, hogy a régit „személyazonosító jelnek” az újat pedig „személyi azonosító”-nak nevezi.

496

DR. LAKATOS MIKLÓS

ványban megtalálhatók.) A törvény rendezi az azonosító kód kiadásával kapcsolatos szabályokat. Kimondja, hogy az azonosító kódok mindegyikéről külön hatósági igazolványt kell kiadni, és szabályozza a kiadással kapcsolatos egyéb részleteket. Az azonosító kód olyan személyes adat, amely nem utalhat különleges (például nemzetiségi) adatra. Kezelni csak akkor szabad, ha ahhoz az érintett hozzájárul, vagy alkalmazását törvény rendeli el. A továbbiakban a jogalkotó részletezi az egyes azonosító módokkal kapcsolatos alapvető szabályokat. A törvény 11–20. §-a az adóazonosító jelről rendelkezik. Az adóazonosító jelet az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal (APEH) képezi, használata e hivatal nyilvántartásaiban kötelező, de az adózással kapcsolatos tevékenységük ellátásához más adóhatóságok (vámhatóság, az önkormányzat jegyzője, illetőleg az illetékhivatal) is használhatják. Az adóazonosító jelet tartalmazó adóigazolványt a személyiadat- és lakcímnyilvántartás adatai alapján állították ki. (Ez bizonyos összhangot feltételez a személyiadat- és lakcímnyilvántartással.) A 15. § arra kötelezi a polgárt, hogy az adóigazolvány adatait – különösen az adóazonosító jelet – a törvény által felhatalmazott szerveknek mutassa be. (Fel kell hívni a figyelmet, hogy annak a polgárnak, akinek valamilyen vállalkozása van vagy forgalmi adó fizetésére kötelezett, az ún. adószámát is meg kell tartania, ugyanis ez az azonosító az egyént nem mint magánszemélyt, hanem mint vállalkozót azonosítja. Ez a kettősség a statisztikai rendszer működését is befolyásolja, melyre a későbbiekben visszatérek.) A jogalkotó lényegében az adatkezelés célhoz kötöttséggel kapcsolatos elvének tesz eleget, amikor felsorolja, hogy az adóazonosító jelet mely szervek, mely feladataikkal összhangban kezelhetik. (Például ide tartoznak a bíróságok, a nyomozóhatóságok, a nemzetbiztonsági szolgálatok, a munkaügyi központok, de nem tartozik ebbe a körbe a Központi Statisztikai Hivatal.) A törvény – óvatosságból, az egyértelműség biztosítása érdekében – kimondja, hogy amikor az adóhatóság részére az adatszolgáltatásra kötelezett szerv (például a munkabért kifizető munkáltató) az adóazonosító jelet kezeli, akkor azt csak e feladat teljesítésével összefüggésben használhatja. A törvény 21–27. §-a a társadalombiztosítási jellel (továbbiakban: TAJ-szám) kapcsolatos szabályokat tartalmazza. A TAJ-szám az egészségbiztosítási, szociális, egészségügyi és munkaügyi nyilvántartásokban szereplő személyek egyedi azonosítására szolgáló azonosító kód, melyet az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) képez. A személyi számmal kapcsolatos alkotmánybírósági határozat szellemében és az egészségügyi szolgáltatási rendszer átalakításának, illetve jobb működésének biztosítása érdekében már e törvény hatálybalépése előtt kiosztásra került a TAJ-számot is tartalmazó hatósági bizonyítvány, illetve a külön törvény szerint kiállított, az egészségügyi szolgáltatás igénybevételére is jogosító okmány. A törvény úgy rendelkezik, hogy ezek az okiratok is hatósági igazolványnak minősülnek. A törvény ebben az esetben is rendelkezik a TAJ-szám kezeléséről és továbbításáról, melyre az egészségbiztosítási szervet, a kifizetőhellyel rendelkező munkáltatót, a társadalombiztosítási törvényben adatszolgáltatásra kötelezett szerveket, valamint az egyes feladatokat nevesítve – célhoz kötötten – az egészségügyi ellátó hálózat szerveit, az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálatot, a szociális és munkaügyi igazgatás szerve-


497

it, továbbá az egészségügyi ellátással összefüggésben a büntetés-végrehajtási (fogvatartó) szerveket jogosítja fel. (A felsorolásból kitűnik, hogy a KSH nem tartozik ebbe a körbe.) A jogalkotó a célhoz kötöttség elvének tisztább érvényesülése érdekében a TAJ-szám kezelésével, illetve továbbításával kapcsolatos rendelkezéseket külön-külön paragrafusban szabályozza. Szintén a pontosabb szabályozást szolgálja, hogy a törvény rendelkezik arról, hogy az OEP a törvényes adatátadások érdekében hogyan és milyen feltételekkel képezhet kapcsolati kódot. A törvény jelentős mértékben újraszabályozta a volt személyazonosító jellel (személyi számmal) kapcsolatos jogviszonyokat. (A törvény-előkészítés stádiumában még az is felmerült, hogy e törvény rendelkezéseit az ún. Nyilvántartási törvény (1992. évi LXVI. tv.) keretében szabályozzák.) Végül a megoldás az lett, hogy a személyi azonosítóval kapcsolatos legfontosabb szabályokat e törvény tartalmazza, és e mellett az ún. Nyilvántartási törvény is hatályban marad, igaz jelentős módosításokkal. A törvény 28–37. §-ai foglalják össze a személyi azonosítóval kapcsolatos szabályokat. A személyiadat- és lakcímnyilvántartásban a személyazonosító jel helyébe lépő személyi azonosító kód képzését e törvény a továbbiakban is a nyilvántartás központi szervének a hatáskörébe utalja. Ez a szerv lényegében a volt Állami Népességnyilvántartó Hivatal (ÁNH) illetve az Országos Személyiadat- és Lakcímnyilvántartó Hivatal (OSZH) örökébe lépett „Központi Nyilvántartó és Választási Hivatal” (a bürokráciában használatos, némiképpen találó rövidítés szerint KÖNYV). Az Adatvédelmi törvénnyel összhangban a szabályozás abból indul ki, hogy a személyi azonosító személyes adat, ezért azt a személyiadat- és lakcímnyilvántartás szervei csak a törvény felhatalmazása vagy a polgár írásbeli hozzájárulása alapján kezelhetik. A jelen törvény a személyi azonosító kezelésére jelentős számú felhatalmazást tartalmaz. A célhoz kötöttség elvének érvényesítése érdekében a 32. § alatt felsorolja mindazokat a szerveket, amelyek – e törvényben meghatározott feladataik ellátásához – jogosultak a polgárok személyi azonosítóját kezelni. (A teljesség igénye nélkül például adatkezelésre jogosult az anyakönyvvezető, a külképviseleti hatóság, a hadkiegészítő parancsnokság, a választási szerv, a polgármester meghatározott feladatok vonatkozásában.) A személyi szám miatti alkotmányos aggályok is hozzájárultak ahhoz, hogy a törvény nemcsak a személyi azonosító kezelésére jogosultakról rendelkezik, hanem külön paragrafusban (36. §) szabályozza a személyi azonosító továbbítására jogosultak körét, sőt külön rendelkezik arról (37. §), hogy rendszeresen kik kaphatnak adatot a személyiadatés lakcímnyilvántartásból. A személyi azonosítóval kapcsolatos jogszabályi rendelkezések tehát nemcsak e törvény keretein belül találhatók, hanem az ún. Nyilvántartási törvény is tartalmaz szabályokat a személyi azonosító használatról. A jogszabályok összehangolása érdekében e törvény egyfelől átmeneti rendelkezéseket tartalmaz a korábbi személyazonosító jel használatával kapcsolatban, másfelől pedig az ún. Nyilvántartási törvény azon rendelkezéseit módosítja, amelyek e törvény elfogadása miatt szükségessé váltak. E módosítások érintik a statisztikai információrendszerrel kapcsolatos rendelkezéseket is. E törvény rendelkezéseinek ismertetéséből látható, hogy a személyi azonosító kezelését, továbbítását és rendszeres adatátadását szabályozó részekből hiányzik a statisztikai

498

DR. LAKATOS MIKLÓS

információrendszerre, illetve a KSH-ra mint intézményre történő utalás. Ugyanakkor az ún. Nyilvántartási törvény néhány rendelkezése tartalmazott ezzel kapcsolatos szabályokat, és a szabályok némelyikét módosítja e törvény. (Témánk szempontjából kiemelt fontosságú, hogy ismertessük a statisztikai információ-rendszerrel kapcsolatos módosított szabályokat, ezért e paragrafusokat szó szerint idézzük.) E törvény 43. §-a tartalmazza a módosított rendelkezéseket. a) A Nytv 2. §-ának (5) bekezdése helyébe a következő rendelkezés lép: „(5) A nyilvántartás szervei statisztikai célra – a népszámlálással kapcsolatos feladatok és a Központi Statisztikai Hivatal statisztikai célú adatkezelése kivételével – csak olyan módon szolgáltathatnak adatot, amellyel a polgár és az adat kapcsolata nem állítható helyre”. g) A Nytv 21. §-a az alábbi h) ponttal egészül ki: „...adatokat jogosultak igényelni: h) a Központi Statisztikai Hivatal a statisztikáról szóló 1993. évi XLVI. törvényben meghatározott feladatai ellátásához”. i) A Nytv 23. §-a helyébe a következő rendelkezés lép: „23. § E törvény felhatalmazása alapján a 17. § (2) bekezdésének c) pontja szerinti adatok igénylésére jogosultak: a) a választási szerv és a választási munkacsoport az országgyűlési, a helyi önkormányzati képviselők, a kisebbségi önkormányzati képviselők a polgármesterek, a társadalombiztosítási képviselők választásáról, a népszavazásról és a népi kezdeményezésről szóló törvényekben és önkormányzati rendeletekben, továbbá a népszámlálásról szóló törvényben előírt feladatok ellátásához.

E módosítások alapvetően nem változtatták meg a polgárok személyi adatainak és lakcímének statisztikai célú adatkezeléséről szóló szabályozást. Az a) pontban jelezett módosítás, „a Központi Statisztikai Hivatal statisztikai célú adatkezelése” című kitétel csak pontosította, illetve kiterjesztette azt, hogy e nyilvántartás szervei mikor szolgáltathatnak azonosításra alkalmas módon adatokat. A g) pontban jelzett új bekezdés pedig kimondja, hogy a KSH a nyilvántartás szerveitől – a természetes azonosítók alkalmazásával – mikor igényelhet adatot. (Ez azt jelenti, hogy csak olyan adatokról lehet szó, amelyek a személyi azonosítót nem tartalmazzák.) Az i) pont pedig jelzi, hogy a népszámlálásról szóló törvényben lehetőség van a nyilvántartás szerveitől olyan adatokat is igényelni, melyek a személyi azonosítót is tartalmazzák. (Ez a szabály viszont azt jelenti, hogy ebben az esetben mód van a személyi azonosító kezelésére is.) Összességében ezek a szabályok azt jelentik, hogy a statisztikai célú adatkezelések főleg olyanok lehetnek, amelyekből a polgár és az adat kapcsolata nem állítható helyre, ha viszont a jogszabály engedi, akkor főleg az ún. természetes azonosítás használata lehetséges, és csak kivételes esetben lehet a személyi azonosítót statisztikai célból alkalmazni. A törvény még számos ponton módosítja az ún. Nyilvántartási törvényt, azonban ezek a módosítások főleg jogtechnikai szempontból igazítják egymáshoz a két törvény rendelkezéseit. (A módosítások új elemként tartalmazzák többek között a kapcsolati kód személyiadat- és lakcímnyilvántartásban történő használatának részletes szabályait. Erre azért van szükség, mert az azonosító kódot kezelő szervezetek főleg a kapcsolati kód révén igényelhetnek adatot a nyilvántartási szervezetektől.) Már az azonosítási módokkal foglalkozó országgyűlési határozat is kötelezte a kormányt, hogy terjessze elő az ágazati törvényeknek, az ágazatok adatkezelésének, adattovábbításának részletes szabályozásáról szóló törvényjavaslatot. (Mintegy folytatásaként az ismertetett törvénynek.)


499

Adóazonosító – Társadalombiztosítási azonosító – Személyi azonosító Az adóazonosító jel, a társadalombiztosítási azonosító jel és a személyi azonosító használatával kapcsolatos törvények módosításáról szóló törvény4 elsősorban azokat a törvényeket kívánja összhangba hozni a személyazonosító jel helyébe lépő azonosítási módokról szóló 1996. évi XX. törvény (továbbiakban SZÁZ tv.) rendelkezéseivel, amelyek eddig a személyazonosító jel használatára adtak felhatalmazást. Ennek a törvénynek megfelelően: – a SZÁZ törvény alapján a személyi azonosító használatára jogosult adatkezelők tekintetében meghatározza, hogy e jelet milyen célból és mely adatok kezeléséhez használhatják, továbbá e jel segítségével milyen más adatkezelésekkel tarthatnak kapcsolatot (igényelhetnek adatot); – a vonatkozó törvények módosításával rendelkezik a személyazonosító jelnek adóazonosító jellel történő kiváltásáról azokra az adatkezelőkre kiterjedően, akiket a SZÁZ törvény e jel használatára feljogosít, valamint más adatkezelőkkel – elsősorban a személyiadat- és lakcímnyilvántartás szerveivel – való kapcsolattartás módjáról; – a törvény tartalmazza azon adatkezelőkre vonatkozó részletes szabályokat, amelyek eddig a személyi azonosító jelet használhatták, azonban a hivatkozott törvény szerint TAJ-szám kezelésére kapnak felhatalmazást.

A törvény továbbá néhány kiegészítő rendelkezést tartalmaz abból a célból, hogy az azonosító jelek alkalmazásának jogalapját törvényi szintre emelje. Jelen dolgozatnak nem célja, hogy az összes ágazati törvény módosításával kapcsolatos rendelkezést bemutassa. Ezért csak felsorolásszerűen jelezzük, hogy milyen sokrétű életviszonyokat érint a különböző azonosító jelek használata: – adó- és vámigazgatás, – nyugdíj- és egészségbiztosítás, – egészségügyi és szociális igazgatás, – ingatlan-nyilvántartás, – anyakönyvi igazgatás, – választási eljárás, – honvédelmi igazgatás, – rendészeti igazgatás, – büntetés-végrehajtás, – nemzetbiztonság, – statisztika.

Néhány területet érintő rendelkezésekhez bővebb magyarázatot fűzünk. Az adó- és vámigazgatás területén a vonatkozó törvény gyűjtő fogalomként használja az „adóazonosító szám”-ot, amelyen az ún. adószámot (amelyet a vállalkozók is használnak) és az adóazonosító jelet (ami minden adózó polgárnak van) is érteni kell. Fontos rendelkezés, hogy a törvény igyekszik olyan jogi környezetet teremteni, melynek eredményeképpen a személyiadat- és lakcímnyilvántartás, valamint az adózással kapcsolatos nyilvántartás összhangja – az azonosíthatóság tekintetében – biztosítva legyen. (Például a lakcímváltozást elég legyen csak a személyiadat- és lakcímnyilvántartás szervének bejelenteni.) 4 Az 1996. évi LXVI. törvényt az adóazonosító jel, a társadalombiztosítási azonosító jel és a személyi azonosító használatával kapcsolatos törvények módosításáról az Országgyűlés az 1996. július 3-i ülésnapján fogadta el. (Megjelent: Magyar Közlöny. 1996. évi 61. sz. 3920–3930. old.)

500

DR. LAKATOS MIKLÓS

Az Egészségügyi törvény egészségügyi és szociális igazgatás területét érintő, statisztikai célú adatkezelésekkel kapcsolatos kitételeiről a következőképpen rendelkezik. 12. § Az Eütv. a következő 90/B. §-sal egészül ki: „90/B. § (1) A 90/A. § (1) bekezdése szerinti adatok – a TAJ-szám kivételével – személyazonosításra alkalmatlan módon statisztikai célra felhasználhatók és átadhatók. (2) A 90/A. § (1) bekezdése szerinti adatok statisztikai célú felhasználásra személyazonosításra alkalmas módon a) az érintett személy hozzájárulásával, b) az élveszületésekről és halálozásokról a születés, illetve halálozás helye szerint illetékes anyakönyvvezető útján a Központi Statisztikai Hivatalnak átadhatók.”

A főszabály az, hogy a statisztikai célra felhasználható adatok (például foglalkozás, lakóhely) – azonosításra alkalmatlan módon – átadhatók. Kivéve, ha az adott személy hozzájárul, illetve népmozgalmi adatfeldolgozás a cél. (Ez a rendelkezés megteremti az Egészségügyi törvény és a Statisztikai törvény összhangját.) Azonban a TAJ-szám átvétele ebben az esetben is tilos, az adatátadás természetes azonosítók révén történik. 37. § (1) A statisztikáról szóló 1993. évi XLVI. törvény (a továbbiakban: Stt.) 6. §-a szövegének számozása (1) bekezdésre módosul, és f) pontja helyébe a következő rendelkezés lép: (A KSH feladata:) „f) az Országos Statisztikai Tanács bevonásával a statisztikai módszerek, fogalmak, osztályozások kialakítása, a számjelek meghatározása, készítése, nyilvánosságra hozatala, valamint használatuk kötelezővé tétele, statisztikai regiszter működtetése és ennek alapján névjegyzék készítése,” (2) Az Stt. 6. §-a a következő (2) és (3) bekezdéssel egészül ki: „(2) A statisztikai regiszter az adatszolgáltatók nyilvántartása érdekében a jogi személyiségű gazdasági szervezet, a gazdasági tevékenységet (vállalkozást) folytató természetes személy és jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet nevét, statisztikai azonosítóját, statisztikai csoportképző ismérveinek kódját, valamint az annak meghatározásához szükséges alapadatokat, székhelyét és levelezési címét, telefon-, telex- és telefaxszámát tartalmazza. (3) A statisztikai regiszter (2) bekezdés szerinti tartalma – a csoportképzés alapjául szolgáló alapadatok kivételével – nyilvános.”

A statisztikai adatgyűjtési rendszerek nélkülözhetetlen kelléke a gazdasági szervezetek (vállalkozások) regisztere (névjegyzéke). A gazdaságstatisztika nem képes hiteles, a gazdasági élet szereplőit azonosítani tudó regiszter nélkül működni. Ez a kérdés a korábbi évtizedekben azért nem vetődött fel ilyen élesen, mert a gazdasági szervezetek száma nagyságrendekkel kisebb volt, mint jelenleg, és a statisztikai adatgyűjtések jelentős részben teljes körűek voltak. Jelenleg viszont terjedőben vannak a reprezentatív adatfelvételek és a reprezentativitás elve jelentős sérülést szenved, ha a minta kialakítása pontatlan, hibás regiszterek alapján történik. A nemzetközi szervezetekhez történő csatlakozás is szükségessé teszi azt, hogy a nemzetközi statisztikai adatszolgáltatás hiteles és pontos statisztikai regiszterek alapján működjön. Ennek érdekében a törvény úgy módosította a statisztikai törvényt, hogy még inkább világossá váljon, hogy a KSH feladatai közé tartozik a statisztikai regiszter(ek) működtetése és ennek alapján névjegyzék készítése. A törvénymódosítás – a nyilvánosságra hozás kötelezettsége miatt – a regiszter tartalmát pontosan meghatározza, ezzel elhatárolja a vállalkozó azonosítóját annak szemé-


501

lyi azonosítójától. (Ez azt jelenti, hogy a statisztikai regiszter a természetes személyt kizárólag vállalkozói minőségében tartja nyilván.) Fontos része még a törvénymódosításnak, hogy a nyilvánosságra hozás a csoportképzés alapjául szolgáló alapadatokra nem terjed ki. (Például nem lehet a névjegyzéket – a konkrét dolgozói létszám szerint – nyilvánosságra hozni, csak azt, hogy a gazdasági szervezetek között milyen nagyságkategóriába tartoznak.) A népmozgalmi statisztikai rendszer működése szempontjából a törvénymódosítás pontosította a személyes adatok körét, és felvette a személyes adatok közé az állampolgárság ismérvét. (3) Az Stt. 10. §-ának (2) bekezdése helyébe a következő rendelkezés lép: „(2) A népmozgalmi események statisztikai felmérése céljából a KSH a következő személyes adatokat gyűjti: név, lakcím, állampolgárság, születési hely és idő, nem, családi állapot, iskolai végzettség, gazdasági aktivitás, foglalkozás, munkahely, gyermekek száma, a népmozgalmi eseménnyel összefüggő egészségi állapot, az anyakönyvezés helye, az anyakönyvi bejegyzés folyószáma, a népmozgalmi esemény és a kapcsolódó népmozgalmi események helye és ideje.”

Az ismertetett két jogszabály kapcsán feltételezhetjük, hogy a személyi számmal kapcsolatos, az Alkotmánybíróság által kifogásolt jogi diszharmónia megszűnt, olyan – igaz kissé bonyolultra sikerült – jogi környezet alakult ki, amely megfelel az alkotmányosság követelményeinek. A kialakult ún. osztott információs rendszerek szisztémája ugyan megfelel az alkotmányosság követelményeinek, azonban ez a rendszer felvet néhány olyan problémát, amely már a személyi szám bevezetése előtt is jellemezte a magyar közigazgatást.5 A személyi szám bevezetése előtti évtizedekben ugyanis – amikor szintén voltak „osztott információs rendszerek” – az egyes igazgatási apparátusok monopolizálták az adatokat, nem voltak igazán érdekeltek az egységesítésben és a különböző állami hivatalokban „bolyongó” polgároktól külön-külön kérték ugyanazokat az információkat. Remélhető, hogy ez a helyzet nem fog újratermelődni, és az alkotmányosság keretein belül olyan józan – a személyiség jogait maximálisan figyelembe vevő, a célhoz kötöttség elvét alkalmazó – rendszer alakul ki, amely biztosítja az osztott információs rendszerek minimális összhangját. E kívánalom teljesülését elősegítheti az, hogy az egyes azonosító módokat kezelő információs rendszereknek módjuk lesz – legalább önmagukon belül – biztosítani az egységességet, és az információszabadsággal, valamint az adatvédelemmel kapcsolatos jogszabályok megalkotása és alkalmazása révén, a gyakorlati tapasztalatok figyelembevételével megoldhatóvá válik az információrendszereknek egymás közötti – az állam és a polgár érdekeit figyelembe vevő – hatékony kommunikációja. E kereteken belül külön téma a statisztikai információrendszer működése, kapcsolódása az osztott információs rendszerekhez. Mint a jogszabályok elemzéséből kitűnik, a statisztikai szolgálat általában nem kapott felhatalmazást az adóazonosító és a társadalombiztosítási azonosító jel használatára, és a személyi azonosítót is csak meghatározott feltételek mellett használhatja. Mint már jeleztük, a statisztikai szolgálattal kapcsolatos legfontosabb szabályokat a statisztikai törvény tartalmazza. A törvény 21. § (4) bekezdése kimondja, hogy – a statisztikai szolgálat iránti bizalom jeleként – a KSH statisztikai 5

Lásd dr. Lakatos Miklós: A személyiség joga, az állam működőképességének joga. (Valóság. 1993.évi 3. sz. 1–9. old.)

502

DR. LAKATOS: INFORMÁCIÓSZABADSÁG – ADATVÉDELEM

célú feldolgozásra egyedi azonosításra alkalmas módon is átvehet adatokat. Az adatátvétel azonban főleg a természetes azonosítók alkalmazásával valósulhat meg, és – a személyes adatok vonatkozásában, adatfajtánként – az ún. ágazati törvények felhatalmazására is szükség van. A statisztikai munka természetéből adódik, hogy főleg olyan adathalmazokkal dolgozik, amelyeknél az információk egyediségének nincs jelentősége, ezért csak kivételesen lehet szükség az egyedi azonosításra. (Ez a megállapítás nem vonatkozik a statisztikai regiszterekre, amelyeknek lényege az egyedi azonosíthatóság, azonban ezt a kérdést – mint jeleztük – törvényi szintű szabályozás rendezte.) * Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a jelen tanulmányban elemzett két törvény megalkotásával újabb lépés történt az információszabadsággal és adatvédelemmel kapcsolatos életviszonyok szabályozására. Ez azt jelenti, hogy lassan végéhez közeledik az e témakört szabályozó törvények megalkotása, és a jövőben főleg a meglévő jogszabályok – a felgyülemlett tapasztalatok alapján történő – módosítása, a jogharmonizáció biztosítása, az alacsonyabb szintű végrehajtási típusú jogszabályok megalkotása lesz a fő feladat, melynek alakulásáról megfelelő időközönként szintén beszámolunk. TÁRGYSZÓ: Információ. Adatvédelem.

SUMMARY The study is the fifth part of the series of articles made for that purpose to present the most important statutory provisions concerning data protection which exert influence on the statistical information system. For this reason the author drew on various materials of special literature as well as on the preambles to bills. The correlations influencing fundamentally statistical activity are also shown in the article.

A SZEMÉLYIADAT-VÉDELEM INFORMATIKAI SZEMSZÖGBŐL DR. MEZEY GYULA A demokratikus társadalomban a polgárok magánéletének teljes védelmét kell biztosítani. Az emberi jogok védelméről szóló 1950. évi európai konvenció 8.§-a szól a magánélet védelméhez való jogról, a személyes adatok védelme pedig ezen jog része. Az Európa Tanács 1980. évi konvenciója foglalkozik az információtechnológiával (automatizáltan) kezelt adatokkal. Az adatvédelem kérdését az Európa Tanács és az OECD ajánlásai tárgyalják, valamint az EU adatvédelmi irányelvei rögzítik. Az adatvédelemnek többirányú rendeltetése, célja van. Az egyik cél az, hogy a (köz)igazgatás ügyfeleiről – jelen idő szerint azonban csak főként a természetes személyekről – ne lehessen átfogó személyiségprofilt készíteni. Megjegyezzük, hogy ilyen személyiségprofil nem csupán az igazgatási nyilvántartások tartalmát felhasználva állítható össze, hanem egy tucat más módja is van. Például a GMPCS (Global Mobile Personal Communications System) segítségével jól követhető, hogy merre jár a világban egy mobiltelefon-tulajdonos, míg ha autón megy (vagy egy kamionban ül) akkor egy másik műholdas GPS (Global Positioning System) rendszer figyelheti. Ha telefonbeszélgetés közben kimond valaki egy releváns szót, újabb műholdas rendszer kezd rá figyelni (vagy egy műhold nélküli). Ha egy munkahely épületeiben jár-kel, mozgását videokamerák és egy beléptető rendszer kapui rögzítik. Ha munkahelyén számítógépet használ, valamennyi műveletvégzése naplózott. Ha szabadidejében a hitelkártyájával vásárol, helyváltoztatása, vásárlási szokásai, kiadásai, hitele jól feltérképezhető. Sőt a pénzintézetek éppen káraik elkerülése és a bűnmegelőzés érdekében elemzik ügyfeleik pénzügyi (és egyéb) szokásait (credit-scoring). A fenti példák egyike sem olyan rendszer, amelyet kifejezetten személyiségprofil vizsgálata céljából alakítottak volna ki. De a különböző rendszerek külön-külön nyert adatait egymás mellé téve mégiscsak átfogó személyiségprofil rajzolható ki. Az önmagukban még kevéssé érzékeny regisztrált adathalmazok eredője igen érzékeny információvá válhat. Hogyan védjük hát „adatmagánéletünk” szentségét? Mi lesz veled magánélet (privacy)? A polgári társadalom meg kívánja akadályozni, de legalábbis minél inkább nehezíteni, az átfogó személyiségprofilok automatizált, tömeges előállítását a polgárokról, ezért több országban feladták a személyi szám kötelező és általános használatát. Ahol ezt még

504

DR. MEZEY GYULA

nem tették meg, ott adatvédelmi törvényekkel és intézkedésekkel biztosítják – nem csupán a tömegesen jelentkező, hanem egyedi esetekre is – hogy csak a törvény által megengedett, korlátozott személyiségprofil készülhet. Ezt a korlátozást informatikailag is biztosítani kell, a törvényi biztosíték nem elegendő. A legrosszabb esetre tervezés A személyi szám korlátozása a társadalom biztonsági intézkedése, amelyet – mint minden más biztonsági megoldást – a legrosszabb esetre számítva szokás megtervezni. A legrosszabb eset az, ha a törvényeket úgy változtatják meg, hogy teljesen legálisan lehessen (esetleg tömegesen) személyiségprofilokat létrehozni. Ezért a törvényi szabályozás mellett a közigazgatás információs rendszerének szerkezetébe olyan informatikai „biztosítékokat” kell „becsavarni”, amelyek a tömeges és az automatizált személyiségprofil-gyártást legalább megnehezítik, drágítják, végül meggátolják. Teljes és abszolút biztosíték nincs, de van jobb és rosszabb biztonsági megoldás. A biztonságos megoldás informatikai feladata ugyanis sokkal összetettebb és egészen más kategóriába esik, mint a szokásos informatikai feladatok: ez egy komplex biztonsági rendszer megtervezésének csupán a részfeladata. Ezen a részfeladaton belül is csak egyik kérdés a személyi szám korlátozásának és a technikai megvalósításnak a kérdése, habár ez nagyon fontos kérdés, mert befolyásolja az elérhető biztonság szintjét, a hazai adatpiac felosztását, és az európai adatpiachoz kapcsolódást. A személyi szám korlátozása több módon is lehetséges. Az egyik mód az, hogy ágazatcsoportonként, esetleg azon belül ágazatonként, sőt talán szervezetenként is külön-külön, egymástól eltérő személyi azonosítókat vezetnek be. Ez azonban a számítógépesítés előtti hagyományokhoz való visszatérés lenne. A számítógépes nyilvántartás birtokában ugyanis szinte lehetetlen a nyilvántartások öszszekapcsolásának teljes megakadályozása. Az eleve nehezebb összekapcsolás több munkát, nagyobb üzemelési költséget jelent, ezért természetes, hogy a nyilvántartások üzemeltetői ezt igyekeznek elkerülni, hiszen a költségek náluk fognak megjelenni. Az eleve nehezebb összekapcsolás nem is az üzemeltetők, hanem a demokratikus társadalom polgárainak érdeke, a technikailag rögzített megoldás korlátai jelentik a személyiségprofilok tömeges előállításának egyetlen fékjét, egymagában az ágazati személyi azonosítók bevezetése még kevés lesz ehhez. Sajnos a hazánkban eddig kialakított megoldás (az ún. központi kapcsolótábla) éppen a legrosszabb esetre nem biztosít védelmet. Az igaz, hogy központi kapcsolótáblával az ágazatok nyilvántartásainak összekapcsolása zökkenőmentes, csakhogy technikailag kifejezetten „elő van minden készítve” a tömeges, automatikus összekapcsoláshoz, ezért éppen a tömeges, automatizált személyiségprofilképzéssel szembeni előzetes biztonsági intézkedésként csupán drága látszatmegoldás. Vannak országok (például Skandinávia), ahol elegendő a törvényi biztosítékok köre az általánosan használt személyi számot illetően. Hollandiában sem lenne sokkal többre szükség, de ott még a kapcsolótábla költségeit is elbírja a jóléti állam. Magyarországon ma ez a költség nagy teher, ugyanakkor mint biztonsági intézkedés kevés. Lenne olyan személyi azonosítási mód (például a monogrammozaik-módszer1), melynek a bevezetése olcsó, s habár az 1 Az ún. monogrammozaik-módszert [1] főbb vonalaiban ismerteti, de hasonló módszert ajánl az [2] is, lényegében hasonlót [3] alkalmaznak például Angliában, Walesben, míg természetes személyi adatokból egyedi kulcs kiosztását az [4] szorgalmazza.

SZEMÉLYIADAT-VÉDELEM

505

ágazatok összekapcsolása többletmunkát okoz, a biztonság terén később nagyon is megtérülhet. A kapcsolótábla lehet központi, de egy elosztott, részenkénti megvalósítása is elképzelhető az ágazatcsoportok, ágazatok, közigazgatási szervek és más szervezetek különkülön személyiazonosító-rendszereinek összekapcsolására. A kapcsolótábla tartalmazhatja magukat az egyedi személyi azonosítókat vagy esetleg az azokat kölcsönösen egyértelműen helyettesítő más technikai tartalmú elsődleges kulcsot. Ezzel szemben természetes személyi adatokból akár az egyedihez igen közel álló, de nem garantálhatóan egyedi (kváziegyedi), akár egyedi kulcsot [4] is lehet képezni. A monogrammozaik-módszernél a kapcsolás eszköze mindig egy szervezet természetes személyi adatokat is tároló adatbázisa, külön kapcsolótáblát létrehozni, karbantartani nem kell. A központi egyetlen kapcsolótábla helyett a közigazgatás szervezetrendszerének teljes vertikumán érvényesülő elosztottság van, hiszen személyi adatállomány minden szervezetnél előfordul. A kváziegyedi azonosítókra épülő megoldásnál nem kell az ágazati személyi azonosítójelek közötti kapcsolatokat állandóan tárolni, még kevésbé egy külön újabb táblában kezelni, központilag külön védeni. A kapcsolat csak akkor jön létre és csak addig marad fenn, amíg ez éppen szükséges. Ez az alternatíva tehát teljes mértékben megfelel az 1992. évi LXIII.tv 7. §/1/C pontja előírásának. Védeni csupán magukat az ágazatok, szervezetek személyes adatokat tartalmazó állományait kell, ezeket azonban amúgy is védeni szükséges, tehát itt a biztonság külön intézkedéseket vagy erőforrásokat a két ágazat közötti kapcsolat okán nem igényel. Az ágazatcsoportok, ágazatok és szervek egymás közötti kommunikációja mégis célszerűen csak néhány csomóponton keresztül fog lezajlani, még akkor is, ha nem változtatják meg a közigazgatás adatgyűjtő rendszerét. Ha egy szervezetnek például lakcímadatra lesz szüksége, saját érdekében oda fordul, ahol a legfrissebbek a lakcímadatok és nem egy másik csomóponthoz, ahol szintén vannak lakcímadatok, de közismert, hogy közülük már sok elavult. Ha e csomópontok szerepét törvény is szabályozza, akkor ez a biztonság szempontjából előnyös többközpontú rendszer lehetne, ahol egy-egy központ még elég jól védhető. Az adatpiac versenyszférába kerülése szempontjából viszont inkább az lenne előnyös, hogyha a csomópontok jó szolgáltatási és adatminősége orientálná a piaci szereplők keresletét–kínálatát a szabad ár mellett. Adott határokon belül valamelyest nagyobb akadályt képezhetünk az önkényes felhasználás előtt, azáltal, hogy a kváziegyedi személyi azonosítóval létrehozott, ágazatok közötti „küszöb” „magassága” állítható. Ez a „magasságállítási” lehetőség azzal függ össze, hogy a kváziegyedi azonosítót a polgároknak nem osztják ki, hanem származtatják a polgárok részére előbb már kiosztott adatokból. Ennek még három másik előnyös hatása van: senkinek nem kell új adatot megjegyezni, nyilvántartáson átvezetni, postán külön megküldeni, azaz jóval olcsóbb eljárás a bevezetése. [1] A kapcsolótábla-módszer megvalósítása viszonylag drága, míg a természetes személyi adatokra épülő megoldásé olcsóbb. Kapcsolótábla esetén több milliárdot igényel a személy ágazati azonosítójeleiről szóló értesítés kézbesítése, a meglevő nyilvántartásokon való átvezetés. Természetes személyi adatokra alapozott megoldásnál minderre minimális mértékben lenne csak szükség. A két megoldás üzemelési költségei közötti különbség hosszú távon viszont a kapcsolótábla megoldás javára billentené a mérleget. Ha

DR. MEZEY GYULA

506

azonban a kváziegyedi azonosítást csak áthidaló megoldásként alkalmazzuk (például addig, amíg az EU egységes személyazonosítási megoldása nem alakul ki már egyértelműen), akkor ez mégsem lesz hátrány, sőt, az átmenetig ez a gazdaságosabb. A kapcsolótábla könnyű összekapcsolást, drága és informatikailag tökéletes megoldást szolgáltat, míg a kváziegyedi azonosítóval csak közelítő megoldás áll rendelkezésre, és az összekapcsolás nehezebb. „Az ezzel járó nehézségek és kiadások jelentős tételként jönnek számba az adatfeldolgozás költség/haszon elemzésénél és mintegy természetes fékjét képezik az indokolatlan adatgyűjtésnek.”2 Ahogyan igaz, hogy az általános, országosan kötelező személyi szám megkönnyíti egyazon személy adatainak több nyilvántartásból történő összegyűjtését, személyiségprofilja összeállítását, ugyanúgy az is igaz, hogy az ágazati személyi azonosítójelek bevezetése egymagában még nem garantál védelmet a személyiségprofil összeállítása ellen. Hiszen például természetes személyi azonosító adatok együttesével is be lehet határolni polgárok rekordjainak egy szűk körét, benne a keresett személy adataival. Ezek a természetes személyi azonosító adatok pedig nyiltak, ismertek bármely ágazatban, szervezetben, hiszen hagyományosan ezekkel azonosították a polgárokat ott, ahol személyi szám nincs bevezetve. Az effajta személyazonosítás több munkával jár, lassúbb, drágább, de működik. Számítógépes változatainál a cél az argumentum olyan kódolása, hogy egy név különböző (írásmódú, kiejtésű stb.) változatainak ugyanaz a kódérték feleljen meg. Például az ún. Soundex-kód az angol nyelvterületen nagyon megnöveli annak az esélyét, hogy megtaláljuk a keresett személy rekordját még akkor is, ha adatait elírták vagy hibásan ejtik. Mindenesetre a tömeges, automatizált, és a közvélemény elől eltitkoltan készülő személyiségprofilok előállításának lehetősége ily módon eleve korlátozottabb. Ismert tételezés, hogy mennél többe kerül egy törvénytelenség elkövetése, annál kisebb a tömeges elkövetés valószínűsége. A fentieken kívül szükséges még a jogosult hozzáférés ellenőrzése és egyéb védelmi intézkedések kombinációja is. Törvényes adatminőség Ha a „legrosszabb eset”-től eltekintenénk, és csak normál üzemelési állapotot tételezünk fel, akkor is felfedezhetjük a külön kapcsolótábla egyéb hátrányait. A tömeges személyiségprofilok automatizált előállításának veszélye elleni védekezés nem korlátozódik csak az ágazatok személyi nyilvántartásai közé építendő akadályokra, amelyek nehezítik a közöttük való közlekedést, hanem kiterjed az ágazatok személyi adatokat tartalmazó input és output dokumentumaira is. Az Alkotmánybíróságnak a TB(OEP)kártyával és a személyi számmal kapcsolatos határozata például egyértelműen arra utal, hogy az ágazatközi kommunikáció tekintetében az elkülönülő ágazatok ugyanazon személyre vonatkozó azonosítói ne szerepeljenek együtt (output) dokumentumon. De még egyazon ágazaton, sőt egy szervezeten belül sem megengedett ez, akár a személyiigazolvány-ügyintézés, akár a lakcímbejelentés folyamatait, input/output dokumentumait tekintjük. Nem megengedett tehát az, hogy egy polgár (például aktív memó2

Az Alkotmánybíróság 15/1991. IV. 13. határozata III. 3. 1. pont.


507

riakártyájában levő) egyedi azonosítója két vagy több ágazat(csoport) adatbázisait nyitó „közös kulcs” is legyen. Vélelmezhetően nem lenne korrekt az sem, hogy egyazon személy különböző fajta személyi okmányainak azonosítóit egyetlen központi közigazgatási nyilvántartásban összekapcsolják, hiszen ez a polgár „ágazati külön kulcsait összefűző kulcskarikájának” felelne meg. Márpedig ilyen kulcskarikához csak a személynek van joga. Adatvédelem szempontjából kívánatos lehetőség a személyekről decentralizált nyilvántartásokat vezetni, ahogy a PEM-nél (Privacy Enhanced Mail) [5] utal rá, vagy ahogyan a PGP-ben (Pretty Good Privacy) az ún. „web of trust” fogalmát bevezeti. Ha mindez így van, ha még az egyazon személyre vonatkozó különféle dokumentumoknak, igazolványoknak az egyedi azonosítóit sem szabad egymással vagy a személy egyedi azonosítójával összekapcsolni, akkor némi túlzással úgy fogalmazhatunk, hogy az ágazatok, szervezetek személyes adatai közé ezen utóbbiak védelmére „kínai falak” emeltetnek. Ehhez kellenek olyan ágazati személyi azonosítók, amelyek között nem áll fenn kölcsönösen egyértelmű kapcsolat. Időnként viszont mégiscsak szükség lesz az áthatolásra egy-egy „kínai falon”, ezt meg éppen a kölcsönösen egyértelműen egymásnak megfelelő ágazati személyi azonosítók segítenék elő. E két egymásnak teljesen ellentmondó követelményt például úgy elégíthetjük ki, hogy az egymástól független ágazati személyi azonosítójeleket tartósan összerendezzük egy táblázatba, hogy amikor időnként a kölcsönösen egyértelmű megfeleltetésre szükség lesz, akkor „konzervben” rendelkezésre álljon. A másik lehetőség az, hogy nem készítünk előre külön kapcsolótáblát, hanem egyazon személy két ágazatban szereplő személyi azonosítói között a kapcsolatot csak az igény fellépése alkalmával – de minden egyes alkalommal újonnan – építjük fel. Ehhez előfeltétel, hogy a különböző ágazati személyi azonosítók vagy egymástól függjenek, vagy egy közös alapból – például a polgár személyi adatainak halmazából – legyenek kiszámíthatók. Az utóbbi (a kiszámítás) kielégítheti az adatvédelem igényeit, ha az alaphalmazból való leképezés egyirányúvá tehető. Ha a hatékony működés helyett elsőként az egész eddigi változtatás céljaként kitűzött adatvédelem ideáljaira vagyunk tekintettel, akkor megállapíthatjuk, hogy az 1996. évi XX. tv.-ben ezt a célt csak közelítették, de el nem érték, mivel a külön központi kapcsolótábla csak minimális mértékben felel meg az 1992. évi LXIII (adatvédelmi) tv.7. §/1/c pont előírásának. Az ún. kapcsolati személyi azonosító bevezetése pedig azt jelenthetné, hogy a polgár az egyik ágazatban például csak úgy vehet igénybe első ízben szolgáltatást, hogy egyszersmind egy másik (esetleg az összes többi) ágazatban is elkezdik őt nyilvántartani (azaz elkezdik kitölteni a kapcsolótábla egy sorát), jóllehet a polgár a többi ágazattal még nem is kíván kapcsolatba kerülni. Ez egyrészt sértheti a polgár információs önrendelkezési jogát (hiszen a személyes adat cél nélküli gyűjtése, feldolgozása alkotmányellenes), másrészt ha a kapcsolótábla egy sora minden állampolgárnak és lakosnak ugyanazon elv szerint kiosztott (összetett) személyazonosító kódnak tekinthető, akkor meg azért lehet alkotmányellenes. Ezzel szinte konzerválnánk a személyi számot más alakban, az ágazatközi átjárást egy helyen megvalósító „forgóajtóba”, azaz a központi kapcsolótáblába átalakítva. Az ágazatközi „kínai falakon” levő nyitott forgóajtó: a külön központi kapcsolótábla csupán a személyi szám metamorfózisa. Az 1996. évi XX. tv. szövegéből nem derül ki, hogy konkrétan melyik kapcsolótábla-változatot szabad megvalósítani, így most több technikai

508

DR. MEZEY GYULA

változatra is hivatkozni fogunk. De bármely technikai alternatíva esetében a kapcsolótábla sokkal inkább a hatékony működés, mint a hatásos adatvédelem eszköze. Olyan kompromisszum ez, ami éppen csak akkora lépést tett az adatvédelem ideálja felé, amekkora elkerülhetetlen volt. Ugyanakkor a központi kapcsolótábla önmagában komoly biztonsági intézkedésnek csak a legminimálisabb mértékben tekinthető. Már csak a jogtalan, viszont sikeres behatolás szempontjából nézve is előnytelenek az egyközpontú rendszerek. Hiába látszik egyszerűbbnek egyetlen központ védelme, ha a törvények megváltoztatásával a jogi, logikai, szervezési védőmű falai semmivé válnak, és ott marad egymaga a központi kapcsolótábla, amelyben minden rendelkezésre áll az automatizált és tömeges központi személyiségprofil-képzéshez. A központi kapcsolótábla a biztonsági kockázatot is koncentrálja. Az egyközpontúságból fakadó kockázat csökkentése érdekében például eredetileg magát az Internetet is annak az egyközpontú irányítási rendszernek a felváltására fejlesztették ki, amely krízishelyzetben (például atomcsapáskor) egyszerre összeomlana. E hálózat továbbfejlődése során ma már a központi államigazgatástól függetlenedő (vö. szinergia) adatbázisok elvileg tetszőleges összekapcsolására is van mód. Sőt az eredetileg csupán biztonsági intézkedés: a többközpontú adathálózat olyan eszköz, amely lehetővé teszi, kiváltja és gyorsítja a hatáskörök decentralizálását, meggyengíti az állam információs monopóliumát. Manapság az Egyesült Államokban dől el az, hogy milyen mértékben jelent ez valódi gyengülést, vagy tételeződik át – ez a valószínűbb – a hálózat „útkereszteződéseiben” elhelyezkedő szervezetek oligopoliumává. Ezen szervezetek közé a jelenleg is az állami adatgyűjtési rendszer csomópontjaiban elhelyezkedő közigazgatási szervek számítóközpontjai is bekerülhetnek. Korántsem mindegy, hogy milyen arányban oszlik meg közöttük az adattőke és a jogosítványok nyújtotta hatalom. Az új ágazati személyazonosítók maguk is származtatott adatok (ahogy a személyi szám nagy részét is a polgár természetes személyazonosító adataiból nyerték), az adóigazgatási személyi azonosítójelet, a TAJ-számot egyaránt a személyi számból képezték, más szóval származtatták, amit viszont éppen az 1996. évi XX. törvény 43. §.k(3)-ben az 1992. évi LXVI. tv. egy új 24/A.§-ának beillesztésével mások számára már kifejezetten megtilt, ha kapcsolatra kívánják felhasználni. A külön központi kapcsolótábla olyan hatásköri koncentrációt eredményez, ami az egyik ágazat javára a többinek a függetlenségét informatikailag korlátozza. A népességnyilvántartásra a többi ágazat éppannyira ráutalt marad, mint a személyi szám esetében volt. Szó sincs az ágazatok közötti informatikai függetlenségről, a védelem érdekében közöttük felhúzott „kínai falakról”. A hibatűrő architektúra autonóm modulokra való tagoltsága helyett, ami gátat szabhatna a hibaterjedésnek, könnyen terjed át sokféle hiba, ha egy kitüntetett hierarchikus „vezérlőmodulon”, annak külön erre a célra létrehozott kapcsolótábláján keresztül zajlik minden személyazonosítási kommunikáció. (Megjegyezzük, hogy az angolszász demokráciák, ahol az állami szektor aránya csekély, általában nem engedték meg a közigazgatás információrendszereinek szervezeti, logikai, fizikai centralizálását. De nem engedték meg egyik ágazatnál hatásköri koncentrációt teremtve a többi ágazatok informatikai függetlenségének csorbítását sem. Az ágazatok egyes szervezetek információrendszereinek nagyfokú autonómiája figyelhető meg.) A hazai jövőképet, ennek egy lehetséges megoldási alternatíváját már felvázolták. Ennek fontos összetevői például a személy és intézmény kapcsolatában az ún. elektroni-


509

kus megfigyelő, az ún. elektronikus meghatalmazott, és az ún. digitális fedőnév. Ez a nagymértékben technikai megközelítés emlékeztet a „truehand” protokollok, a Kerberos, az egyszer használatos kapcsolati azonosító elemekre, az „authentication server” pedig valószínűleg párhuzamba állítható az ún. Központi Azonosító Szerv-vel ahol egy-egy polgár különböző igazgatási azonosítóit (személyi szám, TAJ-szám, adóigazgatási azonosító stb.) központilag kezelik. Minden egyes esetben, amikor a polgár intézményhez fordul, ezt az eseményt és releváns körülményeit a hozzáférés-ellenőrzés „megszűri”, másrészt az adatokat naplózzák. Ennek deklarált célja, hogy az érintett személyek saját adataik útját követhessék (adatszolgáltatási nyilvántartás), emellett a hatóságok biztonsági, nyomozati érdekeinek szolgálata, a jelszavak, rejtjelkulcsok védelme mellett (key escrow) azok ismerete ebben az architektúrában messzemenően megvalósítható. Ez a jövőkép még jogi elemzést igényel, de az bizonyos, hogy az adatszolgáltatási nyilvántartás pontosabb törvényi szabályozására lesz szükség, hiszen nincs kivédve például az, hogy az ismétlődő azonosítások okán éppen magának a polgárnak a „mozgásáról” készül „térkép” (azaz 5 évre visszamenően személyprofil) és ezt a profilgyártást a polgár még le sem tilthatja (tehát sérül az információs önrendelkezése). A külön központi kapcsolótábla megoldás néhány korlátja A külön kapcsolótábla megoldás sajátossága az, hogy – akkor is, ha a rendkívüli körülményekre (például a legrosszabb esetre) tervezés követelményeitől el is tekintenénk – lényeges kommunikációs problémák maradnak megoldatlanok a következő fontosabb viszonylatokban: – az ágazaton belül, – az ágazatok között, – a közigazgatás és a magánszféra között, – az ágazat és a polgár között, – az EU-n belüli tagországok és hazánk között, – az időben eltérő személyazonosítási megoldások között.

Ágazaton belüli problémák Egyes igazgatási ügytípusoknál (például a személyi okmányok kiállításakor) felmerül a pontos személyazonosítás gondja: jóllehet ugyanabban az ágazatban, de mégis gyakran történik információkeresés azért, hogy egy polgár személyi számát természetes adatai alapján megtalálják. Ennek vagy az az elsődleges oka, hogy az input-bizonylat a személyi számot nem tartalmaz(hat)ja, vagy az nem is ismert. De ahol ismert, mint egy egyszerű költözködés bejelentésénél, ott a polgárt talán már aránytalanul sok zaklatás éri. Például be kell előzetesen szereznie a személyi számáról szóló adatigazolást, sőt a lakóhely tulajdonosának (ingatlan-nyilvántartási beérkeztetési pecséttel ellátott) vételi szerződését. Az ügyintéző átolvassa a szerződést, amihez se neki, se a lakás leendő bérlőjének semmi köze, majd kiírja (gyakran a lakcímbejelentőre) a szerződés bármely adatát. Ezekből a magánszférában, de mindenképp másik ágazatban képződött, aligha tisztességesen kigyűjtött/felírt adatokból így egy részleges decentralizált kapcsolótábla áll elő, s ha a lakcímbejelentő lap a központi okmánytárba kerül, központi kapcsolótáblaként is felhasz-

510

DR. MEZEY GYULA

nálható. A lakóhelyet változtató polgár személyes adatainak védelme, így koránt sincs biztonságosan megoldva. A lakóhely tulajdonosának személyes adatai pedig egyáltalán nincsenek megvédve. Több munkája és költsége lett a közigazgatásnak, de több a polgároknak is, az ügyintézés tovább tart. Az adatminőség egyrészt jobb, másrészt pedig roszszabb lett, mert a tisztességtelen adatgyűjtés ellen nincs biztosíték. Ezt a dilemmát önmagában az információtechnológia (IT) (például smart card), nem oldhatja meg, mert ha az adatokat az érintettek „megkímélésével” különböző adatbázisokból szereznék be, akkor kizárnák az ügyben érintett személy(eke)t az információáramlásból. Ágazatok közötti problémák Mi történik, ha szervezetek másik ágazatba sorolódnak át? A közigazgatás gyakori átszervezései alkalmával az eddig X ágazatba tartozott szerv valamennyi személynyilvántartásában valamennyi személy ágazati azonosítóját fel kell cserélni az Y ágazatéval. Tételezzük fel, hogy történeti adatbázisok működnek, amelyekből adatot törölni nem szabad. Az Y ágazat képtelen lenne személyi adatbázisaiban a mindkét ágazatban érintett polgár X ágazatbeli azonosítójától megszabadulni, a csak az X ágazatban érintettek rekordjaitól sem szabadulhatna, de azoknak saját ágazati azonosítót sem adhat ki. Mindez azt jelenti, hogy hiába konstruáltak külön egymástól független ágazati személyiazonosító-rendszereket, az ezeket elválasztó „kínai fal” iszapra épült, hiszen egy szervezeten belül lesz majd idővel X, Y, sőt még több más ágazat személyi azonosítója is ugyanennek a polgárnak. Ezáltal pedig a hivatkozott szervezeteknél megvalósul egy (elosztott és részleges) kapcsolótábla (ha nem is szándékoltan és valószínűleg nem is igazi tábla formájában), a központi kapcsolótábla mellett. A kapcsolati azonosítót minden polgárhoz egyértelműen hozzá lehet rendelni akkor, ha biztos, hogy minden polgár minden ágazatban rendelkezik egy és csakis egy személyi azonosítóval. Ha azonban mégsem így állna a dolog, akkor az eddig csak egy ágazatban szunnyadó hibák tovább fognak gyűrűzni a többi ágazat felé éppen a kapcsolótáblán át, és ott valószínűleg részben rejtett hibákként lerakódnak. Azok a személyek, akik például két személyi számmal rendelkeztek, most két TAJ-számot kapnak stb. Az új belépők kapcsolati azonosítójának kiosztásának két lehetséges változatát is felvázoljuk, de más változatok is lehetségesek. Az első változat: amikor minden személy minden ágazat felé egyazon kapcsolati azonosítóval rendelkezik. Új belépők esetén X ágazat valamelyik szervezetén belüli nyilvántartásba bekerülő vagy onnan kikerülő polgár ágazati személyi kódja mellett mindjárt meg kell az ágazati központban jelennie a kapcsolati azonosítónak is. Vajon honnan fogják itt megtudni, hogy az illető polgár nem kapott-e már egy Y ágazatba előbb történt belépésekor ott egy (másik) kapcsolati azonosítót előzőleg? De beléphetett még előbb más Z ágazatba is (akkor ott is kapott már kapcsolati azonosítót), ezért valamennyi ágazatban az oda belépett valamennyi releváns személyt (az egymásnak megfeleltethető – mert ugyanarra a személyre vonatkozó – ágazati személyi azonosítókat) a teljes szövegű személyi adatokat is segítségül híva egyeztetni kellene. Ez igen költséges alternatíva lenne, ezért az a járható megoldás, ha az egyik ágazat (például a népesség-nyilvántartás) képezi az összes többi ágazati személyi azonosítót és a kapcsolati azonosítót is úgy, hogy jóllehet egy polgár még nem is alanya az adórendszernek, mégis megkapja az adóazonosító-


511

ját, sőt a TAJ-számát, és a kapcsolati azonosítóját már a személyi számával egyidőben. Ez esetben viszont konzerváltuk az általános és kötelező, ágazattól független régi személyi szám kiosztásának mechanizmusát, csak éppen egyetlen személyi szám helyett a kapcsolótábla egy teljes sorát osztják ki egyszerre. A második változat – hasonló megoldás – amikor a népesség-nyilvántartás kapcsolótömbként egy táblában kezeli a személyi számot, az adóigazgatás és a társadalombiztosítás felé pedig egy-egy technikai kapcsolókódot. Akár az adóigazgatás, akár a társadalombiztosítás kezdeményez kapcsolatfelvételt, a saját kapcsolókódjukat küldik a központi táblába. Lényeges, hogy a személyi szám és az ágazati személyi azonosítók között kölcsönösen egyértelmű kapcsolat marad tárolva (igaz nem közvetlenül, hanem kapcsolati azonosító is közbe van iktatva). Ez a megoldás adatvédelmi szempontból sokkal kevésbé kifogásolható ugyan, mint az előző, habár zavaró hogy az „egyszer használatos kapcsolati azonosító” nem is feltétlenül egyedi, és korántsem egyszer, hanem rendszeresen használják. A fentiektől eltekintve azonban egy ilyen megoldás zavartalan működtetése szervezési okok miatt nehezebben lenne biztosítható, ha egyre több ágazathoz (vagy sok szervezethez) kellene külön-külön kapcsolati azonosítókkal kapcsolódni, márpedig erősödő nemzetközi, európai kapcsolatrendszerrel a közeli jövőben nagyon is számolni kell. Ágazat és polgár kapcsolata Ha minden egyes polgárral postai úton közlik az ágazati személyi azonosítóját, ez több százmillió forintba kerül. Ha a polgár ágazati azonosítója egyszerűen (például olyan csonkítással, hogy egyirányú legyen a leképezés) lenne képezhető a neki már régebben kiosztott másféle azonosító adataiból, akkor ezt a pénzt meg lehetne takarítani. Magának az azonosítónak a kipostázása is fölösleges kockázat (lopás, másolás stb.), melyet az ún. stenográfia alkalmazásával csökkenteni lehet A kipostázás csak újonnan képzett és kiosztott mesterséges azonosító esetén elkerülhetetlen. Az ilyen azonosító viszont a polgár számára nehezen megjegyezhető, s ha ezért például rejtjelezéssel védve, csak gépi olvasásra alkalmas ún. smart card-ban tárolva kapná meg, az drága és még el is lopható. A manuálisan vezetett személyi nyilvántartásokban nagy költség az azonosítók átírása. Ha az új ágazati azonosítókat egy jelenleg ezekben amúgy is nyilvántartott egyedi személyi azonosítóból (például az említett csonkítással) nyerhetnénk, ez a költség is nagyrészt megtakarítható lenne. Jól ismert, hogy a hatásos jelszóvédelem miatt óvatosságból inkább nem használják fel újra a régebben már kiadott jelszavakat, sem a természetes személyi adatokat. Rá kell viszont mutatni arra, hogy a monogrammozaik egyrészt a fejből bemondott (benyújtott) természetes személyi adatokat, másrészt az ágazati adatbázisban tárolt személyes adatokat csak mint mintavételi kiinduló alaphalmazt veszi igénybe. A polgár az ágazati ügyintézőnek bemondja fejből jól ismert adatait, és sem a polgárnak, sem az ügyintézőnek nem kell tudnia, hogy például nevének, születési helyének, stb. mely betűi azok, amelyeket egy algoritmus a bemondott karaktersorozatból mint aktuális titkos jelszót kiemel. Ha az algoritmus ágazatonként eltérő, az ágazati személyi azonosító jelszó is ágazatonként el fog térni. Ha az algoritmus a polgár élete során bővülő személyes történeti adataiból merít, akkor az ágazatban a személyt azonosító jelszó időben változhat még akkor is, ha az ágazati algoritmus változatlan maradna.

512

DR. MEZEY GYULA

A nem nyilvános ágazati személyi azonosító (jelszó) mellett célszerű egy igen rövid (ezért nem is egyedi), de könnyen megjegyezhető, a hatékony keresést elősegítő „gyorsító eszköz”, amely ágazatspecifikus: az ún. „ágazati ellenőrzőszám” alkalmazása. A több új, hosszú számsor megjegyzése – különösen idős polgároknál – nehéz, a megküldött adatigazolások elkallódhatnak, de az ún. mesterséges azonosítót a polgár valószínűleg felírja. Valamennyiünk életében már annyi azonosítót kiosztottak, mért ne lehetne az új ágazati ellenőrzőszámokat egyszerűen ezekből a számunkra már ismertekből képezni? Nem csak egy ágazati azonosító generálásának bonyolult képlete jelentheti a biztosítékot arra, hogy az eredeti személyi számot ebből az azonosítóból nem lehet viszszaállítani (kölcsönösen egyértelmű leképezés esetén az algoritmus megfejtésével egyébként ez vissza is állítható), hanem a legegyszerűbb – a csonkításos – eljárás is (ahol a leképezés csak az egyik irányban egyértelmű, ellenkező irányban információvesztés miatt többértelmű). A közigazgatás és a magánigazgatás kapcsolata Ha a közigazgatás ágazatain kívül van szükség személyazonosításra, például hogy egy civil szolgáltatást igénybe vevő polgár jogosultságát ellenőrizhessék, akkor a megbízható személyazonosítás céljából vagy magánnyomozóhoz, vagy a népességnyilvántartáshoz kell fordulni, vagy egy közigazgatás által kibocsátott személyazonosító igazolványra kell hagyatkozni. Magánigazgatás és közigazgatás ebből a szempontból gyakorlatilag szétválaszthatatlan. A személyazonosítás referenciapontja tehát változatlanul megmaradt a népességnyilvántartáson és a közigazgatáson belül és kívül. Az ingatlan-nyilvántartás esetében ez a kapcsolódás nem csak lehetőség, hanem kötelező. A pénzintézetek esetében nem kötelező, de aligha kerülhető ki, ugyanakkor a kapcsolódás esetleg felvetheti a pénzintézeti adatgyűjtés tisztességességének kérdését. A PTK 38/A.§(2)-a alapján a pénzintézetnek megfelelően tájékozódnia kell a hitelfelvevő, illetve a kezes hitelképességéről, és a 4/1993(PK:16) BAF rendelkezés szerint adósminősítési szabályzatot kell kiadnia. Az adósminősítő rendszerekre általában jellemző, hogy igen sok adatot gyűjtenek, ezek jelentős hányadát azonban a döntéshez nem is használják fel [8]. A személyi jellegű hitelminősítés (credit scoring) régi és újabb modelljei gyakran tartalmazzák a „jelenlegi lakásban eltöltött idő” paramétert, amelyet a kérelmező ad meg. Az ún. ECOA (Equal Credit Opportunity Act) és kiegészítései, a fejlett országokban bevezetett jegybanki, kamarai előírások nem engedik meg, hogy akár a magánszemélytől, akár a közigazgatástól (lényegében hitelinformációként) a pénzintézet ennél több személyes adatot kérjen. Annak viszont nincs jogi akadálya, hogy a személyt azonosító adatokat ellenőrizzék, illetve ellenőriztessék például a népességnyilvántartással, ahonnan egyszersmind a jelenlegi lakásba való bejelentkezés dátumát is megtudakolhatják, amennyiben a polgár hozzájárul. Nemzetközi kommunikáció A nemzetközi kommunikáció, az országonként változó személyazonosítási megoldások áthidalása vajon elképzelhető-e egy közös brüsszeli kapcsolótáblával, amely az EU-


513

tagországok polgárainak közös személyi hivatkozási rendszerét foglalná magába? Egyhamar aligha, hiszen egyes tagországokban még személyi szám sincs. Kevéssé valószínű, hogy az Egyesült Királyságban, vagy Portugáliában azért vezetnének be ilyet, hogy polgáraik személyi, (esetleg ágazati) azonosítóit külföldön képezzék, tárolják. Tágabb nemzetközi összefüggésben pedig még inkább állítható, hogy egy vegyes, de általában nem kapcsolótáblára támaszkodó megoldás jobban elképzelhető. Ennek egyik oka az országonként eltérő azonosítási megoldások. A hivatkozás egymás állampolgáraira vagy a teljes szövegű természetes személyi adatokkal, vagy például egy olyan rövidebb kóddal oldható meg homogén módon, amely lényegében az előbbi karaktersorozatból vett részhalmaz, de az azonosításhoz még elegendő pontosságot biztosít. Ha azonban a teljes szövegű személyi adatokból ily módon egymásba kapcsolt (konkatenált) összetett azonosító ágazattól független értéket adna, az egyazon személyre hivatkozás eltüntetné – ami az adatvédelemnek éppen nem célja – az ágazati információrendszerek közötti válaszfalakat, sőt az országok információrendszerei közötti határokat is. Ezzel szemben a természetes személyi adatokból kivágott, több egymást átfedő részhalmaz, amelyeket egy közös alaphalmazból, a személyi azonosító adatokból képeznek és országonként, illetve ágazatonként kissé eltérő változatok is kialakíthatók, feltehetően kielégíthetik a hazai és az európai adatvédelmi elvárásokat. Az időben változó személyazonosítási megoldások áthidalása Fontos gyakorlati szempont az ugyanazon személyre vonatkozó, de időben eltérő azonosítási megoldások közötti összhang megteremtése. Milyenek legyenek az egyes ágazati személyiazonosító-jelek, amelyeknek gépi kezelését több mint száz évre olyan előretekintő módon kell megoldani, hogy majd évtizedek múlva is vissza tudjunk keresni adatot, iratot abból a nagy adatvagyonból, amellyel a közigazgatás és a társadalombiztosítás sáfárkodik? A felhasználó sokszor csupán régebben lezajlott, mással, máshol történt eseményekről ismer (néha hézagos) adatokat, és az esemény pontos adatairól, a dokumentumokról másolatot igényel. A kereséshez célszerűen a természetes azonosítók jöhetnek szóba, hiszen a mesterséges azonosítókat, ügyszámokat stb. hamar elfelejtik. Milyenek legyenek annak a közigazgatásnak az azonosítói, melynek 50–100 éven át kell kezelnie és tárolnia különböző információkat és ezek adathordozó-kötegeit és emellett átlagosan 5–7 évente a technológiaváltások miatt ki kell cserélni a számítógépeket? Rövidlátó szemléletre vall a csak az éppen most rendelkezésre álló technikához kötött azonosító (például egy nyilvántartásban a sorszám, pointer, rejtjelkulcs, vagy adatbáziskulcs egy kapcsolótáblában stb.) alkalmazása. Az ún. mérlegelv elfogadása azt jelenti, hogy a jelenleg működő információrendszerünk tudatosan visszafogott hatékonyságával képesek vagyunk „fizetni” azért, hogy az információrendszer hosszú távú működése során kevesebb, a későbbi technikai generációváltások miatti probléma és költség merüljön fel. Ezt olyan axiómának tekintjük, amelynek alapján fennállhat egy általunk ún. indexszabálypárnak nevezett összefüggés. A személyes történeti adatok ma csaknem mind papír iratokon – személyi számmal ellátva, de ha régi irat, akkor anélkül – találhatók. A történeti adatbázisok ezeknek az irattáraknak előbb csak katalógusai, később teljes szövegű kezelőrendszerei lehetnek. Ma azonban irattáraink még nagy részben papíron, kis részben mikrofilmen vannak, mág-

DR. MEZEY: SZEMÉLYIADAT-VÉDELEM

514

neslemezen csupán a legutolsó ismert állapot található. Erre épül majd rá a személyi történeti adatbázis. A történeti adattárak esetében érvényes az ún. index-szabálypár: – mennél hosszabb időhorizontot fog át az adattár, annál inkább célszerű és gazdaságos lehet a természetes azonosítók alkalmazása; – mennél rövidebb az időhorizont, annál inkább tere lehet a mesterséges (törzsszám jellegű) azonosítók használatának.

* A népesség-nyilvántartás nagyon hosszú távon őrzi, kezeli tételeit, indokolt tehát a természetes azonosítók alkalmazásának mérlegelése. A hosszú távon gazdaságosabb üzeműnek látszó kapcsolótábla gazdasági előnye esetleg teljesen el is vész, különösen, ha a központilag kiadott mesterséges azonosítók és külön kapcsolótáblák karbantartási, védelmi többletráfordításait, a többletadminisztráció költségeit is a mérlegre tesszük. A személyre való hivatkozási pontosság szempontjából persze (rövidebb időszakra tekintve) egyértelműen a mesterséges, törzsszám jellegű azonosítás látszik megfelelőbbnek. Érdemes azonban megmérni, hogy mekkora a gyakorlatban az a személyre hivatkozó hibasáv, amely manapság a személyi számmal ténylegesen együtt jár. Ha ez a hibasáv szélesebb, mint az a hiba, amely természetes személyi adatokra épülő, vagy azokból és a mesterséges (például sorszám-) adatokból összetett kváziegyedi azonosításnál jelentkezne, akkor lehet, hogy nagyon is indokolt – legalább kiegészítő jelleggel – a kváziegyedi azonosítás alkalmazása. A kiegészítő alkalmazás például azt használná ki, hogy az ún. monogrammozaik-eljárással [1] egy klaszterbe gyűjthetők a szinonima-hibák, tehát a hibafeltárás, a -mérés, és a -javítás céljára is jól felhasználhatók. IRODALOM [1] Mezey Gyula: Az új ágazati személyi azonosítójelek képzésének olcsó, gyors, alkotmánymódosítást nem igénylő, a 46/1995. (VI.30.) AB-határozatot kielégítő megoldása. Országgyűlés Hivatala. Budapest. 1995. 22 old. [2] Vajnági András: A személyazonosítás problémái a közigazgatási nyilvántartásokban. Megjelent: Neumann J.Számítógéptudományi Társaság VI. Országos Kongresszusa. Siófok. 1995. április. [3] Meadow, Ch.T.: Applied data management. John Wiley and Sons. New York–London. 1976. [4] Gyimesi László: A fekete doboz. Közinforg konferencia. (Kézirat.) [5] Schneider, B.: E-mail security - how to keep your electronic messages private. Wiley and Sons. New York–London. 1995. 365 old. [6] Zimmerman, Ph.: Pretty Good Privacy. 1991. [[7] Chaum, D.: Személyes adatvédelem rejtjelzéssel. Tudomány. 1992. október. [8] Kiss Ferenc: Credit-scoring mint a döntéstámogatás eszköze. Doktori értekezés. 1996.

TÁRGYSZÓ: Információ. Adatvédelem.

SUMMARY The article compares the advantages and disadvantages of two different technical approaches of gaining better privacy in the registers of the public administration. One approach is the socalled „Exchange Center” (or stored pointers) method, whilst the other approach is the socalled „raw personal data based” (or civil registration based) method. Special attention is paid to the „worst case design” requirements against the technical approach concerning some possible extreme legal environment, and to the risk of personal profiles’ byproduction in the data supply control data base of a central personal population register.

A GAZDASÁGI HATÉKONYSÁG SZÁMÍTÁSA DEA LINEÁRIS PROGRAMMAL DR. LAPID KOTY Napjainkban a vállalatoknak számtalan adat áll rendelkezésükre, a bevételtől az eladott áruk volumenén, árukészletük nagyságán át a piaci árakig. Ahogy az információs technológia fejlődik, úgy növekszik az adatok áradata, olykor szinte már lehetetlen eligazodni ebben a tengerben. Példaként tekinsünk egy vállalatot, amelynek több mint száz gyáregysége működik az országban és ezenkívül értékesítési hálózattal is rendelkezik. A menedzser feladata az, hogy a legjobb teljesítményt hozza ki ezekből a gazdasági egységekből. A probléma már ott kezdődik, hogy értelmezni kell mi a legjobb teljesítmény és ezt hogyan lehet mérni. Ma már megvannak az eszközök ahhoz, hogy összehasonlítsuk a különböző gazdasági egységek outputját, például az eladott termékmennyiséget, ennek növeke-dését, a profitot, a piaci részesedést. Sőt már léteznek módszerek, amelyekkel felmérhetjük mennyire elégedett a vevő. Felmérhető egy gazdasági egység inputja is: a bérköltség, az anyagráfordítási költség, az adminisztrációs és egyéb gyártási költségek. Lehetőség van olyan gazdasági mutatók kiszámítására is, mint például a profit, az egy alkalmazottra vagy egy gazdasági egység egy négyzetméterére jutó nyereség. Regressziós egyenletekkel megvizsgálható, hogy egyik változó hogyan hat a másikra. Ezek a tradicionális eszközök átlagok mérésére alkalmasak. A hagyományos eszközökkel megállapított gazdasági hatékonyság átlag tendenciákat mutat, abszolút hatékonysági pontszámokkal. A Data Envelopment Analysis (DEA) operációkutatási eszköz segítségével viszont azonosíthatjuk a viszonylag leghatékonyabb gazdasági egységet. A DEA-val nem egy bizonyos termelőegység abszolút hatékonysági pontszámát kapjuk meg, hanem egy olyan viszonyszámot, amely az összes vizsgálatban lévő vállalat adatainak függvénye. A DEA lefedi a teljes adathalmazt, és ezen belül valamiféle viszonyrendszert állapít meg. Ezáltal egy-egy gazdasági egység minden mérhető elemét összehasonlítja egy másik hozzá hasonló gazdasági egységével. Ily módon kimutatja, melyik a leghatékonyabb gazdasági egység a többihez viszonyítva. A DEA-módszert – amelyet amerikai egyetemeken fejlesztettek ki a hetvenes években – az utóbbi két évben kezdték használni az amerikai vállalatok. Tanulmányomban a DEA-modell matematikai hátterét vázolom fel, és illusztrációként bemutatok egy ezzel a módszerrel készült esettanulmányt. Az esettanulmány

516

DR. LAPID KOTY

nem azt szemlélteti, hogyan tudja egy vállalat ezt a módszert felhasználni, hanem egy tudományos tézis igazolását szolgálja, de jól jellemzi azokat a lehetőségeket, amelyek a DEA-módszerben a mindennapi üzleti élet számára rejlenek. A DEA-modell felhasználásával, egy vállalatcsoport hatékonyságának változását mértem fel az utóbbi 26 évben. Ez a vállalatcsoport lefedi az egész iparágat. A DEA-modell által szolgáltatott pontszámokból, amelyek a vállalatcsoport hatékonyságát jellemezték bizonyos részidőszakokban, kiszámítottam az iparág hatékonyságváltozásának tendenciáját. A gazdasági hatékonyság A magyar szakirodalomban a hatékonyság és a gazdaságosság rendszerint azonos értelemben szerepel. A hatékonyság szó elé ezért gyakran jelzőt is tesznek, így például műszaki vagy gazdasági hatékonyságról lehet beszélni. Célszerű különbséget tenni abban, hogy a hatékonysági és a gazdaságossági mutatók – mint közönséges tört jellegű viszonyszámok – alkotóelemei naturális természetűek-e (például kilogramm/óra), vagy pénzben kifejezettek (például adózott vállalati nyereség/összes költség vagy eszközérték), vagy pedig a hányados „hibrid” jellegű, vagyis pénzbeni és naturális adatot egyaránt tartalmaz. A gazdaságosság mint közgazdasági és üzemgazdasági szakkifejezés akkor kézenfekvő, ha az inputok és az outputok összemérése az „eredmény”, pontosabban a kibocsátás (output) oldaláról kiindulva történik. Műszaki hatékonyságnál éppen fordított a helyzet, rendszerint homogén, naturális, nem pénzbeni adatok egybevetését értik alatta. Pontos szóhasználatra törekedve – mint már jeleztem –, akkor lehet hatékonyságról beszélni, amikor a ráfordítás és a kibocsátás (az input és az output) összevetésekor a ráfordításból (inputból) indulunk ki. Ilymódon azt vizsgáljuk, hogy egységnyi munka-, energia- stb. ráfordítással mekkora kibocsátást (outputot) érünk el. Célszerű a ráfordítások hatékonyságáról és a termelés (mint technológiai transzformáció) gazdaságosságáról szólni. Hangsúlyozni kell a hatékonyság és a gazdaságosság viszonylagos jellegét. Adott B ráfordítás lehet hatékonyabb valamely C ráfordításnál, de ugyanakkor kevésbé hatékony egy másik, A ráfordításnál, például egységnyi mennyiségű, de különféle fajtájú nyersanyagot tekintve. Hasonló a helyzet a gazdaságosságot illetően is. Valamely H termelés egységnyi outputja kevesebb inputot igényelhet M termeléssel, egyidejűleg több ráfordítást a P jelűnél. Esetünkben a H-val jelölt termelés – lényegileg azonos minőségű outputot és inputot feltételezve – gazdaságosabb az M-ként jelzett termeléshez képest, egyszersmind kevésbé gazdaságos, a P termeléshez képest. A termelékenység és a gazdaságosság tehát olyan rangsort állít fel, amelyben minden viszonylagos. A vázoltaktól teljesen eltérő a jövedelem és a jövedelmezőség fogalma, amelyeket a mindennapi szóhasználatban és a közgazdasági szakirodalomban is gyakran és megalapozottan minősítenek a gazdasági hatékonyság – a gazdaságosság – egyik legátfogóbb és különösen a piacgazdaság idején legfontosabb, szinte mindent eldöntő mutatójának. A jövedelem (bármely jelző előzze is meg; például személyi, adózás előtti vagy adózás utáni, vállalati, bruttó, nettó, nemzeti) minden esetben valamilyen pénzben kifejezett kibocsátás (áruszolgáltatás, eladási bevétel) és pénzben kifejezett költségek (nyersanyag, energia, beszerzési árak, amortizációs költségek, bérköltségek stb.) matematikai

DEA LINEÁRIS PROGRAM

517

különbségét jelenti. A kivonásjel két oldalán álló két összeg közül az egyik rendszerint nagyobb, e szerint találkozunk nyereséggel vagy veszteséggel. A nyereség a tiszta jövedelemnek valamilyen, a bevételek és a kiadások oldaláról közelebbről meghatározott formája. Rendszerint vállalati szinten mérjük és értelmezzük, de az ún. rezsiköltségek valamilyen szétosztásával – a kivételt jelentő egytermékes vállalatoktól eltekintve – termékekre, termékcsoportokra is vonatkoztatható. Jól értelmezhető, de bonyolultabb feladat a technológiai és biológiai folyamatokat figyelembe vevő termelési–gyártási szakaszok tiszta jövedelmet termelő képességének, tényleges vagy potenciális nyereségességének felbecsülése. A jövedelmezőség és a nyereségesség – a hatékonysághoz és a gazdaságossághoz hasonlóan – mindig viszonyszám. A tört számlálójában valamilyen jövedelemadat, nevezőjében pedig a pénzben kifejezett ráfordítások – az összes „lekötött” eszköztömeg és pénztőke – szerepel (természetesen beleszámítva a foglalkoztatott munkaerőnek történt kifizetéseket is). A versenykörnyezet és a gazdasági hatékonyság közötti kapcsolat Az e fejezetben található elvek, észrevételek nemcsak kapitalista vállalati környezetre érvényesek, hanem viszonylag hosszú idő óta Magyarországra is, hiszen a piaci liberalizáció kisebb-nagyobb mértékben korábban is teret hódított. Erre mutat az 1953 nyarán elkezdett és ciklikusan érvényesülő decentralizációs, a kötelező tervmutatókat csökkentő gazdaságpolitika is, melynek fontos állomása volt az 1968-ban bevezetett új gazdasági mechanizmus, amely tágította és meggyorsította az addigi kismértékű liberalizációt. Ekkor hajtották végre a dohányipar trösztösítését is, amely – sokak szerint – a mozgástér bizonyos bővülését, sajátos versenyhelyzetet teremtett az egyes vállalatok számára. A vállalatvezetők gazdálkodási elgondolásaikat a korábbinál nagyobb szabadsággal tudták érvényesíteni. A 1980-as évek közepén nagy horderejű demokratizálódási folyamat indult el a gazdaságban. Az irányítás több területén koncepcióváltásra került sor, ami elsősorban a vállalati vezetés döntési rendszerében jutott kifejezésre. Ehhez jól illeszkedtek a vállalatok önállósulási törekvései, ami azt a látszatot keltette, mintha a vállalatok a dolgozók és a vezetők tulajdonába kerültek volna. A döntések szabadságfokának növekedése fokozta a vállalatok közötti versenyt.([7],[8],[9]) A nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején véglegesnek tűnő privatizációs folyamatok kezdődtek. A sokféle szervezeti változás közepette a dohányipari vállalatokban az állami tulajdont multinacionális, társas, csoportos és magántulajdoni struktúrák váltották fel. A kialakuló tulajdonviszonyok – számolva a kormányzati gazdaságpolitika tényleges és lehetséges beavatkozásaival is – a piaci verseny kialakulását igérték.[10] A mikroökonómia vállalatgazdasági elmélet fejlődésének fontos állomása volt az a Scherer [15] által megalapozott felismerés, miszerint a szervezetek közötti versenynek meghatározó szerepe van a vállalati teljesítményekben. Ezen elmélet szerint, ha egy vállalat versenykörnyezetben működik, akkor a piaci mechanizmuson keresztül különböző jelzéseket fog észlelni, amelyek cselekvésre, többnyire a versenyben való részvételre fogják ösztönözni. Ennek hatására termelési szervezetét, benne az innovációs funkciókat úgy fogja kialakítani, hogy alkalmazkodjék a piac változásaihoz.

518

DR. LAPID KOTY

Erős versenykörnyezetben a vállalat profitja egyre inkább ingadozik, működési tere pedig egyre kevésbé stabil. Minél erősebb és szélesebb a verseny, annál nagyobb a hatása. Ilyen gazdasági környezetben a vállalatok nem tudják áremeléssel növelni profitjukat, ezért innovációval, rugalmasság eredményezte megtakarításokkal fogják növelni azt. Leibenstein [13] a személyes profitorientáción alapuló modelljében azt mutatta ki, hogy erős versenykörnyezetben a cég alkalmazottai igyekeznek egyre jobban megismerni környezetükben a lehetőségeket, növelni erőfeszítéseiket a cég termékeinek jobb piaci pozíciójáért. Ennek révén ugyanis személyes hasznukat is növelni tudják a cég növekvő bevételeiből. Ahol a piaci verseny erős, ott a résztvevők igyekeznek megváltoztatni a piaci helyzetüket. [4] A piacra újonnan belépők feltehetően innovatív terméket vagy szolgáltatást ajánlanak, s a piaci részesedés megszerzése érdekében új módszereket alkalmaznak. Az egyik cég például az adminisztráció és a szervezés–vezetés terén ér el eredményeket, hogy bevételét nagyobb hatékonysága révén növelhesse. A másik cég elbocsátja a feleslegesnek minősített munkásokat és így növelheti a hatékonyságot. A versenyhelyzetnek kitett iparágakban a relatív profit nagysága csökkenni kezd. A viszonylag kis profithoz is hatékony működés kell. Ez minden céget arra ösztönöz, hogy beruházzon a legmegfelelőbb technológiákba.[12] A vállalatok saját maguk döntik el, milyen módon vesznek részt a piaci versenyben. E „döntéseket” nagymértékben a vállalat története és stratégiai választásai determinálják. Így a hatékonyabb vállalatok a kevésbé hatékonyak rovására nőnek, mivel a vevők a hatékonyabb, ezért rendszerint kedvezőbb árat kínáló eladókhoz pártolnak. [3] Visszatérve az alkalmozattokra: a dinamikus ipari átalakulás időszaka őket is arra indítja, hogy állásuk hosszú távú megőrzése céljából kezdeményezőn lépjenek fel és csökkentsék az ún. tehetetlenségi erőt. [5] A tehetetlenségi erőt azért kell legyőzni, hogy az alkalmazottak meg tudják változtatni a cég megszokott működési formáját, s új működési formákat találjanak és alkalmazzanak. De ha a változások lassúak vagy bizonytalanok, a jelzések rendszerint nem elég erősek ahhoz, hogy pótlólagos erőfeszítésre ösztönözzenek, így az alkalmazottak nem győzik le a tehetetlenségi erőt és nem változtatnak a működés menetén . [14] Gazdaságmatematikai és operációkutatási eljárások A hagyományos eszközökkel megállapított gazdasági hatékonyság átlagtendenciákat mutat, abszolút hatékonysági pontszámok kiszámításával. Mint a bevezetőben említettem, a DEA-módszer arra való, hogy ne csupán egy bizonyos termelőegység abszolút hatékonysági pontszámát számítsa ki, hanem figyelembe véve a többi hasonló vállalat adatait is, viszonyszámot adjon, úgy, hogy a leghatékonyabb gazdasági egység kapja a legmagasabb pontszámot. Így valamely vállalat hatékonyságának pontozása az összes vizsgálatban lévő vállalat adatainak függvénye. Vagyis a DEA „lefedi” az adathalmazt és megpróbál valamiféle viszonyrendszert találni benne. A DEA-modell az operációkutatásban ismert lineáris programozásra épül. A modellben használatos általános célfüggvény egy output–input, vagyis tulajdonképpen hatékonysági hányados. A modell felhasználható a teljesitmények maximalizálásával vagy az erőforrások minimalizásával kapcsolatos feladatok megoldására.


519

A DEA-modell célfüggvénye ebben az esetben egy termelési függvény. A közgazdaság-tudományban a termelési (átfogóbban: transzformációs) függvény (transformation function) kifejezi, hogy egy vállalat hogyan működik, abban az esetben, amikor meg akarja kapni egy meghatározott függő változónak (például a bevételnek) a maximumát, miközben a többi változó értékei és az erőforrások nagyságai adottak. Ezt a feladatot megoldhatjuk az előbbi probléma egyenértékű párjával, az erőforrások minimális ráfordításainak meghatározásával is. Amikor a felhasznált erőforrásokat akarjuk minimalizálni, akkor a minimumig csökkentjük valamely adott erőforrás mennyiségét, miközben a többi változó értékei és az erőforrások adottak. Minden termelési függvény jellegzetes tulajdonsága, hogy a maximum vagy a minimum eléréséhez különböző technológiai színvonalon és árakkal lehet eljutni, ezért az optimumok eltérők. Ilyen értelemben egy maximumot vagy egy minimumot jelző függvényt nevezhetünk a „legjobb eredményt adó termelési függvénynek” (angolul: frontier production function). A kutatókat általában az a kérdés érdekli, hogy gazdasági értelemben milyen távolságra vannak a legjobban termelő vállalatoktól azok, amelyek nem érték el ezt a legnagyobb termelési hatékonyságot. ([1], [11]) A DEA-módszert először Charnes, Cooper és Rhodes [2] ajánlották optimálizálási eljárásként, valamely gyártó egység hatékonyságának mérésére, miközben az az erőforrásokat termelési eredményekké transzformálja. Megjegyezzük, hogy a következőkben csak a primális célfüggvényt adjuk meg, a duális párja levezethető az itt felírt függvényből. Célfüggvény: s

∑U Y

r rj

max

r =1 M

∑V X i

/1/ ij

i =1

Korlátozó feltételek: (a) kevesebb, mint egy egység: S

∑U Y

r rj

r =1 M

∑V X i

≤ 1, ( j = 1... N ) ij

i =1

(b) pozitív előjelű: Ur>0, (r=1...S) Vi>0, (i=1...M)

Ahol Yrj= a j-edik termelőegység r outputjának megfigyelt mennyisége; Xij= a j-edik termelőegység i inputjának megfigyelt mennyisége.

DR. LAPID KOTY

520

Az Yrj és Xij változókat tényadatok alkották ebben a programban, és az Ur és Vi súlykoefficienseket megkaphatjuk a DEA-futtatásból. Ahhoz, hogy megoldást kapjunk az /1/ számú hányados célfüggvényre, két különböző lineáris programot kell felállítanunk. Az első lineáris függvény maximalizálja a súlyozott összegű outputokat, miközben az erőforrások korlátozott mennyiségét ismerjük. Tehát felírhatjuk: S

max

∑U Y

/2/

r rj

r =1

Korlátozó feltételek: M

1=

(a)

∑V X i

ij

i =1

(b) egy egységnél kevesebb: S

0≤−

M

∑

U rY rj +

r =1

∑V X i

ij

( j = 1... N )

i =1

(c) pozitív előjelű: Ur>0, (r=1...S) Vi>0, (i=1...M)

A másik lineáris célfüggvény minimalizálja a súlyozott összegű inputokat, miközben az outputok meghatározott mennyiségben adottak. Tehát felírhatjuk a célfüggvényt mint: M

min

∑V X i

/3/

ij

i =1

Korlátozó feltételek: S

1=

(a)

∑U Y

r rj

r =1

(b) egy egységnél kevesebb: S

0≤−

∑

M

U rY rj +

r =1

∑V X i

ij

i =1

(c) pozitív előjelű: Ur>0, (r=1...S) Vi>0, (i=1...M)

( j = 1... N )


521

A /2/ és a /3/ függvények követelményeinek kielégítése hatékonyságot, vagyis hatékonysági viszonyítási pontokat jelez minden egyes megfigyelésre. Azok a termelőegységek érték el a legjobb eredményt, amelyek 1 hatékonyságot értek el a modell alkalmazása során. Valamely vállalat hatékonyságának a pontszáma az összes vizsgálatban lévő vállalat adatainak függvénye. Esettanulmány Tanulmányomban1 a vállalatokat nem egyenként, hanem összességükben – tehát a négyet egynek tekintve – kezeltem. Így az itt bemutatott esettanulmány a dohányipar különböző időszakokban elért „viszonylagos hatékonyságát” vizsgálja. A viszonylagos hatékonyság kiszámításához, vagyis az olyan részidőszak-hatékonyság kiszámításához, amely nemcsak az adott részidőszak, hanem az egész vizsgált időszak adatait veszi figyelembe, szintén a DEA-modellt kell alkalmazni. A DEA-modellt a vállalatcsoport jövedelemmaximalizálási és költségminimalizálási lehetőségének vizsgálására is felhasználtam. A maximális jövedelem elérésének lehetőségét kutattam a meghatározható erőforráshalmazból kiindulva. Hasonló módon kerestem valamely előre meghatározott kibocsátási termékvolumen előállításának lehető legkisebb költségét. A költségminimalizálási és a jövedelemmaximalizálási programokban egyaránt vektor formában fogalmaztam meg a célfüggvényt és felállítottam a technológiai viszonyokat, az input–output relációkat kifejező viszonylag nagy méretű mátrixot. A DEA célfüggvényének paramétereit a következő változók, a bevételek és a költségek tényezői képviselték. A bevételek maximalizálásának tényezői: – outputok (teljesítmény): bevétel; – inputok (erőforrások): dolgozók száma, technológiai színvonal.

Mint látható, az erőforrások oldalán jellemző változóként a dolgozók számát és a technológiai színvonalat vettem számba. A technológiai színvonal mint komplex mutató kifejezi azt is, hogy a gyár milyen mennyiségű és minőségű termékekkel tudja kielégíteni a fogyasztóközönség keresletét. Vagyis a technológiai színvonal erőforrásként kezelhető a cigarettagyártás mennyiségének és minőségének vizsgálati módszerében. (Ennek a változónak a bővebb magyarázatát lásd az [6]-ban.) A költségek minimalizálásának tényezői: – outputok (teljesítmények): cigaretták száma, a filteres cigaretták százaléka a vállalat adott évi termelésében; – inputok (költségek): gyártási költség ezen belül: 1. bérköltség, 2. anyagráfordítási költségek. 1 A Gazdaságmatematikai és operációkutatási eljárások c. részben leírt DEA-modellben a vállalatok összehasonlítása azonos időszakra vonatkozik. A bemutatott matematikai háttér arra a feltételezésre épül, hogy a gazdasági egységek eredményeinek összehasonlítása általában egy adott időpontban történik. Általában azt szeretnénk megtudni, hogy melyik vállalat sikeresebb a másiknál. Természetesen, különböző teoretikus gazdasági folyamatokat kutatva, a folyamatra vagyunk kiváncsiak, valamilyen folyamat alakulására, tendenciájára. Ilyen esetekben, a DEA-módszert a gazdasági egységek eredményeinek idősoros összehasonlítására használjuk fel. Ekkor a modellben a gazdasági egységeket évindexekkel megjelöljük, és így az összehasonlítás a „termelés időszakát” is figyelembe veszi, ezáltal dinamikus idősoros számítást, összehasonlítást végezhetünk.

DR. LAPID KOTY

522

A mennyiséget a gyártott cigaretták számával, a minőséget pedig a filteres termékek arányával fejeztük ki a vizsgált részidőszakokban; mindkettőt a bevételt meghatározó tényező gyanánt. A költségoldalon a bérköltséggel és az anyagráfordításokkal számoltunk. Az adatok beszerzése a DOKUT (Debreceni Dohánykutató Intézet) alapadataiból történt. A számítások leírása és az eredmények bemutatása A bevételmaximalizálási hatékonyság kiszámítására elvégeztem a DEA-modell számításait. Így megkaptam minden egyes vállalat (4 vállalat) hatékonyságpontszámát minden egyes évre (501 teljesítménypontszám). A hat részidőszakra (26 évre, minden részidőszak öt évet ölelt át, kivéve az első évet, 1967-et, amelyik bázisévként szerepel), kiszámítottam a vállalatcsoport hatékonyságpontszámának számtani átlagát. Egy részidőszakban a vállalatcsoport hatékonysági pontszáma számtani átlagának kiszámítása úgy történt, hogy az átlagolandó értékek összegét elosztottuk az átlagolandó értékek számával. Így egy vállalatcsoport egy részidőszakra vonatkozó hatékonysági pontszámának számtani átlaga (sz. á.): sz. á.=

∑ ∑ x jn J ⋅N

ahol xjn a DEA-modellből kapott j vállalatra, n-edik évben jellemző hatékonysági skalár, j a vállalat sorszámát jelöli, n az időpont sorszáma, J a vállalatok számát jelöli, N az évek száma az adott részidőszakban. Hatékonysági mutatók, 1967–1992 Mutató

I. II. III. IV. V. VI.

1967*

100 100 0,297 100 100

1967–1972

1973–1977

1978–1982

1983–1987

1988–1992

0,183 108 108 0,835 281 281

0,192 105 114 0,842 101 283,5

0,222 116 131 0,786 93,3 264,5

0,353 159 208 0,589 75 198,5

0,700 198 414 0,704 119,4 237

* Bázisév. Megjegyzés: I. A hatékonyság jövedelemmaximalizálási mutatója. II. A bevételmaximalizálással mért hatékonyság idősoros összehasonlítása a közvetlenül megelőző időszak százalékában. III. A bevételmaximalizálással mért hatékonyság a bázisév százalékában. IV. A költségminimalizálási mutató. V. A költségminimalizálással mért hatékonyság idősoros összehasonlítása a közvetlenül megelőző időszak százalékában. VI. A költségminimalizálással mért hatékonyság a bázisév százalékában..

A következő lépésben kétféle változatban vizsgáltam meg a vállalatcsoport hatékonyságának időbeli változásait: láncviszonyszám-, és bázisviszonyszám-módszerrel. A láncviszonyszámot úgy számítottam ki, hogy minden esetben az előző sor két szomszédos adatát hasonlítottam össze. A bázisviszonyszám kiszámításánál a tábla első sorát elosztottam az idősor első adatával (a bázisadattal).


523

Az eredmények összefoglalása A DEA-modell lehetővé tette az iparág jellemzőinek időfüggvényben történő értékelését. Ez a módszer képet ad a magyar dohányipar fejlődéstörténetéről a gazdaságpolitikai változások tükrében. Mindebből lemérhettük a piac liberalizálásának hatását a vizsgált iparágra. Dolgozatomban feltételeztem, hogy egy vállalat döntési önállósága nagymértékben függ az őt körülvevő gazdasági és politikai tényezőktől. Amikor egy vállalat gazdasági– politikai környezete közvetlen ellenőrzéssel és formális tervutasításokkal befolyásolja a vállalat működését, a vállalat döntési önállósága kismértékű. Ha viszont egy vállalat gazdasági–politikai környezete egyre kevesebb direkt és indirekt ellenőrzést gyakorol az adott vállalatra, akkor a vállalat megvalósíthatja saját elgondolásait. A vizsgált esetben a gazdasági–politikai környezet megengedi a piaci hatások érvényesülését. A piaci hatások a vállalatokat jobb teljesítményre ösztönzik. Összességében bizonyítottá vált az a feltételezés, hogy minél szélesebb körű volt a verseny, a dohányipari vállalatok annál jobban növelték gazdasági hatékonyságukat a bevételmaximalizáció, a költségminimalizáció szempontjából, a bázisévhez viszonyítva. Feltevésem a bevétel maximalizációjánál maradéktalanul, minden időszakban beigazolódott. Minden egyes időszakban folytonos növekedést tapasztaltunk. Magyarázatul szolgál ehhez az eredményhez, hogy a dohányipar mindvégig nyereséges volt. A vállalati önállóság és a gazdasági hatékonyság közötti pozitív előjelű korrelációt valószínűsítő feltevés viszont nem igazolódott be lineárisan a költségminimalizációs számításokkal. Magyarázatul szolgál ehhez az eredményhez, hogy a vizsgált időszakban a vállalatok nem mindig tudtak gazdaságosan dolgozni, mert egészen a privatizációig éltek a túlközpontosított állami tervezés maradványai és hátrányos hatásai, az alaptőke hiánya, a tőke növekedését gátló bürokratikus, központi nyereség-újraelosztás. Ez a vállalatokat a gyártási technológia fejlesztésében és a gyártási kapacitás növelésében oly mértékig hátráltatta, hogy megfelelő kapacitás hiányában termékfelosztással termeltek. A DEA-modell felhasználásával készült kutatásom eredményei szerint a versenykörnyezet megjelenése a dohányiparban kedvezően befolyásolta a cégek gazdasági teljesítményét. IRODALOM [1] Aigner, D. J. – Lovell C. – Knox,A. – Schmidt,P.: Formulation and Estimation of Stochastic Frontier Production Function Models. Journal of Econometrics. 1977. évi 6. sz. 21–37. old. [2] Charnes, A. – Cooper, W. W. – Rhodes, E.: Measuring the Efficiency of Decision Making Units. European Journal of Operational Research. 1978. évi 2. sz. 429–444. old. [3] Downie, J.: The Competitive Process. Gerald Duckworth and Co. Ltd. London. 1958. 324 old. [4] Grossi, G.: Promoting Innovation in a Big Business. Long Range Planning. 1990. évi 2. sz. 41–52. old. [5] Hoenack, S. A.: Group Behavior and Economic Growth. Social Science Quarterly. 1989. évi 3. sz. 57–70. old. [6] Lapid, K. A Magyar dohányfeldolgozás gazdasági hatékonysága a piacgazdaságra való átmenet időszakában. Kandidátusi értekezés. (Kézirat.) [7] Lapid, K. – Borsos, J.: A tervgazdálkodástól a privatizációig – licence szerződések a Magyar Dohányiparban. Vezetéstudomány. 1993. évi 12. sz. 38–40. old. [8] Lapid, K. – Borsos, J.: From Planned to Market Oriented Economy: The Hungarian Tobacco Industry. Society & Economy in Central & Eastern Europe. Aula. Budapest. 1995. 117–121. old. [9] Lapid, K. – Borsos, J.: The Road to Privatisation: Issues and Lessons from Hungarian Experience. European Business Journal. 1994. évi 3. sz. 39–44. old. [10] Lapid, K. – Borsos, J.: A tervgazdákodás és a privatizáció a dohányiparban.Gazdálkodás. 1993. évi 12. sz. 34–38. old.

DR. LAPID: DEA LINEÁRIS PROGRAM

524

[11] Lawrence, M. Seigford – Thrall, M.: A Bibliography of Data Envelopment Analysis (1978–1989). Working Paper. Department of Industrial Engineering & Operational Research. University of Massachusetts. Amherst. 1990. 24 old. [12] Lecraw, D. J.: Choice of Technology in Thailand. Megjelent: Technology Crossing Borders: The Choice. Transfer and Management of International Technology Flows. (Szerk.: Louis T. Wells, Jr.) Harvard Business Scholl Press. Boston. 1977. 85–107. old. [13] Leibenstein, H.: Organizational or Frictional Equilibria, X-efficiency and the Rate of Innovation. Quarterly Journal of Economics. 1969. évi 3. sz. 600–623. old. [14] Leibenstein, H.: X-Efficiency, Technical Efficiency and Incomplete Information Use: A Comment. Economic Development and Cultural Change. 1977. január 25. 311–316. old. [15] Scherer, F. M.: Industrial Market Structure and Economic Performance. Rand Mc.Nally. Chicago. 1980. 437 old.

TÁRGYSZÓ: Gazdaságstatisztika. Hatékonyság.

SUMMARY The author shows the use of DEA (Data Envelopment Analysis) linear programme for computing economic efficiency. The DEA-method was developed in the 1970s by American researchers, then some two years ago American firms began to apply it. The author asserts that economic efficiency determined by traditional technique shows average tendencies through absolute efficiency scores. By means of DEA, however, the relatively most efficient economic unit can be pointed out. Having given an overall review the author analyses four enterprises of Hungarian tobacco industry, which form a single unit. The applicability of the method in question for Hungary is discussed in a case study.


A BRUTTÓ HAZAI TERMÉK (GDP) ALAKULÁSA AZ 1996. ÉVBEN* A Központi Statisztikai Hivatal kísérleti számításai alapján 1996-ban a bruttó hazai termék (GDP) összehasonlító árakon 1 százalékkal nőtt. A KSH által készített becslések arra utalnak, hogy 1996 második felében, az év elején tapasztalt stagnálás után a nemzetgazdaság gazdasági teljesítményében enyhe élénkülés következett be. Az előző év azonos időszakához viszonyítva az év első felében a GDP nem változott, a harmadik negyedévben 1 százalékkal, a negyedik negyedévben pedig már 3 százalékkal nőtt. A GDP belföldi felhasználását tekintve kedvező változás, hogy a beruházások volumene a negyedik negyedévben már jelentősen nőtt, így az állóeszköz-felhalmozás az egész évet tekintve 3 százalékkal csökkent az előző évhez képest. A lakosság fogyasztása ugyancsak 3 százalékkal volt kisebb, mint 1995-ben, miután a reálbérek 5 százalékkal, a pénzbeni társadalmi juttatások 12 százalékkal csökkentek az előző évhez viszonyítva. A harmadik negyedévhez hasonlóan a termékek és a szolgáltatások importja a negyedik negyedévben is meghaladta az exportot. Ennek ellenére, éves szinten az export – az első két negyedév jelentős növekedése következtében – mintegy 3 százalékkal meghaladta az import növekedését. A felhasználási oldal becslésével párhuzamosan, elsősorban a tendenciák ellenőrzése érdekében, számítások készültek a termelési oldalról történő közelítésre is. A két megközelítés eredményének tekinthető a negyedéves GDP-mutató változása. A bruttó hazai termék alakulása, 1996 Megnevezés

I. negyedév

II. negyedév

III. negyedév

IV. negyedév

Az 1996. év

volumenindexe az előző év azonos időszakának százalékában

GDP összesen Ezen belül: Lakosság összes fogyasztása Állóeszköz-felhalmozás Termékek és szolgáltatások exportja importja

100

100

101

103

101

97 89

98 89

98 97

97 106

97 97

115 100

118 108

108 112

102 109

110 107

A bruttó hazai termék országos szintű adatai mellett a kisebb területi egységek teljesítményének adatai iránt is egyre jelentősebb igény merül fel. Ennek eleget téve a Központi Statisztikai Hivatal első alkalommal 1994-re vonatkozóan végezte el a bruttó hazai termék megyénkénti megoszlásának kísérleti számításait. A bruttó hazai termék regionális adatai az egyes térségek gazdasági fejlettségét összefoglalóan fejezik ki. A bruttó hazai termék területi megoszlását a folyó áras értékadatok alapján becsülték. Az 1995. évi bruttó hazai termék megyei adatainak meghatározásánál – a háztartási szektor kivételével – az előző évivel azonos módszert alkalmazták. * KSH Gyorstájékoztató. 1997. április 4., május 12. 3+3 old.


526

Az egy főre jutó bruttó hazai termék nem azonos a rendelkezésre álló jövedelemmel. Így az ismertetett adatok nem szükségképpen azt fejezik ki, hogy melyik térség lakói élnek jobban. Az elmúlt évben közzétett 1994. évi adatoktól a jelenlegi közlés kismértékben eltér, ennek oka a mezőgazdasági kistermelés hozzáadott értékének felosztásakor alkalmazott eljárás megváltoztatása. A mezőgazdasági kistermelés hozzáadott értékének területi megoszlását az előző alkalommal a háztartásstatisztika adataiból kapott arányszámok alapján határozták meg, ami inkább a fogyasztás helye szerinti eloszlást tükrözte. A jelenlegi számítá-sok a fontosabb szántóföldi és kertészeti növények terméseredményeire és az állattenyésztési termékek előállítására vonatkozó becsléseken alapulnak, így jobban kifejezik a termelés helye szerinti megoszlást. A módszertani változás miatt a táblában az 1994. évről mindkét adatsort közöljük.1995-ben a megyénként eltérő ütemű fejlődés az országos összképen nem változtatot lényegesen, de a részleteket tekintve árnyaltabb képet ad. A Dunántúl és a keleti országrész, valamint a főváros és a megyék közötti fejlettségbeli különbség megmaradt. Budapest relatív előnye azonban kissé mérséklődött az építőipar, a pénzügyi tevékenység, az oktatás és az egészségügy hozzáadott értékének csekély mértékű, valamint a feldolgozóipar országos átlag alatti értéknövekedése miatt. A bruttó hazai termék területi megoszlása, 1994–1995 Bruttó hazai termék beszerzési áron (millió forint) Főváros, megyék, körzetek

Egy főre jutó bruttó hazai termék* (ezer forint)

1994 régi

1994 új

1995

módszertan szerint

régi

új

1995

módszertan szerint

Budapest Pest Közép-Magyarország Borsod-Abaúj-Zemplén Heves Nógrád Észak-Magyarország Hajdú-Bihar Jász-Nagykun-Szolnok Szabolcs-Szatmár-Bereg Észak-Alföld Csongrád Bács-Kiskun Békés Dél-Alföld Fejér Veszprém Komárom-Esztergom Észak Dunántúl Győr-Moson-Sopron Vas Zala Nyugat-Dunántúl Baranya Somogy Tolna Dél-Dunántúl

1 504 744 312 697 1 817 441 220 673 99 534 59 133 379 340 194 249 141 157 142 602 478 008 173 776 177 225 138 666 489 667 173 623 126 618 106 187 406 428 191 340 122 017 121 528 434 885 147 378 111 028 100 636 359 042

1 501 243 314 307 1 815 550 223 524 101 994 58 463 383 981 193 808 141 166 148 353 483 327 173 748 177 474 136 360 487 582 173 853 128 028 106 683 408 564 187 514 119 740 120 945 428 199 147 438 109 850 100 320 357 608

1 860 120 380 304 2 240 424 309 883 136 699 74 149 520 731 229 482 178 203 193 775 601 460 222 497 232 186 166 874 621 557 227 909 178 952 150 179 557 040 244 860 156 242 157 513 558 615 189 169 146 758 126 111 462 038

767 323 620 296 302 266 292 354 335 252 311 402 328 344 356 409 335 340 365 449 447 403 435 356 328 403 358

765 324 619 299 310 263 296 353 335 262 314 402 329 338 354 410 339 341 367 440 439 401 428 356 325 401 357

970 388 773 414 415 332 401 417 422 338 390 520 430 413 453 535 473 481 499 575 574 522 559 460 434 505 463

Összesen

4 364 811

4 364 811

5 561 865

425

425

544

* Az évközepi lakónépességgel számítva.


527

A statisztikai régiók közül a Közép-Magyarországnak tekintett fővárosi és Pest megyei terület részesedése az ország bruttó hazai termékéből az 1994. évi 41,6 százalékról 40,3 százalékra csökkent, míg a Duntúl 0,9, a keleti országrész 0,4 százalékponttal többel járult hozzá a bruttó hazai termék termeléséhez, mint egy évvel korábban. Az észak-magyarországi régió pozitív irányú változása és az észak-alföldi körzetben tapasztalt lemaradás e két kedvezőtlen gazdasági helyzetű terület egymáshoz viszonyított pozícióját is megváltoztatta. Az északmagyarországi körzetben az egyes ágazatok által előállított hozzáadott érték differenciáltan alakult. Folyó áron mérve a feldolgozóipar jelentős növekedést mutatott, a szálláshely-szolgáltatás, az oktatás és az egészségügy hozzáadott értéke pedig vagy visszaesett az előző évihez képest, vagy az országos átlagnál kisebb mértékben növekedett. Az eltérő mértékű változások következtében Heves és Borsod-Abaúj-Zemplén megye a rangsorban előbbre, míg Nógrád hátrább került. A dél-alföldi körzet az országos átlagnak megfelelően fejlődött. Megkezdődött az észak-dunántúli régió felzárkózása Nyugat-Dunántúlhoz, míg a dél-dunántúli körzet helyezete csak kismértékben javult. Az 1994. évi fajlagos mutatók alapján fejlettnek minősített 6 megye – Győr-Moson-Sopron, Vas, Fejér, Csongrád, Tolna és Zala – előnye és a két legkedvezőtlenebb helyzetű megye –Szabolcs-Szatmár-Bereg és Nógrád – lemaradása továbbra is fennáll. Az országos átlagnál nagyobb mértékban nőtt a folyó áron számított hozzáadott érték Komárom-Esztergom, Veszprém, Borsod-Abaúj-Zemplén, Heves, Somogy és Bács-Kiskun megyében, ugyanakkor átlag körüli vagy az alatti növekedés jellemezte Baranya, Hajdú-Bihar, Békés és Pest megyét. Az egy főre jutó hozzáadott érték alapján kialakult relatív sorrend megítéléséhez tartozik, hogy mindkét évben előfordult, hogy rendkívül kis különbség mutatkozott (0,5–5,0 ezer forint) a sorrend szerinti szomszédos megyék között.

SZEMLE

MAGYAR SZAKIRODALOM A SZLOVÁK KÖZTÁRSASÁG TELEPÜLÉSEINEK NEMZETISÉGI, VALLÁSI ADATAI, 1991

eltérő részletezettségű, így az azokban közölt adatok összahasonlításra kevésbé alkalmasak.

Központi Statisztikai Hivatal. Budapest. 1997. 365 old.

Néhány fontosabb megjegyzés a kötet adatainak felhasználásához:

Az OKTK- és OTKA-kutatások keretében, melyeket a Statisztikai Szemle korábban (1997. évi 4–5. sz. 427–428. old.) részletesebben ismertetett, folyamatosan elkészülnek a Kárpát-medence országai és a mai Magyarország népességéről szóló nemzetiségi, anyanyelvi és vallási kiadványok. E munka során, az anyag teljessé tétele érdekében, a magyar Központi Statisztikai Hivatal elnöke a Szlovák Statisztikai Hivatal elnökével is felvette a kapcsolatot, és felkérte, hogy bocsássa rendelkezésre a szlovákiai népszámlálások településenkénti nemzetiségi (anyanyelvi) adatait. A Szlovák Statisztikai Hivatal elnöke válaszlevelében arról tájékoztatott, hogy bár hivataluknak szándékában volt az adatok feldolgozása, az anyagi lehetőségek beszűkülése miatt mind ez ideig nem volt rá lehetőség. Így a kért 1940.,1961.,1970. és 1980. évi népszámlálások településenkénti adatait nem kaptuk meg. Ugyanakkor az 1991. évi népesség, ház- és lakásösszeírás végleges eredményeit tartalmazó kiadványt (nemzetiség és vallás településenként) a levél mellékleteként megküldték. A szlovák anyag magyar nyelven történő megjelentetése hiánypótló lehet mindaddig, amíg nem lesz lehetőség a korábban jelzett négy népszámlálás adatainak magyar nyelven történő publikálására. Az összeállításhoz felhasználták még az 1991. évi szlovákiai népszámlálás más forrásból rendelkezésre álló egyéb hivatalos kiadványait is. E kötetekből állították össze az országos és a járásonkénti részletes táblázatokat, illetve innen származnak a településenkénti népességszámok. A kötetben az 1991. évi közigazgatási beosztás, a járások és a járásokba tartozó települések nevének szlovák betürendjében közlik a népesség nemzetiségi és vallási adatait. Ennek megfelően a korábbban kiadott felvidéki kötet és e szlovák kötet területileg

– az 1991. március 3-i eszmei időponttal végrehajtott népesség-, ház- és lakásösszeírás során a csehszlovák állampolgárságú, állandó lakóhellyel rendelkező népességet számlálták meg; – a megszámláltak meggyőződésük szerint jelölhették meg nemzetiségüket és vallási hovatartozásukat; – a korábbi csehszlovák népszámlálásoktól eltérően megkülönböztették a cigány, morva, sziléziai, rutén és ukrán nemzetiséget is, de az 1991. évi népszámlálás adatai nem tartalmazzák településenként a lengyel és a német nemzetiséghez tartozó népesség számát; – nem részletezték a vallás nélküli személyek és az egyéb vallásúak számát sem.

A kötethez helységnévmutató is készült, amelylyel annak használatát jelentősen megkönnyítették. A 365 oldal terjedelmű kötet megjelentetése annál is inkább hiánypótló a hazai szakirodalomban, mivel Magyarországon ilyen csoportosításban eddig még nem publikált adatokat ad közre. A kötetben foglaltakat haszonnal forgathatják a témával foglalkozó szakértők, az adatokat felhasználó publikációk szerzői, illetve az érdeklődő laikus olvasók. Dr. K. J.

A KÖZPONTI STATISZTIKAI HIVATAL LEVÉLTÁRA IRATGYŰJTEMÉNYEINEK JEGYZÉKE, 1701–1992. Központi Statisztikai Hivatal Levéltára. Budapest. 1996. 18 old.

A Központi Statisztikai Hivatal – az 1973. évi (statisztikai) törvény végrehajtásáról szóló minisztertanácsi rendelet nyomán felállított – Levéltára 1975. július 1-jén kezdte meg működését. Az Országos Vízügyi Főigazgatóság után a több mint százéves múlttal rendelkező KSH volt az első intézmény, amelynek szaklevéltára létesült. Feladata elsősorban

SZEMLE a nagy múltú országos hatáskörű főhatóság központi és területi egységeiben keletkezett történeti értékű iratok és a felügyelete alá tartozó szervek archiválásra érdemes iratanyagának gyűjtése, rendezése, megőrzése és a kutatás számára hozzáférhetővé tétele. Mindezen kívül gyarapítja gyűjteményét a magyar statisztikai tudomány és gyakorlat kiemelkedő személyiségeinek irataival, továbbá a magyar levéltárak statisztikai vonatkozású iratainak másolataival is. A Hivatalban már az 1870-es évek elején létrehozott irattár, majd az 1963-ban felállított Központi Irattár gyűjtötte az egyre növekvő mennyiségű iratanyagot, és őrizte a mikrofilmező csoport által a statisztikai adatfelvételekről és feldolgozásokról készített filmtekercseket. A statisztikai szaklevéltár 1975-ben kezdődött működésének két évtizede alatt, összesen 6367 irat-folyóméter (ifm) terjedelmű anyagot gyűjtött. Csupán 1983 – a Levéltár első ún. fondjegyzékének közreadása – óta a gyűjtemény szinte megkétszereződött. Az iratgyűjtemények egyötödét Budapesten, négyötödét pedig Törökbálinton, korszerű, biztonságos raktárban sikerült elhelyezni. A teljes iratanyagnak több mint egyharmada (2287 ifm) közép- vagy darabszinten rendezett, a többi pedig eredeti rendjében: dossziékban vagy csomagokban tárolódik. A rendezett gyűjteményekről a Levéltár 1996-ban tájékoztató füzetet adott ki. A KSH-központ keretein belül képződött iratanyagot az 1949. év osztja ketté, minthogy 1948 novemberében Elekes Dezső elnök eltávolításával a Hivatal életében – miként az ország vezetésében – fordulat következett be: Péter (Pikler) György elnök irányításával, a korábbi vezető munkatársak túlnyomó részének lecserélése után megkezdődött az egész statisztikai adatgyűjtési és -feldolgozási szervezeti rendszer gyökeres átalakítása. Az 1949 előtti (A) gyűjtemény terjedelme – a második világháború utáni jelentős (könyv- és) iratpusztítás következtében (is) – mindössze 124 ifm, az 1949 utáni (B) gyűjtemény pedig mintegy 1800 ifm. A Levéltár gyűjteménye tartamilag elsődlegesen ügyiratokra és az adatgyűjtések irataira oszlik, a továbbiakban ágazatilag, szakterületek szerint tagolódik, de nem követi mindig a Hivatal 1949 után gyakran változó szervezeti struktúráját. Legnagyobb terjedelmű – az egész rendezett iratanyagnak több mint fele – a népesedésstatisztikai anyag, amely az évtizedenkénti népszámlálások és a rendszeres népmozgalmi statisztikán kívül egyszeri – például a lakosság kulturális helyzetéről, a nyugdíjasokról stb. készített – adatfelvételek iratait is tartalmazza. A jelentősebb ágazatok közül a mezőgazdasági anyag 1949 előtt és után is nagyobb, mint az iparstatisztikai. A mezőgazdasági adatgyűjtések 1922-től tájékoztatnak a

529 vetésterületről és terméseredményekről birtokkategóriák és növényfajták szerinti részletezésében, a szocialista korszakban pedig az állami gazdaságok és a mezőgazdasági termelőszövetkezetek termelési, pénzügyi és munkaügyi adatairól. Az ipart az ugyancsak 1922-től kezdődő gyáripari statisztikai, az 1950-es évektől pedig a szinte hiánytalan éves vállalati beszámolójelentések anyagai képviselik. A többi ágazat és szakterület iratanyaga összesen alig több, mint a mezőgazdasági és iparstatisztikáé együttesen. A KSH elnöke által felügyelt költségvetési szervek és vállalatok 80 ifm-nyi iratanyagának (C gyűjtemény) túlnyomó része a Népességtudományi Kutató Intézet iratait foglalja magában, köztük – többek között – a budapesti alkoholistákról, a cigányság helyzetéről stb. készült reprezentatív adatgyűjtéseket. A különböző számítástechnikai szervek 1960-as évek végétől keletkezett iratainak mennyisége mindössze 3–4 ifm terjedelmű. A KSH területi szerveinek 100 ifm-t közelítő mennyiségű anyaga (D gyűjtemény) a fővárosi, valamint 7 megyei – BácsKiskun, Békés, Csongrád, Nógrád, Pest, Szolnok és Zala – igazgatóság túlnyomórészt adatgyűjtési iratait tartalmazza. A múlt század végétől az 1970-es évekig terjedő időszak népszámlásainak feldolgozási tábláiról és különböző egyéb statisztikai adatfelvételekről készült mintegy 3500 filmtekercsből állt össze a Levéltár mikrofilmtára (E gyűjtemény), majd a vásárolt iratok, hagyatékok és ajándékok mintegy 120 ifm-nyi (F) gyűjteménye zárja a sort. Ez utóbbinak talán legértékesebb része az Országos Községi Törzskönyvbizottság tevékenységének több mint fél évszázadát átfogó iratanyag. A történeti Magyarország helységneveinek rendezésére a múlt század végén életre hívott tudományos szerv munkásságának első (legintenzívebb) másfél évtizedéről tanúskodó eredmények egy részét a Levéltár 1997-ben több, mint öt és félszáz oldal terjedelmű önálló kötetben is közreadta, mintegy 13 ezer magyarországi helységnek a rendezés előtti és utáni nevének megyénkénti és járásonkénti részletezésével és mintegy 25 ezer helységnévváltozat betűrendes jegyzékével. (A történeti Magyarország városainak és községeinek névváltozatai az Országos Községi Törzskönyvbizottság iratanyaga alapján, 1898–1913. Központi Statisztikai Hivatal. Budapest. 1997. 554 old.) A Levéltár „E” iratgyűjteményében található olyan neves statisztikusoknak a hagyatéka, mint a népesség- és gazdaságstatisztikában, a matematikai módszerek alkalmazásában egyaránt kiemelkedő Theiss Ede, Barsy Gyula, vagy például a közigazgatás-tudomány jeles képviselőjének, Némethy

530 (Benisch) Artúr iratai. Az ajándékok között található a gyűjtemény legrégibb 1701-ből származó irata. A fél évszázaddal ezelőtti nagyarányú iratpusztítás ellenére a KSH Levéltára a magyar népesség-, társadalom- és gazdaságtörténeti folyamatok – J. W. Goethe kifejezésével: „a mába átnyúló múlt” – kutatásának igen fontos, meg nem kerülhető forrásait kínálja a kutatás számára. Rejtett kincseiről a közeljövőben részletes ún. fondjegyzéket tesz közzé. A

SZEMLE múlt évben kiadott, ismertetett iratgyűjteményjegyzék csupán összefoglaló jellegű, rövid áttekintést kívánt nyújtani a gyűjtemények rendszeréről, hozzávetőleges tartalmi elemeiről, valamint belső szerkezeti arányairól, hogy felhívja a figyelmet erre a kevéssé ismert tudományos műhelyre, kissé talán kedvcsinálásul is a tudományos kutatásokhoz. Dr. Kápolnai Iván

STATISZTIKAI HÍRADÓ

SZEMÉLYI HÍREK Megbízás – felmentés. Helt Ferenc, a Központi Statisztikai Hivatal elnökhelyettese dr. Vajda Tádét 1997. május 15-ei hatállyal megbízta az Informatikai főosztály főosztályvezető-helyettesi feladatainak ellátásával. 1997. április 30-ai hatállyal Szabó Andrástól visszavonta az Informatikai főosztály főosztályvezetői teendőinek ellátására adott megbízását. Elnöki dicséret. A Központi Statisztikai Hivatal elnöke Czibulka Zoltánt, a Népszámlálási főosztály főosztályvezető-helyettesét, Dömők Zsuzsannát, a Népszámlálási főosztály osztályvezetőjét és dr. Fóti Jánost, a Népszámlálási főosztály ny. főosztályveze-

tő-helyettesét A népesség és a lakások jellemzői c. kiadvány összeállításában végzett munkájuk elismeréséül elnöki dicséretben részesítette. Címadományozások. A Központi Statisztikai Hivatal elnöke 1997. április 1-jei hatállyal Horváth Józsefnének, a KSH főtanácsosának tartósan kiemelkedő szakmai tevékenysége elismeréseként statisztikai tanácsadói címet; 1997. május 1-jei hatállyal Pap Imrének, a KSH osztályvezető-helyettesének tartósan kiemelkedő szak-mai tevékenysége elismeréseképpen informatikai tanácsadó címet adományozott.

SZERVEZETI HÍREK – KÖZLEMÉNYEK Koszorúzás. 1997. május 27-én, a Magyar Honvédelem Napja alkalmából került sor a Központi Statisztikai Hivatal első és második világháborús hősi halottainak tiszteletére állított emléktábla megkoszorúzására. Az ünnepségen, melyen a Hivatal vezető munkatársain kívül az MTA Statisztikai Bizottság képviselői is részt vettek, dr. Katona Tamás, a Központi Statisztikai Hivatal elnöke emlékezett meg a hősi halottakról és áldozatokról. Demográfiai konferencia Szöulban. A Nemzetközi Statisztikai Intézet (International Statistical Institute – ISI) és a Koreai Köztársaság Statisztikai Hivatala 1997. március 31. és április 2. között értekezletet tartott Szöulban a közép- és kelet-európai volt szocialista országokban végbement rendszerváltozás demográfiai következményeiről. Ennek keretében az ülés résztvevői kiemelten foglalkoztak a termékenység és a halandóság területén bekövetkezett változásokkal. Az értekezleten magyar részről, dr. Katona Tamás, a Központi Statisztikai Hivatal elnöke vett

részt, aki Életmód és táplálkozás címmel tartott előadást. A küldöttség tagja volt dr. Józan Péter, a Központi Statisztikai Hivatal főosztályvezetője, aki előadásában a volt szocialista országok termékenységi és halandósági trendjeivel foglalkozott. Mindkét magyar előadást jelentős érdeklődés fogadta. A konferencia zárónapján a résztvevők egy felhívást fogadtak el, mely felszólít több nemzetközi szervezetet, hogy nagyobb hangsúllyal foglalkozzanak a volt szocialista országok egészségügyi problémáival. Tanulmányút. 1997. április 7. és 11. között dr. Pukli Péter, a Központi Statisztikai Hivatal elnökhelyettese Lisszabonba látogatott, ahol a portugál statisztikai szolgálat tevékenységét és a két hivatal közötti együttműködés kiszélesítésének lehetőségeit tanulmányozta. Ott-tartózkodása során megbeszéléseket folytatott a portugál Nemzeti Statisztikai Intézet vezetőivel, akik ismertették az országos statisztikai rendszer felépítését, a középtávú statisztikai program fő célkitűzéseit magában foglaló ötéves stratégiai tervet és

532 az ezen alapuló részletes éves programot, amely az 1997. évre 402 projektet tartalmaz. Szó volt továbbá az országos statisztikai rendszer legfelsőbb döntéshozó szervének, az Országos Statisztikai Tanácsnak tevékenységéről is. A tárgyalások során mindkét részről a következő területeken tartották célszerűnek a statisztikai együttműködés kiszélesítését és fokozását: a nemzeti számlák, az input–output táblák, a mezőgazdasági számlák, a területi statisztika, a tájékoztatás új formái, az EU tagországok közötti termékforgalom statisztikai rendszere (INTRASTAT) és az idegenforgalmi statisztika. Alakuló ülés. Az MTA Statisztikai Bizottságának Tudományos Albizottsága 1997. április 10-én tartotta alakuló ülését dr. Szilágyi György elnökletével. Az ülés résztvevői hangsúlyozták a tudományos eredmények megismertetésére alkalmas fórumok megteremtésének fontosságát és a határterületek irányába való elmozdulás megvalósítását. Az Albizottság – folytatva az előző ciklusban megkezdett vizsgálatokat – a következő feladatokat tűzte ki célul. – A statisztikai kutatás az OTKA-pályázatok tükrében. – A KSH Könyvtár és Dokumentációs Szolgálat mint a magyar statisztikai szolgálat elsőrendű kutatóbázisa. – A statisztika tudományos művelőinek helyzete A tudományos minősítéssel rendelkezők életkörülményei c. felvétel eredményei alapján.

Rendezvény. A Magyar Tudományos Akadémia Történeti Demográfiai Albizottsága, a Magyar Urbanisztikai Társaság Borsod-Abaúj-Zemplén és Heves megyei szervezetével közös rendezésben 1997. május 12-én Miskolcon ülést tartott. A rendezvényen a Központi Statisztikai Hivatal kiadásában megjelent Magyarország Történeti Statisztikai Helységnévtárának Borsod-Abaúj-Zemplén megye c. kötetét mutatták be. A megnyitót, valamint a bevezető előadást követően dr. Kovacsics József, ny. egyetemi tanár, az MTA Történeti Demográfiai Albizottságának elnöke ismertette a kötet tartalmát, az ide vonatkozó kutatás tapasztalatait, valamint az öszszeállítás során alkalmazott módszertant. Megjelent a Magyar statisztikai zsebkönyv, 1996 c. kiadvány, mely ez évben is az első átfogó tájékoztatást nyújtja az előző év társadalmi és gazdasági folyamatainak alakulásáról. A zsebkönyv első része a társadalmi jelzőszámokat tartalmazza, tehát a népesség és a foglalkoztatottság alakulásáról, a háztartási jövedelmek és fogyasztás nagyságáról, az egészségügy, szociális ellá-

STATISZTIKAI HÍRADÓ tás, valamint az oktatás és a kultúra helyzetéről közöl adatokat. A kiadvány második része a gazdasági jelzőszámokat mutatja be, így többek között a gazdasági szervezetek alakulását, átalakulását, illetve megszűnését, az egyes gazdasági szektorok gazdasági adatait, valamint a szolgáltatások szférájának teljesítményét. Külön rész foglalkozik a nemzetközileg összehasonlítható adatokkal. A zsebkönyvet függelék és módszertani leírás egészíti ki. (Magyar statisztikai zsebkönyv, 1996. Központi Statisztikai Hivatal. Budapest. 1997. 318 old.)

Könyvbemutató. A Magyar Tudományos Akadémia Demográfiai Bizottsága 1997. május 20-i ülésén mutatta be a Demography of contemporary Hungarian society c. könyvet. A kiadvány a Columbia University Press Atlantic Studies on Society in Change c. sorozatának 85. köteteként jelent meg, főszerkesztője Király K. Béla, a City University of New York professzora. A neves magyar demográfusok tanulmányait tartalmazó könyvet Tóth Pál Péter és Valkovics Emil szerkesztette. (Demography of contemporary Hungarian society. Atlantic Studies on Society in Change 85. New York. 1996. 282 old.)

Kiadvány a városok és községek névváltozásáról. A Központi Statisztikai Hivatal Levéltára kézikönyvet jelentetett meg, mely a történeti Magyarország városainak és községeinek névváltozatait tartalmazza az Országos Községi Törzskönyvbizottság iratanyaga alapján. A kötet az 1898–1913 közötti évekre vonatkozó községi és városi ívek összes adataiból a következő legfontosabbnak tartott hármat közli: 1. a községnek az 1898. IV. t. cz. alapján megállapított neve; 2. a községnek az 1900. évi Helységnévtárban használt neve; 3. a még használatban volt egyéb elnevezések és írásmódok. A helységnevek az 1910. évi népszámlálási kötetben szereplő közigazgatási beosztásnak megfelelően megyénként és járásonként találhatók a kötetben. A kiadvány második részében levő névmutató betűrendben, a mai szoros abc-ben tartalmazza a különböző rovatokban előforduló összes névalakot. A könnyebb tájékozódást segíti az egyes megyék mellett feltüntetett évszám, mely a vármegye helységnevének törzskönyvezését mutatja. (A történeti Magyarország városainak és községeinek névváltozatai az Országos Községi Törzskönyvbizottság iratanyaga alapján (1898–1913). Központi Statisztikai Hivatal. Budapest. 1997. 554 old.)

Budapest statisztikai zsebkönyve, 1996. A KSH Budapesti és Pest Megyei Igazgatóságának ki-

STATISZTIKAI HÍRADÓ adásában megjelent zsebkönyv átfogó képet ad a főváros 1996. évi gazdasági–társadalmi–kulturális életéről. A Portré Budapestről című bevezető fejezet a főváros legfontosabb jellemzőit foglalja össze, majd grafikonok és gazdag táblázatos anyag ismerteti a város életében bekövetkezett változásokat. A zsebkönyvben ezeken kívül a fővárosi önkormányzatok, a budapesti agglomeráció, valamint a megyeszékhelyek adatai, továbbá az országos és a nemzetközi adatok is helyet kaptak. Külön fejezetben található Budapest nevezetes épületeinek leírása és alkotóiknak adatai. A kiadvány angol és német nyelvű tartalomjegyzéket, valamint módszertani megjegyzéseket is tartalmaz. (Budapest statisztikai zsebkönyve, 1996. Központi Statisztikai Hivatal. Budapest és Pest Megyei Igazgatósága. Budapest. 1997. 216 old.)

Megjelent a CESTAT Statistical Bulletin 1996. évi 4. száma. Az öt közép-európai ország – Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, Szlo-

533 vákia és Szlovénia – statisztikai hivatalainak együttműködésével készült kiadvány magyar és angol nyelven adja közre ezen országok életére jellemző legfontosabb gazdasági–társadalmi mutatókat. A kiadvány melléklete országonként tartalmazza a regiszterekben tárolt egységek számát, a feldolgozóipari indexeket ágazatok szerint, valamint a CEFTAn belüli külkereskedelmi adatokat. A kötetet szójegyzék és módszertani megjegyzések egészítik ki. (CESTAT Statistical Bulletin. 1996/4. Központi Statisztikai Hivatal. Budapest. 1997. 92 old.)

Magyarország, 1996. A Központi Statisztikai Hivatal közelmúltban megjelent kiadványa beszámolót tartalmaz a társadalom és a gazdaság főbb folyamatairól. A kötet fő fejezetei a következők: Népesedés – Életkörülmények – Gazdaság – A világgazdaság és főbb partnereink fejlődése. (Magyarország, 1996. Központi Statisztikai Hivatal. Budapest. 1997. 103 old.)


KÜLFÖLDI STATISZTIKAI IRODALOM A STATISZTIKA ÁLTALÁNOS ELMÉLETE ÉS MÓDSZERTANA POWELL, P.: INTERNET ÉS HIVATALOS STATISZTIKA ... (Internet and official statistics ... traversing the superhighway while avoiding the hard shoulder.) – Statistical News. 1996. 112. sz. 13–17. p.

Az Internetet kezdetben főként az egyetemeken és a közintézményekben használták, ám igen rövid idő alatt hatalmas, világméretű hálózattá nőtt, amelyhez mind az egyének tömegei, mind az üzleti élet szereplői igyekeznek csatlakozni. A kereskedelmi célú felhasználás viszonylag későn jelentkezett, azonban egyre jobban terjed. Az érdekelt felek részben a kommunikáció eszközét látják benne, részben – és növekvő mértékben – viszont az ügyletek lebonyolításának, a vásárlásnak, eladásnak, sőt esetenként a termék eljuttatásának módszerét is jelenti számukra. Az állami statisztikai szolgálat egyik fő célja, hogy könnyen hozzáférhető gazdaság- és társadalomstatisztikai információkat állítson elő, ehhez pedig a kommunikáció minden lehetséges eszközét igénybe kell vennie. Az Internet a statisztikai adatok közzétételében számos igény kielégítését és probléma megoldását teszi lehetővé. Megfelelő alkalmazás esetén fokozza az adatközlés, a marketingtevékenység és általában a kommunikáció hatékonyságát, elősegíti az ügyletek lebonyolítását, szélesíti a termékek és szolgáltatások körét, jelentős mértékben felgyorsítja a hozzáférést. A lehetőségeknek szinte kizárólag képzelőerőnk és felhasználói képességünk szab határt, ugyanakkor csalatkozhatunk is, ha irreális elvárásokat támasztunk vagy figyelmen kívül hagyjuk az alkalmazás tényleges lehetőségeit és költségeit.

Nincs azonban hibátlan rendszer, és az Internet is a problémák egész sorát veti fel. Az Internet ugyanakkor természeténél fogva nélkülözi a biztonságot, ugyanis szabadon hozzáférhető eszköz, és ezt a kalózkodók ki is használják. Amint egy számítógépet valamely kommunikációs hálózatba csatlakoztatnak, potenciálisan elérhetővé válik külső használók számára is, akik a kódok feltöréséhez szükséges ismerettel és programokkal felszerelkezve máris úgy tevékenykedhetnek, mintha az adott gép klaviatúrájánál ülnének. Ez a probléma a statisztikai adatok jó része esetében nemigen merül fel. Nem jelent különösebb előnyt, ha például valaki „szabad” betekintést szerez a legutóbbi hónapok gazdasági trendjeire vonatkozó adatokba. Ezek ugyanis nyilvános információk, tehát az illegális adatkeresők számára nem képviselnek különösebb értéket. Ugyanakkor nagyobb gondot okoz a statisztikai hivataloknak a munkaanyagok, a bizalmas információk és a még feldolgozási folyamatban lévő statisztikák védelme. A még nem közzétett friss adatok illetéktelen, előzetes hozzáférése katasztrofális következményekkel járhat, de éppígy elkerülendő a személyes adatokba, pénzügyi rendszerekbe stb. történő hívatlan behatolás is. További kockázatokat jelent a rosszindulatú hamisítók tevékenysége, akik tréfából vagy gonoszabb szándékból elrontják vagy elfertőzik az adatbázisokat és programokat. Mindenesetre tudomásul kell venni, hogy ilyen kockázatok között kell dolgozni. A statisztikai szolgálat megfelelő védekezési rendszereket épített ki a legfontosabb érdekek védelmére. Ennek mind a folyamatos megfigyelés, mind a „katasztrófa-elhárítás” fontos része.

Megjegyzés. A Statisztikai Irodalmi Figyelő rovatot a Központi Statisztikai Hivatal Könyvtár és Dokumentációs Szolgálat állítja össze. A rovat minden hónapban Külföldi Statisztikai Irodalom fejezetet (külföldi statisztikai és demográfiai könyvek és cik-kek ismertetését), páratlan hónapban Bibliográfiát (a könyveket az MSZ 3423/2–84, az időszaki kiadványokat az MSZ 3424/2–82 szabvány szerinti feldolgozásban), páros hónapokban Külföldi folyóiratszemlét tartalmaz.

STATISZTIKAI IRODALMI FIGYELŐ Egyes szakemberek azt állítják, hogy az Internet teljességgel szabályozatlan, és visszaélésekre alkalmas eszköz. Az eddig felmerült szabályozási lehetőségek nem sokat segítenének a statisztikai hivatalok problémáin, mivel itt a szabályozás kérdése az adatok tulajdonjogához, a copyright-hoz, az információk politikamentességéhez stb. kapcsolódik. A védelmet tehát ebben az esetben kizárólag a körültekintő eljárások alkalmazása, a nemkívánatos és illetéktelen adatkezelés felismerése és megszüntetése jelenti. A statisztikai szervek képesek erre, de figyelembe kell venni, hogy e védekezésnek költségei vannak. Igaz ugyan, hogy az Internet lehetőséget teremt a szerzői jogok megsértésére, de talán nem rosszabb a helyzet, mint a nyomtatott publikációk esetében. Az Internet megfelelő használata és a szükséges szabályozások érvényre juttatása mindenképpen többletforrásokat igényel. Az illetéktelen behatolások többsége jelentéktelen és valószínűleg inkább félreértésen alapul, semmint szándékosságon. A hivatalos statisztikai adatok – még a kereskedelmi értéket képviselők is – ritkán vonzzák az igazi bűnözőket. Az Egyesült Királyság Statisztikai Hivatala mindenesetre gondoskodik arról, hogy a copyright-ra, illetve a szükséges engedélyek megszerzésének módjára vonatkozó információ jól láthatón és megfelelő helyen szerepeljen a kiadásra kerülő anyagon, például a szerzői jog jelének az oldalak többségén vagy legalább fejezetenként történő feltüntetésével. Az Egyesült Királyság hivatalos statisztikai szolgálata már jelenleg is használja, a jövőben pedig még inkább használni fogja az Internetet pénzügyi és kereskedelmi ügyletei céljából. Ugyancsak lehetősége volna adatait a Web-en tárolni és engedélyezni, hogy a felhasználók ingyen kiszolgálják onnan magukat. Ezt a lehetőséget azonban több okból is el kell vetni. – Az érvényben lévő árszabályozás szerint a szolgáltatásokra és termékekre, például publikációkra fordított kiadásoknak meghatározott időn belül vissza kell térülniük. – A tényleges haszonélvezők a kereskedelmi cégek és a gazdagok lennének, míg a szerényebb lehetőségekkel rendelkezők, az iskolák stb. hagyományos hozzáférési módjai elkopnának. – Ez az eljárás ellentétes lenne a kormányzati szándékokkal, sőt az EU támogatásokra vonatkozó szabályozásaival is, amennyiben adataink kereskedelmi értéket is képviselnek. – A kereskedelmi szektorban működő partnerek, mint például a Reuters kategorikusan kijelentették, hogy vásárlásaikat leállítják, szolgáltatásaikat pedig mérséklik, ha ez a helyzet előáll, és klienseik saját maguk képesek lesznek az Interneten hozzáférni az adatokhoz. – A tapasztalatok szerint a termékek árai rugalmatlanok. Azóta, hogy a Statisztikai Hivatal 1995-ben a költségekhez igazította az árakat, az eladások volumene jelentősen növekedett. A felhasználók többségének nagy szüksége van az adatokra, és még a jelenlegi árakat is elhanyagolhatónak tartja. Az emberek ösztönösen az ár alapján ítélik meg egy termék fontosságát, és a múltban sokszor azért becsül-

535 ték le a statisztikai adatokat, mert olcsón hozzájuk lehetett jutni. Lehetséges tehát, hogy az alacsony árak károsan befolyásolják az adatok iránti keresletet, mert csökkentik az értékükbe vetett hitet.

Érdekes módon az Internet megjelenése felélesztette a vitát arról, hogy a hivatalos statisztika adatait ingyenesen meg lehessen-e szerezni. Ezt a kérdést azonban szélesebb összefüggésben, stratégiai és politikai szinten kell vizsgálni, nem csupán az Internet kapcsán, és világos, egyértelmű intézkedéseket kell foganatosítani. Nem lehet olyan környezetben működni, amelyben csak egyes csatornákért és szolgáltatásokért kell fizetni. Vannak olyan feltételezések, hogy az Internet megszünteti a többi média iránti keresletet. Számos kommunikációs szakember ezzel szemben nem helyettesítésről, hanem a választási lehetőség bővüléséről szól. Az egyik oldalon példaként említik, hogy a televízió megjelenése nem ütötte ki a rádiót, mások viszont arra emlékeztetnek, hogy a nem is olyan régen még létfontosságú távközlési eszköznek számító telexet széles körben felcserélték a telefaxszal. Csakhogy a fax mindenre képes, amit a telex tudott, sőt annál többre is, míg a televízió nem helyettesíti teljesen a rádiót olyan esetekben például, amikor a látvány nem feltétlenül szükséges, sőt inkább zavaró (mondjuk autóvezetés közben). Hasonlóképpen nem iktatja ki az Internet az olyan információhordozók használatát, mint például a könyvek vagy lemezek. A könyvtárak is alkalmazzák a CD-ROM tárolási és keresési lehetőségeit, az on-line hozzáférést és az Internetet, de fő információhordozójuknak továbbra is a papírt, a könyvet tekintik. Természetesen mind a hagyományos nyomtatott termékeknek, mind az elektronikus változatoknak megvannak a sajátos előnyei. A felhasználók igényei ugyanakkor igen sokfélék, és így a különféle közlési módok jól megférnek egymás mellett. Fizetni is készek ezekért, sőt az eddiginél többet is, amennyiben személyre szabott, közvetlen szolgáltatást kaphatnak. Egy másik szempont, hogy a felhasználók a nyers adatokból milyen szinten feldolgozott információt kívánnak. A tapasztalat szerint kevés kivétellel minden felhasználó megfelelően feldolgozott vagy legalábbis megszűrt információt szeretne. Többségük valamilyen döntés meghozatalához vagy egy számára fontos helyzet megértéséhez kíván adatot szerezni, vagyis elsősorban nem magára az adatra kíváncsi, hanem arra, hogy abból mire lehet következtetni. A Statisztikai Hivatal széles körű publikációs tevékenységével ezt kívánja elősegíteni. A felhasználóknak az adatok értelmezéséhez segítségre, tanácsra van szükségük. Ez az egyik magyarázata annak, hogy a könyvek továbbra is az információszerzés keresett eszközei maradnak.


536 Nem hagyható figyelmen kívül, hogy jelentős különbség van az adatok és a felhasználók érdeklődése között. Nyilvánvaló, hogy például a gazdaságstatisztikai adatok sokak számára nem érdekesek, de felhasználóik részére nagy értékűek. Ugyanakkor a társadalomstatisztikák szélesebb érdeklődésre tarthatnak számot, miközben talán kevesebb közvetlen hasznot hozhatnak. Célszerű tehát a statisztikai adatok közlését a felhasználóknak megfelelő formákban megoldani. Ezek egyike az Internet, amelynek ilyen célú alkalmazása most kezdődik el, és szolgáltatásai egyre bővülni fognak. Ugyanakkor az adatszolgáltatás más formái is megmaradnak, ameddig csak azokra felhasználói igény van. Az Internet használata az általánosan elterjedt véleményekkel szemben messze nem ingyenes, sőt nem is olcsó. – Először is a felhasználónak hozzávetőlegesen 1500 font értékben be kell szereznie vagy kölcsönöznie kell egy számítógépet és a megfelelő távközlési csatlakozást. Ezt követően elő kell fizetnie egy Internet-szerver használatára (évi 100 fontért), majd minden belépéskor telefondíjat, sok esetben még külön szerverdíjat is fizetnie kell. Ez még nem gyakori használat esetén is legalább havi 25 font további kiadást jelent. – A könyvtárakban máris csökkenteni kellett más szolgáltatásokat, hogy az Internet használatát fedezni tudják. A helyzet még rosszabb az iskolákban. Ezek többségében az Internet akár erősen korlátozott használata is megoldhatatlan pénzügyileg. – Az angol Statisztikai Hivatal Internettel kapcsolatos költségei ugyancsak nagyok és egyre növekednek. A szakemberek más feladataik ellátása mellett végzik a rendszer használatával kapcsolatos teendőket, ugyanakkor a hardver, a vezetékezés és az infrastruktúra létrehozásával összefüggő egyéb beruházások hatalmas összegeket emésztettek fel. 1996-ban a Hivatal a szolgáltatásaira körülbelül 75 000 fontot fordított. – Az aktív, dinamikus és hasznos szolgáltatás teljes munkaidős személyzetet és további jelentős ráfordításokat fog igényelni. Ezek a személyzeti és egyéb ráfordítások – a technikai berendezéseket nem számítva – minimum évenkénti 200 000 font kiadást jelent.

Összefoglalva megállapítható, hogy az Internet hatékony kommunikációs eszköz, amely hasznos kiegészítő és bővítő tényező a már meglévők mellett. Egyelőre nem helyettesítheti az egyéb eszközöket, ám elősegíti a Statisztikai Hivatal kommunikációs, adatközlési, üzleti és marketingtevékenységét. Használata sem a Hivatal, sem a felhasználók számára nem ingyenes. Ugyanakkor az sem indokolt, hogy alkalmazása mellett a hivatalos statisztikai szolgálat alapvetően megváltoztassa eddigi adatszolgáltatási politikáját és stratégiáját. (Ism.: Rózsa Gábor)

RAHM, H.: AZ INTERNET SZEREPE A STATISZTIKAI TÁJÉKOZTATÁSBAN (Statistik im Internet.) – Wirtschaft und Statistik. 1996. 8. sz. 475–480. p.

A német Szövetségi Statisztikai Hivatal 1996 márciusában a CeBIT nemzetközi vásáron mutatta be az Interneten elérhető statisztikai információit. A szerző áttekintést ad az Internet alapfogalmairól és bemutatja a német statisztikai szolgálat helyi hálózatának összekapcsolását a német tudományos, kutatási, oktatási hálózattal (DNF – Deutsche Forschungsnetz), amelynek közvetítésével Internet címük: http:\\www.statistik-bund.de. A hálózaton továbbított közlemény egyaránt lehet szöveg- és adatállomány, grafika, kép, valamint olyan multimédia jellegű információ, mint például a videofelvétel, hangfelvétel, ezek kombinációja stb. A német Szövetségi Statisztikai Hivatal tervezett fejlesztései több év alatt valósulnak meg, arra alapozva, hogy a kiadott statisztikai információkhoz rendkívül alkalmas az Internet, amely lehetőséget nyújt a legfrissebb információk viszonylag olcsó és világméretű terjesztésére. Az Internet mint a statisztikai információk terjesztője akkor számíthat elfogadásra, ha a felkínált információk aktuálisak, továbbá, ha az elérhető információk kínálata megfelel az egyes célcsoportok igényeinek. A szerző kiemeli, hogy a nemzeti statisztikai információkat az eredeti német nyelvű közlésen túlmenően angolul is fel kell kínálni, mert csak így érhető el a külföldiek nagyarányú érdeklődése és adatfelhasználása. Az elérhető információköröket a német Szövetségi Statisztikai Hivatal „honlapja” (a „home page”) angol hívószavakkal, illetve tartalmi utalásokkal kínálja az Internet böngészőinek. A felkínált témakörök egy része lényegi statisztikai információ, mint például a sajtószolgálat, a térítésmentesen elérhető statisztikai alapadatok, továbbá a közeljövőben megjelentetett gazdasági jelzőszámok, idősorok, a német tartományok és földrajzi régiók adatai. Az elérhető közlések másik része olyan háttéradat, amely a kiadott információk felhasználását, a tájékozódást segíti, mint például a Hivatal bemutatkozása, a további tájékoztatási igény esetén megkereshető személyek, a módszertani újdonságok, a statisztikát érintő rendezvények, egyéb események, a könyvárusi, illetve elektronikai forgalomban beszerezhető kiadványok, továbbá azok a tartományi és egyéb statisztikai szolgálatok, amelyek a megnevezésüket megadó „hiperszövegre” kattintva közvetlenül elérhetők. A cikk felsorolja a Szövetségi Statisztikai Hivatal sajtószolgálatának legfontosabb közléseit ajánló

STATISZTIKAI IRODALMI FIGYELŐ menüpontokat. Ezen belül különösen fontos az „érzékeny adatok” nyilvánosságra hozatalával kapcsolatban a megjelenési határidők hetek szerint tagolt előrejelzése. Az Internet napra pontosan tájékoztat például arról, hogy 1996. VII. 22–26. között teszik közzé a júniusi termelői árak és külkereskedelmi árak indexeit, továbbá a júliusi fogyasztói árak (előzetes) adatait. Az „Alapadat” menüpont jelenleg szövegesen és táblázatosan tájékoztat az éves alapadatokról, de a közeljövőben grafikusan is megjelennek ezek az információk. Az 1996-ban elérhető tárgykörök közé tartoznak például a következők: földrajzi adatok; népesség; foglalkoztatás; bérek, keresetek; egészségügy; jogi adatok; választások; nemzeti számlák; csődök; mezőgazdaság, erdőgazdaság, halászat; ipar; építés és lakások; külkereskedelem; közlekedés; turizmus; környezet. A cikk ismerteti az előbbi átfogó témakörökön belüli hivatkozások rendszerét, amelyekre kattintva a program a módszertani részekhez vagy az állomány más kapcsolódó szövegeihez, táblázataihoz ugrik. Az ugrás az országos adatokról tetszőleges más adatkörre is történhet, például az Interneten ugyancsak elérhető német tartományok adatkínálata alapján. A szerző felhívja a figyelmet arra, hogy a szemléltető grafikus állományok megjelenítése viszonylag nagy adatátviteli időt vesz igénybe. A német szövetségi statisztikai adatbázis (STATIS-BUND) alapján most készül a kiválasztott gazdasági jelzőszámok hálózati közlésének programja, a munkanaponként aktualizált adatállományok felhasználásával. A közlésre ajánlott mutatókat úgy állítják össze, hogy szolgáltassák a konjunktúrakutatók, a pénzintézetek, a gazdasági ágazatok és hasonló érdekcsoportok, továbbá a sajtó részére az elvárt statisztikai információkat. Összesen 1,1 millió idősort tartalmaz a német statisztikai adatbázis, ezen belül két adatkategóriát határolnak el. – Metaadatok. A német Szövetségi Statisztikai Hivatal 1996. augusztustól olyan tartalomjegyzéket tesz az Internethálózatra, amelyből menüvezérléssel kiválaszthatók az egyes idősorok. A tartalomjegyzékben kiválasztott idősorok tartalmi meghatározásaira az ún. hiperszövegekkel megadott kapcsolat alapján bármikor beléphet a felhasználó. Az első ütemben felkínált on line adatkérés térítésmentes lesz a metaadatbázis említett tartalmi és fogalmi meghatározásainak körében. Az Internet révén közreadott módszertan széles felhasználói körhöz jut el, megkönnyítve az adatok kiválasztására vonatkozó döntést. – Adatbázisban tárolt adatok. A következő szakaszban úgy juthatnak a felhasználók az Interneten elérhető idősoradatokhoz, ha előzetesen kitöltik az elektronikus „Kérőlap” rovatait. A szolgáltatás fejlesztései utolsó szakaszukba jutottak, az adatállományok térítéses átadását

537 kezelő programhoz a Szövetségi Statisztikai Hivatal az adatkérések szokásos megrendelési ügymenetét rendeli.

Az Internet az Európai Unió hivatalos statisztikáihoz rendszeresített programokat is kezeli (ez a „T-Online” szolgáltatás része). A hálózaton továbbíthatók a német tartományokra, földrajzi régiókra tagolt táblázatok, valamint a grafikus információk is. Több mint 70-féle adatkört kivonatoltak térinformatikai jelleggel, ezeket országos összesítéssel Brandenburg tartomány statisztikai hivatala „Területi statisztika” néven terjeszti online kapcsolattal, illetve mágneslemezeken. Távlatilag az Internet is támogatja a fontosabb területi statisztikai adatok értékesítését. A brandenburgi tartományi adatok mellett az Internet elérhetővé teszi a bajor, az északrajna-vesztfáliai és az alsó-szászországi tartományi statisztikai adatokban való böngészést is. Kiemeli a szerző a statisztikai adatok Interneten való megjelenése kapcsán az adatbiztonság új feladatait. Az a súlyos probléma érdemel alapos vizsgálatot, hogy bármelyik felhasználó szabadon, különösebb adatbiztonsági megkötés nélkül hozzáférhet a felkínált állományokhoz. Védeni kell tehát az illetéktelen törlésektől, átírásoktól azokat az adatokat, amelyeket az állományok gazdái a szolgáltató („szerver”) gépeiken tárolnak. Az Interneten elérhető adatállományok egy részét jelszóvédelemmel is el kell látni, például az átadás–átvétel térítési és számlázási feltételeinek rendezése érdekében. Jelenleg még megoldásra vár, hogy az adatot korábban ingyenesen felhasználók az értékes statisztikai adatokat milyen térítési feltételekkel ismerhessék meg. Általános gyakorlat, hogy a legtöbb Interneten kínált információ ingyenes, ezért a statisztikai adatok felhasználóinak fizető részét valamilyen formában regisztrálni kell, és csak annak a felhasználónak adnak hozzáférést engedélyező jelszót, aki erre (például a számla ellenében átutalt térítési díjjal vagy egyéb jogalappal) megszerezte a jogosultságot. A hívások gyakoriságát többféle szempont szerint elemezték, például meghatározták, hogy a felhasználók milyen érdeklődéssel fogadták az egyes információs oldalakat. Mivel a hálózaton 1996-ban még nem érhetők el a statisztikai idősorok, a legnagyobb érdeklődés eddig az összefoglaló alapadatokat, valamint a sajtószolgálat közleményeit kísérte. A visszacsatolást segítik azok a hálózaton átadott űrlapok, amelyeken az érdeklődők (az E-mail elektronikus postaláda útján) további kérdéseket küldhetnek a német Szövetségi Statisztikai Hivatal címére. Az ilyen jelzésekből kitűnnek a szolgáltatás erősségei és gyengeségei. (Ism.: Nádudvari Zoltán)


538 GAZDASÁGSTATISZTIKA HARTWIG, K.H. – WELFENS, P.J.J.: A NYUGAT-EURÓPAI INTEGRÁCIÓ ÉS A KELETEURÓPAI ÁTALAKULÁS (Western European integration and Eastern Europe-an transformation.) – Intereconomics. 1996. 7–8. sz. 171–108. p.

Az európai integrálódási folyamat az 1980-as évek során, illetve az 1990-es évek elején egyre intenzívebbé vált. Számosan tartanak azonban attól, hogy a közép- és kelet-európai országok csatlakozási szándéka veszélyeztetheti e folyamat folytatódását. A tanulmány szerzői azt vizsgálják, hogy milyen mértékű lehet az Európai Unió kiterjesztése, illetve hogy milyen integrációs formák lennének megfelelők a volt KGST-országok különböző csoportjai esetében. Szem előtt tartva azokat a negatív eredményeket is, amelyekkel a latin-amerikai, illetve az afrikai országok belső orientációjú fejlesztési stratégiái jártak az 1960-as és 1970-es években, hatékony nemzetközi integráció a következő formákban irányozható elő: – szabadkereskedelmi övezetként, amelyen belül a tagországok egymás számára vámmentességet biztosítanak, míg a külső országokkal szemben fenntartják egyéni vámtarifáikat; – vámunióként, ahol a belső szabadkereskedelmen kívül egységes (külső) vámtarifákat alkalmaznak; – közös piacként, amelyen belül összehangolt versenytörvények érvényesülnek, s ezek biztosítják a termelési tényezők mobilitását; – végül gazdasági és pénzügyi unióként, átfogó politikai koordinációval és egységes (vagyis nemzetek feletti) monetáris szabályozással (ezek megvalósítására hozták létre például a közelmúltban az Európai Monetáris Intézetet frankfurti, illetve az Európai Környezetvédelmi Ügynökséget koppenhágai székhellyel.)

A tanulmány kiinduló feltételezése, hogy akár az európai integráció elmélyítése, akár körének bővítése csak akkor tekinthető reális célnak, ha az átalakulás pozitív eredménnyel jár mind a régi tagországok, mind az új csatlakozók számára. A politikai döntések ugyanis legfeljebb az induláshoz elegendők, hosszú távon a tényleges gazdasági hatások, az elérhető kölcsönös előnyök a mérvadók. A volt KGST-országok integrációja különböző formákban képzelhető el. Lengyelország, Magyarország és a Cseh Köztársaság már benyújtotta felvételi kérelmét. Hasonló lépést tesz másik két ország (Szlovénia és Szlovákia) is. A megkötött társulási szerződések alapján megnyílt annak a lehetősége, hogy a 15 tagú Európai Unió felveszi őket tagországai közé. A potenciális jelentkezők száma azonban ennél sokkal nagyobb, hiszen Románia és Bulgária, a balti államok, valamint a Független Államok

Közösségének számos tagja is szorosabb gazdasági és politikai kapcsolatok kiépítésére törekszik az Európai Unióval. A számításba vehető integrációs formák kiválasztásakor feltétlenül mérlegelni fogják elsősorban azokat a jelentős különbségeket, amelyek a csatlakozni kívánó országok között – vásárlóerőben kifejezve – az egy lakosra jutó bruttó hazai termék színvonalában mutatkoznak. Bár az iskolai végzettségi szint általában magas, az energiaigényesség sokuknál jóval kedvezőtlenebb, mint az OECD-országokban. Várható tehát, hogy az Európai Unió csak lassított ütemben vállalkozhat keleti irányú bővítésre, mert különben saját regionális fejlesztési céljainak megvalósulását veszélyeztetné. Az integráció elmélyítése alapvetően négy fő gazdasági tényező: a javak, a szolgáltatások, a tőke és a munkaerő áramlásának szabadságát jelenti. E folyamatok közvetlen érvényesülése azonban súlyos megrázkódtatásokat idézhetne elő az átalakuló országok instabil pénzügyi piacán. Másrészről viszont a megélénkülő munkaerő-áramlás fogadása a közel fekvő régi tagországok: elsősorban Ausztria, Németország és a skandináv országok számára okozhatna jelentős problémákat. Az átalakulási folyamat országonként eltérő megoldásai és különböző üteme folytán nem tűnnek megalapozottnak az Európai Unió gyors és széles körű bővítését feltételező várakozások. Sok csatlakozásra váró országnál különösen súlyos problémát jelent a mezőgazdasági termelés és foglalkoztatottság viszonylag magas aránya, amely alól csak a Cseh Köztársaság tekinthető kivételnek. A volt Szovjetuniót nem számítva is közel 10 millióra tehető az agrárgazdaságban foglalkoztatottak száma, az egy főre jutó jövedelem pedig messze alatta marad az EU-átlagnak. Az előzetes számítások szerint már a „visegrádi-országok” felvétele esetén is a jelenlegi kétszeresére növekedne az agrárjellegű támogatások összege, ami az Unió szintjén is súlyos finanszírozási gondokkal járna. Fokozott terhet jelentene a tagok számának emelése az 1992-ben létrehozott strukturális és a kiegyenlítődési alapok szempontjából is. Jelenleg azok a tagországok jogosultak támogatásra, amelyeknél az egy főre jutó jövedelem kevesebb, mint 90 százaléka az Unió átlagának. Felvételük esetén valamennyi „visegrádiország” bekerülne ebbe a körbe, míg 1995-ben csak Spanyolország, Portugália, Görögország és Írország kapott lényegesebb támogatást a strukturális alapból. Jelentősebb keleti irányú bővítés esetén fennállna a veszélye annak is, hogy – Görögország kivételével – valamennyi nyugati tagország a nettó hozzájárulók pozíciójába kerülne át.

STATISZTIKAI IRODALMI FIGYELŐ Az integráció további akadályának tekinthetők az egységes belső piac létrehozásának feltételei is, amelyek például költségkiegyenlítést írnak elő az új tagok részére. Fokozatosan csökkenő mértékben ugyan, de problémát jelenthetnek az „érzékeny” ágazatok termékei is, mint a mezőgazdasági, textil-, bőr- és ruházati, valamint az acélipari termékek, amelyeknél behozatali kontingenseket és anti-dömping vámtételeket érvényesítenek. Ezek a termékek jelentős hányadát képviselik az átalakuló országokból az Európai Unió tagországaiba irányuló exportnak. Az 1990-es évek kezdete óta a közép- és keleteurópai átalakuló országoknak súlyos gazdasági nehézségekkel kellett megküzdeniük. Ezek hatásai mindenekelőtt a termelés nagyarányú visszaesésében, magas inflációs rátában – helyenként hiperinflációban –, a folyó fizetési mérleg jelentős deficitjében és költségvetési egyensúlyhiányban jelentkeztek (az utóbbi például Magyarországon 1994-ben aggasztó méretet öltött). A negatív jelenségek alól – ideértve a tömeges munkanélküliséget is – csak a Cseh Köztársaság, Észtország és Litvánia jelentett kivételt, ami esetükben a megfontolt gazdaságpolitikai döntéseknek, a kedvező indulófeltételeknek és a viszonylag erős külföldi támogatásnak volt köszönhető. A „visegrádi-országok” tekintetében az 1994. év fordulópontot jelentett: Magyarország kivételével, amely fizetésimérleg-problémái folytán restrikciós lépésekre kényszerült, valamennyiük tevékenységét a gazdaság számottevő élénkülése jellemezte. Az egy lakosra jutó jövedelem azonban körükben is csak 15–20 százalékát tette ki az Európai Unió átlagának, bár vásárlóerő-paritáson számolva az arányok némileg kedvezőbbek. Ismeretes, hogy a Maastrichti Egyezmény igen szigorú követelményeket állapított meg a tagországok részére is ahhoz, hogy a monetáris unió tagjaivá válhassanak. A közép- és kelet-európai országok fiskális és monetáris helyzetét vizsgálva egyértelműnek tűnik, hogy csak a „visegrádi-országoknak” van esélyük arra, hogy belátható időn belül eleget tudjanak tenni az említett kritériumoknak. A legnehezebb problémát számukra is – a Cseh Köztársaság kivételével – az infláció leszorítása jelenti, de általában jelentős előrehaladást kell elérniük a gazdaság privatizálása terén is. Magyarország esetében a folyó fizetési mérleg hiánya a legkritikusabb pont, de megoldásra vár a bankrendszer strukturális átalakítása is. Több átalakuló országban követel határozott lépéseket a munkanélküliség csökkentése, mert tartós fennmaradása súlyos politikai konfliktusok forrásává válhat. A csatlakozni kívánó országok számának rohamos növekedése nyomán az Európai Unió különböző fórumain intenzív viták kezdődtek arról, hogy a keleti

539 bővítés összességében milyen gazdasági áldozatokat kívánna a régi tagországoktól, s hogy képesek-e (illetve hajlandók-e) ezek vállalására. Arra is rámutattak, hogy a már jelenleg is folyósított támogatások köre – amelyeket PHARE-programként eredetileg csak Lengyelország és Magyarország gazdasági átalakulásának anyagi támogatására irányoztak elő – időközben lényegesen kibővült. 1995-ben Cannes-ban határozatban rögzítették, hogy az átalakuló országok részére a további öt évben is folyósítani fogják a 6,7 billió ECU értékű pénzügyi támogatást. A szerzők véleménye szerint az Európai Unió belső fejlődése nem minden téren felel meg a nyugat-európai nyitott piac követelményeinek. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem képesek megoldani a munkanélküliség problémáját és nem tudnak eredményesen ellenállni bizonyos ágazatok protekcionista igényeinek sem. Bár az integráció számottevő gazdasági előnyökkel járt, eddig nem tudta feloldani a termelékenységi színvonal jelentős növelése és a teljes foglalkoztatottság iránti igények között rövid távon jelentkező ellentétet. Bár az egységes belső piac és az emelkedő egy főre jutó jövedelem potenciálisan nagyobb teret nyit a piaci erők számára, e lehetőségek számos szférában – legszembetűnőbben a társadalombiztosítás terén – nehezen érvényesíthetők. A volt Szovjetunióval szembeni közös félelem csökkenésével lazult az Európai Unión belüli politikai fegyelem is: számos tagországban kevésbé stabillá vált a politikai rendszer és újra mutatkoznak a politikai nacionalizmus jelei is. Hiányzik a közös európai érdekek világos megfogalmazása (az egyetlen kivételnek talán a Japánnal szembeni összehangolt gazdasági magatartás tekinthető). Mindaddig, amíg a nemzeti döntéshozók nem egyformán veszik figyelembe a nemzeti és a közösségi érdekeket, az Európai Unió törékeny intézmény marad, amely hosszabb távon szétbomolhat a belső vagy külső nyomások hatására. A közösségi érdekek maradéktalan érvényesülésére azonban csak akkor lehet számítani, ha ezek egyértelműen összhangban lennének a komparatív előnyökkel, ha a belső forgalom jelentős növekedésének eredményeként kézzelfogható gazdasági előnyöket tudnának biztosítani. Mivel még nem teljesen világos, hogy az EU további keleti kiterjesztése milyen mértékű lehet, az is vitatható, hogy az EU-intézményeket úgy kell-e megreformálni, hogy alkalmasak legyenek mind a kisebb, mind a nagyobb arányú keleti bővítés végrehajtására. A közeljövőre nézve tény, hogy Oroszország nem kíván csatlakozni az Európai Unióhoz (illetve nem is fogadnák örömmel a társulását). Ugyanakkor a megoldható problémák közé tartozik, hogy kevés az olyan gazdasági projekt, amely


540 javítani tudná a kelet-nyugati kapcsolatokat. Tetemes infrastrukturális beruházások fontos lépést jelentenének, erősítenék a nemzetközi versenyt és csökkentenék a szállítási költségeket. Emellett növelnék az építőipari foglalkoztatást, amit Középés Kelet-Európa nehéz átalakulási szakaszában bármely érintett ország örömmel fogadna. (Ism.: Tűű Lászlóné)

MORREY, C. – HILLIER, H.: HOGYAN MÉRJÜK A FENNTARTHATÓ FEJLŐDÉST? (How on Earth do we measure sustainable development?) – Statistical News. 1996. 112. sz. 3–12. p.

Az 1992-es „Riói Föld Csúcson” (az ENSZ Környezet és Fejlődés c. világkonferenciáján) vállalt kötelezettségnek megfelelően 1994-ben az Egyesült Királyság kormánya is kidolgozta a fenntartható fejlődésre irányuló stratégiáját, és egyben kötelezte magát arra, hogy a célkitűzések megvalósulását két éven belül kialakítandó jelzőszámrendszer segítségével folyamatosan ellenőrzi. Hogyan állapítható meg, hogy a fejlődés a fenntarthatóság irányába mutat-e? Melyek azok a kulcsindikátorok, amelyek segítségével figyelemmel kísérhető, mérhető a haladás és ellenőrizhető, hogy a politikai intézkedések elérik-e a kitűzött céljukat? Erre keresték a választ az Egyesült Királyság Környezetvédelmi Minisztériumának statisztikusai, a fenntartható fejlődés jelzőszámainak kifejlesztése során. Általánosságban a jelzőszámok alapvető funkciója, hogy egyszerűsített, számszerű formában üzenetet közölnek a felhasználóval. A jelzőszám olyan összefoglaló, összegező statisztikai mutató, amely bemutatja az időbeli változásokat és rávilágít a legfontosabb tanulságokra. A gazdasági teljesítmény megítélése mindössze néhány kulcsindikátor alapján történik, mint amilyen például a GDP növekedési üteme, az infláció szintje, a fizetési mérleg, a foglalkoztatottsági szint, a kamatláb vagy a közösségi szektor kölcsöneinek és adósságainak viszonya. Ha ezek az indikátorok a megfelelő irányba mozognak, akkor a gazdaság jól működik. Ezeket az indikátorokat ismerik és használják a politikusok, a pénzügyi szakemberek, az üzletemberek csakúgy, mint a nagyközönség. Az indikátorokban bekövetkező változások befolyásolják az emberek magatartását, például, hogy belevágjanak-e olyan költséges beszerzésbe, mint egy új ház megvásárlása, vagy hogy megkockáztassák-e az állásváltoztatást, valamint a kormány tevékenységének megítélésére is ezeket az indikátorokat használják.

A környezet állapotának, a fejlődés fenntarthatóságának mérésére nem léteznek széles körben elfogadott jelzőszámok. Az évről évre begyűjtött primér környezeti adatok mennyisége óriási. Az adatokat összesített, aggregált formában a Minisztérium évenként közzéteszi környezetstatisztikai kiadványában. Ezek az összegzések nem alkalmasak azonban arra, hogy leírják a környezet egészének állapotában bekövetkezett változásokat, arra még kevésbé, hogy a környezet és a gazdaság kapcsolatrendszerét bemutassák. A politikusok és a nagyközönség felé csak magas szinten aggregált kulcsindikátorok tudják közvetíteni az üzeneteket. A fenntartható fejlődés tartalmának és az eléréséhez szükséges tennivalóknak a meghatározása nem könnyű feladat. Az országok és a nemzetközi szervezetek nagy erőfeszítéseket tesznek e problémakör kutatására. A legáltalánosabban használt meghatározást a Környezet és Fejlődés (közismert nevén Brundtland) Bizottság adta 1987-ben: „A fenntartható fejlődés ... a jelen igényeinek kielégítése mellett nem fosztja meg a jövő generációit saját szükségleteik kielégítésének lehetőségétől.” Az Egyesült Királyság stratégiája szerint ez két alapvető társadalmi törekvés összehangolását jelenti. A gazdaságnak fejlődnie kell, hogy emelkedő életszínvonalat lehessen biztosítani mind a jelen, mind a jövő generációk számára, valamint védeni és javítani kell a környezetet most és a jövő számára. Az indikátorok kimunkálásához e meglehetősen általános megállapításokat a következő négy tartópillérre bontották: egészséges gazdaságot kell fenntartani az életminőség javítása érdekében, és ugyanakkor óvni kell az emberi egészséget és a környezetet; a nem megújuló erőforrásokat optimálisan kell felhasználni (elkerülhetetlenül kimerülnek, tehát a lehető leghatékonyabb használatukra kell törekedni); a megújuló erőforrásokat fenntartó módon kell használni (azaz, hosszú távon nem lehet újratermelődésüknél gyorsabb ütemben felhasználni); a környezet teherbíró képességének károsítását, az ember egészségének és a biológiai sokféleségnek a kockáztatását minimalizálni kell. Vannak, akik úgy vélik, hogy a „fenntarthatóság” állapot, amit el lehet és kell érni. Mások azt tartják, hogy a fenntartható fejlődés út, folyamat, és sosem fogunk eljutni a fenntartható állapotba, mert az folyamatosan változik. A munkacsoport az utóbbi felfogást tette magáévá. Az esetek többségében nem ismert, hogy hosszú távon egy tevékenység adott szinten valóban fenntartható-e. Az viszont remélhető, hogy legalább azt meg lehet állapítani, a megfelelő irányba mozdultunk-e el. Az indikátorok kifejlesztése során ezért trendek bemutatására koncentráltak, és azokon a területeken, ahol léteznek konkrétan

STATISZTIKAI IRODALMI FIGYELŐ elérendő célok, illetve előírások, a trendeket ezekhez viszonyították. A munkacsoport nem szenvedett ötlethiányban, a munka kezdetén több mint 300 indikátort választottak ki. Ezt azután szisztematikusan csökkentették oly módon, hogy a kormánystratégia célkitűzéseihez kulcsterületeket (kulcsproblémákat) és feladatokat rendeltek. Első lépésben lehatároltak 21 „témacsaládot”, ezek: a gazdaság; a közlekedés, szállítás; a szabadidő, turizmus; a külkereskedelem; az energia; a földhasználat; a vízkészletek; az erdészet; a halállomány; az éghajlatváltozás; az ózonréteg vékonyodása; a savas ülepedés; a levegő; a vízminőség; a tenger; az élővilág, élőhelyek; a felszínborítottság, táj; a talaj; az ásványok bányászata; a hulladékok és a radioaktivitás. Mindegyik témacsaládban meghatározták a fejlődés fenntarthatóvá tétele érdekében végrehajtandó feladatokat. Ezután választották ki a feladatok végrehajtásának figyelemmel kísérésére alkalmas indikátorokat. Ehhez az OECD „környezetterhelés – állapot – válasz” (pressure, state, response) modelljének módosított változatát használták, mert a feladat nem egyszerűen a környezeti jelzőszámoknak (mint az OECD esetében), hanem a fenntartható fejlődés indikátorainak a kidolgozása volt. A gazdaság szektorai biztosítják az anyagi gazdagságot és jólétet, de ugyanakkor terhelik a környezetet, mivel fogyasztják a természeti erőforrásokat és szennyező anyagokat, hulladékokat bocsátanak ki. A környezet állapota viszont visszahat a jólétre, az élet minőségére. A kormány, a vállalatok, az egyének vagy a nemzetközi testületek (a szereplők) úgy reagálnak (válaszolnak) a gazdaság és a környezet állapotában bekövetkezett változásokra, hogy változtatják a magatartásukat vagy a politikájukat, ami vagy közvetlenül a környezetre vagy a gazdasági tevékenységből származó terhelések megváltoztatására irányul. Az állapot bemutatására a környezeti elemek, természeti erőforrások mennyiségi, minőségi állapotára és a gazdasági fejlődés helyzetére vonatkozó indikátorokat kerestek. Ahol lehetett, 1970-től induló trendeket mutattak be, egyrészt, hogy érzékeltessék a fenntartható fejlődés hosszú távú jellegét, másrészt hogy kiegyenlítsék a rövid távú ingadozások okozta torzításokat. A következő lépésben szemügyre vették a legfontosabb terheléseket, amelyek az emberi tevékenységek hatásaként az állapot megváltozásához vezettek. Ahol lehetséges volt, a terheléseket egybevetették a tevékenység által létrehozott haszonnal vagy jóléttel. Felrajzolták például a villamosenergia-termelés (a gazdasági haszon) és az energiatermelésből származó kén-dioxid kibocsátás (a környezeti költség) trendjét

541 1970-től. Az energiatermelés az igényeknek megfelelően nőtt, miközben a kén-dioxid emisszió gyors ütemben csökkent. Az indikátor által közvetített üzenet az volt, hogy az Egyesült Királyság villamosenergiaelőállítása jelentősen „kéntakarékosabbá” vált, az emisszió/energiatermelés hányados az 1970. évinek mindössze a fele. Az indikátor a teljes képnek viszont csak egy részét mutatja. A villamosenergia-termelés valódi haszna nem maga az áram, hanem az, hogy lehetővé teszi a házak fűtését és világítását, működteti a különböző berendezéseket, amelyek az életünk minőségét javítják. Tulajdonképpen arra kell törekednünk, hogy e haszon maximalizálását minél kisebb energia-input és szennyezőanyag-kibocsátás mellett valósítsuk meg. A jelzőszámrendszer tartalmaz más energiafogyasztásra vonatkozó indikátorokat is, de a továbbfejlesztés során kísérletet kell tenni mindennek egyetlen indikátorba való sűrítésére. Ehhez az energiafelhasználásnál jobb közelítéseket kell kidolgozni a jólét mérésére. A társadalmi válaszok a környezet védelmére irányuló egyéni vagy kollektív intézkedések, akciók indikátoraival is foglalkoztak. Úgy találták, hogy a válaszindikátorokat a legnehezebb számszerűsíteni, gyakran irányítási vagy adminisztratív folyamatokról van szó. Több válasz is lehet ugyanarra a problémára, ezért nehéz előállítani egyetlen értelmes jelzőszámot. Sok esetben azt állapították meg, hogy a különféle „válaszok” az „állapot”- és a „terhelésindikátorok” javulásában kell, hogy jelentkezzenek (mint ahogy ez történt az energiatermelés és a kéndioxid kibocsátás trendjeinek indikátora esetében is). A legizgalmasabb problémák közé tartozik a válasz-indikátorok kapcsán a szennyezés csökkentésére fordított kiadások és az árak kérdése. A környezet védelmének szükségessége a gazdasági tevékenységek számára többletköltségeket okoz, ami viszont visszafoghatja a gazdasági aktivitást. Ez a kérdés – hogy mennyire lehet környezetvédelemre fordítani – áll a fenntartható fejlődésről folytatott viták középpontjában, ami azt sugallja, hogy sokkal jobb „költség–haszon” elemzési módszereket kell kifejleszteni ezekre a területekre. A környezetvédelmi ráfordításokat statisztikailag rendkívül nehéz definiálni és számszerűsíteni. (Hogy lehet például meghatározni, hogy egy új, a régieknél környezetkímélőbb erőmű vagy vegyimű létrehozásának költségeiből mennyi kapcsolódik a környezetvédelemhez?) A korlátozott erőforrások (például az energia) megőrzésének egyik módja az áremelés. Az áremelés viszont növeli a termelési költségeket és a fogyasztói árat, és így látszólag csökkenti az egyén jóléti szintjét. A háztartási tüzelőanyagok hozzáadottértékadójának emeléséről folytatott viták tapasztalatai


542 szerint az ilyen lépések rendkívül népszerűtlenek. Ugyanakkor a tüzelőárak reálértékben nem magasabbak, mint húsz évvel ezelőtt, miközben a rendelkezésre álló reáljövedelem átlagosan 60 százalékkal nőtt. Ezt a tényt teszi nyilvánvalóvá az az indikátor is, amely egymás mellé helyezi a benzin-, olajárak, a vasúti-, az autóbusz- és az összes gépjárműközlekedés költségét, valamint a rendelkezésre álló jövedelem 1970-től számított trendjét. Az ilyen indikátorok rendkívül hasznosak például a tömegközeledési viteldíjak vagy az autóközlekedés költségeinek emeléséről folytatott vitákban. A téma összetettsége és parttalansága miatt a racionális megközelítés ellenére sem meglepő, hogy a számottevő „gyomlálás” után is mintegy 120 indikátor maradt a rendszerben. Ha tovább csökkentik az indikátorok számát, az már olyan mértékű aggregálást igényelne, ami fontos trendeket leplezne el. Nyilvánvaló példa erre az energiafelhasználás. Az energiafelhasználás egyik széles körben alkalmazott indikátora az ún. energiahányad, az összes felhasznált energia GDP-hez viszonyított aránya. 1970 óta a GDP reálértékben 60 százalékkal nőtt, míg az energiafelhasználás nagyjából konstans maradt. Az általános kép tehát kimondottan bíztató, az Egyesült Királyság gazdasága az elmúlt 25 év során jóval energiatakarékosabbá vált, az energiahatékonyság jelentősen javult. Másrészről, ha elkezdjük szektorokra lebontani, kitűnik, hogy a legtöbb energia-megtakarítás a feldolgozóiparban következett be, különösen az 1970-es és a kora 1980-as években. Ez kis részben a nehézipar rovására és a könnyűipar javára végbement szerkezetváltással hozható összefüggésbe, de nagyrészt valóban a folyamattervezés fejlődésének köszönhető javuló energiahatékonyságból származik. A háztartási szektorban, amely az Egyesült Királyság energiafelhasználásának egynegyedét adja, a fejlettebb épülettervezésből és lakásszigetelésből származó megtakarításokat megsemmisíti a központi fűtési rendszerek és a luxus elektromos berendezések (mint a mosogatógépek vagy a hifi-készülékek) gyors terjedése. Az egy háztartásra jutó energiafelhasználás nem változott a vizsgált időszakban, ugyanakkor

viszont a háztartások száma – az átlagos háztartásnagyság csökkenését eredményező társadalmi tényezők miatt – folyamatosan emelkedett. Az energiafelhasználás egyharmadát a közlekedés adja. A közúti utasközlekedés ennek 20 százalékát teszi ki. Az elmúlt 20 évben nem javult az egységnyi felhasznált energiára jutó utaskilométerben kifejezett hatékonyság, a gépjárművek energiahatékonyságában bekövetkezett számottevő javulás ellenére sem. Ha az indikátorok célja a nagyközönség magatartásának befolyásolása, akkor nem elég, ha a jelzőszám közérthető, relevánsnak is kell lennie, hogy az emberek úgy érezhessék, ők személyesen is tehetnek valamit a trendek megváltoztatása érdekében. Az indikátorok hatásossága függ az aggregáció szintjétől és a közlési módtól. Az is fontos, hogy az indikátorokat a mindennapi gyakorlatban előforduló mértékegységekben fejezzék ki. Például, a különböző energiahordozókból származó energiafelhasználás aggregálására a (makro)statisztika a millió tonna olajegyenértéket használja. Ez nem mond túl sokat a lakosságnak. Ezért a munkacsoport egy másik indikátort is közölt, amely a háztartási energiafogyasztást az egy háztartásra jutó kilowattórában fejezi ki. Ily módon az egyes háztartások össze tudják hasonlítani saját energiafelhasználásukat az országos átlaggal vagy normával, abban a mértékegységben, amit a villany- vagy gázszámláikon látnak. Hasonlóképpen, az utasközlekedés indikátorát is az egy fő által egy évben megtett kilométerek számával fejezték ki, nem a megszokott összesjármű-kilométerrel. A tavaly márciusban közzétett jelzőszámok kísérletiek. Céljuk vita provokálása volt. A munka folytatását segítendő, a Minisztérium egy értekezletet hív össze a helyi hatóságok szakértői, a nem kormányzati szervezetek és a tudományok képviselői részvételével. Szakértői csoportokat hoznak létre az indikátorok egyes alcsoportjainak részletes vizsgálatára. Egyidejűleg tovább- és előreszámításokat végeznek az indikátortrendekkel. A tervek szerint 1998-ban adják ki a jelzőszámgyűjtemény átdolgozott és felfrissített változatát. (Ism.: Horváth Eszter)

DEMOGRÁFIA WIEDENHOFER, B.: ÉLETHOSSZIGLAN TANULÁS (Lebenslanges Lernen.) – Statistische Nachrichten. 1996. 4. sz. 273–277 p.

A tanulmány az osztrák lakosság iskolán és üzemen kívüli tanulásával foglalkozik egy 1992. évi

mikrocenzus alapján, alaptételként fogadva el, hogy a továbbképzés új munkalehetőségeket teremt és segítség a növekvő munkanélküliség ellen. A felvétel során a vizsgálatból kizárták a munkaidőben tartott oktatást, ugyanakkor az időfelhaszálásnál figyelembe vették a munkába utazással töltött időt.

STATISZTIKAI IRODALMI FIGYELŐ A felmérés a következő tanulási témakörökre terjed ki. Szakmai továbbképzés – Esti iskolák tanfolyamai – Szakmai tanfolyamok – Könyvtárakban töltött idő – Szakirodalommal való foglalkozás – Szakmai előadásokon való részvétel

„Egyéb” továbbképzés – Zenetanulás – Hobbitanfolyamok – Hobbioktatás – Tudományos munka – Előadásokon való részvétel – Tánciskola – Gépkocsivezetői tanfolyamok – Egyéb.

A felmérésben elsősorban olyan 15 éven felüli (ez a tankötelezettségi korhatár) egyéneket vettek figyelembe, akik a felvétel napján ténylegesen fordítottak időt a továbbképzésre. A továbbképzésben az osztrák lakosság viszonylag kis része vesz részt. Míg például a megkérdezettek 79 százaléka nézett a „hét folyamán” televíziót, addig 3, illetve vasárnap csak 2 százalékuk foglalkozott továbbképzéssel. Az erre fordított napi idő mintegy 2 1/2 órát tett ki. A tanulási idő a korral jelentősen változik. A legtöbbet a 20–29 évesek foglalkoznak továbbképzéssel: 3–3 1/4 órát naponta. Ezt követően a férfiaknál fokozatosan csökken, míg a nőknél 44 éves korig tovább növekszik, és csak ezután esik vissza a tanulásra fordított idő.

543 Az iskolai végzettséget tekintve – a várakozásnak megfelelően – a felsőfokú végzettségűek foglalkoznak a legtöbbet továbbképzéssel. 11 százalékuk képezi magát tovább, napi 2 3/4 órát fordítva erre. Ez az időráfordítás hétköznap magasabb, a hétvégeken alacsonyabb. A foglalkoztatottak 4, a felsőfokú oktatási intézményeket látogatók 9 százaléka képezi magát tovább iskolán kívül. Az erre fordított idő 2 3/4 óra naponta. Körükben az alkalmazottak száma jóval felülmúlja a munkásokét. Különösen kiugró a vasárnaponkénti tanulásban részt vevő nem mezőgazdaságban dolgozó nők aránya, ami 19 százalékot tesz ki. Figyelemre méltó, hogy a munkanélküliek és a fizetés nélküli szabadságon lévők közül a magukat továbbképzők a foglalkoztatottakhoz hasonló időtartamot töltenek iskolán kívüli tanulással: átlagosan 2 3/4 órát naponta. Foglalkozási viszonyukat tekintve a nem mezőgazdaságban dolgozó önállók és az alkalmazottak állnak az élen. Az időráfordítást tekintve a munkások (a tanulókat is beleértve) a legaktívabbak, napi 3 óra tanulásukkal. Utánuk az alkalmazottak következnek 2 3/4 órát fordítva erre a tevékenységre. Az iparban dolgozó önállók elmaradnak az előbb említett két csoporttól: náluk a napi tanulási idő 1 1/2 óra. A továbbképzésben Ausztriában is a fővárosiak járnak élen. A továbbképzés típusát illetően az „egyéb” (nem szakmai) továbbképzésre valamivel több idő jut. Ezzel szemben a 15–29 évesek a szakmai továbbképzést preferálják. Végül megállapítható, hogy a telkes osztrák lakosság átlagosan csak napi néhány percet foglalkozik továbbképzéssel. (Ism.: Nádas Péter)

KÜLFÖLDI FOLYÓIRATSZEMLE Palm, F.C. – Vlaar, P. J. G.: Egyszerű diagnosztikai eljárások pénzügyi idősorok modellezéséhez. Hornik, K.: Ideghálózatok a pénzügyben és pénzügy statisztikában.

A NÉMET STATISZTIKAI TÁRSASÁG FOLYÓIRATA 1997. ÉVI 1. SZÁM Franke, G.: Új pénzügyi eszközök. Bühler, W. – Uhrig, M. – Walter, U. – Weber, T.: Gazdasági és ökonometriai problémák a kamatlábopciók értékelésében. Conen, R.: Pénzügyi előrejelzés többtényezős kockázatattributum-modell segítségével. Lütkepohl, H.: A változékonyság statisztikai modellezése.

AZ OSZTRÁK STATISZTIKAI ÉS INFORMATIKAI TÁRSASÁG FOLYÓIRATA 1996. ÉVI 1. SZÁM Neumann, K.: A köznyelv és a szaknyelv közötti kapcsolatról: új lehetőségek modern információs és kommunikációs technológián keresztül.


544 Ponce de Leon, A.: Összefüggések keresése az egészségügyi események száma és a levegőszennyezés között. Viertl, R.: Matematikai módszerek környezeti vizsgálatokban. Quatember, A.: Rétegek becsült rétegnagyságokkal.

Janik, W.: A lakások fűtése, 1995. Dubrawa, R.: Mezőgazdasági összeírás, 1990 – Kombinált összeírás, 1991; néhány jellemző összehasonlítása. Pechhacker, J.: Gyümölcstermelés, 1996. Schwarzl, L.: Az osztrák nemzeti számlák felülvizsgálata. 1997. ÉVI 2. SZÁM Fuchs, I.: Osztrák városi területek 1991-ben: a koncepció.

A BOLOGNAI, PÁDUAI ÉS PALERMÓI EGYETEMEK FOLYÓIRATA 1996. ÉVI 1. SZÁM Colombo, B. – Scarpa, B.: A születésszabályozás naptári módszerei: egy ökölszabály. Ihorst, G. – Trenkler, G.: Az átlagos négyzetes hibamátrix lineáris regresszió beli elsőbbségének általános vizsgálata. Mignani, S. – Rosa, R.: Monte Carlo Markov-lánc Ising-modellekben. Tessitore, G. – Lauro, N. C. – Rijckevorsel, J.: Egy adaptív módszer nemlineáris homogenitáselemzéshez. Montanari, A. – Guglielmi, N.: Az előrejelzési indexek szerepe az előrejelzéses követésében. Zenga, M.: Új módszer a csúcsosságra. Zoia, M. G.: A stilizált spektrum fogalmáról és szerepéről gazdasági idősorelemzéseknél.

A CSEH STATISZTIKAI HIVATAL FOLYÓIRATA 1997. ÉVI 2. SZÁM Palas, S. – Polednová, Z. – Cernohouzová, L.: Az 1995-ös panel-felvétel eredményeinek értékelése. Prokop, L.: A befektetési folyamat strukturális szempontjai Csehországban 1993 és 1996 között. Králová, M.: Csehország és az Európai Unió 1995-ös kereskedelme összehasonlításának módszertana.

Langgassner, J.: Rákstatisztika, 1983–1994. Egyeztetett minimális kereseti index, 1996. december. Maurer, H.: Egyeztetett minimális kereseti index, 1996. Fogyasztói árindex, 1996. Kronsteiner,C.: Háztartásiköltségvetés-felvétel,1993/94, fontos területi eredmények. Janik, W.: Magángarázsok és parkolóhelyek felszereléssel (1995. decemberi mikrocenzus). Idegenforgalom, 1996. november. Pinsolitsch, M.: Külkereskedelem 1995-ben. Gerdenitsch, W. – Rittenau, R. – Sergueev, S.: Ausztria az Európai Összehasonlítási programban. Mitteregger, M.: Az IMF adatszabványai. 1997. ÉVI 3. SZÁM Findl, P. – Wild, H.: Népmozgalmi statisztika, 1996; ideiglenes eredmények. Scholtze, E.: Ausztria összes kiadása kutatásra és kísérleti fejlesztésre az alapok forrása szerint (pénzügyi ágazatok). Pauli, W.: Adatok a nemzetközi oktatási statisztikákról. Hawlik, E.: Új állást kereső alkalmazottak; munka-erőfelvétel, 1995. Kronsteiner,C.: Háztartásiköltségvetés-felvétel,1993/94; egy főre jutó havi fogyasztási kiadás. Egyeztetett minimális kereseti index, 1997. január. Müller, P.: Nagykereskedelmi árindex, 1996-os revizió. Hammer, G.: Gyermekgondozás. Göltl, F.: Mezőgazdaságistruktúra-felvétel, 1995; I. rész. Haupt, L.: Reprezentatív állatállomány-felvétel, 1996. december 3. Idegenforgalom, 1996. december. Skolarz, G.: Idegenforgalom az 1996-os naptári évben. Idegenforgalmi szálláshelyek, ágyak, ágyhelyek, foglaltsági arány az 1995/96-os téli és 1996-os nyári szezonban. Skolarz, G.: Osztrák polgári repülés, 1996. Schürer, A.: Föld adásvételi statisztika, 1995. Külkereskedelem, 1996. január-június.

A NÉMET SZÖVETSÉGI STATISZTIKAI HIVATAL FOLYÓIRATA AZ OSZTRÁK KÖZPONTI STATISZTIKAI HIVATAL FOLYÓIRATA 1997. ÉVI 1. SZÁM Bauer, A.: Változások a családstruktúrában: az 1961es és 1991-es népszámlálás eredményei. Bartunek, E.- Hawlik, E.: Foglalkoztatottság 1995-ben. Kronsteiner, C.: Háztartásiköltségvetés-felvétel, 1984, 1993/94; a főbb eredmények összehasonlítása.

1997. ÉVI 1. SZÁM Strohm, W.: GDP, 1996. Sommer, B. – Voit, H.: Népességalakulás, 1995. Pfrommer, F. – Schmidt, P.: A közösségen belüli kereskedelmi statisztikák automatikus feldolgozása. Breidenstein, W.: Közszolgálati nyugdíjasok 1995. január 1-ején. Hertel, J.: Háztartási bevételek és kiadások, 1993. Árak 1996-ban.

STATISZTIKAI SZEMLE A KÖZPONTI STATISZTIKAI HIVATAL FOLYÓIRATA SZERKESZTŐBIZOTTSÁG:

Recommend Documents