STATISZTIKAI SZEMLE A KÖZPONTI STATISZTIKAI HIVATAL FOLYÓIRATA SZERKESZTŐBIZOTTSÁG:

STATISZTIKAI SZEMLE

A KÖZPONTI STATISZTIKAI HIVATAL FOLYÓIRATA

SZERKESZTŐBIZOTTSÁG: DR. ANDORKA RUDOLF , DR. BALOGH MIKLÓS, DR. BESENYEI LAJOS, DR. HARCSA ISTVÁN, DR. KATONA TAMÁS (a Szerkesztőbizottság elnöke), DR. KLINGER ANDRÁS, DR. MUNDRUCZÓ GYÖRGY, NYITRAI FERENCNÉ DR., DR. PUKLI PÉTER, DR. SIPOS BÉLA, DR. SZILÁGYI GYÖRGY, VÉGVÁRI JENŐ, DR. VÉRTES ANDRÁS, VISI LAKATOS MÁRIA (főszerkesztő), DR. VUKOVICH GYÖRGY

75. ÉVFOLYAM 8–9. SZÁM

1 9 9 7 . A U G U S Z T U S – S Z E P T E MB E R

E SZÁM SZERZŐI: Dr. Bánszegi Katalin, a KSH főosztályvezető-helyettese; Gratzl Ferenc, a KSH osztályvezetője; Dr. Halkovics László kandidátus, az Országos Anyag- és Árhivatal ny. osztályvezetője; Dr. Kápolnai Iván, a KSH Könyvtár és Dokumentációs Szolgálat ny. tudományos főmunkatársa; Dr. Kozma Ferenc, a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetem egyetemi tanára; Malakucziné Póka Mária, a KSH Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Igazgatósága osztályvezetője; Nagy Orbán, a KSH osztályvezetője; Szűcs Zoltán, a KSH osztályvezetője; Varga Józsefné, a KSH Vas Megyei Igazgatósága főtanácsosa. * Balogh András, a KSH főtanácsosa; Fóti János, a KSH ny. főosztályvezető-helyettese; Nádas Péter, az Országos Műszaki Fordító Iroda ny. munkatársa; Reisz László, a KSH tanácsosa; Tűű Lászlóné, a KSH ny. osztályvezetője.

ISSN 0039 0690 Megjelenik havonta egyszer Főszerkesztő: Visi Lakatos Mária Kiadja: a Központi Statisztikai Hivatal A kiadásért felelős: dr. Katona Tamás 1098 – Akadémiai Nyomda Martonvásár, 1997 Felelős vezető: Freier László Szerkesztő: Lázár Katalin Tördelőszerkesztők: Bálinthné Bartha Éva (szerkesztőségi titkár), Simonné Káli Ágnes Munkatárs: Gyenes J. Katalin Szerkesztőség: Budapest II., Keleti Károly utca 5–7. Postacím: Budapest, 1525. Postafiók 51. Telefon: 345–6528 Kiadóhivatal: Központi Statisztikai Hivatal, Budapest II., Keleti Károly utca 5–7. Postacím: Postafiók 51. Budapest, 1525. Telefon: 345–6212 E-mail: [email protected] Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, és a Hírlapüzletági Igazgatóság Hírlapelőfizetési Irodájánál, (Budapest VIII., Orczy tér 1., Telefax: 303–3440) közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással Postabank Rt. 219–98636, 021–42795 pénzforgalmi jelzőszámra. Előfizetési díj: fél évre 2100 Ft, egy évre 4200 Ft Beszerezhető a KSH Könyvesboltban. Budapest II., Keleti Károly u. 10. Telefon: 212–4348

TARTALOM

STATISZTIKAI ELEMZÉSEK

Magyarország mezőgazdasági népessége. – Nagy Orbán ................. 645 Lakások, lakáskörülmények. – Gratzl Ferenc – Szücs Zoltán ............ 669 MÓDSZERTANI TANULMÁNYOK

Közérdekűség – Közérdekű adat – Közérdekű statisztikai adat. – Dr. Bánszegi Katalin ..................................................................... 689 „Sacconometria” – a gazdasági valóság becsléses megközelítése. – Kozma Ferenc ............................................................................... 700 TÖRTÉNETI DOLGOZATOK

A magyar malomipari statisztika története, 1850–1950. – Dr. Halko-vics László ......................................................................... 708 JELENTÉSEK

A társadalom és a gazdaság főbb folyamatai, 1996. .......................... 722 STATISZTIKAI „EGYPERCESEK”

Szabolcs-Szatmár-Bereg megye gazdasági helyzete. – M.-né P. M. . 758 Magyarország helye Európában. ......................................................... 761 SZEMLE

A XXXIV. Statisztikatörténeti Vándorülés. – Varga Józsefné ......... 763 Magyar szakirodalom A történeti Magyarország városainak és községeinek névváltozatai az Országos Községi Törzskönyvbizottság iratanyaga alapján (1898–1913). (Dr. Kápolnai Iván) ........................... 767

STATISZTIKAI HÍRADÓ

Személyi hírek ..................................................................................... 771 Szervezeti hírek – Közlemények.......................................................... 771 STATISZTIKAI IRODALMI FIGYELŐ

Külföldi statisztikai irodalom Michaelowa, A.: Délkelet-Ázsia gazdasági növekedésének környezeti következményei. (Tűű Lászlóné)........................... ..................................................... 774 Pratscher, K.: A jövedelemváltozások kiemelt adatai, 1995/1996. (Nádas Péter)........................................................................... ............... 776 Trabold, H.: Közép- és Kelet-Európa kereskedelme az OECDországokkal. (Balogh András).................. ............................. 777 Dorbitz, J. – Fleischacker, J.: Átmenet a népesedéspolitikáról a családpolitikára. (Fóti János)................................................. 779 Ostroot, N. – Snyder, W.: Az életminőség alakulása Franciaországban, 1695–1990. (Reisz László)....................................... ............................................. 781 Folyóiratszemle ................................................................................... 783 Bibliográfia .......................................................................................... 786

Utánnyomás csak a forrás megjelölésével!

STATISZTIKAI ELEMZÉSEK

MAGYARORSZÁG MEZŐGAZDASÁGI NÉPESSÉGE NAGY ORBÁN Az elmúlt fél évtizedben a magyar mezőgazdaságban a legnagyobb változást a földtulajdon szerkezetének átalakítása jelentette. A kárpótlási és a szövetkezeti törvények a tulajdonviszonyok szempontjából teljesen új helyzetet teremtettek. Megváltozott a gazdaságok mérete, a termelés szerkezete is. Az agrárágazat változásai nem jelentenek visszatérést a második világháború utáni vagy az azt megelőző tulajdonosi struktúrához, de a jelenlegi átmeneti állapotában is látható, hogy nagyon hasonló szerkezet kialakulását eredményezik. A földtulajdon és a földhasználat nagymértékben eltér egymástól, mert a földtulajdonhoz kapcsolódó üzemi szerkezet a vélt vagy jogos sérelmek orvoslása mellett nem tudott kialakulni. Az új vállalkozásoknál, a földhöz jutottak nagy részénél hiányzik az eszköz, a hitel, a tőke, az integráció, az értékesítési biztonság, a jövedelmező gazdálkodáshoz szükséges földterület. Sok szó esik a mezőgazdaság mindennapi gondjairól, távlatairól, de emellett lényegesen kevesebbet tudunk azokról, akik gazdálkodnak, akik fő- vagy mellékfoglalkozásként, vagy kiegészítő tevékenységként bizonyos területen földet művelnek, és a földhöz való tradicionális ragaszkodásuk következtében önként vagy esetleg anyagi kényszerűségből vállalják a gazdálkodás mindennapi gondjait. Ennek a tanulmánynak elsődleges célja, hogy a népszámlálási típusú összeírások adatai alapján megkísérelje a művelt földterület alapján vázolni, kik azok, akik ma Magyarországon a föld művelésében tevékenyen részt vesznek. A mezőgazdasági népesség, földtulajdon, gazdaságnagyság A mezőgazdasági népesség fogalma több oldalról közelíthető meg. A különböző társadalmi–gazdasági kutatások, statisztikák megkülönböztetnek – az egyéni foglalkozás, – a gazdasági ág, – a földtulajdon, földbérlet, illetve bérbe adott terület nagysága, – a gazdálkodás nagysága, mérete, jövedelmezősége, – a felsoroltak kombinációi,

szerinti kategorizálásokat.

NAGY ORBÁN

646

Azt, hogy e fogalmak szerinti kategorizálások közül mikor melyiket használták, a mindenkori gazdasági, társadalmi fejlettség, a történelem és nem utolsósorban a politika döntötte el. Száz évvel ezelőtt még őstermelésről, őstermelőkről beszéltek, amelyen a Pallas nagylexikon megfogalmazása szerint azt a produktív tevékenységet értették, „amely az ásvány-, növény- és állatország tárgyainak gyűjtésével, eltartásával és szaporításával foglalkozik”. A termelés tárgyát tekintve az őstermelő foglalkozások között megkülönböztették a halászatot, vadászatot, állattenyésztést, növénytermelést és a bányászatot. Napjainkra az őstermelő szó kiveszőben, elavulóban van, és ma már csak a települések piacain a saját termelvényeit árusító személyt nevezik így, megkülönböztetésül az ott árusító kereskedőktől. A század első évtizedében az őstermelésből kivált a bányászat, és a mezőgazdaság önálló foglalkozási ággá fejlődött. Az 1920. évi népszámlálás közlései a „földmíveléssel” foglalkozókat – önálló birtokos, bérlő és részes földmíves, – gazdasági tisztviselő, – segítő családtag, – gazdasági cseléd, – gazdasági munkás, napszámos

csoportokra bontották. Az önállók csoportján belül megkülönböztettek birtokosokat és bérlőket, ezeken belül pedig nagybirtokosokat 1000 kat. holdon felüli (körülbelül 576 hektár), középbirtokosokat 100–1000 kat. hold (körülbelül 58–576 hektár), kisbirtokosokat 10–100 kat. hold (körülbelül 6–58 hektár) földterülettel, továbbá 10 kat. holdnál kisebb földterülettel rendelkező kisbirtokosokat, illetve napszámosokat. A bérlőket hasonlóan csoportosították. Az 1930. évi népszámlálásnál már a korábbi kategóriákon kívül külön csoportba kerültek összevontan a tehenészet, juhászat, baromfitenyésztés, továbbá a kertészet önállói, illetve a kertészeti munkások. E csoportok tisztviselőit, illetve segédszemélyzetét továbbra is a gazdasági tisztviselőkhöz, valamint a gazdasági munkásokhoz sorolták. Ebben az időben a őstermelésen belül már megkülönböztették: – a mezőgazdaság és kertészet, – az erdészet és vadászat, szénégetés, – a méhészet, selyemhernyó- és haltenyésztés, – a halászat

foglalkozási ágakat. A mezőgazdasági népesség fogalomköre és számbavétele lényegében az 1945-ös földreformig változatlanul az egyéni foglalkozás és a foglalkozási ág megnevezésén és a birtok nagyságán alapult. A kisbirtokrendszer, később a szövetkezeti gazdálkodás kialakulása, majd napjaink újraprivatizálási rendszere, valamint az időközben a kataszteri holdról a hektárra való áttérés alapjaiban változtatta meg a besorolási kategóriákat, az adatok időbeli összehasonlíthatóságának lehetőségeit. Természetesen mindehhez hozzájárultak a mezőgazdaság nagyarányú fejlődése, a kézi munkaerő felszabadulása, a gépesítés, az ipar és más gazdasági ágak munkaerő-elszívása következtében beállott társadalmi–gazdasági változások.

MEZŐGAZDASÁGI NÉPESSÉG

647

Az 1980-as évek végéig a mezőgazdasági népesség jellemző csoportjai voltak a termelőszövetkezeti tagok és segítő családtagjaik, valamint az alkalmazásban állók, illetve e csoportokon belül a fizikai és a szellemi dolgozók. Az önállók és segítő családtagjaik, továbbá ezek földtulajdon szerinti kimutatását csak esetenként használták. A földtulajdon és elsősorban a gazdaságnagyság szükséges kiegészítője a népesség foglalkozási ág szerinti vizsgálatának. Az önálló gazdák és segítő családtagjaik esetében a gazdaságnagyság a foglalkozási ágba sorolás meghatározója. Földtulajdonnal, illetve gazdasággal nemcsak az önálló gazdák rendelkezhetnek, hanem bármilyen más foglalkozású személy is. A kétlakiak esetében külön kiegészítő feldolgozásokat készítenek a földtulajdonukra, illetve gazdaságuk nagyságára vonatkozóan. [12] A földre vonatkozó adatoknál nem csupán a jogi értelemben vett földtulajdont veszik számba, hanem a bérbe vett földet, az illetményföldet és a bérbe adott földet is. A gazdaság nagyságát ezen adatok mérlegeként határozzák meg. A statisztikák a földtulajdon nagyságát általában nem személyenként, családtagonként mutatják ki, hanem a család, a háztartás egészére vonatkozóan, együttesen. Ezáltal elkerülik – az egyébként is nagyrészt közösen művelt földdel kapcsolatosan – a családokon belüli bonyolult telekkönyvi, örökösödési, szerződéskötési ügyleteket, a tulajdonjognak, a haszonélvezetnek a családtagokra, kiskorúakra való íratásának problémáit. Ennek érdekében a család-, a háztartástagok közösen művelt földjeit általában a családfőnél vagy a háztartás első személyénél mutatják ki, és valamennyi többi tagot ezen összevont földtulajdon nagysága szerint sorolják be. A földre vonatkozó adatokat nagyságkategóriák szerint dolgozzák fel. Ezek megállapításánál mindenkor abból kell kiindulni, hogy körülbelül azonos gazdasági helyzetű földtulajdonosok, illetve gazdasággal rendelkező személyek kerüljenek egy kategóriába. Ezeket a kategóriákat általában mindig úgy alakították ki, hogy mód nyíljon az egyes társadalmi osztályok, rétegek nyomon követésére is. Például az 1960. évi népszámlálás során alapvető követelmény volt, hogy a földkategóriák alapján szétválasztható legyen a szegényparasztság, a középparasztság és a „kulákok” rétege. Általában a régebbi összeírások az 1 kat. holdon aluli (0,58 ha) földtulajdonú gazdasággal rendelkezőket nem tekintették önállóknak, hanem inkább napszámosoknak, mert az ilyen kisbirtok nem volt elegendő a létfenntartáshoz (ismeretlen volt a fóliázás, a mai értelemben vett kisállattartás, gombatermesztés stb.). A földtulajdon kategorizálása során a mezőgazdasági termelőszövetkezeti tagoknak adott háztáji föld területét általában figyelmen kívül hagyták. Az elmúlt évtizedekben a tulajdonviszonyok alapvető átrendeződése, valamint az Európai Unió statisztikai rendszerével való harmonizáció igénye is indokolta a magyar mezőgazdasági adatgyűjtési rendszer átalakítását és a két fő termelési erőforrás (földterület, állatállomány) nagyságcsoportjaihoz való igazodást. Ennek a gyakorlatnak megfelelően: – nagyméretű a gazdaság, ha termőterülete vagy a 300 hektárt, vagy állatállománya a 30 számosállatot meghaladja; – közepes méretű, ha termőföldje 30,1–300,0 hektár vagy állatállománya 2,6–30,0 számosállat; – kisméretű, ha egyik termelőkapacitásának mérete sem éri el a közepes szintet.

A gazdaság minimális mérete termőterület estében 1500 négyzetméter szántó vagy gyep, vagy 800 négyzetméter kert, gyümölcsös és szőlő együttesen, vagy állatállomány esetében legalább egy szarvasmarha vagy sertés, vagy 50 felnőtt baromfi stb. tartása.

648

NAGY ORBÁN

A mezőgazdasággal kapcsolatban álló népesség értelmezése A dolgozatban minden 1994. évi, illetve minden évszám megjelölése nélküli adat a Központi Statisztikai Hivatal által 1994. szeptember 1-jei eszmei időponttal, mintegy 25 000 lakásban végrehajtott országos reprezentatív felvétel, mikrocenzus (próba-számlálás) adata. (A mintavételi eljárás leírását és a fogalmak részletes magyarázatát [8] foglalja össze.) Az adatok összeírása során a háztartás mezőgazdasági földterületének nagysága mellett minden személytől a szokásos demográfiai, foglalkozási adatok mellett megkérdezték azt is, hogy van-e használatában mezőgazdaságilag művelt földterület. (Sajnálatosan a háztartások állatállományára vonatkozó kérdést ebben a felvételben nem tettek fel, más mezőgazdasági jellegű összeírással a személyi állomány összekapcsolása pedig technikai nehézséget jelentett. Ezért a modern, az állatállományt is figyelembe vevő csoportosításokra nem volt lehetőség.) A személyek használatában levő mezőgazdaságilag művelt földterületnél azt kérdezték, hogy a összeírt személy rendelkezik-e az összeírás eszmei időpontjában bármilyen jogcímen (saját tulajdon, bérelt terület, ingyenes földhasználat, földcsere stb.) földterülettel, és azt bármilyen céllal (hobbi-kertészkedés, önellátás vagy piacra termelés) és bármilyen módon (kézi, igás vagy gépi úton) műveli-e. A kérdés megválaszolásánál csak a mezőgazdaságilag hasznosított és az összeírt személy által használt földterületet kellett figyelembe venni, ennek megfelelően, ha az összeírt személy tulajdonát képező földterületet más használja (például a család másik tagja műveli, bérbe adták), a nemleges választ kellett megjelölni. Tekintettel arra, hogy a mezőgazdasággal kapcsolatban álló népességet meg lehet közelíteni nemzetgazdasági ági, illetve egyéni foglalkozási oldalról is, ezért a táblákba bekerült – foglalkozásától függetlenül – „mezőgazdaságban dolgozó” megjelöléssel minden olyan aktív kereső, akit a Tevékenységek Egységes Ágazati Osztályozási Rendszere (TEÁOR) szerint a „mezőgazdaság, vadgazdálkodás és erdőgazdálkodás, halászat” ágba soroltak be. (Ide számítottam továbbá az önálló állatorvosokat is, akik ágazati szempontból az egészségügyhöz tartoznak.) A más nemzetgazdasági ágakban dolgozó aktív keresők („nem mezőgazdaságban dolgozó”) csak akkor kerültek e kategóriába, ha a korábbiakban ismertetettek szerint azt vallották, hogy saját maguk művelnek valamekkora földet. Ők azok a tipikusan „kétlakiak”, akiknek főfoglalkozása a mezőgazdaságtól teljes mértékben eltérő. Ezzel az utóbbi esettel analóg módon történt a 14 éves és idősebb, gazdaságilag nem aktív népesség (munkanélküliek, inaktív keresők, eltartottak) besorolása is. Tekintettel arra, hogy ez utóbbiaknál sem a korábbi foglalkozást, sem a volt munkáltatót nem kérdezték, a „kétlakiság” fogalma csak akkor igaz, ha „munka-nélküliségüket”, „nyugdíjasságukat” stb. főfoglalkozásnak tekintjük. A mezőgazdaságban dolgozó aktív keresőkön belül külön csoportba kerültek az önálló gazdák és segítő családtagjaik, továbbá az alkalmazásban állók és a társas vállalkozásban dolgozók. Utóbbi a kis létszámú termelőszövetkezeti tagságot, valamint a gazdasági társasági keretek között dolgozó önállókat foglalja magában. Az „alkalmazásban álló, illetve a társas vállalkozó és segítő családtagja” csoporton belül, az egyéni foglalkozás alapján megkülönböztettem a mezőgazdasággal közvetlenül kapcsolatos és nem kapcsolatos foglalkozásúakat. Az előbbi kategóriába kerültek „fizikai” megjelöléssel a FEOR–93 6-os főcsoportjába tartozó mezőgazdasági és erdőgazdálkodási foglalkozású személyek. A „szellemi” kategóriába pedig a FEOR–93 1–3 főcso-


649

portjába tartozók közül a mezőgazdasággal közvetlenül kapcsolatban álló foglalkozásúak kerültek (például agronómus, állatorvos, mezőgazdasági mérnök, technikus). A „gépkezelő” csoport a kombájnosok mellett a traktorosokat és más mezőgazdasági gépek kezelőit tartalmazza. A mezőgazdasági ág mindazon dolgozói, akik az eddig ismertetett csoportokba nem kerültek, a „mezőgazdasággal nem kapcsolatos foglalkozású” kategóriában együttesen szerepelnek (például a gazdaság könyvelője, bérszámfejtője, adminisztrátora). A fogalmi átfedések elkerülése, valamint az egyszerűsítés céljából az utóbbi csoport a saját művelésű földterület szerint már nem került megbontásra, habár sokuknak van kiegészítő gazdasága, és ha a kétlakiságot a klasszikus egyéni foglalkozási alapon vizsgáljuk, közöttük is számos olyan személy van, aki nem mezőgazdasági főfoglalkozású, de saját gazdasággal rendelkezik, amelyet kiegészítő vagy mellékfoglalkozásként művel. A felvétel során a háztartás tagjainak tulajdonában, illetve használatában lévő összes földterületet külön-külön, azon belül művelési áganként és terület szerint a háztartás első tagjánál kellett elszámolni. Sajnálatos tény, hogy a 10 hektárnál nagyobb földterületek tényleges területének beírására a kérdőíven már nem volt lehetőség, ami a feldolgozás során a hektár szerinti tényleges nagyság megállapításánál okozott nehézséget. Némileg menti a kérdőívszerkesztőket a felvételi minta kis mérete. A háztartástagok által használt földterületeket a következő névleges kategóriákba csoportosítottam: – 0,14 hektár és kisebb, ha a művelt szántó, gyep, erdő, halastó, nádas stb. területe közül egyik sem éri az 1500 négyzetmétert, vagy a kert, gyümölcsös, szőlő művelési ágba tartozó földterület együttesen nem éri el a 800 négyzetmétert; – 0,15–2,99 hektár, ha a művelt föld területe az előbbi kategóriánál nagyobb, de a szántó stb. területe a 3 hektárt, a kert, gyümölcsös, szőlő együttes nagysága pedig az 16 000 négyzetmétert nem éri el; – 3,00 hektár és nagyobb, ha a művelt föld területe az előbbi két kategóriába tartozó mértéknél nagyobb.

Abban az esetben, ha a háztartás művelési ág szerinti földterülete különböző csoportokba került volna, a névleges besorolásnál mindig a magasabb kategória volt az irányadó. A mezőgazdasági népesség létszáma A világ országaiban a mezőgazdasági népességnek a gazdasági fejlettségtől és a természeti feltételektől függő aránya igen tág határok között mozog. A mezőgazdasági népesség csökkenése az ipari, majd a szolgáltatások terén foglalkoztatott népesség növekedésével párhuzamos. Azok az országok, ahol az ipari népesség aránya jelenleg a legmagasabb, mintegy másfél-két évszázaddal ezelőtt még döntően mezőgazdasági országok voltak (például Japán, Egyesült Államok). a) A nemzetgazdasági ág alapján. Hazánkban a mezőgazdasági ághoz tartozók száma hosszabb időtávlatban vizsgálható. A század elején az ország lakosságának még több mint 60 százaléka tartozott a mezőgazdasághoz. Ez az arány a század közepéig fokozatosan csökkent, 1949-ben a mezőgazdasági népesség már kisebb volt az össznépesség felénél. Ezután rohamos csökkenés következett, és 1960-ban már csak a népesség mintegy egyharmada tartozott a mezőgazdaság körébe.

NAGY ORBÁN

650

A mezőgazdaságban és erdőgazdálkodásban foglalkoztatott aktív keresők aránya az elmúlt negyedszázad alatt egynegyedére zsugorodott. Ennek a változásnak jelentős része az utóbbi évekre esett, és az ágazatban dolgozók összetétele az 1990-es években végbement fordulat eredményeként mélyreható átalakuláson ment át. A kimutatható arányok alakulásához jelentősen hozzájárult a termelőszövetkezeti melléküzemágak kiválása, megszűnése. A mezőgazdasághoz tehát ma már nem tartoznak alapvető feladatától idegen tevékenységek. E tényezőt mérlegelve is megállapítható azonban, hogy a foglalkoztatásban az ágazat nemzetgazdasági súlya mérséklődött. 1. tábla

A mezőgazdaság és erdőgazdálkodási ágban dolgozó aktív keresők foglalkozási viszony szerint 1970.

Foglalkozási viszony

1980.

1990.

1994.

évben

Fő Önálló gazda és segítő családtagja Alkalmazásban álló, szövetkezeti tag stb.

82 039 1 149 118

59 874 897 587

51 534 643 452

44 863 269 979

Összesen

1 231 157

957 461

694 986

314 842

Önálló gazda és segítő családtagja Alkalmazásban álló, szövetkezeti tag stb. Összesen Önálló gazda és segítő családtagja Alkalmazásban álló, szövetkezeti tag stb. Összesen

Önálló gazda és segítő családtagja Alkalmazásban álló, szövetkezeti tag stb. Összesen

6,7 93,3 100,0 100,0 100,0 100,0

1,6 23,0 24,7

Az összes százalékában 6,3 7,4 93,7 92,6 100,0

100,0

Az 1970. évi százalékában 72,9 62,6 78,1 56,0 77,8

56,4

Az aktív keresők százalékában 1,2 1,1 17,7 14,2 18,9

15,4

14,2 85,8 100,0 54,7 23,5 25,6

1,2 7,3 8,6

Megjegyzés. Itt és a további táblák adatai a [7]-ből, illetve saját feldolgozás az 1994. szeptember 1-jei összeírás alapján.

A gazdasági szerkezet átalakulásának egyik mutatója az önálló foglalkozásúak arányának növekedése. A kizárólagosan önálló gazdálkodásból élők száma a mezőgazdaságban az utóbbi évtizedekben fokozatosan csökkent. Ennek oka elsősorban a falusi népesség elöregedése, a biztosabb megélhetést nyújtó foglalkozások felé történő elvándorlás, a kistermelés integrációjának hiánya stb. Ugyanekkor az önálló gazdák ágazaton belüli aránya a korábbi jelentéktelen 6–7 százalékról napjainkra megkétszereződött. b) Az egyéni foglalkozás alapján. Az egyéni foglalkozási főcsoport oldaláról nézve 1994-ben 130 433 fő számított mezőgazdasági aktív keresőnek. Ebben az adatban szerepelnek a városok parkjainak gondozói, állatkerti, cirkuszi állatápolók is, nem szerepelnek viszont azok a személyek, akiknek foglalkozása középiskolai vagy magasabb végzettséget igényel. A nemzetközi nómenklatúrákat is figyelembe vevő új FEOR besorolása sze-


651

rinti adatoknak a múlt adataival való összevetése rendkívül nehézkes és egyedi foglalkozási adatokon alapulhatna csak, amelyre egy reprezentatív adatfelvétel nem biztosít elég megbízható alapot. c) A művelt földterület alapján. A tulajdonviszonyok reformja következtében a nagyüzemi méretű megfelelő mezőgazdasági területek elaprózódtak, és tovább fokozták a korábban nagyüzemi gazdálkodásra alkalmatlan területek és a kiöregedő önálló gazdák távolabbi földjeinek felparcellázásából eredő aprózódást. Felmerül tehát az a kérdés, hogy mekkora Magyarországon a mezőgazdasági népesség létszáma, beleértve a főfoglalkozásúakat és azokat is, akik mellék- vagy részfoglalkozásként végzik a földművelést. 2. tábla

A mezőgazdasággal kapcsolatban álló népesség gazdasági aktivitás, foglalkozás és saját művelésű földterület kategóriája szerint, 1994 Megnevezés

Összesen

–0,14

0,15–2,99

3,00–

hektár saját művelésű földterülettel

Mezőgazdaságban dolgozó aktív kereső Ebből: Önálló gazda és segítő családtagja Társas vállalkozó és segítő családtagja Alkalmazásban álló, szövetkezeti tag és segítő családtagja mezőgazdasággal kapcsolatos foglalkozású fizikai szellemi* gépkezelő (traktoros, kombájnos stb.) napszámos mezőgazdasággal nem kapcsolatos foglalkozású

314 842

155 469

130 574

28 799

44 863 2 316

5 168 1 409

24 405 763

5 290 144

65 516 13 966 22 476 11 884

35 574 6 913 12 084 7 801

26 627 6 254 8 909 3 955

3 315 799 1 483 128

153 821

86 520

59 661

7 640

Aktív keresők együtt Nem mezőgazdaságban dolgozó aktív kereső Munkanélküli** Inaktív kereső 14 éves és idősebb eltartott

1 562 256 1 247 414 201 132 1 347 683 481 329

738 680 583 211 84 815 612 798 208 021

754 314 623 740 107 878 682 977 248 213

69 262 40 463 8 439 51 908 25 095

Összesen

3 592400

1 644 314

1 793 382

154 704

* Gazdasági vezető, illetve legalább középfokú végzettséget igénylő foglalkozású. ** A munkanélküli ellátásban részesülő vagy aktívan munkát kereső személyek száma.

A 2. tábla adataiból kiindulva, a mezőgazdasági kereső népességhez kell számítani minden olyan aktív keresőt, aki az ágazaton belül főfoglalkozásként valamilyen mezőgazdasági tevékenységet jelölt meg, szám szerint mintegy 161 ezer főt. Nem szabad figyelembe venni azokat az aktív keresőket, akik más foglalkozást folytatnak, és emellett művelnek ugyan valamekkora földet, de a háztartásukban levő földterület nagysága nem haladja meg a minimál szintet (0,15 hektár). Ezeket figyelmen kívül hagyva, közel 732 ezer aktív kereső művel mellékfoglalkozásként földet. Ha az aktív keresőkhöz hozzászámoljuk még – természetesen náluk is figyelmen kívül hagyva a minimál szint alatt

NAGY ORBÁN

652

gazdálkodókat – a saját földet művelő munkanélkülieket, inaktív keresőket és a 14 éves és idősebb eltartottakat (összesen 1 millió 125 ezer fő), akkor a mezőgazdasági „keresők” száma több mint 2 millióra becsülhető. 1. ábra. A mezőgazdasággal kapcsolatban álló népesség a saját művelésű földterület kategóriája szerint, 1994

0,14 hektár és kisebb 0,15–2,99 hektár 3,00 hektár és nagyobb

Ezer fő 700 600 500 400 300 200

Inaktív kereső Nem mezőgazdaságban dolgozó 14-X éves eltartott Munkanélküli Mezőgazdasággal nem kapcsolatos foglalkozású Mezőgazdasági napszámos Mezőgazdasági gépkezelő Mezőgazdasággal kapcsolatos „szellemi” Mezőgazdasággal kapcsolatos „fizikai”

100 0

Társas vállalkozó és segítő családtagja Önálló gazda és segítő családtagja

Abban az esetben, ha mindehhez hozzászámítjuk még az említett személyek családjában élő kiskorúakat és a földet nem művelő eltartottakat (például tanulókat), akkor a hagyományos értelemben vett mezőgazdasági és „kétlaki” népesség megközelíti a 2 millió 400 ezer főt, az ország népességének 23 százalékát. Az összeírások alkalmával módszertanilag nagyon nehéz a segítő családtag fogalmát meghatározni. Hol van az a határ egy gazdaság esetében, amikor a lakosság által háztartásbelinek tartott személy már nem eltartott, hanem kereső? Próbálkoztak már a gazdaságnagyság, a mezőgazdasági munkával eltöltött évi órák, napok számának tudakolásával, de egyik módszert sem kísérte siker. A mezőgazdasági népesség korösszetétele, családi állapota, termékenysége A mezőgazdaság nemzetgazdasági ágban dolgozó népesség korösszetételét elsődlegesen az ország lakosságának korstruktúrája, másodlagosan a faluhoz kötődés, valamint a foglalkozás folytatásának életkortól való függetlensége határozza meg. Általánosságban elmondható, hogy az ágazatban munkálkodók – különösen a fizikai területen – mindig idősebbek voltak más ágazatok foglalkoztatottainál.


653 3. tábla

A mezőgazdaság és erdőgazdálkodási ágban dolgozó aktív kereső népesség korcsoport szerint Ebből: Év

Összesen

14-19

20-29

30-39

40-54

55-59

60-X

388 770 356 403 268 548 140 649

136 463 85 631 43 356 14 410

177 381 40 787 4 884 4 593

11,1 8,9 6,2 4,6

14,4 4,3 0,7 1,5

37,4 29,4 23,1 14,8

60,9 44,6 19,6 24,9

éves

1970 1980 1990 1994

1 231 157 957 461 694 986 314 842

83 919 41 188 32 133 10 890

195524 208 456 130 487 59 036 15,9 21,8 18,8 18,8

1970 1980 1990 1994

100,0 100,0 100,0 100,0

6,8 4,3 4,6 3,5

1970 1980 1990 1994

24,7 18,9 15,4 8,6

18,7 14,6 12,5 6,9

Fő 249 100 224 996 215 578 85 264

Az összes százalékában 20,2 31,6 23,5 37,2 31,0 38,6 27,1 44,7

A megfelelő korú aktív keresők százalékában 16,0 21,5 25,9 15,2 16,8 21,0 13,4 15,2 16,2 6,6 8,3 9,5

Az elmúlt negyedszázadban az ágazatban dolgozó aktív keresőknek általában 22–23 százaléka volt 30 éven aluli. Kivétel csupán az 20–29 évesek 1980. évi magasabb aránya, aminek oka az 1950-es évek elején született nagy létszámú korosztályok munkába állása volt. Napjainkban a mezőgazdasági aktív keresőknek a fele 40 éven felüli. Az összes aktív kereső között a mezőgazdaságban és az erdőgazdálkodásban dolgozók aránya 1970 óta valamennyi munkaképes korcsoportban felére-harmadára esett vissza. Különösen szembetűnő az 1990-es évek elején bekövetkezett nagyarányú csökkenés, amely a nagyüzemi gazdálkodás válságba jutásának, a melléküzemágak megszünésének, a dolgozók munkanélkülivé válásának a következménye. Az ágazaton belül egyéni foglalkozás és foglalkozási viszony alapján vizsgálva a korösszetételt, megállapítható, hogy a legöregebb az önálló gazdák rétege. Náluk a 40 éves és idősebbek aránya ma ugyanakkora, mint 1970-ben az ugyanilyen korúak aránya volt az egész mezőgazdaságban. A kárpótlási törvények értelmében ez a korosztály volt leginkább esélyes arra, hogy akár saját, akár leszármazotti jogon földhöz jusson. A 20– 29 éves gazdák és segítő családtagok aránya a saját művelésű földterület nagyságával párhuzamosan emelkedik. A 20–29 évesek fiatalságuk következtében könnyebben tudnak nagyobb földterületen gazdálkodni, vállalkozóbbak, mint az idősebbek, és ugyanekkor ez a korosztály még más pályán nem teremtett magának önálló egzisztenciát. A mezőgazdasági aktív keresők – a mezőgazdasági gépkezelők és napszámosok kivételével, beleértve a kétlaki gazdálkodást folytatókat is – idősebbek az országos átlag-nál. A szellemi foglalkozást folytatók között országosan 48 százalék a 40 éves és idősebb, ugyanez az arány a mezőgazdasággal közvetlen kapcsolatos foglalkozásúaknál, 59,1 százalék.

NAGY ORBÁN

654

A nem a mezőgazdaságban dolgozó, de földet művelő 20–29 évesek aránya – hasonlóan az önálló gazdákhoz és segítő családtagjaikhoz – a művelt földterület nagyságával párhuzamosan emelkedik, a 30–39 éveseké pedig csökken. A 20–29 évesek aránya a 3 hektárnál nagyobb kategóriában megközelíti az ilyen nagyságú földet művelők harmadát. 4. tábla

A mezőgazdasággal kapcsolatban álló aktív kereső népesség korcsoport szerint, 1994 Saját művelésű földterület kategóriája

Összesen (fő)

Ebből: 14–19

20–29

(hektár), foglalkozás

30–39

40–54

55–59

60–X

éves (százalék)

–0,14 0,15–2,99 3,00–

5 168 24 405 15 290

Együtt

44 863

Mezőgazdaságban dolgozó önálló gazda és segítő családtagja . 5,8 45,3 39,7 . 3,5 11,1 26,2 43,3 9,0 3,8 13,2 24,4 47,6 6,8 3,2

11,2

27,8

44,3

7,2

9,1 6,9 4,2 6,2

Mezőgazdaságban dolgozó alkalmazásban álló, társas vállalkozó és segítő családtagja Mezőgazdasággal kapcsolatos foglalkozású fizikai szellemi* gépkezelő napszámos Mezőgazdasággal nem kapcsolatos foglalkozású

67 832 13 966 22 476 11 884

6,3 . 1,9 9,1

24,2 10,8 19,3 23,1

21,2 30,0 35,1 27,9

45,5 54,9 38,5 32,5

1,3 4,2 5,3 6,5

1,5 . . 0,9

153 821

2,4

18,8

28,0

45,3

5,0

0,4

–0,14 0,15–2,99 3,00–

583 211 623 740 40 463

5,4 5,3 4,8

2,8 2,5 2,7

0,1 0,4 .

Együtt Összesen

Nem mezőgazdaságban dolgozó 21,0 29,4 41,3 23,7 25,8 42,3 32,9 18,1 41,5

1 247 414

5,3

22,8

27,2

41,8

2,6

0,2

1 562 256

4,9

26,9

27,2

42,4

3,0

0,5

* Gazdasági vezető, illetve legalább középfokú végzettséget igénylő foglalkozású.

Abban az esetben, ha a mezőgazdasági ágazatban dolgozó főfoglalkozásúakhoz hozzászámítjuk azokat, akik mellékfoglalkozásként bármilyen nagyságú földet művelnek, az aktív keresőknek 42,5 százaléka kerül kapcsolatba a földműveléssel. Ugyanezt korcsoportonként is vizsgálva a 15–19 éveseknek majdnem fele, a 20–29 éveseknek 47,1, az 55–59 éveseknek pedig 48,5 százaléka kerül szorosabb kapcsolatba a mezőgazdasággal. Az ország munkanélküli lakosságának egyharmada művel valamekkora földet. Korösszetétel szempontjából általában megfelelnek a vidéki lakosság életkorának. A földterületi csoportokon belül a 20 éven aluliak és a 40 éves és idősebbek aránya a háztartás által művelt földterület nagyságával párhuzamosan emelkedik. Az előző korcsoportba tartozó vidékiek még, az utóbbiak pedig már nem tudnak elhelyezkedni.


655 5. tábla

A 14 éves és idősebb földet művelő nem aktív kereső népesség korcsoport szerint, 1994 Saját művelésű

Összesen

földterület

(fő)

Ebből: 14–19

20–29

(hektár)

30–39

40–54

55–59

60–X

éves (százalék)

–0,14 0,15–2,99 3,00–

84 815 107 878 8 439

9,8 10,7 18,5

25,0 26,8 13,8

Munkanélküli* 26,3 24,6 22,2

36,9 35,1 42,0

2,0 2,8 3,4

– – –

Együtt

201 132

10,7

25,5

25,2

36,2

2,5

–

–0,14 0,15–2,99 3,00–

612 798 682 977 51 908

0,2 0,5 0,7

4,8 7,1 8,7

Inaktív kereső 4,7 4,6 4,4

12,7 14,5 13,9

14,9 16,1 16,9

62,6 57,2 55,4

1 347 683

0,4

6,1

4,7

13,7

15,6

59,6

–0,14 0,15–2,99 3,00–

208 021 248 213 25 095

59,9 57,7 55,2

12,7 10,3 12,1

Eltartott 7,5 6,7 7,3

9,1 12,0 12,8

1,6 2,6 3,9

9,2 10,7 8,7

Együtt

481 329

58,5

11,4

7,1

10,8

2,2

10,0

Összesen 2 030 144

15,2

9,3

7,3

15,2

11,1

41,9

Együtt

* A munkanélküli ellátásban részesülő vagy aktívan munkát kereső személyek száma.

A 20–29 éves inaktív keresők közül a különféle gyermeknevelési támogatásokat a gazdaság nagyságával párhuzamosan többen veszik igénybe. Ez két dologra enged következtetni: egyrészt arra, hogy jómódúbbak, tehát inkább megengedhetik maguknak az otthonmaradást, mint a kisebb földet művelők, másrészt pedig arra, hogy a nagyobb gazdaságban jobban elkel az otthoni munkaerő. A földet művelő eltartottak több mint kétharmadát a 30 éven aluliak alkotják, ezen belül is mintegy 60 százalékot a 14–19 évesek. Az iskolapadból kikerülő falusi fiatalok életpályájájukat már eleve „munkanélküliként” kezdik, és mivel elhelyezkedési lehetőségeik nincsenek, tovább nem tanulnak, és ezért a háztartás földjének művelésében hasznosítják magukat. A föld nagyságával párhuzamosan ugyan arányuk valamelyest csökken, valószínű, hogy a nagyobb gazdasággal rendelkezők inkább tanítattják gyermekeiket, mint azok, akik kisebb földterületen gazdálkodnak. Az eltartottakon belül a művelt föld nagyságával együtt emelkedik a 40–59 évesek aránya, ami a segítő családtagok már említett összeírási problémáival függ össze. Századunkban a népesség – különösen a mezőgazdasági népesség – családi állapot szerinti összetétele nagy változásokon ment keresztül. A házasodási kor kitolódásával jelentősen megnőtt a házasodni, férjhez menni nem tudó vagy nem akaró egyedül élők száma, csökkentve ezáltal a házasok arányát, amihez – a háborúk, illetve a jelenlegi jelentős fiatalabb kori férfi halandóság következményeként – hozzájárult még az özve-

656

NAGY ORBÁN

gyek emelkedő hányada. A házasságkötések számának csökkenése mellett emelkedett a válások száma. Az ágazat aktív keresőinek családi állapot szerinti összetételét a nők munkába állása, illetve tanulmányi idejük kitolódása változtatta meg nagymértékben. Míg 1930-ban a kereső férfiak 31,0 százaléka, a nőknek 48,1 százaléka volt nőtlen, hajadon, addig napjainkra ugyanezek az arányok 23,8, illetve 10,9 százalékra változtak. Ezzel párhuzamosan a házas férfiak aránya 64,5-ről 70,2 százalékra, a házas nőké pedig 19,8-ről 76,9 százalékra alakult. Fél évszázaddal ezelőtt a nők általában házasságkötésükig vállaltak munkát, ezután háztartásbelikké váltak. Az utóbbi évtizedekben a hajadonok elsősorban tanulnak, majd nagyjából a férjhezmenetellel egy időben vállalnak munkát. Az ágazat özvegy családi állapotú keresőinek adatai alig hasonlíthatók össze napjaink adataival. A női keresők körében 1930-ban 30,9 százalék volt az özvegyek aránya. Az első világháború okozta férfi halandóság és az újraházasodási esélyek minimális lehetősége miatt a családfenntartás az özvegy nőkre hárult. A férfi keresőknél az elváltak aránya 0,4-ről 4,5 százalékra, a nőknél ugyanez 1,3-ről 5,2 százalékra nőtt. A mezőgazdasági ágazat keresőin belül az önálló gazdák és segítő családtagjaik körében alacsonyabb a nőtlenek, illetve hajadonok aránya, és mindkét nemnél magasabb a házasoké, amelyre magyarázatot az önállók idősebb korstruktúrája ad. Különösen magas, mintegy 8,1 százalék az özvegy nők aránya, ami valószínűleg annak a következménye, hogy a kárpótlás alkalmával sokan szerezték vissza elhunyt házastársuk földtulajdonát. A földművelési munkamegosztás szempontjából érdekes képet mutat a tényleges családi állapot szerinti összetétel. Általánosságban elmondható, hogy a férfiak nagyobb arányban művelnek földet házastárs vagy élettárs nélkül, mint a nők; habár a segítő családtag szerepkörét elsősorban a társ tölti be. A férfi mezőgazdasági napszámosoknak és a földet művelő munkanélkülieknek mintegy fele társ nélküli. A férfi eltartottak szinte teljesen társ nélküliek, ezzel szemben az eltartott nőknek csak mintegy fele él házas-, illetve élettárs nélkül. Ez utóbbi a „burkolt” segítő családtagság bevallására utal. A mezőgazdasági női népesség termékenységi jellemzői évtizdeken keresztül kedvelt témája volt a kutatásoknak. Ezen nem lehet csodálkozni, hiszen Magyarország mezőgazdasági ország volt, és a népességszaporulat nagy részét a földműves lakosság adta. Az 1930. évi adatok szerint országosan száz házas nőnek 327, ugyanekkor a mezőgazdasági népességhez tartozó házas nőknek 378, a százezernél is többet számláló gazdasági cselédeknek pedig 420 gyermeke született. A gazdaságok tisztviselőinek átlagosan két gyermeke született. Ezzel szemben ismert volt az ún. „egykézés” is, ami az egyetlen gyermek születését tette szokássá a föld elaprózódásának és ezáltal a megélhetés veszélyeztetésének megakadályozása céljából. Napjainkban a termékenység aggasztó képet mutat. Az önálló gazdák és segítő családtagjaik körében száz házas nőre 185 élve született gyermek jut, az országos aránnyal egyezően, a mezőgazdasági ágazat egészében pedig 190. Napjainkban is magasabb az országos átlagnál az élveszületési arány a mezőgazdasági dolgozók nagy részét kitevő növénytermesztő, állattenyésztő stb. foglalkozást folytató házas nők körében. Száz nem mezőgazdaságban dolgozó, de saját földet művelő házas nőre 181, az eltartottakra pedig 222 élveszületett gyermek jut. Mindkét csoportnál a gyermekszám fordítottan arányos a háztartás által művelt föld nagyságával.


657

Az elmondottakból kitűnik, hogy az újonnan kialakult önálló gazdaságok a jövőben feltehetően nem fognak apáról fiúra szállni, mert természetes úton nem tudják saját létszámukat reprodukálni. A mezőgazdasági népesség iskolai végzettsége, képzettsége A népesség iskolázottsági szintjének alakulása során hosszabb ideje növekszik az alapfokúnál magasabb iskolai végzettséggel rendelkezők népességen belüli aránya; ugyanakkor egyre kisebb azoknak a hányada, akiknek az általános iskola 8. osztályánál alacsonyabb a végzettsége. A mezőgazdaság nemzetgazdasági ágban dolgozók iskolázottsági szintje is az országoshoz hasonlóan alakult. 6. tábla

A mezőgazdasággal kapcsolatban álló aktív kereső népesség iskolai végzettség szerint, 1994 15–X

18–X

évesből legalább Saját művelésű földterület (hektár), foglalkozás

általános iskola 8. osztály

befejezett középiskola

15–X 18–X 25–X évesből évesből legalább befejezett felsőfokú iskola általános iskobefejezett la 8. osztály középiskola

fő

–0,14 0,15–2,99 3,00– Együtt

25–X évesből befejezett felsőfokú iskola

a megfelelő korúak százalékában

Mezőgazdaságban dolgozó önálló gazda és segítő családtagja 4 841 1 677 222 93,7 32,4 22 430 6 024 617 91,9 24,7 14 282 3 626 83 93,4 24,1

4,3 2,8 0,6

41 553

2,2

11 327

922

92,6

25,4

Mezőgazdaságban dolgozó alkalmazásban álló, társas vállalkozó és segítő családtagja Mezőgazdasággal kapcsolatos foglalkozású fizikai szellemi* gépkezelő napszámos Mezőgazdasággal nem kapcsolatos foglalkozású

61 914 13 550 22 391 10 268

6 370 12 994 1 346 903

315 7 747 209 –

91,3 97,0 99,6 86,4

9,6 93,0 6,0 8,2

0,6 55,8 1,0 –

148 053

39 409

8 734

96,3

25,7

6,4

–0,14 0,15–2,99 3,00–

574 457 617 400 40 085

236 521 236 822 18 940

41,0 38,4 47,1

12,4 11,6 11,0

1 231 942

492 283

121 721

98,8

39,9

12,0

1 529 671

564 632

139 648

97,9

36,6

10,8

Együtt Összesen

Nem mezőgazdaságban dolgozó 59 363 98,5 58 879 99,0 3 479 99,1

* Gazdasági vezető, illetve legalább középfokú végzettséget igénylő foglalkozású.

A kötelező nyolcosztályos általános iskola bevezetése előtt a mezőgazdaságban a hatosztályos elemi iskola vagy sok esetben még annál is alacsonyabb iskolai végzettség volt a mindennapos. Az 1930. évi adatok szerint a keresőknek alig több mint fele tett eleget a

NAGY ORBÁN

658

kötelező 6 elemi elvégzésének. Több mint egytizedük analfabéta volt. A mintegy harmadannyi 7 éves és idősebb kereső nő iskolázottsági szintje alacsonyabb volt férfi társaikénál. A 7–14 éves korosztályból a fiúknál 14, a leányoknál 8 százalék volt már kereső mint segítő családtag, gazdasági cseléd vagy mint munkás. A férfiaknak 0,3 százaléka végzett csupán főiskolát, akik fele-fele részben gazdasági tisztviselőként, illetve birtokosként dolgoztak a mezőgazdaságban. 7. tábla

A 15 éves és idősebb földet művelő nem aktív kereső népesség iskolai végzettség szerint, 1994 15–X Saját művelésű földterület (hektár)

18–X

évesből legalább általános iskola 8. osztály



fő

15–X

18–X

évesből legalább általános iskola 8. osztály



a megfelelő korúak százalékában

–0,14 0,15–2,99 3,00–

77 541 102 219 8 005

14 897 20 381 2 769

Munkanélküli* 702 91,4 1 588 94,8 430 94,9

18,1 19,7 34,8

1,1 1,9 6,7

Együtt

187 765

38 047

2 720

93,4

19,7

1,7

–0,14 0,15–2,99 3,00–

341 357 402 950 30 410

80 296 85 471 5 235

Inaktív kereső 21 175 55,7 21 367 59,0 810 58,6

13,1 12,5 10,1

3,5 3,3 1,6

Együtt

774 717

171 002

43 352

57,5

12,7

3,3

–0,14 0,15–2,99 3,00–

152 573 183 444 19 407

28 947 26 646 4 106

Eltartott 747 83,5 1 943 83,8 . 84,5

26,7 19,9 29,6

1,2 2,3 .

Együtt

355 424

59 699

2 690

83,7

23,3

1,7

1 317 906

268 748

48 762

66,8

15,0

3,0

Összesen

* A munkanélküli ellátásban részesülő vagy aktívan munkát kereső személyek száma.

A földműveléssel foglalkozók az elmúlt fél évszázad alatt nagy utat tettek meg az iskolázottság terén. Az általános iskola 8. osztályánál alacsonyabb végzettségűek 1970. évi kétharmados aránya napjainkig 5,4 százalékra csökkent. Az utóbbi negyedszázad alatt az érettségizettek aránya 5,5-ről 22,8 százalékra nőtt. A mezőgazdaságban dolgozók iskolai végzettségi szintje más gazdasági ágak dolgozóihoz viszonyítva viszonylag lassabban emelkedik. Régebben sokkal nagyobb mértékű volt az elmaradás, de még napjainkban is ebben az ágban a legalacsonyabb az iskolázottság. Kivételt képez a szakmunkásképző iskolát, szakiskolát végzettek aránya, amely a 15 éves és idősebb népesség országos 18,7 százalékával szemben 20,5 százalék. Az aktív keresőknél ugyanez az arány 30,4, illetve 32,8 százalék. Az aktív keresőkön belül legalacsonyabb a napszámosok rétegének iskolázottsága. A „kétlakiak” iskolázottsága jóval


659

meghaladja az országos átlagot. Mintegy háromnegyed részük szakmunkás vagy magasabb végzettségű. Az iskolázottságot a művelt földterület nagysága szerint vizsgálva az önálló gazdák és segítő családtagjaik kilenctizede elvégezte az általános iskola 8. osztályát, a művelt földterület nagyságával párhuzamosan csökken a legalább érettségizettek, illetve a 25 éves és idősebb népességen belül a diplomások aránya. Ez utóbbi arra enged következtetni, hogy a kvalifikáltabb gazdák nagyobb szellemi tőkéjükkel kisebb területen is biztosítani tudják megélhetésüket (például üvegházi kertészet), de az sem lehet kizárt, hogy a kárpótlás során a magasabb végzettségűek jutottak a nagyobb termőértékű földekhez, vagy az alacsonyabb végzettségű régi gazdák és azok leszármazottai jutottak nagyobb földterületekhez. A munkanélküliek adata azt jelzi, hogy elsősorban a szakképzetlenek kerültek erre a sorsra: közel felüknek az általános iskola 8. osztálya vagy annál alacsonyabb végzettsége van. Érdekes viszont az, hogy körükben a művelt földterület nagyságának növekedésével párhuzamosan emelkedik az érettségizettek, illetve a diplomások aránya. Az inaktív keresők iskolázottsági szintjét elsősorban a nyugdíjasok tömege határozza meg, magán viselve a múltat. A csoporton belül a szakmunkások aránya a művelt föld nagyságával párhuzamosan emelkedik, az érettségizetteké és a diplomásoké viszont éppen fordítottan alakul. A saját művelésű földterületen dolgozó eltartottak szakképzetlenségére fokozottan érvényesek a munkanélkülieknél már elmondottak. Nagy valószínűséggel nagy részük azért eltartott, és azért dolgozik a ház körüli gazdaságban, mert mindössze alig negyedük rendelkezik szakmunkás- vagy magasabb végzettséggel. A földet művelő munkanélkülieknek közel egyötöde, az eltartottaknak mintegy negyede legalább érettségizett, ami a magasabb végzettségűek vidéki elhelyezkedési gondjaira utal. A mezőgazdasági és erdőgazdálkodási szakmai képzés régi múltra tekint vissza, de az iskolai végzettségek közé befogadott szakmunkásképzésként csupán háromévtizedes. Tulajdonképpen ennek következtében évtizedről évtizedre újabb évjáratok belépésével megkétszereződik – sőt a féfiaknál még ennél is nagyobb arányban emelkedik – a középfokú szakmunkásképző iskolai végzettségűek létszáma. A szakmunkás-bizonyítványt szerzett férfiaknak 7 százaléka, a nőknek mintegy 5 százaléka ilyen végzettségű. A mezőgazdaságában dolgozó aktív keresők képesítése napjainkban a legváltozatosabb képet mutatja. A mezőgazdasági gépkezelők kivételével valamennyi foglalkozási csoportban és művelt földterületi kategóriában az ipari és építőipari szakmával rendelkezők vannak túlsúlyban. A középfoknak megfelelő szakmai végzettséggel rendelkező önálló gazdák mindössze 12,9 százalékának van mezőgazdasági szakmája. Ők teszik ki a gazdalétszámnak a 3,6 százalékát. A kétlakiak körében hasonló arány figyelhető meg. A közvetlen mezőgazdasági munkát végzők egytizedének nincs szakmája, pedig a növénytermesztő és az állattenyésztő foglalkozások a szakmunkás végzettséget kívánnák meg. Ezzel szemben a munkanélküliek több mint egyharmadának mezőgazdasági szakmája van. Valószínűsíthető, hogy egy részük korábban a szakmán kívül, a városban dolgozott és így vált munkanélkülivé, más részük pedig a nagyüzemi gazdálkodás leépülésével került ebbe a kategóriába, és elképzelhető, hogy a jövőben majd önállóként dolgozik tovább, de átmenetileg ezt a jövedelemforrást is megragadja.

NAGY ORBÁN

660

8. tábla

A mezőgazdasági és erdőgazdálkodási jellegű középfokú iskolai végzettségű népesség nemek szerint Év

Összesen

Férfi fő

1980 1990* 1994

41 437 77 650 97 023

26 334 60 000 76 536

1949 1960 1970 1980 1990* 1994

3 719 15 207 46 106 70 346 80 300 80 289

3 288 11 106 32 631 49 331 56 650 55 276

Nő

Összesen

Férfi

Nő

a megfelelő nemű és végzettségű százalékában

Középfokú szakmunkásképző iskola 15 103 4,6 17 650 7,0 20 487 6,4 Középiskola 431 5,2 4 101 3,5 13 475 5,3 21 015 5,1 23 650 4,9 25 013 4,5

4,0 7.5 7,2

6,4 5,7 4,6

6,7 4,6 7,6 7,8 8,1 7,5

2,6 2,1 3,0 2,8 2,5 2,4

* Az 1990. évi népszámlálás 2 százalékos képviseleti mintája alapján.

Mezőgazdasági és erdőgazdálkodási középiskolai végzettség, érettségi mintegy fél évszázada szerezhető, de ennek a végzettségnek sohasem volt olyan súlya, amilyet az ágazat fontossága megkívánt volna. A fiatalok általában akkor érettségiztek ilyen jellegű iskolákban nagyobb számmal, amikor a nagyüzemi gazdálkodás fellendült, és ez középszinten megfelelő álláslehetőségeket biztosított. Az érettségizett önálló gazdák és segítő családtagjaik egynegyedének van a foglalkozásának megfelelő középiskolai végzettsége. (A 18 éves és idősebbeknél ez az arány csupán 6,5 százalék.) A közvetlenül a mezőgazdasággal kapcsolatos szellemi foglalkozásúak csak alig harmada rendelkezik mezőgazdasági érettségivel. A gazdaságilag nem aktív érettségizett népesség körében az általános gimnáziumi érettségi dominál, hiszen nagy részük éppen a szakmai képzetlenségük miatt jutott a társadalom e csoportjába. A felsőfokú mezőgazdasági és erdőgazdálkodási végzettségűek száma 1930 és 1949 között mindössze 7–8 ezer fő volt. Arányuk a felsőfokú végzettségűek körében a 10 százalékot is alig érte el, ugyanakkor például 1941-ben a mezőgazdasági népesség aránya 52 százalék volt. A diplomások jellegenkénti sorrendjében a mezőgazdászok létszáma csak a közgazdászokét, majd a későbbiekben felsőfokra emelt művészeti végzettségűekét haladta meg. Az 1970-es évtizedben, amikor a felsőfokú végzettségűek száma 64 százalékkal nőtt, a mezőgazdászok száma csupán alig több mint feleannyival. Arányuk ugyanekkor az összes diplomás körében csökkent, mivel több más szakirányban a második világháború után a képzés szervezése jóval erőteljesebb volt. A mezőgazdászok körében különösen érvényesül az az általános – felsőfokú végzettségűekre jellemző – tendencia, hogy a számbeli növekedés a nőknél jóval erőteljesebb, mint a férfiaknál. A női mezőgazdászok képzése öt évtizedre tekint csak vissza. Míg közvetlenül a második világháborút követően a mezőgazdászok között a nők aránya csak


661

4 százalék volt, addig 1960-ban már minden tizedik, jelenleg már minden ötödik mezőgazdász nő. A többi diplomáshoz viszonyítva még így is a mezőgazdászok körében legalacsonyabb a nők aránya. 9. tábla

A mezőgazdasági és erdőgazdálkodási jellegű felsőfokú iskolai végzettségű népesség nemek szerint Év

Összesen

Férfi

Nő

fő

1930 1941 1949 1960 1970 1980 1990* 1994

8 658 7 728 8 625 14 296 33 391 44 294 50 450 55 419

8 658 7 623 8 262 12 891 28 898 36 720 40 000 45 460

Összesen

Férfi

Nő

a megfelelő nemű felsőfokú végzettségű százalékában

– 105 363 1 405 4 493 7 574 10 450 9 959

10,0 8,4 8,9 8,4 11,1 9,1 7,6 7,8

11,0 9,6 10,3 9,9 14,0 12,6 10,9 12,0

– 0,9 2,3 3,6 4,8 3,9 3,5 3,0

* Az 1990. évi népszámlálás 2 százalékos képviseleti mintája alapján.

Az önálló gazdák és a mezőgazdasággal közvetlen kapcsolatban álló alkalmazottak körében a diplomások aránya olyan csekély, hogy a mintavételi eljárás nem is reprezentálja őket. Említést csupán az ágazatban dolgozó mezőgazdasággal nem kapcsolatos foglalkozásúak adatai érdemelnek. A nem mezőgazdaságban dolgozó diplomások közel fele pedagógus. Nyilván fizetésük kiegészítéseként vállalkoznak nagyobb arányú földterület művelésére. A 3 és több hektáros gazdaságban dolgozó diplomások közel kétharmada pedagógus, illetve művész végzettségű. Ugyanezt az inaktív kereső diplomások körében is megfigyelhetjük. A földet művelő munkanélküli diplomások több mint fele mezőgazdász, különösen magas az arányuk a megélhetést biztosító földterületi kategóriákban. A foglalkozás és a végzettség, képzettség összefüggései, kongruencia Amikor valaki elvégez egy iskolát, megszerez valamilyen szakképzettséget, mindig felmerül kérdés, hogy vajon élete, pályája során az ott tanultakat mennyiben fogja, menynyiben tudja hasznosítani. Természetesen általában minden tanulmányából hasznosít valamit az ember, de mégsem közömbös, hogy valaki képzettségének, szakmájának megfelelő foglalkozást folytat-e vagy nem. Ennek felderítését szolgálja a kongruenciavizsgálat, amely lehet szubjektív, amikor az egyén saját maga ítéli meg a hasznosítás fokát, vagy objektív, amikor a foglalkozás és a képzettség összehasonlítása alapján határozzák meg a megfelelést vagy a meg nem felelést. Utoljára az 1980. évi népszámlálásnál nyílt lehetőség az objektív jellegű vizsgálat teljes körű elvégzésére. [4] A végzettség jellege és az egyéni foglalkozás összevetéséből kiderült, hogy az aktív kereső mezőgazdászok kétharmada képzettségének megfelelő munkakörben dolgozott, 6 százalékuk a részben megfelelő, 29 százalékuk az inkongruens foglalkozásúak csoportjába került. A nőknél lényegesen alacsonyabb (50%)

662

NAGY ORBÁN

volt a kongruencia szintje (69%). Ez arra utal, hogy a nők, ha meg is szerzik a mezőgazdászi végzettséget, főleg olyan munkaterületeken helyezkednek el, ahol képzettségüket csak részben vagy egyáltalán nem tudják hasznosítani. A jelenlegi ágazati és művelt földterületi feldolgozás alapján megállapítható, hogy napjainkban minél alacsonyabb fokú a szakmai képesítés, annál nagyobb arányban van az egyén kapcsolatban, gazdasági aktivitástól függetlenül a földműveléssel. A szakmunkás-bizonyítványt szerzetteknek 71,3, az érettségizetteknek 61,4, a diplomásoknak 58,9 százaléka dolgozik a mezőgazdaságban vagy művel valamekkora földterületet. A nők körében ezek az arányok jóval alacsonyabbak (58,1, 56,3, 46,0 százalék). Természetesen ez nem zárja ki – különösen diplomások estében – a mezőgazdasági végzettségnek például akár az oktatásban, akár a mezőgazdaság irányításában való hasznosítását. A mezőgazdasággal kapcsolatban álló népesség gazdasági aktivitás, foglalkozás szerint Az 1990-es években a népesség gazdasági aktivitásában korábban is megmutatkozó csökkenés erősen felgyorsult. Az aktív keresők egy része munkanélkülivé vált. A munkanélküliek mellett a gazdaságilag inaktív személyek aránya – a népesség öregedése következtében – szintén lényeges mértékben növekedett. Ebben fontos szerep jutott a korhatár előtti nyugdíjazás különböző formáinak (rokkantsági nyugdíj, korengedményes nyugdíj, előnyugdíj). A mezőgazdasági ágban aktív keresőként dolgozók vagy valamekkora földterületen mezőgazdasági munkát végzők táborán belül „munkajogilag” 43,5 százalék az aktív kereső, 5,6 százalék a munkanélküli, 37,5 százalék az inaktív kereső és 13,4 százalék az eltartott. Velük közös háztartásban, mintegy 836 ezer olyan személy él, akik semmilyen formában nem foglalkoznak mezőgazdasággal. Ezek között aktív kereső 5,2, munkanélküli 0,9, inaktív kereső 5,1 és – jobbára kiskorú – eltartott 88,8 százalék. A háztartásokban élő eltartottak kétötöde foglalkozik mezőgazdasággal, a többiek pedig nem. Az aktivitási adatoknak a művelt földterület nagysága alapján történő értékelése során különös ellentmondásnak lehetünk tanúi. A bevallástól függően a 2–3 hektáron munkálkodó önálló gazda egyik esetben aktív kereső, másik esetben pedig munkanélküli vagy eltartott az a személy, aki ugyanekkora földterületen végez mezőgazdasági munkát. Feltételezhetően a földterületek elaprózódásával olyan, a gazdaságos méreten aluli kisbirtokok jöttek létre, amelyek nem biztosítják a háztartás megélhetését, és így a felnőtt tagok egy részének vagy éppen magának a gazdának más megélhetési forrás után is kell néznie. Természetesen mindez megfordítva is igaz, mert a nem mezőgazdasági munkahelyek alacsony jövedelmezőségének ellensúlyozására az alacsony keresetű rétegek a mezőgazdaságban keresnek és találnak kiegészítő, semmiféle engedélyhez nem kötött kereseti forrást. A harmadik csoportot azok alkotják, akik szórakozásból, tartanak fenn kisebb-nagyobb gazdaságot. Ők azok, akik talán a legnagyobb ráfizetéssel dolgoznak, de „tevékenységük” nemzetgazdasági szempontból mégsem becsülhető le, ha figyelembe vesszük az aktív pihenés és az önmegvalósítás más területeken megmutatkozó hasznát. A mezőgazdasággal kapcsolatban álló aktív keresőknek alig több mint egytizede (161 021 fő) folytat főfoglalkozásként mezőgazdasággal kapcsolatos foglalkozást. Ezeknek több mint egynegyede önálló gazda vagy segítő családtagja, a többiek pedig növényápolók, állattenyésztők, a gazdaság „szellemi” szakemberei (gazdasági vezetők, terme-


663

lésirányítók, mezőgazdasági mérnökök, erdőmérnökök, technikusok, a gazdaságok állatorvosai), traktorosok, kombájnosok stb. Az aktív keresők körében majdnem ugyanekkora arányt képviselnek azok, akik az ágazatban dolgoznak, de foglalkozásuk csak közvetve áll kapcsolatban a mezőgazdasággal. Köztük 30,6 százalékkal az ipari, építőipari foglalkozásúak képezik a legnagyobb hányadot. A gépkezelők, -összeszerelők, járművezetők, továbbá a szakképzettséget nem igénylő foglalkozásúak aránya egyaránt mintegy 19–19 százalék. Az irodai és ügyviteli jellegű foglalkozásúak aránya pedig 10,7 százalék. Ebbe a kategóriába az olyan foglalkozású személyek kerültek, akik egy működő gazdaságban a segítő funkciókat látják el akár az adminisztráció, akár pedig a melléküzemágak, kiegészítő tevékenységek vonalán. 10. tábla

A nem mezőgazdaságban dolgozó aktív keresők foglalkozási főcsoport szerint, 1994 (százalék) Foglalkozási főcsoport

Összesen

–0,14

0,15–2,99

3,00–

hektár saját művelésű földterület

Törvényhozók, igazgatási, érdekképviseleti vezetők, gazdasági vezetők Egyetemi, főiskolai képzettség önálló alkalmazását igénylő foglalkozásúak Egyéb felsőfokú vagy középfokú képzettséget igénylő foglalkozásúak Irodai és ügyviteli (ügyfélforgalmi) jellegű foglalkozásúak Szolgáltatási jellegű foglalkozásúak Mezőgazdasági és erdőgazdálkodási foglalkozásúak Ipari és építőipari foglalkozásúak Gépkezelők, -összeszerelők, járművezetők Szakképzettséget nem igénylő (egyszerű) foglalkozásúak Fegyveres erők, fegyveres testületek foglalkozásaiban dolgozók Összesen

5,0

5,4

4,7

5,2

8,0

8,3

7,5

10,0

11,6

12,4

10,9

10,2

6,6 15,3

6,9 15,9

6,2 14,6

8,3 15,7

0,5 28,0 12,7

0,4 26,9 12,1

0,6 29,0 13,2

0,3 28,4 13,8

11,1

10,4

12,1

7,4

1,3

1,4

1,3

0,7

100,0

100,0

100,0

100,0

A mezőgazdasággal kapcsolatban álló aktív keresők nagy többsége „kétlaki” (79,8%). Az ebbe a csoportba tartozó közel 1 millió 250 ezer aktív kereső a nemzetgazdaság más területén, más ágazatban folytatja főfoglalkozását, és a kiegészítő tevékenységként, mellékfoglalkozásként végzett földművelés, növénytermesztés, állattenyésztés stb. köti őket a mezőgazdasághoz. A kétlakiak között a fizikai foglalkozásúak vannak többségben, hányaduk meghaladja a kétharmadot, ami kissé magasabb az aktív keresők egészét jellemző megfelelő mutatónál. Általánosságban is elmondható, hogy többnyire a fizikai foglalkozásúak választják mellékfoglalkozásként a földművelő tevékenységet. A nem mezőgazdaságban dolgozó vezetők, termelésirányítók 33,5, a felsőfokú iskolai végzettséghez nem kötött munkakörökben dolgozó szellemi foglalkozásúak 32,2, az

664

NAGY ORBÁN

irodai, ügyviteli dolgozók 33,7 százaléka művel melléktevékenységként földterületet. A fizikai jellegű munkakörökben mindenütt magasabb ennél a mezőgazdasági tevékenységet is folytatók aránya, a szolgáltatási jellegű foglalkozásúaknál 35,5, az ipari, építőipari foglalkozásúaknál 40,4, a gépkezelőknél, -összeszerelőknél, járművezetőknél 43,5, a segédmunka jellegű fizikai foglalkozást végzőknél 41,9 százalék. Ez megfelel annak, hogy a szellemi munkakörök betöltése erőteljesebben kapcsolódik a városi életformához, ahonnan viszont a földművelő tevékenység folytatása körülményesebb. Szerepe lehet az arányok kialakulásában annak is, hogy a szellemi foglalkozásúak elsősorban feltehetően a képzettségüknek megfelelő szellemi területeken keresnek kiegészítő jövedelemforrást, míg a fizikai tevékenységek területén egyre kevesebb a lehetőség mellékmunka, másodállás vállalására. Az a körülmény, hogy a „kétlakiak” csoportjába tartozó aktív keresők csupán mellékfoglalkozásként végeznek mezőgazdasági tevékenységet, az általuk művelt földterület nagyságában is megmutatkozik. Az átlagosnál többen művelnek közülük 0,14 hektárnál kisebb, illetve 0,15–2,99 hektár földterületet (46,8, illetve 50,0 százalék), és az átlagosnál több mint egy százalékponttal alacsonyabb (3,2%) a 3 hektáron vagy ennél nagyobb birtokon gazdálkodók aránya. A művelt földterület nagysága bizonyos összefüggéseket mutat a főtevékenységben folytatott foglalkozással. Elsősorban az egyetemi, főiskolai képzettséghez kötött munkakörökben dolgozók (ide tartoznak a mérnökök, orvosok, pedagógusok, gazdasági, jogi, kulturális és vallási foglalkozásúak), valamint az irodai, ügyviteli foglalkozásúak azok, akik a „kétlakiakra” jellemzőnél nagyobb arányban művelnek olyan nagyságú földterületet, amely a legnagyobb kategóriába tartozik. Ennek részint az lehet az oka, hogy a viszonylag magas jövedelmű orvos, ügyvéd stb. rétegeknek volt leginkább módja – esetleg befektetésként is – nagyobb földterületet szerezni, az irodai, ügyviteli foglalkozásúaknál viszont szerepet játszhat, hogy ők általában kevésbé lekötöttek a törvényes munkaidőn túl, így más foglalkozásúakhoz képest inkább képesek nagyobb földterületeken a fizikai erőkifejtést is igénylő mezőgazdasági tevékenységre. A szellemi foglalkozásúak „aktív pihenés”, fizikai munkavégzés iránti igénye megmutatkozik abban is, hogy közülük igen sokan „gazdálkodnak” a minimális szint alatt lévő földterületeken, hétvégi pihenő telkeken. A mezőgazdasággal kapcsolatban álló népesség háztartási, családi viszonyai Magyarországon az 1994-ben számbavett 3 millió 836 ezer háztartás 41,5 százaléka valamilyen formában kapcsolatban áll a mezőgazdasági termeléssel. Ugyanakkor az ország háztartásainak mindössze 0,6 százaléka tekinti az aktív kereset kizárólagos megélhetési forrásának a mezőgazdasági ágazatot, nagyrészt úgy, mint önálló gazdálkodó vagy kisebb részben mint valamely gazdaság tagja, illetve alkalmazottja. A háztartások közel egyötödének (18%) aktív keresői más gazdasági ágakban tevékenykednek, de e főtevékenységük mellett saját művelésű földterületen is „gazdálkodnak”, hozzávetőleg fele-fele arányban a minimális szint alatt, illetve nagyobb méretekben. Az országban mintegy 23 százalék azoknak a háztartásoknak az aránya, amelyekben az aktív keresők egy része a mezőgazdaságban, más része pedig valamilyen más ágazatban folytat főtevékenységet. Ez utóbbi csoportba kerültek azok a háztartások is, amelyekben nem él aktív kereső.


665

2. ábra. Magyarország háztartásai a saját művelésű földterület nagysága szerint, 1994 (százalék)

20 Földterület: 0,14 hektár és kisebb* 0,15-2,99 hektár 3 hektár és nagyobb nem művel földet 58

20 2

* A földet nem művelő, de a mezőgazdaságban dolgozó háztartásokkal együtt.

A mai értelemben vett háztartás- és a családstatisztika mintegy három évtizedes múltra tekint vissza. Kezdetben kizárólag a háztartás „fejének” társadalmi–gazdasági csoportja szerint sorolták be a háztartásokat a mezőgazdaságiak vagy a nem mezőgazdaságiak közé. Ilyen módon számolva 1960-ban az ország háztartásainak egyharmadában volt a háztartásfő önálló gazda vagy más mezőgazdasági fizikai foglalkozású. A kizárólag mezőgazdasági fizikai keresővel rendelkező családok akkori aránya 30 százalék körül volt, szemben a jelenlegi 1 százalék alatti aránnyal. Ezzel szemben a „vegyesen” előforduló mezőgazdasági és nem mezőgazdasági, illetve szellemi keresős családok aránya a három évtizeddel ezelőtti alig 10 százalékkal napjainkra 20 százalék fölé emelkedett. Tehát megállapítható, hogy az elmúlt három évtized alatt jelentősen csökkent a tisztán a mezőgazdaságból élő háztartások aránya és a háztartások szemszögéből nézve a gazdálkodás erősen a „kétlaki” irányba tolódott el. A kizárólagosan csak mezőgazdaságban dolgozó aktív keresővel rendelkező háztartásoknak több mint 90 százaléka önálló gazdaság. Számuk alig több mint 20 ezer. A mezőgazdasággal kapcsolatban álló háztartások kétharmada olyan egycsaládos háztartás, amelyben házaspár él (gyermekkel vagy gyermek nélkül, rokonnal vagy rokon nélkül). Ez kissé magasabb, mint az ilyen típusú háztartások hányada az ország összes háztartása között. Ennek oka, hogy a mezőgazdaság elsősorban vidékhez kötött, ahol – társadalmi okok és nem utolsósorban a mezőgazdasági munkák hagyományos szervezettsége miatt – a hagyományos családformához való kötődés erősebb. A mezőgazdasággal kapcsolatban álló alig több mint másfél millió háztartás felének névleges földterülete nem éri el az 1500 négyzetmétert sem, ami e kategóriában a hobbikertek, valamint a kárpótlási jegyekért kapott számtalan apró földdarab nagy számára utal. A 3 hektár és annál nagyobb névleges földterületen gazdálkodó háztartások száma megközelíti a 60 ezret, ez mintegy 4 százaléka a mezőgazdasággal kapcsolatban álló háztartásoknak és másfél százaléka az ország összes háztartásának. Magyarország népességének 43,2 százaléka él olyan háztartásban, amely kapcsolatban áll a mezőgazdasági termeléssel. Ezek a háztartások népesebbek az országos átlagnál. Száz háztartásra országosan 262 fő jut, szemben a mezőgazdasághoz kapcsolódó háztartások 278 fős átlagával. Az önálló gazdák és segítő családtagjaik háztartásainak át-

NAGY ORBÁN

666

lagos létszáma – 1960 óta változatlanul – 3 fő, de az egészen kis földterülettel rendelkezőké még ennél is nagyobb. Országosan a háztartások több mint felében, 53,0 százalékában egy vagy két személy él, a mezőgazdasági önállóknál ugyanez az arány csak 41,8 százalék. Általános tendencia volt az elmúlt évtizedekben a nagy létszámú háztartások számának csökkenése. Napjainkban a 4 és több tagot számláló háztartások aránya 27 százalék, szemben az 1960. évi 40 százalékkal. A mezőgazdasági önállóknál, a háztartások számának 1960 óta történő jelentős csökkenése mellett, a 4 és több tagú háztartások aránya változatlanul egyharmad, sőt az 5 és több tagú háztartások aránya is alig, 5 százalékponttal mérséklődött, szemben az általánosan jellemző közel 12 százalékpontos csökkenéssel, arányuk jelenleg 12,1 százalék, míg országosan 8,4 százalék. Azokban a háztartásokban, ahol az aktív keresők közül főfoglalkozását tekintve senki sem dolgozik a mezőgazdaságban, az átlagos létszám nagyobb, és nagysága a művelt földterület méretével arányosan nő. A mezőgazdasági háztartásokban általában minden harmadik személy aktív kereső, közel ugyanannyi az inaktív, illetve az eltartott, beleértve a munkanélkülieket is. A „kétlaki” életformát folytató háztartásokban a tagok fele aktív kereső. A művelt földterület méretének növekedésével csökken az aktív keresők aránya és fokozatosan emelkedik az inaktívaké. Ugyanakkor ebben a kategóriában a legalacsonyabb a támogatásban részesülő munkanélküliek aránya. Valószínű, hogy az utóbbi évek nagyarányú munkahely-leépítései következtében a nyugdíjkorhatárt elérő, korábban a közeli üzemekbe ingázók, esetleg termelőszövetkezeti tagok inaktív keresőkké váltak, és a kárpótlás során földhöz jutva gazdálkodni kezdtek. E háztartások fiatalabb tagjai mintegy megélhetési „biztosítékként” továbbra is a mezőgazdaságon kívül keresik kenyerüket. A kizárólag önálló gazdálkodásból élő háztartások több mint kétharmadában egy aktív kereső van, 26,8 százalékukban pedig kettő. A három és több aktív keresővel élők aránya nem éri el a 3 százalékot sem. Az aktív kereső nélküli háztartások között 1994 második felében országosan 168 ezer olyan volt, amelyben legalább egy munkanélküli támogatásban részesülő személy élt. E háztartások kétötöde saját művelésű földterülete alapján kapcsolatban állt a mezőgazdasággal. A közel 70 ezer ilyen típusú háztartás több mint felének 1500 négyzetméter és 3 hektár közötti névleges földterülete van. Az 1500 négyzetméter alatti földterülettel rendelkezők aránya 44,1 százalék, 5 százalék pedig 3 hektárnál nagyobb területen gazdálkodik. A mezőgazdasággal kapcsolatban álló háztartások több mint egyharmadában – az országos aránnyal egyezően – csak inaktív kereső van. Az ország ilyen típusú háztartásainak kétötöde művel valamekkora földterületet, fele részük csak 1500 négyzetméternél kisebb „gazdaság” jövedelmével egészíti ki nyugdíját, járadékát. Mindössze 4,6 százalékuk gazdálkodik 3 hektárnál nagyobb területen. * Napjainkban a magyarországi népesség közel egynegyedének a mezőgazdasági termelés biztosítja – kizárólagosan vagy kiegészítésképpen – a megélhetést. A mezőgazdaság, vadgazdálkodás és erdőgazdálkodás, valamint a halászat az aktív kereső férfiak 12,


667

az aktív kereső nők 5 százalékát foglalkoztatják. A nemzetgazdaság más területein, más ágazataiban dolgozó aktív keresők közül pedig egy és egynegyed millióan kiegészítő tevékenységként, mellékfoglalkozásként foglalkoznak földműveléssel, növénytermesztéssel, állattenyésztéssel. Emellett a saját vagy bérelt földön végzett mezőgazdasági munka sok esetben jelent kiegészítő jövedelemforrást a munkanélküliek táborába tartozóknak, illetve a nyugdíjasoknak is. A mezőgazdasági keresők korösszetételében, családi állapot szerinti megoszlásában, a női mezőgazdasági népesség termékenységében jelenleg is továbbélnek a falusi életformák hagyományos jellemezői. A kárpótlás következtében mintegy 400 ezerrel nőtt a mezőgazdasági tulajdonosok száma, de alig egytizedük vállalkozott önálló gazdálkodásra. A mezőgazdasági munkát végzők közül napjainkban legöregebbek azok, akik önállóan gazdálkodnak. Legnagyobb fejlődés a mezőgazdasági népesség iskolázottságában, képzettségében következett be. A legutóbbi negyedszázad alatt az általános iskola 8. osztályánál alacsonyabb végzettségűek aránya kétharmadról egyötödre csökkent, az érettségizettek aránya 5,5-ről 22,8 százalékra emelkedett. Ennek ellenére megállapítható, hogy a mezőgazdaságban dolgozók iskolai végzettsége más gazdasági ágakhoz képest lassabban növekszik, még napjainkban is ebben az ágban a legalacsonyabb az iskolázottság. A kétévszázados, európai hírű magyar mezőgazdasági szakoktatás dacára, úgy látszik, hogy a mezőgazdaságban jelenleg is inkább akad munkalehetőség a szakképzetlen réteg számára, mint más területeken. A mezőgazdasággal kapcsolatban álló aktív keresők négyötöde kétlaki. Közöttük azok vannak többségben, akik főfoglalkozásban valamilyen fizikai tevékenységet végeznek. A főfoglalkozású mezőgazdasági aktív keresők több mint negyede önálló gazda vagy önálló gazda segítő családtagja. A szellemi foglalkozású aktív keresők inkább csak hobbiszinten, hétvégi telkükön „gazdálkodnak”. Az ország háztartásainak csupán 0,6 százaléka tekinti kizárólagos megélhetési forrásának a mezőgazdasági termelést. Ezzel szemben a háztartások közel egyötöde a más ágazatban folytatott főtevékenység mellett saját művelésű földterületen is „gazdálkodik”. A mintegy másfél millió mezőgazdasággal kapcsolatban álló háztartás felében a művelt földterület nem éri el az 1500 négyzetmétert sem. A három hektárnál nagyobb földterületen gazdálkodó háztartások száma mintegy 60 ezer, az ország összes háztartásainak másfél százaléka. IRODALOM [1] Balogh Ádám –Szajkó Pál: A tulajdonváltással kialakuló új birtokstruktúrát meghatározó fontosabb tényezők. Agrárgazdasági Kutató és Informatikai Intézet. Budapest. 1993. [2] Guba Mária – Ráki Zoltán: A mezőgazdasági tulajdoni, üzemi és termelési struktúra összefüggésének néhány dilemmája a jelenlegi időszakban. Budapest. 1993. 76 old. [3] Kiss Albert.: Az agrárnépességi viszonyok területi alakulása Magyarországon, 1880–1960. Demográfia. 1960. évi 3. sz. 50–90. old. [4] A felsőfokú mezőgazdasági végzettségűek demográfiai és foglalkozási jellemzői. Központi Statisztikai Hivatal. Budapest. 1982. 87 old. [5] 1980. évi népszámlálás. A középfokú végzettségűek adatai. (Munkaanyag.) Központi Statisztikai Hivatal. Budapest. 1986. 513 old. [6] 1990. évi népszámlálás 2. Részletes adatok. Központi Statisztikai Hivatal. Budapest.1991. 334 old. [7] 1990. évi népszámlálás 3. Összefoglaló adatok. Központi Statisztikai Hivatal. Budapest. 1992. 300 old. [8] A népesség és a lakások száma és összetétele 1995. Központi Statisztikai Hivatal. Budapest. 1995. 133 old. [9] Magda Sándor: A magyar mezőgazdaság jelen és jövőbeni üzemi formái. Gyöngyös. 1996. 16 old.

NAGY: MEZŐGAZDASÁGI NÉPESSÉG

668

[10] Az 1930. évi népszámlálás IV. rész. A népesség foglalkozása a főbb demográfiai adatokkal egybevetve, s a népesség ház- és földbirtokviszonyai. Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat 96. köt. Budapest. 1936. 377 old. [11] Pálfalvi Zsoltné: Kevés a kert, a gyümölcs és a szőlő. Dél-Magyarország. 1995. augusztus 30. [12] Bevezetés a demográfiába. Szerk.: dr. Szabady Egon. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest. 1963. 610 old. [13] Útmutató Gazdasági Tudósítók számára. M. kir. földművelésügyi minister. Budapest. 1902. 602 old.

TÁRGYSZÓ: Mezőgazdasági népesség.

SUMMARY The study reviews of what proportion of Hungary’s population has been engaged in agriculture as main, ancillary or supplementary activity. The author used as a basis the data of a sample survey carried out in 1994. Having delineated the population group in question, demographic characteristics of those living and working in agriculture, their land ownership, size of holding, characteristic activities are analysed.

LAKÁSOK, LAKÁSKÖRÜLMÉNYEK GRATZL FERENC – SZŰCS ZOLTÁN A Központi Statisztikai Hivatal 1870 óta tízévenként tart népszámlálást. Az 1960-as évek óta a népszámlálások között az alapvető népesedési és társadalmi folyamatok feltérképezésére mikrocenzusokat is hajtottak végre. A legutóbbi összeírás 1996. április 1jei eszmei időponttal a népesség és a lakások 2 százalékára terjedt ki. A lakásállomány összetétele, felszereltsége A mikrocenzusi adatfelvétel időpontjában Magyarország lakásainak száma 3 millió 992 ezer volt, 138 ezerrel több, mint a legutóbbi népszámlálás időpontjában. Ez évenként átlagosan 0,57 százalékos gyarapodást jelent, ami még a korábbiaknál jóval mérsékeltebb lakásállomány-növekedést mutató nyolcvanas évtized átlagától (0,88%) is jelentősen elmarad. A második világháború utáni népszámlálások alkalmával összeírt lakások számának növekedése sem számszerűen, sem arányát tekintve nem volt még ilyen alacsony. A lakásépítés az 1975. évi csúcs után − amikor 100 ezer lakás épült − csökkenni kezdett, és ez a tendencia a nyolcvanas évek második felétől az állam egyre kisebb szerepvállalása következtében még erősödött is. 1.tábla

A lakások száma, 1949−1996 Év

A lakások számának növekedése

Lakás összesen

szám szerint

százalékban

− 291 365 420 311 138

− 11,8 13,2 13,5 8,8 3,6

ezerben

1949 1960 1970 1980 1990 1996

2467* 2758 3122 3542 3853 3992

Megjegyzés. Az 1949. és az 1960. évi lakásadatok az üdülőegységek számát is tartalmazzák. * A jelenlegi lakásfogalom szerint az 1949. évi lakásállomány 2 385 219 volt.

GRATZL FERENC – SZŰCS ZOLTÁN

670

Az új építésű lakások száma 1989-ben még 50 ezer fölött volt. Ezután a csökkenés 1994-ig folytatódott, amikor 21 ezer alatt maradt az új lakások száma. Ez volt a mélypont, 1995-ben azonban már közel 25 ezer új lakást vettek használatba. A lakásépítések száma Év

Lakás

Év

Lakás

1985 1986 1987 1988 1989 1990

72 507 69 429 57 200 50 566 51 487 43 771

1991 1992 1993 1994 1995

33 164 25 807 20 925 20 947 24 718

A növekedés valószínűleg az 1994 őszén hozott szociálpolitikai kedvezmények hatására következett be. A csökkenő tendencia megállt, de hogy az építési kedv megnövekedése tartós lesz-e, az elsősorban a lakosság anyagi helyzetétől függ. 1995-ben ugyanis az építtetőknek már 91 százaléka a lakosság köréből került ki, a központi költségvetési szervek és az önkormányzatok lakásépítési tevékenysége gyakorlatilag megszűnt, a vállalkozói lakásépítés pedig még nem jellemző. (A folyamatos lakásstatisztika adatai szerint 1996-ban a központi költségvetési szervek 78, az önkormányzatok összesen 227, a gazdasági szervezetek és az egyéb építtető szervezetek összesen 1674 lakást építettek.) A 4 millióhoz közel járó lakásállományból 3 millió 767 ezer (94,4%) lakott. A lakott lakások 21 százaléka Budapesten, 44 százaléka a többi városban, 35 százaléka a községekben található. A nem lakott lakások területi megoszlása más arányokat mutat: a községek részesedése jelentősen magasabb (45%), a fővárosé és a többi városé viszont kisebb (17, illetve 38%). A lakások lakóinak száma 9 millió 978 ezer volt, 141 ezerrel kevesebb mint a legutóbbi népszámlálás időpontjában. A lakott lakások laksűrűsége, a mérsékeltebben gyarapodó lakásállomány és a népességfogyás együttes hatásaként valamivel kedvezőbbé vált. 1996-ban a száz lakott lakásra jutó lakók száma 265, szemben az 1990. évi 274-gyel. Ugyanez száz lakott szobára számítva 115-ről 109-re csökkent. 2. tábla

Lakások, lakók, laksűrűség, 1996 Lakás Településtípus

összesen

lakott

nem lakott

A lakásokban lakók

ezerben

Budapest Többi város Községek Összesen

A száz lakott lakásra

szobára

jutó lakó (fő)

815 1739 1437

777 1654 1336

38 85 101

1855 4366 3757

239 264 281

105 107 113

3991

3767

224

9978

265

109

A településtípusonkénti megoszlást vizsgálva, a városokban lakók aránya megfelel a lakott lakások arányának, a fővárosban viszont 2 százalékponttal kisebb, a községekben

LAKÁSOK, LAKÁSKÖRÜLMÉNYEK

671

ugyanennyivel nagyobb a lakók aránya a lakott lakásokénál. Ezt tükrözik a 2. tábla laksűrűségi mutatószámai is: a városoké alig tér el az országos átlagtól, míg a fővárosban kedvezőbb, a községekben pedig rosszabb a helyzet. A lakott lakások szobaszám szerinti összetételében 1990 óta csupán jelentéktelen változások következtek be, ami nyilvánvalóan összefügg a lakásépítések visszaesésével. A kétszobás lakások aránya 0,7 százalékponttal csökkent, így még ma is ezt a lakásnagyságot tekintjük általánosnak (43%). Az egyszobás lakások aránya 0,9 százalékponttal csökkent, számuk még így is csaknem 570 ezer (15%). Amilyen mértékben csökkent a kisebb lakások részesedése, ugyanolyan növekedés tapasztalható a nagyobb − háromvagy többszobás − lakásoknál, amelyek száma már meghaladja az 1 millió 580 ezret is (42%). A lakott lakások szobaszám szerinti megoszlása azt mutatja, hogy a lakásviszonyok vidéken jobbak, mint a fővárosban. A budapesti lakott lakásoknak még csaknem egynegyede (24%) egyszobás, ugyanez a többi városban 13, a községekben pedig 12 százalék. A kétszobás lakások aránya a városokban a legmagasabb (44%), de a fővárosban is ez a nagyság a legjellemzőbb (40%). A községekben a legalacsonyabb az egyszobás lakások részesedése és a legmagasabb (45%) a három- vagy többszobás lakásoké. 1. ábra. A lakott lakások szobaszám szerinti összetétele, 1980–1996

Millió

1,5

1,0

1 szobás 2 szobás 3 szobás

0,5

0,0

4 vagy több szobás

1980

1990

1996

A lakott lakások lakóinak szobaszám szerinti megoszlása országosan és településtípusonként is hasonlóképpen alakul, mint a lakásoké. Eltérés csak annyiban tapasztalható, hogy mivel a kisebb lakásokban kevesebb, a nagyobb lakásokban több lakó él, az egy- és kétszobás lakásokban lakók aránya alacsonyabb, a három- és több szobásokban lakóké magasabb, mint a megfelelő lakások aránya. A legnagyobb negatív eltérés (-7 százalékpont) a budapesti egyszobás lakásoknál mutatható ki, ami abból adódik, hogy a fővárosban a legmagasabb (52%) az egy lakóval lakott egyszobás lakások aránya. A legnagyobb pozitív eltérés is a fővárosban található: a négy- vagy többszobás lakásokban 5 százalékponttal magasabb a lakók aránya, mint ami a lakások arányából következne. A lakások, a lakók és a szobák száma közötti összefüggést szemléletesen mutatja be a 3. tábla a száz lakott lakásra jutó lakók számával. A laksűrűség Budapesten az országos


672

átlag alatt, a községekben viszont jelentősen felette van, a városokat az országos mutatószámokhoz közel álló laksűrűségi adatok jellemzik. 3. tábla

A száz lakott lakásra jutó lakók száma szobaszám szerint, településtípusonként, 1996 Településtípus

1

Összesen

2

3

4 vagy több

szobás lakásban lakik (fő)


239 264 281 265

168 187 205 186

222 239 247 238

281 297 318 302

361 357 385 368

A laksűrűségi mutatók elfedik azokat az egyenlőtlenségeket, amelyeket a lakás szobaszámának és a bennük lakók számának összevetésével ismerhetünk fel. A száz lakott lakásra jutó lakók száma ugyanis látszólag azt mutatja, hogy egy szobában átlagosan már kevesebb mint két személy él. Ez nagyon kedvező lenne, de sok esetben ennél jóval szűkösebb körülmények között élnek a lakók. 4. tábla

A lakott lakások szobaszám és lakószám szerint, 1996 Lakószám

1

Összesen

2

3

4 vagy több

szobás (ezer lakás)

1−2 3−4 5−6 7−8 9 és több 0 Összesen

1953 1401 326 42 10 35

436 103 18 3 1 9

980 522 84 10 4 15

440 549 131 14 2 8

97 227 93 15 3 3

3767

570

1615

1144

438

2. ábra. A kedvezőtlen laksűrűségű lakások szobaszám szerint, 1996

Budapest

1 szobás Többi város

2 szobás 3 szobás 4 vagy többszobás

Községek

0

20

40

60 százalék

80

100


673

Az elemzés során zsúfoltnak tekintettük az egyszobás lakást 3, a kétszobást 5, a háromszobást 7, valamint a négy- vagy többszobást 9 lakóval. 1996-ban a lakott lakások 6,4 százaléka, csaknem 225 ezer lakás tartozott a zsúfolt kategóriákba, szemben az 1990. évi 7 százalékkal, illetve 260 ezer lakással. A helyzet valamelyest javult ugyan, de a zsúfolt lakásokban még mindig 1 millió 175 ezer személy, a népességnek 12 százaléka él. A nagy lakószámú lakások mellett természetesen vannak kevésbé kihasznált lakások is: például 161 ezer háromszobás lakásban csak egy, 97 ezer négyszobásban pedig csak egy vagy két személy lakik. Ugyanezt az összevetést településtípusonként is elvégezve a legnagyobb számban a községekben mutathatók ki zsúfolt lakások, ami egyezik a laksűrűségi mutatókkal. A községi lakott lakások 8 százalékában (több mint 100 ezer lakásban) félmilliónál is több embert érint a magas laksűrűség. A városokban is közel ugyanennyi (91 ezer) a szűkösebb elhelyezést biztosító lakások száma, ám részarányuk jóval kisebb (5%), 1 százalékponttal alacsonyabb az országos arányszámnál. A főváros zsúfolt lakásainak száma 45 ezer, arányuk a városokét jelentéktelen mértékben, de meghaladja, ugyanakkor a szobaszám szerinti lakásnagyság-kategóriákra számított laksűrűségi mutatók rendre kedvezőbbek (a különbség azonban igen kicsi). Ezekben a kedvezőtlen laksűrűségű lakásokban Budapesten 190 ezren, a vidéki városokban 438 ezren élnek. A lakott lakások tulajdoni jelleg szerinti összetétele igen lényegesen megváltozott 1990-hez képest. Az önkormányzati bérlakások száma az 1990 után felgyorsult privatizáció következtében mintegy 470 ezerrel csökkent, arányuk egyharmadra (19-ről 6 százalékra) esett vissza. A magántulajdonba adott lakások túlnyomó többsége ma már a társasházi és öröklakások közé tartozik, ezen lakások 1990. évi 12 százalékos aránya az eltelt hat és egynegyed év alatt 28 százalékra emelkedett. Ezzel az összes személyi tulajdonban lévő lakott lakás aránya már több mint 92 százalékra rúg. Minthogy a lakások önkormányzati tulajdona a városokra, legfőképpen a fővárosra volt jellemző, így az átrendeződés is elsősorban Budapesten eredményezett új helyzetet. A fővárosi lakott lakásoknak már csak 16 százaléka önkormányzati tulajdonú, 1990-ben ez még 50 százalék volt. A Budapesten, illetőleg a többi városban végbement, szám szerint különböző változások eredménye arányukban azonos: 1996-ban az önkormányzati bérlakások az 1990. évieknek mind a fővárosban, mind a többi városban csak közel egyharmadát teszik ki. A lakott lakások tulajdoni jellegének változása a használati jogcím szerinti adatokban is szinte azonos mértékű átrendeződést okozott. A bérelt (főbérleti) lakások aránya − ide számítva a szolgálati jogcímen használt lakásokat is − 10 százalék, és ezeknek kevesebb mint kétharmada van változatlanul önkormányzati tulajdonban. (Ezek aránya 1990-ben még csaknem háromnegyed volt.) A különbséget a tulajdonosi jogcímű kategóriába kerülés okozta, ezen lakások aránya 74-ről 89 százalékra emelkedett. A lakások tulajdonjellegét és használati jogcímét együtt vizsgálva összehasonlíthatjuk a magyarországi és a nyugat-európai tulajdon-, illetőleg a lakásbérlési viszonyokat. Nyugat-Európában az ún. közösségi bérlakások arányának alsó határa általában 10–15 százalék, nálunk 1996 tavaszán az ennek megfelelő önkormányzati bérlakások csak 6 százalékot tettek ki. Ez az arány még Budapesten is csak 16 százalék, pedig az önkormányzati lakásoknak több mint fele itt található. Ennek alapján megalapozott az a szakértői vélemény, miszerint az önkormányzati lakások számának nagymértékű csökkenése egyre nehezebb helyzetet teremt a szociálislakás-gazdálkodásban. A közösségi bérlaká-


674

sok mellett Nyugat-Európában még két lakásforma jellemző: a tulajdonos által lakott lakás, illetőleg a tulajdonostól magánforgalomban bérelt lakás. Az előbbi, amelynek aránya Nyugat-Európában 40–60 százalékos, nálunk mindig magasabb volt, de 1996-ra már csaknem elérte a 90 százalékot. Az utóbbi, nyugaton szintén eléggé elterjedt forma, Magyarországon azonban nem jellemző, előfordulása még a 2,5 százalékot sem éri el. 3. ábra. A lakott lakások az építés éve szerint, településtípusonként, 1996 Ezer lakás 500 –1919 400

1920–1944

300

1945–1959

200

1960–1969 1970–1979

100

1980–1996

0 Budapest

Többi város

Községek

A lakott lakások kora (építési éve) szerint az ország lakott lakásainak közel háromnegyede, 2 millió 694 ezer lakás, 1945 után épült. Ebből az időszakból való az önkormányzati tulajdonú lakások 43 százalék (csaknem 100 ezer lakás), valamint a természetes személyek tulajdonában lévők 74 százaléka (2 millió 562 ezer). Az utóbbiak 6 százaléka múlt századi, 23 százaléka viszont legfeljebb 16 éves. Az önkormányzati lakások kor szerinti összetétele jóval kedvezőtlenebb: egynegyedük 96 évesnél régebbi, és csak 12 százalékuk származik az 1980-as vagy az 1990-es évekből. Ezek az arányok 1990-ben még közelebb voltak egymáshoz, változásuk a privatizációs folyamat következménye: a régebbi építésű lakások ugyanis kisebb arányban találtak vevőre, mint az újabbak. A lakások kora településtípusonként eléggé változatos képet mutat. (Lásd a 3. ábrát.) Budapesten a második világháború után átadott lakások aránya 57 százalékot tesz ki, mintegy egyharmaduk az 1980–1996-os években épült. A legtöbb új lakás a vidéki városokban található, és ezekből 874 ezer (53%) az 1970 és 1996 közötti időszak produktuma. A községi lakások több mint kétharmada épült 1945 után, és ezeknek 29 százaléka 16 éves vagy fiatalabb. A lakott lakások átlagos alapterülete országosan 72, a fővárosban 61, a többi városban 70, a községekben pedig 80 négyzetméter. Legnagyobb számban a 60– 79 négyzetméteres lakások vannak, arányuk 24 százalék. A 80 négyzetméteres vagy nagyobb lakások több mint egyharmadot tesznek ki, a 30 négyzetméternél kisebbek aránya 3 százalék alatt marad. Budapesten és a vidéki városokban a közepes méretű, 50– 59 négyzetméteres lakások aránya a legnagyobb (23, illetve 25%), míg a községekben a 80–99 négyzetméteres alapterületű lakások a leggyakoribbak (29%). Jellemző a budapesti lakáshelyzetre, hogy a legkisebb (a 40 négyzetméteresnél kisebb) lakások aránya kétháromszorosa az országos átlagnak, a 80 négyzetméteresek vagy nagyobbak aránya pedig jelentősen elmarad attól.


675

4. ábra. A lakott lakások alapterület szerint, településtípusonként, 1996 Budapest

Községek

Többi város

Négyzetméter –29

30–39 40–49 50–59 60–79 80–99 100–X 0

100

200 300 400 500

0

100

200

0

400 500

300

100

200

300

400

500

ezer lakás

Az ország lakott lakásainak 30 százalékában a szobák összes alapterülete 30–39 négyzetméter. E nagyságkategóriába tartozik Budapesten és a községekben a lakások 28–28 százaléka, a városokban pedig 34 százaléka. A 18 négyzetméter vagy kisebb szobaalapterületű lakások aránya országosan 7 százalék, településtípusonként ez a fővárosban a legmagasabb: 11 százalék, vagyis a budapesti lakások színvonala ezen ismérv szerint is kedvezőtlenebb, mint a vidékieké. A nagyobb, 50–59 négyzetméteres szobaalapterületű lakásoknál a vidék van előnyösebb helyzetben, ám 60 négyzetméter fölött már mindegyik településtípusban lényegében azonos arányokat találunk. 5. ábra. A lakott lakások és szobák alapterülete településtípusonként, 1996 (négyzetméter)

Budapest Többi város Községek Összesen 80

70

60

50

40

30

20

Egy lakásra jutó

lakás-

szobaalapterület

10

0

0

10

20

30

40

Egy lakóra jutó

lakás-

szobaalapterület

A lakott lakások egy főre jutó lakásalapterületének, illetve szobaalapterületének adatait az 5. ábrán összehasonlítva érdekes megállapítást tehetünk. Az egy főre jutó lakásalapterület a községekben a legkedvezőbb (29 m2/fő) és Budapesten a legkevesebb (26 m2), a szobaalapterület tekintetében viszont fordított a helyzet: Budapesten 16, a községekben 14 négyzetméter, az országos átlagnál kevesebb jut egy személyre. Ez egyrészt


676

abból adódik, hogy a községek általában nagyobb, többszobás lakásai összalapterületének kisebb része (50%) jut a szobákra, mint a fővárosban (61%) vagy a többi városban (56%). Ez párosulva a községek magasabb, illetve a főváros alacsonyabb laksűrűségével alakul ki a mutatószámok sajátos, fordított viszonya. 5. tábla

A lakott lakások felszereltsége, 1970–1996 (ezer lakás)

Év

1970 1980 1990 1996

Lakott lakás összesen

3034 3417 3688 3767

Hálózati

Házi

Hálózati

vízvezetékkel

Palack-

gázzal

Köz-

Házi

csatornával

Vízöblítéses WC-vel

ellátott lakás

1035 1979 2918 3267

61 243 200 88

491 872 1507 2274

1068 1779 1690 1119

820 1266 1633 1787

329 1052 1503 1599

825 1822 2777 3093

A lakás minőségét, a lakással való elégedettséget a szobaszám és az alapterület mellett nagymértékben befolyásolja a felszereltség, a komfortosság is. A legutóbbi népszámlálás óta a lakott lakások közművekkel való ellátottsága a korábbihoz hasonló ütemben fejlődött tovább. A nem közmű jellegű felszereltségek közül csak a házi csatornával való ellátottság nőtt mérsékelten, a palackos gázzal és a házi rendszerű vízvezetékkel való ellátottság 1980 és 1990 között kismértékben, 1990 óta pedig erőteljesebben visszaesett. Ezek a változások tulajdonképpen minőségi javulást jelentenek: közműves ellátottság váltotta fel a korábbi, kevésbé korszerű megoldásokat. A hálózati vízvezeték térhódítása 1970 óta majdnem töretlenül folytatódik, és már 3,27 millió lakott lakásba (87%) kötöttek ilyet be. A csatornázottság aránya összességében megfelel a vezetékesvíz-ellátottságnak (90, illetve 89%), ám ezen belül a közcsatornával, illetve a hálózati vízvezetékkel ellátott lakások száma közötti különbség még mindig növekszik. A felszereltségi arányok általános javulása ellenére is vannak még ellátottsági hiányok. Így például a lakott lakások 11 százalékában nincs sem hálózati, sem házi vízvezeték, 380 ezer lakás csatornázatlan, és több mint 670 ezer lakásban nincs vízöblítéses WC. Hiányos felszereltségűeknek tekinthetők azok a lakások amelyekben nincs meleg folyóvíz, illetve amelyek nem rendelkeznek fürdőszobával (mindkét esetben több mint félmillió). A lakás minősége, a lakók kényelme szempontjából fontos tényező a fűtés módja. 1996-ban a lakott lakások felében központos fűtés szolgáltatta a meleget. Ez 8 százalékponttal haladja meg az 1990. évit. A központos fűtési módok közül 60 százalék az etázsfűtés, mivel ez a megoldás a községekben (a családi házakban) is széles körben elterjedt. A távfűtéses és az épület egyedi kazánfűtéses lakások száma ugyan emelkedett 1990-hez képest, de a központos fűtési módon belüli arányuk csökkent: a távfűtésé közel 7, az épület egyedi kazánfűtésé 0,5 százalékponttal. Az egyedi fűtésű lakások legnagyobb részében (47%) gázzal, 5 százalékban villamos energiával fűtenek, és jelentéktelen az olajjal fűtött lakások aránya (3%). A hagyományos fűtőanyagok (a szén és a fa) együttesen még 45 százalékkal részesednek az egyedi helyiségfűtésből.


677

A komfortosság szerinti megoszlásban a lakott lakások 47 százaléka összkomfortos, a csak fűtési módban különböző komfortos lakások 31 százalékot tesznek ki. Minthogy az utóbbiak több mint felében a fűtés részben gázzal vagy villannyal működik, ezért e csaknem félmillió lakás kényelem szempontjából tulajdonképpen nem marad el az összkomfortosoktól. Így összességében már jóval 2 millió felett van a jó minőségű lakások száma. 1990 és 1996 között az összkomfortos lakások száma 22 százalékkal, a komfortosoké 5 százalékkal növekedett. Ugyanebben az időszakban a gyengébb minőségű lakások száma jelentősen, a félkomfortosaké 38, a komfort nélkülieké 19 százalékkal csökkent. Ezen lakások aránya azonban még mindig 19 százalék, számuk a szükség- és egyéb lakásokkal együtt 800 ezer. Ez az átlagos laksűrűséggel számolva azt jelenti, hogy 2 milliónál is többen élnek gyenge minőségű lakásokban. A lakott lakások jelentős részében (27%) két személy él, ez tulajdonképpen nem változott 1990 óta. Növekedett viszont az egy személy által lakott lakások aránya: 19-ről 24 százalékra. Ez a lakáskörülmények, a laksűrűségi viszonyok szempontjából kedvezőnek tekinthető, de azt is jelenti, hogy minden negyedik lakásban egyedül élő személy lakik. Számuk meghaladja a lakások népességének 9 százalékát. Három vagy négy lakót a lakások 37 százalékában találunk, ez az arány az 1990. évinél 3 százalékponttal alacsonyabb. A leggyakoribb a fiatal- és középkorúak által közösen használt lakás (38%), és a csak öregkorúak által használt lakások aránya is jelentős (23%). (Lásd a 6. ábrát.) A csak öregkorúak által lakott lakások száma 1990-hez viszonyítva 22 százalékkal nőtt, a fiatalok és középkorúak által közösen használt lakások száma viszont csak olyan kis mértékben emelkedett, hogy arányuk gyakorlatilag nem változott. Az időskorúak lakásainak aránya a községekben a legmagasabb (25%), de a fővárosban is hasonló gyakorisággal találhatók (24%). A fiatal- és középkorúak közös lakásainak aránya a vidék városaiban a legmagasabb (40%). 6. ábra. A lakott lakások a lakók korösszetétele szerint, településtípusonként, 1996

Ezer lakás 700 600 500 Budapest Többi város Községek

400 300 200 100 0 csak fiatal-

csak közép-

csak öreg-

fiatalés közép-

fiatalés öreg-

korú lakóval

középés öreg-

fiatal-, közép- és öreg-

678


Évek óta aktuális probléma a népesség öregedése és az időskorúak magányossága, amit a lakások lakószámának és a lakók korösszetételének kombinációja is alátámaszt. A csak időskorúak által lakott lakások aránya az 1980. évi 16-ról 1996-ra 23 százalékra nőtt. Lakóik száma ugyanezen időszakban 825 ezerről (8%) 1,2 millióra (12%) emelkedett, és 1980-ban 52, az 1996. évi mikrocenzus idején pedig már 62 százalékuk – 546 ezer fő – egyedül élt lakásában. Az összes egyedül élőknek 60 százaléka öregkorú. A csak időskorúak által lakott lakások 40 százaléka a vidéki városokban található, de arányuk 2 százalékponttal alacsonyabb, mint az országos átlag. A fővárosban és a községekben viszont az országos átlagot 1, illetve 2 százalékponttal meghaladja a csak időskorúak által lakott lakások aránya. Az öregkorúak lakásaiban nagyon gyakran – vidéken 61 százalékukban, Budapesten 65 százalékukban – él csak egy személy. Az összes egyedül élőknek a vidéki városokban 55, a fővárosban 56, a községekben pedig 67 százaléka az öregkorú. Ez utóbbi 200 ezernél több embert jelent, azaz a falusi népesség 5,5 százaléka magányos és öreg. A lakott lakások csaknem teljes körében (96%) a lakók egy háztartást alkotnak. Ez jelentős javulás, mivel az ilyen lakások száma 1990-ben még 255 ezerrel kevesebb volt, és arányuk is csak 91 százalékot tett ki. A két háztartás által lakott lakások 1990-ben sem jelentős aránya (6%) erősen megcsappant, már csak 3 százalék. Három vagy több háztartás által lakott lakás csak elenyésző mértékben (0,3%) fordul elő. Az egy háztartás által használt lakások kétharmadában (69%) egy család él, két- vagy több családot csak 3 százalékban találunk. Elég gyakori viszont (28%) az olyan lakás, ahol a háztartás családot nem alkotó személyekből áll. Ez azért is figyelemre érdemes, mert az egy háztartásos lakásoknak ez a típusa nemcsak szám szerint, hanem arányát tekintve is növekedett. (Számuk 1970 óta két és félszeresére, arányuk kétszeresére emelkedett.) Az egyes lakásokban lakó háztartások és családok száma a mennyiségi lakásigények egy részére is magyarázattal szolgálhat. Nem túlzás, hogy minden család szeretne egy lakást kizárólagosan, másokkal nem megosztva használni, még akkor is, ha jelenleg másokkal közösen vezetnek háztartást. A három vagy több háztartás által használt lakások lakóiról szintén joggal feltételezhető, hogy nem elégedettek lakáskörülményeikkel. Több család vagy háztartás együttélése Budapesten és a többi városban a lakások 5–5 százalékában (37 ezer, illetve 78 ezer lakásban) áll fenn, a községekben pedig már meghaladja a 100 ezret az ilyen lakások száma (8%). Ezekben a többcsaládos vagy többháztartásos lakásokban országosan 1 millió 153 ezer személy él, ami lakásonként átlagosan 5-nél több lakót jelent, ami igen magas laksűrűség, így a lakásigény feltételezése nem irreális. A háztartások lakáskörülményei 1996 áprilisában Magyarországon 3 millió 869 ezer magánháztartásban élt a népesség 98 százaléka, 9 millió 995 ezer személy, míg a népesség 2 százalékát kitevő 203 ezer fő intézeti háztartásokban (elsősorban diákszállókban, kollégiumokban, idősek otthonaiban) lakott. 1980-ban a magánháztartások száma ennél kevesebb, 3 millió 719 ezer, 1990-ben 1 pedig valamivel több, 3 millió 890 ezer volt. 1 Jelenleg Magyarországon a háztartások szinte kizárólag lakásban élnek. Azoknak a háztartásoknak az aránya, amelyek ún. lakott egyéb lakóegységben laknak, elenyésző, ezért a továbbiakban csak a lakás fogalmának megfelelő lakóegységben lakó háztartások lakáskörülményeit elemezzük.


679

Az előzőkben már szó volt a lakáshiány egyfajta vizsgálatáról, nevezetesen arról, hogy a lakások milyen szobaszám és lakószám esetén tekinthetők a lakók számára szűkösnek. A továbbiakban (lásd a 6. táblát) a lakáshiányt más formában, a lakások és a háztartások, illetve a családegységek száma alapján vizsgáljuk. 6. tábla

A mennyiségi lakáshiány alakulása, 1980–1996 Megnevezés

1980.

1990.

1996.

évben (ezer)

Összes lakás Összes háztartás Összes családegység Ebből: összes család egyszemélyes háztartás családot nem alkotó többszemélyes háztartás A háztartások és a lakások számának eltérése szám szerint százalékban A családegységek és a lakások számának eltérése szám szerint százalékban

3542 3719 3883

3853 3890 3993

3992 3869 3994

3028 731 125

3896 946 151

2880 1010 104

- 177 - 4,8

- 36 - 0,9

122 3,2

- 341 - 8,8

- 140 - 3,5

-2 - 0,1

Az adatok jól szemléltetik a mennyiségi lakáshiány elmúlt másfél évtizedbeli mérséklődését. Ha a háztartások számát hasonlítjuk össze a lakott és a nem lakott lakások együttes számával, már nem csupán a lakáshiány csökkenését, hanem némi lakástöbbletet regisztrálhatunk. Ennél azonban pontosabb képet kapunk a tényleges mennyiségi lakáshiányról, illetve annak időbeli alakulásáról, ha az ún. családegységek számát vetjük össze a lakások számával. Eszerint a kilencvenes évek közepére lényegében megszűnt a mennyiségi lakáshiány, különösen ha figyelembe vesszük, hogy mindig lesznek olyan családok, amelyek nem kívánnak önállóan, külön lakásban élni. A mennyiségi lakáshiány megszűnése azonban nem jelenti azt, hogy nincs többé lakásprobléma Magyarországon. A minőségi lakásgondokról, a felszereltségbeli elmaradásról már szóltunk. A továbbiakban a lakások minőségi hiányosságainak a lakosság életkörülményeire gyakorolt hatását vizsgáljuk. 1980-ban a háztartások 69 százaléka használta a lakást tulajdonosként vagy annak 2 rokonaként. Ez az arány a következő tíz évben sem emelkedett jelentősen. Az áttörés a kilencvenes évek első felében következett be, amikor a tulajdonosi jogcímen lakó háztartások aránya 89 százalékra nőtt, miközben a főbérlőként lakóké 14 százalékpontos mérséklődéssel 10 százalék alá esett. (Lásd a 7. táblát.) Ezen belül az egy családból álló háztartások közül a házaspáros vagy élettársi kapcsolaton alapuló családok alkotta háztartások 91 százaléka használta lakását tulajdonosként. Ennél csak a két- vagy többcsaládos 2 A továbbiakban – ha külön nem utalunk rá – a tulajdonosként vagy annak rokonaként lakó háztartásokat egységesen tulajdonosi, a főbérlőként (társbérlőként) vagy annak rokonaként lakó háztartásokat pedig egységesen főbérleti jogcímen lakónak nevezzük.


680

háztartások tulajdonosi aránya volt magasabb (95%). Az egycsaládos háztartások közül az egy szülőből és gyermekből álló háztartások körében kevesebb a tulajdonosi jogcímen lakó (85%). Az átlagosnál nagyobb mértékben, 22 százalékponttal nőtt a tulajdonosi jogcímen lakó háztartások aránya az egyedül állók körében, ami figyelemre méltó, hiszen 58 százalékban öregkorúakról, 60 éves vagy idősebb személyekről van szó. A meghatározóvá vált tulajdonosi és a jelentőségüket vesztett főbérleti jogcímek mellett az albérletek és ágybérletek aránya 0,2 százalékra csökkent. Ebben valószínűleg jelentős szerepet játszik, hogy az utóbbi években a munkanélküliség növekedése miatt a lakóhelyüktől tartósan távol munkát vállalók száma nagy mértékben csökkent. 7. tábla

A háztartások a lakáshasználat jogcíme szerint, 1980–1996 (százalék) Év

1980 1990 1996

Összesen

Tulajdonosi

100,0 100,0 100,0

68,6 67,5 85,8

Tulajdonos rokona

. 6,2 3,4

Főbérleti (társbérleti is)

27,6 21,6 9,5

Főbérlő rokona

. 1,9 0,2

Al- és ágybérleti

3,4 1,8 0,2

Egyéb

0,4 1,1 1,0

A háztartások lakáshasználati jogcímében bekövetkezett változások legnagyobbrészt a fővárost és a többi nagyvárost – ahol korábban magas volt az önkormányzati (tanácsi) lakástulajdon aránya – érintették. Ennek megfelelően az átlagoshoz képest kiemelkedően nagy mértékben, 36 százalékponttal nőtt a tulajdonosi jogcímen lakó budapesti háztartások aránya, de még így is itt a legmagasabb (22%) a nem saját tulajdonú lakásban élőké. Budapesten a háztartásoknak egyötöde lakik önkormányzati tulajdonú lakásban. A vidéki városokban tulajdonosként lakik a háztartásoknak közel 89 százaléka, de ezen belül a megyei jogú városokban 86 százaléka, a többi városban több mint kilenctizede. Ennek megfelelően a megyei jogú városokban az önkormányzati tulajdonú lakásban lakó háztartások aránya is relatíve magas (12–13%), azaz minden nyolcadik háztartás az önkormányzattól bérelt lakásban él. Ugyanez az arány a közepes és a kisebb városokban együttesen 8, a falvakban 3 százalék. A háztartások lakáskörülményeinek egyik legfontosabb jellemzője, hogy a háztartás hány szobás lakásban lakik. 1990 és 1996 között az egyszobás lakásban lakó háztartások aránya alig (15,3%), mindössze fél százalékponttal csökkent. Ez idő alatt változatlanul a kétszobás lakásban lakó háztartások hányada maradt a legmagasabb, arányuk 1990 óta csekély mértékben csökkent, jelenleg 42–43 százalék körül van. (Lásd a 8. táblát.) Az utóbbi években szinte kizárólagossá vált magánlakás-építésben többnyire az átlagosnál nagyobb alapterületű és szobaszámú lakások épülnek. Az építések száma azonban kevés, így a szobaszám szerinti arányok nem, illetve alig változtak. A háromszobás lakásban lakó háztartások aránya lényegében változatlan maradt, az ennél nagyobb lakásban élőké kismértékben, közel 1 százalékponttal emelkedett. A családháztartások elsősorban a nagyobb, többszobás lakásokban laknak, 40 százalékuk kétszobás, 35 százalékuk három- és 15 százalékuk négy- vagy többszobás lakásban. Még ennél is némileg magasabb arányok figyelhetők meg a legalább háromszobás lakásokban lakó egycsaládos, házaspáros típusú háztartások esetében, míg az egyszülős


681

családok 46 százaléka kétszobás, 13 százalékuk egyszobás lakásban lakik. Ez az egyszülős családoknak a házaspárokéhoz képest rosszabb lakáskörülményeire utal. A két vagy több családból álló háztartások többsége (69%) legalább háromszobás lakásban él, míg az egyedül állóknak közel harmada egyszobás, közel fele pedig kétszobás lakásban lakik. Az adatok is a lakáskörülmények kismértékű javulását jelzik. 8. tábla

A különböző összetételű háztartások a lakás szobaszáma szerint (százalék) Családháztartás Lakás szobaszáma

Összes háztartás

Egyszobás* Kétszobás Háromszobás Négy- vagy többszobás

15,3 43,1 30,0 11,7

Összesen Egyszobás* Kétszobás Háromszobás Négy- vagy többszobás Összesen Egyszobás* Kétszobás Háromszobás Négy- vagy többszobás

100,0 14,7 42,6 30,5 12,3 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0

összesen

Nem családháztartás

két vagy több egy családból álló családból álló

összesen

Megoszlás 1990-ben a szobák száma szerint 9,6 9,8 4,2 29,8 41,9 42,3 30,0 46,2 34,6 34,3 41,9 18,3 14,0 13,6 23,9 5,7 100,0

100,0

Megoszlás 1996-ban a szobák száma szerint 9,5 9,8 3,6 27,6 40,3 40,9 27,3 48,2 35,0 34,6 43,5 19,1 15,2 14,7 25,6 5,1

28,7 47,9 18,6 4,8

100,0

100,0

31,0 46,0 17,6 5,4

100,0

100,0

100,0

ebből egyedül álló

100,0

100,0

100,0

Megoszlás 1996-ban a háztartás összetétele szerint 46,1 45,3 0,7 53,9 67,4 65,4 2,0 32,6 81,9 77,5 4,4 18,1 88,1 81,7 6,4 11,9

51,0 29,4 15,9 10,2

* A szoba nélküli lakásban lakó háztartásokkal együtt.

A lakás szobaszáma és a háztartás összetétele között szoros összefüggés mutatható ki. Az egyszobás lakásban lakó háztartásoknak csak 46 százaléka családháztartás, 51 százalékuk egyedül álló személy. A lakásállomány legnagyobb hányadát kitevő kétszobás lakásokban élő háztartások több mint kétharmadában él legalább egy család, itt az egyedül állók részesedése már csupán 29 százalék. A négyszobás vagy nagyobb lakásokban élő háztartásoknak közel kilenctizede foglal magába családot, s csak 10 százalékot tett ki azoknak az aránya, amelyekben egyetlen személy él. Az arányokban 1990 óta csak csekély elmozdulás figyelhető meg, elsősorban a kétszobás lakásokban lakó háztartások esetében, ahol az egyedül állók aránya 3 és fél százalékponttal volt alacsonyabb, mint 1996ban. A 9. tábla alapján a különböző településtípusokban lakó háztartások lakáskörülményei között jelentős különbségek figyelhetők meg aszerint, hogy hány szobás lakásban élnek. A fővárosban a háztartások 23 százaléka él egyszobás lakásban, a többi városban


682

ez az arány 13, a községekben 12 százalék. A községekben és a vidéki városokban élő háztartások lakáskörülményei között a lakás szobaszáma alapján csak csekély mértékű eltérés mutatható ki a községekben élők javára. 9. tábla

A háztartások a lakás szobaszáma szerint, településtípusonként, 1996 (százalék) Településtípus

Összesen

Egy-*

Két-

Három-

Négy- vagy több-

szobás lakásban lakó háztartások


100,0 100,0 100,0 100,0

22,6 13,2 12,0 14,7

39,9 43,7 42,7 42,6

25,9 30,5 33,0 30,5

11,6 12,6 12,3 12,3


A fővárosban és a vidéken lakó háztartások lakásainak szobaszáma között kimutatható eltérést csak részben magyarázza, hogy Budapesten lényegesen magasabb az egyedül álló személy alkotta háztartások aránya, és alacsonyabb az átlagos háztartásnagyság is. Emellett szerepet kap ebben az is, hogy vidéken, különösen a kisebb településeken már a korábbi évtizedekben is uralkodó volt a magánlakás-építés, szemben a nagyobb településeken és a fővárosban meghatározó állami lakásépítéssel. Ez ugyanis a kisebb lakások építését helyezte előtérbe, célja elsősorban a mennyiségi lakáshiány csökkentése, illetve megszüntetése volt, míg a magánerős lakásépítésben a kényelmes, többszobás, nagy alapterületű lakások is jelentős tényezőként szerepeltek. A szobaszám növekedése szoros összefüggést mutat a háztartások korösszetételével. Minél nagyobb a lakás, annál gyakrabban lakik bennük két vagy több generáció. A négyvagy többszobás lakásban lakó fiatal-, illetve középkorú személyek alkotta háztartások aránya például a felét sem éri el az egyszobás lakásban lakó ugyanilyen háztartásokénak. A csak öregkorúak alkotta háztartásoknál ez az arány 10 százalék, ami viszont csupán negyede az egyszobás lakásban élőkének. A négy- vagy többszobás lakásban lakó háztartások 56 százaléka fiatal- és középkorú személyekből áll. Az ilyen háztartások aránya a háromszobás lakásban lakók között 48, a kétszobásakban lakók között pedig 31 százalék. Ez egyben azt is jelenti, hogy a fiatal- és középkorú személyekből álló háztartások az egyszobás lakásban lakók kivételével minden lakásnagyság esetén túlsúlyban vannak. Annak érdekében, hogy ez a lakáskörülményekben is megjelenik-e, vizsgáljuk meg az ilyen korösszetételű háztartásokat az általuk használt lakások szobaszáma szerint. Az adatok egyértelműen azt mutatják, hogy a legnagyobb lakásokban – a háromgenerációs háztartások mellett – éppen ezek a háztartások élnek. 1996-ban a fiatal- és középkorú személyek alkotta háztartások 18 százaléka lakott legalább négyszobás lakásban, további 39 százalékuk pedig háromszobásban, azaz az ilyen háztartások 57 százalékának háromszobás vagy nagyobb lakása volt (a háromgenerációs háztartásoknál ugyanez az arány 67 százalék). A különböző korösszetételű háztartások esetében – hasonlóan az összes háztartásnál tapasztaltakhoz – általában a kétszobás lakás a legjellemzőbb. A már említett két háztartáscsoport kivételével minden korösszetétel-kategóriában ez a lakásnagyság


683

fordul elő a legmagasabb arányban: részesedésük 45 és 49 százalék közötti, sőt a csak öregkorúak háztartásai körében meghaladja az 51 százalékot. A legkisebb lakásokban a csak öregkorú személyekből álló háztartások élnek, de nem sokkal jobb a helyzetük a fiataloknak sem. Az előbbiek 24, az utóbbiak 22 százaléka lakik egyszobás lakásban, és – különösen az öregek esetében – igen alacsony a négy- vagy többszobás lakásban élők hányada. Ez utóbbi arány a csak középkorúak alkotta háztartások esetében is magas, viszont több mint 26 százalékuk háromszobás lakásban lakik, szemben a két másik háztartáscsoport 23, illetve 20 százalékos arányszámával. A lakás szobaszám szerinti nagysága és a bennük élő háztartások gazdasági aktivitás szerinti összetétele a kilencvenes években lényegesen megváltozott. 1990-ben az egyszobás lakásban lakó háztartások harmadában élt egy aktív kereső. (Lásd a 10. táblát.) Ez az arány a szobaszám növekedésével folyamatosan csökkent, s a háromszobás lakásban lakóknál nem érte el a 30 százalékot, az ennél nagyobb lakásban élőknél pedig 28 százalék alatt maradt. 1996-ra az irányzat megfordult, és a kisebb lakásban élő, egy aktív keresős háztartások arányszámai lettek az alacsonyabbak (az egyszobás lakásban lakó háztartások 27 százalékában élt egy aktív kereső, a kétszobás lakásoknál ez az arány 30, a háromszobásaknál pedig 32 százalék). Az egynél több aktív keresővel rendelkező háztartások esetében a tendencia nem módosult, csupán az arányszámok nagysága mérséklődött, legnagyobb mértékben az abszolút értelemben is legnagyobb számban előforduló két aktív keresős háztartásoknál. Az egy aktív keresős háztartásoknál megfigyelhető aránymódosulásokat és a többi aktív keresős háztartás arányszámaiban bekövetkezett csökkenést – legalábbis részben – a lakosság korösszetételében bekövetkezett kedvezőtlen változások magyarázzák. A népesség öregedése kihatott a háztartások gazdasági aktivitás szerinti összetételére is: hat év alatt a csak inaktív keresőt (és esetleg eltartottat) magukba foglaló háztartásoknak az összes háztartáson belüli aránya 29 százalékról 37 százalékra nőtt. Ezzel párhuzamosan minden lakásnagyságcsoportban nőtt az ilyen háztartások aránya is, a legnagyobb mértékben a kétszobás lakásban lakóknál (közel 10 százalékponttal), de jelentős volt az aránynövekedés az egy-, illetve a háromszobás lakásban élőknél is (6, illetve 8 százalékpont). A legnagyobb lakásban lakó háztartásoknál az aránynövekedés elmaradt ettől, de közöttük is több mint 3 százalékponttal magasabb az inaktív keresős háztartások aránya, mint az évtized elején. A jelenség egy másik oka a háztartásban élő aktív keresők számának a visszaesése. 1990 és 1996 között a két aktív keresővel rendelkező háztartások aránya 7 és fél százalékpontos csökkenéssel 21 százalékra mérséklődött. A csökkenés eltérően jelentkezett a különböző nagyságú lakásban lakó háztartásoknál: a háromszobás lakásban lakóknál megközelítette a 10, a kétszobás lakásban élőknél pedig meghaladta a 8 százalékpontot. Kismértékű volt a visszaesés az egyszobás lakásban (3 százalékpont), közepes a legnagyobb lakásokban élőknél (6 százalékpont). 1990 óta az egyszobás lakásban lakó háztartások között az aktív kereső nélküli, de munkanélkülit magukba foglaló háztartások aránya a háromszorosára, a három-, illetve a négy- vagy többszobás lakásban lakók esetében pedig ötszörösére emelkedett. A nagy lakás fenntartása esetükben is megélhetési gondokhoz vezethet. 1996-ban 52 ezer, aktív keresőt nem, de munkanélkülit magába foglaló háztartás lakott legalább háromszobás lakásban.


684

10. tábla

A háztartások az aktív keresők száma és a lakás szobaszáma szerint (százalék) 1 Szobaszám

2

3

Összesen

Nincs aktív kereső,

4 vagy több

munkanélküli

aktív keresővel

csak inaktív

csak eltartott

van

Egyszobás* Kétszobás Háromszobás Négy- vagy többszobás Összesen

100,0 100,0 100,0 100,0 100,0

33,2 32,1 29,3 27,5 30,9

12,1 24,9 37,5 43,7 28,9

1,5 5,5 9,4 9,8 6,5

1990-ben 0,3 1,2 2,4 2,6 1,6

2,5 1,2 0,8 0,6 1,2

47,7 33,6 19,4 14,4 29,3

2,6 1,6 1,3 1,4 1,6

Egyszobás* Kétszobás Háromszobás Négy- vagy többszobás Összesen

100,0 100,0 100,0 100,0 100,0

26,6 29,9 32,1 31,4 30,3

8,7 16,8 27,8 37,1 21,5

0,6 2,9 6,2 7,7 4,1

1996-ban 0,1 0,5 1,5 2,2 1,0

7,4 5,4 4,1 2,9 5,0

54,1 43,2 27,2 17,7 36,8

2,4 1,4 1,0 1,0 1,3


A háztartások lakáskörülményeinek vizsgálatát a lakás szobaszámának és a háztartás összetételének együttes vizsgálata mellett az egyes felszereltségi ismérvek figyelembevétele is elősegíti. (Lásd a 11. táblát.) Jelenleg a háztartások 87 százaléka hálózati, s valamivel több mint 2 százaléka házi vízvezetékkel ellátott lakásban él. 1990-ben a hálózati vízvezetékkel ellátott lakásban lakó háztartások aránya 80 százalék volt, azaz a vezetékes ivóvízzel való ellátottságban az elmúlt fél évtizedben bekövetkezett jelentős előrelépés ellenére a háztartásoknak több mint egytizede jelenleg is hálózati vízvezeték nélküli lakásban él. A fejlődés a nyolcvanas években gyorsult fel, amikor az aránynövekedés meghaladta a 19 százalékpontot. Ez évi közel 2 százalékpontos javulást jelent, míg 1990 után a hálózati, illetve a házi vízvezetékkel ellátott lakásban lakó háztartások hányada együttesen csak 4, éves átlagban alig több mint fél százalékponttal emelkedett. Jelenleg valamivel több mint 420 ezer olyan háztartás van, amelynek lakásában sem hálózati, sem házi vízvezeték nincs. Hálózati vízvezetékkel ellátott lakásban legnagyobb részt a lakást egyedül használó házaspáros családok élnek, arányuk 82 százalék. Ennél egy százalékponttal alacsonyabb az egyszülős családok alkotta háztartások részesedése. Itt is a nem családháztartások helyzete a legkedvezőtlenebb, alig több mint kétharmaduk lakásában van vízvezeték, a hálózati vízvezetékkel ellátott lakásban élők hányada pedig 73 százalék. Még ennél is mintegy egy százalékponttal alacsonyabb arányok figyelhetők meg az egyedül állók körében. Ez különösen a községekben élők esetében mutatható ki, ahol az egyedül élők kétötödének a lakásában nincs egészséges ivóvíz. Budapesten a háztartások csaknem teljes egészében (99%) hálózati vízvezetékkel ellátott lakásokban élnek. Szintén magas ez az arány a megyei jogú városokban is (95%), míg a többi településen a vezetékes vízzel való ellátottság nem tekinthető általánosnak: a kisebb városokban a háztartásoknak csak 87, a községekben pedig csupán 75 százaléka él vízvezetékkel ellátott lakásban.


685

Hasonló mérvű javulás mutatható ki a szennyvízelvezetésben. 1990-ben a háztartások 44 százaléka lakott közcsatornával és 41 százalékuk házi csatornával ellátott lakásban. 1996 tavaszára a közcsatornával ellátott lakásban lakó háztartások aránya csupán 3 százalékponttal nőtt, s ugyancsak nőtt – 2 százalékponttal – a szennyvizet házi csatorna segítségével elvezető háztartások hányada. Összességében közel 5 százalékponttal emelkedett a csatornázott lakásban élő háztartások aránya, összesített részesedésük eléri a 90 százalékot. Az elfogadható csatornázottsági arány ellenére meg kell jegyezni, hogy jelentősen fejleszteni kell a közcsatornával való ellátottságot. Lényegesen nagyobb arányú a fejlődés a vezetékes gázzal való ellátottság tekintetében. 1980-ban a vezetékes gázzal ellátott lakásban élt a háztartások 26, a kilencvenes évek elején 41 százaléka. Jelenleg arányuk meghaladja a 60 százalékot. 1980 és 1990 között megnövekedett a vízöblítéses WC-vel rendelkező lakások száma, arányuk 22, majd az azt követő hat év alatt további 6 százalékponttal nőtt. Jelenleg a háztartások 82 százalékának lakásában van vízöblítéses WC. 11. tábla

A háztartások a lakás felszereltsége szerint, 1980–1996 (az összes háztartás százalékában) Felszereltsége

1980.*

1990.

1996.

évben

Hálózati vízvezetékkel a lakásban Házi vízvezetékkel a lakásban Vízöblítéses WC-vel a lakásban Közcsatornával Házi csatornával Hálózati gázzal

65,7** . 53,9 . . 25,9

79,5 5,4 75,7 44,4 40,9 41,3

86,7 2,3 82,1 47,1 42,8 60,4

* A lakott egyéb lakóegységben lakó háztartásokkal együtt. ** A házi vízvezetékkel ellátott lakásban élő háztartásokkal együtt.

A gázzal való ellátottság összességében településtípusonként is kiegyensúlyozottnak mondható, 89 és 92 százalék között ingadozik. A legmagasabb a községekben, a legalacsonyabb a megyei jogú városokban. Más a helyzet a vezetékes gázzal való ellátottság tekintetében: a 86 százalékos fővárosi és a 79 százalékos megyei városi aránnyal szemben csupán 39 százalékos községi arány áll, és a többi városban is csak a háztartások 54 százaléka lakik vezetékes gázzal ellátott lakásban. Az évtized elején a háztartások 17 százaléka lakott távfűtéses lakásban, s ez az arány időközben sem változott. Háztartástípusok szerint viszont már megfigyelhető némi átrendeződés. Valamelyest csökkent a távfűtésű lakásban élő háztartások aránya az egycsaládos háztartások között, nőtt viszont a nem családháztartásoknál. Az igazán érzékelhető változásokat e téren azonban a többi központos – elsősorban az egy lakást vagy családi házat ellátó – fűtési mód elterjedése idézte elő. 1990-ben még a háztartások 58 százaléka lakott egyedi helyiségfűtésű lakásban, 1996 áprilisára ez az arány 50 százalékra módosult. A családháztartások lakásainak fűtése lényegesen korszerűbb, mint a nem családháztartásoké. A legkevésbé kényelmes fűtési módot a nem családháztartások – köztük az egyedül állók – alkalmazzák, az egyedi helyiségfűtésű lakásban lakók aránya közöttük


686

megközelíti a kétharmadot. Az egyszülős családok lakásainak fűtési módja korszerűsítésre szorul: egyedi helyiségfűtésű lakásban lakik a lakást egyedül lakó, egy szülőből és gyermekből álló család alkotta háztartásoknak közel fele. (Lásd a 12. táblát.) A háztartások lakáskörülményeinek integrált mutatója a lakás komfortfokozata. 1990ben a háztartások 40 százaléka lakott összkomfortos lakásban, 1996-ban pedig már csaknem fele (48%). A komfortos lakásban lakó háztartások aránya nem változott (31%). 1996 tavaszán a háztartások 15 százaléka komfort nélküli és további 2 százalék (1990ben 18, illetve közel 4 százalék) a lakás fogalmának alig megfelelő szükség- vagy egyéb lakásban lakott. A legmagasabb komfortfokozatú lakásokban többnyire az egycsaládos, házaspáros típusú háztartások és a többcsaládos háztartások élnek. Az összkomfortos lakásban élő ilyen háztartások aránya mindkét háztartástípus esetén 54 százalék, viszont a komfortos lakásokban lakók esetében az egy családból álló, házaspár alkotta háztartások aránya a magasabb. Komfortos lakásban legnagyobbrészt az egycsaládos, szülőből és gyermekből álló háztartások, valamint az egyedül állók élnek. 12. tábla

A különböző összetételű háztartások a lakás komfortossága szerint, 1990–1996 (százalék) Egy családból álló háztartás A lakás komfortossága

Összesen Családháztartás összesen

együtt házaspáros* egy szülő gyermekes családok

Két vagy több csa- Nem családládból háztartás öszszesen álló háztartás

Ebből egyedül álló

Összkomfortos Komfortos Félkomfortos Komfort nélküli Szükség- és egyéb lakás Összesen

39,9 30,7 7,6 18,2 3,5 100,0

45,1 30,5 7,3 14,2 2,9 100,0

45,2 30,5 7,2 14,2 2,9 100,0

1990-ben 45,9 41,9 30,4 30,7 7,4 6,3 13,5 17,8 2,9 3,3 100,0 100,0

41,7 30,8 9,7 15,0 2,9 100,0

26,6 31,4 8,3 28,6 5,0 100,0

26,2 30,8 8,3 29,5 5,2 100,0

Összkomfortos Komfortos Félkomfortos Komfort nélküli Szükség- és egyéb lakás Összesen

47,6 31,2 4,6 14,7 2,0 100,0

53,5 29,7 3,8 11,1 1,8 100,0

53,5 29,8 3,8 11,1 1,8 100,0

1996-ban 54,3 48,6 29,6 31,0 3,7 4,3 10,6 14,0 1,8 2,1 100,0 100,0

54,2 27,7 4,3 11,9 1,9 100,0

32,8 34,8 6,3 23,5 2,5 100,0

32,6 34,7 6,3 23,9 2,6 100,0

* Az élettársi kapcsolatokkal együtt.

Általánosságban elmondható tehát, hogy a családot magukba foglaló háztartások lakásainak komfortossága magasabb szintű, mint a családot nem alkotó háztartásoké, köztük az egyszemélyes háztartásoké: 1990-ben az egyedül állóknak csak alig több mint egynegyede lakott összkomfortos lakásban, és arányuk 1996-ban is alig érte el az egyharmadot. Ennél is kisebb mértékben nőtt a komfortos lakásban élők hányada. Jelenleg az egyedül állóknak több mint 26 százaléka komfort nélküli, szükség- vagy még alacsonyabb komfortfokozatú lakásban él, 1990-ben arányuk megközelítette a 35 százalékot.


687

7. ábra. A háztartások a lakás komfortossága szerint, településtípusonként, 1996 Százalék 100 80

Szükség- és egyéb lakás Komfort nélküli

60

Félkomfortos 40

Komfortos Összkomfortos

20 0 Budapest

Többi város

Községek

A budapesti háztartások 56 százaléka összkomfortos, további 34 százalékuk komfortos lakásban él, s csak egytizedük lakása ennél alacsonyabb komfortfokozatú. (Lásd a 7. ábrát.) A városokban élő háztartásoknak lakásai kevésbé komfortosak: félkomfortos vagy annál alacsonyabb komfortfokozatú lakásban él a háztartások közel 16 százaléka. A fővárosi és a városi háztartások lakásainak viszonylag kedvező komfortossága részben a hetvenes-nyolcvanas években épített – főleg panelfalazatú, lakótelepi – lakások nagy számának tulajdonítható, amelyekben a komfortosságot befolyásoló felszereltség, ha alacsony technikai színvonalon is, de megtalálható. A községekben és a kisebb településeken a lakásállomány nagyobb része régi építésű, és eddig csupán egy részét korszerűsítették, szerelték fel a komfortosságot javító berendezésekkel. * Összefoglalásul elmondható, hogy az 1996. évi mikrocenzus eredményei szerint a lakások számában és összetételében az 1990. évi népszámlálás óta nem következtek be jelentős változások. Ennek fő oka, hogy az utóbbi tíz évben erőteljesen csökkent a lakásépítés. Az egyetlen jelentősebb változás a lakások tulajdoni jellegében és ezzel összefüggésben – az önkormányzati lakások privatizációjának következményeként – a lakáshasználat jogcímében következett be. 1990 óta 467 ezer önkormányzati bérlakást értékesítettek, aminek következtében arányuk 19 százalékról 6 százalékra esett vissza. A kilencvenes évekre a lakások szobaszámában és felszereltségében többnyire kis mértékű javulás következett be. A lakásállomány egészét tekintve – hasonlóan a hat évvel korábbihoz – a kétszobás lakás a tipikus. Az új építések alig növelték a lakások számát, a népesség csökkenése következtében azonban javultak a laksűrűségi mutatók. A lakások felszereltségében, s ennek eredményeként a háztartások lakáskörülményeiben, már a hetvenes évek eleje óta folyamatos javulás figyelhető meg, a vezetékes gázzal való ellátottság azonban a kilencvenes években erőteljesebben terjedt, mint a többi közmű. A javulás ellenére az egyes felszereltségek a lakások 12–19 százalékából még hiá-

688

GRATZL – SZŰCS: LAKÁSOK, LAKÁSKÖRÜLMÉNYEK

nyoznak. A lakásállománynak mintegy 60 százaléka összkomfortos vagy korszerű fűtésű komfortos lakás, de 23 százaléka gyenge minőségű, félkomfortos, komfort nélküli, szükség- vagy egyéb lakás. Ez azt jelenti, hogy a népesség egyötöde, több mint kétmillió ember, gyenge minőségű lakásban él. A lakott lakások 96 százalékát egy háztartás, többségükben (69%) egy család lakja, így a lakások felszereltsége és a háztartások lakáskörülményei lényegében azonos, illetve nagyon hasonló képet mutatnak. A lakáskörülmények elemzésekor elsősorban nem az összes háztartásra vonatkozó arányszámok, hanem az egyes háztartástípusok közötti eltérések adnak értékes információkat. A lakást egyedül használó, házaspár alkotta háztartásoknak a lakásviszonyai a legjobbak, a legrosszabb körülmények között pedig az egyszülős család alkotta háztartások és a nem családháztartások élnek. A lakásokban leggyakrabban két személy él, s emelkedő tendenciát mutat a lakásban egyedül élő személyek aránya. A lakók kora szerint a fiatal- és középkorúak és a csak öregkorúak lakta lakások a legjellemzőbbek. TÁRGYSZÓ: Lakáshelyzet.

SUMMARY Microcensuses having been carried out in intercensal periods since 1960 draw up a two per cent sample of dwellings and population. They give an overall picture on the number of dwellings, housing amenities, and inquire about housing conditions. Traditional indicators of housing (number of rooms, average floor-space, stage of density of population, the form of ownership, housing amenities) are shown by regional difference. Housing conditions are analysed by household and family structure, in the course of which the structure of households, the title of occupancy, and the installations of dwellings are surveyed.

MÓDSZERTANI TANULMÁNYOK

KÖZÉRDEKŰSÉG – KÖZÉRDEKŰ ADAT – KÖZÉRDEKŰ STATISZTIKAI ADAT DR. BÁNSZEGI KATALIN A magyar politikai élet demokratizálódása, a többpártrendszer és a parlamenti demokrácia kiépítése, valamint a piacgazdaságra átállás alapvető változásokat hozott a magyar közigazgatás felépítésében és működési elveiben, a jogi rendezés által elérni kívánt célokban, a vezetési eszközökben, az állampolgári jogok és kötelezettségek rendszerében, és nagymértékben megváltoztatta a pénzügyi–gazdasági struktúrát. A belpolitikai változásokkal együtt kialakultak azok az új külpolitikai viszonylatok, amelyek megváltoztatták orientációs céljainkat a világban, és módosították azokat a feltételeket, amelyekkel megtalálhatjuk helyünket az európai valóságban. Ezek a változások éreztették hatásukat az adatkezelés, adatvédelem területén is. Elsősorban szükségessé tették az információs önrendelkezési jogból adódó feladatok megfogalmazását és megoldását, másodsorban felvetették az adatok megismerésére irányuló jogok meghatározását és érvényesítésük lehetőségét. Az állampolgári jogok ez utóbbi vetülete fogalmazódik meg a közérdek meghatározásában és a közérdekű adatok körének kimunkálásánál. Az adatok körében megkülönböztetünk: 1. személyes adatot, 2. közérdekű adatot, 3. egyedi adatot, 4. minősített adatot. A személyes adatot a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII. törvény (adatvédelmi törvény) úgy határozza meg, hogy az egy meghatározott természetes személlyel (az érintettel) kapcsolatba hozható adat, az adatból levonható, az érintettre vonatkozó következtetés. (Személyes adat például egy személy testsúlya.) Minden jogrendszer a legmesszebbmenő védelmet a személyes adatnak biztosítja. Ugyanez a törvény határozza meg a közérdekű adat fogalmát. Közérdekű adat az állami, helyi önkormányzati feladatot ellátó szerv vagy személy kezelésében lévő, a személyes adat fogalma alá nem eső és bizonyos törvényi kivételek körébe nem tartozó adat. Közérdekű adat például egy önkormányzati beruházás pénzügyi adata vagy egy vízközmű társulat szervezeti és működési szabályzata. A törvény kiemelten szabályoz néhány olyan esetet, amikor a személyes adat is közzétehető, például mert a törvény azt közérdekből elrendeli, vagy az érintett az adatot közszereplése során már maga tette közkincscsé. Ez történik akkor, ha mondjuk a polgármester egy televíziós interjúban beszámolt a gyermekkori kanyarójáról.

690

DR. BÁNSZEGI KATALIN

A statisztikáról szóló 1993. évi XLVI. törvény – az előző statisztikai törvények példáját követve – megalkotta az egyedi adat fogalmát. Mivel a statisztikában elsőrendű fontosságú az adatszolgáltatók bizalmának a megőrzése, ezért a statisztika minden adatszolgáltató (akár természetes, akár jogi személy) adatát egyformán védi akkor is, ha abban az adatszolgáltató nevesítve van, és akkor is, ha nehezen is, de lehet rá következtetni. Az egyedi adat nem hozható nyilvánosságra, csak a statisztikai összesítésük. Az információszükségletet és a jogi lehetőségeket figyelembe véve azonban két esetben közölhető mégis az egyedi adat. Nevezetesen, ha az közérdekűnek minősíthető (lásd a statisztikai törvény 18. § (2) bekezdését), vagy ha a közléshez az adatszolgáltató hozzájárult. A minősített adatok köre több törvényi titok-meghatározás eredményeként kap védelmet egyes speciális területeken. Így például az adózás rendjéről szóló törvény megalkotta az adótitkot, a Polgári Törvénykönyv a magántitkot, a pénzintézetekről szóló törvény a banktitkot, a postatörvény a levéltitkot, az egészségügyi törvény az orvosi titkot, a vámtörvény a vámtitkot, és ne feledjük az államtitkot, a szolgálati titkot, az üzleti titkot stb. E tanulmányban csak a közérdekű adat és a közérdekű egyedi adat problematikájával foglalkozunk. A közérdekűség fogalmát egyértelműen egyik ország jogrendszere, jogtudománya sem határozza meg. A természetes személyek adatainak védelme mindenhol jól körülhatárolt, a jogok és kötelezettségek pontosan meghatározottak, és a jogsértés, valamint a jogérvényesítés lehetősége szankciókkal körülbástyázott. Mindez azonban nem mondható el az ezen kívüli információkról. Még abban a tekintetben is nagymértékű elhatárolási problémák vannak, hogy az egyéni cég, a kisiparos, a kistermelő üzleti adata személyes adatnak minősül-e vagy sem. Felvetődik a kérdés, hogy amíg egy munkavállaló havi bevétele személyes adatnak minősül, addig miért ne kaphassa meg ugyanezt a védelmet egy javító cipész havi bevétele is. Ha azonban ebben az irányban mozdulna el az adatvédelem, akkor a gazdasági élet jelentős része maradna feltáratlan, mert a vállalkozáshoz kapcsolódó adatokat is csak törvényben megfogalmazva vagy önkéntes alapon lehetne gyűjteni. (Ennek a problémának a jegyében született a statisztikai törvény 8. § (5) bekezdése, mely meghatározza az ilyen területről igényelhető adatok körét úgy, hogy a részletes igények megfogalmazásának lehetőségét az Országos Statisztikai Adatgyűjtési Program (OSAP)-ról szóló kormányrendeletre hagyja.) A közérdekűség először és elsősorban az állami szervek működésének megismerésével kapcsolatosan merült fel. Egyrészt ezek az intézmények alapvetően befolyásolják az állam, az állampolgárok életét, tehát működésük hatékonysága, a közéleti tisztaság megőrzése záloga lehet a kiegyensúlyozott állampolgári létnek. Másrészt ezek az intézmények a költségvetési juttatásokból tartják fenn magukat. A költségvetés pedig az adó- és egyéb kötelező, az állampolgárokat és a vállalkozókat terhelő befizetésekből áll össze. Tehát jogos a befizetők érdeklődése az irányban, hogy miként használják fel hozzájárulásukat, ezért az adatvédelmi törvény ezeket az információkat közérdekűnek minősítve kötelezővé teszi a tájékoztatást. A tudomány azonban nem határolta el ezt a kört egyértelműen. A jogszabályok kirekesztő fogalmazásából adódóan, amely a személyes adat védelmét egyértelműen kimondja, első megközelítésként az fogalmazható meg, hogy az ezen kívüli adatok elvileg nyilvánosságra hozhatók. Végső soron ez a nyilvánosságra

KÖZÉRDEKŰ ADAT

691

hozatal ebben az összefüggésben azt jelentené, hogy egyedileg azonosítható módon lehetne közzétenni bármely gazdálkodó szerv bármely adatát (kivéve néhány külön törvényben megfogalmazottat, mint például az üzleti titok, banktitok, adótitok). Felmerül itt az a kérdés is, hogy mi az, ami egyedileg azonosítható. Erre az európai irányelvek is csak annyit mondanak, hogy anonímnak tekinthető az adat, ha az azonosítás az elérni kívánt célhoz viszonyítottan aránytalanul nagy munka-, idő- vagy pénzbefektetéssel járna. Ennek paraméterei pedig esetenként változhatnak és egyedi elbírálást igényelnek, ráadásul a technika fejlődésével, a tudattartalom változásával és a gazdasági környezet módosulásával egy adott szituációban, de más-más időpontban is lehetnek ezek a felételek eltérők. Ily módon a közlésnél a közérdekűség kritériumának fenn kell akkor is állnia, ha az adat ugyan összesített adat, de kevés ráfordítással az adatszolgáltató azonosítható. Ez esetben ugyanis nem hozható nyilvánosságra. Az általános adatkezelési előírásoktól meg kell különböztetni a statisztikát. A statisztikának, annak érdekében, hogy mindig valós képet mutasson, maximálisan meg kell őriznie az adatszolgáltatók bizalmát. Ezért a jól körülhatárolt közérdekűségen kívül gondoskodni kell arról, hogy az információk a legteljesebb mértékig hozzáférhetők legyenek, de ne sértsék az adatszolgáltatói érdekeket, és biztosítsák az egyedi adatok védelmét. A továbbiakban bemutatunk az EUROSTAT adatvédelmi intézkedéseinek figyelembevételével a statisztikusok számára összeállított néhány példát az azonosítás lehetőségére és ennek elkerülésére. Ezeket az előírásokat kellene követni akkor, ha a sporttevékenység adatai nem lennének a statisztikai szabályzat értelmében közérdekűek. (Ha a táblák nem közérdekű adatot tartalmaznak, természetesen a vázolt szabályok az irányadók.) A táblák egyébként kitalált adatokat tartalmaznak. 1. tábla

A magyar sportegyesületek főbb adatai, 1995 Sportegyesület neve

Statisztika Petőfi SC Vasas SC Közért SE Dózsa SC Honvéd SE MTK-VM

Sportegyesületi Szakosztályok tagok száma száma

8 600 12 800 5 200 20 000 25 000 18 000

12 12 4 8 12 10

Ezek közül

Szakosztályi tagok száma

igazolt versenyző

nő

7 500 10 000 3 600 18 000 20 000 15 000

1 260 10 000 500 15 000 10 000 8 000

5 600 8 000 3 000 15 000 10 000 13 000

Az 1. tábla adatai így nem közölhetők, mert egyedi adatokat tartalmaznak. A 2. táblában és az ilyen jellegű táblákban általában összesítések szerepelnek, így közölhetők, de kivételesen ez esetben is előfordulhat, hogy az adatszolgáltatót azonosítani lehet, például, ha ismerjük a 3. tábla adatait, ahol Magyarország mellett az 1es szám szerepel. Ebben az esetben ez egyedi adatnak minősül, és ezért az adat nem hozható nyilvánosságra. A 3. tábla Magyarországra vonatkozó adatai nem közölhetők, de nem közölhetők az adatok más esetben sem, ha a tábla valamelyik adata két egyedi adat összesítése, mert akkor pótlólagos információkból a kikövetkeztetés olyan egyszerű lehet, hogy ezeket is


692

egyedi adatként kell kezelni (lásd a 170/1993. (XII. 3.) Korm. rendelet a statisztikáról 19. §-át). 2. tábla

A statisztikusok sportegyesületei néhány országban, 1995 Ország

Ezek közül

Sportegyesületi tagok száma

Szakosztályok száma


igazolt versenyző

nő

86 000 12 000 800

12 10 3

7 500 10 000 500

1 260 8 000 150

5 600 8 600 32

Magyarország Dánia Svájc

3. tábla

A statisztikusok sportegyesületei néhány országban, 1995 Ország

Magyarország Dánia Svájc

Sportegyesületek száma

1 4 3


86 000 12 000 800

12 10 3


7 500 10 000 500

Ezek közül igazolt versenyző

1 260 8 000 150

nő

5 600 8 600 32

4. tábla

A statisztikusok sportegyesületei Kelet-Közép-Európában, 1995 Ország

Lengyelország

Csehország Szlovákia Magyarország Horvátország Szlovénia

Sportegyesületek száma

3 3 2 1 2 3


16 200 20 000 8 000 8 600 5 000 2 600

28 14 8 12 8 5

Ezek közül


igazolt versenyző

nő

15 000 18 000 5 000 7 500 4 500 2 500

8 000 15 000 2 500 1 260 4 000 2 000

10 000 14 000 6 000 5 600 4 500 1 800

A vázoltak értelmében a 4. táblából Magyarország, de Szlovákia és Horvátország adatai sem hozhatók nyilvánosságra. Az adatszolgáltatót azonosítani lehet akkor is, ha az adatközlésben olyan adatszolgáltatók adatai szerepelnek, amelyek közül az egyik szerepe domináns. Ha a domináns adatainak részesedése ugyanis az összesenben meghaladja a 85 százalékot, akkor biztosra vehető a visszakövetkeztetés lehetősége, de már akkor is valószínűsíthető ez, ha 50 és 85 százalék közé esik a részesedés. A 6. táblában Lengyelország adatai nem közölhetők, mert a statisztikus látja, hogy az egyik egyesület adata az 5. tábla alapján domináns (Lengyel SSE). Ugyanígy visszakövetkeztethetőnek, tehát egyedi adatnak kell tekinteni az adatot, ha a dominancia nem egy, hanem két adatszolgáltató részesedéséből áll össze, hiszen az

KÖZÉRDEKŰ ADAT

693

egyik domináns a saját adatai és a mindösszesen különbözetéből már kis hibahatárral következtethet a másik adatára. 5. tábla

A statisztikusok sportegyesületeinek főbb adatai részletezve, 1995 (segédtábla) Sportegyesület neve

Lengyel SSE Varsó SSC Krakkó SSC Cseh SSE Prága SSC Cheb SSE Szlovák SSE Pozsony SSC

Ezek közül




igazolt versenyző

nő

15 000 200 1 000 7 000 7 000 6 000 4 000 4 000

20 2 4 5 5 4 4 4

11 500 80 500 6 000 6 000 6 000 2 500 2 500

7 870 50 80 5 000 5 000 5 000 1 750 1 750

9 400 180 420 5 000 5 000 4 000 3 000 3 000

6. tábla

A statisztikusok sportegyesületeinek főbb adatai összesítve, 1995 Ország

Lengyelország Csehország Szlovákia Oroszország Görögország Egyesült Államok Svédország Franciaország

Ezek közül




igazolt versenyző

nő

16 200 20 000 8 000 500 000 30 000 2 millió 25 000 52 000

28 14 8 18 8 36 8 20

15 000 18 000 5 000 400 000 22 000 1,5 millió 20 000 48 000

8 000 15 000 2 500 350 000 15 000 1 millió 15 000 45 000

10 000 14 000 6 000 150 000 8 000 1,3 millió 18 000 42 000

7. tábla

A statisztikusok sportegyesületeinek főbb adatai részletezve, 1996 (segédtábla) Sportegyesület neve

Lengyel SSE Varsó SSC Krakkó SSC Cseh SSE Prága SSC Cheb SSE Szlovák SSE Pozsony SSC

Ezek közül




igazolt versenyző

nő

9 000 200 7 000 7 000 7 000 6 000 4 000 4 000

13 5 10 5 5 4 4 4

7 900 100 7 000 6 000 6 000 6 000 2 500 2 500

4 450 50 3 500 5 000 5 000 5 000 1 750 1 750

5 990 10 4 000 5 000 5 000 4 000 3 000 3 000


694

8. tábla

A statisztikusok sportegyesületeinek főbb adatai összegezve, 1996 Ország

Lengyelország Csehország Szlovákia

Ezek közül




igazolt versenyző

nő

16 200 20 000 8 000

28 14 8

15 000 18 000 5 000

8 000 15 000 2 500

10 000 14 000 6 000

Lengyelország 8. táblabeli adatai nem közölhetők, mert a 7. tábla szerint két domináns adata szerepel benne. Ha a tábla önmagában nem tartalmaz domináns elemeket, de olyan átfedő információkat igen, amelyek összefüggés útján ugyancsak lehetővé teszik az azonosítást, vagy az átfedést különböző, az olvasó számára könnyen hozzáférhető táblák tartalmazzák, vagy a különböző nyilvánosságra hozott táblák tartalma átfedés nélkül is kivonható egymásból, akkor szintén egyedi adatról beszélünk (közvetett felfedés). 9. tábla

A sportegyesületek főbb adatai, 1995 SportSzakosz SzakoszEzek közül egyesületi Ebből nem -tályok Ebből nem tályi tagok Ebből nem tagok statiszti- száma statisztiszáma statisztiigazolt ebből nem nő száma kus kus kus versenyző statisztikus

Ország

ezer Lengyelország

Csehország Szlovákia Magyarország

2500 3000 100 89,6

2483 2980 92 81

ezer

56 60 30 58

28 46 22 46

2000 2500 80 74

ebből nem statisztikus

ezer

1985 2482 75 66

1500 2000 50 44

1492 1985 47 43

1800 2300 65 54

1790 2286 59 49

A 9. táblából a magyar és a szlovák adatok nem közölhetők, mert kivonás útján kikövetkeztethetők az egyedi adatok a 4. tábla alapján. 10. tábla

A nem statisztikusok sportegyesületeinek főbb adatai, 1996 Sportegyesületi Ország

tagok száma



(ezer)

Lengyelország Csehország Szlovákia

3500 4000 500

Ezek közül igazolt versenyző

nő

ezer

66 70 20

3000 3500 180

2500 1000 150

2800 1300 165

A 10. tábla adatai nem közölhetők, ha a 8. tábla szerinti adatok egy vagy két adatszolgáltatótól származnak, mivel a 8. táblával összevetve kikövetkeztethetők az azonosítható adatok (kivéve, ha a maradék legalább három adatszolgáltató adatából állt össze).

KÖZÉRDEKŰ ADAT

695

A közölt közlési korlátozások szigorúak és meglehetősen szűk körre szorítják a nyilvánosságra hozatalt. A gyakorlatban azonban ritkán áll elő ilyen nehéz helyzet, mivel a közlési korlátok nem állnak fenn, ha a felfedést lehetővé tevő táblák különböző kiadványokban, eltérő időpontban vagy eltérő helyen, esetleg egyébként is olyan módon jelennek meg, amikor az összevetés valószínűsége minimálisnak tekinthető vagy teljesen kiküszöbölhető. Például egy Budapesten kiadott információt nem indokolt összefüggésbe hozni egy varsói kiadvánnyal. A közérdekű adat fogalmát Magyarországon első ízben a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló adatvédelmi törvény fogalmazta meg. Mi a közérdekűség? Az, ami mindenkit érdekelhet. Milyen jogon lehet valaki érdeklődő? Többek között az adófizetés jogán. Az adatvédelmi törvény szövege ugyan ezt így nem tartalmazza, de a törvényi szabályozás alapját a fejlett európai demokráciák – elsősorban a svéd modell – gyakorlata képezte. Ott ugyanis a közigazgatás hosszú idő óta a legteljesebb nyilvánosság kontrollja mellett működik. Ennek megfelelően tehát a magyar törvény kimondja, hogy az állami és a helyi önkormányzati feladatot ellátó szerv vagy személy a feladatkörébe tartozó ügyekben – ide értve a gazdálkodásával kapcsolatos ügyeket is – köteles elősegíteni a közvélemény pontos és gyors tájékoztatását, és ennek érdekében lehetővé kell tennie, hogy a kezelésében lévő közérdekű adatot bárki megismerhesse. (Problémát jelent, hogy ezeknek a szerveknek a kezelésében nemcsak a saját működésükkel kapcsolatos, köztük közérdekűnek minősülő adatok, hanem egyéb adatok is vannak.) A szabályozás hangsúlyozza a közigazgatás szolgáltatásfunkcióját, valamint lehetővé teszi az államapparátus olyan mérvű átláthatóságát, ami biztosítéka az állampolgári jogok gyakorlásának és a demokratikus intézményrendszer (választás, népszavazás, népi kezdeményezés stb.) működésének is. Ezzel a körülhatárolással tehát nagy vonalakban kirajzolódott a nyilvánosság számára hozzáférhető adatok és egyéb információk köre, ami ily módon megfelel a példaként említett közigazgatási nyitottság elvének. Megoldásra vár azonban az a kérdés, hogy mi történjen a szerv kezelésében lévő, de nem saját adatokkal. Ebben a vonatkozásban súlyponti megfogalmazást nyert, hogy a személyes adat néhány törvényi kivételtől eltekintve sosem lehet közérdekű adat, az állami vagy helyi önkormányzati feladatot ellátó szerv adatai pedig (csak néhány törvény által meghatározott kivétellel, például honvédelem, nemzetbiztonság) mindenki által hozzáférhetők. Az információ-rendszernek igen jelentős, ámde garanciális jellegénél fogva eltérő típusú külön ága a statisztika. A statisztika a legnagyobb adatgazda, és mint ilyen, információs bázisa a termelésnek, a fogyasztásnak, a közigazgatásnak, igazságszolgáltatásnak és a törvényalkotásnak is. Ahhoz, hogy ezt a feladatát el tudja látni, folyamatosan megbízható információkkal kell rendelkeznie. Ehhez viszont az szükséges, hogy maximálisan élvezze az adatszolgáltatók bizalmát. A bizalomnak azonban az az előfeltétele, hogy a szolgáltatott adatok a legmesszemenőbb védelmet élvezzék az illetéktelen hozzáférésekkel szemben. Így tehát a statisztika több garanciát kell, hogy nyújtson az adatszolgáltatók számára, és azt meg is teszi az egyedi adatok fogalmi rendszerének kimunkálásával. Ez azt jelenti, hogy a statisztika rendszerébe bekerülő minden adat egyedi adatnak minősül, és mint ilyen – amennyiben nem közérdekű adat vagy az adatszolgáltató a közléshez nem

696


járult hozzá – nem hozható nyilvánosságra. Ennek értelmében tehát csak olyan statisztikai összesítések tehetők közzé, amelyekből nem lehet következtetni az adatszolgáltatóra. Ez tulajdonképpen nem is jelentene nehézséget, ha minden adat mögött legalább három adatszolgáltató állna. Magyarország viszont kis ország, így több olyan gazdasági ág, ágazat van, amelyeknél az adatszolgáltatók száma csupán egy vagy kettő. Így például nem képzelhető el, hogy számos atomerőművet üzemeltető vállalkozása, négy-öt vasúttársasága, legalább három légi fuvarozó vállalata legyen az országnak. Ezért tehát valami módot kellett találni arra, hogy e kevés adatszolgáltatót tartalmazó ágazatok adatai is közölhetők legyenek, mert ezek is közfunkciókat látnak el és nélkülük a statisztika nem tudná biztosítani tájékoztatási funkcióját. Ezen túlmenően értelmetlen az olyan védelem, amikor a törvény által biztosított jogán az ilyen közérdekű adathoz mindenki bárhonnan hozzájuthat, csak egy hiteles forrásból, a statisztikából nem. A túl szigorúan karcsúsított adatsorok felhasználhatósága is kétségessé válik, és nemcsak a közvélemény, hanem a szakma, a tudomány és a vezetés számára sem ad megbízható képet az olyan statisztikai áttekintés, amelyikből alapvető fontosságú információk hiányoznak. A statisztikáról szóló törvény tehát úgy fogalmaz, hogy közérdekű feladatot ellátó szerv, társadalmi szervezet, költségvetési szerv közérdekű tevékenységére vonatkozó egyedi adat az adatszolgáltató hozzájárulása nélkül is nyilvánosságra hozható, tehát közérdekű adat. Felmerül azonban a kérdés, hogy mi a közérdekű feladat? Mivel a közérdekű feladat nincs egyértelműen megfogalmazva a jogszabályokban, meg kellett kezdeni a statisztikában az egyedi adatok és a közérdekű adatok elméleti elhatárolását. A kiindulópontul az adatvédelmi törvény szolgálhat, amennyiben az állami és önkormányzati feladatot ellátó szervezet adatai közérdekűek. Az alkotmányos jogok és az önkormányzati törvény alapján megállapítható, hogy ez bizony eléggé széles kört ölel fel. Az állampolgároknak mindenekelőtt alkotmányban biztosított joga van a munkához, a testi és lelki egészséghez, a környezet védelméhez, a szociális biztonsághoz, a művelődéshez, tehát ezek biztosítása állami feladat. Az önkormányzat feladatai között szerepel a településfejlesztés, településrendezés, a lakásgazdálkodás, a vízrendezés, csatornázás, az utak és közterületek fenntartása, a tömegközlekedés és a településtisztaság biztosítása, valamint az energiaszolgáltatás. Tehát az ezekkel összefüggő adatok közérdekűek. Csakhogy a valóság nem ilyen egyszerű. A felsorolt feladatok elvégzését az állam vagy az önkormányzat átadhatja gazdasági társaságoknak, amelyeknél az adatok nyilvánosságra hozatalánál nem lehet együtt kezelni a közérdekű feladatot is ellátó szerv ezen adatait más tevékenységének adataival, különös tekintettel az üzleti titokra, a pénzügyi adatokra. Erre való tekintettel a szakemberek egybehangzó álláspontja szerint egy több szempontot figyelembe vevő rendszer határolhatja meg kielégítően a nyilvánosságra hozatal főbb szempontjait a statisztikában. Ennek megfelelően a IV/1997. (SK 3.) KSH szabályzat a következőképpen határozza meg a statisztikában a közérdekű adatot. I. Az adatszolgáltatónak a központi vagy helyi önkormányzati költségvetésből, illetőleg a kötelező járulékfizetésből finanszírozott tevékenységére vonatkozó adat, a jogszabályok által közérdekűnek minősített minden adat, valamint az állami, önkormányzati feladatot ellátó, a lakossági ellátást biztosító tevékenységet folytató adatszolgáltatók

KÖZÉRDEKŰ ADAT

697

következőkben felsorolt tevékenységéhez kapcsolódó, a teljesítményre, volumenre vonatkozó, valamint forgalmi adatai: 1. Egészségügyi ellátás Fekvőbetegek gyógyintézeti ellátása Járóbetegek orvosi ellátása Háziorvosi ellátás Házi gyermekorvosi ellátás Szakellátás Foglalkozás-egészségügyi szolgálat Gondozói szakellátás Közegészségügy és járványügy Mentőszolgálat Egyéb humán egészségügyi tevékenység Anya- és gyermekvédelem Iskola-egészségügy 2. Szociális ellátás Szociális ellátás szállításnyújtásssal Bentlakásos bölcsődei ellátás Csecsemőotthoni ellátás Gyermekotthoni ellátás Gyermek- és ifjúságvédő intézetek Nevelőotthonok Öregek otthona Szállást biztosító idősek klubja Szociális otthonok Testi vagy szellemi fogyatékosok otthona Szociális ellátás szállásnyújtás nélkül Idősek klubja Szociális étkeztetés Házi gondozó szolgálat Fogyatékosok napköziotthona Bölcsődei ellátás Gyámügyi tevékenység Egyéb szociális gondoskodás Egészségbiztosítás, nyugdíjbiztosítás 3. Oktatás Alapfokú oktatás és óvodai nevelés Óvodai nevelés Alapfokú általános oktatás Alapfokú művészetoktatás Középfokú oktatás Általános középiskolai oktatás Szakmai középiskolai oktatás Szakmunkásképző iskolai oktatás Szakiskolai oktatás Felsőfokú oktatás Felnőtt és egyéb oktatás Oktatást kiegészítő tevékenység Tanórán kívüli oktatási ellátás Nevelési, pszichológiai tanácsadás Oktatást kiegészítő egyéb tevékenység Pályaválasztási tanácsadás


698

Diákotthoni ellátás Diákétkeztetés 4. Kulturális és sporttevékenység Előadó-művészeti tevékenység (színház, hangverseny, opera, egyéb előadóművészet) Közösségi művelődési tevékenység (művelődési központok tevékenysége) Könyvtári, levéltári, múzeumi és egyéb kulturális tevékenység Sporttevékenység (szabadidős sporttevékenység) 5. Villamosenergia-, gáz-, hő- és vízellátás Villamosenergia-termelés és -elosztás Gázgyártás és vezetékes elosztás Hőtermelés és -ellátás Víztermelés, kezelés és -elosztás 6. Egyéb közösségi, társadalmi és személyi szolgáltatás Szennyvízkezelés és ehhez kapcsolódó szolgáltatás Szennyvízelvezetés és -kezelés Településtisztasági szolgáltatás Egyéb szennyvízkezelési és csapadékvíz-elvezetési szolgáltatás Hulladékkezelés, köztisztasági tevékenység Települési hulladékok kezelése, köztisztasági tevékenység Veszélyes hulladékok kezelése 7. Környezetvédelem Zöldterület-gazdálkodás Vadgazdálkodás Erdőgazdálkodás 8. Szállítás Vasúti szállítás Helyi kötöttpályás személyszállítás Menetrendszerű közúti, távolsági személyszállítás Menetrendszerű közúti, helyi személyszállítás Belvízi szállítás Belvízi személyszállítás Révközlekedés Menetrendszerű légi személyszállítás 9. Postai, távközlési szolgáltatás Postaforgalmi adatok településenként Postahivatalok, postamesterségek, ügynökségek száma településenként Távbeszélő-állomások száma településenként A műsorszóró és műsorkészítő szolgáltatók által szórt műsorral ellátottság településenként, műsoridő és adásidő.

II. Az alábbiak közérdekű teljesítményadatok, mivel az I. fejezetben szereplő szolgáltatásokat, lakossági ellátásokat ezek biztosítják: széntermelés, kőolajtermelés, földgáztermelés, villamosenergia-termelés, benzintermelés, gázolajtermelés, tüzelőolaj-termelés.

A közérdekű statisztikai adatok ezen meghatározását az Országos Statisztikai Tanács is megtárgyalta és elfogadta.

KÖZÉRDEKŰ ADAT

699

Ez a felsorolás természetesen nem lehet végleges, ezért az élet változásai és a gyakorlati tapasztalatok birtokában a meghatározás időről időre felülvizsgálatra szorul. Az Országos Statisztikai Adatgyűjtési Program évenkénti összeállítására alapozva át lehet tekinteni a statisztikai adatokat abból a szempontból, hogy melyek tekinthetők közérdekűnek és tehetők közzé, és melyek azok, amelyek a gazdasági–társadalmi változások során elvesztették ezen jellegüket vagy átértékelődtek. Remélhetőleg a vázolt meghatározások elég pontosan körülírtak ahhoz, hogy a nyilvánosságra hozatal korlátai ne hozzák hátrányos helyzetbe a statisztikát más adatgazdákkal szemben, ugyanakkor megfelelő garanciákat biztosítsanak az adatszolgáltatók adatainak megvédéséhez, megőrizve az adatszolgáltatók bizalmát. TÁRGYSZÓ: Statisztikai adat.

SUMMARY The author highlights the methodological problems of specifying the boundaries between data of public intrest and individual ones taking into account the relationship between the Data Protection Act and Statistical Act. Drawing on a set of factual information she presents data when dissemination of statistics encounters the constraints of releasing individual data. Through weighing various tables against each other she shows a special case when releasing individual data may be obtained in indirect way: without making known the respondent’s name. Finally, the author presents the result of the long-lasting work with the intention of defining the concept and main constituents of data of public interest used in statistical activities.

„SACCONOMETRIA” – A GAZDASÁGI VALÓSÁG BECSLÉSES MEGKÖZELÍTÉSE KOZMA FERENC Amikor mint kutató közgazdász olyan állításoknak akartam utánanézni, amelyeknek hiányos és ellentmondásos volt a statisztikai adatbázisa, rádöbbentem arra, hogy legtöbbször képtelenség olyan kompatibilis adattömeget összehoznom, amely segítségével egyértelműen és világosan kibontakoztathatok egy folyamatot, vagy igazolhatok, netán cáfolhatok egy feltételezést. Márpedig makacsul ragaszkodtam ahhoz, hogy a valóságos folyamatokat hívjam tanúnak állításaimhoz: még önmagam előtt sem éreztem ildomosnak bárminek az igazát azzal bizonyítani, hogy valaki, valami hasonlót már leírt róla; publikációimban pedig egyenesen nevetségesnek éreztem az idézetekkel vagy hivatkozásokkal való érvelést. Magyarán: akármilyen hézagosnak is bizonyult a statisztikai adatokkal való operáció lehetősége, e módszer nem nélkülözhető. Ebből a helyzetből másképpen kitörni, mint becslésekre alapuló számítások („saccolás”) segítségével nem nagyon látszott lehetségesnek. Itt viszont meg kellett küzdenem azzal a gátlással, amelyet egyetemi statisztikai tanulmányaim oltottak belém. Ennek lényege az, hogy a kiszámítandó és felhasználandó adat olyan, mint a gizai piramis csúcsán lévő kő: egy folyvást szélesedő, szilárd, megbízható, ellenőrizhető adatbázisra kell támaszkodnia, melynek minden eleme az adatkezelés hagyományos szabályai szerint született. Ezt az elvet elfogadtam, mert helyesnek találtam. Megértettem ugyanis azt, hogy megakadályozni a károkozó tévedéseket és az adatokkal való visszaéléseket másképpen, mint ezzel a szigorú pontossággal és fegyelemmel nem lehet. Megértettem és elfogadtam, de sajátos, kutatói szükségleteim kielégítetlenek maradtak. A kutatás ugyanis olyan sajátos területekre sodorja az embert, ahol „a madár se jár”: ami csaknem biztossá teszi azt, hogy vagy nincs kiépítve kellő alaposságú statisztikai adatszolgáltató és -közlő rendszer, vagy létezik ilyen, de annak logikája nem alkalmas arra, hogy alapjaivá válhasson a kutató célirányos számításainak. Hogy csak egy példát említsek: amíg nem állott rendelkezésre az ágazati kapcsolatok mérlege (ÁKM), a termelés és a külkereskedelem adatait még nemzetgazdasági aggregáltságban is csak fenntartással lehetett összevetni egymással, ennél mélyebb bontásban pedig tökéletes volt az inkompatibilitás, mivel mindkét rendszer más-más adatfelvételi bázison nyugodott. Ha pedig – mondjuk – Haiti nemzetgazdaságának természete érdekelte az embert, másra, mint újságokban itt-ott elszórt adatocskákra nem támaszkodhatott (talán ez az adathiány

KOZMA: BECSLÉSES MEGKÖZELÍTÉS

701

sodorta át a szakembereket az informális, szóbeli közléseken alapuló bizonyítási terepre). A kutatót általában a dolgok minősége érdekli, a kvantifikálást is azért végzi, hogy kitapintsa a mértékeket, az átváltási pontokat, össze tudja hasonlítani az adott jelenségeket és folyamatokat. A szükségképpen mennyiségi adatrendszer azonban csak tökéletlenül képes minőségi összefüggések kifejezésére, illetve létrehozásának logikája sarkítva van bizonyos összefüggések megvilágítására, s ezek csak a legritkábban fedik a kutató szükségleteit. A közhasználatú adatrendszerek egyik nagy erénye a pontosság – legalábbis amenynyire a források ezt lehetővé teszik – miközben hallgatólagosan tudomásul vesszük egyfelől a primer adatszolgáltatás nem lebecsülhető hibaszázalékát, másfelől azokat a torzító hatásokat, amelyeket a csoportosítások, összevonások, dimenzióváltások (árazás!) stb. óhatatlanul belesodornak az adatrendszerekbe. Ezért érthető az a magas fokú fegyelem, amelynek alkalmazása a különböző megbízhatóságú adatok kezelése, feldolgozása során a statisztikai apparátustól megköveteltetik. Az eredmény egy „forint-fillér” pontosságú adattömeg, amelyet a statisztikusi szakma lelkiismeretesen őriz a táblázatokban. Csakhogy a kutató általában nem igényli ezt a pontosságot, mármint a „több tizedesnyit”, számára a nagyságrendek tisztánlátása elegendő. Ha azt kutatja például, hogy Kína meg fog-e jelenni a világpiacon mint gabonaexportőr, akkor figyelme biztosan el fog siklani afölött, hogy az egyik évben 400,24, a másik évben 398,87, a harmadikban pedig 401,56 millió tonna gabonát termeltek. A 400 millió tonna körüli termés ugyanis azt jelenti, hogy Kína kenyérrel és rizzsel nagyjából kielégítően el tudja látni lakosságát, de takarmányozási célra egy maréknyi sem marad. Tehát csak akkor kapjuk fel a fejünket, ha az adatok 370 vagy 500 millió tonna termést jeleznek, mégpedig makacsul, tendenciaszerűen. Mindezek annak az elfogadására késztetik a kutatót, hogy a mennyiségi adatok kezelése területén más szakmai–erkölcsi szabályokat kell betartania, mint „profistatisztikus” kollégáinak. Sokkal merészebben bánhat a becslés elemeinek alkalmazásával számításai közben, de nagy felelősséggel kell a becslési megfontolásokat, kritériumokat kiválasztania. Ezek után felmerül a kérdés, melyek azok az etikailag kötelező becslési megfontolások, amelyekkel a kutató kiegészítheti a hiányos vagy inkompatibilis, az ő logikai követelményeitől eltérő módon felépített adatrendszert, hogy az – nagyságrendi pontossággal – érzékelhetővé tegyen számára fontos jelenségeket, illetve folyamatokat. Ha egy adott jelenséget új módon próbálok vizsgálni a rendelkezésre álló adatok általában hézagosak és/vagy összerakhatatlanok és/vagy „logikailag idegenek”, de van egy kétségtelen erényük: arra a jelenségre vonatkoznak, és arról a jelenségről adnak képet, amelynek elemzését célként magam elé tűztem. Valamit mondanak róla, valamit tükröznek a kérdéses jelenség lényegéből. Igaz, hogy a kutató többre kiváncsi, rendszeresebb ismeretekre tör vagy más dimenzióban, netán részletezettségben érdekli az adott jelenség, mint ahogyan azt az adatrendszer vagy töredékrendszer, esetleg többé-kevésbé összefüggéstelen információhalmaz azt feltárja, de ettől a rendelkezésre álló adatok még információértékűek. Ha szerencsém van, használható háttérképet kapok belőlük, ha nincs (többnyire ez a helyzet), még utána kell néznem a szakirodalomban, leírásokban, netán konzultálnom kell a terület szakértőivel. Az az ideális helyzet, ha az adatszegény területet egyéb forrásokból olyannyira ismerem, hogy ráérzéseim vannak vele kapcsolatban.

702

KOZMA FERENC

Ha ez a feltétel többé-kevésbé adva van, megkezdődhet a következtetéssorozat. A kutató képes a tökéletlen adathalmaz mögött meglátni a dolgok rendszerét, azaz egy sor ismeretlen számadatot legalább nagyságrendi pontossággal meg tud állapítani. Ha a rendelkezésre álló egyik mennyiség ekkora, a másik – a vele csak közvetett összefüggésben lévő – mennyiség meg akkora, az adott terület alaposabb ismerete alapján nagy valószínűséggel becsülhető, hogy egy ismeretlen nagyságú valamilyen jelenség – amely közvetlen, vagy közvetett függésben van egyfelől az egyik, másfelől a másik ismert adattal, harmadrészt meg a jelenség egészével – körülbelül ekkora és ekkora lehet vagy nagysága ilyen és ilyen felső és alsó határok között mozoghat. Maga a munka sok hasonlóságot mutat annak az antropológusnak a gondolatmenetével, aki egy szemfog vagy egy koponyacsont alapján képes rekonstruálni az előember csontozatának teljes felépítését. Az ilyen rekonstrukciós munkálatok egyik – a kutató számára igazán értékes – haszna az, hogy erősen megnöveli a vizsgált jelenségek, összefüggések alapján felállított feltételezései vagy levont következtetései realitásának esélyét. Visszatérve a kínai példához, ha a gabonatermés-adatok makacsul a 400 millió tonna alatt maradnak, az ipari export növekedése ugyancsak következetesen nem tudja meghaladni az évi 0,5 százalékot és a külföldi kínai diaszpóra anyaországi befektetései konzekvensen a remélt szint alatt maradnak (csupa, egymással alig-alig összekapcsolható adat, mondanom sem kell, „hasból” előrángatott adatok), akkor a kínai viszonyokat ismerő elemző némi fenntartással már leírhatja, hogy az ország az elkövetkező években választhat az életszínvonal érzékelhető mérséklődése és a külföldi eladósodás között: holott az adattömegben sem fogyasztási, sem fizetésimérleg-adatok nem voltak találhatók. Sőt, még egy-két további kulcsadat birtokában a bruttó hazai termék (GDP) nagysága, valamint fő szerkezeti arányai is becsülhetők. (A továbbiakban vázolni fogok néhány ilyen jellegű, „merész” becslést.) Ezek a rekonstrukciós lehetőségek érdekes, elgondolkoztató tanulsággal szolgálhatnak azon szakemberek számára is, akik a statisztika adatrendszerének logikáját felépítik, valamint döntenek e rendszer nyilvánosságának mértékéről is. Tapasztalatom szerint a statisztikai adatrendszerek – legalábbis a kutató számára hozzáférhető rendszerek – a következő négy módon csoportosíthatók: – belső használatra felépítünk egy valósághű és konzisztens rendszert, azután szelektálunk abban a tekintetben, hogy az adatok közül mit publikálunk, mit kezelünk bizalmasan; – „rejtőháló alá” tesszük az egyébként valósághű és konzisztens rendszert; például nem közlünk abszolút mértékegységben kifejezett (naturális vagy érték-) adatokat, hanem csak viszonyszámokat: növekedési és megoszlási indexeket; – „kilúgozzuk” a valósághű és konzisztens rendszert, vagyis a publikálni nem kívánt szegmenst kiemeljük belőle összes szekunder és tercier vonatkozásaival együtt, biztosítva ily módon, amennyire csak lehet, a csonkolt rendszer konzisztenciáját; – nem hozunk nyilvánosságra összefüggő adatokat, összekeverjük, értelmezhetetlenné (vagy félrevezetővé) tesszük adatainkat (nem feltétlenül kell mögötte „ördögi praktikát” keresni, a gondatlanságnak is ugyanez a hatása).

Lehet, hogy a statisztikai adatszolgáltatás „denaturálásának” fegyvertára a felsoroltnál sokkal gazdagabb, de praxisom során ezekkel találkoztam, ezek ellen kellett valamit kitalálnom. Előrebocsátom, hogy a negyediknek említett „keresztrejtvénnyel” nincs mit kezdeni. Hogy ilyennel akadtam össze, csak akkor tudtam meg, amikor – általános isme-

BECSLÉSES MEGKÖZELÍTÉS

703

reteim alapján – kénytelen voltam megállapítani: ami a számításokból kijött, az „nem létezik”. Más a helyzet az első három esettel. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a titkolódzásra fordított energia javarészt kárbavész. Elsőként a „szelektált” adatrendszerrel kapcsolatos egyik „nyomozó” munkám tapasztalatait vázolom.1 Egy kutatás sikeres véghezviteléhez szükség volt az akkori Csehszlovákia ágazati kapcsolati mérlegére, amelynek létezéséről csehszlovák kollégáink jóvoltából ugyan tudtunk, de amely nem volt publikus, azaz hozzáférhető. Ugyanakkor rendelkezésünkre állott az egyébként elég részletes, hagyományos statisztikai adatszolgáltatás, amelyből majdnem teljesen össze lehetett állítani az áhított ÁKM jobb oldali és alsó lebenyének adatait. Természetesen vigyázni kellett arra, hogy a különböző adatszolgáltatási rendszerekből származó sorokat ne mossuk össze. Vagyis igen aprólékos, „ötvösmunka”-jellegű iterálási folyamatot igényelt már az is, hogy egymás mellé merjük tenni a végkibocsátási oszlopokat, egymás alá merjük írni a közbeeső felhasználást, az amortizációt, a bérjellegű költségeket, meg a felhalmozást. A dolog természetéből fakadóan ugyanis az évkönyvekben található ágazati ráfordítási adatok összegei nem adták ki automatikusan a bruttó termelési értékeket. Az iterálásban nagy segítségünkre volt az, hogy a költséglebeny és a végfelhasználás-lebeny végösszegeinek harmonizálniok kellett egymással. Akármelyik ponton valamit rosszul csináltunk, ez a harmónia felborult, ami „vészcsengőként” jelez. Továbbá rendelkeztünk a csehszlovák gazdaság természetéről, belső arányairól, „egyenszilárdsági” hiányairól számos értékes információval, illetve tapasztalattal. Ennek köszönhetően azonnal szembeötlött, ha valahol a számításokból valami lehetetlenség jött ki. Ilyenkor az egészet kénytelenek voltunk újragondolni és a számításokat korrigálva újra elvégezni. A részeredmény egy ÁKM jobb oldali és alsó lebenye volt, amelyek egymással már konzisztensek lévén, lehetővé tették, hogy a mérleg kiegészüljön a belső négyzettel. Minthogy a kelet-európai országok ÁKM-gyűjteményét összehasonlítható állapotban akartuk felállítani, ezt a csehszlovák „ÁKM-kezdeményt” is a belső nagykereskedelmi ár és a hosszú világpiaci ár koefficienseinek segítségével átszámítottuk világpiaci árszintre. A belső négyzetet ugyanis csehszlovák korona árszinten lehetetlen lett volna rekonstruálni, mivel az egyes négyzetek belső, naturális tartalmáról sem volt egzakt ismeretünk, a bekerülési termelői árakról is csak annyit tudtunk, amennyit a csehszlovák kormány a KGST-vel közölt az úgynevezett „saját árbázis” munkálatokkal kapcsolatban. Ez végül is jó alapanyagnak bizonyult az árkoefficiensek képzéséhez, de nem volt olyan részletes, hogy minden egyes input–output kocka belső/világpiaci árszorzójának alapjául szolgáljon. Vagyis a belső négyzet rekonstruálását eleve világpiaci árszinten kellett elvégeznünk: ez ugyanis piaci természetű ár volt, szemben az országban használatos kreált termelői árral. Így érkeztünk el a feladat legnehezebb részéhez: a belső mátrix rekonstruálásához. Mint említettem, itt szó sem lehetett a koronában megadott adatok egyszerű átszámításáról. Valamiféle törvényszerűséget kellett találnunk az ágazati kibocsátások és felhaszná1 A munkálatot egy kiváló kutatói kollektíva tagjaként végeztem, másokkal együtt. A munkálatok fő vonaláról a Statisztikai Szemle 1989. évi 12. számában Egy merész kísérlet negyedszázados évfordulójára c. írásomban beszámoltam (1103–1112. old.).

704

KOZMA FERENC

lások között kiszűrve, amennyire csak lehet, az árrendszerek torzító (pontosabban országonként és szakterületenként különbözőképpen és ellenőrizhetetlenül torzító) hatását. Beszereztük vagy egy tucat konvertibilis valutájú, nem nagy méretű ország ÁKM-jét, és tüzetes vizsgálat alá vettük azokat. Arra a megállapításra jutottunk, hogy a belső négyzet inverze szoros összefüggésben van egyfelől a gazdaság egészének fejlettségi szintjével – a munkatermelékenysége fokával –, másfelől az ágazati szerkezet és az ágazatokon belüli – alágazati – szerkezet jellegével. Tipizáltuk a megvizsgált országok ÁKM-jének belső négyzeteit ezen ismérvek szerint, majd – mintegy „mozaik-portréként” – megrajzoltuk a csehszlovák ÁKM belsőnégyzet-modelljét, amely végül is a belga adatrendszerhez állt a legközelebb. Az inverz-mátrixot nemzetközi piaci árakon megfejtve összeállítottuk, („desifríroztuk”), és megpróbáltuk a csehszlovák adatok alapján kiszámított két lebeny közé behelyezni. Természetesen ez a „rajzolt” kép nem illett abba a „satuba”, amelyet a tényadatokból képeztünk, de az eltérések mértéke nem volt elviselhetetlenül nagy, ami azt jelentette, hogy a megközelítés elve nem használhatatlan. Ismét megkezdődött az iterálás: a belső négyzet adatait is igazgattuk, óvatosan, hogy ne lépjük át a tapasztalatilag lehetségesnek ítélt belső arányok határát (mondjuk, azt nem engedtük meg az iteráció kedvéért, hogy a konfekcióipar energiafelhasználása az anyagköltség kétharmadára rúgjon, ha ez lett volna az ára az egyensúlynak, akkor újra kezdtük az egész számítást), és ha a belső négyzet realitás-követelménye kiugrasztotta a margóadatrendszer rejtett hibáját, ahhoz is hozzányúltunk. Nem akarom szépíteni: idegörlő, de hallatlanul érdekes és tanulságos munka volt. Végül is – néhány hetes, kemény munka, vitatkozás, tépelődés után megkaptuk a csehszlovák ÁKM-et – világpiaci árakon. Ezt koefficiensek segítségével „visszafordítottuk” koronadimenzióra, hogy megküldhessük kontroll végett prágai barátainknak. Néhány hétbe tellett, míg ők saját mérlegüket összevonták annyi szektorra, amennyi a mienké volt. Az egész mérlegben nem találtak olyan adatot, amely több mint ±5 százalékkal tért volna el a féltve őrzött hazai mérleg adataitól. A „rejtőháló” fellebentése ennél egyszerűbb vállalkozásnak bizonyult. Ezt a műveletet a kizárólag viszonyszámokat közlő román statisztikai évkönyv „desifrírozásakor” kellett elvégeznünk, amit az tett lehetővé, hogy az egész nemzetgazdasági és ágazati adatrendszert teljes összefüggésében közzétették (megoszlási viszonyszámok formájában és elég hosszú idősorokat is publikáltak) bázisindexek segítségével, pontosan jelezve, mikor, milyen árakat vesz alapul. Úgy nézett ki ez az adatrendszer, mint egy talpig csadorba bújtatott perzsa szépség, amelynek részleteiről legfeljebb elképzelése lehet a szemlélőnek, egzakt tudása nem. Nos, egyhetes kemény kutatás után megtaláltuk azt az árulkodó pontot, amelynek segítségével feltárult titok. A kulcsot a Frankfurter Allgemeine Zeitung egyik gazdasági melléklete tartalmazta, amelyben is egy román miniszter úgy nyilatkozott, hogy a hazai ipari termelés igen dinamikus növekedés után (a közölt index megegyezett az évkönyvben olvashatóval) elérte az ennyi meg ennyi milliárd lej értéket. Pár órányi számítás árán kezünkben volt az a statisztikai évkönyvi adattömeg, amelyre ráborították a „rejtőhálót”. Mivel a román ÁKM sem állt rendelkezésünkre, a „kitalált” évkönyv adataira támaszkodva ezt is összeállítottuk. Ez esetben nem kaptunk olyan megnyugtató visszajelzést, mint Prágából, de cáfolat sem érkezett. A rájuk vonatkozó adatrendszert a kutatási beszámolóról 1965 nyarán, Budapesten szervezett nemzetközi konferencián magától


705

értetődő tényanyagként kezelték a román közgazdászok, úgy mintha csak tőlük kaptuk volna azokat. Tehát a „desifrírozás” sem bizonyult ostoba ötletnek. Utoljára hagytam a legizgalmasabbat: a „kilúgozott” adatrendszert. Nem akartunk kotnyeleskedni, a Nagy Titkot a véletlen juttatta a kezünkbe. A szovjet hivatalos statisztikai adatrendszer a vártnál részletesebbnek és az adatok közlésében korrektebbnek bizonyult. Az oldalsó és az alsó ÁKM-lebeny kitöltéséhez szükséges minden adatot megtaláltunk, az ismertetett módon, iterálva bedolgoztuk azokat abba a rendszerbe, amely az ÁKM logikáját követte. Moszkvai kollégák segítségével szereztünk egy belső mátrixot is, amelynek a sor- és oszlopösszegei némi iteráció után összeilleszthetőkké váltak az általunk kiformált margókkal. A rendelkezésünkre álló hazai–világpiaci árkoefficiensek segítségével a dolgok rendje s módja szerint az egészet átszámítottuk világpiaci árszintre, s azt hittük, ez a munka is be van fejezve. Azért, a rutinkontroll kedvéért, megnéztük, hogy a világpiaci áras szovjet ÁKM adatai alapján mekkora egy főre jutó nemzeti jövedelem adódik, dollárban. A kapott érték azonban messze alatta maradt az elmaradott balkáni országokénak is, ami ellenkezett ismereteinkkel és arányérzékünkkel, noha nem voltak illúzióink a szovjet gazdaság fejlettségi szintjét illetően. Miután elvégeztük az ilyenkor kötelező újraszámolást, elkezdtük gyanítani, hogy „kilúgozással” van dolgunk. Mégpedig alapos munkával, mivel a normál éves adatszolgáltatás („Narodnoje Hozjajsztvo SZSZSZR”) és a rendelkezésre álló, hivatali használatra szóló belső négyzet konzisztens rendszert alkotott, a számítások során egyetlen inkonzisztencia sem ütközött ki. Nem voltunk naivak, így sejtettük, hogy az adatrendszerből gyökeresen kiirtott nemzetgazdasági ágazat valószínűleg nem a Matrjoska-babák gyártása. Feltételeztük továbbá, hogy a statisztika a hiányzó szektort – azaz a katonai–ipari komplexumot – azokból az adatokból is kivette, amelyek közvetlenül nem kapcsolódnak az ágazati kapcsolatok mérlegéhez: például a munkaerőadatokból. Megint összeszedtünk néhány tucatnyi országstatisztikát – az Egyesült Államoktól Brazíliáig és Indiáig bezárólag, különös figyelmet fordítva a nagy területű, sokfajta gazdaságú, nagy népességű országokra –, és megpróbáltunk összefüggést találni a demográfiai és a foglalkoztatási adatok között. Azt tapasztaltuk, hogy az ország felnőtt lakosságának annál nagyobb hányada folytat kenyérkereső munkát, minél alacsonyabb a fejlettségi színvonal. Az olyan, nagyjából közepes fejlődési fokot elért országok esetében, mint amilyennek a Szovjetuniót ismereteink és tapasztalataink alapján ítéltük, a teljes népességnek mintegy fele volt kenyérkereső. Ehhez az arányhoz a szovjet adatrendszer szerint 7–8 millió ember hiányzott, pedig még a hadsereg létszámával is elszámoltak. Mármost ha ez a 7–8 millió ember a tajgán ezüstrókára meg nyércre vadászik, akkor ugyancsak alacsony termelékenységgel termelhet. Ha a szovjet ÁKM-et kiegészítjük egy 7–8 millió főt számláló szektor feltételezett adataival (anyagfelhasználás, amortizáció stb. az egyik oldalon, kibocsátás belpiacra, beruházásra, exportra stb. a másik irányban) és véghatékonyságként, a mezőgazdaság (mint a legkevésbé hatékony szovjet ágazat) adatainak felét vesszük számításba, akkor ez a hatalmas nem termelékeny embertömeg az egy főre jutó nemzeti jövedelmet Marokkó szintje alá fogja lenyomni. (A gyors próbaszámítás szerint tényleg Marokkó alá került a szint.) Vagyis a Szovjetunió 7–8 millió főnyi „árnynépessége” biztosan nem a számbavehetetlen „szórványnépességből” – például nganaszánokból, csukcsokból, nanájokból – tevődik össze, hanem a védelmi iparban dolgozik. Valószínűleg teljes ver-

706

KOZMA FERENC

tikumában: vagyis a munkaerő-statisztikából azok az ércbányászok is hiányoznak, akik azt a vasércet termelik ki, amelyből a hiányzó kohászok azt a páncéllemezt hengerlik, amelyből majd a létszámból ugyancsak kimaradt gépgyári munkások a tankokat előállítják. Az ötlet bizarrnak tűnt, de nem ostobának. Így aztán a „kilúgozott” ÁKM-et megfejeltük egy x százaléknyi gépipari, y százaléknyi vegyipari, z százaléknyi könnyűipari jellegű szektorral, amelynek mérete a 7–8 millió ember – a nyugat-európai termelékenység mintegy kétharmadának megfelelő – anyagfelhasználásához, amortizációjához, valamint a szovjet átlagos bérszint másfélszereséhez igazodott, outputjának oroszlánrészét az állami vásárlások, kisebb részét pedig az export adta. Ezek a mértékek természetesen némileg önkényesek voltak, de tapasztalatokon alapultak: a kutatócsoport némelyik tagja ugyanis elég jártas volt a szovjetunióbeli viszonyokban, lehetett támaszkodni józan arányérzékükre. Kaptunk hát egy „elképzelt” szovjet ÁKM-et, amelyből – rutinellenőrzésként – kiszámítottuk az egy lakosra jutó nemzeti jövedelmet, és majdnem dollár-cent pontossággal visszakaptuk azt az adatot, amelyet a számítások befejezésével egyidőben Hruscsov az ENSZ-ben tartott beszédében említett. Az ő adatforrása, úgy látszik, a „kilúgozás” előtti rendszer volt. Mondanom sem kell, hogy a kontrollra Moszkvába küldött számítási anyagra (amely tartalmazta ezt a „kalandot” is) mély hallgatás volt a válasz; nem is lehetett más. De nem is cáfolták, s az említett konferencián elképzelt mérlegünket ők is tényként kezelték. Később pedig, valamikor a nyolcvanas évek derekán már a „glásznoszty” jegyében hivatalosan is közöltek egy adatot, miszerint a védelmi szektor a szovjet termelési potenciál 15 százalékát teszi ki. Ez pontosan egybeesett az 1960-as adatokon alapuló számításainkkal. Ha ugyanis az akkori szovjet nemzeti jövedelmet akkorának vesszük, amekkora nekünk kijött a védelmi ipari szektornak az ágazati kapcsolati rendszerbe való „visszaoperálása” után, s az általa előállított nettó terméket a nemzeti jövedelem egészéhez mérjük, akkor mintegy 30 százalék adódik, vagyis a teljes szovjet termelési vertikumnak mintegy háromtizede szolgálta végül is a katonaiipari komplexumot. Ennek a végső fázisra kivetülő értéke a tapasztalatok szerint nagyjából a vertikális hozzáadott érték fele. Vagyis a „kilúgozott” adatrendszer megfontolt becslések alapján véghezvitt manipulálása célravezetőnek bizonyult. Mindez ma már történelem, vagy inkább „történelmi anekdota”. Egy olyan kor lenyomata, amely okkal, ok nélkül igen óvatosan bánt a statisztikai nyilvánossággal. Furfangos, ötletes becslésekkel kellett és lehetett kidolgozni az adatszolgáltatásból olykor banális tényadatokat. A mai kor számára a legfontosabb tanulság egyrészt az, hogy ha a rendszer szakmailag kifogástalan, korrekt, kompatibilis, csak éppen mindenféle fondorlattal elködösítenek bizonyos adatokat, ez nem sokat ér. Öttizedesnyi pontossággal természetesen nem lehet „kitalálni”, de valósághű nagyságrendi arányokat, tendenciákat a legfurfangosabban manipulált adatrendszerekből is ki lehet préselni. No természetesen csak akkor, ha a publikált számhalmaz nem zavaros (ami arra jó, hogy kitűnően rejtsen, de semmire sem használható) többek között azok számára sem, akik az adatokat összezavarták vagy keresztül-kasul füllentették.


707

Valószínű, hogy ilyen becslési kalandokkal a mai kor közgazdászkutatója nem fog találkozni. De más típusúakkal esetleg igen, és azt neki épp oly eredeti módon kell majd megoldania, mint a „titkolódzó” korszak kutatóinak az ebből fakadó problémákat. Nagy tényismereten alapuló empátia és mély statisztikai–szakmai műveltségre támaszkodó számítási találékonyság szükségeltetik ahhoz, hogy sikeresek legyenek a becslései. TÁRGYSZÓ: Ágazati kapcsolatok mérlege. Statisztikai becslés.

SUMMARY The article is a recollection-like sequence of ideas of the economist researcher. He describes the principal methods used for „denaturing” macro- and mesoeconomic system of data. In addition he shows what kind of estimating methods based on economic experiences and empathy can be used against certain methods of concealing or distortion. Three case studies are outlined. The first shows the reconsruction in full of an inputoutput table, the second present the conversion of a data system consisting of ratios into value figures. The third shows a „plastic operation” performed on the late Soviet statistics, as particular by-product of which has been applied for computing the order of the military complex of the former Soviet economy.

TÖRTÉNETI DOLGOZATOK

A MAGYAR MALOMIPARI STATISZTIKA TÖRTÉNETE, 1850–1950* DR. HALKOVICS LÁSZLÓ A magyar ipar igen alacsony szintről indulva a XIX. század második felétől az első világháborúig az iparfejlesztést szolgáló intézkedések nyomán sikeres évtizedeket tudhatott maga mögött. E fejlődést az iparos népesség számának növekedése jól jellemzi. Bányászattal és iparral 1869-ben még csak 694,7 ezer fő, azaz a kereső népességnek csak 10,1 százaléka foglalkozott, számuk 1880-ra már 832,9 ezerre (11,6%), 1890-re 952,7 ezerre (12,5%), 1900-ra 1270,5 ezerre (14,4%) és 1910-re 1543,5 ezerre (17,2%) emelkedett. Ebben az időszakban kiemelkedő fejlődést ért el a magyar malomipar is. A múlt század közepén hazánkban még több mint 20 ezer kis teljesítményű vízi-, száraz- és szélmalom működött. A korszerű lisztelőállítás megalapozója Széchenyi István, a Pesti Hengermalom Társaság 1841-ben üzembe helyezett gőzmalmának alapítója volt. E hengermalom volt az első hengerszékekkel és gőzgéppel felszerelt nagy őrlőmű, amely azután mintául szolgált a malomépítészetben. A hivatalos statisztikák szerint 1863-ban 147, 1873-ban már 482 gőzmalom volt üzemben. Ez utóbbiak között szerepel 13 budapesti és 20 vidéki malomipari részvénytársaság. Az 1906. évi országos adatgyűjtés eredménye egyértelműen mutatja, hogy miközben a gőz- és motoros malmok száma 2569-re emelkedett, a kismalmoké 14 735-re csökkent. A termelés összpontosításában a budapesti malmok jártak az élen. Az ország 163 kereskedelmi őrlést végző nagymalma közül a 14 budapesti malom 926 ezer tonna gabonát őrölt meg és ezt a mennyiséget a 149 vidéki nagymalom teljesítménye (egymillió tonna) alig haladta meg. Budapest a múlt század végén Európa legnagyobb malomipari központja volt, és az amerikai nagy malomipari város, Minneapolis után a világranglista második helyén állott. A századforduló idején az ország malomipari őrlési kapacitása évente mintegy 7 millió tonna gabona feldolgozását tette lehetővé. A termelés ezekben az években 4–5 millió tonna között változott. A nagy malmok múlt századi korszerűsítésében igen nagy szerepe volt Ganz Ábrahámnak (1814–1867), aki öntödéjében 1845-től gyártott malomipari berendezéseket és öntöttvas őrlőhengereket. A malomipar gépesítésébe a Ganz gyár mellett több más üzem is bekapcsolódott. Ganz halála után Mechwart András (1834–1907) vette át a gyár irányítását. Mechwarték svájci hengerszék-szabadalmat átvéve és továbbfejlesztve megal* A XXXIV. Statisztikatörténeti Vándorülésen 1997. április 25-én megtartott előadás.

DR. HALKOVICS: MALOMIPAR

709

kották a kéregöntésű hengereket. A Ganz gyár e termékét nagy sorozatban állította elő és 1875 és 1885 között 13 219 darabot értékesített, 2357-et belföldön, 10 862-t európai és tengerentúli országokban. A malomipari technika újabb fejlesztését Haggenmacher Károlynak (1835–1921), az Első Pest–Budai Gőzmalom Társaság igazgatójának világraszóló találmánya, a síkszita jelentette. A hazai malomipar már az 1860-as években túlszárnyalta az osztrák malmok műszaki színvonalát. Az egész ipari lóerő-teljesít-ményből a malmok lóereje Magyarországon 37,1, Ausztriában 5 százalék volt. 1. tábla

A malmok számának alakulása Megnevezés

1863.

1873.

1885.

1894.

1906.

1935.

2 075 13 425

. .

1948.

évben

Gőz- és műmalom Vízimalom Szélmalom Szárazmalom Motoros malom Összesen

217 13 474

492 17 249

910 12 520

1 843 15 417

274 730

475

854

650

712

691

.

9

7 966

6 361

3 197

2 033

619

.

495*

–

–

–

–

494

.

762

22 132

24 956

17 277

20 005

17 304

3 870

2 270

*Villanymalom

A malomipar századforduló utáni helyzetében jelentős változást hozott az első világháború. A malomipart teljes állami irányítás alá helyezték. Az állam bizományosaként 1915 júniusában megalakult a Haditermény Rt., amely később begyűjtőszervként központi gabona- és lisztgazdálkodási tevékenységet folytatott. Megszűnt a termények szabad kereskedelme, a gabona és a liszt legmagasabb árát hatóságilag írták elő. A malmok a Haditermény Rt. által kiutalt gabonát őrlési díj ellenében dolgozták fel. Szabályozták a lisztkiőrlési százalékot 1914 novembertől, és a korábbi több mint tízfajta liszt helyett csak két-, illetve háromféle liszt előállítását engedélyezték. A gabonahiány idején a főzőés kenyérliszthez 50-80 százalékban árpa- és kukoricalisztet kellett keverni. A kiőrlési és lisztkeverési arányokat a háború alatt a készlethelyzettől függően többször változtatták. A kenyérjegyrendszert is bevezették 1915 decemberében. Az első világháború befejezése után a trianoni békediktátum következtében hazánk mezőgazdasági, elsősorban gabona- és lisztkivitelre volt utalva. Főként a kiéhezett Közép-Európa vásárolta meg a magyar lisztet. A liszt valutaszerző szerepe felértékelődött. Ez arra ösztönözte a magyar államot, hogy a magyar valuta megszilárdulásáig ne szabadítsa fel a lisztforgalmat. Amikor ez megtörtént, a magyar malomipar a megváltozott viszonyok hatása alá került. Nem maradhatott következmény nélkül, hogy a magyar liszt vámokkal biztosított monarchiabeli piacát elveszítette, és hogy megszűnt gabonabeszállítója lenni a Romániához és Jugoszláviához csatolt Bácska és Bánátság, továbbá, hogy vevői közül kimaradt Bosznia-Hercegovina, az osztrák tengerpart, Krajna és Galícia. Trianon után a nyomorúságos kereseti viszonyok miatt a belső fogyasztás is csökkent. Ugyanakkor a csonkaországban maradt a malmok fele, ha az őrlőképességből indulunk ki.

712

DR. HALKOVICS LÁSZLÓ

A számítások szerint a magyar malmok évente 64,5 millió mázsa gabonát voltak képesek megőrölni, holott az ország gabonatermése az 1920-as évek elején átlagosan évi 24,2 millió tonna volt. Ezzel a gabonamennyiséggel számolva, a malmok őrlőképességük 37 százalékáig lehettek volna foglalkoztatva, ténylegesen azonban 30 százalékáig sem voltak kihasználva. Ausztria és Csehszlovákia, amelyek régen a közös vámterületen belül olcsón jutottak hozzá a magyar liszthez, igyekeztek saját malomiparukat kifejleszteni. Az 1920-as évek végén javulás állt be, és malomiparunk teljesítőképessége mintegy 40 százalékig volt kihasználva. Az iparág fontosságát jelzi, hogy az 1930-as években a gyáripari termelésnek a 13–15 százalékát adta, és a textil-, valamint a vas- és fémipar kivételével valamennyi iparág termelésének értékét felülmúlta. A második világháború idején 1939-től egymás után jelentek meg azok az állami intézkedések, amelyek a gabona- és lisztgazdálkodást szabályozták. A közellátás érdekében megszüntették a malmok önálló kereskedelmi tevékenységét és a terménykészleteket 1940-től zárolták. A következő évek során bevezették a liszt- és kenyérjegyrendszert. Az állam határozta meg azoknak a malmoknak a körét, amelyek közellátási őrlést végezhettek. A háború alatt nagy gondot jelentett a malmok szénellátása. A második világháborúban a malomipar súlyos károkat szenvedett. A főváros ostroma alatt végleg elpusztult az Első Budapesti Gőzmalmi Rt. napi 360 tonna kapacitású Kárpát utcai malmának teljes telepe és a Hengermalom úti napi 340 tonna teljesítményű malomüzem. A bombatámadások során megsemmisült a Hungária Egyesült Gőzmalmok Rt. napi 150 tonnás teljesítőképességű budapesti malma és napi 330 tonna kapacitású hántolóüzeme. A hadműveletek során semmisült meg a nyíregyházi napi 30 tonna teljesítményű Júlia-malom, a napi 240 tonnás debreceni István-malom és a győri 100 tonnás Bach-malom. A háború ezenkívül több malmot pusztított el Szegeden, Szolnokon, Cegléden és Székesfehérvárott. A második világháború kezdetekor bevezetett terménybeadási kötelezettséget, a lisztés jegyrendszert 1945 után továbbra is fenntartották. Szigorúan szabályozták a lisztkihozatali arányt is. A malmoknak 1945-ben a búzából 90 százalék lisztet kellett előállítaniok és ebből 20 százalék lehetett a finomliszt aránya. A malomipari tevékenységben nagy változást hozott az 1947 után végrehajtott államosítás. A jelentősebb malmok közül tizennégyet 1948 közepén állami tulajdonba vettek, a 100 főnél több munkavállalót foglalkoztató iparvállalatok államosításáról intézkedő 1948. évi XXV. törvény alapján pedig 28 nagymalmot államosítottak. Termelésük és teljesítőképességük a malomipar egészének valamivel több mint 10 százalékát tette ki. Az állami malomipar 1949 végén jutott túlsúlyba, amikor állami tulajdonba vették a napi 10 tonnán felüli kapacitású, illetve 10 főnél nagyobb létszámmal dolgozó malomüzemeket. Az ekkor államosított malmok száma 661, napi őrlési kapacitásuk 12 045 tonna volt. Nem sokkal később, 1951-ben állami igénybevétellel, 1952-ben pedig megváltással erőltetett ütemben megtörtént mintegy 700 kisipari jellegű malom államosítása is. Ettől kezdve már csak állami kezelésű malomban végezhettek kenyérgabona-őrlést. A malomipar szervezésére és irányítására 1948-ban létrehozták a Malomipari Igazgatóságot, amely 1962-ig minisztériumi hatóságként felügyelte a szakma tevékenységét. Az irányítása alatt álló malmok 1950-ben 9 malomipari központ, 1951-től pedig 19 megyei malomipari egyesülés vállalataiként működtek. Egy-egy egyesüléshez 20–80 malom tartozott.

MALOMIPAR

713

A malomipari statisztika előzményei és az 1884. évi összeírás A hazai malomiparunk sok százéves múltjáról megbízható és sorba rendezett statisztikai adatok nem állnak rendelkezésre. Azok a feljegyzések, amelyek a malmok adóztatásának céljából a malmok számáról, jövedelmezőségéről és tulajdonosaikról készültek, részlegesek voltak, csak az ország egy-egy területére terjedtek ki. Az ilyen jellegű összeírások közül még legelfogadhatóbbnak az 1715. és 1720. évi adóösszeírást kell minősítenünk. E két összeírás adatait a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) feldolgozta és 1896ban közrebocsátotta.1 A két összeírás Horvát-Szlavonország kivételével az egész országra, tehát Erdélyre is kiterjedt. Az összeírást végző biztosok azonban a kapott utasításokat különféleképpen értelmezve, némely vármegyében a malmok összeírását mellőzték, máshol pedig a földesúri és kincstári malmok közül csak azokat vették fel, amelyeket községek vagy jobbágyok béreltek. E hiányok ellenére 1720-ban 3292 különféle elemi erővel működő malmot vettek számba. A malmok jövedelmét ugyanezek az adóösszeírások 55 761 forintra becsülték. Az 1720-as összeírás után a XIX. század hatvanas évtizedéig nincs statisztikai adatsorunk a malomiparról. Itt kell megjegyeznem, hogy a malomipar sem képezte a bécsi hivatalos statisztikai igazgatóság iparstatisztikai felvételeinek tárgyát. Így az 1840-es évektől kiadott „Tafeln zur Statistik der Oesterreichischen Monarchie” című táblázatos adatközlésben, vagy az 1852-től megjelenő „Mittheilungen aus dem Gebiete der Statistik” című elemzéseket is tartalmazó statisztikai kiadványokban – amelyekben sok adat található a bánya- és kohóiparról, a cukorgyártásról, a pamutiparról, dohánygyártásról, sőt téglagyártásról és vegyiparról – a malomipar nem szerepel. A malomiparról a magyar királyi helytartótanács 1863-ban hajtotta végre az első hivatalos statisztikai összeírást, amely során azonban nem vették számba HorvátSzlavonország és Erdély malmait. E felvétel szerint Magyarországon a gabonaőrlő malmok száma 22 132 volt, amely fajták szerint a következőképpen oszlott meg: gőzmalom 147, műmalom 70, hajómalom 4 301, patakmalom 9 173, szélmalom 475, szárazmalom 7 966 (az adatgyűjtésről el kell mondani, hogy csak a legszűkebb adatkörre terjedt ki, csak a malmok számát, a hajtóerő nemét és az őrlőjáratok (őrlőkőpárok) számát kérdezték). A következő malomipari felvételt az 1867-ben megszervezett magyar hivatalos statisztikai szolgálat hajtotta végre 1873-ban. Ez az adatgyűjtés folytatása volt az 1871-ben indított általános iparstatisztikai adatgyűjtésnek, amely azonban sikertelenül végződött. A malomipari statisztika ennek szinte mellékhajtása volt. Az 1873. évi felvétel jóval részletesebb volt, mint az 1863. évi. (A malmok jellege ugyan kevésbé volt részletezve, mint az 1863. évben, mivel mindössze a mozgató erő szerint (víz, szél, gőz, ló) tettek különbséget.) Az őrlőjáratok számán kívül kimutatta az évenként megőrölt gabona menynyiségét alsó-ausztriai mérőben kifejezve (1 mérő = 46,11 kilogramm), valamint a liszt és a malomipari termékek évenkénti mennyiségét bécsi mázsában (1 bécsi mázsa = 56,006 kilogramm), megkülönböztetve a finom lisztet, a közönséges kenyérlisztet, a kukoricalisztet, a korpát és egyéb őrlési hulladékot, továbbá az árpadarát, a köleskását és az egyéb őrleményeket. A felvétel során megkérdezték az alkalmazott személyzet adatait 1 Magyarország népessége a Pragmatica Sanctio korában. Szerkeszti és kiadja az Országos m. kir. Statisztikai Hivatal. Budapest. 1896.


714

a következő csoportosításban: vezetők és felügyelők, segédek, inasok, gépészek, ácsok stb. és végül napszámosok. Az újabb, az 1884. évi malomipari összeírást a hivatal az általános ipari és háziipari felvétellel párhuzamosan hajtotta végre 1885. év elején. A felvétel alapjául szolgáló kérdőív 42 kérdőpontból állt. A kérdőív 42 pontját a hivatal az országos iparegyesület malomipari szakosztályának a közreműködésével állapította meg, és azok sokkal részletesebbek voltak, mint az előző két alkalommal. A kérdőíveket a malomiparosokhoz az illetékes szolgabírói hivatalok vagy városi tanácsok segítségével küldték szét. Valamenynyi kérdésre – tehát a 42 kérdőpontra – csak a „nagy berendezésű” gőz- és vízimalmoknak, valamint az egyszerű gőzmalmoknak kellett válaszolniok. A kisebb vízi-, száraz- és szélmalmok részére szerkesztett kérdőívről több kérdőpontot kihagytak. A malmok csoportosításáról meg kell jegyezni, hogy a nagyobb berendezésű és egyszerű vízimalmok megkülönböztetésénél nem az őrlőképesség és nem is a ténylegesen megőrölt mennyiség volt az irányadó, hanem a készített liszt- és egyéb őrleményfajták száma volt a döntő. E minősítés szerint az a malom, amely hét különféle finomságú őrleményt állított elő, nagyobb berendezésű malomnak, míg az a malom, amely csak egy-két, de általában hétnél kevesebb fajta őrleményt állított elő, egyszerű malomnak számított. A kérdések fő csoportjai a következők voltak. I. Hajtóerő II. Tüzelőanyag-felhasználás III. Berendezések (malomkő, hengerjáratok, rizshántolók stb.) IV. Az előállított fő- és melléktermékek V. Teljesítőképesség VI. Az őrlés rendeltetése VII. A feldolgozott nyersanyag VIII. Egyéb kérdések (például, hogy az őrleményeket hol adják el, vagy hogy mekkora a részvénytársasági részvénytőke).

Az adatgyűjtésről azt is meg kell jegyezni, hogy létszámadatok itt nem szerepeltek, azokat az 1884. évi iparstatisztikai felvétel keretében kérdezték meg. A malomipari statisztika a múlt század utolsó évtizedétől az 1910-es évekig A múlt század utolsó évtizedétől az 1910-es évekig végrehajtott nagy malomipari felvételek – az 1895-ös, az 1899-es és az 1906-ról végrehajtott adatösszeírás – az előző három malomipari statisztikai adatgyűjtés és -feldolgozás tapasztalatainak figyelembevételével készültek. Vizsgáljuk meg e három adatgyűjtés sajátosságait, tekintsük át tartalmukat és azokat a fontos módszertani kérdéseket, amelyek az adatok felhasználásánál, esetleg elemzésüknél segíthetnek az eligazodásban. Az 1895-ös felvétel az előző teljes körű malomipari felvételnél jóval kiforrottabb. A kérdőív 51 kérdőpontot tartalmazott az alábbi csoportosításban. I. Általános kérdések II. Hajtóerő III. Műberendezés (őrlőfelszerelés) IV. Személyzet V. Üzem

MALOMIPAR

715

VI. Őrlőképesség és termelés VII. Tűzbiztonság.

E hét kérdéscsoportot műszaki fontosságára tekintettel a malomhengerszékekre vonatkozó kérdésekkel egészítették ki. Ha a kérdőívet az 1884. évivel összehasonlítjuk, feltűnik a nagyobb részletesség és a kérdések rendszeres áttekintő csoportosítása. Az 1895. évi kérdőívet ugyanabban a gondolatmenetben szerkesztették meg, mint az 1884. évit, de a kérdéseket logikailag jobban csoportosítva. A kérdőívet új kérdésekkel is kibővítették. Az egyik ilyen kérdés a 4. számú, amely azt tudakolja, hogy a malom önálló iparvállalat-e, vagy csak saját gazdaságának igényét elégíti ki. A hajtóerővel foglalkozó kérdéscsoportban a bővülést az jelenti, hogy a vízkerekeknek és turbináknak nemcsak a számát, de szerkezetét is kérdezték. Sokkal lényegesebb a kibővítés a műberendezést ismertető kérdéscsoportban. Az 1884. évi felvételben nem volt jól meghatározva a malmok berendezésük szerinti csoportosítása, ezért az új kérdőívbe azt is felvették, hogy a malom sima-, félmű- vagy műőrlésre van–e berendezve. Az 1895. évi kérdőívben külön fejezet foglalkozik a malomban alkalmazott személyzettel. Ilyen kérdések az 1884. évi felvételben nem szerepeltek, mivel az adatokat az általános iparstatisztikai felvétel biztosította. Az új kérdőív szakszerűen részletezi a személyzeti adatokat, behatóan foglalkozik a munkabérviszonyokkal, és kérdőpontjai között szerepel a szociális szempontból nagyon fontos munkásbiztosítás is. Az egyszerű vízi-, száraz- és szélmalmok számára 1884-ben rövidített kérdőív készült. Az 1895. évi kérdőív mellőzte ezt a megoldást abból kiindulva, hogy a kisebb malmok azokat a kérdőpontokat, amelyek nem rájuk vonatkoznak, kitöltetlenül hagyják. A hivatal az 1895. évi kérdőíveket a járási főszolgabírókhoz és a városi polgármesterekhez küldte kitöltés végett, és a hozzájuk küldött köriratban hangsúlyozták, hogy az adatgyűjtést úgy kell végrehajtani, hogy abból egyetlen malom se maradjon ki. A következő, a malomipar nagy teljesítményű üzemeit érintő statisztikai felvételt 1898-ról hajtották végre az első általános gyáripari statisztikai összeírás során. Az adatfelvétel két területet fogott át. Az egyik a termelési statisztika kérdéseivel, a másik a gyárak üzemi és munkaügyi kérdéseivel foglalkoztatott. Az adatfelvétel végrehajtását az első kérdéscsoportban az akkori kereskedelemügyi minisztérium, míg a másodikban a KSH irányította. Az adatok feldolgozása mindkét területen a Hivatal feladata lett. Mivel az adatfelvétel fő célja az volt, hogy az ipari vezetők minden magyarországi gyár termelési és üzemi viszonyairól áttekintést kapjanak, az adatgyűjtést érintő egyéb kérdések mellett a legfontosabb feladat annak megállapítása volt, hogy milyen üzemeket tekintsenek gyáripari jellegűeknek, azaz a mai iparstatisztikai fogalmat használva, mi legyen a számbavételi egység. E kérdéssel kapcsolatban – a gyáriparról és az ipari felügyeletről szóló 1884. és 1893. évi törvények rendelkezéseit is felhasználva – az adatfelvétel előkészítői úgy határoztak, hogy az adatfelvételt mindazokra az üzemekre kiterjesztik, amelyek motorikus erőt használnak, vagy legalább 20 munkást foglalkoztatnak. Ami az 1899. évi felvétel malomipari fejezetét illeti, míg a korábbi négy adatfelvétel többé kevésbé az ország egész malomiparát felölelte, addig az 1899-ben szervezett statisztika csak a gyári jellegű üzemekre terjedt ki, tehát nem minden malmot vett számba. A gyár általános iparstatisztikai meghatározását azonban a malomiparral kapcsolatban elvetették, egyrészt mivel motorikus erővel, más szóval hajtóerővel minden malom el


716

volt látva, másrészt mivel az őrlést kizárólag a gépek mechanikai munkájával végezve, a malom termelése 20-nál kevesebb munkás foglalkoztatása mellett is igen számottevő lehet. Végül is úgy határoztak, hogy csak azokat a malmokat vonják be a felvételbe, amelyek saját számlájukra dolgozva őrleményeiket a kereskedelmi forgalomban a fogyasztói piacon értékesítik. Azaz a felvételben csak az úgynevezett kereskedelmi malmokat figyelték meg. A megfigyelés körének ilyen módon való meghatározása összhangban volt azzal a körülménnyel, hogy ezekben a malmokban az őrlési berendezések igen fejlettek voltak, az őrlést nagy gondossággal végezték, és hogy nemcsak belföldi piacra, hanem kivitelre is termeltek. A gyári jellegű malmok számának változásai Év

Malmok száma

1898 1906 1912 1925 1930

138 253 285 416 448

Év

Malmok száma

1935 1938 1948 1950

494 568 536 21

A gyáripari jelleg e meghatározása következtében az ország mintegy 20 ezer malma közül mindössze 138-at vontak be a megfigyelésbe. Ez a felvétel ennyiben kevesebbet mért fel, mint az utolsó, 1894. évi malomipari statisztika, viszont annyiban teljesebb volt, hogy az előzőkkel szemben Horvát-Szlavonországra is kiterjedt. Erről a területről 27 malmot, így összesen 165-öt írtak össze. E malmok közül az anyaországban 133 főüzem és melléküzem, míg Horvát Szlavóniában pedig 24 főüzem és 3 melléküzem volt. (A főüzemek kizárólag mint malmok álltak fenn, vagy más ipari tevékenységet is folytattak, de üzemeikben a malmászat képezte a döntő hányadot. A melléküzemek közé azokat a malmokat számolták, amelyek valamely ipartelepen egy fontosabb tevékenységi kör mellett mintegy kisegítő, mellékes szerepet játszottak.) Az 1898-as gyáripari felvétel kérdőívei hat fejezetből álltak: I. Általános kérdések (a gyár tulajdonosára, a részvénytársaságoknál a részvénytőkére, a működés kezdetére vonatkozó és egyéb kérdőpontok) II. A gyár berendezése III. A gyári személyzet IV. Munkaidő V. Munkabér VI. A munkások jólétére irányuló intézmények.

E kérdéscsoportok közül kiemelkedően fontos volt az, amely a gyári berendezések részkérdéseit foglalta össze. A megfigyelt malmok közül 153 rendelkezett gőzfejlesztő készülékkel. E készülékek száma 375 volt 37 035 négyzetméter tűzfelülettel. A hajtóerőt szolgáltató gőzfejlesztő készülékek mellett a berendezésekről kérdező fejezetnek igen fontos része volt a munkagépek statisztikája. A gépek felsorolását tartalmazó táblában az őrlési technológiának megfelelően 38-féle munkagép adatait kérdezték. Mint érdekességet kell megjegyeznünk, hogy a gépekről azt is megkérdezték a statisztikai felvételnél, hogy azokat mely országból szerezték be.

MALOMIPAR

717

A századfordulón e nagy malmok, az ún. műmalmok a beérkező gabonaneműt, elsősorban búzát, a következő sorrendben dolgozták fel. A tengelyen, vasúti kocsin vagy hajón beszállított búzát a malom raktárai fogadták. A többemeletes raktárakban emeletenként több tároló tartály volt. A búzát vízszintes irányban szállító hevederekkel, függőlegesen pedig felvonóval szállították. A raktárból a búzát a malom koptató üzemrészébe juttatták el. A koptatóban a búzából minden idegen anyagot eltávolítottak a búzaszemek tisztátalanságaival együtt. A koptató legfontosabb gépei a porhengerszita, a szemetet visszatartó tarar, a búzaosztályozó henger, a konkolyt és bükkönyt kiszedő trieur, a porrészeket leverő koptatógép, valamint a búzaszakállt, maghéjat letépő hegyezőkő. Az így megtisztított búzaszemekről a kefegép távolította el a porszemcséket, és a teljesen tiszta búzát őrölték meg. Az őrlés változatai: a sima vagy parasztőrlés és ezzel szemben a magas-, másképpen mű- vagy magyar őrlés. A sima őrlésnél az őrlemény lisztet és korpát is tartalmazott, mivel a búzát egyszer őrölték vagy egyszer törték, és az őrleményt szitálták. A magasőrlésnél a korpát többszöri töretés, majd szitálás segítségével elválasztották a liszttől. A töretést hengerszékek, sokszor azok sorozata végezte. A forgalomba kerülő árut, lisztet színre, minőségre és finomságra való tekintettel keverés útján állították elő az úgynevezett keverő kamrákban. A lisztet fajták szerint szállították át a malom raktárába, onnan forgalmazták. A malmok termeléséről beszámoltató fejezetben adatot kellett szolgáltatni a felhasznált tüzelő-, nyersanyagok, iparcikkek mennyiségről, továbbá adatokat kellett közölni az őrleményekről és arról is, hogy a malom mely országokban értékesítette termékeit. A magyar malomipar 1920 előtti korszakának utolsó felvételét 1906-ról hajtották végre 1907-ben. E statisztikai adatgyűjtést igen nagy gonddal készítették elő. Nemcsak az addigi felvételek tapasztalatait használták fel, hanem a malomipar legkiválóbb gyakorlati szakembereinek a tanácsát is kikérték. Az adatgyűjtést egyébként az érdekelt malomipari köröknek a kezdeményezésére szervezték, és a végrehajtás minden nehézség ellenére sikeres volt, a hivatal teljes és megbízható adatok birtokába jutott. A felvételt előkészítő bizottság az 1895. évi adatgyűjtés kérdőíveit vette alapul és két kérdőívfajtát dolgozott ki. Az I. számú kérdőív 55 kérdést tartalmazott, és ezt azoknak a malmoknak kellett kitölteniük, amelyek gőzerővel, petróleum- (dízel-), gáz- vagy benzinmotorral dolgoztak, illetve olyan malmoknak, amelyek gőz-, benzin- stb. motor mellett vízi erőt is használtak, és végül a nagyobb vízimalmoknak. A II. számú 29 kérdőpontot tartalmazó statisztikai űrlapokat a kisebb vízimalmoknak (hajó- és patakmalmoknak), továbbá az összes szél- és szárazmalomnak elküldték. A két kérdőív legfőbb vonásaiban megegyezett. Az eltérés csupán abban állt, hogy az I. számú a nagymalmok üzemét illető számos részletkérdést is magában foglalt. A II. számú kérdőív tulajdonképpen kivonatos része az I. számú kérdőívnek. A nagymalmi kérdőív fő fejezetei a következők voltak. I. Általános kérdések II. Hajtóerő III. Műberendezés (őrlőfelszerelés) IV. Személyzet V. Üzem VI. Őrlőképesség és termelés VII. Tűzbiztonság.

718


E fejezetek mindegyike további részletkérdéseket tartalmazott. A Műberendezés című témakörben nyolc kérdésfőcsoportban közel hatvan kérdésre válaszoltak a nagymalmok, ezen belül a koptató berendezéseket érintően húszféle berendezésre (gépre) kérdeztek rá. Az Üzem című fejezetben megkérdezték többek között, hogy hány napon át dolgozott az üzem, a malom eladásra, bérmunkában, saját felhasználásra termel-e, ha másoknak bérben dolgozik, akkor mennyi a vám mázsában vagy pénzben kifejezve. Az Őrlőképesség és termelés című fejezetben megkérdezték a feldolgozott gabonanemű mennyiségét fajták szerint 1903-tól 1906-ig évenként. Az őrleményeknél is igen részletesen kellett ugyanezen évekről a statisztikát elkészíteni. Az 1907-es és az 1895-ös adatgyűjtés között a leglényegesebb különbség a területet illetően volt. Az 1907-es malomstatisztika már a Központi Statisztikai Hivatalról szóló 1897. évi XXXV. törvény alapján készült, a Hivatal 1907. évi munkatervében szerepelt, és már nemcsak az anyaországra, de Horvát-Szlavóniára is kiterjedt. A kérdőíveket a kismalmok részére a helyi hatóságok – községi és körjegyzők, illetve polgármesterek – közbeiktatásával, a nagymalmoknak közvetlenül küldték meg. A malmok címjegyzékét a helyi hatóságok előzetes adatközlése alapján állították össze. Ennek alapján 1907 márciusában, amikor az adatgyűjtést megkezdték, egy valóságos malomtörzskönyv állt rendelkezésre olyan adatokkal, mint a tulajdonos neve, cége, a használt hajtóerő és a malom 24 órai őrlőképessége. A malomipari statisztika 1920-tól 1950-ig Az első világháború befejezése utáni évek magyar gazdasága a teljes szervezetlenség állapotába került. Ez volt jellemző a statisztikai adatgyűjtő és adatközlő tevékenységre is. A trianoni békeszerződés utáni évben, 1921-től újra indult a statisztikai szervező munka, és ez kiterjedt az iparstatisztika területére is. Igen gyorsan elkészült az iparstatisztikai adatgyűjtések tervezete. A szakértők a gazdasági élet gyakori változása miatt a rövidebb időközönkénti tájékozódáshoz szükséges adatok összegyűjtését tartották szükségesnek. A M. kir. Központi Statisztikai Hivatal 1922-től a világban elsőnek megszervezte az éves iparstatisztikai felvételek rendszerét. Az évenkénti általános gyáripari statisztikai megfigyelés alapján gyűjtöttek adatokat a malmokról, de azok közül is csak azokról, amelyek „gyár jellegűek” voltak. A malmok esetében a gyár fogalmát 1920 után módosították, azaz kibővítették. A malmok száma, amelyekre az éves iparstatisztika kiterjedt, évről évre bővült, különösen 1935-től, amikor a gyár fogalmát újból szabályozták. Azokat az ismérveket, amelyek alapján valamilyen ipari termelőüzemet a gyárak közé soroltak, miniszteri rendeletben szabályozták. (Az ipari miniszter 1943. évi 56058/VIII. 1943. Ip. Min. rendelete is ilyen volt.) E rendeletben foglaltak 1949-ig voltak érvényben. E szerint a malomiparban gyárszerűen akkor működött az adott malom, ha termelési kapacitása 24 óra alatt legalább 200 mázsa együttes őrlő- és darálóképességet ért el. Így a gyáripari éves adatfelvétel 1921-ben 203, 1938-ban már 5685 malomra terjedt ki. Jellemző erre az időszakra, hogy tömegesen szűntek meg olyan malomüzemek, amelyek korábban jövedelmezően működtek. Az első világháború után a trianoni Magyarország területén maradt 5095 malom közül a harmincas évek közepén már csak 3870 működött, és mindöszsze 2282 vészelte át a következő évtizedet, benne a második világháborút.

MALOMIPAR

719

A két világháború közötti malomipart érintő statisztikák közül meg kell említeni a kisiparra is kiterjedő 1935-ös statisztikai adatgyűjtést, amely Magyarország valamennyi malmát összeírta. Ebből az derült ki, hogy a gyári jellegű malmok körülbelül egynyolcadát tették ki az összes malomnak, termelésük viszont mintegy kétharmadát érte el az ország egész malomipari termelésének. Az 1950 előtti statisztikai adatfelvételek között meg kell említenünk az 1948-ban végrehajtott malomipari felvételt, amelyet az irányító minisztérium hajtott végre és amely tartalmában az első világháború előtti malomipari statisztikák folytatása volt. E malomipari adatgyűjtés többek között a következő kérdésekre terjedt ki: a) a malomtulajdonos neve, b) a malom telephelye, c) a malom hajtóenergiájának megjelölése, d) a búza- és rozsőrlési kapacitása, e) a feldolgozott gabona fajta szerint, f) a malom távolsága a vasúttól és közúttól, g) a raktárhelyzet.

Az adatgyűjtéssel az volt a cél, hogy az irányító főhatóság megbízható adatok birtokába jusson az 1948–1949. évi állami tulajdonba vételhez. A malomipar a hivatalos statisztikai kiadványokban A hivatalos magyar statisztikai szolgálat szinte a megalakulás évétől kezdve nagyjelentőségű kiadványozási tevékenységbe kezdett. Ezzel az volt a cél, hogy a kialakuló magyar polgárságnak az élet minden területéről megbízható statisztikai adatokat adjanak. A hivatalos statisztika első kiadványai Hivatalos Statisztikai Közlemények címen 1867 és 1874 között évenként jelentek meg. E közlemények legtöbb adatot a bányászatról és kohászatról tartalmaztak. Malomipari statisztikai adatokat először a statisztikai évkönyv harmadik évfolyamának első része tartalmazott 4 oldalon. Ebben az 1873. évi malomipari statisztikai adatgyűjtés 19 adatát találjuk törvényhatósági – megyei – részletezésben. Magyarország első iparstatisztikai összeállítását 1885-ben adták ki közel 200 oldal terjedelemben. Ezzel egyidőben jelent meg Jekelfalussy József szerkesztésében a Hivatalos Statisztikai Közlemények sorozatban Magyarország malomipara az 1885. év elején című 205 oldalas monográfia. E monográfia 52 oldalas elemzésben mutatja be, milyen is volt akkor a történelmi Magyarország malomipara, majd 154 táblában a következő statisztikai adatok találhatók országrészenként (Magyarország: Duna bal partja, Duna jobb partja, Duna-Tisza köze, Tisza jobb partja, Tisza bal partja, Tisza-Maros szöge; valamint Erdély) és megyénként. I. A malomipari foglalkozók személyes viszonyai II. A malmok berendezése, felszerelése és egyéb üzleti viszonyai III. A malmok az alkalmazott kőjáratok szerint IV. A malmok az egy napi (24 órai) őrlőképesség nagysága szerint V. Az 1884-ben tényleg megőrölt különféle gabonanemek mennyisége, malomkategóriák szerint VI. Az összes malmok által 1880-1884-ben tényleg megőrölt különféle gabonanemek mennyisége VII. A malmok őrlőképessége és annak kihasználása.


720

Magyarország és Erdély malmainak őrlőképessége 1884-ben 57 056 ezer mázsa, míg az őrölt gabona mennyisége 22 455 ezer mázsa volt. A teljesítőképesség tehát 39,4 százalékban volt kihasználva. A második nagy malomipari adatközlés 1894-ről jelent meg a Magyar Statisztikai Közlemények Új folyamának XIII. kötetében 116 oldalon. E kiadvány adatainak tartalmi köre kevés változással megegyezett az 1884. évi felvételével, de a táblák szerkezetében változtatást hajtottak végre, amelyek a következő táblacímekkel jelentek meg: a birtoklás jogcíme, a hajtóerő ismertetése, a berendezés adatai, a személyzet, az üzem, az őrlőképesség és termelés, végül a tűzbiztonság adatai. A harmadik malomipari hivatalos közlés 1898-ról jelent meg, de ez csak a gyáripari malmok adatait tartalmazta az ipar minden ágáról felvett következő statisztikai témakörök szerint. I. Általános kérdések II. A gyár berendezése III. A gyári személyzet IV. Munkaidő V. Munkabér VI. A munkások jólétére irányuló intézmények.

A legjobb, legmegbízhatóbb malomipari kiadványt a M. kir. Központi Statisztikai Hivatal 1906-ról készítette, amely a Magyar Statisztikai Közlemények 26. köteteként 1909-ben jelent meg 228 oldalon. A számba vett malmok adatai hét fejezetben találhatók meg területi részletezésben. Összehasonlítás céljára 25 oldalon közölték a gyári jellegű, ún. kereskedelmi malmok adatait is. Az 1920 előtti malomipari területet is magában foglaló érdekes vállalkozásnak kell tekinteni a Jekelfalussy József által szerkesztett három ipari címtár megjelentetését az 1880., az 1884. és az 1890. évről 1597, 1664 és 2435 oldalon. Az első és a harmadik címtár az 1880-as és 1890-es népszámláláshoz, míg az 1884. évi az 1884. évről végrehajtott iparstatisztikai felvételhez kapcsolódóan készült. A címtárak célja az volt, hogy „…annak felhasználásával hazánk és a külföld gyárosai, kereskedői és iparosai, nemkülönben az érdekelt hatóságok és testületek egy teljesen megbízható, a magyar korona országainak összes iparosait és kereskedőit foglalkozási ágak, név és munkahely szerint feltüntető hivatalos kiadvány birtokába jussanak” közölte Jekelfalussy az 1890. évi kiadványában. Az 1890-es adatok között például megtaláljuk a malomipar adatait is településenként, 112 oldalon. Az első világháború után 1950-ig már nem készült malomipari statisztikai kiadvány. A gyáripari jellegű malmok adatai a mindenkori statisztikai évkönyvekben jelentek meg. Az évkönyvek a malmok számát, a megőrölt gabona, valamint az előállított őrlemények mennyiségét és értékét tartalmazták. IRODALOM Dr. Balatoni Mihály és társai: A magyar élelmiszeripar története. Mezőgazdasági Kiadó. Budapest. 1986. 629 old. Eckhart Ferenc: A magyar közgazdaság száz éve, 1841–1941. Posner Grafikai Műintézet Rt. Budapest. 1941. 342 old. Az 1896. évi ezredéves kiállítás eredménye. Ipar. Kereskedés. Közlekedés. Szerk.: Matlekovits Sándor. Budapest. 1898. 928 old. Futó Mihály: A magyar gyáripar története. Magyar Gazdaságkutató Intézet. Budapest. 1944. 468 old.

MALOMIPAR

721

Gelléri Mór: A magyar ipar úttörői. Stampfel-féle Könyvkiadóhivatal. Budapest. 1887. 320 old. Gyáripari címtár 1946. Szerk.: Központi Statisztikai Hivatal. Budapest. 1947. 292 old. Halkovics László: Az iparstatisztika története Magyarországon. Budapest. (Kandidátusi értekezés.) A hengerszékek fejlődése és a malomipar történetének rövid vázlata. Ganz-Danubius. Budapest. 1928. 74 old. Horváth Lajos: Emlékezés a kunhegyesi szélmalmokról. (Kézirat.) Horváth Zoltán: A soproni és sopronbánfalvi molnár-családok és malmaik története (1767–1950). Sopron. 1993. 384 old. Les industries de premičre transformation des céréales. Szerk.: Bernard Godon – Claude Wilem. Technique et Documentation. Paris. 1991. 679 old. Dr. Jekelfalussy József: Magyarország malomipara az 1885. év elején. Hivatalos Statisztikai Közlemények. Budapest. 1885. 205 old. Dr. Kirsch János: Malomipari történeti kiállítás tájékoztatója. Gabonaforgalmi és Malomipari Szolgáltató Vállalat. Budapest. 1981. 92 old. Körmendi Géza: A tatai vízimalmok. Tata. 1988. 58 old. Dr. Kuczka Antal: A kecskeméti malmok története. Kecskemét Lapok Kft és a Kecskemét Monográfia szerkesztősége. Kecskemét. 1992. 143 old. + képek. Dr. Lambrecht Kálmán: A magyar malmok könyve. Lampel Rt. Budapest.1914. 97 old. Lambrecht Kálmán: A magyar szélmalom. Hornyánszky Viktor könyvnyomdája. Budapest.1911. 65 old. A magyar élelmiszeripar. Statisztikai adatgyűjtemény. Központi Statisztikai Hivatal. Budapest. 1962. 357 old. A magyar ipar. Szerk.: dr. Árvay József. Budapest. 1941. 494, 152, 160 old. A m. kir. Központi Statisztikai Hivatal munkássága (1871–1911.) M. kir. Központi Statisztikai Hivatal. Budapest. 1911. 616 old. A Magyar Korona Országainak gyáripara az 1898. évben. I. füzet. Általános rész. Kiadta a kereskedelemügyi m. kir. miniszter. Budapest. 1901. 395 old. A Magyar Korona Országainak gyáripara az 1898. évben. XIV. füzet. Élelmezési és élvezeti cikkek gyártása. I. Malomipar. Kiadta: a kereskedelemügyi m. kir. miniszter. Budapest. 1901. 174 old. A Magyar Szent Korona Országainak malomipara az 1906. évben. M. kir. Központi Statisztikai Hivatal. Budapest. 1909. 228 old. Magyarország iparosainak és kereskedőinek cím- és lakjegyzéke. Szerk.: Dr. Jekelfalussy József. Pesti KönyvnyomdaRészvény-Társaság. Budapest.1892. 2435 old. Magyarország malomipara 1894-ben. Magyar Statisztikai Közlemények. Új folyam. XIII. köt. M. kir. Központi Statisztikai Hivatal. Budapest. 1895. 39, 77 old. Malomipar. Gyakorlati műszaki szakkönyv. Malomújság kiadása. Budapest. 1942. 406 old. Molnárfi Tibor: A malomipar történeti-statisztikai feldolgozásának elméleti és gyakorlati kérdései. Történeti statisztikai évkönyv, 1967–1968. Központi Statisztikai Hivatal. Budapest. 1970. 291–346. old. Nagy Czirok László: Száraz és szélmolnárok élete a Kiskunságon. Múzeumok Központi Propaganda Irodája. Budapest. 1959. 82 old. Nagy Gyula: Az utolsó működő szárazmalom. Néprajzi Értesítő XXXVIII. évfolyam. Budapest. 1956. 83–118. old. Pongrácz Pál: Régi malomépítészet. Műszaki Könyvkiadó. Budapest. 1967. 248 old. Dr. Rada István Tamás: Őrlő- és hántolóiparok. Tankönyvkiadó. Budapest. 1955. 576 old. Schmidt Béla: A malomipar. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. Budapest. 1929. 136 old. Szalay Zoltán: Malomipar. Magyar Statisztikai Szemle. 1939. évi 6. sz. 643–652 old. Szterényi József – Ladányi Jenő: A magyar ipar a világháborúban. Franklin Társulat. Budapest. 1933. 394 old. Szűcs Ernő: A debreceni István Gőzmalom története. A Hajdú-Bihar megyei Levéltár közleményei. 12. sz. Debrecen.1978. 204 old. Vargha László: Az uszódi hajómalom. Néprajzi Értesítő XLVII. évfolyam. Budapest. 1965. 305–313. old. Viszota Gyula: Széchenyi és a Pesti Hengermalom. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. Budapest. 1910. 124 old.

TÁRGYSZÓ: Iparstatisztika. Statisztika története.

SUMMARY Hungarian milling industry has got outstanding results, even on a global scale, from the middle of the last century to 1914. Budapest, capital of the country, played a great part in creating up-to-date milling industry, and achieved the second place following Minneapolis, US, the first among the cities of milling industry of the world. Simultaneously with the development of milling industry Hungarian official statistics developed a comprehensive survey system of milling industry. The first large-scale survey was carried out in 1884. It was followed by statistical surveys before World War I in 1895, 1898 and 1906. Survey results were published in separate statistical publications. In 1922 the Hungarian Statistical Office was the first all the world over to organize annual surveys of industrial statistics covering factory-like plants. Factory-like milling industry comprised a part of this. The statistical yearbook of 1938 included the data of 568 large firms of milling industry.

JELENTÉSEK

A TÁRSADALOM ÉS A GAZDASÁG FŐBB FOLYAMATAI, 1996* Magyarország társadalmi–gazdasági fejlődésének főbb jellemzői az 1996. év folyamán az alábbiakban foglalhatók össze. NÉPESEDÉS A korábban kialakult népesedési tendenciák 1996 folyamán tovább erősödtek. A népesség száma 1981-től a természetes fogyásból adódóan 346 ezer fővel csökkent. A fogyás nagyobbik része a kilencvenes évekre esett. Előzetes adatok szerint 1997. január elsején az országban 10 174 ezer ember élt, 38 ezerrel kevesebb, mint egy évvel azelőtt. A születések száma az eddigi legalacsonyabb értéket 1996-ban érte el. Ez évben ezer lakosra 10,4 születés és 14,1 halálozás jutott, így a természetes fogyás 3,7 ezrelék volt. Bár a halálozási arány is csökkent 1992 óta, de így is magasabb, mint a korábbi évtizedekben volt. Az élveszületési ráta az ország északi, északkeleti területein volt a legmagasabb, a halandósági ráta viszont a déli és a délkeleti megyékben. (A születési arány az európai térségben közepesnek, a halandóság pedig magasnak mondható. A népesség fogyása az európai országok többségét jellemzi.) A nők valamennyi korcsoportjában csökkent a termékenység. A csökkenés a kilencvenes években a 20–24 éves nők körében volt a legjelentősebb. Ez összefüggött azzal is, hogy a nők később házasodnak, és leggyakrabban 25 évesen szülik meg első gyermeküket, az 1980. évi 21 éves életkorral szemben. A jelenlegi születésszám 30 százalékkal marad el a népesség egyszerű szinten tartását biztosító mértéktől. A születések között a másod- és harmadszülöttek aránya csökkent. A házasságon kívüli születések aránya az elmúlt tizenöt évben több mint háromszorosára emelkedett. 1996-ban a gyermekek 22,4 százaléka, a fővárosban minden negyedik gyermek, ezen belül a húszévesnél fiatalabb anyák gyermekeinek fele született házasságon kívüli kapcsolatból. A művi terhességmegszakítások száma 1996-ban nem emelkedett tovább, és előzetes adatok szerint 76,5 ezer volt. Száz élveszületésre 73 terhességmegszakítás jutott, ami a fejlett egészségi kultúrájú országokénak többszöröse. A népesség öregedése tovább folytatódott, hasonlóan a többi európai országhoz. A kilencvenes években csökkent a gyermekkorúak és a középgeneráció (30–64 évesek) * A Magyarország, 1996. c., a Központi Statisztikai Hivatal által a statisztikai törvényből adódó kötelezettségének megfelelően az Országgyűlés és a kormány számára készített jelentés (Budapest. 1997. 103 old.) rövidített változata.

JELENTÉSEK

723

aránya. Az idős népesség aránya hasonló a finnországihoz és a portugáliaihoz, de lényegesen alacsonyabb, mint a svédországi, az ausztriai vagy a németországi. A születéskor várható átlagos élettartam a hatvanas évek közepéig emelkedett, majd stagnált vagy rövidült, és 1990-től csekély mértékben ismét nőtt. 1995-ben a férfiak születésükkor 65,9, a nők 74,5 év megélésére számíthattak, ami nemzetközi összehasonlításban igen alacsony érték. A fiú újszülöttek várható átlagos élettartama a magyarországinál 5–8 évvel rövidebb Lettországban és Oroszországban, viszont mintegy 10–11 évvel hosszabb Svájcban és Svédországban. A magyar halálozási viszonyok – a népesség életmódjával és egészségi állapotával összefüggésben – a hatvanas évektől úgy romlottak, hogy számottevően javult a csecsemő- és gyermekhalandóság, de rosszabbodtak a felnőtt lakosság életkilátásai. A 35–64 évesek jelenlegi életesélyei hasonlók, mint a húszas–harmincas években. A magyar középkorú népesség, különösen a férfiak várható átlagos élettartama nemzetközi összehasonlításban meglehetősen alacsony. A halandóság területi különbségei jelentősek. A szóródás főként gazdasági, szociális és kulturális tényezőket takar. A helyzet kedvezőbb Budapesten és a többi városban. A férfiak életesélye az aprófalvakban, a nőké a közepes lélekszámú településeken a legrosszabb. Az élettartam az ország nyugati, északnyugati részén hosszabb az átlagosnál, Borsod-Abaúj-Zemplén, Bács-Kiskun, valamint Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében rövidebb. A halálesetek több mint felét a keringési rendszer betegségei okozzák. Ez a betegségcsoport százezer lakosra számítva 2–2,5-szer annyi áldozatot szed, mint Spanyolországban, Hollandiában vagy Franciaországban. A rosszindulatú daganatos megbetegedések a halandóság több mint egyötödét okozzák, gyakoriságuk jelentősen meghaladja a fejlettebb európai országokban tapasztaltat. Az öngyilkossági ráta Oroszország után a második Európában, annak ellenére, hogy 1980-tól 1995-ig az öngyilkosságok száma 30 százalékkal csökkent. A motorosjármű-közlekedési balesetek következtében elhunytak aránya magas, több mint kétszerese a norvégiainak, a hollandiainak, az egyesült királyságbelinek, valamint a finnországinak. Több fejlett országban – Ausztria, Belgium, Franciaország stb. – azonban a magyarországihoz hasonló a baleseti halálozás. Számítások szerint a halálozásoknak mintegy 18 százaléka (évente körülbelül 28 ezer haláleset) az egészségügyi ellátás hiányosságaiból adódott. (Ez az arány a fejlett országokban 10-11 százalék körüli.) Az elmúlt negyedszázadban folyamatosan változtak az együttélési szokások. A házasságkötések száma a hetvenes évek közepétől, a válásoké a nyolcvanas évek második felétől kisebb ingadozásokkal csökkent. Előzetes adatok szerint a múlt évben ismét kevesebb pár kötött házasságot, és csökkent a válások száma is. A 25–29 éves korosztályban a nőtlenek és a hajadonok aránya 1990 és 1996 között 10 százalékkal emelkedett. 1996ban csaknem 50 ezer pár kötött házasságot, és 22 ezer házasság végződött válással. Ezer lakosra 4,9 házasságkötés és 2,2 válás jutott. Magyarország mindkét mutató alapján az európai középmezőnybe sorolható. Az élettársi kapcsolatok száma az 1990. évi 125 ezerről 1996-ra közel 180 ezerre nőtt. A családok közötti arányuk 5-ről 7 százalékra emelkedett. A nyugat- és főként az észak-európai országokban az élettársi kapcsolat elsősorban a fiatalok és a magasan képzettek körében gyakori. Ez az életforma hazánkban inkább a kevésbé iskolázottak és az idősebb korosztályok körében terjed.

724

JELENTÉS

A családok száma 1980-ig folyamatosan emelkedett, majd csökkent. 1996-ban 2 millió 880 ezer családban 8 millió 466 ezer ember élt. Száz családra 294 családtag jutott, ismét ugyanannyi, mint a nyolcvanas évek elején. A családban élő gyermekek száma kisebb mértékben csökkent, mint ami a születések számának csökkenéséből adódott volna, mivel a gyermekek később válnak önállóvá, később alapítanak családot. A párkapcsolatban élők számának nyolcvanas évekbeli visszaesése megállt, és változatlan az egyszülős családok aránya. Egyedül él a népesség egytizede. Az egyedülállók közel 58 százaléka hatvanéves vagy idősebb és 9 százaléka harmincévesnél fiatalabb. A népesség országhatáron belüli mozgási iránya változott. A településhatárt átlépő belföldi lakó- és tartózkodásihely-változtatások száma – előzetes adatok szerint – mintegy 386 ezer volt. A lakóhely-változtatást a fővárosból vidékre költözés jellemzi. Az ideiglenes költözés a községekből a nagyobb településekre irányul. A környező országok társadalmi, gazdasági változásaival összefüggésben a kilencvenes években a nemzetközi népességmozgás megnőtt, és jellege is megváltozott. A rendelkezésre álló adatok az összes bevándorló számbavételét nem teszik lehetővé, de jól tükrözik a tartós és a legális bevándorlás folyamatait. 1996 elején mintegy 140 ezer külföldi élt Magyarországon egy évnél hosszabb ideje, nagyobb részük (55%) Romániából jött. A hagyományos értelemben vett bevándorlók (a végleges letelepedési engedéllyel rendelkezők) legtöbbje 1990-ben érkezett. 1996 elején 886 ezer aktív kereső utazott lakóhelyéről más településre naponta dolgozni. Az ingázók száma a kilencvenes években 259 ezerrel csökkent. A csökkenés mértéke lényegében azonos volt az aktív keresőkével. Száz aktív kereső közül 25 ingázott, ugyanannyi, mint 1990-ben. Csaknem minden harmadik férfi és minden ötödik női munkavállaló ingázik. Ezt az életformát a középkorúak és a fiatalabbak a korábbinál nagyobb hányadban vállalják. Az ingázók iskolázottsága továbbra is kissé alacsonyabb, mint az aktív keresőké általában. A fizikai foglalkozásúak 29, a szellemi munkakörökben dolgozók 20 százaléka vállalt lakóhelyétől távol munkát. A naponta ingázók 68 százaléka községi lakos. Az ingázási arány az országos átlagnál alacsonyabb Csongrád, HajdúBihar, Bács-Kiskun és Békés megyében. Ugyanakkor a keresők több mint fele ingázik Pest megyében, 37–38 százaléka Nógrád és Heves megyében. A mutató értéke egyharmad körüli Borsod-Abaúj-Zemplén, Fejér, Győr-Moson-Sopron, Komárom-Esztergom, Vas és Veszprém megyében. ÉLETKÖRÜLMÉNYEK, ÉLETSZÍNVONAL, ÉLETMÓD A foglalkoztatottak száma 1996-ban 3,6 millió volt (gyesen vagy gyeden levők és sorkatonai szolgálatot teljesítők nélkül). A foglalkoztatottak e szűkebb értelemben vett kategóriájába tartozók 82,1 százaléka alkalmazásban állt, 6,4 százalékuk szövetkezet vagy társas vállalkozás tagjaként dolgozott, 10,3 százalékuk egyéni vállalkozó, 1,2 százalékuk segítő családtag volt. A teljes foglalkoztatottság 1990–1991-re megszűnt, a korábban munkahellyel rendelkezők jelentős része inaktív keresővé (nagy arányban elő-, korengedményes és rokkantnyugdíjassá) vagy munkanélkülivé vált. A munkaerőpiac az elmúlt években jelentősen szűkült. 1990-ben száz aktív keresőre 129, 1996-ban 193 nem aktív személy jutott. A munkanélküliség 1993-ig ugrásszerűen nőtt, azóta lassú ütemben mérséklődik.

725

JELENTÉSEK

A munkanélküliek jelentős része egy éve vagy régebben nem tud elhelyezkedni. A munkakeresés átlagos időtartama 1996 végén elérte a 16 hónapot. A tartós munkanélküliség által érintettek az idő múlásával halmozottan hátrányos helyzetbe kerülnek. A tartósan munkanélküliek között a férfiak aránya jóval meghaladja a nőkét. A visszaszoruló ágazatokban (például bányászat, kohászat) több férfi vesztette el munkahelyét, míg azokban az ágakban, ahol a nők foglalkoztatása magasabb arányú (például közigazgatás, egészségügy, oktatás), a munkahelyek számának csökkenése kisebb mértékű volt. A munkaerőpiacon középtávon is fennmaradó gondokat vetíti előre az a tény, hogy a hoszszan tartó munkanélküliség leginkább a fiatalokat és a középkorosztályt sújtja, azaz a ma tartósan munkanélküliek egyre szélesedő tábora még jóval az ezredforduló után is munkaképes korú lesz. A fiatal, 15–24 éves munkanélküliek aránya az összes munkanélkülinek mintegy 27 százaléka, és e korcsoport munkanélküliségi rátája 15,7 százalék volt 1996-ban. A munkanélküliek adminisztratív nyilvántartásából származó statisztika1 szerint december végén 477,5 ezer munkanélküli volt, ami 1996-ban a legalacsonyabb nyilvántartott munkanélküli-létszámot jelentette. A decemberi zárónapon 139,4 ezer fő kapott munkanélküli-juttatást, míg a munkanélküliek jövedelempótló támogatásában részesültek száma 211,6 ezer fő volt. A nyilvántartásban szereplők több mint egynegyede, 126 ezer fő semmilyen pénzbeli ellátásban nem részesült. Az elmúlt év folyamán nőtt a képzési programokban és a közhasznú foglalkoztatásban részt vevők száma. A bruttó keresetek 1989 és 1996 között nominálisan évente átlagosan 23,9 százalékkal növekedtek. A nettó keresetek emelkedése szerényebb (évente átlagosan 20,5 százalékos) volt, ugyanis a bérből és fizetésből élők átlagos adóterhelése – 1994 kivételével – az időszak során nőtt. A fogyasztói árszint évente átlagosan 25,6 százalékkal nőtt. 1. ábra. A foglalkoztatottak nettó keresetének alakulása Nominál keresetek (ezer forint) 32

Reálkereset-index (1989=100) 100

Nominál keresetek Reálkeresetek

24

90

16

80

8

70

0

60 1989

1990

1991

1992

1993

1994

1995

1996

E tényezők eredőjeként a bérből és fizetésből élők nettó keresetének reálértéke a 7 év során összességében 25,7 százalékkal, 1995–1996-ban 17 százalékkal csökkent. 1

E statisztikát az Országos Munkaügyi Módszertani Központ havonta teszi közzé.

726

JELENTÉS

A nemzetgazdaságban 1996-ban egy foglalkoztatott átlagos bruttó keresete 46 840 forint volt, a szellemi foglalkozásúak 62 310, míg a fizikai foglalkozásúak 35 310 forintos kereseti átlagot értek el. A fizikai foglalkozásúak korrigált nettó kereseti átlaga 24 833 forint, ami 18,2 százalékkal több volt az előző évinél. A szellemi foglalkozásúak keresete 16,3 százalékkal, 38 207 forintra emelkedett. A szellemi foglalkozásúak keresetének reálértéke 5,9 százalékkal, a fizikaiaké 4,4 százalékkal lett alacsonyabb. 1. tábla

Az átlagkeresetek alakulása néhány kiemelt ágazatban, 1996 Ágazat

Létszám (ezer fő)

Havi nettó kereset (forint)

Reálkeresetek* változása 1995-höz képest (százalék)

Nemzetgazdaság összesen Ebből: Mezőgazdaság, halászat Bányászat Feldolgozóipar Villamosenergia-, gáz-, hő- és vízellátás Ipar Építőipar Kereskedelem Szállítás, raktározás, posta és távközlés Pénzügyi tevékenység Közigazgatás és kötelező társadalombiztosítás Oktatás Egészségügy és szociális ellátás

2 552

30 544**

-5,0

24 475 36 669 30 373 37 880 31 366 25 913 29 166 32 882 49 176 33 633 26 902 26 181

-7,2 -7,0 -4,7 -4,0 -4,7 -6,8 -3,2 -2,8 -4,5 -7,7 -9,6 -7,6

168 16 684 89 789 95 201 237 63 260 283 232

* Minden ágazatban azonos fogyasztóiár-növekedéssel számolva. ** Korrigált nettó kereset.

Továbbra is jelentős a különbség a versenyszférában, illetve a költségvetési szférában dolgozók keresetének növekedési ütemében, az előbbiek javára. Az oktatásban és az egészségügyben a foglalkoztatottak reálkeresete az átlagosnál nagyobb mértékben romlott (9,6 és 7,6 %). Az átlagosnál lényegesen mérsékeltebb volt a keresetek reálértékének csökkenése a posta és távközlés, valamint a kereskedelem ágazatban. A lakosság jövedelmének mintegy 40 százaléka az elmúlt években társadalmi juttatás volt. A társadalmi juttatások és jövedelmek főleg a társadalombiztosítási alapokból, a központi költségvetésből és az elkülönített alapokból származnak. A kilencvenes években a kormányzati szerepvállalás valamelyest csökkent, és nőtt a ma még kis súlyú nem nyereségérdekelt (nonprofit) szféra, valamint a munkaadók jelentősége. (A nem nyereségérdekelt szervezetek döntően a természetbeni szolgáltatások területén tevékenykednek.) A társadalmi juttatások több mint fele pénzbeli. A pénzbeli juttatások többsége a nyugdíjasok ellátásához kapcsolódott. A népesség öregedése, egészségi állapota, de főleg az utóbbi évek munkaerő-piaci folyamatai, a működő nyugdíjrendszer nehézségei és átalakítása miatti várakozások oda vezettek, hogy a nyugdíjasok és a különböző járadékosok együttes száma 1997. január 1jén meghaladta a 3 millió főt, ebből az öregségi nyugdíjasoké az 1,6 milliót. A növeke-

727

JELENTÉSEK

dés a kilencvenes években több mint félmillió volt, és ez a tendencia folytatódott az elmúlt évben is. Jelenleg a nyugdíj és nyugdíjszerű ellátás a fő jövedelmi forrása a lakosság több mint 30 százalékának. Ez az arány 1990-ben 24 százalék volt. A nyugdíjban és nyugdíjszerű ellátásban részesülők közül a nem társadalombiztosítási forrásból finanszírozottak száma a kilencvenes években megháromszorozódott, 1996-ban 306 ezer volt. Ezen belül korengedményes és előnyugdíjban 234 ezren részesültek. Az előnyugdíjazások számának növekedése 1994-ben volt a legjelentősebb. A nyugdíjasok között a rokkantsági nyugdíjasok száma 1997 elején 767 ezer fő volt, ami a saját jogú nyugdíjasok 32 százalékát tette ki. Számuk 1990 márciusától 1,4szeresre nőtt, nagyobb mértékben, mint az öregségi nyugdíjasoké. 1997 januárjában a nyugellátásban és egyéb nyugdíjszerű ellátásban részesülők 53 százaléka saját jogú öregségi, 25 százaléka saját jogú rokkantsági, 7 százaléka özvegyi nyugdíjas volt, a többiek mezőgazdasági szövetkezeti járadékban, baleseti járadékban, árvaellátásban vagy egyéb nyugdíjszerű ellátásban részesültek. A nyugdíjazottak jelentős része viszonylag fiatal: az 1996-ban nyugdíjba vonult férfiak 34, a nők 39 százaléka ötven év alatti volt. A nyugdíjasok aránya az országos átlagnál magasabb (33 százalék feletti) Békés és Heves megyében, alacsonyabb (27 százalék alatti) Fejér és Vas megyében. Nyugdíjakra, járadékra és egyéb nyugdíjszerű ellátásra 1996-ban 670 milliárd forintot fizettek ki, 87,6 milliárd forinttal többet, mint 1995-ben. A nyugdíjkiadások 1989-től nominálértéken 4,3-szeresükre nőttek. A nyugdíjak összege a bruttó hazai termék 10–11 százalékát teszi ki. Az egy nyugdíjasra jutó nettó nyugdíj 1996-ban 18 113 forint volt, az 1989. évinek 3,4-szerese, ezen belül a növekedés 1996-ban 13 százalék volt. A nyugdíjak reálértéke 1989-től 31, ezen belül 1996-ban 8 százalékkal csökkent, vagyis lényegesen nagyobb mértékben, mint a foglalkoztatottak reálkeresete. 2. ábra. Az egy főre jutó havi nyugdíj alakulása (Index: 1989. év=100) Százalék 100 Az egy főre jutó nyugdíj reálértéke

Ezer forint 32

Havi nyugdíjösszeg (ezer forint)

24

90

16

80

8

70

60 1989

1990

1991

1992

1993

1994

1995

1996

A férfiak átlagnyugdíja nominálértéken mintegy 27 százalékkal meghaladta a nőkét, amiben jelentős szerepe volt a kereseti különbségeknek, az eltérő iskolázottságnak, képzettségnek és korösszetételnek. A népesség öregedése és a nyugdíjteher növekedése általános gond az Európai Unió tagországaiban is, ahol három évtized alatt az időskorúak száma másfélszeresére nőtt. A kilencvenes években ezekben az országokban 65 éves és idősebb volt a lakosság 14–15 százaléka, és az OECD-előrejelzés szerint 2000-re 18–20 százalékra emelkedik.

728

JELENTÉS

A gyermeket nevelő családok terheit az állam többféle módon enyhíti. A gyermeknevelést segítő juttatások igénybevételének többségére általában a gyermek 16 éves koráig, alap- vagy középfokú oktatási intézmény nappali tagozatán tanuló gyermek esetén 20 éves koráig jogosultak a szülők. A támogatási rendszer 1996-ban jelentősen változott. Az április után született gyermekeknél megszűnt a gyermekgondozási díj, és megváltoztak a gyermekgondozási segély, valamint a várandóssági pótlék igénybevételének feltételei is. Nagyobb hangsúlyt kaptak az önkormányzatok által folyósítható gyermeknevelési támogatások vagy az egyéb, a nevelést, a taníttatást és az életvitelt segítő támogatási formák. A családi pótlék 1990. április 1-jétől a gyermekszámtól függően, alanyi jogon járt. 1996 tavaszától ez a juttatás a család egy főre jutó nettó jövedelmétől függ. Az ellátott családok száma 13 százalékkal csökkent. Az 1991-től folyamatos csökkenést az elmúlt év változásai tovább erősítették. A családi pótlékra kifizetett összeg az 1995. évi 100 milliárd forintról 1996-ban 95 milliárd forintra csökkent. Az egy gyermekre jutó pótlék reálértéke 16,6 százalékkal esett vissza. 1996 közepén 1,2 millió család 2,1 millió gyermek után részesült családi pótlékban. Várandóssági pótlékra 1,1 milliárd, gyermekgondozási segélyre 14,1 milliárd, gyermekgondozási díjra 22,3 milliárd forintot (a GDP 0,5 százalékát) fizettek ki 1996-ban. A gyermekgondozási segélyre fordított összeg nominálértéke az előző évhez képest 25,3, a gyermekgondozási díjra fordítotté 9,2 százalékkal emelkedett. 1996 márciusától azoknak a családoknak folyósítanak gyermekgondozási segélyt, melyekben az egy főre jutó nettó jövedelem nem haladja meg a 19 500 forintot. Bölcsődébe 1996-ban 32 ezer gyermeket írattak be, a bölcsődés korúak 9,5 százalékát. A bölcsődések száma részben a megfelelő korú gyermekek számának csökkenése, részben más okok miatt évről évre csökkent. A lakosság életkörülményeit javító és a problémákat enyhítő szociális támogatások különböző formáira az önkormányzatok 1995-ben – a munkanélküliek jövedelempótló támogatásával együtt számolva – 32,7 milliárd forintot fizettek ki. A rendszeres szociális segélyben részesülők száma 1990 óta felére, 24 ezerre csökkent. A segély átlagos havi összege ugyanezen idő alatt 3209 forintról 5827 forintra emelkedett, ami reálértéken számolva 53 százalékos csökkenést jelent. A segélyezettek több mint 36 százaléka hetvenéves vagy idősebb. Rendszeres szociális segélyt arányában legtöbben SzabolcsSzatmár-Bereg, Borsod-Abaúj-Zemplén, Nógrád és Jász-Nagykun-Szolnok megyében kaptak. Átmeneti pénzbeni segélyt 1995-ben 2,1 millió esetben fizettek ki, ez a szám az előző évhez képest – a korábbi tendenciától eltérően – 11 százalékkal csökkent. Az esetenként kifizetett összeg 2404 forint volt, 11 százalékkal több, mint egy évvel azelőtt. Azok a tartósan munkanélküliek, akik a segélyezés ideje alatt nem találtak munkát, annak lejárta után jövedelempótló támogatást kaphatnak. Számuk 1993-tól – a segélyezés rendszeresítésétől – 1996-ig 142 ezerről 212 ezerre emelkedett. A kifizetett havi átlagos összeg az 1993. évi 4087 forintról 6675 forintra nőtt. A lakásfenntartási támogatás pénzbeni formáját 1995-ben 182 ezren, a természetbenit 54 ezren vették igénybe. Pénzbeni támogatásban 3,2-szer, természetbeni támogatásban kétszer annyian részesültek, mint egy évvel azelőtt, ami arra utal, hogy a lakásfenntartási költségek egyre szélesebb rétegek teherbíró képességét haladják meg. A támogatás egy főre jutó összege az igénybevétel növekedésével párhuzamosan 11 353 forintról 9476 forintra, illetve

729

JELENTÉSEK

14 370 forintról 11 295 forintra csökkent. A támogatásban részesülők több mint fele középkorú. Közlekedési támogatást 1995-ben 235 ezer mozgáskorlátozott kapott, fejenként 11 774 forint összegben. A segélyezettek száma a kilencvenes években ötszörösére nőtt. Az összeg ugyanakkor az egy évvel azelőttihez képest nominálértéken 3,1 százalékkal csökkent. Ezenkívül gépjármű-fenntartási támogatást 55 ezer rászoruló kapott, átlagosan 8 ezer forint értékben. Szociális ellátásban 1995-ben mintegy 160 ezren részesültek az idősek klubjaiban, a fogyatékosok intézményeiben vagy otthon házi segítségnyújtás és étkeztetés formájában. Az önmagukat önállóan ellátni nem vagy csak segítséggel tudókról való gondoskodásnak több formája létezik. Az egyházak, a magánvállakozások, a nonprofit karitatív szervezetek bekapcsolódásával bővül a szociális otthonok férőhelyeinek száma. A bentlakásos intézmények férőhelyeinek száma 64 ezer, melyeknek többsége a fővárosban van. Az intézmények 77, a férőhelyek 85 százalékát az önkormányzatok, további jelentős hányadát az egyházak működtetik. Az időskorúak otthonaiban gondozták az ellátottak 52 százalékát, a fogyatékosok otthonaiban további 23 százalékát. A hajléktalanok éjjeli menedékhelyein és átmeneti szállásain átlagosan 5700 főt fogadtak be, a szenvedélybetegek – alkoholisták, kábítószer-fogyasztók – otthonainak pedig mintegy 800 lakója volt. A gondozottak 79 százaléka saját jövedelméből fedezte az ellátás költségeit, 10 százalékát ingyenesen ápolták. A tartós bentlakásos otthonokban gondozottak 29 százaléka fekvőbeteg. A kilencvenes évek elejétől a lakosság jövedelme és fogyasztása reálértéken számolva csökkent. (Lásd a 3. ábrát.) A fogyasztás visszaesése meghaladta a jövedelmekét. 1996-ban a megtakarítások reálértéke 3,7 százalékkal nőtt, a kilencvenes években lényegében változatlannak tekinthető. 1993-ig a lakásépítés csökkent, 1994-ben stagnált, majd emelkedett. A jövedelmek és a fogyasztás színvonala 1996-ban hasonló volt, mint a hetvenes évek második felében, bár a szerkezete lényegesen megváltozott. 3. ábra. A lakosság egy főre jutó reáljövedelme és fogyasztása (Index: 1989. év = 100)

Százalék 100

Reáljövedelem 95

Fogyasztás

90 85 80 75 1989

1990

1991

1992

1993

1994

1995

1996

1996-ban az egy főre jutó összes személyes nettó jövedelem 17 550 forint, a háztartások egy főre jutó folyó fogyasztási kiadása 17 200 forint volt havonként. A folyó fogyasztás volumenében bekövetkezett nagyobb mértékű csökkenés a lakásépítés és a megtakarítások növekedése mellett ment végbe. Ezek a folyamatok azonban statisztikailag értékelhető mértékben csak a felső két népességötödöt érintették.

730

JELENTÉS

A reáljövedelmek mérséklődésében 1996-ban több tényezőnek volt szerepe. A foglalkoztatottak keresetének reálértéke 5,0 százalékkal csökkent. A kisgazdaságból származó jövedelmek reálértéke az elmúlt évben nem változott. A munkanélküli-járadék és a pályakezdők munkanélküli-segélye reálértéken számolva 5,5 százalékkal maradt el az egy évvel azelőttitől. A nyugdíjak reálértéke 8 százalékkal csökkent. A nyugdíjakon kívüli egyéb társadalmi jövedelmek az év folyamán körülbelül 15 százalékkal mérséklődtek. Az alacsony jövedelműek háztartásai másfélszer nagyobbak, mint a magas jövedelmi csoportba tartozóké. Közöttük négyszer annyi a 19 évesnél fiatalabb eltartott, több a munkanélküli, de kevesebb a nyugdíjas és az aktív kereső. Az év folyamán tovább nőtt a távolság a szélső rétegek között. 1996-ban az alsó népességötödbe tartozók egy főre jutó havi jövedelme 28 (1995-ben 29) százalékát tette ki a felső népességötödbe tartozókénak. A gyermekes háztartásokban minél több a gyermek, annál kisebb az egy főre jutó jövedelem és fogyasztás: a három- vagy több gyermekesek esetében a gyermek nélküliek 55–56 százaléka. A kiadások szerkezete a kilencvenes években úgy változott, hogy a lakásfenntartásra költött összegek aránya megkétszereződött. Ezzel párhuzamosan alig változott az élelmiszerre és csökkent az összes többi kiadási főcsoportra fordított hányad. A lakásfenntarási kiadások növekedése, csekély volumennövekedés mellett a kiadások – többek között a háztartási energia – árszínvonalának az átlagosnál nagyobb mértékű emelkedéséből adódott. Élelmiszerre és élvezeti cikkekre 1996-ban a háztartások kiadásaik mintegy 42, lakásfenntartásra 21 százalékát költötték, a többit közlekedésre, hírközlésre, ruházkodásra, illetve egészségügyi, kulturális stb. kiadásokra fordították. Az élelmiszerre költött összegek aránya az egy aktív korú felnőttből álló háztartás esetén 30, a két aktív korú felnőttből és négy gyermekből állóknál 51 százalék. A falusi lakosság élelmiszer-fogyasztásának 40–50 százaléka származott saját termelésből. A múlt évben az élelmiszerre fordított hányad az előző évinél nagyobb volt. A felső jövedelemtizedbe tartozók húsfélékből több mint kétszeresét, friss zöldségből közel háromszorosát, friss hazai gyümölcsből ötszörösét fogyasztották a legalsó jövedelmi tizedben fogyasztott mennyiségnek. Kenyérből ugyanakkor a legszegényebb háztartások nagyobb mennyiséget fogyasztanak, mint a leggazdagabbak. Az alsó és a felső tizedben élők között 1995-ben a különbség az élelmiszerek és az élvezeti cikkek fogyasztásában 2,3-szeres, a lakásfenntartási kiadásoknál 2,5-szeres volt. A ruházkodásban az eltérés 3,7-szeres, az egészségügyi és a testápolási kiadások, valamint a lakásépítés és ingatlanvásárlás esetén 4,5-szeres. 6–7-szeres a különbség ugyanakkor a közlekedési és hírközlési, az egyéb személyes célú, valamint a művelődési és szórakozási célú kiadásokban. 1996-ban az egyenlőtlenségek tovább nőttek. A háztartások vagyoni helyzete ingatlanvagyonuk nagyságával, nagy értékű tartós fogyasztási cikkel való ellátottságukkal is jellemezhető. Ez – aminek egy része korábbi akkumuláció eredménye, és olyan tényezők is befolyásolják, mint a kárpótlás, a privatizáció – a kilencvenes években nem romlott olyan mértékben, mint a jövedelmi és a fogyasztási mutatók. A lakását 1996 áprilisában a háztartások 89 százaléka tulajdonosként vagy annak rokonaként lakta, az 1990. évi 74 százalékkal szemben. (Ez az arány a községekben 96 százalék volt.) A tulajdonszerzési korlátozás feloldása révén és az öröklött tulajdonok növekvő arányából adódóan a lakosság számára elérhetővé vált, hogy a megtakarítások egy részét

JELENTÉSEK

731

ingatlanba fektesse. Így számos háztartás rendelkezik a lakásán kívül további lakás-, ház, házrész-, illetve építésitelek-tulajdonnal. Másodingatlanból 279 ezer volt az országban, amelyeknek 40 százaléka hagyományos városi, illetve lakótelepi lakás. A másodingatlanok kétharmada a városi háztartások tulajdona. Az elmúlt évben a háztartások 6 százalékának volt üdülője (összesen 222 ezer egység). A beépítetlen üdülőés építési telkek száma 1996-ban több mint 120 ezerre volt tehető. Az üdülő tulajdonlása inkább a városi lakosságot, az építési teleké a községi lakosságot jellemezte. A háztartások 35 százalékának tulajdonában volt személygépkocsi, szemben a nyolcvanas évek végi 39 százalékkal. A csökkenés a tulajdonlási mód változásával függ össze. A vállalkozások egy része a személyes célú kifizetések helyett cégautóval díjazta a munkavállalókat. Ugyanakkor a háztartások egy kisebb hányada a tulajdonában levő személygépkocsit döntően egyéni vállalkozásában használta. A kilencvenes években nőtt a jelentősége azoknak a vagyontárgyaknak, amelyek a háztartás valamely tagjának vállalkozási tevékenységéhez kapcsolódtak. 1996-ban a saját tulajdonú vagy bérelt üzlethelyiségek, műhelyek, irodák száma 177 300 volt. Az összeírt háztartások 4,6 százalékának volt ilyen vagyona, amelyet sok esetben a háztartás lakóhelyiségeihez kapcsolódva alakítottak ki. Haszonjárművek közül teherautója a háztartások 2 százalékának, önjáró mezőgazdasági haszonjárműve 71 ezernek volt, ami a földterülettel rendelkező háztartások számához viszonyítva elenyésző, de a 10 hektár fölötti területtel rendelkező háztartásokra vetítve már számottevő. (1996-ban mintegy 41 ezer háztartásnak volt ekkora földtulajdona.) A haszonjárművek jelentős hányada a nagyüzemekből vagyonrész átadásával került a háztartások birtokába. Földterülettel 1996-ban 1,8 millió háztartás rendelkezett. Az összes háztartás 46 százalékának volt a birtokában föld, és 30 százaléka rendelkezett haszonállattal. Az átlagos birtokméret 1,3 hektár volt. Ezen belül a háztartások közel 80 százalékának egy hektár alatti, 18 százalékának 1–10 hektár közötti földterülete volt. Mindössze néhány ezer olyan háztartás volt, amely nagyüzemi méretekben gazdálkodott, és néhány tízezerre tehető azok száma, ahol a birtoknagyság elegendő ahhoz, hogy a háztartás kizárólag a mezőgazdaságból éljen. A magyar társadalmat a nyolcvanas évek végén a tartós fogyasztási javakkal való felszereltség alapján viszonylag kis különbségek jellemezték. A kilencvenes években kialakult jövedelmi viszonyok, a kínálati piac erősödése folytán az árskála a korábbinál jobban alkalmazkodott a különböző jövedelmi szinten élők anyagi lehetőségeihez. A tartós fogyasztási cikkekkel való ellátottság az elmúlt években mind a magas, mind az alacsony jövedelmű rétegeknél jelentősen javult. A szegények azonban inkább az egyszerűbb, kevésbé korszerű és egyben olcsóbb háztartási gépekkel rendelkeznek, ugyanakkor a gazdag háztartásokban egyre több a korszerű, energiatakarékos gép és készülék. 1989 és 1993 között a kiadott új lakásépítési engedélyek száma 53, a használatba vett lakásoké pedig 60 százalékkal visszaesett. 1994 végén a szociálpolitikai támogatás növelése ösztönzőleg hatott az építési kedvre, s 1990 óta a legtöbb új lakásépítési engedélyt 1995-ben adták ki. Az elmúlt két évben jelentősen, 18, illetve 14 százalékkal nőtt a befejezett lakásépítések száma is. Ugyanakkor az 1996-ban kért új engedélyek száma alig több mint háromnegyede az előző évinek, bár a két évvel korábbit meghaladta. 1996 végén 95 ezer lakás építése volt folyamatban, 3 százalékkal kevesebb, mint 1995-ben.

732

JELENTÉS

A lakásállomány 1990 és 1997 között 4 százalékkal, csaknem 160 ezerrel nőtt, és az 1997. év elején meghaladta a 4 milliót. A lakásállomány a legkisebb mértékben Budapesten bővült, mindössze 3 százalékkal. Ennek ellenére a laksűrűség itt kedvezőbb, mint a többi városban, illetve a községekben átlagosan. A lakások mintegy 80 százaléka tartozik az összkomfortos, illetve a komfortos kategóriába, központi fűtéssel 48, egyedi fűtéssel 31 százalékuk rendelkezik. A lakások 15 százaléka komfort nélküli. A népesség egészségi állapotát a közegészségi viszonyokon túl számos életmódbeli tényező befolyásolja. Magyarországon néhány krónikus betegség: a szív- és érrendszeri betegségek, a daganatok, valamint a májzsugorodás aránya magas, és az általuk okozott halandóság jelentősen megnőtt. A kilencvenes években a népesség iskolázottsági szintjének alakulásában folytatódtak és felerősödtek a korábbi tendenciák. Erőteljesen csökkent a még általános iskolát sem végzettek, és ezzel párhuzamosan dinamikusan nőtt a befejezett közép- és felsőfokú iskolai végzettséggel rendelkezők száma. 4. ábra. A 25 éves és idősebb népesség iskolai végzettségének változása Millió fő

7 6 5

Befejezett felsőfokú iskola Befejezett középfokú iskola Általános iskola 8 osztálya Általános iskola 8 osztályánál alacsonyabb

4 3 2 1 0 1980

1990

1996

Az óvodákban a gyermeklétszám lényegében nem változott, az általános iskolások száma – a demográfiai folyamatokkal összefüggésben – évek óta csökken. Az 1994/95ös tanévtől a középfokú oktatásban tanulók száma is mérséklődött, ami összefüggött az igazán nagy létszámú korosztályok munkaképes korúvá válásával, ugyanakkor a középiskolások száma folyamatosan emelkedett. A felsőoktatásban dinamikusan nőtt a létszám. Az egyetemeken és a főiskolákon tanulók száma a kilencvenes években megkétszereződött. A növekedés az esti és levelező oktatásban jelentősebb, mint a nappali tagozatokon. A költségvetés oktatási kiadásai 1995-ben a GDP 5,6 százalékát tették ki. Ez az arány 1991 óta folyamatosan csökken. A nyolcvanas évek végétől az oktatásban nőtt az egyházak, az alapítványok által fenntartott, valamint a magániskolák szerepe. Az 1996/97-es tanévben az intézmények döntő hányadát az önkormányzatok tartották fenn, az általános iskolások 4, a középiskolások 8, az egyetemisták és főiskolások 10 százaléka járt egyházi, alapítványi vagy magániskolába.

JELENTÉSEK

733

A kilencvenes években a könyvkiadással foglalkozó szervezetek száma ugrásszerűen megnőtt. A könyvkiadásban a kínálatot 1994-ig a bővülő választék és a csökkenő példányszám jellemezte. 1995-ben azonban a kiadott könyvek száma 6,8 százalékkal, példányszáma ennél nagyobb mértékben (10,4 százalékkal) csökkent, és előzetes információk szerint a példányszám csökkenése 1996-ban is folytatódott. A könyvkiadáson belül az ismeretterjesztő és a tudományos munkák aránya mérséklődött. A könyvtárak és a könyvtári egységek – könyvek, folyóiratok stb. – többsége az önkormányzatok és az iskolák tulajdonában van. A kilencvenes években sem az olvasók száma, sem a kölcsönzéseké nem változott számottevően. A közművelődési intézmények száma a kilencvenes években több mint 10 százalékkal nőtt. Kevesebb ugyanakkor az ismeretterjesztő előadás, és valamivel több a műsoros est, mint 1990-ben. Az ismeretterjesztő rendezvények iránti érdeklődés az utolsó évben nőtt, de nem éri el az évtized elejit. A műsoros estek látogatóinak száma az előző évihez képest mérséklődött, de magasabb, mint 1990-ben volt. Csökkent ugyanakkor az alkotó művelődési közösségek, a klubok iránti érdeklődés, kisebb a működő szervezetek és a tagok száma is. A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat 1995-ben 19 ezer előadást szervezett, amelyeknek több mint 600 ezer résztvevője volt. Az előadások és a résztvevők száma is kevesebb mint felére csökkent 1990-től. A társulat mintegy kétharmaddal kevesebb tanfolyamot indított, a beiratkozott hallgatók száma egyharmaddal csökkent. A mozihálózat privatizálásával, a kábelcsatornák és a videokultúra terjedésével jelentősen csökkent a mozilátogatás. 1996-ban egy lakosra 1,3 látogatás jutott. Az egy látogatóra jutó jegybevétel 217 forint volt, 5,2-szerese az 1990. évinek. A mozilátogatók hazai aránya Európában közepesnek számít. A fővárosban 1996-ban 21, vidéken 26 színház működött. Száz lakosra 38 színházlátogatás jutott, e mutató mintegy 21 százalékkal romlott. 1995-ben a községek 3,4, 1990-ben 6,7 százalékába jutott el színházi előadás. Ezer lakosra 1995-ben 617 rádió és 427 televízió (előfizetés) jutott. Ez az európai országok sorában közepesnek mondhatók, és hasonló az ausztriaihoz. Az állami költségvetés 1995-ben a GDP 1,5 százalékát fordította közművelődésre, de e területen jelentős volt a szerveződő nonprofit szféra és a magánmecenatura szerepe is. A közbiztonságot, illetve a bűnözés alakulását az utóbbi években világos trend jellemezte. A bűnözési görbe 1988-ig mérsékelten, 1989-től dinamikusan emelkedett, és 1995-ben érte el az eddigi csúcspontját, 502 ezer bűncselekményt. Ebben az évben két nagy csalássorozat vált ismertté (a nyomozó hatóságok befejezték a nyomozást), és ezekben együttesen több mint 68 ezer csalásra derült fény. 1996-ban az ismertté vált bűncselekmények száma 466 ezer volt, 7 százalékkal kevesebb, mint az előző évben. A bűnözések jellegét és méreteit számszerű túlsúlyuk miatt alapvetően a vagyon elleni bűncselekmények határozták meg. A személy elleni bűncselekmények száma másfél évtizedes folyamatos emelkedés után 1996-ban kismértékben csökkent. Ezen belül az emberölések száma az évtized elejéig évi 200 körül alakult, a kilencvenes évek elején több mint 300 volt, ami az utóbbi két évben (23–23 esettel) csökkent, és 1996-ban 267 emberölés vált ismertté. A közlekedési és a gazdasági bűncselekmények száma csak kissé változott. A közrend elleni bűncselekmények csoportjában 1989 óta dinamikus növekedés következett be. 1996-ban a bűncselekmények 78 százaléka vagyon, 10 százaléka a közrend ellen irányult. A vagyon elleni bűncselekmények 75 százaléka volt

734

JELENTÉS

lopás vagy betöréses lopás. A vagyon elleni bűncselekmények közül csak a csalás bűntetténél következett be jelentős csökkenés, ami az előző évi, kiemelkedően nagy számú eset következménye. A vagyon elleni bűncselekmények sorában különösen nagy mértékben nőtt a gépkocsilopások, valamint a lakásbetörések száma. 2. tábla

A vagyon elleni bűncselekmények számának alakulása Az 1996. évi bűncselekmények

Megnevezés

száma

Összesen Ebből: lopás és betöréses lopás ezen belül személygépkocsi jármű önkényes elvétele lakásbetörés csalás rablás orgazdaság rongálás

az 1995. évi százalékában

365 235

93,4

273 109 16 508 6 937 30 116 50 923 2 689 6 937 15 882

117,1 133,6 129,3 134,6 45,2 101,2 103,3 119,6

A bűncselekmények során sértettek száma 1996-ban 307 ezer, a bűnelkövetőké 122 ezer volt. A sértettek száma 7 százalékkal csökkent, a bűnelkövetőké 1991 óta lényegében változatlan. A fiatalkorú bűnelkövetők száma és aránya 1995 után 1996-ban is csökkent, az összes elkövető 11,1 százalékát tette ki, a korábbi 12,1 százalékkal szemben. A felnőttekéhez hasonlóan a gyermekkorú és a fiatalkorú elkövetők cselekményei egyaránt leginkább vagyon ellen irányulnak: 1995-ben a gyermekkorúak cselekményeinek kilenctizedét, a fiatalkorúakénak több mint háromnegyedét a vagyon elleni cselekmények tették ki. A fiatalkorúak esetében jelentős – és átlag feletti – volt az erőszakos, valamint a garázda jellegű bűnözésben való részvétel. Az elmúlt év folyamán a jogerősen elítéltek száma 83 ezer volt, 29,4 százalékkal több, mint 1989-ben, és 2,9 százalékkal kevesebb, mint 1995-ben. A GAZDASÁG HELYZETE 1990 és 1996 decembere között a nyilvántartott vállalkozások száma csaknem két és félszeresére, több mint 1 millióra emelkedett. 1996 végén a regisztrált vállalkozások kétharmada, 698 ezer vállalkozás működött2 hazánkban, 92 ezerrel (15 százalékkal) több, mint 1995 decemberében. A gazdasági társaságok 85, az egyéni vállalkozások 62 százaléka folytat értékelhető tevékenységet. A működő vállalkozások közül a társas vállalkozások száma az év folyamán 26 százalékkal nőtt. Legdinamikusabb növekedés a betéti társaságoknál figyelhető meg, számuk egy év alatt 33 százalékkal gyarapodott, de jelentős (22 %) növekedés tapasztalható a korlátolt felelősségű társaságok körében is. E két gazdálkodási formához tartozott a társas 2 Az adat eltér az APEH adatától (1 067 900). A KSH – az APEH-hel ellentétben – nem tekinti működőnek az adóbevallást nem készítő vállalkozásokat.

JELENTÉSEK

735

vállalkozások 45, illetve 44 százaléka. A működő egyéni vállalkozások száma 418 ezerről 460 ezerre nőtt. E vállalkozók 40 százaléka kisiparos, 33 százaléka magánkereskedő, 23 százaléka szellemi szabadfoglalkozású (nagyrészt az ingatlanügyletek és egyéb szolgáltatások területén) és 4 százaléka adószámmal rendelkező mezőgazdasági önálló. 1995-höz képest a szellemi szabadfoglalkozásúak száma másfélszeresre, a mezőgazdasági önállóké 29 százalékkal emelkedett. A vállalkozási tevékenységet főfoglalkozásként végzők aránya 57, a mellékfoglalkozásúaké 33, a nyugdíjasoké 10 százalék volt. A vállalkozásokon túlmenően 1996 végén 14 809 költségvetési és társadalombiztosítási, továbbá 50 601 nem nyereségérdekeltségű szervezet működött hazánkban. A Munkavállalói Résztulajdonosi Program (MRP) keretében 309 szervezetet tartottak nyilván. Az 1995. évi társasági adóbevallások alapján 25 ezer – az előző évinél 1500-zal több – külföldi érdekeltségű vállalkozás működött az országban, közel 40 százalékuk kizárólagosan külföldi érdekeltségű. A vállalkozások jegyzett tőkéje 1995-ben megközelítette a 2000 milliárd forintot, aminek 66 százaléka külföldi befektetés volt. Az egy vállalkozásra jutó jegyzett tőke az 1989. évi 92 millióról 1995-re 79 millió forintra mérséklődött, ugyanakkor az egy vállalkozásra jutó külföldi befektetés 24 millióról 52 millió forintra emelkedett. A befektetett külföldi tőke közel fele a feldolgozóiparban koncentrálódott, bár aránya az előző évhez viszonyítva mintegy 6 százalékponttal mérséklődött. Jelentős, mintegy 170 milliárd forintos volt a növekedés a villamosenergia-, gáz-, hő- és vízellátás gazdasági ágban. A külföldi érdekeltségű vállalkozásokban foglalkoztatottak száma 1995-ben 547 ezer volt, 6 százalékkal magasabb az egy évvel korábbinál. A nettó árbevétel egy év alatt 48 százalékkal nőtt, és 4900 milliárd forintot tett ki. Az egy foglalkoztatottra jutó nettó árbevétel 39 százalékkal, 6,5 millió forintról 9,0 millióra emelkedett. A külföldi érdekeltségű vállalkozások 1995-ben 401 milliárd forintot fordítottak beruházásra. Ennek kétharmada a feldolgozóiparba, valamint a szállítás, raktározás, posta és távközlés ágazatba került. 1996-ban 4088 új, külföldi érdekeltségű vállalkozás alakult, 30 milliárd forint külföldi tőkével. Az új vállalkozásokban igen magas, 75 százalékos a külföldi tőke aránya, és a vállalkozásoknak fele kizárólag külföldi tőkével alakult meg. 1996-ban csökkent a feldolgozóipar aránya, az új befektetések 20 százaléka került ide, az új befektetők viszont előnyben részesítették az ingatlanügyletek, bérbeadás és gazdasági tevékenységet segítő szolgáltatás, valamint a pénzügyi tevékenység ágazatot. A legtöbb külföldi tőke az új vállalkozások alapítására Németországból, illetve Hollandiából került az országba, a tőke felét a fővárosban fektették be. A gazdaság teljesítménye és egyensúlya A termelés és a jövedelmek alakulását kifejező bruttó hazai termék (GDP) 1996-ban 14 százalékkal kisebb volt, mint a nyolcvanas évtized utolsó évében. Az 1989 és 1996 közötti hétéves időszak első felében a GDP évről évre csökkent, és 1993-ban, amikor elérte mélypontját, 18 százalékkal volt kevesebb az 1989. évinél. (Lásd az 5. ábrát.) A depresszió időszakát rövid fellendülés követte: 1994-ben 2,9, 1995-ben 1,5 százalékkal nőtt a bruttó hazai termék. A növekedés azonban olyan mértékű egyensúlyromlással járt együtt, ami hosszabb távon elviselhetetlen gazdasági következményeket okozott volna.

736

JELENTÉS 5. ábra. A GDP termelése és belföldi felhasználása (Index:1989. év = 100)

Százalék 100 Belföldi felhasználás

95

90 Termelés 85

80 1989

1990

1991

1992

1993

1994

1995

1996 (előzetes)

A külső pénzügyi egyensúly romlását érzékelteti, hogy a folyó fizetési mérleg hiánya 1994-ben a GDP 9,4 százalékát tette ki, ami közel kétszerese az 1989. évi igen magas aránynak. A belső pénzügyi egyensúlyhiányt jellemző államháztartási passzívum – ugyancsak a GDP százalékában – 8,4 százalékos volt, csaknem háromszorosa az Európai Unió által előírt maastrichti kritériumnak. Az egyensúlyromlás megfékezésére kialakított programcsomag (egyszeri leértékelés, vámpótlék bevezetése, keresletkorlátozó intézkedések stb.) megvalósításának hatására 1995 I. és II. féléve több fontos gazdasági jellemző tekintetében lényegesen eltért egymástól. Az I. félévben folytatódott az egyensúlyromlás, a folyó fizetési mérleg passzívuma és az államháztartás hiánya erőteljesen emelkedett, valamint tovább tartott az előző évihez hasonló mértékű, viszonylag magas gazdasági növekedés is. Az év második felében az egyensúlyromlás lefékeződött, de ezzel egyidejűleg a gazdasági növekedés üteme is visszaesett, sőt több fontos területen csökkenés következett be. Az egyensúlyromlást fékező intézkedések hatására az infláció is felgyorsult. E tendenciák 1996ban is folytatódtak, amikor – az előzetes számítások szerint – a GDP csekély mértékben nőtt, a külső és a belső egyensúlyi helyzet erőteljesen javult. Az inflációs ráta mérséklődött. (A fogyasztói árszint 1995-ben 28,2, 1996-ban 23,6 százalékkal emelkedett.) A bruttó hazai termék termelése és belföldi felhasználása a nyolcvanas évtized végén, illetve a kilencvenes évtized első évében nem tért el lényegesen egymástól. Ezekben az években a termelés visszaesését követte a belföldi felhasználás, annyi terméket és szolgáltatást használt fel az ország – fogyasztási és felhalmozási célokra –, amennyit megtermelt, vagyis a reálgazdaság egyensúlyban volt. Ez az egyensúlyi helyzet 1993-ban borult fel, amikor a belföldi felhasználás erőteljes növekedésnek indult, miközben a termelés tovább csökkent. A termelés és a felhasználás között keletkezett rést többletimport fedezte, így a külkereskedelmi mérlegben és ezzel a folyó fizetések mérlegében súlyos egyensúlyhiány alakult ki. 1994-ben a termelés és a belföldi felhasználás nem távolodott tovább egymástól, de megismétlődött az előző évi nagy egyensúlyhiány. 1995-ben és 1996-ban – a belföldi kereslet erőteljes visszafogása következtében – zárult a gazdaság összteljesítménye és a felhasználás közötti olló.

737

JELENTÉSEK

A belföldi felhasználás szerkezetében a kilencvenes évtizedben jelentős változások zajlottak le. 1989-től 1992-ig a belföldi felhasználás mindkét nagy összetevője – a fogyasztás és a felhalmozás – folyamatosan csökkent, a felhalmozás visszaesése azonban sokkal erőteljesebb volt, mint a fogyasztásé. A felhalmozás csökkenésében meghatározó szerepe a készletállomány leépítésének volt, de a beruházások is számottevően (19 százalékkal) visszaestek. A fogyasztáson belül a háztartások fogyasztása, illetve a közösségi fogyasztás alakulásában is jelentős eltérés tapasztalható 1989 és 1992 között. A háztartások fogyasztása három év alatt 9 százalékkal csökkent, miközben a közösségi fogyasztás enyhén (4,7 százalékkal) emelkedett. 6. ábra. A GDP felhasználása legfontosabb összetevőinek alakulása (Index: 1989. év = 100)

Százalék 100

Állóeszköz-felhalmozás Háztartások fogyasztása

95

90

85

80 1989

1990

1991

1992

1993

1994

1995

1996 (előzetes)

1993–1994-ben erőteljes élénkülés következett be a beruházásoknál az állami infrastrukturális nagyberuházások megindításával, továbbá a közösségi fogyasztásnál. (Ez utóbbi felhasználási tételt erőteljesen befolyásolta az oroszországi repülőgép-vásárlás is.) A háztartások jövedelmi helyzete is javult 1994-ben. Az egy főre jutó reáljövedelem 2,7 százalékkal emelkedett, de a háztartások többletjövedelmüknek csak egy részét fordították fogyasztásra, ily módon a fogyasztás ebben az évben stagnált. 1995–1996-ban a gazdasági egyensúly romlásának fékezése, illetve a gazdasági stabilizáció érdekében hozott intézkedések következtében a háztartások fogyasztása két év alatt 9 százalékkal visszaesett. Csökkent a közösségi fogyasztás is. A felhalmozás esetében differenciált volt a kép. Bár a felhalmozás egésze két év alatt 15 százalékkal emelkedett, a felhalmozáson belül csak a készletállomány nőtt erőteljesen mindkét évben, az állóeszközök felhalmozása (beruházás) mérséklődött. A teljességhez hozzátartozik, hogy a vállalkozások beruházásai gyakorlatilag változatlan szinten maradtak, a csökkenést az infrastrukturális jellegű állami beruházások nagymértékű visszaesése okozta. Mindezen folyamatok végeredményeként a kétéves időszakban a végső fogyasztás 10 százalékkal visszaesett, miközben a felhalmozás 15 százalékkal nőtt, ily módon a GDP belföldi felhasználásának szerkezete a felhalmozás javára mozdult el. A munkatermelékenység legáltalánosabb makroszintű mutatószáma az egy foglalkoztatottra jutó bruttó hazai termék. Ez a mutató 1996-ban közel 20 százalékkal

738

JELENTÉS

magasabb termelékenységet jelez, mint az 1989. évi. 1992-ben a foglalkoztatottak számának csökkenése utolérte a GDP visszaesését, így visszaállt a termelékenység 1989. évi színvonala, de sokkal alacsonyabb termelési és foglalkoztatási szinten. Ezt követően a termelékenység évről évre emelkedett, a növekedés üteme azonban 1995-ben és 1996ban kissé mérséklődött. A kép teljességéhez hozzátartozik, hogy az 1989 és 1996 között bekövetkező – egy foglalkoztatottra jutó – közel 20 százalékos teljesítménynövekedéssel egyidejűleg a reálkereset 26 százalékkal csökkent. Az ország energiafelhasználása 1989-től 1994-ig 21 százalékkal csökkent, 1995– 1996-ban pedig 4,4 százalékkal emelkedett. A hétéves időszakon belül az energiafelhasználás jelentős csökkenése nem járt együtt a bruttó hazai termék egységére jutó fajlagos felhasználás érdemleges csökkenésével. A legnagyobb felhasználó, az ipar felhasználása – elsősorban a nagy energiaigényű alapanyaggyártás visszaesése folytán – 1994-ig 36 százalékkal mérséklődött. Ennél is nagyobb volt az építőipar (58 %) és a mezőgazdaság (44 %) felhasználásának csökkenése, a szállítás ágazaté pedig 28 százalék. 1995–1996-ban az ipar energiafelhasználása mindkét évben emelkedett, együttvéve 2,7 százalékkal, a szállítás ágazatban 1 százalékos növekedés következett be. A mezőgazdaság energiafelhasználása 1994 óta lényegében változatlan, az építőiparé viszont tovább csökkent. Az országban felhasznált összes energia mennyisége az előző évhez képest 1995-ben 2,3, 1996-ban 2,1 százalékkal emelkedett. A növekedésben az játszott döntő szerepet, hogy a lakosság és a kommunális szféra – a szokásosnál hidegebb időjárás miatt – a termelőágakénál nagyobb mértékben növelte felhasználását. 1995-ben a termelőszféra 0,9, a lakossági és a kommunális szféra 3,5 százalékkal több energiát használt fel, mint az előző évben, 1996-ban 0,8, illetve 3,2 százalék volt a növekedés. Ez annak ellenére alakult így, hogy a háztartási energia ára 1995-ben 50, 1996-ban további 32 százalékkal emelkedett. Az energiafelhasználásban a termelő ágazatok aránya az 1989. évi 59-ről 1996-ban 45 százalékra mérséklődött. A gazdaság jövedelemtermelő képességéhez mért energiafelhasználás nemzetközi összehasonlításban magas. Az egységnyi bruttó hazai termékre (GDP-re) jutó energiafelhasználás hazánkban több mint kétszer akkora, mint az iparilag fejlett Ausztriában, Olaszországban, Spanyolországban, Japánban, de meghaladja számos más, fejlett, sőt kevésbé fejlett ország felhasználását is. A magyarországinál kedvezőbb a helyzet Szlovéniában, míg Csehország, Szlovákia, Románia és Lengyelország energiahasznosítása – 1994. évi állapot szerint – rosszabb, mint hazánké. A nemzetgazdaság beruházásainak volumene az 1989 óta tartó visszaesést követően 1993–1994-ben emelkedett, majd 1995-ben ismét csökkent. Az elmúlt évben a csökkenés üteme mérséklődött. (Lásd a 7. ábrát.) Előzetes számítások szerint 1996-ban a beruházások volumene 4 százalékkal volt kisebb az 1995. évinél, és 20 százalékkal maradt el a hét évvel korábbitól. 1995-höz képest elsősorban a költségvetési szervezetek beruházásai estek vissza (28 százalékkal), a vállalkozásoké megközelítették az előző évit, a lakossági beruházások pedig meghaladták azt. 1996-ban a nemzetgazdasági beruházásoknak 24 százalékát a feldolgozóipar adta, volumenük 12 százalékkal nőtt. Ennél is nagyobb, 26 százalék körüli arányt képvisel az ingatlanügyletek, bérbeadás és gazdasági tevékenységet segítő szolgáltatás ágazat, melynek beruházásai az előző évihez képest 14 százalékkal nőttek. Ezen ágazat

739

JELENTÉSEK

beruházásának kétharmada lakásépítés. A villamosenergia-, gáz-, hő- és vízellátás ágazat beruházásai az utóbbi két évben stagnáltak, arányuk 1996-ban 7,4 százalék volt. 1994 óta folyamatosan csökkentek – 1996-ban az előző évihez képest mintegy ötödével – a szállítás, raktározás, posta és távközlés beruházásai. Az oktatási célra fordított beruházások az elmúlt évben 7,8, az egészségügyi és szociális ellátás beruházásai 24,1 százalékkal estek vissza. 7. ábra. A beruházások volumenének alakulása (Index: 1990. év = 100) Százalék 115

Vállalkozások

110

Összes beruházás

105 100 95 90 85 1989

1990

1991

1992

1993

1994

1995

1996

A nemzetgazdasági beruházások anyagi–műszaki összetételét tekintve az építés aránya az elmúlt években 50 százalék feletti volt, 1996-ban 54 százalékot tett ki. A 455 milliárd forintot kitevő gépberuházás (56,6 százaléka importgép) 7,8 százalékponttal kisebb arányt képvisel, mint az előző évben. Az új vállalkozási formák megjelenésével megváltozott a beruházások tulajdoni formák szerinti szerkezete. A legjelentősebb, a részvénytársaságok beruházásai az évtized elején az összes beruházás egyhatodát, 1995-től több mint a felét tették ki. Évről évre nagyobb hányadot, 1992-ben 19,2, 1995-ben 40,0 százalékot képviselt a külföldi érdekeltségű vállalatok beruházása. A főbb ágazatok termelése A mezőgazdaság bruttó termelése 1989 és 1993 között egyharmaddal visszaesett. Ezt követően a termelés 1994-ben 3,2, 1995-ben 2,6 s 1996-ban közel 5 százalékkal nőtt. A termelés jelenlegi szintje héttizede az 1989. évinek. A termelés csökkenésében a többszöri aszály, az átmenettel járó veszteségek és bizonytalanságok, az agrárolló nyílása, a bel- és külföldi piacvesztés, a gazdálkodók tőkeszegénysége és az agrártámogatások visszaesése miatti alacsony műszaki–technológiai színvonal is közrejátszott. Megváltoztak a földhasználati viszonyok, a földterület felén gazdálkodó szervezetek, 45 százalékán egyéni gazdálkodók és 5 százalékán egyéb földhasználók tevékenykedtek. A földtulajdon és a földhasználat korábbi egysége megszűnt. A földtulajdonosok a tulajdonukban lévő föld több mint egyharmadát bérbe adják. A mezőgazdasági termelésnek az utóbbi 3 évben tapasztalt növekedése a növénytermesztésnek és a kertészetnek köszönhető. Az élő állatok és állati termékek bruttó

740

JELENTÉS

termelése ugyanis 1995 kivételével évről évre folyamatosan csökkent, 1996-ban 1 százalékkal. 8. ábra. A mezőgazdasági termékek termelése (Index: 1989. év = 100)

Százalék 100 Növénytermesztés Állattenyésztés

90

Összesen 80

70

60 1989

1990

1991

1992

1993

1994

1995

1996 (előzetes)

9. ábra. Az állatállomány alakulása* Szarvasmarha

Sertés

1,6

8

1,2

7 6 5

0,8

4 3 2

0,4

1996

1995

1994

Anyakoca

Tehén

Tyúk

Juh 60

2,5

50

2

40

1,5

30

1

20

0,5

Anyajuh *Az év végén, kivéve 1996-ban, amikor december 1-jén.

Tojó

1996

1995

1994

1993

1992

1991

1990

1989

1996

1995

1994

1993

1992

1991

1990

10 1989

0

1993

1992

1991

1990

1989

1996

1995

1994

1993

1992

1991

1990

1989

1 0

JELENTÉSEK

741

A növénytermesztés bruttó termelésének négytizedét kitevő gabonafélék össztermése 1996-ban az előző évi szinten, 11 millió tonna körül alakult, 20 százalékkal elmaradva az 1986–1990-es évek átlagától. Ezen belül a kukorica termése ellensúlyozta a kalászos gabonák terméskiesését. Emelkedtek az őszi betakarítású növények fajlagos hozamai. A cukorrépa 1996. évi átlagtermése 26, a burgonyáé 23, a napraforgóé közel 5 százalékkal haladta meg az 1991–1995. évek átlagát. Kimagasló volt az elmúlt évi gyümölcstermés is annak ellenére, hogy az ültetvények egy része már elöregedett, és az utóbbi években alig telepítettek újakat. Az állatállomány 1989-hez képest nagymértékben visszaesett. A szarvasmarhák száma 43, a teheneké 36 százalékkal, a sertéseké közel harmadával, az anyakocáé 40 százalékkal csökkent. A juh- és tyúkállomány ugyancsak számottevően mérséklődött. (Lásd a 9. ábrát.) Az ipari termelés volumene 1989 és 1992 között egyharmadával csökkent, és az ipar hozzáadott értékének mérséklődése is hasonló mértékű (valamivel enyhébb, 29 százalékos) volt. A visszaesés elsősorban a nagyvállalatokat érintette, amit a kisebb szervezetek dinamizmusa valamelyest mérsékelt, de nem ellensúlyozott. A folyamat 1993-ban megállt, megindult a növekedés, ami az elmúlt négy évben tartósnak bizonyult. Az ipari bruttó termelés 1993-ban 4, 1994-ben csaknem 10, 1995-ben közel 5 százalékkal emelkedett. 1996-ban a növekedés a korábbiaknál szerényebb, 3,4 százalékos volt. Az 1992 és 1996 közötti 23 százalékos növekedés ellenére az 1996. évi termelési szint alig haladja meg az 1989. évi négyötödét (82%). Az 1993–1995. években a hozzáadott érték a bruttó termelésnél némileg kevésbé, 17 százalékkal emelkedett, s 1995. évi színvonala 17 százalékkal maradt el a hat évvel korábbitól. Az ipar fejlődése az elmúlt hét évben számos vonatkozásban erőteljes strukturális átalakulással járt (szervezeti felépítés, tulajdonviszonyok, a kereslet, illetőleg a termelés összetétele, területi elhelyezkedés).3 A gazdasági társaságokról, a vállalati átalakulásról, a külföldiek magyarországi befektetéséről szóló törvények, a különböző privatizációs programok végrehajtása nyomán alapvetően megváltozott az ipar szervezeti és tulajdoni szerkezete. A decentralizációs folyamatok, a nagyvállalatok szétválása, valamint az új vállalkozások révén az iparban működő társas vállalkozások száma 1989 óta megsokszorozódott. 1996 végén 37 ezer társas vállalkozás (főleg kft., rt. és bt.) végzett ipari tevékenységet (ezen túlmenően még 56 ezer kisiparos). Az ipari termelés 95 százalékát azonban a 20 ezer jogi személyiségű ipari társas vállalkozás állítja elő. Ezek 88 százaléka 50 fő alatti létszámmal működik, az 50–300 fős cégek aránya 9, a 300 fő felettieké 3 százalék. A kisés középméretű vállalkozások aránya az ipari termelésben az 1989. évi 2-ről 18 százalékra, illetőleg 7-ről 19 százalékra emelkedett, miközben a 300 főnél nagyobb létszámmal működőké 91-ről 63 százalékra mérséklődött. (A nagyvállalatok súlya az exportban ennél nagyobb, 72 százalék.) Az utóbbi két évben a folyamat annyiban változott, hogy az 50 főnél kisebb létszámú vállalkozások dinamikus fejlődése megállt, a középméretűek azonban változatlanul az átlagot jóval meghaladóan – 1996-ban 8,2 százalékkal – növelték a termelésüket, és ezzel a terméktöbblet több mint kétötödét 3 Az ipar egészére közölt információk valamennyi ipari vállalkozás adatát tartalmazzák azok jogi státusára és nagyságára való tekintet nélkül. A részletező adatok 1991-ig az odasorolt vállalkozások teljes körére, 1992-től 1994-ig a 20 fő, 1995-től a 10 fő feletti vállalkozásokra vonatkoznak.

742

JELENTÉS

adták. A nagyobb cégek termelése 1996-ban lényegében az átlagnak megfelelően, 3,6 százalékkal emelkedett. A magánosítási folyamat előrehaladása következtében az ipar jegyzett tőkéjén belül a magántulajdon4 aránya az 1995. évi adatok szerint mintegy 60 százalékra tehető. Más megközelítésben is jelentősnek tűnik a magánszektor szerepe. 1995-ben az ipar által létrehozott bruttó hozzáadott érték 68 (a feldolgozóiparban 74) százalékát a hazai és a külföldi többségi magántulajdonú vállalkozások adták, amin belül a hazai magánszektor aránya nagyobb volt, mint a külföldié. 1989 és 1996 között a hazai előállítású ipari termékek iránt mutatkozó kereslet szerkezete is változott. Az 1989–1992. évi nagyarányú visszaesés mind a belföldi értékesítést, mind az exportot érintette. 1993-ban a termelésnövekedést teljes mértékben a belföldi kereslet élénkülése indukálta, 1994-ben a terméktöbblet fele-fele arányban származott a belföldi, illetve az exportértékesítés növekedéséből, míg 1995-ben és 1996ban a belföldi kereslet az ipar termékei iránt oly mértékben visszaszorult, hogy a termelési többlet teljes egészében exportra került. 1996-ban az ipari export 17,7 százalékkal haladta meg az előző évit, aránya az ipari értékesítésben a két évvel korábbi 25-ről 33 százalékra emelkedett. A belföldi értékesítés 1,4 százalékkal mérséklődött, az év utolsó hónapjaiban azonban a hazai beruházási kereslet némileg élénkült, ami a belföldi célú eladások szerény növekedésében is megmutatkozott. Százalék

10. ábra. Az ipari termelés változása 1996-ban az 1989. évihez képest

10 0 -10

Ipar átlaga -20 -30 -40

Gépipar

Fa-, papír-, nyomdaipar

Élelmiszer, ital dohány

Villamos energia, gáz, hő, víz

Nemesfém ásványi termékek

Vegyipar

Kohászat és fémfeldolgozás

Egyéb feldolgozóipar

Textil, bőr, szőrme

-50

Az ipari termelésen belül a bányászat és az energiaszektor részedése 1991-ig valamelyest nőtt, azt követően folyamatosan csökkent. Ezzel párhuzamosan a feldolgozóipar részesedése 1991-ben az 1989. évi 87,3-ről 83,6 százalékra mérséklődött, majd 1996-ra ismét 86,7 százalékra emelkedett. A feldolgozóiparon belül legjelentősebb változás, hogy a gépipar súlya a kezdeti rendkívül nagy visszaesés után, 1996-ban már számottevően meghaladta a hét évvel korábbit. Az élelmiszer-ágazat – az utóbbi években tapasztalt aránycsökkenés ellenére – a feldolgozóipar legnagyobb ágazata maradt. E két 4

A kettős könyvvitelt vezető vállalkozások adatai alapján

JELENTÉSEK

743

ágazat adja a feldolgozóipar termelésének több mint felét. A harmadik legnagyobb ágazat, a vegyipar veszített jelentőségéből, s ugyanez jellemzi a viszonylag kis súlyt képviselő, ám nagymértékben exportorientált textil- és ruházati ipart. A feldolgozóipari termelés 1989 és 1992 közötti visszaesése általános volt, legnagyobb mértékű csökkenés a kohászat, a gépipar, valamint a textil- és ruházati ipar területén következett be (ahol a termelés három év alatt mintegy felére csökkent), legkisebb az élelmiszeriparban, valamint a fa-, papír- és nyomdaipari termékek gyártásában (11–12%). A válságból való kilábalás elsősorban a gépiparban mondható sikeresnek, az 1992 és 1996 közötti termelésnövekedés nyomán 1996. évi termelési szintje már meghaladta az 1989. évit. Az országos építési–szerelési tevékenység volumene 1989 óta (1994 kivételével) minden évben kisebb volt az előző évinél. A csökkenés összefüggött az építési beruházások visszaesésével. Az 1994. évi 7 százalékos volumennövekedés nem jelentett tartós változást, 1995-ben ugyanis 15 százalékos csökkenés következett be. A kilencvenes években 1996-ban volt a legkisebb mértékű volumencsökkenés. Végeredményben az elmúlt évi színvonal mintegy háromötöde az 1989. évinek. Az építőipari vállalkozások esetében a visszaesés mértéke valamivel kisebb (30 százalék körüli) volt, három évben (1992–1994) teljesítményük meghaladta az előző évit. Az elmúlt években az országos építési–szerelési tevékenység növekvő hányadát, 1996-ban már a háromnegyedét az építőipar végezte, míg a nem építőipari szervezetek és 1993-ig a lakosság által kivitelezett építkezések aránya mérséklődött. A lakossági építkezések volumene az 1994–1996. években a lakásépítés növekedése következtében emelkedő tendenciát mutatott. Az építőipar termelésének alakulásában az alágazatok igen eltérő szerepet játszottak. A mélyépítőipar termelése 1991–1994-ben, az építési szak- és szerelőipari vállalkozásoké 1992–1994-ben, valamint 1996-ban is emelkedett, ezzel szemben a magasépítő-ipar, valamint az épületfenntartás és -korszerűsítés alágazatban a termelés folyamatosan visszaesett. A csökkenés mértéke 1996-ban mérséklődött, a magasépítő-iparban 4 százalékos, az épületfenntartás és -korszerűsítés alágazatban 1, a mélyépítőiparban az előző évhez hasonló arányú, több mint 7 százalékos volt. Mindezek következtében építőiparon belüli arányuk is módosult. 1990-ben a mélyépítőipar, valamint az építési szak- és szerelőipar súlya 51, 1996-ban már 68 százalékot tett ki. Az építési–szerelési munkák szerződésállománya 1996 végén 143 milliárd forint volt, összehasonlító áron meghaladta az egy évvel korábbit. A közlekedési szervezetek áruszállítási teljesítménye – árutonna-kilométerben kifejezve – az 1990-es évek folyamán évről évre jelentősen csökkent, ez a tendencia csak 1995-ben tört meg. 1996-ban az előző évihez képest 5,2 százalékkal nőtt a teljesítmény, ami mintegy 60 százalékát jelenti az 1989. évinek. Az 1996. évi áruszállítási teljesítményből 31 százalékkal részesedett a vasút, az 1989. évi 43 százalékkal szemben. Egyidejűleg az igényekhez jobban alkalmazkodni tudó – ugyanakkor energiaigényesebb – közúti szállítás térnyerése figyelhető meg, melynek részesedése 15-ről 41 százalékra emelkedett. A vízi szállítás aránya a tengeri szállítások szünetelésével összefüggésben 1993 és 1995 között visszaesett, majd 1996-ban ismét emelkedett, és 10 százalékot tett ki (1989. évi aránya 32 százalék volt). A csővezetékes szállítás 1989-ben egy-tizedét, 1996ban 18 százalékát adta a közlekedési szervezetek áruszállítási teljesítményének. Az ország személygépkocsi-állománya 1996 végén 2264 ezer volt, ami az 1989 végihez képest félmilliót meghaladó növededést jelent. Ezen belül 1990-ben nőtt

744

JELENTÉS

kiemelkedően, több mint 200 ezerrel az állomány, 1991 és 1995 között évente átlagosan mintegy 60 ezerrel, 1996-ban 19 ezerrel. A növekedés a „nyugati” gyártmányú gépkocsik számában következett be, a „keleti” gyártmányúak száma folyamatosan csökkent. Mindennek ellenére a gyártmányösszetételben még mindig a korszerűtlen, nagy fogyasztású, környezetszennyező járművek dominálnak. Az állomány átlagéletkora 1996-ban 11,7 év volt, míg 1989-ben 8 év. A tehergépjármű-állomány – a dömperekkel és a különleges célú gépkocsikkal együtt – 1996 végén meghaladta a 300 ezret, a növekedés az egy évvel korábbihoz képest 11 ezer, az 1989. évihez képest 95 ezer volt. A korszerűbb tehergépkocsik száma nőtt, de a gyorsabb cserélődést a tőkehiány akadályozza. Az állománynak több mint egyharmada nagy fogyasztású, környezetszennyező tehergépkocsi. Az országos közúthálózat hossza kissé nőtt az évtized folyamán, 1996 végén 30 ezer kilométer volt, mintegy 200 kilométerrel hosszabb az 1989 véginél. Ezen belül az autópálya-hálózat, amely az utóbbi években mindenekelőtt a koncessziós autópályák építése folytán bővült, az 1989. évi 218 kilométerrel szemben 336 kilométert tett ki. Az ország vasúthálózata 1995 végén kissé meghaladta a 7700 kilométert, ami 1989 óta körülbelül 300 kilométeres csökkenést jelent. Ugyanakkor több mint 100 kilométerrel nőtt a villamosított vonalak hossza. 1995-ben a vasútvonalak 30 százaléka volt villamosítva, ezeken a vontatási teljesítmény háromnegyede bonyolódott le. Az 1990-es években a távbeszélő-hálózat igen gyorsan fejlődött. 1996 végén a bekapcsolt főállomások száma meghaladta a 2,6 milliót, ami egy év alatt közel 500 ezres gyarapodást jelent, az 1989. évinek pedig 2,9-szeresét teszi ki. A főállomások több mint 60 százaléka digitális központban található. Az ország megyéi közül a növekedés – 1995. évi adatok alapján – Pest, Zala és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében volt a legnagyobb mértékű, az országos átlagnál mérsékeltebb, de szintén jelentős Békés, Veszprém és Csongrád megyében. Budapesten bővült legkisebb mértékben a hálózat, de itt a legjobb az ellátottság, és a digitális központok kialakításával a szolgáltatás színvonala is emelkedett. A hagyományos telefonhálózati fővonalak számának gyors növekedését a beszélgetések számának szerényebb ütemű emelkedése kísérte. Az egy fővonalra jutó beszélgetések száma a tarifaemelések hatására csökkent, és rövidült az egy beszélgetésre jutó átlagos időtartam is. Ezer lakosra 1996-ban 258 fővonal jutott. Ez az előző évi 211hez és különösen az 1989. évi 88-hoz képest igen látványos fejlődés, de az ország nemzetközi helyezése még nem javult számottevően. Az ezer lakosra jutó fővonalak száma a fővárosban, 1995-ben 390 volt. Ugyanakkor – a nagyarányú vidéki hálózatbővítések ellenére – a legtöbb megyében a telefonellátottság messze elmaradt az országos átlagtól, kivételt csak Győr-Moson-Sopron, Zala és Heves megye jelentett. A telefonra várakozók száma 1989-ben 528 ezer volt, majd 1994-ig 718 ezerre emelkedett, 1995-től mérséklődni kezdett. 1996-ban 264 ezer igénylőt tartottak nyilván. A mobil távbeszélő-hálózat az 1990-es években terjedt el, mégpedig igen gyors ütemben. A készülékek száma 1992-ben 23 ezer volt, 1996 végére pedig elérte a 474 ezret. Országos közcélú személyhívó szolgáltatásra kapott koncesszió alapján két szolgáltató működött. A rádió- és televízióadók műsorkibocsátása a helyi és a regionális, valamint a kereskedelmi állomások belépésével jelentősen megnőtt. A rádióadók 1996-ban több mint 35 ezer órában sugároztak műsort, 27 százalékkal többet az előző évinél; a megelőző hat évben együttesen 22 százalékos volt a növekedés. A televízióadók tiszta

745

JELENTÉSEK

műsorideje 1989-ről 1995-re kétharmadával, 1995-ről 1996-ra további egyharmadával nőtt, így közel 15 ezer órát tett ki. A kábeltelevíziós hálózat a hetvenes évek második fele óta fejlődött ki. 1996-ra a bekapcsolt lakások száma megközelítette az 1,8 milliót, a kábeltelevízió-hálózatok vonalhossza pedig a távbeszélő- és távíró-hálózat vonalhosszának hatodát. A hálózatok által továbbított csatornák átlagos száma 11 volt. A számítástechnikai szolgáltató szektorban működő vállalkozások nettó árbevétele 1995-ben meghaladta a 70 milliárd forintot, ami folyó áron 30 százalékkal több az egy évvel azelőttinél. A bevétel 42 százaléka a szoftverkészítésből, tanácsadásból származott, az adatfeldolgozás részesedése 10 százalék volt, mintegy fele az előző évinek. Az adatbanki tevékenység árbevétele 6 milliárd forintot tett ki, ez másfélszerese az egy évvel korábbinak. Az ágazat hatékonyságát jelző mutatók az előző évihez képest javultak: az egy vállalkozásra jutó nettó árbevétel – változatlan áron – 3, az egy főre jutó 13 százalékkal nőtt. A központi államigazgatási intézményeknél és területi szerveiknél 1995-ben a számítógépek száma meghaladta az 50 ezret, a számítógépes hálózatokon létesített munkahelyeké pedig a 35 ezret. Az összes számítógép 61 százaléka 3 éves vagy fiatalabb; 97 százaléka személyi számítógép volt. Az államigazgatásban foglalkoztatottaknak közel 40 százaléka használt számítógépet a napi munkájához. Egy számítógépre átlagosan 2 fő, egy hálózati munkahelyre 3 fő jutott. A hírközlés többi ága stagnált vagy visszaesett. A levélpostai, a postacsomag- és az utalványforgalom fokozódó ütemben csökkent. KÜLGAZDASÁGI KAPCSOLATOK A külkereskedelmi forgalomban a kilencvenes évek kezdetén a KGST-piac összeomlása és a hazai kereslet visszaesése miatt jelentős csökkenés következett be. Az export és az import egyaránt csökkent, 1992-ben volumenük mintegy 6–8 százalékkal volt kisebb az 1989. évinél. A növekedés 1993-ban az importban indult meg, egyidejűleg az export erősen visszaesett. Az import- és az exportdinamika eltávolodása a külkereskedelmi egyensúly romlását idézte elő. 1994-ben ugyan az export is növekedni kezdett, de az import további erőteljes emelkedése következtében lényegében megismétlődött az 1993. évi igen magas passzívum. 1995-ben átmenetileg csökkent az import, miközben az export növekedett, ily módon szűkült az import és az export közötti olló. Az egyensúly javulása 1996-ban nem folytatódott. Az import az előző év azonos időszakához képest folyamatosan nőtt, míg az export a májusig tartó növekedést követően fokozatosan mérséklődött. (Ebben a folyamatban szerepe van annak is, hogy a bázisként használt 1995. év első és második fele jelentősen eltér egymástól.) A gazdaság és különösen az export fejlődését mindvégig erős, sőt fokozódó importigényesség határozta meg. Az elmúlt hét év alatt a GDP 14 százalékos csökkenése mellett a behozatal volumene 39, a kivitelé 14 százalékkal emelkedett. A külkereskedelmi forgalom egyenlege a megelőző évek aktívuma után 1991 óta folyamatosan passzívummal zárult. A passzívum összege 1992-ben mérséklődött, majd 1993–1994-ben minden korábbinál magasabbra szökött. Ebben a két évben az export 40 százalék körüli részét tette ki a passzívum. 1995–1996-ban a passzívum exporthoz mért aránya közel a felére csökkent, de összege így is tetemes. Az ipari vámszabad területek tevékenységének kiszélesedése fontos tényezője lett a külkereskedelmi forgalom

746

JELENTÉS

növekedésének. E térségek külkereskedelmi egyenlege aktív volt. Ez az aktívum kissé mérsékelte a vámhatárt átlépő termékforgalom passzívumát, alapvetően azonban nem módosította a külkereskedelmi mérleget. Az ipari vámszabad területek külkereskedelmi forgalma 1997-ig nem szerepelt a vámstatisztikai megfigyelésen alapuló export- és importadatokban. Jelentőségét azonban jól mutatja, hogy 1996-ban az összes export 18, az import 14 százalékát vámszabad területen működő cégek bonyolították le. Az előző évihez viszonyított növekménynek még nagyobb része (az exportban mintegy 40 százaléka, az importban pedig közel egyharmada) származott a vámszabad területekről. Mindez részben abból adódott, hogy egyre több, jórészt külföldi tőkebefektetéssel alakult cég kezdte meg működését vámszabad területen, és e cégek tevékenysége az átlagosnál dinamikusabban bővült. E mellett egyes, korábban belföldiként működő cégek vámszabad területi társaságként folytatják tevékenységüket. 1996-ban (a vámszabad területek külkereskedelmét is figyelembe véve) a kivitel 16,0 milliárd, a behozatal 18,6 milliárd dollárt tett ki. A kivitel és a behozatal volumene egyaránt 14 százalékkal haladta meg az előző évit. A külkereskedelmi forgalom áruszerkezetéről visszatekintő adatok csak a vámstatisztikán alapuló termékforgalomról állnak rendelkezésre. A vámszabad területek termelési profilja és 1996. évi külkereskedelme alapján azonban elég biztonságosan elkülöníthetők azok az árufőcsoportok, amelyek tényleges helyzetét a vámstatisztika jól és amelyekét torzítottan jellemzi. Az ipari vámszabad területek forgalmának túlnyomó részét az importban gépek – főleg gépkocsik és híradás-technikai készülékek – összeszereléséhez szükséges félkész termékek, alkatrészek, az exportban az ezekből gyártott késztermékek adják. A külkereskedelmi forgalom viszonylati szerkezete az évtized elején végbement jelentős átrendeződés után már nem módosult számottevően. 3. tábla

A külkereskedelmi forgalom alakulása országcsoportonként (százalék) Megoszlás

Országcsoport

Volumenindex, 1996

1989-ben

1996-ban

1989. év = 100,0

1995. év = 100,0

47,3 44,2 8,4

24,4 69,8 3,6

52,6 162,9 51,3

103,5 105,7 96,2

100,0 –

100,0 –

105,6 113,9

104,6 112,9

44,3 49,7 6,0

25,4 68,9 5,7

72,3 163,4 165,3

109,2 104,2 105,9

100,0 –

100,0 –

131,1 138,8

105,5 111,7

Kivitel Átalakuló országok Fejlett országok Fejlődő országok Összesen* A vámszabad területekkel együtt

Behozatal Átalakuló országok Fejlett országok Fejlődő országok Összesen* A vámszabad területekkel együtt

* Az ország szerint nem azonosítható forgalommal együtt.

JELENTÉSEK

747

1996-ban a vámstatisztika által megfigyelt forgalom mintegy 70 százaléka a fejlett országokkal bonyolódott le, az Európai Unió részesedése meghaladta a 60 százalékot. A fejlett országokba irányuló kivitel csaknem folyamatosan nőtt az évtized folyamán, és alapvetően növekvő tendenciát mutat az onnan származó behozatal is. Az 1996. évi export volumene 6 százalékkal haladta meg az előző évit, és 1,6-szerese volt az 1989. évinek. Az import 1996-ban az előző évihez képest kissé mérsékeltebben, 4 százalékkal, de a hétéves időszak egészét tekintve az exporthoz hasonló mértékben emelkedett. (Figyelembe véve, hogy a vámszabad területek forgalmában 90 százalék feletti a fejlett országok, közülük is a meghatározó Németország és Ausztria aránya, a tényleges részesedés, valamint a növekedési ütem az előbbieknél nagyobb lehet.) Az átalakuló országokra az 1996. évi forgalom egynegyede jutott. A kivitel a több éven keresztül tartó és nagyarányú visszaesés után 1994-től kezdett élénkülni. 1996-ban az előző évihez képest 4 százalékkal nőtt az export volumene, de alig több mint felét tette ki az 1989. évinek. A behozatal – bár jelentősebb ingadozásokkal – alapvetően csökkenő tendenciát mutatott az évtized folyamán, viszont a csökkenés mértéke mérsékeltebb volt a kivitelénél. Az 1996. évi import volumene az előző évit 9 százalékkal meghaladta ugyan, azonban mintegy 30 százalékkal elmaradt az 1989. évitől. A fejlődő országok részesedése az exportból és az importból egyaránt csekély, 1996ban 4, illetve 6 százalékot tett ki. Az előző évtized végén az exportban még valamivel nagyobb volt ez az arány, a forgalom volumene azonban azóta mintegy a felére esett vissza. Ugyanezen idő alatt az import volumene, ellentétes tendenciát mutatva, 1,6szeresre nőtt. Az idegenforgalomban a Magyarországra látogató külföldiek száma 1989–1990-ben ugrásszerűen, 24,9-ről 37,6 millióra nőtt. Ehhez képest 1991/92-ben mintegy 4 milliós mérséklődés mutatkozott ugyan, de 1993-ban már 40 millió fölé emelkedett a látogatószám, és a következő években is 39–40 millió között alakult. A külföldiek kereskedelmi szálláshelyeken eltöltött vendégéjszakáinak száma a látogatóforgaloméval ellentétes tendenciát mutat: 1989-ben még 17,3 milliót tett ki, 1992 óta 10–10,5 millió közötti, 1996-ban 10,7 millió volt. Különösen nagy visszaesés következett be a szervezett fizetővendéglátásban. Az 1996. évi forgalom az 1995. évihez képest 14 százalékkal csökkent, ami az 1989. évinek csak tizedét teszi ki. Ez részben adózási okokra vezethető vissza, a forgalom számottevő része feltehetően nem a szervezett fizetővendéglátásba és esetenként a feketegazdaságba tevődött át. A legtöbb külföldi vendég által igénybe vett és általában a legszínvonalasabb szolgáltatást nyújtó szállodákban az 1996. évi forgalom 7 százalékkal meghaladta az előző évit, és így elérte az 1989. évi szintet. A látogatóforgalom nemcsak számát, hanem országok szerinti összetételét tekintve is alapvetően eltér a kereskedelmi szálláshelyekétől. 1996-ban a közel 40 millió látogató háromnegyed része a szomszédos országokból érkezett; 1989ben ez az arány 60 százalék volt. A belföldi vendégforgalom aránya a kereskedelmi szálláshelyeken – a vendégéjszakák száma alapján – 1996-ban 38 százalék volt, valamivel alacsonyabb az 1989. évi 40 százaléknál. A belföldiek vendégéjszakáinak száma 1996-ban 2 százalékkal meghaladta az előző évit, és 57 százalékát tette ki az 1989. évinek. A nemzetközi idegenforgalomból – a Magyar Nemzeti Bank előzetes adatai szerint – 1996-ban 2,2 milliárd dollárt meghaladó devizabevétel származott. Ez az összeg az 1995.

748

JELENTÉS

évinél 30 százalékkal magasabb, az 1989. évinek pedig 2,8-szeresét teszi ki. Az idegenforgalomból származó devizabevétel 1989-ben 8 százaléka volt az exportbevételnek, 1993-ra ez az arány 13 százalék fölé emelkedett, 1996-ban pedig minden korábbinál magasabb szintet, 17 százalékot ért el. A magyar állampolgárok külföldi utazásai 1989-ben érték el a csúcspontot (14,5 millió utazás), majd a kilencvenes években lényeges csökkent. 1995-ben 13,1 millió, 1996-ban 12,1 millió utazást regisztráltak a határállomásokon, az utóbbi lényegében azonos az évtizedben eddig negatív csúcsnak számító 1993. évi forgalommal. A csökkenés elsősorban az osztrák és a szlovák határszakaszokat érintette, ahol azonban még így is a forgalom kétharmada bonyolódott le. Pénzügyek A folyó fizetési mérleg egyenlege (a Magyar Nemzeti Bank adatai alapján) az 1989. évi 1,4 milliárd dollárt kitevő deficit után, 1990-1992-ben lényegében egyensúlyba került, sőt kismértékű többlet keletkezett. Az egyensúlyi helyzetben 1993-ban lényeges fordulat következett be, amikor is 3,4 milliárd dollárt meghaladó hiány alakult ki. A hiány relatív nagyságát érzékelteti, hogy az éves GDP 9 százalékát tette ki, szemben az 1989. évi 4,9 százalékkal. A deficit 1994-ben 3,9 milliárd dollárra, a GDP 9,4 százalékára emelkedett. A stabilizációs intézkedések hatására az egyensúlyromlás folyamata lelassult, és 1995-ben a hiány 2,5 milliárd dollárra csökkent, majd 1996-ban csak 1,7 milliárd dollárt tett ki. Az egyensúlyhiány mérséklődését még kifejezőbben mutatja, hogy a hiány a GDP százalékában kifejezve az 1994. évi 9,4 százalékról 1996-ra 3,8 százalékra csökkent. Az elmúlt években a folyó fizetési mérleg egyenlege (1996 kivételével) hasonló nagyságú volt, mint az árudeviza-forgalomé, mert a legnagyobb állandó kiadási tételt, a kamatkiadást az árudeviza-forgalmon kívüli egyéb tételek aktívuma általában fedezte. Az 1993-ban bekövetkezett egyensúlyromlás hátterében pedig meghatározóan az árudeviza-forgalomban keletkezett passzívum áll. 1993-ban a fizetési mérlegben megjelenő árudeviza-forgalom adatai szerint – az import 12 százalékos növekedése és az export több mint 20 százalékos visszaesése következtében – 3,4 milliárd dolláros külkereskedelmi hiány alakult ki. A kivitel csökkenése lassú ütemben, de 1994-ben is folytatódott, miközben az árubehozatal stagnált, ily módon a hiány 3,8 milliárd dollárra emelkedett. A kamatkiadások 1990-1992-ben évente 1,6 milliárd dollárral terhelték a fizetési mérleget, 1993-ban kismértékű csökkenés következett be, amit 1994-ben – egy jelentősebb – 360 millió dolláros, majd 1995-ben 410 millió dolláros növekedés követett. 1996-ban a kamatkiadás 2,3 milliárd dollárt tett ki. A közvetlen magyarországi tőkebefektetés 1990-1992-ben – a folyó fizetési mérleg enyhe aktívuma mellett – 3,2 milliárd dollárt tett ki. 1993-ban a közvetlen tőkebefektetés a folyó fizetési mérleg hiányának 68, míg 1994-ben 29 százalékát finanszírozta, így ezekben az években jelentős hitelfelvételre került sor. 1995-ben a közvetlen tőkebefektetés közel 4,5 milliárd dollár volt, ami a folyó fizetési mérleg hiányát közel 2 milliárd dollárral haladta meg. 1996-ban a magyarországi közvetlen tőkebefektetés megközelítette a 2 milliárd dollárt, 300 millió dollárral haladva meg a folyó fizetési mérleg hiányát. 1996 végéig a magyarországi közvetlen tőkebefektetések összege megközelítette a 14,7 milliárd dollárt.

749

JELENTÉSEK

A nemzetgazdaság bruttó adósságállománya 1990-ben 21,5 milliárd dollár volt, ami 1991–1992-ben lényegében nem változott, 1993-tól azonban folyamatosan, összességében csaknem 12 milliárd dollárral emelkedett, és 1995 júliusára 33,2 milliárd dollárt tett ki. Ezt követően a bruttó adósságállomány növekedésének folyamata megállt, és – meghatározóan az adósságtörlesztésre felhasznált privatizációs bevétel révén – 6,5 milliárd dollárral csökkent, így 1996 végén 27,6 milliárd dollárt tett ki. A nemzetgazdaság nettó adósságállománya 1996 végén 14,2 milliárd dollár volt, hasonló nagyságú, mind az évtized elején. A nettó adósságállományon belül a magánszektor részesedése lényegesen magasabb (45%), mint a bruttóban, mert a nemzetközi tartalékok meghatározó hányadával a kormányzati szektor, illetve az MNB rendelkezik. Az államháztartás (a központi költségvetés, a központi költségvetési szervek, a helyi önkormányzatok, az elkülönített állami pénzalapok, a társadalombiztosítási alapok együttesen) bevétele és kiadása 1990-ben megközelítőleg egyensúlyban volt. Az 1991ben keletkezett 53 milliárd forintos deficit 1992-ben folyó áron több mint háromszorosára nőtt, és kis ingadozással ez a szint megmaradt 1993–1994-ben is. 1995-ben a hiány az előző évi felére csökkent, 1996-ban pedig – előzetes adatok, illetve számítások szerint – megszűnt, és csekély mértékű többletnek adta át helyét. Az államháztartás bevételei a vizsgált időszakban (1993 és 1994 kivételével) reálértéken, még a privatizációs bevételekkel együtt is, rendre alacsonyabbak voltak az előző évinél. 11. ábra. Az államháztartás bevételeinek és kiadásainak becsült volumene* (Index: 1990. év =100) 110

Kiadás

105

100

Bevétel

95

90 1990

1991

1992

1993

1994

1995

1996

*Az orosz államadósság törlesztése keretében szállított hadieszközök 1993-ban (101,5 milliárd forint) és az elkülönített állami pénzalapok értékpapír-forgalma nélküli bevételek és kiadások. Az így kapott, az előző évivel összehasonlítható tartalmú oldalakból páronként értékindexet képeztünk, majd azokat a GDP deflátor árindexszel osztottuk el.

Az államháztartás kiadásai 1991-1992-ben reálértéken 2–4 százalékponttal még meghaladták az előző évi szintet. 1995-ben a növekvő kamatkiadások ellenére a kiadások volumene az előző évihez képest jelentősen mérséklődött. A volumencsökkenés 1996ban is folytatódott. A központi költségvetés bevétele (folyó áron) 1990 és 1996 között több mint 3,6szeresére emelkedett. Ebben szerepe volt az elkülönített állami pénzalapok és a központi költségvetési szervek megváltozott elszámolási, illetve kapcsolódási rendszerének, egyes

750

JELENTÉS

rendkívüli tételeknek (például orosz államadósság rendezése), valamint különösen 19951996-ban a privatizációs bevételeknek. A költségvetés bevételei 1990 és 1996 kivételével nem érték el a GDP 30 százalékát, a kiadások ugyanakkor ezt meghaladó mértékűek voltak, ami költségvetési hiányt idézett elő. A költségvetés helyzetének javulását tükrözi az a tény is, hogy az elsődleges egyenleg 1995 májusától folyamatosan többlettel zárt. Az adósságszolgálati, elsősorban kamatterhek 1996-ban – folyó áron számítva – az 1990. évinek közel tízszeresére, több mint 614 milliárd forintra emelkedtek. Míg 1990-ben a kiadások 10 százalékát tették ki a kamatok, addig 1995-ben ez az arány meghaladta a 29 és 1996-ban is megközelítette a 28 százalékot. Az államháztartás, illetve a költségvetés hiányát meghaladó mértékben nőtt 1990–1996-ban a központi költségvetés bruttó adóssága, amit főleg a hitel-, az adós- és a bankkonszolidáció, valamint a forint-leértékeléssel összefüggő, az MNB-vel szembeni kamatmentes adósság növekedése idézett elő. Mindezen tényezők együttes hatására a központi költségvetés bruttó adóssága az 1990. végi 1386 milliárd forintról 1996. végére 3,6-szeresére, 4928 milliárd forintra emelkedett. 1996 végén a központi költségvetés bruttó adósságának 62 százalékát a bruttó belföldi kamatozó, míg 32 százalékát a kamatmentes adósság tette ki. A bruttó külföldi adósság részesedése 6 százalék volt. A betét- és hitelállományon belül (a Magyar Nemzeti Bank adatai szerint) az üzleti szektor bankbetétei az 1990. évi 314 milliárd forintról 1996 decemberére 806 milliárd forintra emelkedtek, folyó áron több mint 2,5-szeresre. 1996-ban 23,9 százalékkal nőtt a betétállomány. Az üzleti szektor hitelállománya 1990 és 1996 között folyó áron megkétszereződött, 636 milliárd forintról 1265 milliárd forintra emelkedett. 1991 és 1993 között – alapvetően a hitelkonszolidáció hatására – a hitelállomány nem változott. 1994–1995-ben az állomány növekedése évi 13–14 százalékos volt, míg 1996-ban meghaladta a 29 százalékot. 1996-ban a forinthitel-állomány egyharmada (326 milliárd forint) éven túli lejáratú hitel volt. Ezen belül a kedvezményes (egzisztencia, MRP, Start, reorganizációs stb.) hitelek állománya 113 milliárd forintot tett ki. Az üzleti szektor forinthitel-állományából 30 százalékkal a feldolgozóipar, 18 százalékkal a kereskedelem, közútijármű-javítás részesedett. Az üzleti szektornak a bankrendszerrel szembeni nettó eladósodása az 1990 végi 324 milliárd forintról 1996 decemberére mindössze 459 milliárd forintra emelkedett. 1992–1994-ben a hitelkonszolidáció hatására a nettó eladósodás az 1990. évi szint alá süllyedt. A lakosság bruttó megtakarításállománya az 1990. december végi 670 milliárd forintról 1996. december végére folyó áron közel négyszeresére, 2642 milliárd forintra emelkedett. A bruttó megtakarításállomány reálértéke – a fogyasztói árak növekedésének figyelembevételével – 1990 végéhez képest kismértékben nőtt. A folyó áron számított állománynövekedés üteme 1990 és 1996 között az egyes években 23-33 százalék körül alakult. 1996-ban a bruttó megtakarításállomány 531 milliárd forinttal, a hat év alatti – folyó áron számított – növekedés több mint egyharmadával emelkedett. A megtakarításállományon belül 1990 és 1996 között 7,5 százalékkal csökkent a forintmegtakarítás aránya. A forintmegtakarítás-állományon belül is jelentős arányeltolódás következett be hat év alatt. Ebben lényeges szerepe volt az értékpapírpiac kiszélesedésének, a lakosság állampapírok (kincstárjegy, államkötvény) iránti bizalmának és az értékpapírokhoz kapcsolódó adókedvezményeknek is. 1990 végétől 1995 végéig nemcsak a lakosság nettó megtakarításai nőttek, hanem az üzleti szféra bankrendszerrel szembeni

751

JELENTÉSEK

eladósodottsága is, tehát mind a lakosság, mind a vállalkozások hozzájárultak az államháztartás hiányának finanszírozásához. Számottevő változás következett be 1996ban, amikor a lakosság nettó megtakarításának hattizede immáron a vállalkozások nettó hitel-felvételére biztosított fedezetet. 12. ábra. Az év végi lakossági bruttó megtakarításállomány alakulása (Index: 1990. december = 100) Százalék 400 360 320

A bruttó megtakarításállomány

280 240 200 160

A megtakarításállomány reálértékének indexe (fogyasztói árindexszel deflálva)

120 80 1991

1992

1993

1994

1995

1996

A vállalkozói szektor hitelkamatai 1996-ban az év elejétől fokozatosan csökkentek. Decemberben az éven belüli lejáratú hiteleknél 24, az éven túli lejáratúaknál 25,6, míg a váltóleszámitolásnál 22,6 százalékos éves átlagkamat alakult ki. A betéti kamatok változása, irányát tekintve hasonló volt a hitelkamatokéhoz. 1996 decemberében az éven belüli lekötésnél 20,1, az éven túli lekötésnél 20,6 százalékos éves átlagkamat volt a jellemző. A lakossági betétek kamatai 1996-ban csökkentek, így decemberben az éven belül lekötött betétek éves átlagkamata 20, az éven túliaké 20,5 százalék körül mozgott. A pénzintézeti értékpapírok átlagkamata 1995–1996-ban magasabb volt, mint a betéti kamatoké, tendenciáját tekintve azonban 1996 elejétől ugyancsak csökkenő volt. A lakossági hitelek átlagkamata 1996 decemberére az egy évvel azelőttihez képest 3 százalékponttal, 29 százalékra mérséklődött. A hitel és az éven túl lekötött betétek átlagos kamatrése decemberben 8,5 százalékpont volt. ÁRAK, INFLÁCIÓ A kilencvenes évek első felét mind a termelés, mind a forgalom és a fogyasztás területén élénk ármozgás jellemezte. 1989-től 1996-ig a fő termelő ágazatokban, valamint a külkereskedelemben 3,3–3,5-szeresére nőtt az árszínvonal, a fogyasztói árak pedig csaknem megötszöröződtek. A növekedés 1991-ben volt a legnagyobb mértékű, amikor a behozatali forintárak 46, a devizaárak 26 százalékkal nőttek, az ipari árak emelkedése megközelítette a 33, a fogyasztói áraké pedig elérte a 35 százalékot. Ezt követően enyhült az inflációs nyomás, de 1995-ben ismét erősödött. A termelésben és a fogyasztásban az áremelkedés megközelítette, a külkereskedelemben meghaladta a 30 százalékot. Ehhez képest 1996-ban, a mezőgazdaság kivételével, minden területen mérséklődött az áremelkedés üteme, de a 20 százalékot az esetek túlnyomó részében így is meghaladta.

752

JELENTÉS

Az ipari termelői árszint az utóbbi hét év folyamán (1990–1996) három és félszeresére emelkedett. 1996-ban az ipari termelői árak növekedési üteme lassult, kereken 7 százalékponttal volt alacsonyabb, mint az előző évben. Az ipari termékek áremelkedése – az időszak egészére vonatkozóan – a külső piacon valamivel nagyobb volt, mint a belső piacon. A megfigyelt hétéves időszakon belül azonban ez a jellegzetesség nem érvényesült folyamatosan. Az első két évben a belföldi áremelkedés volt a nagyobb, az 1992-től 1995-ig ez a tendencia ellentétes irányú lett, 1996-ban azonban ismét a belföldi árak növekedtek nagyobb ütemben. 1996-ban a belföldi értékesítésen belül mind a bányászatban, mind a feldolgozóiparban és a villamosenergiaiparban mérsékeltebb volt az áremelkedés, mint az előző évben. A belföldi értékesítésben legnagyobb szerepet betöltő feldolgozóiparban 22,3 százalékkal nőtt az árszínvonal. Az átlagot meghaladó mértékben emelkedtek az árak a textilipari termékek (23%), az élelmiszerek (24,3%) és a vegyipar (28,5%) esetében. A gépiparban és a kohászatban viszont az átlagosnál jóval kisebb (14,5, illetve 16,9%) áremelkedést jegyeztek fel. Szakágazati szinten előfordult, hogy csökkentek az árak (az iroda- és számítógépgyártásban 0,8 százalékkal). A termékek felhasználási jellege alapján képzett csoportok közül legnagyobb mértékben az energiahordozók árszínvonala emelkedett (27%). Ezt követi a termelésben továbbfeldolgozásra kerülő anyagok és félkész termékek csoportja (25%). E csoporton belül különösen nagyarányú volt az élelmiszer- és a mezőgazdasági rendeltetésű anyagok és félkész termékek áremelkedése. A fogyasztási cikkek és a beruházási eszközök belföldi értékesítési árszínvonala 21, illetve 13 százalékkal nőtt. 4. tábla

Az áralakulás összefoglaló adatai (százalék) Ezen belül:

Évi átlagos Megnevezés

növekedés

az 1995.

(1990–1996)

Mezőgazdasági termelői– felvásárlási árak Ipari termelői árak Építési–szerelési árak Behozatali forintárak Kiviteli forintárak Fogyasztói árak

18,8 19,8 18,6 19,9 18,6 25,6

az 1996.

évi változás

27,1 28,9 26,6 32,2 33,9 28,2

28,4 21,8 24,8 20,8 18,0 23,6

Az építőiparban az 1990–1996-os időszak folyamán az árak 3,3-szeresükre emelkedtek. A legmagasabb az 1995. évi 26,6 százalékos növekedés volt. 1996-ban ez az ütem kissé csökkent, az árak 24,8 százalékkal haladták meg az előző évit. A korábbi évekhez hasonlóan 1996-ban is a mélyépítőipar árai emelkedtek legnagyobb mértékben (28,9%). A többi építőipari alágazat árai nem nagy szóródással alakultak ki, az emelkedés 22,5–23,4 százalékos volt. A mezőgazdasági termékek termelői–felvásárlási árainak növekedése 1996-ban, az általában lassúbbodó áremelkedés mellett a mezőgazdaságban 27,1-ről 28,4 százalékra

JELENTÉSEK

753

gyorsult, ami egyértelműen a kalászos gabonák termelői–felvásárlási árának jelentős növekedéséből adódott. 1996-ban, az előző évitől eltérően, a növénytermesztés termékei éves átlagban ötször nagyobb ütemben drágultak, mint az élő állatok és az állati termékek. Egy év alatt a búza átlagára 2,2-szeresére, az árpáé 2,5-szeresére, a kukoricáé 1,6-szeresére emelkedett. Az élő állatok termelői–felvásárlási átlagára 9,8, az állati termékeké 16,5 százalékkal nőtt. A vágósertés felvásárlási átlagára az egy évvel korábbinak felelt meg. A termelői–piaci átlagárak tendenciájukban a felvásárlási árakhoz közelállóan alakultak. A mezőgazdasági termékek termelői–felvásárlási árainak 3,3szeres emelkedésével egyidejűleg a mezőgazdasági termeléshez felhasznált iparcikkek árainak közel 5,14-szoros növekedése volt megfigyelhető. 1996-ban – az előző két évtől eltérően – ismét nyílt az agrárolló. A külkereskedelmi árak alakulásában a kilencvenes évek folyamán 1991 jelentett fordulópontot. A rubelelszámolású forgalom megszűnésével, a világpiaci árakra való áttéréssel az átalakuló országokkal folytatott forgalomban ugrásszerű áremelkedés következett be. Az áremelkedés az importban volt különösen nagyarányú, forintban számítva 115 százalékos. Az exportban, ahol a kiemelkedően megdrágult termékek – energiahordozók és egyes nyersanyagok – súlya igen kicsi, lényegesen mérsékeltebb, bár szintén jelentős, 55 százalékos volt a növekedés. Mindennek hatására a külkereskedelmi forgalom egészét tekintve 46 százalékkal nőtt az import és 31 százalékkal az export forintárszínvonala. Figyelembe véve a forint mintegy 16 százalékos leértékelését, a devizaárszint mintegy 26 százalékkal lett magasabb az importban és 13 százalékkal az exportban. (1990-ben a forintárak növekedésének mértéke nem érte el a forint leértékelésének mértékét, azaz a devizaárak csökkentek.) Az 1992 és 1996 közötti időszakban a forintárszínvonal évről évre tovább nőtt. A növekedés azonban alapvetően a forint leértékeléséből adódott, a devizaárak csak kevéssé változtak. Lényegében ez a tendencia érvényesült 1996-ban is, amikor az import forintárszínvonala 21, az exporté 18 százalékkal emelkedett, miközben a forint körülbelül 19 százalékkal leértékelődött. Az 1996. évi forintárszínvonal az 1989. évinek mintegy 3,6-szerese volt az importban és 3,3-szerese az exportban, ami devizában 21, illetve 12 százalékos árnövekedést jelent. Az 1996. évi importon belül az energiahordozók drágultak a legjelentősebben, forinban számítva 31 százalékkal. (Az 1991. évi ugrásszerű drágulás után csak 1995-ben és 1996-ban nőttek számottevően az energiaárak; az 1996. évi forintárszint így mintegy 4-szerese volt az 1989. évinek.) A forint leértékelésénél nagyobb mértékű volt az áremelkedés a gépek és szállítóeszközök, valamint az élelmiszerek, italok és dohányáruk csoportjában is, viszont mérsékeltebb a feldolgozott termékek és különösen a nyersanyagok körében; ez utóbbi két esetben a devizaárak csökkenését jelenti. Az exportárak növekedése összességében és azon belül az élelmiszerek csoportjában közel állt az árfolyam változásához. Az igen kis tételt képviselő energiahordozóktól eltekintve csak a gépek és szállítóeszközök körében haladta meg kissé az áremelkedés a forintleértékelés mértékét. A feldolgozott termékek és a szintén alacsony arányú nyersanyagok exportára csak forintban nőtt, devizában csökkent. Az export és az import 1991-ben kialakult árarányai nagyjából napjainkig érvényesülnek. A cserearány az 1991. évi 10 százalékos romlás után több éven keresztül némileg javult, majd 1996-ban ismét kissé romlott. Az 1996. évi cserearány körülbelül 2 százalékkal kedvezőtlenebb az előző évinél és körülbelül 7 százalékkal az 1989. évinél.

754

JELENTÉS

A fogyasztói árak színvonala 1989-től 1996-ig 4,9-szeresére emelkedett, jóval nagyobb mértékben, mint a termelőágazatok és a külkereskedelem árai. Emögött elsősorban a költségvetési kapcsolatok átalakulása állt. Nagymértékben csökkent az ártámogatások, mindenekelőtt a fogyasztói árkiegészítések összege, ugyanakkor megnőtt a jelentősége az árképzésben a fogyasztási adónak és olyan új adóféléknek, illetve adó jellegű tételeknek, mint a termékadó, az útalap, a környezetvédelmi díj stb. E mellett a kereskedelem átalakulása kapcsán megnőtt az átlagos árrés is. 13. ábra. A fogyasztói árarányok változása az 1990–1996. évek átlagában (eltérés az átlagos fogyasztói áremelkedéstől) Háztartási energia Egyéb cikkek, üzemanyagok Szolgáltatások Élelmiszerek Szeszes italok, dohányáruk Ruházkodási cikkek Tartós fogyasztási cikkek -6

-4

-2

0

2 Százalék

4

6

8

10

Az elmúlt hét év alatt a fogyasztás területén végbement ármozgások átrendezték a fogyasztói árarányokat. Kiemelkedő mértékben, 8,8-szeresére, azaz évi átlagban 36,5 százalékkal emelkedett a háztartási energia ára, vagyis a háztartási energia a többi cikkhez képest is drágábbá vált. Kisebb mértékben, de meghaladta az átlagos áremelkedést a szolgáltatások, valamint az egyéb cikkek, üzemanyagok árucsoportjába tartozó termékek drágulása is. A legkisebb, hét év alatt 3,3-szeres – évi átlagban 18,8 százalékos – áremelkedés a tartós fogyasztási cikkeknél ment végbe, ezek tehát viszonylag (a többihez képest) olcsóbbak lettek. A szeszes italok, dohányáruk, valamint a ruházkodási cikkek átlagos árszínvonala 1996-ban 4,1-szerese volt az 1989. évinek, míg az élelmiszerek – évenként és élelmiszerfajtánként is nagy eltérésekkel – megközelítően az átlagos áremelkedés arányában, évi átlagban 25,2 százalékkal drágultak. Az előző évhez képest bekövetkezett 1996. évi 23,6 százalékos áremelkedés 4,6 százalékponttal kisebb volt az 1995. évinél. Az ütem mérséklődése alapvetően az élelmiszerek áralakulásának köszönhető. E termékek képviselik a legnagyobb fogyasz-tási csoportot (28,4%), és átlagos árszínvonaluk az előző évi 31,1 százalékkal szemben 1996-ban 17,3 százalékkal, a hét árucsoport közül a legkisebb mértékben emelkedett. Ezen kívül csökkent még a növekedés üteme a tartós fogyasztási cikkek, valamint a háztartási energia esetében is, bár ez utóbbi 32,5 százalékos mértéke még mindig a legnagyobb volt 1996-ban. Ezzel szemben a szeszes italok, dohányáruk, valamint a ruházati cikkek az 1995. évi 20–20 százalék helyett 1996-ban 26–27 százalékkal drágultak. A többi árucsoportban az utóbbi két évi áremelkedés csaknem azonos mértékű (26–27%) volt.

755

JELENTÉSEK

A VILÁGGAZDASÁG ÉS FŐBB PARTNEREINK FEJLŐDÉSE Az OECD-országaiban az 1991–1993. évi recessziót követően 1994-ben általános fellendülés következett be (kivétel Törökország, ahol 1994-ben volt a válság mélypontja). A kezdeti lendület ugyan megtört – a leglátványosabban 1996-ban, az Európai Unió országaiban –, de az előrejelzések szerint 1997-től a GDP növekedési üteme újra emelkedik. Bár 1992 és 1995 között Japánban gyakorlatilag nem volt növekedés, 1989 óta a legkiegyenlítettebb és egyben legnagyobb arányú fejlődést mégis ez az ország mutatta. 14. ábra. A bruttó termék alakulása egyes országokban (Index: 1989. év = 100,0) Százalék 120

Japán

115

Egyesült Államok

110 105

Európai Unió

100

Lengyelország

95

Szlovénia

90

Szlovákia

85

Csehország

80 75 1989

Magyarország 1990

1991

1992

1993

1994

1995

1996 (előzetes)

1996-ban a beruházási tevékenység az OECD-térségben 4,2 százalékkal nőtt. Az EU tagállamaiban a növekedés üteme lelassult: 2,3 volt az előző év 3,5 százalékos rátájával szemben. Az Egyesült Államokban és Japánban azonban 5–5,5 százalékkal nőttek a beruházások. Az infláció 3,7 százalékos volt 1996-ban – 1989 óta a legalacsonyabb mértékű –, a munkanélküliség pedig 7,7 százalék az aktív népesség százalékában. Az Európai Unió országainak inflációs mutatója még az OECD átlagnál is kedvezőbb (2,5 %), a munkanélküliség viszont magasabb volt, átlagosan 11,4 százalék. A fogyasztói kereslet az Egyesült Államokban és Japánban élénkült, de az európai OECDországokban továbbra is gyenge maradt. Az országcsoport külkereskedelmének 1994-ben indult fellendülése 1996-ra némileg megtört, a növekedési ütem 1–1 százalékponttal esett vissza 1995-ben és 1996-ban. Ez az export esetében 6,3, az importnál 6,9 százalékos rátát jelentett 1996-ban. Az EUtagállamok forgalmának növekedési üteme évente 2 százalékponttal csökkent; a kivitel (4,3%) és a behozatal (4,1%) egyaránt az 1994-es növekedési rátának csak a felét érte el. Ez – mivel Magyarország külkereskedelmi forgalmának közel 70 százalékát a fejlett piacgazdálkodást folytató országokkal bonyolítja le – összefüggésben lehet azzal a ténnyel, hogy 1996-ban hazánkban is csökkent mind az import, de különösen az export növekedési üteme. Az Európai Unió országai közül Németország Magyarország kiemelkedően legnagyobb külkereskedelmi partnere, amellyel 1996-ban külkereskedelmi forgalmunk 26 százalékát bonyolítottuk le. A sorrendben utána következő Ausztriára a forgalom 10, Olaszországra 8 és a nem EU-tag Oroszországra 9,5 százaléka jutott.

756

JELENTÉS

Németország gazdasági növekedése lassul. 1995-ben a GDP az előző évi 3 százalékkal szemben 1,9, 1996-ban pedig 1,4 százalékkal emelkedett. A munkanélküliek száma 1996 végén meghaladta a 4 milliót, aránya 10,8 százalék volt, egy százalékponttal nagyobb az egy évvel azelőttinél. A fogyasztói árak növekedési üteme 1996-ban is csökkent, éves átlagban 1,5 százalékkal nőtt az árszínvonal. A behozatal folyó árak alapján az 1995. évi 6,6 százalékkal szemben 1996-ban 3,4 százalékkal emelkedett. Ausztriában a bruttó hazai termék 1995-ben 1,8, tavaly 1 százalékkal emelkedett. A munkanélküliek száma a múlt év átlagában 230 ezer volt, 14 ezerrel több, mint az előző évben. A munkanélküliségi ráta 6,6-ről 7 százalékra emelkedett. A fogyasztói árak növekedése itt is lassult, 1996-ban 1,8 százalékot tett ki. A gazdasági növekedés 1996-ban Olaszországban gyenge volt, a bruttó hazai termék 0,8 százalékkal nőtt. A munkanélküliség viszonylag magas szintje gyakorlatilag nem változott, a munkanélküliek aránya 1996-ban 12,1 százalék volt. A fogyasztói árak növekedése 1995-ben gyorsult, 1996-ban lassult, az I. félévben 4,6 százalékkal haladta meg az egy évvel korábbi színvonalat. A folyó áron számított import, amely 1995-ben 24 százalékkal nőtt, a múlt év I–III. negyedévében 4 százalékkal elmaradt az egy évvel korábbitól. Egyidejűleg számottevően csökkent az export növekedése is, amely kilenc hónap alatt (folyó áron) 3 százalékot tett ki. Az átalakuló országok közül legnagyobb külkereskedelmi partnerünk Oroszország, amely az 1996. évi magyar importban a 2., az exportban a 4. helyet foglalta el. Az átalakulás itt rendkívül nagy gazdasági visszaeséssel járt és jár együtt. Az előzetes információk szerint a bruttó hazai termék 1996-ban is csökkent, mintegy 5 százalékkal, s ez már a hetedik év a folyamatos visszaesésben. A munkanélküliség továbbra is alacsony színvonalú, bár növekszik: az 1995. évi 2,8-ről 1996 októberéig 3,4 százalékra emelkedett. A fogyasztói árak növekedése 1992-ben elérte a 2500 százalékot, azóta azonban csökkenő ütemű, és 1995-ben 131, 1996-ban 21,8 százalékot tett ki. 1996 első három negyedévében az import dollárra átszámított értéke 6 százalékkal nagyobb volt az egy évvel azelőttinél. Ugyanebben az időszakban az export 8 százalékos növekedést mutat. Figyelemre méltó, hogy a kivitel értéke 75–80 százalékkal nagyobb volt, mint a behozatalé, azaz a külkereskedelemben folyamatosan jelentős kiviteli többlet keletkezik. Ez jellemzi a magyar–orosz forgalmat is: 1996-ban (magyar külkereskedelmi adatok szerint) a magyar behozatal értéke 308 milliárd forint, a kivitelé 118 milliárd forint volt, a magyar behozatali (orosz kiviteli) többlet megközelítette a 190 milliárd forintot. Régiónkban fontos és erősödő gazdasági kapcsolataink alakultak ki a Közép-Európai Szabadkereskedelmi Társulás (CEFTA) országaival. 1996. évi külkereskedelmünk több mint 8 százalékát velük bonyolítottuk le. Ezen országok gazdasága megközelítőleg hasonló fejlődési pályán haladt a rendszerváltás utáni időszakban, és ez a pálya sok szempontból eltér a többi átalakuló országétól. Mind az öt országban – Csehországban, Lengyelországban, Magyarországon, Szlovákiában és Szlovéniában – gazdasági visszaeséssel kezdődött az átalakulás, a GDP csökkenése legalább 2, de legfeljebb 4 éven keresztül tartott, és a mélyponton 18–23 százalékkal volt alacsonyabb a bázisévnek tekinthető 1989. évinél. Azóta folyamatos, bár esetenként meglehetősen szerény a gazdasági növekedés. Előzetes, részben becsült adatok szerint a bruttó hazai termék a növekedés időszakában Lengyelországban (1992– 1996-ban) 26, Szlovákiában (1994–1996-ban) 20, Csehországban (1994–1996-ban) 13,

JELENTÉSEK

757

Szlovéniában (1993–1996-ban) 14, Magyarországon pedig (1994–1996-ban) 6 százalékkal emelkedett. Ebből következően az 1989. évi szinttől való elmaradás mérséklődött: hazánkban 14, cseh és szlovák viszonylatban 8–11, Szlovénia esetében 6 százalékra, míg Lengyelország 1996. évi GDP-je némileg meghaladta a hét évvel korábbit. A gazdasági visszaesés az átalakuló országokban kisebb-nagyobb munkanélküliség megjelenésével járt együtt. A CEFTA-országok közül Lengyelországban alakult ki a legnagyobb, 14–16 százalékos (2,6–2,8 milliós), Csehországban pedig a legkisebb, 3–4 százalékos (140–180 ezer) munkanélküliség. Az utóbbi években a munkanélküliek száma az országok többségében túljutott a maximumon, valamivel az alatt stabilizálódott, illetve esetenként enyhén csökkent. Az említettek mellett a fogyasztói árak nagyarányú emelkedése okozott még szokatlan és meglehetősen súlyos gondokat az átalakuló országokban. A CEFTAországok idevonatkozó mutatói általában megmaradtak a kezelhetőség (azaz a kétszámjegyű éves áremelkedés) keretein belül, bár egyes országokban egy-egy év kivételt képez. Az utóbbi időben a korábbi nagy áremelkedést felmutató országokban is csökkent az infláció üteme, ami 1996-ban is folytatódott. A múlt év I–III. negyedévében Lengyelországban 20, Csehországban és Szlovéniában 8,9, illetve 8,7, Szlovákiában pedig 5,9 százalékkal nőttek a fogyasztói árak az egy évvel korábbihoz képest. (Magyarország megfelelő mutatója 24,8 százalék volt.) TÁRGYSZÓ: Társadalmi–gazdasági helyzet.

STATISZTIKAI „EGYPERCESEK”

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG MEGYE GAZDASÁGI HELYZETE Szabolcs-Szatmár-Bereg megye gazdaságának teljesítőképességét jól tükrözi, hogy az egy lakosra jutó bruttó hazai termék 1994-ben és 1995-ben az országos átlag hattizede körül alakult. Valamivel kedvezőbb a megye helyzete, ha a főváros nélkül számított vidéki átlagot tekintjük viszonyítási alapnak, a megyei mutató annak már közel háromnegyede. A különbség nyilván abból adódik, hogy az egy lakosra jutó GDP vidéki átlaga a fővárosinak csak közel fele. Az arányok önmagukban is sokatmondók. Lényeges azonban, hogy az egy lakosra jutó GDP valamennyi megye közül itt és Nógrád megyében a legkisebb, és a többiektől igen nagymértékben leszakadva állnak a rangsor végén. (Lásd az 1. ábrát.) Ha olyan skálán jelöljük a megyék helyzetét, amely az egy lakosra jutó bruttó hazai terméket a megyék átlagának százalékában jelzi, akkor a sűrűsödési pontok 1995-ben 92–98 százalék között alakulnak ki, ide tartozik a megyék harmada. Másik, az előbbinél lényegesen kisebb gócpontok 103–108, valamint 113–117 százalék között vannak, amely kategóriákba három, illetve négy megye tartozik. E két jellemző arány mellett kivételesnek minősíthető Vas megye és Győr-Moson-Sopron megye helyzete 130 százalék körüli értékkel. A skála másik végén Nógrád és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyék állnak. Nagymértékű Pest megye leszakadása is, de az előbbieknél jóval kisebb. Fontos kérdés továbbá, hogy a megye leszakadásának mértéke időben hogyan változott, illetve arra hogyan hatottak a piacgazdálkodási körülmények. A területi szintű vizsgálatokat nehezíti a székhely szerinti megfigyelés, a kisszervezetek megfigyelési körön kívül maradása, az időben történő összehasonlításoknál pedig gondot okoz a megfigyelési rendszer változása. Mindezek a problémák részben áthidalhatók, ha a megyék viszonylagos helyzetét hasonlítjuk egymáshoz. Az ipari termelés alapján egyértelműen nőtt a megye leszakadása, és 1995-ben a vidéki átlagnak mintegy kétötöde volt. (Lásd a 2. ábrát.) Az egy lakosra jutó ipari értékesítés alapján mind a nyolcvanas, mind a kilencvenes években a legutolsó helyek egyikén állt a megye. A vidéki átlagtól mért lemaradás már a nyolcvanas években is nagymértékű, mintegy 60 százalékos volt, ami a kilencvenes években tovább növekedett. Az iparosodott megyékben az egy lakosra jutó ipari értékesítés 4–6 szorosa, de az alföldi megyékben is legalább kétszerese a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyeinek. Az egy lakosra jutó ipari értékesítés folyó áron Megnevezés

1980.

1985.

1990.

1995.

évben

Szabolcs-Szatmár-Bereg megye ipari értékesítése – forintban – a vidéki átlag százalékában – az országos átlag százalékában – a megyék rangsorában

26 146

38 000

61 187

100 668

39,4

38,3

39,6

36,9

30,6 18.

31,4 18.

34,5 18.

31,7 19.

760


Az egy lakosra jutó ipari értékesítést tekintve a megyék között mindig is jelentős mértékű volt a szóródás, ami a kilencvenes években rendkívüli módon megnőtt, 1995-ben a relatív szórás már 70 százalék fölött volt, szemben az előző évtizedet és az 1990-es évet jellemző 40 százalék körüli értékkel. A szóródás növekedése, a tartós leszakadás veszélyét is magában hordozza. A mezőgazdaság egy foglalkoztatottra jutó üzemi termelési értéke és nyeresége a nyolcvanas évek végéig a legkisebbek között volt Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, ami jelzi a termőföld gyenge minőségét, alacsony jövedelemtermelő-képességét. Mindemellett azonban igen jelentős szerepet játszott az ágazat a megyei foglalkoztatásban. Újabb megyei szintű termelésiérték-adatok nem állnak rendelkezésre, de valószínűsíthető, hogy a megye pozíciója tovább romlott. A fontosabb növények megyei hozamai ma is rendre elmaradnak a többi megye átlagától. Az állattartás válságát pedig tükrözi, hogy míg a nyolcvanas években az ország szarvasmarha-állományának 7–8 százalékát tartották a megyében, 1995-ben már csak az országosan is nagymértékben csökkent állománynak közel 5 százalékát. A sertéstartásban játszott szerep nem változott, 5 százalék körüli ma is. Ezek az arányok ebben az ágazatban is számottevő állománycsökkentés mellett álltak be. A gazdasági szervezetek egy lakosra jutó beruházási értékét tekintve a megyének a nyolcvanas években is jellemző módon a legutolsó hely vagy azok egyike jutott. A megye pozíciója azonban a kilencvenes években jelentősen javult az 1991-es kormányprogram hatására, amikor a felzárkóztatás érdekében igen figyelemre méltó infrastrukturális fejlesztések indultak el. Így Szabolcs-Szatmár-Bereg megye 1991-ben a 16., 1992-ben a 15., 1993-ban pedig a 10. helyre került. Ahogyan azonban ezek a programok befejeződtek, a megye visszacsúszott 1994-ben a 15., 1995-ben pedig a 17. helyre. Mindez azzal is járt, hogy a beruházási érték nominálisan is alig változott, majd 1995-ben jelentősen csökkent. Az egy lakosra jutó beruházási értéket tekintve a megyék közötti különbségek felerősödtek. Az eltérések nagyságát jelző relatív szórás 1980-ban még csak 5, 1990-ben már 20, 1995-ben pedig közel 40 százalék volt. Ez azzal járt, hogy míg 1980-ban a legutolsó helyen állva a megye 40 százalékkal maradt el a vidéki átlagtól, addig 1995-ben a rangsorban előbb, a 17. helyen állva elmaradásának mértéke nagyobb (41 %) volt. A beruházások terén a leszakadás mértéke csak átmenetileg enyhült, és a megyei beruházások értéke a vidéki átlagot ezekben az években sem érte el. A gazdasági szervezetek beruházásai mellett a megyében igen jelentősek a lakossági beruházásokban kiemelkedő szerepet játszó lakásépítések. Az ezer lakosra jutó lakásépítések számát tekintve a megye a nyolcvanas években a rangsor első negyedében volt vagy az első három hely valamelyikén állt. A kilencvenes évek elején ugyan a lakásépítések száma az országosnál is nagyobb mértékben esett vissza, de az utóbbi években ismét kiemelkedően magas. Mindez összefüggésbe hozható a magánerős lakásépítések támogatási rendszerével, az átlagosnál nagyobb családnagysággal. Az intenzív lakásépítések ellenére a megye lakásellátottsági mutatói még mindig a legkedvezőtlenebbek között vannak. A külföldiek befektetéséről szóló 1988. évi törvényt követően megélénkült a külföldi tőke beáramlása. A területi értékelést azonban itt is nehezíti a székhely szerinti megfigyelés. Szabolcs-Szatmár-Bereg megye gazdasági jellemzőit, a külföldi befektetők érdekeltségét, motivációit ismerve azonban feltételezhető, hogy a megye viszonylagos helyzete tiszta megyei adatok alapján sem lenne kedvezőbb. A megye részesedése a külföldi befektetésekből 1995 végén is egy százalék alatt volt, de a külföldi tőke fővárosi koncentrációját ismerve, a vidéki befektetésekből való részesedés ennél valamivel magasabb. A devizatőke nagysága a legkisebbek között van, és tekintettel arra, hogy Szabolcs-Szatmár-Bereg az ország harmadik legnagyobb lélekszámú megyéje, az egy lakosra jutó érték itt a legkisebb, messze elmaradva a többi megye mutatójától, a vidéki átlagnak 18 százaléka, az országosnak pedig 10 százalékát sem éri el. (Lásd a 3. ábrát.) A megyében mindössze három külföldi érdekeltségű vállalkozás jegyzett tőkéje közelíti vagy haladja megy az egymilliárd forintot. A vállalkozások több mint fele a minimális, egymillió forintos törzstőkével alakult. A befektetők főként a volt Szovjetunió utódállamaiból érkeznek, és kis tőkével rendelkeznek, alapvetően kereskedelmi tevékenységet folytatnak. A nyílt munkanélküliség Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében az elsők között vált tömeges méretűvé, és a munkanélküliségi ráta 1990-től napjainkig a legmagasabb maradt. A megyében 1994 óta a gazdaságilag aktív népességnek mintegy ötöde munkanélküli. Ez az arány folyamatosan mintegy kétszerese az országosnak. A nagy leépítési hullámokat követően a munkaerőpiacon mérsékelt volt a mozgás. A szezonális hatások mellett főként az aktív foglalkoztatáspolitikai eszközök alkalmazása okoz kismértékű változásokat. A magas munkanélküliségi ráta és az alacsony egy főre jutó GDP komplex módon tükrözi a megye leszakadásának konzerválódását.

761


Szabolcs-Szatmár-Bereg megye a főbb konjunktúramutatók szerinti rangsorban változatlanul az utolsó helyeken áll, miközben a megyék polarizálódása erősödik, ami önmagában is fokozza a leszakadást. E rövid elemzésban a főbb konjunktúramutatók egy lakosra jutó értéke volt a vizsgálat tárgya. E mutatók alakulását természetesen befolyásolja az eltérő korstruktúra. A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei mutatók kedvezőtlen értékét az is befolyásolja, hogy 1996 elején valamennyi megye közül itt a legmagasabb (21,4 százalék, a 18,7 százalékos vidéki és 18,0 százalékos országos átlaggal szemben) a gyermekkorúak aránya. Az időskorúaké (a 60 éven felülieké) ugyan mérsékeltebb – 17,1 százalék, míg a vidéki népességben 18,9, az országosban 19,4 százalék –, de a 0–14 évesekkel együtt így is mintegy egy százalékponttal nagyobb az arányuk mind a vidéki, mind az országos átlagnál. M.-né P. M.

MAGYARORSZÁG HELYE EURÓPÁBAN* Az idegenforgalomról itt közölt 2. és 3. ábra – amennyiben egyidejűleg nézzük azokat – elgondolkoztató lehet. Az idegenforgalmi bevételek alapján Magyarország 15 hellyel hátrább sorolódik, mint az országba érkező turisták száma alapján. Ennek okait elmélyült szakmai elemzés tudná kimutatni. A statisztika annyit mindenesetre jelez, hogy a hozzánk érkező külföldi turistáknak csak 12–14 százaléka jut el valamilyen kereskedelmi szálláshelyre, ahol átlagosan 3–4 éjszakát tölt el. Az idegenforgalom súlya a nemzetgazdaságban, 1993 (Idegenforgalmi bevételek a GNP százalékában) Ausztria

7,4

Szlovénia

5,8

Csehország

5,5

Portugália

5,4

Lengyelország

5,1

Görögország

4,3

Írország

3,7

Spanyolország

3,6

Magyarország

3,5

Svájc

2,8

Dánia

2,2

Franciaország

1,8

Olaszország

1,8

Norvégia

1,6

Hollandia

1,5

Egyesült Királyság

1,3

Finnország

1,3

Svédország

1,2

Németország

0,6 0

1

2

3

4

5

6

7

8

Forrás: Yearbook of Tourism Statistics. I. köt. 47. kiad. WTO. Madrid. 1995. 13. old., valamint The World Bank Atlas 1995. IBRD. Washington. 1994. 18–19. old. *

Összeállította dr. Szász Kálmán.

762

STATISZTIKAI „EGYPERCESEK” Érkező külföldi turisták, 1993 (millió fő) Franciaország

60,1

Spanyolország

40,1

Olaszország

26,4

Magyarország

22,8

Egyesült Királyság

19,5

Ausztria

18,3

Lengyelország

17

Németország

14,3

Svájc

12,4

Csehország

11,5

Görögország

9,4

Portugália

8,4

Hollandia

5,8

Bulgária

3,8

Írország

3,8

Belgium

3,3

Románia

2,9

Norvégia

2,6

Horvátország

2,4

Dánia

1,6 0

10

20

30

40

50

60

Forrás: Yearbook of Tourism Statistics. I. köt. 47. kiad. WTO. Madrid. 1995. 12. old.

Idegenforgalmi bevételek, 1993 (milliárd dollár) Franciaország

23,4

Olaszország

20,5 19,4

Spanyolország 13,6

Ausztria

13,5

Egyesült Királyság Németország

10,5

Svájc

7 4,7

Hollandia Lengyelország

4,5

Portugália

4,2 4,1

Belgium Görögország

3,3 3,1

Dánia Svédország

2,7

Norvégia

1,8

Írország

1,6

Csehország

1,6

Finnország

1,2

Magyarország

1,2

Horvátország

0,8

Szlovénia

0,7 0

5

10

15

Forrás: Yearbook of Tourism Statistics. I. köt. 47. kiad. WTO. Madrid. 1995. 13. old.

20

25

SZEMLE

A XXXIV. STATISZTIKATÖRTÉNETI VÁNDORÜLÉS A Magyar Statisztikai Társaság Statisztikatörténeti Szakosztálya – a Nemzetközi Szakosztállyal közösen szervezve – 1997. április 24–25-én Gyulán tartotta a XXXIV. Statisztikatörténeti Vándorülést. A tudományos találkozó nyitóülésén dr. Balogh Miklós a KSH elnökhelyettese köszöntötte az ülés résztvevőit, közöttük a külföldi vendégeket, utalt a rendezvény növekvő népszerűségére, és tolmácsolta Kenessey Zoltánnak, a Nemzetközi Statisztikai Intézet (ISI) igazgatójának üdvözletét, aki 1963-ban a Statisztikatörténeti Szakosztály akkor még szakcsoportként történő megalakulását kezdeményezte. A házigazda Gyula város nevében dr. Regős Csaba, a város jegyzője méltatta a statisztika jelentőségét életünkben, s köszöntötte vendégszerető szavakkal a résztvevőket. Az első munkaülés első előadását dr. Erdész Ádám, a Békés Megyei Levéltár igazgatóhelyettese tartotta Békés megye történeti vázlatai címmel. Előadásából kiviláglott, hogy a viharos történelmi múlt máig tartó hatásokat eredményezett a térségben. A török hódoltság a megye életének folyamatát, fejlődését teljesen megszakította. Újraéledése a XVIII. században Harruckern János György báró telepítő tevékenységéhez fűződött, aki mint a császári hadak élelmezési biztosa tűnt fel Magyarországon a török elleni háború, majd a Rákóczi-szabadságharc idején. Szolgálataiért királyi adományként kapta a Békés, Csongrád és Zaránd vármegyékben levő, kincstárra visszaháramlott jószágokat. 1729-től Békés vármegye főispánja volt. Ő telepítette Békésbe a szloválokat. Ekkor alakult ki a településhálózat etnikai és vallási sokszínűsége. A nagyhatárú mezővárosok körül már ekkor megindult a tanyásodás, amely a XIX. században felgyorsult, majd huzamosan befolyásolta a gazdálkodás és a társadalomszerkezet alakulását, koronként más-más konfliktust vetve fel. A XVIII. század végén megszűnt Harruckern egyeduralma, és ezzel véget ért az a korszak, amelyre a lakosság lojalitása, érdekérvényesítő képességének hiánya volt a jellemző. A XIX. században a középbirtokos rétegből kikerült politikai elit ér-

zékenynek bizonyult a reformeszmék iránt, teret kaptak a paraszti érdekérvényesítési és önkormányzati törekvések is. A dualizmus időszakában végbement nagyarányú gazdasági és infrastrukturális fejlődés a megyéknek az ország gazdaságába történő legszorosabb integrációját tette lehetővé. 1920 után azonban a földrajzilag, gazdaságilag peremhelyzetbe került megye természetes fejlődési folyamata ismét megtört, és ennek hatásai máig tartanak. A folyamatokat látni és láttatni a jövőbeni felemelkedés érdekében a statisztika számára is nagy kihívás, hangsúlyozta az előadó. Ezt követően dr. Faragó Tamás kandidátus, a KSH Népességtudományi Kutató Intézet igazgatója Női szerep, női életciklus a hagyományos családban címmel tartott előadást. Bevezetésül a téma vizsgálati lehetőségének nehézségeit ecsetelte, megemlítve, hogy a nyugat-európai és az amerikai helyzet szinte ismertebb, mint a hazai. Nálunk az esetenként szélsőséges nézetek eluralkodása is zavarja a tisztánlátást. Az előadó a szöveges források összegyűjtésével és a törvények áttekintésével próbálta kontrollálni, hogy valóban a nők helyzete volt-e elmaradott vagy csak maga a kutatás. A bírósági perek kihallgatási jegyzőkönyvei arról árulkodnak, hogy Magyarországon a régi paraszti, polgári világban a nők sok tekintetben valóban hátrányos helyzetben voltak. Egyes számszerű tények rávilágítanak arra is, hogy Európa keleti és nyugati része között a nők helyzetében nagy volt a különbség, és ha nem is mindenben, de sok tekintetben a kelet-európaiak hátrányára. Magyarország nyugati határszélén természetszerűleg nagyobb volt a nyugat-európaihoz való hasonulás. A belső területeken, különösen a török hódoltsági területeken viszont erős volt a keveredés, hatottak a kulturális és vallási különbségek, sokféle modell létezhetett. Amikor azt kutatjuk, hogy a keleti erőteljes család, vagy a nyugati individuális modell lenne-e kedvezőbb számunkra, avagy járhatunk-e ezek legjobb elemeit kiválasztva egy harmadik úton, nem hagyhatjuk figyelmen kívül az esélyeknek a történelmi múltból eredő differenciáltságát.

764 Érdekes és aktuális témát választott dr. Tóth Pál Péter kandidátus, a KSH Népességtudományi Kutató Intézet tudományos főmunkatársa is: Nemzetközi vándorlás és Magyarország, 1988–1996. A második világháborút követő elzártságunk miatt Magyarországot a nemzetközi vándormozgalom sokáig alig érintette. Évente 500–2000 fő között volt azoknak a száma, akik lemondtak magyar állampolgárságukról és 2000–4000 között, akik illegálisan vándoroltak ki. A Magyarországon letelepedők száma pedig 600– 3000 közé tehető. A rendszerváltás után, csakúgy mint a többi volt szovjet hatalmi szférába tartozó országban, e téren is nagy változás ment végbe. 1988 és 1995 között több mint 130 000 menekülő, összesen mintegy 140 000 huzamosabb ideig itt tartozkodó érkezett az országba. Ugyanebben az időszakban közel 70 000-en kapták meg a magyar állampolgárságot. A nemzetközi megfigyelésekkel ellentétben nálunk szoros kapcsolat áll fenn az érkezők és a véglegesen az országot választók között. Ez összefügg azzal, hogy a szomszédos országok magyar nemzetiségű népességének helyzete ezekben az években lényegében nem változott, s ha ez továbbra is fennmarad, Magyarország „szívó” hatása tartósnak bizonyulhat. Erre tekintettel vetette fel az előadó, hogy bár vannak törvények, de nincs igazán bevándorláspolitikája az országnak. A kiadott programtól eltérően, az első munkaülés keretében hangzott el dr. Jeney Andrásnénak, a KSH Levéltár igazgatójának előadásában a Dávid Zoltán életpályája című megemlékezés. Dr. Dávid Zoltán a KSH Levéltárának igazgatója történész és demográfus volt, 1996. augusztus 10-én még alkotóereje teljében ragadta el a halál. Az előadó hangsúlyozta, hogy dr. Dávid Zoltán történeti statisztikai kutatási tevékenysége egészen kiemelkedő volt. Példaként megemlítette néhány munkáját, majd rátért arra, hogy nyugállományba vonulása után munkásságának nagy részét a szomszéd országok magyarsága adatainak számbavételére szentelte. 1969-ben jelent meg A paraszti gazdálkodás mérlege Bihar megyében című munkája, amely kitűnően példázza az általa alkalmazott módszert: a forrásból rekonstruálni az eseményeket. A II. József-féle kataszteri felmérésből kiválasztva egy táblát, mintavételes eljárással végzett összehasonlítást Debrecen, Pályiújlak, Torda, Tamásda és Száka korabeli települések paraszti gazdaságai között. Huszonkilenc családfő gazdálkodásának mikroszintű adataiból valósággal pénzügyi mérleget állított fel, bemutatva a bevételeket, a kiadásokat, az állami és a földesúri terheket. A délutáni első munkaülés elnöke dr. Pukli Péter, a KSH elnökhelyettese volt. Bevezető szavaiban kiemelte, hogy a vándorülések egyik fő vonzereje a témák sokfélesége, amelyet ez alkalommal két igen tá-

SZEMLE voli ország statisztikai tevékenységének története is gazdagít. John Scrivener, az Egyesült Királyság Statisztikai Hivatalának főosztályvezetője Az ausztrál statisztikai szolgálat története címmel tartott előadást. Utalt arra, hogy a forró, száraz éghajlatú, ritkán – mindössze 18 millió lakos által – lakott országot ma a folyamatosság és a változás, a függetlenség és az autonómia, a centralizáció és a regionalizmus szerencsés ötvözete jellemzi. Statisztikai hivatalának központja Canberraban van, emelett 8 regionális szervezet tartozik hozzá. A statisztikai szolgálat a gyarmati időszakban kezdte tevékenységét. A brit birodalom ugyanis mindenhol fejlett statisztikai hivatalt szervezett, amelytől a brit kormányzat rendszeres beszámolókat kívánt. 1788-ra tehető az első próbálkozás a lakosság megszámlálására, de 50 évvel későbbi az első viszonylag megfelelő népszámlálás. Ezután a nyilvántartás és a módszerek tovább fejlődtek. Ausztrália 1901. január 1-jétől független. A statisztikai tevékenység törvényileg szabályozott. A központ és a régiók között munkamegosztás alakult ki. Rendeletileg érvényesülő központi irányelvek alapján dolgoznak, régiónként szakosodva. Minden területi központban az országos feladatoknak egy-egy szeletét látják el. Az utóbbi időkben mind a kezelendő adathalmaz, mind a szolgáltatások színvonala jelentősen megnőtt. Duncan Miles, az Egyesült Királyság statisztikai hivatalának főtanácsadója Az Egyesült Királyság statisztikai szolgálatának története címmel az angliai helyzetről adott tájékoztatást. A Királyi Statisztikai Hivatal jelenleg mintegy 3000 főt foglalkoztat, részben ún. helyi irodákban. Az Anglia déli partjain lévők főleg a népszámlálásokat bonyolítják le, az északi részen működők pedig az egyéb adatgyűjtéseket. A központban a nemzeti számlák, az infláció, a vállalatstatisztikák, a munkaerőpiac, a népmozgalmi statisztika, a társadalmi–gazdasági, regionális trendek és az egészségügy kérdéseivel foglalkoznak. Az előadó ismertette a statisztikai szolgálat sok vitával kísért történetét 1941től. Elmondta, hogy a hatvanas évek végén jelentős fejlődést értek meg, amelyet megtört az ún. Rainerdoktrina. Ennek alapján mintegy 20–25 százalékkal csökkenteni kívánták a költségeket. 1989-ben ismét változott a helyzet, amikor a Hivatalt kibővítették, és mára jelentősége megnövekedett. A megszűnt Munkaügyi Minisztérium feladatait a Hivatal vette át. 1993 óta mind szorosabb partneri kapcsolatokat építenek ki az egyes EU-tagállamokkal és a EU statisztikai bizottságán belül. Az angol nyelvű előadásokat követően Jozef Brezák, a Szlovák Köztársaság Stratégiai Tanulmányok Központja Szociális és Környezetvédelmi Főosztályának munkatársa, a Szlovák Statisztikai és Demog-

SZEMLE ráfiai Társaság elnöke kapott szót. A kiadott programban nem szereplő előadásának címe, A vallási struktúra változásai Szlovákiában a XX. század elején, különös tekintettel a magyar lakosságra volt. Igen részletes, nagyon sok adattal illusztrált előadásában az 1930-as és az 1990-es éveket hasonlította össze a különböző etnikumok felekezeti hovatartozása tekintetében. Kiemelten foglalkozott a magyar lakosság megoszlásával. Hangsúlyozta, hogy Szlovákia az egyetlen ország, ahol a magyarok száma növekszik. Dr. Vukovich György kandidátus, a KSH ny. elnöke Az ENSZ demográfiai tevékenysége című előadását a szerző betegség miatti távollétében dr. Klinger András kandidátus, a KSH ny. elnökhelyettese ismertette. Az előadás kiemelte, hogy az ENSZ tevékenységi területei közül a demográfiai az egyik legrégebbi. Az ENSZ 1945. évi megalakulását követően 1946-ban már létrejött a Népesedési Bizottság, amely 50 évvel ezelőtt, 1947-ben tartotta az első ülését, az akkori 12 tagország közül 8 részvételével. A tagok száma hamarosan 27-re, majd 1966-ban 47-re bővült. Az első néhány évtizedben igen jelentős szakmai tudományos tevékenységet fejtettek ki, bár a politika már ekkor is jelen volt. A magyar részvétel kezdete dr. Szabady Egon nevéhez fűződik. Később Bálint József, Bartha Barnabás, majd 1993-tól Vukovich György és Klinger András – az utóbbi 1996-ban elnökként, majd 1997-től alelnökként – vett részt a Bizottság munkájában. A Bizottság érdeklődésének homlokterében nemcsak az országok, hanem a régiók népesedéspolitikája is szerepel. A Bizottság egyik legfontosabb feladata a népesség-előreszámítás. A szervezet tevékenységének eredményeit népesedési konferenciákon foglalják öszsze, ahol a népesedési helyzettel kapcsolatos ajánlásokat fogadnak el. Megfigyelhető, hogy a demográfiai helyzet alakulásának megfelelően a tevékenység egyre inkább politikai töltetű. A Bizottságot az 1996. júniusi kairói Népesedési és Fejlesztési Konferencia után átszervezték, nevét Népesedési és Fejlesztési Bizottságra változtatták. Taglétszáma megnövekedett és évenkénti ülésezést határoztak el. A sorrendben 30. ülésre 1997 februárjában került sor New Yorkban és fő témája a nemzetközi vándorlás volt. Az első nap délutáni második munkaülésén Végh Zoltán, a KSH Békés Megyei Igazgatóságának igazgatója elnökölt. Elsőként dr. Ligeti Csáknak, a KSH főosztályvezetőjének Statisztikai Évkönyvek Magyarországon című előadása hangzott el. Az 1872. évi első statisztikai évkönyv megszerkesztése 5 évig tartott, majd többékevésbé valóban évenként megjelentek az adatgyűjtemények. Az előadó a tartalomjegyzékek alapján és egyes külsődleges jellemzők alakulásából következtetve hívta fel a figyelmet a külső környezet változásai-

765 nak hatására. Az 1894-es statisztikai törvény írta elő először a KSH éves beszámolási kötelezettségét a parlament részére. Ekkor indult az évkönyvkiadásban az ún. Új folyam. Az első világháború nehéz időszakában, az 1916–1918. év adatai összevont kötetben jelentek meg. Az Új folyam legterjedelmesebb száma az 1938-as volt, amelybe új fejezetként bekerült a szociális helyzet és a függelékben nemzetközi adatokat is közöltek. 1947-től nincs címer az évkönyvön. Tartalmát nem tartották a szocialista követelményeknek megfelelőnek. Átmenetileg kézirat gyanánt, számozottan, szigorúan bizalmasként adták ki, majd 3 évig pirosba kötötték. 1957-ben részletes fogalommagyarázat került az évkönyvbe, majd hosszú évek alatt eljutottunk a kétnyelvű mai tartalomhoz. A munkaülés második előadója dr. Lengyel Imre kandidátus, a Kőrösi Csoma Sándor Főiskola Közgazdasági Intézetének tanszékvezető docense volt, aki a Határmentiség szerepe a gazdasági fejlődésben kérdéseit elemezte. Kézenfekvőnek tételezhetnénk fel, hogy a földrajzi közelség a rendszerváltás után a kapcsolatok élénkülését vonta maga után. Ezzel szemben az országos szintű magyar–román kivitelnek mintegy 2–3, a behozatalnak pedig csupán egy százaléka a Békés megyei. A gazdasági kapcsolatok jellemzőinek feltárására indítottak kutatásokat a KSH és a Kamara részvételével, részben PHARE CBC program keretében. Az eredmények azt igazolják, hogy a magyar és a román vállalkozások közötti kapcsolatok messze elmaradnak a lehetőségektől, nem tükrözik a földrajzi előnyöket, és a nemzetiségek „híd” szerepe is alig érzékelhető. A testvérváros-választási törekvések nyomán az önkormányzatok romániai kapcsolatai viszonylag élénkek, de ezek főleg kulturális és sportjellegűek, a gazdaságra nem nagyon terjednek ki. Jellemző, hogy a romániai Bihar megye 377 magyar érdekeltségű vegyes cégének csak 6 százalékában van békési illetőségű tulajdonos. A második ülésnapon a vándorülés harmadik munkaülésének elnöke dr. Katona Tamás, a KSH elnöke volt. Elsőként Végh Zoltán, a KSH Békés Megyei Igazgatóságának igazgatója tartotta meg a Településenkénti hosszú idősorok kidolgozása című előadását. Mondanivalója a Századvégi jövőbemutató viszszatekintés településeinkre című, az OTKA által támogatott kutatáson alapult, és kiindulópontja az a felismerés volt, hogy a hazánkban bekövetkezett hatalmi, közigazgatási, társadalmi és gazdasági változások tudományos vizsgálata, elemzése segítheti az átalakulással együtt járó negatív társadalmi hatások mérséklését, és egyben iránytű lehet a továbbhaladáshoz. Sürgeti a munkát a reprezentatív megfigyelések elkerülhetetlen terjedése, az ezzel járó adatvesztés, továbbá a KSH megyei igazgatóságain meg-

766 lévő információk, dokumentumok és a korábban megszerzett szakmai ismeretek kiaknázásának igénye. E munka egy éve folyik, egyelőre Békés megye mellett Borsod-Abaúj-Zemplén és Nógrád megyére vonatkozóan. Összegyűjtötték az 1990 előtti időszak különböző forrásaiban – törzskönyvekben, kiadványokban – rendelkezésre álló településenkénti statisztikai adatokat, és kutatják a homogenizálásukra alkalmas módszereket. A következő feladat az idősorok 1990 utáni folytatása, megszakadásuk áttekintése, új jelenségek, újszerű megközelítési módozatok figyelembevétele lesz. Ki kell alakítani a mintaadatbázist, és ki kell dolgozni a munka folytatására vonatkozó javaslatokat. A munkaülés második előadója dr. Beáta Stehlikova, a Nyitrai Agrártudományi Egyetem tudományos munkatársa volt, aki a Szórt halmazok módszerének alkalmazása a geográfiában című előadásában osztotta meg hallgatóságával gondolatait. Abból indult ki, hogy a 1996-ban Szlovákia területén 136, míg a XVI. században 1848 város volt. Ez a változás csak úgy érthető meg, ha figyelembe vesszük, hogy a különböző korokban mást és mást értettek városon. A város, illetve falu értelmének meghatározása egyes tudományágakban (geográfia, demográfia, állami statisztika) sem azonos. A szavak értelmezése minden ember sajátossága, tehát a kifejezések a természetes nyelvben nem precízek. A beszéd szórt halmaz, de mivel a beszélt nyelv az információ hordozója, az egyes emberek szóértelmezésének közelítenie kell egymáshoz. Ennek mértékét mutatja meg a szórt halmaz hovatartozásfüggvénye. A város és a falu értelmezésének modellezésére is jól használható a szórt halmazok elmélete. A legcélszerűbbnek látszik a lakosság számából kiindulni. A szórt halmazok bizonytalanságának mérésére a Hamming-mérték használható. A munkaülést záró előadást Farkas Gizella, a KSH osztályvezetője tartotta A KGST statisztikai munkája címmel. Bevezetőül utalt arra, hogy témája indokoltan került a Vándorülés programjába, hiszen a KGST statisztikai tevékenysége ma már a múlté, a szervezet 1991-ben végleg megszűnt, statisztikai tevékenységét azonban érdemes felidézni. A KGST megalakulása – 1949. január 1 – után hamarosan jelentkezett a gazdasági jelenségek egységes módszertani elvek alapján történő számbavételének igénye. Az első lépés a külkereskedelem megfigyelése volt, majd a népgazdasági mérlegek összehasonlítása következett. 1959-től megkezdődött a fontosabb gazdasági mutatók kidolgozása. A módszertani munkában való részvétel lényegében nagyon hasznos volt, a problémát az jelentette, hogy a szovjet rendszerű közgazdasági elméleti megközelítés alapvetően eltért a piacgazdaságokétól. A magyar közgazdászok, sta-

SZEMLE tisztikusok a módszereken sokat javítottak, ám a KGST-ben használt ún. MPS számbavételi rendszer, amely a termelés fogalmát az anyagi javakra korlátozta, őket is kötötte. A számítások eredményeit sokáig nem publikálták. Az előadó ebből a korból mutatott be eddig meg nem jelent összehasonlító táblázatokat. Felhívta a figyelmet arra, hogy Magyarország a mezőgazdaságot tekintve általában jó, a többi területen változó pozíciót foglalt el, de a beruházások terén szinte mindig lemaradt. Később a publikációs tevékenység élénkebb lett, 1971-től nyilvánossá vált a statisztikai évkönyv. A nyolcvanas években szorosabbá vált a kapcsolat az ENSZ-szel. Elhatározták a kétféle – az MPS és az SNA – számlarendszer összekapcsolását, de erre már nem került sor, mert az MPS feleslegessé vált. Az előadást követő számos hozzászólás, kiegészítés is jelezte, hogy az előadó fontos témát választott, de a friss emlékek miatt az objektív megítélés szempontjából talán még idő előtti volt a kérdés vizsgálata. A Vándorülés negyedik munkaülésén dr. Faragó Tamás kandidátus, a KSH Népességtudományi Kutató Intézet igazgatója elnökölt. Az első előadó dr. Halkovics László ny. főtanácsos volt A magyar malomipari statisztika története 1850–1950 című előadásával. A magyar malomipar a múlt század közepétől 1910-ig igen sikeres korszakot élt meg. A század végén Budapest Európa legnagyobb, a világnak pedig az amerikai Minneapolis után a második legnagyobb malomipari központja volt. Húsz országba exportálták a magyar lisztet. A malomipar – jelentőségének megfelelően – rendszeres és alapos statisztikai megfigyelés alatt állt. A malomipari statisztika fénykorában három jelentős felvételt hajtottak végre, az 1894-es, az 1898-as és az 1906-os összeírást. 1920 után válságos helyzet alakult ki a malomiparban is, a malmok száma 27 000-ről 5000-re csökkent, összes kapacitásuk 10 millió tonnáról 6,5 millió tonnára esett vissza. 1948-ban először a legnagyobb, majd a 10 tonna őrlőképességet meghaladó malmokat államosították. A malomipar jelentősége csökkent, és statisztikai megfigyelésük is alábbhagyott. A következő előadást dr. Gyöngyösi István címzetes egyetemi docens, a KSH főtanácsosa, Besztercebánya és Salgótarján a statisztika tükrében címmel tartotta. Témáját az a kiadvány szolgáltatta, amely 1985 végén jelent meg a KSH Nógrád Megyei Igazgatósága és a Közép-szlovákiai Kerületi Statisztikai Hivatal közös munkájának eredményeként. A kiadvány szerkesztői a területi nemzetközi összehasonlítás terén akkor még kitaposatlan úton indultak. Nyelvi, fogalmi, módszertani, szemléletbeli nehézségekkel találták magukat szembe, ennek ellenére objektív összehasonlításra törekedtek. Két eltérő történelmű várost állítottak egy-

767

SZEMLE más mellé, a híres műemlékekkel rendelkező Besztercebányát és a barokk templomán kívül más műemlékkel nem rendelkező Salgótarjánt, amelynek földalatti bányamúzeuma Európában egyedülálló, s amelynek idegenforgalmi vonzását a közeli Hollókő és az ipolytarnóci őslelet növeli. Az összehasonlítás sok vonatkozásban Besztercebányára nézve volt kedvező: magasabb volt például a lakosság átlagéletkora, az új lakások száma és a 2–4 gyermekesek aránya. A szlovák városban természetes szaporodás, míg Salgótarjánban fogyás volt megfigyelhető. A közlekedés és posta mutatói is Besztercebányán voltak jobbak, az egészségügyi ellátás javulása pedig gyorsabb. Az öszszehasonlítás eredményeinek ismertetése után az előadó arra hívta fel a figyelmet, hogy ma, amikor az EU kapujában vagyunk, és fontos kérdéssé válik a regionalitás, érdemes lenne megismételni a vizsgálatot. A munkaülés Kalmár Ellának, a Budapest Főváros Levéltára főtanácsosának Adalékok a Székesfővárosi Statisztikai Hivatal történetéhez című előadásával zárult. Ennek keretében „egy elfelejtett adatgyűjtés” körülményeivel és eredményeivel ismerkedhettek meg a hallgatók. A fővárosi statisztikai hivatalban 1922-ben egy munkáskataszter felállítását tervezték. Személyi lapokon kívánták nyilvántartani a munkahely, a foglalkozás, a bér, a tanulás stb. adatait. Ez azonban csak terv maradt. Indult viszont 1923-ban egy megfigyelés a munkabér-statisztika kiegészítéseként. A székesfővárosi tanács határozata arra kötelezte a közüzemeket, hogy a fegyelmi vétség miatti elbocsátásokat 24 órán belül jelentsék. Ezzel akarták megakadályozni, hogy az elbocsátot-

tak újból közüzemben helyezkedjenek el. A jelentésen az elbocsátott beosztása, neve, születési helye, éve és az elbocsátás oka szerepelt. Az iratanyagban mintegy ezer személy 1923 és 1944 között kiállított adatlapja maradt fenn, amely kicsi, de nem jelentéktelen adalék a főváros üzemeiben, intézményeiben alkalmazottak munkaügyi és szociális helyzetének vizsgálatához. Részletesebben az előadó a Székesfővárosi Gázművektől és a Zita Közkórházból elbocsátottak adatait mutatta be. A vándorülés előadásait vita követte, amelyben a hozzászólók hangoztatták a statisztikatörténet fontosságát, egyetemes feldolgozásának szükségességét. A vándorülést dr. Faragó Tamás, az MST Statisztikatörténeti Szakosztályának elnöke zárta. Emlékeztetett arra, hogy az előadások széles spektrumot öleltek fel: a témák fele hivataltörténettel, negyede történeti statisztikával, további negyede a jelennel, illetve a közelmúlttal foglalkozott. Szerencsésen ötvöződtek a helyi témák, a nemzetközi kitekintés és a módszertan. A tartalmas szakmai program mellett a kedvező környezet is hozzájárult ahhoz, hogy 150 fő – köztük több külföldi vendég is – vett részt a vándorülésen. A zökkenőmentes lebonyolításért, a kedvező feltételek biztosításáért köszönetet mondott dr. Katona Tamásnak, a KSH elnökének, Végh Zoltánnak, a KSH Békés Megyei Igazgatósága igazgatójának és Laczka Sándornénak, a Szakosztály titkárának. Végül bejelentette, hogy a tervek szerint következő évi vándorülésnek Tolna megye lesz a házigazdája. Varga Józsefné

MAGYAR SZAKIRODALOM A TÖRTÉNETI MAGYARORSZÁG VÁROSAINAK ÉS KÖZSÉGEINEK NÉVVÁLTOZATAI AZ ORSZÁGOS KÖZSÉGI TÖRZSKÖNYVBIZOTTSÁG IRATANYAGA ALAPJÁN (1898–1913) Központi Statisztikai Hivatal. Budapest. 1997. XIV +554 old.

A magyarországi települések névadásában új korszakot nyitott a község- és egyéb helynevekről szóló 1898. évi IV. tc.: igyekezett rendet teremteni a korábbi rendszertelen mesterséges, hivatalos helynévadásban, amelyben a helyi szerveken kívül a vasút, a posta és a belügyminisztérium egyaránt közreműködtek, összehangolatlanul. Ennek eredményeképpen a múlt század végén 826 községnevet – minden megkülönböztető jelző nélkül – egynél több község viselt, és a történeti Magyarország több mint 12 és fél ezer önálló települése közül több mint kétezer községnek olyan neve volt,

amely egynél több község elnevezését is szolgálta. Például 93 Újfalu nevű település közül hatnak egyáltalán nem volt jelzője, de még a jelzős szerkezetűek is megismétlődtek. A teljesen azonos, még előtaggal, jelzővel sem megkülönböztetett nevű (homonim) településeken kívül másoknak hasonló volt a hangzása vagy írásképi alakja (nyelvészeti kifejezéssel: paronimia). Ugyanakkor egyazon településnek többféle elnevezése volt használatban a nép körében, kiváltképpen nemzetiségi vidékeken (szinonim helységnevek). Ezen kívül bizonytalanságot okozott a helységnevek eltérő írásmódja is. Mindezek természetesen sok zavart okoztak a posta- és távirdaforgalomban, a vasúti szolgálat működésében. A zűrzavaros viszonyok megszüntetésére alkotott törvény célja olyan közigazgatási rendszer megteremtése volt, melyben minden településnek csak

768 egy hivatalos neve van, s ugyanazon név több község megjelölésére ne használtassék, vagyis meg kellett teremteni – nyelvészeti kifejezéssel – a településnevek „homoszémiá”-ját. Az 1898. évi törvény része volt annak a több évtizedes eszmei–politikai vonulatnak, amely, a feudális jellegű megyei önkormányzati rendszert előtérbe helyező törekvésekkel szemben a modern Eötvös– Szalay-féle központosító programban jelentkezett. Ennek megvalósítását szolgálta a kiegyezés után többek között az általános tankötelezettséget kimondó népiskolai törvény 1868-ban, a közigazgatást az igazságszolgáltatástól elválasztó 1868. évi, a köztörvényhatóságok rendezéséről szóló 1870. évi és az 1871. évi községi törvény, az állami szakigazgatás és a törvényhatósági közigazgatás összehangolását célzó 1876. évi, valamint a további törvények. Az 1898. évi IV. tc. kimondta, hogy a község- és egyéb helyneveknek és azok változásainak nyilvántartása céljából a Központi Statisztikai Hivatal állandó országos törzskönyvet vezet, amely az e végből alakítandó „Országos Községi Törzskönyvbizottság” szakszerű támogatása, felügyelete és ellenőrzése alatt áll. Ez a bizottság javaslatot tesz a hivatalos helynevek helyesírására, a többnevű községek hivatalos nevének kijelölésére, a többször előforduló község- és egyéb helynevek kiküszöbölésére, az újonnan alakuló községek elnevezésére és végül olyan intézkedésekre, hogy a közhitelességgel megállapított köz- és egyéb helynevek ne csak a hivatalos használatban, hanem a társadalmi érintkezésekben is elterjedjenek s mindinkább kizárólagosakká váljanak. A Törzskönyvbizottság elnöke a Központi Statisztikai Hivatal igazgatója, tagjai közt képviselve volt több – a Belügy-, Kereskedelemügyi, a Vallás- és Közoktatásügyi – minisztérium, valamint számos tudományos intézmény (a Magyar Történelmi Társulat, a Földrajzi Társaság, az Országos Levéltár, a Magyar Tudományos Akadémia Statisztikai Bizottsága stb.). A helyi viszonyokat jól ismerő tudósok a megyei, községi és egyházigazgatási szervek közreműködésével végzett széles körű adatgyűjtés után a községi ívre vezetett adatok visszakerültek a megyéhez kiegészítés és javaslattétel céljából. Tagjainak észrevételei és az Országos Levéltár véleményezése után a Törzskönyvbizottság kialakította szakvéleményét, és ha a megyei törvényhatóság nem élt fellebbezési jogával, a belügyminiszter jóváhagyta a község nevére előterjesztett javaslatot. Ilyen hosszadalmas, alapos előkészítő munka után elsőként 1900-ben az akkor legnagyobb Pest– Pilis–Solt–Kiskun megye helységnevei kerültek terítékre. 1901-ben már 5, 1903-tól minden évben 3–7, sőt 1910-ben 14 – legnagyobbrészt erdélyi –, majd 1911– 1912-ben 1–1 megyével összesen 59 megye került sor-

SZEMLE ra. Árva és Liptó, valamint Fogaras és Hunyad megye településeinek túlnyomórészt már megtárgyalt névanyagát azonban nem sikerült teljesen véglegesíteni, így belügyminisztériumi jóváhagyás hiányában e megyék helységnevei nem kerülhettek be a hivatalos közigazgatási rendszerbe. A helységek nagyobb részének a nevét, amelyek az országban egyedül fordultak elő korábbi formájában, változatlanul megtartották. A legritkább esetben változtatták meg a megyei és a járási székhelyek, a történelmi, gazdasági és/vagy földrajzi szempontból jelentős helységek nevét. Mintegy 4550 településnév megváltoztatására került sor, melynek során igyekeztek a neveket magyar jelentésszerkezetűvé, illetve hangzásúvá alakítani, különösen a határszéli nemzetiségi megyékben, még akkor is, ha az „egy név egy község” követelmény teljesítése ezt nem is tette feltétlenül szükségessé. A magyar névváltozatnak kizárólagos használatra való kijelölése azonban nem volt mindig zökkenőmentes: erős ellenkezést váltott ki többek között az erdélyi szász megyékben, tiltakozásukat fejezték ki a szlovák lakosságú Árvában, magyar helyett román nyelvi neveket kértek Fogaras megyében és így tovább. Korábban használt neve fenntartásáért fellebbezett 1117 helység. A Törzskönyvbizottság javaslatától eltérő új nevet akaró települések közül 547 esetben a bizottsági javaslat vált véglegessé; 631 esetben a helyi képviselőtestület vagy a megyei törvényhatósági bizottság névjavaslatát hagyta jóvá, 396 esetben pedig a Törzskönyvbizottság változtatási javaslatát községi, megyei felszólamlásra vagy egyéb okból nem fogadta el a belügyminiszter. Helynévváltoztatások már korábban, a múlt század utolsó évtizedeiben is folytak. A nemzetiségi helységek nevét – nagyobb számban különösen a millenniumi ünnepségek előtt – magyarosították helyesírási vagy hangalakbeli átalakítással, az idegen név (vagy valamelyik tagjának) lefordítása révén és elég változatos egyéb módokon. A KSH által szerkesztett Helységnévtár 1880–1890-es években megjelent köteteiben már az új, magyarosított nevek szerepelnek, az eredeti nevek csak a nemzetiségi lakosság körében éltek tovább. Az 1898. évi IV. tc. alapján végrehajtott helynévrendezés során ezeket is fel kellett tüntetni az egyes községek ívein, de ez nem történt meg minden esetben. Csupán a jelenlegi országhatárok közötti példákat tekintve a Vas megyei Alsó- és Felsőrönök vagy Csörötnek neve már az 1880-as évektől szerepel a hivatalos Helységnévtárakban, de még századunk első felében is élt a nép körében – a környékről származó személyek tanúsága szerint – az eredeti Unten- és Oben-Radling, valamint Schriedling névalak. Ezeket azonban a korabeli adatszolgáltatók – valamilyen meggondolásból vagy gondatlanságból – elhagyták a

SZEMLE községi ívekről, s így sajnálatos módon kimaradtak a törzskönyvbizottsági iratanyag alapján összeállított névváltozat-kötetből. Hasonló mulasztások és pontatlanságok minden bizonnyal előfordultak más községi és városi íveknél is, így például Pécs, Sopron, Pozsony stb. városoknál is hiányzik eléggé közismert és széles körben használt idegen (német) nevük: Fünfkirchen, Ödenburg, Pressburg stb. Így a Törzskönyvbizottság 1898–1913. évi iratanyaga nem nyújt minden tekintetben valós képet a magyarországi névváltoztatásokról. Nem lenne érdektelen az 1873. évi (első) hivatalos Helységnévtárban szereplő városi és községi helyneveket összevetni az 1900. éviekkel, s ily módon jobban át lehetne tekinteni a dualizmuskori Magyarország, a Törzskönyvbizottság működése előtti évtizedek rendszertelen névváltoztatásait, melyekben a helyi szerveken kívül a posta, a vasút és a belügyminisztérium egyaránt részt vettek. Sor kerülhetne továbbá a XIX. század első felében, a nemzeti ébredés korától kezdve előfordult – részben még ösztönös népnyelvi, de nagyobbrészt már ugyancsak tudatos, a kor ideológiájában gyökerező – névadások és névváltoztatások vizsgálatára is. A magyarossággal, illetve magyarosítással csaknem egyenrangú tényezőként szerepelt a névváltoztatásnál a történetiség elvének érvényesítése: igyekeztek kideríteni a település legrégibb névformáit, hogy megtalálják közöttük a magyar vagy magyaros változatokat. A névváltoztatáskor természetesen a szabatosságra és az etimológiai világosságra is törekedtek. A helyesírásbeli egység megvalósítása érdekében mintegy 2700 település nevének egybeírását javasolták a korábbi kötőjeles változat helyett. A névváltoztatás több mint két és félezer esetben az alaptagot (a helység jelző nélküli alapnevét) érintette helyesírási vagy inkább hangzásbeli átalakítás, a történeti névváltozat felelevenítése, az idegen név magyarra fordítása stb. révén. Ezeket a változtatásokat legtöbbször a helységek akarata ellenére hajtották végre. A változtatások másik csoportja a település nevében szereplő jelzőt érintette, amely a helység földrajzi fekvésére – a megye, járás, tájegység, a közeli hegység, folyó- vagy állóvíz stb. nevére –, etnikai eredetére utalással, a település korát, viszonylagos méretét kifejező (ó, új, kis, nagy stb.) vagy egyéb jelzők alkalmazásával igyekezett a községet megkülönböztetni más településektől. (Mindezt rendkívül gondos, aprólékos adatgyűjtő és rendszerező munkával részletezi és számszerűsíti Mező András: A magyar hivatalos helységnévadás címmel 1982-ben az Akadémiai kiadónál megjelent könyve.) A KSH Levéltár most megjelent impozáns kötete összefoglalja az Országos Községi Törzskönyvbizottság iratanyaga alapján az ország valamennyi megyéjé-

769 nek, városának és községének névváltozatait. (A Bizottság felállításától keletkezett, a KSH által őrzött iratanyag 1976-ban kiegészült az Országos Levéltár által őrzött gyűjteménnyel is.) A kötet az Országos Törzskönyv íveiből kiemelt – legfontosabbaknak tartott – adatokat tartalmazza. Megadja a községnek az 1898. évi IV. tc. alapján megállapított és a helységnévrendezés előtt használt nevét, amint az az 1900. évi Helységnévtárban szerepelt. Feltünteti ezenkívül a névrendezéskor még használatban volt egyéb elnevezéseket és írásmódot is. Végül közli az adatok levéltári lelőhelyét, azaz a dobozszámot és az iratanyagnak a községre vonatkozó oldalszámait. Nagymértékben növeli a kiadvány tudományos értékét a helynévmutató, amely szoros betűrendben tartalmazza a kötet különböző oszlopaiban előforduló összes – mintegy 25 ezer – névalakot. Ily módon, aki valamely helységnek csak egy névalakját ismeri, az utalások révén eljuthat a többi névváltozathoz. Ez lehetővé teszi a kutató számára a különböző helységnévtárakban, népszámlálási publikációkban szereplő, eltérő névalakok összekapcsolását és azonosítását. Tartalmazza a kiadvány annak a két felvidéki és két erdélyi megyének a helységneveit is, melyek rendezésenek befejezésére 1913-ig nem kerülhetett sor. Ezeknek a településeknek a két első oszlopban feltüntetett neve azonos, azzal a formai különbséggel, hogy az első oszlopban a két (vagy több) tagú nevek – az általában érvényesített helyesírási elvnek megfelelően – egybeírva, a második oszlopban kötőjellel szerepelnek. A kötetben közreadott 137 város és 63 megye 434 járásához tartozó 12 363 község (összesen 12 500 helység) névanyaga csak töredéke annak a hatalmas információtömegnek, amely az Országos Törzskönyvbizottság 133 iratdobozában összegyűlt. Nem került publikálásra sok helytörténeti adat, többek között különösen az egyes községek külterületi lakotthelyeinek rendkívül értékes névanyaga, pedig azok gyakran régi, elpusztult falvak nevét viselik. Az 1898. évi törvény kimondta ugyan, hogy a községek külterületén fekvő telepeket, pusztákat és egyéb lakotthelyeket külön névvel kell ellátni, de közülük csak a legjelentősebbeket törzskönyvezték. Többször is fölvetődött, és 1931-ben döntés is született arról, hogy a Törzskönyvbizottság a külterületi lakotthelyek nevének rendezésével is foglalkozzék, de erre nem került sor. A magyar nyelv szókincsének ezt a becses, de – a külterületi lakotthelyek számának az utóbbi évtizedekben rohamos fogyása miatt – feledésre ítélt részét a Történeti Statisztikai Helységnévtár című kiadványsorozat 1991 óta folyamatosan megjelenő kötetei fogják csak községenkénti részletezésben az utókor számára megőrizni, de már

770 csak az ország jelenlegi határok közötti területére korlátozva. Természetesen szintén a jelenlegi országterületet térképezte fel, de már csak az 1970es évtizedbeli állapotokat tudta rögzíteni az Országos Földügyi és Térképészeti Hivatal megbízásából a Kartográfiai Vállalat, amikor a helyi igazgatási szervek közreműködésével számba vette egyes községek kül- és belterületi részének a felmérés időpontjában élő névanyagát, melyet a Földrajzinév-tár 1980-ban kiadott megyei füzeteiben községenkénti részletezésben adott közre. Tudományos értéket képviselnek a törzskönyvbizottsági iratanyagból a század elején már nem használt régi nevekkel kapcsolatos nyelvészeti, névetimológiai fejtegetések, a bizottsági tudományos vitákban elhangzott érvek, javaslatok stb. is, melyek szintén publikálásra érdemesek. Szerepelt a Törzskönyvbizottság tervei között a törzskönyvezés során hitelesen leírt községi pecsétek, címerek, jelvények közreadása is. A tervek azonban anyagiak hiányában nem valósulhattak meg. Pedig mindezek értékes anyagot szolgáltathatnának a hely-, regionális és közigazgatástörténeti, a heraldikai, a földrajz- és nyelvtudományi – azon belül – a névtani (onomasztikai) kutatásokhoz. A kötet szerkesztői – dr. Jeney Andrásné igazgató és munkatársa, Tóth Árpád – azonban nem mondtak le a levéltári iratanyag további adatainak közreadásáról. Száraz Miklós Györgynek a kötetet bevezető, a hivatalos helynévadási téma gazdag irodalmának alapos ismeretéről tanúskodó, értékelő tanulmányában nem esik szó arról, hogy a kiadvány címében feltüntetett időszak (15 év) csak töredéke az Országos Községi Törzskönyvbizottság több mint félévszázados történetének. A rangos intézmény 1913 után is igyekezett eleget tenni törvényszabta feladatainak. Először is foglalkoznia kellett azokkal a nagy számban érkezett fellebbezésekkel és ismételt változtatási kérelmekkel, amelyekben leggyakrabban a korábban viselt neveket kívánták visszaállítani. Ezenkívül mintegy 100 új, illetve egyesített községnek adtak nevet 1920-ig. Az első világháborút követő negyedszázadban a Törzskönyvbizottság közel 400 alkalommal működött közre névadásban, illetve névváltoztatásban, legtöbbször (háromnegyed részben) község-

SZEMLE egyesítés esetében. A magyarországi közigazgatási rendszer 1945 utáni nagyarányú átalakítása során még 333 alkalommal – az esetek közel felében: új község létesítésekor – fordultak véleményért a Törzskönyvbizottsághoz. Az 1950-es években mind gyakrabban érkeztek olyan megkeresések, amelyek vezető politikusokról kívántak egyes községeket elnevezni, illetve a település nevét ily módon megváltoztatni. Minthogy azonban korábban mindig sikerült megtartani azt az elvet, hogy élő személyekről nem neveznek el helységeket, a Törzskönyvbizottság nem támogatta az ilyen igényeket. Arra hivatkozva, hogy a további „tárgyszerű működéshez hiányoznak a feltételek”, a KSH elnöke – a Törzskönyvbizottság elnökeként – kérte az intézmény megszüntetését. Ez meg is történt az igazgatási területszervezésről szóló 1954. évi 9. törvényerejű rendelettel. A továbbiakban névadási ügyekben a döntés joga a belügyminisztertől a Minisztertanács hatáskörébe került. A helynévadás és -változtatás tudományos jellegű véleményező szerve azonban az illetékes megyei levéltár maradt. Ily módon a hivatalos helynévadás mechanikus igazgatási aktussá vált, melyben gyakran a kívánatosnál is nagyobb szerep jutott a helyi szerveknek. A helyi önkormányzatokról szóló 1991. évi LXV. törvény – a jelenleg is érvényes legújabb szabályozás – úgy rendelkezik, hogy új községnévadás esetében a lakossági állásfoglalás előtt kérni kell a földrajzi nevekben illetékes szakmai szerv véleményét. Az 1898. évi IV. tc. alapján felállított Országos Községi Törzskönyvbizottság 57 éven át kellő tudományos alapot biztosított a magyarországi hivatalos helységnévadásnak. Újjáalakítására több javaslat is napvilágot látott már. Működésének megismeréséhez a jövőben megkerülhetetlen segítséget nyújt a KSH Levéltárának kiadványa a történeti Magyarország városainak és községeinek névváltozatairól. Talán remélhető, hogy ez csak az első lépés az Országos Községi Törzskönyvbizottság sokoldalú, multidiszcip-lináris tudományos tevékenységének – s egyben honunk – teljesebb, jobb megismeréséhez. Annál is inkább, mert a múlt ismerete a jövő építését is szolgálja. Dr. Kápolnai Iván

STATISZTIKAI HÍRADÓ

SZEMÉLYI HÍREK Megbízás–felmentés. A Központi Statisztikai Hivatal elnöke Horváth Lászlót, 1997. július 1-jei hatállyal megbízta a KSH Vas Megyei Igazgatóság vezetésével; Kópházi Józsefet 1997. május 1-jétől 1997. december 31-ig terjedő határozott időre megbízta a KSH szervezetén belül működő KATOR Iroda irodavezető-helyettesi feladatainak ellátásával. A Központi Statisztikai Hivatal elnöke 1997. június 30-ai hatállyal Varga Józsefnétól, a KSH Vas

Megyei Igazgatóság vezetésére adott megbízását visszavonta. Címadományozás. A KSH elnöke Reszler Györgynének, a KSH Hajdú-Bihar Megyei Igazgatóság igazgatóhelyettesének tartósan kiemelkedő szakmai tevékenysége elismeréseképpen 1997. június 1-jei hatállyal statisztikai főtanácsadói címet adományozott.

SZERVEZETI HÍREK – KÖZLEMÉNYEK Koszorúzás. Keleti Károly, az önálló magyar statisztikai szolgálat megalapítója, a Statisztikai Hiva-tal első igazgatója halálának 105. évfordulója alkal-mából 1997. május 30-án a Központi Statisztikai Hivatal, az MTA Statisztikai Bizottsága és Demográfiai Bizottsága, valamint a Magyar Statisztikai Társaság képviselői koszorút helyeztek el Keleti Károly síremlékén a Farkasréti temetőben. Az EUROSTAT Steering Committee (Az Európai Közösség Statisztikai Hivatalának Irányító Bizottsága – EUROSTAT SC) 1997. május 15. és 16án ülést tartott Luxemburgban, melyen az EUtagállamok és 13 kelet-közép-európai ország statisztikai hivatalainak vezetői vettek részt. Az ülés egyik legfontosabb témája a következő három év statisztikai fejelsztési együttműködésének bázisát jelentő PHARE-program pénzügyi támogatása felhasználásának megvitatása volt. Az ülésen az EUROSTAT előzetes felkérésére a magyar küldöttség ismertette a hazai agrárinformációs rendszer fejlesztésének irányait és eddigi eredményeit az együttműködés tükrében. E feladat jelentőségét kiemeli az a körülmény, hogy az agrárstatisztika fejlesztése az EU négy legfontosabb elsőbbséget élvező területének egyike, melynek harmonizációját a társult tagságú országok számára kötelező feladatként írja elő.

A Központi Statisztikai Hivatal küldöttségét dr. Katona Tamás elnök vezette. Tagjai Laczka Sándorné és Pál Sándorné, a KSH főosztályvezető-helyettesei voltak. Dr. Katona Tamás ott-tartózkodása során megbeszéléseket folytatott Yves Franchet-val, az EUROSTAT főigazgatójával, akinek véleménye szerint a magyar statisztika fejlesztési eredményei a többi országénál jobb pozíciót biztosítanak az ország számára az EU értékrendjében. Fényes Elek Emlékérem. 1997. június 23-án a Központi Statisztikai Hivatal elnöke dr. Kápolnai Ivánt, a KSH Könyvtár és Dokumentációs Szolgálat ny. főmunkatársát több évtizedes kimagasló szakmai munkájáért Fényes Elek Emlékéremmel tüntette ki. Angol nyelvű különszám. A Statisztikai Szemle Szerkesztőbizottságának döntése alapján, 1997 októberében, a folyóirat 75. évfolyama alkalmából angol nyelvű különszám jelenik meg, mely a magyar hivatalos statisztika és tudomány meghatározó egyéniségeinek tanulmányait adja közre. A tartalomból: Andorka Rudolf: Changes in social mobility; Ay János – Vita László: On a pilot survey of household incomes;

772 Katona Tamás: New tasks of Hungarian statistics on the way to the European Union; Kuti Éva – Sebestyén István: Nonprofit sector in Hungary in the early 1990s; Nyitrai Vera: Role of the foreign capital in the Hungarian economy; Papanek Gábor – Raymund Petz – Vértes András: EUharmonized enterprise surveys in Hungarian economy; Pukli Péter: Fundamental stages in designing procedure of statistical survey; Sipos Béla: Empiric research and forecasting of Kondratiev cycles; Szilágyi György: Transition in statistics – seven years experience; Vukovich György: Demographic situation in Hungary in international perspective.

A különszámot a Statisztikai Szemle előfizetői ajándékként megkapják. Az érdeklődők megvásárolhatják majd a KSH Könyvesboltban. Budapest II. Keleti Károly u. 10. Ára: 700 forint. Az Európai Statisztikusok Értekezlete 1997. június 10. és 11. között Genfben tartotta 45. plenáris ülését, melyen a statisztikai hivatalok vezetőin kívül részt vettek a nemzetközi szervezetek képviselői is. Az első napon a szervezetek képviselői méltatták az ESÉ szerepét a statisztikai együttműködés terén és megvitatták a szervezetek közötti munkamegosztás koordinálásának kérdéseit. A következő napon a Büro előzetes felmérése alapján hat kiválasztott téma előterjesztésére és vitájára került sor. Ezek közül érdeklődést váltott ki a statisztikai metaadotok Interneten történő elérhetőségével foglalkozó tanulmány. A plenáris ülés résztvevői – Fellegi Iván, a Kanadai Statisztikai Hivatal elnöke kétszer kétéves mandátumának lejártával – megválasztották a Büro új elnökét Paolo Garonnának, az Olasz Statisztikai Hivatal elnökének személyében. Az Orosz Statisztikai Hivatal elnökének helyére Rein Veetöusme-t, az Észt Statisztikai Hivatal elnökét választották meg a Büro tagjai közé. Az ülésen magyar részről dr. Katona Tamás, a Központi Statisztikai Hivatal elnöke és Pál Sándorné, a KSH főosztályvezető-helyettese vett részt. Tudományos ülés Árvay János emlékére. A Magyar Tudományos Akadémia Statisztikai Bizottsága a Magyar Statisztikai Társasággal közös rendezésben 1997. május 22-én kibővített ülést tartott a gazdaságstatisztika kiemelkedő, nemzetközi hírű egyénisége, dr. Árvay János emlékére Statisztikai kihívások az Európai Unióhoz való csatlakozás során címmel. Az ülésen dr. Katona Tamásnak, a Központi Statisztikai Hivatal elnökének, a Statisztikai Bizottság elnökének megnyitója után a következő előadások hangzottak el: Nyitrai Ferencné dr.: A magyar

STATISZTIKAI HÍRADÓ statisztika nemzetközi kapcsolatai – belépésünk az EU-ba; dr. Pukli Péter: Prioritások a hivatalos statisztikai szolgálat EU-harmonizációjában; dr. Szilágyi György: Az EU és a statisztikai tudomány. A Bizottság ezt követően meghallgatta dr. Csahók István előterjesztését, melyben az Árvayemlékbibliográfia összeállítási munkájáról számolt be. Árvay János életútját és munkásságát dr. Katona Tamás ismertette, kiemelve érdemeit az Európában akkor egyedülálló számlarendszer megalkotásában. Ez egyszerre szolgáltatta a szocialista országok anyagi szemléletű mérlegrendszerének (Material Product System – MPS) tábláit és a piacgazdaságok nemzeti elszámolási rendszerének (System of National Accounts – SNA) legfontosabb mutatóit. Árvay erőfeszítéseinek és szakértelmének volt köszönhető, hogy a magyar statisztikai szolgálat később zökkenőmentesen térhetett rá a piacgazdaságok számláinak teljes rendszerére. Az előadók értékelték vezetői munkáját is, valamint érdemeit a magas színvonalon dolgozó, jól szervezett statisztikusi gárda kialakításában. Statisztikai tanulmányi verseny. A Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetem Statisztikai Tanszé-ke a Központi Statisztikai Hivatallal közösen az elmúlt közel tíz évhez hasonlóan ez évben is meghirdette a statisztikai tanulmányi versenyt az egyetem II–V. évfolyamos hallgatói részére. A pályázat célja a statisztikai tanulmányok elmélyítése, az elemzési készség fejlesztése és a statisztika iránti érdeklődés felkeltése. A benyújtott pályaműveket a Statisztikai Tanszék oktatói és a KSH szakmai főosztályairól kijelölt konzulensek véleményezték. Az 1997. június 9-én tartott eredményhirdetés szerint I. helyezést ért el Varga Sára V. évfolyamos hallgató Az 1996-os jövedelem-felvétel hiányzó adatainak pótlása súlyozáson alapuló módszerrel; II. helyezést ért el Gál Péter IV. évfolyamos hallgató Bayesi statisztika; III. helyezést ért el Horváth Ágnes II. évfolyamos hallgató Az ifjúság életkörülményei, valamint Szabó Gerda IV. évfolyamos hallgató Fiatalok munka nélkül és Varga János II. évfolyamos hallgató Sztochasztikus idősorelemzés című pályaműve. Különdíjban részesült Szendrői Gábor III. évfolyamos hallgató A hiányzó adatok kezelésének módszerei című dolgozatáért. Teljes körű összeírás. A Központi Statisztikai Hivatal a 138/1995. sz. Kormányrendelet alapján, az Országos Statisztikai Adatgyűjtési Program keretében 1997. május 1. és június 30. között első ízben írta teljeskörűen össze a gazdálkodó szervezeteket és az egyéni vállalkozókat. Az összeírás célja a gazdasági szervezetek statisztikai nyilvántartási rendsze-

STATISZTIKAI HÍRADÓ rének (az ún. regiszternek) továbbfejlesztése, korszerűsítése és az Európai Unió követelményeihez igazítása. Az összeírás eredményeinek ismeretében lehetővé válik a gazdálkodó szervezetek tevékenység szerinti besorolásának pontosítása. Ily módon ez a nemzetközi tevékenységi osztályozással 4 számjegy mélységben összehasonlíthatóvá válik, ami az EUcsatlakozás egyik statisztikai feltétele. Ezenkívül a jól működő regiszter szolgáltatás céllal olyan alapinformációkat biztosít, amelyeket a versenyszféra egyes tagjai döntéseiknél hasznosítani tudnak. Az Országos Társadalomtudományi Kutatási Alap (OTKA) Társadalomtudományi Szakkollégiuma 1997 júliusában felkérte dr. Gyöngyösi István c. egyetemi docenst, a KSH főtanácsosát, hogy a megbízástól számított három évig vegyen részt a Statisztikai Zsűri munkájában.

773 A Társadalomstatisztikai füzetek a KSH Népességtudományi Kutató Intézet Jelentések című kiadványsorozatának újonnan induló szakosított változata. A sorozat a 18. számmal indul, ezzel is jelezve, hogy folytatása a KSH Társadalomstatisztikai főosztályán 1994-ben indított hasonló című sorozatnak. Az újraindítás révén megjelent kötetek bemutatják a hazai demográfiai kutatások társadalomdemográfiai területeit és fórumot biztosítanak a szélesebb értelemben vett társadalomstatisztikai tárgyú tanulmányoknak, elemzéseknek, valamint statisztikai összeállításoknak. A 18. kötet dr. Harcsa István: Szociális ellátás az önkormányzatoknál, 1994–1996 (A kísérleti adatgyűjtés eredményei) c. tanulmányát tartalmazza. A 19. kötet Szociális nonprofit szervezetek Magyarországon címmel jelent meg, szerzője Bocz János.

STATISZTIKAI IRODALMI FIGYELŐ

KÜLFÖLDI STATISZTIKAI IRODALOM. GAZDASÁGSTATISZTIKA MICHAELOWA, A.: DÉLKELET-ÁZSIA GAZDASÁGI NÖVEKEDÉSÉNEK KÖRNYEZETI KÖVETKEZMÉNYEI (Economic growth in South Eastern Asia and its consequences for the environment.) – Intereconomics. 1996. 6. sz. 307–312. p.

A környezetvédelmi viták általában a fejlett ipari országokra összpontosulnak, s így gyakran figyelmen kívül hagyják, hogy az újonnan iparosodó országok gyors gazdasági fejlődése is jelentősen veszélyezteti a természetet és az élővilágot. A következő évtizedekben különösen Kelet- és Délkelet-Ázsiában lehetünk majd tanúi a környezet jelentős károsodásának, ha a térség nagyarányú gazdasági növekedése nem párosul megfelelő környezetvédelmi politikával. Délkelet-Ázsia államai között mind kulturális, mind politikai és gazdasági téren igen nagyok a különbségek. Egyértelmű azonban, hogy többségükre a növekedésorientált, technokrata irányítás a jellemző, ahol a környezetvédelmi szempontok csak másodlagos jelentőségűek. Ugyanakkor éppen Szingapur példája bizonyítja, hogy a környezetvédelem fontosságának felismerése esetén képesek gyors és hatékony innovatív lépések megtételére is. Az utóbbi két évtizedben e térségben kiemelkedő arányú, tartós gazdasági fejlődés figyelhető meg. 1983 és 1993 között például – Laosz, illetve a Fülöp-szigetek kivételével – évi átlagban valamennyi ország gazdaságának növekedési üteme meghaladta az 5 százalékot, sőt Thaiföld 8,8, illetve Szingapur 6,9 százalékos kiugró teljesítményt mutatott fel. A legutóbbi években már kétszámjegyű növekedési ráták is előfordultak.

A térség átlagában az egy lakosra jutó bruttó hazai termék (GDP) ma még alig egynegyede a német-országinak, de ez is gyorsan emelkedik. Ebben az is közrejátszik, hogy a térségben mérsékelt arányú a népességszaporulat, helyenként pedig (például Indonéziában, illetve Thaiföldön) a születési arányszám látványos csökkenése is megfigyelhető. A térség általános fejlődésének másik jellemzője a várható élettartam lényeges hosszabbodása. Míg a hetvenes, illetve a nyolcvanas évek első fele között világátlagban 6,8 évnyi növekedést értek el, a nyolc délkelet-ázsiai ország közül hétben ennél nagyobb mértékű volt a javulás. Vietnam, Indonézia, Kambodzsa és Laosz esetében például a várható élettartam több mint 10 évvel vált hosszabbá. A mezőgazdasági szektor termelékenysége mind az élelmiszerek, mind az egyéb mezőgazdasági termékek előállítása terén jelentős méretekben emelkedett. 1979 és 1981, valamint 1992 és 1994 között például Malajzia megkétszerezte egy főre jutó élelmiszer-termelését, míg Indonézia 40, Kambodzsa 33, Vietnam pedig 28 százalékos emelkedést ért el. A jelentős eredmények a mezőgazdasági termelés intenzívebbé tételének tulajdoníthatók, ami robbanásszerűen növelte a műtrágyák és a növényvédőszerek felhasználását. Emiatt a térségben már a közeljövőben jelentős nitrát-szennyeződésekkel kell számolni. Az ipari termelés 1965 és 1990 között Indonéziában 15,7-szeresére, Thaiföldön 10,7-szeresére, Malaj-ziában 7,9-szeresére emelkedett, sőt még a Fülöp-szigeteken is 3,4-szeresére nőtt. Az új ipartelepítéseket általában az erős centralizáltság jellemzi, ami fokozott környezeti ártalmakkal jár az érintett területeken.

Megjegyzés. A Statisztikai Irodalmi Figyelő rovatot a Központi Statisztikai Hivatal Könyvtár és Dokumentációs Szolgálat állítja össze. A rovat minden hónapban Külföldi Statisztikai Irodalom fejezetet (külföldi statisztikai és demográfiai könyvek és cik-kek ismertetését), páratlan hónapban Bibliográfiát (a könyveket az MSZ 3423/2–84, az időszaki kiadványokat az MSZ 3424/2–82 szabvány szerinti feldolgozásban), páros hónapokban Külföldi folyóiratszemlét tartalmaz.

STATISZTIKAI IRODALMI FIGYELŐ Az utóbbi húsz évben Délkelet-Ázsia energiafogyasztása megháromszorozódott, aránya pedig a világ összes energiafelhasználásának 0,9 százalékáról 2,2 százalékára emelkedett. A fogyasztásnövekedés a kőolaj- és földgázkitermelés nagyarányú fejlesztésével párosult, egyrészt mivel a korábban biomaszszából nyert energiát is főleg vásárolt energiával helyettesítik, másrészt mivel a megújuló energiaforrások csak viszonylag kisebb szerepet játszanak a térségben. E tekintetben főleg a Fülöp-szigetek tekinthető kivételnek, ahol a teljes fogyasztás mintegy 30 százalékát fedező hazai energiatermelés háromnegyedét a geotermikus energia szolgáltatja. A vízi energia csak Laoszban adja számottevő hányadát az országos energiatermelésnek. A gépkocsik száma 1983 és 1993 között Indonéziában négyszeresére nőtt, Thaiföldön közel megháromszorozódott, és még a Fülöp-szigeteken is 50 százalékkal emelkedett. A motorizáció ugrásszerű növekedése különösen a térség nagyvárosaiban idéz elő csaknem leküzdhetetlen nehézségeket, ahol a sűrűn lakott területek úthálózata képtelen megfelelni a megnövekedett közúti forgalom követelményeinek: Bangkokban például az autók átlagos óránkénti haladási sebessége 5, Szingapurban a térségben kiemelkedőnek számító 30 kilométer, jóllehet itt talán a világ legszigorúbb adózási és egyéb előírásait alkalmazzák a gépkocsiforgalom korlátozására, illetve az egy lakosra jutó gépkocsiszám (0,1) stabilizálására. Nem meglepő tehát, hogy a térség fővárosainak többsége légszennyezettségi (főleg széndioxid-, illetve ólomszennyezési) szempontból a világ legroszszabb helyzetben lévő települései közé tartozik. Délkelet-Ázsia eredendően bővelkedik természetes vizekben, ma már azonban ezek tisztasága is veszélybe került, a nagyvárosokban főleg az elégtelen tisztítás, az egyéb területeken pedig az ipari és mezőgazdasági szennyezések következtében. (Az eddigi szórványos hatósági intézkedések – vagy inkább csak tárgyalások – hosszabb távon sem biztatnak kielégítő eredményekkel.) A nagyvárosokban a szilárd hulladékok aránya is szinte exponenciálisan emelkedik. Újrahasznosításra gyakorlatilag nem kerülnek (csak a szegény lakosság válogató–gyűjtögető tevékenysége enyhíti átmenetileg a szeméthalmok szaporodását.) A világ egésze szempontjából is veszélyt jelent a térség trópusi erdőinek növekvő ütemű kiirtása. A nyolcvanas években ennek évi aránya Thaiföldön és a Fülöp-szigeteken 2,8, Malajziában 1,8, Indonéziában pedig 1,0 százalékot ért el. Afrikától és DélAmerikától eltérően itt az erdőirtás alapvető célja nem a termőföldnyerés, hanem a rönkfakitermelés, s mivel ehhez számottevő állami bevétel kapcsolódik,

775 szigorú hatósági korlátozásokra nem is igen lehet számítani. Az erdőirtást követően jelentkező talajerózió máris aggasztó méreteket öltött, több országban megközelíti a teljes terület egyharmadát. A térség államai közül legtöbb hasznosítható tapasztalattal Szingapur rendelkezik, ahol már 1972 óta működik Környezetvédelmi Minisztérium. A víztisztítás problémáját gyakorlatilag megoldották, rendszeresen figyelik a szennyező anyagok kibocsátását, s hangsúlyt helyeznek a környezetvédelmi oktatásra, a technológiai fejlesztésre és a hulladékhasznosításra. Indonéziában a korábbi holland gyarmati kormányzat már a század húszas–harmincas éveiben létrehozott természetvédelmi területeket. 1972-ben a tengerszennyezés megakadályozásával foglalkozó bizottság kezdte meg működését, majd az 1978-ban megszervezett Környezetvédelmi Minisztérium kidolgozta azt az 1984-ben hatályba léptetett alaptörvényt, amely a harmadik világ országait tekintve a legrészletesebb és legalaposabb környezetvédelmi szabályozásnak tekinthető. Thaiföldön csak azután tettek határozottabb környezetvédelmi lépéseket, amikor 1988-ban többszáz ember esett áldozatul az erdőirtások nyomán bekövetkezett földcsuszamlásoknak és áradásoknak. A víztisztítási és hulladékelhelyezési problémák megoldására ötéves tervet dolgoztak ki 1 milliárd amerikai dollár költségelőirányzattal. A közúti forgalom kritikus helyzetének javítására a közelmúltban például jelentősen korlátozták a gépkocsivásárlást. A Fülöp-szigeteken a nyolcvanas évek kezdetétől foglalkoznak az energiaforrások védelmével, de aktív hatósági lépések nélkül az eredmények csak részlegesek. Az iparosodás felé vezető úton valamennyi délkelet-ázsiai országnak rá kell ébrednie arra, hogy a környezetvédelem számukra sem felesleges luxus. Az 1992. évi környezetvédelmi világkonferenciát követően – nem kismértékben világbanki hatásra – 1994-ben négyéves közös környezetvédelmi tervet fogadtak el, amely a normák és előírások összehangolásán, a szükséges szervezetek, illetve adatbázis létrehozásán kívül a térségen belüli együttműködést is előirányozza. A térség megélénkülő környezetvédelmi tevékenységének értékelésekor azonban nem lehet megfeledkezni arról, hogy a többnyire autokrata kormányzatok erős ipari és erdőgazdasági érdekcsoportok befolyása alatt állnak, s a nyilvánosság ellenőrző-visszatartó szerepe egyelőre csak korlátozottan érvényesülhet. Kétségtelen, hogy a termelés és a jövedelem növelésére irányuló törekvések e térségben hatalmas környezeti veszélyekkel járnak. Várható ugyan, hogy középtávon gátat fognak vetni a helyi környezetszennyezésnek, de a térség hatása kétségtelenül erősödik az olyan világmé-

776


retekben észlelt káros jelenségekben, mint az éghajlati tényezők általános megváltozása, illetve a növény- és állatvilág elszegényedése. (Ism.: Tűű Lászlóné)

PRATSCHER, K.: A JÖVEDELEMVÁLTOZÁSOK KIEMELT ADATAI, 1995/1996 (Ausgewählte Daten zur Einkommensentwicklung 1995/96 - Unselbstständige, Arbeitslose und Pensionisten.) – Statistische Nachrichten. 1996. 7. sz. 525–532. p.

Az osztrák foglalkoztatottak havi bruttó átlagjövedelme 1995-re az 1993/1994-es csökkenés után némileg (1,6 százalékkal) növekedett. Különösen vonatkozik ez az iparra, ahol 4,5 százalék havi bruttó átlagnövekedés tapasztalható. Kissé alacsonyabb volt a növekedés az órakereset tekintetében (4,2%). Részletesebben vizsgálva, megállapítható, hogy a fizikai dolgozók körében a legnagyobb órakeresetnövekedés az egyébként is jól fizetett bányászatban (7,3%) és a kőolajiparban (5,5%) volt. Hasonló változás volt a bőrfeldolgozó és a ruházati iparban, de mindkettőnél alacsony bázisjövedelem mellett. Ezzel szemben a legkisebb és az átlagot meg sem közelítő emelkedés az audiovizuális és filmiparban, valamint a papírfeldolgozó iparban jelentkezett. Sőt, a szintén alacsony keresetű bőripari fizikaiak bruttó átlag órakeresete 1995-re még csökkent is (0,3 százalékkal). A fizikai állományúak éves bruttó átlagkeresete még nagyobb szóródást mutat az egyes iparágak között. Itt is a bányászat vezet 10,2 százalékos növekedéssel. Ezzel szemben a gáz- és távfűtő műveknél az éves változás –1,4 százalék. Az átlagos növekedés 1994-ről 1995-re 4,7 százalék volt. Az alkalmazottak éves bruttó átlagkeresete 1995-ben 69,5 százalékkal volt magasabb a fizikaiakénál. Az előbbieknél az előző évhez képest átlagosan 4,1 százalékos növekedés mutatkozik. A két szélső érték: +7,8 (színesfémipar) és +0,2 (audiovizuális és filmipar) százalék. Ugyanebben a periódusban az éves nettó kereset a bruttónál kisebb mértékben nőtt (a fizikaiaknál 3,7, az alkalmazottaknál 3,5 százalékkal). Különösen a fizikaiaknál mutatkozik az iparágak között nagy eltérés. A két szélső érték: +10,9 (bányászat) és –5,6 (bőripar) százalék. Az alkalmazottaknál ennél kisebb a szóródás. A két szélső érték: a színesfémiparban +8,1, az audiovizuális és filmiparban 0,0 százalék. Az órakereset és az éves kereset változása közötti eltérés a fizikaiaknál a különjuttatások és a ledolgozott óraszám iparáganként eltérő szabályozásával magyarázható. Az alkalmazottaknál még a jö-

vedelemadó progressziója is nagyobb értékben belejátszik az adatok alakulásába. A kisiparban a keresetnövekedés lényegesen kisebb volt, mint az iparban összesen. Ugyancsak kisebb volt az iparban dolgozók jövedelemnövekedésénél az építőiparban foglalkoztatottaké. Ez vonatkozik mind a fizikai, mind az alkalmazotti állományra. Különösen pedig a magas- és mélyépítő kisipart is magában foglaló értékekre. Ausztriában 1983 óta teljes körű felmérést végeznek a munkanélküli-segélyre és a jövedelempótló támogatásra vonatkozóan. Megállapítható, hogy 1994ről 1995-re a munkanélküli-segélyben részesülők (rövid távú munkanélküliek) száma összesen 0,6 százalékkal csökkent. Ezen belül a nők létszámváltozása – 1,9 százalék volt. Ezzel szemben a jövedelempótló támogatást élvezők (tartós munkanélküliek) száma jelentősen (6,3 százalékkal) nőtt. Itt is a nők szerepelnek nagyobb arányban (+11,0%), viszont a legnagyobb hányadot kitevő 55–59 éves korosztályban (23,6%) a férfiak vannak túlsúlyban (27,9%). Ennek egyrészt demográfiai okai vannak, másrészt az „elmaradt körzetek”-ben a támogatások újabb szabályozásával magyarázható. Az egy napra jutó munkanélküli-segély átlagösszege 1994-ről 1995-re 1,3 százalékkal nőtt. A változás elsősorban a segélyezettek korábbi években elért magasabb jövedelmének tudható be. A jövedelempótló támogatás átlagosan a munkanélküli-segély 83 százalékát tette ki. A nők munkanélküli-segélyének, illetve jövedelempótló támogatásának összege 75–77 százaléka a férfiakénak. Az előbbieknél az 1995-ben kifizetett összeg mediánja havi átlagban 7351, az utóbbiaknál 9862 schilling. 7000 schillingnél (a minimálnyugdíjat megközelítő összegnél) kevesebbet kap például: – a munkanélküli-segélyezettek egyharmada; – a munkanélküli-segélyben részesülő nők 55 százaléka; – a jövedelempótló támogatásban részesülők 60 százaléka; – a jövedelempótló támogatást élvező nők háromnegyed része; – a 19–24 éves jövedelempótló támogatásban részesülők több mint 80 százaléka.

A nyugdíjak nagysága 1995 decemberében 1067 ezer volt foglalkoztatottra, 428 ezer özvegyi és árvasági nyugdíjat élvezőre, 100 ezer kisiparosra és 140 ezer mezőgazdasági tevékenységet folytatottra vonatkozik. A saját jogú nyugdíjasok 70 százaléka kapott öregségi és 30 százaléka rokkantsági nyugdíjat. A foglalkoztatotti szférában az erre az időszakra kifizetett öregségi nyugdíj átlagosan 10 984, a rokkantsági 9275 schilling volt. A minimálnyugdíj az egyszemélyes háztartásban élőknél 1996-ban 7887, a házaspároknál 11 253 schilling.

STATISZTIKAI IRODALMI FIGYELŐ Az infláció és az életszínvonal (a foglalkoztatottak nettó átlagkeresete) emelkedése következtében a minimálnyugdíj is évről évre nőtt. 1980-ban az egyedül állók nyugdíja minimálisan 3493 schilling volt. Ez az összeg emelkedett 1996-ra 7887 schillingre, ami az előző évihez képest 2,3 százalékos növekedést jelent. 1993 júliusában váltotta fel az „ápolási díj” az addigi „magatehetetlenségi pótlék”-ot. 1995 decemberében a társadalombiztosító 246 ezer lakosnak utalt ki ápolási díjat. Ezenkívül 24 ezren kaptak az államtól és néhány tízezren a tartományoktól ilyen jellegű juttatást. Ezek 54,5 százaléka kap havonta 3688 schillinget (2. osztály) és kereken 37 százaléka 5690 schillinget (3. osztály). 1994-hez képest a 2. osztályba soroltak száma csökkent, a többieké emelkedett. Az ilyen díjat igénybe vevők kora 72–79 év között van. Az összeg 1995-ig évenként nőtt, de 1996-ban nem változott. (Ism.: Nádas Péter)

TRABOLD, H.: KÖZÉP- ÉS KELET-EURÓPA KERESKEDELME AZ OECD-ORSZÁGOKKAL (Central and Eastern Europe's trade with OECD Countries: New Tigers ante portas?) – Konjunkturpolitik. 1996. 2–3. sz. 85–112 p.

A tanulmány a Kelet és Nyugat közötti kereskedelmet vizsgálja. Értékeli Közép- és Kelet-Európa fő világpiaci versenytársait is, továbbá a technológiai résen alapuló megközelítést alkalmazza Magyarország, Lengyelország és Szlovákia egymás közötti exportja sikerének magyarázatakor. Bulgária, Csehország, Magyarország, Lengyelország, Románia, Szlovákia kereskedelmének volumene alacsony. 1993-ban majdnem egyenlő volt Svájcéval, holott a szóban forgó országok lakossága 14-szerese a svájci népességnek. A kelet-közép-európai országok külkereskedelme közel 20 százalékkal alacsonyabb, mint Spanyolországé, amelynek lakossága kevesebb mint fele Kelet-Közép-Európa népességének. A kereskedelem 1994-ben az iparosodott és a fejlődő országok között 9-szer nagyobb volt, mint az ipari országok és Kelet-Közép-Európa között. Az egy főre jutó export a vizsgált térség országaiban átlagosan 52 amerikai dollárt tett ki 1993-ban, míg Dél-Európa három országában (Görögország, Portugália és Spanyolország) e mutató 1450 dollár volt. 1993-ban a kelet-közép-európai országok külkereskedelmének több mint 60 százaléka az OECDországokkal bonyolódott. Az egyes országok esetében lényegesek a különbségek.

777 Bulgária esetében ment végbe a legjelentősebb elmozdulás a kereskedelem földrajzi összetételében: az egykori KGST-országokba irányuló exportjának 1989. évi 85 százalékos részesedése 35 százalékra zsugorodott 1993-ra. Az átrendeződés kisebb volt az importban, 73 százalékról 43 százalékra esett vissza a vizsgált részesedés. Csehország, Magyarország és Lengyelország esetében a kereskedelmi áramlások földrajzi átrendeződése sokkal alacsonyabb szintről ment végbe és ezért kevésbé hangsúlyozott volt. Románia importja erőteljesen eltolódott a volt KGST-partnerektől, míg a hozzájuk irányult hagyományosan alacsony szintű export tovább csökkent. Ennek eredményeként 1993-ban Románia kereskedelmének kevesebb mint 25 százaléka irányult a volt KGST-országokba. A kereskedelem áramlásának egyik értékelési és előrejelzési módja a gravitációs modell alkalmazása, amely az áramlások normál esetét az országok nemzeti termékének függvényeként vezeti le. A legtöbb gravitációs modell arra a következtetésre jut, hogy az OECD-országok kereskedelmi potenciálja általában távolról sincs kihasználva Kelet-Közép-Európa vonatkozásában. Az 1992. évre vonatkozó egyik vizsgálat számításai szerint mind a kelet-közép-európai országok, mind az OECD-országok jelentősen különböznek a tekintetben, hogy milyen mértékben használták ki kereskedelmi potenciáljukat. Mégis vannak bizonyos, említésre méltó általános irányzatok: – Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország exportpotenciáljukat jobban kihasználták, mint az importpotenciáljukat; – a kereskedelmi potenciál kihasználása annál nagyobb, minél rövidebb az országok közötti távolság.

Az előbbiek alapján az a fő következtetés adódik, hogy az OECD-országok és Kelet-KözépEurópa között a kereskedelem példátlan ütemben fog növekedni. Az az ütem, amellyel a kereskedelmi kapcsolatok intenzívebbé válnak, nagymértékben függ attól, hogy az átalakulás mennyire halad előre a vizsgált országokban. Az Európai Unióval folytatott kereskedelem 1994. évi adatai szerint a kelet-nyugati árucsere növekedése valós távlat. Az EUROSTAT szerint az Európai Unió 12 országába irányuló export 1993-ról 1994-re 41 százalékkal nőtt Bulgária esetében, míg Csehország e mutatója 32 százalék volt. A többi ország mutatói: Magyarország 25, Lengyelország 20, Románia 49, Szlovákia 61 százalék. Általános az egyetértés a nemzetközi kereskedelem elméletében, hogy ha két ország vagy országok csoportjai erősítik kereskedelmi kapcsolataikat, akkor minden érintett ország hasznot húz a kereskedelemből.

778 A politikai döntéshozók számára lényeges az a tény, hogy a kereskedelem bővülése kiegyensúlyozatlan lehet mind átfogó értelemben, mind szektorális szinten. Ez fizetésimérleg-oldalról korlátozhatja a gazdasági növekedést (ami sokkal valószínűbb a kelet-középeurópai országok esetében, mint az OECDországoknál) vagy megfelelő költségek mellett az erőforrások szektorok közötti jelentős újraelosztásához vezethet. Az alkalmazkodási kényszer egyik mutatóját a kereskedelmi mérleg változásai képezik. Közép- és Kelet-Európának 1988 és 1990 között kereskedelmi többlete volt az OECD-országokkal szemben. Az előbbi térség 1991-ben kezdett hiányt felmutatni, ami 1993-ig növekedett. Az OECD-országokból származó import 1988 és 1993 között minden évben gyorsabban nőtt, mint az OECD-országokba irányuló export. A hat kelet-közép-európai ország együtt majdnem 10 milliárd dollár kereskedelmi hiányt könyvelt el 1993ban a gyáripar terén az OECD-országokkal folytatott cserében. Ennek ellenére bizonyos szektorok erőteljes alkalmazkodásra kényszerülhetnek. Az OECD és különösen az EU országainak munkaigényes ágazatairól lehet szó elsősorban, ahol szakképzetlen munkaerő állásvesztése és a bérek csökkenése következhet be, bár 1993-ig nem volt egyértelmű az ilyen irányzat. Az OECD-országoknak azonban hatalmas kereskedelmi többletük van a tudományra épülő ágazatokban és az olyan szektorokban, amelyeknek specializált beszállítói vannak. Ezekben az ágazatokban az OECDországok kereskedelmi többlete 5-ször nagyobb, mint a munkaigényes ágazatok kereskedelmi deficitje. Kelet-Közép-Európa OECD-országokkal folytatott kereskedelmének a fejlődése és a mérleg átfogó egyenlege alapján az OECD-országok nem kerülnek az előbbi térségből származó kereskedelem súlyos nyomása alá. A kereskedelmi egyenleg szektorális szerkezete is beilleszkedik ebbe a képbe. Ahogy a kelet-közép-európai országok ledolgozzák a technológiai rést, magas műszaki tartalmú árukat fognak importálni. Az említett országokkal folytatott kereskedelem inkább a K+F-igényes szektorok számára nyújt lehetőségeket, mintsem fenyegetné az OECD-országok munkaigényes szektorait. A kereskedelmi adatokból számított, a komparatív előnyökre vonatkozó indexek alapján 3 nyilvánvaló megállapítás tehető: – Kelet-Közép-Európa mint blokk kismértékű komparatív előnyökkel rendelkezik a munkaigényes, az erőforrásigényes és a méretigényes ágazatokban; jelentős komparatív hátrányai vannak viszont a specializált beszállítókkal rendelkező ágazatokban és különösen a tudományra épülő ágazatokban; – a kelet-közép-európai országok viszonylag homogének a komparatív előnyök szerkezetét és fejlődését tekintve, mindegyiküknek komparatív hátrányuk van a tudományra

STATISZTIKAI IRODALMI FIGYELŐ épülő és a specializált beszállítókkal rendelkező ágazatokban, illetve komparatív előnyük van a munkaigényes ágazatokban; az erőforrásigényes ágazatokban még komparatív előnyük van (Románia kivételével), de ez gyorsan csökken; a méretigényes ágazatokban ezen országok között a heterogenitás foka; – a specializált beszállítókkal rendelkező ágazatokban a komparatív előnyök indexei gyorsan növekednek (Románia kivételével), ami azt mutatja, hogy Kelet-Közép-Európa ezen a területen (elsősorban elektromos és nem elektromos gépek gyártásában) zárkózhat fel a leggyorsabban.

A jövőbeli komparatív előnyök nagymértékben attól fognak függeni, hogy Kelet-Közép-Európában a tényezőellátottság miként fejlődik az OECDországokhoz viszonyítva. Az alkalmazkodási kényszer függ a kelet-nyugati kereskedelem természetétől is. Az iparágak közötti kereskedelem a különböző iparágak termékeinek nemzetközi cseréje (például olasz cipő brit gyógyszerekért), az iparágakon belüli kereskedelem a hasonló termékek kétirányú cseréje (például az Egyesült Államokban gyártott autók cseréje Svédországban gyártott autókra). Jól ismert, hogy az iparágak közötti kereskedelem növekedése az erőforrások nagyobb ütemű szektorális elmozdulásait igényli, mint az iparágakon belüli kereskedelem. Az iparágakon belüli kereskedelem szintjének és változásainak értékelésére szolgáló standard Grubel– Lloyd-index (SGLI) szerint az iparágakon belüli kereskedelem lassan, de állandóan nő Kelet-KözépEurópa mint blokk, illetve Magyarország, Csehország és Szlovákia esetében. Bulgária, Lengyelország és Románia is növelték az iparágakon belüli kereskedelmüket az OECD-országokkal 1988/1989 és 1993 között, de nem állandóan, évről évre. Az előbbiek alapján arra lehet következtetni, hogy a kelet-nyugati kereskedelmi fejlemények következtében az alkalmazkodási kényszer inkább enyhül a Nyugat számára hosszú távon, mintsem erősödne. Rövid távon a kereskedelem által indukált alkalmazkodási nyomás valószínűleg bizonyos átrendeződéshez fog vezetni az OECD-országok munkaigényes ágazataiban. De a jövőbeli szektorális nyomás egészében más irányból érkezhet, mint azt gondolni szokták, azaz a tudományra épülő és a specializált beszállítókkal rendelkező ágazatok felől. Az iparágakon belüli kereskedelem növekvő szintjei azonban enyhítik az alkalmazkodási nyomást, és a Nyugatnak nem lesznek kibúvói a protekcionista intézkedések alkalmazásáért. Ezért az OECD-országok és Kelet-Közép-Európa közötti kereskedelmi kapcsolatok nem fogják zavarni a volt szocialista országok világgazdasági integrálódásának folyamatát. Kik a fő versenytársai Kelet-Közép-Európának az EU piacán? Az ún. Finger-index képezi az exportstruktúrák hasonlósága számításának egyik mód-

STATISZTIKAI IRODALMI FIGYELŐ ját. A potenciális versenytársak értékelése úgy történik, hogy két ország bizonyos célpiacra irányuló kivitele hasonlóságának bilaterális indexeit számítják ki. Ennek a módszernek az alapgondolata, hogy minél hasonlóbb két ország exportstruktúrája adott célpiacon, annál inkább fognak versenyezni ott egymással. E módszer hiányossága, hogy eltekint az exportvolumenektől, ezért az abszolút exportvolumeneket is figyelembe kell venni. A Finger-index alkalmazásával végzett világgazdasági összehasonlításokból kiderül, hogy egyfelől a volt Csehszlovákia és Magyarország, másfelől az ázsiai újonnan iparosodott gazdaságok között magas és növekszik a versenypotenciál. Bulgária és különösen Románia magas versenypotenciállal rendelkeznek ÉszakAfrikával szemben. Úgy tűnik azonban, hogy a kelet-közép-európai országok mindenek előtt egymással fognak versenyezni erőteljesen. Három kelet-közép-európai ország (Lengyelország, Magyarország és Szlovákia) exportteljesítménye és a technológiai rés elmélete alapján arra az előzetes következtetésre juthatunk, hogy a gazdaságpolitikának célszerű aktívan támogatni az olyan intézkedéseket, amelyek a termelékenység emelésére irányulnak (például a nemzeti innovációs rendszer erősítése, a technológiai transzfer előmozdítása, az infra-struktúra korszerűsítése stb.). Valószínű, hogy a vizsgált kelet-közép-európai országokban egy szektor minél fejlettebb a többi ország ugyanezen szektorához képest, annál magasabb lesz az exportja. Ezen túlmenően, ha a termelékenység és az egy főre jutó reáljövedelem alakulása közel állnak egymás-

779 hoz, akkor az ilyen stratégia segíteni fogja a középeurópai országokat a Nyugat utolérésében. Noha az OECD-országok és Kelet-KözépEurópa között a kereskedelem gyorsan fog növekedni a következő években, valószínűtlen, hogy ez a munka-alkalmak tömeges exportját fogja eredményezni az előző térségből az utóbbiba. A munkaigényes ágazatok bizonyos mennyiségű munkahelyet elveszítenek Kelet-Közép-Európa javára, de a tudományra épülő és a beszállítókkal rendelkező ágazatoknak képesnek kell lenniük a foglalkoztatás növelésére a Kelet-Közép-Európából származó megnövekedett kereslet következtében. A külföldi közvetlen tőkeberuházások vizsgálata ugyanerre utal. Bár gyakran tartanak attól, hogy a nyugati cégek hasznot húznak a kelet-közép-európai alacsony munkabérekből és a jól képzett dolgozókból, a Bulgáriába, Szlovákiába, Romániába és Lengyelországba irányuló ilyen beruházások még alacsonyak. Csak Magyarország és Csehország volt képes bizonyos közvetlen külföldi beruházást vonzani. Mindebből az következik, hogy sem a kereskedelem, sem a külföldi közvetlen beruházások nem fenyegetik Kelet-Közép-Európa világgazdaságba való zavartalan integrációját. E térség országai nem tűnnek olyan „tigriseknek”, amelyek arra várnak, hogy meghódítsák a nyugati piacokat. Inkább megbízható és stabil kapcsolatokat igyekeznek kiépíteni, különösen európai szomszédaikkal, hogy a lehető leggyorsabban csatlakozhassanak az Európai Unióhoz. (Ism.: Balogh András)

TÁRSADALOMSTATISZTIKA – DEMOGRÁFIA DORBITZ, J. – FLEISCHACKER, J.: ÁTMENET A NÉPESEDÉSPOLITIKÁRÓL A CSALÁDPOLITIKÁRA (Der Übergang von der Bevölkerungs - zur Familienpolitik in den neuen Bundesländern. Ein Beitrag zum familienpolitischen Diskurs in Deutschland.) – Zeitschrift für Bevölkerungswissenschaft. 1995. 2. sz. 159–185. p.

Az egykori Német Demokratikus Köztársaságban (NDK) az 1970-es években mindinkább teret nyert a pronatalista népesedéspolitika. Ennek hatása azonban korlátozott volt, és végeredményben bebizonyosodott, hogy az állam a népesedés fő trendjeit érdemben nem tudja befolyásolni. Ezek a tapasztalatok igazolták, hogy egy demográfiai hatásvizsgálat csak akkor lehet eredményes, ha a kérdések feltevését a tapasztalati tényekhez igazítjuk, és az ily módon feltett kérdésekre keressük a választ. A viták újabban kiéleződtek: az egyik oldalon a hagyományos koncepció áll, amely a

családok támogatásában látja a problémák megoldásának kulcsát, a másik oldalon pedig az a felfogás, amely tudomásul veszi, hogy a család eredeti intézményes formája mára veszített jelentőségéből. E vitának újabb lendületet adott a német egység megvalósulása, tekintettel az egykori NDK sajátos népesedéspolitikájának következményeire. Az NDK politikai rendszere ugyanis képtelennek bizonyult az életformák sokféleségének kezelésére, és intézkedéseit a munka és a család kérdéseiben sem tudta az érdekek pluralizmusához igazítani. Az NDK kormányzata oly módon folytatott pronatalista népesedéspolitikát, hogy a nőket egyúttal nagyobb arányban bevonta a termelési folyamatba, miközben a gyermekek ellátását mind szélesebb körben intézményes keretek között kívánta elősegíteni. Ennek a népesedéspolitikának történelmileg két szakasza különböztethető meg. Az első szakaszban – a korábbi évtizedekben – a nők bevonása a munkába

780 volt az elsődleges cél, hiszen az újjáépítés volt a feladat. Az NDK 1949. évi alkotmánya kinyilvánította a férfiak és a nők egyenlő jogait és kötelességeit az állami célok valóraváltásában. A háború utáni születési többlet azonban ekkor még éreztette hatását. Lényegében csak az 1970-es években tettek jelentős erőfeszítéseket a gyermekgondozás államilag irányított hálózatának fejlesztésére és arra, hogy a nők szakképzettséget szerezhessenek, és ily módon is jobb esélyekkel kapcsolódjanak be a munka világába. A második szakasz kezdete is lényegében még az 1970-es évekre vezethető vissza, amikor az intézkedéseket hangsúlyozottan pronatalista politikával kombinálták. Számos deklarációban kifejezésre juttatták, hogy a gyermekes családok segítése, a gyermekneveléshez való hozzájárulás ügye olyan cél, amelynek terheit az egész társadalomnak vállalnia kell. Ezeket az elveket számos intézkedéssel próbálták a gyakorlatba is átültetni. Ilyen intézkedésként említhető például a fizetett terhességi és gyermekágyi szabadság meghosszabbítása, a gyermek egyéves koráig igénybe vehető gyermekgondozási szabadság, amely mellett mérsékelt díjazás is járt. Az említett támogatások kiegészültek a gyermekes anyák munkaidejének rövidítésével, meghosszabbított szabadságidejével, a beteg gyermek ápolása érdekében biztosított szabadidővel, valamint több más pénzügyi és szociális kedvezménynyel. Az intézkedések rendszere mögött olyan koncepció húzódott meg, amely a központosított gazdaságirányítás és társadalompolitikai elveinek rendelte alá az egyéni elképzeléseket, életcélokat. A politikai rendszer ezen az úton is saját presztízsét kívánta emelni vagy megtartani, mert úgy vélte, hogy a termékenységi mutatók romlása, a születésszám csökkenése a szocializmus felsőbbrendűségét hirdető nézeteket ásná alá. Utalni kell a reális gazdasági természetű indokokra is, nevezetesen a fellépő munkaerőhiányra, amelyet a nyugati irányú kivándorlás fokozott, és a berlini fal 1961 augusztusi felhúzása is csak részben fékezhetett meg. (1950–1990 között összesen több mint 5 millió állampolgár hagyta el az egykori NDK területét.) A munkaerőhiány eleve hátráltatta az extenzív fejlesztésre alapított nagyszabású gazdasági növekedést. Németország újraegyesítése után az egykori NDK államilag irányított népesedéspolitikája szembesült az NSZK-ban uralkodó felfogással, amely az egyéni szabadságból, az egyéni elhatározás tiszteletben tartásából indult ki. Nyilvánvalóvá vált, hogy az NDK-ban alkalmazott módszerek csak korlátozott eredményt hozhatnak, és hosszabb távon kudarcot vallanak. Az egyesítést megelőző időszak adatai is bizonyítják, hogy a születésszám 1970-es évek második felében bekövetkezett növekedése az 1980-as években meg-

STATISZTIKAI IRODALMI FIGYELŐ torpant, sőt 1985 után már ellenkező irányú tendenciába csapott át. Érdemes összehasonlítani a korábbi két német állam népesedési folyamatait, hogy képet kapjunk arról a feszültségről, amely az ebben a vonatkozásban is eltérő két társadalomban az egyesítés nyomán keletkezett. A Német Szövetségi Köztársaság területén – az állami beavatkozásra épülő pronatalista politika hiányában – a születések számának az 1960-as évek közepén megkezdődött csökkenése mintegy másfél évtizeden keresztül folyamatos volt, majd az 1980-as években spontán módon a helyzet stabilizálódott. Ezzel egyidejűleg azonban módosult a születések összetétele a törvényesség szempontjából: néhány év alatt mintegy másfélszeresére növekedett a házasságon kívüli kapcsolatból származó újszülöttek aránya. Jellemző népesedési folyamatként értékelhető továbbá erre az időszakra vonatkozóan a házasságkötések és az első szülések eltolódása későbbi életkor felé. Az egyesülés időszakában e tendenciák határozták meg a Német Szövetségi Köztársaság demográfiai viszonyait. Az egykori NDK társadalma ezzel szemben drasztikus módon reagált az újraegyesítésre. A születések számának korábban megkezdődött csökkenése ebben az időszakban katasztrofális méreteket öltött: két-három év alatt a születések száma a felére zuhant. Más jelenségek – mint például a házasodási kor kitolódása, az első szülés későbbre halasztása – az átmeneti szakaszban szintén ugrásszerűen jutottak érvényre. Az NDK példája egyértelműen bizonyítja, hogy a pronatalista népesedéspolitika, amint annak intézményi háttere megszűnik, minden hatását elveszíti. E példa fontos érveket adott azoknak a kezébe, akik elítélik a családi életbe való állami beavatkozás minden formáját, minthogy – felfogásuk szerint – a család szigorúan a magánszférába tartozik, ahol tilos minden állami szerepvállalás. A viták ennek ellenére nem szűntek meg, sőt élesebbekké váltak, és több területre is kiterjedtek. Továbbra is jelentős maradt ugyanis a családvédelmi intézkedéseket, illetve a családpolitika megfelelő eszközökkel való alátámasztását szorgalmazók tábora. A népesedéspolitika irányának meghatározásánál mindenesetre figyelembe kell venni azt a tényt, hogy a modernizáció elkerülhetetlenül az életformák sokféleségével jár együtt. Ez nem jelenti természetesen a hagyományos családmodell megszűnését, de kétségkívül oda vezet, hogy nem lehet annak kizárólagosságát célként kitűzni. A házasságon kívüli születések arányának növekedése, a partnerkapcsolatok meglazulása, a házastársi kötelék felbomlása (különélés, válás stb.) folytán például növekszik a gyermeküket egyedül nevelők száma, ami sajátos kérdéseket vet fel.

STATISZTIKAI IRODALMI FIGYELŐ A változások indokolják, hogy a család helyett mindinkább a háztartást mint az együtt élők közösségét, a társadalom gazdasági alapegységét vegyék figyelembe a népesedéspolitikát érintő intézkedések kidolgozásánál. A keresőmunka és a gyermeknevelés kérdésének összeegyeztetése tekintetében szintén számolni kell a különböző megoldások közötti választás lehetőségével. A Szövetségi Népességtudományi Kutató Intézet 1992-ben e témakörben vizsgálatot végzett a nők körében, amelynek során külön feldolgozták a régi szövetségi területen élőknek, valamint az egykori NDK (Kelet-Berlint is ide értve) lakóinak a válaszait. A válaszokból kitűnik, hogy a keleti területeken még mindig jelentős azoknak a nőknek az aránya, akik a gyermek nevelése mellett teljes idejű munkát vállalnának. További széles réteget alkotnak, akik gyermeküket szintén keresőtevékenységgel párhuzamosan nevelnék, de a részmunkaidejű tevékenységet részesítenék előnyben. Ezzel szemben csak kevesen maradnának otthon azért, hogy kizárólag a gyermeknevelés és a háztartás ellátása képezze a feladatukat. A régi szövetségi területen az utóbb említettek csoportja sokkal nagyobb, és a gyermeknevelés mellett munkát vállalni kívánóknak csupán kis része lenne hajlandó teljes munkaidőben dolgozni, zöme a részidejű foglalkoztatást választaná. E felmérés érdekes információkat szolgáltat a népesedéspolitikai vitához, amely most nagyrészt akörül forog, hogy milyen alternatívákat dolgozzanak ki a munka és a gyermeknevelés összeegyeztetésére. Kellő számú részidejű munkahely létesítése mellett meg kell vizsgálni például a rugalmas munkaidő-beosztás elterjesztésének lehetőségét, a rövidített munkaidő alkalmazását, a gyermekek gondozásával kapcsolatos munkaszünetek rendszerét, az otthon, családi környezetben is ellátható munkafeladatok meghatározását. (Ism.: Fóti János)

OSTROOT, N. – SNYDER, W.: AZ ÉLETMINŐSÉG ALAKULÁSA FRANCIAORSZÁGBAN, 1695–1990 (The quality of life in historical perspective: France 1695–1990.) – Social Indicators Research. 1996. 2. sz. 109– 129. p.

A tanulmány célja az életminőség alakulásának bemutatása az elmúlt 300 év során a franciaországi Aix-en-Provence területén. Az életminőség megítélése különösen történelmi vonatkozásban mindig problémát okozott. Az ezzel kapcsolatosan használt modern – például kérdőíves – felvételi technikák ér-

781 telemszerűen történeti távlatokban nem alkalmazhatók, tehát adatainkat indirekt módon, más forrásokból származó információkból kell merítenünk. Hasznos információkra tehetünk szert a jövedelemeloszlás becslésével vagy az ún. fizikaiélet-minőség-index (Physical Quality of Life Index – PQLI) kiszámításával. Az adott ország gyermekhalandóságát, várható élettartamát és írniolvasni tudó népességét összevetik az adott kategória tekintetében a vizsgálat körébe bevont országok közül a legkedvezőbb értéket mutató adataival, és ezek súlyozatlan átlaga az említett index. Ennek bázisa Franciaország tekintetében az 1695-ös év volt. Az emberi életminőség egyik legfontosabb kritériumának – eltekintve az olyan alapvető szükségletek meglététől, mint az élelem, a lakóhely – az interperszonális kapcsolatok számítanak. Franciaországban az adott időszakban a család állt a mindennapi élet számos területének középpontjában, s a család és a gazdaság kapcsolatai elválaszthatatlanok (családalapú gazdaság). Ahogy a periódus során az egyes családtagok a családon kívül is munkát vállaltak, ez fokozatosan az interperszonális kapcsolatok családon kívülivé válását, átstrukturálódását is eredményezte, különös tekintettel a nők fokozott munkavállalására a második világháborút követően. Az elemzés céljaira négy időmetszetet választottak: nevezetesen az 1695., 1812., 1911. és 1990. éveket. 1695 az abszolut monarchia fénypontját, 1812 a napóleoni korszak záróévét reprezentálja. 1911-re Franciaország elfoglalta helyét az ipari forradalomban kiemelt szerepet játszó országok között, míg 1990 a második világháborút követő jóléti társadalom reprezentáns évének tekinthető. 1695-ben Franciaország kül- és belpolitikai helyzete stabil volt, stabilabb, mint az azt követő 150 évben bármikor. Ez a stabilitás azonban az abszolút monarchián nyugodott. XIV. Lajos, a Napkirály udvara Európa-szerte híres volt, e csillogás ára azonban az ország mérhetetlen gazdasági kizsákmányolása volt. A harmadik rendet sújtó állandó adóemelések előrevetítették a későbbi konfliktust. A kincstári bevételek növelése érdekében bevezették a fejadót. Az ország társadalmi tekintetben 3 rétegre oszlott. Az egyházi személyek a népesség mintegy 2 százalékát alkották, s az ország jövedelmének 15 százalékával rendelkeztek. A nemesség aránya szintén 2 százalékos volt, ám a bevételekből 25 százalékban részesedtek. A „harmadik rend”, mely tehát a népesség mintegy 95 százalékát alkotta, igen heterogén volt: 80–85 százalékuk paraszt, a többi városi munkás, kézműves polgár. A 17. század végén – társadalmi státustól és foglalkozástól függetlenül – a gazdaság alapegysége a család volt. A „háztartás”

782 munkáját gyakran kiegészítették a szolgák, illetve a tanoncok, de ezek maguk is a családnál éltek. Az általános véleménynek – a családtagstátus viszonylagos stabilitásának – ellentmond a háztartástagok gyakori eltűnése a háztartásból, amiről az összeírások tanúskodnak. Míg a papság és a nemesség életvitele viszonylag jól nyomon követhető – a jövedelmek egy része ráadásul jól láthatóan megjelent költséges épületekben, életvitelben stb. – a harmadik rend életviteléről kevesebbet tudunk. Általában véve elmondható, hogy az életszínvonal egésze a század elejétől folyamatosan emelkedett, ám 1650 és 1750 között sokkal inkább gazdasági stagnálásról beszélhetünk. A mindennapi élet meglehetősen nehéz volt: a munkaidő általában legalább napi 12 órát tett ki – gyakran vasárnap is –, s noha számtalan vallási munkaszüneti nap volt, a szabadság fogalma sokáig ismeretlen maradt. A társadalmi életnek meglehetősen kevés tere volt, városi ünnepségekre, egyházi szertartásokon történő részvételekre korlátozódott. Az akkori társadalom biztonsága a mai kutató számára nehezen mérhető. Fizikai értelemben a járványok veszélye mindvégig jelen volt, az erőszak pedig a társadalom minden szintjét végigkísérte a században. Részben az általános bizonytalanság kompenzálásaképpen fordultak a túlvilág, az üdvözülés kínálta lehetőségek felé. Általános elképzelés szerint a földi ideiglenes élet szűkölködését az öröklét követi. Ezen élet lehetőségének biztosítása valamennyi társadalmi osztály számára kiemelkedő fontosságú volt. A társadalmi jelzőszámok hiányában az élelmiszerre mint alapvető emberi szükségletre kell koncentrálnunk. Az éhezés veszélye végigkíséri a kort. Az 1690–1720 közti éveket gyakran emlegetik „kis jégkorszaknak”, s a terméscsökkenés mindenki életkörülményeit befolyásolta. A cereáliák kiemelkedő szerepet játszottak az étkezésekben, kiegészítésük döntően az évszaktól függött, hús, zöldség és gyümölcs ritkán került az asztalra. A napi 12 órát dolgozó munkások zöme számára feltehetően nem volt adott a szükséges minimális 3000–3500 kalória, s nem csoda, hogy a várható élettartam nem volt magasabb, mint a római birodalom idejében. Az életkörülmények is szegényesek voltak. A fűtés nem csak a szegények esetében volt megoldatlan. A családok többsége egyetlen szobában élt, ami a magánszféra teljes hiányát jelentette. Ugyanakkor a nap folyamán a család minden tagja együttesen vette ki részét a közös munkából, ami az interperszonális kapcsolatok megerősödését eredményezte, és ami ismeretlen a modern ipari társadalmakban családjuktól több órára elszakadó dolgozók esetében. Ugyanakkor a háztartásra alapozott gazdaság teljesítményére, bármely háztartástag betegsége visszahatott.

STATISZTIKAI IRODALMI FIGYELŐ Általában véve elmondhatjuk, hogy bár XIV. Lajos idején Franciaország kora egyik leggazdagabb államának számított, a lakosság négyötöde állandó megélhetési gondokkal küzdött. Az 1812. évi Napóleon császárságának végét jelentette. Jelentős átszervezés történt mind a hadsereg, mind a civil szféra intézményeit illetően. Az elemzés ezen részének adatait jórészt az 1812-es népszámlálás és más történeti adatok adják. A forradalom alapvetően az egyháziak, a nemesek és a nők életét változtatta meg. A kolostorokat bezárták, s bár egy részük a későbbiekben visszanyerte eredeti rendeltetését, lakóik jó része nem folytatta korábbi életét. A nemesség kiváltságai nagyrészt felszámolódtak, számosan életüket vesztették, mások emigráltak, vagyonukat az állam elkobozta. Az 1812-es népszámlálásban jelentkezik egy új társadalmi–foglalkozási kategória, a tulajdonos, s bizonyítható, hogy a régi nemesség egy része gazdasági–politikai hatalmát visszanyerte. Az 1695 és 1812 közötti időszak legfontosabb társadalmi– foglalkozásszerkezeti változásának a nők szerepének megnövekedését tekinthetjük. A kolostorok bezárása számos apáca számára lehetetlenné tette korábbi biztonságos élete folytatását. Ezzel egyidejűleg ezen időszakban mintegy felére csökkent a háznál szolgálóként foglalkoztatott nők száma is. További szignifikáns változás, hogy megnőtt a férfimunkát végző nők aránya: míg 1695-ben a nem apáca nőknek mintegy 5 százaléka folytatott nem szolgálói tevékenységet, arányuk 1812-re 50 százalékra nőtt. 1812-ben minden negyedik nő keresőtevékenységet folytatott, míg 1695-ben csupán minden hetedik tette ezt. Indirekt úton arra következtethetünk, hogy a tárgyalt időszak alatt az életszínvonal valamelyest javult, az egészségügy fejlődött. A nagy éhínségek kora lezárult. A gyermekhalandóság az 1695-ös 300 ezrelékről 200 ezrelékre csökkent, s a várható élettartam is 25 évről 36-ra növekedett. Az írástudók aránya is mintegy 50 százalékkal nőtt. 1695-öt bázisnak tekintve a PQLI értéke 117-ről 124-re nőtt, évente átlagosan 0,2 százalékkal. Általában véve e periódus jelentős változásokat hozott az említett társadalmi csoportok, azaz az egyháziak, a nemesek és a nők életében, az átlagember mindennapi élete – bár az egészségügyi viszonyok kétségkívül fejlődtek – azonban nem változott számottevően. Az állam és apparátusa centralizált volt mindkét periódusban, ugyanakkor tény, hogy a „szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszavai előkészítették a talajt egy új ideológián nyugvó állam- és intézményrendszer számára. Az 1911-ig terjedő periódus politikai eseményei a korábbi időszakhoz képest jóval kisebb hatással voltak a gazdaságra. Jóllehet az ipari forradalom – Angliához viszonyítva – késve zajlott, 1848 után III. Napóleon

STATISZTIKAI IRODALMI FIGYELŐ alatt jelentős polgárosodás és iparosodás indult meg. Ez az emberek jelentős részénél az életkörülményeik kedvező változását eredményezte, mely a mindennapi életükben is tükröződött. A háztartások szolgálóinak száma tovább csökkent, s még inkább azoké, akik együtt laktak a háztartástagokkal. A nemesség és az egyház szerepe radikálisan csökkent. 1911-re a nők 35 százaléka dolgozott, s az általuk betöltött foglalkozási kategóriák száma megkétszereződött. Ez még az első világháborút megelőzően történt, ami ellentmond a köztudatban élő képnek, miszerint a női munkaerő előretörését a háborús szükségletek okozták. Jelentős pozitív változást hozott a mindennapi emberek életvitelébe az oktatási lehetőségek növekedése, ami a kormány ilyen intézkedéseinek közvetlen következménye volt. Az elemi szintű oktatás mondhatni a teljes népesség számára hozzáférhetővé vált, így érthető, hogy az írni-olvasni tudók aránya a korszak kezdeti 50-ről 88 százalékra nőtt. Az egészségügyi helyzet – mindenekelőtt az egészséges víz biztosításával – javult, a gyermekhalandóság 108 ezrelékre csökkent, s a várható élettartam elérte az 50 évet. Mindezek eredményeképpen a PQLI értéke az 1812-es 124-ről 1911-re 166-ra nőtt, évente átlag 0,3 százalékot emelkedve. A javak elosztása ugyanakkor egyenlőbb lett: a lakosság 5 százaléka rendelkezett a javak 25 százalékával.

783 Nem kérdéses, hogy az 1990-ig tartó periódusban végbement társadalmi változások volumene meghaladta minden korábbi időszakét. A politikai változások szerepe mérséklődött, a gazdaság szerkezetének átalakulása meggyorsult. A mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya 1990-ra az 1695-ös 80-85-ről mindössze 6 százalékra csökkent. A háztartásokban foglalkoztatottak – arányuk 1991-ben 10 százalék körül mozgott – 1990-re, mondhatni, eltűntek. A nők 40 százaléka keresőtevékenységet végez, több mint 500 női foglalkozást tartanak nyilván. A hagyományos háztartásra alapozott gazdaságot a bérből és fizetésből élők gazdasága váltotta fel. A kétkeresős háztartások a társadalmi skála legkülönbözőbb szintjein általánossá váltak. Az életkörülmények, a szolgáltatások jelentősen javultak: főleg az egészségügy és az oktatás területén következtek be jelentős változások. A gyermekhalandóság ennek köszönhetően az 1911es 108-ról 7 ezrelékre csökkent, míg a várható élettartam 50 év helyett 77 évre nőtt. Az írástudók aránya 98 százalékra emelkedett. Ennek megfelelően a PQLI értéke az 1911-es 166-ról 200-ra nőtt, évente átlagosan 0,25 százalékkal emelkedve. A huszadik század gazdasági és társadalmi változásai kialakították a jóléti társadalmat, amely juttatásaival magas életbiztonságot és minőséget nyújt. (Ism.: Reisz László)

KÜLFÖLDI FOLYÓIRATSZEMLE Bureau, D. – Richard, C.: Közbiztosítás és mobilitás: feltáró elemzés az európai gazdaságiegyesítés összefüggésében. Wildasin, D. E.: Jövedelemelosztás és újraelosztás. A FRANCIA STATISZTIKAI ÉS GAZDASÁGKUTATÓ INTÉZET FOLYÓIRATA 1997. ÉVI 45. SZÁM Fujita, M. – Thisse, J. F.: Gazdasági földrajz, régi problémák és új perspektívák. Duranton, G.: Urbanizáció és multipolaritás. Henderson, V.: A levegőminőség szabályozásának hatása az ipartelepítésre. Jayet, H.: Kollektív telepítés. Combe, P. P.: Ipari agglomeráció Cournotversenyben. Berglas, E. – Pines, D.: Tranzakciós költségek egy Tiebout-felállításban. Hamilton, J. H. – Slutsky, S. M.: Az adózás és a közkiadások decentralizálása egy föderációban. Jehiel, P. – Scotchmer, S.: Szabad mozgás és a hatáskörök optimális száma. Gannon, F. – Zenou, Y.: Elkülönítés és munkaerődiszkrimináció a nagyvárosokban. Gourinchas, P. O.: Föderációs átvitelek, decentralizáció és a munkaerő piac.

A NEMZETKÖZI STATISZTIKAI INTÉZET FOLYÓIRATA 1997. ÉVI 1. SZÁM Godsill, S.J.: A beszéd és audio jelek olyan bayesi javítása, amely ARMA-folyamatokkal modellezhető. Durbin, J. – Quenneville, B.: Benchmark állapottérmodellek segítségével. Hardle, W. – Lütkepohl, H. – Chen, R.: A nemparaméteres idősorelemzés áttekintése. Bellhouse, D. R. – Franklin, J.: A valószínűség nyelve. Malinvaud, E.: A technika fejődésének és a nemzetközi specializáció változásainak hatása a munkaerőpiacra és a termelési rendszerekre.

784


Keuning, S. J.: SESAME: egy integrált gazdasági és társadalmi elszámolási rendszer.

A FRANCIA GAZDASÁGI ÉS PÉNZÜGYMINISZTÉRIUM ÉS A STATISZTIKAI ÉS GAZDASÁGKUTATÓ INTÉZET FOLYÓIRATA 1997. ÉVI 1–2. SZÁM Cotis, J. P. – Germain, J. M. – Quinet, A.: A technológiai változás hatásai a képzetlen munkaerőre közvetlenek és korlátozottak. Cortes, O. – Jean, S.: A nemzetközi kereskedelem megváltoztatja a munkaerő keresletet. Fougere, D. – Kramarz, F.: A francia és amerikai munkanélküliségi ráták összehasonlítása. Germain, J.M.: Alacsonyabb munkáltatói hozzájárulás, munkaerő költségek és foglalkoztatottság egyensúlyi modellekben: következmények és viták. Dormont, B.: A munkaerő költség befolyása a munkaerő keresletre. Legendre, F. – LeMaitre, P.: A foglalkoztatottság és a termelési tényezők relatív költsége közötti kapcsolat: paneladatok felhasználásával kapott eredmények. Mihoubi, F.: Tényezőköltségek és tőke- munkaerő helyettesítés: egy elemzés a feldolgozóiparból. Dormont, B. – Pauchet, M.: Függ-e a foglakoztatottság- munkaerő költség elaszticitás a szakképzettségi struktúráktól ? Duchen, S. – Forgeot, G. – Jacquot, A.: Újkeletű munkatermelékenységi fejlemények. 1997. ÉVI 3. SZÁM Lequiller, F.: Felül becsüli-e a fogyasztói árindex az inflációt? Gilles-Simon, M. O.: Szociálpolitika a szegények számára. Carriou, Y. – Jeger, F.: A szolgálati oktatás megtérülése a cégeknél. Dumartin, S.: Találkozik-e az oktatás a foglalkoztatottsággal? Kadjar, A.: Adaptációs tényezők a nagykereskedelemben 1990 óta. Philippe, J.: Gyártó- kereskedő kapcsolatok: egy esettanulmány a ruhaiparból.

AZ AMERIKAI STATISZTIKAI TÁRSASÁG FOLYÓIRATA 1997. ÉVI 437. SZÁM Billard, L.: Egy felfedező utazás. Legler, J. M. – Ryan, L. M.: Rejtett változós modellek teratogenezishez többszörös bináris kimenetelek segítségével.

Yasui, Y. – Lele, S.: Egy regressziós módszer térbeli betegségarányokhoz: becslőfüggvény-módszer. Nandram, B. – Sedransk, J. – Smith, S. J.: Rend megszorítású bayesi becslés az atlanti tőkehalak korösszetételéhez. Brummelen, G. – Butler, K.: Történeti asztronómiai táblák belső összefüggéseinek meghatározása. Weir, I. S.: Teljesen bayesi rekonstrukciók fotonemissziós komputertomográfiai adatokból. Müller, H. G. – Stadtmüler, U. – Tabnak, F.: Földrajzilag aggregált adatok térbeli simítása, baleseti térképek konstruálására való alkalmazással. Capra, W. B. – Müller, H. G.: Egy gyorsított idejű modell válaszgörbékhez. Fisher, I. N. – Hall, P. – Turlach, B. A. – Watson, G. S.: Zajos adatokból származó konvex halmaz becsléséről. Bose, S. – O'Sullivan, F.: Egy tartomány alapú szegmentációs módszer többcsatornás képadatokra. Luo, Z. – Wahba, G.: Hibrid adaptív szplájnok. Kooperberg, C. – Bose, S. – Stone, C. J.: Polichotom regresszió. Schell, M. J. – Singh, B.: A redukált monoton regreszsziós módszer. Hawkins, D. M. – McLachlan, G. J.: Nagy felosztású lineáris diszkriminancia-elemzés. Bloch, A. D. – Silverman, B. W.: Monoton diszkriminancia-függvények és alkalmazásaik a reumatológiában. Richardson, A. M.: Korlátozott befolyásbecslés a kevert lineáris modellben. McCulloch, C.E.: Maximum likelihood algoritmusok általánosított lineáris kevert modellekre. Chang, Y. P. – Huang, W. T.: Következtetések lineáris, hibás változójú modellekre változáspontmodellekkel. Raftery, A. E. – Madigan, D. – Hofting, J. A.: Bayesi modell-átlagolás lineáris regressziós modellekre. Crowley, E. M.: Szorzatparticionálási modellek normális átlagokra. Peruggia, M.: Az esettörlés fontossági mintavételi súlyok változékonyságáról a bayesi lineáris modellben. Evans, M. – Gilula, Z. – Guttman, E. – Swartz, T.: Kategorikus változók sztochasztikusan rendezett eloszlásainak bayesi elemzése. Hollander, M. – McKeague, I. W. – Yang, J.: Likelihood-arány alapú megbízhatósági sávok túlélésfüggvényekre. Cheng, S. C. – Wei, L. J. – Ying, Z.: Előrejelző túlélésvalószínűségek félparaméteres transzformációs modellekkel. Li, G. – Qin, J. – Tiwari, R. C.: Félparaméteres likelihood-arány alapú következtetések csonkolt adatokra. Butler, R. W. – Huzurbazar, A. V.: Sztochasztikus hálózatmodellek túléléselemzéshez. Akritas, M. G. – Arnold, S. F. – Brunner, E.: Nemparaméteres hipotézisek és rangstatisztikák nem kiegyensúlyozott faktoriális tervekhez. Liu, R. Y. – Singh, K.: Adatmélységen és bootstrap-en alapuló P-értékek korlátozásának fogalmai. Zeng, Q. – Davidian, M.: Bootstrap-finomítású mérési megbízhatósági intervallumok immunitáspróbához. Giani, G. – Strassburger, K.: Optimális particionálási eljárások jó és rossz kezelések szétválasztására. Westfall, P. H.: Általános kontrasztok többszörös tesztelése. Pan, G.: Ernyőrendezés ismeretlen csúcsait tartalmazó megbízhatósági részhalmaz. Agresti, A.: Egy modell többváltozós bináris válasz ismételt méréseire. Fygenson, M.: Egy új módszer kategorikus válasz modellezésére. I. Bináris eset. Victoria-Feser, M. P. – Ronchetti, E.: Robusztus becslés csoportos adatokra.

STATISZTIKAI IRODALMI FIGYELŐ Shun, Z.: Egy új nézet a szalamander-nász adatokhoz: módosított Laplace-algoritmus módszer. Ahn, S. K.: Vektor autoregresszív modellek következtetése kointegrálással és skalár komponensekkel. Swanson, N. R. – Granger, C.W.J.: Eseti módszeren alapuló impulzusválasz-függvények. Renssen, R. H. – Nieuwenbroek, N. J.: Becslések sorbaállítása közös változókra két- vagy többmintás felvételeknél. Jacroux, M. – Majumdar, D. – Shah, K. R.: Optimális blokk-tervek meghatározásáról és konstruálásáról lineáris trendek esetén.

785 1997. ÉVI 4. SZÁM Kunc, Z.: Mérlegek felhasználásának lehetőségeiről az építőipariparba történő analitikai betekintésben. Jilek, J.: A mérlegbeszámoló, valamint a nyereség- és veszteség-elszámolási mutatók statisztikai vizsgálatáról. Karousová, O. – Slégrová, H. – Tucek, J.: Játszva tanítás avagy nincs rossz ötlet.

NEMZETKÖZI ELMÉLETI ÉS ALKALMAZOTT STATISZTIKAI FOLYÓIRAT 1997. ÉVI 1. SZÁM

AZ EGYESÜLT NEMZETEK EURÓPAI GAZDASÁGI BIZOTTSÁGÁNAK FOLYÓIRATA 1996. ÉVI 4. SZÁM Stibbard, P.: A munkaerőpiac dinamikáját leíró adatok: Csinálhatjuk-e jobban ? Hoffmann, E.: Követelmények és lehetséges források a foglalkoztatottság dinamikájára vonatkozó statisztika számára: az előállító perspektívája. Bernelot Moens, W. E.: Háztartási aktuális végső fogyasztás Hollandiában. Harala, R.: Reinikainen, A. L.: Titoktartás az adminisztratív adatforrások hazsnálatában. Priest, G.: Kihívások és lehetőségek az adminisztratív adatokban. Carter, R. – McLean, K.: Adminisztratív adatok használata a kanadai cenzus során: tapasztalatok és tervek. Arts, C. H.: Integráció az adatok mikroszintjén az állami támogatást kapó személyek esetén. Griffin, T. – Andrianasolo, R. – Sainz, P. – Flatt, A. – Abdunnur, L.: A regionális bizottságok szerepének erősítése a statisztikában. Dysterud, M. V. – Rogstad, L.: Földhasználati statisztikák nagyvárosokra és városi agglomerációkra: egy adminisztratív adatokon és földrajzi információs rendszer használatán alapuló módszer kifejlesztése.

A CSEH STATISZTIKAI HIVATAL FOLYÓIRATA 1997. ÉVI 3. SZÁM Abrahamse, A.: Hollandia statisztikája perspektívában. Mrázek, J.: A nominál export- és import-árak Fisherindexei 1992-től 1996 első félévéig. Petrikovits, E.: Statisztikai információk bemutatása elektronikus formában. Hrbek, J.: Mezőgazdasági aggregált elszámolások – miért és hogyan?

Hsiao, C. – Wang, L. – Wang, Q.: Nemlineáris, hibás változójú modellek becslése: egy közelítő megoldás. Akahira, M. – Kashima, H. – Takahashi, K.: Egy kétállapotú Markov-lánc által meghatározott általánosított binomiális eloszlás. Hassler, U.: Nemstacionárius frakcionálisan integrált idősorok minta autokorrelációi. Liebscher, E. – Schabe, H.: A Kaplan-Meier becslés általánosítása Harris-rekurrens Markov-láncokhoz. Haldrup, N. – Hylleberg, S.: Near-integrálás és determinisztikus trendek. Herff, W. – Jochems, B. – Kamps, U.: Az inspekciós paradoxon véletlen idővel. Klufa, J.: Dodge-Romig AOQL egyedi mintavételi tervek változókkal történő ellenőrzéshez.

AZ OSZTRÁK KÖZPONTI STATISZTIKAI HIVATAL FOLYÓIRATA 1997. ÉVI 4. SZÁM Hanika, A.: Háztartás-előrejelzés Ausztriára, 1991– 2030. Hawlik, E.: Foglalkoztatottság és munkanélküliség körzetek szerint 1997. január végén. Bartunek, E.: Munkaerőpiacon kívüli személyek korábbi alkalmazása. Bauer, M.: Az Európai Közösségi háztartási panel. Egyeztetett minimális kereseti index, 1997. február. Haschka, P. – Woitek, H.: Fogyasztói árindex, 96=100. Woitek, H.: Fogyasztói árindex, 1996. Bartunek, E. – Stolitzka, B.: Az ifjúság helyzete, 1994. Lackner, K. – Obermayr, U. – Stefanits, H. – Thaler, E.: Törvényi nyugdíjbiztosítás, 1995. Hammer, G.: Háztartásvezetés. Haupt, L.: Baromfi-statisztika, 1996. Pechhacker, J.: Terméseredmények, 1996. Hanselmann, M.: Kereskedelem, gépjárművek karbantartása és javítása. Laimer, P.: Napi látogatási kiadások, 1993/94. Stübler, W.: Egészségügyi kiadások Ausztriában, 1993–1995. Pinsolitsch, M.: Külkereskedelem, 1996. január– szeptember.

786


A LENGYEL STATISZTIKAI FŐHIVATAL FOLYÓIRATA 1996. ÉVI 10. SZÁM Malarska, A. – Szymczak, Z.: A munkanélküliség térbeli differenciálódása – válogatott panelmodellek. Radcenko, J.: A Pleszczynska-együttható alkalmazása nemlineáris regresszióban. Jarosinski, W.: Az ún. „kettős deflátor”-módszer. Wierzbinska, M. – Stec, M.: A vajdaságok rangsorolása gazdasági fejlettség szerint. Gutkowska, K. és mások: Lengyel háztartások az átmeneti folyamatban. Daszynska, M.: A családi szükségletekkel való ellátottság önértékelése. Zurawicz, A.: Felsőoktatás az átmeneti időszakban. Latuch, M.: A fiatalok emigrálása a múltban. 1996. ÉVI 11. SZÁM Wierzbolowski, J.: A hivatalos statisztika és a Lengyelország valamint Nyugat-Európa közötti integráció kihívásai. Zagozdzinska, I.: A vállalati statisztika átalakulása. Fic, M.: A határmenti területek felvételi módszertanának néhány összetevője. Kwiatkowski, E. – Kucharski, L.: A magán- és állami szektor a munkaerőpiacon. Gutkowska, K. és mások: A lengyel családok pénzügyi feltételeinek hatása. Kudrycka, I. – Radziukiewicz, M.: A háztartások közvetett adózása, 1995. Gorczyca, M.: Lakásállomány és lakásépítési feltételek, 1950–1955. 1996. ÉVI 12. SZÁM Walczak, T.: Az 1997-es statisztikai kutatási program. Malina, A.: A vállalatok gazdasági és pénzügyi állásának becslése. Golas, Z. – Wysocki, F.: Osztályozási módszerek a földhasználati trendek meghatározásához. Salman, S. L.: Makromutatók az agrárpolitikában.

Balicki, A. – Szreder, M.: Kalcium- és műtrágyafogyasztás előrejelzése. Jezewska-Zychowicz, M. és mások: Változások a háztartási élelmiszer fogyasztásban. Bulanda, M. – Kacprzak, K.: A háztartások lakásépítési kiadásainak gazdasági és demográfiai tényezői. Mazurek-Lopacinska, K.: Változások a vásárlói viselkedésben – hűség a márkákhoz. Berbeka, J.: Az élemiszerfogyasztás taxonómiai elemzése. Wesolowska, M.: Automatizált adatbevitel.

A NÉMET SZÖVETSÉGI STATISZTIKAI HIVATAL FOLYÓIRATA 1997. ÉVI 2. SZÁM Schulz, U.: Az európai háztartási panel tevékenység koncepciója. Winter, H.: A lakásállományok struktúrája és használata az új tartományokban és Kelet-Berlinben. Scheewe, P.: Bérletek és ezek részesedése a háztartási jövedelmekben Németországban. Müller, W.: Egészségügyi kiadások, 1994. Seewald, H.: Lakásépítési támogatások az új tartományokban és Kelet-Berlinben. Münnich, M.: Az egy- és kétszemélyes nyugdíjas háztartások gazdasági helyzete. Beuerlein, I.: Árak, 1997. január. 1997. ÉVI 3. SZÁM Ehling, M.: Előteszt – egy eszköz kérdőívek teszteléséhez. Emmerling, D. – Riede, T.: A mikrocenzus 40 éve. Lambertz, J.: A kiskereskedelem alakulása 1996-ban. Breidenstein, W.: Közszolgálati létszám 1995. június 30-án. Elber, G.: A harmonizált fogyasztói árindexek bevezetése Európában. Weinreich, G.: Árindexek új számítása a mezőgazdaságban 1991-es bázison. Vorholt, H.: Árak, 1997. február.

BIBLIOGRÁFIA A Központi Statisztikai Hivatal Könyvtár és Dokumentációs Szolgálathoz az alábbi fontosabb könyvek érkeztek be: STATISZTIKAI ÉVKÖNYVEK Annuaire de statistiques régionales / Institut national de statistique. - Bruxelles : INS, [1997]. - 305 p. Belgium területi statisztikai évkönyve, 1994. I-038-B-0189/1994 Annuaire statistique du Luxembourg / Service central de la statistique et des études économiques. - Luxembourg : Statec, 1997. -[600] ism. p. Luxemburg statisztikai évkönyve, 1996. I-030-B-0006/1996

The annual statistical bulletin of the Ministry of Social Affairs & Labour. - [Damascus] : Min. of Soc. Aff. and Labour, 1995. - 151 p. Szíria Munkaügyi Minisztériumának statisztikai évkönyve, 1994. I-098-B-0005/1994 Ársbok för Sveriges kommuner = Statistical yearbook of administrative districts of Sweden. - Stockholm : SCB, 1997. - 187 p. Svédország területi statisztikai évkönyve, 1997. I-041-C-0230/1997

STATISZTIKAI IRODALMI FIGYELŐ Avance del anuario estadístico de Espańa / Instituto Nacional de Estadística. - Madrid : INE, 1996. - 351 p. Spanyolország statisztikai évkönyve. Előzetes, 1996. I-034-D-0001/1996 The Baltic states: comparative statistics. Statistical Office of Estonia, Central Statistical Bureau of Latvia, Department of Statistics ... of Lithuania. - Riga : CSB, 1997. - 112 p. A Balti államok: összehasonlító statisztika. I-042-C-0478/1996 Compendio estadístico / Instituto Nacional de Estadísticas. - Santiago : INE, 1996. - 257 p. Chile statisztikai zsebkönyve, 1996. I-083-D-0002/1996 Italian statistical abstracts / Central Statistical Institute of Italy. - Rome : ISTAT, 1995. - 222 p., [20] t. Olaszország statisztikai zsebkönyve, 1995. I-032-D-0005/1995 Rossija i strany mira : Statisticheskijj sbornik. Russia and countries of the world / Gosudarstvennyjj komitet Rossijjskojj Federacii po statistike. Moskva : Goskomstat, 1996. 467 p. Oroszország és a világ országainak statisztikája, 1996. I-042-C-0473/1996 Statistical yearbook for Asia and the Pacific. Annuaire statistique pour l'Asie et le Pacifique. Economic and Social Com. for Asia and the Pacific. Bangkok. UN. 1997. 635 p. Ázsia és a Csendes-óceáni térség évkönyve, 1996. I-058-B-0008/1996 Statisticki kalendar : Savezna Republika Jugoslavija = Statistical pocket book / Savezni zavod za statistiku. Beograd : SZS, 1997. - 66, 66 p. Jugoszlávia statisztikai zsebkönyve, 1997. I-046-C-0038/1997 Statistik Indonesia = Statistical year book of Indonesia / Biro Pusat Statistik. - Jakarta : BPS, 1996. - XLV, 589 p. Indonézia statisztikai évkönyve, 1995. I-055-B-0021/1995 Synoptiké statistiké epetérida tés Ellados = Concise statistical yearbook of Greece / Ethniké Statistiké Ypéresia tés Ellados. - Athena : ESYE, 1996. - 254 p., [14] t. Görögország statisztikai zsebkönyve, 1995. I-049-D-0001/1995 Tokyo statistical yearbook / Tokyo Metropolitan Government. - Tokyo : TMG, 1997. - 16, 535 p. Tokió statisztikai évkönyve, 1995. I-051-C-0073/1995 Year book Australia / Australian Bureau of Statistics. Canberra : ABS, 1997. - X, 767 p. Ausztrália statisztikai évkönyve, 1997. I-091-C-0003/1997 ÁLTALÁNOS STATISZTIKAI MUNKÁK Actes des journées de méthodologie statistique : 18 et 19 octobre 1995. - Paris : INSÉÉ, 1997. - 480 p. Az INSÉÉ és a GÉNÉS által rendezett negyedik statisztikai módszertani napok előadásai. I-033-B-0420/59-61 Matsuda Y.: Behind state company nexus: one and half century experience of Japanese economic development in a statistical mirror / by Yoshiro Matsuda, Fumiko Arita. Tokyo : Maruzen, cop. 1996. XIII, 352 p. Ami az állami vállalat mögött van: a japán gazdasági fejlődés másfél százada a statisztika tükrében. 723901

787 GAZDASÁGSTATISZTIKA 1993 agricultural census. Northeastern region / National Statistical Office. - Bangkok : NSO, [1996]. - 130 p. Thaiföld 1993. évi mezőgazdasági összeírása. Az északkeleti régió adatai. I-058-B-0063/1993/[4] 1994 national survey of family income and expenditure. Distribution of households / Statistics Bureau Management and Coordination Agency. [Tokyo]: Stat. Bureau, 1996. 416 p. Japán 1994. évi felmérése a családi jövedelmekről és kiadásokról. I-051-C-0102/1994/4 Agriculture, Australia / Australian Bureau of Statistics. - Canberra : ABS, 1997. - 84 p. Ausztrália mezőgazdasága, 1993-1994. I-091-B-0081/1993-1994 Annual bulletin of housing and building statistics for Europe = Bulletin annuel de statistiques du logement et de la construction pour l'Europe = Ezhegodnyjj bjulleten' evropejskojj zhilishhnoj i stroitel'nojj statistiki / Economic Commission for Europe. New York : UN, 1997. VII, 97 p. Európa és Észak-Amerika lakás- és építőipari statisztikájának éves jelentése, 1996. I-031-B-0112/1996 Baustatistik : Gerätebestand im Hoch- und Tiefbau am 1995. - Wien : Östz, 1997. - VI, 109 p. Ausztria építőipari statisztikája, 1995. I-002-B-0219/1995 Baustatistik. Besch„ftigte, Personalaufwand, Nettound Bruttoproduktionswerte, Vorleistungen, Investitionen, ...- Wien : ÖStZ, 1997. - 297 p. Ausztria építőipari statisztikája. Foglalkoztatottak, személyi ráfordítások, nettó- és bruttó termelési érték, a teljesítmények előzetes adatai, beruházások, 1994. I-002-B-0212/1994/2 Belgium - Luxembourg. - Paris : OECD, 1997. - 222 p. Belgium és Luxemburg gazdasági áttekintése, 1996– 1997. I-033-C-0115/1996-1997 Bestands-Statistik der Kraftfahrzeuge in Österreich : Sonderheft / Österreichisches Statistisches Zentralamt. Wien : ÖStZ, 1997. - 154 p. Ausztria gépjárműállományának statisztikája, 1996. I-002-B-0129/1996 The chemical industry in 1995 : Production and trade statistics / Economic Commission for Europe. - New York : UN, 1996. - X, 261 p. Európa vegyiparának éves jelentése, 1995. I-072-B-0359/1995 Les comptes des services en 1995/ Banque du France. Paris : INSÉÉ : Banque du France, 1997. - 479 p. Franciaország szolgáltatásainak elszámolásai, 1995. I-033-B-0431/1995 The economic outlook for 1997 : Papers presented to the Economic and Social Outlook Conference at the University of Michigan, Ann Arbor : November 21 and 22, 1996. - Ann Arbor, Mich. : Univ. of Michigan, cop. 1996. [3], 343 p. Gazdasági kilátások 1997-re. 724552 Economic survey of Latin America and the Caribbean / Economic Commission for Latin America and the Caribbean. - Santiago : UN ECLAC, 1996. - 335 p. + mell. (2 floppy) Latin-Amerika és a Karib-térség gazdasági áttekintése, 1995–1996. 470190/1995-1996

788 European Agreement concerning the international carriage of dangerous goods by road (ADR) and protocol of signature done at Geneva on 30 September 1957 / Economic Commission for Europe Inland Transport Committee. - [2. rev. ed.]. - New York [etc.] : UN, 1996. - XXIX, 584 p., [2] t.fol. + VII, 485 p., [2] t.fol. A veszélyes áruk nemzetközi közúti szállításáról szóló európai megállapodás (ADR). vol. 1-2. 819535-819536 Family expenditure survey : Report for 1994-1995 giving the results for the United Kingdom / Department of Employment. - London : HMSO, 1995. - 178 p. Felmérés a családi kiadásokról Nagy-Britanniában, 1994–1995. I-036-B-0144/1994-1995 Georgiké statistiké = Agricultural statistics. - [Nicosia] : Min. of Finance, 1996. - 191 p. Ciprus mezőgazdasági statisztikája, 1995. I-048-B-0011/1995 Government finance statistics yearbook / International Monetary Fund. - Washington : IMF, 1996. - 455 p. A világ országainak állami pénzügyi statisztikai évkönyve, 1996. I-072-B-0406/1996 Graph agri. Régions. - Paris : SCEÉS, 1997. - 330 p. Franciaország mezőgazdasága régiók szerint, 1997. I-033-B-0455/1997 Grunderwerb. - Wien : Östz, 1997. - 162 p. Ingatlanszerzés Ausztriában, 1995. I-002-B-0218/1995 Household budget survey 1994-95. Preliminary results / Central Statistics Office. - Dublin : CSO, 1997. - 33 p. Írország háztartási költségvetései,1994-95. I-036-B-0357/1994-1995/[1] Hushĺllens utgifter. Preliminära uppgifter = The family expenditure survey. -Stockholm: SCB, 1996. 72 p. Svédország háztartási élelmiszerkiadásainak felmérése, 1995. Előzetes adatok. I-041-B-0091/1995/[1] Inflation and inflation expectations in Sweden / Sveriges Riksbank. - Stockholm : Sveriges Riksbank, 1997. - 35 p. Infláció és inflációs várakozások Svédországban, 1997. 480126/1997/1 International tourism overview : A special report from the World Tourism Organization. - Madrid: WTO, 1997. 29 p. A nemzetközi idegenforgalom áttekintése. I-034-B-0179/1996 Jahresstatistik des Aussenhandels der Schweiz = Statistique annuelle du commerce extérieur de la Suisse / hrsg. von der Eidgenössischen Oberzolldirektion. - Bern : Eidg. Oberzolldirektion, 1997. - 732 p. Svájc külkereskedelmi statisztikája, 1996. I-031-A-0009/1996/2 Jern og stĺl: Arlig statistik. Iron and steel: Yearly statistics. Sidérurgie: Statistiques annuelles. Luxembourg: EURO-STAT, 1996. XII, 121 p. Az Európai Közösségek vas- és acélipari statisztikája, 1996. I-038-B-0127/1996 Kaufkraft in Ost und West : Österreich im europ„ischen Wirtschaftsvergleich 1993 (bis 1995). - Wien : ÖStZ, 1997. - 113 p. Vásárlóerő Keleten és Nyugaton. Ausztria az európai gazdasági összehasonlításban, 1993–1995. I-002-B-0125/1219

STATISZTIKAI IRODALMI FIGYELŐ Lohnsteuerstatistik. - Wien : Östz, 1997. - 651 p. Ausztria jövedelemadó-statisztikája, 1995. I-002-B-0242/1995 Löhne und Gehälter. Löhne, Gehälter und Arbeitskosten im Ausland / Statistisches Bundesamt. Stuttgart : Metzler-Poeschel, 1997. - 99 p. Bérek és fizetések külföldön, 1996. I-004-B-0322/1996 Macroeconomic management and fiscal decentralization. ed. by Jayanta Roy. Washington : World Bank, cop. 1995. - VII, 255 p. Makroökonómia és pénzügyi decentralizáció. World Bank konferenciaanyag. 819352 Motorfahrzeugbestand in der Schweiz = Parc des véhicules … moteur en Suisse. - Bern : BFS, 1997. - 131 p. Svájc gépjárműállománya, 1996. I-031-B-0245/1996/1 National accounts. Institutional sector accounts. - Oslo [etc.] : Stat. Norway, 1996. - 52 p. Norvégia nemzetgazdasági elszámolásai, 1988-1993. Az intézményi szektor elszámolásai. I-040-B-0078/1988-1993/A/[1 National accounts of the Slovak Republic. Komoditnoodvetvové tabul'ky dodávok a pouzitia SR za rok 1993 = Národné Łcty Slovenskej republiky / Statisticky Łrad Slovenskej republiky. - Bratislava : SÚSR, 1996. - 64 p. Szlovákia nemzetgazdasági elszámolásai. Termékek és iparágak szerinti termelés 1993-ban. I-020-B-0020/1993/[1] Norges Bank. Report and accounts. - Oslo : Norges Bank, 1997. - 55 p. A Norges Bank éves jelentése és mérlegei, 1996. 470247/1996 Report on the survey of research and development / Statistics Bureau Management and Coordination Agency. [Tokyo] : Stat. Bureau, 1997. - 292 p. Japán éves kutatás-fejlesztési felmérése, 1996. I-051-C-0060/1996 Sowjetunion : Krise, Zerfall, Neuorientierung / hrsg. vom Bundesinstitut für ostwissenschaftliche und internationale Studien. - München [etc.] : Hanser, 1991. 416 p. A Szovjetunió társadalmi–gazdasági helyzete és átalakulása. 460962/1990-1991 The state of transboundary air pollution : Report prepared within the framework of the Convention on Longrange Transboundary Air Pollution. New York: UN, 1996. V, 88 p. Levegőszennyezés határokon keresztül. 819436 Steel statistics of developing countries / International Iron and Steel Institute. - Brussels : IISI, 1997. - III, 85 p. A fejlődő országok acélstatisztikája, 1996. I-038-B-0221/1996 Strategies and policies for air pollution abatement : 1994 major review prepared under the Convention on Longrange Transboundary Air Pollution / Economic Commission for Europe. - New York : UN, 1995. - V, 138 p., XVI t. Hosszú távú tervek és intézkedések világszerte a levegőszennyezés mérséklése érdekében. I-031-B-0253/1994 Suomen kauppalaivasto = Finlands handelsflotta = The Finnish merchant marine / Merenkulkuhallitus tilasto- ja rekisteritoimisto. Helsinki: Merenkulkuhallitus, 1997. 299 p. Finnország kereskedelmi flottája, 1997. 470193/1997

STATISZTIKAI IRODALMI FIGYELŐ Suomen yritykset = Finlands företag = Corporate enterprises and personal businesses in Finland. - Helsinki [etc.] : Tilastokeskus, 1997. - 102 p. Ipari nagy- és kisvállalatok Finnországban, 1995. I-043-B-0222/1995 Sveriges Riksbank. Statistisk †rsbok = Statistical yearbook. - Stockholm : Sveriges Riksbank, 1997. - 98 p. A Sveriges Riksbank statisztikai évkönyve, 1996. I-041-C-0231/1996 Työvoiman koulutus ja ammatit, 1986-1995 = Labour force: educational level and occupations, 1986-1995. - Helsinki : Tilastokeskus, 1997. - 88 p. A finn munkaerő szakképzettség és foglalkozás szerint, 1986–1995. I-043-B-0231/1986-1995 White paper on the world economy : Summary / Economic Planning Agency Government of Japan. - Tokyo : EPA, 1996. - 46 p. A világgazdaság helyzete és előrejelzés, 1995. 472996/1995 White paper on the world economy : Summary / Economic Planning Agency Government of Japan. - Tokyo : EPA, 1996-[1997]. - 48 p. A világgazdaság helyzete és előrejelzés. 472996/1996 Year-end 1996: mixed results in the transition countries. Continuing improvements in Central and Eastern Europe: Russia and Ukraine have not yet turned the corner. - Wien : WIIW, 1997. - III, 63 p. 1996 vége: vegyes eredmények az átalakuló országokban. 819353 Zanardelli, M.: Enquete budget ménages 1993 : Les comportements de consommation au Luxembourg. - Luxembourg : Statec, 1996. - 66 p. A háztartások költségvetésének felmérése Luxemburgban 1993-ban. A fogyasztás alakulása. I-030-B-0295/1993/[2] Zivilluftfahrt in Österreich. - Wien : Östz, 1997. - 151 p. Ausztria polgári légiforgalma, 1996. I-002-B-0211/1996 Zon, H. van: The future of industry in Central and Eastern Europe. - Aldershot [etc.] : Avebury, cop. 1996. - X, 164 p. Az ipar jövője Közép- és Kelet-Európában. 723899

TÁRSADALOMSTATISZTIKA – EGÉSZSÉGÜGY – KULTÚRSTATISZTIKA Eidgenössische Volkszählung 1990. Le romanche en péril? Évolution et perspective = Recensement fédéral de la population 1990 = Censimento federale della popolazione 1990 / Bundesamt für Statistik. - Bern : BFS, 1996. - 338 p., [10] t. Svájc 1990. évi népszámlálása. Nyelvhasználat. Kihalófélben a rétoromán nyelv? I-031-B-0262/[39] Estatísticas da cultura, recréio e desporto : Continente, Açores e Madeira = Statistiques de la culture, des loisirs et de sports / Instituto Nacional de Estatística. - Lisboa : INE, 1997. - 134, [28] p. Portugália művelődés-, szabadidő- és sportstatisztikája,1995. I-035-B-0119/1995

789 Gesundheitswesen. Kostennachweis der Krankenh„user / Statistisches Bundesamt. Stuttgart: Metzler-Poeschel, 1997. 80 p. A Német Szövetségi Köztársaság egészségügye. A kórházak költségkimutatása, 1995. I-004-B-0327/1995 Gesundheitswesen. Ausgaben für Gesundheit. Statistisches Bundesamt. Stuttgart: Kohlhammer, 1997. 118 p. A Német Szövetségi Köztársaság egészségügye. Az egészségügy kiadásai, 1970–1994. I-004-B-0227/1970-1994 Milli egitim istatistikleri. Yaygin egitim = National education statistics. Adult education / Devlet Istatistik Enstitüsü. - Ankara : DIE, 1996. - IX, 113 p. Törökország felnőttoktatási statisztikája, 1991–1992. I-050-B-0086/1991-1992 Rechtspflege. Strafverfolgung / Statistisches Bundesamt. - Stuttgart [etc.] : Kohlhammer, 1997. - 106 p. A Német Szövetségi Köztársaság igazságügyi statisztikája. Büntető eljárások, 1995. I-004-B-0226/1995 Report of the 1994 household socio-economic survey / National Statistical Office. Bangkok : NSO, 1995. - 62, 152 p. Thaiföld 1994. évi felmérése a háztartások társadalmi– gazdasági helyzetéről. I-058-B-0042/1994/[1] Romanian human development report. - Bucharest : CNS, 1996. - 126 p. Az emberi erőforrás helyzete Romániában, 1996. 473069/1996 Skolan i siffror. Betyg och utbildningsresultat. - Stockholm : Skolverket, 1997. - 78 p. Svédország oktatásügye számokban, 1997. Szakképzettség. I-041-B-0119/1997/1 Skolan i siffror. Elever och lärare. - Stockholm : Skolverket, 1997. - 169 p. Svédország oktatásügye számokban, 1997. Tanulók és tanárok. I-041-B-0119/1997/2 Sosialstatistikk = Social statistics. - Oslo [etc.] : Stat. Sentralbyrĺ, 1997. - 55 p. Norvégia szociális ellátási statisztikája, 1995. I-040-B-0070/1995 Statistica degli incidenti stradali / Istituto Nazionale di Statistica. - Roma : ISTAT, 1996. - 173, [2] p. Olaszország közúti közlekedési baleseti statisztikája, 1995. I-032-C-0239/1995

DEMOGRÁFIA 1995 Population census of Japan. Total population / Statistics Bureau Management and Coordination Agency. [Tokyo] : Stat. Bureau, 1997. - 34, 312 p. Japán 1995. évi népszámlálása. Teljes népesség. I-051-B-0049/1995/1 1995 Population census of Japan. Sex, age and marital status of population, structure and housing conditions of households / Statistics Bureau Management and Coordination Agency. - [Tokyo] : Stat. Bureau, 1996. - 19, 530 p. Japán 1995. évi népszámlálása. A népesség nem, kor és családi állapot szerint, a háztartások szerkezete és lakásviszonya. I-051-B-0049/1995/2/1

790 1995 Population census of Japan. Labour force status of population, industry (major groups) of employed persons / Statistics Bureau Management and Coordination Agency. [Tokyo] : Stat. Bureau, 1997. - 20, 258 p. Japán 1995. évi népszámlálása. A népesség gazdasági aktivitása, az iparban foglalkoztatottak száma. I-051-B-0049/1995/3/1 Befolkningen i kommunerne 1. januar 1997 = Population in municipalities 1 January 1997 / Danmarks Statistik. - Kobenhavn : Danmarks Stat., 1997. - 164 p. Dánia népessége településenként, 1997. január 1. I-039-B-0033/1997 Befolkningens bevegelser = Vital statistics / Danmarks Statistik. - Kobenhavn : Danmars Stat., 1997. - 239 p. Dánia népmozgalmi statisztikája, 1995. I-039-C-0045/1995 Befolkningsstatistik. Inrikes och utrikes flyttningar = Population statistics. - Stockholm : SCB, 1997. - 146 p. Svédország népességstatisztikája, 1996. I-041-B-0112/1996/2 Cancer incidence in Sweden. - Stockholm : Socialstyrelsen, 1997. - 109 p. Svédország rákgyakorisági statisztikája, 1994. I-041-B-0137/1994 Chaleix, M.: Population active au lieu de travail : Recensement de la population de 1990 : Résultats du sondage au quart. - Paris : INSÉÉ, 1996. - 277 p. Az aktív népesség munkahely szerinti megoszlása Franciaországban. I-033-B-0405/507-508 Conteo de población y vivienda 1995. Distrito Federal : Resultados definitivos : Tabulados básicos / Instituto Nacional de Estadística Geografía e Informática. - México : INEGI, cop. 1996. - XII, 269, [26] p. Mexikó 1995. évi népszámlálása és lakásösszeírása. I-073-B-0104/09 Decessi : Caratteristiche demografiche e sociali / Istituto Nazionale di Statistica. - Roma : ISTAT, 1996. 123, [4] p. Olaszország halálozási statisztikája, 1993. I-032-B-0285/1993 Demographic trends / Department of Statistics. - Wellington : Dept. of Stat., 1996. - 160 p. Új-Zéland demográfiai trendjei, 1996. I-095-B-0047/1996 Eidgenössische Volksz„hlung 1990. Haushalte und Familien: die Vielfalt der Lebensformen = Recensement fédéral de la population 1990 = Censimento federale della popolazione 1990 / Bundesamt für Statistik. - Bern : BFS, 1996. - 412 p. Svájc 1990. évi népszámlálása. Háztartások és családok. Az életformák sokfélesége. I-031-B-0262/[38] Interviewer's manual for use with model „B” questionnaire for low contraceptive prevalence countries. Calverton, Md. : MII, 1997. - V, 121 p. A „B” modell kérdőívet használó, a fogamzásgátló módszereket és -szereket kismértékben felhasználó országokban működő kérdezőbiztosok kézikönyve. 819559 Interviewer's manual for use with model „A” questionnaire for high contraceptive prevalence countries. Calverton, Md. : MII, 1997. - V, 145 p. Az „A” modell kérdőívet használó, a fogamzásgátló módszereket és -szereket nagymértékben felhasználó országokban működő kérdezőbiztosok kézikönyve. 819558

STATISZTIKAI IRODALMI FIGYELŐ Nascite : Caratteristiche demografiche e sociali / Istituto Nazionale di Statistica. - Roma : ISTAT, 1995. 102, [3] p. Olaszország születési statisztikája, 1992. I-032-B-0286/1992 Popolazione e movimento anagrafico dei comuni anno 1995. Istituto Centrale di Statistica. Roma: ISTAT. 1997. 239 p. Olaszország népessége és népmozgalma községenként, 1995. I-032-C-0232/1995 Projections de population active, 1995-2040. - Paris : INSÉÉ, 1997. - 91 p. Az aktív népesség előrejelzése Franciaországban. I-033-B-0405/516 Recensement de la population 1. mars 1991. Chiffres de la population : Generalités / Institut national de statistique. - Bruxelles : INS, 1996. - 142 p. Belgium 1991. évi népszámlálása és lakásösszeírása. A népesség száma. Általános adatok. I-038-B-0219/01/A Recensement de la population 1. mars 1991. Population active : Principaux résultats par commune de residence / Institut national de statistique. - Bruxelles : INS, 1996. 216 p. Belgium 1991. évi népszámlálása és lakásösszeírása. Aktív népesség. I-038-B-0219/08/B Recensement de la population 1. mars 1991. Population scolaire et niveau d'instruction Principaux résultats par com-mune. Institut national de statistique. Bruxelles: INS, 1996. 302 p. Belgium 1991. évi népszámlálása és lakásösszeírása. Iskolázottság és szakképzettségi színvonal. I-038-B-0219/10/B Recensement général de la population et de l'habitat de 1994. Ménages et conditions d'habitat / Institut national de statistique. - Tunis : INS, 1995. - 161 p. Tunézia 1994. évi népszámlálása és lakásösszeírása. Háztartások és lakáskörülmények. I-064-B-0049/[2] Statistiques du mouvement de la population. - Luxembourg : Statec, 1996. - VI, 193 p. Luxemburg népmozgalmi statisztikája, 1954–1995. I-030-B-0025/1954-1995 World population / United Nations Department of Economic and Social Information and Policy Analysis. New York : UN, 1996. - 1 fol. A világ népessége, 1996. I-072-B-0675/1996 TÁJÉKOZTATÓ ÉS BIBLIOGRÁFIAI KIADVÁNYOK Gemeindeübersicht. Österreichisches Zent-ralamt. - Wien : Östz, 1997. - 129 p. Ausztria helységnévtára, 1997.

Statistisches

472244/1997 General report on the activities of the European Communities / Commission of the European Communities. - Brussels [etc.] : CEC, 1997. - XVI, 588 p. Beszámoló jelentés az EU tevékenységéről, 1996. 471690/1996 Statisticheskijj slovar'. Gosudarstvennyjj komitet Rossijjskojj Fedederacii po statistike. Moskva: Finstatinform, 1996. 478 p. Statisztikai szótár. 724690

STATISZTIKAI IRODALMI FIGYELŐ Directory of Community legislation in force and other acts of the Community institutions : Official journal of the European Communities. - Brussels [etc.] : EC, 1996. XXIV, 1122 p. Az Európai Közösségek érvényben lévő jogalkotási jegyzéke és intézményeinek más jogszabályai. 472533/1996/1/28

791 Directory of Community legislation in force and other acts of the Community institutions : Official journal of the European Communities. - Brussels [etc.] : EC, 1996. - V, 261 p. Az Európai Közösségek érvényben lévő jogalkotási jegyzéke és intézményeinek más jogszabályai. 472533/1996/2/28

FELHÍVÁS a MIGRÁCIÓ ÉS MOBILITÁS című konferencián való részvételre.

Időpont: 1997. november 10–12. Hely: II. ker. Budapest, Keleti Károly u. 5–7. A konferencia elsődleges célja: a migráció és mobilitás jelenségeinek széles körű értelmezése, a témák sokoldalú megközelítése, az összefüggések és trendek bemutatása. Terveink szerint a konferencia a következő szekciók keretében végezné munkáját: – történeti demográfia és vándorlás, – társadalmi mobilitás, – belső vándorlás, – külső vándorlás, – munkaerő-áramlás.

A konferencia munkájában való részvételi szándékát – előadásának címével – szeptember 30-ig a konferencia titkárságával (KSH Népességtudományi Kutató Intézet 1024 Budapest, Fényes Elek u. 14–18. Tel: 345-6576, Fax: 3456680) kérjük közölni. Az előadások időtartama maximum 15 perc, melyet vita követ. A rendezők a konferencia anyagát meg kívánják jelentetni, ezért az előadások szövegét – maximum egy ív terjedelemben – floppyn (Word, Microsoft Word, WordPerfect programban) a titkárság címére legkésőbb október 20-ig kell eljuttatni. Felvilágosítást a konferencia titkársága nyújt.

ELTE Szociológiai Intézet Központi Statisztikai Hivatal Közép Európa Intézet KSH Népességtudományi Kutató Intézet Magyar Külügyi Intézet Migrációs és Menekültügyi Kutató Központ MTA Történettudományi Intézet

STATISZTIKAI SZEMLE A KÖZPONTI STATISZTIKAI HIVATAL FOLYÓIRATA SZERKESZTŐBIZOTTSÁG:

Recommend Documents