Statisztika és szovjethatalom: ( ) IV

Holka László, a Központi Statisztikai Hivatal vezető-főtanácsosa E-mail: [email protected]

Statisztika és szovjethatalom: a virágzás kora (1917–1927) IV.

A gazdálkodás elemi feltételei közé tartozik a viszonyok átláthatósága (a tényezők számbavétele) mellett a hozzávetőleges megállapodottság éppúgy, mint az előreláthatóság. Miközben a Szovjetunióban az 1920-as évek derekán felizzottak a viták a népgazdasági tervezés mikéntje körül, és egyes nagyberuházások megkezdését hoszszas egyezkedések kísérték, a statisztikusok megvonták a szovjethatalom első tíz évének számokban kifejezett mérlegét. Munkájuk számos részelemzésre támaszkodhatott, mivel az országos statisztikai tájékoztatást az adatok bősége és nyílt közzététele jellemezte, a visszatekintéseknél kiegészülve az idősorok összehasonlíthatóságát lehetővé tevő, homogenizálására tett erőfeszítésekkel. Az adatok sok területen igazolták a politikai vezetés feltételezését, miszerint végbement a gazdaság helyreállítása. Az agrárországban korántsem elhanyagolható mezőgazdaság szereplői azonban a kényszerek szorításában vergődő nagypolitika szeszélyeinek kitéve nélkülözték a gazdálkodás lételemét nyújtó kiszámíthatóságot. Bár a tervezéshez a mezőgazdaság teljesítményének kellett volna támaszt nyújtania, az agrárstatisztika nagyságrendi eltéréseket mutató becslésekkel kínlódott. Az ipar helyreállításához a gazdaság elemi körforgásának elérésére volt szükség, amihez az agrártermékek adták az alapot, így az ezekkel kapcsolatos információigény felértékelte a folyó mezőgazdasági statisztika szerepét: a gabonakészletek nagyobbrészt az ellátás és kisebb, de növekvő mértékben az export miatt váltak meghatározóvá. Kiderült, hogy az ipartól eltérően a mezőgazdaságban a helyreállítás igencsak viszonylagosnak volt nevezhető: az adatáradat végeredményben szinte nagyobb zavart okozott, mint amennyi véglegesnek nevezhető számmal szolgált. Így a statisztikára egy „gigászi közraktár” készleteinek feltérképezési feladata hárult.

Statisztikai Szemle, 94. évfolyam 3. szám

Holka: Statisztika és szovjet-hatalom: a virágzás kora (1917–1927) IV.

321

A statisztikai adattermés nyilvánossága „...a rongy mennyisége zuhanásszerűen csökkent, minősége romlott, mivel a lakosság a kor körülményei között (1918–1920-as időszakban) természetesen igyekezett a végletekig elhordani a ruháját.” – értelmezte a papíripar egyik nyersanyagának helyzetét a forradalom utáni Oroszországban az iparstatisztikus L. V. Kafenhaus ([1994] 226. old.), hozzáfűzve: kínzó hiány mutatkozott erős savakból, klórmészből, kolofóniumgyantából is.1 A termelés a két év alatt a felére, 37,3 ezer tonnára esett; a végtermék silányságát elárulja, hogy a fogyasztók újságpapír helyett sárga, nyomdai papírként pedig szürke csomagolópapírt kaptak. Az ágazat 1925-re elérte kibocsátásának háborút megelőző mennyiségi termelését, de mivel a cellulózt a cári időkben Lengyelország és a balti államok területéről kapta, jelentős szervezeti átalakításokra volt szükség: befejezték a szverdlovszki cellulózgyár háború előtt megkezdett építését, és új berendezésekkel látták el, illetve további négy üzemet felújítottak. Az erőfeszítések következtében 1926/27-ben a mélypont hétszeresére nőtt az előállított papír mennyisége (Kafenhaus [1994]), és végre lett mire nyomtatni. Egy évszázaddal ezelőtt az információhordozók között a papír egyeduralkodó szerepet játszott, az összes statisztikai adat közzététele nyomtatott formát igényelt. Így az 1920-as években az adatokat, elemzéseket tartalmazó kiadványok „termése” tekintélyesre nőtt a Szovjetunióban. Sorjáztak a folyóiratok, az ismertetések, a tematikus adatgyűjtemények, az évkönyvek, és alapos elemzéseket lehetett olvasni a később tilalmasnak ítélt témákról (például az öngyilkosságról vagy a bűnözésről). A szovjet statisztikai hivatal (továbbiakban KSH) egymaga több folyóiratot adott ki. A Vesztnyik Sztatyisztyiki (Statisztikai Értesítő) 1919-ben indult útjára. Míg első száma a szolgálat felállítását követően még csupán programadásra, a hivatalról alkotott rendeletre és a folyó iparstatisztika ügyeire szorítkozott; tartalma idővel bővült, és egyik jellegzetességeként folytatásokban közölt írásokat. Főszerkesztője 1926-ig a hivatal vezetője, P. I. Popov, őt követően, 1928-ig pedig N. Oszinszkij volt. A folyó statisztika témáival foglalkoztak a Bjulletyeny CSzU (A KSH Bulletinje) hasábjain, amelynek számai 1919 és 1926 között jelentek meg. Majd 1930-ig e lapot „Sztatyisztyicseszkoje obozrenyije” (Statisztikai Szemle) címmel adták ki. Az 1926os esztendő jelentőségét mutatja az a mindössze két számot megért folyóiratkezdemény, amelyet „Problemi Sztatyisztyiki” (A Statisztika Problémái) címmel aktív marxista statisztikusok egy társasága hozott létre a kommunista akadémián2 1 Oroszországban a háború előtt a felhasznált papír 36 százaléka származott a birodalom kötelékéből kivált Finnországból; ugyanakkor a Baltikumban a cellulózgyártás fejlődése révén jelentős lett az olcsóbb papírfajták előállítása (Kafenhaus [1994]). Finnországban 1920-ban a megtermelt papír mennyisége 180 ezer tonnára rúgott (Lamberg et al. [2012]). 2 Hivatalos nevén Insztyitut Krasznoj Profeszszuri (Vörös Professzúra Intézete), amelyet a Népbiztosok Tanácsának rendelete alapján 1921-ben, a „reakciós burzsoá elleni ideológiai fellépés” keretében alapítottak


322

Holka László

(szerkesztői V. G. Groman, L. N. Kricman, M. N. Szmit és Sz. G. Sztrumilin voltak). Statisztikai periodikumokra akkortájt kevésbé jellemző megoldásra szánta el magát 1927-ben a KSH: hetilapot indított „Szovjetszkij Sztatyisztyik” (Szovjet Statisztikus) elnevezéssel, amelynek 1930-ig 178 száma látott napvilágot. A nagy adattárakat „Narodnoje hozjasztvo Szojuza SzSzR v cifrah” (A Szovjetunió népgazdasága számokban) címmel kiadott évkönyvek képviselték (1923-ban az állam neve a kiadvány címében még Oroszország) (Rossztat [2013]).

Az első évtized számbavétele Az évfordulók teremtettek alkalmat hosszabb időszakok alapos áttekintésére. Így látott napvilágot 1924-ben egy körülményes elnevezésű 3 kiadvány a megjelenést megelőző esztendővel lezárt öt évről (CSzU [1924]). Majd újabb öt év elteltével, az októberi fordulat előtt tisztelegve, kiadtak egy átfogó összegzést is az előző évtizedről, alátámasztva a gazdaság helyreállítására vonatkozó feltevéseket, címe „A szovjethatalom eredményei számokban, 1917–1927” volt (ITOGI [1927]). Szerkesztőként A. V. Csajanov, V. I. Zejlinger4 és Groman jegyezte, az előszót a KSH vezetőjének helyetteseként P. M. Kerzsencev5 írta. A terjedelmes, 514 oldalas kiadvány tizenkét fejezetre tagoltan nyújt képet az ország állapotáról. Az előszónak már az első mondata felfedi a nehézségeket, amelyekkel az összehasonlítások során a szovjet statisztika szembesült: „Az elmúlt évtized első időszakára vonatkozó statisztikai anyag állapota nem teszi lehetővé, hogy ebben a kiadványban kimerítő idősorokat publikáljunk a népgazdaság minden vetületéről.” (i. m. előszavának III. oldala) – fogalmazott a párt agitációs és propagandaosztályának egy évvel később (1928-ban) helyettes vezetőjévé előlépett szerző. Rögvest leszögezte azonban, hogy az utolsó évek dinamikája jól nyomon követhető, és a népgazdaság bizonyos területein a mutatók alapján kellően világos kép alkotható a szocialista építés számszerű alakulásáról (megemlítve itt példaként az ipar állapotát). A továbbiakban kiemelte a népességszám alakulását, amely a háborúk, az Moszkvában, a párt vezető kádereinek, valamint a társadalomtudományi oktatóknak a felkészítésére. Az oktatási intézmény első vezetője M. N. Pokrovszkij (1868–1932) történész volt; tanári karában dolgozott N. I. Buharin, J. V. Sztálin, L. D. Trockij, G. Je. Zinovjev és külföldi tagokként Kun Béla, Varga Jenő, Wilhelm Pieck is. Az ottani, alapvetően szemináriumi formában zajló oktatás hossza 1924-ig három, majd négy év volt. A káderhiány miatt kezdetben mind az oktatók, mind a hallgatók között akadtak pártonkívüliek is, de a felvételhez már 1922-től kétéves pártmunka kellett. 3 Az SzSzK Szövetségére vonatkozó statisztikai információk gyűjteménye a KSH munkájának öt évében. 4 (1891–1944). 5 Kerzsencevről bővebben lásd a sorozat második részét (Holka [2016] 987. old.).


Statisztika és szovjet-hatalom: a virágzás kora (1917–1927) IV.

323

éhínség és a fertőző betegségek pusztítása ellenére „helyreállt”: az 1926/27-es területre átszámítva az 1924. évi 137,6 milliós mélypontot követően (ami félmillióval elmaradt az 1914. évben észlelttől) az ország lélekszáma a következő három év folyamán 9,5 millió fővel gyarapodott. Becslése szerint a népesség száma 1928. január 1-jére kellett, hogy elérje a 150 milliói főt: „Ez az a grandiózus emberi bázis, amely alapján lezajlanak majd a szocialista építés további munkálatai.” (i. m. előszavának IV. oldala). Kerzsencev érintette a parasztgazdaságok helyzetét is, kitérve a vetésterület nagyságának és a gabonafélék szerinti megoszlásának alakulására, az állatállományra, valamint a gazdaságok differenciálódására az egy főre jutó vetésterület alapján; a változásokat az 1924. évi eredményekhez képest villantotta fel. Külön említést tett a lovakkal nem rendelkező gazdaságok „visszaszorulásáról”. (Ukrajnában arányuk 1922 és 1926 között 42-ről 40 százalékra, Észak-Kaukázusban 46,7-ről 43,6 százalékra mérséklődött, míg Belorussziában az 1924. évi 17,5-ről 1926-ra 13,1 százalékra csökkent.) Az iparról megállapította, hogy a küszöbértéket elért gyárak6 összteljesítménye 1917 és 1920 között visszaesett, 1921-től viszont fokozatosan emelkedett, így 1927-ben 74 százalékkal haladta meg a tíz évvel korábbit. Mindezt úgy, hogy a teljesítmény 91,8 százalékát az állami, 6 százalékát a szövetkezeti szektor adta, a fennmaradó rész pedig a koncessziós és a magánkézben levő üzemektől származott. A napi munkaidő hossza 1927-ben átlagosan 7,8 órára rúgott, a túlóráké 0,28 órára. Bemutatásában a parasztság helyzetének javulását tanúsította a táplálkozás összetételének változása: a rozs rovására teret hódított a búzaliszt, és jelentősen nőtt a cukor-, hús- és vajfogyasztás. „A részletes táblázatok és számok felfedik egyes gyenge pontjainkat is, amelyekre az elkövetkező évtizedben figyelmet kell majd fordítani.” – bocsátotta útjára a kiadványt Kerzsencev (i. m. előszavának VII. oldala). A kötet adattartalmát illetően érdemi megállapításokat tartalmaz a három szerkesztő előszava. Megítélésük szerint a köztársasági és a közigazgatási határok módosulása, a hadikommunizmus éveire vonatkozó adatok hiánya, illetve a statisztikai adatgyűjtés és -feldolgozás módszereinek változása miatt a mögöttük hagyott tíz évre teljességgel lehetetlennek bizonyult összehasonlítható idősorokat szerkeszteni, kiváltképp a mezőgazdasági statisztika esetében. Egyikük megjegyzése szerint a kiadványban bemutatott változások sokkal inkább a statisztikai módszertan dinamikáját tükrözik, sem mint a vizsgált jelenségekét. „A forradalom népgazdasági dátumai” című első fejezet sokatmondó tartalmú történeti kronológiát vázol fel, első pontja „7/XI. 1917. – októberi fordulat”, az utol6 Az orosz „cenzusiparra” értett kifejezés; a küszöböt az 1933-ig érvényes meghatározás szerint a legkevesebb 16 főt és gépi hajtóerőt vagy az utóbbi hiányában a 30 főt foglalkoztató üzemeknél húzták meg (bizonyos kivételekkel: a villamos erőművek 15 kWh fölötti teljesítmény esetén, a bányaüzemek pedig a foglalkoztatottak létszámától függetlenül mind bekerültek a megfigyelt körbe).


324

Holka László

só három pedig „1927. – Dnyeprosztroj7, Szvirsztroj8, a szemirecsenszki vasútvonal stb. építésének megkezdése. A helyreállítási periódus lezárása és a népgazdaság széles körű rekonstrukciójának megkezdése”, „28/V. 1927. – a diplomáciai kapcsolatok megszakítása Angliával”, „15/X. 1927. – a VCIK9 manifesztuma (hétórás munkanap, juttatások a szegényparasztságnak, stb.)”. A „Szovjetunió népgazdaságának dinamikája a szovjethatalom első évtizedében” című második fejezet másfél oldalas szöveges bevezetője ismét felhívja a figyelmet: a szovjethatalom első öt évére vonatkozó adatok megbízhatatlansága miatt a hosszú évek sokféle forrásból származó adatainak aprólékos ellenőrzésére volt szükség ahhoz, hogy a tényszámok megközelítsék a kellő valószínűségi fokot. Ennek következtében a népgazdaság kötetben közölt alapvető mutatói nem lehettek többek „a dinamika mennyiségi tükrözését nyújtó, tájékoztató hipotéziseknél”. Közzétételük mellett az szólt, hogy többé-kevésbé hű képet nyújtottak a fejlődésről. Mivel az ipar bruttó termelését abszolút számokban, háború előtti rubelben számolták, az 1926-ban kimutatott, feltűnően nagyarányú bővülés nemcsak a kibocsátás növekedésével volt magyarázható, hanem azzal is, hogy az iparcikkek árindexe jóval nagyobb mértékben emelkedett, mint a háború előtti rubelnek az árurubel átlagához viszonyított értéke. A vetésterület 1917 és 1922 közötti nagyságát a be nem vetett területek évenkénti százalékos alakulása alapján igyekeztek megállapítani: „Másként fogalmazva: az adott évekre vonatkozó görbe sokkal inkább tükrözi a kortársaknak a vetésterület ingadozásaira vonatkozó mennyiségi feltevéseit, mint magának a vetésterületnek a változásait.” (i. m. 3. old.). A fejezet első táblázata a népgazdaság tíz alapvetőnek tartott mutatóját tartalmazta. Eszerint meglepő módon a hadsereg létszáma 1927-re az 1917. évi 9 százalékára zsugorodott, a küszöbértéket elérő iparüzemek munkásainak létszáma pedig 95-re csökkent. Ugyanezeknek a gyáraknak a bruttó termelése a 100 százaléknak vett 1917. évi adathoz képest 175 százalék, a vetésterület 101 százalék, a gabonafelvásárlás mutatója pedig 124 százalék volt. A külkereskedelmi forgalomra 7 A dnyeprosztroji vízi erőművet a GOELRO (a Goszudarsztvennaja komisszija po elektrifikacii Rosszii – Oroszország Villamosításáért Felelős Állami Bizottság után elnevezett villamosítási terv) keretében, a Dnyeper zaporozsjei alsó folyásán létesítették. Tervezése 1921-ben kezdődött, amit elhúzódó viták kísértek. A beruházásokért vívott ukrán-orosz párharc hevességét jelzi, hogy az ukrán Népbiztosok Tanácsának vezetője 1925-ben a köztársaság kilépésével fenyegetőzött a szövetségből, ha nem kerül sor a beruházásra. Az építkezésen 1927-ben 13 ezren dolgoztak, többségük mezőgazdasági munkás volt. Az átadásra 1932-ben került sor, ekkor hat amerikai tanácsadót kitüntettek a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével. 8 Szvirsztrojt a Szvirj folyón 1927-ben megkezdett vízi erőmű építése céljából alapították a Leningrádi megye északkeleti csücskében. 9 VCIK (Vszeroszszijszkij centralnij iszpolnyityelnij komityet): Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság. A saját elnökséggel rendelkező, parlamentre emlékeztető alakzatot elvileg a tanácsok (szovjetek) országos kongresszusai választották. A testület évente háromszor tartott ülést (mindig Moszkvában), formálisan az államhatalom legfőbb letéteményese volt: kinevezte a Szovjetunió kormányát (a Népbiztosok Tanácsát) és a Legfelsőbb Bíróságot. 1922 és 1938 között működött, az 1924. évi alkotmányig egykamarás, ezt követően kétkamarás formában. Elnöke ebben az időszakban M. I. Kalinyin (1875–1946) volt.



325

és a szállítási teljesítményre nem volt adat (1926: 48, illetve 105 százalék). A mezőgazdasági szövetkezetek száma 33 százalékponttal bővült, míg a kolhozokra vonatkozó (1919-hez viszonyított) érték még 1926-ra is hiányzott. A városi lakosság kalóriákra átszámított, egy főre jutó fogyasztása 1926-ban az 1918. évi 153 százaléka volt. A táblázathoz fűzött megjegyzés tudatja: „Az adatsorok mindig a megadott évben a szovjethatalom fennhatósága alatt álló területekre vonatkoznak, kivéve a vetésterületet, a munkások létszámát, az ipari termelést és a szállítás teljesítményét, amelyeket átszámítottunk a Szovjetunió jelenlegi határaira, vagyis belevettük azokat a területeket is, amelyek a polgárháború idején a »fehér« és a »zöld« kormányok fennhatósága alatt álltak.” (i. m. 4. old.). A harmadik fejezetet a politikai statisztikának szentelték. Első táblázata az állam névadójául szolgáló tanácsok (szovjetek) kongresszusaira választott küldöttekre vonatkozó adatokat tartalmazza: a sort az 1917 júniusában tartott első tanácskozás nyitja, amelyen 1 090 küldött vett részt, ezen belül a kommunisták aránya 10, a munkásoké 44,4, a parasztoké 26,8 százalék volt. Az 1918 márciusában tartott negyedik kongreszszus résztvevőinek száma az első gyűléshez képest 262 fővel gyarapodott, közöttük a kommunisták aránya felszökött 68 százalékra, a munkásoké elérte a 49,3, a parasztoké pedig a 28,8 százalékot. A fejezet emellett köztársaságonkénti bontásban bemutatja a városi és a községi szovjetek választóinak létszámát, a szovjethatalom helyi képviselőinek társadalmi összetételét is. Összesen kilenc táblázat ismerteti a pártstatisztika adatait, amiket a kommunisták nemzetiségek szerinti csoportosítása zár: az 1927. január 10-ei állapot szerint a párttagok és tagjelöltek 1 144 053 fős „seregének” túlnyomó többsége, 743 167 fő (65%) orosz volt, őket követte csökkenő sorrendben a 134 030 ukrán (11,72%), a 49 511 zsidó (4,33%), valamint a 36 420 belorusz (3,19%). A 64 sorból álló összesítésben (amelyet 68 „egyéb” gyűjtőfogalomba összevont vegyes csoport tesz teljessé) a 25. sorban 1 620 „magyar” (0,14%) is található. A folytatásban a közigazgatásra és a népességre vonatkozó táblázatok szerepelnek. Ez a fejezet hat alfejezetre oszlik. Az első, térképpel kiegészítve ismerteti a szövetségi állam közigazgatási beosztását statisztikai régiók szerint (is) tagolva. Ezt a 200 egységből álló beosztást a Sztatplan10 készítette, és a felsorolás címe szerint a Goszplan (Állami Tervbizottság) 1927. szeptember 16-án hagyta jóvá. A közigazgatási egységek területét és lélekszámát a táblázatok az 1926. évi népszámlálás adatai alapján közlik, kitérve a nemzetiségi összetételre és a városlakók számára is. A második alfejezet hat táblázata a hadsereg létszámát mutatja be: az 1920. augusztus 28án11 jegyzett 3 538 ezer főből 1927-ben 562 ezer maradt fegyverben. Értesülhetünk 10 Ezt a részleget 1926 márciusában a Goszplannal való „kapcsolatápolás” céljából létesítettek. (Lásd erről bővebben a sorozat harmadik részét (Holka [2016b] 193. old.).) 11 Sajátos egybeesésként ekkor zajlott az első népszámlálás, és mindössze két héttel korábban szenvedett a Vörös Hadsereg vereséget a lengyelektől Radzyminnél, hadifoglyok tízezreit hagyva hátra; a lengyel hadtörténet az eseményt „csoda a Visztulánál” elnevezéssel tartja számon.


326

Holka László

továbbá a sorkötelesek társadalmi helyzetéről, iskolai végzettségéről, nemzetiségi összetételéről és a párttagok arányáról is. Ezeknek az adatoknak a publikálása teljesen egyedülálló jelenség a cári Oroszország és még inkább a szovjet statisztika tájékoztatási politikájában. A katonai statisztikát a vezérkarnál vezették, akik számára a KSH erre szakosodott osztálya nyújtott módszertani segítséget az adatfelvételben és -feldolgozásban (így a Vörös Hadsereg és Flotta 1920. és 1923. évi összeírásai során, a hadiipar és a lóállomány következő évi felmérésében, valamint az 1924. évi sorozások antropometriai adatainak gyűjtésében). Az osztály 1925-re elkészítette az első világháborús mozgósítások eredményeinek számbavételét és az emberveszteségek felmérését (CSzU [1925]), mígnem 1927 végére statisztikusainak gárdája maga is ötvenről nyolc főre zsugorodva létszámveszteséget szenvedett, majd a teljes részleg egy évvel később meg is szűnt. A hadseregről szóló alfejezetet további négy követ a közoktatásról és kultúráról; a közegészségügyről; az igazságügyi, végül az öngyilkossági statisztikákról. A kötet összeállítói az ötödik fejezetet az agráriumnak szentelték. Bemutatása az ágazat súlyának megfelelő terjedelmet kapott, másfél száz oldalra rúg. Kiolvasható belőle, hogy a szántóföldi művelést folytató parasztgazdaságok száma 1926-ban 1 189 800-zal nőtt, elérve a 24 240 400 egységet; 1926 tavaszán országos átlagban a parasztok egyharmada igásállat nélkül tevékenykedett, a földet saját állattal és eszközökkel csak minden második művelte, míg a maradék fele ezt is, azt is bérelte. A mezőgazdasági bérmunkások (napszámosok, idénymunkások, béresek) létszáma 1926 augusztusában 2 083 500 fő volt. A lóállomány 1924 és 1926 között csaknem 4 millióval gyarapodott (ezzel 28 771 600 darab lett)12, a szarvasmarháé közel 7 millióval (64 074 000 darabot eredményezve). Ezzel szemben a sertésszám 18 249 300-ra csökkenve egymilliós „veszteséget szenvedett”, és Üzbegisztánban, Türkméniában, valamint a Kaukázusban összesen több mint félmillióval nagyobb lett a tevék állománya (elérve az 1 316 400 darabot). Az állatállomány 1926-ban rögzített sűrűségét az ország európai részére fajták szerint külön-külön készített térképek teszik szemléletessé. A parasztgazdaságok költségvetéseit a táblázatok „termelő” és „felhasználó övezetek”13 szerint részletezik, országos átlagot viszont nem adnak meg sem a növénytermesztésből vagy az állattartásból származó jövedelmekre, sem a személyes fogyasztás pénzbeli egyenértékére és a háziipari tevékenységből eredő bevételekre. (Ezek 1924/1925-re a gazdaságok vetésterület szerint létrehozott hét osztályának adatai között találhatók, ahol a jövedelmezőség adatai is szerepelnek, külön bemutatva a növénytermesztésben és az állattartásban aktív gazdaságok költségvetésére jellemző tény12 Ám még így is csak háromnegyede volt az 1916. évinek; többek közt azért, mert a szovjethatalom a két és több lóval rendelkező gazdákat fokozott adóval sújtotta (Nyefjodov [2013]). 13 A gazdasági körzetek korabeli felosztása szerint a „felhasználó övezetbe” tartoztak az északkeleti kormányzóságok és a moszkvai iparvidékek, míg a „termelő övezet” az Urált, a Volga-mentét, Ukrajnát és az ország fennmaradó részét fedte.



327

számokat.) A 22. táblázatban, amelyik a gabonafélék előzetes, körzetenkénti mérlegét adja meg, ott virít az egész szovjet statisztika jövője szempontjából sorsdöntő megjegyzés: „A mérlegeket jóváhagyta a Szovjetunió KSH-ja mellett működő Szakértői Tanács14. Az 1926/1927. évi mérlegnél az előzetes, vagyis az 1926/27. esztendő első két negyedévére rendelkezésre álló anyag alapján készített számítások szerint a mérleg bevételi és kiadási oldala 37,5 millió pud15 eltérést mutatott, amelyet csak a teljes 1926/27-es esztendő operatív statisztikai beszámolóinak kézhezvételét követően lehet majd kiiktatni. Az eltérést az egyes körzetek kiadási mérete szerint súlyozva, szétterítettük az egyes körzetek között.” (i. m. 216–217. old.). Az erdőgazdaságra vonatkozó tényszámokkal befejeződő ötödik fejezetet az ipart bemutató követi, ami a fejlődést a bruttó termelés háború előtti rubelekben számított alakulásával érzékelteti: a kibocsátás az 1917. évinek 174,7 százalékát adta. Az alapvető mutatókat két osztályra, a termelőeszközök és a fogyasztási cikkek előállítását végző ágazatokra bontva, a bruttó kibocsátás új rubelben 1926/1927-ra 328,1, illetve 331,4 százalékra nőtt az 1922/1923-éihoz viszonyítva. A részletes táblázatok 36 kategória szerint mutatják be az ipar ágazatait a bányászattól a gépgyártásig; ezek között önálló csoportként szerepel például a gyapotfeldolgozás és a dohányipar. A termékek szerinti gyártás teljesítményének adatait felvonultató rész az 1917 és az 1925/1926 közötti évek időszak tekintetében 43 különféle iparcikkre tér ki, a téglától (amelyből a kibocsátás egymillió darabról 11 millióra emelkedett) a traktoron keresztül (gyártása nulláról 813 darabra nőtt) a szappanig (aminek termelése 87 338-ról 119 188 tonnára duzzadt) és a kalucsniig16 (17 402 ezer pár után 25 301 ezer). A bázisnak választott évek és az elszámolási egységek váltakozásai az idősorok összeállításának nehézségeit tükrözik. A munka világába enged bepillantást a hetedik fejezet. A küszöbértéket elérő üzemekben az alkalmazottak serege 1923 és 1927 között 1 654 700 főről 2 760 500re duzzadt; ezen belül a pamutiparban 1927-ben 511 ezren dolgoztak, kétszer annyian, mint a gépgyártásban (és 114 ezerrel kevesebben, mint a legtöbb munkáskezet igénylő bányászatban). A keresetek mellett önálló táblázatot kapott a szakszervezeti tagság, valamint a munkások körében végzett háztartási költségvetési felvételek eredményeinek bemutatása. Emellett külön számsorok ismertetik a mezőgazdaságban foglalkoztatott munkások nemek és életkor szerinti százalékos összetételét, valamint a szovhozokban alkalmazott 515,5 ezer fő adatait is. A táplálkozást és a lakásviszonyokat ismertető fejezet előbb a mezőgazdasági népességre jellemző adatokat tárgyalja (az élelmiszer-fogyasztást bemutató grafikonok Lásd a továbbiakban. Hagyományos orosz tömeg- és súlyegység, 1 pud=16 380,48 gramm. 16 Vízhatlan anyagból, rendszerint gumiból készült, cipőre, nemezcsizmára húzható pótlábbeli. A védőcipőt Franciaországban a XV. század óta használták (neve galoche), Oroszországban a XIX. század derekától lett népszerű. Magyarországon sárcipőnek is nevezték. 14 15


328

Holka László

címeit angolul is feltüntetve), majd a városlakókéit. A lakásviszonyok egyetlen táblázata az 1926. évi népszámlálásra támaszkodva csupán a városokban és a „városi típusú településeken” 1923 és 1926 között befejezett új építéseket mutatja be az oroszországi, ukrán és belorusz tagállamokra. A kereskedelem helyzetét vázolja fel a kiadvány kilencedik fejezete, első alfejezetében a belkereskedelmi egységek számának és forgalmának adatait bemutatva. Itt kaptak helyet a tőzsdék jellemzői, és az írók külön táblázatot szenteltek a moszkvai, illetve a hetven vidéki árutőzsdén forgó, tizenegy osztályba sorolt áruféleségek forgalmának. Az állami és a szövetkezeti kereskedelem forgalmi adatai után a második alfejezetben a gabonabeszerzések és készletek alakulásának taglalása következik, két táblázattal a raktárak látható tartalékairól (az egyik a telepek tulajdonosai szerint, a másik régiós bontásban, dekatonnákban), majd a gyorsan romló termékek és a nyersanyagok felvásárlásának alakulását világítják meg. A harmadik alfejezet a külkereskedelmet ismerteti, 1913-tól relációnként változó pénznemben közölve a forgalom dinamikáját; 1927-ben a kivitelben első helyen Anglia szerepelt, majd Németország és Franciaország, míg az importon belül az elsőség az Egyesült Államoké volt, ami után sorrendben Németország és Anglia következett. A negyedik alfejezet a nagy- és kiskereskedelmi árindexekkel foglalkozik. A szövetkezés helyzetét a tizedik fejezet tárja az érdeklődők elé, felölelve válfajainak széles skáláját, a fogyasztásitól a lakás-, vadászati és ipari jellegű szövetkezetekig; 1925-ben összesen 54 813 mezőgazdasági szövetkezet tevékenykedett a Szovjetunó területén (beleértve közéjük a földművelő „kommunákat” és (például a tejiparban) a feldolgozásra szakosodott egyesületeket is). „Közlekedés és népi hírközlés” címet viseli a vasút és a posta teljesítményének tényszámait tartalmazó tizenegyedik fejezet. A korszak eseményeinek lenyomatát adja a vasút igénybe vett pályáinak évi átlagos hossza: a hálózat 1913-ban 58 549 kilométer volt, majd a mélypontot jelentő 1919-es esztendőben ennek csaknem fele (31 488 kilométer), ami aztán 1926/1927-re 75 721 kilométerre bővült. A dolgozók létszáma ugyanakkor az 1913. évi 755 ezerről 1 139 315 főre nőtt. A szállítási teljesítményekre a továbbított árutömeg mennyiségének árufajtánkénti részletes felsorolásából lehet következtetni (a korszak megfigyelési gyakorlatának megfelelően az áruk által megtett út hossza nem szerepel a táblázatokban), és megadják a „rakománygazdák” mint feladók tulajdonosi megoszlását is állami, szövetkezeti és magánszektor szerint. A hírközlési adatokat a távírdák forgalma vezeti be, majd a posta jellemzőinek ismertetését követően a rádió- és rádiótávíró-hálózat számai tárulnak fel. Az évtizedet áttekintő statisztikai összefoglalót a „Pénz- és hitelügyek” fejezete zárja, benne az 1922/1923-as évtől kezdődően az egységes állami költségvetés táblázataival. Itt szerepelnek az egyes tagköztársaságok költségvetési kimutatásai is. Saját táblázatot kaptak a pénztömeg mozgására és összetételére vonatkozó számok, illetve az állami bank emissziós mérlege is. Ezekből kiolvashatók az államadósság összegéStatisztikai Szemle, 94. évfolyam 3. szám


329

re és összetételére vonatkozó adatok éppúgy, mint a jelentősebb szövetségi és köztársasági bankok mérlegeié. A kiadványt hatoldalas hibajegyzék teszi teljessé, utalva az összeállítók lelkiismeretes munkájára. Elkészítése elképzelhetetlen lett volna a témák korábban végrehajtott részletes feldolgozása nélkül, amelyeknek egy része szakosított elemzések formájában már 1927 előtt napvilágot látott. A katonai statisztikát leszámítva, az áttekintés tagolásában és tartalmában többé-kevésbé megfelel a korban megszokott évkönyveknek. Így a sorrendet leszámítva, hasonló tartalmat mutat például a „Magyar Statisztikai Évkönyv 1927” című adattár (Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal [1929]) is, bár ebben csupán a fegyver- és egyenruha viselésére jogosult testületek (állami rendőrség, pénzügyőrség) állami polgári alkalmazottaira szerepelnek adatok.17

Ipari körkép: a helyreállítás mint eredmény A kiadvány megjelenésekor V. J. Varzar és Kafenhaus vezetésével a statisztikusok és közgazdászok egy negyvenfős csoportja nagyszabású munkába kezdett. A századfordulón, majd 1908-ban végzett ipari összeírások (Holka [2015]) névadója, Varzar az 1920 évekre hajlott korba lépett, és „Egy idős statisztikus emlékei” címmel megírta memoárjait (amelyek 73 éves korában jelentek meg Rosztov-na Donu városában (Varzar [1924]). Azonban idős kora ellenére sem hagyott fel az aktív tevékenységgel: a VSzNH-beli (Viszsij szovjet narodnogo hozjajsztva – Legfelsőbb Népgazdasági Tanács) és a statisztikai hivatali munkája mellett tanított is. Mi több, ekkortájt adták ki alapvetésének tankönyvként is használt két kötetét „Az iparstatisztika alapjainak vázlatai” címmel (Varzar [1925], [1927]). Az első az ipari üzemeket mint a statisztikai megfigyelés egységeit értelmezi, a második az ipari tevékenységek osztályozását taglalja.18 Kafenhaus 1923-tól a VSzNH Központi statisztikai osztályának vezetőjeként dolgozott, szerkesztésében jelent meg 1921 és 1928 között a „Szovjetunió ipara” című évkönyvek nyolc száma; 1926-ban fél évet Párizsban töltött mint a cári adósságok rendezéséről tárgyaló delegáció szakértője. A népes munkacsoport céljául az oroszországi iparra vonatkozó adatok homogenizálását tűzte ki. Kezdeti időpontként az 1887. esztendőt választották, lezárásként 17 Eltérően a Német Birodalom 1927-es évkönyvétől, ahol önálló fejezet mutatja be négy táblázatban a hadsereg és a hadiflotta adatait (Statistisches Jahrbuch für das Deutsche Reich [1927]). 18 Az Egyesült Államokat leszámítva (Department of Commerce–Labor Bureau of the Census [1907]) az ipar áttekinthető ágazati besorolására a XX. század elejéig alig történt kísérlet; Nagy-Britanniában az adatgyűjtés intézményi széttagoltsága miatt csupán az 1907. évi ipari összeírás hozott fordulópontot e tekintetben (Floud–Humphries–Johnson [2004]).


330

Holka László

pedig az 1926-os évet. Segítséget nyújtottak számukra a forradalom előtti időszakra 1900-ban, 1908-ban, majd 1910–1912-ben végzett ipari összeírások (igaz, nehézséget okozott, hogy sem ezeknek a felvételeknek a területe, sem az ágazatoknak a köre nem fedte egymást). Továbbá merítettek az egyes tárcák statisztikákon alapuló éves beszámolóiból is, ahol viszont a széttagoltság okozott nehézségeket (a bányákra a kereskedelmi és ipari minisztérium bányászati osztálya, a feldolgozóipar egészére a tárca gyáripari felügyelete, míg a jövedéki adó alá eső üzemekről a pénzügyminisztérium gyűjtött adatokat). A munkálatok eredményeit négy kötetben tervezték kiadni, közülük az első három 1929–1930 folyamán napvilágot is látott „Az oroszországi és szovjet ipar dinamikája a népgazdaság fejlődéséhez kapcsolódóan 1887–1926” címen (Bazarov et al. [1929a], [1929b], [1930]). Ezek képet adnak az ipar összes ágazatáról Oroszország (Finnország nélkül vett) területén, kiegészítve az összeírások eredményeit más forrásokból származó tényszámokkal. A negyedik „Az ipari termelés evolúciója 1887-től 1926/1927-ig” című kötet, amelyben a negyven esztendő évenkénti bontásban homogenizált idősorait tervezték megjelentetni, kis híján papíron sem maradt fent. Ugyanis Kafenhaust az 1930. augusztus 16-áról 17-ére virradó éjszaka, amikor otthonában éppen a kefelevonat korrektúrájával bíbelődött, a belügyi szervek letartóztatták. A kiszedett kézirati példány elkallódott, ám a szerző nem adta fel: bő két évet töltött börtönben és száműzetésben, ahol engedélyt kapott a munka folytatására, családja és munkatársai segítségével ismét összeállította az áttekintés XIX. századi részét. Megjelentetésére is kísérletet tett, ám ez azért nem valósult meg, mert azt csak akkor engedélyezték volna, ha kihagyja belőle a teljes statisztikai anyagot. Végül a kötet a családi archívumban levő dokumentumok alapján látott napvilágot a szerző egyéb írásaival kiegészítve (Kafenhaus [1994]). Kötetében Kafenhaus az ipar nagyszabású, ágazatok és alágazatok (valamint nagyobb területi egységek) szerinti, részletes, de mégis tömör elemzése előtt a munka erényeként közli, hogy elvégezte a nehéz- és könnyűipar szétválasztásának műveletét. Ő, aki a forradalom utáni időszakban rendre a kormányzati hibákat ostorozta, a helyreállítási periódust értékelve helyeselte az áru- és pénzviszonyok visszaállítását a NEP (Novaja ekonomicseszkaja politika – Új gazdaságpolitika) időszakában. A gabona adásvételének engedélyezése ugyanis egy csapásra megnövelte a belső piac felvevőképességét, fellendítette az iparcikkek iránti keresletet, és így évről évre bővült a mezőgazdasági árutermelés is. Ezt a Goszplan adataival is alátámasztotta: a mezőgazdasági termelés áruhányada („árufeleslege”) az 1923/24. évi 1 209 millió rubelről az 1925/26. évi 1 675 milliót követően 1926/27-re 1 932 millió rubelre emelkedett. A falusi piac újjáéledése mellett az ipari termelés élénkülésével és a kereskedelem feléledésével gyors ütemben helyreállt a városi piac is. Az ipar újjászületése elősegítette a vállalatok áttérését a gazdasági elszámolásra (hozraszcsot). Eközben emelkedtek a munkabérek is. A teljesítménybérezés, amelynek bevezetésével nőtt a termelékenység (így a háború előtti szintet már 1927-ben sikerült elérni), a Statisztikai Szemle, 94. évfolyam 3. szám


331

helyreállítás döntő tényezője lett: a Goszplan statisztikai részlegének számításai szerint az egy ledolgozott embernapra jutó bruttó termelés értéke 1925/1926-ra már elérte az 1922/1923-as mutató 180,2 százalékát. Közrejátszott még az ipar lábra állásában a vállalati pénzgazdálkodás megszilárdítása, a kihasználatlan kapacitások felélesztése és a hiteltevékenység felújítása is, ami az ipart a gazdaság szektorai közötti újraelosztás révén forrásokhoz juttatta. A hiteleket 1927-ig többnyire a piacra termelő vállalatok kapták, majd ettől az évtől megkezdődött a nehéz- és a fűtőanyagipar lemaradó ágazatainak hitelezése is. Az állam a helyreállítási időszak egészében elsősorban a háborús eseményektől leginkább sújtott nehézipart részesítette közvetlen finanszírozásban, lévén, hogy az ágazatnak nem nyílt lehetősége saját jövedelemből pótolnia tárgyi eszközeit. Ebben periódusban a szovjet ipar gyakorlatilag külföldi források bevonása nélkül működött, azok aránya a tőkebefektetésekben az 1927 előtti öt év folyamán mindössze 3,2 százalékot tett ki. Így a háború előtti időszaktól eltérően az iparfejlesztés kizárólag belső forrásokra támaszkodott: ezek segítségével kezdődött meg a régi gyárak bővítése és rekonstrukciója, illetve új létesítmények kiépítése. Kafenhaus munkájában kiemelte a tervszerű gazdálkodás előnyeit, helyeselve, hogy a beruházások zöme a nehéziparra összpontosult még akkor is, ha ez magángazdálkodói szempontból nyereségesnek korántsem volt nevezhető. A szénbányászatra, olajkitermelésre és az elektromos energia termelésére az összes beruházás 39 százaléka jutott; második helyen állt a kohászat, a fémfeldolgozás, a gépipar és a villamosgépgyártás, együttesen a beruházások 20,7 százalékával. Megkülönböztetett figyelmet fordítottak a fűtőanyagipar helyreállítására. A tekintélyes beruházásoknak köszönhetően gyors ütemben fejlődött a szénbányászat, a kitermelés a Szovjetunió egészét tekintve már 1921/1922-ben meghaladta a háború előtti szintet, ami egy évre rá az összes bányászati körzetre jellemző lett. A kitermelés a legnagyobb ütemben a korábban másodrendűnek minősített és az újonnan létesített széntermelő körzetekben emelkedett, míg a Donyecmedence helyreállítása vontatottabban haladt, következésképpen részesedése országos szinten csökkent. A korabeli viszonyokat jól jellemzi, hogy a vasút tűzifafelhasználása a többi ágazaténál meredekebben zuhant: míg az utóbbiak esetében az 1922/1923-ban észlelt 40,4-ről 1926/27-re 18,0 százalékra mérséklődött, a vasútnál 36,8-ről 11,4 százalékra esett vissza. A tűzifa helyét a gőzmozdonyok kazánjaiban a szén vette át, ebben az időszakban 39-ről 73,5 százalékra növelve arányát. Az agrárországban létfontosságú mezőgazdasági gépgyártás fejlődését Kafenhaus sikertörténetként könyvelte el, lévén, hogy a háborút megelőzően az ágazatban még számtalan kisüzem tevékenykedett, és az iparág irányítói már a kezdet kezdetétől törekedtek a termelés koncentrációjára. Kiválasztották ezért a hetvenöt legnagyobb gyárat úgy, hogy a beruházások javát a harminc legnagyobbra összpontosították. Ezt egészítette ki a szakosodás, valamint az alapvető géptípusok és alkatrészeik szabványosítása, aminek eredményeként például a vasekék típusainak számát háromszázról ötvenStatisztikai Szemle, 94. évfolyam 3. szám

332

Holka László

re csökkentették. (A termelési adatokból kiolvasható, hogy vasekékből 1922/1923ban 206 514, majd 1926/1927-ben 1 039 565 darabot állítottak elő; vetőgépekből 10 749, később 58 263-t, míg kaszákból 1922/23-ban 967, 1926/1927-ben pedig 3 786ot, ami egyébként az 1913. év 78 ezres termelésének töredéke).19 Kafenhaus megállapította, hogy a fogyasztási cikkeket gyártó ágazatok helyreállítása megelőzte a nehéziparét, az előbbieknél a háború előtti szintet már 1925/1926ban elérték, míg az utóbbinál ez csak egy évvel később következett be. Ez részben arra vezethető vissza, hogy a könnyűipar ágazatai már a háború előtt is magasabb műszaki szinten álltak, így jóval kevesebb beruházást igényeltek, részben pedig arra, hogy kevesebb kárt szenvedtek a háborúk során. Az aránytalanságban közrejátszhatott az is, hogy a fogyasztási cikkeket gyártó ágazatokban könnyebb volt beindítani a leállt termelést, a nehéziparban viszont sok esetben a gyártás újrakezdése a minőség rovására ment.20 Továbbá az iparnövények 1925. és 1926. évi kiemelkedő terméseredményei is segíthették a mezőgazdasági alapanyagokra támaszkodó ágazatok talpra állását. Számos területen a termelés felfutása a kézműves és a háziipari tevékenység visszaszorításának volt köszönhető. Mindezek következtében míg a termelés volumene 1913-ban 47 és 53 százalékban oszlott meg a nehéz- és a könnyűipar között, addig 1926/1927-ben már 48,8 és 51,2 százalékban. A munkások száma szerint az arányok épp ellenkező irányban változtak: a nehézipar 1913-as 52,6 és a könnyűipar 47,4 százalékos részesedése 1926/1927-re 55,8 és 44,2 százalékra módosult. Kaufman megítélése szerint a Szovjetunió 1921 és 1927 közötti gyáripari folyamatainak időszaka két szakaszból állt. Az első négy év folyamán az ipar növekedésének forrását főként a forradalom előtti, használható állóeszközök termelésbe vonása adta, felhasználva ehhez az épen maradt gyárakat, valamint a nyersanyagok, félkész termékek jelentékeny mennyiségű, megmaradt készleteit. Ekkor tehát az ipari termelés a meglevő gyárakban folyt, a javítási munkák közül csak a legszükségesebbeket végezték el, amivel még a folyó elhasználódást sem sikerült fedezni. A beruházások csupán 1924/1925-re érték el azt a szintet, amellyel a folyó amortizáció pótolható volt. Ily módon az első négy év egyértelműen a helyreállítás periódusaként tekinthető. A következő két esztendő során viszont amellett, hogy folytatódott a régi állóeszközök felhasználása, a berendezések részleges cseréjét és rekonstrukcióját eredményező, jelentős befektetésekre került sor. Ennélfogva a második szakasz a helyreállítási-rekonstrukciós elnevezést érdemli. Mindezek révén átalakult az ipar 19 A Szovjetunió területén 1925 volt az utolsó esztendő, amikor a faekék számának növekedését jegyezték fel. 1927 tavaszán 17,3 millió szántóeszközről tudtak; 72,8 százalékuk vaseke volt, a többi a faekék és hagyományos változataik közül került ki. Becslések szerint a vaseke használata 15-20 százalékkal javította a terméseredményeket. (Vö. Barszenkov–Vdovin [2005]). 20 Korabeli sajtóbeszámolók szerint a vasúti sínek egyharmada selejt volt, a vasbeton az előírtnál általában 30 százalékkal kisebb terhelést bírt el, a kalucsnik pedig két hónap után hasznavehetetlenek lettek (Orlov [2002]).



333

műszaki és szervezeti struktúrája. Az anyagi értékeknek ugyanazt a tömegét, amelyet az ipar 1913-ban kibocsátott, sokkal kevesebb számú, jóval nagyobb vállalatok termelték, ám a koncentrációt lehetetlen volt egzakt számokban kifejezni, már csak azért is, mert a gyárak (korabeli) korszerű fogalma véglegesen eltért a háború előttitől (amikor ráadásul mennyiségük számbavétele sem volt tökéletes). Az iparszerkezet ágazati módosulása mellett Kafenhaus kitért a területi eloszlás alakulására is, megállapítva, hogy az előállított termékek értéke és a munkások létszáma tekintetében természetesen voltak a Szovjetunió egészét átfogó tizenhárom körzet között eltérések. Leszögezte, hogy nőtt (a tőzegkitermelés, valamint a bőr- és textilgyártás miatt) a központi iparvidék, (az új üzemek létesítésének hála) az ukrajnai iparközpontok, valamint (a gép- és a villamosberendezés-gyártás fejlődése következtében) a Leningrád környékét fedő Északnyugati körzet súlya. Ugyanakkor visszaesett a Kaukázuson túli terület súlya, amit a szerző arra vezetett vissza, hogy a meghatározó olajipar északabbra, vagyis Groznij környékén fejlődött. Elidőzve V. I. Grivenyeckij megjegyzésén a külföldi tőke nélkülözhetetlenségéről az oroszországi ipar fejlődésében, Kafenhaus e kérdést nyitva hagyta, de rámutatott arra, hogy a helyreállítás annak érdemi bevonása nélkül ment végbe. Az ismertetés az 1887-től 1926/1927-ig terjedő időszak iparfejlődési ívét bemutató mutatók grafikus megjelenítésével fejeződik be. Egy ábrán az 1913-ig, a cári birodalom határain belüli területre külön is átszámított, millió rubelben kifejezett bruttó kibocsátás alakulása szerepel. Ennek értéke az utolsó békeévben 4 750 millió rubel körül alakult, majd 1926/27-re felszökött 5 000 millió fölé. Egy másik ábra pedig a termelés fizikai volumenindexének, a bruttó termelés értékének és a munkások számának százalékos alakulását szemlélteti (1887=100): az első 1926/27-ben 550, a második 500 körül alakult, úgy, hogy 1918/1919 folyamán görbéik a függőlegest megközelítő meredek esésbe kezdtek, a mélypontot 1921-ben érve el (i. m. 285. old.). A létszámindex legalacsonyabb pontja 1921/1922 lett, majd a másik kettő mögött jócskán lemaradva, 1926/27-ig 220 százalék fölötti értékre kúszott föl. Az indexek összeállításának módszertanát és az iparágak részletes adatait bemutató 270 oldalas függelék előtt Kafenhaus ismertetését ezzel zárta: „A kutató történész átadja helyét az új élet megalkotóinak” (i. m. 286. old.).

Meg-megbillenő mérlegek, látható és láthatatlan gabonakészletek A földről 1917-ben kiadott dekrétum nyomán a földvagyon társadalmi tulajdonba vétele többé-kevésbé végbement, ám az országot sújtó polgárháború, éh- és áruínség, Statisztikai Szemle, 94. évfolyam 3. szám

334

Holka László

valamint a hadikommunizmus gabonabeszolgáltatási kötelezettsége után a NEP bevezetésekor szinte csak annyit lehetett a tévedés kockázata nélkül állítani: Oroszországban megszűntek a földesúri birtokok, (földjeit felosztották, így) leáldozott a hagyományos nagybirtoknak. Ami a parasztgazdaságok közül méretben és felszereltségben a nagybirtoknak megfelelő szint alatt volt, az a gabonára kiéhezett állam intézkedéseitől függően szakadatlan átalakulásban élt. A hivatalos statisztika (amelynek mezőgazdasági ága a korban világszerte a legtüzetesebb megfigyeléseket végezte) a zemsztvók (helyi önkormányzatok) örököseként a vetésterületnek és a naturális szintre süllyedt gazdaság éltető forrásának, a termésnek folyó jelleggel történő nyomon követését kapta feladatául a napi igények felmérésére a politikai vezetéstől. Ugyanez a politikai vezetés hatalmának természetét proletárdiktatúraként határozta meg, ami kérdések tömegét vetette fel a zömében parasztokból álló társadalomban, kiváltképp a helyi intézményeknél. A községi tanácsok száma 1927-ben az egész országban 73 482 lett, 4 181 intézménnyel gyarapodva az előző évihez képest (ITOGI [1927]); a pártonkívüliek aránya 1922-től kezdve folyamatosan csökkent, de egyetlen köztársaságban sem esett 70 százalék alá (hasonló tendencia érvényesült a parasztok esetén is). Mindez az állam politikáját meghatározó központ és a reményei szerint engedelmességre szorított vidék kapcsolatának ziláltságát vonta maga után: többek között tisztázatlan maradt az is, hogy az országos döntések milyen módon hatottak vissza magukra a döntéshozókra, milyen állásfoglalásokra késztették őket. A politikai kényszer („Megbomlott az egyensúly a proletariátus és a parasztság között”21 (Buharin [1925a] 25. old.)) hozta magával, hogy 1924/25 folyamán meghirdették az „Arccal a falu felé” jelszót, természetesen elsősorban a gabonaellátás biztonsága érdekében, másodsorban pedig a párt vidéki hadállásainak kiépítésére gondolva. A kampány az akkori megítélések szerint a jómódú parasztok támogatását jelentette: „Gazdagodjatok!”22 (Buharin [1925b] 35. old.). Az eredeti elgondolások szerint viszont a parasztságnak önerőből kellett volna fejlesztenie gazdaságait, amellett, hogy növelte aktivitását a helyi szovjetekben, szövetkezeteket létesített, és az 21 A mondat Buharin 1925. április 17-ei beszédében hangzott el a moszkvai pártaktíva gyűlésén a NEP értelmezéséről. Buharin, a közgazdasági végzettségű, „hivatásos” forradalmár 1911-ben emigrált; elméleti munkákat írt. Bécsben az „osztrák iskola” kiemelkedő alakjának, a Marx kizsákmányolás-elméletét cáfoló E. Böhm von Bawerknek (1851–1914) az előadásait látogatta. A világháború idején Je. A. Preobrazsenszkij közgazdászszal közösen összeállította „A kommunizmus ábécéje” című népszerűsítő brosúrát, amely alapszinten avatta be a kortársakat a párt célkitűzéseibe. 1919 és 1929 között (1924-ig jelöltként) tagja volt a párt legfelső vezetőségének, a Politbürónak. Személyisége révén méltán érdemelte ki „a párt kedvence” elnevezést. 22 „Az egész parasztságnak, minden rétegének meg kell mondanunk: gazdagodjatok, halmozzatok fel, fejlesszétek gazdaságotokat!” – fogalmazott Buharin szintén az 1925. április 17-ei gyűlésen. (A mondatot kísérő százféle értelmezés nyomán azonban megbánta, hogy gondolatát félreérthető formában fejtette ki.) Nem ködösített: beszédében elhangzott az is, hogy a tehetős parasztoktól elvont adókból kellene a kevésbé jómódúakat támogatni, miként az is: „Felesleges a jómódú paraszt tyúkszemére lépnünk, mert a középparaszt emiatt fogja visszatartani gazdasága fejlesztését”, akárcsak: „A zsellérséget és a dolgozókat a legvégsőkig megvédjük.” (Buharin [1925b] 28–29. old.).



335

árualap előállításával nem mulasztott el forrásokat teremteni az ipar fellendítéséhez. A kampány lendületesen indult. Az elgondolások azonban idővel megfeneklettek. A parasztok 1924-ben előbb mérhetetlen közönyt tanúsítottak a helyi szovjetek megválasztásakor, majd amikor a voksolást rá egy évre megismételték, aktivizálódtak ugyan, de szabadulni igyekezvén a politikai gyámkodástól inkább a helyismerettel rendelkező jelölteket támogatták, és nem feltétlenül azokat, akiket a párt ajánlott. Sőt, szabad választásokat követelő hangok is „hallatszottak”. Általában arra törekedtek, hogy maguk választhassák meg a gazdálkodás módját gazdaságuk fejlesztéséhez, hogy törvényesen alkalmazhassák az ismert megoldásokat jövedelmük felhasználásában, értve ez alatt a földbérlést és a bérmunka alkalmazását. Eközben a falusi fiatalok tömegével áramlottak a városokba, ahol persze szembesülhettek a NEP haszonélvezőinek, az új gazdaságpolitika rövidítéséről „nepmeneknek” nevezett újgazdagok hivalkodó életvitelével. A gazdaságpolitika tétova, ellentmondásos lépései tetézték a bizonytalanságot: az 1924-es rossz termés miatt a következő évben a felvásárlási árakat mezőgazdasági körzetek szerint limitálták, ám e korlátozásokat az árak emelkedése láttán már nyáron eltörölték. A következő, 1926-os évben sikerült ugyan stabilizálni a gabonafélék felvásárlását, ám zuhanni kezdtek az ipari növények árai, és rohamosan drágultak a parasztok által keresett iparcikkek. A fejlemény a szegény- és középparaszti rétegeket sújtotta, lévén, hogy a jómódú gazdák saját felhalmozásaiknak köszönhetően általában képesek voltak egyensúlyba hozni gazdálkodásukat (aminek jövedelmezősége egyébként is meghaladta a kevésbé tehetősökét). Ugyanakkor a gazdaságpolitika alakítói 1926-ban ugrásszerűen megemelték az agrárterményekre kivetett adót, módosítva behajtásának időszakát is. Baljóslatú fordulatként a hátralékok behajtása érdekében egyszer csak megszületett a büntető törvénykönyv 107. cikkelye, amely kimondta: „Az áruk árának rosszhiszemű módon, felvásárlás, rejtegetés, piacra való bocsátásuk elmulasztása útján történő emeléséért három évig terjedő szabadságvesztés, teljes vagy részleges vagyonelkobzás róható ki”. Kezdetben az instrukciók úgy szóltak, hogy a cikkelyt azokra a gazdaságokra kell alkalmazni, amelyeknél a felesleg meghaladta a kétezer pudot, ám ezt többnyire nem tartották be. A végrehajtás biztosítékaként egyrészt felélesztették a hadikommunizmusban alkalmazott „szegénybizottságokat”, a meggyőzés érdekében pedig a szegényparasztoknak 1926/1927-től teljes adómentességet nyújtottak: ez a nagylelkűség öt és fél millió gazdaságra terjedt ki, az összes 23,5 százalékára (Guscsin–Iljinih [1996]). Miként azt a statisztikai hivatal vezetőjének leváltása23 is jelezte, a helyreállítási periódus idején ingadozott minden: a terméseredmények és a megtermelt gabona értékesítésére vonatkozó hajlandóság és végeredményben a felvásárolt és készletezett gabona mennyiségéről készített számítások is. Bizonytalanoknak minősültek a becs23

Lásd erről bővebben a sorozat harmadik részét (Holka [2016b]).


336

Holka László

lések az azokat végző statisztikusok munkájával együtt (és amikor ilyen megítélés alakult ki, nem feltétlenül az ítéletet alkotó (politikusoknak és szakmabelieknek) volt igazuk). Létrehoztak hát az SzTO (Szovjet Truda i Oboroni – Munka és Védelem Tanácsa) határozatára még 1926. május 27-én a KSH mellett egy Szakértői Bizottságot, feladatául a gabonatermés becslését és mérlegének meghatározását szabva meg. Elnöke a hivatal vezetője lett, tizenhét tagja között Groman mellett ott volt N. D. Kondratyjev és Popov is. A testületet felhatalmazták arra, hogy valamennyi hatóságtól és intézménytől megkövetelhessék az összes olyan adat és anyag átadását, amelyek közvetve vagy közvetlenül hozzájárulhattak a Szovjetunió gabonamérlegének becsléséhez (ROSSZTAT [2013]). Így a bizottság lett a folyó mezőgazdasági statisztika végpontja. A vetésterület nagyságának megállapítására és az előbb 5, majd 1925-től 10 százalékos mintán végzett tavaszi felmérések (Holka [2016a]) megbízhatóságának fokozására 1924-re kidolgoztak egy, a parasztgazdaságok 10-15 ezres mintáján végzett költségvetési felvételeken alapuló ellenőrzési módszert egy körzetenként kalkulált, a terepről kapott adatok kiigazítására szolgáló „alulszámlálási együttható” bevezetésével. A koefficiens a Szovjetunió egészére kivetítve lanyhuló „dinamikát” mutatott: 1925-ben értéke 1,23, a következő évben 1,20 volt, majd 1927-re 1,19-re mérséklődött (Nyefjodov (2013]). Az együtthatóval korrigált eredményeket aztán a Szakértői Bizottság a gabonamérleg segítségével ismét ellenőrizte, tisztázandó, hogy azok az ország egészére és az egyes körzetekre megfelelnek-e a felhasznált gabona mennyiségének. A költségvetési felvételek mint a mezőgazdasági termelés meghatározásának támpontjai idővel meginogtak: 1925-től a terepen folyamatosan végezték a vetésterület bejárását, ami 1927-ben az ország teljes területének 1,08 százalékára terjedt ki. Ezek a helyszíni szemlék kiderítették, hogy a költségvetési felméréseknél kimutatott alulszámlálás mértéke további módosításra szorul: további 2-3 százalékkal meg kellene toldani. Az 1926-ban megalapított Kísérleti Statisztikai és Statisztikai Módszertani Intézet igazgatója, V. M. Obuhov24 utólagos, 1928-as számításai szerint végeredményben az ország egészére a 2 százalékos alulbecslés lehetett a mértékadó. A Szakértői Bizottság ennek fényében azután 1928-ban el is végezte az 1926/1927-es vetésterület felülvizsgálatát. A terméseredmények becslésének alapjául az őszi, 2-3 százalékos mintán végzett felvételek szolgáltak, 1925-től kiegészítve a mintegy tízezer fős „magasan képzett tudósító” jelentésével és a költségvetési felvételek eredményeivel. Az adatok alapján a kísérleti intézet (ugyancsak visszamenőleg, 1928-ban) a terméseredményekre is elvégezte az alulszámlálási együttható kiszámítását. 24 A statisztikus Obuhov (1873–1945) 1926-tól a KSH kollégiumának tagja, 1933-ig egyben az intézet igazgatója és a Földművelési Népbiztosság terméseredményeket vizsgáló munkacsoportjának vezetője volt. A terméseredmények meteorológiai meghatározóit elemezte, és a Szovjetunióban elsőként vette szemügyre hatásukat rövid időszakokban, illetve különböző éghajlati zónákban.



337

Mindezek a műveletek még a statisztikai tevékenység határain belülieknek mondhatók. Ám az az eljárás már inkább az adatok eltérítésével és hitelességük megcsorbításával járt, aminek kezdete a Kereskedelmi Népbiztosságtól kiinduló feljegyzésnél ragadható meg. Az intézmény 1926 novemberében az SzTO-nak címezve az állami gabonabeszerzésekről intézett átiratot (egyik aláírója A. I. Mikojan25 volt). Az irat a parasztoknál levő „nem látható tartalékokról” szólt, ezek mennyiségét „a KSH legutóbbi mérlegére” hivatkozva 198,7 millió pudban adva meg. A hivatal mezőgazdasági osztályának újdonsült vezetői, V. Sz. Nyemcsinov és A. I. Gajszter egyáltalán nem álltak ellen a mennyiség megkétszerezésének, sőt, további növelésének sem, úgyhogy végeredményben a nem látható tartalékokat 403,8 millió pudban állapították meg (Danyilov [1999]). A tisztánlátást nem segítette elő az OGPU (Оbjedinyonnoje goszudarsztvennoje politicseszkoje upravlenije – Egyesített Állami Politikai Igazgatóság) bekapcsolása sem a tartalékok feltárásába: 1926 augusztusában titkos körlevélben mozgósították a belügyi szervek munkatársait, hogy működjenek közre a gabona piacra jutását gátló okok kiderítésében, egyben a gabonafelvásárlási tevékenység során megszokott bűncselekmények – tékozlás, sikkasztás, eltulajdonítás – feltárásában és megakadályozásában. A tartalékoknak nevezett készletek feltárása és a kereskedők tárházaiban lapuló gabona mennyiségének tisztázása az élelmiszer-ellátási lánc nehezen megragadható közbenső állomását jelentette; a probléma azonban nem nevezhető orosz (vagy szovjet) sajátosságnak. A császári Németországban sem volt 1914-ig elegendő erő és kellő módszertani eljárás arra, hogy a kivitellel és a behozatallal kiigazított termésbecslésekkel országos szinten meghatározzák a gabonakészleteket: a terménykereskedők ellenálltak a militarista szemléletű porosz állam minden erre irányuló rohamának (Tooze [2001]). A szovjethatalom számára a kérdéskört bonyolította, hogy a gabona egy (ismeretlen) része el sem jutott a raktárakig: már a beszerzése is akadozott. A teljes készletek áttekintésére irányuló törekvésekről árulkodik az is, hogy az első évtized eredményeit felvonultató, korábban ismertetett kiadvány kereskedelemmel foglalkozó fejezetének második alfejezetében összefoglalták a látható tartalékokat (ITOGI [1927]), értve ez alatt a nyilvántartásba került tulajdonosok és az intézmények készleteit. A folyó statisztikával szemben is felmerült a nem látható készletek becslésének igénye, azaz fel kellett volna derítenie az áruforgalomba kerülésre esélyes, de nem értékesített gabona mennyiségét. 25 Az örmény származású politikus (1895–1978) az első világháborúban egy évig harcolt a törökök ellen a Kaukázusban, majd malária miatt leszerelték. 1915-ben lépett be a szociáldemokrata pártba. A polgárháború idején Bakuban küzdött a szovjethatalomért, 1920-ban Sztálin javaslatára előbb a párt délkeleti irodájának élére került, majd (ugyancsak a főtitkár támogatásával) 1926-tól a Politbüro tagjelöltje lett. A távozó L. Kamenyev után ugyanezen év nyarán a legfiatalabb népbiztosként a Belkereskedelmi Népbiztosság élére nevezték ki. A NEP idején a gabonabeszerzést nem adminisztratív eszközökkel javasolta megoldani, hanem azzal, hogy bővítsék a parasztság ellátását iparcikkekkel. A későbbiek folyamán vezető tisztségeket töltött be; 1956-ban ő volt a Szovjetunió Kommunista Pártjának elnökségében az egyetlen olyan tag, aki a szovjet hadsereg magyarországi bevetése ellen szavazott.


338

Holka László

Az eljárásról a KSH kollégiumán 1928. november 9-én Popov a következőket mondta „…ami a láthatatlan tartalékokra vonatkozó ismereteinket illeti. Tavaly ezek a láthatatlan tartalékok nagyon sok intézkedés indokául szolgáltak. 1926/1927-ben a tartalékokat az év végére 721 millió pudban állapítottuk meg. A tartalékokat 1927/1928-ra 896-900 millió pudban határoztuk meg. Így azután az új gazdasági évbe lépve 900 millió pudnyi tartalékkal számoltunk, és egész gazdasági tervünket ennek a körülménynek a figyelembe vételével építettük fel. (…) Igen ám, de a felvásárlások felvetették egyrészt a mezőgazdasági adók, másfelől e tartalék ellenőrzésének kérdését, és, mint önök előtt is ismeretes, a 107. cikkely megmutatta, hogy ezek a tartalékok nem léteznek. Ekkor a Szakértői Tanács hozzálátott az 1927/1928. évi gabonamérleg átdolgozásához, és a számításaikból kiderült, hogy tavaly tartalékból nem 900 millió, hanem 529 millió pud volt, 896 és 529, ebben az évben 561 millió pud. Ily módon ismereteink a gabonatermésről fölöttébb feltételesek és – 350 millió puddal – kifejezetten túlbecsültek a tartalékok vonatkozásában, és persze nem szolgálhatják a helyes gazdaságpolitikai vonal kialakítását. Ismétlem és hangsúlyozom, hogy a tartalékokra vonatkozó számítások egésze helytelen volt és túlzó. Ez nem azt jelenti, hogy a történtek után szólnék róla. Én erről már korábban is beszéltem. 1926 óta rendszeresen beszéltem a Szakértői Tanácsban arról, hogy a bruttó termelés és a tartalékok el vannak túlozva.” (Danyilov [1999] 18. old.) Szavai csak az 1990-es évek derekán kerültek napvilágra, és a korszak oroszországi és amerikai kutatói között megrökönyödést okoztak. Nem annyira azért, mert a remek mezőgazdasági évnek tartott 1927-es esztendővel kapcsolatban hangzottak el, hanem, mert kimondta: „egész gazdasági tervünket ennek a körülménynek a figyelembe vételével építettük fel.” (Danyilov [1999] 19. old.). Márpedig, ha az egész népgazdasági terv alapja ingatag, úgy nem lehetett érvényes M. I. Kalinyin ([1925] 100–101. old.)26 kitétele sem: „Az árutermelés mellett a paraszt bekapcsolódik, belenő az állami termelésbe, az átfogó tervgazdaság termelési egységévé lesz.” És ha ez mégsem következett be, úgy a hatalmi eszközök 1926-ban kilátásba helyezett alkalmazása a parasztsággal szemben nem sok jót sejtetett. (A tanulmány negyedik részét a Statisztikai Szemle 2016. májusi számában közöljük.)

Irodalom BARSZENKOV, A. SZ. – VDOVIN, A. I. [2005]: Isztorija Roszszii 1917–2004. Aszpekt preszsz. Moszkva. http://istorus.ru/sovetskiy-soyuz/117-selskoe-hozyaystvo-1922-1927-goda.html 26 A paraszti származású forradalmár Kalinyin (1875–1946) tevékenyen vett részt az októberi pétervári felkelésben. 1919-től a VCIK elnöke volt; 1922 decemberében a szovjetek első kongresszusán ismét megválasztották az államfői tisztségnek megfelelő posztra, amelyet 1938 januárjáig töltött be (lásd a 8. lábjegyzetet).



339

BAZAROV, V. A. – VARZAV, V. E. – GROMANA, V. G. – KAFENHAUZ, L. B. – SZEREDA, SZ. P. – SZTRUMILIN, SZ. G. – STERNA, A. B. [1929a]: Gyinamika roszszijszkoj i szovjetszkoj promislennosztyi v szvjazi sz razvityijem narodnogo hozjasztva za szorok let 1887–1926 god. Tom 1. Goszudarsztvennoje izdatyelsztvo. Moszkva. BAZAROV, V. A. – VARZAV, V. E. – GROMANA, V. G. – KAFENHAUZ, L. B. – SZEREDA, SZ. P. – SZTRUMILIN, SZ. G. – STERNA, A. B. [1929b]: Gyinamika roszszijszkoj i szovjetszkoj promislennosztyi v szvjazi sz razvityijem narodnogo hozjasztva za szorok let 1887–1926 god. Tom 2. Goszudarsztvennoje izdatyelsztvo. Moszkva. BAZAROV, V. A. – VARZAV, V. E. – GROMANA, V. G. – KAFENHAUZ, L. B. – SZEREDA, SZ. P. – SZTRUMILIN, SZ. G. – STERNA, A. B. [1930]: Gyinamika roszszijszkoj i szovjetszkoj promislennosztyi v szvjazi sz razvityijem narodnogo hozjasztva za szorok let 1887–1926 god. Tom 3. Goszudarsztvennoje izdatyelsztvo. Moszkva. BUHARIN, N. I. [1925a]: O novoj ekonomicseszkoj polityike i nasih zadacsah. Doklad na szobranyii aktyiva Moszkovszkoj organyizacii. 17. aprelja. Harkov. BUHARIN, N. I. [1925b]: Cezarizm pod maszkoj revoljucii. Gaz. Moszkva. CSzU [1924]: Szbornyik sztatyisztyicseszkih szvegyenyij po Szojuzu SzSzR 1918–1923 za pjaty let raboti Centralnogo Sztatyisztyicseszkogo Upravljenyija. Moszkva. CSzU [1925]: Roszszija v mirovoj vojnye 1914–1918 goda (v cifrah). Moszkva. DANYILOV, V. P. [1999]: Isztoki i nacsalo gyerevenszkoj tragegyii. In: Danyilov, V. P. – Manning, R. – Violi, L. (red.): Tragegyija szovjetszkoj gyerevnyi – kollektyivizacija i raszkulacsivanyije 1927–1939. Tom 1. Roszszpen. Moszkva. Sztr. 13–67. http://www.docme.ru/doc/ 78320/tragediya-sovetskoj-derevni-kollektivizaciya-i-raskulachivan… DEPARTMENT OF COMMERCE–LABOR BUREAU OF THE CENSUS [1907]: Manufactures 1905. Part 1. United States by Industries. Government Printing Office. Washington. FLOUD, E. – HUMPHRIES, J. – JOHNSON, P. A. (eds.) [2004]: The Cambridge Economic History ofModern Britain. Vol. 2. – Economic Maturity 1860–1939. Cambridge University Press. Cambridge. GUSCSIN, N. JA. – ILJINIH, V. A. [1996]: Goszudarsztvennoje regulirovanyije hlebnogo rinka v uszlovijah nepa v 1921–1929 gg. Agrarnij rinok v isztoricseszkom razvizyii. In: Iljinih, V. A. (red.): Kommercija na hlebnom fronte. „Nauka” Szibirszkoje otgyelenije. Novoszibirszk. Sztr. n. a. HOLKA L. [2015]: Statisztika és szovjethatalom: a virágzás kora (1917–1927) I. Statisztikai Szemle. 93. évf. 8–9. sz. 844–857. old. HOLKA L. [2016a]: Statisztika és szovjethatalom: a virágzás kora (1917–1927) II. Statisztikai Szemle. 94. évf. 1. sz. 976–992. old. HOLKA L. [2016b]: Statisztika és szovjethatalom: a virágzás kora (1917–1927) III. Statisztikai Szemle. 94. évf. 2. sz. 183–203. old. ITOGI [1927]: Itogi gyeszjatyiletyija szovjetszkoj vlasztyi v cifrah 1917–1927. Centralnoje sztatyisztycseszkoje upravlenyije SzSzSzR. Moszkva. http://istmat.info/files/uploads/ 38460/itogi_desyatiletiya_sovetskoy_vlasti_v_cifrah_1917-_1927_gg.pdf KAFENHAUS, L. B. [1994]: Evoljucija promislennogo proizvodsztva Rosszii. Epifanija. Moszkva. http://www.library6.com/books/830031.pdf KALINYIN, M. I. [1925]: Licom k gyerevnye. Szbornyik dokladov, recsej, sztatyej i rezoljucij po voproszam kooperatyivnoj i partyijnoj raboti v gyerevnye. Kooperacija. Leningrad.


340

Holka: Statisztika és szovjet-hatalom: a virágzás kora (1917–1927) IV.

LAMBERG, J.-A. – OJALA, J. – PELTONIEMI, M. – SÄRKKÄ, T. (EDS.) [2012]: The Evolution of Global Paper Industry 1800–2050: A Comparative Analysis. Springer. New York. MAGYAR KIRÁLYI KÖZPONTI STATISZTIKAI HIVATAL [1929]: Magyar Statisztikai Évkönyv 1927. Budapest. NYEFJODOV, SZ. A. [2013]: Agrarnije i gyemograficseszkije itogi sztalinszkoj kollektyivizacii. Izdatelsztvo TGU. Tambov. http://book.uraic.ru/elib/Authors/NEFEDOV/Science/Russia/ collectivization.pdf ORLOV, I. B. [2002]: Protyivorecsija indusztrlializacii. In: Pavljucsenkov, Sz. A. – Amanzsolova, D. A. – Buldakov, V. P. – Vatlin, A. Ju. – Kulesov, Sz. V. – Orlov, I. B. – Oszokina, E. A. – Telicin, V. L. (red.): Roszszija nepovszkaja. Novij Hronograf. Moszkva. Sztr. n. a. http://www.plam.ru/polit/rossija_nyepovskaja/p4.php#n_944 ROSSZTAT [2013]: Isztorija rosszijszkoj goszudarsztvennoj sztatyisztyiki: 1811–2011. IIC Sztatisztika Rosszii. Moszkva. Statistisches Jahrbuch für das Deutsche Reich. [1927] Verlag von Reimar Hobbing. Berlin. TOOZE, J. A. [2001]: Statistics and the German State, 1900–1945. The Making of Modern Economic Knowledge. Cambridge University Press. Cambridge. VARZAR, V. J. [1924]: Voszpominanyija sztarogo sztatyisztyika. DonSzV. Rosztov-na Donu. VARZAR, V. J. [1925]: Ocserki osznov promislennoj sztatyisztyiki 1. Goszudarsztvennoje izdatyelsztvo. Moszkva. VARZAR, V. J. [1927]: Ocserki osznov promislennoj sztatyisztyiki 2. Goszudarsztvennoje izdatyelsztvo. Moszkva.


Statisztika és szovjethatalom: ( ) IV

Recommend Documents