Stargate SG1- A visszatérés Kategória: Stargate SG1 Műfaj: humor/romantika Korhatár: olvasása nagykorú felügyelete nélkül is ajánlott Rövid ismertető: Ez egy hosszabb fic bevezető része, amelyben megismerjük hőseink családi állapotát, amelyben Sam és Jack megpróbálja tisztázni egymáshoz fűződő se veled, se nélküled kapcsolatát... Írta: Chriszi
Stargate SG1- A visszatérés I.
- Micsoda? – hördült fel O’Neill tábornok, miközben az asztalán levő papírhalmaz tetején levő áthelyezést olvasta. Ritkán történt vele, hogy egy hivatalos jelenés kihozta a sodrából, de az még ritkábban, hogy ennek még hangot is adott. Carter volt az oka mindennek. Csak Ő tudott érzelmeket kicsikarni belőle, legyen az bármilyen. Azt még csak nagy nehezen elviselte öt éve, hogy Carter minden előzetes figyelmeztetés nélkül otthagyta a parancsnokságot, kimerültségre hivatkozva – ami igaz is lehetett – de nem abban a helyzetben, amibe ők ketten belecsöppentek….és a nő most megint belépni készül a életébe. A tábornok meredten, üveges tekintettel, elgondolkozva nézte a hivatalos papírt...
Az utolsó közös bevetésük után a tábornok meghívta a CSK1-et egy közös pecázásra. A csapat tagjai lelkesen, de vegyes érzelmekkel indultak Jack hétvégi házába. A kertben a közös eszem-iszom után Daniel és Teal’c tapintatosan elvonultak a házba, lehetőséget adva Samnek és Jacknek, hogy tisztázzanak bizonyos dolgokat, amikről az évek múlásával nem vettek, vehettek tudomást. A csend eleinte nyomasztó volt. Egyikük sem tudta, mit is mondhatnának, hogyan kezdhetnék el ezt a beszélgetést. Csak a szúnyogok döngicsélést lehetett hallani, amint préda után repkedtek. Sam épp fel akart állni a földről, de megszédült a túl hirtelen mozdulattól. Visszaesett a földre, miközben rátámaszkodott Jack vállára, ezzel is tompítván az esését, aminek az lett az eredménye, hogy a tábornok a váratlan és hirtelen mozdulattól eldőlt, mint egy krumpliszsák és Carter pedig rajta landolt. - Nocsak, nocsak – dünnyögte Jack, miközben Samre nézett, aki zavartan és ügyetlenül próbált lekászálódni a férfi testéről. - Ne olyan gyorsan ha kérhetném, mert még úgy jár, mint az előbb, és akkor ki tudja, hova és merre esik, és akkor nem tudnék segíteni a puhára való esésében – mondta
mosolyogva Jack. Sam ránézett a férfi arcára, akinek a szemében annyi melegség, törődés csillogott, mint még soha. De látott még mást is: az odaadást, a feltétel nélküli szerelmet is. Ugyanez tükröződhetett a nő szemében is, mert a következő pillanatban szavak nélkül átölelték egymást, és Jack félve ugyan egy kicsit, de végre megcsókolta. Megszűnt körülöttük minden, még a szúnyogok idegesítő döngicsélése is, annyira belefeledkeztek egymás ily módón való megismerésébe. - Jack! Nem mennénk be? Talán ott kényelmesebb lenne mindkettőnknek – mosolygott Sam. - Rendben, de előbb megmutatom, hogy hol van a fürdőszoba, és segítek megmosni a hátad!-ajánlkozott Jack. Választ sem várva felült, majd kézen fogta a meglepett Samet és besétált vele a faházba, hogy az ígéretét beváltsa. A fürdőszobába kormányozta nőt, ahol kölcsönösen megmosdatták egymást a zuhany alatt, majd Jack szobájában egy felejthetetlen éjszakát töltöttek együtt, egymás testének alapos tanulmányozásával. Hajnal volt, mire elnyugodtak és úgy tűnt, hogy mindketten elaludtak. Reggel Jack elégedetten és mosolyogva sóhajtott, ahogy visszagondolt az éjszaka eseményeire. Meglepődve tapasztalta, hogy Sam már nincs vele az ágyban. Gyorsan felkelt, hogy a konyhába menjen, hátha Samet ott találja, kávékészítés közben. Muszáj vele beszélnie az éjjel történtekről, mert úgy gondolta, hogy többet érdemelnek egy egyéjszakás kalandnál. Végigjárta az egész házat, de Samet sehol nem találta. Teal’c csak annyit mondott köszönésképpen: - Megbántottad valamivel Carter alezredest? Nagyon gyorsan távozott, még a reggelijét sem várta meg! Ezek után a hétvége hátralevő része keserédesen telt Jack számára. Várta is, meg nem is a hétfői napot, amikor a bázison találkozni fog Carterrel. Carter azonban nem jelent meg sem hétfőn, sem a rákövetkezendő napokban. Ekkor a tábornok elhatározta, hogy elmegy a nő lakására, és ott tisztázza vele a dolgaikat. Amikor odaért és csöngetett, elég sokáig tartott, mire ajtót nyitottak neki. Jóformán meg szólalhatott, mikor Carter megelőzte: - Uram, idegileg kimerültem, még egy pár napig itthon leszek. A jövő héten elképzelhető, hogy ismét be tudok menni a parancsnokságra. Köszönöm a megértését. Jack szóhoz sem jutott, mert mire megszólalhatott volna, addigra az ajtó becsukódott. Mit tehetett mást, kétségek között gyötrődve várta a következő hét első napját. Hiába várta, mert Carter nem jelent meg az eligazításon. A tábornok egyre jobban aggódott. Felment a gyengélkedőre, hogy utána érdeklődjön Carter hogylétének. Az ügyletes orvos Dr, Wagner éppen csak belepillantott Carter orvosi kartonjába, amikor megszólalt a falra szerelt telefon, amit jobb híján a tábornok vett fel: - O’Neill – mondta bele tényszerűen. Eltartotta a fülétől a telefonkagylót, mert hangosnak tűnt a telefonáló artikulálása a vonal túlsó végén. Szinte végig sem hallgatta, amit mondani akartak neki, helyette inkább csak annyit mondott: - Máris ott vagyok. Jack rohanvást szelte a lépcsőket, és saját bevallása szerint is gyorsasági rekordot döntött a lépcsőn való ugrálásban. Ennek a kiváltó oka Carter volt. Jack hirtelen nem tudta eldönteni, hogy a szíve mitől dörömböl jobban: a nő látványától vagy a lépcsőn való futástól. Aztán minden megoldódott, mert a nő egy egyszerű mozdulattal egy borítékot adott át a tábornoknak, majd tisztelgett és kifordult az irodából. O’Neill eleinte csak nézte a borítékot. Rossz előérzete támadt, de azért hősiesen felbontotta. Egy áthelyezési kérelem volt, amit már tulajdonképpen jóvá is hagytak az illetékesek, neki csak formálisan mutatta meg a nő. A tábornok olyat tett, mint még soha: egy nő után futott abban a reményben, hogy az meggondolja magát. - Carter! Carter, álljon meg! Beszédem van magával! – kiabálta elfúló hangon. A nő meglepetésében megfordult: - Uram? - bánatosan nézte a cipőjét, mintha azon valami folt lenne, mert nem mert a férfi szemébe nézni. - Mi a fittyfene akar ez lenni? Carter! Ezt most komolyan gondolja, azok után, amit az évek során közösen átéltünk? Az nem jelent magának semmit? - Uram, elfáradtam és a jelenlegi állapotomban muszáj elmennem innen, mert nem tudnám ellátni a feladatomat- próbált érvelni a nő. - No jó… Áthelyezteti magát? Pont most, mikor rendeződnek a dolgaink itt a galaxisunkban, és végre kettőnk között is, és hátradőlhetnénk egy kicsit pihenni?
A bázison mindenki úgy tett, mintha semmit sem érzékelne a két tiszt közötti beszélgetésből, ami egy kicsit hangosabbra sikeredett a megszokottól. - Értse meg Uram…- próbálkozott Sam, de nem sok sikerrel, mert a férfiből csak úgy ömlött tovább a szóáradat, tőle szokatlan módon. - Meneküljön csak, bár ez nem jó stratégia, de biztos már ezt is előre kiszámolta, mint valami egyenletet igaz? – folytatta a tábornok, majd mérgesen legyintett a nőre, és határozott léptekkel otthagyta a sírás küszöbén álló alezredest. A tábornok nem tudta, nem emlékezett arra, hogy hogyan ment vissza az irodájába úgy, hogy semmibe nem verte bele az öklét. Uralkodott magán, amire jól kiképezték sok-sok évvel ezelőtt. Úgy látszott, hogy a CSK1, mint csapat, végképp felbomlott a régi felállásából. Teal’c egyre ritkábban bukkant fel a parancsnokságon: sokszor látogatta meg Ishtát, mert a nő gyermeket várt tőle. Daniel meg rejtélyes és titokzatoskodó. Furcsa módon ő is egyre kevesebb időt tölt a bázison. Lehet, hogy ott is nő van a dologban? A tábornok nem kérdezte, biztosra vette, hogy az ő esetében is nő van a dologban. Örült volna, ha Daniel is talál végre valakit magának. Ő, mint a bázis parancsnoka szinte már nem is járt bevetésekre. Már csak elvétve ment át a csillagkapun, mikor részt kellett vennie valamilyen diplomáciai tárgyaláson. Szinte egész nap csak ült az irodájában, mert haza sem akart menni, nem volt senki, aki várta volna. Egy ideig elmélkedett, ábrándozott arról, hogyan kellett volna cselekednie Carter áthelyezésekor, de ez már veszett fejsze nyele volt. Csak annyit tehetett, hogy várta, hátha a nő meggondolja magát, és visszatér a csapatához, a családjához. Másfél vagy két évig reménykedett, de ahogy múlt az idő, egyre inkább úgy gondolta, hogy nem is baj, mert legalább ki tudja verni a fejéből a nő arcát, amely az elmenetel napja óta kísértetette…egészen a mai napig.
Gondolataiból egy határozott kopogás zökkentette ki. Hirtelen azt se tudta, hogyan szedje össze magát, ezért meggondolatlanul gyorsan elkiáltotta magát, miközben még az áthelyezési papírt nézte: - Szabad! Kinyílt az ajtó, és ott állt a régi csapata két tagja egymás mellett: Daniel és Sam. O’Neill felnézett az ajtónyitódására, és meghökkenése nyíltan látszott a szemén. Azt nem várta, hogy Daniel is itt lesz. - Üdv Jack! – rikkantotta vidáman a régész. - Danny!- üdvözölte a tábornok a barátját, majd összevont szemöldökkel, hideg tekintettel ránézett a mellette álló nőre, és hanyagul visszaszalutált neki, minden szó nélkül. A két férfi élénk beszélgetésbe kezdett, és a tábornok nem mondta, hogy pihenj, ezért Carter kénytelen volt a tisztelgés után továbbra is vigyázban állni, megfeszítve minden erejét, hogy lelkileg kibírja mindazt, ami itt várni fog rá. Mert abban biztos volt, hogy a tábornok nem fog kesztyűs kézzel bánni vele, sőt… Sam pedig elgondolkodott a lehetőségein, és azon, hogy miért kellett visszatérnie ide, akarata ellenére. Samantha Carter nem így képzelte a visszatérését. Ennél még az első találkozása is emberségesebb volt Jack O’Neillel, holott sok mindent hallott az akkor még ezredesi rangban szolgáló férfiről. Aztán megismerték egymást – először lelkileg, aztán testileg is. Az utolsó közös küldetés után a tábornok meghívta, mondhatjuk úgy is, a volt csapatát egy közös pecázásra. Samnek idáig mindig volt kifogása, hogy miért ne menjen, de most nem lehetett kibúvót találni. De ha így utólag jól belegondolt, talán nem is akart. Tudta, hogy a férfi különlegesnek tartja és azt is sejtette, hogy titkon többet érez iránta, mintha csak egy csapattársa lenne. A legrosszabb az egészben az - gondolta így utólag a nő, miközben vigyázban állt, hogy az érzés kölcsönös volt. Sőt! Azért is történt az, ami történt, csak a következményekkel nem számolt. Az az érzés a részéről továbbra sem változott, még mindig szerette a férfit, csak abban bízott, hogy a férfi érzései is változatlanok maradtak, annak ellenére, hogy el kellett hagynia a bázist. Daniel ismerte a körülményeket és tudta, hogy csak azt tehette, amit tett, és a régész a maga módján még segítette is. Sam roppant hálás volt ezért, és azért is, hogy mindent titokban tartott Jack előtt. Ezért is kérte Danielt, hogy jöjjön el vele, mert félt egy kicsit ettől a találkozástól. Ahogy így elnézte a helyzetét, megint igaza volt, mint mindig. A férfi, ha mindent tényt megismer, talán megbékél, sőt kibékül a helyzettel. Erre egy kicsit elmosolyodott, elképzelve azt a későbbi helyzetet, de a valóságba egy hideg, katonás hang húzta vissza…
- Mi ilyen mulatságos alezredes? – dörrent rá O’Neill a még mindig vigyázban álló nőre- megosztaná velünk? - Csak egy pillanatra elgondolkoztam uram - válaszolta csendesen Carter – az utolsó találkozásunk jutott az eszembe. Ez mintha varázsszó lett volna, O’Neillnek. - Rendben! Az szép és jó volt! Főleg a szombat reggeltől kezdve…- mondta volna tovább a tábornok, de Daniel közbeszólt: - Most szócsatázni fogtok, mint régen? Vagy elmondhatja Sam, hogy miért helyezték vissza ide az aktív állományba? A tábornok kénytelen volt igazat adni Danielnek, mint mindig. A barátja józanabb gondolkodású volt, mint ő, aki jó néhány évvel idősebb volt Danielnél. - Alezredes! Holnap reggel 8 órakor elvárom az eligazításon, hogy mindenről részletesen beszámoljon, érthetően, minden technoblabla nélkül. Értette? - Igen, uram – felelte a nő, aki még mindig vigyázban állt. - Daniel van még valami?- nézett reménykedve a tábornok a barátjára, hogy a lelke megnyugvást leljen egy kicsit Carter „kínzásában”, ami szerinte semmi ahhoz képest, amit ő élt át a nő miatt. Most szenvedjen a nő is, mint én – gondolta a tábornok, miközben a barátja válaszára várt. - Jelenleg semmi, de holnapra én is utána nézek egy-két dolognak, mert remélem, én sem maradok ki az eseményekből! – nézett mosolyogva Jackre a régész. A tábornok egy intéssel elbocsátotta őket, majd hátradőlt a bőrfotelban, és ismét maga előtt látta az előbb lejátszódó jelenetet Daniellel és Sammel.
II. O’Neill sokáig töprengett az eseményeken, majd arra a következtetésre jutott, hogy kimondottan gonosz és kiállhatatlan volt a nővel, akit oly sok éven keresztül szeretett. Úgy érezte, hogy kicsinyes bosszút állt, ami a rangjából is adódott. Vajon a nő fordított helyzetben ugyanezt tette volna? Biztosan nem, mert mindig nemes lelkűnek bizonyult, és Daniel mellett ő volt a lelkiismerete. Hogyan süllyedhetett idáig, hogy hagyta, hogy az érzelmei irányítsák a mai napját, mikor ez nem volt rá jellemző. Elhatározta, hogy bármilyen kellemetlen is lesz neki, de elmegy a nőhöz és bocsánatot kér tőle a mai napért, és azokért a gondolatokért, amiket Sam közel öt évig kapott tőle, de amiről még szerencse, hogy nem tud semmit. Bár, ahogy a mai nap viselkedett vele, biztosan sejt valamit, mert okos, nagyon okos nő. Remélte, hogy Sam visszaköltözött a régi házába, így láthatatlanul meg tudja közelíteni a házat, hogy az alezredesnek ne legyen ideje felkészülni a látogatására. A munkaideje leteltével gondosabban készülődött, mint a korábbiakban. Borotválkozás közben félve nézett a tükörbe. Egy szenvedő arc nézett vissza rá, szomorú, csokoládébarna szemekkel. Egy külső szemlélődő talán azt hihette volna, hogy randevúra megy. A bázison mindenki meglepődött azon, hogy a tábornok időben tér haza. Akik régóta ismerték, azok sejtették, hogy Carter alezredes délelőtti látogatása lehet a kiváltó oka, a tábornok korai távozásának.
- Csengettek! – hallotta az utcán O’Neill, Sam erőteljes hangját – Sam! Nyiss ajtót, légy szíves! O’Neill egy kicsit meglepődött azon, hogy a nő együtt él valakivel. Úgy érezte, megcsalták. Már épp hátat akart fordítani az ajtónak és elmenni, amikor kinyílt az ajtó. - Szia, bácsi!- köszöntek a tábornokra. O’Neill meglepetésében alig bírt válaszolni: - Szia neked is!- és már hallotta is Sam hangját a lakás belsejéből: - Ki az? A keresztapád? Végre egyszer pontosan érkezik! Mondd neki, hogy mindjárt megyek, addig is hívd be, és ültesd le a nappaliba!- adta ki az utasítást az alezredes. - Gyere, bácsi! Ugyan nem vagy a keresztapám, de hallottad az anyukámat, és amit mond, azt teljesíteni kell, mert az egy parancs- közölte a gyerek Jackkel, akin nem látszott, hogy katona, így a gyerek azt sem tudta, hogy egy tábornokkal beszél éppen.
O’Neill visszafojtotta a kibontakozó mosolygását, ahogy a gyerek beszélt. Engedte, hogy a kisfiú megfogja a kezét, és bevezesse a nappaliba. Közben jól megnézte magának. Tetszett neki a kiskölök. Négy év körüli lehetett. Szőkésbarna hajához jól illett a csokoládébarna szeme, amely huncutul mosolygott, miközben a férfit okította a parancs teljesítéséről. A férfi egyszer csak elengedte a gyerek kezét, és odalépett a könyvespolchoz, mert megakadt a szeme egy fényképen, amely az alezredest és két gyermeket ábrázolt. Épp levette a képet a polcról, hogy közelebbről is megnézze, amikor egy női hangot hallott a háta mögül: - Jó napot, uram!- majd a hang a kisfiúnak mondta - menj fel a szobádba és vigyázz a húgodra! Mindjárt megyek, és beszélünk! A kisfiú jól nevelten elköszönt az újdonsült ismerősétől, felment a gyerekszobába, amit a húgával osztott meg. - Minek köszönhetem a látogatását uram?- kérdezte hidegen, de udvariasan az alezredes, emlékezve még a délelőtti rideg fogadtatásra. A tábornok zavarban volt, ami ritkán esett meg vele. Már az is meglepte, hogy Samnek van egy fia. Arra meg nem is gondolt, hogy két gyereke van. Most már biztosra vette, hogy a nő kapcsolatban van: vagy férjhez ment, vagy együtt él valakivel. De a fényképen, amit most tett vissza könyvespolcra, nem volt férfi, csak Sam és a két gyerek. Vagy mégsem? Vajon ki készíthette a fényképet? Izgatottá tette a kíváncsiság, ezért igyekezett jó benyomást tenni a nőre, hátha tudnak emberien beszélgetni egymással, vitatkozás nélkül. - Nézze - kezdte zavartan a tábornok meredten maga elé nézve - olyan sok mindenen keresztülmentem az elmúlt öt évben, és tőlem szokatlan módon, érzelmi alapon fogadtam ma délelőtt az irodámban. Azért jöttem, hogy elnézést kérjek ezért!- hadarta el egy szuszra a tábornok. - Remélem, ismét jó viszonyban leszünk! – nézett rá a férfi az előtte álló alezredesre. Mielőtt a nő válaszolhatott volna, ismét megszólalt a csengő. - Megyek- kiáltotta Sam. O’Neill odanézett az ajtóra, hogy lássa, ki zavarta meg a beszélgetésüket. Már kezdett hozzászokni a meglepetésekhez, annyi érte aznap. Mit tartogat még a számára a mai nap? Kinyílt az ajtó, és az ajtóban ott állt teljes életnagyságban Daniel. - Szia Danny. Már vártunk – szólt mosolyogva Sam. O’Neill fülét egyszerre egy csatakiáltáshoz hasonló hang ütötte meg, aminek a tulajdonosát már ismerte: - Szia, keresztapa! Daniel belépett az ajtón, kitárta a karjait, és a keresztfia Sam, azaz Samuel J. Carter a nyakába ugrott. - Szia, Jack! – köszöntötte a régész a barátját, miközben megpuszilgatta a keresztfiát. - Sam – fordult a nőhöz – hogy van Jackie? Gyógyul a lába? De tudod mit, felmegyünk Sammel és szórakoztatjuk egy kicsit, amíg Te és Jack megbeszéltek egy pár dolgot. - Anya, te ismered ezt a bácsit? – csodálkozott a gyerek hol az anyjára, hol pedig Jackre nézve miközben keresztapja nyakán csimpaszkodott. Ebben, de a másik házukban sem járt még soha más férfi a keresztapján kívül, így érthető, hogy a kisfiú kíváncsi volt. Maradni szeretett volna, és rafináltan húzni kezdte az időt. – Régóta ismered ezt a bácsit? – kíváncsiskodott tovább a kisfiú. Az anyja csak bólintott, a fia mindkét kérdésére is, és Daniel javaslatára is. Tudta, hogy ennek a beszélgetésnek egyszer el kellett jönnie. - Csak nyugodtan, mi már megyünk is, mert azt hiszem, van mit megbeszélnetek – nézett Daniel hol Jackre, hol Samre, akik növekvő zavarukat alig tudták palástolni, hogy itt és most tisztázniuk kell mindent. Daniel letette a keresztfiát a földre, aki féltően tekintett az anyjára: - Ha segítség kell, szólj csak! – nézett fenyegetően Jackre a kisfiú, miközben húzta a keresztapja kezét a lépcsőhöz, és elindultak felfelé. Sam és Jack egyedül maradtak a nappaliban. Mind a ketten zavarban voltak. Egyikük sem tudta, hogyan kezdjen bele a mondandójába. - Nem akar leülni, uram? – kérdezte halkan a nő. - Talán olyan meglepő dolgot akar elmondani nekem, amitől leülők? – próbált viccelni a férfi. A nő tekintetét látva inkább nem folytatta, hanem csendben leült és várta, hogy a nő magyarázatot adjon. - Uram, csak arra kérem, hogy hallgasson végig, próbálja meg megállni, hogy nem szól közbe, mert így is épp elég nehéz lesz mindent elmondanom – próbálta meg Sam határozott hangon elkezdeni a mondandóját. O’Neill ránézett és bólintott, miközben a kezével a szája előtt egy ”kulcsra záró” mozdulatot tett. Azt
akarta, hogy Sam ne legyen annyira feszélyezett, és úgy tűnik, ez bevált, mert sikerült a nőből egy aprócska mosolyfélét kicsikarnia. A tábornok ezek után csak remélni tudta, hogy képes lesz végighallgatni közbeszólás nélkül a nő elbeszélését. - Szóval…- kezdte a nő, zavarában a földet nézve - öt éve, amikor elmentünk a hétvégi házához és végül egy csodálatos éjszakát töltöttünk együtt, mert számomra az volt – nézett ekkor Jackre – megrémültem. Nem attól, amit csináltunk, mert az jó és szép volt, hanem a lehetséges következményektől. Hajnalig gondolkoztam azon, hogy nem véletlenül vannak a szabályok. Nem tudtam volna azok után teljesen tárgyilagos és objektív lenni önnel szemben, a döntéseit, parancsait illetően. Emiatt mentem el, mert úgy gondoltam, hogy időre van szükségem, hátha mégis tévedek. De pár nap múlva rosszul lettem, amit akkor az idegességnek tudtam be, de sehogy sem akart elmúlni. Ezután már a megérzésem mást is súgott… bizonyítást vagy cáfolást akartam. Egy teszt, két csíkkal...minden kételyemet eloszlatta. Ekkor kértem az áthelyezésemet, mert nem akartam egyikünket sem kellemetlen helyzetbe hozni. A hivatalos indoklást olvasta, uram, és az részben igaz is volt, az akkori helyzetemre vonatkozóan. Az apám régi barátai segítettek a gyors áthelyezés elintézésében, valamint az a sok jó, amit Hammond tábornok és utána Ön is írt a személyes anyagomba. Így kerültem vissza Washingtonba. Sam egy kis levegővételnyi szünetet tartott, majd ránézett Jackre, mikor ismét megszólalt: - Daniel tudta, hogy milyen állapotban vagyok, és a lehetőségeihez képest a lehető legtöbb időt töltötte velem, főleg azután, miután megtudta, hogy ikreim lesznek. Ő lett a gyerekeim keresztapja: Samuel Jacob-é, és Jacqui Sheila-é. A neveket én választottam: Sam és majdnem Jack… O’Neill megrendülten hallgatta a vallomást…ezt nem is sejtette. Sokáig abban a tudatban volt, hogy megbántotta a nőt egy rossz időben elhangzó szarkasztikus megjegyzésével. Ha ezt tudta, tudhatta volna… -Carter! Miért nem mondta? Kitaláltunk volna valami megoldást erre is…- kezdte volna mondani Jack, amikor Sam a szavába vágott: - Nem akartam magyarázkodni sem Önnek, sem más feletteseinknek, egy esetleges engedély miatt, ami egy házasságkötés miatt kellett volna, azt meg végképp nem akartam, hogy emiatt érezze kötelességének azt, hogy elvegyen feleségül – hadarta el egy szuszra Sam. Jack furcsa gombócot érzett a torkában mikor kimondta: - Ezt nemcsak tisztességből, de örömből tettem volna! - Azt sem tudtam, hogy lelkileg mennyire lett volna felkészülve arra, hogy ismét apa legyen, és arra felelősségre, ami ezzel együtt jár - nézett lopva Jack arcára Sam. - Egy véletlen balesetből elvesztett gyermeket nem helyettesít egy másik, és tudom, hogy milyen sokáig, talán még most sem heverte ki igazán ezt a csapást. Nagyon hírtelen következtek az események, és tulajdonképpen akkor én se tudtam, mitévő is legyek igazán. Ezekkel a tényekkel akkor nem akartam Önt szembesíteni, mert annyi problémája adódott a bolygó védelmi rendszerének a megszervezésével is. Jack felállt, és visszament a könyvespolchoz, mert hírtelen nem is tudta, mit mondjon. A nőnek igaza volt, mint mindig. - Csak egy kérdésem van – kezdte óvatosan. - Miért most kaptam ezt a vallomást? Sam épp válaszolni készült, amikor hatalmas nevetést hallott a gyerekei szobája felől. - Úgy látszik, a kis csapatom jól szórakozik…- nézett maga elé Sam. - Talán nekünk is fel kellene mennünk, és akkor mindent meg fog érteni – felelte halkan a nő, miközben lopva Jackre pillantott. - Nos? – sürgette a választ Jack. Sam odalépett a könyvespolcon levő mini cd lejátszóhoz és bekapcsolta. A gitár húrjai andalítóan töltötték be a nappalit, miközben a nő odafordult Jackhez, hogy a zene hangjai mellett válaszoljon: – Nem múlt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna Önre uram, elég volt csak az, ha ránéztem a gyerekeimre. De történt valami…kaptam egy cd lemez válogatást Danieltől… és volt rajta egy szám, ami nagyon megfogott. Amikor hallgattam, mindig az jutott eszembe, vajon mit tenne, ha megtudná, hogy gyerekei vannak…Az idő minden sebet begyógyít, de ha mégsem, akkor az emeleten van a gyógyír mindkettőnk számára… talán még nem késtünk el a gyógyítással – nézett a férfi szemébe várakozóan Sam. A zene csak szólt tovább, állandó ismétlésre volt beállítva…..
As tears go by
Ahogy a könnyek hullnak
It is the evening of the day Ez annak a napnak az éjjele I sit and watch the children play ülők és nézem a játszó gyerekeket Smiling faces I can see A mosolygós arcok, amiket látok But not for me de nekem nem (mosolyog) I sit and watch csak ülök és nézem As tears go by ahogy a könnyek hullnak. My riches can't buy everything A pénzzel nem vehető meg minden I want to hear the children sing hallani akarom a gyereket énekelni All I hear is the sound Amit hallok az az Of rain falling on the ground eső kopogása a földön I sit and watch csak ülök és nézem As tears go by ahogy a könnyek hullnak. It is the evening of the day Ez annak a napnak az éjjele I sit and watch the children play ülök és nézem a játszó gyerekeket Doin' things I used to do teszem a dolgom They think are new nekik az mind új dolog I sit an ülök és I sit and watch ülök és nézem As tears go by ahogy a könnyek hullnak A zenét hallgatva Jackben is felidéződtek az emlékei…egy előző, és elveszett életből, és rájött, hogy vágyakozik egy másik után is… Jack lassan elmosolyodott, majd szótlanul megfogta a nő kezét, hogy elinduljanak nemcsak felfelé a lépcsőn, hanem egy új élet reményébe is – együtt. Miközben lépkedtek felfelé, O’Neill hirtelen megvilágosodott: - Daniel !!! Ekkor jött rá, hogy Sam jobb keresztapát nem is találhatott volna a gyerekeinek, akik már csillogó szemmel várták őket keresztapjuk kezét fogva…
