STAAR GYULA MEGSZÁLLOTTAK ÖT MAGYAR FIZIKUS

STAAR GYULA

MEGSZÁLLOTTAK ÖT MAGYAR FIZIKUS

TYPOTEX, 1991

Szakmailag ellenőrizte és az előszót írta VEKERDI LÁSZLÓ

A kötet kiadását támogatta: AGROBANK Rt Budapesti Műszaki Egyetem Központi Fizikai Kutatóintézet Tungsram Rt

© Staar Gyula, 1991 ISBN 963 7546 98 1 2

TARTALOM Előszó

–

Vekerdi László / 5

„Iszonyú rendet vágtam”

–

Simonyi Károly / 12

Fénnyel szőtt halhatatlanság

–

Bay Zoltán / 48

Az örökégő

–

Vermes Miklós / 69

Óriásokhoz sodorta a sors

–

Balázs Nándor / 97

Életünk is irreverzibilis folyamat

–

Gyarmati István / 126

3

Katinak, Petinek és nemzedéküknek

4

ELŐSZÓ avagy mit tanulhatnánk öt nagy fizikustól?

Aligha van értelmetlenebb műfaj az előszónál. Hiszen a rossz köny-

vön a legjobb előszó sem segít, a jó könyvre meg, egyszerre jelenvén meg vele, nem hívhatja fel a figyelmet. Pedig Staar Gyula könyvére érdemes lenne fölfigyelni, még ebben a mai tarka-barka (nyomtatott és elektronikus) sajtózagyban is, sőt éppen ma leginkább. És éppen ma tán nem elsősorban Staar Gyula riporteri-szerkesztői képességei miatt (a jó interjú mindig szerkesztői munka is); ezt a kivételes szakmai tudást kellően demonstrálta már az előző, csekély példányszámban megjelentetett és persze rég elfogyott kötete, A megélt matematika. Staar Gyula különben is rég túl van már azon, hogy előszóban, fülszövegben vagy recenzióban kellene dicsérni tehetségét és teljesítményét: a szakmai tudás egy bizonyos szintjén túl a dicséret egyenesen bántó lehet, az elismeréshez elegendő egyetlen kollegiális kézszorítás. Ritkaságából – egyre nagyobb ritkaságából – következtetve úgy látszik ez utóbbi a nehezebb: pedig a töretlen és lelkes munkához múlhatatlanul szükséges – hangozzék „versenyre”-hangolt világunkban mégoly elavultan – az együttérzésnek ez a jókedvű és önzetlen gesztusa. Tekintse az Olvasó – ha még van, ha nem züllött még végleg az annyit emlegetett „nagyérdeművé” – ilyen kézszorításnak ezt a néhány sort. Staar Gyula első tudós-interjúi olvastán rögtön láttam, hogy alig egy-két ember tudja nálunk ilyen jól művelni ezt a műfajt. Ma már tudom, hogy egyetlenegy emelkedik ki (az egyébként igen színvonalas) mezőnyből toronymagosan. Ezzel a könyvével azonban Staar Gyula még önnön magát is felülmúlta. Ez nem dicséret: nem ő tehet róla. Hanem a kor, a mi szerencsétlen korunk. A könyv ugyanis örvendetesen kilóg a korból, egyáltalán nem „kor-szerű”. De nem szakmai kvalitásai miatt nem az. Az öt fizikus-portré így együtt merőben máshová helyezi el Magyarországot a közelmúlt s a ma szellemi térképén, mint napjaink ideológusai, politológusai, közgazdászai, magabiztos augurjai. Ez a kötet nagy és örvendetes tanulsága, vigasztaló ereje. 5

Az Olvasó (az alig leplezett megvetéssel általában „csöndesként” elparentált „többség”) különben mintha ráérzett volna erre, amikor sok évvel ezelőtt megjelent a Természet Világában a Gyarmati Istvánnal készült beszélgetés. A lapot pillanatok alatt szétkapdosták, xerox-másolatokban keringett az interjú szerte az országban, és még tán a Posta is felbontotta a szokás szerint eleve „remittendára” szánt csomagokat. Mi fogta meg az írásban az embereket? Nem valószínű, hogy az irreverzibilis termodinamika nagy és meglepően hatékony variációs elveinek az előadása, ha mégoly ragyogóan, szenvedélyesen és a lehetőségekhez képest szemléletesen magyarázta is el felfedezőjük. Ezt, valljuk be, valószínűleg még a fizikusok, a szakmabéliek többsége se értette meg maradéktalanul, nemhogy a kívülállók. De megértették – legalábbis az utóbbiak – a fölfedezés nagyságát és a professzor makacs küzdelmét fölismerése elismertetéséért, megértették a tárgyra összpontosító szép szenvedélyét, méltányolták, hogy nem kap rögtön a megtisztelő és csábos nyugati ajánlatokon, megértették, hogy válhat valaki sok kín árán és nem kevés szerencsével, itthon is világhírűvé. Megértették, és ez valahogy megnövelte az önbizalmukat: meglehet megint merték magukat magyarként Nyugattal egyenértékűnek tekinteni, túltekinthettek egy percre a „miért beteg a magyar foci?” típusú honfiúi és honleányi sirámokon. Helyre billent az önérzetük, és fölszabadultan kacaghattak a nagy professzor metsző iróniáján, ahogy kifigurázta nemcsak a magát mindenhatónak képzelő ám valójában már régóta zárójelbe tett (de azért félelmetes) Pártot (ez volt az igazi „közmegegyezés”), hanem ahogyan fittyet hányt a nagyképű tudósokra és pártcsinálta akadémikusokra, sőt helyre tette egyetlen mondattal még a népszerű táncdalénekesnő-írót is, a maga (akkor még csak) egymilliójával. Azaz nem egészen pontos ez így, mert nem annyira a Pártról, az Akadémikusokról és a Táncdalénekes-írónőről beszélt a professzor, mint inkább azokról a körülményekről, azokról az egyéni és kollektív gyöngeségekről és hibákról, amelyek lehetővé tették ezeknek a torz képződményeknek az eluralkodását fölöttünk. Ki merte mondani, kimondhatta és ki tudta mondani, hogy meztelen a király, s mi akkor már fölismerhettük, hogy egyenesen nevetséges dicsérni nemlétező ruháját, a „létező szocializmust”. Azt hiszem, elsősorban ez a „meztelen a király” effektus volt a Gyarmati-interjú titka. A riporter titka pedig ember és pillanat jószemű összehozása volt, ebből a remekül megszerkesztett összjátékból szikrázott fel az Igazság, John Rawls pontos értelmében értve a szót. Ma újraolvasva az interjút, nem érezzük már olyan elemien, olyan felszabadítóan az erejét; ma már sajnos megismételhetetlen a varázslat, és tán nem elsősorban a „Pártállam” végleges megszűnte miatt (vagy legalábbis semmiképpen sem ez a sajnos). Tán inkább azért megismételhetetlen, mert a mai új királyok büszkén vállalják „meztelenségüket”; a „meztelenség” maga respektábilis, igen jól jövedelmező „vállalkozás” lett. Kiabálhat ma már a professzor-libapásztor. 6

Mutat azonban a két korszak összevetése valami mást is. Éspedig azt, hogy az a bizonyos „negyven év” nem intézhető el mai menő politikusaink megvető szájbiggyesztésével, mindenfelé a régi rendszer „túlélését” szimatoló „új” éberségével. Ez az ország soha nem volt tartósan és teljesen, fejétőlfarkáig a „létező szocializmus” ma lefestett pokoli világa. Az ország nagyobbik fele megtanulta lassanként kijátszani, egyenesen semmibevenni a vezetőket, a hatalmat. Még ott is, ahová leginkább igyekezett behatolni a pártállami ideológia és általában nem is sikertelenül, még a pedagógia és a közoktatás bugyraiban is megőrződtek a tisztesség és az értelem szigetei, hála elsősorban jó néhány tanárnak, másodsorban néhány emberségét megőrző kisebb-nagyobb „ördögnek” vagy Németh László fogalmával és szavával „Mircse Zoltán”-nak. A maga üdeségében és vidámságában egyedülálló Vermes-interjú ragyogóan példázza ezt. Valósággal egy lutheránus Ábel kerülgeti itt szemünk láttára a magyar történelem ügyeletes csapdáit, furfangosan és magabiztosan; egy otthon-teremtő ember, aki magának, másoknak és a tudománynak úgy teremt egyszerre otthont, hogy attól ott és akkor egyszerre kiragyog a nap, még akkor is vagy tán egyenesen akkor a leglátványosabban, ha a kísérlet közben történetesen felrobban a terem. Mert lehet akármekkora a durranás, láng, füst, a védőüveg a diákok felé tökéletesen ép marad. „Hétköznapok és csodák” – jut önkéntelenül az ember eszébe Szerb Antal felejthetetlen könyvcíme, amint Staar Gyula lépésről-lépésre, szó szerint kihúzgálja Muki bácsiból hosszú tanári munkálkodásának és mesterkedésének a részleteit, elmondja, mikor már végleg nem bírja vele magával elmondatni, meglepő eredményeit. Mert Muki bácsi ritka makacs ember: az eredményekben hajlamos elbagatellizálni a maga részét, s hangsúlyozni a másokét. Lehet különben, hogy furfang ez is, hisz annál szembetűnőbb, miként pezsdül meg, miként éled meg, sőt – láss csodát! – miként jobbul meg körülette ott helyben a világ. Igen, megjobbulnak és megokosodnak körülötte nemcsak a diákok, de a zord rendőrök is, olykor a párttitkárok is, sőt még a tanügyi szaktekintélyek is, bár ez utóbbiakban tán nem egészen volt biztos maga Muki bácsi se. Mitől jobbulnak meg? Egyszerű ez: Muki bácsi a hétköznapi csodák kimeríthetetlen forrása volt. A maga nemében persze egyetlen és megismételhetetlen; de önmagában az, hogy ő egyáltalában lehetséges volt, mutatja vissza- és tán előremenőleg, hogy azért itt általában mégsem teljesen reménytelen az élet. Mert az élet meglehet ott és akkor válik végzetesen reménytelenné, ahol és amikor megszűnnek a hétköznapi csodák. „Oly korban”, mint a háború iszonyú tragédiája volt, mikor „az ország megvadult s egy rémes végzeten / vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.” „Olyan időben és olyan helyen nőttem fel – vallja Balázs Nándor –, amikor és ahol az ember szabad választási lehetősége a minimumra csökkent. A véletlenek, a vakszerencse kiszolgáltatottjai lettünk.” Találóan választotta az interjú címéül Staar Gyula: „Óriásokhoz sodorta a sors”. Persze a sodrásban 7

meg is kell tudni állni, s óriások mellett kikötni másként, mint óriásként aligha lehet, ez is kiderül az interjúból. Ilyen tömören és ilyen érthetően Einsteintől és Schrödingertől Szilárdon és Wigneren keresztül Diracig aligha találhatjuk meg másutt a modern fizika nagy megalkotóinak a jellemzését. És a tömör jellemzés teli máshonnét nem ismert, új vonásokkal. Mennyire ismeretlen és milyen meghatóan emberi portré kerekedik ki például – kivált ha kiegészítjük a Bay Zoltán által mondottakkal – Neumann Jánosról; pedig róla aztán igazán sokat és lényegeset írtak; azt hihette az ember, hogy leírtak már minden lényegest. És íme Balázs Nándor és Bay Zoltán felmutat és még közelebb hoz hozzánk egy másik Neumann Jánost, aki azonos ugyan a máshonnét már jól ismert páratlan géniusszal, de mintha egy kicsit még több lenne nála – egy „Neumann Jancsival”: egy minden iránt érdeklődő, kedves, melegszívű, csintalan, vidám s végül kicsit tán „sznob”, egy kicsit tán félszeg „pesti sráccal”. És ugyanilyen közel tudja hozni Balázs Pólyát vagy Wigner Jenőt. S igazi elméleti fizikusként nem áll meg külön-külön jellemzésüknél. Izgatja a kérdés, „mi a közös ezekben a nagyságokban, Neumannban, Wignerben, Pólyában, Fejérben, Rieszben… Van valami mindőjükben közös? Rádöbbentem, igen, van, de az annyira szem előtt álló, annyira triviális tény, hogy azért nem gondoltam, nem gondoltak rá mások sem. Igen, a nyelv, az anyanyelv, mely mindannyiunk ifjúkorának éltető, tudatformáló rendszere volt, sajátosan magyar stílusúvá alakította gondolkozásunkat, talán ebben rejtőzik a probléma gyökere.” A hallatlanul érdekes részletek a nyelvészekre tartoznak, eddig is felfigyelhettek volna rá, az interjú rég megjelent a Valóságban (még a Kőrösi-féle régi, igazi Valóságban), majd átvette a Látóhatár is. Itt most csak a szemléletre és a magatartásra szeretnénk figyelmeztetni; különféle nemzeti önmeghatározások és önépítések nagy divatja idején nem ártana elgondolkozni, mit jelent egy világot látott fizikusnak, óriások-barátja-maga-is-óriásnak „Közép-Európa térképén az a kis folt, amit Magyarországnak neveznek?” Tessék a választ elolvasni Staar Gyula kérdésére a 154. oldalon! A másik nagy emigráns az öt fizikus közül, Bay Zoltán egészen más generáció és merőben másfajta egyéniség. Nemrégiben jelent meg izgalmas önéletrajzi könyve Püskinél, ő így talán ismertebb idehaza. De az interjú gazdagítja a képet, s másik arcot, más kontextusokban mutat. Staar Gyula jól választott kérdéseivel mindjárt az interjú elején összekapcsolja a hírneves tudóst, aki a világűr ember számára megnyíló lehetőségeit latolgatja, a gyulavári tiszteletes kisfiával, aki megigézetten nézi, miként húz el a Hold az égbolton a templom tornya megett. „Nézőpontomból a Hold és a templom tornya oly közel lévőnek tűnt, hogy motoszkálni kezdett bennem a kérdés: mi lenne, ha felmásznék a torony tetejére, jól kinyújtanám a karom, elérném-e, megtapogathatnám-e a Holdat?” Ezt természetesen nem Staar Gyula kérdezi, hanem a kis Bay Zoli. Az interjú azután gyönyörűen bontja ki a választ el egészen a híres 1946. 8

február 6-i kísérletig, amikor sikerül végre a Hold radarral való „megtapogatása”. Közben romba dőlt s kezdett romjaiból feltápászkodni az ország, de az általános romlás a helytállás, az emberség, az életerő szigeteit vette körül, s nem tudta elmosni őket. Kérdéseinek okos logikájával Staar Gyula rávezet, hogy micsoda badarság egy rendszer globális elítélése ideológiai okokból, micsoda ostobaság minden ideológia. S épp 1986-ban, egy időleges ideológiai újraszigorodás idején. A Bay-interjú fényesen példázza, hogy egy nemzet élete sohasem azonos a fölötte uralkodó rendszerrel. A Debreceni Református Gimnáziumtól az Eötvös Kollégiumon és a Szegedi Tudományegyetemen át el egészen az Egyesült Izzóig bámulhatjuk, hogy egészséges autonóm szervezetek mi mindenre képesek még egy nem jól kormányozott és egyáltalában nem gazdag államban is, feltéve, hogy a politikai elit nem túlságosan és nem túl sok mindenbe szól bele. Az elmúlt negyven esztendő legfőbb bűne és ostobasága meglehet éppen az volt, hogy megölte az ilyen autonóm szervezeteket. Most már legföljebb autonóm egyének létezhettek, s 1948 után jó ideig ők is nagyon nehezen. Épp ezt megelőzendő ment Bay is külföldre: „Abban az időben a kialakuló rendszer elnyomta az egyéniséget és félelmet gerjesztett.” Az interjúból megismerhetjük odakint elért nagy eredményeit, megcsodálhatjuk érvelésének logikáját. És különféle babonás praktikákba és hókuszpókuszokba merülő világunkban tán hihetetlenül hangzik optimizmusa: „Én hiszek a ráció győzelmében a szólamok felett”, megvigasztalhat realizmusa: „A legmerészebb fantázia is ólomlábakon jár a valósághoz képest.” A valóság valahogy majdcsak kijavítja magát, megjavítani és kijavítani akaróinak makacs igyekezete ellenére. Ahhoz azonban, hogy ezt az igyekezetet kibírjuk, szerencsén túl is sok minden szükséges, nem utolsó sorban szívósság, türelem, tisztesség. A szívósságról, tisztességről, türelemről szóló „esettanulmányként” is fölfogható akár a Simonyi professzorral készült interjú: az értelem kiküzdött diadala ólomelmék és ólomlábak felett. Kulcsfontosságú ez az interjú a kötet szerkezetében: Simonyi professzor nemzedéke képezi az összeköttetést a háborúba és a felszabadulásba már kész emberként és többé-kevésbé befutott tudósként csöppenők, mint Bay Zoltán és Vermes Miklós, valamint a háború után kezdők között, mint Gyarmati professzor és Balázs Nándor. Ez a nemzedék még épp csak hogy végzett, szakmai tekintély még nem védte, s így jócskán kivette a részét a háború és a fogság szenvedéseiből, viszont aki kibírta és szerencséje volt, 45-ben tiszta lappal indulhatott és fiatalon szép lehetőségekkel kecsegtető posztokat foglalhatott el. A posztokról persze hamar lefoszlottak a lehetőségek, de még a remények is, ám az indulás lendülete sokaknál az izmokban maradt. (Részben még 56 is ennek volt köszönhető.) De ha nemzedékként foglaltak is el induláskor kecsegtető posztokat, választani egyénenként kellett, legkésőbb 56 késő őszén és 57 tavaszán. És legtöbben a posztokat választották, ellentétben a következő generációval, amelyiknek még nem 9

volt miről lemondania, így hát sokkalta könnyebben választotta a viszonylagos függetlenséget. Simonyi professzor, a tekintélyes tudós, a kivételezett kutató, a KFKI helyettes és egy ideig megbízott igazgatója hozzájuk sodródott, s ebben a „megfiatalodásban” és „káplárrá-lefokozódásban” – akár pár éve Németh László –, ő is egyfajta „óraadók királyságát” küzdötte ki magának. Ennek eredménye lett aztán végül A fizika kultúrtörténete. Így hát, mint Németh hasonló indíttatású írásain, ezen a csodálatos könyvön is ott ragyog, viharokra emelt nyárderűként, a helytállás fénye. Különben az egész interjú úgy indul mint egy Németh-regény. Akár egy másik Utolsó kísérlet vázlata lehetne, ahogyan a derék plébános segítségével Egyházasfaluból édesanyja féltő szeretetétől kísérve elindul a kicsi legényke a budapesti gimnáziumba, hogy aztán a nyíló értelem s öntudat gondjaival küszködve és örömeivel megáldva eljusson a Műegyetemre, s bekopogjon végül Bay professzorhoz, az Atomfizikai Tanszék ajtaján. „Papp György nyitott ajtót, elég nyersen rám szólt: – Mit akar? – Nézze, ne haragudjék, nagyon szeretnék bejárni önökhöz, mert… – kezdtem elbizonytalanodva, de félbeszakított. – Na végre, tudhatta volna, hogy már régen várunk magára.” Mint a mesében, de hát olvassa el ki-ki magának, a mesét nem illik kivonatolni. A mesének a szörnyű háborúvég és a hadifogság vetett véget. Aztán az újraindulás az Egyesült Izzó Bay Zoltán csapatában, a részvétel a Holdkísérletben, a bizakodó soproni intermezzó, a műegyetemi tanszék, a KFKI. Látszólag töretlen pálya; az emberpróbáló ötvenes években Simonyi professzort védte a félművelt hatalmasok atom-kultusza. Védte egészen 56-ig. Utána a fokozatos lefokozás, ami egyúttal felemelkedés az „óraadó-királyság”ba. Mélységesen egyéni sors, ámde épp a maga megismételhetetlenségében mélységesen beágyazott a magyar történelembe. Mert tartás, munka, hűség, értelem, tisztesség ama mintája, amit képvisel ő és négy társa, kiemelkedő csúcs ugyan, de egyáltalán nem a semmiből emelkedik ki. Tehetségük, lehetőségeik, tanultságuk alacsonyabb szintjein sokan viselkedtek eme normák szerint magyarok, itthon és túl az országhatárokon egyaránt. A háztáji segítségével portáját gyarapító és a városba került gyermekeit segítő-visszaváró paraszt és Simonyi professzor között a különbség másodlagos vagy ha úgy tetszik kvantitatív, nem kvalitatív. Staar Gyula kérdésére Simonyi professzor meg is fogalmazza ezt, a szokott szép pontosságával: „Testvéreim és édesanyám körében értettem meg igazán, hogy a szakmán kívül eső kérdésekben a józan, értelmes ember pontosan annyit ér, mint a legtanultabb fő… Hiába voltam „tanult ember”, soha nem találtam olyan érveket, melyekkel e kérdésekben lehengerelhettem volna testvéreimet. Egyszerűen azért, mert ilyen érvek pedig nincsenek! Ez két dologra kell, hogy figyelmez10

tessen: szerénységre és a józan ész megbecsülésére. A nagyon bonyolult dolgok iránti alázatra és a többi embertársammal való teljes egyenlőség elfogadására.” Ilyen világosan persze kevesen fogalmaztak, de ez a magatartás sokakban élt itthon és külföldön, ha nem másként, hát vágyaikban. Ez a nagy és vigasztalón széles vállú minta, amiből az öt nagy fizikus csúcsként kiemelkedik. Nem egy Gauss-görbe meredek csúcsaként tehát, hanem inkább mint egy Lévy-eloszlás lankásan emelkedő maximuma. Ennek a szélesvállú „mintának” és ezeknek a „Lévy-ugrásoknak” köszönheti tán leginkább a magyarság, hogy „átdiffundált” a nehéz évtizedeken. De mi maradt mindebből mára, maradt-e egyáltalán valami? A mai nagy hangzavarban és felzárkózhatnékban a csöndes helytállók szava éppen úgy nem hangzik messzire, mint a mostani hangadók által amúgy globálisan „lebolsevistázott” negyven esztendőben. Pedig ott volt, Staar Gyula könyve rá a tanú. Ott volt olyan örökség gyanánt, amit érdemes lett volna, még ma is lehetne tán folytatni. A könyv így úgylehet próbakő is lesz: hányan veszik észre, hányan veszik kézbe, hányan hallgatnak rá, netán még a konzulok közül is? Ehhez mindenesetre a mainál sokkal több türelemre és józan észre lenne szükség, meg műveltségre, ahogyan Simonyi professzor érti a szót. És még valamire, amit nagyon nehéz megfogalmazni és ami bizonyosan nem általánosítható, de aminek a jelenléte ha nyomokban is, de létfontosságú, és amit megint csak ő fogalmaz meg kristálytisztán: „Végül is, az ember bizonyos szinten kiengesztelődik a régi ellenfeleivel, élőkkel és holtakkal. Nyüzsögni azonban már nem tudok és nem is akarok. Minden ellenségemnek és barátomnak hálás vagyok, hogy ide juttattak, ahol vagyok. Nekem ez az életforma felel meg, ahogyan itt vagyunk. Így, egymás között.” Tessék Urak, Úrnők, Írástudók, Politikusok, lehet fölzárkózni. Van mihez. Itthon. 1991. június 16. Vekerdi László

11

„Iszonyú rendet vágtam”

SIMONYI KÁROLY

12

„Esteledik már… Régen a halk, füves, ódon klastromok udvara megtelt jámbor szerzetesekkel ilyentájt, barna csuháju álmodozó szentekkel, akik puha révedezésben mormoltak s mialatt az alázat imája kibuggyant szívükből, fejük áhitatos mellükre hanyatlott…” (Dsida Jenő: Kóborló délután kedves kutyámmal)

Professzor úr, a mostani hangulatodat, visszavonultságodat tükrözik ezek a vers-

sorok, de fiatalon ugye Te is meg akartad váltani a világot? – Igen, én is. E verssorok azonban már húszéves koromban belém ivódtak. Életem legtevékenyebb korszakában is mindig ott élt tudatom mélyén a nosztalgia a „vita contemplativa”, a szemlélődő élet iránt. A felnőtt élet kapujában, tizennyolc évesen sokan indulunk a világ megváltásának szándékával. Küzdünk, verekszünk, tanulunk, tudással vértezzük fel magunkat, majd jó ideig szégyelljük letenni a magunkra vállalt terhet. Ahogyan fogynak éveink, úgy világosodik meg előttünk, hogy a dolgok összefüggésrendszere mennyire bonyolult. Rájövünk, a cselekvéshez nem tudásra van szükség. – Hanem mire? – Hitre. Elsősorban hitre. Tántoríthatatlan hitre, hogy amit teszünk, az jó. A tudás kétkedést szül. Magamról szólva, nekem soha nem volt akkora hitem, hogy elfogadjam, érdemes embereket feláldozni valamilyen magasztos eszméért. Akkor már inkább Voltaire-rel mondom: műveljük a kis kertecskéinket, s a bennünket körülvevő mikroklímában jó lelkiismerettel tegyük azt, amihez értünk, amire képességeink feljogosítanak. – Milyen hatások formáltak? – Ilyen kérdésre nagy tanáregyéniségek, kiváló tudósok nevét illő említeni, akiktől tanultunk életünk során. Rám azonban döntően sohasem az egyének hatottak. Sokkal inkább a családi légkör és a nagy könyvélmények alakították világképemet, határozták meg felfogásomat. – Professzor úr, megkérlek akkor, beszélj a gyermekkorodról, családodról, arról, honnan jöttél. – Sopron vármegyében, Egyházasfaluban, szegényparaszt, földműves családba születtem hetedik gyermekként, 1916-ban. Már nem ismertem édesapámat, aki fiatalon, születésem előtt meghalt. Édesanyám másodszor is férjhez ment, mert egészen természetes, hogy hét gyermekkel nem lehetett özvegyen marad13

ni. Csodálatos második házassága volt, az utánam született három testvérem pontosan beleillett a családba, a mai napig édestestvérként szeretjük egymást. A mi falunk – ez csak később tudatosult bennem – jobb helyzetben volt Magyarország többi falujánál. Nálunk a legrosszabb időben sem volt nyomorgó ember, felénk nem ismerték a munkanélküliséget. Ha koldust láttunk, tudtuk, az csak a másik faluból jöhetett. Egyházasfaluban nem volt analfabéta. Ha felütöd a régi lexikonokat, a Pallas nagylexikont vagy a Révait, azokban gyönyörű térképek jelzik a történelmi Magyarország vármegyéinek műveltség szerinti megoszlását. Láthatod, hogy Moson és Sopron megye volt közművelődés tekintetében az élen. Megyénkben a tanköteles gyermekek 95 %-a járt iskolába, nálunk mindenki. Egyházasfalu nagybirtokok közé volt szorítva. Ennek ellenére nem volt nyomasztó a helyzet. Még az urasági cselédek sem nyomorogtak, minden családnak megvolt a felemelkedési lehetősége. A földek itt nagyon jók, a néhány holdas gazda már viszonylag jól élt. – Szüleid? – Valószínűleg jó génkészletet örököltem, mert szüleim a különben is művelt falu átlaga fölé emelkedtek. Édesanyám egészen jól beszélt németül, ami ugyan nem volt meglepő, mivel a Fertő-tó körül a történelmi Magyarországon több német anyanyelvű falu is volt, s akkori szokás szerint cseregyerekként rövid időt más családnál töltött. Így sajátította el a német nyelvet, bár az iskolában soha nem tanulta. Édesapám sem volt mindennapi ember. Korai halála után még sokáig meséltek legendákat okosságáról, reformtörekvéseiről. Az új iránti fogékonysága abban is megnyilvánult, hogy a századelő Egyházasfalujában ő már kerékpáron jártkelt. Ez kissé elborzasztotta a helybélieket. Édesanyámat óvták is tőle: ilyen emberhez nem szabad hozzámennie – mondogatták. – A húszas évek derekán Magyarország ilyen kis településéből, mint Egyházasfalu, miként indulhatott el valaki az értelmiségi pályán? Ki figyelt a felcsillanó értelemre? – A mi iskolánk felügyeletét az egyház látta el, a helybéli plébánosnak nagy beleszólása volt a dolgok menetébe. A tanítót úgy választották, hogy az egyúttal kántor legyen, így is nevezték: kántortanító. A falusi tisztviselő testület előtt a jelölt próbaéneklést tartott, ők pedig szavaztak, jó lesz-e kántortanítónak. A plébánosunk gyakran látogatta az iskolát, és amikor befejeztem az elemit, megjelent édesanyámnál. – Isten és ember ellen való vétek lenne ezt a jóeszű gyereket itt hagyni parasztnak. Taníttatni kell – mondta. Közölte, már be is íratott Győrbe, a bencésekhez. Édesanyám aggódott: És a tandíjat ki fogja fizetni? – kérdezte a paptól. Akkor már kilencen voltunk testvérek. A plébános nem hagyta egykönnyen lebeszélni magát. Tovább érvelt. A gyerek rendes iskolába fog járni, de papi diákotthonban lakik, nem kell fizetni érte, majd kisinasként megszolgálja a bérét. Édesanyám azonban makacsul ragaszkodott hozzám, fél14

tett, mert gyönge egészségű voltam. Vigyázni kell rá, mondta, ki ad majd enni neki, Isten tudja, mi lesz vele a szülői háztól távol. Becsületére legyen mondva, a plébános nem hagyta annyiban az ügyet. Fölkutatta ágas-bogas családfánk távoli hajtását, egyik, addig általunk csak hírből ismert rokonunkat, aki Budapesten élt. Levelet írt neki az érdekemben, kérte, segítse továbbtanulásomat. Nemsokára ismét megjelent nálunk, boldogan mutatva a válaszlevelet, melyben az állt, szüleim küldjenek Budapestre… – Ki volt ez a távoli rokon? – Simonyi-Semadam Sándor… Látom, meglepődsz. Pedig jól hallottad, igen ő az, aki 1920 márciusában kormányt alakított, miniszterelnök lett. Igaz, csak egészen rövid ideig vállalta ezt a megbízást, a politika nem érdekelte igazán. Visszavonult kedvenc területére: a keleti nyelvekkel foglalkozott, a Keleti Társaság elnöke lett. Kiderült, családunknak ez az ága már régen a fővárosban él, két generációval előbb elindult az értelmiségi úton. Simonyi-Semadam Sándor ügyvéd volt, országgyűlési képviselő, igen művelt ember. A hatkötetes Új Magyar Lexikonban azután ismét egymás mellé állított bennünket a játékos véletlen. Az öreg kegyelmes úr – így neveztük akkor – természetesen nem törődött külön velem, ő csak fizette a taníttatásom költségeit. – Vissza tudsz emlékezni a kis parasztfiú megérkezésére a fővárosba? – Egészen pontosan. Az utazás emléke ma is élesen bennem él. Akkor, tízévesen ültem először vonatra, igaz, egyenesen Budapestre jöttem vele. Addig el sem tudtam képzelni, milyen lehet egy vonat belülről. Édesanyám becsomagolta a holmimat, előtte még leszedte az alig érett szőlőt, azt is hozta, ő kísért el. Kiszekereztünk az Egyházasfalutól jó pár kilométerre lévő vasútállomásra, mely két faluhoz is tartozott. Nemeskér–Egyházasfalu, így hívják most is. Megérkeztünk Pestre, édesanyám tisztességgel átadott annak a rokon családnak, ahol aztán másfél évig kosztos diák voltam, nekik fizettek értem. Nagyon jól emlékszem a búcsúzásunkra, édesanyám fájdalmas arcára. Patakzott a könnye, sírt-sírt, én meg nevettem. Pedig kezdetben rettenetesen egyedül éreztem magam, több apró, de akkor szörnyűnek tűnő megaláztatás ért, szenvedtem miatta. Mégis, soha nem jutott eszembe, tízévesen sem, hogy abbahagyom az egészet és hazamegyek. – Érdekelne, milyennek láttad és hogyan viselted el tízévesen a magad körül gyökeresen megváltozott világot. – Már az első napon, a tanévnyitón bekerültem a féktelenül zsivajgó gyermeksereg kellős közepébe, akik az iskolaudvaron üvöltöztek otthonosan. Álltam megbabonázva, soha nem láttam ennyi, így öltözött gyereket, soha nem hallottam olyan szavakat, amilyeneket egymásnak kiabáltak. Azután bevonultunk a tanterembe, mindenki helyet foglalt, jöttek a tanárok. Az első meglepetést a hazulról hozott általános iskolai bizonyítványom okozta. Egyházasfaluban mi 15

soha semmiféle bizonyítványt nem kaptunk. Ott a helyéről tudta mindenki, hogy hányadik diák. Most azonban a tanítónk szép, kézzel írott bizonyítványt adott velem: egy rendes árkus papíron felsorolta a tantárgyakat, melyeket oktatott és az érdemjegyeimet. Rajta okmánybélyeg és pecsét. Addig soha nem hittem, hogy ennyi tárgyat tanultunk. Az igazi meglepetést az okozta, hogy szinte minden jegy – jó és rossz egyaránt szerepelt a bizonyítványomban. A pesti osztálytársaim legtöbbje pedig kitűnő bizonyítványt hozott magával. Később jöttem rá a dolog nyitjára. Bizonyítványom a tanítónk szigorúságát volt hivatott kifejezni. „Nézzétek, nálam egy közepes osztályzatot elért gyerek is ennyit tud!” – ezt sugallta az alacsonyabbra szabott érdemjegy. Kezdeti kisebbrendűségi érzésemet ez is fokozta. – Mi edzett meg, mitől tért vissza az önbizalmad? – Eltelt néhány hónap, mire kezdtem kissé magamhoz térni, s hinni abban, talán mégsem vagyok középszerű. Az Árpád Reálgimnáziumban, ahová jártam, új osztálytermet kaptunk. Meglepve tapasztaltam, milyen tülekedés kezdődött azért, hogy ki üljön mellém, elém, mögém. Elkezdtem figyelni, és lassan tudatosult bennem, hogy a rettentően okosnak hitt, fölényeskedő gyerekek többsége alapvető dolgokat nem tud, mondjuk azt, hogyan kell törtet törttel osztani. Amikor gondolkodni kellett, konkrét dolgokat megfogalmazni, akkor a nagynak hitt társaim egyre kisebbek lettek. Aztán itt volt a latin nyelv. A latint mindenki újra kezdte, azonos lapról indultunk. Vagyis mégsem. Nekem volt már bizonyos előéletem latinból. – Igen? Honnan? – Én korábban ministráltam. A latin szavak számomra ismerősen csengtek. Könnyebben megragadtak az emlékezetemben. Az akkori uralkodó felfogás szerint pedig azt tartották jóeszű, értelmes gyereknek, aki a mennyiségtant és a latint jól tudta. Annak a többi tanár sem adott rossz jegyet. Abban az időben az osztályfőnök is rendszerint latin-magyar vagy matematika-fizika szakos tanár volt. Nagy óraszámmal tanítottak, tekintélyük volt. Növekvő öntudatomat azután egy kedves élmény hűtötte le. Egyházasfaluba hazatérve első utam Kapuy Elek bácsihoz, a plébánoshoz vezetett. Illő módon köszöntöttem, majd kezébe nyomtam az értesítőmet. Kisétált velem a kertbe, lapozgatta, nézegette a bizonyítványomat, én meg kihúztam magam büszkén. Ma is, ha az öregre gondolok, a tömjénfüst és a szivarszag keverékére emlékezem, kedvességére és nagyon puha kezére. Elégedetten csukta be az értesítőt, majd felém fordult és valahogy így kezdte a beszélgetést: Nunc, mi fili, dic mihi… Én csak álltam és a szájamat tátottam. Megismételte. Töprengtem. Mi a csudát jelenthet a kérdése? Csupa rendhagyó alak. A plébános rám nézett, újra kinyitotta az értesítőt. „Itt mégiscsak az áll, hogy egyes.” Tudod, akkoriban az egyes volt a legjobb érdemjegy. Aztán fölnézett az égre: „Uram Isten, mit tudhat akkor a többi?” Ettől kezdve nem 16

próbált latinul társalogni velem, hanem kijelentette: „Édes fiam, minden reggel bejössz hozzám, és latinul tanulunk!” Talán megengedhető, hogy néhány szót szóljak még tiszteletére. Meggyőződésem, hogy a két világháború között nem veszett el annyi tehetség, mint hiszszük. Minden kisebb településen volt ugyanis egy ember, rendszerint a plébános, aki azzal volt megbízva, hogy felismerje, kiválassza az értelmes gyerekeket. Mint a többi plébánosnak, Kapuy Elek bácsinak is feladata volt, hogy tehetséges parasztgyerekekből papnövendékeket toborozzon az egyháznak. Érdeke volt. Mégsem hagyta el száját egyetlen zokszó sem, amikor megtudta, én nem akarok pap lenni. Soha nem vetette ezt a szememre, feltétel nélkül segített. Másfél év elteltével gyökeresen megváltozott a budapesti családi környezetem. Simonyi-Semadam Sándornak volt egy leánya. Férje a Ganz gyár mérnöke volt. Gyermektelenek lévén magukhoz vettek, ők lettek a nevelőszüleim. A rózsadombi villájukba kerültem, meleg családi légkör vett körül, saját fiúkként szerettek. Időközben Elek bácsi, felbuzdulva a sikeren, újabb levelezésbe kezdett, van itt egy másik nagyon tehetséges gyerek, a bátyám, s ahol egy gyerek elfér, elfér ott kettő is. Így került a bátyám ismét mellém, harmadiktól ugyanabba az osztályba jártunk az Árpád Gimnáziumban: nagyszerű volt így, majdnem ikerként együtt tanulni. A tíz parasztgyerekből ketten elindultunk az értelmiségi pályán. – Tizenévesen is érzékelni lehetett ezt? – Hogyne! Abban a pillanatban, amikor valaki gimnáziumba kezdett járni, föltette a gimnazista sapkát és rövidnadrágba bújt, megváltozott körülötte az emberek attitűdje. A parasztgyerekek ünnepi rövidnadrágja térden alul ért; gondviselőm első dolga az volt, hogy nekem is térden fölül érőt vásárolt, amilyenben az úri gyerekek jártak. Pedig nekem édesanyám a legszebb ruhát vette meg a csepregi vásárban, mielőtt fölhozott Pestre. Akkoriban az értelmiségnek nagy rangja volt. A tizenéves gyerekhez, ha látták rajta, hogy rövidnadrágos értelmiségi palánta, másként szólt a villamoskalauz, a rendőr, mindenki. Gyerekfejjel is éreztem, természetesen észrevettem mindezt. Gondold csak el, ha hazamentem Egyházasfaluba, diákként, 10–12 éves koromban, előjogaim voltak például a templomban. Ott megvolt mindenkinek a helye, az öregeké, a nőké, a férfiaké, azoké, akik a kórusba mehettek. A sekrestye fölött volt az oratórium, egy lezárt rész, padokkal, az ablaka közvetlenül az oltárra nézett. A diákoknak joguk volt odamenni. Senki nem kérdezte tőlünk, miért megyünk az oratóriumba, azt mindenki természetesnek vette. Igen, érzékeltem az előjogokat és kezdetben ez hamis öntudatot is adott. – Nem okozott benned feszültségeket a kétfelé tartozás? Hiszen egy apró falu paraszti közösségének és a világváros felső tízezerének parányi közös része voltál. 17

– Az első időkben a világ legtermészetesebb dolgának éreztem, tudomásul vettem, élveztem kitüntetett helyzetemet. Próbáltam úgy viselkedni, mint a többi úri gyerek. Úgy is bántak velünk, ha hazamentünk a testvéremmel Egyházasfaluba, szeretettel és tisztelettel vettek körül, de egy kicsit már idegenként kezeltek. 16–17 éves koromban kezdtem komolyan eszmélni a világra, egyre kellemetlenebb lett, rettenetesen nyomasztott ez a kettősség, amit említettél. Nem mertem élvezni budapesti lehetőségeimet, bűntudat mardosott. Szégyelltem, hogy a Rózsadombon, szép villában lakom, és ha úgy kívánom, a tengerpartra küldenek nyaralni. Otthon pedig pengős problémákkal viaskodnak. Éreztem, mindenképpen fel kell oldanom magamban ezt a feszültséget, és ezt csak úgy érhetem el, ha kihasználva helyzeti előnyömet, felvértezem magam a világmegváltásra. Megpróbálok a lehető legtöbbet megérteni a világból, mindent elolvasok, megtanulok, hogy minél jobban hasznára lehessek családomnak, népemnek… – Hogyan sikerült elhatározásodat megvalósítani? – Mondok egy példát. Beteg lettem, nagyon beteg. Súlyos mellhártyagyulladással sokáig élet és halál között lebegtem. Két bordámat kivették, majdnem nyomorék lettem, máig őrzöm oldalamon az „impozáns” sebhelyet. Nevelőanyám akkor „szült meg”, hetekig éjjel-nappal mellettem virrasztott, ápolt. Felépültem, de a szokottnál is véznább és gyengébb voltam. Nevelőszüleim elhatározták, hogy azon a nyáron Abbázia melletti villájukba visznek az Adriaitenger partjára, ott pihenjek nyugodtan, erősödjek. Gyönyörű hely volt, csodálatos fügefák, tiszta kék ég, kék víz, a villa teraszáról egyenesen a tengerbe lehetett ugrani…, szóval álomszép vidék. Amikor megtudtam mit terveznek, iszonyú lelkiismeretfurdalásom támadt. Nekem is kell valami hasznosat tennem, valami áldozatot hoznom, hogy megnyugtassam háborgó lelkemet. Úgy döntöttem, nyárig megtanulok olaszul. Elővettem a nyelvkönyveket, és reggeltől estig az olasz nyelvvel birkóztam. Aztán kiderült, nemigen kamatoztathatom nyelvtudásomat. A nyaralók ugyanis azon a vidéken szinte kizárólag németül vagy magyarul beszéltek, a helybeliek pedig horvátul. Az anyagi jólétem miatt érzett lelkiismeretfurdalásom, de a szintézisre való törekvésem együttes megnyilvánulására volt jellemző a következő eset is. 1937ben Párizsban világkiállítás volt, viszonylag kedvező utazási lehetőséggel. Beiratkoztam a grenoble-i nyári egyetemre, francia történelem és irodalom kurzusra. Maradt annyi pénzem, hogy vagy néhány napra leutazhassak a Cote d’Azure-ra, vagy megvehessem a Grand Memento Encyclopédique Larousse-t. Ezt a nyolckilós könyvet választottam, sem azelőtt, sem azóta nem láttam hasonlót: nem a szokásos betűrendes Larousse valamelyik változata, hanem a tudományok – a humán és a természettudományok – logikus rendbe szedett együttese, a legkiválóbb szakemberek – mint Joliot-Curie – közreműködésével szerkesztve. 18

Hazajövet Bécsen, Bécsújhelyen át egyenesen Egyházasfaluba mentem, s beálltam aratni. Akkoriban és azután is hosszú évekig aratáskor mindig hazautaztam és munkába álltam. – Vezekeltél. – Igen, bár élveztem is. Nagyon féltem, hogy megszakad a kapcsolatom a családdal. Ma már látom, erőltetett viselkedés volt ez, de hasznomra vált. Igaz, érthető is, mert nagyon-nagyon féltettem a hozzájuk fűző szálakat. – Az aratás hogyan ment neked? – Mikor édesanyám eldicsekedett a rokonságnak, hogy én is aratok, tamáskodva megjegyezték: „Igen-igen, biztosan úgy arat, mint az urak. Kettőt-hármat vág, azután leteszi a kaszát.” „Nem – mondta édesanyám őszinte büszkeséggel –, a fiam végigdolgozza velünk az egész aratást, nagy hasznát vesszük.” Jólesett a dicsérete. Meg is akartam mutatni, lássák, vagyok olyan legény, mint a többi, aki nem hiszi, jöjjön velem, nézze meg! Megfeszítettem erőmet, széles, nagy fogásokkal haladtam előre. Iszonyú rendet vágtam! A kaszálásnak azonban van egy fontos fortélya. A rendet a végén jól ki kell vágni, mert a rosszul kivágott sorvégben elbotlik a marokszedő. Nagyotakarásomnak Teri húgom, a marokszedő esett áldozatul, aki engem követve óriási nyalábokat szedett, ráadásul gyakran hasra esett. Panaszkodott is, miért veri őt az Isten azzal, hogy utánam kell markot szednie. – Mi volt nehezebb, szigorlatra készülni vagy kaszálni? – Nézd, az öcsém ugyanezt kérdezte tőlem, amikor az aratás szünetében izzadva körülültük a nagy tál aludttejet, ami pokolian jólesett. Neked sem mondhatok mást, mint neki. Akkor, ott, az volt a nehezebb. Amikor pedig a szigorlatra készültem, gyakran inkább arattam volna. – Időzzünk még egy kicsit a középiskolai éveidnél. A családról, a két családról már beszéltél. Könyvélményeidről még nem. – A két világháború között a kultúra magunkba szívására gazdag önképzési lehetőség nyílt. Számos remek könyv jelent meg, amelyeknek lehet, hogy ma már megkérdőjelezik a tudományos értékét, rám azonban nagy hatással voltak. Csodálatos, lenyűgöző élményt adtak. Izgalmasak voltak és érdekesek, nem tankönyvszagúak. Ott volt például Szerb Antal két kiváló kötete: „A világirodalom története” és a „Magyar irodalomtörténet”. Meghatározó könyvélményem volt Babits Mihály „Az európai irodalom története” című könyve. Azt mondtam, ha Babits Mihály mutat utat nekem, ő fogja a kezem, s figyelmeztet, itt állj meg fiam, abból nagy baj nem lehet. Amit ő értékesnek tartott, mind elolvastam, könyvét jegyzetekkel láttam el, kiegészítettem számtalan adattal, évszámokkal. Keresztül-kasul többször átolvastam csodaszép irodalomtörténetét, belőle akár szigorlatozhattam volna. Később rájöttem, ha töményen akarom élvezni az irodalmat, verseket kell olvasnom: régieket és moderneket, itthoniakat és külföldieket, és persze kedven19

cemet, utolsó nagy szerelmemet, Dsida Jenőt. Az ő versei állandóan bennem zengtek. A verseket nemcsak átfolyattam magamon, közülük nagyon sokat megtanultam. Az érettségin például a tanárom azért adta Madáchot tételként, mert azt hitte, én az „Ember tragédiáját” könyv nélkül tudom, az utolsó betűig. Alig tévedett. Később, amikor a második világháború végéhez közeledve minden felmentésem érvényét veszítette és be kellett vonulnom, három könyvet vittem magammal: egy német–orosz szótárt, egy atomfizika könyvet és egy Dsida-kötetet. De ez már más történet. – Meglep, hogy természettudományos könyvekről nem szóltál. Hiszen ugyanilyen erővel említhetted volna a kor két nagyhatású könyvét, Eddington: „A természettudomány útjai” és Jeans: A csillagos ég titkai” című munkákat. – Tudatosan tettem. A középiskolában úgy voltam elkönyvelve, mint matematikus, fizikus. Az tehát természetes volt, hogy sok jó könyvet olvastam e témakörben is. Strasser V. Benőnek a zsidógimnázium fizikatanárának volt egy kiváló, nem hivatalos tankönyve, a „Középiskolás fizika”. Ebben találkoztam először a kvantumelmélettel és Einstein relativitáselméletével. Csodálkoztam: miért nem beszélnek nekünk erről a gimnáziumban? Mikola Sándornak, a Fasori Gimnázium matematika-fizika tanárának, igazgatójának „A fizikai megismerés alapjai” és Beke Manó: „Bevezetés a differenciál- és integrálszámításba” c. kötetét is nagyon szerettem. Ezek az olvasmányok persze érdeklődésem fősodrába estek, de nem csak ezek érdekeltek. Világosan emlékszem még két vaskos kötetre, melyek rabul ejtettek. Az egyik Durant: „A gondolat hősei”, a másik Wells különlegesen izgalmas „Nagy Világtörténelme”. A legkiválóbb emberek fordították, igaz, a tudósok véleménye megoszlott. De „A gondolat hősei”-ről még Németh László is azt mondta, hogy filozófiai alapműveltségét onnan szerezte. Mire elvégeztem a középiskolát, már kellően fölizgatott az irodalom és a történelem is. Olyan szellemmel léptem ki a középiskolából, hogy a világon mindenről mindent tudni akartam. Kicsit sajnáltam, hogy pályát kell választanom, el kell köteleznem magam egyféle dolog mellett. Ezidőre már nem volt nagy probléma számomra, hogy az olvasnivalót milyen nyelven írták. – Hány nyelvet tanultál meg a középiskolában? – A latint, a németet és az angolt „hivatalból” tanultam, magánúton a franciát. Nevelőapám egyszer azt mondta: Milyen furcsa, tanuljuk a világnyelveket, a bennünket körülvevő népek nyelvét pedig nem ismerjük. Megértettem, mennyire igaza van, és megtanultam szerbhorvátul. Megjegyzem, nem szeretem ezt a kifejezést: megtanultam. Ez valami teljesség elérését sugallja, amit pedig lehetetlen elérni. Nem tudok arra a kérdésre válaszolni, hogy hány nyelven tudok, csak arra, hány nyelvvel foglalkoztam intenzíven. Később rájöttem, a szerb nyelv mégiscsak kis nyelv, és egy menekült grófnő segítségével elkezdtem oroszul tanulni. Amikor pedig a harmincas évek végén rövid időre diplomáciai kapcsolatba kerültünk a Szovjetunióval, egy katalógusból kinézve azon20

nal rendeltem Moszkvából fizikakönyvet, s roppant kíváncsisággal végigolvastam. Tehát, amikor a tizennyolcadik életévemet elértem, kinyílt a szemem, elég sokat láttam és tapasztaltam a világból, megismertem a jólétet, felismertem a nyomort. Kétségbeestem, rossz lelkiismeretemmel viaskodtam. Éreztem, keményen fel kell készülnöm, felhalmoznom magamban a tudást, ha valamit tenni akarok. Elhatároztam, minden részletet megvizsgálok, utána optimalizálok. Akkor persze még nem így fogalmaztam. – Érettségi után miért a Műegyetemet választottad? – Említettem, nagyon szerettem a matematikát. Érdeklődésem lángját nevelőapám táplálta, aki műszaki ember volt. Ő adta kezembe a Középiskolai Matematikai és Fizikai Lapokat, így lettem testvéremmel együtt rendszeres feladatmegoldó. E folyóirat az ország minden részébe eljutva segítette a tehetséges fiatalok kiválasztását. Feladatokkal látta el őket, közölte a legjobb megoldók nevét, megoldásait. Kezdetben matematika-fizika szakra akartam jelentkezni, vonzott a tanári pálya. Nevelőapám azonban határozottan lebeszélt erről. A középiskolai tanár eljegyzi magát a szegénységgel, egy mérnöknek nagyobbak a lehetőségei. Mérnökként akármi lehetsz – mondta. Csakhogy a Műegyetemre már akkor is nehéz volt bejutni. Nevelőapám, akinek több egyetemi professzor barátja volt, kijelentette, szól az érdekemben. Ezt rettenetes sértésnek vettem, könyörögtem, nem kell, ne tegye. Én a magam erejéből akarok mindent elérni. Ha engem, a tízgyermekes parasztcsalád gyermekét ilyen bizonyítvánnyal és eredményekkel nem vesznek fel, akkor senkit. Megfigyeltem ugyanis, hogy akkoriban, ha el akartam érni valamit, többre mentem azzal, hogy tízgyermekes parasztcsaládból jöttem, mintha azt mondom: a nagybátyám miniszterelnök. – Ne mondd, 1934-ben? – Pontosan akkor! Azokban az időkben. Mindenhová így vettek föl, mint parasztgyereket. Nézd, ez érthető. Akkoriban nemcsak az én lelkiismeretem volt rossz, az egész társadalomé is. Még mindig könnyebb és olcsóbb volt néhány tehetséges szegénygyerek előtt kitárni a kapukat, lehetővé tenni a továbbtanulásukat, mint az egész társadalmi rendszert átalakítani. – Tehát beadtad jelentkezésedet a Műegyetemre. – Igen, és egyidejűleg Pécsre is, a M. kir. Erzsébet Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karára. Mindkét helyre fölvettek. – Választhattál. – Igen, választottam. Mindkettőt. – Azt hogyan lehetett? – Két egyetemnek egyidejűleg hallgatója lenni ma is, de akkor is tilos volt. Segítségemre sietett azonban az egyetemi képzésnek a társadalom akkori felépítéséből fakadó, hallgatólagosan tudomásul vett formája, a mezei jogászság. A vi21

déki egyetemek ugyanis a mezei jogászokból éltek. Az évfolyamra beiratkozott 100–200 hallgató, de csak 10–20 járt előadásokra. A többi csak vizsgázott. Magyarországon ekkoriban temérdek aranyifjú élt. Gazdag földbirtokosok, gyárosok csemetéi, akik bolondok lettek volna az egyetem padját koptatni. Vadászgattak, báloztak, költötték a szegény ember pénzét. A diplomát azért meg akarták szerezni. Igaz, így lehetőség nyílott arra is, hogy valaki a munkája mellett elvégezze az egyetemet. Számomra azonban elkezdődött a nehéz világ. A Műegyetemen hallgattam az előadásokat, vizsgáztam, szigorlatoztam, közben készültem a jogi vizsgákra is, vonatra ültem, s mezei jogászként vizsgáztam Pécsen. Tudatosan, potenciális megváltóként vállaltam a megpróbáltatásokat. Tizennyolc évesen úgy gondolkodtam: a társadalom rendjét a jogászok szabják meg, a termelési folyamatokat a mérnökök. Nyilvánvaló, hogy az alap és a felépítmény nálunk sehogy sincs egyensúlyban. Itt kell rendet teremteni. Ehhez kell nekem jogot tanulnom és technikát. Csalafintaságom – hogy két egyetemet végzek párhuzamosan – ha kitudódott volna, valószínűleg mindkét egyetemről eltávolítanak. – Meddig tartott ez az állapot? A jogot is elvégezted? – Előbb lettem jogász, mint mérnök! Igaz, nagyon hamar rájöttem: céljaimra, a társadalom struktúrájának megismerésére, világmegváltásra a jog nem alkalmas. Felismertem, túl sok hasznát nem veszem. Mégis elvégeztem, egyrészt virtusból: ha már belekezdtem, megmutatom, egy mérnök félkézzel elvégzi a jogot – hivalkodtam fiatalos gőggel. Másrészt a római jog miatt nem hagytam abba a tanulást. Még emlékszem erre a szép, logikus, nagyon komoly tárgyra. Magam is komolyan vettem, éjjeleken át tanultuk bátyámmal a latin nyelvű definíciókat és latinul folytattuk le a képzelt peres eljárásokat. Ő is velem járt a pécsi egyetemre, míg itt Pesten a Kereskedelmi Akadémiát végezte. Végül is államtudományi doktorátust szereztem, de kicsit szégyellem magam. – Miért, szégyenkezned talán mégsem kellene. – Megmondom neked őszintén, mindenkinek megtiltanám a második egyetemi diplomaszerzést. Amikor azt mondja valaki dicsekedve, két-három diplomám van, nem tudom hány doktorátusom, akkor általában kiderül, ott valami nincs rendjén. Valaki valamit bizonyítani akar, valaminek a hiányát leplezi. – Ezt mondod ma, az interdiszciplináris tudományok korában!? – Ez ma talán még inkább igaz. Aki elvégez egy egyetemet, annak legalább azt meg kellene tanulnia, hogyan kell „tanulni”. Szent meggyőződésem, hogy a kutatás vagy fejlesztés célratörő tanulás és kreatív munka összehangolt egysége, amit csak önmagunk, esetleg az azonos témán dolgozó kutatótársaink segítségével realizálhatunk. Egy újabb egyetem legtermékenyebb éveinket iktathatja ki. A szervezett átképzés, továbbképzés szükség diktálta kényszeréről természetesen nem beszélek. 22

– Térjünk át most a műegyetemi időszakra. – Mire vagy kíváncsi? – Az oktatásra, a tanárokra, a harmincas évek Műegyetemére…, mindenre! – Néha arra gondolok, a hajdani Műegyetem felépítése mennyire áttekinthető, egyszerű volt. A vegyészmérnöki és a gépészmérnöki képzést egyetlen kar végezte. Egy dékán, irodavezető, annak egy titkára és János bácsi, a hivatalsegéd. A tanszéken a professzoron kívül általában egy adjunktus volt, aki a gyakorlatokat vezette. Nem voltak tanulókörök, évfolyamfelelősök és ki tudja még hányféle tisztségviselő, ellenben volt egy csodálatos intézmény, megszüntetését nagyon fájlalom. Minden évfolyamnak rajzterme volt. Ebben a nagy teremben minden hallgatónak külön asztal jutott, zárható fiókkal. A rajzterem volt a hallgatók otthona. Itt gyülekeztünk ebédszünetben, ide tértünk be az órák után. Nagynagy beszélgetések, óriási dumák, viták folytak itt. Fölültünk az asztalokra és kibeszéltük a világot. Akkoriban a diákok sokkal inkább önmagukra, illetve egymásra voltak utalva, mint ma. Önállóságra neveltek, és ez hasznos volt. – Kik oktattak a Műegyetemen? – Legtöbb tanárunkat szerettem, ugyanakkor kritikus szemmel vizsgáltam őket, az ideális tanáreszményt mozaikképszerűen igyekeztem belőlük összerakni. A legtöbbjük hatott rám, tanárideálom mégsem volt. Szentmártony oktatott matematikára. Tiszteltem, mert komolyan vette a dolgát. Tömören, logikusan és nagyon precízen adott elő. 1932-ben jelent meg németül Neumann Jánosnak „ A kvantummechanika matematikai alapjai” című alapvető könyve. Szentmártony rövid idő múlva már speciális kollégiumot tartott a kvantummechanika matematikájából a legjobb hallgatóinak. Lépést tartott tudománya fejlődésével, modern matematikát oktatott. Fizikaprofesszorunk Pogány Béla volt, az Akadémia rendes tagja. Őt messziről bámultuk, én eléggé vegyes érzelmekkel. Az élet királya szerepkörében tetszelgett, előfordult, hogy előadására teniszütőt lóbálva, teniszfelszerelését hozva érkezett, és azt kérdezte: „Na, mondja meg nekem valaki, hol is hagytuk abba a múlt órán?” Azt a látszatot keltette, hogy csak úgy mellékesen, a játék szünetében tart egy-egy fizikaelőadást a Műegyetemen. Megesett, hogy taxiban vizsgáztatott, és a megszeppent egyetemistát valahol kitette, mondván: „Maga megbukott!” Regisztráltam, így is lehet élni, ez az életvitel azonban idegen volt tőlem. Jól emlékszem Verebély Lászlóra, a villamos erőművek és hálózatok professzorára. Híres dinasztia volt az övék, a professzor több vitézségi kereszt, emlékérem tulajdonosa volt. Óráira mindig lelkiismeretesen készült, hivatástudó, hallgatóival törődő embernek ismertem meg. Tiszteltem őt, kemény, egyenes gerincű ember volt, nemigen rejtette véka alá véleményét. Emlékszem, 23

közvetlenül a nyilas hatalomátvétel után, 1944 októberében a kilences villamossal együtt jöttünk az egyetemre, ő meg nagy hangon kiabálta: „Mit szól hozzá, ezek a csibész gazemberek átvették a hatalmat, és azt az ütődött, idegbeteg, hülye Szálasit tették meg miniszterelnöknek!” Ordítva szidta a nyilasokat, zengett a villamos. Nem voltam én sem gyáva legény, de akkor jócskán behúztam a nyakamat. Tanított még bennünket a legendás hírű, szeretetre méltó Pattantyús Ábrahám Géza, mindannyiunk Patyi bácsija. Általános géptanról, emelő- és szállítóberendezésekről adott elő, megszállott hivatástudattal, szívében diákjai iránt érzett szeretettel. A fiatalság ezt megérzi, s gyakran ki is használja. Patyi bácsinak rettenetesen fájt, ha valakit meg kellett buktatnia, így ez elég ritkán fordult elő nála. – Ő sok kedves anekdota főszereplője. – Nekem is van egy történetem, néha elmesélem tanítványaimnak. Mondják, az ember álmaiban gyakran visszatérnek élete szörnyű eseményei, nagy megrázkódtatásai. Érdekes, nekem nincsenek ilyen, szorongással, félelemérzéssel kísért álmaim. Pedig álltam félúton az egymással farkasszemet néző T–34-es és Tigris páncélos között, és vártam a véget, mert bármelyikük lő, én is meghalok. Ez a kép soha nem jött elő álmaimban. Patyi bácsi azonban igen. Szerettem az öreget, jártam az óráira, megpróbáltam figyelni, mégsem sikerült, mert nemigen érdekelt a tárgya, előadásmódja ráadásul csapongó volt. Akkor már megcéloztam az elméleti fizikát, az atomfizikát. Igen csekély készülés után mentem Patyi bácsihoz vizsgázni, mondván, eleget tudok fizikából, nagy a vizsgarutinom is, megbukni nem fogok. Nekem már más a dolgom, a többivel nem törődöm. Beültünk szépen az öreghez és elkezdődött a vizsga. Meleg volt, izzadt a gyerek, izzadt Patyi bácsi. A gyerek semmit nem tudott. – „Istenem, Istenem – mondta az öreg – nem buktathatom meg, jöjjön el újra.” Hívta a következőt. Izzadt Patyi bácsi, izzadt a gyerek, ez sem tudott semmit. Jöttem én, odaadtam az indexemet, ő végiglapozta, megtörölte a homlokát, majd jólesően hátradőlt és így szólt a többiekhez: – „Tudják, a pedagóguspálya nagyon nehéz hivatás, de vannak szép pillanatai. Amikor annak lehetünk tanúi, hogy az elvetett mag kikél. A pedagógusnak ezek a jutalom percei. Miként a kolléga indexéből látom, számomra most a jutalom percei következnek.” Elöntött a verejték. Álltam kővé dermedten, s azt gondoltam kétségbeesve: drága jó Patyi bácsi, elrohanok, kiugrom az ablakon, soha-soha többé nem jövök el készületlenül, csak most engedjen el. De már nem lehetett visszakozni. Én, aki úgy jöttem el, hogy megbukni nem fogok, iszonyú csapdába estem. Felelnem kellett, jól felelnem. Patyi bácsi pedig lassan újra izzadni kezdett, egyre kétségbeesettebben és egyre jobban. – De kedves kolléga úr – szólt siránkozva –, erre én nem adhatok kitűnőt! – Professzor úr, én kirúgnám magam! – vigasztaltam. 24

– Hogyan mondhat ilyet, hiszen csupa kitűnő meg jeles van az indexében! Azután elkezdődött a huzavona, ő megpróbálta felhúzni, én lealkudni a jegyet. Azóta is, ha erről álmodom, kiver a veríték! Van még egy szorongató emlékem Patyi bácsiról. Az időpont 1952–53 lehetett, az öreg nyugdíj előtt állt, jómagam akkor már professzortársa voltam a Műegyetemen. Nekünk, professzoroknak ideológiai órákra kellett járnunk. Engem kevéssé zavart a dolog, akkor már Kossuth-díjas tanszékvezető voltam, s úgy gondolkoztam, nemigen érhet baj, elég rutinom van, ha kell, átevezek a kvantummechanika vizeire, a Heisenberg-féle határozatlansági relációhoz és környékére, s jöjjön csak utánam az előadó, ha tud. Szegény öreg Patyi bácsi rettentő izgalommal élte át ezeket a szemináriumokat. Szeretett volna megfelelni az elvárásoknak, térdén a pad alatt a könyv, előtte a jegyzet, arcán a szorongás, mert nem tudta eldönteni, jelentkezzék-e vagy sem. Tragikus, lehangoló, szívbe markoló látvány volt. – Az atomfizika iránti vonzalmadban nyilván szerepet játszhatott Bay Zoltán is. – Igen. Bay Zoltán a harmincas évek végén kezdte meg atomfizikai előadásait a Műegyetemen. Az Egyesült Izzó kutatólaboratóriumának vezetője volt, Aschner Lipót vezérigazgató külön az ő számára létesítette az Atomfizikai Tanszéket a Műegyetemen. Szemünkben Bay jelentette a modern tudós típusát, fiatal, magas, jóképű, nagyszerű előadásokat tartott, Opel kocsin járt, amit maga vezetett. Ráadásul rettenetesen izgalmas és modern tudományág professzora, az atomfizikáé. Rendszeres látogatója lettem előadásainak. – Az egyetemet elvégezve azután az Atomfizikai Tanszékre kerültél… – Nem, először még a Villamos Gépek és Mérések Tanszékén dolgoztam, villamos méréseket oktattunk, villamos rajzokat ellenőriztünk. Engem azonban az atomfizika vonzott. Elhatároztam, becsöngetek Bay Zoltán tanszékére és előadom, itt szeretnék dolgozni. Sokáig mégsem mertem megtenni. Volt ugyanis egy nagyon szigorú, szúrós szemű adjunktusa, Papp György. Tartottam tőle. Azután mégis erőt vettem magamon, és fölmentem a tanszékre. Legföljebb kirúgnak. Papp György nyitott ajtót, elég nyersen rám szólt: – Mit akar? – Nézze, ne haragudjék, nagyon szeretnék bejárni önökhöz, mert… – kezdtem elbizonytalanodva, de félbeszakított. – Na végre, tudhatta volna, hogy már régen várunk magára. Később végleg átmentem az Atomfizikai Tanszékre. Közelebbről megismertem Papp Györgyöt. Kiderült, hogy tüskés külseje egy csodálatos, érző szívű embert rejt. A keménybeszédű, de jámbor, roppant nagy tudású embert nagyon megszerettem. Tragikus körülmények között külföldön hunyt el, halálhíre mélyen megrendített. – Professzor úr, később tagja lettél annak a kutatócsoportnak, amely Bay Zoltán vezetésével megvalósította a ma már világhírűnek minősülő Holdradar-kísérletet. 1946 februárjá25

ban egy amerikai csoporttal egyidőben „meglokátoroztátok” a Holdat. Új tudomány, a radarcsillagászat született munkátok eredményeként. – Igen, így van. – Meg kell kérdeznem, mert nem értem, és fúrja is az oldalamat a kíváncsiság, miért hallgat Simonyi Károly a Holdradar-kísérletről, abban végzett munkájáról? Látványosan kerülsz minden ünneplést, amely nektek szól. – Nehéz beszélnem erről. – Bay Zoltán jobbkeze voltál. – Nem egészen. – Elméleti számításaid szükségesek voltak a kísérlet sikeres megvalósításához. – Jó, jó, rendben van. A „Bay-csoport” a második világháború alatt mikrohullámú kísérletek végzésére, pontosabban radar kifejlesztésére alakult. Ennek megvalósítására az Egyesült Izzó kutatólaboratóriumát jelölte ki a Honvédelmi Minisztérium. A kísérletben résztvevők katonai felmentést kaptak a háborús szolgálat alól. A Holdra mikrohullámú jelet küldeni, azt detektálni, Bay Zoltán későbbi elképzelése volt. Ő volt a vezetőnk, ontotta az ötleteket, intuitív készségben messze mindannyiunk fölött állt. Nagy fizikusnak, igazi tudósegyéniségnek tartottam. A második ember az előbb már említett testvéri jóbarátom, Papp György volt, ő kritikai érzékével magasodott fölénk. Én egy kicsit kilógtam a sorból, a legjobb esetben is csak a harmadik helyre pályázhattam. Elmesélek valamit, abból megértheted hozzáállásomat a kísérlethez. A háború végén elvittek katonának, hadifogságba kerültem, de nemsokára visszatértem. A következőket tapasztaltam. Az addigi kutatásban végzett munkámat nekrológszerűen feldicsérték, nemigen számítottak arra, hogy a hadifogságból élve kikerülök. Úgyis meghalt szegény, gondolták. Hazatérve kétségbe ejtett a rommá vált Budapest látványa. Nem titok, az Egyesült Izzót leszerelték, elvitték a berendezéseit. Az Izzó laboratóriumához nem nyúltak, Bay Zoltán kedvéért meghagytak egy berendezést a Holdradarkísérlet számára. Láttam, javában folytatják a tisztán elméleti jelentőségű kísérletet akkor, amikor az ország romokban hever. Nem, akkor én nem értettem egyet a radarkísérlet továbbvitelével, hittem, hogy más, sokkal fontosabb feladataink vannak. Most már belátom, tévedtem. Az ország mégiscsak felépült, felépítették nélkülünk is, akik ott az Izzóban az alapkísérleten dolgoztunk. A magyar Holdradar-kísérlet pedig nemzetközi hírű lett, máig emlegeti a világ. Értsd meg, azért nem hagyom magam ünnepeltetni, mert bár részt vettem a kutatásokban, nem végeztem teljes szívvel és lélekkel a munkámat. Szerepemet túlértékelték, túlzásnak tartom, hogy annyit hivatkoznak rám. Amikor a múlt nyáron Bay Zoltán idehaza volt, hosszan elbeszélgettünk, neki is elmondtam mindezt. – Hadifogságba hogyan kerültél? 26

– A háború vége felé beöltöztettek minket is, egy páncéljavító műhellyel vonultunk vissza, ahogyan a front haladt. Csehszlovákia területén estünk amerikai hadifogságba, előtte azonban tönkrebombáztak bennünket. Szegény kenyerespajtásom, akivel végig együtt voltam, ott halt meg, darabjait én szedtem össze és temettem el. 1945. május 2-án. Az amerikaiak azután átadtak bennünket a szövetségesüknek, akik vagonokba tereltek. Elindultunk a Szovjetunió felé. – Élményanyagod, a világról alkotott képed mindenesetre bővülhetett. Megosztanál velünk ezekből a benyomásokból néhányat? – Háromszor jártam a Szovjetunióban. 1945-ben hadifogolyként, 1955-ben atomdiplomataként, akkor már a Központi Fizikai Kutatóintézet igazgatóhelyettese voltam, majd 1962-ben mint magánember. Könyvem orosz kiadásáért rubelben kapott tetemes honoráriumot kellett ott elköltenem családommal. Háromszor találkozhattam tehát tízéves időeltolódásokkal szovjet emberekkel. Érzelmileg leginkább az első találkozás hatott rám, az hozta legközelebb az orosz népet. Nekünk, hadifoglyoknak nem volt szabad érintkezni velük, mégis láttuk, ők szenvedő embereknek tekintenek bennünket, akik rongyosak, éheznek. Alig volt valamijük, mégis, ahol tudtak, még titokban is segítettek. Egyik alkalommal a közeli kolhozban dolgoztunk a mezőn. Azután enni kaptunk. A többi magyar dörzsöltebb volt nálam, elővették eldugott kanalaikat. Nekem nem volt, ott kínlódtam, szerencsétlenkedtem a csajkámmal. Egyszer csak megállt előttem egy dobhasú orosz kisfiú, kezében cifra orosz kanállal. Nyújtotta felém. Néztem a kisfiút, néztem a kanalat, nem értettem, miért teszi. Azután megláttam távolabb az asszonyok egy csoportját, integettek, fogadjam csak el a kanalat, ők küldik. Messziről észrevették, hogy a hadifogolynak nincs mivel ennie… Amikor hazaértem, és elmeséltem kedvező benyomásaimat az orosz emberekről, ismerőseim úgy néztek rám, mintha nem lennék normális. – Hogyan kerültél haza? – Nagyon lefogytam. Negyvenegy kilóm és a látványos bordaműtétből származó sebhelyem segített. A halni készülők közé raktak, hazaküldtek. Rövid idő múlva Németországban találtuk magunkat, az Odera melletti Frankfurtban. Itt volt egy ún. „átjátszó” tábora a hadifoglyoknak. Hömpölygött a sok ezer ember, a lágeren kívül hatalmas káosz, belül teljes rend. A táborban kiválasztottak portásnak. Németül tudtam és egy kicsit oroszul is. A szerepköröm szabályai szerint nyitottam a kaput, ha egy szovjet tiszt érkezett, ő kezembe adta félig elszívott cigarettáját. Kezdetben elhárítottam ezt a gesztust, mivel magam nem cigarettáztam, később rájöttem, a dohány itt deviza. Gondosan gyűjtöttem a cigarettavégeket, tisztségemhez tartozónak tartottam, türelmesen vártam, míg a tiszt kettőt-hármat még szív a cigarettájából, majd eltettem a maradékot. Egy pillanatkép megdöbbentő jelképként belém égett. Ötösével, összekapaszkodva, kétezernyi ember ömlött be a kapun, „morituri”, csontvázsoványan, élő 27

hullaként, lerongyolódva. A kapu egyik oldalán én álltam, meredten bámultam az infernális emberfolyamot. Szemben velem egy szovjet tiszt állt, életerősen, gyönyörűen dekorált egyenruhában, és húzta a strigulákat, számolta az embereket. Látom, céduláját könyvtáblán tartja. Rettenetesen izgatott lettem. Ezen a szörnyű, bűzös emberáramlaton át megpróbáltam kibetűzni a könyv címlapját. A tiszt egy pillanatra feljebb emelte a lapot, és én elolvastam a német nyelvű címet: „Untergang des Abendlandes”. Igen. Spengler egy időben nagyon felkapott könyve volt a nyugat bukásáról. – Könyvek, a könyvek… Még ilyenkor is ezek foglalkoztattak. – Igen, érdekelt például az, hogy az emberek milyen könyveket dobálnak el. Európa akkor tele volt szeméttel, eldobott holmikkal… és temérdek elszórt könyvvel. Ha alkalmam volt rá, egy pillanatra felvettem és megnéztem, milyen könyveket tartanak érdemesnek az emberek arra, hogy magukkal vigyenek a frontra. – Professzor úr, hazatérve most már végleg elindultál az értelmiségi pályán. Szerencsésnek vagy szerencsétlennek tartod nemzedékedet? – Generációm közvetlenül a háború előtt végzett, majd 1946-ban kezdte az új életet. Hátrányunk is, előnyünk is származott ebből. Hátrányt jelentett számunkra, akik tudóspályát választottunk, hogy mi nem láthattunk világot. A nálunk fél generációval idősebb Bay Zoltán és Szalay Sándor az egyetem elvégzése után tekintélyes külföldi kutatóközpontokba mehettek, Berlinbe, Londonba, ott megtanulhatták, hogyan kell a tudományt művelni, elkészíthették doktori disszertációjukat, a legnagyobbakkal találkozhattak. Számunkra ez az út lezárult. Előnyünk ugyanebből a tényből származott, abból, hogy 1940-ben végeztünk. Tiszta lappal indultunk és vákuumban. A nagy öregek valamilyen módon szinte törvényszerűen kompromittálták magukat, esetleg disszidáltak. Idehaza új egyetemek, kutatóintézetek épültek, soha nem látott lehetőségek nyíltak. Mögöttünk pedig már volt némi tudományos múlt. Rengeteget számított a mi 6–8 éves előnyünk azok előtt, akiket később vezetnünk kellett. Tehát, bár szinte kezdő voltam, mégis az adott időpillanatban két-három tanszék vezetésére is eséllyel pályázhattam. – A Műegyetem Bánya-, Kohó- és Erdőmérnöki Karán lettél tanszékvezető, Sopronban. A szülőföld vonzása miatt döntöttél így? – Nem. A véletlen játszott közre, hogy oda kerültem. Találkoztam Tárczy Hornoch Antallal, a soproni egyetem geodéziai és bányaméréstani tanszékének vezetőjével. Beszélgetésünk nagyban hozzájárult ahhoz, hogy megpályáztam a kar fizika–elektrotechnika tanszékének vezetői állását. A tanszéket időközben kettéosztották, Kovács István lett a fizika tanszék vezetője, én az elektrotechnikáé. Megdöbbentett, mennyire erős fakultás a soproni, milyen színvonalas munkát végeznek a kutatók. Sopronban 1948–1952 között dolgoztam, ahol Tárczy Hornoch Antalon kívül olyan világszerte ismert szakemberek oktattak, 28

mint Boleman Géza, Verő József, Mika József és mások. Budapestről érkezvén is azt éreztem, nagyon-nagyon rá kell kapcsolnom, ha méltó akarok lenni a karon végzett munka színvonalához. Nagyobbik fiam pár hónapos volt, amikor leköltöztünk oda, a kisebbik már ott született. – Mire jutottál Sopronban? – Elhatároztam, a nagyfeszültségű berendezés mellé gyorsítóberendezést építek. Ez mégiscsak elektrotechnikai, mérnöki probléma. Támogatott a lelkes tanszéki gárda, és két nagyon tehetséges aspiránst kaptam; ők segítettek a munkámban. Egyikük ma Amerikában neves professzor, a másik a Központi Fizikai Kutatóintézet kiváló fizikusa, igazgatóhelyettes volt Dubnában. – A nevük titok? – Ó, nem! Schmidt Györgyről és Erő Jánosról van szó. Volt rajtuk kívül egy bámulatosan ügyeskezű idős laboránsom, Horváth bácsi. Ő még ahhoz a generációhoz tartozott, akik a mesterlevélért végigvándorolták Európát. Az égvilágon mindent megcsinált, ha elmagyaráztuk neki, hogyan képzeljük el. Elkészült a gyorsító, felkészültünk arra, hogy Magyarországon először részecskegyorsítást hajtsunk végre. A bonyolult ionforrás-berendezést a földről kezeltük, én pedig kezemben a műszerrel a jelenség megfigyelésére a nagyfeszültségű rész fémgömbjébe ültem, vagyis inkább összegömbölyödtem benne, mint gyermek az anyja méhében. Bezártak, becsavaroztak, majd gondosan elsimították a gömb felszínét. Erre vigyázni kellett, csak ezután helyezték feszültség alá a gömböt. Mentek föl a feszültséggel, én néha kikiabáltam a gömbből, végül elérték a háromnegyedmillió voltot. A gyorsítás sikerült, s végre hajnali négykor kikecmereghettem a nem éppen kényelmes munkahelyemről. Előadáson néha felteszem a kérdést hallgatóimnak: be mernének-e ülni az egymillió volt feszültségű elektróda belsejébe. Mert hogy ott nulla az elektromos térerősség, arra én szó szoros értelemben a nyakamat tettem! – Az úttörő kísérlet sikerére fölfigyelt a szakma? – Igen, ezért kaptam a Kossuth-díjat. De mások is fölfigyeltek. Hamarosan megjelent nálam Sopronban két komoly, civilbe öltözött úriember, egy alezredes a Haditechnikai Intézetből és egy őrnagy. Körülnéztek, a biztonsági intézkedések felől kérdezősködtek, majd közölték, Farkas Mihály honvédelmi miniszter érdeklődik a dolgaink iránt. Mert a honvédség számára az atom borzasztóan fontos – közölték bizalmasan. Jelentkezni fogunk! – biztosítottak és elmentek. Kétségbeestem. Kellett ez nekem! Itt van, most mit csináljak? Abba kellene hagynom az egészet, azt mondani, uraim, tévedés történt, nem értek hozzá, nem akarom, nem ez a hivatásom. Napokig gyötrődtem, és életemben ez alkalommal egyetlen egyszer felvillant bennem a gondolat: Sopronhoz nagyon közel van a határ… Aztán az egyik éjjel felültem az ágyamban, és egycsapásra megvilágosodott, mit kell tennem. Mennyit álmodoztam én egy igazi nagy, 29

ötmillió voltos, precíziós, nyomás alatti gyorsítóberendezésről! Most íme, terveim valóra válhatnak. Hiszen honnan tudná Farkas Mihály, hogy a katonáknak mi kell? Én, a fizikus majd megmondom neki. Gyorsítót kell építeni, mert azzal imitálni lehet a nagy neutronsűrűséget, a radioaktivitást, kipróbálhat vele mindent, amit csak akar. Azonnal nekiláttam, gyönyörű rajzokat készítettem az új gyorsítóról, mellé kis embert is, hogy az arányokat érzékeltessem, részletes költségkimutatást a kiadásokról. Azután szépen összegöngyöltem a terveket és izgatottan, de már reménykedve vártam, mikor szólít magához Farkas Mihály. Hamarosan megjött a parancs, percre pontosan jelenjek meg a Honvédelmi Minisztérium új épületszárnyában, ami közvetlenül a régi épület mellett volt. Felutaztam Sopronból, időben jelentkeztem, már vártak, fölvezettek a honvédelmi miniszter első helyetteséhez. Nagyon szívélyesen fogadott, majd kivezetett az utcára. Ott már egy hatalmas lefüggönyözött autó várt minket. Ez úgy látszik hozzátartozott a rítushoz. Beültünk, az autó elindult, megkerülte az épülettömböt, és pár perc múlva megállt a másik kapunál. Minden elő volt készítve, kiszálltunk, nagy bokacsattogás jobbra-balra, fölmentünk egészen Farkas Mihály előszobájáig. Nagyon tudtam uralkodni magamon, ugyanakkor kritikus megfigyelő voltam. Jé, milyen komikus, rögzítette a tudatom, a miniszterhelyettes – tábornok volt, csillagokkal, tölgyfalevelekkel –, mielőtt kopogott és beléptünk volna, egy pillanatra megállt, végignézett magán, rendben van-e a zubbonya, egyenruhája. Beléptünk. Farkas Mihály egyedül volt a szobában, jöttünkre fölállt óriási íróasztala mögül. Azon három-négy telefon, semmi más. Odajött, üdvözölt, majd mind a hárman leültünk. Kedélyes hangnemben indult a beszélgetés, de mindjárt váratlan fordulatot vett. Farkas Mihály nekem szegezte kívánságát. – „Professzor elvtárs, hallottam milyen szép eredményeket ért el a kísérleti atomfizika területén. A honvédség természetesen ezt a legmesszebbmenőkig használni akarja, ennek pedig legegyszerűbb módja az, hogy professzor elvtárs belép a honvédség kötelékébe. Úgy tájékoztattak, Önnek ez ellen nem volt ellenvetése.” Meghűlt bennem a vér. Erről nem volt szó. Szerencsére nem estem pánikba. Furcsa dolog, de tény, feletteseimtől, bármilyen magasan álltak, soha nem jöttem zavarba. „Fölfelé” majdnem mindig jobban tudtam érvelni, mint „lefelé”. Igen, de én pedagógus vagyok, ugyanakkor kutatni is szeretnék – próbálkoztam Farkas Mihályt lebeszélni. Közbevágott. – „Az egész hadsereget taníthatja, az egész országot! Nálunk kutathat csak igazán. Gondolja meg, maga most kér, könyörög. Akkor egyszerűen parancsba adhatja, ha valamit el akar érni!” A mindenit – gondoltam –, milyen elképzelései lehetnek ennek az embernek a fizikai kutatásokról, ha azt hiszi, napiparancsba adhatom: fiúk, most ezt vagy azt fedezzétek fel. Tovább ellenkeztem. A miniszterhelyettes megdöbbenve nézett, szeméből kiolvastam: ez a civil úgy látszik nem tudja, kivel áll szemben. A kíváncsiság ördöge bújt belém, átsuhant a fejemen az ötlet, megkérdezem: 30

Farkas elvtárs milyen rendfokozatot szán nekem? Soha nem vittem semmire a katonaságnál, most eldicsekedhetnék – elsősorban otthon, a szülőfalumban –, nekem ezt a rendfokozatot szánták. De néma maradtam, mert rájöttem, ha e kérdés után mondok nemet, a miniszter arra gondolhat, hogy alkudozni akarok. Amikor Farkas látta, hogy nem állok kötélnek, témát váltott, s megkért, térjünk a tárgyra. Elővettem, kiteregettem a rajzaimat és elmagyaráztam az ötmillió voltos gyorsítóberendezés tervét. – Rövidesen a Budapesti Műszaki Egyetem Elméleti Villamosságtan Tanszékének vezetője és a Központi Fizikai Kutatóintézet Atomfizikai osztályának vezetője lettél. – Igen. – Valamit nem egészen értek. Párttag voltál? – Nem. – Még kevésbé értem. – Nézd, amikor Sopronba kineveztek, ebből senki sem csinált nagy ügyet. Amikor Budapestre akartak hozni, abból már nagy cirkusz kerekedett. Bekérettek a pártközpontba. A főszemélyzetis, ismert régi pártmunkás, fanyar, megkeseredett arcú ember, leültetett, és nagyon feszesen, majdhogynem ellenséges hangon indította a beszélgetést. Előtte egy halom akta, feljegyzés. Azt mondta: – Ide figyeljen, Önt mi, mások javaslatára, nagyon fontos feladatok megoldására szánjuk, mert nem kis dolog a Műegyetem budapesti katedrájának és a legelőkelőbb kutatóintézet atomfizikai osztályának vezetése. Ugyanakkor súlyos kifogásunk van maga ellen, éspedig az, hogy semmiféle politikai megmozdulásban nem vesz részt, nem nyilatkozik, nem áll ki a rendszerünk mellett. – Már ne haragudjék – húztam ki magam –, én ezt a munkámmal teszem, előadásaim vannak Sopronban és Pesten is, utazom… – Ne is folytassa! – szakított félbe. – Tudjuk, arra szokott hivatkozni, hogy sok a munkája, nem ér rá. De várjunk csak, maga mindig ilyen apolitikus volt? Elkezdett papírjai között lapozgatni, majd kihúzott egyet, és számomra is meglepő tényt közölt. – Itt az áll, hogy a harmincas években maga volt az egyetlen, aki nem lépett be a műegyetemi Hungarista Bajtársi Egyesületbe. Pedig beléphetett volna, megvoltak a feltételei. Majd megenyhülve közel hajolt, és azt kérdezte: – Hogyan csinálta ezt? Nem volt ebből semmi kellemetlensége? Kiegyenesedtem. Pillanatra átvillant rajtam, na, most hőst csinálhatsz magadból. Aztán elnevettem magam: Nem, nem. Kérem, bármilyen furcsa, ebből nekem semmi bajom nem származott. Nem említettem, hogy a közös honvédelmi gyakorlati foglalkozásokon a H.B.E. tagjai a saját századbeosztásuk szerint masíroztak, én viszont így a nyolcadik, a zsidószázadhoz kerültem, ami akkoriban – képzelheted – nem járt előnnyel. 31

Ettől kezdve a beszélgetés roppant szívélyessé vált, búcsúzáskor hosszan rázta a kezem. – Én azért megkérdezem, mert bár személyzetis nem vagyok, de kíváncsi az igen: miért vagy apolitikus? – Semmiféle olyan szervezetbe nem akartam belépni, ami véleményemet, gondolataimat a legkisebb mértékben is megkötötte volna. A gondolati szabadságomat féltettem mindenféle béklyótól. Ezért tartózkodtam a vallástól, a Bajtársi Egyesülettől és minden párttól, ami olyan cselekvésre kényszeríthet, amivel esetleg nem értek egyet. Az önállóságomat féltettem. Bennem ugyanis nagy hűség- és kötelességérzés van: amit vállalok, azt mindenáron igyekszem véghezvinni. Hallgatólagos egyezséget kötöttünk a hatalommal, én minden erőmet megfeszítve végzem a dolgom, ők pedig hagynak az utamon járni. Egy példa a múltból: Sztálin 70 éves születésnapján, 1949. december 21-én feldíszítették a Műegyetem tantermeit. Minden professzornak, aki reggel első órát tartott, dicsőítő beszédet kellett mondani a nagy vezérről. Jött hozzám is a dékáni titkár, kért, tartsam meg a beszédet, ez az utasítás. Mondtam neki, én bizony nem mondok beszédet. – Miért? – kérdezte meglepve. – Nézze kollégám, az olyan lenne, mintha egy katolikus gyülekezetben protestánst kérnének fel előimádkozónak. Elszürkült az arca, megrovó hangon replikázott. – Nem hiszem, hogy a dékán elvtárs örülni fog professzor úr szellemeskedésének. A vége az lett, hogy a dékán másnap reggel velem jött, én beültem az első padba, ő megtartotta a beszédet, dolga végeztével kiment, én fölléptem a katedrára és a táblára írtam a Maxwell-egyenleteket. Ma már azt is látom, hogy maga az a tény, hogy megtarthattam ideológiai függetlenségemet, nem erény volt, hanem kiváltság, amely különleges, elsősorban a haditechnika számára fontosnak tartott szakmámnak – atomfizikusi mivoltomnak – volt köszönhető. Nem tudom, milyen megalkuvásra lettem volna hajlandó, ha választás elé kényszerülök. Szinte értetlenül csodálom azokat az írókat, művészeket, akik inkább hallgattak vagy az íróasztal számára dolgoztak. – A Központi Fizikai Kutatóintézetnek később, úgy tudom, igazgatóhelyettese lettél. – Igen. Kovács Istvánt kinevezték igazgatónak, Jánossy Lajos meg én voltunk az igazgatóhelyettesek. A Műegyetemen egész állásban, a KFKI-ban félállásban voltam. Amikor pedig Kovács István lemondott, az Akadémia elnökének felkérésére rövid ideig az intézet megbízott igazgatója lettem. – Milyen terveket akartál megvalósítani a KFKI-ban? – Először is, meg kellett építenünk az első komolyabb gyorsítóberendezést, amelyen azután a kísérleteinket végezhettük. Arról persze álmodni sem mertem, hogy mondjuk Farkas Mihály segítségével készen vetetek ilyet, hiszen egy 32

modernebb Van de Graaff típusú magfizikai gyorsító félmillió dollárba került. Stratégiám tehát a következő volt. Amilyen gyorsan csak lehet, elkészítjük a berendezést. Közben egy elméleti csoport felkészül, s amint a gyorsító használható állapotba kerül, elkezdi a kísérleteket. A kísérleti csoport ezzel párhuzamosan elkészíti a kiegészítő berendezéseket. Kezdetben hónapokra lebontott, részletekbe menő pontos terveket csináltam, mely tartalmazta azt is, kitől mit várok el. A készülék 1953-ban már üzemelt, 1954-ben Gerő Ernőnek általunk előállított radioaktív izotópot mutattunk. Ami ennél fontosabb, két kiváló fiatal munkatársam, Erő János és Keszthelyi Lajos (ma a Biofizikai Intézet igazgatója Szegeden) kísérleteivel megszületett az első modern magyar eredmény, melyet vezető nyugati tudományos folyóiratban publikálhattunk. A Szovjetunió, hogy nyitási szándékait ezzel is bizonyítsa, 1955-ben a világ előtt feltárta az atomenergia békés felhasználása terén elért eredményeit. Megnyitotta kutatóintézeteit, laboratóriumait. Több külföldi delegáció látogatott oda atomreaktor, kísérleti reaktor vásárlásának szándékával. Mentünk mi magyarok is. A delegációnk fizikus tagjai voltak Jánossy Lajos, Pál Lénárd, jómagam és velünk jött egy miniszterhelyettes. Mindenhová elvittek, mindent megmutattak, Moszkva, Leningrád, Kijev, Harkov legnevezetesebb kutatóintézeteit láthattuk, tervrajzokat tanulmányozhattunk, közvetlen közelről vizsgálhattuk, megtapogathattuk a kísérleti reaktort, turbináit, mindent. Nagy élmény volt. Természetesen más szocialista országok is küldtek delegációkat. A világhírű fizikus, Joliot-Curie munkatársa, a jugoszláv Savić, a Szovjetunióból hazatérve megszakította útját, feljött a KFKI-ba. Megnézte az atomfizikai osztályunkat és csodálkozva mondta: – „Higgye el kollégám, itt Budapesten sokkal jobban meglepődtem, mint a Szovjetunióban. Ott csodálatos dolgokat láttam, de arra számítottam. Erről egyszerűen fogalmam sem volt, hogy önöknél ilyen berendezések működnek, nemzetközi súlyú kísérleteket végeznek.” – Néhány év múlva életednek nehéz időszaka vette kezdetét. Lejöttél a hegyről a Duna szintjére, a Duna mellé, a Műegyetemre. Majd élettered tovább szűkült, az St. épület 216. számú szobájára. Kérdezhetek erről az időszakról is? – Hogyne! Miért ne! Ez is a történetemhez tartozik. Ide is saját erőmből küzdöttem le magam. – Jó, akkor vágjunk bele. A KFKI-ból a magad elhatározásából jöttél el vagy küldtek? – Erre ne válaszolhatok egyértelmű igennel vagy nemmel. Magam döntöttem úgy, hogy eljövök, de akkorra már, 1956 után megfagyott körülöttem a levegő. – Miért, mit csináltál ötvenhatban? – Megválasztottak a KFKI forradalmi bizottsága elnökének. – Mondanál erről kicsit többet? 33

– Október 23-a után a KFKI-ban is nagy volt az izgalom, óriási gyűlést szerveztek, amelyen a kutatók és a dolgozók megválasztották a forradalmi bizottságot és annak elnökét. Demokratikus szavazással óriási többséggel engem választottak elnöknek. A padból, ahol ültem, mindössze két mondatot szóltam az emberekhez, közöltem velük, mikor és hol vehetik át a fizetésüket. Ennyi volt a programbeszédem. Az elnökség nagyon józanul és higgadtan vezette a gyűlést. Emlékszem, valaki felszólalt és nagyon csúnyán kirohant a párttagok ellen. Ne elvtársazzunk itt… meg hasonlókat kiabált. Többen helyeseltek, kezdett agresszívvá válni a hangulat. Erre felállt egy vékony, sovány kutató és ezeket mondta: – „Ha a kolléga nem ismerne, bemutatkozom, én vagyok a KFKI párttitkára. Tudom, most a dolgok megváltoztak. A kommunista párt egy kis párt lesz. Az a véleményem, ennek hasznát látjuk, mert akik eddig karrierizmusból léptek be, azok most kiszóródnak. Kisebb, de tiszta párt lesz a kommunistáké.” Az emberek hangulata egycsapásra megváltozott, lehiggadtak, az indulatuk elszállt. – A kritikus helyzetek, ha másra nem, arra jók, hogy megismerjük embertársaink valódi énjét. – Ez igaz. Amikor a gyűlésnek vége lett, egymás között megállapítottuk, az összejövetelen ez a felszólalás volt a legbátrabb és a legerkölcsösebb. Szegény fiú, nemsokára, viszonylag fiatalon meghalt. – Graff György volt, rögzítsük a nevét. – Ezt meg honnan tudod? – Professzor úr, én készültem! – Jó, jó, de ennyire? – Igazán nem szándékom a sebek fölszaggatása, de mikor elvállaltad a forradalmi bizottság elnöki tisztségét, nem érezted, itt most repedés keletkezett a politikától való tartózkodásod páncélján? – De igen, igazad van. Úgy éreztem, mindezt a KFKI-ért teszem. Azért az intézetért, ami szívszerelmem volt, aminek fölépítésében erőm megfeszítésével részt vettem, ahol több épületsarok, berendezés kedves gyermekemként köszönt vissza. Hittem abban, hogy tekintélyemmel, tudásommal képes leszek megvédeni az Intézetet, az értékeket mindenféle kilengéssel szemben. Jánossyval is beszéltünk erről, biztosítottam, abban a pillanatban, amint itt rend lesz, az én szerepem megszűnik, és újból övé a kormánybot. A KFKI-ban nem is történt a kritikus napokban rendbontás, később a sorok rendeződtek és visszaállt a régi munkarend. Egy idő múlva azonban a KFKI pártvezetése megkért, jöjjek és beszéljünk a történtekről. Hosszú vita után a párttitkár ezt mondta: – Lehet, hogy a professzor úr sok jót csinált, lehet, hogy csak jót csinált, de a reakciósok zászlajára mégiscsak a Simonyi név volt ráírva. Most pedig a dolgozók azt mondhatják, igen, a kisembereket kirúgjuk, az igazgatóhelyetteshez bezzeg nem merünk 34

nyúlni. Kifejtette álláspontjukat: Ők arra kérnek, mondjak le igazgatóhelyettesi tisztségemről, maradjak osztályvezető. Mondtam, én ennek semmi értelmét nem látom, majd befejeztük a véleménycserét. Azután megindult a harc. Rá kellett jönnöm, ilyen körülmények között képtelen vagyok dolgozni, vezetni. Addig azt hittem, itt iskolát teremthetek. Sok nagy fizikus körül nem alakult ki iskola. Volt bennem egy határozott érzés: ha mindenki mindent megad, szerényebb kvalitásaimmal is, szorgalommal, munkabírásommal, emberismeretemmel teremthetek ilyet. Rájöttem, a körülmények ezt nem teszik lehetővé, el kell mennem. Így, bár hivatalosan soha nem kértek rá, lemondtam, munkatársaimnak írtam egy búcsúlevelet, és 1957. december 31-én végleg becsuktam magam mögött az ajtót a KFKI-ban. – Azóta sem jártál fönn? – Nem, soha. Ezután kampányt indítottak ellenem. Kiderült, csak rossz tulajdonságaim voltak, a tehetségtelenségtől a korrupcióig, minden. Akkortájt fekete-fehérben kellett gondolkodni. A KFKI-ban összehívták a kutatókat és elmagyarázták, miért mentem el. Egyetlen ember állt föl az érdekemben, Keszthelyi Lajos. Azt mondta: – „Értse meg a KFKI vezetősége, mi, volt munkatársai nagyon kínos helyzetben vagyunk, mert akármi is történt, akkor is szeretjük Simonyi Károlyt!” Ilyen nyilatkozat akkoriban, ha nem is volt életveszélyes cselekedet, de az ember karrierjébe kerülhetett. A KFKI-ból azzal a tudattal távoztam, hogy a Műegyetem Elméleti Villamosságtan tanszékének vezetői állása biztos háttér számomra. Rá kellett döbbennem, inog alattam az is. Nagyon reális, logikus kérdést tettek fel a kinti erők. Aki politikai okok miatt nem vezethet egy kutatóintézetet, az vajon alkalmas-e arra, hogy a jövő értelmiségét, mérnökeit nevelje? Egyre fogyatkozó jégtáblán vívtam a magam harcát, most már mindössze azért, hogy pedagógus maradhassak, megoszthassam tanítványaimmal a tudást, nap mint nap láthassam az érdeklődő gyermektekinteteket. A mélypont az volt, amikor letiltották idehaza egyik könyvemet, külföldön pedig lépéseket tettek könyvem idegennyelvű kiadásának megakadályozására. Csodaszámba ment, hogy végül is nem merültem el végleg. Hallgatóim kiállásának köszönhettem életben maradásomat, valamint annak, hogy akkor már Moszkvában jól ismerték, hiszen oroszul is olvashatták és nagyra értékelték az Elméleti Villamosságtan című munkámat. Tankönyvként használták. Nem akarlak fárasztani a részletekkel, 1970. december 31-én az Elméleti Villamosságtan tanszék ajtajáról lecsavaroztam a névtáblámat, és hogy a folyamatot irreverzibilisnek tartom, az üveglapot leejtettem a kőre. – Mi volt ráírva? – Tanszékvezető egyetemi tanár. 35

És mentem helyet keresni. Kiderült, mindenki fél tőlem. Senki sem hitte el, hogy én már nem akarok semmit, csak tanítani. Azután ide kerültem. A Műegyetem St. épületének 216-os szobájába. Csend, nyugalom vesz körül és béke. Rádöbbentem, ez való nekem. Életformám lett a visszavonultság. Igaz, az emberek is segítettek ebben, hosszú időn keresztül nemigen mertek velem találkozni. Volt, aki szakmai tanácsot kért. Mondtam, jöjjön ide, megbeszéljük. „Ne haragudj – sajnálkozott –, nem lehetne valamelyik presszóban találkoznunk, mert még meglátnak, hogy hozzád megyek.” Abban az időben az egyik aspiránsom csak úgy védhette meg disszertációját, hogy kitörölte aspiránsvezetője nevét! – Ennek azonban már vége. – Vége. De megszoktam a magányt, s mivel erőm is egyre fogy, így ma már magam is őrködöm fölötte. Van még elvégeznivalóm, s ehhez minden energiámra, időmre szükség van. – Milyen jelei voltak, miből érezted a fagy engedését magad körül? – A Művelődési Minisztérium felkérésére elnöke lettem az egyetemi felvételi feladatokat kitűző országos bizottságnak. Az ELTE Jogi Karán nemrég történtek fényében még inkább láthatod, ez milyen nagy felelősséggel járó bizalmi feladat. Az Akadémia pedig arra kért, legyek az aspiráns felvételi bizottság elnöke. – Azután pedig Állami-díjat kaptál A fizika kultúrtörténete című nagyszabású munkádért. Professzor úr, nem bánt az, hogy nem vagy akadémikus? – Nem érzem magam elég tehetségesnek ahhoz, hogy akadémikus legyek. – Furcsa ezt hallani. Meggyőződésem, ha ma szavazni kellene, a kutatók óriási többséggel oda sorolnának. Elég végignéznünk, ki mit tett… Akadémikusaink között sem csupa Einstein ül! – Mindenki egyezzen ki a maga lelkiismeretével, nekem a sajátommal kellett. Nem ütöm meg a mértéket, amit magammal szemben felállítottam, s ez a döntő. Barátaim unszolására, még a zűrös időkben, odaadtam az irataimat, felterjesztettek akadémikusnak. Leszavaztak. Éppen csak, de mégis leszavaztak. Ma már nem engedném, hogy jelöljenek. Én pedagógus vagyok, szervezőmérnök, sok mindennek jó, mindezekért megkapom a megfelelő megbecsülést is – tehát a helyemen érzem magam, de semmiképpen sem vagyok tekintélyes akadémikusalkat, aki ítéletet mond elevenek és holtak fölött, tudományos munkák fölött. Erre nem vagyok alkalmas. – Meglepő ez a megfigyelés. Honnan gyökerezik? – Egész életemet végigkísérte egy csaknem a skizofréniáig eljutó kritikus önmegfigyelés. Ez a hajlam egyfajta mártíromságra való vágyódással párosult, s e kettő együttvéve állandó konfrontáció forrása lett. Minduntalan, pillanatok alatt lelepleződtem: magam előtt. A második világháború utolsó napjai voltak. Az amerikaiak kegyetlen légitámadást zúdítottak ránk. Közvetlenül a vonatke36

rekek mellett hasaltam, a tömör vaskerék védett a golyóktól. Mellettem égett egy vagon, de nem mozdulhattam. Egyszerre éreztem: eltaláltak! Nem nagyon fájt, de tudtam, ilyenkor a nagyobb sebesüléseket sem érezni. Óvatosan odanyúltam, megvan-e a lábam. Csak egy kicsit lett véres a kezem, könnyebb sérülésem volt. Gyorsan előkotortam a naplómat és reszkető írással bejegyeztem: most félek. Vizsgáltam az érzéseimet. Nemrégiben megoperáltak. Isten tudja miért, de rettenetesen fájt. Igyekeztem úrrá lenni a fájdalmon, de nemigen sikerült. Arra gondoltam, ha most a Gestapó börtönében lennék, melyik barátomat árulnám el. Még csak őt. Fokozódott a fájdalom: most már őt is! Megneveztem magamban az illetőt. Azután kezdtem lassan elviselni a fájdalmat, kissé magamhoz tértem. Nem, nem, kezdhetjük elölről, nem vallok be semmit! – Az önvizsgálat átsegíthet nehéz helyzeteken. – Igen, de csak részben jó. Volt idő, amikor majdnem olyan jajgatós, iratait hordozgató ember lett belőlem, aki hóna alatt hordja, s boldog-boldogtalannak mutogatja: nézzétek, mennyi igazságtalanság történt velem! Nem lettem ilyen típus, és ezt annak köszönhetem, hogy szinte magam mögött állva, rosszalló kajánsággal vizsgáltam cselekedeteimet. Ezt most miért csinálod? Már megint mártírt játszol? Ugyanakkor, ha az ember kilép önmagából, az nem mindig jó. Ha magasztosabb érzéseinél az ember rögtön azt kutatja: te, ezt most miért teszed, az biztosan nagy veszteség. – Professzor úr, a mai életformádat megfelelőnek tartod? – Tökéletesen. Nagyon nehezen tudnék ennél megfelelőbb szituációt elképzelni. Van egy szobám, egy csodálatos munkatársam, Csurgayné Ildikó, akit egyébként a hallgatók a lányomnak tartanak: boldogan vállalnám. Előadásokat is tarthatok, ha úgy kívánom. Most voltam 70 éves, a Kar kérésére a Minisztertanács döntött, nem kell nyugdíjba mennem. Kértek, maradjak. Sokáig nem ünnepeltek. Most ismét ünnepelnek. Megvallom, ez meghat, de zavar is. Végül is, az ember bizonyos szinten kiengesztelődik a régi ellenfeleivel, élőkkel és holtakkal. Nyüzsögni azonban már nem tudok és nem is akarok. Minden ellenségemnek és barátomnak hálás vagyok, hogy ide juttattak, ahol vagyok. Nekem ez az életforma felel meg, ahogyan itt vagyunk. Így, egymás között. – Mi adott neked erőt ahhoz, hogy tartással viseld a nehéz éveket? – A kötelességérzet és az édesanyámtól örökölt, velem született szívósság. A gyönge, törékeny édesanyám szült tizenegy egészséges gyermeket, s mint parasztasszony reggeltől estig talpon volt, dolgozott. Megélt 84 évet. Néha, mikor úgy elkeseredem, hogy vágyom a halálra, hiába teszem, megvéd a bennem rejlő inherens szívósság. Korábban szó volt az irodalmi hatásokról. Most Németh Lászlót kell említenem. Esszéi, történeti drámái, élete és talán szabad kimondanom, barátsága sok nehéz órán átsegített. 37

Kedves Károly! Néhány napja találkoztunk, de annyi minden ért, olyasmiket tudtam meg azóta, hogy helyesebbnek látom, ha Sajkódot nem hagyom el többet, s nem megyek ki abba a mérgezett levegőbe. 1958-ban egyszer már erre az elhatározásra jöttem – de akkor egy év múltán feladtam. Most úgy hiszem, állhatatosabb leszek. Ez persze azt jelenti, hogy az előadásokat sem tarthatom meg. Úgy, hogyha le kell fújni, jobb ha egészen lefúvod – ha eztán kéne, mint mondtad, bejelenteni, hallgass róla. Az előadás tervéből annyi hasznom volt, hogy egyszer-kétszer Veled lehettem. Móricz írta egyszer, s épp velem kapcsolatban, hogy a legnagyobb öröm: a rokongondolkodás. Egy rokongondolkodású (s nem a mi gondolatainkat visszamondó) ember – megerősít bennünket önmagunkban. A Te társaságodban mindig ezt az erősséget érzem. Ha lejöttök a Balatonra, nem tudnál néha útbaejteni? Azok közé a nagyon kevesek közé tartozol, akiknek vágyom a társaságára. Sok szeretettel köszönt, Zsuzsának kezeit csókolom. Sajkód, 1964. szept. 1-én

Németh László

– Mai élettapasztalatod birtokában azért elkerülnél néhány korábbi buktatót? – Nem tudom, volt-e buktató, s ha igen, számomra elkerülhető volt-e. Hiszek abban, amit te is szóba hoztál: a különleges körülmények nem alakítják az embert, hanem mérnek. Kihozzák, ami benne van. Ha valaki mohó és erőszakos, azt egy esküvői vacsorán, ahol mindenki ünneplő ruhában ül, nemigen lehet felismerni. Nagyon jól tudja, ő is sorra kerül, neki is hozzák a megrakott tálat. Ha azonban kilencvenen szorongunk éhesen egy vagonban, s a résnyire kinyitott tolóajtón vödörben belökik az ételt, akkor pillanatok alatt minden kiderül. Amiért én jó vezető voltam, azt ezekben a vagonokban tapasztaltam, s amiért nem, azt a mammut intézetté duzzadt KFKI-ban. Kicsit furcsán hangzik, az emberekre, a férfiakra erősen hatottam. Hallgattak rám. Emberek alaktalan tömegében mindig vezetővé váltam. Olyankor, mikor bizonytalanság, káosz uralkodott és senki nem ismerte fel, mit kellene tenni, ilyenkor mindig utat tudtam mutatni. Néhány nap elteltével a vagonunkban megszűnt az acsarkodás, mindenkinek mérnök úr lettem, s ha betették a vödröt, az emberek szépen megvárták, míg sorra kerülnek, elcsitult a káromkodás. Ezért persze áldozatot kellett hozni: én vettem ki az utolsót, a végét, sokszor a semmit. Rövid idő múlva azonban hallgattak rám. Érdekes, ez az emberi magatartásforma a nőkre kevésbé hatott. A nőknél általában nem volt sikerem, ezt nyugodtan állíthatom. – Az egyházasfalui nagy családra felnőtt fejjel miként hatottál? – Testvéreim és édesanyám körében értettem meg igazán, hogy a szakmán kívül eső lényeges kérdésekben a józan, értelmes ember pontosan annyit ér, mint a legtanultabb fő. Szakmáról, természetesen nem vitáztunk. Ők tudták 38

hogyan, mikor kell vetni a gabonát, én meg gyorsítót tudtam építeni. Erről nem volt vita. De minden testvérem, édesanyámról nem is szólva, egyenrangú félként vitatkozott velem olyan kérdésekben, mint a nagyon bonyolult rendszerek megítélése: az emberi társadalomé, az emberi erkölcsé, az emberi kapcsolatrendszereké. Később ugyanezt éreztem a fiammal szemben is, sőt lassan unokáim is vitapartnereim lesznek. E kérdések vizsgálatánál a józan ítélőképességű hétköznapi ember soha nem tévedhet akkorát, mint a szakmabeli. Hiába voltam „tanult ember”, soha nem találtam olyan érveket, melyekkel lehengerelhettem volna testvéreimet. Egyszerűen azért, mert ilyen érvek pedig nincsenek! Ez két dologra kell, hogy figyelmeztessen: szerénységre és a józan ész megbecsülésére. A nagyon bonyolult dolgok iránti alázatra és a többi embertársammal való teljes egyenjogúság elfogadására. Mert a szakma az szakma. Van, aki szalámit árul, van, aki elméleti villamosságtant. Ezek nem lényeges dolgok. A lényeges az, amiről nem beszélünk, mégis ez a kultúra végső, legfontosabb tartópillére: a tartás, az etika. – Professzor úr, ha már itt tartunk, hadd kérdezzem meg, mit adott neked a szocializmus? – A nyugodt lelkiismeretet. Ma is a Rózsadombon lakom, mégsincs bennem az az érzés, hogy kivételezett lennék. Megdolgoztam érte, s rendjén valónak érzem a helyemet. E lehetőség mások előtt is nyitva áll. Ma már nem lenne lelkiismeretfurdalásom, ha mondjuk eljutnék a jugoszláv tengerpartra nyaralni. Mások is megtehetik. Jól szimbolizálja ezt egy élményem. Ritka alkalom, beutalót kapott családunk Lillafüredre. Megérkeztünk, megkaptuk a szobánkat, kinyitottam a szekrényajtót, hogy elrakjam a ruhákat, s meglepve láttam az ősi módszer szerint odaírt üzenetet: „Itt voltam, X. Y. ellető kanász.” Mondtam is feleségemnek: látod, ezt jelenti számomra a szocialista társadalom, többek között ezért vagyok elégedett, ezért nyugodt a lelkiismeretem. Van egy kis házunk a Balatonnál, ha kimozdulunk valahová, hát oda megyünk a Trabantunkkal. Bár, ha most itt lenne a feleségem, biztosan közbeszólna: övé a Trabant, ő vezeti. Amikor jövünk hazafelé, s a kocsiban érzem a magunkkal hozott gyümölcs illatát, nagyon jól érzem magam. Tudod miért szeretek Trabanttal utazni, jobban mint más autóval? – El sem tudom képzelni! – Mert ráz. Mint otthon a szekér rázott. Arra emlékeztet. – Igaz, erre nem is gondoltam. Professzor úr, nem fejezhetjük be úgy a beszélgetésünket, hogy ne ejtenénk szót könyvedről, A fizika kultúrtörténetéről. Kényszerű magányodban a múlt felé fordultál és katedrálist építettél. Egyedit, különlegeset, csak a mi vidékeinken építhetőt. Vekerdi László így ír róla: „Ez a könyv egyszerűen valódi emberek egymást követő nemzedékeinek gyönyörködtető szellemi kalandjaként mutatja be a fizika fejlődését: olyan folyamatnak, melynek akár ko39

rai fázisaival is lehet és érdemes ma is közvetlen eredeti forrásokra épülő kontaktust teremteni.” Hogyan kezdtél neki, mi ösztönzött a könyv megírására? – Egész életemen végigkísért a szintetikus látásmódra és az enciklopédikus műveltségre való törekvés. Őszintén szólva, nemigen gondoltam arra, hogy ebből mások is hasznot húzhatnának. Szaktárgyaim, a fizika és a matematika, alapozó diszciplínák voltak. Ezek feldolgozásakor az ember óhatatlanul találkozik érdekes epizódokkal, történeti adatokkal. Egyetemi előadásaimban egyegy nehezebb levezetés, gondolatmenet után tudománytörténeti érdekességeket is elmondtam, beleszőttem a tananyagba. Láttam, tanítványaim szeme fölcsillan, megélénkül. Csírái lettek születendő könyvemnek. A közvetlen lökést az adta, hogy a villamosmérnök hallgatók felkértek, tartsak előadást kollégiumukban, a Várban. Akkor kezdtem kilábalni életem nehéz időszakából, elfogadtam a meghívást. Diákjaim rám bízták, hogy beszéljek arról, amiről szeretnék. A történelmet választottam, a fizika történetét. Kiválasztottam egy izgalmas, forradalmi időszakot, a 17. századot. A régi lerombolásának, az új keletkezésének történetét adtam elő, kellően fűszerezve, s a szakma burkából kilépve az életről, a filozófiáról, sok mindenről szó esett. Az ifjúság érdeklődése megdöbbentett. Később sem hagytak nyugodni, mikor lesz folytatás, hol olvashatnak erről – kérdezgették. Pedagógus vagyok, nem hagyhattam figyelmen kívül tanítványaim lelkesedését. Elkezdtem rendszeresen foglalkozni a tudománytörténettel. Úgy terveztem, 1600 körül kezdem, s eljutok a mához. Ilyenkor az ember szinte törvényszerűen felteszi magának a kérdést: és mi volt előtte? Jó, megnézem. Kiderült, a reneszánsz, majd még előtte, a középkor is milyen érdekes! Igaza van Thomas Mann-nak: „Mélységes mély a múltnak kútja”. Így jutottam el én is egészen a barlangrajzokig. Kialakult egy előadássorozat terve. A könyv születése szempontjából óriási jelentősége van annak, ha az ember előzetesen előadhatja annak törzsanyagát. Tisztázódnak a kérdések, látom, hallgatóim mit értenek, mit nem, visszakérdezhetnek, s egyszeriben közös munka lesz az egyén erőfeszítéseiből. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen dolgozó kollégák örömmel fogadták a tervemet és az ELTÉ-n meghirdettek számomra egy egyéves speciális kollégiumot a fizika kultúrtörténetéből. Erre természetesen a műegyetemi hallgatók és mások is eljöhettek. – Jól emlékszem az előadásaidra. Ünnepi esemény volt az akkoriban az egyetemen. Az előadóterem szűknek bizonyult. Még az ablakokban is ültek hallgatóid. Új, nagyobb termet kellett kijelölni számodra. – Az előadóteremmel nekem volt bajom. Az ELTE Természettudományi Karán, a főépület egyik kriminális állapotban levő termébe tették az előadásomat. Nagy vaskályha volt a sarokban, fekete kéménye ment-ment föl a magasba, s eltűnt az áttört plafonban. A fal mindenütt füstös volt, a padló széteső, romló. 40

Azt mondtam az illetékeseknek, nézzék, ide szép számmal jönnek műegyetemi hallgatók, mérnökök, akik az elméleti fizikát titokban felsőbbrendű tárgyként tisztelik, számukra a Tudományegyetem kicsit a… – A Tudomány szentélye. – Pontosan! Aki oda bemegy, templomi áhitatot vár, nem régi, füstös kályhákat. Közöltem velük, ezért nem tartok ott előadást. Másik termet kaptam, ami ugyan beázott, de legalább kulturált felszerelése volt. Tíz-tizenöt éve, amikor az előadásaim folytak, elég sanyarú állapotban volt a Természettudományi Kar. Katalógust persze nem tartottam az előadásaimon, de egyszer-egyszer kíváncsiságból felmértem a hallgatóság összetételét. Kértem, tartsa föl a kezét, aki az Eötvösre jár, majd azok, akik a Műegyetemre. E két szám nagyban egészben ugyanaz volt, ők alkották a hallgatóság zömét. Sokan voltak középiskolai fizika és matematika tanárok és diákok, egyetemi oktatók, nyugdíjasok, néhány orvos… – És a humán érdeklődésűek…? – Ezt a kérdést is föltettem. Öt-hat ember tartotta magasba a kezét. A kétszáz fős teremben kitört a tapsvihar. Nekik szólt, őket ünnepelték. – Előadásaidról még órákig beszélgethetnénk. Térjünk mégis rá a könyvedre: az miként született meg? – Többen buzdítottak, ha már ennyi energiát fektetek ebbe a munkába, s ilyen nagy iránta az érdeklődés, írjak belőle könyvet. Felhívtam az Akadémiai Kiadót, előzőleg velük álltam kapcsolatban, először nekik ajánlottam a könyvemet. Mondták, nem az ő profiljuk, menjek a Gondolat Könyvkiadóba. Írtam egy mintaoldalt, miként álmodtam meg a könyvet. Tervem szerint középen, széles szedéssel fut a főszöveg, amit én írok. A széles margóra az ábrák, illusztrációk és a két színű szöveg kerül: Piros színnel idézetek, kékkel pedig a lexikális adatokat tartalmazó kibővített ábraaláírások. A Gondolat Kiadó igazgatója, Siklós Margit és helyettese, Maróti Lajos elé tártam elképzelésemet. – Őket gondolom nem kellett túlzottan győzködni a munka fontosságáról, jelentőségéről. – Nem, nem. Pillanatok alatt megkötöttük a szerződést, nekiálltam a könyvírásnak. – A fizika kultúrtörténetének első kiadása 1978-ban jelent meg. Milyen várakozással néztél könyved közönségvisszhangja elé, s milyen volt valójában a fogadtatása? – Furcsa lenne ha panaszkodnék, hiszen könyvem nagyon gyorsan elfogyott, sokan keresték, úgy látszott, egyértelmű a sikere. Erre természetesen büszke vagyok. Mégsem hallgathatom el a gyanúmat. Könyvem sikerének egyik összetevője kézenfekvő: méretéhez és szép kiállításához mértem nem kerül sokba. Kiváló ajándéktárgy diákoknak… Mutatós, szép, nem egészen olcsó, de nem is drága. – Ó, ha csak ennyi kellene az üdvösséghez! 41

– Nem szabad lebecsülnöd, ezek fontos hatások. Bizonytalanságom másik forrása, hogy úgy érzem, nem egészen azokhoz jutott el a könyvem, akiknek írtam. Két fő fogyasztóra gondoltam: 40–40 százalékban fizikus-mérnök, valamint a humán értelmiségieknek szántam, 20 százalékban a nagyközönségnek. Legnagyobb fájdalmam a humán értelmiség majdnem teljes érdektelensége. Németh Lászlóval együtt hiszek abban, hogy nincs kétféle műveltség, hanem minden tudományterületnek megvan az általános műveltséghez tartozó része. Az pedig kell, hogy más szakmabelit is érdekeljen. Humán beállítottságú barátaimnak azt mondom, vegyék kézbe a könyvet és üssék fel valahol. Olvassanak bele! Kezdjék a pirossal szedett idézetekkel, Planck, Heisenberg, Einstein és más nagy fizikusok gondolataival. Ezek mind átkötő elemeket tartalmaznak, olyanokat, amire minden értelmiséginek rezonálnia kell. Az európai kultúra részei ezek. Az igazsághoz való viszony kifejlődésének tipikusan európai útját jelzik. A rettentő akarattal való valóság- és igazságkeresést, melyért emberek képesek voltak máglyára menni. S ami a legeurópaibb, a ráció, a gondolkodás és a világra való nyíltszemű rácsodálkozás, a megfigyelés és a kísérlet összhangja, ez legláthatóbban a természettudományos eredményekben öltött testet. Hogyan jutott el Európa idáig, ezzel a megismerés iránti vággyal, ezzel a szenvedélyes igazságkereséssel. Hogyan tárta ki kapuit a világra, miként akarta a külső valóságot megismerni, szemben más kultúrákkal, melyekben az ember inkább önmaga felé, magába fordult. Azt hittem, ezek a műveltségelemek a humán értelmiségit is érdeklik. Néhány, a könyvem hatásával kapcsolatos élményemet szívesen elmondanám. Mély benyomást tett rám egy adminisztratív munkakörben dolgozó vidéki asszony, akinek leveléből kiderült, hogy lelkesen, és ami ennél több, értőn olvasta könyvemet. Egy másik, az olvasótábor széles spektrumára jellemző élményem. Lomtalanítás volt az utcánkban. Végre fel kellett számolni az előző kiadások pincékben összegyűlt, rossz kofferekbe gyömöszölt kéziratait, korrektúra-maradványokat. Kissé féltem attól, ami aztán be is következett: a guberálók tevékenységének eredményeképpen teljes utcahosszában kéziratlapjaimat fújta a szél ide-oda. Először a közeli építkezésről hazatérő tarkaszoknyás, kreolbőrű lányok nyitották ki a koffereket; rövid turkálás után kiemelték a színes ábrák próbanyomatait és azokat hónuk alá csapva távoztak. Lehet hogy valaki ezekkel a képekkel egy leányszálláson vagy egy falusi búcsúban – bekeretezve szentképnek – fog találkozni. Ezt a jelenetet a szobám ablakából véletlenül pillantottam meg, később már rendszeresen figyeltem. Megjelent egy magyar clochard külsejű fiatalember, hóna alatt gyékénygöngyöleggel. A külföldi kiadók gyönyörű prospektusait szemmel látható élvezettel nézegette és tette a batyujába, majd a hasáblevonatokat kezdte olvasni. Vagy félóráig elmerülten olvasott, majd hosz42

szan tartó türelmes munkával megkísérelte sorbarakni a hasábokat. Végül az egész csomag bekerült a batyuba. Hogy ne legyek a humán értelmiségiekkel szemben sem teljesen igazságtalan: nagy öröm és biztatás volt számomra egy nagyon fiatal, de már befutott író és egy korosztályomhoz tartozó neves írónő spontán reagálása. Nagyon hálás vagyok legnagyobb költőnőnknek is, de az ő elismerő kedvessége már – hogy a szakmánál maradjak – indukált reakció volt. – A fizika kultúrtörténete végül is rövid idő alatt három kiadást ért meg. Tudom, tapasztaltam, a középiskolai tanárok Bibliaként használják. Így pedig megsokszorozódik a hatása. – Jó, ezt valóban így látom én is. Hasonlatodat azonban csak annyiban érzem találónak, mert mint említettem, könyvemet kézbe lehet venni úgy is, hogy valahol felütöm és olvasgatni kezdem. Mint a Bibliát. Az is kétségtelen, hogy a középiskolai fizikatanárokon keresztül érte el munkám a legnagyobb hatást. Nem véletlen, hogy a nagy tudósok mellett róluk is megemlékeztem könyvem második és harmadik kiadásában. A névtelen tanárokról, a tudomány ismeretlen közkatonáiról, akiknek egyetlen tudománytörténész sem állít emlékművet, pedig az ő hitük, emberségük, áldozatvállalásuk nélkül a tudomány sem haladna így előre. – Mennyire európai könyv „A fizika kultúrtörténete”? – Kezdettől arra törekedtem – ezt most félve mondom ki: kissé magyarságom rovására is –, hogy könyvem európai legyen. Ennyi évvel és ennyi könyvvel a hátam mögött „A fizika kultúrtörténetét” már úgy írtam, hogy előreláthatólag le fogják fordítani idegen nyelvre. Én büszke vagyok magyarságomra, ilyen könyv megírásánál mégsem lehettem provinciális. Minden célozgatás nélkül őszintén megmondom, nekem van egy igen kiváló fizikatörténet könyvem. Széles látókörű, szép idézetekkel teli, Moszkvában kiadott történet. Ugyanakkor olyan fejezetei vannak, a fizikatörténetet úgy osztja fel, hogy Lomonoszov előtti és Lomonoszov utáni fizika. Ilyen könyvet nem lehet eladni a nemzetközi piacon. Soha, semmilyen nyelvre nem fordítják le, holott kitűnő munka. Én olyan könyvet akartam készíteni, ami bár magyar áru, mégis kiállhatok vele a világ elé. Magunk között elmondhatom, természetesen meglátszik könyvemen, hogy magyar ember írta. Ahol csak egy parányi hivatkozást is találtam a nemzetközi irodalomban magyar kutatókra, eredményekre, azt mind bevettem én is a könyvembe. De hát, igazán kiemelkedő elme, kit világszerte idéznek, s kire rajtunk kívül más ország nem tarthat számot, csak Eötvös Loránd volt – természetesen most a fizikáról beszélek. Könyvemben tehát az európaiság, az európai gondolat hódító útját igyekeztem nyomon követni, s meg akartam mutatni, hogy az európai kultúra mindig jelen volt Magyarországon. Ahol csak lehetett, mi csatlakoztunk ehhez a kultúrához, s ha a nyugati fizika kultúrájának alakításában nem is tudtunk nagyon aktívan 43

részt venni, de benne voltunk a dolgok sűrűjében. Ezért törekedtem arra, hogy könyvem illusztrációi csaknem mind a hazai könyvtárban őrzött ősnyomtatványokból kerüljenek ki. – Milyen világnyelven jelenik meg „A fizika kultúrtörténete”? – A német kiadás nyomdai példányain az utolsó javításokat végezzük, jó esetben jövő karácsonyra megjelenik. Van egy teljesen kész angol nyelvű fordításunk is, de az amerikai kiadó, amellyel az Akadémiai Kiadó szerződést kötött, most visszamondta a megállapodást. – Ezt nem értem. – Ne részletezzük, többszörös melléfogások után alakult ki ez a helyzet. Most egy újabb kiadó jelentkezett Amerikából, az Academic Press. „Érdekel az Ön könyve, milyen feltételek mellett lenne hajlandó átadni nekünk” – írta szerkesztőjük. Ma azonban már én is óvatosabb vagyok. Azt válaszoltam, várják meg a német kiadást, azt szinte bármelyik amerikai professzornak kezébe nyomhatják véleményadásra, s a fordítókör is nagyon bővül. Őszintén szólva kicsit félek a bukástól Amerikában. – Miért? – Nézd, kint, a tengeren túl egy könyvben vagy versek vannak, vagy képletek. Ott ezeket nemigen lehet összeházasítani. Abban biztos vagyok, hogy az európaiaknak, a németeknek tetszeni fog a könyvem. Az ő kultúrájuk hasonló a miénkhez. Csak egy példát említek. Az Elméleti villamosságtan könyvemnek most jelenik meg német nyelven a 9. kiadása. Oktatási rendszerükbe tehát tankönyvként illett ez a könyvem. Angolul is megjelent, egy kiadásban. Talán az elmúlt húsz évben elfogyott. Egyik ottani recenzensem azt írta róla, ez a legizgalmasabb könyv, amit az elmúlt években olvasott, nem is érti, miként lehetett ennyi mindent összeírni benne, de fogalma sincs, mit kezdhetünk vele az oktatásban. Ilyen állat pedig nincs! – ez volt az amerikaiak konklúziója. Egyébként most egy jugoszláv kiadó jelentkezett: egy éven belül ki akarják hozni A fizika kultúrtörténetét. Tervükben nem sok realitást látok. – Professzor úr, nem sokkal A fizika kultúrtörténete első megjelenése után megkérdeztelek: Miként illeszkedik munkásságodba ez a könyv? Akkor így válaszoltál: – „A fizika kultúrtörténete kicsit betetőzése pedagógiai munkámnak. Egy tankönyvíró jogosan hasonlíthatja magát az interpretáló művészhez. Ő nem zeneszerző, aki a művet alkotta, de nem vitás, a sikerben neki is része van, és ehhez az is szükséges, hogy bizonyos mértékig ő is alkotó legyen. Ilyennek tekintem én a pedagógiát. A könyvírás is olyan, mint amikor valaki koncertet ad. És ha sikere van, boldog, hálás a publikumnak, hiszen az gerjesztette őt a mű minél hívebb és szebb tolmácsolására. Lassan-lassan én már búcsúzom a gyerekektől. Évről évre egy-egy évfolyamtól, de egy picit úgy egészében is… Úgy érzem, könyvem egy nekik szóló kon44

cert utáni ráadás. Akikkel sok-sok évet töltöttem együtt örömteli munkában, és akik nélkül könyvem sem születhetett volna meg.” Könyved azóta túlnőtt ezen a meghatározáson. – Igen, lehetséges. Amikor régebben valaki azt mondta nekem, olvastam a könyvedet, tudtam, az Elméleti villamosságtanra gondol. Ma már meg kell kérdeznem: melyiket? Igen, ha meggondolom, könyvem különböző variánsainak kidolgozásával telt el a legutóbbi 13–14 évem. Soha, egyetlen munkára sem áldoztam ennyi időt és energiát. Sokkal fontosabbá vált számomra ez a könyv, mint kezdetben hittem. 1979-ben, amikor te ezt kérdezted tőlem, olyan hangulat rabja voltam, amelyet Illyés Gyula is érzett és megfogalmazott „Kháron ladikja” című csodaszép versében. Ülünk barátaink s fáink közt, nevetünk, – vidám vita folyik – s egyszer csak ringani kezd velünk, (csak velünk!) kifelé a ladik. És nemsokára a „Semmi közelít”. Hadd ragadjalak ki ebből a gondolatkörből. Mit hozott a konyhára „A fizika kultúrtörténete”? – A természettudósnak minden korban jó volt még valamit tennie mindennapi munkáján felül, hogy megélhetését biztosítsa. Kepler ilyennek tekintette az asztrológiát. Nekem a könyvírás volt az asztrológiám. Így jutottam mellékjövedelemhez. Nem panaszképpen mondom, de nem nagy hatásfokú jövedelemszerzés. A kézirat leadásakor körülbelül annyit fizettek, mint a lottón a négyes találatért. Mondtam is a feleségemnek, nézd, ezen a héten hatvanan adták le A fizika kultúrtörténetének kéziratát. Egyszer csináltam egy költségvetést. Feleségem francia-spanyol szakos tanárnő, nagyon szeretett tanítani, mégis világéletében elsősorban idehaza, nekem dolgozott. Ha az utolsó húsz évben összeadom azokat az összegeket, melyeket könyveim magyar és külföldi kiadásaiért kaptam, akkor ebből feleségemnek havi öt-hatezer forintos fizetést tudtam volna biztosítani. Ma sokat beszélnek a pénzről, ezért kell hangsúlyoznom, én elégedett vagyok: „huszonkétezer” forintos egyetemi tanári fizetéssel számolok… – Ez nagyon szép összeg! Ennyi van a borítékban? – Természetesen nem. Ennek pontosan a fele! A fiktív összeg másik felét úgy tekintem, mint amit élvezeti adó címén levontak. Ennyit igazán megér nekem az, hogy ilyen gyönyörű hivatásom van! – Professzor úr, ne tarts tiszteletlennek a kérdésemért: művelt embernek érzed magad? – Nyilvánvalóan, ha most azt válaszolnám, hogy nem, akkor álszerénynek, képmutató álszentnek tartanának. Kérdésedre mégsem merem azonnal rávág45

ni: igen, művelt ember vagyok. Rögtön megérted habozásomat, ha elmagyarázom, hogy mit tartok én a műveltség lényeges elemeinek. A műveltség nem statikus állapot, amibe egyszer belekerül az ember és élete végéig abban leledzik. A műveltség folyamat, amelynek fenntartása állandó energiabefektetést igényel. Én itt elsősorban nem a tudomány legújabb eredményeinek műveltségképünkbe való beillesztésére gondolok – a tudomány és a technika szenzációi csak nagyon áttételesen és esetleg hosszú idő múlva válnak műveltségelemmé. A műveltség a nagy kapcsolatrendszerek ismeretét jelenti. Kapcsolatban állunk anyagi és szellemi környezetünkkel: de a környezetünkhöz tartozik a millió fényévnyi távolságban felrobbant csillag, feleségünk, a közérti eladó és a Halotti beszéd. Helyünk ismerete az Univerzumban, az élők világában, a társadalomban, a családban, felismert helyzetünkből fakadó cselekvésünk: ez mind a műveltséghez tartozik. Röviden a műveltség: általános viszonylatrendszerek (mint történelmi folyamatok) ismerete – annyi konkrét tényanyaggal, amennyivel az általános elveket a valósághoz lehet rögzíteni, de cselekvési norma, etikai tartás is. Most már talán megérted habozásomat: ezt a jelzőt, művelt, nap mint nap ki kell érdemelni. – Családszerető ember vagy? – Az 1956-ban visszakapott káderlapomon ez áll: „Magánélete rendezett, feleségét, gyerekeit szereti.” Számomra az otthon munkahely, de menedékhely is volt. Feleségem velem örült, velem bánkódott. Két fiam kissé értetlenül szemlélte a körülöttem zajló eseményeket. Azt hiszem, nem voltam jó apa, túl kevés jutott belőlem a gyermekeimnek. De mintha ezt nem is nagyon igényelték volna. Nagyon hamar formálódtak önálló egyéniséggé. Nagyobbik fiam 17 évesen már egy dán cég fejlesztő laboratóriumában dolgozott, saját erejéből végezte a Berkeley egyetemet és doktorált Stanfordban. Teljesen beintegrálódott az amerikai tudományos, ipari, gazdasági életbe és egy hasonlóan hosszú interjúban fejti ki nézeteit a világról, gyermekkoráról egy, „A programozás fejedelmei” című, most megjelent kötetben. A másik fiam, az arab világban magyar állampolgárként kamatoztatja mérnöki diplomáját és kivételes nyelvérzékét. Azonos etika, de más gyakorlati értékrend vezérli őket. A másság tiszteletét, elfogadását a közvetlen érzelmeken keresztül, ezt nekik köszönhetem. A két unokámnak jó nagyapja szeretnék lenni. Nem tudom, maradt-e elég erőm a szeretetük kiérdemlésére. Ugyanakkor jóleső érzéssel tölt el annak a tudata, hogy bátyám fia révén van, aki idehaza, Magyarországon a Simonyi nevet az elektrotechnikában méltón továbbviszi. – Hála Kapuy Elek bácsi nyughatatlan felfedezőkedvének, mely a Simonyiak második generációiban is érezteti hatását. Végül már csak arra lennék kíváncsi, ha most visszatekintesz munkásságodra, ahogyan előre haladtál, ott milyen rendet vágtál? 46

– Nem is tudod, milyen jót kérdeztél! Ha nem ismernélek, ezt hinném, kérdéseddel csapdát állítottál nekem. Emlékezz vissza, elmondtam, az aratáskor iszonyú rendet vágtam, ami azt jelentette, túlbecsültem az erőmet. Nagyra szabtam lépteimet, nem vágtam ki jól a rendet, így az utánam jövőnek nehézséget okoztam. Most pedig arra kényszerítesz, hogy átgondoljam, hányan szenvedtek miattam, akik velem, utánam jöttek. Az az érzésem ugyanis, hogy mindig erőmet meghaladó feladatra vállalkoztam. Mert a mi teljesítményünk, ugyanúgy, mint az aratás, csapatmunka eredménye. S bár az én csapatom egyre zsugorodott, ez mégsem jelent mentséget a felelősség alól. Mert ha csak a családomra gondolok, feleségemre, a mindvégig lelkes munkatársamra, ő vajon mennyit szenvedett miattam? Feleségem, aki erősen humán beállítottságú, mivel érdemelte ki ezt? Amikor belenyugodott, hogy jó-jó, ezt a könyvet még megírja a férjem, de addig én állandóan „belebotlom a rosszul kivágott rendbe”, kevesebbet járok színházba, koncertekre… Egy életen, az egyetlen életen keresztül. – Professzor úr, akárhogyan is vesszük, a rendet mégiscsak levágtad. Nem is akármilyent! Tiszteletet parancsolót! Ebből most generációk meríthetnek tudást, tanulságot. – Meglehet, a mentségem csak ennyi. 1986

47

Fénnyel szőtt halhatatlanság

BAY ZOLTÁN

48

„Óh, mily nagy is a föld a lámpák fénykörében, s ha már emlékezünk, mily kicsiny a világ!”

(Baudelaire: Az utazás)

Elhoztam egy csaknem fél évszázaddal ezelőtti folyóiratot. Érdekes dolgot talál-

tam benne. Felolvashatom? – Hogyne, természetesen! – Az idézet egy hosszabb írás végső következtetése: „Az is lehetséges, hogy az egyszer megindított magreakciólánc nagy energiája más magreakciókat indít majd meg. De rendelkezhetik-e az ember egy merőben új területen azzal a szükséges óvatossággal, mellyel meg tudja akadályozni a nem várt és nem kívánt további reakciókat? Nemcsak a „tűzgyújtást”, hanem a „tűzoltást” is fel kell találnia annak, aki a természet elképzelhetetlen bőségű energiaforrásai között kísérletezik. Az egyenértékegyenlet szerint puskaporos hordó tetején táncolunk, onnan kell megszereznünk jövő gazdasági életünk legóhajtottabb kincseit. Forradalmi újítást jelentene polgári és katonai téren egyaránt, ha a továbbiakban az atomenergiák csillagászati számai vennék át a szerepet a szén és az olajmezők mai értékelése helyett. Mikorra tehető az az idő, amidőn az atomenergiák felhasználása nem lesz álom többé? Azt felelhetjük: ilyen jóslásba nem bocsátkozhatunk, mert a tudomány fejlődése nem folytonos, hanem ugrásszerű! A tudományt a spontán felfedezések viszik előbbre, a szorgalom csak megépíti az összeköttetést az előretörés után. Mondhatjuk, hogy ma már megvan az alapja az előretörésnek, s így jogos a hitünk és reményünk az atomenergiák kihasználása és az emberiség szebb jövője iránt.” – Lassan rájöttem, ezek az én szavaim, az idézet egyik régebbi írásomból való… – A Királyi Magyar Természettudományi Társulat ismeretterjesztő folyóiratában, a Természettudományi Közlönyben látott napvilágot, s a megjelenés időpontja is sokatmondó: 1941 novembere. – Valóban, e kép nem sokat változott. Ma is az emberiség egyik legnagyobb gondja, miként szabadítson fel új energiaforrásokat a pusztulás kockázata nélkül. 49

– A világméretű pusztítás lehetőségét a természettudós adta az emberiség kezébe. Nem nyomasztó teher ez a kutatómunkában? – Nem. Ebben én nem hiszek. Lehet, hogy egyedül állok a véleményemmel, de meggyőződésem, a tudósnak nincs ebben felelőssége. A természettudományokat az élet hozza magával. A tudomány művelése szükségszerűség. A fejlesztő munkát nem hagyhatjuk abba csak azért, mert vannak emberek, akik eredményeinket megpróbálják aljas céljaik szolgálatába állítani. – Ön részt vállalt volna az atombomba kidolgozásában, ha mondjuk Robert Oppenheimer professzor, a Los Alamos-i kutatások irányítója megkéri erre? – Kérdésének jóval több valóságalapja van, mint az ehhez hasonló „mi lett volna, ha…” fordulattal kezdődő tudakozódásoknak. Ha már akkor kinn élek Amerikában, minden bizonnyal engem is megkeresnek, és én vállaltam volna a feladatot. Háború volt, ha ők nem cselekednek, akkor az ellenség készül el vele. Ez ennyire egyszerű. Természetesen embertelenség ilyen gyilkos fegyvert oktalanul felhasználni. Tudóstársaimmal együtt engem is lesújtott a hír, amikor megtudtam, hogy Hirosimára ledobták az atombombát. De ez nem a mi bűnünk, nem a fizikusok bűne. – Időközben az emberiségnek több más gondja is akadt. – Igen, az energiakérdésen túl a másik égető gond szaporodásunk gyorsasága. Földünk lakóinak lélekszáma exponenciális törvény szerint nő, és ez csak hasonló törvénnyel ellensúlyozható. Találunk-e ilyent? Marad-e más lehetőségünk, minthogy kinyissuk a börtönajtót, Földünkét, ahová Kopernikusz és Galilei zárták az emberiséget? Galileinek egykoron azért kellett a vádlottak padjára ülnie, mert kortársai képtelenek voltak elfogadni a tényt, hogy a teremtés koronája egy kis földbolygó börtönében él. Akkor persze senkinek se jutott eszébe, hogy egyszer majd kinyitjuk a börtönajtót. A mi életünkben ez bekövetkezett. Az emberiség előtt új lehetőség nyílt, új terület: a világűr. A földi élet nagy lépés megtételéhez közeledik. Eddig csupán egyszer esett meg vele hasonló, amikor az élet a tenger sós vizéből kilépett a szárazföldre. Cserébe jóval nagyobb mozgékonyságot, gazdagabb energiacserélési lehetőséget kapott, s fejlődése eljutott az emberi intelligenciáig. Az élet most ismét a tágasabb tér felé igyekszik. S ha egyszer tartósan kilép a Föld vonzásköréből és megtelepszik a világűrben, akkor jutalmul sokkal nagyobb változatosságot, fejlődési lehetőséget kap. – Az élet, életünk azonban a Földön alakult ki, ezernyi szállal kötődik ide. Nem lesz-e számunkra idegen a világűr? Az az élet már nem is lesz emberarcú! – A tengerből kilépő életnek is át kellett alakulnia, hogy alkalmazkodni tudjon a szárazföldhöz. Sejtjeinkben magunkkal hoztuk a tenger sós vizét, szemünket ma is vele mossuk, s ha bekövetkezik az újabb nagy lépés, akkor majd a földi 50