BEVEZETÉS
Sola Scriptura Teológiai Főiskola 2012–2013
Tonhaizer Tibor Egyetemes egyháztörténelem
Főiskolai tankönyv
Szaklektor DR. VANKÓ ZSUZSA teológus, főiskolai tanár
ISSN 1585-7530 Kiadja a Sola Scriptura Főiskola megbízásából a Spalding Alapítvány, Budapest, 2003
11
BEVEZETÉS
Tartalom
BEVEZETÉS I. A RÓMAI BIRODALOM TÁRSADALMI, POLITIKAI ÉS VALLÁSI HELYZETE JÉZUS SZÜLETÉSE IDEJÉN I.1. A társadalmi és politikai háttér I.2. A vallási és filozófiai háttér I.3. A császárkultusz I.4. A zsidóság helyzete – Politikai viszonyok
II. AZ EGYHÁZ KIALAKULÁSA ÉS TÖRTÉNELME AZ ÜLDÖZÉSEK IDEJÉN (31–313) II.1. A keresztény egyház kialakulása és jellemzői az apostoli nemzedék idején (I. sz.) II.2. A római állam keresztényüldözései és azok valláspolitikai háttere (II–III. sz.) II.3. Belső ideológiai támadások az alapvető keresztény tanításokkal szemben A keresztény gnoszticizmus
12
BEVEZETÉS
– MARKION (144 körül) és a markionisták – MONTANUS (135–175) és a montanisták – MANI és a manicheusok II.4. Kísérletek a tévtanok és az ideológiai támadások elhárítására – a dogmaharcok kezdetei a) Az apostoli atyák (95–140) b) Az apologéták (140–170) c) A korai egyházatyák teológiája (II–III. sz.)
III. ÜLDÖZÖTT SZEKTÁBÓL BIRODALMI VALLÁS – AZ EGYHÁZ A IV–VI. SZÁZADBAN III.1. A constantinusi fordulat társadalmi, politikai és vallási háttere III.2. Az egyetemes ünnepnap megalkotásának jelentősége (321) és az első katolikus (egyetemes) zsinat szerepe (325) III.3. A katolikus kereszténység elleni utolsó császári fellépés – JULIANUS (361–363) III.4. A kereszténység államvallássá alakulása – A birodalmi egyház létrejötte (380) III.5. A dogmaharcok kibontakozása és az egyetemes zsinatok szerepe (IV–VI. sz.) A pelagianizmus III.6. AUGUSTINUS szerepe, eszmei hatása a nyugati kereszténységre
13
BEVEZETÉS
III.7. A hatalomra jutott kereszténység – Erkölcsi hanyatlás a szinkretizmus csúcspontján 1. A (szent)hagyomány kialakulása 2. A mise bevezetése 3. A szentek kultusza 4. A Mária-kultusz 5. Az ereklye- és képtisztelet 6. A szerzetesi közösségek kialakulása 7. Karácsony és húsvét 8. A lélek halhatatlanságának tana 9. A gyermekkeresztség III.8. A pápai hatalom kialakulásának korai szakasza III.9. A kereszténység megoszlásának kezdetei: a legkorábbi, úgynevezett előreformációs mozgalmak
IV. A KÖZÉPKOR EGYHÁZTÖRTÉNETE (VI-XV. SZÁZAD) IV. 1. A nyugatrómai birodalom bukásának egyházpolitikai következményei IV . 2. A frankokkal kötött szövetség – A pápai állam megteremtése és a Karoling-korszak (754–843) IV.3. A Német-római Császárság létrejöttének előzményei – A németekkel kötött szövetség
14
BEVEZETÉS
I V . 4. Az egyház állapota Keleten (IX–XI. sz.) – A nagy skizma (1054) IV. 5. Az invesztitúraharc (1075–1122) – A pápai világuralom kora (1122–1294) IV .6. A társadalmi és gazdasági problémák valláspolitikai levezetése – A keresztes háborúk (1096–1270) IV. 7. Reformmozgalmak a katolicizmuson belül (XI–XIII. század) – Új szerzetesi közösségek keletkezése 1. A bencés hajtású rendek a) A ciszterciták rendje b) A karthauziak 2. Az ágostonos rendek a) Ágostonos kanonokrend b) Ágostonos remeték rendje 3. Szociális tevékenységet folytató rendek 4. A lovagrendek 5. A kolduló szerzetesrendek a) A ferencesek rendje (minoriták) b) A dominikánusok rendje IV. 8. Az inkvizíció bevezetése és kiteljesedése IV. 9. Az egyházi tudományosság kibontakozása – A skolasztika időszaka (IX–XIV. sz.)
15
BEVEZETÉS
IV .10. A pápai világuralom megrendülése – Az avignoni pápaság (1309–1377) IV. 11. A nyugati egyházszakadás – Az egység helyreállítása, az úgynevezett reformzsinatok (1378–1417) IV.12. A kereszténység megoszlásának fokozódása – Az előreformáció 1. JOHN WYCLIF (1320–1384) és a lollard mozgalom 2. HUSZ JÁNOS (1369–1415) és a huszita mozgalom IV. 13. A reneszánsz és a humanizmus egyházi vonatkozásai
BEVEZETÉS
Az egyháztörténet mint teológiai tudomány a teológiai diszciplínák négy fő csoportjának egyikét képviseli egyháztörténeti teológia vagy történeti teológia néven (az írásmagyarázati teológia, a rendszeres teológia és a gyakorlati teológia mellett). „A történeti teológia átfogó szemlélettel vizsgálja az egyház életének minden megnyilvánulását, a keresztyénség történetének minden mozzanatát, alakulását és elágazását. Ennek a történetnek a legfőbb
16
BEVEZETÉS
vonalai felölelik az egyház minden külső életmegnyilvánulását egyfelől, másfelől pedig minden belső, az egyház sajátos jellegéből fakadó élettevékenységét… A történeti teológia művelése megkívánja a történettudomány módszereinek… alkalmazását.”1 Számos önálló tudományágat nevezhetünk meg, amelyek mind az egyháztörténeti teológiához tartoznak: egyetemes egyháztörténet, nemzeti egyháztörténelmek,2 egyetemes felekezettörténet, nemzeti felekezettörténetek,3 missziótörténet,4 dogmatörténet, teológiatörténet,5 egyházi archeológia, az egyházi művészetek története, liturgiatörténet, szimbolika,6 egyházrajz,7 egyházstatisztika8. Az egyháztörténet-írás történetét illetően e bevezetés keretében csupán arra szorítkozunk, hogy időrendben felsoroljuk a teológiai megközelítésű egyháztörténet-írás néhány nagy klasszikusát: CAESAREAI
1
2 3
4
5
6
7 8
KARNER KÁROLY: Bevezetés a Teológiába. Evangélikus Sajtóosztály, Budapest, 1954, 149–150. p. Pl. Magyarország egyháztörténete, avagy A kereszténység története Magyarországon. Pl. A protestantizmus története Magyarországon, avagy A református egyház története Magyarországon. A kereszténység elterjedésének története a különböző földrészeken és országokban. Ezen belül külön tudományágként művelhető a patrológia és a patrisztika, amely az ókori egyházi írók életével, irodalmi műveikkel, illetve ezek elemzésével foglalkozik. Ezek a diszciplínák szorosan kapcsolódnak a rendszeres teológiához, illetve oda is kapcsolhatóak. Összehasonlító vagy felekezeti; szintén szorosan kapcsolódik a rendszeres teológiához. Valamely egyház egészének bemutatása a jelenben. Statisztikai adatok tükrében mutat be egy egyházat a jelenben. 17
BEVEZETÉS
EUSZEBIOSZ (†340), akit az egyháztörténet-írás atyjának is szokás nevezni, a constantinusi fordulat idején írta meg egyháztörténtét. BEDA VENERABILIS (673–735) Az angol nép egyháztörténete c. műve állomás az egyháztörténet-írás történetében szemléletét, módszerét illetően is, mivelhogy igyekszik gondosan elkülöníteni egymástól a biztos forrásból származó adatokat a legendás népi emlékezésektől. FLACIUS MÁTYÁS (1525–1575) Magdeburgi centuriák c. műve protestáns szemléletű egyháztörténeti mű, amely évszázadokra osztva tekinti át a keresztény egyház történetét. JOHN FOXE (1516–1580) ugyancsak neves protestáns egyháztörténész. Legfontosabb művei: Tettek és emlékek, Vértanúk könyve. A katolikus BARONIUS CÉZÁR (1538–1607) egyháztörténete az ellenreformáció szemléletében fogant. További neves egyháztörténészek: A. GOTTFRIED (1666–1714), I. MOSHEIM (1695–1759), A. NEANDER (1789–1850), K. HASE (1800–1890), F. BAUR (1792–1860), A. HARNACK (1884–1868), K. LATOURETTE, aki hatalmas műben és speciális szempontból dolgozta fel az egyetemes egyháztörténelmet A kereszténység terjeszkedésének története címen. Az egyháztörténeti teológiát nem tényszerűen az a praktikus szükségszerűség hozta létre, hogy az egyházi élethez nélkülözhetetlen bizonyos tájékozódás az egyetemes kereszténység, avagy az egyes keresztény közösségek múltját illetően. Nem segédtudomány jellegű kiegészítő kelléke a teológiának az egyháztörténeti teológia, hanem egyik
18
BEVEZETÉS
alapvető és fő ága, mivel a történeti szemlélet meghatározó jellegzetessége a Bibliának, illetve a keresztény eszmeiségnek. A Biblia maga is egy sajátos szempontú világtörténelem, mivel a Föld teremtésétől kezdve annak újjáteremtéséig nyomon követi az isteni megváltási terv megvalósulását a történelemben (1Móz 1,1, vö. Jel 21,1). Ezenkívül a Biblia úgynevezett nagy történelmi vázlatpróféciái átfogó történelemszemléletet, történelemfilozófiát képviselnek. A kereszténység hatásának szerepe volt az egyetemes történelem eszméjének kialakulásában, fontos szerepet játszott a világi történettudomány kifejlődésében is. „Kétségtelen, hogy a zsidók és a keresztények fogalmazták meg először, hogy az idő egy cél felé halad (azaz hogy lineárisan előre mozog), szemben a korábbi ciklikus időszemlélettel…”9 „Jelentős eltérés mutatkozik a zsidó-keresztény hagyomány és számos más hagyomány között. A hinduizmus például, majd nyomában a buddhizmus is a ciklikus körforgás tanát hirdeti. Bizonyos szám, század vagy korszak után mindig újra eljutunk kiindulási pontunkhoz. Ugyanezt a felfogást vallották a görögök is. A zsidó-keresztény kultúrkörben azonban épp ellenkezőleg, a történelemnek van kezdete és van vége. Isten megteremtette a világot, az életet, az embert, és mindezt alávetette az 9
JOHN BRIGGS: Isten, idő, történelem c. cikkéből, lásd: A kereszténység története. Lion Publishing Berkhamsted, Herts, Anglia, 1990, Lilliput könyvkiadó, 1996, 15–16. p. 19
BEVEZETÉS
időnek… Mivel az iszlám is merít a Bibliából, e tekintetben ugyanazt a nézetet vallja, mint a zsidó és keresztény vallás… A világtörténelemben jól körülhatárolható együttest alkot az Íráshoz kapcsolódó három vallás, amely az időt egyenes vonalúnak fogja föl, amelynek tehát van kezdete és vége, szemben a görög és ázsiai ciklikus időfelfogással.”10 „A keresztény eszmék átvétele… hatott a történelem felfogására: a keresztény ember számára Isten színe előtt minden ember egyenlő: nincs kiválasztott nép, kiváltságos faj vagy osztály, nincs egyetlen olyan közösség sem, amelynek sorsa a többinél fontosabb lenne. Minden egyén és minden nép része az isteni szándék valóra váltásának, s ennélfogva a történelmi folyamat… minden része ugyanannak az egésznek a része. A keresztény ember nem érheti be a római történelemmel vagy a zsidó történelemmel, vagy bármely más parciális és partikularisztikus történelemmel: világtörténelmet követel, olyan egyetemes történelmet, melynek témája az emberi életre vonatkozó isteni szándékok általános fejlődése. A keresztény eszmék beáramlása a görög–római történetírásnak nemcsak jellegzetes humanizmusát és szubsztancializmusát haladta meg, hanem partikularizmusát is. Minden történelem, amelyet keresztény elvek alapján írnak, szükségképpen egyetemes, gondviselésszerű, apokaliptikus és periodizált történelem… Mindezek – a modern történeti gondolkodás számára oly ismerős elemek – teljességgel hiányoztak a görög–római 10
JEAN DULEMEAU; idézi: Beszélgetések az idők végezetéről. Európa Könyvkiadó, 20
BEVEZETÉS
történetírásból…”11 Tankönyvünk tömör áttekintés az egyetemes egyháztörténelemről. Igyekeztünk eszmetörténeti, illetve dogma- és teológiatörténeti szempontokat is érvényesíteni, amennyire az adott időkeret és terjedelem ezt lehetővé tette. Célunk volt ugyanis, hogy az eseménytörténeti tényeken túl a belső összefüggésekre is ráirányítsuk a figyelmet. A szerző
I.
A RÓMAI BIRODALOM TÁRSADALMI, POLITIKAI
ÉS VALLÁSI HELYZETE JÉZUS SZÜLETÉSE IDEJÉN
I.1. A társadalmi és politikai háttér
A JÉZUS születése előtti évszázadokban hatalmas birodalmak álltak fenn Kis- és Közép-Ázsiában, valamint a Földközi-tenger vidékén. Az ókori Kelet történelme az i. e. VII. századtól kezdve egyre viharosabb
11
Budapest, 1999, 69–71. p. ROBIN G. COLLINGWOOD: A történelem eszméje. Gondolat, Budapest, 1987, 99–103. p. 21
BEVEZETÉS
képet mutatott. Először a hatalmas Új Asszír Birodalom esett el (i. e. 608), majd KÜROSZ perzsa király i. e. 539-ben leigázta méreteiben és erejében egyaránt hatalmas, de mindössze csak hetven esztendeig fennálló Újbabiloni Birodalmat. Néhány esztendővel később (i. e. 525) a perzsa terjeszkedés áldozatául esett az ókori keleti világ triászának harmadik tagja, Egyiptom is, hogy ettől kezdve helyükbe üljön csaknem két évszázadig az utolsó nagy keleti birodalom, az Achaimenidák világbirodalma (Perzsia). Az Achaimenidák nyugatra (a görög városok elleni hadjárat) is átterjedő hódító erőfeszítéseiben utoljára vetett lángot az ókori Kelet politikai szelleme, hogy helyét lassanként átadja a Nyugatnak, és a politikai súlypont végérvényesen áttolódjék keletről nyugatra. Ez a folyamat NAGY SÁNDOR világbirodalma felállításában nyert kifejezést (i. e. 336–323). A nagy hódító sorozatos győzelmeivel vette kezdetét a hellenizmus uralma, melynek szellemi és politikai előzményei néhány évtizeddel korábbra nyúlnak vissza. Mivel a későbbiekben Róma a NAGY SÁNDOR-féle Hellén Birodalom felélesztőjének tartotta magát, s mivel ténylegesen „a világ Nagy Sándorral megkezdett egyesítését”12 tetőzte be, fontos, hogy rövid kitekintést tegyünk erre az eredetre. A makedóniai NAGY SÁNDOR uralmában ugyanis már csak befejeződött az a világtörténelmi folyamat, melyet még apja, II. FÜLÖP (i. e. 359–336) indított el, s amelynek az volt a célja, ami az egymás erejét aláásó görög
22
BEVEZETÉS
városoknak és városszövetségeknek addig még sohasem sikerült. NAGY SÁNDOR hadjáratai nyomán azután a hellenizmus hihetetlenül gyorsan áttörte a nemzeti és politikai gátakat és elöntötte az egész művelt világot. NAGY SÁNDOR azt a politikai célt tűzte maga elé, hogy a keletet és a nyugatot egy magasabb műveltségi keretben olvasztja össze, sőt komolyan gondolt arra is, hogy Európa és Ázsia között egy nagyobb arányú népességcserét hajtson végre. Noha e szándéka véghezvitelében megakadályozta őt korai halála, mindazonáltal városalapításai és a makedón katonáknak keleti asszonyokkal való tömeges házasságkötései olyan keveredést idéztek elő, amilyen korában még nem történt népek, főként pedig földrészek népessége között. Ez a folyamat persze tovább tartott a nagy világhódító örökösei alatt is, még inkább pedig a jól kiépített Római Birodalomban. Vagyis NAGY SÁNDOR uralkodása az emberiség politikai egységesülésének történetében mérföldkövet jelez. Nézzük, miként ír minderről a XX. század egyik legnevesebb vallástörténésze: „Amikor Nagy Sándor 33. esztendejét be sem töltve, 323. június 13án Babilonban elhunyt, birodalma Egyiptomtól Pandzsábig terjedt. Uralkodásának 12 éve és 8 hónapja alatt leigázta Görögország, Kis-Ázsia és Fönícia városállamait, meghódította az Achaimenidák birodalmát (Perzsia) és legyőzte Póroszt… Ázsia immár nyitva állt a mediterrán 12
MIRCEA ELIADE: Vallási hiedelmek és eszmék története. Osiris, Budapest, 1995, I. 23
BEVEZETÉS
hatások előtt, s ettől fogva Kelet és Nyugat párbeszéde sohasem szakadt meg teljesen… Bármilyen szemszögből is ítélték meg Nagy Sándor hadjáratait, abban mindenki egyetért, hogy a következmények mélyrehatóak és visszafordíthatatlanok lettek… Nagy Sándor után a világtörténelem arculata alapjaiban megváltozott. A korábbi politikai és vallási struktúrák… összeomlanak. Fokozatosan helyükre lép az oikumené fogalma, valamint a kozmopolita és az univerzalista irányzatok. Az emberi faj alapvető egységének felfedezése minden ellenállás dacára elkerülhetetlen volt. Nagy Sándor egy olyan világról álmodott, amely nem tagolódik külön-külön államokra, hanem egyetlen várost alkot, egyetlen isteni törvény alatt…”13 E tarka és erős népkeveredések eredménye az lett, hogy hellének és „barbárok” egészen közel kerültek egymáshoz, megismerték egymás országait, és kialakult a lakott föld, az oikumené fogalma, a kultúremberség világa, központjában az irányító hellén kultúrával. Ugyanakkor a társadalmi elemek és rétegek keveredésével mintegy párhuzamosan megindult a világ gazdasági egységesülése is. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a tényt sem, hogy az óriási birodalom egysége igencsak kedvezett a vallási és filozófiai eszmék szabad áramlásának. „Az oikumené fogalmát kitölti és megnemesíti a kozmopolitizmus, a kötet, 161. p. 24
BEVEZETÉS
humanitás eszméje, amelyhez az alapgondolatot, a szellemi tartalmat a görög filozófia szolgáltatta. Az attikai nyelvjárás általánossá válásával együtt járt a koiné világnyelv kialakulása is, amelyen már az i. e. IV. századtól kezdve fordítások és eredeti fogalmazások… tömege jelenik meg. A görög művelődés szétterjed az egész világon. Babilon görög színházat kap, Párthus és ind fejedelmi udvarokban görög tragédiákat játszanak… Plutarchos írja, hogy »Baktria és a Kaukázus hellén isteneket imádtak…« Kelet-Turkesztánban a görög művészet még az i. sz. IV–IX. században is virágzott. De a keleti kultúrkörnyezet is hatott a nyugati művelődésre. Nyugaton is divatba jön a király istenítésének szokása, a testvérházasság és az udvari ceremónia sok vonása. Keleti tudósok szegődnek a hellenisztikus filozófiai irányzatok, költészet és tudomány irodalom terjesztői és művelői közé… Nagy Sándor ideje óta tehát a hellén kultúrfejlődés legalább annyira orientalizálódik, mint amennyire a Kelet hellenizálódik. E tény megszabja a hellenizmus fogalmi meghatározását is, amely nem más, mint egy olyan művelődéstörténeti folyamat, amelyben a görög kultúra nem töretlen folytatásban halad tovább, hanem lényegesen eltérő elemeivel Kelet is hozzájárul meggazdagodásához. Sőt bekapcsolódik abba harmadik tényezőként Róma is a maga imperialisztikus céljaival, és így lesz valóság az, amiről Nagy Sándor 13
MIRCEA ELIADE, i. m., 159–162. p. 25
BEVEZETÉS
álmodozott: egy birodalom és egy kultúra.”14 NAGY SÁNDOR birodalma azonban – a maga egységes szerkezetében – nem élte túl ura halálát. Új szakasz kezdődött a hellenizmus történetében, a diodokhoszok (örökösök) kora, vagyis a hatalmas birodalom örökségéből kialakult a territoriális államok rendszere. Az óriási birodalom részekre hullott szét, és uraik egymás elleni állandó acsarkodása jelentős mértékben csökkentette erejüket. Ez az új hatalmi vákuum a térségben azonban nem tartotta magát sokáig, hiszen az i. e. III. század végétől már egyre határozottabban kezdte szárnyait próbálgatni az elkövetkezendő bő fél évezred minden addiginál hatalmasabb és egységesebb állami alakulata: a Római Birodalom. Róma mint komoly politikai tényező az i. e. II. században vonult fel az eurázsiai küzdőtérre az ókor leendő birodalmaként, és ügyes politikájával egyre nagyobb területeket csatolt magához a régi hellén birodalomból. Karthágó erejét i. e. 201-re teljesen szétforgácsolta, i. e. 146-ban leigázta Macedóniát, majd Görögországot. A megszerzett területeken provinciákat hoztak létre, melyek élén ugyan helytartó állt, de az irányítást Róma tartotta kezében. Ennek következtében egy hihetetlenül erős, szilárd és központosított államalakulat jött létre, biztosítva önmagának a világuralmat, amely több évszázadig megingathatatlannak tűnt. I. e. 63-ban meghódította Palesztinát, és i. e. 31-ben Egyiptom is 14
VARGA ZSIGMOND: Az őskereszténység világa, élete és hőskora. DRTA-jegyzet, 26
BEVEZETÉS
elveszítette függetlenségét. Az emberiség egyetemes politikai közösségének régen dédelgetett eszméje látszott megvalósulni az új birodalom keretei között, amely az i. e. I. évszázadra már az egész Földközi-tenger medencéjét uraló globális kiterjedést ért el. Arra vonatkozóan, hogy Róma milyen értelemben és mértékben lett folytatója, sőt továbbfejlesztője a nagy hellén világbirodalom politikai-szellemi hagyatékának, hadd álljon itt bizonyságul egy kortárs ünnepélyes vallomása „Róma géniuszáról”: „Sem a tenger, sem a közbeeső szárazföldek széles területei nem gátolják meg azt, hogy valaki római polgárrá váljék. Róma, veled nincs többé válaszfal Európa és Ázsia között, hanem minden ki van tárva, hogy mindenki élvezetének rendelkezésére álljon, senki sem számít idegennek, aki méltó a hivatalra vagy a bizalomra. Te megalapítottad a Föld egyetemes demokráciáját az Egy Legjobb Ember uralma és kormányzata alatt, melyben minden ember összegyűlik, mint egy közös fórumon, és ahol mindenki megkapja, amit érdemel… Róma, te váltál az egész emberiség általános vezetőjévé… Előmozdítottad a különböző népek egymás közötti házasságát és az egész lakott világból egyetlen családot alkottál… Mielőtt megalapítottad birodalmadat, a világ zűrzavarban hánykolódott és céltalanul sodródott tova, de mikor ellenőrzésed alá vontál mindent, a nehézségek és a zűrzavar megszűnt, minden elrendeződött, Debrecen, 1994, 8. p. 27
BEVEZETÉS
törvények kezdtek feltűnni és az istenek oltárai a hit hódolatát nyerték el.”15 A fennkölt stílusú óda a birodalom végletes társadalmi egyenlőtlenségeiről, valamint az uralkodó elit – hatalom és anyagi haszon szerzése iránti mérhetetlen étvágyát kielégíteni hivatott – hódításaival együtt járó rengeteg vérontásról sajnos megfeledkezik. E tekintetben, úgy tűnik, nincs különbség a különböző korszakok gazdasági és politikai hatalmainak önértékelései között. Arra bizonyság ez, hogy a szép szavak és magasztos történelmi eszmék mindig nagyon jól megférnek a hétköznapi élet tengernyi szenvedése iránt érzett közönnyel. Róma tehát – a NAGY SÁNDOR alkotta Hellén Birodalomhoz hasonlóan – a globális, egyetemes civilizáció eszméjét kívánta megvalósítani. Hódítási, gazdasági és kereskedelmi terjeszkedése során felismerte, hogy csak akkor tudja fenntartani és továbbterjeszteni uralmát, ha az egész lakott földet egy család keretei közé vonja, ahol a törvényes pluralizmus fölött egy közös jog és rend uralkodik. Ezúton lesz képes optimalizálni, racionalizálni a birodalom különböző területei közt a termelőmunkát, kereskedelmet, közigazgatást – a megváltozott birodalmi, „globális” szinten. Rómát e téren elért sikere egy egyetemes világközösség, 15
ARISTIADES PANAGYRIC Rómáról, idézi: BARKER ERNEST: From Alexander to Constantine. Passages and Documents Illustrating teh history of Socieal and Political Ideas, 336 B.C. – A.D. 337. Oxford at the Clarendon Press, 1959, 324–325. p. 28
BEVEZETÉS
világtársadalom megvalósítására késztette, melyben mindenki ennek az eszmének a szolgálatára rendeli életét és munkáját. Ebbéli törekvésében azonban Róma csak egy olyan örökség feltámasztója és tudatos továbbvivője volt, amely mintegy végigkísérte az emberiség addigi történelmét. A kor államférfiai és gondolkodói – mint az tudvalevő – a Római Birodalomra mint a megelőző három nagy ókori birodalom jogfolytonos képviselőjére tekintettek. Az előző három világbirodalom örökségének eszméje élő és ható szellemi és politikai örökség volt a kor számára. Írók és államférfiak műveikben Rómát mint Babilon, Média–Perzsia és a NAGY SÁNDOR-féle hellén birodalom örökösét nevezik meg. Már időszámításunk kezdete előtt kidolgozott elméletek is foglalkoztak e birodalmak egymást követő sorával. (E tény ismeretében különleges jelentőségűvé válik, hogy DÁNIEL próféta jövendölt felőlük; lásd Dániel könyve 2., 7. és 8. fejezetét.) AUGUSTUS császár idejétől fogva a világegység eszméje új erőre kapott. Rómát az utolsó, a legfőbb és örökké tartó birodalomnak tekintették. A birodalom alapjait „globális” jelenléttel rendelkező, szervezett katonaság, és egy, a korhoz mérten példátlanul magas szintű társadalmi szervezettség jelentette, amely elsősorban a gazdaság működésének a birodalmi keretek közötti optimalizálásában, a különböző provinciák között folyó kereskedelem rendkívül hatékony megszervezésében, s egy mindent behálózó jog intézményének
29
BEVEZETÉS
kiépítésében jelentkezett. Róma el tudta érni, hogy a provinciák gazdasága és kereskedelme a birodalomba való beolvasztás után a saját egyetemes érdekeinek megfelelően rendeződjék át. Mindezt a közös jogrend és a római béke (Pax Romana) jelszavak égisze alatt próbálta a gyakorlatban megvalósítani. Fontos eszköz volt még egy korábban ismeretlen tényező: a birodalmat behálózó utak és a birodalmi posta kiépített rendszere. Róma tehát elsősorban a társadalmi szervezettség területén múlta felül a környező barbár népeket. Ez a tendencia AUGUSTUS halála után jó ideig inkább tovább erősödött, semmint gyengült volna. „A második század közepének néhány évtizede alatt a Földközi-tenger medencéje a jólétnek és a szervezettségnek oly fokán állt, amely messze meghaladott minden addigi eredményt. E jólét alapja az a viszonylagos béke és biztonság volt, amely – az adott társadalom korlátozásai között – lehetővé tette a termelőerők fejlődését és kiszélesedését.”16 A társadalmi-gazdasági fejlődésnek ugyanakkor mintegy keretet adott a közös nyelv, majd a III. század közepétől fogva a közös vallás megteremtésének igénye. Tárgyunk szempontjából ez utóbbi folyamat alapos tisztázása és megértése olyan fontos, hogy felvázolásának szenteljük a következő, majd a II.2. és III.1. alfejezeteket. Mintegy összegzésképpen azonban érdemes megfigyelnünk a hellén és a római korszak jellemzésére használt alapfogalmakat: békesség és biztonság, 16
FERENCZY E.–MARÓTI E.–HAHN I.: Az ókori Róma. (Egyetemi tankönyv) 30
BEVEZETÉS
közös nyelv, egységes vallás, oikumené, egységes jogrend és világpiac. Mennyire ismerősek a fent említett kifejezések a ma embere számára, hiszen ezek szükségszerűségének hangoztatásával van tele a média. Mintha semmi sem változna, s a történelem új meg új kiadásban ismételné önmagát.
I.2. A vallási és filozófiai háttér
Ami a birodalom vallási viszonyait illeti, a legellentétesebb színekből összerakott képet láthatjuk magunk előtt. A legkülönbözőbb kultuszok – amelyek számát megállapítani lehetetlen – élnek a legtarkább összevisszaságban egymás mellett: kihalófélben levők és friss életerőtől duzzadók, durvák és kifinomultak, hazai földön születettek és idegenből palántáltak. „Az egyetemes valláskeveredés, a szinkretizmus kora ez. Központja Róma, ahova minden vallás eljutni törekedett, aminek magyarázata az, hogy Róma nemcsak átvette a legyőzött népek kultuszait, de gyakran kedvezett is nekik. Türelmét csupán néhány feltűnően durva vagy erkölcstelen kultusztól tagadta meg.”17 E tekintetben is sokat köszönhetett Róma nagy szellemi és politikai
17
TK, Budapest, 1992, 323. p. SEGESVÁRY LAJOS: Az egyháztörténelem alapvonalai. DRTA-jegyzet, Debrecen, 1992, 3. p. 31
BEVEZETÉS
elődjének, a Hellén Birodalomnak. Vizsgálódásunkat ide visszatekintve érdemes elkezdeni. A hatalmas Hellén Birodalom egysége nagymértékben kedvezett a vallási eszmék szabad áramlásának, s egyre elterjedtebb jelenséggé vált a görög istenek és kultuszok helyi istenségekkel való azonosítása, vagy ennek épen a fordítottja. A hódítások – s a nyomukban kialakuló egységesülés – így egy egyetemes világrend magasztos eszméjét látszottak megvalósítani, s NAGY SÁNDOR tudatosan törekedett az egész emberiség egységesítésére egy közös politikai tekintély és közös civilizáció uralma alatt. „A görög vallás és a görög filozófia mindenhol bevezette a közös rendet, amelyet az általa képviselt jog iránti tisztelet rótt mindenkire. Győzd le, hogy civilizálhasd, és civilizáld, hogy egyesíthesd – úgy tűnik, ez az eszme lebegett előtte” – írja róla GILSON.18 A nagy hódító egy olyan világközösséget képzelt el, „melynek egy vallási eszme lett volna az alapja”.19 Célja az emberiség „isteni rendre” épülő politikai közösségének megteremtése volt, vagyis egy vallási eszme politikai formába öntése. A kor egyik legjellemzőbb sajátossága éppen az „ökumenikus” tendenciák rendkívüli felerősödése, az egyes istenségek, vallási kultuszok egymásnak való megfeleltetése, s egy közös istenség létének a feltételezése volt. Hódításai során NAGY SÁNDOR igyekezett 18
19
GILSON ETIENNE: Forward, The Problem of a Universal Society, Christian Wisdom and a World Society, in: St. Augustine, St Catholic Unviersity of America. Press, Washington, 1977, 17. p. EVERETT FERGUSON: Backgrounds of Early Christianity. William B. Eerdmans Publishing Company, Grand Rapids, Michigan, 1987, 164. p. 32
BEVEZETÉS
minden vallást elismerni, elfogadni és beépíteni a saját egyetemes világuralmi koncepciójába. Ezek után térjünk át annak tárgyalására, milyen átalakító hatást gyakorolt a hellenizmus a római vallásosságra – hiszen az eddig olvasottakból egyértelműen kiderül, hogy amikor a rómaiak meghódították a hellén birodalmat, mintegy önkéntesen vetették alá magukat a görög szellemnek. A római vallás kezdetben parasztvallás volt, a földművesek és pásztorok vallása. Az istenekhez való viszony formális jogi viszony, amelyben minden a teljesítmény és ellenteljesítmény elvén nyugodott. Igen jellemző vonás volt benne az ősök kultusza. Ugyanakkor Róma területének, gazdasági és politikai hatalmának megnövekedésével ez a primitívség már nem fért össze, s ennek következtében a vallás is változásnak indult. Először az etruszk hódítás szorította ki a vallási gyakorlatból a JUPITER–MARS–QUIRINUS istentriászt és ültette helyére a maga triászát, JUPITER, JUNO és MINERVA személyében. Az i. e. IV. század elejétől elkezdődött Dél-Itália felől a görög (hellén) hatás beáramlása. A köztársaság első évtizedeiben már a görög istenek egész sorával találkozunk. A pun háborúk még jobban hellenizálták a római vallást, melyekben görög mintára kialakult a tizenkét vezető isten koalíciója. Ekkor kezdték meg a római isteneket is görög mintára ábrázolni.
33
BEVEZETÉS
Az i. e. I. században azután megjelentek Rómában a különböző misztériumok. A filozófiai iskolák szintén kivették részüket a római vallás szinkretizálásából, de együtt járt ezzel az ősi hit megüresedése és a közöny terjedése is. „… A görög misztériumok, mint például az orphikusoké, kiknek kultuszát erős pantheista, eksztatikus-misztikus vonások jellemezték, a hellén–római korszak alatt újból erősen fellendültek. Legfeltűnőbb azonban a keleti titkos kultuszok gyors előretörése… A császárkultusz – amely valójában Nyugaton éli ki magát igazán – szintén keleti eredetre tekinthet vissza. Ha közelebbről nézzük ezeknek a kultuszoknak az elterjedését, látjuk, hogy Görögország már a hellenizmus idején nagyszámú egyiptomi és más keleti kultuszt vett át. A szintén keleti hatások beözönlése tovább tart a Földközi-tenger vidékére, s tetőpontját a Kr. utáni III. században éri el. Ekkor jut el Itáliába a frígiai istennő, Cíbele (a rómaiaknál Magna Mater) kultusza, s a vele szoros összefüggésben lévő Attisé is. Valamivel későbbre esik Isis és Osiris kultuszának elterjedése… Majd a szír Baál-tisztelet különböző változatai vándorolnak egyre jobban Nyugat felé, a szír rabszolgák behurcolása folytán, valamint római kereskedők és katonák révén. Nagy befolyása volt a III. században egy ideig a szír naptiszteletnek is. Az I. század utolsó évtizedétől kezdve terjed és egyre nagyobb eredményeket ér el a Mithras-kultusz: Kis-Ázsia perzsák által lakott részében keletkezett, perzsa és káld elemek összeolvadása által
34
BEVEZETÉS
a perzsa dualizmus jegyében.”20 (A kereszténységre gyakorolt pogány vallási hatásokat illetően lásd a II.2. és a III.7. alfejezeteket.) A teljesség kedvéért röviden meg kell még emlékeznünk a kor filozófiájáról, illetve filozófiai irányzatairól, amelyek bizonyos mértékben szintén befolyásolták a közgondolkodást. Azt azonban hiba lenne feltételezni, hogy a filozófia afféle „népvallássá” vált volna. E feladatra már csak azért is képtelennek bizonyult, mivel megértése még a legközérthetőbb alakjában is jókora előképzettséget tett volna szükségessé. Megmaradt viszont a felsőbb, művelt rétegek egyfajta vallásának. A következőkben ama négy filozófiai irányzat tanrendszerét tekintjük át vázlatosan, amelyek leginkább jellemzőek voltak a tárgyalt korszakban. Természetesen ezek is görög eredetre tekintenek vissza. NAGY SÁNDOR idejében négy filozófiai iskola működött: a cinikusoké, a szkeptikusoké, a sztoikusoké, az epikureusoké. Az utolsó két irányzat ismerete már csak azért is nagyon fontos számunkra, mert ezek képviselőivel találkozott PÁL apostol Athénban és vetekedett velük az Apostolok cselekedeteiről szóló könyv tanúsága szerint (Ap. csel. 17:18). 1. A cinikus filozófia: Megalapítója DIOGENÉSZ, aki nyers kiszólásaiért a kutya (kyon) melléknevet kapta (ebből származik a cinikus elnevezés). A cinikusokat az ókor kolduló szerzeteseinek is nevezik, hiszen rongyos felöltőikben városról városra járva ilyen benyomást 20
SEGESVÁRY LAJOS: Az egyháztörténelem alapvonalai. DRTA-jegyzet, Debrecen, 35
BEVEZETÉS
keltettek. A cinikusok elvetették a kultúrát, a vagyont, a hagyományt, a művészetet, a tudományt és a spekulatív filozófiát. Szintén elvetették az államot és a hazát, helyette a „világpolgárságot” propagálták. 2. A szkeptikus filozófia: A görög filozófia irányzatainak merev dogmatizmusa már a hellenizmus idején kiváltotta a szkepticizmust. A szkepticizmus mint filozófia nem pusztán csak kételkedést jelentett, hanem sokkal inkább egyfajta módszeres kételkedést. A szkeptikusok dogmatikusan hirdették a megismerés lehetetlenségét. Ez persze logikusan következik mindabból, hogy az emberek, látva a filozófiai iskolák közötti különbségeket és azok elkeseredett vitáit, úgy gondolták, csak színleg birtokosai valami olyan tudásnak, amely valójában elérhetetlen. A szkepticizmust mint iskolai tant először a NAGY SÁNDOR seregében szolgáló PÜRRHON hirdette meg, majd tanítványa, TIMON fejlesztette tovább. 3. A sztoikus filozófia: A sztoikus filozófiai iskola megalapítója ZENON (i. e. 340–260), aki materialista világnézetű volt, noha követői idővel – némi platonizmus bevonása révén – teljesen szakítottak a materializmussal. A sztoikusok csak egyetlen végső elvet tételeztek fel, tehát monisták voltak, s ugyanakkor panteisták is, mivel számukra az isteni megegyezik az élő világegésszel (Isten = természet). A sztoikusok kizárólag az erényt tartották a boldogság legfőbb forrásának, minden, ami 1992, 4–5. p. 36
BEVEZETÉS
távol áll az erényes életviteltől, a szükségképpen rossz. Az élet, az egészség, az öregség, betegség és halál véleményük szerint közömbös fogalmak. Hirdették viszont az igazságosság és emberszeretet fontosságát, méghozzá olyan mértékben, amilyet eladdig nem ismert az antikvitás. A sztoikusok az elsők, aki átfogó humanitáseszmét képviseltek az ókorban. Ezen a ponton fedezhetünk fel némi szellemtörténeti összefüggést a sztoicizmus és a kereszténység között, noha pl. a panteista világszemlélet döntő különbségre hívja fel a figyelmünket. Nem véletlen, hogy a sztoikus filozófus-császár – MARCUS AURELIUS – kiváltképpen keményen lépett fel a keresztények ellen. 4. Az epikureus filozófia: E filozófiai irányzat megalapozója EPIKUROS volt, aki szintén az i. e. IV. században tevékenykedett. Igen puritán életmódot folytatott, és szüntelen azon elmélkedett, hogyan lehetne az ember számára biztosítani a legnagyobb nyugalmat. Legfőbb célja a gyönyör keresése és megtalálása, amely az ember számára az erényességet biztosítja. Gyönyörön ő többnyire a fájdalom hiányát értette, a „dinamikus” gyönyöröket megvetette. „Epikurost a félelem kerülésének problémája vezette el az elméleti filozófiához. Úgy vélte, hogy a félelem két legfőbb forrása: a vallás és a halálfélelem”21 – s e kettő szorosan összefügg. Materialista volt, és egy olyan metafizikát próbált kialakítani, mellyel bizonyítani lehet, hogy az istenek nem avatkoznak bele a földi
37
BEVEZETÉS
dolgokba. Mindazonáltal hitt az istenek létezésében, csak azok földi életünkre gyakorolt hatásában nem (lásd később: deizmus). Nem célunk, hogy e tárgy keretein belül hosszabban időzzünk a különböző ókori filozófiai irányzatok mibenléte felett. Egy rövid kitekintés azonban mindenképpen fontos a kor szellemi-ideológiai hátterének megismeréséhez. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy milyen gondolati sémák hatottak a római társadalmon belül a kereszténység megszületésével egy időben. Egy kis tanulmányozás után világos kép bontakozhat ki előttünk arra vonatkozóan, hogy melyek azok az alaptételek az említett filozófiai tanokban, amelyek veszélyt jelentettek a kereszténység számára. Önmagában véve az egyszerűség, az érvényes élet és az igazságosság hirdetése a keresztény etikához is közel állt, ám a panteista és deista filozófia csírái már mélyen antikeresztény jellegűek. Most azonban térjünk át egy olyan keleti eredetű kultusz tanulmányozására, mely a fokozatosan terjedő kereszténység számára a legnagyobb szembenálló tényezőt jelentette. Ebben a kultuszban ugyanis már nem egy filozófiai elmélet, és nem is csupán egy emberileg kitalált istenség játszotta a főszerepet, hanem egy nagyon is látható személyiség, maga az uralkodó. Következésképpen személyének a megsértése már nem valamely „istenség haragját” vonta maga után, hanem a nagyon is racionális katonai terrort. Mivel a keresztények kezdettől fogva 21
BERTRAND RUSSEL: A nyugati filozófia története. Göncöl, Budapest, 1994, 221. 38
BEVEZETÉS
megtagadták az uralkodó személyének istenítését, értelemszerűen ez a tény okozta a legnagyobb konfrontációt, ez idézte elő a keresztényüldözések egymást követő hullámait (lásd II.2.)
I.3. A császárkultusz
Az evangélium birodalmon belüli terjedésével nagyjából egy időre esik az oly fontos szerepet játszó császárkultusz kialakulása. Róma tudatosan elevenítette fel NAGY SÁNDOR örökségét az uralkodó kultusza intézményének bevezetésével, amely Keleten egyébként már évezredek óta létezett. NAGY SÁNDOR uralkodói kultuszában a keleti elemek egyesültek görög elemekkel. Ez a tény pontosan megfelelt a nagy hellén hódító politikai célkitűzésének. Európai (demokratikus) szellemiségű hadvezérei ezt a keleti szokást többnyire képtelenek voltak elfogadni, így nemegyszer komoly ellentétbe kerültek az uralkodóval. Azonban, ahogy a mondás tartja, a szokás nagy úr, és a diodochoszok nagyon hamar követni kezdték SÁNDOR példáját. A római hatalmasok közül először JULIUS CAESAR (i. e. 100–44) vette igénybe az uralkodói kultusztisztelet címeit. Előtte, a köztársaság korában, ez lehetetlen lett volna. JULIUS CAESAR rövid ideig tartó egyeduralma viszont már a császárkor közvetlen p. 39
BEVEZETÉS
előzményét képezi. „Nagy Sándor példája volt állandóan Caesar előtt. Magában Nagy Sándor utódját látta, hódításainak és a világ civilizációjára irányuló törekvéseinek a keresztülvivőjét.”22 „Egy i. e. 48-ban kelt efézusi néphatározat Arestől és Afroditétől származó földi istennek és az embervilág általános megváltójának nevezi őt. Az első tényleges császár, Augustus pedig i. e. 9-ben, a kis-ázsiai városok hódolatát dokumentáló dekrétumában istennek, megváltónak, az emberiség új korszaka elkezdőjének nevezteti magát.”23 Jól kifejezik ezt a tudatos örökségvállalást az olyan szimbolikus ábrázolások is, mint például AUGUSTUS császár pecsétje, amelyen NAGY SÁNDOR alakja szerepel. „A császárkultusz fejlődése Augustus után többféle variációt mutat. Caligula alatt (37–41) Nyugaton is meghonosul az uralkodói kultusz keleti formája, még a földre borulva imádás is divattá lesz. Néró (54–68) folytatja elődje masszív politikáját és felirataiban a Szótér tész oikumenes címet viseli, még gyermekeit is isteni rangra emeli. Marcus Aurelius (161– 180) és felesége apoteózisát megőrizte egy Antonius-oszlop talapzata.”24 Vagyis mindebből nagyon jól látszik, hogy a kultuszt bevezető első 22
23
LILY ROSS TAYLOR: The Divinity of the Roman Emperor. American Philological Association. Midletown, Connecticut, 1931. VARGA ZSIGMOND: Az ókori keleti népek művelődéstörténete. Budapest, 95. p.
40
BEVEZETÉS
császárok és utódaik tudatosan ápolták ezt az örökséget. A császárok szobrai előtt mindenki köteles volt áldozatot bemutatni, és igen kedveltek voltak az ünnepi körmenetek is, amelyeken előre megállapított volt a részt vevő városok sorrendje. Nevezetesebb ünnepi alkalmakként szerepeltek: a születésnap, a trónra lépés, a bevonulás, a győzelmek napjai. A császárkultusz azáltal nyert nagy jogi jelentőséget, hogy a hivatali, katonai, törvénykezési esküt mindenütt és mindenkinek az élő császárra kellett letennie. Az eskü letételének megtagadása felségsértésszámba ment és halálbüntetéssel járt. A császárkultusz azonban sokkal több volt szimpla vallásos kultusznál, itt egy gondosan kitervelt politikai-vallási rendszerről beszélhetünk. Az uralkodói kultusz, az uralkodó istenítése némileg különbözött az egyéb istenek imádásától. Az uralkodótól nem vártak olyan természetfeletti segítséget, mint az istenektől. A birodalmi kultusz valódi jelentősége abban állt, hogy a politikai tekintélyt vallási legitimizációval ruházta fel. A politikai vonatkozás abban állt, hogy a különböző népek, meghódított országok között ez úgy szerepelt, mint a birodalom összetartó eszköze, abroncsa. Róma dicsfénnyel vétette körül császárát, és az egység szent szimbólumának tekintette. A kultusz vallásos színezetét tehát nem is annyira a császártisztelet módja vagy annak eszközei biztosították, hanem az, hogy az emberek komolyan hitték, hogy a császár személye valóban mindaz, aminek a hivatalos kultusz állította. Az egyszerű köznép ráadásul 24
VARGA ZSIGMOND: Az őskereszténység világa, élete és hőskora. DRTA-jegyzet, 41
BEVEZETÉS
idővel sokkal inkább képes volt a császárokat mint látható és erős „isteneket” tisztelni, mint a hitelüket vesztett, bizonytalan, kiismerhetetlen és csupa emberi tulajdonsággal felruházott olimposzi isteneket. Nem így gondolkodtak viszont a keresztények, akik kizárólag az élő ISTENt imádták. Ők az emberimádás minden formáját elutasították. Valláspolitikai szempontból így nemcsak az adott uralkodó hatalmát és dicsőségét vetették meg, de a birodalom egységét, az oikonómiát is. Ezért a konfliktus elkerülhetetlen volt. Így talán jobban érthető, hogy a keresztényüldözések kiváltó oka nem egy primitív diktatúrának a különbözőségek iránti agresszív intoleranciájából fakadt. Már csak azért sem, mert az üldözések egy vallásilag toleráns, „ökumenikus” korban történtek, amikor a politikai hatalom egyenesen a vallások közötti és a vallásokkal való együttműködést kereste. Míg azonban a többi vallás, a különböző kultuszok és filozófiai irányzatok jórészt fejet hajtottak az új kultusz térhódítása előtt, addig a keresztények – következetesen kitartva hitelveik mellett – fontos államérdeket sértettek meg, így az államhatalom ellenségének tekintette őket.
I.4. A zsidóság helyzete
Debrecen, 1994, 65. p. 42
BEVEZETÉS
A Római Birodalomban lakó népek és vallások között különálló helyet foglalt el a zsidóság. A kereszténység terjedése szempontjából különösen az ún. diaszpórazsidóság létezése játszik szerepet, hiszen a zsidóság JÉZUS korában már régen nem csupán Palesztina földjét lakta, hanem szétszóródva (diaszpórában) élt az akkor ismert világ legkülönbözőbb részein. Számos zsidó közösség keletkezett már az északi törzsek Asszíria (i. e. 722), továbbá Júda népe Babilon általi (i. e. 605, 597, 586) deportációja következtében. A babiloni fogságot a perzsa achaimenida uralkodók korszaka követte mintegy két évszázadon át, akiknek az engedélyével a zsidóság zöme hazatért a fogságból és gyülekezetté szerveződött. Sokan azonban gyökeret eresztve új hazájukban, nem tértek többé vissza az anyaországba. Kolóniákat hoztak létre Mezopotámiában, Médiában, Babilóniában, majd lassanként a Földközi-tenger keleti partvidékén is letelepedtek, Egyiptomban, Szíriában és Kis-Ázsia területén. A szétszórtság fokozódását idézte elő az a tény, hogy NAGY SÁNDOR és a diodochoszok számos kiváltsággal segítették a zsidók letelepedését az új alapítású hellenista városokba. Ebben a korszakban a zsidóság nagy része maga is hellenizálódott, átvette a görög kultúrát, a görög nyelvet, egyesek a görög vallást is és az egész szokásrendszert. Nyugatra már csak a római uralom idején jutottak el nagyobb számban zsidók. Legnagyobb lélekszámú közösségeik Szíriában és Egyiptomban voltak, az európai kontinensen pedig Rómában. A
43
BEVEZETÉS
rendkívüli mértékű elterjedés oka egyrészt a zsidó hadifoglyok elhurcolásában, másrészt viszont abban a tényben keresendő, hogy sok zsidó foglalkozott kereskedelemmel. A saját szervezettel rendelkező kolóniák egyébként viszonylag békés életet élhettek a római uralom alatt. A császárkultusz alól mentességet élveztek, az államhatalom szabad vallásgyakorlatot biztosított számukra. Szabadon építhettek zsinagógákat – amennyiben pénzügyileg ezt megengedhették maguknak –, és lehetőségük volt a Jeruzsálemmel való kapcsolattartásra is. A környező lakosság általában vegyes érzelmekkel viszonyult a helyi zsidósághoz. A rómaiak és a görögök szemében többnyire ellenszenvesek voltak, de szép számban voltak olyan „pogányok” is, akik az izraelita misszió következtében elfogadták az egész törvényt, a közösség tagjaivá, vagyis prozelitákká lettek. A kereszténység szempontjából különösen fontos tény, hogy a prozeliták és az istenfélők25 nagy része kereszténnyé lett, számos helyen közöttük alapozódott meg legelőször a keresztény misszió. A diaszpórazsidósághoz képest sokkal szorosabb, zártabb egységet képezett a palesztinai zsidóság nemzeti és vallási életközössége. Az itt élő zsidók a makkabeusi kor óta egyre jobban ragaszkodtak hagyományaikhoz, mintegy az i. e. III. század végétől egyre erősödő 25
Így nevezték azokat, akik szimpatizáltak a zsidók vallásával, látogatták a zsinagógai istentiszteleteket, de nem vették magukra a „törvény igáját” mindenestől, nem lettek formálisan is zsidóvá. 44
BEVEZETÉS
hellenizmus ellenhatásaként is. Ennek eredménye egy moralizáló törvényvallás kialakulása volt, melynek lényege a törvényeknek, a hagyományoknak és a vének ezekhez fűzött rendelkezéseinek hihetetlenül szigorú és módszeres megtartása. E tanítások ellen – mint „emberi parancsolatok” (lásd Mt. 15:6, 9) ellen – JÉZUS többször is szót emelt. A római iga alatt olyannyira elhomályosult Izráel vezetőinek lelki látása, hogy félreértelmezték a messiási próféciákat is. Harcos MESSIÁSt vártak DÁVID családjából, aki megtöri a rómaiak Júdea feletti uralmát, elpusztítja a pogányokat, és megteremti ISTEN országát a Földön. Milyen vallási irányzatok léteztek Izráelben JÉZUS születése idején, s milyen politikai viszonyok uralkodtak ekkor? Az új törvényvallás legaktívabb és legerősebb képviselői a farizeusok (elkülönültek) voltak. Ők nem papok, hanem rabbiiskolákban tanító és magas törvényszéki tisztségeket betöltő „írástudó bölcsek” voltak. Eredetük a makkabeusi korba nyúlik vissza. A farizeusokat erős nemzeti érzés, s ebből fakadó Róma-ellenesség jellemezte. Nevükből eredően mindentől elhatárolták magukat, ami a törvényhez képest (nem egyszerűen az ószövetségi, hanem a rabbinikus törvényekhez képest) tisztátalanná tehette őket. A köznép körében nagy tekintélyük és befolyásuk volt. A szadduceusok pártja a DÁVID korabeli CADÓK főpapra vezette vissza eredetét, s a legelőkelőbb papi családok tartoztak közéjük. Nem
45
BEVEZETÉS
hittek a feltámadásban, a MESSIÁS eljövetelében, az isteni előrelátásban, de az angyalok és a démonok létezésében sem. Kizárólag a Tórát fogadták el ihletett iratnak, mértéknek. (Lásd JOSEPHUS FLAVIUS: A zsidók története. Budapest, 1980. 500. p.) Hatásuk a népre jóval szerényebb volt, mint a farizeusoké. Az esszénusok zárt közösséget alkottak, a Holt-tenger nyugati partján, Chirbet Qumranban. Körülbelül i. e. 100 körül zarándokoltak ide. Terjedelmes könyvtárat hoztak létre. Az esszénusok a római előnyomulástól való félelmükben tekercseiket barlangokban rejtették el, amelyeket csak a XX. század közepén sikerült megtalálni. ESZTER könyve kivételével minden ószövetségi könyvből találtak itt töredékeket. Ennek az irányzatnak zártságánál, tulajdonközösségénél és a házasságtól való tartózkodásánál fogva nem volt számottevő hatása. (Lásd VANKÓ– REISINGER: Bevezetés a Biblia tanulmányozásához. Budapest, 1993. 58. p.). A zelóták kimondottan harcos irányzatot képviseltek. NAGY HERÓDES fia, ARCHELAOS uralkodása idején jött létre ez az irányzat Júdeában, s célul tűzte ki Izráel minden eszközzel való felszabadítását az idegen uralom alól. Követőik tábora az elnyomás következtében folyvást növekedett. Ugyanakkor sok kárt is okoztak a zsidóságnak a hatalommal szembenálló, reakciós politikájuk révén. Elvileg nem kizárt, hogy a PILÁTUS által kegyelemben részesített BARABÁS is közéjük tartozott. A
46
BEVEZETÉS
zelótákról csak nagyon keveset tudunk.
Politikai viszonyok JÉZUS születése idején NAGY HERÓDES uralkodott egész Palesztina felett (i. e. 37–4), aki edomita, tehát pogány származású volt, ráadásul olyan nép közül való, amely a zsidóság ősi ellenségének számított. A rómaiak juttatták a trónra. HERÓDES rendelkezett arról, hogy miképpen örökölje birodalmát három fia, de a végrendeletet Rómának is jóvá kellett hagynia. Noha a nép mindent elkövetett a jóváhagyás megtagadása érdekében (zavargások törtek ki, követeket is menesztettek Rómába), mindazonáltal AUGUSTUS, HERÓDES érdemeire emlékezve, megerősítette a végrendeletet. Igaz, királyi címet egyelőre egyik utód sem kapott. A végrendelet értelmében ARCHELAOSZ kapta Júdeát és Samáriát, ANTIPASZ Galileát és Péreát, FILIPPOSZ pedig az északi területeket. Ezzel megtörtént Palesztina három részre osztása. Mivel ARCHELAOSZ nem váltotta be a hozzá fűzött római reményeket, i. sz. 6-ban megfosztották hatalmától, és Júdeából közvetlen római irányítás alá tartozó prokurátus lett a szíriai legátus felügyelete alatt. Élére prokurátor került, aki pénzügyi tisztviselő volt, megbízatása elsősorban az adók és vámok behajtására szólt. PONCIUS PILÁTUS (26–36) az ötödik prokurátor volt a sorban, s még hét következett utána a zsidó háború (66–70) kitöréséig. A prokurátor nem rendelkezett teljhatalommal,
47
BEVEZETÉS
a vagyonelkobzás és a halálbüntetés jóváhagyása már többnyire a szíriai legátus hatáskörébe tartozott. A palesztinai zsidóság kormányzószerve a szanhedrin vagy szünedrion volt, egy 71 tagból álló főtanács, amelyben a főbb zsidó pártok képviseltették magukat, vezetője a mindenkori főpap volt. Határozatai legalább 23 tanácstag jelenléte esetén voltak érvényesek. Róma mindig e tanáccsal tárgyalta meg a zsidóság összességét érintő ügyeket. A szórványzsidóság zsinagógai szervezetei is rendszeres kapcsolatot tartottak a jeruzsálemi központtal. A szanhedrin döntési és ítélethozatali jogkörrel rendelkezett vallási és polgári ügyekben, halálbüntetést is kiszabhatott, amit azonban nem hajthatott végre római jóváhagyás nélkül (lásd JÉZUS pere).
II. AZ EGYHÁZ KIALAKULÁSA ÉS TÖRTÉNELME AZ ÜLDÖZÉSEK IDEJÉN (31–313)
II.1. A keresztény egyház kialakulása és jellemzői az apostoli nemzedék idején (I. sz.)
48
BEVEZETÉS
A PÉTER apostol pünkösdi bizonyságtétele nyomán megtért sokaságból megalakult az első keresztény gyülekezet. „Akik azért örömest vevék az ő beszédét, megkeresztelkedének, és hozzájuk csatlakozék azon a napon mintegy háromezer lélek.” (Ap. csel. 2:41) Ez a gyülekezet volt a keresztény egyház legrégibb megjelenési formája, amelyet hívhatunk jeruzsálemi gyülekezetnek vagy ősgyülekezetnek, illetve ősegyháznak. Az ősegyház kezdettől fogva tudatában volt annak, hogy szervesen összekapcsolódik Izráellel, és hogy a názáreti JÉZUS fellépésében és követőiben ISTEN korábbi cselekedetei folytatódnak. A legelső időkben KRISZTUS követői még korántsem szakadtak el a zsidóságtól (zsidókeresztények), látogatták a templomot, a zsinagógákat, és komolyan reménykedtek abban, hogy hamarosan tanúi lehetnek az egész nemzet megtérésének. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az őskeresztények vallási élete a zsidó vallás egyszerű folytatása vagy továbbfejlesztése lett volna. Bár részt vettek a zsidók templomi és zsinagógai istentiszteletein és megtartották a mózesi törvényt, tudatában voltak annak, hogy egészen önálló közösséget képeznek (ekklesia = egyház vagy gyülekezet, ill. „a kihívottak közössége”). Az ősegyház szervezetének kialakulása lassan, fokozatosan történt. Az első gyülekezetek teljesen önálló alakulatok voltak, amelyekben még szinte minden spontán történt, nem rendelkeztek kidolgozott egyházi törvényekkel, dogmatikával. Mindazonáltal a gyülekezeteket valamilyen módon mégis meg kellett szervezni, hiszen a hívők közössége feladatul
49
BEVEZETÉS
kapta Urától, hogy hirdesse az evangéliumot, és úgy működjék, mint egy test, melyben mindenkinek megvan a saját helye és feladatköre. Már az első század folyamán kialakultak bizonyos egyházi tisztségek. Az apostolok rangban egyenlőek voltak, mindazonáltal három apostol – PÉTER, JÁNOS és JAKAB – lelki tekintélynek számítottak a gyülekezetekben (Gal. 2:9). A jeruzsálemi gyülekezet vezetője, úgy tűnik, JAKAB volt (Ap. csel. 15:13; 21:18). PÁL apostol kezdettől fogva mindenütt elöljárókat állított a gyülekezetek élére (I. Thessz. 5:12, vö. Fil. 1:1). Feladtuk volt gondoskodni a gyülekezési helyről és felügyeltek az összejövetelek rendjére. Őket nevezték presbitereknek (véneknek), illetve episzkóposzoknak (felvigyázóknak) (Ap. csel. 20:17, vö. 21:18). A második század elején kezdett csak kialakulni az a gyakorlat, hogy az episzkóposzok a gyülekezetek gazdasági-pénzügyi életét irányították, illetve felügyelték, a lelki vezetést pedig a presbiterek látták el. JÁNOS apostol – mint JÉZUS közvetlen tanítványa – leveleiben presbiternek nevezi magát. „A presbiteri intézmény már az ősi zsinagógális szervezetben is megvolt, s valószínű, hogy a keresztény gyülekezetekben is zsidó hatásra alakult ki…”26 Jelentős tisztség volt még a diakónusoké, akik az árvák, özvegyek és elhagyatottak gondozását, látogatását biztosították (Fil. 1:1; Ap. csel. 6:1–7).
50
BEVEZETÉS
Fontos meglátnunk, hogy az első gyülekezetek erkölcsi élete példás tisztaságú volt, s így a kereszténység az erkölcsi tekintetben egyre lejjebb süllyedő Római Birodalomban nemcsak új vallási igazságot, hanem erkölcsi újjászületést is hozott. A testvéri szeretet tanítását átvitték gyakorlati életükbe is, azt tartották, hogy a felebarátban magát KRISZTUSt kell látni. A betegek, árvák, szegények és foglyok gondozása, lelki és anyagi megsegítése nem egy esetben még ellenségeikből is elismerést váltott ki. Mindez a kereszténység viharos gyorsaságú elterjedését eredményezte. „… Megállapíthatjuk, hogy a kereszténység az első században bizonyíthatóan megjelent és elterjedt Palesztinában, Szíria tengerparti és szárazföldi városaiban, Ciprus szigetén, Kis-Ázsia tengerparti helységeiben és a kis-ázsiai félsziget néhány belső területén, Macedónia és Achaia több nagyobb városában, Rómában, Pompejiben, Puetoliban, Alexandriában, Karthágóban és valószínűleg Galliában is.”27 A kereszténység gyors terjedésére okot keresve a következő tényezők jöhetnek számításba: Az ókori társadalmak polgárainak életét, gondolkodását velejéig áthatotta a pogány filozófia tanrendszere és az erkölcsiség hiánya. Többnyire abban hittek, hogy a világ élete egy 26
27
SEGESVÁRY LAJOS: Az egyháztörténelem alapvonalai. DRTA jegyzet, Debrecen, 1992, 24. p. SZÁNTÓ KONRÁD: A katolikus egyház története. Ecclesia, Budapest, 1987, 66. p. 51
BEVEZETÉS
végtelen körforgás, s lényegileg nincs végcélja az emberi létnek. Más irányzatok szerint az ember lelke csak különleges beavatási szertartások sorozata eredményeként nyerhet örök üdvösséget (misztériumvallások). Ezen kívül az ember mindig fél a szenvedéstől és a haláltól. A kereszténység üzenete új távlatokat nyitott meg, miszerint az emberi életnek igenis értelme és határozott célja van, csakúgy, mint a világtörténelemnek. Az utolsó ítélet által megvalósul a végső, egyetemes isteni igazságszolgáltatás. A keresztények úgy hittek a világmindenség Urában és Megváltójában, mint élő személyben és tökéletes erkölcsi lényben. A későbbiek során a hittel és bátran vállalt erkölcsiség nagy hatású volt. „A keresztény tanítás végső győzelmének sok oka van. Először is a keresztények rendíthetetlen hite és erkölcsi ereje, a kínzásokkal és a halállal szembeni bátorságuk, amit még legnagyobb ellenségeik… is csodáltak. Másfelől a keresztények összetartása páratlan volt, a közösség gondját viselte az özvegyeknek, árváknak, öregeknek, és kiváltotta a kalózok foglyait. A járványok és a városok ostromai idején egyedül a keresztények ápolták a betegeket és temették el a halottakat… Nagyon valószínű, hogy soha, egyetlen társadalom sem látott – se azelőtt, se azóta
52
BEVEZETÉS
– hasonló egyenlőséget, ennyi irgalmat és testvéri szeretetet, mint amiben a keresztény közösségek éltek az első négy évszázadban.”28
II.2.
A római állam keresztényüldözései és azok vallás-
politikai háttere (II–III. sz.)
„»Ha az egyház már nem okoz megrendülést, és látszólag összeforr a világgal, akkor az egyházzal baj van.« Kezdetben (31–64) nem a római állam, hanem a zsidóság támadta a keresztényeket Jeruzsálemben (JÉZUS után Istvánt és Jakabot végezték ki), de azután Kis-Ázsiában és Macedóniában is gyakorivá vált a keresztények üldözése. Amikor a kívülállók számára is világos lett a zsidók és a keresztények közötti különbség, pogány részről is megindult az üldözés, ami i. sz. 64–313-ig tartott.”29 Az első időkben zsidók és rómaiak egyaránt zsidó szektának tartották a kereszténységet. Rövid ideig mindazon kiváltságokban részesülhettek, amit a zsidó vallás követői élveztek. Az üldözés azonban igen korán elkezdődött, először éppen a zsidók részéről. Név szerint tudunk ISTVÁN megkövezéséről (34-ben), majd JAKAB apostol HERÓDES 28
29
MIRCEA ELIADE: Vallási hiedelmek és eszmék története, II. Osiris, Budapest, 1995, 325. p. JOS COLIJN: Egyháztörténelem. SRTA-jegyzet, Sárospatak, 1996, 25. p. 53
BEVEZETÉS
AGRIPPA általi kivégzéséről 44-ben (Ap. csel. 7:59; 12:2). Megtérése előtt Pál apostol is az elszánt üldözők egyike volt. A zsidók jó része semmiképpen nem akarta elfogadni, hogy a názáreti JÉZUS volt a megígért MESSIÁS. Elszánt ellenállásuk végül a gyűlöletig és a kegyetlen üldözésig fokozódott. Igen kemény ellenállást fejtettek ki a keresztényekkel szemben Jeruzsálem térségén kívül Kis-Ázsiában és Macedóniában is. Ezek a zsidóság részéről történő korai lokális üldözések azonban mégis csak kisebbeknek tekinthetőek a későbbiekhez viszonyítva. (Függelék 297–298. p.) Az igazi veszélyt azok az üldözések jelentették a keresztények számára, amelyek az államhatalommal, közelebbről a császárkultusszal való összeütközésből eredtek. „A vallás az ókorban nem magánügy volt, hanem közügy. Az uralkodó vallás az állam hivatalos ideológiájaként szerepelt és szorosan összefüggött az állami élet minden megnyilvánulásával. A rómaiak nagyon türelmesek voltak a legyőzött népek vallásaival szemben, a meghódított népek megtarthatták saját vallási kultuszaikat, és a legyőzöttek isteneit bevették a római istenek közé. Egyúttal megkövetelték azonban a római államvallásnak legalábbis a hallgatólagos tiszteletben tartását. Időnként elrendelték, hogy a római istenek és császárok tiszteletére az állami tisztviselőkön kívül mások is áldozatot mutassanak be, hogy ezáltal bizonyítsák hűségüket az állam iránt. A keresztények,
54
BEVEZETÉS
mivel elvetették a bálványimádás minden fajtáját, nem hódoltak a bálványok előtt. Ezért előbb-utóbb összeütközésbe kellett kerülniük a hivatalos állami ideológiával és az azt védő államhatalommal.”30 Kimondhatjuk, hogy az üldözések legalapvetőbb oka az a gyökeres és áthidalhatatlan ellentét volt, amely a római államhatalommal összefonódott pogány vallásosság és a keresztény vallás között feszült. A bálványokat elutasító keresztények istenteleneknek számítottak, s mint ilyenek voltak az állam ellenségei. Elutasították a császár istenítését is, akinek személye a birodalom egységét és erejét szimbolizálta. Ezt az államhatalom – főként a III. századtól fogva – különösen veszélyesnek ítélte. Amint a birodalom belső és külső helyzete egyre inkább romlott, isteneik megharagításával kezdték vádolni a bálványimádást következetesen elutasító keresztényeket. DECIUS császár (249–251) hatalomra kerüléséig inkább csak lokális üldözések és bírósági eljárások voltak jellemzőek a keresztények ellen, általános, globális keresztényüldözésről csak ezt követően beszélhetünk. Az első két évszázad folyamán még a vád is pusztán csak a tiltott vallási csoportosuláshoz való tartozás volt, nem pedig az államellenesség. A néptömegek rosszindulata többnyire a keresztények látszólagos társadalomellenességéből táplálkozott. Az első két évszázadban sokkal 30
SZÁNTÓ KONRÁD: A katolikus egyház története. Ecclesia, Budapest, 1987, 79. p. 55
BEVEZETÉS
inkább a római értelmiség és a nép vádolta a keresztényeket, semmint a császárok. Az értelmiség egyszerűen lenézte a többnyire a társadalom alsó néprétegeiből kikerülő keresztényeket, akik feladták régi kapcsolataikat, hátat fordítottak a hellén kultúrának és tagjai lettek egy újonnan létrehozott közösségnek. Nem volt nehéz mindezek után felállítani a vádat, miszerint a keresztények „gyűlölik az emberiséget” (Oidum generis humani). Másrészt olyan magasrendű tudás és ismeret birtokosainak vallják magukat, mellyel csak a filozófusok rendelkeznek – állították ellenfeleik. Az ellenséges légkör miatt a hívők sokszor kénytelenek voltak titokban tartani istentiszteleteiket, ami újabb vádaskodásoknak lett az okozója. Torzkép kezdett kialakulni a keresztényekről a lakosság körében, amelyek egyszerre voltak meseszerűek és rettentők, de mindenképp nagyon messze álltak a valóságtól. A vádak tömören összegezve a következők voltak: A keresztény vallás csak állítja, hogy kép nélküli, valójában a keresztény isten egy szamárfejű ember; babonaság és istentelenség; a keresztény liturgia szerves része a rituális gyermekgyilkosság; a mozgalom vezetőjét mint államellenes bűnözőt végezték ki PONCIUS PILÁTUS helytartósága idején; a keresztények emberhúst esznek (így vonták le a maguk által kigondolt tanulságot az úrvacsora szereztetési igéire hivatkozva); szeretetvendégségük kicsapongás és orgia. (Tanulságos mindez ma is, egyrészt a zsidóság elleni későbbi „keresztény” vádakat tekintve, másrészt
56
BEVEZETÉS
pedig azért is, mert a vádaskodások, megbélyegzések, az átgondolatlan szektázások sokfelé újra jellemzővé válnak a másként gondolkodókkal vagy másként hívőkkel szemben.) Összegezzük röviden a most már a római államhatalom által megindított, de még mindig lokálisnak nevezhető keresztényüldözések folyamatát. CLAUDIUS császár (41–54) kiűzte Rómából a zsidókat, és velük együtt a zsidókeresztényeket is (50), mint akik úgymond „Krisztus igazgatására” állandóan nyugtalankodtak. Ezt azonban még nem tekinthetjük tényleges keresztényüldözésnek. NÉRÓ (54–68) idején Róma városa jelentős részét elpusztította egy kilenc napig tartó tűzvész (64). TACITUS római történetíró feljegyzéseiből tudjuk, hogy a császár, akit a nép megvádolt a gyújtogatással, a keresztényekre fogta a történteket, mintegy a feszültség levezetésére és a gyanú elterelésére. (Itt sem beszélhetünk tehát még kifejezett keresztényüldözésről.) A nép bosszú- és szórakozásvágya kielégítésére sok keresztényt vetettek ekkor a vadállatok elé „Christianos ad leonen” jelszóval. NÉRÓ idején halt mártírhalált Rómában JÉZUS apostolai közül PÁL és PÉTER is (64–67 között). DOMITIANUS (81–96) idején újult erővel lángolt fel az ellenségeskedés tüze. A császár kivégeztette saját unokaöccsét is, mert
57
BEVEZETÉS
szimpatizált a keresztényekkel. JÁNOS apostolt Pátmosz szigetére száműzte. Elfogadottá vált a névtelen feljelentések gyakorlata. TRAIANUS császár (98–117) idején érte el a birodalom a legnagyobb kiterjedését. Ő volt a nagy hódító, aki sikerei fényében megtehette, hogy békét biztosít alattvalóinak. Parancsot adott arra, hogy névtelen feljelentések alapján többé senkit sem szabad háborgatni, kizárólag nyílt panasztétel következtében. Ekkor is csak egyesek és nem pedig gyülekezetek ellen lehet vádat emelni, amennyiben pedig a perbefogott megbánást mutat és áldoz a császár szobra előtt, felmentettnek kell nyilvánítani. Kisebb helyi üldözések ennek ellenére is voltak. 110 körül vesztette életét például IGNATIUS antiochiai püspök is, és ebből az időből való ifjabb PLINIUS nevezetes levele (96. sz. levél), amelyben a bithiniai keresztények üldözéséről olvashatunk, és amelyből kiderül az is, hogy nem volt még kiformált álláspont arra vonatkozóan, hogyan kell viszonyulni a keresztényekhez a birodalmi érdekek szempontjából. HADRIANUS (117–138) és ANTONIUS PIUS (138–161) császárok uralkodása idején a helyzet még kedvezőbbé vált. Bármely keresztényt csak szabályos bírósági tárgyalás után lehetett elítélni. Az önkényeskedés és a népítélet abszolút tilalom alá esett. Marcus Aurelius (161–180) császársága idején folyt le a második század első igazán nagyszabású üldözése. A császár, aki sztoikus filozófus volt, teljes szigorúságot követelt helytartóitól a keresztényekkel
58
BEVEZETÉS
szemben. Őket okolták ugyanis a kezdődő barbár betörésekért, a pestisjárványokért és az éhínségért. Az üldözések következtében ugrásszerűen megnőtt a vértanúk száma. Kis-Ázsiában és Gallia déli részén is nagyobb szabású kivégzésekre került sor. Ekkor halt mártírhalált JUSTINOS is. COMMODUS (180–192) közömbösnek mutatkozott, míg SEPTIMUS SEVERUS (193–211) ismét erélyesen lépett fel a keresztényekkel szemben. Ennek oka a keresztények számának gyors növekedése, illetve a keresztény tanok felbukkanása a hadseregben, de még a császári udvarban is. SEPTIMUS SEVERUS halála után egy közel fél évszázados viszonylagos nyugalom, vagy inkább stagnálás következett. Róma 247-ben ünnepelte ezeréves fennállását a hagyományos módon, a római vallási kultuszok és szertartások kavalkádjában. Ezzel párhuzamosan fellángolt a keresztényekkel szembeni régi ellenszenv és népharag. Ennek következtében minden eddiginél keményebb üldözési hullám vette kezdetét. Megkezdődött a globális keresztényüldözés kora. DECIUS császár (249–251) hirdette meg 250-ben az első általános, államilag szervezett keresztényüldözést. Ekkor már szerte a birodalomban mindenki számára kötelező volt áldozatot bemutatni a császár tiszteletére. „A keresztények nem vettek részt az ünnepségeken, s 249-ben az alexandriai csőcselék keresztényellenes pogromot rendezett, 250-ben pedig az új császár, Decius módszeres üldözést rendelt el. Azt kívánta,
59
BEVEZETÉS
hogy mindenkinek legyen igazolása (libellus) arról, hogy különleges megbízottak előtt áldozott az isteneknek. Egyiptom homokja több ilyen igazolást is megőrzött. A cél a keresztények kézrekerítése volt, s az egyház az addigi legsúlyosabb támadást szenvedte el.”31 DECIUS korai halála következtében azonban (251) hamarosan véget ért az üldözés. VALERIANUS császár (253–260) nevéhez fűződik a második általános üldözési hullám (257–260). Parancsot adott minden egyházi tisztviselő kivégzésére. A laikusokat is halálbüntetés fenyegette, amennyiben a felsőbb társadalmi réteghez tartoztak. A császár célja az egyházszervezet szétzúzása volt. Utóda (GALLIANUS) azonban visszavonta a keresztényellenes rendeleteket, s újból egy négy évtizedig tartó viszonylagos nyugalmi peridus következett. A III. századi, immár államilag szabályozott, globális keresztényüldözések hátterében a birodalom stabilitásának megrendülése állt. Ebben a században a Római Birodalom – az összes stabilizáló törekvés ellenére – hanyatló civilizáció jeleit mutatta. A külső támadások és a katonai vezetők rivalizálása kezdték rendkívül megnehezíteni a rendezett, jogi alapokon álló kormányzati adminisztráció fenntartását. Ehhez társult a gyors ütemű gazdasági romlás, a pénz értékének csökkenése, és a spekuláció, amely tovább sietette a hanyatlást. Csökkent az általános termelékenység, amellyel párhuzamosan visszaesett a 31
HENRY CHADWICK: A korai egyház. Osiris, Budapest, 1999, 107. p. 60
BEVEZETÉS
kereskedelem is. Egyes területek így elnéptelenedtek, óriási birtoktestek maradtak megművelés nélkül. A rossz ellátás, az éhínség és a háborúk miatt járványok pusztítottak. Bizonyos régiók ekkor már függetleníteni kezdték magukat a központtól (Róma), s idővel ez a folyamat a birodalom kettéosztásához (395), majd a nyugati rész bukásához (476) vezetett. A III. század utolsó évtizedeiben úgy tűnt, hogy már csak egy „felsőbb hatalom” képes segíteni a káoszon. Az addig fennálló vallási tolerancia – a szinkretizmus és oikumené eszme keretein belül –, mely mindaddig lehetővé tette a kultuszok szinte végtelen mértékű elburjánzását a birodalomban, meg kellett találni a legerősebb és leghatékonyabb istent, hogy egységes imádata révén a birodalom egysége megszilárduljék. Felerősödtek tehát a monoteista eszmék, melyek közül a szoláris szinkretizmus koncepciója különleges jelentőségre tett szert. A severusok által a III. század elején Rómába hozott egyiptomi és babilóniai származású napistentisztelet (Mithras-kultusz) – amely a Baál-kultusz egyfajta szinkretizált formája volt – adott végül konkrét kifejezést a napimádatnak. Ennek bevezetése először kísérleti jellegű volt, míg végül AURELIANUS császár (270–275) 274-ben a Sol Invictust (a legyőzhetetlen Nap) tette meg birodalmi vallásnak, melynek ő maga lett a főpapja. Megszületett tehát egy egyetemes vallás megteremtésének igénye, s ez a gyakorlatban is megvalósulni látszott AURELIANUS uralkodása idején.
61
BEVEZETÉS
A keresztények azonban továbbra is elutasították a császár és a Nap istenítését, s ez DIOCLETIANUS császár uralkodása alatt (284–305) kiváltotta a harmadik, s egyben utolsó nagy állami keresztényüldözést, amelynek mértéke és ereje minden addigit felülmúlt. Az üldözés tíz éven át tartott, DIOCLETIANUS 303-as rendeletétől számítva a CONSTANTINUS és LICINIUS császárok által 313-ban kiadott milánói ediktumig (türelmi rendelet). (Az utóbbi esemény kezdetétől fogva beszélünk az úgynevezett constantinusi fordulatról, amelynek olyan kimagasló jelentősége van a kereszténység történelme, sőt jelenlegi helyezte megértésének szempontjából, hogy külön alfejezetet kell szánnunk a kiértékelésére.) „… Az üldözés teljes rohama 303-ban indult meg. A februárban kiadott és az egész birodalomban kötelező érvényű rendelet megparancsolta a keresztény összejövetelek megszüntetését, a templomok lerombolását, a szent könyvek beszolgáltatását és elégetését, a polgárjog megvonását a keresztényektől, a keresztény tisztviselők rabszolgasorba taszítását.”32 „A következő napon (303. február 24.) császári rendeletet (ediktum) függesztettek ki, amely szerint az e hitet valló (keresztény) emberek elvesztik minden polgári jogukat és tisztségüket, kínzásoknak kell őket alávetni, bármely rendűek és állásúak is az illetők, ellenük mindenféle törvényszéki eljárásnak helye van, ők viszont nem fordulhatnak 32
DANIEL – ROPS: L’Eglise des Apotres et des Martyrs. Paris, 1948, 471. p. 62
BEVEZETÉS
bírósághoz sem önkényeskedés, sem házasságtörés, sem rablás esetében, egyszóval meg vannak fosztva szabadságuktól, szavazati joguktól is.”33 (Lásd még Függelék 301–303. p.) Egy esztendő leforgása alatt DIOCLETIANUS császár négy keresztényellenes rendeletet adott ki, melyek közül az utolsó (304) már minden egyes keresztényt érintett – nemcsak a vezetőket –, s valamennyiüket halálbüntetés vagy kényszermunkára ítélés terhe mellett áldozat bemutatására kötelezte. Az első egyháztörténész – EUSZEBIOSZ – megrázó részleteket közöl a Palesztinában, Egyiptomban és Kis-Ázsia számos részén történt vérengzésekről. A kínzásokat olyan hihetetlen barbárságig fokozták, ami a birodalomban addig nem fordult elő. DIOCLETIANUS – valószínűleg megrendült egészségi állapota következtében – 305-ben lemondott, s így Nyugaton az üldözés is némileg mérséklődött, Keleten azonban, GALERIUS alatt (305–311) minden maradt a régiben, egészen 311-ben bekövetkezett haláláig. 311 áprilisában – immár nagybetegen – rádöbbenve az erőszakpolitika elhibázott voltára, három társuralkodójával (CONSTANTINUS, LICINIUS, MAXIMINUS DAIA) közösen kibocsátotta az elvileg már vallási türelmet biztosító nicomediai ediktumot. (Függelék 303–305.) Részletek az ediktumból:
33
Római történeti chrestomathia. Tankönyvkiadó, Budapest, 1989, 275. p. 63
BEVEZETÉS
„… A rómaiak minden dolgát a régi törvények és államunk hagyományai szerint állítjuk helyre, és arra törekszünk, hogy az őseik istentiszteletét elhagyó keresztények is józan gondolkodásra térjenek. Ha már valamiképpen olyan szándék vált úrrá a keresztényeken, és az az oktalanság szállta meg őket, hogy ne a régiek hagyományait kövessék, amelyeket valamikor talán az őseik vezettek be, hanem tetszésük szerint, ahogy kedvük támadt, úgy hozzanak maguknak törvényeket, azokat kövessék, és különböző helyeken, különféle népeket tömörítsenek gyülekezetekbe. Végül is megparancsoltuk, hogy térjenek vissza őseink hagyományaihoz…, de minthogy igen sokan kitartanak elhatározásuk mellett, és látjuk, hogy az illetők sem az isteneknek nem adják meg a köteles tiszteletet, sem a keresztények istenét nem tisztelik… irányukban is készséges bocsánatunkat kell gyakorolni, hogy tudniillik legyenek keresztények és tömörülhessenek gyülekezetekbe…”34 Azonban nem sokkal ezután hatalmi harc tört ki CONSTANTINUS és MAXENTIUS császár között a Nyugat birtoklásáért. CONSTANTINUS 310ben még a legyőzhetetlen napistent (Sol Invictus) választotta magának védnökül, de 312-ben, a MAXENTIUSsal való döntő összecsapás előtt – a legenda szerint – álmában a fénylő nap felett egy tündöklő keresztet látott, körülötte a következő felirattal: „Touto nika!” (Ezzel győzzél!) Katonái pajzsát így keresztábrázolással látta el, s leverte ellenfele seregeit. (Függelék 305–307. p.) Mindezek eredményeképpen és az „új istenség
64
BEVEZETÉS
segítségének hatására” Constantinus és szövetségese, LICINIUS 313 februárjában Mediolanumban (Milánó) kiadtak egy olyan ediktumot, amely teljes vallásszabadságot biztosított a keresztényeknek. Közjogi szempontból is elismerték őket, és mint jogi személyeknek visszaadták elkobzott javaikat. (Függelék 308–310. p.) Részletek az ediktumból: „… A keresztényeknek is és mindenkinek megengedjük, hogy szabadon azt a vallás kövessék, amelyiket akarják… Ennek a lehetőséget ne lehessen megtagadni… Ugyanezeknek a keresztényeknek megadtuk a szabad és feltétlen vallásgyakorlás jogát… Másoknak is engedélyeztük, hogy mindenkinek módjában álljon szabadon tisztelnie, amit választott. ezt azért tettük, nehogy az legyen a látszat, mintha bármelyik kultuszt, vagy vallást bármiben is meg akarnánk rövidítni. Ezen túlmenően a keresztények személyére vonatkozóan úgy rendelkezünk, hogy ha azokat a helyeket, amelyeken azelőtt össze szoktak gyűlni, s amelyekre vonatkozóan a híveinkhez intézett írásokban eddig ettől eltérő módon történt intézkedés, korábban akár kincstári közegeink, akár bárki más megvásárolta, ugyanezeket (a helyeket) a keresztényeknek minden fizetség és vásárlási érték bármiféle visszakövetelése nélkül… szolgáltassák vissza… Akik ezeket (az ingatlanokat) anyagi ellenszolgáltatás nélkül – ahogy mondottuk –, bocsátják rendelkezésre, jó indulatunktól kártalanítást remélhetnek.”35
65
BEVEZETÉS
Foglaljuk össze tehát röviden, hogy mennyiben tartalmazott többet a vallásszabadság megteremtése szempontjából a 313-ban kibocsátott milánói ediktum, mint 311-es nicomediai türelmi rendelet: 1. Nemcsak türelmet, hanem vallásszabadságot biztosított a keresztényeknek. 2. Egyidejűleg eszmei alapon hirdette meg a vallásszabadságot a birodalom lakosai és vallásai összességére vonatkozóan. 3. A keresztények nem csupán szabadságot kaptak, hanem jóvátételt, „kárpótlást” is az üldözések során elszenvedett – különösen anyagi jellegű – sérelmeikért. (Függelék 307–308. p.) A rendelet kiadása jogilag és gyakorlatilag is lezárta az üldözések véres századait. Ezzel egy egészen új valláspolitikai korszak vette kezdetét.
II.3. Belső ideológiai támadások az alapvető keresztény tanításokkal szemben
66
BEVEZETÉS
A fiatal egyházat nemcsak kívülről érték nagyon komoly fenyegetések és támadások – amint azt az előzőekben láttuk –, hanem belülről is fennállt annak veszélye, hogy egyesek akarva vagy akaratlanul elferdítik az eredeti keresztény tanítást. JÉZUS és az apostolok erre a veszélyre éppúgy rámutattak, mint ahogy a fizikai szenvedések, üldözések elkerülhetetlen voltára is (Ap. csel. 20:29–31; I. Jn. 2:19). Kezdetben a keresztény gyülekezetek következetesen elhatárolódtak a tévtanítóktól (Jel. 2:6), az elkövetkezendő századokban azonban ez az éberség egyre inkább gyengülni látszott. A II–III. század folyamán a tévtanítások egyre komplexebbé és kiterjedtebbé váltak, számos spekulatív és filozófiai elem ötvöződött a keresztény alaptanítással. Az üldözések idején azonban lelkiség szempontjából a kereszténység még mindig nagyon magas színvonalon állt, az eretnek tanrendszerek egyszerűen képtelenek voltak jelentős mértékben megfertőzni a gyülekezeteket. Általában azt mondhatjuk, hogy elszigetelt jelenségekről és irányzatokról volt szó, olyan csoportosulásokról, melyek többnyire valamely, magát egy újszerű prófétai üzenet tolmácsolójának tekintő vallási vezető körül szerveződtek. Tanításaik egy idő után feledésbe merültek, és ha esetleg fel-felbukkantak később valamilyen formában, nem épültek be a kereszténység tanrendszerébe. ISTEN nem engedte meg, hogy ellenfele egyidejűleg mindkét „fronton” (erkölcsi és fizikai vonatkozásban) egyenlő erővel pusztíthassa az Ő népét. Mivel tehát a belső ideológiai támadások az első
67
BEVEZETÉS
századokban még viszonylag kezdetlegesek voltak, és a kutatás szempontjából nem kellően megragadhatóak, a téves irányzatok tárgyalását is csak a II. század első felétől kezdhetjük meg. Ebben az időben már jól dokumentálhatóan kristályosodik ki néhány masszívan antibiblikus irányzat, melyek némelyike az apostoli korszak lezárulásával azonnal felütötte a fejét. Mindenekelőtt egy fontos gyűjtőirányzatról, illetve annak az ágazatairól kell itt megemlékeznünk: a keresztény gnoszticizmusról. Azután a jórészt a gnosztikus eszmerendszerből táplálkozó markionistákról, a nem kimondottan ide sorolható montanistákról és a keresztény gnoszticizmus legmagasabb szintjét képviselő manicheusokról.
A keresztény gnoszticizmus Maga a gnoszticizmus még jóval a kereszténység megjelenése előtt, a görög hellenizmusban keletkezett. A gnózis szó jelentése: ismeret, tudás. Itt azonban nem filozófiai értelemben vett tudásról van szó, hanem sokkal inkább az istenségről és a megváltásról szóló ismeretről, melyre külön „isteni” kijelentés révén lehet szert tenni. A világot csak akkor vagyunk képesek megérteni, ha tudjuk, hogyan jött létre – vallják a gnosztikusok. A világ keletkezésének lényege szerintük abban áll, hogy az isteni fényes világból valamikor leesett egy rész, s ez a rész szövetkezett az anyaggal. Vagyis a világ nem egy pozitív isteni teremtés eredményeként jött létre,
68
BEVEZETÉS
hanem pusztán csak egy „baleset” következtében. Az egész kozmosz elesett állapotba került, káoszban vesztegel. A gnosztikusok hittek az ember ISTEN által való teremtettségében, csakhogy szerintük az ember nem tökéletes lénynek teremtetett, s így nem is a saját bűne következtében került nyomorult állapotba. Mindössze egy „véletlennek” tekinthető, hogy az ember ebbe a tökéletlen világba került. Börtön a világ, s e börtön foglya az ember, aki még valamikori isteni állapotáról is elfeledkezett, és alvajáróként, mintegy tudathasadásos állapotban tengeti hitvány, mulandó életét. Megváltásának és szabadulásának alapja az ismeret, mely által megtalálhatja a visszavezető utat az isteni világba és kikerülhet az anyagi világ börtönéből. Amikor az ember felébred az álomból, rájön, hogy lelke és az isteni lélek egy forrásból származik, s tudatára ébred annak, hogy el kell szakadnia a világtól. Ebben lehet segítségére az aszkézis, de ISTEN közvetítőt is küldhet a visszaút megkönnyítésére. A keresztény gnózis hívei ezt a közvetítőt vélték felfedezni KRISZTUSban,
aki által e világba is átkerült a szabaduláshoz szükséges tudás.
Benne ISTEN öltött emberi alakot, aki azonban nem szenvedhetett, nem is halhatott meg, hiszen fénytesttel rendelkezett. Egyes feltételezések szerint az első pogány keresztény gnosztikus a Bibliában szereplő SIMON mágus volt, de ez nem bizonyítható. Az első gnosztikusok BASILIDÉS és VALENTINOS Alexandriában tevékenykedtek kb. 120–140 között, vagyis a keresztény gnoszticizmus őshazája Egyiptom volt.
69
BEVEZETÉS
Foglaljuk össze röviden, hogy a gnosztikus tanrendszer és a tiszta evangélium milyen alapvető pontokon ütköznek egymással: a) A gnoszticizmus az evangéliummal ellentétben lényegében önmegváltást hirdet, hiszen döntő módon a gnózis elsajátítása által történik a szabadulás (vö. Rm. 4:5). b) Az anyagi világot – s ezzel a teremtést – eleve rossznak állítja be, s ugyanakkor kiterjeszti a szellem és az anyag dualizmusát. Az evangélium szerint az anyagi világ is Isten teremtése, amelyet Ő jónak teremtett (vö. I. Móz. 1:1–31; I. Kor. 6:19–20). c) A gnosztikusok teljesen meghamisították a bibliai istenképet, mivelhogy éles különbséget tettek az Ószövetség szigorú „demiurgosa” (teremtő istene) és az Újszövetség kegyelmes megváltó Istene között. Ugyanakkor a keresztény egyház mindig is kiállt az Ó- és Újszövetség egysége mellett (vö. II. Tim. 3:16; Zsid. 8:10). d) A gnosztikusok szerint JÉZUS vagy teljesen ISTEN, aki emberi alakot öltött, vagy egy átmeneti, ún. „középlény” ISTEN és az ember között. Szerintük teste csak egy látszattest volt, hiszen ha ténylegesen anyagi testtel rendelkezett volna, akkor Ő maga is bűnös lett volna. A Biblia szerint viszont JÉZUS KRISZTUS az Isten Fia, aki emberré válva is egyszersmind valóságos Isten és valóságos ember (vö. Jn. 20:25–27).
70
BEVEZETÉS
MARKION (144 körül) és a markionisták MARKION a Fekete-tenger déli partvidékén fekvő Szinope városában született, majd itt tevékenykedett. Sajátos nézetei következtében hamarosan összeütközésbe került a helyi keresztény gyülekezettel. Az erősödő ellentétek odáig vezettek, hogy MARKION elhagyta Szinopét – ahol egyébként apja püspöki tisztet töltött be –, és Rómába ment. Nagyobb szerencsével azonban ott sem járt. Noha jelentős szerepet töltött be a római gyülekezet életében, tanításai miatt 144-ben kizárták az egyházból. MARKION ezt követően egy új egyházat alapított, bizonyos források szerint tanrendszerének még a IV. században is akadtak követői. MARKION szerint az egyházat minél gyorsabban meg kell reformálni és meg kell tisztítani mindennemű zsidó befolyástól. Az Ószövetséget elutasította, hiszen mereven megkülönböztette az Ószövetség pusztán igazságos ISTENét az Újszövetség kegyelmes ISTENétől. Ennélfogva JÉZUS KRISZTUS atyja más isten, mint az Ószövetség zord demiurgosa, aki egy kérlelhetetlen teremtő, és aki magára hagyta az általa teremtett világot. MARKION így nemcsak az Ószövetséget és Újszövetséget – ezáltal a törvényt és az evangéliumot – választotta szét mereven, hanem teljességgel elvetette a két szövetség között fennálló kontinuitást. Nevezetes művének is ezért adta az Antithesis (Ellentétek) címet. Az evangéliumok közül csak LUKÁCSét fogadta el, de a KRISZTUS származásáról szóló 1. és 2. fejezetet abból is kihagyta, csakúgy mint PÁL
71
BEVEZETÉS
leveleiből jó néhány részletet. MARKION speciális, saját újszövetségi kánont alkotott. Szerinte az Ószövetségben megígért MESSIÁS egy politikai megváltó, s nem azonos JÉZUS KRISZTUSsal, akinek különben is látszatteste volt, hiszen a testi dolog, a rossz, a teremtő ISTENtől (demiurgos) származik. A demiurgos tevékenysége miatt kellett kereszthalált halnia a kegyelmes ISTEN küldöttének, KRISZTUSnak, aki ezáltal kiragadta az emberiséget a demiurgos kezéből. Üdvözülni viszont csak a lélek fog, hiszen az egész teremtett világot tűz emészti meg a demiurgossal együtt. E nézetrendszerből könnyen levezethető MARKION etikája, amely a bűnös test sanyargatásán s az önmegtartóztatáson alapszik (aszkézis). Teológiája alapján MARKIONt egyértelműen a gnoszticista szellemiség egyik fő képviselőjeként tartja számon az utókor. MONTANUS (135–175) és a montanisták Az apostoli korszak keresztényei közül többen – az apostolok figyelmeztetése ellenére – erősen hittek abban, hogy JÉZUS második, dicsőséges eljövetele a küszöbön áll, s életüket is e szerint szervezték (lásd II. Thessz. 2:2). Az apostoli nemzedék kihalása után azonban mindinkább tudatosult az a meggyőződés, hogy JÉZUS visszajövetele esetleg nem is olyan hamar következik be, mint ahogy azt az I. század hívői gondolták. Az egyház hosszabb földi tartózkodásra rendezkedett be. A kezdeti lelkesedés
72
BEVEZETÉS
lanyhulása és az üldözések erősödése tovább erősítették azt a feltevést, hogy az Úr eljövetele még nem várható a közeljövőben. „A keresztény élettel szemben támasztott igények leszállítása, s az őskeresztény remények elhalványulása, azok a jogi és politikai formák, amelyekkel a gyülekezetek a világgal és az eretnekséggel szemben biztosították magukat, hamarosan a második század közepe után – először Kis-Ázsiában, aztán a kereszténység más területein – azt a reakciót váltották ki, amely megpróbálta a régi hangulatokat és állapotokat megőrizni, illetve helyreállítani, s a kereszténységet az elvilágiasodástól megóvni.”36 Ebben a helyzetben lépett fel kb. 135-ben MONTANUS, aki a kisázsiai Frígiában volt presbiter. Életéről és működéséről csak kevés adat maradt fenn. Azt tudjuk róla, hogy JÉZUS visszajövetelét rövid időn belül várta. Várakozását még inkább fokozták az üldözések. Két prófétanő támogatta, PRISCILLA és MAXIMILLA. MONTANUS szerint hamarosan leszáll a földre a mennyei Jeruzsálem és megkezdődik KRISZTUS ezeréves uralma a szentekkel (khializmus vagy millenarizmus). Ugyanakkor hirdette, hogy ő a megígért Paraklétosz (vigasztaló), fellépésével megkezdődött a Szentlélek korszaka. A folyamat felgyorsításában jelentős szerepet tulajdonított az embernek is, vagyis aszkézist, gyakori böjtölést és teljes önmegtartóztatást hirdetett, ettől várva a kereszténység magasabb szintű erkölcsiségének megvalósulását. A földi javak értéktelenségét
73
BEVEZETÉS
hangsúlyozta, ami önmagában véve még összecseng az evangéliummal, de az már nem, hogy a mártíromságot egyenesen keresnie kell az embernek. A felsorolt szélsőséges tanításokon és kívánalmakon túlmenően a montanistáknak MARKIONhoz képest kevesebb különleges tévtanításuk volt. Nem új egyházat akartak létrehozni, csupán az eredetit megreformálni, s mivel a mozgalom sok jellel járt – prófétálás, nyelveken szólás stb. –, az egyház csak igen óvatosan merte őket bírálni. A kezdődő erkölcsi hanyatlással szemben a montanizmus határozott reformjai kiútnak tűnhettek, noha a törvényeskedés, az emberi teljesítmény és akarat túlhangsúlyozása KRISZTUS megváltó munkájával szemben, valamint a próféciák félreértelmezése kiütközött. Az a tény pedig, hogy MONTANUS a Paraklétosznak hirdette magát, ugyancsak árulkodó jelként leplezte le a mozgalom téves voltát. Úgy tűnik, hogy a mozgalom erejét végül is az a tény törte meg, hogy jövendöléseik nem teljesedtek be, noha a második század végén egy olyan nagy tekintélyű egyházatya is csatlakozott hozzájuk, mint TERTULLIANUS (160–220), akiről a későbbiekben még külön meg kell emlékeznünk. A montanistáknak a VI. század után nyomuk vész, bizonyos azonban, hogy a mozgalom hívei addig több évszázadon át igen aktívan munkálkodtak.
74
BEVEZETÉS
MANI és a manicheusok A manicheizmus tanrendszere a gnoszticizmus fejlődésének utolsó foka. Az irányzat alapítója MANI volt, aki 216-ban Babilonban született, perzsa szülők gyermekeként. Nagyarányú missziós tevékenysége kezdetén Isten igaz prófétája szerepében tűnt fel, aki azonban kifejezetten saját vallást akart létrehozni, s azt világvallássá fejleszteni. Végül a perzsa ZARATHUSTRA-papság
összefogott ellene, a perzsa uralkodó elfogatta, és
feltehetőleg kínzásaiba halt bele 276-ban. Tanítványai utólag azt terjesztették róla, hogy keresztre feszítették, mint KRISZTUSt. MANI tanrendszere a ZARATHUSTRA-féle dualizmuson alapszik. A világosságot és a sötétséget öröktől fogva szembenálló őselemeknek értelmezte, az anyag és a szellem, a sötétség és a fény nála különálló és egymástól elhatárolódó birodalmakat alkotnak. Az emberiség egy időre a sötétség és az anyag hatalmába került, de a Fény Atyja azért küldte el ZARATHUSTRÁt, BUDDHÁt, JÉZUSt, majd MANIt mint prófétákat, hogy meghozzák a szabadulást. A helyes utat JÉZUS mutatta meg, de Őt az emberek félreértették, s ezért most a Szentlélektől felkenve MANI – mint utolsó próféta – hozta el a megváltó tudást, a gnózist. Ezt a tudást csak nagyon szigorú és puritán életvitel nyomán lehet elérni (aszkézis). Vagyis tartózkodni kell a házasságtól, a nemi élettől, a húsevéstől stb. A jutalom mindezekért a bűnös anyagi testtől való megszabadulás, a lélek eljutása az örök fény csodálatos birodalmába. A manicheizmus nagy tömegeket tudott
75
BEVEZETÉS
mozgósítani, és a kereszténység egyik legveszélyesebb riválisává nőtte ki magát a IV. századtól fogva. A többi gnosztikus irányzatnál is jóval tovább tartotta magát. Bizonyos elemei még a középkorban is felbukkantak (pl. a katharoknál). Szervezeti megsemmisülése csak a XIII. századi mongol pusztítás nyomán következett be.
II.4.
Kísérletek a tévtanok és az ideológiai támadások
elhárítására – a dogmaharcok kezdetei
a) Az apostoli atyák (95–140)
Az ún. apostoli atyák kb. 95–140 között tevékenykedtek az egyházban, ők alkották a „második apostoli nemzedéket”. Elnevezésük onnan ered, hogy azt tartják róluk: ők még ismerték az apostolokat. Velük vette kezdetét a patrisztikus kor. Néhány közülük valóban valamelyik apostol ifjú pártfogoltja, tanítványa lehetett. Számukat nem ismerhetjük pontosan, egyesek neveit azonban megőrizték a korabeli iratok. Az apostoli atyák közé sorolják többek között RÓMAI KELEMENt, IGNATIUSt és POLYCARPUSt. Több fennmaradt irat dokumentálja tanításukat, mely írások közül egyeseket nagymértékben tiszteltek az óegyházban. (Függelék 298–299. p.)
76
BEVEZETÉS
A legfontosabb fennmaradt iratok ebből a korból a következők: RÓMAI KELEMEN két levele, IGNATIUS levelei, BARNABÁS levele, HERMAS Pastora, DIOGENETUS levele, POLYCARPUS martyriuma és a DIDACHÉ. Ezek a szövegek magyar nyelven is olvashatóak.37 Olvasásuk során meggyőződhetünk arról, hogy bár az apostoli korhoz közel álló korban keletkeztek, s közülük egyeseknek a szerzői talán kapcsolatban voltak az apostolokkal, a tartalom értéke, a világos megfogalmazás, a következetes, tiszta tanítás szempontjából ezek az iratok meg sem közelítik az apostoli leveleket. Azt azonban képviselik, hogy az Ó- és Újszövetség szerves egységet alkot, valamint hogy az ismeret az ember üdvözülése szempontjából önmagában nem mérvadó. A gnosztikus tévtanoktól tehát valóban elhatárolják magukat. Arról is tanúskodnak, hogy ekkor még nagy szerepet tulajdonítottak a gyakorlati kereszténységnek, fontosnak tartották a keresztény életvitelt. Elsősorban nem az értelmiségnek, hanem az egyszerű gyülekezeti tagoknak szólnak ezek az írások. Hivatkozási alapként általában az evangéliumokból és az apostoli levelekből vesznek át idézeteket. Felfogásuk szerint a vértanúk nem hősök voltak, akiknek ítéletkor érdemként lesz beszámítva a „dicső” halál (vö. gnoszticizmus), hanem KRISZTUStól erőt nyert gyenge emberek, akiket a Szentlélek erősített meg arra, hogy kínjaik közepette se tagadják meg ISTENt. Szerzőik többségének is ilyen mártírhalál elszenvedése lett az osztályrésze.
77
BEVEZETÉS
b) Az apologéták (140–170) Az apologéták (hitvédők) a kereszténységet ideológiailag támadó pogány filozófusok, illetve az előzőekben ismertetett gnosztikus irányzatok ellen léptek fel. Céljuk a keresztény hit megvédése volt mindenfajta ideológiai támadással szemben. Az apologéták már nem a római nép egyszerű polgárainak írtak, hanem az értelmiség számára kívánták igazolni, hogy a keresztény hit a magasan képzett emberek számára is méltányolható. Eközben azonban – miközben védelmezni próbálták a keresztény hitet a filozófusokkal szemben – nagymértékben átvették azok nyelvezetét és ideológiai fegyverzetét. Fennállt a veszély, hogy a keresztény tanítás egyfajta hellén filozófiává és csupán egy sokoldalúan kifejlesztett erkölcstanná válik. Biblia-ellenes tanításaik főbb pontjai: Összekeverték a Biblia és a görög filozófia „logosz” fogalmát. A logosz szerintük nem maga ISTEN vagy ISTEN FIA, hanem pusztán egy isteni erő vagy teremtmény, mely ISTENből származik. ISTEN ugyanakkor szemben áll a logosz által teremetett világgal. Átvették a görög filozófiából a lélek halhatatlanságáról szóló tanítást (PLATÓN), mivelhogy a test feltámadása a görögök számára elfogadhatatlan balgaság volt (lásd: Ap. csel. 17:32). Túlságosan nagy hangsúlyt fektettek az erkölcsi törvények pontos és mechanikus megtartására, háttérbe szorítva KRISZTUS áldozatát és a
78
BEVEZETÉS
személyes hitet. (Ne felejtsük el, hogy az egyes görög filozófiai iskolák is erősen hangsúlyozták az erkölcsiség fontosságát az ember életében.) Ennek nyomán könnyen uralkodóvá válhat az a felfogás, hogy pusztán az erkölcsös élet elvezetheti az embert az üdvösségre, ami közel áll az önmegváltás koncepciójához. A legnagyobb apologéta JUSZTINOSZ MARTYR volt (100–165), aki Samaria területén született, de görög szülőktől, s fiatal korában filozófiát tanult (sztoikus, arisztoteliánus, pitegoreus, platonista filozófiát). Egyszer elmélkedése közben megszólította őt egy idős ember, aki beszélt neki az ószövetségi messiási próféciákról és megcáfolta Platón lélekről szóló tanát. „Justinos erre megtért… hevesen elutasította a pogány mítoszokat és kultuszokat, mint a gonosz által elhintett szörnyű babonát, de lelkesen tisztelte továbbra is a klasszikus filozófiai hagyományt… A kereszténységet az igaz filozófiának tartotta, s ennek megfelelően a filozófia oktatóinak öltözetét viselte.”38 Minden valószínűség szerint ő volt az első teológus, aki úgy hitte, hogy a logosz – KRISZTUSban megtestesülve – elhozta világunkba a kiforrott, tökéletes filozófiát, melynek csúcspontja a keresztény igazság. SZÓKRATÉSZ és HÉRAKLEITOSZ éppúgy keresztények voltak, mint annak idején ÁBRAHÁM – vallotta JUSZTINOSZ, aki 165-ben a keresztényüldözések következtében maga is mártírhalált halt. (Ezért lett a
79
BEVEZETÉS
neve JUSZTINOSZ MARTYR.) Ismert apologéták voltak még: ARISZTEIDÉSZ, TATIANOSZ és ATHENAGORASZ. c) A korai egyházatyák teológiája (II–III. sz.) Az apologéták tevékenysége után a teológiai gondolkodás egyre inkább fejlődésnek indult az óegyházban. A korai egyházatyák úgy próbálták megfogalmazni Biblia-magyarázataikat, hogy azokat lehetőleg ne igazítsák hozzá koruk filozófiai gondolataihoz, de amint látni fogjuk, ez a próbálkozás olyannyira sikertelennek bizonyult, hogy a korszak talán leghíresebb egyházatyja (ORIGENÉSZ) tulajdonképpen keresztény neoplatonikus volt. A korai egyházatyák bizonyos értelemben szintén apologéták, vagyis hitvédők voltak. IRENEUS (140–200) Az első nagy egyházatya, valószínűleg a szmirnai POLYCARPUS tanítványa volt. Kis-Ázsiából származott, görögül beszélt, saját magát pedig nem filozófusnak, hanem pásztornak és hitvédőnek tartotta. Művei közül az ötkötetes Eretnekségek ellen című írás a legnagyobb jelentőségű, melyben hevesen támadta a gnoszticizmust. Egyértelműen síkraszállt a teremtés és megváltás egysége, az Atya, a Fiú és a Szentlélek egysége, valamint a történelem hármas felosztása (az Ószövetség kora, az Újszövetség kora és az örök élet) mellett. JUSZTINOSszal ellentétben nem akart mindent megmagyarázni, a Bibliát bőven elégségesnek tartotta a megfelelő magyarázatok megtalálásához. Célja az igaz és a hamis
80
BEVEZETÉS
ismeretek közötti egyértelmű különbségtétel volt. Ügyelt arra, hogy mindig átfogóan magyarázza az egészet, soha ne vesszen el a részletekben. Antibiblikusnak tekinthető viszont például az az állítása, amely szerint „Isten emberré lett, hogy mi megistenüljünk”, ami bizonyos fokig a misztériumok kegyességének hatását mutatja. TERTULLIANUS (160–220) Afrikai születésű egyházatya, aki fiatal korában kitűnő nevelésben részesült. Apja katona volt, s az ifjú TERTULLIANUS, akire igen erős hatást gyakorolt a mártírok bátorsága és önfegyelme, megtérése után úgy döntött, hogy KRISZTUS katonája (militia Christi) lesz. Felhagyott jövedelmező ügyvédi praxisával – melyet Rómában folytatott –, 195 táján megkeresztelkedett és visszatért az észak-afrikai Karthágóba. Ettől kezdve minden erejét a keresztény hit védelmének szentelte, s lerakta azokat az alapokat, amelyekre később CYPRIANUS és AUGUSTINUS is építhettek. Munkáját segítette, hogy eredetileg képzett jogász volt, s egyben az első olyan teológus is, aki már latin nyelven írta műveit, mintegy megteremtve ezzel a latin egyházi nyelvet. TERTULLIANUS a gnoszticizmus egyik leghatásosabb ellenfelévé vált. IRENEUS művei erősen hatottak rá. Jellegzetes TERTULLIANUS filozófiaellenessége. „A gnosztikusok pogány filozófiára való támaszkodása elriasztotta a filozófia tanulmányozásától azokat, akik a gnoszticizmustól mint az igazság meghamisításától féltek. A filozófia egyre inkább az eretnekség
81
BEVEZETÉS
szülőanyjának tűnt… Tertullianus megvetően gúnyolta ki azokat, akik sztoikus, platonikus vagy arisztotelészi kereszténységet hirdettek. Gnosztikus tétel volt ugyanis, hogy a hitnek kiegészítésképpen filozófiai vizsgálódásokra van szüksége. Mi köze van Athénnek Jeruzsálemhez?”39 – hirdette TERTULLIANUS. TERTULLIANUS sokat foglalkozott az egyházfegyelem kérdésével is, hangsúlyozta az aszkézis és a keresztény erkölcs fontosságát, JÉZUS közeli visszajövetelét. Így talán nem meglepő, hogy pályafutása utolsó szakaszában a montanizmus híve lett. ALEXANDRIAI KELEMEN (?–215) Észak-afrikai születésű egyházatya, életéről keveset tudunk. Főbb művei a Protreptikosz (A bálványimádás elleni intelem; apologetikus mű) és a Paidagogosz (Nevelő), mely utóbbit etikai kézikönyvnek szánta. KELEMEN tudatosan törekedett arra, hogy hallgatóiban és olvasóiban feloldja a pogány műveltséggel szembeni görcsöket, eloszlassa a gyanúsítgatásokat és az ellenszenvet, a pogányokat pedig megnyerje KRISZTUS számára. Leghíresebb műve a nyolc kötetből álló Szőnyegek, mely az ókori irodalom egyik legszínesebb írása. KELEMEN e művében a filozófiát már az isteni gondviselés műveként mutatja be, mintegy az üdvösségtörténet keretébe állítva. Azt vallotta, hogy minden nép isten teremtménye, ha pedig ez így van, akkor mindegyiknek gondját is viseli. A zsidóknak adta a törvényt, a görögöknek pedig a filozófiát. Ami tehát a
82
BEVEZETÉS
zsidóknak a törvény volt, az a görögöknek a filozófia, a kereszténység pedig mindkettő örököse. KELEMEN sokat foglalkozott a teremtés mibenlétének megértésével, valamint a lélek halál utáni sorsával. Azt vallotta, hogy ISTEN a teremtéskor már minden emberbe előre beleplántálta az igazság magvait, s a filozófiai igazságok felismerései lényegében e magvak kicsírázásából adódnak. A görög szellemiség hatására KELEMEN hitt a lélek örökkévaló halhatatlanságában. ORIGENÉSZ (184–254) Az óegyház eme híres teológusa ALEXANDRIAI KELEMEN tanítványa volt. Alexandriában született, keresztény családból, szemtanúja volt édesapja mártírhalálának. Mivel elismert apologéta szeretett volna lenni, filozófiát tanult Alexandriában, majd itt is tanított egy katechétaiskolában, valamivel később pedig a híres alexandriai iskola vezetője lett. Teológiai nézetei miatt – mintegy harmincévi tanítás után – állását feladva Caesareába ment, s ott külön iskolát alapított (232). A DECIUS-féle keresztényüldözések idején elfogták és 254-ben mártírhalált szenvedett. ORIGENÉSZ erősen aszketikus hajlamú személyiség volt. Hatalmas tudással és munkabírással rendelkezett. Kora legnagyobb tudósának tartották, műveltsége révén a történelem egyik legjelentősebb lángelméje volt. A hagyomány szerint mintegy 6000 művet írt, mely azonban nyilvánvalóan eltúlzott adat. A teológiai tudományok minden ágában kitűnt, de tudása kiterjedt a bölcselet valamennyi területére. Leghíresebb
83
BEVEZETÉS
munkája a Hexapla volt, az Ószövetség őstextusából és a különféle görög fordítások szövegeiből szerkesztett hatoszlopos összeállítás, mely által kimutatta, hogy a Septuaginta nem tökéletes fordítás. ORIGENÉSZ nézete szerint a bibliai szövegeknek három jelentésük van: egy szó szerinti, egy etikai (szellemi) és egy allegorikus (misztikus vagy lelki) jelentés. Ennek következményeként a Biblia történeti kinyilatkoztatás jellege és eredeti üzenete háttérbe szorult nála. Nevéhez fűződik az egyháztörténelem első dogmatikai kézikönyve, a Peri Archón (latin címe: De Principiis), melyben a keresztény világnézet rendszerét akarta összefoglalni, műve azonban arról tanúskodik, hogy a hellenizmus vallásfilozófiája igen erős hatást gyakorolt rá. ORIGENÉSZ szerint ISTEN olyan birodalmat teremtett, ahol Ő és a megalkotott szellemi lények tökéletes harmóniában éltek. A lelkeket azonban szabad akaratuk bűnbe sodorta, s így azok testet kapva (mely a gnosztikusokkal ellentétben ORIGENÉSZ gondolatrendszerében nem feltétlenül rossz dolog) az anyagi világba kerültek és bűneik arányában lettek emberek vagy ördögök. A bukás nem egy véletlen baleset műve volt (szemben a gnosztikusok tanításával), hanem ISTEN azt előre látta, és pedagógiai célból engedte meg. A szabad akarat elve alapján bárki bármikor – a halál után is – visszatérhet ISTENhez a törvény megtartása által, ami ORIGENÉSZ szerint idővel minden teremtmény esetében meg fog történni, s helyreáll az eredeti boldog békeállapot. A békeállapot beálltát
84
BEVEZETÉS
közvetlenül megelőzi Sátán megtérése és üdvösségre jutása. E nézetrendszere miatt az egyház csak részben fogadta el ORIGENÉSZ teológiáját, sőt alkotóját az egyes zsinatok többször is eretneknek nyilvánították. A test feltámadását – a platóni lélekhalhatatlanság-tan elfogadása következtében – ORIGENÉSZ tagadta. KRISZTUS áldozatának sem tulajdonított komoly szerepet. A földi egyház fokozatos, végső győzelméről vallott elképzelései segítettek kikövezni az utat a későbbi augustinusi elgondoláshoz, mely szerint a földi egyház ISTEN országával egyenlő és KRISZTUS adventjével kezdődött el a szentek ezeréves földi uralma. Még két korai egyházatya nevét kell megemlítenünk: CYPRIANUSét (200–258) és LACTANTIUSét (250–317). Főként az egyházszervezet, az etika és az eszkatológia kérdéskörével foglalkoztak. A karthágói születésű CYPRIANUS aszketikus visszavonultságban tanulmányozta a Szentírást, miután megtérése után mindenét eladta és a keresztények javára fordította. Hitt az egyház egységében, de eltúlozta az egyházi tisztviselők tekintélyét. Bűn volt szerinte például az is, ha valaki bírálni mert egy püspököt. Vallotta a feltámadást, a második advent jelentőségét. Mártírhalált halt VALENTINIANUS üldözései következtében, 258-ban. LACTANTIUS szintén afrikai születésű egyházatya volt, aki DIOCLETIANUS
császár udvarában retorikát tanított, majd a keresztényüldözés
85
BEVEZETÉS
miatt lemondott állásáról. Ezt követően tollat ragadott és védte a kereszténységet a pogány bölcselet ostromával szemben. Isteni tanítások című munkáját CONSTANTINUS császár figyelmébe ajánlotta. Mindezekből látható, hogy az úgynevezett dogmaharcok lényegében már a második században kezdetüket vették az apologéták ténykedésével, amikor a gnosztikusokkal szemben meg kellett fogalmazni az eredeti krisztusi tanítások lényegét. A dogmaharcok kibontakozása azonban később, a IV–VI. század folyamán érte el csúcspontját (lásd: III.5. alfejezet).
III.
ÜLDÖZÖTT SZEKTÁBÓL BIRODALMI VALLÁS –
AZ EGYHÁZ A IV–VI. SZÁZADBAN
III.1. A constantinusi fordulat társadalmi, politikai és vallási háttere
A keresztény egyház 313 februárjától – a CONSTANTINUS (306–337) és LICINIUS (308–324) császárok által Mediolanumban kiadott ediktum folytán – a birodalom összes vallásához és kultuszához hasonlóan teljes vallásszabadságot élvezhetett. EUSZEBIOSZ írása és más korabeli
86
BEVEZETÉS
beszámolók szerint CONSTANTINUS császár egy nevezetes látomása következtében fordult a keresztények Istenéhez (lásd a II.2. alfejezetet). Egy ilyen látomás azonban – azontúl, hogy hitelessége bizonyíthatatlan – nem magyaráz meg egy olyan nagyságrendű változást, mint amely végbement. Ezért érdemes a történelmi kulisszák mögé hatolva elemezni e különleges fordulatot. CONSTANTINUS 310-től az AURELIANUS által 274-ben bevezetett napkultusz, a Sol Invictus híve volt. A birodalom korábban vázolt helyzet az elhatalmasodó és kezelhetetlennek látszó belső és külső problémák azonban világossá tették a császár számára, hogy a hatalom legfontosabb és legsürgetőbb feladata egy „olyan istenség választásának a kérdése, akire a birodalmat bízni lehet, vagyis a legerősebb istennel való szövetség”.34 A napkultusz kötelezővé tétele átmenetileg betöltötte ezt a szerepet, annál is inkább, mivel az uralkodó lett a birodalmi vallás pontifex maximusa. Ily módon egy kézben összpontosulhatott a politika. Egy 313-ból származó érmén a Sol Invictussal társítva láthatjuk a császár profilját. A Nap imádata, valamint a vallásszabadság megteremtése önmagában azonban nem biztosíthatta teljes mértékben a birodalmi egység megőrzését. Olyan vallási rendszer, illetve szervezet kiépítésére volt szükség, amely megvalósíthatta a birodalom összlakossága kultikus
34
SORDI MARTA: The Christianity and the Roman Empire. 135. p. 87
BEVEZETÉS
értelemben vett tömörítését, melynek felépítése hierarchikus rendű, működése jól átlátható és ellenőrizhető. CONSTANTINUS pontosan ráérzett az „idők hívó szavára”, felismerte a kereszténységben rejlő lehetőséget. A nemrég még üldözött „szekta” ekkor már több millió főt számláló hatalmas tábor volt, elterjedtsége és szervezettsége pedig figyelemre méltó. CONSTANTINUS nyilván felmérte, hogy nem érdemes üldözni a kereszténységet, hasznossá lehet tenni viszont a római érdekek szempontjából. A kereszténység birodalmi vallássá nyilvánítását ő maga még nem valósította meg, de néhány évtizeden belül ide torkollott az általa megkezdett folyamat. Egyértelműen kimondhatjuk, hogy CONSTANTINUS a napkultusszal kapcsolatban már érvényesített eszme folytatását látta a keresztény vallással kötött szövetségben. A CONSTANTINUS előtt lebegő „eszme ugyanaz, mint amely AURELIANUSt
és DIOCLETIANUST is motiválta: a legerősebb isten keresése, azé
az istené, aki képes lenne sikeresen felvállalni a birodalom védelmét… Egy olyan állam képe áll előttük, mely vallásosnak határozza meg magát, s mely az istenséggel való kapcsolatát ténylegesen politikai léte alapvető valóságának tartja. Ez a hozzáállás jellemző volt a harmadik és negyedik század minden uralkodójára és valójában jellemző a pietas (vallási kegyesség) ősi római koncepciójára: a vallás mindenekfelett Róma és az istenség közötti szövetség volt, szövetség, amelynek a tárgya Rómának és a
88
BEVEZETÉS
Római Birodalomnak az üdvössége.”35 CONSTANTINUS terve az egyházzal tehát „a politikai rend megszentelése volt a birodalom keresztény helyreállítása által”.36 Hogyan viszonyultak az egyház vezető személyiségei a birodalom által számukra, illetve az egyház számára biztosított új lehetőséghez? Míg egyfelől a császár hatalmas lehetőséget látott a keresztény vallás támogatásában a birodalom egysége, valamint a saját hatalma megőrzése érdekében, másfelől a kereszténység vezető rétege is látott fantáziát a birodalommal, illetve a császári hatalommal való szövetségben. A IV. századi egyház kezdte egyre inkább az isteni gondviselés jeleként értelmezni a Római Birodalom fennállását, mint amelyet ISTEN maga rendelt majdani intézményes keretül az egyház által képviselt rend megvalósítása céljából, mely egyben alapvető eszköze az isteni mű beteljesítésének. Úgy vélték, hogy az egy hivatalos nyelvet ismerő, jól szervezett birodalomban a hatalom segédletével sokkal gyorsabban terjedhet az evangélium, s közelíthet el ISTEN országa. A fenti ideológia következményeként egyház és a romanizmus eszméje szétválaszthatatlanul összekapcsolódott. Az új egyházi gondolkodás szerint az egyháznak egy egységes politikai közösség megteremtésének elérésével kell beteljesítenie földi 35 36
SORDI, i. m., 141–143. p. MASSEY SHEPERD: Liturgical Expressions of the Constantinion Triumph. Dumbarton Oaks Papers 21, 1967, 75. p. 89
BEVEZETÉS
misszióját, mely az örök isteni rendben gyökerezik. KRISZTUS királyságának földi megelőlegezéseként egy egységes világrendet kell létrehozni, melyben a politikai és vallási tekintély egységesen képes fellépni KRISZTUS tekintélyének az egész lakott földön való érvényesítése érdekében (oikumené). Máris eljutottunk tehát az egyház és állam összekapcsolódásának eszméjéhez, ami a világtörténelem során ismételten megjelenik. A politika és a vallás tehát a IV. század elejétől fogva mind szorosabban összefonódott, ami oda vezetett, hogy hosszú ideig (a XVIII. század végéig) elválaszthatatlanok lettek egymástól. „A rómaiak politikai és katonai egyeduralmát az új vallás szellemi egyeduralma váltja fel, és a hit expanziója előtt… korlátlan lehetőségek állnak… Róma lett Krisztus egyházának központja, mint ahogyan már Caesar birodalmát e városból irányították.”37 A constantinusi fordulat negatív vonásait, az egyházra gyakorolt káros hatását számos római katolikus egyháztörténész elismeri: „Az államilag támogatott, majd a század végén államvallássá lett egyház részesült a hatalomból, s ezzel a hatalommal való visszaélésnek, az erőszak igénybevételének kísértése is állandóvá lett az egyház életében. A fordulat okozta másik veszély, hogy a császár az egyház felett korlátlanul uralkodó császárpápa lett, aki… bármikor beavatkozhatott, s igen gyakran
90
BEVEZETÉS
be is avatkozott az egyház életébe… Negatív irányba ható tényező lett, hogy sokan igazi hit nélkül, érdekből lettek keresztényekké, mert az egyházhoz mint államilag támogatott, majd uralkodó valláshoz tartozás társadalmi és gazdasági előnyökkel járt. A gyakran érdekből történt megtérések következtében a régebbi szigorú fegyelem meggyengült, és pogány, illetve világias szellem hatolt be az egyházba.”38 III.2. Az egyetemes ünnepnap megalkotásának jelentősége (321) és az első katolikus (egyetemes) zsinat szerepe (325)
A milánói türelmi rendelet kibocsátása utáni időben CONSTANTINUS császár egyre céltudatosabban növelte az egyház erejét. Ezzel mintegy párhuzamosan, fokról fokra szorult vissza a korábbi pogány vallásosság. Az államhatalom által támogatott új eszmeiség terjedését számos császári rendelet segítette elő. A keresztre feszítés büntetését 315-től kezdődően megszüntetik, a gyermekeket, a rabszolgákat, a foglyokat pedig külön törvények védik. Egy 316-ban kiadott törvény már azzal az indoklással tiltotta meg, hogy a bűnözők homlokára bélyeget süssenek, hogy végtére is minden ember az ISTEN képére alkotott teremtmény. Az természetesen örvendetes volt, hogy a kereszténység befolyása emberségesebbé tette a törvényhozást, de az állam és az egyház szoros összefonódása súlyos 37
38
OSCAR HALECZKI: The Millennium of Europe. University of Notre Dame Press, 1963, 40. p. SZÁNTÓ KONRÁD, i. m., 138. p. 91
BEVEZETÉS
negatívumokat is maga után vont, melyek mind az egyház, mind pedig a társadalom életében éreztették hatásukat. Az egyház olyan kiváltságok sokaságával lett felruházva, melyeket néhány évvel korábban még a pogány államvallás élvezett, mint például a katonáskodás és a közterhek alóli mentesség, a templomi menedékjog, a püspökök bíráskodási joga különféle peres és bűnvádi ügyekben, valamint a hatalmas állami dotáció. A lakosság döntő többsége a IV. század elején még mindig a pogány kultuszokat követte – a pogányság visszaszorítását illetően CONSTANTINUS igen óvatosan járt el. Először csak a házaknál történő magánáldozatokat tiltotta meg, de még engedélyezve voltak a nyilvános áldozatok. A császárt, illetve a császár képmását a fordulat után már tilos volt vallásos tiszteletben részesíteni. Még határozottabb kereszténybarát politikát kezdett folytatni CONSTANTINUS 324 után, miután megszerezte a birodalom egésze feletti egyeduralmat, hiszen addig csak nyugaton uralkodott. Azonban nem ment egyik napról a másikra az eddig üldözött, szektának bélyegzett keresztény egyház elfogadtatása a birodalom egész lakosságával. Viszonylag hosszú, több évtizedes folyamatról van szó. A jelentős mértékű pénzügyi támogatás, az állami elismerés és a gyors felemelkedés lehetősége önmagában még nem alapozta meg mindenkiben a keresztény egyházhoz való csatlakozás vágyát. Sokan hittek abban, hogy a régi pogány
92
BEVEZETÉS
istenségek és bálványok előtti hódolat, az ősi rituális szertartások gyakorlása biztosítja számukra a kívánt üdvöt. A hatalomnak tehát minél gyorsabban meg kellett találnia, elsősorban a 274-ben bevezetett és általános elfogadást élvező napkultusz és a „keresztény istenség” imádata közötti kapcsolódási pontot, melynek révén a keresztény vallást a napkultusz (Sol Invictus) szerves folyatásaként lehet értelmezni. Mindkét esetben monoteista vallásról volt szó, s ez megkönnyítette az államhatalom által, felülről létrehozott művi szinkretizmust. CONSTANTINUS császár 321-ben a hét első napját (a vasárnapot), mely korábban „a Nap tiszteletreméltó napja” volt, állami pihenőnappá tette. A kereszténységen belül nagyon hamar megjelentek azok a szimbólumok, amelyek kifejezetten kedveztek ennek az átmenetnek. KRISZTUSt mint a „világ Világosságát” a Naphoz kezdték hasonlítani. TERTULLIANUS megjegyzése szerint sok pogány meg volt győződve arról, hogy a keresztények a napistent tisztelik, hiszen összejöveteleiket a Nap napján tartották. A magyar nyelv vasárnap szava nem tartalmaz utalást arra, hogy ez a nap eredetileg a Nap napja volt, több európai nyelv azonban őrzi ennek az emlékét. Lásd például: Sunday (angol), Sontag (német) és Söndag (svéd), jelentése: a Nap napja. „Egyesítésre törekedvén a bajokkal küzdő birodalomban CONSTANTINUS a napisten napjának, a vasárnapnak a megünneplésében olyan intézményt vélt felfedezni, ami az egységesítés központjává
93
BEVEZETÉS
válhat… A vasárnapot, a napisten napját a kereszténység és a pogányság új egyesítésének pecsétjévé tették.”39 Emiatt az ideológiai tartalom miatt szorgalmazták, sőt kényszerítették, hogy a keresztények áttérjenek a szombatünneplésről (ami a többség gyakorlata volt még ekkor) a vasárnapünneplésre. A IV. század második felében (364) tartott laodiceai zsinat 24. kánonja így szól: „Azokról a keresztényekről, akik megtartják a szombatot, vagy más zsidó szokásokat követnek: A keresztények ne kövessenek zsidó szokásokat, és ne pihenjenek szombaton, hanem dolgozzanak ezen a napon. Mint keresztények, inkább az Úr napján őrizzék meg a nyugalmat, ha lehetséges. Ha mégis zsidó szokások követésén érik őket, legyenek kiközösítve KRISZTUS színe előtt.”40 Vagyis a laodiceai tanácskozáson maga az egyház is elfogadta az istentisztelet napjával kapcsolatos – a pogány császár részéről történő – változtatást, és elrendelte, hogy mindenki a vasárnapot tartsa meg szent napként a szombat helyett. Hasonló megfontolásból kezdték el ünnepelni a IV. század folyamán december 25-ét JÉZUS születése napjaként. Ez a nap volt a pogányoknál a napisten éves ünnepe (születésnapja), a téli napforduló ideje, amikor a „meghaló”, majd „feltámadó” Nap (istenség) legyőzi a sötétséget. Amikor AURELIANUS császár 274-ben a napisten kultuszát egységes birodalmi 39 40
ARTHUR STANLEY: Lectures on the History of the Eastern Church. 184. p. Az ókeresztény kor egyházfegyelme. Összeállította és fordította: ERDŐ PÉTER, Ókeresztény írók V. kötet, Szent István Társulat, Budapest, 1983. 94
BEVEZETÉS
vallássá kívánta tenni, a Capitoliumon templomot építtetett a tiszteletére, melyet 274. december 25-én avattak fel. Az évenkénti periódusban „feltámadó” Napot és a feltámadt KRISZTUSt tehát ezen a napon is összekapcsolták eszmeileg. A korszak döntő jelentőségű eseménye volt a niceai egyetemes zsinat összehívása és megtartása 325-ben. Ezt az eseményt szinte közvetlenül előzte meg CONSTANTINUS hadjárata riválisa, LICINIUS ellen (324). A hadjáratot CONSTANTINUS már a kereszténység védelmének jelszavával vezette, a milánói ediktum betű szerinti megtartásához – tehát a mindenki számára egyforma vallásszabadság elvéhez – ragaszkodó LICINIUSszal szemben. A nevezett ediktumot a két császár együttesen adta ki, LICINIUS részrehajlás nélkül érvényesítette azt Keleten, CONSTANTINUS viszont egyre inkább egyoldalúan hajtotta végre a rendeletet Nyugaton a kereszténység javára, s a többi vallás hátrányára. Amíg CONSTANTINUS csak a birodalom nyugati fele fölött gyakorolhatott korlátlan uralmat – tehát a LICINIUS felett aratott 324-es győzelméig – ezt a részrehajlást igyekezett palástolni. A támadást viszont azzal az ürüggyel indította, hogy társuralkodója ellenfele a kereszténységnek. A keleti rész császára felett aratott győzelem azonban ismét a keresztény jelszavak használhatóságát, vagy más szóval „a keresztény isten hatalmát” látszott bizonyítani. A nevezett zsinat összehívásának okait, körülményeit és következményeit jól szemlélteti a következő idézet:
95
BEVEZETÉS
A győzelem utáni évben ült össze – CONSTANTINUS kezdeményezésére és személyes elnöklésével – kb. 250 résztvevővel a keresztény püspökök első birodalmi (oikumenikus) zsinata a kis-ázsiai Niceában. Célja a dogmatikai, rituális és szervezeti egység megteremtése, más szóval: a vallási szervezet egyházzá való átalakítása volt. Dogmatikai vonatkozásban a zsinat elvetette ARIUS alexandriai diakónusnak azt az tanítását, hogy KRISZTUS, a „Fiúisten” az Atyaisten teremtménye, tehát nem lehet vele egylényegű. Ehelyett ATHANASIUS alexandriai püspök elméletét fogadták el, s emelték „hitelv” (dogma) szintjére, mely szerint a három isteni személy az Atyaisten, a Fiúisten és a Szentlélek – hármas volta mellett is egyetlen istenháromságot alkot, tehát „a Fiú egylényegű (görögül: homousios) az Atyával”. Mivel a niceai zsinat többsége ATHANASIUS „hármassági” (trinitarius) álláspontját fogadta el, ezt tekintették a kereszténység „egyetemes” (görögül: katholikosz) álláspontjának. Azon gyülekezetek összességét, amelyek ezt a többségi álláspontot elfogadták, „katholikus egyháznak”… nevezték. CONSTANTINUS a niceai zsinatot követő években is ezt az álláspontot tette magáévá, így az államhatalom szempontjából a katolikus volt egyben a „hivatalos”, elismert egyház. „A niceai zsinat ugyanakkor szentesítette a császári hatalom és az egyház szövetségét… Ezzel még inkább megszilárdult a korlátlan hatalmú császárság és a katolikus egyház
96
BEVEZETÉS
ideológiai-politikai szövetsége.”41 Megjegyzendő, hogy a zsinati döntés csak az Atya és Fiú egylényegűségét fogadta el. Az Atya–Fiú–Szentlélek egységét, illetve egylényegűségét ténylegesen csak a 381-ben összehívott konstantinápolyi zsinat szögezte le (lásd a III.5. alfejezetet). EUSZEBIOSZ így ír a niceai zsinatról és a CONSTANTINUS császár uralkodása 20. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségről, ami nem sokkal ezután történt: „… A császári lakomáról egyetlen püspök sem maradt távol. Ami ott történt, minden képzeletet felülmúlt: lándzsahordozók és nehéz fegyverzetű testőrök álltak kivont karddal a palota előcsarnoka körül, Isten emberei azonban félelem nélkül bejutottak sorfalukon keresztül a palota belsejébe. Ott azután egyesek vele egy kereveten feküdtek, mások tőle kétoldalt dőltek le. Bárki azt hihette volna, hogy Krisztus országának képét látja, vagy álmot, nem éber állapotban szemlélhető valóságot.”42 III.3. A katolikus kereszténység elleni utolsó császári fellépés – JULIANUS (361–363)
A CONSTANTINUS halála (337) utáni évtizedekre a mindinkább kiéleződő belső ellentétek nyomták rá bélyegüket, melyek között
41
42
FERENCZY–MARÓTI–HAHN: Az ókori Róma története. Tankönyvkiadó, Budapest, 1992, 388–389. p. Vita Constantini, 3. II-14, Idézi: Római történeti chrestomatia. Tankönyvkiadó, 1963, 279. p. 97
BEVEZETÉS
kiemelkedő helyet foglaltak el a vallási konfliktusok. Ideológiai ellentétek feszültek a keresztények és a pogányok, a kereszténységen belül a katolikusok és ariánusok, valamint a különböző eretnek mozgalmak között (lásd: III.5. alfejezet). CONSTANTINUS három fia osztozott a birodalom feletti hatalmon. II. CONSTANTINUSt hamarosan meggyilkoltatta az öccse, CONSTANS, így ismét kettős császárság alakult ki (340–350). Egy évtizeddel később (350ben) a galliai lakosság fegyveres felkelést robbantott ki, melynek leverésére CONSTANS vállalkozott, de életét vesztette. A Keleten uralkodó II. CONSTANTIUS – aki egyébként az ariánusokkal rokonszenvezett – 351ben sikeresen leverte a felkelést, s így ismét helyreállt az egységes császárság. A császár ezt követően perzsaellenes hadműveletekbe kezdett Keleten, míg unokaöccsét – JULIANUSt – Galliába küldte az alemann betörések megállítására. JULIANUSt nagybátyja kereszténynek nevelte, filozófiai és retorikai tanulmányai azonban a régi pogány filozófia és a hellenizmus rajongójává tették őt. (Lehetséges, hogy a birodalmi egyházzá vált kereszténység egyre szembetűnőbb negatívumai is közrejátszottak ebben.) A Rajna menti határ védelme látszólag megoldhatatlan feladat volt a szobatudós fiatalember számára. A helyi lakosság támogatását és katonái bizalmát megszerezve mégis hatalmas győzelmet aratott az alemann és germán csapatok felett. A győzelem – amely évekre biztosította a Rajna menti határ szilárdságát –
98
BEVEZETÉS
népszerűséget és tekintélyt szerzett JULIANUS számára, akit katonái 360ban császárrá kiáltottak ki. II. CONSTANTIUS rövidesen bekövetkező halála után JULIANUS lett a birodalom egyetlen császára (361–363). Az új császár mint a pogány filozófia és az ősi hagyományok feltámasztója esküdt ellenségévé vált a kereszténységnek, még az eleusisi titkos misztériumokba is beavattatta magát. Uralkodásával így kezdetét vette a kereszténység utolsó, igen rövid ideig tartó és a korábbiaknak sokkal szerényebb mértékű üldözése. JULIANUS eltávolította udvarából a keresztény udvaroncokat és hivatalnokokat, eltörölte a hadsereg keresztény emblémáit, újjáépíttette a lerombolt pogány templomokat és megszüntette a klérus kiváltságait. Iskolatörvénye értelmében a birodalom egyetlen iskolájában sem lehetett többé tanító keresztény ember, hogy életidegen gondolataival meg ne rontsa a fiatalság szellemiségét. JULIANUS is birodalmi egyházat akart teremteni, de pogány alapokra építve, olyan képzett papi hierarchiával, melynek maga a császár lett volna a pontifex maximusa. (Függelék 311– 312. p.) Az új császár tehát már nem azokkal a véres és kegyetlen eszközökkel üldözte a kereszténységet, mint elődei, de egy rövid időre mégis lefékezte a korábbiakban ismertetett, felfelé ívelő folyamatot, amely a constantinusi fordulat után megállíthatatlannak látszott. Megtörni
99
BEVEZETÉS
azonban már nem tudta. Egyházi szerzők az „apostata” (hitehagyó) melléknevet adták JULIANUSnak. JULIANUS törekvései azért sem érhettek el komoly eredményt, mert a birodalom keleti felének lakossága ekkor már többségében keresztény volt, az új politikát legfeljebb az itáliai arisztokrácia egy része, valamint a pogány érzelmű értelmiség támogatta. Itt kell megjegyeznünk, hogy CONSTANTINUS a császári székhelyet áttette Rómából az általa alapított új birodalmi fővárosba, amelyet önmagáról Constantinopolisnak (330) (Konstantinápoly) nevezett el. Konstantinápoly a későbbekben Bizánc néven volt ismeretes. JULIANUS szerette volna katonai sikerekkel is alátámasztani politikai törekvéseit. A Perzsa Birodalom ellen indított nagyszabású hadjáratot, mely rövid sikersorozat után kudarcba fulladt, a harcokban maga a császár is életét vesztette (363). Ellenőrizhetetlen az a legenda, miszerint egy keresztény katonájának lándzsája oltotta volna ki életét. A pogányság helyreállításának utolsó kísérlete ezzel mindenesetre elbukott, és JULIANUS személyében a Constantinus-dinasztia is kihalt.
III.4. A kereszténység államvallássá alakulása – A birodalmi egyház létrejötte (380)
100
BEVEZETÉS
A JULIANUSt követő császárok valláspolitikája egyértelműen a constantinusi alapokhoz való visszatérést képviselte. A hatalom rövid ideig még viszonylag türelmesnek mutatkozott a régi pogány vallásossággal, illetve annak követőivel szemben. A pogányság képviselői azonban a városokból hamarosan kiszorultak vidékre. Jellemző, hogy a „paganus” (vidéki, falusi) elnevezésből származik mai „pogány” szavunk. A pogányság végleges háttérbe szorítása Nyugaton elsősorban GRATIANUS, Keleten pedig THEODOSIUS császár nevéhez fűződik. GRATIANUS (375–383) már oly mértékben a kereszténység pártjára állt, hogy lemondott az addig őt megillető főpapi címről (pontifex maximus), a pogány templomok ingatlanjait elkoboztatta, papjaik jövedelmét felfüggesztette. Később a szenátusból is eltávolíttatta VICTORIA istennő oltárát (382). Rendelkezéseit a pogányság köreiben mutatkozó erőteljes ellenállás hatására sem vonta vissza. Utóda, II. VALENTINIANUS (383–392) nem változtatott GRATIANUS valláspolitikai irányvonalán. A Római Birodalom ekkor már nagyon közel állt ahhoz, hogy megszüntesse a már amúgy is csak igen formálisan működő vallásszabadságot, s a keresztény vallást államvallás rangjára emelje, s ily módon az évszázadokon át üldözött kereszténységet ismerje el a birodalomban egyedül gyakorolható vallás gyanánt, az eddig létező összes többi vallási irányzat egyidejű hatósági betiltása mellett.
101
BEVEZETÉS
A kereszténység államvallássá tétele THEODOSIUS császár (379– 395) nevéhez fűződik. THEODOSIUS társuralkodóival, GRATIANUSszal és II. VALENTINIANUSszal egyetemben 380. február 27-én Constantinopolis lakosaihoz intézett ediktumában a kereszténység katolikus változatát, az ortodox hitet kötelezővé tette a birodalom valamennyi népe számára az arianizmus és pogány vallásosság egyidejű betiltása mellett: „Megparancsoljuk, hogy mindazon népek, amelyek a mi kegyelmes kormányzatunk alatt állnak, abban a vallásban éljenek, amelyet a hagyomány szerint Szent Péter apostol adott át Róma népének, s amely azóta is töretlenül él napjainkig: az a hitvallás ez, amelyet Damasus pápa és Péter, Alexandria püspöke, az apostoli szentségű férfiú is helyesnek tart. Tehát mindenkinek hinnie kell az apostoli hitvallás és az evangéliumi tanítás értelmében az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek egységesen isteni voltát, egyenrangú méltóságát és szent hármasságát. Meghagyjuk, hogy akik ezt a hitvallást követik, a „katolikus keresztények” nevét viselhetik, a többiek azonban – akiket eszteleneknek és őrülteknek tekintünk – az eretnek hitvallásuknak megfelelő nevet viseljék, gyülekezeteik nem nevezhetik magukat ecclesiáknak, és egyelőre az isteni bosszúnak adjuk át őket, de majd amidőn isteni sugallatból erre utasítást kapunk, magunk is gondoskodunk megbüntetésükről.”43 (Bővebben Függelék 313–315. p.)
43
Codex Theodosianus, XVI. könyve, 1-2. Idézi a Római történeti chrestomatia 281– 282. p. 102
BEVEZETÉS
Ez az ediktum már a vallási türelmetlenség tipikus példája. A 313. évi rendelet óta – amellyel jogilag is lezárult az utolsó és egyben a legsúlyosabb keresztényüldözés – mindössze csak 67 év telt el, ugyanabban a században vagyunk még, és máris ismét vallási türelmetlenséggel találkozunk. A hatalmi (birodalmi) egyház megteremtése révén az üldözött egyház – néhány évtized leforgása alatt – üldöző egyház lett. A kereszténységtől eredetileg távol állt mindennemű türelmetlenség és kényszer. A bibliai elv így hangzik: „Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság.” (II. Kor. 3:17) „Ne győzettessél meg a gonosztól, hanem a gonoszt jóval győzd meg.” (Rm. 12:21) Ekkorra azonban az egyház már a birodalom hatalmi politikájának eszközévé lett. A további császári rendeletek (380, 392, 425) már nemcsak a pogányságot kényszerítik a keresztény államegyházba, hanem a különböző keresztény irányzatokat is, melyeknek egy részét minden bizonnyal éppen az állam és az egyház egybeolvadása ellni tiltakozás hozta létre. „Gratianus és Theodosius 381-ben, illetve 383-ban a pogány hitre, majd a judaizmusra való visszatérést tiltotta meg. Theodosius – társcsászáraival egyetemben – elrendelte (392. november 8-án), hogy a pogány kultuszok gyakorlója, legyen bármilyen rendű-rangú tagja a társadalomnak, „a vallási törvény megszegése miatt fosztassék meg attól a háztól és attól a földbirtoktól, amelyben a pogány babonának hódolt”.44 Az 44
Római történeti chrestomatia, 282. p. 103
BEVEZETÉS
elkobzott épületeket, birtokokat a császári kincstár számára foglalták le. „A kereszténység kötelező államvallássá tétele logikusan maga után vonta a nem keresztény kultuszok állami üldözését. Tehát a kereszténység uralomra jutásával a pogány vallások kerültek abba a helyzetbe, amelyben a kereszténység volt korábban.”45 (Kiemelés a Szerzőtől.) Lényeges momentum tehát, hogy a 392-ben kiadott rendelet már nemcsak elvileg tiltotta meg a pogány vallások gyakorlását, hanem a pogány templomok lerombolását, javaik kisajátítását is elrendelte. A 380-ban, majd 392-ben kiadott nevezetes császári ediktumokat további rendeletek egész sora követte, melyek egyre keményebb szankciókat tartalmaztak az államhatalommal szorosan összefonódó kereszténység elutasítóival szemben. Egy 395-ben kiadott törvény leszögezi, hogy senki sem térhet el a katolikus vallás hittételeitől, büntetés terhe mellett, és a kormányzók feladatává teszi ennek felügyeletét. A törvény kitér az eretnekség fogalmára, melybe a katolikus vallástól való legcsekélyebb eltérést is belefoglalja. Nemsokára (407, 408) ismételten deklarálják a katolikus hitvallás és rítus megtartásának kötelező érvényét, komoly büntetést helyezve kilátásba az ellenállókkal szemben. Egy 409ben kiadott rendelet szövegében már fellelhető az a klasszikus vád, miszerint az eretnekek „megháborítják a közrendet a keresztény vallás megvetésével”. (Ez a vád ezt megelőzően a pogány Róma idején hangzott 45
GERGELY JENŐ: A pápaság története. Kossuth, 1982, 36. p. 104
BEVEZETÉS
el utoljára, a kereszténységgel szemben.) A következő – 425-ben kiadott – császári rendelet hitszegésnek bélyegez minden tévelygést a katolikus egyházzal szemben, és terrort helyez kilátásba minden „eretnekkel” szemben. A büntetés jobb esetben csak vagyonelkobzást, rosszabb esetben halálbüntetést jelentett. A társadalomból való kiiktatás jogi alapja a közjó és közrend veszélyeztetése. Az a törvénybe öntött koncepció, miszerint az eretnekeket akár a saját akaratuk ellenére is kényszeríteni lehet, sőt kell az „üdvösségre”, tulajdonképpen megvetette a középkori inkvizíció alapjait (lásd a IV.8. alfejezetet).
III.5. A dogmaharcok kibontakozása és az egyetemes zsinatok szerepe (IV–VI. sz.)
Ahogyan a második fejezetben már említettük, a II–III. században kialakuló dogmaharcok a IV–VI. század folyamán igen jelentős mértékben bontakoztak ki, s váltak az egyházi élet meghatározó tényezőivé. A dogmatikai küzdelmek, illetve a zsinatok tartásának fő oka továbbra is feltörő eretnek tanítások elleni védekezés szükségessége volt, az egyház hitének pontos és világos formába öntése révén. Az egyházi zsinatok úgymond a Biblia tekintélyére hivatkozva ekkor fogalmazták meg, hogy
105
BEVEZETÉS
mit kell hinni az Atyáról, a Fiúról és a Szentlélekről, természetükről és tevékenységükről, valamint a közöttük lévő viszonyról. A zsinati viták eredményeként fejlődött ki később a rendszeres teológia egyik ágaként a kristológia „tudománya”. Heves dogmatikai harcok azonban éppúgy dúltak a soterológia (megváltástan) területén is, ahol pedig a bűn és a kegyelem viszonyának meghatározása volt a vita tárgya. Többnyire e két területen folytak a legádázabb küzdelmek, melyek abban is különböztek a korábbiaktól, hogy immár a széles nyilvánosság előtt folytak a legkülönbözőbb néprétegek részvételével. Ráadásul a zsinati viták az államhatalom gyámkodása alatt zajlottak, ami nemegyszer rányomta bélyegét az egyes határozatokra még akkor is, ha a császári hatalom végeredményben csak másodlagos szerepet játszott a nevezett folyamatban. Fontos azt is megjegyeznünk, hogy a tárgyalt korszakban a dogmatizmus alakulása szempontjából még egyértelműen a keleti egyháznak volt meghatározó szerepe, ami összefüggésben állt azzal a ténnyel, hogy Keleten két igen nagy hatású teológiai iskola is működött egymással párhuzamosan, míg a Nyugat CYPRIANUS után a IV. század végéig lényegében nem adott igazán nagy egyházi tanítót. Az alexandriai iskolához tartoztak pl. ATHANASIUS (alexandriai püspök), a három ún. „kappadókiai atya”: NAGY BASILEUS, NAZIANZI GERGELY és NYSSIAI GERGELY, de ide sorolhatjuk a 340-ben elhunyt, igen jeles és már többször idézett egyháztörténészt, EUSZEBIOSZt is.
106
BEVEZETÉS
Az antiochiai iskolához tartoztak pl. CHRYSOSTOMUS JÁNOS, MOPSUESTIAI THEODORUS és a szír EPHRAEM. A IV. század végén észak-afrikai központtal már a nyugati (latin) teológia is éledezni kezdett, noha sokkal kisebb léptekkel haladt tanrendszerének kifejlesztésében, mint a nagy hagyományokkal rendelkező keleti (görög) iskolák. Az érdeklődési és mentalitási különbségeket is jól érzékelteti, hogy míg a nyugati teológusok figyelmének központja inkább a soterológia volt, addig a keletiek krisztológiai tanvitákba merültek. A IV. század végén, illetve az V. század elején tevékenykedő legjelentősebb nyugati egyházatyák HIERONYMUS, AMBROSIUS és AUGUSTINUS voltak. HIERONYMUS neve ismerősnek tűnhet a Vulgatával kapcsolatban, míg AMBROSIUS nevét azért érdemes megjegyeznünk, mert bűn- és kegyelemtanát illetően szinte közvetlen előfutára volt AUGUSTINUSnak. Az egyes zsinatok szinte minden esetben valamilyen tanvitát zártak le, vagyis szerepük igen szorosan összefügg a dogmaharcok menetével, történetével. Nem véletlen tehát, hogy tárgyalásukat is egy alfejezeten belül, egymással mintegy párhuzamosan célszerű folytatnunk. Mivel azonban e jegyzetnek inkább az egyháztörténelem eseménytörténeti összefoglalása a célja, s nem annyira a teológiatörténet átfogó bemutatása vagy kiértékelése, így a dogmaharcok és az egyetemes zsinatok ismertetését most csak nagy vonalakban
107
BEVEZETÉS
vázoljuk. (A témával kapcsolatban lásd bővebben: ADOLF VON HARNACK: Dogmatörténet.) Az egyetemes (katolikus) zsinatok a következők voltak: I. Nicea (325), II. Konstantinápoly (381), III. Efezus (431), IV. Kalcedon (451), V. Konstantinápoly (553), VI. Konstantinápoly (681), VII. Nicea (787). A fent nevezett hét zsinat azért egyetemes vagy katolikus, mert ezekben még a keleti és nyugati kereszténység egyaránt képviseltette magát. A második niceai zsinat után ez már nem mondható el. Érdemes még tudnunk, hogy az első négy zsinat határozatai mind a mai napig érvényesek az ortodox, a római, a görög katolikus, valamint a protestáns egyházakban egyaránt, míg az utolsó három zsinat határozatait már csak az ortodox keleti egyház tartja magára nézve kötelező erejűnek. Az egyes zsinatok megrendezésének helyszíneiből ugyanakkor ismét egyértelműen kitűnik, hogy a kereszténység történetének első évezredében még milyen kiemelkedő szerepet játszott a keleti „egyházrész” a nyugatival szemben. Szinte azonnal feltűnik, hogy Nyugaton sehol nem tartottak ekkoriban egyetlen jelentősebb zsinatot sem, melynek a kereszténység tanbeli kinyilatkoztatásaihoz bárminemű köze lett volna. A második alfejezetben már szó esett arról, hogy az ARIUS és ATHANASIUS között kibontakozó első igen komoly krisztológiai tanvitát az első egyetemes zsinat zárta le Niceában (325). Ez volt ún. „homousiosvita”, melynek keretében a császár és püspök küldöttek
108
BEVEZETÉS
többsége ATHANASIUS alexandriai püspök azon véleményét fogadta el, miszerint az Atya és a Fiú (valamint a Szentlélek) egylényegűek (homousion), vagyis egy ISTEN van, de az két (illetőleg három) isteni személy egyidejű létezését jelenti. Szakszerűen kifejezve „Isten lényege teljesen egy, de magában az Istenben meg kell különböztetni az ezt az egy lényeget bíró (három) létezőt”.46 A Szentlélek mibenlétét és szerepét ez a zsinat még nem tisztázta egyértelműen, legfeljebb csak utalást tett rá. A niceai hitvallást elfogadókból lettek a katolikus keresztények, míg a többieket gyakorlatilag kiközösítették. ARIUS tanai mindamellett továbbra is fennmaradtak, sőt később a frankokon kívül jóformán minden hódító „barbár törzs” – melyek utódállamokat hoztak létre a Római Birodalom romjain – az „ariusi kereszténységet” vette fel. Nem vallották KRISZTUS istenségét, szellemi utódaik a középkori antitrinitáriusok (unitáriusok), illetve az újkori jehova tanúi. ARIUS tanítása egyébként valóban több ponton is ellentmond a Bibliának, hiszen az Ószövetség és az Újszövetség irataiban sehol sem találhatunk utalást arra vonatkozóan, hogy KRISZTUSt az Atya teremtette volna. A niceai zsinat után azonban még évtizedekig nem alakult ki teljesen egységes állásfoglalás, és a legtöbb teológus óvakodott a szakszavak (ouszia, hüposztátisz) használatától. Már THEODOSIOS császár idején hívták össze Konstantinápolyba a II. 46
NEMESHEGYI P.: A Szentháromság. Róma, 1974, 56. p. 109
BEVEZETÉS
egyetemes zsinatot (381), mely megerősítette a niceai hitvallást, és elkötelezte magát a „homousios” (egylényegű) kifejezés mellett. Az ún. „Nicea–konstantinápolyi hitvallás” szövege szerint az Atya és a Fiú mellett a Szentlelket is ugyanaz az imádat és tisztelet illeti meg, vagyis itt már konkrét utalás történt a Szentlélek isteni voltára. „Hiszünk a Szentlélekben, a megelevenítő Úrban, aki az Atyától származik, aki az Atyával s a Fiúval együtt imádandó és együtt dicsőítendő, aki szólott a próféták által.” Később ezt egészíti ki az ún. „Filioque-vita”, melynek eredményeként Nyugaton dogmává emelték, hogy a Szentlékek nemcsak az Atyától, hanem a Fiútól is (Filioque) származik. Az ortodox teológia ezt a mai napig nem fogadja el. Az állam és az egyház – IV. század elején kezdődő – egyre nagyobb mértékű összefonódása következtében gyorsan süllyedt a keresztények erkölcsi életének színvonala, amivel párhuzamosan az egyházi fegyelem is hanyatlani kezdett. Egyre kevésbé fordult elő a nyilvános és főleg az egyéni bűnök őszinte megvallása, a bűnbánat komolyan vétele. Sok esetben már az is elégséges volt, ha az illető személy bevallotta bűnét a papnak, s ezzel megnyugodhatott a lelkiismerete. Később aztán ez a gyakorlat egyre formaibbá vált, s vezetett el a rendszeres és kötelező gyónáshoz. Az egyházi fegyelem folyamatos lazulása persze nem maradt minden ellenhatás nélkül, mint ahogyan az a II. század közepén a montanisták részéről is történt. A IV. század elején DONATUS püspök
110
BEVEZETÉS
vezetésével Észak-Afrika térségében egy hatalmas erejű „reformációs” mozgalom kezdett kibontakozni, melynek követőit a mozgalom elindítójának nevéről donatistáknak nevezték. A mozgalom tagjai nem tanbeli újításokkal álltak elő, csupán az eredeti keresztény erkölcsiség betartását követelték minden régi és leendő egyháztagtól, vagyis egy következetes egyházfegyelmi szigorítással akarták visszavezetni a kereszténységet az őskeresztény állapotokhoz. Főleg azok ellen léptek fel igen szigorúan, akikről bebizonyosodott, hogy a nagy keresztényüldözések idején megváltak papi vagy püspöki hivataluktól és hitehagyókká lettek, majd a constantinusi fordulat után tömegesen tértek vissza az egyház kebelébe. DONATUS álláspontja szerint az arra méltatlan papok nem szolgáltathatják ki a hívőknek a szentségeket sem. Ugyanakkor a látható egyház abszolút tisztaságát, az ereklyekultusz visszaszorítását, a passzív tagok kizárását, valamint az állam és egyház teljes szétválasztását tűzték ki célul. Főleg ez utóbbi követelésükből kifolyólag szinte magától értetődő, hogy CONSTANTINUS üldözni kezdte a donatistákat, miután az arles-i zsinat 314-ben – egy évvel a milánói ediktum kiadása után – elítélte DONATUSt és követőit. Később AUGUSTINUS nagyon komoly vitairatot fogalmazott meg ellenük, az államhatalom pedig egyre komolyabb büntetéseket helyezett kilátásba velük szemben. Az V. században ez gyakorlatilag már a halálbüntetést jelentette. Számuk ettől
111
BEVEZETÉS
kezdve gyorsuló ütemben fogyott, de végül az iszlám előrenyomulás (VII. század) tudta felszámolni a mozgalom maradványait. E rövid kitérő után azonban térjünk vissza a krisztológiára, és a 381ben megtartott konstantinápolyi zsinat utáni helyzetre. A niceai zsinat tehát megfogalmazta, hogy KRISZTUS valódi ISTEN, míg a konstantinápolyi zsinat ezt megerősítette, valamint utalást tett a Szentlélek isteni voltára is. Ezt követően a teológusokat az foglalkoztatta, hogy ha KRISZTUS ISTEN, akkor hogyan járhatott itt e földön emberként, hogyan szenvedhetett, halt kereszthalált és támadott fel. Vagyis hogyan létezhetett párhuzamosan és egyidejűleg KRISZTUSban két természet, az isteni és az emberi, milyen viszonyban állhatott e kettő egymással, esetleg domináns volt-e az egyik a másikkal szemben. Ezt az új dogmatikai harcot APOLLINARIS (?–390) laodiceai püspök indította el, aki azt vallotta, hogy KRISZTUS nem lehetett valóságos ember, hiszen akkor részese lett volna a testhez kötődő bűnös emberi természetnek. Volt ugyan teste és lelke, de a szellemét az isteni LOGOSZ helyettesítette. A 381-es konstantinápolyi zsinat e tanítást elvetette, de az abból adódó dogmaharc még csak ezután kezdett elemi erővel fellángolni immáron az V. század első felében. A dogmatikai harcok folytatásában két nagy irányzat alakult ki, melyeket a két legismertebb teológiai központ képviselt. Az egyik irányzat központja Antiochia volt, s fő képviselője
112
BEVEZETÉS
NESTORIUS, míg a másik irányzat székhelye Alexandria, vezéralakja CYRILLUS volt. NESTORIUS és követői lényegében APOLLINARIS tanításai ellen fordultak. NESTORIUS élesen megkülönböztette, illetve szétválasztotta KRISZTUSban az isteni és az emberi természetet, ezáltal KRISZTUS mintegy két személlyé vált egy testben. Tévedése abban állott, hogy KRISZTUSban a két természetet annyira elválasztotta egymástól, hogy ezáltal a személy egységét fenyegette, s ez viszont a Megváltó munkáját veszélyeztette, mert mindazt, amit JÉZUS tett, mint Fiú tette, aki emberi természetet vett magára. Az Ő munkája pontosan azért volt kimondhatatlan értékű, mert ha megváltói tevékenységét csak mint ember végezte volna el, lényegileg nem állna magasabban, mint a héroszok. A Biblia ezzel szemben KRISZTUS isteni és emberi természetének csodálatos összekapcsolódásáról és egységéről tanít. CYRILLUS (alexandriai pátriárka) hevesen támadta NESTORIUS dogmatikáját. Véleménye szerint KRISZTUSban nemcsak az isteni és az emberi természet találkozott, hanem a kettőből új személy lett. NESTORIUS ráadásul népszerűtlen is volt a lakosság körében, hiszen tagadta MÁRIA istenanyaságát és csak mint JÉZUS anyját fogadta őt el. CYRILLUS szerint viszont MÁRIA nemcsak JÉZUSnak, hanem magának ISTENnek az anyja volt. II. THEODOSIUS császár, hogy véget vessen a mind hevesebbé váló dogmatikai küzdelemnek, összehívta a III. egyetemes zsinatot (Efezus,
113
BEVEZETÉS
431), mely elítélte a nestorianizmust. A 160 püspök részvételével zajló zsinat végzése révén így az ún. nestorianus harc (428–431) lezárult. A nestorianizmusra való reakció volt a monofizitizmus, mely szerint KRISZTUS emberi természete feloldódott az isteniben, egybeolvadt vele, s így gyakorlatilag egy természete maradt, az isteni. A monofizitizmus ennélfogva tagadta az Ige emberré lételét, s így már magát a megváltást is. A 451-ben Kalcedonban összehívott IV. egyetemes zsinat az Óegyház legnagyobb zsinata volt, mintegy 350 püspök részvételével. Ez a zsinat elvetette a monofizitizmust, de a nestorianizmust is. A zsinat kimondta, hogy KRISZTUS valóságos isten és valóságos ember. Istensége szerint öröktől fogva született, s mindenben egyenlő az Atyával. Embersége szerint ugyanakkor MÁRIÁtól született, és velünk emberekkel mindenben egyenlő, kivéve abban, hogy benne nem található bűn. Emberré létele után személyének egysége két természetből áll, melyek szétválasztható módon egyesültek egymással. Ezzel a biblikusnak mondható határozattal a krisztológiai dogmák fejlődése lényegében lezárult, noha a monofizita harcok még többször is kiújultak. A dogmaharcok végére a JUSTINIANUS császár által összehívott V. egyetemes zsinat (Konstantinápoly, 553) tett pontot, ahol megerősítették a kalcedoni hitvallást és elutasítottak minden más irányzatot. A monofiziták ezt követően egy új egyházat alapítottak, mely Armeniában (a későbbi Örményország) valóságos államegyházzá nőtte ki magát.
114
BEVEZETÉS
A VI. egyetemes zsinat (Konstantinápoly, 681) a monotheletizmust ítélte el, mely irányzat a továbbra is erős monofizitizmussal akart kompromisszumot keresni oly módon, hogy azt állította: KRISZTUSban ugyan két természet van, de egy akarat. A VII. egyetemes zsinat (Nicea, 787) összehívása már teljesen más háttéren történt, és ez a keleti képromboló mozgalmak lezárásával volt összefüggésben. A nevezett zsinat összehívásának okairól és körülményeiről később még lesz szó, csak azért tartjuk ezt szükségesnek itt megjegyezni, mert ezen püspöki találkozóval lezárult a kereszténység egyetemes, vagy más néven katolikus zsinatainak sora. Az 1054-ben bekövetkező kelet-nyugati egyházszakadás után több egyetemes zsinat összehívására érdemben már nem is kerülhetett sor az egyre inkább elmérgesedő viszonyok következtében. Persze ettől még mindkét egyházrész tartott kiemelkedő jelentőségű zsinatokat, melyek egy részéről a későbbiekben fogunk megemlékezni. A krisztológiai tanviták ismertetése után nem szabad megfeledkeznünk a soterológia felett dúló küzdelmekről sem, melyekről alfejezetünk elején tettünk említést. E dogmaharcokban már nem az Atya– Fiú–Szentlélek kapcsolatának, illetve KRISZTUS természetének kiértékelése folyt, hanem a bűn, a kegyelem és a megváltás mibenlétének tisztázása. Különösképpen nagy jelentőséggel bírt mindezek közül a
115
BEVEZETÉS
pelagianusok dogmarendszere, illetve a PELAGIUS–AUGUSTINUS-féle tanvita. A pelagianizmus A mozgalom az alapítójáról, PELAGIUSról (?–418) kapta nevét, aki keresztény szülőktől származott és a mai Anglia területén született. A IV. század végén Rómában jogot tanult, majd keresztsége után úgy döntött, hogy elhagyja a jogi pályát és aszkétává lesz. Sokan tisztelték példamutató életéért, s laikus létére még bibliai kommentárokat is írt. Tanai: PELAGIUS elfogadta az első két egyetemes zsinat határozatait KRISZTUS istenségéről, de ezzel nem is foglalkozott tovább, hiszen számára a gyakorlati keresztény élet, s nem a krisztológia elméleti kérdései bírtak kiemelkedő jelentőséggel. PELAGIUS a filozófiából indult ki annak érdekében, hogy tanrendszerét ezzel bizonyítva támassza alá. Szerinte ISTEN igazságossága többek között abban áll, hogy az embertől nem kíván olyat, amit az ember ne tudna teljesíteni. Következésképpen az ember minden külső segítség nélkül képes megtartani az isteni törvényt, mely gondolatot már csak egy hajszál választja el az önmegváltás tanításától. PELAGIUS túlzottan kiterjesztette a „szabad akarat” fogalmát, mely szerinte az isteni kegyelem hiányában is üdvösségre juttathatja az embert. Ez a felfogás azonban mereven szemben áll a Biblia tanításával, hiszen a Szentírás szerint az ember Isten segítsége nélkül képtelen az Isten szerinti jót cselekedni. PELAGIUS azonban még ennél is tovább ment.
116
BEVEZETÉS
Visszautasította az eredendő bűn gondolatát. ÁDÁM legfeljebb csak rossz példát mutatott, de a bűn maga nem örökölhető, az ember pedig képes arra, hogy bűntelenül éljen. A Biblia valóban nem beszél a konkrét bűnök átörökítéséről, de nagyon is határozottan szól a bűnre való hajlam meglétéről minden egyes emberben, ami viszont az ősbűn következménye. Az ember KRISZTUS példaadása nyomán és a Szentlélek segítsége által viszont valóban szerezhet a bűn feletti győzelmet, s erre erkölcsi kötelessége is törekedni, de ezt semmiképpen sem tudja önerőből megvalósítani – mondja a Biblia. PELAGIUS teológiáját ugyanaz az efézusi zsinat (431) ítélte el, amely NESTORIUSt. PELAGIUS hittanának továbbfejlesztése, illetve átalakítása volt az ún. semipelagianizmus (enyhített pelagianizmus), mely irányzat már az augustinusi teológia reakciójaként jött létre. Az irányzat hívei a szabad akarat PELAGIUS szerinti szerepét lényegileg meghagyva elfogadták a kegyelem szükségességét az üdvösség elérése szempontjából, de tagadták az ellenállhatatlan kegyelem tanát. Tanításuk átmenetet képez PELAGIUS és AUGUSTINUS teológiája között. Mindezek után külön alfejezet keretében kell megismerkednünk az óegyház történetének legnagyobb hatású teológusával, AUGUSTINUSszal.
117
BEVEZETÉS
III.6. AUGUSTINUS szerepe, eszmei hatása a nyugati kereszténységre
AURELIUS AUGUSTINUS, a legjelentősebb ókori latin egyházatya Észak-Afrikában született 354-ben, polgári családban. Édesanyja keresztény volt, aki fiának is keresztény nevelést biztosított. Fiatal korában AUGUSTINUS Karthágóban retorikát tanult és klasszikus műveltséget szerzett. Ez idő tájt – barátai hatására – meglehetősen kicsapongó életet kezdett élni. Tanulmányai befejeztével Karthágóban dolgozott mint retorikatanár. Rajongott CICERÓért, aki azt tanította, hogy a boldogságot az ember nem a világi tekintélyben vagy a pénzben, hanem a bölcsességben találhatja meg. Vágyott arra, hogy valóban bölcs ember legyen, de a bölcsesség forrását nem a Bibliában, hanem a klasszikus római írásművekben kereste. Azután is, hogy kezébe vette a Bibliát, a manicheusokkal kezdett el szimpatizálni, mely irányzatnak mintegy kilenc éven át híve és aktív követője lett (373–382). A manicheizmus dualista szemlélete hatott rá, melyben az ragadta meg, hogy ez a tan látszólag világos választ adott a bűn és a rossz eredetére. Amint azonban alaposabban megismerkedett a manicheistákat élénken kritizáló neoplatonikusokkal, majd pedig a lelki életet élő szerzetesi mozgalommal, úgy érezte, hogy neki is tiszta életet kell élnie.
118
BEVEZETÉS
Lelki válságából, amint a „Vallomások”-ban erről olvashatunk, egy őt megszólító Biblia-vers (Rm. 13:13–14) emelte ki. Megtért, és 387 húsvétján, 33 éves korában megkeresztelkedett. Ezután Karthágóba visszatérve egy kolostori közösségben élt, majd 390-ben Hippóban presbiteri tisztséget kapott, 395-ben pedig ugyanitt püspök lett. Ezt követően mintegy 34 esztendőn át töltötte be a püspöki tisztséget ebben az észak-afrikai városban. A prédikálás mellett oktatott, betegeket látogatott és jogi tanácsadást is végzett. Utolsó éveiben – kérésére – felmentették tisztségei alól, hogy minden idejét az Ige kutatásának és művei átdolgozásának szentelhesse. Hetvenhat esztendős korában, 430-ban hunyt el. Körülbelül 250 levele, számos írott prédikációja és apologetikai értekezése maradt az utókorra. Nagyrészt vitairatok voltak a legnagyobb írásművei is: 387–400-ban a manicheusok ellen írt, 400–412-ben a donatizmus ellen, 412-től a pelagianizmus ellen. Igen komoly dogmatikai-filozófiai tanulmánya a De Trinitate (Szentháromságról) címen írott munka, melyben a Szentháromság mibenlétéről értekezik. Saját belső fejlődését és megtérésének történetét a Confessiones (Vallomások) című művében fejtette ki, mely sokak szerint a világirodalom egyik legszebb önvallomása. A Vallomásokban kitér a manicheusok és donatisták bírálatára is.
119
BEVEZETÉS
Talán a legnagyobb hatású műve, amelyet pályája vége felé írt, a De Civitate Dei (Az Isten városáról). A Római Birodalom hanyatlásával van összefüggésben a mű megírása. Róma gótok általi elfoglalása és kirablása (410) után kezdte írni AUGUSTINUS. A város pogány lakossága ugyanis azt híresztelte, hogy Rómát elhagyták régi istenei, ez a veszedelem oka. AUGUSTINUS ekkor határozta el, hogy egy külön műben fejti ki a keresztény hit lényegét – mintegy apologetikai jelleggel – a pogányok meggyőzése céljából. A 22 könyvből álló mű első tíz könyve azt tisztázza, hogy Róma a saját erkölcstelensége miatt bukott el, míg az ezt követő 12 könyv a földi állammal (Civitas diaboli – az ördög városa) szembeállítja a KRISZTUS egyházában megtestesült isteni államot (Civitas dei – az ISTEN városa). Eszerint két város (állam) áll egymással szemben a történelemben, ISTEN városának polgárai, az ISTENt szerető angyalok és emberek közössége, míg Sátán városához az önző angyalok és emberek tartoznak, akik egyben a testi érzékiség birodalmát is jelentik. Az egyház tagjai mint ISTEN városának polgárai üdvözülnek, a többiek sorsa az örök kárhozat. ISTEN állama egyenlő az egyházzal, a katolikus egyházzal, annak szervezeti keretével. AUGUSTINUS e tanítása lett a középkori egyház eszmei fundamentuma. AUGUSTINUS az egyház államhatalommal szembeni főségét is megalapozta, hiszen szerinte „az állam csak úgy lehet Isten városának része, ha vallási ügyekben meghajlik az egyház tekintélye előtt. Az egyház azóta is ezt az elvet vallja. A középkorban, a pápai
120
BEVEZETÉS
hatalom fokozatos felemelkedése idején, majd a pápaság és a császárság harcaiban ÁGOSTON biztosította a nyugati egyház politikájának elméleti igazolását.”47 Valószínűleg e gondolatkörben rejlik az augustinusi koncepció legmaradandóbb hatása, mely oda vezetett, hogy a katolikus egyháznak „Istentől kapott” jogában áll minden egyes ember megtérítése akár erőszakos úton is, valamint az az elmélet, miszerint az egyházból kiközösített, illetve az oda be nem keresztelt személyek számára nincs üdvösség. Nem véletlenül emelte tehát az egyház AUGUSTINUSt legnagyobb teológusai sorába, hiszen ő fektette le a katolicizmus világhatalmi igényéhez az elméleti alapot. AUGUSTINUS az őskereszténységhez képest már alapvető változásokon áthaladt IV–V. századi kereszténység gyermeke. Sokrétű teológiai vizsgálódásaiból (pl. istenfogalom, szentháromságtan, teremtés és időbeliség) az utókorra bűn- és kegyelemtana, illetve az akaratszabadságról és a predesztinációról szóló tanítása hatott még erősen. Figyelemre méltó, hogy merőben ellentétes irányzatok merítettek AUGUSTINUS tanításaiból: a középkori katolikus egyház ideológiája éppúgy épített rá, mint a vele szembeszálló lutheri teológia. AUGUSTINUS tanítása maga is kettős gyökerű: egyrészt kora egyházának a gyermeke volt, másrészt sokat merített az ősi forrásból, a Bibliából, noha 47
BERTRAND RUSSEL: A nyugati filozófia története. Göncöl, Budapest, 1994, 312. p. 121
BEVEZETÉS
bibliaértelmezése nem volt következetes, filozófiai hatások is befolyásolták írásmagyarázatát. A következőkben összegezzük AUGUSTINUS bűn- és kegyelemtanát, valamint az akaratszabadságról és predesztinációról szóló tanítását: AUGUSTINUS vitába bocsátkozott PELAGIUSszal azt illetően, hogy az ember saját magától is elérheti az üdvösséget. Szerinte csak az első ember – ÁDÁM – született szabadnak és bűnnélkülinek. Sátán azonban kelepcébe csalta őt, és ÁDÁM, nem állva ki a próbát, vétkezett az Úr ellen, vagyis bűnbe esett. ÁDÁM bűne mint eredendő bűn a nemzés következtében minden emberre ránehezedik, melytől senki nem tud megszabadulni. Az emberek ebből következően nem szabadok, természetük szerint vétkezniük kell, s nem kerülhetik el a bűn zsoldját, a halált. ISTEN azonban könyörületes és kegyelmes Úr, aki megváltja az emberiség egy részét, de nem mindenkit. Némelyeket kiválaszt a veszendő tömegből, az ember szemszögéből nézve látszólag önkényes módon. Ez a végzés öröktől fogva létezik, tehát már a születéskor eldől, hogy ki hivatott eleve üdvözülésre. AUGUSTINUS predesztinációtanát KÁLVIN fejlesztette tovább. Ő kimondta azt is, hogy ISTEN egyeseket eleve kárhozatra rendelt. (Ez az úgynevezett kettős predesztináció tana.) PELAGIUSnak biblikus szempontból igaza volt abban, hogy hangsúlyozta az ember ISTENtől kapott szabad választási képességét (vö. Jel. 22:17; Mt. 23:37), de ezen túlmenően szabad akaratról is beszélt, ami nem
122
BEVEZETÉS
az előbbivel azonos fogalom, s ezzel az önmegváltás irányába sodródott. AUGUSTINUS teológiája ugyanakkor ott csúszott félre, hogy ő nagyrészt kiiktatta az ember – Biblia által is tanított – választási szabadságát és ennek felelősségét. Továbbá azt vallotta, hogy maga a bűn az, ami öröklődik, míg a Biblia csak a bűnre való hajlam öröklődéséről beszél. Az ember bűnben való elveszettsége és isteni kegyelemre utaltsága tényét azonban biblikus módon látta AUGUSTINUS. Utána legközelebb csak a XVI. századi reformátorok – mindenekelőtt LUTHER MÁRTON – szóltak erről ilyen eleven erővel. AUGUSTINUS – a legnagyobbnak tekinthető ókori egyházatya – halálával (430) tulajdonképpen véget ért a patrisztika kora.
III.7. A hatalomra jutott kereszténység – Erkölcsi hanyatlás a szinkretizmus csúcspontján
A kereszténység erkölcsi hanyatlása – amely már az államhatalommal való egyre nagyobb mértékű összefonódást megelőzően is megindult, a IV. század folyamán – döbbenetes módon felgyorsult. Egyre több hitetlen, vagy éppen nem kellő lelki érettséggel rendelkező személy csatlakozott az egyházhoz. „A korábbi belsőséges élet látszattá vált, s általában az egész keresztény élet a külsőség mindent betakaró ruhájába
123
BEVEZETÉS
öltözött. A nagy tömegek keresztény erkölcsisége csak alig valamivel különbözött a pogányokétól.”48 A pogányságból megtéretlenül a kereszténységhez csatlakozó egyháztagok továbbra sem kívántak megválni régi szokásaiktól, addig gyakorolt vallási kultuszaiktól. Annak érdekében, hogy minél rövidebb idő alatt minél több vagyonos személy csatlakozzék az egyre jobban gazdagodó egyházhoz, az egyház teológusai készségesen szállították le az erkölcsi szintet és olvasztották be a legkülönfélébb pogány vallási elemeket az eredeti biblikus tanításba. Az egyre súlyosbodó erkölcsi hanyatlás értelemszerűen maga után vonta a tanbeli elferdülést is. Egyre több antibiblikus elem vegyült bele a keresztény tanításba, melyeknek az eredeti jézusi, illetve apostoli tanításhoz már semmi közük sem volt. A folyamat tehát oda és vissza érvényesült: az erkölcsi hanyatlás szinkretizmushoz vezetett, a kialakuló szinkretizmus pedig tovább fokozta az erkölcsi hanyatlást. Tárgyalt korszakunkban a kanonikus iratok mellett növekedett már az ún. szenthagyomány szerepe, mely a kiemelkedő egyházatyák, majd pedig a pápák és zsinatok kijelentéseit foglalta magában. Kialakulását az egyre erőteljesebbé váló szinkretizmus is indukálta: a keresztény istentiszteletekbe fokozatosan belevonták a különböző pogány kultuszok elemeit, amelyek igazolásáról egyfajta hagyományrendszer által kellett gondoskodni. 48
SEGESVÁRY LAJOS: Az egyháztörténelem alapvonalai. DRTA-jegyzet, Debrecen, 124
BEVEZETÉS
A továbbiakban röviden áttekintjük az antibiblikus tradíciók kialakulásának történetét. 1. A (szent)hagyomány kialakulása Az egyházatyák, noha sok tekintetben egymástól igen eltérő nézeteket vallottak, tökéletesen egyetértettek a Szentírás egyedüli tekintélyének elfogadásában. A „hagyomány” kifejezést ők még kimondottan a Szentírásra alkalmazták. Saját tanításukat vagy véleményüket semmiképpen sem kívánták az apostoli iratok rangjára emelni, ez szóba sem jöhetett. Így volt ez az első négy évszázadban, erről tanúskodnak a ránk maradt forrásanyagok. CYPRIANUS (200–258) ezt írta: „Isten maga mondja, hogy cselekedeteinkben kell megvalósítanunk azt, ami meg van írva. Mivel ezt az evangéliumokban, az apostoli levelekben és az Apostolok cselekedetei könyvében találjuk, ezért mindezeket isteni és szent hagyományoknak kell tartanunk.” ATHANASZIOSZ (298–373): A Szentírás „az üdvösség egyetlen forrása, egyedül ez tanít meg minket az evangéliumi kegyesség fegyelmére. Senki se tegyen hozzá, és senki ne vegyen el belőle… A szent és Istentől ihletett Írás teljesen elégséges ahhoz, hogy megismerjük belőle az igazságot…”
l992, 77. p. 125
BEVEZETÉS
HYERONIMUS (340–420): „A kanonikus könyvek a Szentlélek tanítását közvetítik számunkra, ha a zsinatok ezzel ellentétes tanítást vallanak, vétkeznek.”49 AUGUSTINUS (354–430): „Ha a püspökök olyasmit eszelnek ki, ami Isten kanonikus írásának ellentmond, ne kövessétek őket gondolkodásmódjukban.” Az első apokrif iratok viszont már olyan állítólagos szóbeli hagyományok lejegyzései voltak, melyeket szerzőik az apostolok szájába adtak, mintegy felhasználva tekintélyüket. Az egyház egyre többet hivatkozott ezekre az iratokra – a bibliai iratok mellett – bizonyos vitás kérdések eldöntésénél, így ezek jelentették a későbbi szenthagyomány kezdeteit. Többek között e tendencia ellen is tiltakoztak a donatisták és a priscilliánusok a IV. század folyamán, akiknek a tanításai más tekintetben viszont nem voltak kifogástalanok. A 787-ben összehívott niceai zsinat már nyíltan kimondta: „Ha valaki bármely egyházi hagyományt, akár írottat, akár íratlant, elvet, legyen kiközösítve.”50 Mindez azt jelzi, hogy a VIII. század végére a hagyomány már ugyanolyan tekintélyt képviselt, mint maga a Biblia. A folyamat újabb állomásai az 1229-ben tartott toulouse-i és az 1234-ben tartott tarragonai zsinat, amelyeken 49 50
Idézi PETER H. UHLMANN, i. m., 10–11. p. FILA BÉLA–JUG LÁSZLÓ: Az egyházi tanítóhivatal megnyilatkozásai. Örökmécs Alapítvány, Budapest, l998, 174. p. 126
BEVEZETÉS
megtiltották a nép nyelvén való Biblia-olvasást, elégségesnek nyilvánítva ezáltal a kanonikus iratok, az eredeti apostoli hagyomány későbbi egyházi hagyomány általi közvetítését. A toulouse-i határozat így hangzott: „Megtiltjuk, hogy a laikusoknak megengedjék akár a Ó-, akár az Újszövetség egyes könyveinek birtoklását, kivéve, ha valaki kegyes szándékkal egy zsoltáros könyvet, vagy egy az istentisztelethez szükséges breviáriumot, vagy a Mária-tisztelethez szükséges könyvet akar birtokolni. De kimondottan tilos még ezeknél a könyveknél is, hogy azok a nép nyelvén legyenek írva. Megparancsoljuk, hogy akiket rajtakapnak azon, hogy Szentírás van a tulajdonukban, azoknak házai, vagy akár nyomorúságos kunyhói, vagy földalatti rejtekhelyei romboltassanak le. Ezeket a személyeket üldözni kell, még ha az erdőkben vagy a barlangokban bujdosnak is és szigorúan meg kell büntetni úgyszintén azokat is, akik az ilyeneknek menedéket nyújtanak.”51 A későbbiekben csak a XVI. századi reformáció volt képes felszámolni – a sola Scriptura (egyedül a Szentírás) biblikus elvből kiindulva – a hagyományok rendszerét a saját berkein belül. A reformátorok ismét a nép kezébe adták a Bibliát, amit akkor már a könyvnyomtatás technikájának általánossá válása is nagyban elősegített.
51
Idézi PETER H. UHLMANN, i. m., 13. p. 127
BEVEZETÉS
E folyamat ellenhatásaként a középkor legjelentősebb zsinata a tridenti (vagy trienti)52 zsinat (l545–1563) újra határozottan kimondta, hogy az írott és íratlan hagyomány egyenértékű a Biblia könyveivel. A továbbiakban az I. vatikáni zsinat (l870) megalkotta a pápai csalatkozhatatlanságról szóló dogmát, melynek következtében egyedül a pápa lett illetékes meghatározni, hogy mi a hagyomány. A II. vatikáni zsinaton (l962–l965) ismét megerősítették a szent hagyomány autentikus voltát: „A szenthagyomány és a Szentírás szorosan összefonódik és átjárja egymást. Mert ugyanabból az isteni forrásból ered mind a kettő, valamiképpen egyesül és azonos cél felé tart. Ennek következtében nem csak a Szentírásból meríti az egyház az összes kinyilatkoztatott dolgokra vonatkozó bizonyosságát. Mindkettőt egyforma áhítattal és megbecsüléssel kell tehát elfogadni és tisztelni.”53 2. A mise bevezetése „Az újonnan kialakuló nyugati keresztény államokban a vasárnapi mise képezte egy-egy város, község egész lakosságának legfontosabb közösségformáló élményét. A hűbéri társadalom itt fejezte ki önmagát, és gyökereztette életrendjét Istenbe. A VI. századtól kezdve jelennek meg olyan egyházi törvények, melyek bűn terhe alatt kötelezik a hívőket a 52
53
A protestánsok általában a tridenti, a katolikusok pedig a trienti elnevezést használják. A II. vatikáni zsinat tanítása. Szent István Társulat, Budapest, 1975. 128
BEVEZETÉS
vasárnapi és ünnepnapi misén való részvételre; nemsokára rá újabb törvények jelennek meg, amelyek munkaszünetre köteleznek… Így szinte mindenki jár misére – a »mise« (missa) szó az ókor végétől kezdve kerül használatba mint az úrvacsora legelterjedtebb elnevezése –, de csak kevesen és ritkán áldoznak. A IV. lateráni zsinat rendeli el 1215-ben, hogy mindenki legalább évenként egyszer, húsvét táján végezzen szentáldozást… Minthogy a nép nyelve már nem a latin, a mise imáit és énekeit pedig a papság változatlanul latin nyelven mondta továbbra is…, a nép cselekvő részvétele lehetetlenné vált…, jellemző erre a helyzetre az a magyar szó, amellyel a misén való részvételt szokták kifejezni: »misehallgatás«. A papok a misemondás szereplői, a hívők a hallgatóság. A VII. századtól kezdve terjed el az a szokás, hogy a papok (presbiterek) egyenként miséznek… ennek a ténynek egyik oka kétségkívül az volt, hogy megszaporodott a keresztény közösségek száma… Azonban más okok is közrejátszottak: a nyugati egyháznak a papságról való felfogása a papot mint Krisztus teljhatalmú képviselőjét szemléli, akinek szava Krisztus hatalmából valósítja meg a szentmisét… A VII–IX. századtól terjed el az a szokás is, hogy kovásztalan kenyeret, és nem vörös-, hanem fehérbort használnak a miséhez, ugyanakkor kezdik a szentostyát áldoztatáskor nem a hívők kezébe, hanem szájába adni. Ezeknek a változtatásoknak a fő oka az eukarisztiában való
129
BEVEZETÉS
krisztusi jelenlét iránti tisztelet növekedése volt… Ez a tisztelet természetesen kívánatos: de kétségtelen az is, hogy ezek az újítások fokozták a papok és a hívők közötti távolságot, és csökkentették azt az érzést, hogy a misén mindnyájan testvérként, egy asztalhoz híva veszünk részt Krisztus vacsoráján. Ugyanezekben a századokban terjedt el a nyugati egyházakban az a szokás is, hogy a hívek nem járulnak a szent vér kelyhéhez. Nem ismerjük e feltűnő változás pontos okait: annyi bizonyos, hogy kezdetben nem az egyházi törvény tiltotta el a híveket a szent vér vételétől. Ellenkezőleg, maradtak ránk korai középkori zsinati határozatok, amelyek kifogásolják egyes hívők tartózkodását a kehelytől, és sürgetik a régi szokás megtartását. Csak később lett ebből az új szokásból egyházi törvény, és így egy újabb megkülönböztetés bevezetése a papság és a hívek között… Az eukarisztia lényegéről való felfogásra erős befolyást gyakorolt e korban a germán népek sajátos gondolatvilága, amely nagyon is különbözik a plátói színezetű antik gondolkodásmódtól. A germánok számára a konkrét, fogható, tárgyi valóság a fontos. Tapintható ereklyék, lemérhető vezeklések, kézzelfogható előírások feleltek meg lelkületüknek… Az ilyen gondolatvilágban élő emberek nem tudtak mit kezdeni az ókori eukarisztiafölfogás plátói valóság-képmás dialektikájával…”54 (Kiemelés a Szerzőtől.) 54
NEMESHEGYI PÉTER: Eucharistia Teológiai Kiskönyvtár. Róma, 1975, 97–102. p. 130
BEVEZETÉS
3. A szentek kultusza A mártírok emlékét már az őskeresztény egyház is nagy tisztelettel vette körül. Az ún. „mártírtörténeteket” a II. század közepétől fogva kezdték írásba foglalni, és a mártírok tiszteletére a III. században már emlékünnepeket tartottak. A keresztények a III. századtól kezdve gyakran istentisztelet keretében gyűltek össze a kivégzettek sírjánál és imádkoztak halottaikért. A IV. század elejétől kezdve pedig egyre gyakrabban hívták segítségül a „szenteket”. Az apostolok és mártírok tiszteletére az V. század folyamán már kápolnákat kezdtek építeni. A „mindenszentek” napját eleinte május 13-án ünnepelték, majd a IX. század folyamán tették át november 1-re. A XIV. században került be ez az ünnepnap a római katolikus naptárba. A „szentek” pedig hamarosan egyes városok, városrészek, épületek, sőt foglalkozások védőivé váltak. Az első „szentet” hivatalosan a X. században avatta az egyház ULRICH püspök személyében. A szentkultusz ellen már az előreformációs mozgalmak is tiltakoztak, a XVI. századi reformátorok pedig teljesen kiiktatták a szentek tiszteletét a protestáns istentiszteletből. A tridenti zsinat ezt a témát illetően is megerősítette az addigi, hagyományos egyházi tanítást: „Jó és hasznos a szenteket segítségül hívni és hozzájuk imádkozni, beavatkozásukért és támogatásukért folyamodni… Istentelen dolog
131
BEVEZETÉS
azonban azt tagadni, hogy az ember az egek örök boldogságában levő szenteket nem hívhatja segítségül, vagy azt állítani, hogy ők nem imádkoznak az emberért, és aki őket kéri, hogy érte külön imádkozzanak, az bálványimádást gyakorol, vagy ellentétbe kerülne Isten igéjével…”55 4. A Mária-kultusz Noha JUSTINOSZ és IRENEUSZ már a II. században párhuzamot vontak az ősanya ÉVA és MÁRIA között, tény, hogy az első három évszázadban gyakorlatilag még nem létezett a Mária-kultusz. A IV. század végéről maradt ránk a MÁRIÁhoz szóló első könyörgés. HYERONIMUS az V. század elején még semmit sem tudott a Máriaünnepről, melyet dokumentálhatóan először 500 körül tartottak. Érdekes módon a szentkultusz ekkor már virágzott, sőt álltak a szenteknek épített templomok is. A Mária-kultusz kibontakozása az V. század közepétől fogva kezdett egyre nagyobb méreteket ölteni. A Mária-kultusz MINERVA, VÉNUSZ, DIANA, CERESZ, JÚNÓ és ÍZISZ istennők kultuszainak szerves folytatásaként nyert létjogosultságot az immár kereszténnyé vált Római Birodalomban. A római Magna Mater (Nagy Anya), avagy a frígiai Cybele kultusza tekinthető közvetlen kapcsolódási pontnak. MÁRIÁt 431-ben már Isten-szülőnek (theotokosz) titulálták, 553-ban pedig kimondták örökös szüzességének a dogmáját.
55
Idézi PETER H. UHLMANN, i. m., 96. p. 132
BEVEZETÉS
5. Az ereklye- és képtisztelet Már a III–IV. század folyamán felbukkan, majd egyre hangsúlyosabb szerepet kap az egyház életében. 6. A szerzetesi közösségek kialakulása Több tényező is közrejátszott abban, hogy míg a II. században a kissé befelé forduló életformát választók még csak a saját gyülekezetükön belül gyakorolták ezt, addig a III. század közepétől fogva egyre több keresztény hagyta el gyülekezetét, s választotta a szerzetesi életbe való visszavonulást. Csak CONSTANTINUS és fiai alatt kezdett jelentősebb mértékben kialakulni a szerzetesség. Keletkezésében közreműködtek: a) A kor vallásosságának az az egyetemes vélekedése, hogy a bűn fészke a test, amelyet ki kell ragadni a vele rokon világból, s így lehet a lelket tisztává tenni. b) Az erős hajlam a szemlélődő életre (a keleti szellemnek megfelelően), mindenekelőtt Keleten. c) A világ egyre nagyobb erővel való behatolása az egyház életébe, melynek elsekélyesedett lelkiségéből sok keresztény szabadulni kívánt. d) Az a felfogás, hogy az egyedüllétben lehet csak igazán megküzdeni a gonosszal és a démonokkal. e) Egyéb szociális okok ezen felül (pl. menekülés az adóztatás és a hadiszolgálat elől).
133
BEVEZETÉS
Az anakhoriták (a visszavonulók) először az egyiptomi sivatag magányában kerestek menedéket, hogy a testi kívánságok megzabolázása által közelebb kerüljenek ISTENhez. A „szerzetesek atyja” az egyiptomi születésű ANTONIOSZ volt (250–356 körül), akinek hatására sokan választották a szerzetesi életformát. A klastromi életet 320 körül PACHOMIUSZ alapította
a Nílus menti Tabennisiben. A szerzetesség a IV. század
közepétől már Keleten és Nyugaton is elképesztő gyorsasággal terjedt, melyet rövidesen az egyház is elismert, sőt látván annak hasznosságát (mezőgazdaság, kézművesség, kéziratok másolása stb.), hamarosan intézményi szinten is magába építette. Mi sem szemlélteti jobban ezt a folyamatot, mint az a tény, hogy a NURSIAI BENEDEK által 529-ben, Monte Cassinóban megalapított monostor már konkrét rendi szabályzattal rendelkezett, mely az egész nyugati szerzetességnek irányt mutatott (lásd Benedek-rend vagy bencések). A szerzetesek a klastromokban a világtól teljesen elzárva, a rendfőnökeik iránti szigorú engedelmességnek magukat alávetve erősen önmegtartóztató, aszketikus életmódot folytattak. 7. Karácsony és húsvét A karácsony mint JÉZUS születésnapjának ünnepe a birodalmi egyház kialakulása után keletkezett. JÉZUS születése pontos idejét nem ismerjük. A IV. századtól fogva a Sol Invictus (a legyőzhetetlen Nap) kultusza egybeolvadt a keresztény vallással oly módon, hogy a napisten akkor már régen ünnepelt születésnapját (december 25. – a napisten
134
BEVEZETÉS
feltámadása, illetve újjászületése a nappalok hosszabbodásával) KRISZTUS születésével hozták összefüggésbe, akit „a világ világossága”-ként azonosítottak a Sol Invictusszal, illetve MITHRAS napistennel. Egyes helyeken már a II. században kezdték ünnepelni JÉZUS feltámadását, vasárnap hajnalonként tartott himnuszénekléssel56, de csak a niceai zsinat (325) mondta ki végérvényesen, hogy a húsvétot a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtölte utáni vasárnapon kell megünnepelni. 8. A lélek halhatatlanságának tana A zsidóság eredetileg nem hitt a lélek halál utáni továbbélésében, csakúgy, mint ahogy az apostoli kor keresztényei sem. A lélek halhatatlanságának tana csak a III. században kibontakozó neoplatonizmus hatására került be a kereszténységbe. Ennek az irányzatnak a követői, a platóni tanrendszert fölelevenítve, hittek az öntudatos lélek továbbélésében a test halála után. 9. A gyermekkeresztség „… Kétségtelen, hogy a keresztség ősi formája a felnőttkeresztség volt. Az egyház első öt évszázadában a felnőttkeresztség volt általános az egyház életében, bizonyos azonban, hogy a gyermekkeresztség is ismert volt a III. században – sőt esetleg korábban is –, a VI. századtól kezdve
56
Lásd ifjabb PLINIUS nevezetes 117. sz. levelét. 135
BEVEZETÉS
pedig egyre elterjedtebbé, majd néhány évszázad múlva általánossá vált…”57
III.8. A pápai hatalom kialakulásának korai szakasza
A pápaság kialakulása viszonylag lassú folyamat volt. A II. század második felében következett be a centralizáció folyamatának első szakasza. Az egyes püspökök primátusa, vagyis a többiek feletti főhatalma a II–III. században még nem alakult ki. Az első három évszázadban Róma püspöke is csak egy volt a többi püspök között, akit a római egyházközség tagjai választottak. PÉTER apostol minden bizonnyal Rómában halt mártírhalált, de a legendával ellentétben ő soha nem volt Róma püspöke, hiszen az I. század 60-as éveiben még ki sem alakult az episzkopális egyház. Róma püspökének az egész egyházon belüli elsőbbsége későbbi, és kétségtelenül Róma politikai vezető szerepéből indult ki. Az egyház és az államhatalom közötti viszony megváltozására volt szükség, ugyanis állami segítség, illetve beavatkozás nélkül az egyház sohasem válhatott volna nem spirituális hatalmán túl, egyben politikai hatalommá is. Az egyházon belüli pápai főhatalom is csak a centralizált rabszolgatartó római államhatalom közreműködésével, illetve annak 57
TOMKA FERENC: A csecsemőkeresztség az egyház életében című cikkéből, 136
BEVEZETÉS
mintájára alakulhatott ki. Nem térünk ki újra a kereszténység államvallássá alakulásának hihetetlenül gyors folyamatára. Pusztán csak arra szeretnénk ismét rámutatni, hogy az a hatalmas mértékű erkölcsi és anyagi támogatás, amit az állam nyújtott, nagymértékben megváltoztatta az egyház helyzetét, és a constantinusi fordulat, valamint az államvallássá alakulás egyengette az utat a római püspök pápává válásához. CONSTANTINUS még az összes püspököt az egyház egyenrangú vezetőjének tekintette, s noha csak röviddel a halála előtt keresztelkedett meg, saját magát tekintette új, privilegizált vallás fejének. Arra azért ügyelt, hogy Róma püspöke a fővárosi rangnak megfelelő körülmények között éljen, s így MILTIADESZnek ajándékozta feleségének, Faustának a lateráni dombon álló családi palotáját, mely egészen a XV. századig a római pápák rezidenciája volt. Ugyanitt épült fel az első római bazilika is. Adományaiért cserébe a császár elvárta a feltétlen hűséget, az egyház lelki támogatását a maga számára. Mindazonáltal nem tekintette magát főpapnak, hanem csak a „külső ügyek püspöke” címre tartott igényt. Mégis ő hívta össze az egyházi zsinatokat, és ő is elnökölt ezeken. (A hét egyetemes zsinatot minden esetben a császár hívta össze, Róma püspöke csak képviselői révén vett részt ezeken.) A zsinatok döntéseit a császár erősítette meg, s azokat mint birodalmi törvényeket hirdették ki.
Vigília c. katolikus folyóirat, 1978/12. 137
BEVEZETÉS
CONSTANTINUS már a niceai zsinaton igyekezett összhangba hozni az egyház igazgatását a provinciák beosztásával. Ekkora már lényegében végbementek azok a közigazgatási változások, amelyek révén – javarészt a gazdasági fejlődés következtében – több korábbi, apostoli alapítású egyházi központ elveszítette jelentőségét. Helyükre a tartományi központok, a metropolisok kerültek, melyek püspökei az illető provincia püspökségeinek vezetőivé, metropolitákká váltak. A metropolita-rendszer keleten és nyugaton egyaránt kiépült, de nyugaton a IX. századtól fogva már inkább érsekségekről beszélhetünk metropolisok helyett. A niceai zsinat határozata értelmében Róma, Alexandria és Antiokhia metropolitái a többi metropolita elé kerültek, s ezzel kezdetét vette a többi provincia metropolitái fölé emelkedő patriarkátus kialakulása. Az így kialakuló patriarkátusok már egy-egy hatalmas regionális birodalmi egységnek feleltek meg. A három nagy központ mellett egyelőre tiszteletbeli elsőbbséget kapott Jeruzsálem, de kormányzati-politikai hatáskör nélkül. CONSTANTINUS halála után pedig mintegy ötödik központként (patriarkátusként) emelkedett ki a birodalom új fővárosa, Konstantinápoly, melyet Constantinus 330-ban alapított. Miután CONSTANTINUS 330-ban ide tette át a császári székhelyet, Róma lényegében fej nélkül maradt az egyre fenyegetőbb külső támadások árnyékában. Ezzel megkezdődhetett a nyugati régió – mindeddig a császár hatalma alá rendelt, de mostantól fogva már első
138
BEVEZETÉS
számú emberének, vagyis Róma pátriárkájának – felemelkedése. Mivel a birodalom politikai és szellemi központja ekkor már végleg keletre helyeződött át, ehhez az alap adott volt. A legenda szerint – melyről később kiderült, hogy egyházi hamisítványról van szó (Donatio Constantini) – CONSTANTINUS, miután I. SZILVESZTER pápa meggyógyította őt a bélpoklosságából, hálából neki ajándékozta a négy keleti pátriárka feletti primátust, valamint a birodalom nyugati része felett a teljhatalmat. A VIII. századi hamisítványon kívül azonban ezt semmilyen korabeli (IV. századi) történelmi dokumentum sem támasztja alá. „A császárok Bizáncba, majd a nyugatrómai császárok Ravennába költözésének sorsdöntő jelentősége volt a pápaság kialakulására nézve: a római püspök megszabadult az állami főhatalom közvetlen jelenlététől, állandó gyámkodásától, ami megakadályozta volna a pápai hatalom kialakulását.”58 Az új főváros megalapítása, továbbá a Nyugat gazdasági potenciáljának rohamos csökkenése, valamint a barbár betörések reális veszélye révén Róma politikai fontossága feltartóztathatatlanul hanyatlott. Ezzel mintegy fordított arányban nőtt azonban az egyre gazdagodó római pátriárkák vallási értelemben vett tekintélye. A birodalom nyugati és keleti fele THEODOSZIOSZ császár halála után, 395-ben végleg szétvált. Ezt 58
GERGELY JENŐ: A pápaság története. Kossuth, Budapest, l982, 34. p. 139
BEVEZETÉS
követően keleten kialakult a cezaropapizmus intézménye, mely azt jelentette, hogy a császár egyben az egyház feje is. Nyugaton viszont pontosan fordítva történt: az eredetileg csak lelki hatalommal rendelkező római püspök szerezte meg rövidesen a politikai hatalmat. Az V. század közepén (a 451-es kalcedoni zsinat határozata értelmében) még egyenrangú öt patriarkátus közül már csak a két legnagyobb riválisnak volt valódi hatalma, Rómának nyugaton és Konstantinápolynak keleten. A másik három központ nem sokkal később, a VII. századi iszlám terjeszkedés következtében végleg meg is semmisült. Konstantinápoly a tényleges politikai hatalmára, Róma pedig a spirituális hatalmára hivatkozott. Róma azonban olyan szorongatott helyzetben volt egy ideig – 410-ben például a gótok, ALARICH vezetésével feldúlták és kifosztották a várost –, hogy a pátriárka személyesen ment el segítségért könyörögni Ravennába a nyugati császár új székhelyére. PÉTERtől I. LEÓig mintegy 44 római püspök nevét jegyezték fel a katalógusok, akik még mind inkább csak elsők voltak az egyenlő püspöktársak között. A pápai hatalom eszmei megalapozójának I. (NAGY) LEÓ (440–461) tekinthető, aki a görög Kelet kivételével az egész egyházra kiterjesztette főhatalmát. A PÉTER-kultusz az ő vezetése idején teljesedett ki. PÉTER utódának vallva magát, tudatosan egy vallásilag motivált primátust állított szembe a konstantinápolyi pátriárka politikailag alátámasztott elsőbbségével. Egyesek szerint I. LEÓ már KRISZTUS földi helytartójaként
140
BEVEZETÉS
(Vicarius Christi) is értelmezte hivatását. Ezt a címet a római pápák ténylegesen csak később kezdték el használni, viszont már LEÓ is hivatkozott arra, hogy minden, amihez PÉTERnek joga volt, az a pápának mint az ő utódjának is jogában áll. Amiképpen PÉTER első volt az apostolok között, úgy a pápa is első a püspökök között. (Ez az érvelés azonban természetesen nem a Bibliából származott: vö.: Mt. 23:8–10; I. Pt. 5:1-4 stb.) Az V. század derekára a római pátriárka már Itália leggazdagabb földesura volt, s ráadásul nem állt felette az a politikai (császári) hatalom, melyet a konstantinápolyi pátriárka kénytelen volt elviselni, hiszen ő a bizánci császár udvari püspöke, alárendeltje volt. A pápai hatalom kiépülése mindazonáltal lassú folyamat volt, mivel a népvándorlások korában, a Római Birodalom romjain egyelőre még nem volt reális esélye annak, hogy az önálló hadsereggel nem rendelkező pápa világi hatalmat is szerezzen magának. Erre még mintegy három évszázadot kellett várnia, s addig is el kellett ismernie a császár Itália, illetve Róma feletti, egyre formálisabbá váló hatalmát. Mivel a távoli Konstantinápoly igen kevés gyakorlati, értsd: katonai segítséget tudott biztosítani Rómának a saját védelméhez, így a pápa hamar rádöbbent, hogy mindig az aktuálisan legerősebb hatalommal kell szövetkeznie annak érdekében, hogy létét és hatalmát biztosítani tudja. A 410-ben bekövetkezett nyugati gót benyomulás után Itália helyzete egyre
141
BEVEZETÉS
bizonytalanabbá vált. A legenda szerint I. LEÓ 452-ben ajándékokkal bírta rá a támadó hunok királyát, Attilát, hogy kímélje meg Itáliát és Rómát az újabb csapástól. Azután vandálok pusztították Rómát (455-ben), s a pápa ismét csak ajándékokkal, valamint ügyes diplomáciával tudott elérni annyit, hogy a vandálok legalább a lakosságot nem irtották ki teljesen, mindazonáltal a nyugati gótokhoz hasonlóan kifosztották a várost. I. LEÓ ezt követően, Itália megmentőjeként kapta a „Nagy” melléknevet. Újabb két évtizeddel később bekövetkezett a Római Birodalom fennállásának második legtragikusabb eseménye (az első a 395-ben történt szétválás volt): a Nyugatrómai Birodalom bukása 476-ban. A bukás körülményeinek és az egyházra gyakorolt hatásának tüzetesebb vizsgálata azonban már a következő fejezet témája lesz.
III.9. A kereszténység megoszlásának kezdetei: a legkorábbi, úgynevezett előreformációs mozgalmak
Természetes módon felmerül a kérdés: voltak-e vajon ellenzői azoknak a sokirányú és mélyreható változásoknak, amelyeket a kereszténység birodalmi egyházzá válása vont maga után? A legkorábbi évszázadokra vonatkozó információink sajnos meglehetősen szűkösek.
142
BEVEZETÉS
Köszönhető ez egyrészt a nagy időbeli távolságnak, de még inkább annak, hogy a birodalmi kultusz tekintélyét elutasító személyeket vagy csoportokat kíméletlen üldözés sújtotta. A birodalom vallási törvénykezéséről és szankcióiról a korábbiakban már volt szó. Az ellenszegülők között volt olyan irányzat, mely a régi pogány vallásosságot akarta visszahozni, volt olyan irányzat, amely több, markánsan antibiblikus tanítást is hirdetett, de volt olyan is, mely az állam részéről egyedül elfogadott katolikus egyház megreformálását tűzte zászlajára az apostoli kor tanbeli és szervezeti alapjaihoz való visszatérés reményében. Nyilvánvaló azonban, hogy azoknak, akik vallási véleményükben különböztek a többségtől, a társadalom perifériájára kellett húzódniuk. A világtól bizonyos értelemben elzártan élő kis közösségek írásos bizonyságtételek nyílt közreadásával nem is próbálkozhattak, hiszen így könnyen felhívták volna magukra a figyelmet. Mindezek ellenére – főként néhány évszázaddal későbbi dokumentumok, feljegyzések alapján – mégis tudomásunk lehet ilyen csoportok, illetve közösségek létezéséről. Észak-Afrika és a mai Nagy-Britannia egyes területein is léteztek ilyen csoportok. Itt csak a valdensekre térhetünk ki röviden. A valdensek eredetéről, életéről, tanításáról a néhány évszázaddal később keletkezett inkvizíciós dokumentumok anyagaiból vannak ismereteink. E közösség Északnyugat-Itália völgyeiben élt – a „völgy” szóból ered elnevezésük is
143
BEVEZETÉS
(vallée), ami annyit jelent, hogy völgyből valók, „völgyiek” –, s a IV–V. század környékén a kereszténység birodalmi kultusszá válása nyomán fokozatosan húzódtak mind feljebb, a piemonti síkságról a Cotti-Alpok völgyeibe.59 Egy passaui inkvizítor XIII. század derekán készült jelentésében a valdensekre mint a SZILVESZTER pápa (314–335) ideje óta létező csoportra hivatkozik. A valdensek maguk is SZILVESZTER pápa korára, vagyis a constantinusi fordulat idejére vezették vissza eredetüket, amikor fokozatosan elkülönültek a birodalmi kultusszá váló kereszténységtől. A hitvallásukról szóló, XIII. századból fennmaradt dominikánus jelentésben azt olvashatjuk, hogy a valdensek szerint „Isten szava Szilveszter pápa idején hanyatlott le”, és hogy „a szent atyák szava csak emberi hagyomány”. Középkort kutató történész tollából idézzük az alábbiakat: „A valdens térítők buzgósága, önfeláldozó bátorsága nem ismert akadályt: télvíz idején is folyókat úsztak át, úttalan vadonokon hatoltak keresztül, magas hegyeket másztak meg éjszaka, hogy hirdessék hitüket. Csakhamar egész Nyugat-, Dél- és Közép-Európában alakultak valdens csoportok. Erkölcseikben, életmódjukban magasan a kor átlagos színvonala felett álltak. Az egyik inkvizítor, aki fáradhatatlanul üldözte
59
Sokáig az volt a vélemény, hogy a valdensek Petrus Waldo lyoni kereskedő nevéről neveztettek így, és csak a XII. századtól léteztek. Ma is ezt vallja számos történész. Az úgynevezett „valdensek ősiségéről folytatott vita” azonban inkább az előbbi nézetet támasztotta alá. 144
BEVEZETÉS
őket, ilyen képet rajzol róluk: »Ezek az eretnekek kiválnak erkölcseikkel és beszédükkel, mert szerények, mértékletesek, öltözetükben kerülnek minden földi hívságot, nem fényűzők, de nem is piszkosak. Nem foglalkoznak kereskedéssel, attól félve, hogy akkor nem kerülhetnék el a hazugságot, a hamis esküt. Kezük munkájával tartják el magukat mint munkásemberek. Tanítómestereik foltozóvargák. Nem halmoznak fel kincseket, megelégszenek a legszükségesebb dolgokkal. Evésben, ivásban mértékletesek. Kerülik a kocsmákat, táncmulatságokat és egyéb hívságos helyeket. Meg tudják fékezni haragjukat. Mindig munkában találod őket. Mivel folyton hol tanítanak, hol tanulnak, kevés idejük marad az imádkozásra. Fel lehet ismerni őket beszédük pontosságáról és mértéktartásáról. Kerülik a tréfákat, a rágalmazást, a szabados beszédeket, hazudozást, esküdözést.«”60 A valdensek hitelveit illetően idézünk az anyaszentegyházba visszatérő valdens eretnek számára készített hitvallásból, amelyben a „megtérő” bizonyságot tesz eretnek nézetei feladásáról. Ebből következtetni lehet arra, hogy mit vallottak a valdensek. „(790–797) Az »Eius exemplo« kezdetű levél (III. Ince pápa levele) (1198–1216) a tarragonai érseknek, 1208. Ez a tarragonai érseknek címzett levél azt a hitvallási formulát tartalmazza, amely Valdensius követője, Durandus de Osca (Huesca Aragóniában) számára volt előírva, 60
KULCSÁR ZSUZSANNA: Inkvizíció és boszorkánypörök. Gondolat, Budapest, 145
BEVEZETÉS
aki 1207-ben visszatért az Egyházba… Szívünkből hisszük és szájunkkal megvalljuk, hogy az egy Egyház nem az eretnekeké, hanem a szent, római, katolikus, apostoli és szeplőtelen Egyház, és hisszük, hogy rajta kívül senki sem üdvözülhet… Helyeseljük tehát a gyermekek keresztségét, akikről valljuk és hisszük, hogy üdvözülnek, ha keresztségük után úgy halnak meg, hogy még nem követtek el bűnt… Tiszta szívvel, szilárdan és kételkedés nélkül hisszük, és nyíltan és őszintén tanúsítjuk, hogy az áldozat, vagyis a kenyér és a bor az átváltoztatás után a mi Urunk, Jézus Krisztus valóságos teste és valóságos vére lesz… A prédikációt nagyon szükséges és dicséretes dolognak tartjuk, elfogadjuk azonban, hogy a pápa tekintélye vagy engedélye, vagy pedig az egyházi elöljárók megbízása alapján kell azt gyakorolni. Mindazokban a helységekben pedig, ahol nyíltan megmaradnak eretneknek, ahol Istent és a Római Anyaszentegyház hitét megtagadják és káromolják, hisszük, hogy őket mindenféle vitával és buzdítással meg kell cáfolnunk Isten akarata szerint, és mint Krisztus és az Egyház ellenségei ellen mindhalálig nyíltan kell harcolnunk ellenük az Úr szavával. Az egyházi rendelkezéseket pedig és mindent, amit a Római Anyaszentegyházban hivatalosan megerősítve felolvasnak vagy kihirdetnek, alázatosan elfogadjuk és lelkiismeretesen tiszteletben tartjuk… Hisszük, hogy a meghalt hívek javára válhat az alamizsna, az áldozat és egyéb jó cselekedetek… Hisszük, hogy a tizedet, 1968, 17–18. p. 146
BEVEZETÉS
a termés zsengéjét és a felajánlott adományokat az egyháziak részére az Úr parancsa miatt kell leróni…”61 (Bővebben Függelék 319 – 327. p.) A magyarországi valdensmozgalomról nem sokat tudunk, de a kevés adatból is kitűnik, hogy hazánkban jelentős volt. „A valdensek teológiai tanításaikkal jelentős befolyásra tettek szert Ausztriában és Németországban. Ausztrián, Csehországon és Lengyelországon át behatoltak Magyarországra is, és befolyásukat éreztették a magyar keresztyének vallási és társadalmi életében. Korai német Biblia-fordításokat is tulajdonítanak nekik. A valdensek először a magyar városokban telepedtek le, ahol a kialakulóban lévő polgári osztály vallásos gondolkodását igyekeztek befolyásolni. Ezek a nyugatról érkezett menekültek jobbára a szekta vezetői közül kerültek ki, sok volt köztük a szegény sorban élő tudós teológus. A Magyarországra menekült valdenseket az inkvizíció 1327-től 1395-ig üldözte. A menekült szektások javarésze német származású volt. Sopronban például, 1401-ben a város magyar és német lakosai között azok, akik megbocsátást kértek, főként német származásúak voltak. A házakat, ahol összejöveteleiket tartották, az inkvizíció lerombolta; halottaikat exhumálták és elégették. Az inkvizíció irataiból láthatjuk, hogy nem volt sok dogmatikai ellentét a valdensek és a husziták között, és később egyesültek is. Az inkvizíció irataiból tudjuk, hogy a valdensek soraiban voltak egykori római katolikus papok, akik a 61
FILA BÉLA–JUG LÁSZLÓ: Az egyházi tanítóhivatal megnyilatkozásai, i. m., 223– 147
BEVEZETÉS
rector címet viselték, de a mozgalom legerőteljesebb munkásai többnyire a kézművesek közül jöttek… Nem hittek szentekben, a tisztítótűzben, eskütételben, a szentostyában, sőt még a kiközösítésben sem… Világnézetük és teológiájuk bibliai alapokra épült, ami azt bizonyítja, hogy a valdens kultúra az egyszerű paraszti ideológiánál magasabb szinten kellett, hogy legyen. Figyelemre méltó a pápai követ jelentése… A jelentés kifejti, hogy nagyon csekély a különbség a Budán élő valdensek és a többi szekta között. Közös fronton harcoltak az elvilágiasodott egyházi vezetők ellen. Közös istentiszteleteket tartottak, és odáig mentek, hogy ünnepélyesen kiátkozták a pápát és magyar püspökeit.”62 „A valdensek ellen indított perekből az egyháztörténészek arra a következtetésre jutottak, a mozgalom igen el volt terjedve a XIV. és XV. századbeli Magyarországon. Ezt alátámasztja az a tény, hogy Magyarországon annyi valdens rector volt, mint Csehországban, Ausztriában és Lengyelországban.”63 „Ha a kor számít is valamit, úgy a valdensek joggal nevezhetik magukat Európa legrégibb egyházai egyikének. Jóval azelőtt, hogy a
62
69
70
225. p. BOD PÉTER: Historia Hungarorum Ecclesiastica. Lugduni-Batavorum, 1888, I. köt., 130. p. UNGHVÁRY SÁNDOR: A magyar reformáció az ottomán hódoltság alatt a XVI. században. Károlyi Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának Egyháztörténeti Intézete, Budapest, 1994, 77–78. p. SAMUEL SMILES: The Huguenots in France. London, Daldy Isbister and Co., 1877. 148
BEVEZETÉS
normannok meghódították Angliát, mielőtt Anglia megvetette lábát Írországban, a valdens egyház már létezett. Távoliságuk, szegénységük, és viszonylagos jelentéktelenségük hosszú ideig megvédte őket minden külső behatástól, mint népcsoport hosszú évszázadokon keresztül észrevétlenek maradtak Róma számára.”70
IV. A KÖZÉPKOR EGYHÁZTÖRTÉNETE (VI–XV. SZÁZAD)
IV. 1. A nyugatrómai birodalom bukásának egyházpolitikai következményei
Az V. század elejétől egyre nagyobb méreteket öltő belső (gazdasági, társadalmi, politikai) és külső (barbár törzsek támadásai) problémák a század második felére teljesen felőrölték a Római Birodalom maradék erejét. A birodalom politikai instabilitását az is jól mutatta, hogy a császári hatalom rohamosan gyengült és az uralkodók egyre gyakrabban váltották egymást a trónon. MAIORIANUS (457–461) volt az utolsó közülük, aki
149
BEVEZETÉS
még rendeleteket adott ki, de ezek végrehajtása már nem valósult meg. Ebből is kitűnik, hogy a birodalom hajdan korlátlan ura már Itália felett sem tudta gyakorolni hatalmát. Szégyenletes kudarcot szenvedett, az utolsó, kétségbeesett kísérlet is arra vonatkozóan, hogy a Keletrómai Birodalommal szövetkezve megdöntsék a Róma létét fenyegető vandál államot (468). A birodalom ekkor már valóban romokban hevert. Nem csak a hadsereg állt idegen katonákból, élén germán katonatisztekkel, de a birodalom régióit is felosztották maguk között a hódító barbár törzsek. A császári cím ettől kezdve már csak névleges. A barbár fejedelmek gyakorolták a hatalmat az egyes területek felett. ORESTES – a hadsereg főparancsnoka – 474-ben saját fiát, ROMULUSt nevezte ki császárrá. ODOAKER – az itáliai hadsereg főtisztje – röviddel ezután követelni kezdte, hogy Itália földjét is osszák fel a barbár alakulatok vezetői között. Amikor ezt ORESTES megtagadta, ODOAKER felvette az „Itália királya” címet. ORESTESt kivégeztette, a kiskorú császárt, ROMULUS AUGUSTULUSt pedig letaszította trónjáról (476). A germán ODOAKER hatalomátvételével most már formailag is megszűnt létezni a Nyugatrómai Birodalom. Itália királya Konstantinápolyba, a Keletrómai Birodalom császárához, ZÉNONhoz küldte a császári jelvényeket. Itália így egyike lett azoknak az önálló germán királyságoknak, melyek az egykori birodalom nyugati részén helyezkedtek
150
BEVEZETÉS
el. A birodalom keleti fele azonban, amely már korábban is jóval erősebb volt a nyugatinál – gazdaságilag és katonailag egyaránt –, még mintegy ezer esztendőn át fennállt. Csupán a feltartóztathatatlannak bizonyuló oszmán-török expanzió volt képes véglegesen felszámolni (1453). A továbbiakban azt vizsgáljuk meg, hogy milyen hatást gyakorolt a Nyugatrómai Birodalom bukása a pápaság még csak csírájában létező intézményének kifejlődésére. A Keletrómai Birodalom uralkodói még hosszú ideig nem nyugodtak bele a birodalom nyugati felének elvesztésébe, mely fölött – legalábbis elvileg, a saját értelmezésük szerint – korábban, az erősebb fél jogán befolyást gyakoroltak (társcsászárság). A nyugati rész új urai, a germán fejedelmek „bűnösök” voltak a szemükben a birodalom szétdarabolása, valamint az ariánus hit felvétele miatt, mellyel elutasították a niceai–konstantinápolyi hitvallást. A keleti császár tehát több szempontból sem vehette számításba a velük való békés kiegyezés lehetőségét. Egyetlen olyan potenciális hatalmi tényező maradt Nyugaton, mely a Római Birodalom jogutódja szerepében szóba jöhetett, s ez a pápaság volt, amely azonban nem rendelkezett politikai-katonai hatalommal. Konstantinápolynak így találnia kellett egy olyan lehetséges nyugati szövetségest, melyre adott esetben katonailag is számíthat, és eszmeileg is ugyanazt a „keresztény” örökséget képviseli. Egy ilyen nyugati szövetsé-
151
BEVEZETÉS
gest egyébként a pápa sem utasított volna el a maga részéről, mellyel adott esetben csökkenthette volna a számára hosszabb távon egyáltalán nem kívánatos keletrómai császári gyámkodást. A Rómát, illetve Itáliát körülvevő ariánus barbár államok léte tehát sem Konstantinápoly, sem a pápa szempontjából nem volt örvendetes tény, de az V. század végéig még egyikük sem találhatott olyan szövetségest, mely megfelelt volna az irányában támasztott követelményeknek. Ne felejtsük el, hogy Róma 493–553 között az ariánus keletigót királyság gyűrűjében élt, mely állam Rómán kívül majdnem az egész félszigetet birtokolta. A döntő változás lehetősége azonban csak 498 után realizálódhatott, amikor is a frankok királya, KLODVIG (482–511) áttért a katolikus hitre, és ilyen minőségében a katolikus egyház legfőbb támaszává válhatott. A katolikus hit felvétele előtt közvetlenül egyedül a frankok tartottak ki eredeti pogány vallásosságuk mellett, szemben a többi ariánus germán állammal. KLODVIG lépése józan számításon alapult; kívánatosnak tartotta, hogy a vallási különbözőség a frankok terjeszkedése során megakadályozza az elfoglalt területek lakosságának beolvadását. Sokkal könnyebb volt a saját vallásukat megváltoztatni, mint kényszerrel a másokét, ráadásul katolikus hitre térve újabb érveik voltak a rivális germán népek elleni harc folytatásához. Róma püspöke számára, aki világi
152
BEVEZETÉS
hatalommal rendelkező szövetségest keresett – mind Konstantinápollyal, mind pedig a körülötte bezáruló ariánus gyűrűvel szemben –, pontosan megfelelő időben történt a frankok fölemelkedése és áttérése a katolikus hitre. Nem hangsúlyozhatjuk eléggé, hogy mindkét fél számára, ti. Róma és a frankok számára közös és kiemelten veszélyes ellenfelet jelentettek a körülöttük élő ariánus népek, hatalmi és ideológiai szempontból egyaránt. KLODVIG 507-ben döntő győzelmet aratott az ariánus nyugati gót király seregei felett, melynek eredményeként a frank uralkodó most már ténylegesen Róma potenciális védelmezőjének szerepébe léphetett. A konkrét szövetségkötésre azonban csak jóval később került sor (VIII. század). A frankok uralmát maga ANASTASIUS keletrómai császár legitimizálta, amikor 508-ban KLODVIGot a birodalom nyugati része kormányzójának ismerte el azáltal, hogy a „Róma tiszteletbeli konzula” címet adományozta neki. Ezek az érdekviszonyok egyengették az útját annak a hosszú, évszázadokon át fennálló és működő szövetségnek, melynek alapján a későbbi Franciaország (eredetileg Frankföld) kiérdemelte „az egyház legidősebb leánya” címet. Róma és a frankok kapcsolatát tehát még Konstantinápoly alapozta meg, mit sem tudva, hogy ez az általa egyengetett, az ariánus germán államokkal szemben létrehozott kapcsolat egyszer még a saját kiszorulását fogja eredményezni az egykori birodalom nyugati
153
BEVEZETÉS
területeiről, elsősorban Itáliából (lásd IV.6.). Sőt Konstantinápoly még ennél is tovább ment. Az új kelet-római császár, JUSTINIANUS (527–565) – aki a korszak legjelentősebb uralkodója volt –, már nem csak KLODVIGot ismerte el a nyugati rész kormányzójának, de Róma püspökét is (II. JÁNOS) „minden egyház fejének”nyilvánította 533-ban. A császár által kibocsátott rendelet szövege kivonatosan a következő: „Justinianus, a győzedelmes, a kegyes stb., Jánosnak, Róma nemes városa legszentebb püspökének és pátriárkájának. Tisztelettel adózva az Apostoli Széknek és Őszentségednek… Sietünk tudomására hozni Őszentségednek mindent, ami az egyházak állapotára vonatkozik, mivel mindenkor az volt a legfőbb célunk, hogy az Apostoli Szék és Isten szent egyházainak egységén őrködjünk, amelyek most győzedelmeskednek és biztonságban vannak, minden zavaró körülménytől mentesen. Ezért igyekeztünk a Kelet egész területén élő minden papot egyesíteni és Őszentséged püspökségének alárendelni. Bármilyen vitás kérdés merüljön is fel, szükségesnek ítéljük, hogy Őszentséged tudomására hozassék akármilyen világos és vitathatatlan legyen is, és még ha az egész klérus szilárdan vallja és tanítja is, összhangban az Apostoli Szék hitelveivel, mivel elfogadhatatlannak tartjuk, hogy bármi… ami a
154
BEVEZETÉS
gyülekezetekkel kapcsolatos Őszentséged tudomására ne hozassék, mint aki minden egyházak feje…”64 „Justinianus minden lehetséges erőfeszítést megtett azért, hogy megbékéltesse a Római Egyházat, ezért illesztette bele nyilvánvaló elégedettséggel törvénykönyvébe azokat a főpapi leveleket, amelyek dicsérik erőfeszítéseit, amelyeket az egyház békéje és a vallási egység fenntartása érdekében tett.”65 „A római szék legfelsőbb egyházi tekintélyként való elismerése Justinianus Nyugattal kapcsolatos politikájának a sarokköve volt, noha ezzel súlyosan megsértette a keleti egyházfőket, és ugyanakkor teljesen szabadnak érezte magát arra, hogy despotikus uralkodóként frontot nyisson a pápával szemben.”66 JUSTINIANUS törvénykönyvének egy másik helyén (IX, 131. novella) ez a rendelkezés olvasható: „Ennélfogva elrendeljük, a zsinatok határozataival összhangban, hogy az ősi Róma legszentségesebb pápája az első legyen a főpapok sorában, de Konstantinápoly avagy az új Róma leg-
64
65
66
Codex Justiniani 1/1, Idézi URIAH SMITH: Daniel and Revelation. Pacific Press, 1944, 251. p. CHARLES DIEHL: Justinian’s Government in the East. The Cambridge Medieval History, II. köt. 44. p. (Cambridge University Press, 1926.) G. KRÜGER: Justinian I; Emperor of the East, The New Schaff-Herzog Encyclopedie of Religious Knowledge, VI. köt. 282.; Funk and Wagnalls Company New York, 1910. 155
BEVEZETÉS
áldottabb érseke a második helyet foglalja el az ősi Róma apostoli szentszéke után.”67 A JUSTINIANUS által adományozott cím, illetve az ezzel járó hatalomgyakorlás azonban még váratott magára, mert Róma püspökének hamarosan városával együtt a puszta túlélésért kellett megküzdenie a keleti gótok ostromgyűrűjében. Róma bizonyára rövid időn belül elvérzett volna az egyenlőtlen küzdelemben, ha JUSTINIANUS császár nem küldi el megsegítésére legkiválóbb hadvezérét, BELIZÁRt, aki nagy harci tapasztalatokkal rendelkező seregei élén is csak egy igen elhúzódó küzdelemsorozat révén tudta széttörni a várost körülvevő keleti gót csapatok ostromgyűrűjét. „Belizár 536. december 10-én jelent meg Rómában, de ez még nem jelentette a küzdelem végét, mert a gótok összegyűjtötték erőiket és 537 márciusában szabályos ostromba kezdtek a város birtoklásáért… A keleti gótok egész nemzete összegyűlt Róma ostromához, de nem kísérte siker fáradozásaikat. Seregeiket felmorzsolták a város falai ellen indított gyakori és véres rohamok, és az ostrom egy éve és kilenc napja a nemzet csaknem teljes pusztulását eredményezte. 538 márciusában… felhagytak az ostrommal, felégették sátraikat, és tömegesen, rendezetlen sorokban vonultak el a város falai alól, olyan számban, amely aligha volt elég arra,
67
Idézi: L. E. FROOM: The Prophetic Faith of our Fathers. Review and Herald, Washington, 1950, I. köt., 513. p. 156
BEVEZETÉS
hogy mint nép és nemzet azonosságukat megőrizve fennmaradjanak.”68 (Kiemelés a Szerzőtől..) Róma 538-ban történt felmentése után – legalábbis elvileg – nem volt többé akadálya annak, hogy az egyháznak mint újonnan megjelent politikai tényezőnek a hatalma kiteljesedjék. Róma felszabadítása ugyanis még csak kezdete volt a csaknem két évtizeden át húzódó bizánci–gót háborúnak. A pápák politikai és gazdasági hatalmát a keleti császár bizonyos mértékig és egy ideig még viszonylag sikeresen korlátozta, ami viszont nem akadályozta meg a pápákat abban, hogy lassan, fokozatosan továbbfejlesszék hatalmukat, az I. (NAGY) LEÓ pápasága idején kidolgozott ideológiának megfelelően. I. GELASIUS (492–496) pápa személyében jelentős teológus került a római püspöki székbe. Ő kezdte először elviekben felhasználni – hiszen a gyakorlati megvalósításhoz sem neki, sem közvetlen utódainak nem volt még erejük – az AUGUSTINUS által kimunkált „két hatalom” elméletet, melyről a keleti császárt is tájékoztatta – igaz, hatástalanul – egyik levelében. Ebben kifejtette, hogy a világon két kormányzó intézmény van, mely irányító funkcióval rendelkezik mindenek felett: az egyik az egyházi, a másik a világi hatalom. A papi teher és felelősség azonban nehezebb, mint a világi kormányzás, így vallási dolgokban a császár mindenkor alá van vetve a pápának. Igaz, egyúttal kénytelen volt elismerni, hogy világi 68
URIAH SMITH, i. m., 254. p. 157
BEVEZETÉS
dolgokban az egyház is alá van rendelve a császári hatalomnak. Az egyházi hatalom ekkor már egyre inkább magát a pápai hatalmat jelentette.
Részletek a nevezetes levélből: „Bizonyosan ketten vannak, császári felség, akik főképpen kormányozzák ezt a világot: a pápák megszentelt tekintélye és a királyi hatalom; közülük a nagyobb súly a papokra nehezedik, mivel ők magukért az emberek uralkodóiért is az isteni vizsgálaton számot fognak adni. Tudod ugyanis, legkegyelmesebb fiam, mert bár méltóságodnál fogva elöljárója vagy az emberi nemnek, az isteni dolgok elöljárói előtt mégis alázatosan meghajtod a nyakad, és üdvösséged érdekében tőlük vársz támogatást, és ezért megérted, hogy a vallás rendje szerint az égi szentségek vételét és azoknak megfelelő szétosztását illetően alá kell hogy vetve légy inkább, mint hogy vezéreljél, tehát ezeken belül te függsz az ő ítéletüktől, nem pedig ők akarnak a te akaratodnak alávetve lenni. Ha ugyanis megértik, hogy felsőbb rendelkezés juttatta neked az uralmat, amennyiben az a közrendre és fegyelemre tartozik, akkor maguk a vallás püspökei is engedelmeskednek törvényeidnek, nehogy akár a világi dolgokban is úgy lássák, hogy kirekesztik és ellenállnak a te hivatalos véleményednek; de kérdem tőled, milyen indulatból helyes és illik hozzájuk, hogy engedelmeskedjenek ők, akiknek elsőséggel bíró tiszteletreméltó misztériumok vannak a rendelkezésükre bízva?… És ha
158
BEVEZETÉS
illő, hogy általánosságban az összes papoknak, akik az isteni dolgokat helyesen intézik, a hívők a szívüket alávessék, mennyivel inkább egyetértéssel kell viseltetni annak a széknek az elöljárója iránt, akiről a Istenség úgy akarta, hogy kiemelkedjék az összes papok közül, s akit az őt követő egyetemes Egyház kegyelete folytonosan tisztel?”69 GELASIUS halála után viszonylag jelentéktelenebb pápák következtek. Nem volt hiány az ellenpápákból sem, attól függően, hogy Rómában éppen a bizánci párt vagy a gótbarát párt kerekedett felül. A szembenálló erők harca csak a Róma körül harcoló gót seregek leverése után szűnt meg, méghozzá nem azonnal, hiszen a keleti gótok itáliai uralma, mely 493-ban kezdődött a Keleti Gót Királyság felállításával, még Róma 538-ban történt felszabadítása után is közel két évtizedes háborút követően szűnt csak meg, 553-ban. Miután a gótok elvonultak Róma falai alól (538-ban), egy ideig Belizár választotta és tette le a pápákat részben a saját meglátása, részben pedig JUSTINIANUS utasítása szerint, aki arra törekedett – nem kevés sikerrel –, hogy Rómán kívül Dél-Itáliát és Szicíliát is Konstantinápoly közvetlen befolyása alá vonja. JUSTINIANUS császár nagyszabású katonai terve megvalósítása nyomán megszerezte egy rövid időre csaknem az egész egykori Római Birodalom területét, de kísérlete végül kudarcba fulladt. Uralkodása végén többek között Itália
69
FILA BÉLA–JUG LÁSZLÓ: Az egyházi tanítói hivatal megnyilatkozásai. Örökmécs Alapítvány, 1997, 100. p. 159
BEVEZETÉS
birtoklásáról is teljesen le kellett mondania. Igaz, a félsziget felett még hosszú ideig képes volt befolyást gyakorolni. „Justinianus a birodalom és az egyház egységét akarta helyreállítani, de restaurációjával éppen a végleges szétválás és bukás okozója lett. A folytonos harcok kimerítették Itáliát, s a félsziget nagyrészt elpusztult és elnéptelenedett. Az egykor büszke Róma provinciális várossá süllyedt. A város lakossága kb. 30-40 ezerre csökkent. A gót háború forgatagában végleg letűnt az antik világ. A továbbiakban (568-ban) a longobárdok alapítottak új királyságot Itáliában.” (Az új államalakulat 774-ig állt fenn. A szerző megjegyzése) „A Bizánci Birodalom fennhatósága alatt maradó területek egy provinciát képeztek, melyet a ravennai exarcha kormányzott. Ehhez tartozott a Római ducatus is, Róma városával, amelyet azonban a ravennai területektől a longobárd hercegségek gyűrűje választott el. Ez a területi elkülönülés is hozzájárult ahhoz, hogy a római ducatusban és Rómában egyre nagyobb világi hatalomhoz jusson a város püspöke.”70 (Kiemelés a Szerzőtől.) Mindez nyilvánvalóvá teszi, hogy a gót uralom összeomlása után már valóban semmilyen akadály sem gátolta a pápai hatalom kibontakozását a világi hatalom megszerzésének kezdeti rögös útján. Tárgyalt korszakunk utolsó jelentős pápája I. NAGY GERGELY (590– 604) volt, akit a hagyományos egyháztörténet-írás az utolsó ókori, s egy70
GERGELY JENŐ, i.m., 50. p. 160
BEVEZETÉS
ben az első középkori pápának tart. Amit LEÓ pápa elméletileg előkészített, azt I. GERGELY már részben a gyakorlatba is képes volt átültetni. GERGELY régi és vagyonos római szenátori családból származott, amely hatalmas földbirtokokkal rendelkezett Róma környékén. I. GERGELY pápa szilárdította meg a pápai hivatalnokszervezetet (kúria), mely elengedhetetlen feltétele volt a világi hatalom kiépítésének. Az ő idejétől kezdve megszűnt a nép választójoga, holott addig a római püspököt a nép és a klérus együtt választotta, éppúgy, mint bármely más püspököt. A választásra jogosultak köre idővel addig szűkült, míg végül már csak a főpapság választhatott. I. GERGELY pápa idején indult meg az ún. hittérítés is, ugyanis az egyházfő képzett missziócsoportokat indított el a környező ariánus királyságok katolizálása céljából. A keletrómai császár természetesen még ekkor is – a justinianusi birodalom összeomlása után és az itáliai longobárd jelenlét ellenére is – a félsziget kizárólagos urának tekintette magát, amit a pápa nyíltan nem mert megtagadni. Itália lakosai és a longobárdok szemében azonban ténylegesen GERGELY lépett a császár helyébe. Ő volt Itália legnagyobb hűbérura, az ún. Patrominium Petri (Péter öröksége) birtokosa. Ez a terület és a jól kiépített hivatali apparátus lett a későbbi pápai állam alapja.
161
BEVEZETÉS
IV .2.
A frankokkal kötött szövetség – A pápai állam meg-
teremtése és a Karoling-korszak (754–843)
I. NAGY GERGELY pápa halála után – a VII. század folyamán szinte végig – nem túl nagy jelentőségű pápák követték egymást Rómában. A század pápái bizonyos értelemben még mindig kénytelenek voltak a cezaropapista Bizánc (Konstantinápoly) és a longobárd nyomás között őrlődni. Hatékony, s főleg önálló külpolitikai lehetőségek híján a kéthárom évenként váltakozó pápák még ekkor sem tudtak teljes mértékben kiszabadulni a Keletrómai Birodalom vonzásköréből, így inkább hitelvi kérdésekben próbálták érvényesíteni primátusukat. A bizánci befolyás Itáliában csak a VIII. század közepe felé kezdett végérvényesen megszűnni, amit a birodalom bizonyos belső és külső problémái indokoltak. A VIII. század elején fordult elő utoljára, hogy a bizánci császár a pápát mint holmi „hivatalnokot” rendelte a trónja elé. Ráadásul a Bizánccal szemben újonnan felmerülő teológiai-politikai konfliktus (képrombolás – lásd IV.4.) és a megszűnni továbbra sem akaró itáliai longobárd jelenlét arra ösztönözte a pápákat, hogy az első katolikus nyugati hatalom, vagyis a frank királyság szövetségét keressék. A királyságban ekkor még formailag a Meroving-dinasztia volt hatalmon, az uralkodó helyett azonban ténylegesen annak udvarnagya (a majordómusz) vezette az országot. A tehetetlen, uralkodásra képtelen Merovingok vi-
162
BEVEZETÉS
szont nem csak a kormányzásra voltak alkalmatlanok, de az ország védelmét sem tudták hatékonyan megszervezni. MARTELL KÁROLY majordómusz 732-ben, Poitiers mellett leverte a Hispániából Galliába betörő arab seregeket, megvédvén Európát az „iszlám áradattól”. Ezzel olyannyira megnövelte tekintélyét, hogy egyúttal saját dinasztiája, a Karolingok hatalomátvételét is megalapozta. Mivel a korabeli felfogás szerint az uralkodó hatalma csakis Istentől származhatott (a szakrális hatalom biztosíthatta a politikai hatalmat), így MARTELL KÁROLY fia, PIPIN felismerte, hogy tervéhez nélkülözhetetlen az egyház, illetve a pápa támogatása, ezért Róma segítségét kérte. Rómát viszont a longobárdok szorongatták, így a pápa a Karoling-hatalomtól a város megmentését várta. Az érdekközösség alapja tehát adott volt, s a pápának először adatott komoly lehetőség arra, hogy Itáliát teljesen kivonja az ez időben segítségnyújtásra már képtelen Bizánc hatásköre alól. A továbbiakban római katolikus egyháztörténészek munkáiból idézve ismertetjük az egyházi állam megalapításának eseményeit és körülményeit: „Kis Pipin (741–768) törvényesen akarta félreállítani az utolsó Meroving uralkodót, III. Childerichet, hogy átvegye a hatalmat. Ezt megkönnyítette a király állapota: uralkodásra képtelen személyiség volt, mint sok más elődje is a Meroving-házból, az állandó egymás között kötött házasságok folytán. Ehhez viszont Pipinnek szüksége volt a
163
BEVEZETÉS
nemesség támogatására és az Egyház segítségére. Kis Pipin 750-ben küldöttséget menesztett a longobárdoktól szorongatott Zakariás pápához (741–752)… Zakariást az új longobárd király, Aistulf fenyegette. Szövetségesre volt szüksége, ugyanakkor ismerte mind a Meroving-ház történetét, illetve helyzetét, mind pedig a feltörő dinasztia érdemeit. A követek kérdésére azt felelte, hogy „a király név azt illeti meg, aki a hatalom teljességét birtokolja”. A pápa ezzel beleegyezett a Meroving-dinasztia trónfosztásába. Az új király megválasztása 751 novemberében történt (Soissons-ban), ahol Szent Bonifác pápai legátusként (követként) volt jelen. Bonifác ekkor az új királyt és feleségét, Bertradát krizmával (szent kenettel – olajjal) fölkente. Ez a szokás eddig ismeretlen volt a keresztény világban. II. István pápa (752–757) frank földön tett utazása alatt, amikor a király és a pápa megvetették az új római politika alapjait, 754. július 28-án megismételte a fölkenés szertartását, de ekkor már a király fiai, Karlmann és Károly is részesültek a krizmából. A Karolinguralkodóház a „fölkent uralkodó” vallásos karakteréből részesült, és a kortársak szemében úgy jelent meg, mintha uralkodói jogát Istentől kapta volna… A fölkenés a királyt a megkereszteltek társadalmának csúcsára helyezi. A trón és az oltár szövetsége Nyugaton innen datálódik. Az Egyházi Állam kialakulása lassú, több évszázados folyamat eredménye… A folyamat akkor kezdődött, amikor Costantinus császár az addig jelentéktelen kis kereskedővárost, Bizáncot kiépítette, és fővárosává
164
BEVEZETÉS
tette. Róma feje – ha nem is jogilag – ettől kezdve a város püspöke lett. Justinianus császár ezt a hatalmat a VI. században tovább gyarapította. A pápák tekintélyét emelte az a tény is, hogy a bizánci hivatalnokok, adószedők, a beözönlő osztrogótok, majd longobárdok ellen ők voltak a nép egyedüli védelme… II. István pápa (752–757) ideje alatt érkezett el a kedvező pillanat, amikor a pápaság – világi politikáját új alapokra helyezve – függetlenségét megerősíthette… Ám Aistulf hatalomra kerülésével (749) a longobárdok támadásai felélénkültek. Az új király elfoglalta Ravennát, s a bizánci exarchátusnak ezzel véget vetett. Rómától pedig hatalmas összegű adót követelt, hogy ezzel a pápa elismerje az ő Róma fölötti hatalmát. A pápa hiába küldött követeket Bizáncba, s ekkor a frankokhoz fordult segítségért. II. István 753. október 14-én elindult az Alpokon túlra. A pápa hosszasan tartózkodott a frankoknál, előbb Ponthionban, majd a Saint Denis-i apátságban, összesen tizenöt hónapig. A Pipin és a pápa között lezajlott tárgyalásokról nem maradtak fönn megbízható források. Végeredményként a pápa megújította a királykenést, Pipint, Károlyt és Karlmannt kinevezte római patríciusoknak; ezzel a Karoling-ház még jobban kötődött Rómához. A pápa pedig ígéretet kapott, hogy az uralkodó segít az itáliai helyzet megoldásában, és a longobárdoktól elfoglalt területeket Szent Péternek adományozza.
165
BEVEZETÉS
Pipin első, 754-es itáliai hadjáratának eredményeként Aistulf megígérte, hogy visszaadja a pápának – és nem a császárnak! – a ravennai exarchátust és Pentapolist (az Adriai-tenger partján öt város, illetve püspökség: Rimini, Pesaro, Fano, Senigallia, Ancona). Amikor Pipin távozott, Aistulf megtagadta ígérete teljesítését, és 756 januárjában Róma megszállására készült. II. István Pipinnek levelet írt, mire a frank király ismét Itáliában termett, 756 májusában. Újra győzelmet aratott, de most már vigyázott az ígéret megtartására. Fuldrad királyi küldött minőségben végigjárta a visszafoglalt városokat, s azok kulcsait ünnepélyesen Szent Péter sírjára helyezte. Ezzel a gesztussal született meg az egyházi állam…” (Kiemelés a Szerzőtől..) (Függelék 316–317. p.) „A helyzet ezzel még nem rendeződött, mert az új longobárd király, Desiderius sem tartotta meg ígéretét… Pipin óvakodott egy harmadik fegyveres közbelépéstől, bár követek útján állandóan szorgalmazta az ígéret megtartását. Fia, Nagy Károly apjától örökbe kapta ezt a megoldatlan problémát, és cselekvésre szánta el magát. A longobárd király lánya volt ugyan a felesége, de tőle elválva megszakította a longobárd udvarral a kapcsolatot, és I. Hadrián pápa (772–795) kérésére kedvezően felelt. Miután váratlanul megtámadta és fölényesen legyőzte Desideriust (774-ben), letette őt a trónról, és a longobárdok koronájával megkoronázta magát. Ettől fogva címében a „frankok és longobárdok királya” volt.
166
BEVEZETÉS
Ugyanakkor megerősítette az apja által tett adományokat.” (Kiemelés a Szerzőtől..) ( Függelék 317. p.) „Komoly nehézség az események megértésében, a közöttük lévő összefüggések felfedésében, hogy a Kis Pipin által tett adomány indítóoka, kiterjedése és módozata nem ismert. Ha erről az adományról született okmány, akkor az elveszett. A hagyomány szerint II. István pápa fölolvastatta az ún. „constantinusi adománylevelet”, s Pipin ennek hallatára határozta el, hogy a pápa „visszakapja” a bizánciak által bitorolt területeket. A constantinusi adománylevél szerint Constantinus Szilveszter pápának, illetve utódainak adta volna ezen okmány kíséretében egész Itália fölött a hatalmat. Nicolaus Cusanus bíboros bizonyította be először a „constantinusi adománylevél” hamisított voltát a XV. században… Az egyházi állam alkotmánya (a későbbiekben)… természetesen erre a constantinusi adományra támaszkodott. A hamis oklevél utólag erősíthetett meg egy már meglévő tradíciót. Vitatható, hogy ebben a pápának személy szerint lehetett-e felelőssége? Tény az, hogy Nagy Károly a pápaságnak tett ígéreteit csak részben teljesítette… Másik tény, hogy a pápaságot ezentúl erős szálak fűzték a frank királyokhoz, valamint azok utódaihoz, akiket Szent Péter államalapítóinak és védelmezőinek tekintettek.”71 Kiemelendő részlet PIPIN és II. ISTVÁN találkozása: 71
TÖRÖK JÓZSEF: Az egyház a korai középkorban, 107–112. p. 167
BEVEZETÉS
„Langres-ban Pipin fia, a jövőbeli Nagy Károly találkozott vele, 754 vízkeresztjén pedig a pápa megérkezett a ponthieu-i királyi palotába. Pipin és udvartartása kiment eléje, a király térdet hajtott a pápa előtt. Kölcsönös üdvözlés után a lóháton haladó pápa lovát kantáránál fogva vezette, majd leszálláskor a kengyelvasat tartotta. Másnap megtörtént a sorsdöntő megbeszélés. A pápa és kísérete zsákruhába öltözve és hamuval fejükön jelentek meg a frank király előtt. Egyezmény megkötését kérték Szent Péter és a római állam ügyében. Pipin kötelezte magát, hogy visszaállítja az exarchátust összes jogaival és területeivel, de nem a bizánciak, hanem a pápa számára.”72 (Bővebben Függelék 315–316. p.) A constantinusi adománylevelet illetően újra az előbbi szerzőt idézzük: „Ez egy hamisított adománylevél, melyet Nagy Constantinustól származtattak… Nem kétséges, hogy a középkorban hosszú időn át befolyásolta a pápaság és császárság viszonyát, sőt hatással volt az egész középkori szellemtörténetre is. Az adománylevelet a középkor végéig hitelesnek ismerték el. Igazában jóval a Nagy Constantinus utáni idők hamisítványa, ahogy azt a reneszánsz korban már Nicolaus Cusanus, Lorenzo Valla és Reinald Pecock kimutatták. A levél első része elmondja, hogyan gyógyult meg Nagy Constantinus a leprából, I. Szilveszter pápa közbenjárására, és vette fel kezéből a keresztséget. A második rész előadja 72
FÉLEGYHÁZY JÓZSEF: Az egyház a korai középkorban. Szent István Társulat, 168
BEVEZETÉS
a Constantinustól történt adományozást: szankcionálja a világ összes egyházainak, még a négy patriarkátus (Antiochia, Alexandria, Jeruzsálem, Konstantinápoly) alávetettségét is a római pápának, és császári jelvényeket, császári uralmat ad neki egész Nyugat fölött…”73 „A pápa tehát a frankok segítségével megalapította a pápai államot, ugyanakkor a pápa közreműködésével Pipin megalakította az első európai öröklődő feudális keresztény monarchiát.”74 A pápaság tehát a VIII. század közepén – végleg megszabadulván a bizánci gyámkodás alól – a feudális frank államhatalom védelmét élvezte, egészen annak összeomlásáig. A longobárdok ugyan még egy utolsó kísérletet tettek Róma elpusztítására, melyet feldúltak, de lerombolni már nem tudtak. Az új frank király, PIPIN fia, NAGY KÁROLY (768–814) úgy vetett véget ennek a próbálkozásnak – pápai felkérésre (I. HADRIAN) –, hogy seregeivel 774-ben végleg elfoglalta a longobárd királyságot. Ezzel Észak-Itália a frankok ellenőrzése alá került, s a két szövetséges (a frank királyság és a pápai állam) egymással közvetlen szomszédok lettek. KÁROLY a longobárd királyt, DIDIER-t (DESIDERIUS) az anyaország (Frankföld) területére internálta, a longobárd vaskoronával pedig megkoronázta saját magát. Így lett NAGY KÁROLY a „frankok és longobárdok királya”. Ugyanakkor megerősítette az apja által a pápaság javára tett adományokat,
73 74
Budapest, 1967, 374. p. FÉLEGYHÁZI J., i. m., 376. p. GERGELY JENŐ, i. m., 63. p. 169
BEVEZETÉS
viszont a longobárd királyság területéből a pápa új birtokokat már nem kapott. NAGY KÁROLY uralkodása a frank történelem legmozgalmasabb időszaka volt. A király nem elégedett meg a longobárd királyság bekebelezésével. Hosszú uralkodása első évtizedeiben kiterjesztette uralmát Gallia és Észak-Itália mellett a szász és a bajor területekre is, abból a nem titkolt célból, hogy feltámassza a Római Birodalmat. Mindez egyezett a pápaság igényeivel, érdekeivel, melynek célja volt az egyházi intézményrendszer kiszélesítése. A pápáknak továbbá azért is szükségük volt egy erős „katolikus érzelmű” szövetségesre, hogy védelmet nyújtson számukra az itáliai nemesség hatalmi követeléseivel szemben. Az egyház és az állam, a keresztény vallás és a feudális hatalom közötti szövetségkötést a 800 karácsonyán lezajlott császárkoronázás pecsételte meg. III. LEÓ pápa (795–816) a 800 karácsonyán éppen Rómában tartózkodó NAGY KÁROLYt császárrá koronázta. Érdekes módon itt még mindig felmerült a bizánci legitimáció igénye, és igen jelentős tény, hogy Bizánc helyett a pápai áldás lett a legitimáció közvetítője és biztosítéka: „Közben Károly állandó tárgyalásokat folytatott a pápával s a keletiekkel a császári korona ügyében. S mert a bizánciak hozzájárulása késett, a pápa azt tanácsolta, hogy vonakodásukat figyelembe nem véve koronáztassa meg magát. A habozó uralkodót kész tény elé állította azzal,
170
BEVEZETÉS
hogy a 800. év karácsonyának ünnepi miséjén őt Róma örömujjongása közepette, „isteni sugallatra” császárrá koronázta. III. Leó e merész tettével a Laterán boltívei alatt ünnepélyesen befejezte azt a történelmi folyamatot, mely 300 évvel korábban a rheimsi keresztelési kápolnában vette kezdetét Klodvig megkeresztelésével. A császár életírója, Eginhard szerint Károly nem volt túlságosan meghatva azon módtól, ahogyan hozzá került a császári korona; ő inkább azt szerette volna, amint kitervelte, hogy az özvegy Iréne görög császárné feleségül vételével jusson méltósághoz. Mert a közfelfogás szerint a császári hatalom Irénében volt képviselve. Nagy Károly megkoronázásával tehát felújult a Nyugatrómai Császárság, de lényegesen új, megszentelt keresztény tartalommal, amint azt már elnevezése is kifejezi: Sacrum Imperium Romanum – Római Szent Birodalom.”75 A továbbiakban a császár megpróbálta mindössze a frank birodalom pátriárkájaként kezelni a pápát, itt azonban – ellentétben a keleti cezaropapizmussal – a világi és egyházi hatalom dualizmusa alakult ki, illetve maradt fenn továbbra is. A császár minden erejével elkötelezte magát a pápaság védelme mellett, míg ez utóbbi a császári hatalom Istentől adatott, és ezáltal legális hatalmát szavatolta. A Római Szent Császárság fennállása nem volt hosszú életű. NAGY KÁROLY fia, „JÁMBOR” LAJOS (814–840) igen gyenge kezű uralkodó 75
FÉLEGYHÁZY JÓZSEF, i. m., 323–324. p. 171
BEVEZETÉS
volt. Halála után fiai: LOTHAR, LAJOS és KÁROLY (843) három részre osztották a birodalmat a verduni szerződésben. LOTHAR – az új császár – az Északi-tengertől Itália közepéig húzódó keskeny területsávot, „NÉMET” LAJOS a keleti frank területeket, „KOPASZ” KÁROLY pedig a nyugatiakat szerezte meg. LOTHAR halálával (855) aztán a császári cím a keleti frank uralkodó kezére jutott. A verduni szerződés után tehát kialakult Európában egy hatalmi vákuum, vagy feudális anarchia, s állandósult a területi széttagoltság. A Karoling Birodalom széthullásával a pápai állam önállósága elvileg növekedhetett volna, ám a pápaságnak újból meg kellett keresnie a legerősebb politikai hatalom támogatását, hogy – az egységes császárság támogató fegyveres ereje híján – ne váljék a partikuláris erők játékszerévé. Továbbra is biztosítania kellett a trón és az oltár szövetségének működőképességét. Erre azonban megint több mint egy évszázadon át kellett várakoznia, mert az új „keresztény” nagyhatalom csak a X. század második felében született meg.
IV.3. A Német-római Császárság létrejöttének előzményei – A németekkel kötött szövetség
172
BEVEZETÉS
A pápaság az előzőekben ismertetett zűrzavaros, anarchikus viszonyrendszerben még egy jó ideig nem találta helyét. A IX–X. század pápái viszonylag jelentéktelenek voltak. Megfelelő mértékű nagyhatalmi támogatás nélkül külpolitikai passzivitás jellemezte őket. A tárgyalt időszak talán egyetlen kiemelkedő pápája I. MIKLÓS (858–867) volt, aki visszatérve I. LEÓ, DAMASUS és I. GERGELY eszméihez, ismét független uralkodóként lépett fel. A történeti kutatás szerint ő hordta az első pápai koronát. (A pápák egyébként a VII. század óta viseltek fehér, sisakszerű süveget, melynek alsó peremét I. MIKLÓS drágaköves abroncskoronával szegélyeztette, s ebből alakult ki a XIV. század elejére a tiara.) I. MIKLÓS már tudatosan neveztette magát KRISZTUS helytartójának (Vicarius Christi), sőt isteni tekintélyt követelt magának. A zsinatok már csak megtárgyalták a pápa rendeleteit, de önállóan, a pápa jóváhagyása nélkül törvényt nem alkothattak. Erről tanúskodik az alábbi részlet I. MIKLÓS MIHÁLY császárnak írt leveléből (865): „Tehát ezek a kiváltságok, amelyeket Krisztus adományozott ennek a szent Egyháznak, s amelyeket a zsinatok nem adományoztak, hanem már kizárólag megünnepeltek és tiszteltek, minket arra kényszerítenek és arra szólítanak fel, hogy az Isten összes egyházainak gondját viseljük (vö. 2 Kor. 11:28)… Minthogy a kánonok szerint, ahol a nagyobb tekintély van, oda kell felterjeszteni az alacsonyabb fórumok ítéletét, ti. hogy meg legyen semmisítve vagy meg legyen erősítve: ezért mindenképpen
173
BEVEZETÉS
nyilvánvaló, hogy az Apostoli Széknek – amelynek tekintélyénél nincs nagyobb – az ítéletét senki nem tárgyalhatja újra, és senkinek sem szabad bíráskodni az ő ítéletét illetően.”76 I. MIKLÓS halála után a pápai hatalom ismét hanyatlani kezdett, melynek az volt a fő oka, hogy a pápa továbbra sem tudott igénybe venni hatékony külpolitikai segítséget, ráadásul számolnia kellett a római nemesség egyre fokozódó hatalmi igényével. A pápaság elszigeteltséget tetézte, hogy a X. század első felében Észak-Itáliában is megjelentek az akkor még „pogány” kalandozó magyarok, Délen pedig a még náluk is veszélyesebb hódítók, a normannok. Ebben az időszakban az anarchia éppúgy jellemző volt a pápaságra, mint egyébként egész Európára. A kontinens ismét a népvándorlások korát élte. A pápai államban – mint ahogyan az anarchiák idején ez mindig lenni szokott – viharos gyorsasággal követték egymást trónjukon az egyházfők. Nem véletlen, hogy a IX. század közepétől a X. század közepéig tartó időszakot az egyháztörténelem a pápaság „sötét századaként” emlegeti. Pápák és ellenpápák léptek a színre, vásárolták meg tisztségüket, majd gyilkoltatták meg egymást és potenciális riválisaikat. „Itália helyi hatalmasságai családi politikával igyekeztek stabilizálni helyzetüket. A dinasztikus kapcsolatok legjobb eszközei a családok reprezentatív nőtagjai voltak. Ilyen kapcsolatokkal vonták hatáskörükbe a 76
FILA BÉLA–JUG LÁSZLÓ: Az egyházi tanítóhivatal megnyilatkozásai, i. m., 182. p.) 174
BEVEZETÉS
nőknek ellenállni nem tudó pápákat is. A X. század első felében egyes római főnemesi családok hatalomvágyó asszonyai saját kegyenceiket ültették a pápai trónra… Nem ok nélkül nevezi a történelem a pápaság ezen korszakát pornokráciának… Az említett gazdag, befolyásos, hatalomra vágyó és hatalomra termett hölgyek barátaikat, rokonaikat, szeretőiket, nemegyszer fiaikat juttatták a trónra. A nekik nem tetsző pápák lemondatásával sem bajlódtak, egyszerűen eltették őket láb alól.”77 Meg kell emlékeznünk a IX. században keletkezett újabb, hamisított okiratgyűjteményről, az ún. álizidori dekrétumokról is: „A IX. század zavarain egyesek nagy tekintélyű új törvénygyűjtemények bevezetésével vélték segíthetni… A legjelentősebb hamisított összefoglalás az Álizidori Gyűjtemény, a Collectio PseudoIsidoriana. Az újabb kutatók hajlanak ama vélemény felé – a gyűjtemények azonos megjelenési időpontja, célja és tartalmi összefüggése alapján… hogy a négy gyűjtemény néhány tanult és buzgó egyházi férfi munkaközösségének létesítménye a IX. századi zavarok és általános süllyedés feltartóztatására. Nevét onnan kapta, hogy szerzője a bevezetésben magát Isidorus Mercatornak mondja, amiből a középkor Sevillai Szent Izidor szerzőségére következtetett, ez is egyik előidézője különös tekintélyének. A gyűjtemény három részre oszlik. Az első tartalmaz 50 apostoli kánont és 60 koholt pápai ügylevelet I. Kelementől 77
GERGELY JENŐ, i. m., 77. p. 175
BEVEZETÉS
Melchiadesig (90–314). Ezek szerzője – kettő kivételével – PseudoIsidorus. A második rész a Coll. Hispanában foglalt zsinatokat, illetve azok határozatait foglalja magában, tehát 54 görög, afrikai, gall és spanyol zsinat anyagát. A harmadik rész 33 pápa ügyleveleit tartalmazza I. Szilvesztertől II. Gergelyig (314–731). Vegyesen foglaltatnak benne hiteles és koholt pápai iratok. A hiteles dekretálisok szövegeiben is fordulnak elő betoldások, változtatások. A három rész mindegyikéhez bevezetésül szintén járulnak egyes okmányok. Így a második rész bevezetésében öt okirat található, közöttük van Nagy Constantinus hamis adománylevele (constitutum, vagy Donatio Constantini). Összegezve a három rész és a bevezetések iratait, mintegy százra tehetjük a hamisított ügyiratok számát.” (FÉLEGYHÁZY: i. m., 392–393. o.) Amint ezt korábban jeleztük, LOTHAR halálával (855) a verduni szerződés (843) értelmét vesztette. A keleti és a nyugati frank területek urai egyaránt próbálták kiterjeszteni befolyásukat LOTHAR örökségére. Az egykori frank birodalom két fele így a lothari örökség szétmarcangolása révén egyre jobban elkülönült egymástól, s a császári cím a keleti frank uralkodók kezére jutott. Itt jegyezzük meg, hogy egyháztörténeti szempontból mind a nyugati (a későbbi Franciaország), mind a keleti (a későbbi Német-római Császárság) félnek jelentős szerepe volt a pápai külpolitika irányultsága szempontjából, de mivel Róma – régi jól bevált
176
BEVEZETÉS
szokása szerint – mindig a legerősebb nagyhatalom szövetségét kereste, számunkra most az utóbbi története válik érdekessé. A keleti frank államban I. MADARÁSZ HENRIKet (919–936) választották német királlyá 919-ben – a frankok és szászok „együttes akaratából”, amely lépéssel formailag is megszűnt a gyakorlatban már régen nem létező Szent Római, illetve Frank Római Császárság. HENRIK és utódai sikeres politikával rövid idő alatt elismertették uralmukat. HENRIK fia, I. OTTÓ (936–973) döntő győzelmet aratott a portyázó magyarok felett az Augsburg melletti, Lech mezei csatában (955). Ennek révén is tovább nőtt a szász királyi család tekintélye. OTTÓ ekkor már tudatosan készült egy új, a korábbi frank birodalommal vetekedő birodalom megalapítására, de a nyugati területeket – Lotharingia kivételével – nem tudta megszerezni. Figyelmét így egyre inkább LOTHAR egykori államának déli része, Itália felé irányította, mely számtalanszor gazdát cserélő és politikailag meglehetősen széttagolt terület volt. „Itália királya”, II. BERENGÁR a saját uralma alatt akarta egyesíteni a félszigetet, s a magyarokat hívta segítségül a pápai állam elfoglalására, amikor is XII. JÁNOS pápa a német királyhoz fordult segítségért. I. OTTÓ Észak-Itália gyors meghódítása – vagyis II. BERENGÁR legyőzése – után, 962-ben bevonult Rómába, és megerősítette a pápaság javára történt Karoling-adományozást. Ráadásul a kiállított adománylevél (Ottoniánum) Dél-Itáliát és Szicíliát is pápai hűbérbirtokká nyilvánította. A pápa ennek
177
BEVEZETÉS
viszonzásaképpen I. (Nagy) Ottót német-római császárrá koronázta (962). Így született meg a X. század második felében az új „keresztény” nagyhatalom, a Német-római Császárság, mely átmenetileg támasza, később viszont a legádázabb ellenfele lett a pápaságnak. Az új császárság létrejötte utáni évtizedekben még tovább hanyatlott a pápaság erkölcsi szintje. A pápák megválasztásánál egyértelműen a mindenkori világi erőviszonyok domináltak, s hol a német-római császár, hol pedig a római nemesi pártok állítottak pápajelöltet. A „győztes” pápa többnyire kivégeztette riválisait, majd az erőviszonyok átrendeződése következtében ő maga is az ellene irányuló cselszövések áldozata lett. A X. század végén még arra is akadt példa, hogy miután a császár által hivatalba állított pápát a római nemesség egyszerűen elzavarta Rómából és ellenpápát állított a helyébe, a császár véres bosszút állt: az ellenpápát megcsonkíttatva letaszította trónjáról és egy szamár hátára kötözve kiűzte a városból. A XI. század közepén három pápa is volt egyszerre hivatalban. Nyilvánvaló volt, hogy valamilyen módon úrrá kell lenni az áldatlan helyzeten, de a rendcsináláshoz komoly nagyhatalmi fellépésre volt szükség. III. HENRIK (1039–1056) német-római császár idejére a birodalom rendkívüli módon megerősödött, és a császár elérkezettnek látta az időt egy komolyabb beavatkozásra a római nemesség gátlástalan hatalom-
178
BEVEZETÉS
vágyával szemben. HENRIKnek szüksége volt erős pápai hatalomra – melyet természetesen a maga kezében akart tartani –, mert ekkor már a német püspökök túlzott politikai befolyása újabb feudális anarchia forrását képezte a császárság területén. Ezeket a püspököket kívánta volna HENRIK féken tartani a pápaság intézményének megerősítésével, melyet végső soron ő maga irányít, és élére valamelyik feltétlen hívét delegálja. A császár tehát azért kívánta helyreállítani a pápai tekintélyt, hogy az spirituális értelemben véve támogassa a császári (politikai) hatalmat, mintegy gátat szabva a német püspökök önállósulási törekvéseinek. Elképzelését nagyban elősegítette, hogy már az egyházon belül is kezdett kibontakozni egy olyan reformmozgalom, mely a pápaság tekintélyének visszaállítását tűzte zászlajára. S noha a reformmozgalom célkitűzései tökéletesen megfeleltek a császár érdekeinek, III. HENRIK röviddel halála előtt még nem sejthette, hogy alig két évtizeddel később, VII. GERGELY pápa (1073–1085) személyében egy olyan karizmatikus vezető kerül a pápai állam élére, aki egyházfő létére a történelemben – addig egyedülálló módon – először fogalmaz meg világuralmi igényeket. Mielőtt azonban a pápaság történetének e kétségkívül egyik legizgalmasabb, s ugyanakkor legtanulságosabb fejezetére rátérnénk, tekintsük át röviden, hogy mi történt e hosszú idő alatt (IV–XI. század) a keleti kereszténységgel.
179
BEVEZETÉS
IV. 4. Az egyház állapota Keleten (IX–XI. sz.) – A nagy skizma (1054)
A Római Birodalom politikai és közigazgatási reformját már DIOCLETIANUS császár (284–305) célul tűzte ki a hatalmasra nőtt birodalom átláthatóbb irányítása céljából. A birodalom egész területét két nagy részre osztotta, egy nyugati (Occidens) és egy keleti (Oriens) félre. A keleti impériumban a görög nyelv és a hellén kultúra, míg Nyugaton a latin nyelv és kultúra volt uralkodó akkor is és a későbbiek folyamán is, ami nagyban meghatározta az ott élő népek szokásait, mentalitását és ősi nemzeti-vallási hagyományaik számtalan adottságát. A birodalom két felében ettől kezdve ún. társcsászárok uralkodtak. Constantinusnak rövid időre sikerült visszaállítania a monarchiát (325– 337), de a DIOCLETIANUS-féle birodalmi felosztást kormányzati szempontból változatlanul meghagyta. Kelet és Nyugat egyházrészeinek megkülönböztetése akkor vált jelentőségteljessé, amikor CONSTANTINUS a birodalom új fővárosát az addig jelentéktelen Byzantionba helyezte át (330). Az „új Róma” (Constantinopolis) nemcsak palotákkal és templomokkal gazdagodott, hanem egyre több kiváltsággal és egyre nagyobb hatalommal is dicsekedhetett. A konstantinápolyi zsinat (381) elfogadta, hogy az új császárváros főpapi székét a patriarkátusi jog illesse meg. Az új
180
BEVEZETÉS
császárváros püspöki széke nem volt apostoli alapítású, így nem volt esélye arra, hogy a többi patriarkátus fölé emelkedjék, legfeljebb csak egyike lehetett a legfőbb patriarkátusoknak. Gazdasági erejénél és politikai szerepénél fogva azonban rövidesen mégis tényleges joghatósági hatalomra tett szert a konstantinápolyi patriarkátus a birodalom keleti felében. Egy évszázad leforgása alatt a birodalom keleti részének egészére kiterjesztette joghatóságát. A 451-ben tartott kalcedoni zsinat idejére annyira megnövekedett már Bizánc hatalma, hogy a konstantinápolyi pátriárka a római főpapnak legfeljebb csak a tiszteletbeli elsőbbségét akarta elismerni, egyébként a patriarkátusok egyenlőségét vallotta. Róma – adott helyzetében – kénytelen volt ezt elfogadni, ténylegesen azonban csak Antiochia, Jeruzsálem és Alexandria patriarkátusi jogát ismerte el, mivelhogy ezeket apostoli alapításúnak tekintették. A VII. századi arab hódítás következtében a három keleti „alközpont” végleg elvesztette patriarkátusi jogkörét. Ettől fogva Konstantinápoly pátriárkája mint a Kelet egyedüli és valós – egyházrészeket összefogó – joghatósága kezdett szerepelni. A rivalizálás Rómával elkerülhetetlenné vált, ebből pedig ellenségeskedés és harc keletkezett. A görög Kelet a „birodalmi egyházban”, a latin Nyugat pedig „a pápaság egyházában” látta KRISZTUS egyházának jogfolytonos utódát. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy míg Keleten kezdettől fogva a
181
BEVEZETÉS
cezaropapizmus intézménye állt fenn – tehát az egyház feje a császár volt, mint ahogyan a pogány római vallásosságban is a császár töltötte be a főpap szerepét –, s a konstantinápolyi pátriárka neki alárendelt személy volt, addig Nyugaton az egyházi és világi hatalom kezdetben különvált, de később, a VIII. század közepére a pápa világi hatalmat is szerzett spirituális hatalma mellé. Róma és Konstantinápoly elsőségért való vetekedése végigkísérte az első évezred második felét, és a következő évezred első évszázadának közepén (1054) a végső szakadás is bekövetkezett. Az első szakadás tulajdonképpen már az V. század végén bekövetkezett. Ez az állapot akkor mintegy 35 éven keresztül állt fenn (484–519). Azzal kezdődött, hogy a római pápa (II. Félix) és a konstantinápolyi pátriárka (Accacius) kölcsönösen kiátkozták egymást. A pápa részéről kezdeményezett kiközösítés oka az ACCACIUS által megfogalmazott hitvallási irat volt, amely katolikusok és monofiziták összebékítésére irányult. A pápának a katolikus hit védelme szolgált ürügyként a kiközösítés véghezvitelére. A Római Birodalom 395-ben történt kettészakadása és a Nyugatrómai Birodalom 476-ban bekövetkezett bukása után JUSTINIANUS császár (527–565) még egyszer megpróbálta agresszív külpolitikával megteremteni a birodalom egységét, de végül ez a kísérlet is kudarcot vallott. JUSTINIANUS – a keresztény hit védelme jegyében – 529-ben
182
BEVEZETÉS
bezáratta a pogányság utolsó védőbástyáját, az athéni akadémiát. Bámulatos gyorsasággal, bő öt esztendő leforgása alatt (532–537) felépítette a Kelet legnagyobb keresztény templomát, Hagia Sophia székesegyházat. Ennek folytán JUSTINIANUS a jeruzsálemi templomot építő Salamon királyhoz mérte önmagát. A templom elkészültekor állítólag így kiáltott fel: „Felülmúltam Bölcs Salamont!” A Keletrómai Birodalom JUSTINIANUS idején gazdaságilag is, katonapolitikai szempontból is a fénykorát élte, nem véletlenül volt tehát erős ekkor az Itáliára gyakorolt bizánci befolyás. JUSTINIANUS halála után azonban a birodalom lassú hanyatlásnak indult. A folyamat a VII. században teljesedett ki. Válságot idézett elő az arab és a szláv hódítás, amelyen a birodalom csak hatalmas küzdelmek árán tudott úrrá lenni, s nemegyszer az összeomlás szélére került. Veszélyes volt a Bizáncot fenyegető kettős szorítás, hiszen arabok és szlávok egyidejűleg voltak jelen a keleti térségben. Az arab és a szláv veszélyt csak a VIII. század közepére sikerült megfékezni több, eredményes hadjárat következtében, vagyis éppen a pápai–frank szövetség kiteljesedése, a pápai állam létrejötte idején. Ráadásul néhány évtizeddel korábban megkezdődött Bizáncban egy olyan egyházi vonatkozású belső küzdelemsorozat, mely csaknem másfél évszázadon át meghatározta a belpolitikát: a képrombolók és a képtisz-
183
BEVEZETÉS
telők közötti harc. Ebben az időben következett be a második egyházszakadás a keleti és nyugati egyházrész között. Az úgynevezett képrombolás III. LEÓ 726. évi rendeletével kezdődött, amelyben a császár megtiltotta a képek imádatát. A szentek képmásainak (az ikonoknak) az imádata Keleten ekkor már teljesen általános szokás volt, hiszen az egyszerű emberek kultikus gyakorlatában az ábrázolt személy és az ábrázolás közötti különbség olyannyira elmosódott, hogy a képek az imádat tárgyává váltak. LEÓ ezt a bálványimádásba való visszasüllyedésként értékelte, s rendeletével keményen fellépett ellene. Ebben segítségére volt a katonai arisztokrácia és a felsőbb papság is, melyet irritált a szerzetesek túlzott ikonimádása. Ez persze nem jelenti azt, hogy a képrombolásnak széles tömegbázisa lett volna. A lakosság túlnyomó többsége és a szerzetesség továbbra is képtisztelő maradt. A 787-ben tartott II. niceai zsinat már vissza is vonta a képtisztelet ellen kiadott összes császári rendeletet, és kimondta, hogy a képeket – ha imádás nem is – tisztelet (térdhajtás) mindenképpen megilleti. Noha a képrombolók és a képimádók harca a IX. század közepéig eltartott, ez az álláspont maradt érvényben. A képrombolók egyházi átok alá kerültek. Az új uralkodónő, IRÉNE császárnő megkezdte a képtisztelet bizonyos fokú visszaállítását, s az aktuális magyarázat úgy szólt, hogy a kép nem azonos azzal, amit ábrázol, nincs szó tehát bálványimádásról. Mivel a „tisztelni, de nem imádni” teóriát már Róma is osztotta, így elvileg közelebb
184
BEVEZETÉS
kerülhetett volna egymáshoz a két egyházfél, annál is inkább, mert a zsinat határozatát a Nyugat is elfogadta. Az ellentét azonban bő fél évszázaddal később ismét jelentkezett. Az új patriárka, PHOTIOS (858–867) és a római pápa I. MIKLÓS (858–867) között komoly feszültség alakult ki abból kifolyólag, hogy a pátriárka határozottan visszautasította a pápai primátus gondolatát, amit I. MIKLÓS következetesen át akart ültetni a gyakorlatba (lásd IV.3.). Vagyis hiába zárta le a II. niceai zsinat a megegyezéshez alapot nyújtó módon a képrombolással kapcsolatos vitákat, Róma hatalmi igénye ismét szakadáshoz vezetett. A 867-ben összehívott konstantinápolyi zsinat kimondta a pápa trónfosztását, s az egységet csak a következő, 869–870-ben tartott zsinat állította helyre – császári nyomásra – a pápát kiközösítő zsinat minden határozatának visszavonásával, mivel PHOTIOS radikális lépésével az új bizánci uralkodó (BASELEUS) külpolitikai okokból nem értett egyet. Az egyházszakadás tehát alig három esztendő elmúltával ezúttal is újból megszűnt. A keleti és a nyugati egyház közötti végső szakadás – amely 1054ben következett be – tehát már csak betetőzte azt a hosszú rivalizálási folyamatot, amely évszázadok óta tartott. A különválás a levegőben lógott, előbb vagy utóbb mindenképpen elkerülhetetlennek látszott. Oka – a teológiai különbségeken túlmenően – ezúttal is abban rejlett, hogy a Német-római Császárság katonapolitikai támogatásával magát egyre
185
BEVEZETÉS
erősebbnek érző pápaság mindenáron el akarta ismertetni főségét a hatalma csúcsán akkor már túljutott Bizánccal. Ne felejtsük el, hogy III. HENRIK ekkortájt erősítette meg a császárságot, s vele párhuzamosan megszüntette a pápai állam zűrzavaros hatalmi viszonyait. Ezt követően világuralmi pozíció elérésére törekedett a pápaság. Ezen felül a XI. század derekán egymással szemben álló két egyházfejedelem – IX. LEÓ római pápa (1048–1054) és KERULARIOS konstantinápolyi pátriárka (1043– 1058) – egyike sem volt híres kompromisszumkészségéről. Bizonyos teológiai, kegyességi különbözőségek is mélyítették a szakadékot. Az ún. filioque-vita abban állt, hogy a Nyugat szerint a Szentlélek az Atyától és Fiútól is származik, míg a Kelet álláspontja szerint a Szentlélek kizárólag csak az Atyától származik. Jelentős hitelvi és liturgikus ellentétek adódtak még több ponton is, melynek okai a már említett görög, illetve latin hagyományok között fennálló különbségekből eredtek. Az eucharisztia anyaga Nyugaton például kovásztalan kenyér volt, Keleten viszont kovászos. Mindkét fél vallotta a holtak feltámadását és a végső ítéletet, keleten azonban elutasították a purgatórium (tisztítótűz) tanítását. Az istenszülő Szűz tiszteletével, valamint a Szentháromsággal kapcsolatban nem alakultak ki lényeges eltérések a két egyházfél között. Hatalmas vitapontot képviselt viszont a pápa primátusáról szóló tan. A Kelet nem fogadta el az egyházon belüli látható főséget, vagyis azt,
186
BEVEZETÉS
hogy az egyház emberi hatalomnak lenne alárendelve. Ugyanígy nem tudták elfogadni Keleten a Róma által bevezetett cölibátus intézményét sem. Mivel a XI. század első felében a Dél-Itália ellen meginduló normann intervenció sem Róma, sem pedig Bizánc számára nem volt előnyös, egy rövid időre ismét felmerült az összefogás lehetősége. IX. LEÓ pápa 1054 tavaszán Konstantinápolyba küldte HUMBERTUS bíborost, hogy szövetségi szerződést készítsen elő a bizánci féllel. KERULARIOS pátriárka viszont e lépés mögött politikai cselszövést sejtett: Róma terjeszkedési szándékának megnyilatkozását gyanította a békeszerződés leple mögött. Ennélfogva Konstantinápolyban bezáratták a latin rítusú templomokat, s egy levélben összegezték a görögök hittani sérelmeit, valamint a latinok tévelygéseit. A rómaiak válaszlevelükben mintegy kilencven eretnekséggel vádolták meg a görög teológiát. Ennek ellenére a találkozó létrejött, de a pátriárka – a diplomácia hűvös eszközeivel – olyannyira elzárkózott a HUMBERTUS vezette küldöttség javaslatai elől, hogy azok megszégyenülve hagyták el a tárgyalótermet. Hogy a kudarc, valamint a pátriárka fölényérzete ne lehessen teljes, HUMBERTUS 1054. július 16-án reggel, az Hagia Sophiában, még az istentisztelet megkezdése előtt az oltárra helyezte a tragikusan nevezetes és következményeiben szinte visszavonhatatlannak látszó bullát, amelyben a címét bitorló pátriárkát és mindazokat, akik vele közösséget vállaltak, megátkozta és kiközösítette az egyházból. (Függelék 318–319. p.) A
187
BEVEZETÉS
pátriárka, a nép felháborodásától is indíttatva, július 24-ére zsinatot hívott egybe, és szintúgy megátkozta, valamint kiközösítette az egyházból HUMBERTUSt és kísérőit. A császár – aki pedig eredetileg békét és szerződést akart – kénytelen volt elfogadni a zsinat határozatát. Az egyházjogászok egy része szerint HUMBERTUSnak – mint legátusnak – nem volt joga kiadni a kiközösítő bullát, s ráadásul a kiközösítés csak személyekre, nem pedig a keleti egyházra mint olyanra vonatkozott, a tény azonban maradt. Az 1054. évi egyházszakadás a kereszténység történetének egyik legdrámaibb és egyben legszégyenletesebb eseményévé lett. A teljesség kedvéért megemlítjük, hogy pontosan másfél évszázaddal később a keresztes hadak elfoglalták Konstantinápolyt, és – megszüntetve a Keletrómai Császárságot – létrehozták a helyén a Latin Császárságot (1204–1261). Ezzel együtt megtörtént a keleti egyház csatlakoztatása az úgynevezett univerzális egyházhoz, s átmenetileg a skizma megszűnt. Az új hatalom hat évtizeddel később bekövetkezett összeomlása után azonban minden maradt a régiben. Az avignoni pápasággal (1309–1377) folytatott, keleti kezdeményezésű béketárgyalások sem jártak eredménnyel. Bizánc figyelmét ezt követően egyre inkább az oszmán-török terjeszkedés kötötte le, amely létében fenyegette. Az iszlám török hadak 1453-ban megostromolták és elfoglalták Konstantinápolyt. Ennek következtében a Keletrómai Birodalom végleg eltűnt a térképről, hogy átadja helyét az iszlám
188
BEVEZETÉS
államvallású török birodalomnak. A korábbi főváros a szultánok székhelye lett, Isztambul néven. Az új államvallás térhódítása következtében a keresztény hit fokozatosan kiszorult a térségből. Az Hagia Sophia Moolból a birodalom leghatalmasabb mecsete lett. Bizánc bukása után a moszkvai nagyfejedelem maradt az egyetlen független görögkeleti uralkodó. Oroszország krisztianizálása a bizánci rítus szerint történt, keleti misszionárius papok tevékenysége által (a X. század végén). Ettől fogva a nagyfejedelem a keleti kereszténység természetes vezetőjének tekintette magát. III. IVÁN (1462–1505) Oroszország címerébe is a bizánci császárok jelképét, a kétfejű sast rajzoltatta. Az orosz uralkodók ezentúl hivatásuknak érezték, hogy felszabadítsák a görögkeleti népeket a pogány és a latin elnyomók uralma alól, s ezeket egyetlen birodalomban egyesítsék. Az új birodalom központjaként Moszkvát jelölték meg. Egy orosz szerzetestől (FILOFEJ) ered az ún. „harmadik Róma elmélet”, miszerint: „Két Róma elbukott, de a harmadik szilárdan áll, és negyedik nem lesz.” (Két Rómán a Nyugatrómai és a Keletrómai Birodalom központjait értette, a harmadik Rómán viszont Moszkvát, mely az egész kereszténységet egyesíteni fogja majd az egyedül igaz, keleti rítusú hitben.) Ezért is kezdték a nagyfejedelmeket – III. IVÁN uralkodásától fogva – mind gyakrabban császárnak (cárnak), és nem királynak nevezni. A keresztes hadjáratok bukása – a latin császárság eleste – és az avignoni fogság után a pápaságnak már nem lehetett
189
BEVEZETÉS
semmilyen érdemi beleszólása ezekbe a folyamatokba, annál is inkább, mivel ekkorra már Róma is túljutott középkori hatalma csúcspontján.
IV. 5. Az invesztitúraharc (1075–1122) – A pápai világuralom kora (1122–1294)
A német-római császárok hatalma III. HENRIK (1039–1056) uralkodása idején elérte a csúcspontot. A német főpapság azonban – melynek korábban OTTÓ császár adományozott birtokokat a világi hűbéresek fékeveszett hatalomvágyának ellensúlyozása céljából –, valamint a továbbra is erős nagybirtokos réteg a feudális anarchia forrásává vált. A túlzott önállósulási törekvések veszélyeztették a központi (császári) hatalom s így az egységes állam stabilitását. A császár számára egy erős pápai hatalom jelenthetett megoldást, de csak akkor, ha a pápai trónt ő maga tölteti be valamelyik feltétlen hívével, akit tetszése szerint irányíthat. Az erős, ugyanakkor császári ellenőrzés alatt álló pápai hatalom mindenképpen gátat szabhatna a nagyra nőtt német püspökök önállósulási törekvéseinek – gondolta a császár. Ez volt az oka annak, hogy III. HENRIK
pártfogásába vette azt az egyházi reformmozgalmat, melynek gyökerei
még a X. század elejére nyúlnak vissza, s amely az egyháznak a világi
190
BEVEZETÉS
urak zsarnokoskodásától való megszabadítására és a pápa egyházfői jogainak megszilárdítására irányult. A clunyi, Benedek-rendi klastromban (Burgundia, alapítva 910) működött ODO apát (927–941), a reformtörekvések elindítója. ODO a szerzetesektől feltétlen engedelmességet és magas fokú erkölcsiséget követelt, valamint kivívta a kolostor számára a nagyuraktól és püspököktől való teljes függetlenséget. Ennek következtében a kolostorok ún. kongregációba tömörültek, melynek központi vezetését a clunyi főapát látta el, aki „mint király és hadvezér uralkodott a szerzetes hadon”.78 A főapát önmagát tekintette a kolostorok hűbérurának és csak a pápa ítélkezhetett felette. Igazán jelentős fordulat e törekvések kiterjedése szempontjából akkor állt be, amikor bő egy évszázad elmúltával már a nem szerzetesi klérus is zászlajára tűzte a clunyi eszmék gyakorlati megvalósításának igényét. A XI. század közepétől fogva kibontakozóban volt már a III. HENRIK
által hatalomra segített úgynevezett reformpápaság, mely elítélte mind
a szimóniát (pénzért vásárolható egyházi tisztségek; a bibliai SIMON mágus nevéből), mind pedig a világi személyek által gyakorolt invesztitúrát (a püspöki hivatalba való beiktatás joga), s ezzel egyidejűleg hangoztatni kezdte, hogy a püspökök kinevezésének joga egyedül a pápát illeti meg.
78
GERGELY JENŐ, i. m., 84. p. 191
BEVEZETÉS
III. HENRIK – noha meghagyta a klérus pápaválasztó jogát – a választás érvényességét már császári beleegyezéshez kötötte. Ráadásul a püspöki hivatalba való beiktatás, vagyis a fentebb említett invesztitúra jogát – a gyűrű és pásztorbot átadását – általában a császár gyakorolta, azon a címen, hogy az egyházi birtok hűbérbirtok, melynek ő a tulajdonosa. Mindebből logikusan következik, hogy a pápai hatalom és tekintély megnövekedésével a két korábbi szövetséges hamarosan egymás ellenfelévé vált, hiszen a pápai követelés – az invesztitúra jogának kisajátítása – alapjaiban rengethette volna meg a császári hatalmat, amennyiben az ő korábbi hűbéresei most már pápai vazallusokká válnak. A pápaság és a császárság több évszázados küzdelemsorozata azonban III. HENRIK uralkodása idején még nem kezdődött el, az egyháznak ugyanis még egy olyan energikus és célratörő egyéniségre is szüksége volt Róma élén a „kívánatos” megerősödéshez, mint VII. GERGELY (1073– 1085), aki a középkor egyik legnevesebb pápája volt. GERGELY – eredeti nevén HILDEBRAND – maga is német származású, igen tanult férfi volt, aki a clunyi kolostorból vitte tovább reformeszméit Rómába, ahol aztán hamarosan a pápaság egyeduralmának elszánt harcosa lett. A pápai trónt – mintegy puccsszerűen – „a nép akaratából” szerezte meg 1073-ban. Az új pápa történelemszemléletében AUGUSTINUShoz, I. GERGELYhez és I. MIKLÓShoz állt közel, de rajtuk is túllépve nagyon hamar eljutott a pápa által kormányzandó világbirodalom eszméjéhez. VII. GERGELY szemei
192
BEVEZETÉS
előtt egy olyan „keresztény világbirodalom” megteremtésének az eszméje lebegett, ahol kizárólagosan az egyházfőt (ti. pápát) illeti meg a nemzetek feletti kormányzás joga, oly módon, hogy a fősége alá rendelt császár együtt munkálkodik vele az univerzális keresztény birodalom irányításában. Megállapítható tehát, hogy a pápaság primátusa VII. GERGELY uralkodása idején vált minden vonatkozásban teljessé, hiszen a korábbi egyházfők által kivívott, illetve a XI. századra már megszilárdult egyházkormányzati primátus mellett GERGELY az egyetemes politikai hatalomra is igényt tartott. S hogy a gregoriánus pápaság koncepciója milyen egyértelműen foglalta magába a totális világuralmi szándékot, ezt kitűnően érzékelteti a reformpápa által 1075-ben kiadott ún. Dictatus Papae dekrétum 27 vezérgondolata. Csak a legnagyobb horderejű gondolatokat idézzük belőle: 1. Egyedül a római egyházat alapította maga az Úr. 2. Egyedül a római pápát mondhatják joggal egyetemesnek. 3. Püspököket egyedül ő tehet le és helyezhet vissza székükbe. 8. Egyedül ő használhat császári jelvényeket. 9. Egyedül a pápa lábait kötelesek megcsókolni az összes fejedelmek. 11. Az egész világon csak őt illeti meg a pápa neve (páter patrum = atyának atyja. (A Szerző megjegyzése.) 12. Jogában áll császárokat letenni.
193
BEVEZETÉS
16. Rendelete nélkül nem lehet egyetemes zsinatot összehívni. 19. Senki sem ítélkezik fölötte. 22. A római egyház még soha nem tévedett. Az írás tanúsága szerint örökké tévedhetetlen lesz. 26. Nem tekinthető katolikusnak az, aki a római egyházzal nincs egységben. (Vagyis elkárhozik. – A szerző megjegyzése.)79
A szimónia útján szerzett hivatalok érvénytelenítésével és főleg a papi nőtlenség (cölibátus) kötelezővé tételével – melyet beiktatása után rögtön bevezetett – GERGELY a világi papság ellenszenvét is kivívta, akik a meginduló küzdelemben III. HENRIK utóda, IV. HENRIK császár (1056– 1106) mellé álltak, aki politikai rátermettség tekintetében méltó ellenfele volt VII. GERGELYnek. Az uralkodót elsősorban nyilván nem a cölibátus kötelezővé tétele zavarta, hanem sokkal inkább az a pápai határozat, mely elvitatta tőle a világi invesztitúra jogát. Ez a sarkalatos pont vonta maga után a pápaság és a császárság összetűzését, melyet az utókor invesztitúraharcnak nevezett el. A harc kezdetben inkább csak ideológiai jellegű volt, és az ellenfelek által folytatott hosszas huzavona az erőviszonyok felmérését szolgálta. Konkrét tett volt viszont, amikor IV. HENRIK császár – mintegy válaszként a Dictatus Papae-ra – az 1076-ban tartott wormsi birodalmi 79
GERGELY JENŐ, i. m., 92–93. p. 194
BEVEZETÉS
zsinaton, maga mellé állítva a kötelező nőtlenség ellen tiltakozó papokat, megfosztotta méltóságától a pápát. A zsinati határozat kimondta, hogy a Róma fölötti hatalom a császárt illeti, s a pápának onnan mint nem kívánatos, illetve hatalmi jogokkal nem rendelkező személynek távoznia kell. A pápa reakciója természetesen nem maradhatott el: kiátkozta HENRIKet az egyházból, ami akkoriban nagyon súlyos következményekkel járó lépés volt. A németországi hercegek – kihasználva a császár szorongatott helyzetét –, kijelentették, hogy ha HENRIK egy éven belül nem lesz visszafogadva az egyházba, akkor új uralkodót választanak helyette. A császár tehát egyházi és világi értelemben véve egyaránt elszigetelődött. Hogy az átok alól valami módon felszabaduljon, egy addig páratlan lépésre határozta el magát: kíséretével együtt – dacolva a csikorgó téllel – átkelt az Alpokon, hogy feloldozást nyerjen az augsburgi zsinatra már az új császár megválasztása reményében igyekvő pápától. IV. HENRIK 1077 januárjában érte el Canossa városát, ahol a vár kapuja előtt – fedetlen fővel, mezítláb, szőrcsuhában – mintegy három napon át esedezett meg nem szűnő siránkozással a várban tartózkodó VII. GERGELY pápa bocsánatáért. Ez volt az ún. Canossa-járás. Végül a pápa kegyesen visszafogadta az egyházba a súlyosan megalázott császárt. Nem véletlenül állt azonban rátermett politikus hírében IV. HENRIK. Ezután az esemény után kétszer is megostromolta Rómát. Erre a pápa újból kiátkozta őt, és segítségül hívta ellene a normannokat. A pápának ez
195
BEVEZETÉS
az utóbbi lépése azonban vereséget hozott számára. A császári seregek kénytelenek voltak ugyan távozni Rómából, a normannok viszont kegyetlenül kifosztották az „örök várost”. Ennek következtében VII. GERGELYnek a saját népe dühe elől kellett menekülnie 1085 tavaszán, és hamarosan meg is halt száműzetése helyén, Solernóban. Néhány évtized elteltével azonban a harc kiújult, hiszen sem a császár, sem pedig a pápa utódai nem adták fel világuralmi törekvéseiket. A II. CALLIXTUS pápa (1119–1124) és V. HENRIK császár (1106–1125) által 1122-ben megkötött ún. wormsi konkordátum csak átmenetileg biztosított békét a két hatalom között. A megegyezés szerint ezentúl a főpapoknak a pápa adta át a gyűrűt és a pásztorbotot – egyházi tisztségük jelvényeit –, a császár pedig a jogart, amellyel hűbérbirtokaikba iktatta be őket. Az egyházi méltóságban való megerősítés jogát tehát a császár átengedte a pápának, a hűbérbirtok átadása jogát viszont magának tartotta fenn. Egy évvel később, az I. lateráni zsinaton (1123) hivatalosan is lezárták a harcot, ám a béke most sem bizonyult tartósnak. Mindössze néhány évtized telt el, s a XII. század második felében BARBAROSSA FRIGYES császár (1152–1190) és III. SÁNDOR pápa (1159– 1181) uralkodása idején az indulatok ismét forrpontig jutottak. Az újabb küzdelemsorozat ekkor már a kontinens feletti világi hatalom birtoklásáért indult meg, kezdetben a császár, majd egyre inkább a pápa világuralmi koncepciójának megfelelően. A császár mindenáron német uralom alá
196
BEVEZETÉS
akarta vetni Itáliát, amely lépés azonban nem csak a pápa, de az északitáliai lombard városok lakosságának ellenérzését is kiváltotta. A német beavatkozás híre hallatára e városok Milánó vezetésével szövetségbe tömörültek, és – pápai segítséggel – 1176-ban, Legnano mellett súlyos vereséget mértek a császár lovasseregére. E győzelemmel a pápaság immár másodszor került ki megerősödött tekintéllyel a császársággal folytatott küzdelemből, s negyedszázaddal később elérkezett hatalma csúcsára. III. INCE (1198–1216) – alatt érte el a pápaság azt a világhatalmat, amelyet sem azelőtt, sem pedig azután nem mondhatott magáénak olyan maradéktalanul, mint ebben az időben. Az új pápa minden világi uralkodót egyértelműen a hűbéresének tekintett, akiket tetszése szerint ültethet trónjukra, vagy tehet le onnan, ha érdeke éppen úgy kívánja. III. INCE alatt valóban úgy tűnt, hogy megvalósul I. GERGELY, I. MIKLÓS és VII. GERGELY álma a pápa világuralmát illetően. Az egyházfő tisztában volt azzal, hogy az univerzális politikai hatalom megszerzését megelőzően a pápai államot – annak közigazgatását – „modern hivatalnokállam” mintájára kell átszerveznie, s ezt ő következetesen végre is hajtotta. Nem véletlenül nevezik III. INCÉt a pápai állam második megalapítójának. A művelet után észak felé terjeszkedett a pápai állam (Ravenna és Ancona megszerzése), és eredményesen érvényesítette hűbéri igényét Dél-Itáliával, valamint Szicíliával szemben is. Ebben persze az a tény is nagy szerepet játszott, hogy a németek itáliai uralma 1197-ben, tehát egy eszten-
197
BEVEZETÉS
dővel INCE trónra kerülése előtt összeomlott, ami nagymértékben megkönnyítette a terjeszkedést. „III. Ince kifejtette, hogy az egyes országok élén a királyok állnak, Szent Péter és utóda azonban mindegyikük felett trónol, s a császárságot a pápa hűbérbirtokként adományozza.”80 A politikus pápa ténylegesen beleavatkozott több ország belügyeibe is bő másfél évtizedes uralma alatt. Angliából a tehetetlen uralkodó, FÖLDNÉLKÜLI JÁNOS
hozzá fordult például segítségért a rendekkel és a fran-
ciákkal szemben, mire a pápa – segítsége fejében – pápai hűbérbirtokká nyilvánította Angliát, és évenkénti, meghatározott összegű adó megfizetésére kötelezte. Kisebb-nagyobb mértékű beavatkozás történt Aragóniában, Portugáliában, Dániában, Lengyelországban és Magyarországon is. III. INCE az Árpád-házi királyok trónviszályaiba is többször beleavatkozott, II. ANDRÁSt pedig kiközösítés terhe mellett kötelezte a keresztes hadjáratban való részvételre. Pápasága idején hozták létre a keresztesek a Latin Császárságot Bizáncban (1204), és ő adta ki a parancsot a gyermekek szégyenletes kudarcú keresztes hadjáratára is 1212-ben. Uralkodása alatt indult be teljes erővel és példátlan kegyetlenséggel az inkvizíció, és jött létre egy sereg új szerzetesrend. Halála előtt egy évvel ülésezett a IV. lateráni zsinat (1215), melyen több mint kétezer egyházi személyiség vett részt. E zsinat megnyitásakor hangzott el III. INCE szájából az a kijelentés, mely 80
GERGELY JENŐ, i. m., 117. p. 198
BEVEZETÉS
mindvégig a mottója volt uralkodásának: „Az Úr nemcsak az egyházat, hanem az egész világot Péter kormányzására bízta.” III. INCE halálának évében kezdődött meg a pápák és a HOHENSTAUF császárok harcának utolsó felvonása. Az ellenfél ezúttal II. FRIGYES (1212–1250) császár volt. A tét – Itália birtoklásán túlmenően – az egész Európa feletti hegemónia megszerzése volt. A rideg politikai célok megvalósításának menetéhez a vallásnak tulajdonképpen már nem volt semmi köze, hiszen egyszerűen két világuralomra törő hatalom viaskodott egymással. A pápaság számára kedvező tényező volt a császári hatalom folyamatos gyengülése Németországban, mely hamarosan totális anarchiába torkollott. IX. GERGELY pápa (1227–1241) ennélfogva képes volt újra meg újra lázadásra bírni az egyre nagyobb önállósulásra igényt tartó német feudális nagyurakat Frigyes ellen, akivel szemben – nem szokatlan módon – a kiközösítés fegyverét is felhasználta. Amikor II. FRIGYES 1250-ben elhunyt, teljessé vált az anarchia Németországban. Az utolsó HOHENSTAUF uralkodó, IV. KONRÁD sikertelen itáliai hadjárata, majd halála (1254) után a birodalom önálló tartományokra esett szét. Ez volt az úgynevezett nagy interregnum – a király nélküli állapot ideje – (1254–1273). A pápa annak érdekében, hogy északi ellenfele megsemmisülése után délről is biztosítsa magát – hűbéri jogaira hivatkozva –, az addig normann, majd HOHENSTAUF uralom alatt álló Dél-Itáliát a fran-
199
BEVEZETÉS
cia királyi család egyik tagjának, ANJOU KÁROLYnak adományozta, s ettől kezdve az anjouk hosszú időn át a nápolyi és szicíliai királyság uralkodói lettek. A pápaság és császárság ádáz küzdelemsorozatából tehát az előbbi került ki abszolút győztesként. A győzelem azonban csak látszólagos volt. A pápák maguk is gyorsan belátták, hogy a térségben egy olyan új és erős hatalom van felfejlődőben – Franciaország részéről –, mellyel szemben rövid időn belül védekezniük kell, amennyiben képtelenek lesznek ezt a hatalmat a saját oldalukra állítani. Ezért a bajt mintegy megelőzendő, a pápaság maga tett sikeres lépéseket a németországi anarchia felszámolására, abban a reményben, hogy a régi ellenfél most hűséges szövetségessé válik, melyet szükség esetén ki lehet játszani a franciák ellen. Pápai nyomásra új, szerény vagyonú, tehát támogatásra szoruló dinasztia került a Németrómai Császárság élére, HABSBURG RUDOLF (1273–1291) személyében. Róma azonban nagyot tévedett, amikor azt hitte, hogy a császár majd védelemben fogja részesíteni a pápai államot. Ezt a tévedést pedig mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a pápák rövid idő múlva kénytelenek lettek – mintegy hét évtizedre – a francia királyok „szolgálatába” szegődni. Ennek körülményeit később részletezzük.
200
BEVEZETÉS
IV .6. A társadalmi és gazdasági problémák valláspolitikai levezetése – A keresztes háborúk (1096–1270)
A XI–XII. századi Európában – a mocsarak lecsapolása, az erdőirtás, valamint az eredményesebb földművelés következményeként – jobb életfeltételek alakultak ki a korábbiakhoz képest, s javarészt ennek köszönhetően Nyugat-Európa lakossága mintegy megkétszereződött. Tény viszont, hogy még a magasabb technikai színvonalhoz képest is túlnépesedés következett be, ami viszont egyfajta népvándorlást vont maga után. Telepeshullámok indultak meg a kontinens ritkábban lakott keleti területei felé, de még ennél is sokkal nagyobb vonzereje volt a Közel-Keletről szóló mesés híreknek, melyeket a kereskedők terjesztettek hosszú útjaikról hazatérve. A kialakulóban lévő ínséges helyzetet, valamint az emberi gyarlóságból eredő kalandvágyat és hamis képzetvilágot használta fel a pápaság arra a célra, hogy Európa határain kívül is, a nem keresztény világban is érvényt szerezzen akaratának. Ebbéli szándékát a világi uralkodók zöme is lelkesen üdvözölte. A szeldzsuk törökök által elfoglalt Palesztinába vezetendő hadjárat gondolatát II. ORBÁN pápa (1088–1099) vetette fel a clermonti zsinaton, 1095-ben. Híres beszédében felszólította a keresztény uralkodókat és népeket, hogy szabadítsák fel a szentföldet – a kereszténység bölcsőjét – a barbár-iszlám uralom alól. Lángoló szavai és AMIENS-i PÉTER szerzetes
201
BEVEZETÉS
toborzó szónoklatai hatására sokan felvarrták ruhájukra a szentföldre vonulók jelvényét, a keresztet (keresztesek). A társadalom majd minden rétege érdekelve volt valamilyen szinten a nagy keleti vállalkozásban, a papságtól és a nemességtől kezdve a polgárságon át a parasztságig. A szent sír visszaszerzésének igénye nyilván csak ürügy volt annak érdekében, hogy minden egyes vállalkozó szellemű keresztes katona megtalálja az ideológiai lepel mögött a saját számítását. A pápaság fő célja a gazdagodáson kívül az iszlám megdöntése, illetve az azzal együttjáró hittérítés volt. A világi uralkodók pedig a hadjáratok révén kívánták levezetni a túlnépesedésből adódó társadalmi feszültségeket. Az itáliai kereskedővárosok nagy hasznot reméltek a csapatok fölszereléséből és a tengeren való átszállításából, míg az elszegényedett lovagokat és a paraszti tömegeket a birtokszerzés reménye motiválta, amikor fegyvert fogtak. Az AMIENS-i PÉTER által vezetett, rosszul felszerelt francia paraszthad viszont már útközben szétszóródott, maradványait könnyűszerrel megsemmisítették a törökök. Az első szervezett lovagi keresztes sereg 1096 nyarán indult el Palesztinába BOUILLON GOTTFRIED lotharingiai herceg vezetésével, és kemény harcok árán három esztendővel később (1099) elfoglalták Jeruzsálemet, melynek muzulmán lakosságát nemre és korra való tekintet nélkül lemészárolták. A lovagok ezt követően megalapították a jeruzsálemi királyságot, melyet ún. „keresztény” védőállamok sora biztosított
202
BEVEZETÉS
veszély esetére (pl. az antiochiai fejedelemség, az edessai grófság, a tripoliszi grófság). A védőállamok felett a jeruzsálemi király gyakorolt hatalmat. A katonai feladatok ellátására és a biztonságos közlekedés, valamint a betegápolás megvalósítása céljából alakultak meg az első lovagrendek (templomosok, johanniták). A lovagok ázsiai államai azonban nem voltak sokáig életképesek, létüket az állandósuló szeldzsuk-török támadások és a belső anarchia egyaránt aláásták. A pápák úgy próbáltak segíteni a szorongatott helyzetben levő kisázsiai keresztény államokon, hogy folyvást sürgették az európai uralkodókat újabb hadjáratok elindítására. Az angol, francia és német uralkodók (mint pl. OROSZLÁNSZÍVŰ RICHÁRD, II. FÜLÖP, BARBAROSSA FRIGYES) így az elkövetkezendő hadjáratok szervezői, sőt vezetői lettek, noha kevés sikerrel teljesítették „küldetésüket”. A második (1147–1149) és a harmadik (1189–1192) hadjárat között 1187-ben Jeruzsálem ismét a szeldzsuk-törökök kezére jutott. A keresztesek ezután még vissza tudták szerezni a fővárost egy rövid időre. A negyedik keresztes hadjárat (1202–1204) résztvevői már el sem jutottak a szentföldre. A velenceiek rábeszélték az összegyűlt lovagokat, hogy Jeruzsálem helyett inkább Konstantinápolyt hódítsák meg. Sikerült is elfoglalniuk a Bizánci Császárság területének döntő hányadát, s ennek eredményeként létrehozták a Latin Császárságot (1204–1261). III. INCE
203
BEVEZETÉS
pápa így egy rövid időre nemhogy „orvosolni” tudta az 1054-es egyházszakadás óta Kelet és Nyugat között tátongó hatalmas szakadást, de azt is elérte, hogy a pápaság – mintegy hat évtizeden át – gyakorolhatta a maga spirituális főségét a cezaropapista keleti egyházrész felett. A velencei kereskedő polgárok ugyanakkor megszabadultak a bizánci kereskedelem versenyétől. A bizánci császár végül – a Velencére féltékeny Genova segítségével – 1261-ben visszafoglalta fővárosát, vagyis a keresztesek itt is kudarcot vallottak. A negyedik keresztes hadjárat szervezése már eleve nem aratott osztatlan sikert Európában, hiszen az így nem a pogányok, hanem „keresztények” ellen folyt. Az 1212-ben indított, úgynevezett „gyermekek keresztes hadjárata” torz elmeszülemény volt. A hadjáratot alátámasztó ideológia szerint az ártatlan kisgyermekek – akiké Jézus ígérete szerint az Isten országa – biztosan győzelmet fognak aratni a pogányok felett. A papságtól fanatizált szülők egymással szinte versengve, ezrével küldték gyermekeiket a biztos halálba. Rengeteg gyermek lelte halálát útközben, míg az életben maradottakat a muzulmánok összefogdosták és eladták rabszolgának. A következő három hadjárat (1217–1221, 1228–1229, 1248–1254) jelentős változásokat nem hozott. A nyolcadik – s egyben utolsó – keresztes hadjárat (1270) már teljesen erejét vesztett volt, s 1291-ben az utolsó közel-keleti keresztes támaszpont (Akko kikötője) is elesett. Az európai keresztes hadak maradványainak – mintegy két évszázados, váltakozó
204
BEVEZETÉS
sikerű küzdelemsorozat után – így végérvényesen el kellett hagyniuk az olyannyira áhított területet. A keleti keresztes hadjáratoknak – a katonai kudarc ellenére – nagy gazdasági és kulturális jelentőségük volt Európa fejlődése szempontjából, ez tagadhatatlan tény. Fellendült a pénzgazdálkodás, kiszélesedtek a tudományos ismeretek, új növénykultúrák honosodtak meg kontinensünkön stb. Mindez azonban százezrek halála árán valósult meg. Megrendítő, hogy olyan hatalom járt elöl e kegyetlen népirtó hadjáratok szervezésében, melynek feje KRISZTUS földi helytartójának tekintette magát, és ebből vezette le küldetése értelmezését.
IV.7.
Reformmozgalmak a katolicizmuson belül (XI–XIII.
század) – Új szerzetesi közösségek keletkezése
Nyugaton a szerzetesi mozgalom a IV–VI. századi kibontakozási szakasz és a X. századi clunyi reformhullám után ismét új erőre kapott a XI–XIII. század folyamán. Ennek oka javarészt abban a tendenciában keresendő, melynek révén az egyház igen jelentős politikai és gazdasági hatalomra tett szert a gregoriánus pápaság felemelkedése következtében. Sokan érezték úgy, hogy az egyház gazdagsága és klerikális szemlélete nem egyeztethető össze az evangéliumi szegénység és egyenlőség tanítá-
205
BEVEZETÉS
sával. Az önszerveződő mozgalmak az egyszerűség eszméjének gyakorlati megvalósítását tűzték maguk elé, többnyire egy-egy karizmatikus személyiség vezetésével. A szerzetesi élet reneszánszát elsősorban KRISZTUS követésének szándéka indította el. A fellendülésnek azonban bizonyos társadalmi gyökerei is voltak. A kolostorok – ha nem is kényelmes, de viszonylag tűrhető, és biztos megélhetést nyújtó életmódjukkal – erős vonzást gyakoroltak a kizsákmányolt jobbágyok és nincstelen városi plebejusok gyermekeire. Mivel a szerzetesi mozgalmak többnyire nem az egész egyházszervezet megreformálásának igényével léptek fel, nem üzentek hadat az egyházi hagyományoknak, a pápáknak és a püspöki karnak, az egyház nem lépett fel ellenük, sőt karitatív tevékenységüket látva jóváhagyta működésüket. Róma mindenekelőtt azonban azért pártfogolta a szerzetességet, mert benne látta az egyház egyik legszilárdabb támaszát ellenségeivel szemben, olyan támaszt, amelyre mindig számíthatott. A pápaság nem vette magára kritikaként a szerzetesek szegénységet célzó életszemléletét, mert az egyházi gazdagságot nem az evangélium eszmeiségével ellentétes állapotnak, hanem az egyház áldásos tevékenysége gyümölcseinek, Isten áldása jelének értelmezte. A középkor nyugati szerzetesrendjeit öt nagy csoportra oszthatjuk: 1. A bencés hajtású rendek Céljuk a Benedek-rendi regulák eredeti formájukban való megtartása és a szigorú önfegyelmen alapuló életforma folytatása.
206
BEVEZETÉS
a) A ciszterciták rendje ROBERT DE MOLESME Benedek-rendi apát 1098-ban mintegy két tucat társával elhagyta monostorát, és Dijontól délre új kolostort alapított a pusztaságban. Az új rend valamivel később az anyamonostorról, Citeauxról kapta a nevét: cisztercita rend. A ciszterciták lényegében a Benedekrendi állapotok megreformálását tűzték zászlajukra. A mozgalom kezdetben igen csekély szerepet játszott. Igazi jelentőségre és általános elismertségre csak néhány évtizeddel később, CLAIRVAUX-I BERNÁT apát (1091–1153) idején tett szert. A cisztercita klastromok igen szoros összeköttetésben, illetve egységben voltak egymással a főkáptalan kormányzata alatt. A Benedek-renddel ellentétben – melyből lényegében kiváltak – a lehető legszigorúbb aszkézis és puritanizmus jellemezte őket, ugyanakkor élénk gazdasági tevékenységet is folytattak. A ciszterciták alkalmaztak először nagyobb létszámban ún. „laikus frátereket”, akik mint világi személyek a nehezebb fizikai munkálatokat végezték, de a klastrom kormányzásában nem vállalhattak szerepet. A cisztercita szervezetek még Bernát apát életében eljutottak Magyarországra is, és a Tolna megyei Bátaszék térségében letelepedve már a XII. század második felében öt monostort alapítottak királyi támogatással.
207
BEVEZETÉS
b) A karthauziak A karthauziak rendjének alapjait KÖLNI BRUNO fektette le a XI. század végén a Carthusim rengetegében, Grenoble közelében. A rendi szabályzat náluk különösen szigorú volt, mely kötelező hallgatást, imát, kerti munkát, könyvmásolást, és a húsételektől való teljes tartózkodást írt elő. A rend, noha csak lassan terjedt – melyben minden bizonnyal szerepe volt az igen szigorú aszkézisnek –, jelentős szerepet játszott a kultúra terjesztésében és a teológiai irodalom művelésében. 2. Az ágostonos rendek Elnevezésüket onnan kapták, hogy szabályzatukat AUGUSTINUS írásaiból állították össze. Két nagyobb alcsoportra oszlanak: a) Ágostonos kanonokrend A XII. században jött létre az egyházmegyés papság közös vagy kánoni életének felújítása révén. Az egyes ágostonos közösségek között kezdetben nem alakult ki számottevő kapcsolatrendszer, majd később fokozatosan ún. kongregációkba tömörültek, melyek száma idővel mintegy 150-re emelkedett. A legnagyobb volt ezek közül a premontreiek kongregációja, mely a XII. század első felében Premontre völgyében jött létre. Az itt létesített kolostor lett később is a rend bölcsője, melynek szabályzata ágostonos, de a ciszterciták szabályzata is hatást gyakorolt rá. A premontreiek elsősorban missziómunkával és lelkipásztorkodással foglal-
208
BEVEZETÉS
koztak, így kongregációjuk tevékenysége viszonylag széles rétegek előtt vált ismertté. b) Ágostonos remeték rendje Ezt a rendet IV. SÁNDOR pápa hívta életre 1256-ban, a szétszórtan élő ágostonos remete közösségekből. Tagjai a skolasztikus filozófia és teológia igen magas tudományos szinten álló művelői és terjesztői voltak. A rend kiterjedt voltára utal, hogy virágkorában mintegy 2000 kolostorukban kb. 30 000 rendtag élt.
3. Szociális tevékenységet folytató rendek A korabeli társadalmi és gazdasági viszonyok között – a nyomor, az éhínség, a járványok és egyéb népbetegségek gyakorlatilag állandó jelenléte hátterén – nem volt lehetőség mai értelemben vett „szociális védőháló” kiépítésére a társadalom elesettjei érdekében. A polgári réteg kialakulatlansága, a megfelelő szintű tudományos ismeretek hiánya, s így az orvosképzés megoldatlansága következtében az ezredforduló után nagyrészt az egyház vállalta fel a lelkigondozás mellett a betegápolást is. A betegápoló rendek (pl. Lázár-rend, Szent Antal-rend) a betegek és a sebesültek ápolását tekintették legfőbb feladatuknak. Az ún. rabkiváltó
209
BEVEZETÉS
rendek közül a trinitárius rend európai, keresztény rabok török fogságból való kiváltásával foglalkozott. 4. A lovagrendek Noha a középkori Nyugat-Európában a feudális uralkodó osztály minden lovas katonaként szolgálatot teljesítő tagja lovagnak számított, kialakult egy külön társadalmi réteg, a lovagok rendje is, az uralkodók és hűbérurak fegyveres kíséretéből, melynek tagjai a hadiszolgálat fejében földbirtokot kaptak. A hűbérúri birtok örökölhetővé válásával hamarosan a lovagi leszármazás lett a lovagi rendbe való tartozás követelménye. Lovagi méltóságot a nem nemesi születésűek csak az uralkodótól kaphattak. A lovagnak – aki ISTEN szolgájaként és KRISZTUS katonájaként értelmezte küldetését – hármas szolgálatot kellett teljesítenie: az ISTEN és az egyház, a hűbérúr és az eszményinek tekintett úrnő szolgálatát. A becsület, a hűség, a gyengék védelme, a bátorság és vitézség, illetve az egyház oltalmazása a lovag legfőbb feladatai közé tartoztak. A XI. századtól kezdtek kialakulni a lovagok zárt intézményei: először az egyházi lovagrendek, majd a világi vagy laikus lovagrendek. A szerzetesi és lovagi eszményt összekapcsoló egyházi lovagrendek célja az volt, hogy kísérjék és védjék a szentföldi zarándokokat, valamint harcoljanak a szentföldért, illetve az ott kialakult „keresztény” államokért. A lovagrendek szervezete szigorúan centralisztikus volt, élén a nagymesterrel, kinek hatalmát csak a generális
210
BEVEZETÉS
káptalan korlátozhatta. A legismertebb lovagrendek voltak: a johanniták, a templomosok és a német lovagrend.
5. A kolduló szerzetesrendek Az előzőekben röviden ismertetett középkori szerzetesrendek – noha a korszak sokféle igényét voltak képesek egyidejűleg kielégíteni – a szociális igazságtalanságok által indukálódó feszültségeket nem tudták hatékonyan orvosolni. A kolostorok lakói általában jelentéktelen társadalmi életet éltek, és kimondottan a világtól való elzárkózás volt jellemző rájuk. A fokozódó szociális problémák hatékony kezelése céljából viszont olyan szerzetesi közösségek iránt mutatkozott szükséglet, melynek tagjai kapcsolatot tudnak teremteni a legkülönfélébb néprétegekkel. Szükség volt arra is, hogy valamilyen módon kielégítse az egyház a számban és műveltségben egyaránt gyarapodó városlakó értelmiség magasabb szintű vallási igényeit. Így alakultak meg az úgynevezett kolduló rendek, melyek átmenetileg meg tudtak felelni az említett célkitűzéseknek. A korábbi szerzetesrendektől eltérően az új rendeknek nem volt földjük és más javadalmuk sem. Tagjaik koldulás és alamizsnák révén tartották fenn magukat. A lelkiség elmélyítése, a lelkigondozás és az igehirdetés vált egyre inkább a fő tevékenységükké. a) A ferencesek rendje (minoriták)
211
BEVEZETÉS
A rend alapítója ASSISI FERENC (FRANCESCO) volt, aki 1182-ben született, jómódú kereskedőcsaládban. Hosszú ideig gondtalanul élte életét, noha sokat betegeskedett, mígnem 27 esztendős korában JÉZUS tanítványait útra bocsátó beszédének hatására drámai fordulatot vett élete. Hirtelen nagyon erős késztetést érzett arra, hogy minden vagyonáról lemondjon, és vándorprédikátorként igyekezzék megtérésre késztetni az embereket. Azok számára, akik evangéliumi életmódját követni kívánták, rövid szabályzatot (regulát) szerkesztett az evangéliumok kijelentéseiből. Rómába ment, hogy III. INCE pápa jóváhagyását kérje életmódjához és térítő tevékenységéhez. Miután ezt megkapta, mozgalma példátlan gyorsasággal terjedt, sőt néhány éven belül – ASSISI KLÁRA révén – megalakult a ferences mozgalom női ága is (klarisszák). A ferences rend szabályzatát véglegesen III. HONORIUS pápa hagyta jóvá 1223-ban. Közösségüket egyébként a Kisebb Testvérek Rendje (Ordo Fratrum Minorum, O. F. M.) névvel is jelölik.
b) A dominikánusok rendje
A rend alapítója, DOMINICUS GUZMAN 1170 körül született Ókasztíliában, a mai Spanyolország területén. Teológiai tanulmányait kiváló eredménnyel végezte el, s már fiatal korától kezdve az foglalkoztatta, hogy
212
BEVEZETÉS
miként lehetne visszatéríteni az egyház kebelébe a szakadárokat és az eretnekeket. Ezen munkálkodott Franciaország déli részén 1206-tól kezdve, ahol a katharok és a valdensek elleni erőszakos fellépésben vett részt püspöke irányítása alatt. Nem sokkal ezután, 1215-ben, Toulouseban prédikáló közösséget alapított. Az új rendet III. HONORIUS pápa hagyta jóvá 1216-ban. Az első generális káptalan a Prédikáló Testvérek Rendjét (Ordo Fratrum Praedicatorum, O. F. P.) kolduló renddé alakította át 1220-ban. A rend igen gyorsan elterjedt egész Európában. A dominikánusok nem hangsúlyozták annyira a szegénységet, mint a ferencesek. Fő tevékenységük az eretnekek katolizálása volt, melyhez fegyverüket egyelőre a prédikáció és a személyes beszélgetés jelentette. Később, 1232től fogva, a dominikánusok rendje az inkvizíció szervezését és működtetését is magára vállalta.
IV. 8. Az inkvizíció bevezetése és kiteljesedése
Az eretnekek elleni intézkedések felerősödése nyilvánvalóan összefüggésben volt a pápai hatalom kibontakozásával. Az inkvizíció intézményének bevezetésére csak akkor kerülhetett sor, amikor a pápaság már hozzáfoghatott világuralmi törekvései konkrét megvalósításához. Korábban a pápaság – maga is ellenfelei között szorongván – képtelen volt
213
BEVEZETÉS
fellépni az általa veszélyes eretnekséggel vádolt biblikus mozgalmakkal szemben. A XII. század második felétől fogva azonban – a Dictatus Papae kiadása (1075) és a wormsi konkordátum létrejötte (1122) után – a helyzet gyökeresen megváltozott. Az immár nem csak politikai hatalommal rendelkező, de a Német-római Császársággal szemben vívott harcából győztesen kikerülő pápaság végre elérkezettnek látta az időt, hogy leszámoljon a tekintélyét elvető irányzatokkal. Már 1139-ben, a II. lateráni zsinaton intézkedések születtek az eretnekek ellen. III. SÁNDOR pápa az eretnekek elleni rendszeres és erélyes eljárások szükségességére hívta fel a figyelmet néhány évtizeddel később (1163). A III. lateráni zsinat (1179) a valdensek és albigensek elleni küzdelemre szólított fel, az „eretnekeket” vagyonelkobzásra és szabadságvesztésre ítélte. III. LUCIUS pápa és BARBAROSSA FRIGYES császár 1184ben hozták létre az úgynevezett püspöki inkvizíciót, mely azt jelentette, hogy az egyházi ítélet után az egész birodalomra kiterjedő hatállyal ki kellett mondani az eretnek kiközösítését. A veronai zsinaton (1184) kiadott bulla („Ad abolendam – Hogy eltöröltessék”) az eddigi gyakorlatot rendszerezte, és az inkvizíció klasszikus formája születésének számít. A zsinaton jelen lévő FRIGYES császár az eretnekek elleni egyházi átkot birodalmi törvénnyé tette, s ezzel az állam részéről is üldözöttek lettek. A világi hatalom egyesült az egyházi inkvizícióval a közös ellenség ellen. Az eretnekeket az egyháziak kutatták fel, a pereket is az egyház
214
BEVEZETÉS
folytatta le ellenük, de az ítéletek végrehajtását a világi hatalomra bízták. Először Aragónia királya, II. PÉTER fogalmazta meg 1197-es törvénykönyvében, hogy az eretnekeket tűzhalállal kell elpusztítani – vagyis a pestis felszámolásához hasonló módon. Az egyház állásfoglalása szerint az eretnekség úgy fertőzi a lelket, mint ahogyan a pestis a testet. III. INCE pápa mindenfajta eretnekséget felségsértésnek nyilvánított (1199-ben), és bevetett még egy utolsó eszközt is ellene: a keresztes háborút. Terve megvalósítása érdekében szövetségre lépett a francia uralkodóval a dél-franciaországi valdensek és albigensek mozgalmának felszámolására. Az 1208–1229-ig, tehát több mint két évtizeden át tartó, iszonyatos és könyörtelen háborúban ártatlan emberek tízezreit mészárolták le csak azért, mert nem értettek egyet a katolikus egyház dogmarendszerével. Különösen emlékezetes maradt az 1209. július 22-én rendezett „béziers-i vérfürdő” melynek során mintegy 7000 asszonyt, gyermeket és aggastyánt gyilkoltak le a vérszemet kapott katonák. Béziers város ostroma idején hangzott el – Arnold citeux-i apát szájából – az azóta hírhedtté vált parancs: „Öljétek meg valamennyit, minden élőt a városban. Az Úr majd megismeri és kiválasztja az övéit.” Ugyancsak III. INCE pápasága alatt, 1215-ben a következőket mondta ki a IV. lateráni zsinat: (Függelék 323–336. p.) „Kiközösítünk és kiátkozunk minden eretnekséget, mely szembeszegül a szent, ortodox és katolikus hittel… A világi hatóságok, bármilyen
215
BEVEZETÉS
hivatalt töltsenek is be, figyelmeztetve lesznek, ha szükséges, egyházi feddéssel lesznek rákényszerítve, hogy amennyiben megbecsülésre tartanak számot és a hívek közé akarnak számláltatni, úgy a hit védelmében nyilvánosan meg kell esküdniük, hogy jó hitben és legjobb képességeik szerint fognak törekedni minden eretnek kiirtására, melyet az egyház a jogszolgáltatásoknak alávetett területen kimutat.”81 Egy évvel később (1216) III. HONORIUS pápa – ahogyan erről az előző alfejezetben már szóltunk – jóváhagyta a dominikánus rend működését, melynek tagjai az inkvizíció legfőbb irányítói, az eretneküldözés élharcosai lettek egészen a jezsuita rend megalakulásáig. Ezért nevezték el őket latin szójátékkal „Domini canes”-nek – „Isten kutyái”-nak. A rend alapítójától, DOMINICUStól származik a mondás, miszerint: „Ahol nincs foganatja az áldásnak, ott csak az ütleg használ.”82 IX. GERGELY (1227–1241) pápasága idején az inkvizíció intézménye tovább fejlődött. Ő bocsátotta ki 1231-ben az „Excommunicamus – kiközösítjük” kezdetű bullát, mely még részletesebb rendelkezéseket foglal magában a pápai irányítás alatt működő inkvizíció intézményét illetően.
81
82
MAUREEN FRIEDLER–LINDA RABBEN (eds): Rome has Spoken … The Crossroad Publishing Company New York, 1998, 47. p. H. G. WELLS: A világtörténet alapvonásai. Budapest, 1925, 392. p. 216
BEVEZETÉS
IV. INCE pápa az „Ad extirpanda – hogy kiirtassék” kezdetű bullájában (1252) a vallatásoknál már nemcsak engedélyezte, hanem kimondottan előírta a kínzókamra használatát. „Az uralkodónak… ezennel megparancsoljuk, hogy minden elfogott eretneket kínzással kényszerítsen bűntársai megvallására és bevádolására, nem veszélyeztetvén életüket és végtagjaikat, éppúgy, ahogy a tolvajokat és rablókat kényszerítik cinkosaik bevádolására bűncselekményeikért. Mert ezek az eretnekek valódi tolvajok, lelkek gyilkosai és az Isten szentségeinek rablói.”83 „Az inkvizíció irgalmatlan volt. Az eretnekeket politikai jogaiktól megfosztották, másodíziglen megtagadták temetésüket, megvonták a fellebbezést és a védelem jogát, elkobozták vagyonukat, és a feljelentőket megjutalmazták. Az egyházi hivatalok ebben együttműködtek a világi hatósággal. A tömegméretű üldözésekbe csapó inkvizíciós terror korszakában a városok terén fellángolt máglyák lángjai próbálták elrettenteni az embereket a rend elleni bármiféle támadástól.”84 Az egyik korabeli inkvizítor állítólag megjegyezte, hogy az általuk alkalmazott módszerekkel még magából a pápából is ki tudnának csikarni egy önterhelő vallomást. Szó sincs róla, hogy az inkvizítorok bármikor is ügyeltek volna arra, hogy az eretnekek élete és testi épsége semminemű
83 84
M. FRIEDLER, i. m., 47. p. GERGELY JENŐ, i. m., 123. p. 217
BEVEZETÉS
károsodást ne szenvedjen. A legtöbb vádlottat ugyanis szinte rögtön a kihallgatás után ki is végezték, feltéve, ha az illető nem halt meg ezt megelőzően a korabeli kínzási módszerek brutalitása miatt. Az elkövetkezendő évszázadokban is az inkvizíció intézménye jelentette az egyház számára azt a hatékonynak tűnő eszközt, melyet újra és újra bevetett minden olyan személy és mozgalom megsemmisítése céljából, amely nem fogadta el Róma tekintélyét. Az 1414–1418 között tartott konstanzi zsinat, amely HUSZ JÁNOS felett is halálos ítéletet mondott ki, egyben ismét felszólította a világi hatóságokat az eretnekek üldözésére. A XVI. század első felében kibontakozó reformáció hatalmas csapást mért a pápaságra eszmeileg, amely ellen – legalábbis teológiai síkon – nem volt könnyű felvenni a küzdelmet. Az ellenreformáció sikerét nagyban előmozdította az 1534-ben létrehozott Jézus Társasága, melyet LOYOLA IGNÁC spanyol nemes alapított meg. A társaság működését több éves megfigyelés és kihallgatások sorozata után a pápa is jóváhagyta 1540-ben. Ettől kezdve beszélhetünk jezsuita rendről. A XVI. század derekától kezdve ez az új rend a pápaság igazi diplomáciai szervezetévé vált, melynek két fő célkitűzése volt: a pápa fősége alatt egyesíteni az egész világot, és tűzzel-vassal irtani az eretnekséget. III. PÁL pápa 1542ben adta ki a „Licet ab initio” kezdetű bulláját, mely az inkvizíció újjászervezéséről rendelkezett. Az 1545–1563 között ülésező tridenti
218
BEVEZETÉS
zsinat lényegében pozitívan foglalt állást az inkvizíció újjászervezésének szükségességét illetően, s a pápai inkvizíció új neve ettől kezdve a Szent Officium lett. (Az ellenreformációról lásd bővebben a VI.1. alfejezetet.) Mivel a katolikus reakció a reformáció terjedését megállította, de azt felszámolni már nem tudta, a korábban is üldözött valdensek ellen fordult teljes hévvel. A kedvezőtlen domborzati viszonyok nagymértékben megnehezítették a Cotti-Alpok völgyeinek lakói ellen irányuló hadjáratot. Másrészt viszont az itt élők nem élveztek olyan hatékony védelmet, mely az egyes németországi fejedelmek részéről adva volt például a lutheránusok számára. Először korábbi üldöztetéseiket tekintjük át. II. ORBÁN pápa már 1096-ban eretnekségtől fertőzötteknek nevezte a valdens területeket, majd II. Ince pápa (1130–1143) két főinkvizítort is megbízott, hogy fellépjen ellenük. A lateráni zsinat 1179-ben ismét mint eretnekekről szólt róluk, IX. GERGELY pápa pedig 1231-ben másodszor is átkozottaknak jelentette ki őket. Ezt követően hatalmas üldözési hullámok indultak meg ellenük: 1243-ban, 1375-ben, 1380-ban, 1400-ban és 1460-ban. Különösen nevezetes határállomása volt az üldözéseknek a VIII. INCE pápa által 1487-ben ellenük indított irtó hadjárat. A hadjárat résztvevőinek teljes búcsút ígért a pápa. Mivel ez az akció sem járt teljes sikerrel, így az üldözések inkább csak évekre, mintsem évtizedekre szüneteltek a továbbiakban: 1494, 1506, 1532, 1536, 1540, 1541, 1545, 1560, 1561.
219
BEVEZETÉS
A valdensek ugyanakkor időközben kapcsolatba léptek a reformáció helvét ágával (chamforans-i találkozó – 1532). Ez csak olaj volt a tűzre, hiszen a reformációval való kézfogás ismét a valdensekre terelte a figyelmet. Viszonylag hosszú békés periódus után elérkezett 1655 tele, amikor egy minden addigit felülmúló irtó hadjárat vette kezdetét. SAVOYA hercege, akinek többek között a valdens völgyek is birtokát képezték, 1655. január 25-én egy olyan rendeletet adott ki, melynek értelmében két héten belül minden valdensnek fel kellett vennie a katolikus hitet, vagy pedig halálbüntetés terhe mellett kiköltöznie a valdens völgyekből. (Függelék 354–356. p.) A rendelet a kemény alpesi tél közepén gyakorlatilag teljesíthetetlen volt. Hamarosan 15000 fős zsoldos hadsereg indult el a völgyekbe, ahol olyan iszonyatos vérengzést hajtottak végre, amely hatalmas felháborodást eredményezett Európa-szerte. JOHN MILTON, a neves angol költő, aki ekkor OLIVER CROMWELL titkára volt, e borzalmak hatására írta meg A piemonti vérengzésről című versét. Az ediktumot az erőteljes tiltakozások hatására visszavonták ugyan 1655 augusztusában, de XIV. LAJOS francia király ismét hadjáratot vezetett ellenük 1685-ben. Az akció, mely több ezer áldozatot követelt, szoros összefüggésben volt az addig vallásszabadságot biztosító nantes-i ediktum visszavonásával. A mindössze 3000 túlélő engedélyt kapott arra, hogy Svájc protestáns kantonjaiban telepedjék le. Később (1690) visszafoglalhatták otthonaikat, miután SAVOYA hercege békét kötött velük. A valdensek nagy része
220
BEVEZETÉS
később a kálvini reformációhoz csatlakozott, de egyházuk – a valdens egyház – ma is létezik Itáliában. Az egész középkoron végighúzódó üldöztetésük fő okát, bűneiket és vétkeiket röviden így foglalták össze az inkvizítorok: „E valdensek összes hibája az, hogy megtagadják a római anyaszentegyházat és nem engedelmeskednek hagyományainak. Ezen kívül terjesztik és anyanyelvükön olvassák a Bibliát.”85 Az inkvizíció nem csak a biblikus közösségekre csapott le könyörtelen szigorral, de a tudomány fejlődésének is gátat szabott. Gondolhatunk itt elsősorban GIORDANO BRUNO máglyahalálára (1600) vagy GALILEO GALILEI híres perére (1633), mely kis híján szintén kivégzéssel végződött. A teljesség kedvéért érdemes még itt megemlítenünk néhány információt az inkvizíció további működéséről. A felvilágosodás századában (XVIII.) az inkvizíció továbbra is működött, igaz, a korszellem függvényében már némileg csökkent hatásfokkal. Ugyanakkor a francia forradalom után – a katolicizmus restaurációjával párhuzamosan – ismét az inkvizíció újjáéledése következett be a XIX. század első felében. A francia forradalom kitörése után negyven esztendővel, vagyis 1829-ben már ismét olyan pápai utasítás látott napvilágot, miszerint: „Üldözendő, eretneknek minősítendő még az is, akinél eretneket, vagy eretneknek minősített könyvet megtalálnak.” A máglyahalál büntetése formailag csak 85
JEAN LEGER: Histoire Generale des Eglises Evangeliques, des Vallées de Piedmont ou 221
BEVEZETÉS
1836-ban szűnt meg, de IX. PIUS pápa 1856-ban kiadott új ediktuma ennek ellenére lehetővé tette „a kiátkozás, a börtönbüntetés és súlyosabb esetekben a titkos kivégzés eszközének alkalmazását is”. A Szent Officium 1870-ben létrehozott Santa Consulta (Szent Tapasztalás) néven egy olyan sajátos, politikai ügyekben is intézkedő papi testületet, amely adott esetekben a legkegyetlenebb inkvizíciós börtönviszonyokat is alkalmazta a számára fontos bűnvallomás vagy információ kicsikarása érdekében. Tulajdonképpen csak a világi hatalom elvesztése nyomán vált lehetetlenné az inkvizíció intézményének működtetése. A Szent Officium formálisan csak 1966 januárjában szűnt meg létezni, de nem örökös nélkül. Jogutódja a ma is létező Hittani Kongregáció lett.
IV. 9. Az egyházi tudományosság kibontakozása – A skolasztika időszaka (IX–XIV. sz.)
Amint erről a III.6. alfejezetben már említést tettünk, az ókori kereszténység legkiemelkedőbbnek tartott teológusa, AUGUSTINUS (354– 430) halálával lassan véget ért a patrisztika kora (II–V. század). Az időben utolsó, de tehetségben AUGUSTINUShoz mérhető, jeles patrisztikus filoVaudoises. Leyden, 1669, II. rész, 330. p. 222
BEVEZETÉS
zófus-teológus, MANLIUS SEVERINUS BOETHIUS (480–524) halála után megkezdődött az európai kultúra vegetációs, hanyatló periódusa, amely mintegy három évszázadon át tartott. Ebben szerepe volt a népvándorlások és a Római Birodalom felbomlása következtében előállt anarchikus állapotoknak. A kultúra, az iskolarendszer csak akkor tudott újból fejlődésnek indulni, amikor Európában ismét helyreállt a politikai stabilitásból eredő rend és nyugalom. Ilyen periódus először a NAGY KÁROLY által alapított Római Császárság fennállása, majd még inkább a Németrómai Császárság létrejötte után köszöntött be a kontinens nyugati felében. A IX. század első felétől fogva kezdett kibontakozni az a filozófiaiteológiai irányzat, melyet skolasztikának nevezünk (IX–XIV. század). A skolasztika, a tulajdonképpeni középkori filozófia, illetve teológia onnan nyerte nevét, hogy – NAGY KÁROLY korától a reneszánszig – a középkori „iskolákban” (schola) művelték. Eleinte a székesegyházi, kolostori és az udvari iskolákban, majd a városi iskolákból kialakult főiskolákon és az egyetemeken (universitas). A korszak filozófiája tehát eredetileg a kolostori iskolákban folyó tanításból és nevelésből nőtt ki, és kezdetben csak ezt a célt szolgálta. Ez az iskolai tanítás (skolasztika) később azután az egész középkori bölcselet átfogó megnevezésévé vált. A patrisztikusokhoz hasonlóan a skolasztika művelői sem tűztek ki más feladatot maguk elé, mint hogy megokolják és érthetővé tegyék azt, amit a hit már megdönthetetlen igazságként birtokolt. A patrisztikának és
223
BEVEZETÉS
a skolasztikának tehát nagyon sok közös vonása van, s így egyes kutatók hajlamosak a középkor egész filozófiáját – a patrisztikát is beleértve – skolasztikának nevezni, de ez az összevonás nem teljesen helyénvaló. A skolasztika ugyanis céljait tekintve bizonyos értelemben részben el is különül a patrisztikától. A patrisztikus dogmarendszert lényegében készen kapta a skolasztika filozófiája, hogy ezt minél érthetőbbé tegye. Az arisztotelészi filozófia eszközeivel igyekezett e célt megvalósítani. Az arisztotelészi filozófia ismerete és hatása fokozatosan növekedett. Csúcspontját akkor érte el, amikor Arisztotelész összes művét lefordították és hozzáférhetővé tették. A skolasztikusok módszereit, illetve céljait három pontban foglalhatjuk össze: l. Az ész segítségével mélyebben be kell hatolni a hitigazságokba, és ezeket tartalmilag közelebb kell hozni a gondolkodó ember szelleméhez. 2. Az üdvigazságot rendezett, szisztematikus formába kell önteni filozófiai módszer alkalmazásával. 3. Az ész oldaláról felmerülő ellenvetéseket filozófiai érvekkel meg kell cáfolni. Itt csupán arra vállalkozhatunk, hogy a középkori egyháztörténelem filozófiatörténeti vetületét csak igen tömörített formában, vázlatosan foglaljuk össze, hiszen e nélkül nem lenne teljes körű az egyetemes egyháztörténelem egyes fő szakaszairól alkotott képünk. A jegyzetünk végén összeállított irodalomjegyzék hasznos segítségül szolgál mindazoknak,
224
BEVEZETÉS
akik többek között e témában is nagyobb jártasságra szeretnének szert tenni, mint amilyen mértékben ezt a főiskolai követelményrendszer megkívánja. A skolasztikus filozófiát lényegében két nagy irányvonal képviselte: a realizmus és a nominalizmus. A két irányzat között bontakozott ki az ún. univerzáliavita, amely már egy, a korai skolasztikában is felmerülő és igen jelentősnek tűnő filozófiai-teológiai problémát kívánt megoldani. A realista gondolkodók az általánosnak tulajdonították a legmagasabb rendű valóságot, vagyis azt mondták, hogy csak az általánosból lehet következtetni, illetve tanulságot levonni az egyedire (az individuumra) vonatkozóan, s nem fordítva. A nominalisták szerint viszont csak az egyes dolgok a valóságosak, az általános fogalmak nem a valóságban, hanem csupán a mi értelmünkben vannak, vagyis ezek puszta nevek (latin nomen = név, ebből származik a nominalizmus elnevezés). A két rendszer közötti különbség úgy is szemléltethető, ha veszünk például két fehér követ. A realizmus azt állítja, hogy létezik a „fehérség” egyetemes (univerzális) eszméje, amit ez a két kő megtestesít. Ezek az egyedi kövek magukban hordozzák a „fehérség” egyetemes jellemzőit. A nominalizmus ugyanakkor azt állítja, hogy a fehérség egyetemes eszméje szükségtelen, és helyette az egyedire kell koncentrálnunk. Itt előttünk ez a két kő van, minek hát az „egyetemes fehérség eszméjéről” beszélni? Alaposabban átgondolva tehát azt láthatjuk, hogy a realizmus az idealizmushoz, míg a nomi-
225
BEVEZETÉS
nalizmus inkább a materializmushoz áll közel, noha nyilván nem beszélhetünk teljes átfedésről. Említettük, hogy az univerzáliavita már a skolasztika korai szakaszában (IX–XII. század) meghatározta a középkori teológia irányvonalát. Az egyház ekkor még egyértelműen a realizmus támogatása mellett foglalt állást, a nominalizmus egyidejű elutasításával. A korszak leghíresebb realista gondolkodói voltak: JOHANNES SCOTUS ERIUGENA (810–877), CANTERBURY ANSELMUS (1033–1109) és CHAMPEAUX-I WILLELMUS (1070–1121). Velük szemben a nominalizmus irányzatának legkiemelkedőbb alakja és védelmezője az a ROSCELLINUS (1050–1120) volt, aki nominalisztikus tételeit a Szentháromságra is kiterjesztette, méghozzá oly módon, hogy a három isteni személy helyett három különálló Isten létezéséről kezdett tanítani. Ez vezetett el aztán oda, hogy az egyház ROSCELLINUSt, mint antibiblikus tévtanítót tanai visszavonására kényszerítette, s ezzel mintegy két évszázadra maga az irányzat is leszálló ágba került. A két irányzat között egyébként PETRUS ABAELARDUS (1079–1142) próbált meg több-kevesebb sikerrel kompromisszumot kialakítani. A skolasztika virágkorát (XIII. század) még teljes mértékben a realizmus irányzatának eszmeisége hatotta át. A korszak tudományos életére jellemző az arisztotelészi filozófia térhódítása, valamint a keresztény gondolkodás érintkezése az iszlám és zsidó eszmékkel. A skolasztika
226
BEVEZETÉS
virágkorának nagy gondolkodói a korábban ismertetett két kolduló rendből kerültek ki. BONAVENTURA (1221–1274) ferences, míg ALBERTUS MAGNUS (1193–1280) és AQUINÓI TAMÁS (1224–1274) dominikánus szerzetesek voltak. AQUINÓI TAMÁSt sokan a középkor legnagyobb teológusának tartják, aki az ARISZTOTELÉSZ és AUGUSTINUS által lefektetett alapokra építve képes volt tökélyre juttatni a keresztény filozófiát. Az ún. tomizmus a dominikánus rend hivatalos filozófiája lett, és pápák sora foglalt állást egyértelműen a tamási doktrína mellett. Végül, a XIX. század második felében a tomizmust a katolikus egyház hivatalos filozófiájává nyilvánították. AQUINÓI TAMÁS több igen jelentős művet is alkotott, leghíresebb az élete utolsó évtizedében megírt Summa Theologiae (A teológia összegzése), melyben a teológia legfőbb problémáit (pl. a hit és értelem szerepe, KRISZTUS istensége stb.) tárgyalja akadémikus precizitással és részletességgel, mintegy négyezer oldalon keresztül. AQUINÓI meg volt győződve arról, hogy ISTEN léte a józan ész segítségével, racionális úton is belátható, illetve bebizonyítható. Fő művében öt, egymáshoz közvetlenül kapcsolódó Isten-érvet ad elő. A kései skolasztika időszakában (XIV. század) ismét a nominalista irányzat kerekedett felül, s a realizmus fokozatosan háttérbe szorult. A váltás már DUNS SCOTUS (1265–1308) teológiájában is érzékelhető, aki ugyan az univerzálék kérdésében még TAMÁShoz hasonlóan realista volt, de az individualitást már sokkal nagyobbra értékelte, mint a virágzó
227
BEVEZETÉS
skolasztika nagy tudású mestere. Az individualitást tehát SCOTUS az általános elé helyezte, mintegy előkészítve ezzel az utat rendtársa, WILLIAM OCKHAM (1285–1347) számára, aki aztán következetesen végrehajtotta a nominalizmus felújítását. Az ő álláspontja szerint metafizikai szempontból nem kell többet feltételezni ott, ahol egy is elég a magyarázathoz, vagyis le kell egyszerűsítenünk a gondolkodás és kutatás sémáját annak érdekében, hogy helyes végeredményre, illetve végkövetkeztetésre juthassunk. „Ne vegyél igénybe többet (több feltételezést, érvet, lényegiséget), mint amennyi (a magyarázathoz) szükséges” – ez az elv „Ockham borotvája” néven vonult be a tudomány és a filozófia módszertanába. TAMÁSsal ellentétben OCKHAM már nem hitt abban, hogy Isten létét észérvekkel lehetne bebizonyítani, hiszen szerinte minden tudásunk alapja az egyediből kiinduló tapasztalat (empirikus nominalizmus), s mivel ebben az értelemben egyszerűen nincs tapasztalatunk Istenről, ezért az ember nem is szerezhet róla természetes tudást. E tételből kiindulva OCKHAM aztán arra a következtetésre jutott, hogy a teológia mint egzakt érvekkel operáló tudomány tulajdonképpen nem is létezik. Mindezt tetézte azzal, hogy egyik írásában keményen fellépett az egyház világi hatalomgyakorlása ellen. Az ockhami gondolatok nem maradtak következmény nélkül. Noha a nominalizmus eszmerendszerét eltörölni már nem lehetett, a pápa üldöztetni kezdte a filozófust, megtiltotta, hogy a párizsi egyetemen tanítson.
228
BEVEZETÉS
„Ockham nominalizmusa gyakorlatilag szétvágta azt az évszázados köteléket, melyet a teológia és a filozófia (hit és tudás) között a skolasztika létrehozott. Ettől kezdve a két terület elvileg független egymástól. Valóban ez volt Ockham máig ható következményekkel járó nagy tette, mostantól kezdve tudás és hit, egyfelől filozófia és tudomány, másfelől vallás és teológia, külön pályán halad…”86 Elvileg ez a gondolatsor szüntette meg azt a hosszú ideig tartó középkori skolasztikus felfogást, miszerint a filozófia és minden tudományág a teológia szolgálóleánya (ancilla theologiae), s ezáltal kitaposta az utat eszmei síkon a szaktudományok lassú kibontakozása előtt. Mivel a kései skolasztika az antikvitás bizonyos periódusaira jellemző individualizmust helyezte előtérbe, így közvetlen átmenetet képezett a középkor, valamint a humanizmus és a reneszánsz (XIV–XV. század) között.
IV .10. A pápai világuralom megrendülése – Az avignoni pápaság (1309–1377)
Amint arról korábban már szóltunk, a császárság és a pápaság közel két évszázadon át húzódó küzdelemsorozatából győztesként kikerülő 86
H. J. STÖRIG: A filozófia világtörténete. Budapest, Helikon, 1997, 214. p. 229
BEVEZETÉS
pápai hatalom nem sokáig élvezhette helyzeti előnyét. Róma tisztában volt az új nagyhatalom – Franciaország – viharos gyorsaságú felemelkedésének tényével, és ennek lehetséges következményeivel. Ezért szorgalmazta a nem sokkal korábban éppen általa totális politikai anarchiába süllyesztett Német-római Császárság újbóli megerősítését. A Nagy Interregnumot (1254–1273) felváltó Habsburg-uralom azonban – amely HABSBURG RUDOLF (1273–1291) uralkodásával vette kezdetét – semmi jelét sem mutatta annak, hogy a franciákkal szemben támogatni kívánná Rómát. RUDOLFot Róma sorsa nem érdekelte, és az sem vonzotta, hogy császári hatalmát Itáliára is kiterjessze. Lényegében lemondott Róma feletti császári jogairól, és hagyta, hogy a pápa ismét kiterjessze uralmát Romagnára. Mivel azonban nem volt hajlandó Róma számára fegyveres védelmet biztosítani, így a pápai állam fenyegetettsége – Franciaország árnyékában – évről évre nőtt. A francia hegemónia elleni harc utolsó jelentős pápája – és egyben a gregoriánus pápaság utolsó képviselője – VIII. BONIFÁC (1294–1303) volt, aki mindössze néhány évvel RUDOLF császár halála után került a pápai trónra. Egyes leírások szerint az új pápa valóban uralomra termett főpap volt. Bonifác megalapozta a kuriális pénzgazdálkodás és a nepotizmus intézményeit. A nepotizmus kifejezés a nepos – unokaöccs – szóból származik, mely alatt a pápák túlzott rokonszeretetét, illetve a rokonaiknak tett túlzottan nagy kedvezményeket értették, melyeknek
230
BEVEZETÉS
politikai és gazdasági okai egyaránt voltak. Mivel a pápaság mint nem örökletes monarchia nem rendelkezett a világi uralkodók viszonylag széles vérségi alapokon álló érdekközösségével, így kézenfekvő volt, hogy a pápák a bíborosi testületet a saját bizalmi embereikkel, lehetőleg rokonaikkal töltötték fel. Ily módon hamarosan ún. pápaadó dinasztiák alakultak ki, melyek hatalmas vagyonnal és politikai befolyással rendelkeztek. Nem volt ritka az sem, hogy valamelyik pápa halála után egy újabb dinasztia emelkedett fel, mely szembekerült a régivel, s a következő pápaválasztás már lényegében a két párt mindenkori erőviszonyaitól függött. Mivel a XIII. század utolsó másfél évtizedében IV. (SZÉP) FÜLÖP (1285–1314) személyében egy olyan erőskezű uralkodó került a francia trónra, aki még a francia egyház felett is érvényesíteni kívánta világi hatalmát, a két fél közötti összeütközés már csak idő kérdése volt. IV. FÜLÖP a német-római császárok korábbi politikájához hasonlóan megadóztatta a klérust és maga nevezte ki a püspököket, sőt az angolokkal folytatott háború céljaira még a tizedet is lefoglalta. Amikor a pápa mindezt a kiátkozás terhe mellett megtiltotta, a király válaszképpen szintén megtiltotta a nemesfém kivitelét az országból, ami érzékenyen érintette a pápa jövedelmét, aki erre átmenetileg kénytelen volt meghátrálni. Röviddel a századforduló után azonban a vita ismét kiújult, méghozzá Bonifác jóvoltából, aki 1302. november 18-án kiadta a
231
BEVEZETÉS
nevezetes „Unam Sanctam” kezdetű bulláját, melyben VII. GERGELYhez hasonlóan fejtette ki a korlátlan pápai világuralomról szóló elméletét. (Függelék 336–338. p.) E szerint a katolikus egyházon kívül nincs üdvösség, sem bűnbocsánat, valamint minden emberi teremtmény – a császárok és királyok is – alárendeltjei a római pápának. A bulla tehát nem más volt, mint a pápai abszolutizmus összefoglalása. A francia király ugyanakkor ezzel szemben kifejtette, hogy az ő hatalma közvetlenül Istentől származik, s így csak ISTEN rendelkezhet felette. A pápa erre a francia király kiátkozására készült, mire FÜLÖP az egyházfőt a kiátkozás tervezett napjának előestéjén, 1303. szeptember 8-án egy véres összecsapás után foglyul ejtette. A pápa ugyan kiszabadult fogságából és visszatért Rómába, de néhány héttel később rejtélyes körülmények között elhalálozott. VIII. BONIFÁC pápa halála után Rómában anarchikus állapotok következtek, megindult a dinasztiák küzdelme a pápai trónért. Az új pápa, XI. BENEDEK (1303–1304) már kimondottan igényelte a francia király segítségét hatalma megszilárdítása céljából, ami rövid időn belül oda vezetett, hogy Róma erőteljes francia befolyás alá került. V. KELEMEN (1305–1314) személyében – FÜLÖP kívánságára – már egy francia bíborost ültettek a pápai trónra, aki a római anarchikus állapotokra hivatkozva beiktatása végett egyszerűen Lyonba rendelte a bíborosokat. Ő volt az első olyan pápa, aki gyakorlatilag nemhogy Rómába, de még Itáliába sem tette be a lábát, és 1309-től a pápai kúriát is a franciaországi
232
BEVEZETÉS
Avignonba helyezte át. Szintén ő volt az első pápa, akit a hármas koronával (tiara) koronáztak meg. Ettől az időponttól számíthatjuk a pápaság majd hét évtizedes ún. „avignoni (babiloni) fogságát” (1309– 1377), mely tulajdonképpen nem annyira fogság, mint sokkal inkább a francia királyság önkéntes kiszolgálása volt, cserébe a védelemért. Ez a hét évtized tehát a pápaság kényszerű, de politikailag jól átgondolt behódolását jelentette az akkor már mindenképpen nagyhatalomnak számító, egységes Franciaországnak. S hogy mennyire nem beszélhetünk ténylegesen fogságról az avignoni pápaság esetében, azt az is jól mutatja, hogy ezekben az évtizedekben az adók és jövedelmek komoly rendszerét fejlesztették ki, mintegy a pápai állam elvesztéséből származó gazdasági hátrányok ellensúlyozására. Az avignoni pápák jövedelme így túlnőtt minden addigi bevételen, hiszen az évi 250.000 arany gulden beáramlása következtében a pápák a korszak leggazdagabb fejedelmeinek számítottak. Szintén az avignoni korszakban vált a pápák egyházkormányzatának döntő szervévé a bíborosok konzisztóriuma, mely tulajdonképpen a korábbi zsinatok helyét és szerepét vette át. Az avignoni pápaság a pápai világhatalmi törekvések szemszögéből volt fogság, mert a pápaság kénytelen volt egy világi hatalom gyámsága alatt létezni ebben az időben. Rómában ezalatt tovább dúlt az anarchia, vagyonos nemesi családok harcoltak egymással a hatalomért. Ennek következtében az antik és középkori Róma rohamos pusztulásnak indult, a
233
BEVEZETÉS
nemesek még a város házainak köveit is elhordták toronyerődítményeik építéséhez, a megmaradt műkincseket pedig vastagon belepte a szemét és a törmelék. A pápai államban uralkodó áldatlan állapot sokakat töltött el iszonyattal. A politikai és gazdasági instabilitás felszámolása elsősorban Itália népeinek, de a németeknek is érdekében állt. A század második felében már maguk az avignoni pápák is egyre intenzívebben foglalkoztak a Rómába való visszatérés gondolatával. A visszatérés megvalósításának folyamatát nagymértékben elősegítette, hogy az 1337-ben kitört százéves háborúban a franciák kudarcot kudarcra halmoztak, aminek következtében a francia királyság hatalma megrendült, így korábbi oltalmazó szerepe a pápaság irányába jelentős mértékben csökkent. Az első próbálkozás azonban 1367-ben sikertelennek bizonyult, s a pápa szabályosan visszamenekült Rómából a még mindig nagyobb biztonságot nyújtó Avignonba. A következő „római kaland” pontosan egy évtizeddel később (1377) XI. GERGELY pápa részéről már sikeresebbnek mutatkozott. A pápa bíborosai kíséretében ünnepélyesen bevonult az „örök városba”. Ekkor helyezték át a kúriát az időközben csaknem teljesen romba dőlt Lateránból a Vatikánba. XI. GERGELY pápa 1378-ban bekövetkezett halála azonban már a középkori pápaság legmélyebb válságának nyitánya volt, mely a nagy nyugati egyházszakadás kezdetét jelentette.
234
BEVEZETÉS
IV. 11. A nyugati egyházszakadás – Az egység helyreállítása, az úgynevezett reformzsinatok (1378–1417)
XI. GERGELY pápa még a halálos ágyán, 1378. március 19-én aláírt egy olyan bullát, melyben messzemenő jogokkal ruházta fel bíborosait az új pápa választását illetően. Ebben kifejezte, hogy a bíborosok bárhol és bármikor választhatnak pápát, mely választás akkor is érvényesnek számít, ha a jelölt csak az abszolút és nem a kétharmados többséget kapja. A pápa halála után Rómában az izgalom a tetőfokára hágott, hiszen a Szent Péter téren tolongó óriási tömeg mindenképpen itáliait, és még inkább rómait akart a pápai trónon látni, joggal félve attól, hogy egy francia származású főpap majd ismét vissza akar térni Avignonba. Nagy nehézségek és a római pártok torzsalkodása közepette végül sikerült megválasztani az új pápát VI. ORBÁN (1378–1389) személyében, aki magas kora, valamint erőszakos és gőgös jelleme következtében aligha volt alkalmas az egyházfői poszt betöltésére. Ráadásul, amikor bejelentette, hogy a kúria és a bíborosi konzisztórium megreformálására készül, a vele szemben amúgy is bizalmatlan francia bíborosok nyíltan felléptek ellene, s új pápaválasztásra gyűltek össze. Ennek eredményeként közösen pápává választottak egy francia származású, de Genfben működő bíborost, aki a VII. KELEMEN (1378–1394) nevet vette fel. A francia pápa is sokkal
235
BEVEZETÉS
inkább politikusnak, illetve hadvezérnek volt tekinthető, mintsem szent életű főpásztornak. Ennek következtében azonban jobb esélyekkel nézett elébe a közelgő összecsapásnak, mint római ellenfele. KELEMEN megválasztásával ugyanakkor nyugaton is beállt a közel négy évtizeden át húzódó egyházszakadás vagy skizma (1378–1417). VI. ORBÁN törvényességét a Német-római Császárság, Magyarország, Lengyelország, Anglia és a skandináv államok, míg VII. Kelement Franciaország, Skócia, Nápoly, Szicília és a Pireneusi-félsziget államai ismerték el. Az egyetemek, a püspökségek és szerzetesrendek maguk döntöttek hovatartozandóságuk felől. Fegyveres összecsapásra is sor került Itáliában a két pápa között (1379), melynek igazából nem volt sem győztese, sem vesztese. Ettől kezdve évtizedekre állandósult a római és az avignoni pápa hatalma, ami tovább gyengítette a már amúgy is erősen megrendült egyházi tekintélyt. A kedvezőtlen állapot csak arra volt alkalmas, hogy szétforgácsolja az egyház politikai erejét. Ez természetesen nyilvánvaló volt mindkét oldal pápái számára, de büszkeségből egyik egyházfő sem volt hajlandó lemondani a hatalmáról a másik javára. Az egység helyreállításának igénye csak a XV. század elején merült fel komolyabban, méghozzá avignoni részről. A két pápa találkozójára 1407-ben került volna sor, az egység helyreállítása céljából, de mivel mindkét egyházfő a saját hadserege élén indult el a tárgyalás lebonyolítására, így a személyes találkozás biztonsági okokból elmaradt. Úgy tűnt, hogy már csak egy zsinat összehívása által
236
BEVEZETÉS
lehetne megoldást találni, a már mindenki számára kényelmetlen szakadás lezárását megvalósítani, a hivatalban levő két pápa egyidejű lemondatásával és egy új, közösen megválasztott pápa beiktatásával. Ezen a háttéren ült össze 1409. március 25-én az I. reformzsinat (pisai zsinat), mely ugyan mindkét pápát letette a hatalomból és helyette egy Bolognában székelő új pápát választott, ám sem a római, sem pedig az avignoni egyházfő nem ismerte el a zsinat döntését. Mivel a zsinat kezében nem volt semmilyen kényszerítő eszköz, így most már kettő helyett három pápa uralkodott egyidejűleg: XII. GERGELY (1406–1415) Rómában, XIII. BENEDEK (1394–1417) Avignonban és V. SÁNDOR (1409–1410) Bolognában. Úgy tűnt tehát, hogy sem a pápák, sem az egyházi zsinatok nem voltak képesek arra, hogy úrrá legyenek az egyre fokozódó anarchián és helyreállítsák az egységet. Döntő fordulat csak akkor következett be, amikor ismételten a korszak legerősebb világi hatalommal rendelkező uralkodója, LUXEMBURGI ZSIGMOND német-római császár és magyar király (1387–1437) vette kezébe az egyházszakadás felszámolásának ügyét, hiszen saját hatalma megerősítése céljából egy konszolidált egyházi támogatásra volt szüksége. Tudvalevő, hogy a katolikus birodalmat ekkor kívülről az iszlám-török terjeszkedés, belülről pedig a huszita eszmeiség növekvő térhódítása fe-
237
BEVEZETÉS
nyegette. Mindkét tényező jelentős mértékben előmozdította a szakadás felszámolásának igényét. ZSIGMOND a bizánci és a frank császárok gyakorlatát felelevenítve maga kezdte el szorgalmazni egy egyetemes zsinat összehívását. Így került sor az első nyugati egyetemes zsinat összehívására, melyen a keleti egyházrész vezetői is részt vettek. Az 1414-ben összehívott II. reformzsinaton (konstanzi zsinat) feladatul tűzték ki a skizma felszámolását, az egyház reformjainak megvalósítását és a tévtanok leküzdését. (Az utolsó ponttal a következő alfejezetben foglalkozunk.) Az egyházi reformok bevezetésére – pl. zsinati elv, konciliarizmus – a konstanzi zsinaton nem került sor, a nyugati skizma felszámolása viszont, ha nagy nehézségek árán is, de végbement. Miután mindhárom korábbi pápát letették, egy tekintélyes római bíboros személyében új pápát választottak, aki V. MÁRTON (1417–1431) néven kezdte meg uralkodását. A hivatalába beiktatott egyházfő – miután WYCLIF és HUSZ tanainak követőit eretnekeknek bélyegezte, s ezáltal is megvédte tekintélyét a világi hatalmak előtt – 1418 tavaszán berekesztette a zsinatot, s hamarosan hozzákezdett a római kúria restaurálásához. Bőven akadt tennivalója, hiszen Rómába menet csak romokat, pusztulást és nyomort látott mindenfelé. MÁRTON azonban megfékezte a rablóbandákat és a pápai állam egész területén helyreállította a közbiztonságot.
238
BEVEZETÉS
Halálának évében a konstanzi zsinat egyházi reformokra vonatkozó sikertelensége miatt ült össze a III. reformzsinat Bázelben (1431–1443), mely elvileg kimondta a papság életvitelének reformját, a szimónia és a papi ágyasság elítélését, a mise és zsolozsma pontos végzésének előírását, a tartományi zsinatok tartásának kötelességét, a bíborosi kollégiumi létszám 24 főben való maximálását stb. A pápaság erőteljes fellépése következtében azonban a reformok jó része végrehajthatatlan maradt, s a zsinat csaknem eredménytelenül oszlott fel. Az úgynevezett reformzsinatok utáni évtizedekben a pápaság ismét a teljes elvilágiasodás állapotába süllyedt, ami már a reformáció kibontakozásának közvetlen előzményeit jelenti.
IV.12. A kereszténység megoszlásának fokozódása – Az előreformáció
A középkori pápaság féktelen hatalomvágya, mérhetetlen gazdagsága és erkölcstelen életvitele sok mélyen hívő teológust, egyetemi tanárt, illetve egyházi személyiséget késztetett elgondolkodásra Európaszerte. Két nagy műveltségű tudós lépett közülük a színre, és saját biztonságukat és életüket veszélyeztetve felfedték a külsőleg látható romlás mögötti belső okot, a kereszténység eredeti, biblikus elveitől való
239
BEVEZETÉS
elhajlás tényét. Mivel munkásságuk közvetve vagy közvetlenül megalapozta a későbbi nagy reformáció kibontakozását, az utókor előreformátoroknak nevezte el őket, s az általuk elindított mozgalmat előreformációnak. Tény, hogy a reformáció mozgalma sem lett volna olyan átütő erejű, terjedése pedig nem lehetett volna olyan gyors az előreformációs mozgalmak útkészítése nélkül. 1. JOHN WYCLIF (1320–1384) és a lollard mozgalom JOHN WYCLIF Angliában született, oxfordi egyetemi tanár és pap volt. Már egyetemi tanulmányai idején elhatározta, hogy életét az Írások prédikálásának és terjesztésének szenteli. Róma részéről való üldöztetését elsősorban a Biblia angol nyelvre fordításával és a pápai tekintély elutasításával vívta ki. A későbbi reformátorokhoz hasonlóan WYCLIF sem sejtette, amikor szót emelt, hogy ez az út hová vezet. Nem szándékosan helyezkedett szembe Rómával, de az igazságszeretete elkerülhetetlenül ebbe az irányba fordította. Ráolvasta a papságra a Szentírás száműzését. Követelte, hogy adják a nép kezébe a Bibliát, és állítsák vissza tekintélyét az egyházban. WYCLIF tehetséges, buzgó tanító és ékes beszédű prédikátor volt. Személyes élete is hitelesítette azt, amit prédikált. Szentírásismeretével, érvelésének meggyőző erejével, tiszta életével, törhetetlen bátorságával és rendíthetetlen becsületességével sokak tiszteletét és bizalmát szerezte meg. Sokan leplezetlen örömmel üdvözölték WYCLIF tanait. WYCLIF keményen fellépett a kolduló rendek tevékenysége ellen, valamint
240
BEVEZETÉS
következetesen hangoztatta a királyi hatalom pápától való függetlenségét, a királynak az egyházi vagyon feletti jogait, továbbá követelte az egyházi birtokok csökkentését. Ezek hangoztatása miatt WYCLIF súlyos összeütközésbe került Rómával, a pápa eretneknek nyilvánította. Az angol király és a rendek azonban védelmére keltek, amiben szerepet játszott az a körülmény is, hogy harcban álltak az avignoni pápák által támogatott Franciaországgal (százéves háború). Érdekeik csak akkor kerültek szembe egymással, amikor az egyre radikalizálódó népi mozgalmak már az államrendet kezdték veszélyeztetni Angliában, s bár ebben WYCLIF már semmilyen szerepet sem vállalt, többek között őt is a bűnbakok közé sorolták. A népi mozgalmak, illetve parasztfelkelések fő oka egyébként a háború következtében fellépő éhínség és járvány volt. WYCLIF a világtól elvonulva csendes magányában, a lutterworthi parókián elkészített egy angol Biblia-fordítást (1380)87 ,s mivel rájött arra, hogy egyedül képtelen Anglia minden szegletében hirdetni az evangéliumot, „szegény papokat” kezdett el kiküldeni az ország különböző részeibe. Feladatukká tette az apostoli munkát, a szegénység hirdetését, és a megtérésre, a KRISZTUS követésére való hívást. Először egyházi embereket küldött ki, később laikusokat is, akik szintén papi és lelkigondozói feladatokat láttak el. Azt vallották, hogy ami nincs benne a 87
A Vulgata szövegét fordította angol nyelvre, az eredeti héber és görög szöveg ekkor még nem állt rendelkezésre, ezért latin szöveg szolgált alapul a fordításhoz. 241
BEVEZETÉS
Bibliában, az nem érvényes, így a pápaság, a papi rend, a szerzetesség, a cölibátus, a mise és a gyónás sem. Róma külön bullát adott ki WYCLIF ellen, de a nagy előreformátor mégis természetes halállal halt meg, élete végéig hirdette tanait. Követőit, a lollardokat azonban iszonyatos erővel kezdték üldözni (1401-től fogva). Sok helyen fellobbant a máglyák tüze. WYCLIF földi maradványait is kiásták (1407), majd elégették. Gondolatait azonban már nem lehetett megsemmisíteni, tovább éltek. Királyházasság révén szorosabb kapcsolat létesült éppen ebben az időben Anglia és Csehország között, és az Angliában tanuló cseh diákok magukkal vitték Prágába WYCLIF tanait. 2. HUSZ JÁNOS (1369–1415) és a huszita mozgalom Az Angliában csaknem teljesen elnyomott reformmozgalom új erővel lobbant lángra Csehországban, ahová – mint említettük – a dinasztikus és kulturális összeköttetések által jutottak el a WYCLIF hirdette eszmék. Az angol előreformátornak Oxfordban volt egy nevezetes külföldi tanítványa: PRÁGAI JEROMOS, aki – miután befejezte egyetemi tanulmányait – visszatért szülőhazájába és nagy buzgósággal kezdte hirdetni, hogy a római egyház már régóta eltávolodott KRISZTUS tanításaitól. Igehirdetése elemi erővel hatott a prágai egyetem nagy tudású teológus tanárára, HUSZ JÁNOSra, akinek rendkívüli képességei, valamint ékesszólása még nagyobb hatásúvá tették WYCLIF tanait Csehországban, ahol előzőleg a valdensek is erőteljes mozgalmat képviseltek már.
242
BEVEZETÉS
HUSZ 1402-től hirdette az igét Prágában, javarészt WYCLIF prédikációi és iratai alapján. A legnagyobb „bűne” az volt, hogy a nép nyelvén, vagyis cseh nyelven prédikált, amit a pápa és a német-római császár egyaránt tűrhetetlennek tartott. A klérus különösen félt attól, hogy az egyszerű köznép ezentúl a saját nyelvén akarja hallgatni, sőt megérteni a Biblia tanítását. Félő volt, hogy ez a papság és a pápaság hatalma létjogosultságának megkérdőjelezéséhez vezet majd. HUSZ ráadásul nem elégedett meg azzal, hogy a nép nyelvén prédikált, WYCLIFhez hasonlóan nagyon komolyan leleplezte az egyház bűneit is. Szembefordult az egyház világi hatalomra törésével, kritizálta a szégyenletes kereskedést a búcsúcédulákkal, valamint a mindjobban elburjánzó ereklyekultuszt. Vitatta az érdemtelen egyházi személyek által kiszolgáltatott szentségek érvényességét, és követelte a két szín alatti áldozást. Reformgondolatait „Az egyházról” című könyvében tette közzé 1413-ban. Mivel semmibe vette érseke rá vonatkozó prédikációs tilalmát, egyházi átokkal sújtották, és nézetei tisztázása végett 1414-ben a konstanzi zsinat elé rendelték. ZSIGMOND császár menlevelet adott ki számára, de a zsinaton mégis letartóztatták és tanai visszavonására kötelezték, amit ő nem tett meg. A zsinat máglyahalálra ítélte, melyet 1415. július 6-án végre is hajtottak. Prédikátortársa, JEROMOS hasonló eljárás következtében 1417-ben követte őt a mártírhalálba.
243
BEVEZETÉS
Ez azonban nem annyira a végét, hanem inkább a kezdetét jelentette a csehországi reformmozgalomnak. A HUSZ tanításait egyébként is örömmel fogadó cseh nemzet felháborodott a honfitársát ért méltánytalanságon. Ugyanakkor az egyház vezetői – a császár támogatásával – keresztes hadjáratot hirdettek HUSZ csehországi követőinek kiirtására. Az 1419– 1434-ig tartó huszita háborúban a cseh népnek az európai nemzetek túlerejével, számos hadjárattal szemben kellett megvédelmeznie a puszta létét is. A husziták azonban hamarosan két táborra oszlottak, s ez gyengítette erejüket. A mérsékeltebb „kelyhesek” mindössze csak a nemzeti nyelvű igehirdetést és a két szín alatti úrvacsoraosztást követelték. Mivel ők alkották a mozgalom főúri, konzervatív vonalát, hamarosan kiegyeztek a hatalommal. A radikálisabb „táboriták” – kisnemesek, polgárok, parasztok – viszont az őskeresztény állapotok visszaállítását követelték. „Tábor hegyén” mintaközösséget hoztak létre, de a „kelyhesek” elpártolása nyomán elszigetelődtek, és végül vereséget szenvedtek ZSIGMOND seregeitől a lipanyi csatában (1434). A bázeli zsinat ezt követően elfogadta a „kelyhesek” követeléseit, sőt 1485-ben a törvényes elismertséget is megszerezték. A XVI. században az egykori „kelyhesek” többsége lutheránussá lett, míg a kisebbség a katolikus hithez tért vissza.
244
BEVEZETÉS
IV. 13. A reneszánsz és a humanizmus egyházi vonatkozásai
Közvetlenül a reformáció megszületése előtt világi-ideológiai támadás is érte az egyházat, a humanizmus részéről. Ez az új szellemi irányzat hozzájárult a középkori egyház tömény miszticizmusába vetett hit lerombolásához, s ezáltal közvetve a reformáció kibontakozásához. Ugyanakkor Istenről az emberre terelte a figyelmet, ebben a tekintetben viszont a reformációval ellentétes irányban hatott. A humanizmus lényegében a feltörekvő polgárság Itáliából kiinduló kulturális és egyben világnézeti mozgalma volt, melynek gyökerei a XIII– XIV. századba nyúlnak vissza. A XV. század folyamán lett nagyobb kiterjedésű Európában, ekkor élte virágkorát. A humanizmus (emberközpontúság), és a vele adekvát művészeti irányzat, a reneszánsz (újjászületés) az újra felfedezett antik kultúra életörömét fordította szembe az egyház által képviselt természetellenes aszketizmussal. Hirdetői érdeklődésének középpontjában már nem az egyház által hirdetett túlvilág, hanem a kézzelfogható evilági élet, az ember és a természet állt. Az új eszmeáramlat gyökeresen szakított az intézményesített egyház világszemléletével, noha nem támadta azt olyan hevesen, mint az előreformáció. A humanizmus és a reneszánsz azáltal, hogy az embert (és nem ISTENt) állította a gondolkodás és világszemlélet középpontjába, megindította a teljes elvilágiasodás (szekularizáció) lassú, de globálisan többé
245
BEVEZETÉS
már vissza nem fordítható folyamatát. Az individualizmus felerősödése és az istenhit kikapcsolása következtében a XIII–XV. századi humanizmust nem annyira a XVI. századi reformációval, hanem sokkal inkább a XVIII. századi felvilágosodás és racionalizmus eszmerendszerével hozhatjuk összefüggésbe. Mennyiben segítették elő a reformáció kialakulását, illetve terjedését mégis a középkor világias szellemiségű humanistái? 1. A humanizmus első jellemvonása a megújulásra, a renovációra való törekvés volt, amit elsősorban az egyházi életben tartottak kívánatosnak megvalósítani, még ha ez akkor nem is vezethetett eredményre. Ezt a reformációt azonban csak folyamatosan kívánták volna véghezvinni, semmiképpen sem gondoltak egyházszakadásra, kb. úgy képzelték, mint annak idején a szerzetesi mozgalmak. Az antik korszak demokráciaeszméjét képviselték. A reformáció – mint tudjuk – a saját keretein belül következetesen végrehajtotta az egyház szervezet demokratikus átalakítását. 2. A humanizmus második jellemzője volt, hogy egy új embertípust akart formálni, nem vallásos értelemben, hanem megújított neveléssel, az antik nyelvek tanítása, valamint a filozófia és a klasszikus kultúra segítségével. A XVI. század elején ERASMUS azt tanította, hogy a neveléssel kezdődhet el az emberiség „aranykorszaka”. A reformátorok is nagy figyelmet fordítottak arra, hogy minél szélesebb néprétegeket vonjanak be az iskoláztatásba, eloszlatva a szellemi sötétséget.
246
BEVEZETÉS
3. A humanisták vallották az „Ad fontes!” (Vissza a forráshoz!) jelszót. Felfedezték ugyanis, hogy a régi korok történelmét, illetve azok írásos dokumentumait érdemes kutatni. Törekedni kezdtek arra, hogy a hagyományos egyházi magyarázatoktól függetlenül maguk a források beszéljenek. Újra kiadták a klasszikusok írásait. Ösztönzést adtak a Biblia görög nyelven való tanulmányozására is. A keresztes háborúk révén Nyugat-Európa ismét kapcsolatba került a görög nyelvvel, ráadásul Konstantinápoly eleste után sok görög teológus vándorolt Nyugatra. Mindezek hatására a görög nyelv mintegy reneszánszát élte egész Európában. A reformáció nagyjai szintén a Szentírás eredeti (héber és görög) szövegeihez nyúltak vissza nemzeti nyelvű fordításaik elkészítésekor, kiküszöbölve ezzel számos, a latin fordításban szereplő hibát, másrészt pedig a fordítási munkálatok a Biblia sokkal alaposabb megértéséhez is vezettek. Hozzá kell tennünk ehhez, hogy a precíz fordítások megjelenésével egy időben technikai lehetőség is nyílt a Biblia szélesebb körű terjesztésére, a könyvnyomtatás feltalálása által (1450). „A humanista mozgalom befolyással volt az egyházra és a keresztény hitre, de egyébként kifejezetten világias volt: nem az örökkévalóság, hanem a földi élet állt a középpontban. A klasszikus írások és a Biblia majdnem egyenrangúan álltak egymás mellett. Nem a hit, hanem a nevelő volt a kulcsszó. Nem tagadták, hogy Isten a teremtő, de az embert autonómnak vélték (lásd a későbbi deizmust)… A humanisták keményen
247
BEVEZETÉS
kritizálták az egyházat és a klérust. Az egyházi élet romlottsága és erkölcstelensége számukra annak volt a jele, hogy az egyház már semmiképpen sem hiteles, hiszen nem adják meg az embereknek azt, amire szükségük volna. A hit építése helyett csak a külső keretet tartották fenn. A teológia nem a szerény és érthető kegyességgel foglalkozott, hanem filozófiai és skolasztikus kérdésekkel, amelyek semmire sem jók. A testvéri szeretet helyett az eretnekek üldözése és a teológiai vita állt a középpontban…”88 Noha a kor jeles humanista gondolkodói általában elutasították az egyházi tradíciókat, túlnyomórészt mégis megmaradtak a római egyházban. Különösen szemléletes példa erre LAURENTIUS VALLA (1407–1457) esete, aki annak ellenére is hű maradt a pápához, hogy ő bizonyította be tudományos alapon a Donatio Constantini közönséges hamisítvány voltát (1440). (A XV. századi humanisták közül egyébként NICOLAUS CUSANUS bírálta először a Donatiot 1433-ban, igaz, neki inkább még csak sejtései, mintsem komolyan megalapozott érvei voltak annak hamisítvány jellegéről.) VALLA visszautasította az érdemszerző aszkézist, és a skolasztikus filozófia helyett a nyelvvizsgálat módszerére támaszkodva próbálta meg értelmezni a bibliai szövegeket, ami egyúttal az allegorikus írásmagyarázat kiküszöbölését is maga után vonta. A reformáció tehát ezt a szemléletet is részben a humanizmustól kapta örökségül, csakúgy, mint 88
JOS COLIJN: Egyháztörténelem. Sárospatak, 1996, 141-142. p. 248
BEVEZETÉS
az emberi akaratszabadság biblikus elvét, mellyel PELAGIUS óta nem foglalkozott a középkori teológia. A humanisták fogalmazták meg először azt is, hogy sem a pápának, sem a papoknak nincs ellenőrzési, s főleg retorziós joguk az egyház tagjainak hitbeli meggyőződése felett. A korszak másik nagy ismert humanista gondolkodója ROTTERDAMI ERASMUS (1469–1536), akinek népszerűsége közvetlenül a reformáció kezdete előtt, a XVI. század tízes éveinek közepén volt a legnagyobb. ERASMUS is hitt abban, hogy az ad fontes elv gyakorlati alkalmazása hamarosan elvezethet az egyház reformációjához. A többi humanistához hasonlóan ő is hitt a nevelés mindenhatóságában, s abban, hogy a kereszténység lényegében nem más, mint a legtökéletesebb filozófia (philosophia christiana). A szabad akarat szerepét – mely egyébként önmagában biblikus gondolat – PELAGIUShoz hasonlóan túlértékelte, s vallotta, hogy az erős akarat által az ember képes lehet erkölcsösen élni. A humanizmus és a reformáció közötti különbség talán ezen a ponton ütközik ki a legszembetűnőbben. A humanizmus számára a keresztény hit lényege JÉZUS etikai tanítása, amely által az ember ISTEN akarata szerint élhet, a reformátorok számára viszont KRISZTUS kereszthalála és feltámadása a lényeg, valamint az ebben való hit, s az ember csakis e hit által cselekedhet igazán jót. A reformáció szerint a keresztény vallás sokkal többet jelent egy magasrendű filozófiai rendszernél, mely kizárólag bizonyos etikai normák betartását állítja
249
BEVEZETÉS
követői elé. Az erkölcsös élet önmagában még nem vezet üdvösségre, és nem is valósítható meg ténylegesen a KRISZTUSba vetett hit nélkül. Mindamellett ERASMUS sem értett mindenben egyet egyháza dogmatikájával, pl. a búcsúval, a Mária-tisztelettel, a pápa primátusával stb. Nagy érdeme, hogy az ő kiadásában jelent meg először nyomtatásban (1516) a görög nyelvű Újszövetség. Sok vita folyt arról, hogy végül is előkészítette-e humanizmus a reformációt, s ha igen, akkor milyen mértékben. Egyesek azt állítják, hogy LUTHERrel egy teljesen új szakasz kezdődött az egyháztörténelemben, míg mások a reformációt csak a humanizmus mellékágának látják. Az igazság valahol e kettő között van, hiszen a humanizmus úttörése nélkül nehéz lenne elképzelni a reformáció gyors terjedését, a középkori egyház ideológiai falait azonban mégis LUTHER és a többi nagy reformátor törte át. Ennek az áttörésnek a folyamatát a következő fejezet keretein belül tesszük részletesebb vizsgálat tárgyává.
250
