Sok hűhó semmiért Kétnapos őstörténeti konferenciát rendezett a Magyar Tudományos Akadémia, ahol a beszámolók szerint „kompetens” történészek, nyelvészek, régészek és néprajzosok mellett most először hagyományőrzők is felszólaltak. ”Újjászerveződött, új tartalmat kap a magyar őstörténet-kutatás” – írták a beharangozó cikkekben. Most, hogy véget ért a konferencia, ideje utánanézni, mi is ez az „új tartalom”, hogyan „szerveződött újjá a magyar őstörténet-kutatás”, miféle „új együttműködés kezdete” ez az esemény, és hogy értik azt, hogy „tisztáztak több vitás kérdést, és kijelölték a Magyar Őstörténeti Munkacsoport tevékenységének további irányait is”? Menjünk sorban, a Heti Válasz tudósítása szerint: Pálinkás József, az MTA elnöke szerint nem véletlen a 2012-ben létrejött MTA Magyar Őstörténeti Munkacsoport nyitása a hagyományőrzők felé, eddig nem nagyon adódott ugyanis beszédhelyzet a történészek, régészek, nyelvészek és a kézműves és katonai hagyományőrzők között. Vásáry István szerint a tudomány – lehetőségeit tekintve – több szempontból elérte határait: nyelvészeti, filológiai kérdésekben már biztosan nem várható látványos előrelépés, ilyet egyedül a régészet produkálhat, például az oroszországi leletek mélyebb feldolgozása nyomán. Vásáry szerint a magyar őstörténet-kutatásra korábban jellemző belterjesség kezd oldódni; ez a tendencia leginkább az idegen nyelvű publikációk számának növekedésében ragadható meg. Türk Attila... arról is beszélt, hogy komoly eredmények várhatók az Urál és régióban feltárt leletcsoportok feldolgozásával... Kiemelte, hogy a korábban történelmi összefoglalóban megfogalmazott Levédia, mint a vándorlás megkülönböztetett állomás létét cáfoló állítás ma már visszavonhatatlanul „Régészetileg nem lehet számolni Levédia nevű szállásterülettel” – jelentette ki.
Kárpátok közötti már több fontos során önállóan bebizonyosodott.
Fodor István... elmondta, a datálást illetően a régészet soha nem lehet eléggé biztos saját eszközeiben. „A radiokarbonos kormeghatározás sem megoldás mindenre, mivel túlságosan rövid időről van szó. Ott, ahol egy-két évtizednek is nagy tétje van, a hibahatárok miatt óvatosnak kell lenni” – mondta. Ugyanezzel a problémával foglalkozott Révész László, a Szegedi Tudományegyetem Régészeti Tanszékének professzora is. Szerinte más korokkal összevetve rendkívül forrásszegényes időszak ez... Természettudományok: egyszázalékos ázsiai népség vagyunk... Új szempontokat, módszereket ismertettek a konferencia biológus-antropológus felszólalói. Fóthi Erzsébet, a Természettudományi Múzeum munkatársának legfontosabb következtetése, hogy a magyar etnogenezis soktényezős folyamat, vagyis nem egyszerűsíthető le egy vagy két típus kiragadásával, abszolutizálásával. „Az antropológiai adatok elemzése nyomán nem látok esélyt annak az elméletnek a tarthatóságára, hogy a magyarok a vándorlás kezdetekor egy tömbként elindult, majd kisebb-nagyobb odacsapódások után megérkezett nép lennének. A magyar nép véglegesen a Kárpát-medencében alakult ki a honfoglalókból és az itt talált népelemekből” – mondta Fóthi Erzsébet. A kutató szerint az avar mogolid típusú nép volt. A kunbábonyi kagánleleten például zsuan-zsuan eredetű antropológiai nyomokat lehet felfedezni. Fóthi szerint az „avar öves” leletekben fehér-hun (heftalita) leszármazókat azonosíthatunk.
Raskó István a Genetikai Intézet (Szeged) képviseletében beszámolt régóta tartó, honfoglalókat érintő genetikai vizsgálataikról... kutatásai szerint az ázsiai eredet a mai magyar emberekben 1 százaléknyira, a székelyeknél 3 százaléknyira mutatható ki. A honfoglaló sírokból vett adatok alapján ez a X. századi magyarságnál kb. 20 százalékra tehető. A mai minták alapján a honfoglalókhoz legközelebb a moldvai csángók állnak. A gyimesi csángókban ugyanakkor érdekes módon nem mutatható ki ugyanez. Benkő Elek régész és Sándor Klára nyelvész közös előadásukban cáfolták a székely írás humanista kori eredetének elméletét... Benkő szerint ez a döntően irodalomtörténészek által képviselt állítás biztosan nem tartható, egyszerűen azért, mert egyre több lelet ismert a X. és a XVI. Század közötti időszakból is. Benkőék szerint továbbá nem tartható az a hobbitörténészek által képviselt elmélet sem, mely szerint az egyházak üldözték a rovásírás használatát. Ennek bizonyítéka, hogy sok feliratot éppen templomok falán lehet elolvasni. A konferencia kétségtelenül legtöbb újdonságot jelentő része a hagyományőrzők felszólalása volt... * Következtetések: A beharangozásban szembesülhettünk azzal, hogy az őstörténetet illetően vannak bizonyos „kompetenesek”, és így nyilván léteznek „nem kompetensek” is. Varga Csaba, sok kiváló animációs film készítője, számtalan nemzetközi díjat és elismerést kapott ezekért, de itthon akkor is csak amatőrnek számított. Egyszer aztán hogy-hogy nem, őt is meghívták egy hazai animációs konferenciára, ahol a résztvevőket bemutatók szerint mindenki profi volt, csak ő nem. Aztán a végén kiderült, hogy az „amatőr” egyedül több elismerést tudhatott magáénak, mint az összes „profi” együttvéve. Ennyit a kompetenciáról.
Pálinkás József szerint eddig nem adódott „beszédhelyzet” a hivatalosok és a hagyományőrzők között. Vajon miért nem? Azért nem, mert a finnugrizmus elterjesztése óta a hivatalos történészek és nyelvészek állításai ellentmondanak a hagyományoknak! Krónikáinkat, nyelvemlékeinket koholmányoknak, hazugságoknak minősítették, hagyományainkat, népszokásainkat pedig vagy elhallgatták, vagy idegenből magyarázták, - ha tudták. (Erre szolgál jó ideje a „magyar” néprajz.) Magyar eredetű itt azóta nem lehet semmi, és amire csak lehetett, ráfogták, hogy finnugor eredetű, vagy szláv, germán, török átvétel. Nézzünk csak bele a Magyar nyelv értelmező szótáraiba, vagy a Magyar néprajzi lexikonba! Még most is, amikor elkezdenek újra a hagyományokról beszélni, még mindig idegen népek hagyományait próbálják a megtévedt hagyományőrzők segítségével ránk erőltetni. Ilyen például a jurta-építés. A magyaroknak sohasem volt jurtája, ha lett volna, nyelvünkben a szó még ma is meglenne. Még a krónikáinkban sem szerepel, egyetlenegyszer sem. A magyaroknak háza volt, és házépítő hagyománya, (sok minden máson kívül) ahogy arról például Magyar Adorján, Molnár V. József, vagy újabban Színia ír. A magyar ház építésének nagyon is ismert hagyományai vannak, amelyeknek a nyomait már az újkőkortól kezdve ki lehet itt mutatni. Ilyen például a ház hosszúkás alakja, háromosztatúsága, az agyag és a nád használata, a döngölt agyagpadló, stb. Az építésnél minden mozzanatnak határozott módja és jelentése volt. A fal felépítése végén például koszorút kötöttek, és a falat azzal szentelték meg, a küszöb alá pedig jelentéssel, jótékony hatással bíró tárgyakat temettek, stb., stb. És közben mindig énekeltek, daloltak. Sokféle dal tartozott minden eseményhez, mindenki tudta, mikor, mi jön. A magyar házat nem pénzért építették, legfeljebb a tetőkészítő mester kért valamicskét, mert az ő családja majdnem kimondottan abból élt. Kalákában építkeztek: összefogtak a rokonok, a barátok és az ismerősök, így a szegény embernek is közel olyan háza lehetett, mint a tehetősebbeknek. Nézzünk csak végig egy régi utcasoron! Ugyanígy megvolt a hagyománya az élet minden fontos eseményének a szántástól a leánykérésig, az aratástól a temetésig. Ezekbe a hagyományokba idővel beépültek azok a szokások is amelyeket a különféle honfoglalók hoztak be. Néha azért, mert az őslakók is jónak találták őket, máskor meg azért, mert muszáj volt. Így történt ez például a kereszténységgel is, annak pozitívumai is részévé váltak a magyar hagyománynak. De csak a pozitívumai!
Újkőkori magyar ház rekonstrukciója.
Úgy gondolom, hogy a lovasíjász (és egyéb) hagyományőrzőkre nem neheztelhetünk. Honfoglalóink könnyűlovas harcmodora kétségtelen tény, miközben kultúrájuknak szinte minden nyoma elveszett. A hagyományőrzők ezeket a gyökereket kutatva keresik a mintát olyan helyeken, ahol még ma is afféle lovasíjász népek élnek, mint amilyenek - életmódjukat tekintve - a honfoglalók is lehettek. Csak arra kell vigyázni, hogy át ne essenek a ló másik oldalára, mert a hasonlóság még véletlenül sem egyenlő a rokonsággal! Vásáry szerint a nyelvészet elérte határait. Ha a „finnugor” nyelvészetre gondolt, akkor ebben tényleg igaza van. Ha viszont a magyar nyelv kutatásáról beszélünk, akkor erről szó sincs, hiszen a finnugrista nyelvészet hibás elméleteit félretéve szédítő lehetőségek nyílnak meg előttünk. Felül kell vizsgálni mindenekelőtt a véletlen szóegyezésekről, és a tömeges szóátvételekről kialakított hivatalos álláspontot, mert ezek egyike sem állja meg a helyét! Íme egy sokkal valószínűbb nyelveredeti elképzelés Amerikából:
Vásáry szerint most már csak a régészet produkálhat látványos előrelépést, mégpedig az oroszországi leletek feldolgozásával. A régészetben valóban hatalmas lehetőségek rejlenek, ha nem terelik rögtön az elején vakvágányra. Leleteinket nem Oroszországban, hanem itt kell keresni, ahol az őseink többsége élt. Vegyük észre: Vásáry már megint visszavinne bennünket a sohasem létezett finnugor őshazába! Régóta tudjuk, hogy az itteni lakosság legalább a tízszeresét adta Árpád honfoglalóinak, így azt is tudnunk kell, hogy a mi őseink elsősorban az itt lakók voltak, nem a honfoglalók. Az már csak a hab a tortán, hogy Türk Attila szerint az eddig biztosnak hitt Levédia „régészetileg nem is létezett”.
Fodor István (legalábbis a tudósítások szerint) ezúttal visszafogta magát, és a szokásos gyalázkodások helyett csak a régészeti kormeghatározás pontosságát kérdőjelezte meg. Talán még ezt sem kellett volna. A Magyar Régész Szövetség honlapján közzétett tanulmányból (Magyar régészet az ezredfordulón) bárki megtudhatja, hogy az egyéb eszközökkel kiegészült, pontosított radiokarbon vizsgálatok révén az utolsó tízezer év leleteinek a korát évtizedre pontosan meg lehet állapítani. Ennél pontosabb kormeghatározásra nincs is szükség, hiszen ekkora „tévedésnek” ilyen időintervallumnál semmi jelentősége sincs. Leletek és források pedig akadnak ebből a korból is bőven, csak elő kell venni az eddig mellőzötteket. Így például a X. század eddig feltárt sírleleteit, hiszen több mint tízezer ilyenről tudunk. Ismert tény viszont, hogy régészeink és történészeink csak a kincsekkel megrakott sírokat fogadták el magyarnak, ezért csak arra a párszáz megtalált „honfoglalóra” koncentráltak. Éppen ideje, hogy jóvátegyék a tévedésüket! Fóthi Erzsébet kijelentései – legalábbis a beszámolók szerint – zavarosak. Abban nyilván igaza van, hogy a magyar nép a Kárpát-medencében alakult ki a honfoglalókból és az itt talált népelemekből, de nem tesz említést ezek arányairól, és így azt is hiheti a tájékozatlan olvasó, hogy a honfoglalók voltak többen. Ráadásul arról sem szól, kik voltak ezek az itt lakók? Mivel a folytatásban az avarokkal kezd foglalkozni, arra következtethetünk, hogy Fóthi rájuk gondolt. Innentől kezdve aztán jönnek a valótlanságok, mint hogy az avarok mongolidok voltak, meg hogy a zsuan-zsuanokkal kapcsolatba hozhatók. Ezek egyike sem igaz. Abban viszont igaza van, hogy az avar övesek fehér hun (pártus) utódok. Feltehetően kétfajta avar csoportról beszélt, akik közül az egyiket mongolidnak, a másikat meg europidnak tartja, de ennek sincs valós alapja. A már itt lévő avar-hunok a később érkezőket minden összeütközés nélkül befogadták, ez pedig csak rokonok esetén lehetséges. Raskó István genetikai tárgyú fejtegetéseire is leginkább a zavaros kifejezés a jellemző. Ennek elsősorban az az oka, hogy most is összemossa az mtDNS és az Y-kromoszómás vizsgálatok eredményeit. Adatai ennél fogva értékelhetetlenek, a honfoglalókra vonatkozók pedig egyenesen lehetetlenek. Annyi világosan látszik, hogy még most is az ázsiai eredetet próbálja bizonygatni. Ezzel szemben ideje lenne végre köntörfalazás nélkül elismerni európaiságunkat, és levonni ebből az eredetünkre vonatkozó ésszerű következtetéseket. Felejtsük el végre Ázsiát! Benkő Elek és Sándor Klára rovásírásról szóló előadása siralmas. Azt elismerni, amit anélkül is tudott mindenki, hogy a rovásírás nem a XVI. századból származik, nem kunszt. Az lett volna a valami, ha a honfoglalás előtti leleteket is elismerték, netalán értékelték volna. Helyette ajánlható Varga Géza rovásírásunk mai helyzetét elemző írása, még mindig aktuális! Ezen a honlapon is olvasható: http://www.leventevezer.extra.hu/VGR.pdf Az az állítás, hogy a római katolikus egyház nem üldözte a rovásírást, - mint már többször megírtam – nem tartható. Ez ugyanis magától értetődő, akár van rá írásos bizonyíték, akár nincs. A keresztény egyházak nem hogy dokumentumokat, de még embereket is elégettek, ha az érdekük úgy kívánta. (De mint már sokszor megírtam, erről nem a mai keresztények tehetnek.) Összefoglalva az eddigieket, nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy ez a konferencia semmi újat nem hozott. Szó sincs itt új tartalomról, új eredményekről, tisztázásról, meg hasonlókról. Ami pedig az új együttműködést illeti, legfeljebb azok folytatódó együttműködéséről beszélhetünk, akik a szülőföldünk helyett még mindig az Ural (vagy Belső-Ázsia) felé terelgetik a figyelmünket.
Tóth Imre, 2013. 04. 24
