Simon L.: A magyar katonai ejtõernyõzés rövid története. (Magyar Szárnyak, 1996. p.261-271.) A magyar szellemiség szerteágazó gazdagságát jellemzi, hogy még az olyan különleges területeken is, mint az ejtõernyõzés - találunk prominens személyiségeket, akik tevékenységükkel világraszólót alkottak. Igaz, az ejtõernyõ maga nem köthetõ konkrét feltaláló személyéhez, ám mûködési elvének tudományos megfogalmazásában kiemelkedõ szerepe volt a magyar származású Verancsics Fausztusznak (Fausto Veranzio), aki az 1617-ben Itáliában megjelent Machinae novae" címû munkájában megrajzolta (Homo volans címû képtábla) és meghatározta a használható ejtõernyõ lényegét. "Ha négy léccel kifeszítünk egy négyszögletes vásznat és négy sarkára kötelet kötünk, ezzel az ejtõernyõvel bátran leugorhatik az ember toronyból, vagy más magas helyrõl, mert ha még nincs is szél, az esés ereje szelet támaszt, amely visszatartja a vitorlát, s az ember szép csendesen ér le a földre. A vitorla nagyságát természetesen az õ súlyához kell alkalmazni." Sokan e pontos definíció miatt tekintik Verancsics Fausztuszt az ejtõernyõ feltalálójának. Ahhoz azonban, hogy újabb bejegyzés történjen a magyar ejtõernyõzés történelemkönyvébe, még közel 300 évet kellett várni. Ez esetben ugyan az ejtõernyõs nem magyar volt, azonban az esemény Budapesten történt, amikor 19(J5 júniusában a német Kathe Paulus látványos bemutató ugrásokat hajtott végre a fõváros különbözõ pontjain felbocsátott kötött gázléggömb kosarából. Az elsõ világháború során, hamarosan a megfigyelõ léggömbök személyzetének meghatározó mentõeszközévé vált az ejtõernyõ. Fennmaradt adatok szerint a háború alatt 177 alkalommal használták az ejtõernyõt. 169-szer kötött ballonból, nyolcszor pedig repülõgépbõl ugrottak. A ballonugrások közül 54-re repülõtámadás, 115-re pedig gyakorlás céljából került sor. Arról - sajnos nincs feljegyzés, hogy az ejtõernyõs ugrók között hány magyar ember volt. Természetesen erre az idõre már jó néhány cég megfelelõ minõségben tudott viszonylag biztonságosan mûködõ ejtõernyõket gyártani. A német Heinecke üzem egy ilyen, saját gyártású ejtõernyõ kipróbálására adott ki felhívást 1918-ban, amelyre azonban hónapokig senki sem jelentkezett. Végül Boksay Antal repülõ hadnagy vállalkozott az ugrásra, amelyre 1918. március 23-án került sor a perginei repülõtéren. Boksay a következõképpen emlékezett vissza az eseményre: "Vagy száz métert zuhantam, amikor kirántódott az ejtõernyõ, majd pár pillanat múlva ki is nyílt. Hatalmas ívben himbálózva, mint egy óriási inga, ereszkedtem lefelé. Szívem erõsen kalapált, mert a szél egy szõlõvidék fölé sodort, s ha odaesem, elég nagy sebességgel, a karók felnyársalnak. Egy újabb szélroham azonban visszalengetett a repülõtér fölé, ott majdnem odacsapott a hangár falához, de megtörtént a csoda: - egy kis bokarándulással szerencsésen földet értem. A hatás, a siker feledhetetlen volt." (Ráthonyi János: Halálugrás Tirolban, Magyarország, 1984. okt. 4.) Ezt a próbaugrást néhány hónap múlva már egy kritikus légi helyzetben végrehajtott mentõugrás követte. 1918. augusztus 22-én Hefty Frigyes tábori pilóta gépét légiharcban találat érte, aminek következtében az kigyulladt. Hefty Frigyes ez alkalommal vitte magával elõször a Heinecke-ülõernyõt, amelyet azonnal használnia is kellett. "A rettenetes légnyomás megragad. Elrúgom a gépet. Kisiklik alattam, elboruló tekintettel még látom amint orra bukik, mint hosszú csóvás üstökös, aztán fejbe sújt az alattam tátongó mélység. . . 5000 méter alant, a semmi kékségbe veszõ feneketlen mélység. . . Hát vége! Álomban hangzó tompa csattanás. Szörnyû rántás. Mellembe hasít a fájdalom. Nem kapok levegõt. Nem baj, hiszen élek . . . Levegõt! Hol vagyok? Igen, igen értem. Az ejtõernyõ kinyílott. Ott csüngök ég és föld között. Élek, élek! (Ray: Repülõk a levegõ hõsei, Budapest 1930.) Csupán egy feljegyzés említi, hogy 1919-ben Szegeden ejtõernyõs-iskolát szerveztek, ahol a résztvevõk megismerkedhettek az ejtõernyõ kezelésével, hajtogatásával. Ezen az iskolán Kovács Endre repülõ fõhadnagy ugrást is hajtott végre, minden bizonnyal az elsõ gyakorló ugrást Magyarországon. A következõ évben, 1920. november 7-én a Rákosmezõn rendezett repülõnapon Kovács Endre fõhadnagy ismét ugrott, mégpedig 2000 méterrõl, egy kisméretû pilótaernyõvel, tartalék ejtõernyõ nélkül. 1924-ben újabb név tûnik fel a magyar ejtõernyõzésben. November 9-én Korányi Leonard Zoltán Pécsett, az Erzsébet Egyetem tornyából végzett "halálugrásokat" ejtõernyõvel nagyszámú nézõközönség elõtt. Ezt a produkcióját minden bizonnyal az ország más városaiban is bemutatta.
1925-ben vitéz Perley Lajos tartalékos fõhadnagy vált ismertté bemutató ejtõernyõs ugrásaival (Szeged, Debrecen, Nagykõrös), melyeket késõbb Dél-Amerikába (Argentína, Uruguay) távozva is sikerrel folytatott. Az ejtõernyõzéssel kapcsolatos következõ feljegyzés ismét az 1936-ban rendezett rákosmezei repülõnapról és ismét Kovács Endre fõhadnagyról szól. Filmfelvétel céljából felkérték, hogy a mûsor során végrehajtott ugrását ismételje meg, de õ ezt már nem vállalta. Helyette egy Korányi nevû századírnok (Korányi Leonard Zoltán?) hajtotta végre az ugrást. Szintén 1936 eseményeihez tartozik, hogy a honvédség a varsói magyar katonai attasé útján megszerezte egy ejtõernyõs-ugrótorony mûszaki dokumentációját. A pénzügyi nehézségek, illetve a torony helyének eldöntése körüli viták miatt a kivitelezés egyelõre nem indult meg. 1937. június 13-14-én nemzetközi légbõI mentési konferencia és bemutató volt Budapesten. A mátyásföldi repülõtéren sebesültszállítási, mentõanyag-dobási, táborikórház-telepítési versenyben vettek részt hat nemzet repülõi. Az olasz repülõgépbõl teljes kórházfelszerelést dobtak le ejtõernyõvel, míg a magyarok közül dr. Lehoczky Béla fõorvos, Medveczky Gabriella, Tatár Margit ápolónõk, valamint egy egészségügyi altiszt hajtottak végre ugrást. A budaörsi repülõtér megnyitásakor, 1937. június 20-án, 30 magyar repülõtiszt végzett tömeges ejtõernyõs ugrást három darab Ju-52 típusú repülõgépbõl. 1938-ig ejtõernyõs kiképzést a hadsereg keretében két helyen végeztek. Egyiket Pápán, s ezt követõen a másikat Szombathelyen. A feszült külpolitikai helyzetre való tekintettel szervezték ezeket a tanfolyamokat, egy esetleges felderítõi alkalmazás elképzelésével. Az ugrók önként jelentkezõ karpaszományosok voltak, akik pár hetes, igen hiányos kiképzést kaptak. A fõ probléma az volt, hogy nem állt rendelkezésre megfelelõ tapasztalatokkal rendelkezõ szakképzett oktató, mivel mindkét kinevezett tanfolyamparancsnok - Telbisz Imre és Mészöly Sándor fõhadnagy az ejtõernyõs ugrást vállaló pilóta volt. Alig jutottak túl a kezdeteken, amikor a gyakori balesetek miatt a tanfolyamot leállították. Jellemzõ, hogy a szombathelyi tanfolyamon még a parancsnok, Telbisz fõhadnagy is súlyos bokatörést szenvedett, amikor ejtõernyõjén szálátcsapódás keletkezett, s így a biztonságosnál jóval nagyobb sebességgel ért földet. Életét is csak annak köszönhette, hogy mély sárba esett. A magyar katonai ejtõernyõzés megszületése A Honvédelmi Minisztériumban összegzés készült amelyben elõször esik szó a katonai ejtõernyõzés megszervezésének lehetõségérõl. Igaz, ebben egy válogatott tisztekbõ1 és legénységbõl álló, elit gránátosegység létrehozásáról írnak, ám megtalálhatók benne ezek légi utánszállításáról szóló kitételek is. Ennek keretében térnek ki arra hogy lehetõség van egyes személyek, kisebb csoportok ejtõernyõvel történõ kitelepítésére (mélységi felderítõk, diverziós csoportok), illetve a gránátosok tömeges ejtõernyõs harcbavetésére (légi deszant). A gránátoscsapatok megszervezése végül is nem valósult meg, amiben döntõ szerepe volt annak, hogy ez idõre Európa különbözõ hadseregeiben (Szovjetunió, Franciaország, Lengyelország) helyettük az ejtõernyõs- alakulatok felállítása került elõtérbe. Nyilvánvaló, hogy ezek hatására született meg a Honvédelmi Minisztérium azon döntése, mely szerint: "Az ejtõernyõs ugrásban való intenzív kiképzés a következõ kiképzési évtõl elodázhatatlanul szükségessé válik. Ugrótorony hiányában a kiképzésnek repülõgépbõl kell történnie . . . A kiképzés folyamán . . . a balesetekkel fokozottan kell számolni." (HM 1556/eln. VI-1-1936). A Honvédelmi Minisztérium 1938 nyarán körlevelet adott ki a csapattestekhez az ejtõernyõs kiképzésre jelentkezés tárgyában. A felhívásra 1938. augusztus 16-án Budapesten a Mária Terézia laktanyában gyülekeztek azok a fiatal tisztek, akik önként vállalták a kiképzést. Az adott és a következõ napon vitéz Bertalan Arpád százados, a keret majdani parancsnokának vezetésével végbement a személyi kiválasztás, az orvosi alkalmassági vizsgálat, sõt még az akkor szokatlan pszichoanalitikai felmérés is. A jelentkezettek közül hét fõ felelt meg: Vértes Béla, Mátray Károly, Lédeczy László, Pataky Géza, Majthényi Imre, Kiss Zoltán és Szokolay Tamás hadnagyok személyében. A keret tagjai augusztus 25-én érkeztek Szombathelyre, ahol rövidesen szoktatórepüléssel megkezdték a kiképzési programot. Mivel a Légierõnél nem végeztek ejtõernyõs ugrást, a repülõgép-vezetõk csak elméleti kiképzéssel rendelkeztek az ejtõernyõ használatát illetõen. A szombathelyi repülõtéren ezidõben teljesített szolgálatot Czékus Ferenc százados, aki egy ízben az égõ gépébõ1 ejtõernyõvel kiugorva megmenekült, ezért õt jelölték ki az ejtõernyõsök kiképzõjének. Az elsõ ugrást szeptember 2-án hajtották végre egy Caproni 101 típusú repülõgépbõl Heinecke ejtõernyõvel, bekötve 1000 méterrõl. Az ugrás során Vértes és Mátray hadnagyok lábtörést szenvedtek. Ezt követõen a keretet tíz fõ tisztes rendfokozatú katonával egészítették ki. A következõ ugrási nap
szeptember 20-án volt, amely újabb két fõ sérülésével, egyben kiválásával járt, illetve Csordás Károly szakaszvezetõ ernyõje nem nyilt ki, így õ mentõernyõvel ért földet. A keret technikai ellátottsága is igen kezdetleges volt. 15 darab különféle típusú (Irwin, Schroeder, Salvator) ejtõernyõvel rendelkeztek, amelyekhez a HM Repülési Osztályától kaptak néhány darab - már korszerûtlen - Heinecke típusú pilótaernyõt és Salvator hasi (tartalék) ejtõernyõt. A nemzetközi helyzet diktálta kiképzési (repülési) szünetet a keret földi kiképzésre használta fel, majd november 2-án sor került a kísérleti csoport elsõ kötelékugrására. Makray Ferenc erre így emlékszik: ". . . egyszerre négy Ca-101-es gépbõl történt az ugrás. Ez volt az elsõ csoportos ugrás, amelyet 13 fõ hajtott végre. . . Ez az ugrás teljesen baj nélkül, sérülésmentesen történt . . . egyszerre négy ejtõernyõ nyilott. Ez annyira szokatlan és annyira szép volt, hogy azok, akiknek nem jutott már ejtõernyõ, valósággal ujjongtak örömükben." Sajnos, a keret tevékenységét igen élesen behatárolta a krónikus ejtõernyõhiány. Ennek megszüntetésére vállalkozott Hehs Akos repülõmérnök, aki rekordidõ alatt megtervezte és legyártotta az elsõ magyar ejtõernyõt, amelyet 1939. január végén vitéz Bertalan Árpád ki is próbált. Minden bizonnyal ez volt az elsõ magyar ejtõernyõ-beugrás. A kezdeti lendületben megtorpanást okozott, amikor februárban vitéz Bertalan Árpád százados repülõbalesetet szenvedett. Csehszlovákia német megszállásával, illetve a Kárpátalján kezdett magyar hadmûveletekkel kapcsolatban a vezérkar részérõl szóba került egy kis létszámú ejtõernyõscsoport bevetése, de másfél napos készültség elrendelése után a tervet elvetették. A nehézségek ellenére 1939 a siker évének számított a magyar katonai ejtõernyõzésben. Immár rendelkeztek megfelelõ számú, korszerû, hazai gyártású ejtõernyõvel (H.39M típusjelzéssel került rendszeresítésre a Hehs-féle ernyõ), a Savoia-Marchetti SM-75 típusú repülõgépek használatbavételével a korábbi szállítógép-probléma megoldódni látszott, ugyanakkor az ugrókeret létszáma is 50 fõre emelkedett. A honvédség 1939. õszi hadrendjében már egy október 1-jével megalakuló ejtõernyõsszázaddal számoltak, ami a további gyors fejlesztést jelentette. Ám nyilvánvaló volt az is, hogy a szombathelyi repülõtér nem alkalmas egy ilyen új alakulat állomásoztatására, ezért hosszabb vita után, szeptember 15-én megszületett a döntés, hogy a megalakuló ejtõernyõsszázadot október 1jével Pápára helyezik át. (Korábban Várpalota és Tapolca is szóba került.) Mint a fentiekbõl látható, a magyar hadvezetés is gyorsan felismerte e modern harceszköz alkalmazásában rejlõ széles körû lehetõségeket és rövid másfél év alatt dinamikus fejlesztéssel lerakta az alapjait a magyar katonai és az ebbõl késõbb künduló magyar polgári ejtõernyõzésnek. A Magyar Királyi I. Honvéd Ejtõernyõs Zászlóalj A Pápára történõ áttelepülést és a berendezkedést nagyon gyorsan kellett végrehajtani, hiszen október 4-én már beérkezett az a 400 fõ újonc, akik a honvédség különbözõ alakulataiból önként jelentkezés útján kerültek a századhoz. A késõbbiek során ezek közül mintegy 150 fõ maradt meg, akikkel kiegészülve az alakulat létszáma ekkorra már elérte a 200 fõt. Az újoncállomány december közepéig végrehajtotta az elõírt négy ugrást is, s ezzel megteremtõdött az alapja egy megfelelõ eszközökkel, állománnyal rendelkezõ modern, elit ejtõernyõs-zászlóalj létrehozásának. Ennek megfelelõen, 1940-ben tovább folytatták a fejlesztést. A tisztesiskolán végzettekkel, majd a július közepén bevonult 500 újonccal, illetve az ismételt tisztijelentkezés során érkezettekkel a szükséges személyi feltételek lassan rendelkezésre álltak. Az újabb augusztusi bevonulásokkal és áthelyezésekkel aztán lehetõvé vált egy két harci századból és egy kiképzõ századból álló zászlóalj megszervezése, amely 1940. augusztus 30-án, Magyar Királyi I. Honvéd Ejtõernyõs Zászlóalj néven hivatalosan is megalakult. 1940 nyarán egyre feszültebbé vált a viszony Magyarország és Románia között, s már-már úgy tûnt, hogy a katonai összetûzés elkerülhetetlen. Ám augusztus 30-án megszületett a második bécsi döntés, amelynek értelmében Magyarország békés úton megkapta Észak-Erdélyt. A terület birtokbavétele lehetõséget adott az ország katonai erejének demonstrálására, amelyre a légierõ gépei, a gyorshadtest páncélosainak és az ejtõernyõsök egy osztályának bemutatása látszott a legcélszerûbbnek, a nagyváradi és a kolozsvári bevonulás alkalmával. Az ejtõernyõs-zászlóalj kijelölt állománya, vitéz Bertalan Árpád õrnagy, zászlóaljparancsnok vezetésével szeptember 6-án és 11-én nagy sikert aratott résztvételével; Horthy Miklós kormányzó személyesen fejezte ki elismerését a szeptember 15-i kolozsvári katonai díszszemle során.
Könnyen elképzelhetõ, hogy mindezeknek meghatározó szerepe volt abban, hogy a Honvédelmi Minisztériumban egyre többet foglalkoztak a katonai ejtõernyõzés fejlesztésével. Ennek a legékesebb bizonyítéka, hogy már 1941 februárjára egy újabb zászlóalj felállítását fontolgatták. Mivel ennek az anyagi fedezeten túl elsõsorban személyi, sõt szakszemélyzeti feltételei voltak, a lehetséges bõvítést a Légierõ Parancsnokság leghamarabb 1941 õszére, a Honvédelmi Minisztérium illetékesei 1942-re, míg a vezérkar 1943-ra tartotta megvalósíthatónak. Ennek megfelelõen széleskörûen keresték a lehetõségeket a személyi utánpótlási rendszer kiépítésére, mind a tiszti és altiszti, mind a legénységi állomány vonatkozásában. Ekkor került elõször szóba az ejtõernyõs levente-elõképzés megszervezése. Mindeddig sok problémát okozott az alakulat alárendeltségének tisztázatlansága is; ennek megoldásaként a Honvédelmi Minisztérium 1940. november 1-jével a Magyar Királyi Légierõ alá rendelte a pápai ejtõernyõs-zászlóaljat úgy, hogy a gyalogsági fegyvernemi jellegét és az egyenruháját megtarthatta. Miután az 1940-es év elején Bertalan Árpád õrnagyot vezérkari tanfolyamra vezényelték, a parancsnokságot Labancz Gyula vezérkari százados vette át, kinek vezetése alatt a zászlóalj addig általános és természetes fegyelme némiképp megbomlott. Ennek oka elsõsorban az volt, hogy Labancz százados nem követte a Bertalan õrnagy által meghonosított és az állomány minden tagja által elfogadott keményen követelménytámasztó, ugyanakkor demokratikus vezetési gyakorlatot. Idõközben a Jugoszlávia és Németország közötti háborús feszültség a konfliktusszintig kiélezõdött, aminek során az is nyilvánvalóvá vált, hogy.Magyarország ettõl nem tud távol maradni. Mivel a kialakult helyzet miatt a honvédség valamennyi tanfolyamát idõlegesen felfüggesztették, Bertalan Árpád õrnagy visszatért Pápára és visszavette a parancsnokságot Labancz századostól. Az õ javaslatát elfogadva tervezte a vezérkar egy ejtõernyõs-harccsoport bevetését Bácskában, a Ferenc csatornán lévõ szenttamási híd elfoglalására, illetve ezen keresztül átjárás biztosítására a, földi csapatok részére Ujvidék felé. E feladat végrehajtására egy kétszáz fõs harccsoportot szerveztek, amely a pápai repülõtér kedvezõtlen állapota miatt Veszprémbõl került volna bevetésre négy SM-75-ös szállító repülõgéppel két hullámban. Mint ismert, 1941. április 12-én a Veszprém-jutaspusztai repülõtérrõl felszállást végrehajtó vezérgép 16 óra 50 perckor lezuhant, s ennek során a repülõszemélyzet négy tagja, vitéz Bertalan Árpád õrnagy a zászlóalj és a bevetés parancsnoka, valamint 15 fõ ejtõernyõs katona életét vesztette. A katasztrófa bekövetkezése után a csoport vezetését Kiss Zoltán fõhadnagy vette át, s az õ vezetésével csökkentett állománnyal ugyan -, de a feladat végrehajtását mégis megkezdték. Máig sem tisztázott okok miatt az ugrást már erõs szürkületben, Csantavértõl délre, a szenttamási hídtól mintegy 15 kilométernyire, ellenséges területen hajtották végre. Miután a közeli gépkocsizó alakulatokkal az összeköttetést megteremtették, velük együtt elõrenyomulva a hadmûveletekben részt vettek. A katasztrófa mélyen megrendítette, de csak rövid ideig sokkolta a zászlóalj állományát. Labancz Gyula százados újra átvette az alakulat parancsnokságát és folytatták a kiképzést. 1941. május 9-én a zászlóalj felvette hõsi halált halt parancsnoka nevét, minek megfelelõen az alakulat megnevezése "Magyar Királyi vitéz Bertalan Árpád I. Ejtõernyõs Zászlóalj" lett. A Kárpátokban harcoló 1. Hegyivadász Dandár anyagi utánpótlásának biztosítása érdekében 1941. július 6-án a zászlóalj állományából kijelölt harccsoport végrehajtotta az alakulat második, egyben utolsó ejtõernyõs harcbevetését. A vállalkozást Godó Ferenc hadnagy vezette, kilenc ejtõernyõs katona résztvételével. A feladatot sikerrel, veszteség nélkül hajtották végre. 1942 szeptemberében öt magyar ejtõernyõs tisztnek lehetõsége nyilt egy németországi tanulmányúton való résztvételre. Petneházy õrnagy, Molnár százados, Ugron fõhadnagy, Pávay fõhadnagy és Ajtai hadnagy hat hetet töltött a németországi Wittstockban, nagyon sok tapasztalatot szerezve végrehajtották a német alapfokú ejtõernyõs kiképzést. 1944 nyaráig a zászlóalj ejtõernyõs tevékenységét zömében a gyakorlatban tartó és kiképzési ugrások tették ki. Miután június 5-én megkezdõdött az egység különbözõ harccsoportjainak, alegységeinek a földi harcokban való bevetése, az ejtõernyõs kiképzés, a helyzet alakulásának megfelelõen, háttérbe szorult. Igaz, a nyár közepén még sorra került egy, a német ejtõernyõsök által tartott átképzés, amelynek során a német kiképzési módszerekkel, illetve az általuk használt ejtõernyõtechnikával ismerkedhetett meg az akkor Pápán maradt részleg. Erre talán éppen egy közös ejtõernyõs bevetési elképzeléssel kapcsolatban adódott a lehetõség, azonban ez a háború folyamán soha nem történt meg.
A továbbiakban az ejtõernyõs-zászlóalj, majd az ezred csak földi harcokban vett részt, mint kiválóan képzett, magas harcértékû alakulat lövészfeladatokkal. Néha, fõleg az elsõ idõkben légi szállítással érkezett a hadmûveleti területre. Az egység háborús tevékenységérõl, harcairól, majd feloszlásának körülményeirõl pontos és részletes képet ad az alakulat egykori katonájának, Huszár János nyugalmazott pápai tanárnak 1993-ban megjelent "Honvéd ejtõernyõsök Pápán" címû könyve. Az ejtõernyõs-alakulat újraszervezése a demokratikus hadseregben A Magyar Királyi I. Honvéd Ejtõernyõs Ezred 1945 márciusának utolsó napjaiban feloszlott, töredékei Ausztria területén a Szent László Hadosztály kötelékében június közepéig még együtt maradtak. Az ezred háborús tevékenysége során élõerõben hozzávetõlegesen 40-45 százalékos veszteséget szenvedett, de jelentõs volt a fogságba esettek száma is. A nyugatra vonulók kisebb része különbözõ országokban kereste további boldogulását, míg a viszszatérõk polgári foglalkozásukat folytatták, illetve a tisztek és tiszthelyettesek jó része a szervezõdõ demokratikus hadsereg soraiba állt. Sajnos, becsületes szándékuk, kiváló szakmai és katonai képzettségük ellenére mellõzés, eltávolitás, meghurcolás lett osztályrészük. 1947-48-ban a demokratikus légierõ szervezésekor, a korábbi szervezeti felépítés analógiáján, szinte természetszerüen következett egy ejtõernyõs-alakulat felállitásának igénye. Valószínû, ebben jóval döntõbb szerepet játszott az elit egység mítosza, mint a szakmai megfontolás. Különösen Sólyom László Katonai Fõcsoportfõnök szorgalmazta a katonai ejtõernyõzés újraszervezésének ügyét, aki egy egység felállitásának lehetõségét személyesen vitatta meg a parancsnokokkal, Kiss Zoltán és Karsay István századosokkal, illetve Sáray Bertalan fõhadnaggyal. Mindezek alapján 1948. augusztus 6-án 31.820/Eln. Szü.1948. számon intézkedés jelent meg, amely az októberben felállitásra kerülõ ejtõernyõsszázad kiképzõkeretének megszervezésénél a honvédség különbözõ alakulatainál már szolgálatot teljesítõ, illetve polgári életbõl jelentkezett ejtõernyõsökkel számolt, akiket a mátyásföldi repülõtéren javasolt összevonni. Ez szeptember elsõ felében meg is történt. Az ejtõernyõs kiképzõ alegység parancsnoka Karsay István százados lett, tagjai Godó Ferenc százados, Csordás Károly fõtörzsõrmester, Pados Pál fõtörzsõrmester, Siklósi László törzsõrmester, Takács Ferenc törzsõrmester, Tóth Jenõ törzsõrmester, Magyar Miklós törzsõrmester, Pados Ferenc örmester, Trombitás Károly õrmester, Magyar András õrmester, Dohányos Pál szakaszvezetö és Borbély István szakaszvezetõ. Késõbb ez a keret még kiegészült néhány, a polgári életbõl jelentkezett tiszthelyettessel. A HM 300/Eln.1948. számú rendelet alapján október 1-jével életbe lépett a "Pilis II." hadrend, melynek keretében a Kfcs. XI. osztály új hadrendi elemeként Szolnokon, az I. Repülõ Kiképzõ Osztály alárendeltségében megalakult az I. Önálló Ejtõernyõs Század. A HM-összekötõ Karsay István százados, a század parancsnoka Godó Ferenc százados, helyettese pedig Sáray Bertalan fõhadnagy lett. Az október végén közzétett jelentkezési felhívás eredményeképpen 350 fõ sorköteles korú személy jelentkezett ejtõernyõsnek. Az elõzetes kiválasztás végrehajtására két bizottság alakult Pécs, Tolna és Várpalota, illetve Budapest, Esztergom és Piliscsaba-tábor székhelyekkel. Az ott kiválasztottakat Mátyásföldön vonták össze, ahol az orvosi és egyéb alkalmassági vizsgák után 120 fõ került besorozásra az ejtõernyõsszázadba. Tekintettel az 1949 tavaszára tervezett zászlóaljjá bõvítésre, illetve a bevonult állomány kedvezõ összetételére (az újoncok csaknem fele érettségizett volt), még az év végén megkezdõdött a tisztesképzés a teljes sorállomány részére. Ennek során elsõsorban az alakiság, a szolgálati szabályzat és a lövészszakkiképzés területére fordították a fõ figyelmet, de ezt még kiegészítették igen kemény testnevelési foglalkozással is. Az 1949. március elején bevonult sorállománnyal feltöltve, március 15-ével megalakult az I. Önálló Ejtõernyõs Zászlóalj, amelynek parancsnoka Kiss Zoltán százados lett, ám õt rövidesen Magyar Miklós törzsõrmesterrel együtt áthelyezték a Killián György Hajózó Tiszti Iskola állományába ejtõernyõskiképzõként. (Valójában velük alakult meg a Légierõ - a repülõcsapatok - ejtõernyõs szolgálata.) Új parancsnokká a törzstiszti tanfolyamot frissen végzett Gyurkó Lajos alezredest nevezték ki, aki a párt által katonai pályára irányított munkáskáder volt. Ejtõernyõs kiképzésben soha nem részesült, sõt a katonai ismeretei is csak a tanfolyamon elsajátitottakra szorítkozott, s így gyakran került konfliktusba a nagy szakmai és katonai ismeretekkel bíró beosztottjaival. A viszonyokat hûen szemlélteti Sáray Bertalan visszaemlékezése.
“Az egyik dilettáns szakmai intézkedése után olyannyira elmérgesedtek az ellentétek, hogy a biztonság és a rend érdekében kénytelen voltam jelenteni elöljáróságunknak, a HM Kiképzési Fõcsoportfõnökségének. Az ügyet kivizsgálandó egy ezredes vezette három fõs bizottság szállt ki. Én éppen az újoncok szoktatórepülését vezettem két MASZOVLET kölcsöngéppel, s valahonnan Püspökladány térségébõl rádióztak vissza. A bizottságra láthatóan nagy hatást tett kissé olajfoltos overallom. Meghallgattak, de végül azt sem mondták, hogy álljak odébb! Ám Gyurkó legközelebb megjegyezte: A maga gazdasági érdekei megkivánják, hogy velem jóba legyen, mert ha innen kirúgatom mihez kezd? Mire én: Elõveszem az elektrotechnikusi oklevelemet és mint ilyen elhelyezkedem. Megdöbbent. Hát magának ilyen is van? Na ebben maradtunk." Augusztus elején a zászlóalj Bakonykútiba vonult nyári táborozásra. Az áttelepülés Kápolnásnyékig vasúton történt, onnan pedig gyalogmenetben Pákozdig, majd másnap Bakonykútig. Tekintettel a várpalotai lõtér közelségére, gyakran nyllt lehetõség gyakorló vagy harcszerû éleslövészetek végrehajtására valamennyi rendszeresített lõfegyverrel, sõt még nehézfegyverekkel is. A tábor szeptember végén fejezõdött be, s akkor már elkészült a tapolcai repülõtér felújítása is, így a Szolnokon maradt részleg áttelepült oda, a tábor állománya pedig egyenesen Tapolcára vonult be. A zászlóalj a helyi lövészezredbe nyert besorolást, amelynek parancsnoka, Tarányi János örnagy, természetesen még soha sem látott ejtõernyõsöket. Idõközben Karsay István százados a BM rendõrségi raktárában mintegy 500 darab vadonatúj amerikai ejtõernyõ-kupolát fedezett fel. Ezeket a székesfehérvári ejtõernyõ-javító mûhelyben kétzsákos, bekötött rendszerûre alakittatta át, így a beérkezõ PD-6R típusú szovjet ejtõernyõk mellett "csapaternyõként" vették használatba. Ugyancsak nyár elejére készült el a tapolcai repülõtér egyik hangárja is s ezzel lehetõség nyílt a Li-2 szállitó repülõgépek helyi tárolására. Mindezek meglétével Tapolcán megindult az ejtõernyõs kiképzõ iskola, melyre a zászlóalj századai egy-egy hónapos idõtartamra visszatértek a Nagykõrös-Kecskemét között húzódó homokos, akácerdõben lévõ nyári táborukból. A nyár folyamán több száz ugrást hajtottak végre, s a kisebb baleseteken túl egy katasztrófa is történt: 1950. június 29-én Ujvári Benedek õrmester lezuhant. Az ejtõernyõs-zászlóalj újabb diszlokációjára döntés a már 1950 nyarán megszületett a vezérkarnál, s ennek megfelelõen a szeptemberben végzõdõ kihelyezésrõl visszatérõ alegységek azonnal megkezdték az áttelepülést, ezúttal Kaposvarra. A Magyar Néphadsereg 62. Önálló Ejtõernyõs Zászlóalja Kaposváron az egység a III. lövészhadtest 5. hadosztálya 12. Zrínyi Miklós Lövészezredének 1. zászlóalját képezte. Elhelyezésük önálló körletben, a volt tüzérlaktanyában történt. Az elsõ idõszak a berendezkedéssel telt el, majd az év hátralévõ idejében és 1951 elején fõleg lövész szakkiképzést folytattak. A kiképzõk kevesen voltak, a századoknál mindössze 2-3 tiszt volt beosztásban, a szakaszparancsnokok általában továbbszolgáló tiszthelyettesek voltak, ezért a lövészezred állományából önként jelentkezõ tiszteket helyeztek át a zászlóaljhoz, akik késõbb ejtõernyõs kiképzést kaptak. (Siklósi Ernõ fõhadnagy, Szilágyi Sándor fõhadnagy, Dombos Ferenc hadnagy, Kocsis Ferenc hadnagy) Az ejtõernyõs szakkiképzést elõször elméleti, majd gyakorlati téren még a tél folyamán beindították. Az ejtõernyõs ugrásokra a régi taszári repülõtéren került sor, mivel az épülõ új repülõtéren ekkor még csak a felszállópálya készült el. Az alakulat mindössze egy darab 3,5 tonnás Rába-Csepel tehergépkocsival rendelkezett, az ugrások után a laktanyába visszatérés során a 11 kilométeres utat rendszerint gyalogmenetben tették meg. Március 1-jével leváltásra, illetve leszerelésre került Sáray Bertalan százados, helyébe az ugrókiképzést akkor kezdõ Siklósi Ernõ fõhadnagy került. Ebben az idõben kezdõdött meg a régi ejtõernyõsök eltávolitása (Bukovi Pál fõhadnagy, Szilágyi Mihály hadnagy, Siklósi László alhadnagy, Váradi László alhadnagy). Az 1951. május 5-én kezdõdött évi nyári táborozásra a Nagybajom-Böhönye-Mesztegnyõ községek által bezárt erdõs területen került sor, az egész hadosztály részére. A kiképzés alapja a tábori körülmények közötti lövészkiképzés, terepismeret, szakasz-, század-, zászlóaljkötelékben végzett gyakorlatok voltak.
Ugyanakkor Taszáron nagy intenzitással folyt az ejtõernyõs kiképzés is. Az alapugrásokat a 49M ejtõernyõkkel hajtották végre, s hat bekötött ugrás után, PD-6R típusú ejtõernyõvel kézi kioldású ugrást is végezhettek az önként jelentkezõk. Június 18-án egy ilyen ugrásnál vesztette életét Belustyák József honvéd. A nyári kiképzés szeptember közepéig tartott, zárásaként egy kéthetes gyakorlat következett. Ekkorra azonban már javában folyt az újabb átszervezés és az újabb áttelepülés elõkészítése. A zászlóalj a módosított állománytábláját szeptember 18-án kapta meg, amelyre összességében a bõvítés volt jellemzõ. Az átállás erre szeptember 26. és november 7. között történt meg, de már 62. Önálló Ejtõernyõs Zászlóalj hadrendi megnevezéssel. Az áttelepülés a Székesfehérvár közvetlen közelében lévõ sóstói repülõtérre október 1-jével kezdõdött és november 14-én fejezõdött be. A repülõtéren ekkor a 28. Csatarepülõ Hadosztály Parancsnokság és a 30. Csatarepülõ Ezred települt. Az ejtõernyõs-zászlóalj kijelölt körlete a repülõtér és a vasút között volt. A legénység részére három kétemeletes épület állt rendelkezésre, az ejtõernyõraktárt a repülõalakulat kultúrtermének egyik nagyobb helyiségében rendezték be, míg a gépkocsikat egy romos hangárban helyezték el. Igaz, a különbözõ épületek, létesítmények építése már folyamatban volt, de ezek - az ejtõernyõs sorállomány aktív résztvételével - csak 1952 tavaszára készültek el. Az ejtõernyõs kiképzés e kezdeti nehézségek ellenére is folyamatos volt, az 1951 õszén bevonult 260 újonc részére egész télen folyt az elméleti kiképzés és a földi elõkészítés, sõt néhány esetben még bemutató jellegû ugrásokat is láthattak. 1952 tavaszán folyamatosan és nagyobb tételben beérkezett a Kerekes Pál által tervezett, hazai gyártású 51M típusú gyakorló ejtõernyõ is. A gyakorlati ugrókiképzést a sóstói repülõtérrõl felszállva a csóri nagyrétre hajtották végre. Április végén megkezdõdött a szokásos nyári táborozás, amelyre a zászlóalj a sárpentelei erdõbe települt ki. Ekkor került sor elsõ ízben mintegy 350-400 fõ tartalékos állomány behívására, akik zömükben a régi, pápai ejtõernyõsök közül kerültek ki. A háromhónapos szolgálatuk kezdetén bizalmatlanul fogadták õket, de fegyelmezettségükkel, szakmai hozzáértésükkel hamarosan megbecsülést szereztek maguknak. A táborból induló feladat volt az az éleslövészettel egybekötött gyakorlat, amely Olaszfalu és Nagytevel között rajkötelékben végrehajtott ejtõernyõs ugrással kezdödött, majd szakasz- és századkötelékbe zárkózással a nagyteveli lõtér harcszerû megközelitésével folytatódott, ahol lögyakorlat következett a rendszeresített kézifegyverekkel álló, mellés csoportosan felbukkanó célokra. Ugyancsak a nyár folyamán került sor a lövészszázadok vízi gyakorlatára a fûzfõi öbölben, melynek során különbözõ vízi jármûvekkel harcszerû erõszakos átkelést hajtottak végre. Az 1952-es kiképzési év lezárásaként következett az október 18-i hadseregnagygyakorlaton való résztvétel; feladata a Békés megyei Szabadkígyós és Újkígyós közötti területre zászlóaljkötelékben végrehajtandó ejtõernyõs ugrással a támadó ellenséges ék feltartóztatása, a védõ egység felmentése volt. A harcászati elemeket a táborozás során begyakorolták, sõt október 3-án fõpróbát is tartottak Csór térségében. Október 14-16-án a zászlóaljat vasúton Szolnokra szállitották, s a közvetlen felkészülésre a szandaszöllõsi repülõtéren került sor. A feladatot 22 géppel (21 darab honvédségi és polgári Li-2 és 1 darab C-47), gépenként 14-16 fõvel tervezték. A 8 óra 20 perckor történt felszállást követõen a gépek oszlop alakzatba rendezõdtek, melynek hoszsza közel két és fél kilométer volt. A C-47-es az oszlop közepén haladt, s mivel a gép szerelõje nem kapcsolt át az üzemanyag-ejtõtartályról a szivattyúra (ez a C-47-es sajátossága volt), a motorok akadozni, a repülõgép pedig süllyedni kezdett. Ekkor még 7-8 kilométerre voltak a célterülettõl. Az ugrató elrendelte a kényszerugrást, ezt látva az utána következõ gépek is megkezdték a dobást. Takács Ferenc hadnagy ejtõernyõs kiképzésvezetõ rádión azonnal megtiltotta az ugrást, ám a csoport egyharmada már elhagyta a gépeket és jóval a cél elõtt egy kukoricásban ért földet. A kötelék elsõ és utolsó gépei rendben végrehajtották a dobást, de a hiányzó alegységek miatt az eredeti harcászati rend felbomlott. Súlyosbította a helyzetet, hogy a csapatzászlóval ugró - már a fõpróbán is balesetet szenvedõ, kevés ugrási gyakorlattal rendelkezõ Juhász Mihály hadnagy, felderítõ szakaszparancsnok a 180 centiméternyi zászlórúddal nem tudta megfelelõen elhagyni a gépet, s a kioldókötél a nyakán csúszott végig, aminek következtében nyakcsigolyatörést szenvedve meghalt. Az ugrás során további 6-8 fõ lábtörést, s körülbelül 20 fõ különféle könynyebb sérüléseket szenvedett. A gyakorlatot megtekintették az állami és pártvezetés személyiségei, közöttük Farkas Mihály vezérezredes, honvédelmi miniszter is. Az ugróegység parancsnokaként kijelölt Sziklai Mátyás hadnagy
lábtörést szenvedett, így a parancsnokságot Csík György hadnagy vette át és õ jelentett Rákosinak. Biztos, hogy senki nem kívánt a bõrében lenni. . . . Egyébként a zászlóalj számára meghatározott feladatok döntõ részét még a bekövetkezett zavar ellenére is sikerült végrehajtani. A gyakorlat ilyen kimenetele, de a belsõ intrikák is nyilván hozzájárultak ahhoz, hogy Siklósi Ernõ fõhadnagy leváltásra került, s helyette október 31-ével H. Nagy Imre százados lett a zászlóaljparancsnok Az 1953 júniusában kezdõdõ haderõcsökkentés javaslatai között még nem szerepelt az ejtõernyõs-zászlóalj felszámolása, azonban a vezetõi értekezleten valaki már szóba hozta az ejtõernyõs-zászlóalj magas fenntartási költségeit. (Például a zászlóalj napi élelmezése 70 ezer forint volt, ami akkor kb. 7000 USD-nak felelt meg.) A felszámolásra még 1954 elején sem utalt semmi. Az évi kiképzési terveket a korábbiakhoz hasonlóan készítették el, sõt tavasszal a zászlóalj három darab kötött léghajót kapott, melynek gondolájában a kezelõn kívül hat ejtõernyõs fért el. A szerkezet kezelésére külön raj lett kinevezve, Goda Sándor hadnagy parancsnokságával. Bár a léghajókat többször kiterítették , összeszerelték, feltöltésükre, használatbavételükre nem került sor. A jövõt azonban már sejttette, hogy újoncbevonulást nem terveztek, ugyanakkor a zászlóalj szervezeti önállósága megszûnt, s besorolták a székesfehérvári III. Hadtesthez. Igaz, ez csak formálisan érvényesült, mert anyagi és pénzügyi ellátás tekintetében tovább is HM közvetlen maradt az alakulat. A zászlóalj teljes felszámolására 1954. november 30.-ával került sor. A sorállományt leszerelték, de leszerelhettek azok a tisztek és tiszthelyettesek is, akik más alakulatoknál nem kívántak szolgálatot vállalni. A maradó hivatásos állomány zömét lövészegységekhez helyezték át, 5-6 fõ a Légierõ ejtõernyõs szolgálatához, illetve az MRSZ-hez került, 21 fõ tiszthelyettes pedig légilövész-kiképzést kapott IL-10-es csatarepülõgépre. December elsõ felében a felszámolók - H. Nagy Imre százados parancsnok, Micskei Károly fõhadnagy politikai tiszt, Lengyel János hadnagy pénzügyi tiszt és Mészáros Ferenc törzsõrmester, zászlóalj-nyilvántartó - befejezték munkájukat. Ezzel a 62. Önálló Ejtõernyõs Zászlóalj, a második magyar katonai ejtõernyõs-alakulat is megszûnt. A magyar honvédség ejtõernyõs szolgálata 1949-ben új szervezeti elemmel gazdagodott a magyar katonai ejtõernyõzés. A "Petõfi hadrend" szervezési intézkedései között szerepelt az újjászervezett légierõ fegyvernemi tiszti iskolája, a Honvéd Killián György Repülõ Hajózó Tiszti Iskola, amelynek állománytáblája tartalmazta az ejtõernyõs szolgálat intézményét is. Valójában egy kis létszámú szakcsoport létrehozásáról volt szó, amelynek feladata az iskola hajózó és repülõ növendékállományának ejtõernyõs kiképzése, illetve a repülõkiképzéshez szükséges mentõernyõk tárolása, hajtogatása, kezelése volt. A szolgálat elsõ vezetõjévé Kiss Zoltán századost, helyettesévé pedig Magyar Miklós törzsõrmestert nevezték ki. 1950 novemberéig a demokratikus légierõben ez az egy ejtõernyõs szolgálat mûködött, a repülõalakulatoknál hozzáértõ tisztek, tiszthelyettesek irányításával többnyire a hajózók maguk hajtogatták az ejtõernyõiket. Késõbb a vadász- és csatarepülõ hadosztályok felálításával megszervezésre kerültek az ejtõernyõs szolgálatok, amelyeknek szükségességét indokolta a repülõkiképzés ugrásszerûen bõvülõ volumene, a rendszeresítésre kerülõ sugárhajtású technika bonyolult mentõ- és ejtõernyõrendszere, valamint az ejtõernyõzés hazai fejlõdésének felgyorsulása. Ennek megfelelõen a hadosztályok és az ezredek törzseiben létrehozták az ejtõernyõs szolgálatvezetõi beosztást, alárendeltségében repülõszázadonként 1-3 fõ, e célra kiképzett sorállományú, tisztes rendfokozatú katonával. Ez a szakállomány rendszeresen ejtõernyõs ugrasokat vegzett, szakmai tapasztalataik gyorsan gazdagodtak, s jó néhány különleges feladat végrehajtása fûzõdik nevükhöz, például 1951. július 27-én Kovács István és Kasza Gyula hadnagyok ugrása a MiG-15-öshöz rendszeresített "rakéta" ernyõvel, vagy Simon Károly fõhadnagy kísérleti ugrása IL-10 csatarepülõgépbõl. A 62. Önálló Ejtõernyõs Zászlóalj 1954-ben történt feloszlatásával több nagy tapasztalatú ejtõernyõs került át a Légierõ ejtõernyõs szolgálatához (Juhász József, Mészáros Ferenc, Csík György). A forradalom utáni idõszakban a Repülõ Kiképzõ Központ szervezetében csökkentett állománnyal mûködtek az ejtõernyõs szolgálatok, majd a Magyar Néphadsereg repülöcsapatainak
megalakulásakor (1957. november 1-jén) ismét - a mérnök-mûszaki szolgálat szervezetében - szolgálati ág szintre emelve szervezõdtek újjá. Ekkor került sor annak a szolgálati rendszernek a bevezetésére is, amelyben a szolgálati elöljáró a repülõcsapatok parancsnokságán funkcionáló ejtõernyõs szolgálatvezetõ (késõbb fõnök, majd ejtõernyõs és deszantfõtiszt), lejjebb a seregtest szintû szolgálatvezetõk, illetve az ezredeknél egy fõ tisztból, egy fõ tiszthelyettesbõl (raktáros, részlegparancsnok), valamint 4-8 fõ sorkatonából (hajtogatók) álló ejtõernyõs szolgálat volt. A repülõtechnika rohamos fejlõdésével a szolgálatok feladatköre is mindinkább bõvült. A repülések ejtõernyõs biztosítása, az ejtõernyõs anyag tárolása, kezelése, illetve a hajózóállomány ejtõernyõs kiképzése, a gyakorló katapultálások levezetése alapvetõ feladat maradt, de ezen túlmenõen a legképzettebb hivatásos állományúakból beugrócsoportot szerveztek a beérkezõ új és a javításból kikerülõ ejtõernyõk légi próbájának elvégzésére, új típusú légi jármûvekbõl történõ kiugrási módozatok kikísérletezésére, a kiképzés és az üzemeltetés során jelentkezö problémák megoldására. Késõbb a fékernyõk, majd az ejtõernyõbe beépített mentõeszközök rendszeresítése jelentett újabb feladatokat a szolgálatok számára, és éppen ez a széles körû tevékenység, nem utolsó sorban az ejtõernyõs ugrások lehetõsége (évente 100-200 ugrás) a magyar katonai ejtõernyõzés legjobban képzett szakembereivé emelte a szolgálatok állományát. Az 1970-es évek elsö felétõl ugrásszerûen megindult a fejlõdés. Ez idõ tájt kerültek a szolgálathoz azok a fiatal, de már jelentös szakmai gyakorlattal rendelkezõ tisztek, tiszthelyettesek (Dombi Lõrinc, Bélteky László, Sonkoly Lóránt, Hegyesi Lajos, Bordás Emánuel, Preising Konrád), akiknek lelkes munkája nagyban hozzájárult a szolgálat szakmai tekintélyének megteremtéséhez. 1974-tõl a hadsereg ejtõernyõssportja is a szolgálatokhoz súlyozódott Szolnok és Szentkirályszabadja központokkal. Egy, a Pilis hegységben bekövetkezett helikopter-baleset kapcsán megszervezésre került a kutató-mentõ szolgálat, amelyet sajátos módon, szintén az ejtõernyõs szolgálat keretein belül állítottak fel. A 34. Önálló Ejtõernyõs Felderítõ Zászlóalj Mint ismeretes, a Magyar Néphadsereg tevékenysége a Varsói Szerzõdés tagjaként a szövetségi rendszerben rá háruló feladatok teljesítésére irányult. Az egységes katonai doktrína - bár védelmi jelleget hirdetett - egyértelmûen jelezte, hogy egy esetleges háborúban a harcászati és hadmûveleti magasabbegységeknek igenis támadó hadmûveleteket kell végrehajtaniuk, így nyilvánvaló, hogy a békekiképzés és a szervezeti fejlesztés is ezt a célt szolgálta. 1959-ben már mutatkoztak azok a jelek, amelyek egyértelmûen utaltak rá, hogy a Magyar Néphadseregben is elõtérbe került a hadmûveleti magasabbegységek létrehozása. Ezek rendeltetésszerû funkcionálása viszont egy olyan szervezeti egységet igényelt, amely képes nagy mélységbõl adatokat szerezni az ellenségrõl, s azokat a megfelelõ utakon eljuttatni a hadmûveletek vezetéséhez. Ezen elgondolás következtében kezdõdött 1958-59-ben egy úgynevezett mélységi felderítõ század szervezése, felállítása. Ilyenformán tehát ez az egység nem a korábbi klasszikus (deszant) ejtõernyõs feladatok végrehajtására volt hivatott. A szervezését 1959-60-ban az MN Vk. 2. Csoportfõnökség végezte, Tóth Gábor alezredes vezetésével. A konkrét feladatokat Géczi József õrnagy, Malinovszki László százados, Molnár Lajos százados és Rózsa Ferenc százados végezték. Mivel úgy gondolták, hogy a késõbbi alkalmazás során döntõ lesz a romboló, diverzáns tevékenység, elsõsorban a mûszaki képzettségû állományból kell válogatni. Igy lett az alakulat mûszaki fõnöke Kocsis Antal százados, illetve a két szakaszparancsnok Lits Gábor és Molnár Pál hadnagy. Az ejtõernyõs kiképzés élére Valkó Gyula százados került, oktatói pedig Kovács Sándor, majd Hüse Károly õrmester voltak. A sorállományt - mintegy 30 fõt - elözetes válogatás és orvosi vizsga után, 1960 tavaszán gyûjtötték össze Budapesten, a Ságvári-ligetben lévõ laktanyában. Ezzel 1960. május 8-án megalakult a 34. Önálló Mélységi Felderítõ Század, MN 7000 fedõmegnevezéssel. Az alakulat részére idõközben kidolgozott "Harckiképzési program" világosan mutatta, hogy az alkalmazás nagy mélységben, huzamosabb idõn át, erdõs-hegyes terepen végzett tevékenységet céloz, felderítõosztag, felderítõcsoport-kötelékben. Mivel az alkalmazás helyére való kijuttatás szinte egyetlen lehetõsége az ejtõernyõs ugrás volt, így a kiválogatott hivatásos állomány részére azonnal megkezdõdött az ejtõernyõs tanfolyam. A téli foglakozások, gyakorlások és a sikeres vizsgák után ez az állomány 1960 tavaszán Sármelléken, Li-2 típusú repülõgépbõl, a magyar gyártású 51.M ejtõernyõvel hajtotta végre elsõ ugrásait. Nyilvánvaló, hogy e kezdeti lépések megtétele után - mivel a kellõ alap már megvolt - folytatódhatott a századdá felfejlesztés. Elõször 1960 októberében a budaörsi repülõtér
melletti Vasvári Pál laktanyában, majd 1961 tavaszán a Kinizsi Pál laktanyában nyert elhelyezést a század. Természetesen a döntõ érv a repülõtér közelsége volt, ahol a nyári idõszakban a sorállomány is megkezdhette a gyakorlati ejtõernyõs kiképzést. A század szervezete ekkor a parancsnokságból, a szolgálati ágakból és két felderítõ szakaszból állt. Ekkor kerültek az alakulathoz az elsõ felderítõ képzettségû fiatal tisztek is (Dombi Lõrinc és Nagy József hadnagyok). 1961 októberében már sor került az elsõ erõpróbára is. A Bakony térségében 10 napon át zajló nagygyakorlaton a század elsõ szakaszát mint felderítõosztagot alkalmazták, felderítõ és diverzáns tevékenység végrehajtására. Az osztag parancsnoka Lits Gábor fõhadnagy volt, a három felderítõcsoportot pedig Erdész Béla, Preising Konrád és Hérics Mihály õrmesterek vezették. A csoportok ledobásuk után teljesen önállóan végezték feladatukat, még az ellátásukat is saját maguknak kellett megoldaniuk, de sor került teherernyõs utánpótlás-ledobásra is. A következõ évben nagy lendülettel folytatódott mind a felderítõ, mind az ejtõernyõs kiképzés. Ekkor érkeztek be az elsõ szovjet gyártmányú D-1-8 típusú deszantejtõernyõk, valamint néhány más ejtõernyõs felszerelés is. Szeptemberben újabb fiatal tisztek érkeztek az alakulathoz Árvai Zoltán, Belovai István, Bánki Imre és Gyuricza Béla hadnagyok személyében. Az õszi bevonulás után az önálló század zászlóaljjá alakul, négy felderítõ szakasszal. Az ejtõernyõs kiképzés ekkor már egyhónapos táborban folytatódik Balatonkilitin. Meg kell említeni, hogy a kubai válság idején ezt az alakulatot is készültségbe helyezték, amely öszszességében egy hétig tartott. A döntõ változás 1963 nyarán következett be, amikor az alakulat Szolnokra, a Rékasi úti tüzérlaktanyába (Gábor Áron laktanya) települt át. A parancsnok ekkor már Tóth Gábor alezredes, majd Molnár Lajos százados után Mikula János õrnagy volt. Rövidesen a szervezeti felépítés is kialakult, a zászlóaljban három felderítõ századot hoztak létre, Lits Gábor fõhadnagy, Molnár Pál fõhadnagy és Dombi Lõrinc hadnagy parancsnokságával. Ugyanakkor az alakulat a hadrendi száma megtartása mellett az MN 3100 fedõszámot kapta. Ez az alakulat, amely ma a 34. Bercsényi László Felderítõ Zászlóalj nevet viseli, immár 33 éve ugyanazon helyen települ. A megalakulását követõ további történetét egy újabb tanulmányban lehet összefoglalni. Itt mindössze arra szeretnék rámutatni, hogy az idõközben számos szervezeti változásmódosulás, a kor színvonalát követõ technikai fejlõdés, valamint napjaink erõsen korlátozott lehetõségei ellenére a zászlóalj, a magyar katonai ejtõernyõzés harmadik generációjaként, méltóképpen képviseli mindazokat a katonai és szakmai értékeket, amelyek 1938-tól napjainkig megalapozták, illetve gyarapították a magyar katonai ejtõernyõzés hazai és nemzetközi tekintélyét. Az egységnél szolgált több ezer katonafiatal, akik ejtõernyõs kiképzést nyertek, a polgári szférába magukkal vitték azt a kötelességtudatot, becsületes, nehézségeket bátran vállaló mentalitást, amely az ejtõernyõsöket mindig is jellemezte. Ugyanakkor nem hanyagolható el az alakulat azon tagjainak száma sem, akik a magyar közéletben, a katonai diplomácia és vezetés körében, vagy az élsportban ismert személyiségekké váltak, s ebbeli pozíciójukban is büszkén vállalják ejtõernyõs mivoltukat, akik a katonai ejtõernyõzés elmúlt 58 éve alatt, szolgálatteljesítés közben életüket áldozták, s akikre mindenkoron tisztelettel és kegyelettel emlékezünk. -.-
